Az 1990-es évtizedben kitartó politikai küzdelem folyt az államok közötti határok lerombolására, amelyek az árucikkek és a tőke szabad áramlását korlátozhatták volna. A folyamatról azt papolták, hogy ez az elkerülhetetlen globalizáció. Az új hit terjesztésében előbb a Nemzetközi Valutaalap járt élen, majd pedig a WTO…

Az 1990-es évtizedben kitartó politikai küzdelem folyt az államok közötti határok lerombolására, melyek az árucikkek és a tőke szabad áramlását korlátozhatták volna. A folyamatról azt papolták, hogy ez az elkerülhetetlen globalizáció. Ezt az álláspontot főképpen az Egyesült Államok kormánya, a legnagyobb transznacionális korporációk és jó néhány államok közötti szervezet prédikálta. Hogy a prédikáció hatásos legyen, olyan szerkezeti követelményeket kellett az egyes országokkal szemben állítani, amelyek megakadályozták, hogy ezek az országok engedjenek a belső politikai nyomásnak, hogy megpróbálják megvédeni saját vállalkozásaikat vagy állampolgáraikat a szabad áru- és pénzáramlás negatív következményeitől.

Kezdetben az egyes nemzetállamokra gyakorolt hatás legfontosabb eszköze a Nemzetközi Valutaalap (IMF) volt; ez a szervezet azzal a feltétellel nyújtott pénzügyi segítséget az egyes államoknak, hogy azok beleegyeztek a szabad áru- és tőkeáramlásba (illetve abba, hogy a legkülönfélébb belső állami jóléti intézmények működését korlátozzák). Ez a módszer kezdetben hatékony volt, de az ún. ázsiai pénzügyi válság az IMF-re is politikai nyomásként nehezedett rá. Az történt, hogy az IMF segélynyújtási feltételei a válság időszakában csak rontották a helyzetet a legtöbb országban, és ennek azonnali politikai következményei lettek; ezek közül a leglátványosabb Indonéziában mutatkozott meg, ahol a mindaddig megdönthetetlen Szuharto-rezsim lemondásra kényszerült. Ezen események hatására sok konzervatív nyugati erő (a Világbank, Jeffrey Sachs, Henry Kissinger, George Schultz) kétségbe vonta az IMF eszközeinek és alapelveinek politikai bölcsességét. Ennek következménye volt, hogy az IMF a háttérbe húzódott.

A nyomásgyakorlás eszköze most a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) kezébe került. Az Egyesült Államok kormánya és a transznacionális cégek mindent elkövettek, hogy rábírják a WTO-t: olyan egyezményeket kössenek, amelyek az aláíró országokat megfosztják a protekcionizmus lehetőségétől. Először azzal kísérleteztek, hogy lépjen életbe az ún. multilaterális egyezmény a befektetésekről (MAI), mellyel gúzsba tudták volna kötni a külföldi befektetések szerepét korlátozni óhajtó államokat. Az egyezmény elfogadása már a legjobb úton haladt, amikor társadalmi mozgalmak és felzúdulás, illetve néhány európai kormány (különösen Franciaország) meg a Dél néhány országa megálljt mondott a pusztító hatású intézkedés bevezetésének.

Ennek a vereségnek az ellensúlyozásaként remélte Clinton elnök, hogy a WTO-nak sikerül Seattle-ben elfogadtatnia a szabad kereskedelemről szóló új “millenniumi egyezményt”. Seattle-re azért esett a választás, mert itt sok erős multilaterális cég található, élükön Bill Gates-cel, illetve a számítógépes szoftver- ipar szimbolikus jelentősége miatt. Seattle Clintonnak mérföldkövet jelenthetett volna, a szabad kereskedelmi és tőkeáramlás biztosítására irányuló erőfeszítések koronája lehetett volna – egészen pontosan itt születhetett volna meg az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Szervezet (NAFTA) és a Glass-Steagal Törvény hatályon kívül helyezése. Az utóbbi az Egyesült Államok belső pénzügyi kényszer-rendelkezése volt, amelyet 1933-ban, a nagy világválság idején léptettek életbe, hogy a bankok különféle pénzügyi tevékenységeit korlátozzák.

Clinton, az Egyesült Államok megtett minden tőle telhetőt. És egy hét után Seattle-ben be kellett ismerniük, hogy totális vereséget szenvedtek – legalábbis ott és akkor. Kétség sem férhet hozzá, újra kísérletet tesznek majd. De ez jelentős vereség volt. És kérdésessé teszi mindazok – a baloldalon és a jobboldalon egyaránt – sokat hangoztatott álláspontját, akik az Egyesült Államok kormányának jelenlegi megsemmisítő fölényéről zengedeznek. Éppen az ellenkezője igazolódott be. Seattle megmutatta, hogy ha az Egyesült Államok kormánya e döntő nemzetközi gazdasági küzdelembe minden rendelkezésére álló eszközt bevet is, akkor is olyan akadályokba ütközik, amelyek képesek feltartóztatni.

Melyek voltak ezek az akadályok? Hármat említhetünk. Kezdjük a legfontosabbal és egyben a médiaelemzésekben legkevésbé emlegetett akadállyal. Az Egyesült Államok kormányának álláspontját élesen elutasították az Európai Unió országai (ebben nem kis szerepet játszott Nagy-Britannia) és Japán. Mi volt ennek az oka? A válasz annyira kézenfekvő, hogy az ember azon csodálkozik, miért nem erről beszél mindenki. Az Egyesült Államok gazdasági érdekei szöges ellentétben állnak mind az EU, mind Japán érdekeivel. Már az előző harminc évben is ellentétesek voltak, de ez lesz jellemző a következő harminc évre is.

Az elmúlt harminc év a globális gazdasági stagnálás időszaka volt – más szóval a globálisan jellemző nagyarányú munkanélküliség és a pénzügyi spekuláció elsődlegessége mint profittermelő módszer jellemezte –, a három nagyhatalom állandó küzdelmet folytatott, hogy exportálja a másik kettőnek a munkanélküliséget és közben a spekulatív felhalmozás centruma maradjon. Nyugat-Európa virágkora az 1970-es évekre esett, Japáné az 1980-as évekre, az Egyesült Államok viszont az 1990-es években aratott. De a játék folytatódik. És ha netán a világgazdaságnak sikerül kikecmeregnie ebből a válságból, és új fellendülés kezdődik, a három nagyhatalom ismét versengeni kezd azért, hogy a gazdasági terjeszkedés nyerteseinek, a monopóliumoknak helyet adhasson.

Vajon a médiumok miért nem figyeltek fel erre az összefüggésre? A tömegtájékoztatás a gazdasági küzdelmek rovására is a geopolitika problémáira helyezte a hangsúlyt. Rájöttek arra, hogy az EU és Japán folytonosan engedett az Egyesült Államok politikai nyomásának például az öböl-háború, a NATO-expanzió és Koszovó kérdésében. De az már elkerülte a figyelmüket, hogy az utóbbi harminc évben Japán egyetlen jelentős gazdasági ellentét esetén sem engedett (például a Nyugat-Európába irányuló orosz olajvezetékek, illetve az a megszámlálhatatlanul sokféle módszer, amellyel Japán korlátozza az amerikai korporációk és bankok behatolását a japán belső piacra). És ugyancsak nem óhajtották hozzájárulásukat adni Seattle-ben, hogy az európai farmerek kormánysegélyeket kapjanak. Az Egyesült Államok itt kemény falba ütközött. És ha ez nem lett volna elég, akkor ott voltak az utcai tüntetések, amelyek viszont meglehetős figyelmet kaptak a médiától (ha gyakorta nem is éppen pontos tájékoztatást). Cseppet sem meglepő, hogy tömegtiltakozások voltak. Végtére is a szabad tőkeáramlás egyre növekvő mértékben gazdaságilag polarizálta a reáljövedelmeket az egész világon – a gazdag országokat is beleértve. Meglepő talán a tiltakozók indulata és kitartása volt. A szokásos baloldali aktivista csoportokon kívül a tiltakozóknak két jelentős csoportosulása volt: az amerikai szakszervezeti és a középosztálybeli környezetvédő mozgalmak képviselői.

A szakszervezetiek egyszerű követeléssel álltak elő: világszerte hangolják össze a minimális munkafeltételek sorát a szabad tőkeáramlásért cserében. A környezetvédők világszerte összehangolt minimális környezetvédelmi intézkedéseket követeltek a szabad tőkeáramlás fejében. Clinton elnök persze nem tehetett úgy, mintha nem venné észre ezeket a tiltakozókat, hiszen a szakszervezetek és a környezetvédők a 2000-ben lezajló elnökválasztások nélkülözhetetlen demokrata párti támogatói. Clinton tehát úgy döntött, úszik az árral, legalábbis látszólag, és arra szólította fel a WTO-t, hogy nyújtson garanciát az amerikai szakszervezeti és környezetvédő követelések figyelembe vételére. És Clintonnak ez a követelése automatikusan kiváltotta Seattle-ben a Dél delegációinak lázadását.

Végtére is, a mai szélsőségesen polarizált világgazdaságban a világpiacon folyó, késhegyig menő küzdelemben a déli államoknak az az egyetlen fegyverük, hogy bizonyos árucikkeket sokkal olcsóbban tudnak előállítani, mint az északi államok. Ennek pedig az az oka, hogy a déli munkaerő sokkal rosszabbul van megfizetve, és hogy sokkal kevesebbet költenek a környezet megóvására. Ha elveszik tőlük ezeket az előnyös feltételeket, akkor marad-e reményük a fennmaradásra? Tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy a közeli jövőben nem számíthatnak semmiféle világgazdasági újraelosztásra, és azt is tudják, hogy momentán nincs erejük komoly protekcionista lépések megtételére.

Hát így esett. Clinton és az Egyesült Államok dühödt hármas ellenállásba ütközött – szembefordult velük a többi gazdag ország (az EU és Japán), legfontosabb hazai választói bázisa (a szakszervezetek és a környezetvédők) és a Dél kormányai. Ha csak kettővel kell szembeszegülnie, valószínűleg kitartott volna az Egyesült Államok. De ez a három ellenfél, így együtt túl erősnek bizonyult. Vajon ez az egységes fellépés jelentősen megváltozik-e a következő évtizedben? Aligha valószínű.

(Fordította: Baráth Katalin)

Az élő szervezetnek két alapvető és paradox sajátossága van: az egyik a reprodukcióra és a tulajdonságait megtartó sokszorozódásra, a másik pedig a változásra, az átalakulásra és a fejlődésre való képesség. Az első adta számunkra a mezőgazdaságot, a második pedig a nemesítés lehetőségét. A cikk szerzője szerint az élő szervezetre vonatkozó hatalmat vissza kell adjuk a mezőgazdászoknak-vagyis saját magunknak.

Az élő szervezetnek két alapvető és paradox sajátossága van: az egyik a reprodukcióra és a tulajdonságait megtartó sokszorozódásra, a másik pedig a változásra, az átalakulásra és a fejlődésre való képesség. Az első adta számunkra a mezőgazdaságot, a második pedig a nemesítés lehetőségét.

A földtörténeti korok a fajokon belüli és a fajok közötti genetikai variációk fantasztikus tárházát halmozták fel. Rövid történelme folyamán az ember háziasította a növényeket és az állatokat, kiválogatta és szükségletei szerint formálta őket. Azaz hasznot húzott ebből a természetes gazdagságból, amelyet egyszersmind ki is bővített. A XIX. század közepe felé azonban ez a két, egymást addig kiegészítő tulajdonság antagonisztikussá vált. A nemesítés immár nem a szükségletek kielégítését szolgálta, hanem a pénzszerzés eszközévé vált. A vetőmag előállításából élők felismerték, hogy tevékenységük nem válhat haszon forrásává, ha a gazda azt a magot veti el, amelyet learatott. A természet szemben áll a profithoz való “természetes joggal”; a mezőgazdaság és a gazdálkodó érdekei különböznek a nemesítés és a nemesítő érdekeitől. Mivel azonban akkoriban politikai szempontból lehetetlen volt, hogy az élő szervezetet törvényesen megfosszák a reprodukcióra és az önsokszorozódásra való “zavaró” képességétől, a cél elérése érdekében csak biológiai módszerek maradtak. Erre áldozta minden erejét a mezőgazdaságban alkalmazott genetika.

1998 márciusában az agrárgenetika történetében új fejezet kezdődött azzal a “Terminátor” nevet viselő szabadalommal, amelyet az amerikai mezőgazdasági minisztérium és egy magáncég, a Delta and Pine Land Co. jegyeztetett be. A technológia egy olyan gyilkos transzgén beépítését jelenti az élő szervezetbe, amely megakadályozza a learatott mag kicsírázását: a növény a szokásos környezetben fejlődik, normális termésátlagot produkál, biológiailag azonban steril magot hoz létre. 1998 májusában a Monsanto nevű multinacionális cég megvásárolta a Delta and Pine Land Társaságot s vele a “Terminátor” szabadalmát, amely 87 országban kerül(t) bejegyzésre. A Monsanto jelenleg a szabadalom kizárólagos jogáról tárgyal a washingtoni mezőgazdasági minisztériummal. 1998 ugyanezen hónapjában a Monsanto megkísérelte a francia közvélemény megpuhítását is egy költséges reklámkampány segítségével, amely a genetikailag módosított szervezetek (GMSZ) emberbarát hatásairól szólt. Sem az ügyben érdekelt tudósok, sem a média, de a tudományos és technológiai fejlesztéssel foglalkozó parlamenti bizottság sem erőltette meg magát, hogy megértse, miről is van szó, s megfelelően tájékoztassa a közvéleményt.

A “Terminátor” valójában azonban csupán betetőzése az élő szervezetek hosszú kisajátítási folyamatának² , amely akkor kezdődött el, amikor a biológiai öröklődés áru formáját kezdte magára ölteni.³ 1907-ben Hugo De Vries – a századelő legbefolyásosabb biológusa, a Mendel-féle törvények⁴ egyik “újrafelfedezője” – volt az egyedüli, aki tudatára ébredt annak, hogy egy olyan alkalmazott tudomány esetében, mint a mezőgazdasági genetika, a gazdasági szempontnak elsőbbsége van a tudománnyal szemben: ami hasznot hoz, befolyásolja, sőt meghatározza azt, ami “tudományos értelemben igaz”⁵ .

De Vries azt vizsgálta, miként lehet felváltani a gabonafajták elkülönítés általi javítását – ami a XIX. század elejére nyúlik vissza, s azon alapszik, hogy a növények azonos módon reprodukálódnak, s ami ilyenformán a befektető számára nem hoz profitot – a folyamatos nemesítés eljárásával. E módszer szerint – amelynek igazolására a kor élenjáró tudományos elmélete, a darwinizmus szolgált –, a fajtaváltozatok a szántóföldi termesztés során leromlanak. Az új eljárás azonban – ahogyan 1892-ben Nilsson a svédországi Svalöf Intézetben kísérleti úton bebizonyította, s ezt a század elejének első mendeliánus ihletésű munkái is megerősítették – nem képes a növények minőségének javítására. Így ettől az időszaktól kezdődően egy, a legkisebb mértékű fejlődés elérésére is képtelen, de nyereséget hozó technika lépett annak az eljárásnak a helyébe, amely bár a társadalom számára hasznos, viszont nem alkalmas profit kitermelésére…

A nemesítéstől a sterilizálásig

A XX. század mezőgazdasági genetikusai – bár nem ismerték saját tudományáguk történetét, így többek között De Vries munkásságát sem⁶ – hasonló forgatókönyv szerint jártak el. Sikerüket a harmincas évek végén a hibridkukoricának köszönhették, ami zajos ünneplésben részesült.⁷ A hibridáció technológiája, amely világszerte az agronómiai kutatás paradigmájává vált, jelenleg mintegy húsz – hamarosan pedig további tíz – élelmiszer-alapanyagként szolgáló növény- és állatfajtára terjed ki. Valamennyi baromfiféle és a vágósertések nagy része is hibrid. A hibridek életképességének misztifikáló-elméleti magyarázata, az ún. heterózis-szuperdominancia⁸ elve segítségével a genetikusok – a hibridkukorica Egyesült Államok-beli sikerén felbuzdulva – a harmincas évek közepétől a hibridtechnológia általános elterjesztésére törekedtek. “A hibridek növelik a terméshozamot” – hirdették.

Ez a kijelentés pontosan tükrözi a heterózis elméletének lényegét: a különböző gének birtoklásának ténye – vagyis a hibridjelleg – önmagában előnyös.

A valóságban ami ezeket a fajtaváltozatokat megkülönbözteti az összes többitől, nem egyéb, mint a következő nemzedék hozamának csökkenése, vagyis a meddőség. Ebből fakad a termesztő kötelezettsége, hogy minden évben újravásárolja a szükséges vetőmagot. A fajták fejlődése valójában csak az egymást követő populációk kiválasztásán (szelekcióján) alapuló nemesítésből eredhet, amit éppen a hibridek előállítását célzó kutatás akadályoz. Az agrárgenetikusok közössége – anélkül, hogy ennek láthatóan tudatában lenne – a valóságot dialektikusan a visszájára fordította: úgy véli és azt állítja, hogy egy biológiai jelenséget, a heterózist használja fel a terméshozam növelése érdekében, miközben a fajtaközeli rokonságból eredő elfajulás [dépression consanguine] előidézése által valójában meddővé tesz. Ám ahhoz, hogy megfelelő politikai környezetet teremtsenek a kukorica sterilizálásához, a genetikusoknak a figyelmet a nemesítő munka – a fajtajavítás – keltette illúzióra kellett összpontosítaniuk, azért, hogy a tényleges célt, a meddővé tételt elkendőzhessék. A XIX. század végi, fajtaromláson alapuló eljárás, a hibridek, illetve a “Terminátor” technológiája között ilyenformán semmiféle különbség nincs. Az egyedüli újdonság a politikai környezet.

Ezidáig a beruházók nem fedhették fel valódi szándékukat – az élő szervezet meddővé tételét – anélkül, hogy azt egyúttal ne lehetetlenítették volna el. A parasztság egészen a közelmúltig tekintélyes társadalmi réteget képviselt. Az élő szervezet számára szent volt. Napjainkban viszont a parasztság eltűnőben van: átalakult a mezőgazdaságból élők csoportjává, amely a további “fejlődés” nyomán hamarosan végleg felszívódik. Egyidejűleg a DNS-fonálra redukált élő szervezet a puszta haszonszerzés forrásává süllyed(t).

Az elmúlt húsz esztendő neoliberális propagandája segítségével elkábított állampolgár megszokta, hogy valamennyi jelentős társadalmi-politikai kérdés megválaszolását a tudománytól és a technikai fejlődéstől várja el, miközben a politikusok, úgymond, “megelégszenek” az irányítással. A szerény nemesítő intézeteket fokozatosan hatalmas genetikaipari komplexum váltotta fel, amelynek befolyása immár kiterjed a legfontosabb állami kutatásokra is.⁹ A “Terminátor” csupán azt bizonyítja, hogy e komplexum jelenleg elegendő hatalmat érez már ahhoz, hogy többé ne tartsa szükségesnek titkolni az élő szervezet kisajátítására irányuló szándékát.

A Monsanto, az “élet tudományának” alkalmazásában leginkább élen járó cég fenyegető célzatú hirdetéseket tesz közzé az amerikai mezőgazdasági szaklapokban: “A kalóz Biotech-vetőmagok elvetése önnek hektáronként több mint 1200 dollárjába kerülhet” címmel figyelmezteti a gazdákat, akik tőle genetikailag módosított – az általa forgalmazott gyomirtószerrel, a Rounduppal szemben rezisztens gént tartalmazó – vetőmagot vásároltak: nincs joguk a learatott mag egy részét megőrizni a következő évi vetés céljára. Ezt nevezhetjük “szerződéses sterilitásnak”. A termesztő persze szerezhet Roundup Ready-fajtájú vetőmagot a Monsantóval való szerződés megkötése nélkül is, például a szomszédjától. Ebben az esetben viszont a cég jogi úton eljárhat vele szemben, minthogy a fajtát szabadalom védi. Ilyenkor “jogi értelemben vett sterilitásról” beszélhetünk.

A Monsanto vállalat, amely egyébként nemrég 2500 alkalmazottjának mondott fel, régi, bevált módszerhez folyamodott: a Pinkerton¹⁰ detektívügynökség nyomozóit alkalmazza, hogy felderítsék azokat a termesztőket, akik vetőmagját úgymond “eltulajdonítják”. De a cég él az információszerzés olyan hagyományosabb eszközeivel is, mint a szomszédok, gyomirtással foglalkozó cégek, vetőmag-kereskedők stb. kikérdezése. A költséges perek elkerülése érdekében több mint száz gazdálkodó kényszerült termését megsemmisíteni és kártérítést fizetni, valamint megadni a felhatalmazást a Monsanto képviselőinek arra, hogy több éven át számláik között és birtokaikon kutakodjanak. A learatott mag megőrzése a következő évi vetés céljára egyébként teljesen jogszerű: a gazdálkodó egyedüli kötelezettsége az, hogy nem adhatja el a vetőmagot harmadik személynek. A Monsanto szerint azonban ez a szabály nem vonatkozik azokra a génmanipulált vetőmagokra, amelyek szabadalmi oltalom alatt állnak.¹¹

Ami a genetikailag módosított fajták esetleges “biológiai szennyezésének” kockázatait, valamint a közegészségre és a környezetre gyakorolt – ma még teljes mértékben ismeretlen – hatásait illeti, a genetikaipari komplexum felfogását ritka őszinteséggel fogalmazta meg Phil Angell, a Monsanto kommunikációs igazgatója: “Nem a mi dolgunk a genetikailag módosított élelmiszerek biztonságának szavatolása. A mi érdekünk az, hogy a lehető legtöbbet adjuk el belőlük. A biztonság vizsgálata a Food and Drug Administration [az állami ellenőrzési szervezet] feladata.¹² Az “élő szervezettel kereskedők” gátlástalanságát, akik felcsillantják a génmanipuláció által nyújtott “fantasztikus lehetőségeket”, e kijelentés kontextusában érdemes mérlegelnünk…¹³

A Monsanto és konkurens szövetségesei – a Novartis, a Rhőne-Poulenc, a Pioneer-DuPont és a többi cég – tehát az élet tudományára specializálódtak. Különös persze az “élet tudományáról” szólni, amikor a cél itt éppen az, hogy megakadályozzák az élő szervezet olyan csodálatos tulajdonságainak érvényesülését, mint a reprodukcióra és az önsokszorozásra való képesség, s mindezt azért, hogy a beruházók számláján mind több profit reprodukálódjon és sokszorozódjon. Vagy lehet, hogy eljön az idő, amikor be kell reteszeljük ajtóinkat és ablakainkat, hogy védjük a gyertyaárusok érdekeit a napfény “tisztességtelen” konkurenciájával szemben?¹⁴ Az érvek persze egyáltalán nem hiányoznak ahhoz, hogy a nap mindenki számára egyformán süssön. Közülük az alábbiakban négyet sorolunk fel.

Először is, azt a fajtagazdagságot, amellyel jelenleg rendelkezünk, bolygónk valamennyi parasztgazdaságának köszönhetjük, leginkább pedig azoknak, akik a harmadik világban élnek. Ez olyan alapvető tény, amelyre a különböző nem-kormányzati és kormányközi szervezetek – így pl. a FAO, az ENSZ Élelmezésügyi Világszervezete – rendszeresen figyelmeztet. A háziasítás és a kiválasztáson alapuló nemesítés több ezer éves paraszti gyakorlata olyan biológiai örökséget halmozott fel, amelyet az ipari országok saját céljaikra használtak fel, sőt, valójában kifosztottak s részben meg is semmisítettek. Az amerikai mezőgazdaság a világ minden szegletéből szabadon importált genetikai forrásoknak köszönhetően fejlődött ki; az egyetlen jelentősebb észak-amerikai eredetű fajta ugyanis a napraforgó. Az igazságosság azt kívánná meg – ha ez a szó egyáltalán megőrzött még valamit jelentéséből –, hogy az Egyesült Államok – ahol egyébként számos mozgalom ellenzi, hogy a genetikai világörökséget néhány amerikai cég sajátítsa ki ­ fizesse vissza ezt a “genetikai adósságot” a világnak.

Másodszor: a termésátlagok történelmileg páratlan növekedése az ipari államokban, sőt, a harmadik világ országaiban is – a hozamok két generáció alatt négy-ötszörösükre nőttek, miközben azelőtt megkétszerezésükhöz tizenkét-tizenöt generációnak kellett eltelnie, a korábbi évezredek alatt pedig a termésátlagok lényegében stagnáltak – a tudományos ismeretek szabad áramlásán, a genetikai források korlátozatlan hozzáférhetőségén és az államilag finanszirozott kutatásokon alapultak. A magánkutatások szerepe ezekben az eredményekben marginális jelentőségű, beleértve az Egyesült Államokat, s beleértve a kukoricahibridekkel kapcsolatos kutatásokat is.

Így a hetvenes évek során a “Kukoricaövezet” [Corn Belt] szinte valamennyi kukoricahibridje két állami fejlesztésű kukoricatörzs keresztezéséből származott: Missouri és Iowa egyetemeinek törzseiből. Egyedül az állami kutatás biztosítja a növénypopulációk továbbfejlesztésének mindent meghatározó alapmunkálatait. A Mezőgazdasági Kutatások Nemzeti Intézetének (INRA) egyik, nemesítéssel foglalkozó szakembere elmondta, hogy pályájának kezdetén a vetőmagos zacskók még úgyszólván hozzá voltak kötözve a tudományos publikációkhoz. Harminc évvel később viszont ugyanő egyes szakfolyóiratokról azt állítja, hogy szándékosan félrevezetik az olvasókat és a konkurenciát. Az ismeretek, a genetikai források és a technológiai eljárások privatizálása a kutatómunka akadályává vált. A Dél számos állama – megelégelve, hogy illetéket kell fizetnie azok után a genetikai források után, amelyeket tőlük oroztak el – megpróbálja megakadályozni forgalmazásukat.

Harmadsorban, a tapasztalatok azt mutatják, hogy a privatizált “genetikai fejlődés” ára hallatlanul magas már ma is, a jövőben pedig méginkább az lesz. 1986-ban az INRA egyik kutatója a hibridvetőbúza ráfordítástöbbletét – vagyis az ajtók és az ablakok bezárásának és maguknak a hibrid “gyertyáknak” a pluszköltségét – termésátlagban számolva 6-8 mázsára becsülte hektáronként.¹⁵ Ugyanezen szervezet egy másik kutatója – a rendkívül magas költségek ellenére is folytatott hibridbúzaprogram felelőse – újabban még magasabb, hektáronként 8-10 mázsa költségtöbbletet hozott ki.¹⁶ Ez évente legalább 3 milliárd frankot tesz ki, ami az INRA teljes évi költségvetése – alig néhány mázsás hozamnövekedésért cserébe. Olyan termésátlagnövekményről van szó, amelyet a tenyésztörzsek révén sokkal könynyebben és gyorsabban el lehetne érni, vagyis úgy, ha a gazdálkodó maga állítaná elő a jobb minőségű fajtaváltozatokat. E tenyésztörzsek iránt azonban az INRA “partnere”, a Lafarge-Coppée vállalat semmiféle érdeklődést nem tanúsított.

Negyedszer: ha lemondunk az élő szervezettel kapcsolatos jogainkról, ez egyet jelent azzal, hogy a genetikaipari komplexum számára teljes cselekvési szabadságot biztosítunk ahhoz, hogy a technikai fejlődést a számára minél több profitot hozó – s ne a társadalom szempontjából hasznos – irányba terelje. Fejlődésről beszélni általában – figyelmen kívül hagyva, mi is történik a gyakorlatban – megtévesztő. Ugyanúgy, ahogyan a közvélemény félrevezetését jelenti az is, amikor az államilag támogatott tudományos kutatási irányok igazolására “társadalmi elvárásokat” emlegetnek. A közvélemény alapjában szembenáll a GMSZ-ekkel. Nem létezik tehát semmiféle “társadalmi igény” a GMSZ-ek iránt, hacsak ezen nem a genetikaipari komplexum óhajait értjük… A franciaországi Evryben nemrég mégis miniszterek avattak fel egy ún. “génopole”-t.

A biológusok – a befektetők jóhiszemű áldozatai

A hibridekkel kapcsolatos misztifikáció persze könnyűszerrel leleplezhető. Egyfelől a termesztő jobb minsőségű, adott költséghányadra vetítve termelékenyebb fajtaváltozatokra tart igényt. Az azonban, hogy ezt milyen formában kapja meg, nem őrá tartozik. Sajnos, a tudományos kutatókra nem lehet számítani abban, hogy a gazdálkodónak elmagyarázzák: a fajtajavításnak többféle útja is létezik, s hogy a szabad, illetve a hibrid variáns közötti választás nem tudományos kérdés. Márpedig mint tudjuk: a kutatók nem politizálnak… Másfelől: a beruházó célja a befektetett pénz megtérülésének maximalizálása. Emiatt a nagyobb profitot hozó – vagyis a hibrid, azaz a steril – fajtaváltozatokat részesíti előnyben. Így akár spontán módon, akár megrendelésre, a kutatás mindenesetre kizárólag a hibridek sikerességének szolgálatába szegődik. Rövidebb-hosszabb távon pedig – azáltal, hogy a választott út járhatónak bizonyul – a választás igazolást nyer. Egy technikai természetű döntés valójában olyan, mint a prófécia: önmagát teljesíti be… Végső soron tehát a gazda jobb minőségű fajtaváltozatokkal kapcsolatos igénye hibridfajták iránti keresletté alakul át.

Az alkalmazott biológia, az egészségügy és az orvostudomány együttes erőfeszítései alapján azt reméljük, megszabadulhatunk az olyan súlyos bajoktól, mint a rák, az elhízás, az alkoholizmus stb. Azt azonban nem tudjuk, miként érhetjük el e célt. A genetikaipari komplexum a maga részéről mind nagyobb haszonra kíván szert tenni. Azzal, hogy az okot és az okozatot felcseréli egymással, szeretné elhitetni velünk, hogy ezek a társadalmi endémiák genetikai természetűek, vagyis magában az egyénben rejlenek. Ilyenformán minden egészséges embert potenciális beteggé változtat – vagyis kiszélesíti a piacot, ugyanúgy, ahogyan korábban a hibridvetőmagokkal kapcsolatban tette, s ahogyan a jövőben a “Terminator”-ral tenni fogja…

Per definitionem, mindannyian “genetikai betegségek” hordozói vagyunk. A gének fehérjéket állítanak elő, s mivel a fehérjéknek minden életfunkcióban szerepük van, “genetikai” betegségről beszélni tulajdonképpen merő tautológia. Az olyan társadalomban, ahol nincsenek jelen a betegségek társadalmi és politikai okai, a genetikai tényező nem vagy csak ritkán mutatkozik meg.¹⁷ Az a fajta misztifikáció, amely abban áll, hogy társadalmi és politikai eredetű okokat egyénieknek és természeteseknek állítanak be, a társadalombiztosítás rendszerének egészét veszélybe sodorja, amint ezt Franciaországban nap mint nap tapasztalhatjuk a társadalombiztosítás krónikus – ám némelyeknek nem kis profitot hozó – hiányáról folytatott, véget nem érő viták kapcsán.

A biológusok – részint azzal, hogy objektivitásukra és “szakmaiságukra” hivatkozva elszigetelik magukat a társadalomtól, részint mert áldozatai ok és okozat összefüggéséről vallott szűk látókörű és történelmietlen felfogásuknak – a befektetők jóhiszemű “zsákmányaivá” válnak. A tudósok respublikája nem egyéb operetthercegségnél, ahol valójában a befolyásos támogatók uralkodnak. A tudomány emberei csakis a többi állampolgár szeme láttára munkálkodhatnak azért a jobb világért, amelyre a társadalom túlnyomó többsége törekszik. Ez a tudomány demokratizálását feltételezi.

A genetikaipari komplexum arra törekszik, hogy a politikai kérdéseket tudományos-technikai kérdések gyanánt tüntesse fel, azaz olyan irányba terelje, amelyet ellenőrizni tud. Szakértőik – amikor a kamerák előtt nyilatkoznak – a merő szakmai tisztesség, az érdeknélküliség és az objektivitás mezét magukra öltve elterelik a közvélemény figyelmét, hogy azután a kulisszák mögött – vállalati igazgatótanácsok tagjaiként – szabadalmakról tárgyaljanak, avagy a közvélemény – természetesen a lehető “legobjektívebb” – tájékoztatására meg saját tevékenységük szabályozására létrehozott bizottságokban tündököljenek. Súlyos veszélyt jelent a demokráciára, hogy immár nem létezik független szakértői vélemény, s hogy – miként a nukleáris kutatások esetében – a társadalom az egyes kutatók személyes bátorságának és tudományos tisztességének van kiszolgáltatva.

A visszaélések mindenesetre óvatos reakciókat már kiváltanak. Így egyes amerikai biológiai szakfolyóiratok előírják, hogy szerzőik közöljék a biotechnológiai vállalatokhoz fűződő személyes érdekeltségüket, valamint azokat a forrásokat, amelyekből kutatásaikat finanszírozzák.¹⁸ Az efféle átláthatóság az a minimum, amelyet mindazoktól meg kellene követelni, akik függetlennek tartott szakértői bizottságok tagjaiként nyilvánosan megszólalnak. Ezáltal ugyanis felmérhetőkké válnának a genetikaipari komplexum változatos formákban megjelenő elágazásai.

Összefoglalva: a kérdés az, beletörődünk-e abba, hogy néhány multinacionális vállalat az élő szervezetre vonatkozó – jogi, biológiai vagy szerződésben biztosított – kiváltságai révén megfosszon bennünket emberi mivoltunk biológiai összetevőitől. Avagy ellenkezőleg: továbbra is ragaszkodunk felelősségünk és autonómiánk megőrzéséhez. Vajon a mezőgazdasági szakmai szervezetek változatlanul eltűrik-e, hogy különböző méregdrága eljárásokat kényszerítsenek rájuk, vagy inkább – agronómusok és fajtanemesítők bevonásával – nyilvános vita keretében kívánják eldönteni, mi az, amit valóban tenni kellene a gazdálkodók és a közérdek javára. Egyáltalán: mi lehet a “közcélú” mezőgazdasági kutatás értelme azután, hogy az agrárkutatás évtizedek óta gazdaságilag – ma pedig már biológai értelemben is – magáncélokra sajátítja ki az élő szervezetet?

Lehetséges másfajta út is: szembe kell fordulni a mai – az élő szervezet szabadalmaztathatóságán nyugvó – európai agrárpolitikával, amely nem egyéb, mint az Egyesült Államokban folytatott gyakorlat szolgai utánzása. Ki kell jelenteni, hogy az élő szervezet az emberiség közös kincse. E közös kincsre alapozva olyan, valóban közhasznú kutatást kell életre hívni, amely elejét veszi bármiféle további magáncélú kisajátításnak, ami arra irányul, hogy csírájában fojtson el minden olyan tudományos alternatívát, amely ökológiai szempontból felelős és hosszú távra tekintő mezőgazdaságot tenne lehetővé. Biztosítani kell a tudományos eredmények és a genetikai források szabad áramlását, amelyek az elmúlt hatvan esztendő fantasztikus fejlődését lehetővé tették. Az élő szervezetre vonatkozó hatalmat vissza kell adjuk a mezőgazdászoknak – vagyis saját magunknak. A gazdasági háború és a genetikai források fosztogatása helyébe a nemzetközi együttműködést és a békét kellene állítanunk.

(Fordította: Lugosi Győző)

Jegyzetek

¹ Ez a cikk azoknak a közös gondolatoknak a folytatása jegyében készült, amelyek a “Szabad-e az élő szervezetre vonatkozó kiváltságokat teremteni” címmel megtartott európai ankéton fogalmazódtak meg, 1997. szeptember 26–27-én, a montpellier-i Centre des Hautes Études Agronomiques-ban.

² “A biotechnológiai kutatások előrehaladásával a mezőgazdaság az információ korszakába lép, és a Monsanto – bármely más vállalatnál inkább – az ágazat Microsoftjává válhat azáltal, hogy a tulajdonában vannak a növényfajták új generációjának előállítását meghatározó termesztési rendszerek” – írja Michael Pollan “Playing God in the Garden” c. cikkében. The New York Times Magazine, 1998. október 18.

³ Az öröklődés biológiai elve a XIX. század közepén fogalmazódott meg, egyedijűleg azzal, hogy áruként is megjelent. Ld. Jean Gayon hozzászólását a montpellier-i ankéton.

⁴ Jean Rehof (Gregori) Mendel: botanikus, a genetika alapítója. 1886-ban publikált cikkében megalkotta a hibridáció törvényét (az ún. Mendel-törvényt), amely azonban 1900-as újrafelfedezéséig jobbára ismeretlen maradt.

⁵ Hugo De Vries: Plant-Breeding. The Open Court Publishing Co., Chicago, 1907.

⁶ A történetiség kiküszöböléséről a tudományos projektekben, ld. Jean-Marc Lévy-Leblond: La Pierre de touche. La science à l’épreuve de la société. Gallimard, Paris, 1996.

⁷ A hibridek kifejlesztésének kezdetétől (1922) – amikor az amerikai mezőgazdasági minisztérium e technikát rákényszerítette ellenszegülő nemesítőire – a Közép-Nyugat 1945–46-os meghódításáig a kukorica terméshozama 18%-kal, a búzáé pedig 32%-kal nőtt. A szerény búzanemesítők azonban csupán a közérdeket szolgálták, a hibridfajták előállításában résztvevő kutatók viszont egyúttal a profitszerzés új forrását is megteremtették, s ezáltal a tudomány hőseivé váltak.

⁸ Ld. “The Genetics and Exploitation of Heterosis in Corps”, Book of abstarcts, Symposium international, Mexico, CIMMYT, 1997. Ezt a szimpóziumot, amelynek célja a hibridáció eljárásának kiterjesztése volt az egész világra s egyszersmind új fajtákra is, a genetikaipari komplexum olyan hatalmasságai támogatták, mint a Monsanto, a Novartis, a Pioneer, a DeKalb vagy az Asgrow, de a védnökök sorában ott volt a US Aid és az amerikai mezőgazdasági minisztérium is. Kína szintén a szimpózium egyik védnöke volt…

⁹ Franciaországban az INRA egyik korábbi elnök-igazgatója 1986-ban azzal kérkedett, hogy tagja a Rhone-Poulenc, az Entreprise minière et chimique, valamint a Société commerciale des potasses d’Alsace et de l’azote igazgatótanácsának. Az INRA jelenlegi főigazgatója 1989–94 között a Rhone-Poulenc Agrochimie igazgatótanácsában foglalt helyet.

¹⁰ A Pinkerton magándetektív ügynökség a munkaadók régi segítője a szakszervezetek letörésében és provokációk szervezésében.

¹¹ Ld. Progressive Farmer, Birmingham, Alabama (USA), l998. február 26. A Monsanto nemrégiben pontosította azokat a szankciókat, amelyeket a fajtáival “kalózkodó” gazdákkal szemben kíván érvényesíteni: kártérítést kell fizetniük, és öt éven keresztül tűrniük kell, hogy a Monsanto gazdaságukat felügyelete alatt tartsa. Két Kentucky-ban élő gazda például 25 ezer dollárt kellett fizessen. Franciaországban a Parasztszövetségbe tömörült gazdák harcot folytatnak a GMSZ-ek ellen. Ld. a Szövetség havilapját: Campagnes solidaires (postacím: 104, rue Robespierre, 93170 Bagnolet). Ld. még a GMSZ-ekről szóló összeállítást a Regards c. lap 1998. októberi számában.

¹² V. ö. Michael Pollan: “Playing God in the Garden”, i. m.

¹³ Ld. az Axel Khannal készült interjút: “Les OGM permettront de nourrir la planète en respectant l’environnement”, Les Échos, 1997. december 18. A. Khan – az Országos Etikai Tanácsadó Bizottság tagja – 1988–97 között a Biomolekuláris Bizottság elnöke volt, ma pedig az Országos Egészségügyi és Orvostudományi Kutató Intézet (INSERM) 129. sz. kutatócsoportjának igazgatója, ugyanakkor igazgatóhelyettese a Rhőne–Poulenc vállalat “élettudományokkal” foglalkozó részlegének is.

¹⁴ V. ö. Jean-Pierre Berlan-Richard C. Lewontin: “Plant Breeders’ Rights and the Patenting of Life Forms”, Nature, 322:785–788, l986. augusztus 28.

¹⁵ Michel Rousset: “Les blés hybrides sortent du laboratoire”, La Recherche, 1986. január.

¹⁶ Gérard Doussinault jelentése az INRA gazdasági osztálya tudományos tanácsának, 1996. december.

¹⁷ V. ö. Richard C. Lewontin: The Doctrine of DNA. Biology as Ideology. Penguin Books, London, 1993.

¹⁸ Meredith Wadman “Study discloses financial interests behing papers” c. cikkében (Nature, 1997. június 30.) kimutatja, hogy a 14 sejtbiológiai, biomolekuláris és orvosbiológiai folyóiratban közölt fontosabb tanulmányok szerzői egyharmadának közvetlen pénzügyi érdekeltsége volt azokkal a munkákkal kapcsolatban, amelyekről cikkük beszámolt.

Ismertetjük az ATTAC néven ismert kezdeményezést, amelynek célja egy nemzetközi mozgalom létrehozása a pénzpiacok és intézményeik demokratikus ellenőrzésére.

A Le Monde diplomatique 1997. decemberi, “Fegyverezzük le a pénzpiacokat” című vezércikkében Ignacio Ramonet, a lap igazgatója – az ázsiai pénzpiacok összeomlásának apropóján – állampolgári kezdeményezést javasolt a nemzetközi pénzügyi spekuláció megfékezésére. Ramonet szerint erre az egyik leghatékonyabb eszköz a James Tobin, Nobel-díjas amerikai közgazdász által már az 1970-es évek elején javasolt 0,05-0,1%-os mértékű adó bevezetése lenne, amelyet a nemzetközi pénzpiacokon eszközölt tranzakciókra vetnének ki – általánosan, vagyis világszerte. Az így befolyó, évi legalább 100 milliárd dollár nagyságrendűre becsült összeget a kirívó szegénység és a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolására lehetne fordítani. Az ATTAC (Action pour une taxe Tobin d’aide aux citoyens – “Akció a Tobin-adó bevezetéséért, az állampolgárok megsegítésére”) néven meghirdetett kezdeményezés intézményesítésére Ramonet világméretű NGO (nem kormányzati szervezet) létrehozását javasolta, amely a szakszervezetekkel, illetve a kulturális, szociális és környezetvédelmi egyesületekkel karöltve hatékony nyomásgyakorló csoportosulás gyanánt működhetne országos és nemzetközi szinten, hogy kikényszerítse ennek az adónak a planetáris szintű bevezetését.

Az ATTAC először francia egyesületként alakult meg Párizsban, 1998. június 3-án, magánszemélyek, civil (érdekvédelmi, kulturális, környezetvédő és politikai) szervezetek, valamint lapok, folyóiratok részvételével. Az ATTAC betűszó feloldása módosult, a szervezet bejegyzett elnevezése: “Egyesület a pénzügyi műveletek megadóztatására, az állampolgárok megsegítése érdekében” (Association pour une Taxation des Transactions financières pour l’Aide des Citoyens). Az egyesület tiszteletbeli elnökévé Ignacio Ramonet-t, főtitkárává pedig Bernard Cassent, a Le Monde diplomatique szerkesztőjét választották meg.

Az ATTAC nemzetközi mozgalommá nyilvánítására – elnevezése: “Nemzetközi mozgalom a pénzpiacok és intézményeik demokratikus ellenőrzésére” (Mouvement international pour le contrőle démocratique des marchés financiers et de leurs institutions) – 1998. december 11–12-én került sor Párizsban, tízegynéhány afrikai, ázsiai és európai ország, illetve egyesületi szövetségek és hálózatok képviselőjének jelenlétében. Az ATTAC – mint nemzetközi mozgalom – programjának alapjául a francia egyesület platformja szolgált.

A kezdeményezés sikerét bizonyítja, hogy egy évvel a francia ATTAC megalakulása és alig hét hónappal a nemzetközi mozgalom útjára bocsátása után az ATTAC-nak Franciaországban 11 ezer tagja volt és 120 helyi bizottsága alakult meg (egyikük a francia nemzetgyűlésben, 80 képviselő részvételével), és sorra jöttek/jönnek létre az ATTAC országos szervezetei, Argentínától Németországon és Belgiumon át (beleértve az EU-intézményeket is) Szenegálig. Az ATTAC-nak kelet-közép-európai mutációja, tudomásunk szerint, egyelőre nincs.

A nemzetközi mozgalom nem kíván létesíteni sem hierarchikus szervezetet, sem valamiféle földrajzi központot (titkárságot): a nyilvánosságra hozott programmal közösséget vállaló és alkotó kezdeményezések (mozgalmak, NGO-k, egyesületek, hálózatok, kutatócsoportok, lapok stb.) együttműködő partnere kíván lenni a neoliberális politika elleni világméretű küzdelemben.

A kapcsolattartást a mozgalom a világhálóra kívánja alapozni. Az ATTAC honlapja: www.attac.org . A nemzetközi mozgalom (belső, csak a mozgalom levelezési listájára feliratkozottak számára rendelkezésre bocsátott) e-mail-címe: transattac@attac.org. A francia ATTAC hagyományos levelezési címe: 9 bis, rue de Valence, 75005 Paris. Telefon: 00/33 143-363-054, fax: 00/33 143-362-626.

*** 

Az “ATTAC” nemzetközi mozgalom programja

Elfogadta a mozgalom alakuló ülése, Párizs, 1998. dec. 11–12.

A pénzügyi globalizáció fokozza a gazdasági bizonytalanságot és súlyosbítja a társadalmi egyenlőtlenségeket. Figyelmen kívül hagyja, megkerüli, kijátssza a nép érdekeit, a demokratikus intézményeket és a közjóért felelős szuverén államokat. Helyükbe a transznacionális vállalatok és a pénzpiacok kizárólagos érdekeit kifejező, tisztán spekulatív szempontokat állít.

A világ – természeti törvénynek beállított – átalakulására hivatkozva, mindinkább elenyészik az állampolgárok és választott képviselőik hatalma, hogy sorsukról maguk dönthessenek. Ez a leértékelődés és cselekvőképtelenség az antidemokratikus pártok előretöréséhez vezet. Sürgősen meg kell állítani e folyamatot, s létre kell hozni a szabályozás és az ellenőrzés új intézményeit, országos, európai és nemzetközi szinten egyaránt. Minthogy tapasztalat szerint a kormányok, ha nem ösztönzik őket, nem hoznak maguktól efféle intézkedéseket, a társadalmi bezárkózás és a politikai kiábrándulás kettős kihívása aktív állampolgári fellépést követel.

A korlátozatlan tőkemozgás, a “pénzügyi paradicsomok” elszaporodása és a spekulációs célú tranzakciók robbanásszerű növekedése az egyes államokat fékevesztett versengésre kényszeríti a befektetők kegyeinek elnyeréséért. Az azonnali profit utáni hajszában nap mint nap több mint száz milliárd dollár cirkulál a pénzpiacokon, tökéletesen elszakadva a javak és a szolgáltatások termelésétől és forgalmától. Emiatt a tőkejövedelmek állandóan nőnek a munkajövedelmek rovására, általánossá válik a létbizonytalanság és terjed a szegénység.

E folyamatok társadalmi következményei még súlyosabbak a függő helyzetű országokban, amelyek védtelenek a pénzügyi krízis csapásaival és az IMF válságkezelési diktátumaival szemben. Az államadósság törlesztési kötelezettségei arra kényszerítik a kormányokat, hogy a minimumra csökkentsék a szociális kiadásokat, és a társadalmakat elmaradottságra kárhoztatják. Az Észak országaihoz képest jóval magasabb kamatok tönkreteszik a nemzeti vállalatokat, s a hitelezők követeléseinek kielégítésére terjed a zabolátlan privatizáció és az állami szektor felszámolásának folyamata.

A szociális vívmányok mindenütt megkérdőjeleződnek. Amennyiben létezik nyugdíjrendszer, a munkavállalókat arra ösztönzik, hogy váltsák fel olyan befektetési nyugdíjalap-mechanizmussal, amelynek eredményeként vállalataik méginkább kénytelenek megfelelni a közvetlen profitérdekeltség követelményeinek, s a pénzügyi szféra befolyása tovább szélesedik. Az állampolgárokat megpróbálják meggyőzni a nemzetek, népek és generációk közötti szolidaritás idejétmúlt voltáról. A szabályozás visszaszorulása a munkaerőpiac egészét sújtja: romlanak a munkakörülmények, terjed a létbizonytalanság, nő a munkanélküliség, s meggyengülnek a szociális védelmi rendszerek.

A gazdasági fejlődés és a foglalkoztatás követelményeire hivatkozva, a legfejlettebb országok nem mondtak le a multilaterális beruházási egyezmény megkötéséről, amely a jogok összességét a befektetőknek juttatná, miközben a kötelezettségeket az államokra testálná. A közvélemény nyomása és heves ellenállása miatt ugyan lemondtak arról a tervükről, hogy az OECD keretében tárgyalásokat folytassanak erről az egyezményről, a vita azonban várhatóan újrakezdődik a Kereskedelmi Világszervezet égisze alatt. Egyidejűleg az Egyesült Államok, de az Európai Unió is, folytatja szabadkereskedelmi kereszteshadjáratát abból a célból, hogy újabb deregulált övezeteket hozzanak létre, kontinentális és földrészek közötti szinten egyaránt (amilyen például a Transzkontinentális Gazdasági Partnerség tervezete Európa és Észak-Amerika között).

Az Észak és a Dél közötti, illetve magukon a fejlett államokon belüli egyenlőtlenségek gépezetét ma még jobbára meg lehet fékezni. A dolgok megváltoztathatatlanságával kapcsolatos nézeteket gyakran az alternatívákra vonatkozó ismeretek hiánya táplálja. Ez az oka annak, hogy a nemzetközi pénzügyi intézmények és a tömegtájékoztatás médiumai (amelyek tulajdonosai sokszor a globalizáció haszonélvezői) hallgattak a közgazdasági Nobel-díjas amerikai közgazdász, James Tobin javaslatáról, aki szerint adót kellene kivetni a devizapiacok spekulációs célzatú tranzakcióira. A Tobin-adó, még ha csupán igen alacsony, 0,1 %-os szinten állapítanák is meg, évente közel 100 milliárd dollárt eredményezhetne. Ez az elsősorban a fejlett ipari országokban – ahol a legjelentősebb pénzpiacok vannak – beszedett összeg felhasználható lenne az egyenlőtlenségekkel szembeni programok céljaira, a szegény országok közoktatásának és közegészségügyének fejlesztésére, az élelmezés biztonságának és a tartós fejlődés feltételeinek megteremtésére. Egy ilyen intézkedés foganatosítása nyíltan spekuláció-ellenes távlatot nyitna, s ezáltal elősegíthetné az ellenállás jegyében fogant gondolatok megszületését, mozgásteret adhatna az állampolgároknak és az államoknak, s főként azt jelentené, hogy a politika ismét visszaszerezte az őt megillető szerepet.

Mindezt szem előtt tartva, az aláírók kifejezik szándékukat aziránt, hogy részt vegyenek a nemzetközi ATTAC-mozgalom munkájában, illetve vele együttműködjenek, annak érdekében, hogy információkat cseréljenek, hozzanak létre és terjesszenek, s közös akciókban vegyenek részt mind saját országukban, mind kontinentális és nemzetközi szinten.

A közös cselekvés célja:

• meggátolni a nemzetközi spekulációt
• szankciókat foganatosítani a pénzügyi paradicsomokkal szemben
• megakadályozni a befektetési nyugdíjalapok általános elterjedését
• elősegíteni a befektetések áttekinthetőségét a függő országokban
• megteremteni a bank- és pénzügyi műveletek legális kereteit, hogy azok ne a fogyasztókat s még kevésbé az állampolgárokat büntessék (a pénzintézetek munkavállalói fontos szerepet játszhatnak e műveletek ellenőrzésében)
• támogatni a függő országok államadósságának elengedését célzó követeléseket, valamint hogy az ekként felszabadult forrásokat a lakosság és a tartós fejlődés javára fordítsák, azaz – miként számosan fogalmaznak – rendezzék a “szociális és ökológiai adósságot”.

Általánosan szólva: arról van szó, hogy

• hódítsuk vissza a pénzügyi szférától a demokrácia elveszített térségeit
• szálljunk szembe azzal, hogy a beruházók és az üzletelők úgynevezett “jogaira” hivatkozással az állam lemondjon szuverenitásának újabb elemeiről
• hozzuk létre a demokrácia világméretű térségét.

Arról van szó csupán, hogy újra közös erővel alakítsuk eljövendő világunkat.

Vannak bizonyos témák, amelyeknek már a felvetése is manipulatív, viszont – ha már egyszer politikai vitatémává váltak – nem lehet nem foglalkozni velük. Ilyen téma a szovjet és a náci rémtettek összevetése, még pontosabban a holokauszt és a gulág összehasonlítása. E XX. századi történelmi problémákkal foglalkozik összeállításunk, azzal az igénnyel, hogy elválasztható legyen egymástól a politikai sztereotípia és a történettudományi analízis. A mai Magyarországon az elméleti kiszáradás olyan mértéket öltött, hogy Enzo Traverso itt közölt írása komoly felüdülést jelenthet azok számára, akik a marxizmus elméleti megújulása iránt érdeklődnek. Új gondolatok és új viták reményében ajánljuk az olvasó figyelmébe e tanulmányt.

Az aktualitások közül ezúttal a WTO körüli tiltakozásokba és vitákba pillantunk bele, ami kapcsolódik a bemutatásra kerülő Le Monde Diplomatique-ból átvett felhíváshoz is.

Tartalomjegyzék

1. Daniel Singer : Van alternatíva (Baxandall és Scher interjúja)
2. Csanády András : A kapitalista restauráció erkölcsi alapzatának kérdései
3. Andor László : A ketrec szociológiája – Szalai Erzsébet: Oroszlánok és globbalizáció és Tellér Gyula: Hatalomgyakorlás az MSZP-SZDSZ koalíció idején c. könyveiről
4. Szavelij Dudakov : A Cion bölcseinek jegyzőkönyve c. könyvről
5. Enzo Traverso : A marxizmus Auschwitz után
6. Krausz Tamás : GULAG és Auschwitz, avagy az összehasonlító elemzés értelme és funkciója
7. V. P. Buldakov : A GULAG jelenség
8. NKVD : A GULAG fogjainak hozzájárulása a nagy honvédő háborúban aratott győzelemhez
9. Peter Bergel : Egy szemtanú beszámolója a WTO elleni tömegtüntetésekről
10. Michel Chossudovsky : A Világkereskedelmi Szervezet egy illegális szervezet
11. Immanuel Wallerstein : Seattle avagy a globalizációs előretörés korlátai
12. Richard C. Lewontin, Jean Pierre Berlan : Genetikaipar: az élő szervezet kisajátítása
13. Lugosi Győző : Le Monde Diplomatique
14. Lugosi Győző : ATTAC – Nemzetközi mozgalom a pénzpiacok és intézményeik demokratikus ellenőrzésére

Nyugat-Európa legtöbb országában balközép erők kormányoznak. Ez azonban nem a szociáldemokrácia diadalát, hanem inkább annak válságát mutatja. A megújulás alapja: alternatívát nyújtani a thatcherista új jobboldallal szemben, amire történtek konkrét kezdeményezések is az utóbbi időszakban. (Dollars and Sense)

Phineas Baxandall és Abby Scher, a Dollars and Sense munkatársai beszélgettek Daniel Singerrel, a The Nation című folyóirat elismert Európa-szakértőjével, abból az alkalomból, hogy Kinek az ezredfordulója? (Whose Millennium?, New York, Monthly Review Press, 1999) címmel könyve jelent meg. A Lengyelországban született zsidó szerző Angliában végezte tanulmányait, és a The Economist szerkesztőségében is dolgozott. Saját bevallása szerint egy letûnt világ levegője lengi körül, és minden érdekli.

Találkozásunk idején tombolt a szerbiai háború, ezért beszélgetésünk a NATO-hatalmak kettős normája körül forgott: “Nem mondhatjuk egyidejűleg azt, hogy Miloseviæ vagy Szaddám a fő gonoszok, ugyanakkor Somoza, Sukarno vagy Pinochet tábornok a mi közös demokratikus családunk kiváló tagjai” – vélekedett Singer. – “El lehet azt csak egy pillanatra is képzelni, hogy a NATO vagy bármely más USA-dominanciájú nemzetközi szervezet fegyveresen megfenyegetné (a távozásra kényszerített izraeli Benjamin) Netanyahu miniszterelnököt, mert nem hajlandó a palesztinoknak jogokat adományozni?” Ezek után arról faggattuk Singert, hogy mi marad a szocializmusból Európában.

Mennyire könnyű dolog Európában épp most víziókra építő politizálást folytatni?

Ha nagy vonalakban kellene összefoglalnom könyvem lényegét, azt mondanám, hogy ez egy anti-“tina” könyv, azaz a Tudniillik Nincs Alternatíva-nézet tagadása. De a Tina név Maggie-re, vagy ha jobban tetszik, Thatcher bárónőre is vonatkozik. Tudják, arról a hölgyről beszélek, aki együtt teázik Pinochet tábornokkal, miközben mindenkinél határozottabban hangoztatta, hogy nincs alternatíva, nehézségeinkből lehetetlen menekülni.

Talán emlékeznek, hogy a Reagan-éra ENSZ-nagykövete, Jeanne Kirkpatrick úgy emlegette a Szovjetuniót, mint kiút nélküli poklot. Ez most megfordult. A mi kapitalista rendszerünk – nevezzük akár pokolnak, akár paradicsomnak vagy purgatóriumnak – az a rendszer, melynek nincs “kijárata”. Könyvem voltaképpen ez ellen szól. Azt a hitet igyekszik feltámasztani, mely főképp Nyugat-Európában, de itt is igen erősen élt korábban, nevezetesen hogy a közös politikai cselekvés révén lehetséges a változtatás. Szerintem [ezt] a hitet a nyugati világ jelentős jobbra tolódása feledtette el velünk az elmúlt 20-25 év során.

Nyugat-Európában egy ezzel ellentétes irányú elmozdulás veszi mostanában kezdetét. Szemmel láthatóan súlyos gazdasági válság van, még ha a tőzsde pezseg is. Átmeneti időket élünk, [a fennálló rend] nem felel meg a társadalom igényeinek. A magam részéről ezt az átmeneti időszakot a lehetőség és a veszély periódusának nevezem. A lehetőség periódusának azért, mert úgy látom, íme az első jelek, hogy az elégedetlenek tehetnek valamit a “TINA” ellen. Másfelől viszont, ha nem szolgálunk mielőbb ésszerű és progresszív megoldási javaslatokkal a növekvő társadalmi elégedetlenség orvoslására, számtalan önjelölt fog majd előállni a maga irracionális és reakciós ötletével, kezdve az itteni Buchananoktól a francia Le Pen-ig.

Beszélne kissé részletesebben arról, hogy miben látja a jelenlegi világrendszerrel szemben megnyilvánuló társadalmi ellenállás apró szikráit?

Könyvemben a “forró franciaországi telet” mint a talán első ideológiai fordulópontot említem, mint az első “TINA”-ellenes lázadást. Az 1995-ös novemberi-decemberi sztrájkokról és tüntetésekről beszélek. Ha emlékszik, Párizst megbénította a közlekedési dolgozók munkabeszüntetése, és a megyékben is tömegdemonstrációk zajlottak. Mit mondtak a tiltakozók? “Kell a fenének az a jövő, amit nekünk és a gyerekeinknek kínáltok!” Van alternatíva vagy nincs? Önmagáért beszélt, ahogy abban az időben az elitet, a szakértőket és a prédikátorokat felbolygatták az események, és folytonosan azt ismételgették: a Wall Street ezt nem fogja megérteni, Brüsszel (az Európai Parlament székhelye) nem fogja tudomásul venni. És minél hangosabban jajveszékeltek, annál népesebbek lettek a tüntetések. Európában nem történik más, legalábbis az 1990-es évek óta, mint hogy óriási erővel igyekeznek másolni az amerikai példát – amit mi amerikai rémálomnak hívunk. Ebben a globalizált, deregulált világban mindenkinek az élen járót kell követnie: elfogadható összegű minimálbérről, országos egészségügyi szolgálatról vagy biztos munkahelyről szó sem lehet. Csakhogy mindez erős ellenállásba ütközik, lásd Olaszország 1994-es példáját, amikor megpróbáltak a korábbi nyugdíj-rendszeren változtatni.

Persze nyilvánvaló, hogy ez önmagában nem elég. Könyvem második felében az alternatívát keresem. Nagyképűség vagy tolakodás volna azt állítanom, hogy tudom a választ. Még ha így lenne is, szerintem egy igazi mozgalomnak nincs szüksége készen kapott mintára. Szívből remélem, hogy végleg sikerült megszabadulnunk attól a tévhittől, hogy a szocializmus valamiféle karácsonyi csomag, ami azoknak jár, akik jól szavaztak, vagy vezényszóra léptek, vagy ilyesmi. Nem teszek egyebet, mint próbálom feltenni azokat a kérdéseket, amelyeket a baloldalnak kellene megoldania, ha számottevő politikai tényező kíván maradni.

Mondana valamit bővebben az utópiák erejéről?

Kissé ellentmondásosnak tűnhet a “realista” és az “utópia” szavak egymás mellé helyezése, ám amikor azt mondom: “realista utópia”, azt úgy értem, hogy az utópista gondolkodást be kell illeszteni a napi csatározások közé. Ha csak a jövőről alkotunk képet, legyen az bármilyen szépséges, nem lesznek híveink, mert senkinek a napi küzdelmeihez, problémáihoz nem kötődünk. Ugyanakkor, ha csak a pillanatnyi szükséglet áll a harc középpontjában, és ennél távolabbra nem tekintünk, úgy nem lehet az emberek életén változtatni.

Szocialistának tartom magam. Hogy miért? Mert a szocializmus lehetőséget nyújt arra, hogy az emberek önmaguk alakítsák az életüket. Nem csupán a kiválasztott kevesek, de mindenki formálhatja, befolyásolhatja önmaga jövőjét, sorsát.

Mindig úgy gondoltam, hogy a szocialista dilemma a létező rendszeren belül folytatja küzdelmét, miközben olyan megoldásokat keres, amelyek ezen a rendszeren túlmutatnak. Ezt nevezem utópistának – mások veszélyesnek, őrültségnek, öngyilkosságnak és hasonlóknak minősítik. Azt mondom, ezeket a sértő jelzőket kitüntetésként kell fogadnunk.

Mindebben az az elgondolás a legfontosabb, hogy a társadalom tényleges átalakulásához egyesülnie kell a különféle, egymástól független mozgalmaknak. Vegyük a dolgozókat, a nőmozgalmakat, a környezetvédőket, a melegeket satöbbi. Valahogy össze kell fogniuk. Szerintem a rendszert csak egy koherens frontális támadás kényszerítheti térdre. Ez csak akkor lesz lehetséges, ha ezek a mozgalmak felismerik, hogy követeléseik, törekvéseik, illetve álmaik az érvényes társadalmi berendezkedés keretei között sosem válhatnak valóra. Össze kell hangolniuk lépéseiket, és a társadalom egészének megváltoztatására irányuló utópisztikus vágyaik jegyében egymásra kell találniuk. A magam részéről azt hiszem, hogy a termelésben elfoglalt helyzete miatt a munkásmozgalomnak döntő szerepe lesz ebben, de senkit nem akarnék presszionálni.

Mi, szocialisták nem csaphatjuk be önmagunkat pozíciókkal vagy hatalommal, mert ezeket az emberek kifejlődő politikai tudatossága alakítja. Remélem, hogy az emberekre kényszerített modellek ideje végleg lejárt. Ami a Szovjetunióban történt és az egyéb esetek megtanították az embereket arra, hogy ne sorakozzanak fel egy hosszú távú politikai program mögött anélkül, hogy tudnák, hova tart, hogyan lehet odáig eljutni, [és] milyen demokratikus garanciákat tartogat. Építsünk fel egy cselekvési programot, mondjuk egy provizórikus útitervet, demokratikusan, alulról kiindulva, de azt is mondjuk meg: nézzétek, lehet, hogy az útvonalon a politikai tudatosság szintje szerint változtatni fogunk.

Európában több országban is nevében szocialista kormány van hatalmon, ugyanakkor olyan neoliberális programokkal, amelyeket 20 éve a konzervatívok sem vállalhattak volna. Sokan ezt a józan alternatívák teljes halálaként értelmezhetik.

Önök most igazából azt kérdezik: Európa tényleg balra tart, miként azt néhányan gondolják? Avagy – ahogy könyvemből kiolvasható – a szociáldemokrácia válságát éljük? Először is el kell árulnunk az olvasóknak: az Európai Unió 15 országából jelenleg 11-ben szociáldemokrata, kettőben koalíciós a kormány, és csak kettőben, név szerint Spanyolországban és Írországban tisztán reakciós.

Ennek fényében azt mondhatnánk: győzött a szociáldemokrácia. Én az ellenkezőjét vallom, szerintem ez válság. Először is definiáljuk, mit nevezünk szociáldemokráciának. A fogalom a II. világháború óta a fennálló kapitalista társadalom reformista irányítását jelenti. Nyugat-Európa példa nélkül álló prosperitásának és expanziójának harminc esztendeje alatt a gazdasági növekedés (Angliától eltekintve évente durván 5%) egy része a dolgozókra szállt. Ez tökéletesen megváltoztatta a fogyasztás szerkezetét.

Csakhogy ez az időszak nem volt olyan eszményi, mint amilyennek látszik. Akkor nem került volna sor a 68-as májusi franciaországi lázadásokhoz hasonlókra. De hát akkor – vethetnék ellen Önök – mi értelme lett volna az idő tájt magát a rendszert megváltoztatni, ha egyszer a fennálló rendszeren belül is lehet változásokat elérni? Erre én azt válaszolnám, hogy 1968 után, azaz a szovjet tankok prágai bevonulása és a szovjet modell összeomlása után mindenki, még a nyugati kommunista pártok is ezt vallották. Ez a szociáldemokrácia nagy pillanata volt, mert a szociáldemokrata felfogás még azokban az országokban is meg tudta vetni a lábát, amelyeknek nem volt szociáldemokrata kormánya.

Ám alighogy mindenki erre az útra lépett a 60-as évek vége, a 70-es évek eleje felé, a gazdasági fundamentum, amelyen a szociáldemokrácia nyugodott, romba dőlt. A villámgyors expanzió véget ért, és megkezdődött a mi peresztrojkánk: szerkezet-átalakítás és létszámleépítés. Az Egyesült Államokban ez a dolgozó szegények rétegének megjelenésében, míg Nyugat-Európában a munkanélküliségben ölt testet. Nem azonnal, mert kísérletet tettek – először a 70-es évek során –, hogy megmentsenek valamit a múltban érvényesülő együttműködésből. De a 80-as évektől azt az offenzív magatartást tapasztalhattuk, amely az 1990-es évtizedig eltartott. Ennek szellemében igyekeznek az amerikai rémálmot Európára erőltetni.

Ez pedig ellenállásba ütközik: Olaszországban a nyugdíjak apropóján, Németországban és Franciaországban a “forró télben”. Úgy vélem, a szociáldemokrata kormányok megválasztása, Európa balra tolódása az amerikai modellel való szembehelyezkedés egyik megnyilvánulása. Az európaiak nem akarják elfogadni az amerikai modellt, eközben azonban a nemzetközi pénzügyi köröknek sikerül becsempészniük azt a baloldali kormányok közreműködésével.

Bizonyos értelemben igaz, hogy mindezek a szociáldemokrata kormányok elsajátították a kapitalista játékszabályokat. Ha napjaink deregulált világában változatlanul ezt a politikát folytatják, ha nem tesznek semmit a munkanélküliség ellen, ha darabjaira szedik a jóléti államot, elvesztik saját szavazói bázisukat. Válaszlépéseik az országaikban létező mozgalmaktól függnek. Mint tudjuk, Angliában a munkásmozgalom nagy vereséget szenvedett (az 1984/85-ös bányászsztrájk leverésére gondolok). Ezzel szemben Franciaországban a szocialista vagy inkább “plurális baloldali” (kommunistákkal és zöldekkel teljes) kormány éppen a “forró franciaországi tél” jóvoltából van hivatalban. Magyarán egy sikeres társadalmi mozgalommal állunk szemben, nem [egy] vereséggel.

Létezik egy mélyebb ellenállás, és a radikális baloldal előtt számtalan lehetőség kínálkozik, hogy további javaslatokkal éljek. Ezt láthatjuk Franciaország példáján is. A tavaly júniusi európai [parlamenti] választásokon a trockisták váratlan felbukkanását és 5% feletti eredményét regisztrálhattuk. Ez nem jelenti azt, hogy a franciák tömegesen a permanens forradalom prófétájának híveivé váltak volna, és nem jelenti azt, hogy elutasítják azokat a szocialistákat és kommunistákat, akik a liberalizációs intézkedéseket rájuk kényszerítik. Ha alulról jövő nyomás jelentkezik, ezek a kormányok nem fogják kibírni. Ezért állítom, hogy Európában válságát, és nem virágkorát éli a szociáldemokrácia. A szociáldemokrata kormányok többé nem mondhatják egyszerűen azt, hogy nem folytathatjuk [baloldali politikánkat], mert a többi kormány reakciós.

Említette a munkanélküliséget. Makacs jellege miatt ez fontos kérdés az európai politikában.

Ez így van. A munkanélküliség növekedése a neoliberalizmus terjedésének tünete mindenütt a nyugati világban. Nyugat-Európában a háború után 25-30 évig szinte nem létezett munkanélküliség. Ma valószínűleg 20% körül jár. Nincs olyan sok dolgozó szegényük [mint az Egyesült Államoknak], de a munkanélküliség az [európai] társadalom rossz körülményeinek legrosszabbika, amellyel szemben erőteljes reakciók mutatkoznak. Sokféle probléma forrása ez. Nemcsak a munkamegosztásról van szó. Az a kérdés, hogy csökkenti-e valaki a munkaidőt. Olyan kérdések kerülnek megint napirendre, amelyeket már a hatvanas években is feltettek és félresöpörtek: Mi a növekedés? Mi a célja? Kinek az érdeke? Kinek a haszna? – és így tovább…

Tehát Franciaországban például mozgalmakba tömörülnek a munkanélküliek – ez valami új dolog, ami a háború óta most fordul elő először. A munkanélküliek ma politikai tényezők. A küzdelem a körül a kérdés körül zajlik, hogy hogyan csökkentsék a heti munkaidőt. Ha egyszerűen törvényileg csökkentenék, ahogy azt a francia kormány javasolja, mondjuk 35 órásra, akkor várhatóan több munkahelyet lehetne létrehozni. Csakhogy ezzel a munkáltatók túlóráztatási joga is bővülne – az alkalmazottak bizonyos heteken harminc, máskor negyvenöt órát dolgoznának, tehát a munkáltatók saját kényelmük szerint foglalkoztatnák a munkaerőt. Más szóval: vajon a rövidebb heti munkaidő hozzájárul a társadalom szerkezetének megváltozásához? Vagy csak a munkaadók kényelmét szolgálja?

Ellentét feszül technológiai ötletességünk és társadalmunk abszurd szerveződése között. Ha a háború utáni korszak termelékenységének növekedését tekintjük, érthetetlen a dolgozó szegények és a magas munkanélküliség mai tényszerűsége. Az másféle élet ígéretét hordozta. Ha a fejlett kapitalista országokat önmagukban szemléljük (amit nem tehetünk a sokkal szegényebb országok figyelembe vétele nélkül), rendelkezésünkre állnak a technikai eszközök, hogy megvalósítsuk a szocialisták régi álmát a munka és a pihenés közötti választóvonal eltörléséről. A monoton, nehéz munka csökkenthető, és csökkenthető a munkában töltött idő, ezáltal az emberek egész más jellegű életet élhetnének.

Egyáltalán nem ebbe az irányba tartunk. Technikailag nagyon közel járunk ehhez, de társadalmilag fényévnyire, mert ez a társadalom merőben más szerveződését követelné. Egész felfogásunknak kell megváltoznia.