A humanizmus napjaink egyik legellentmondásosabb és legfélreérthetőbb eszméje. Emiatt mindenekelőtt különböző történelmi megjelenéseit kell újrafogalmazni, és megvilágítani közülük a legfontosabbakat. Az új humanizmus egyetemes értelemben alternatívát kíván állítani a neoliberalizmussal szemben.

Lehetõséget kaptam arra, hogy beszéljek a hagyományos humanizmusok válságáról, valamint az elmúlt években feltûnt új irányzatokról, amelyek a humanizmus egy új eszméjét látszanak jelképezni. Mint mindannyian tudjuk, nagyon kiterjedt témakörről van szó, amelynek alapján nem lehet csak úgy egyszerűen általánosítani. Ezért, valamint a számomra előírt idő rövidsége miatt néhány olyan új eszme bemutatására fogom korlátozni mondandómat, amelyeknek biztosan még fejlődésre és szigorúbban behatárolt nyelvezetre volna szükségük, viszont elsőrangúan tudják érzékeltetni mai világunk humanizmusának problémáit. Mindenekelőtt szögezzük le, hogy jelenleg a humanizmus eszméje egyike a legellentmondásosabb és legfélreérthetőbb eszméknek. Jelentése immár olyan zavarosnak tűnik, mint Bábel Tornya a különböző nyelvek és fordítások kavalkádjában. Ezért mindenekelőtt különböző történelmi megjelenéseit, vagy legalábbis a legfontosabbakat kell újrafogalmazni és megvilágítani. Szögezzük le azonban rögtön, hogy egy ilyenfajta kutatás eredményét nem préselhetjük egy egyetemi vagy szakelőadás keretei közé, mintha megfejtettünk volna egy történelmi rejtélyt. Magyarázhatjuk ezt azzal, hogy minden “humanizmus” többé-kevésbé félreérthetetlenül hordoz magában egy definíciót vagy egy határozott képet a “természet rendjéről” vagy az emberi “létről”, azaz minden humanizmus mond számunkra valamit, ami mindannyiunkat közelről érint: elmondja nekünk, hogy mi, vagy milyen az emberi lét, illetve milyennek kellene lennie. Más szóval minden humanizmus tartalmaz egy “irányadó” szemléletet és egy tervezetet, amelyet azok, akik ezt a tervezetet készítették, megpróbálják a gyakorlatba átültetni. Amikor aztán mélyebben megvizsgáljuk ezt a témát, látni fogjuk, hogy mindannyiunknak van egy elképzelése, mely lehet többé-kevésbé világos, jól vagy kevésbé jól behatárolt, hallgatólagos vagy zavaros, arról, hogy milyen az emberi lét vagy milyennek kellene lennie. Ezeknek az elképzeléseknek az alapját az képezi, hogy gyakran próbálunk előtérbe helyezni vagy megmagyarázni bizonyos viselkedéseket, másokat pedig megpróbálunk elkerülni. Egyértelmű, hogy egyes elképzelések nem egyéniek, személyesek, hanem – hogy úgy mondjam – abból a kulturális “lényegből” erednek, amely mindannyiunkat alakított. Ettől fogva van jelentősége a humanizmus eszméjéről szóló elemző előadásnak. De vegyük sorjába a humanizmus különböző értelmezéseit és a különböző elképzeléseket az emberi létről. Az első humanizmus, melyet számba kell vennünk, az antonomázia humanizmusa, vagyis a reneszánsz humanizmus. Valóban, mindannyian tudjuk, hogy a reneszánsz egy különlegesen kiterjedt és sok rétegű kulturális jelenség volt, mely nagyon sok és egyben erősen ellentmondásos arcát mutatta. Mindazonáltal ami az emberi létről való elképzeléseket illeti, van néhány meghatározó részlet, amelyek már a reneszánsz kor kezdetekor feltűntek, s jelen voltak egész fejlődése során. Én így foglalnám össze őket:

1. Az önérzet és az emberi lét szabadságának magasztalása.
2. Egy állandó, változatlan emberi “természet” hiányának elismerése. Más szavakkal, az embernek nincsen egyszer s mindenkorra meghatározva a lénye, hanem saját magának építi fel azt. Ez a gondolat nagyon világosan kifejtve megtalálható Pico della Mirandola “Az ember méltóságáról” című művében, melyet a reneszánsz humanizmus igazi, saját “Kiáltványának” tekinthetünk.
3. Az ember teremtése mint “nagy csoda”, mint egy végtelen, mely mikrokozmoszként tükrözi vissza önmagába az univerzum vagy makrokozmosz minden sajátosságát. Ezzel a teremtéssel együtt jár az is, hogy az univerzum nem egy egyszerű lélektelen anyag, mint a modern felfogás szerint, hanem egy, a maga módján élő és érző szervezet, egyfajta makro-ember. Ez a teremtés számunkra, akiknek a modern gondolkodásmód a meghatározó, s akik a realitás manapság általánosan elfogadott világában élünk – a modern tudománytanban, ahogyan Foucault mondaná –, különösen nehezen felfogható, annak ellenére, hogy a reneszánsz kiemelkedő egyéniségei számára, mint például Leonardo, kétségbevonhatatlan igazság volt. A reneszánsz vége felé, a tapasztalaton alapuló tudomány megszületésével, a racionalizmus és a mechanikus világszemlélet fejlődésével az emberi létet kezdik tisztán természeti jelenségként értelmezni. Elkezdődik a humanizmus mint filozófiai látásmód hanyatlása, mely az emberi létnek a természet világában egy sajátos, központi szerepet követelt. A XIX. században, az idealizmussal és a pozitivizmussal a humanizmus szó teljes mértékben elveszti reneszánsz jelentését, és amikor használják – például Feuerbach – arra szolgál, hogy egy szigorúbb látásmódon belül az emberi létet mint egy tiszta és egyszerű, természetes létezési formát határozza meg.

Ebben a században ismét sokkal nagyobb gyakorisággal beszélünk humanizmusról, és a kifejezés új értelmezéseivel is találkozhatunk. Jelentős filozófiai irányzatokat neveznek újra humanistáknak, azonban ezek a gondolati irányzatok, melyek a humanizmus iránt feltámadó érdeklődést mutatják, annak élesen megkülönböztetett értelmezései is egyben. Annak ellenére, hogy századunk humanizmusa ugyanolyan összetett és sokrétű, mint a reneszánszban, ma nem homogén humanista mozgalmak jelenlétéről, hanem különböző humanizmusok konfliktusáról beszélhetünk. A három említett gondolati áramlat ugyanis nagyon különbözően fogja fel az emberi lét lényegét. Marx számára az ember egyrészt olyan természeti lény, mint amilyennek Feuerbach is felfogta, másrészről rendelkezik egy olyan sajátossággal, ami “emberivé” teszi őt, vagyis alapvetően megkülönbözteti az összes többi természeti lénytől. Ez pedig a társulási ösztön, a közösség létrehozására való képesség. A közösségben élő ember a többi emberrel közösen végzett munka segítségével biztosítja magának fizikai szükségletei (élelem, lakás, ruházkodás, szaporodás stb.) kielégítését, és átalakítja a természetet, hozzá egyre közelebbivé, egyre emberibbé téve azt. Az ember Marx számára akkor szűnik meg embernek lenni, amikor megtagadja természetes társulási ösztönét, mint a kapitalista társadalomban, ahol munkája mint társadalmi tényező háttérbe szorul, és egy kisebbségnek van kiszolgáltatva. A keresztény vagy istenközpontú humanizmusban, ahogy azt eszmei szerzője, Maritain ennek a századnak az első felében kifejtette, az ember emberségét istenbe vetett hitén keresztül mérlegelhetjük, és határozhatjuk meg. Az ember emberi, mert Isten fia, mert összefonódik a megdicsőülés keresztény történetével. Az egzisztencialista humanizmusban, ahogyan azt Sartre 1946-ban megfogalmazta, az embernek nincsen egy meghatározott léte; az ember alapvetően egy világra vetett létezési forma, és önmaga megválasztása útján fejlődik. A meghatározó sajátosság, mely “emberivé” teszi, éppen a választás szabadsága és az a szabadság, hogy önmagát megválasztja, megtervezi, felépíti és megvalósítja. Az ember akkor szűnik meg “emberinek” lenni, amikor visszautasítja ezt a szabadságot, és elfogadja azokat a viselkedési formákat, melyeket Sartre “rosszhiszeműségnek” nevez, vagyis beéri az elfogadott és törvényszerű viselkedésekkel, a társadalmi hierarchiákhoz és különböző szerepekhez kapcsolódó beskatulyázással. Mint tudjuk, az emberi lét ezen különböző értelmezéseinek nemcsak filozófiai körülírásai léteznek, hanem megjelentek a politika hadszínterén is, köszönhetően a különböző pártok megalakulásának, melyek a hatalom elhódításáért harcoltak. A keresztény humanizmus megfogalmazása ugyanis illik a katolikus egyháznak a modern világ felé tett, már a múlt században elkezdett általános nyitási törekvéseihez, amivel célja éppen az volt, hogy kiépítse azoknak a keresztény ihletésű pártoknak az ideológiai alapelveit, melyek elvitatták a marxista és liberális pártoktól a hatalmat. Sartre azon szándékát, hogy egzisztencializmusát humanizmusnak minősítse, olyan erőfeszítésnek kell tekinteni, melyet annak érdekében tett, hogy egy harmadik utat nyisson Franciaországban a kommunista és a keresztény párt között.

Ebben a zűrzavarban, a szembenálló elképzelések konfliktusában a “humanizmus” szó elvesztette tartalmát. Ma már csak egy általános aggódást fejez ki az emberi életért, amely a legkülönbözőbb problémákkal küszködik, s hovatovább globális katasztrófa veszélye fenyegeti.

Ezt a szituációt kristálytisztán határozta meg Heidegger a negyvenes évek végén egy híres levelében, pontosabban a “Levél a humanizmusról” címűben, melyet egy francia filozófusnak címzett, aki azt kérdezte tőle, hogyan lehet visszaadni a sok különböző trónkövetelő közé ékelődött “humanizmus” szónak a jelentését.

Heidegger nagy éleslátással és mélységükben vizsgálta meg a különböző történelmi humanizmusokat, és talált bennük egy előre feltételezett hallgatólagos egységet. Minden antik és modern humanizmus megegyezik abban, hogy az emberi lét megfelel Arisztotelész ókori meghatározásának, vagyis, hogy az ember egy “ésszel rendelkező” állat – bár ez a problémakör számukra sosem volt mélyreható kutatások tárgya. A meghatározás első felében, az “állat”-ban, egyik sem kételkedik különösképpen, míg az “ésszel rendelkező” megnevezés jelentése különböző filozófiák szerint az értelem, a lélek, az egyéniség, a szellem, a személy stb. Igen, mondja Heidegger, ilyen módon érvényesül valami valóságos az emberi létből, azonban lényét túl behatároltan képzeljük el. Az ember lényegét az “állatiasságból” és nem az “emberiességből” kiindulva gondoljuk el, ezért az embert természeti jelenséggé változtatjuk át, egy akármilyen lénnyé, végül pedig akármivé, elfeledkezvén arról, hogy az ember alapvetően egy “ki”, aki felteszi a kérdést a létező létezéséről, és a saját lényegéről. Ez Heidegger azon elgondolása, amely a humanizmusról szóló aktuális előadások magvát képezi, ezért egy kicsit elmélyültebb magyarázatot igényel. Ez aztán felszínre fog hozni egy újabb elképzelést az emberi létről, mely manapság a legmeghatározóbb, és amely szerint az ember egy “biológiai gépezet”. Ez egy olyan elképzelés, melyet a tudomány vetett fel, vagy inkább egy tudományos értelmezés, amit pozitivizmusnak vagy neo-pozitivizmusnak nevezünk.

Heidegger azt mondja: az emberek úgy a mindennapi életben mint a tudományos tevékenységben, azt kérdezik, mi is lehet egy létező forma, például egy szikla, egy növény, egy atom, és azt felelik: a létező vagy ez, vagy valami más, például egy szikla az egy szilárd anyag, stb.; röviden: tulajdonságokkal válaszolnak, különböző meghatározásokkal, melyek a “van” szóval vannak összekapcsolva, és azt magyarázzák.¹ Arról vitatkoznak, hogy egy dolog ez vagy az, de sohasem tesznek fel kérdést a létezésről magáról; a lét megvilágítása, mely a létező minden felfogásának az alapját képezi, teljesen feledésbe merül. De nemcsak erről van szó. Az embert úgy tanulmányozzák és értelmezik mind a humán tudományokban, mind pedig a természettudományokban, mint egy lényt, egy tárgyat, egy akármilyen természeti jelenséget, elfeledkezve arról, hogy az emberi lény az, aki felteszi a kérdést a létezőkről, aki megkérdezi: “mik vagy kik azok”. Röviden: Heidegger számára a világ tárgyai (a létezők) és az emberi lét között alapvető különbség van, egy ontológiai (lénytani) különbség, melyet az emberi lét modern látásmódja egyre inkább átformálni törekszik.

Láttuk, hogy a hagyományos humanizmusok mennyire az “állatiasságából” kiindulva értelmezték az emberi létet, vagyis mint egy állattani jelenséget, “némi többlettel”. Korunkban, a technika korában ez a “némi többlet” eltűnni látszik, és az emberi lét végérvényesen egy “valami” jellemzőit ölti magára. Mivel az ember egy “valami”, technikai megközelítésben áll, a vele szembeni legalapvetőbb elvárás a használhatóság. Az emberek “biológiai gépezetek”, “termodinamikusak”, vagyis munkaerők, termelők, fogyasztók stb. Mivel ez az eltárgyiasítás ilyen globálisan elterjedt, nincs semmi lehetőség értékek létrehozására, hacsak nem tekintjük annak a használhatóságot. Így az emberi lét, mint az egész világ, elveszti “érzékiségét”. Van, létezik egy homályos, hétköznapi, banális világban, de eltűnik létezésének érzése, annak lényege. Heidegger szerint ebben gyökerezik a nihilizmus és a technikai társadalom mérhetetlen pusztító ereje.

Az elképzelés, mely “biológiai gépezetnek” tekinti az embert, napjainkban Nyugaton meghatározó. Nemsokára eléri, vagy már túl is lépte az ésszerűség határait, vagyis az az alap, amelyre felépülnek és amelyekből kibontakoznak a felmutatott modellek, egy olyan alap, melyet nem vizsgáltak meg, nem tanulmányoztak. Ez a tények világa, amelyről mindenkinek eleve egyezik a véleménye, és amelyről sohasem vitatkoznak. Ez az öntudatlan társadalmi igazságok világa, ahogyan Foucault mondaná.

Ennek az elképzelésnek a hatása egy sor problémát von maga után, igen súlyosakat is. Vizsgáljunk meg közülük egyet, mely ökológiai témakörre vonatkozik, s amelyet pillanatnyilag mindannyian döntőnek tartunk. A jelenlegi környezetvédő irányzatok a hihetetlenül nagyléptékű ökológiai problémák gyökereit – melyek bolygónk pusztulásával fenyegetnek – a természet anyagi dologgá, puszta gazdasági tárggyá formálásában keresik. Mégis, ezeknek az egyforma környezetvédelmi irányzatoknak a többsége nem habozik az emberi lét egy teljesen természeti látásmódján belül elhelyezkedni: nekik az emberi lét egyszerűen egy természetes evolúciónak alávetett biológiai gépezet, amely jelen pillanatban rosszul működik. Nem tudni, hogy genetikai okokból-e, valamilyen belső meghibásodás, vagy egy sor külső, környezeti hatás miatt. Miután az emberi létet megfosztottuk minden szabadságától és szándékától, nem marad más magyarázat erre a működési hibára, mint a véletlen, vagy a természet farkastörvényei. Ettől fogva jelenik meg egyfajta tompa reménytelenség, és az emberi lét negatív, sőt tragikus látásmódja. Az emberi lény tehát “rossz” állattá válik, amely megsemmisít minden más életformát. Paradox módon az állatvilág ebben a tekintetben odáig jut, hogy a természet jóságának jellemzőivel bír, melyeket Rousseau egykor az embernek tulajdonított, sőt minden további nélkül szert tesz azokra a pszichikai és akarati tényezőkre, melyeket az emberi lét elvesztett. Egyfajta Disneylanddé válik, ahol a vadállatiasság, az agresszivitás, a belsőből fakadó, állati léptékű erőszakosság, az evés és az áldozattá válás annyira megszelídül, hogy szinte meg is szűnik, mert az élet mindenképpen megtartja a kiegyensúlyozottságát, és a maga összhangjában minden esetben védelmet talál. Ebben a paradox látásmódban az emberi lény egy egyensúlyt felborító, veszélyes tényezővé válik, így esetleges eltűnése nem tekinthető szükségképpen kedvezőtlennek.

Egy másik érdekes eset azokat a politikai áramlatokat tekinti, melyek gyökerei a marxista, vagy általánosan a “baloldali” tradíciókból táplálkoznak, és amelyek ellenzik, s egyúttal emberietlenséggel is vádolják a szabad áruforgalmat a gazdaságban, mindezt a szolidaritás és az egyenlőség felsőbbrendű emberi értékeinek nevében. De az emberi lét egy szűken vett materialista látásmódjában, mely tudományos akar lenni, hogyan lehetséges olyan értékeket létrehozni, melyek tudománytalanok? Hogyan építhet föl értékeket biológiai gépezet, mely mechanikus és vak törvényeknek felel meg, és miért az a sok kifogás a piac ellen, melyet a neoliberalizmus úgy mutat be, mint a gazdasági tevékenység természetes szelekciójának mechanizmusát? Miért a sok kifogás a piac “tudományos” törvényei ellen, mikor az emberi lét ebből a látószögből egy biológiai gépezet, amely a környezet által végrehajtott természetes kiválasztódásnak van alárendelve? A neoliberalizmus, amely egyfajta társadalmi darwinizmuson alapszik, kezdetlegessége ellenére is sokkal következetesebb, mint a “baloldal” azon álláspontjai, melyekről beszéltünk.

Nem azért mondom mindezt, hogy leckét adjak a “baloldalnak” (ami egy túlságosan bizonytalan és zavaros eszme), hanem, hogy rámutassak: egy álláspontnak, mely következetes ezen a két területen (az ökológiában és a gazdaságban), amely ellenzi a neoliberalizmust, továbbá a természet, valamint az általa előre vitt emberiség megsemmisítését, le kell mondania az emberi lét természeti fogalmáról, talonba kell tennie a “biológiai gépezetet” és az “ésszel rendelkező állatot”, és új elképzelést kell kidolgoznia.

Az utóbbi években azonban, pontosabban a nyolcvanas évektől kezdődően olyan új mozgalmak tűntek fel politikai és filozófiai téren, sőt még a természettudományok területein is, amelyek visszahelyezik az emberi lényt a legelső szintre, amelyek visszakövetelnek számára egy központi és különleges helyet a természet világában, és a humanizmus egy új felfogására utalnak.

A filozófia terén az újdonságot Silo Új Humanizmusa jelenti. Silo újraértelmezi a humanizmus fogalmát, belehelyezi egy átfogó történelmi képbe, összhangban az aktuális korral. Ez a humanizmus az emberiség történetében először látja egy planetáris társadalom születését. Silo azt állítja, hogy a reneszánsz korban Európában megjelenő humanizmus – mely méltóságot és központiságot nyújtott a kor emberének, erényeket, amelyek a keresztény középkorban nem számítottak fontosnak – ez a humanizmus tehát jelen volt más kultúrákban is, például az iszlámban, vagy Indiában és Kínában. Természetesen más névvel illették, mivel mások voltak a hivatkozásul szolgáló kultúra paraméterei. Silo értelmezésében a humanizmus nem egy kulturálisan és földrajzilag elhatárolható európai jelenség. Inkább egy olyan jelenségről van szó, amely a világ különböző részein és különböző korokban született és fejlődött ki. Éppen ezért egy irányba terelheti a különböző kultúrákat a tömegkommunikációs eszközök révén egyesített földgolyón. Azokat a kultúrákat, amelyek akarva akaratlanul egymás mellett élnek.

Silo az embert a szabadság dimenziójában értelmezi. Számára, aki ebben a fenomenológiához tér vissza, az emberi tudat nem a természetes világ passzív vagy torz visszatükröződése, hanem alapvetően a természet és a társadalom újjáépítésére irányuló állandó szándék megfogalmazása. Az embert – noha a természet része, mivel testtel rendelkezik – nem lehet úgy felfogni, mint egy egyszerű természeti jelenséget; nincs természete, nincs meghatározott lényege. Az ember a természet és önmaga átalakítására irányuló “terv”.

A kollektív emberi terv Silo számára a Föld emberivé tétele, vagyis a fizikai fájdalom és a szellemi szenvedés megszüntetése, az erőszak és a diszkrimináció minden formájának eltörlése, mert ezek megfosztják az embereket a szabadságuktól és szabad akaratuktól, tárgyakká és mások szándékának eszközévé alacsonyítják őket.

De vajon ezen az erőszakkal egységesített földgolyón, ahol különböző világnézetek, eltérő értékek állnak egymással szemben, mi lehet az a közös nevező, amely a népeket, kultúrákat és vallásokat egyesíti? Hogyan lehet egy egyetemes emberi nemzet kialakításához hozzálátni? Silo szerint ez emberi hozzáállással lehetséges, amit a következő paraméterekkel határoz meg:

1. Az ember középpontban elfoglalt helye úgy, mint érték, s úgy is, mint “aggodalom”.
2. Minden ember egyenlőségének elismerése.
3. A személyes és kulturális különbözőségek elismerése.
4. Az abszolút igazságként elismert tudáson túli tudás fejlesztésének elősegítése.
5. A nézet- és vallásszabadság elismerése.
6. Az erőszak elvetése.

Az ilyen viselkedéssel, személyes és kollektív életperspektívával jellemzett humanizmus tehát nem egy meghatározott kultúra öröksége, hanem lehet az összes kultúráé, s ilyen értelemben mint egyetemes humanizmus jelentkezik.

Róma, 1996. április 16.

A tanulmányt a Humanista Mozgalom bocsátotta rendelkezésünkre.

Jegyzet

1 . A létező megismerésében, hozzá való bármilyen viszonyulásunkban használjuk a “létet”, mely íly módon “minden további nélkül” értendő. Hiszen mindenki tudja, mit jelent, ha azt mondom: “Vidám vagyok”, “az égnek kék színe van”. (Magyarázat Heidegger Lét és Idő című művéhez)

A jelenkori orosz „újjászületés" az egykori Szovjetunió romjain, sajátos krízishelyzetben ment végbe. Felbomlása során a Szovjetunió olyan területeket vesztett el, amelyek megszerzéséért magas árat fizetett egykor. A széthullás egy több évtizedes, globális folyamatba illeszkedett, amelynek során a korábbi szuperhatalmi pozíciók megszűntek. Az Egyesült Államok ma világméretű hegemon pozíciója megtartásáért, Oroszország pedig nukleáris nagyhatalmi státusának megőrzéséért küzd.

A mai orosz geopolitikai felfogásról megfelelõ képet alkothatunk néhány újabb, főként orosz szerzőtől származó mű alapján.¹ A tárgyalt korszak kezdete Jelcin 1991-es hatalomra jutása. Elemzésünk elején emlékeztetnünk kell arra, hogy a mostani “orosz újjászületés” – az egykori Szovjetunió romjaiból – sajátos krízishelyzet közepette ment végbe. A Szovjetunió, felbomlása következtében, olyan területeket veszített el, amelyek megszerzéséért az elmúlt három évszázad során magas árat fizetett. Ehhez járult népessége jelentős hányadának – köztük 25 millió orosznak –, továbbá természeti kincsei és értékes kommunikációs eszközei egy részének elvesztése.

E széthullás egy több évtizedet felölelő, földgolyó-méretű folyamatba illeszkedett, amelynek eredményeként a XX. század második felének két szuperhatalma elveszítette viszonylagos uralkodó pozícióját. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió egyaránt szembe kellett nézzen a vietnami, illetve az afganisztáni háború hatásaival. Ennek ellenére, ma az USA eséllyel, sikerrel pályázik hegemon pozícióra a világban, Oroszország pedig – talán valamivel kisebb eséllyel – továbbra is nukleáris nagyhatalom kíván lenni.

Nagyjából ezek azok a keretek, amelyek között az orosz geopolitikai gondolkodás különböző irányzatai elhelyezhetők. Az újfajta doktrinák tárgyalásához először fel kell elevenítsük a korábbiakat – megfogalmazásuk világtörténeti hátterével együtt. Vizsgálódásunk végén a jelenlegi orosz geopolitikai gondolkodást a semleges Ausztria példáján keresztül szemléltetjük.

Az 1917 októbere előtti és utáni helyzet és felfogás

Az orosz geopolitikai gondolkodás mindig az ország változó helyzetéhez – nagyszabású, évszázadokon átívelő történelméhez – igazodott. Legújabb vonásainak bemutatása előtt helyes, ha rámutatunk néhány állandó jellemzőjére.²

A XVII. századig az oroszok úgy vélték: fennmaradásukat a Nyugat, nevezetesen Litvánia és Lengyelország fenyegeti. A lét-nemlét kérdésén túl, ez a két állam elvágta országukat Európától, amellyel midenféle szárazföldi és tengeri összeköttetést megakadályozott.³ A XVIII. századtól a XX. század elejéig Oroszország – fortéllyal vagy erőszakkal – növelte területét. Ennek során az a meggyőződés vezette, hogy meg kell védenie magát és ki kell törnie elszigeteltségéből. Mint minden birodalom, természetesen Oroszország is más országok rovására terjeszkedett, a Csendes-óceántól Európa közepéig.

Mint Gallois⁴ rámutat, Oroszországban az 1917 októberét megelőző korszak vitáit három jelentős geopolitikai doktrína határozta meg. Az első – Konstantinápoly bukása után s főként a katolikus ellenreformáció hatására, a XVI. századtól – a “Moszkva a harmadik Róma” motívumon nyugvó vallási doktrína volt. Oroszország 1830 és 1988–89 között e doktrina szellemében – a cári politikai hatalom és rendőrség, később a szovjet hatóságok támogatásával – eredményesen törekedett a területén élő görög katolikusok beolvasztására az ortodoxiába. A másik a szlavofilek doktrínája, a germán ihletésű pánszlávizmus volt, amely egy kizárólag szlávok lakta, más térségektől radikálisan elkülönített térség képzetének kialakítását, majd megteremtését tűzte ki céljául. Végül a harmadik doktrína a befelé forduló, “eurázsiai” inspirációjú orosz állam birodalmi koncepciója volt, amely “élettérben” gondolkodott, s minden más nagyhatalommal szemben bizalmatlanul viseltetett. Lacoste⁵ szerint meg kell említeni egy negyedik doktrinát is: a “nyugatos” irányzatot. Ez Európa védelmét hirdette a keletről jövő veszélyekkel szemben, s a XIX. században önmagát “Európa csendőrének” szerepében tüntette fel, egyszerre képviselve a birodalmi expanziót és a nyitást a Nyugat, a modernség felé.

Az 1914–18-as háború után a bolsevik Oroszország területeket kénytelen átengedni Finnországnak, a balti államoknak és Lengyelországnak, ám 1945 után ezeket részben visszaszerzi, sőt bizonyos területi nyereségre is szert tesz. (A Németországtól elszakított Kalinyingrádról és a Szahalin-szigetekről van szó, Japán északi részén.) A felhozott kettős érv egyrészt az ország katonai védelme, másrészt a veszélyesnek tekintett ellenség leválasztása volt. Mindazonáltal a Szovjetuniót elszigeteltsége a hozzá hasonlóan elszigetelt weimari Németországgal való összefogásra öszönözte. Ennek eredménye volt a rapallói egyezmény, amelyet a nem sokkal azelőtt szovjetté vált Oroszország és az 1922 óta demokratikus Németország kötött meg, abból a célból, hogy kitörhessenek nemzetközi elszigeteltségükből, és a korszak nagyhatalmaival szemben erőpozíciót alakíthassanak ki. Oroszország fennmaradással kapcsolatos félelme állandónak bizonyult, s ez – mind kiterjedtebb területei miatt – katonai védelmet követelt. A régóta meglévő félelem az elszigetelődéstől az 1930-as és 50-es évek között fokozatosan ellentétébe fordul: a külföldtől, elsősorban a Nyugattól való félelemmé alakul át, miközben az Egyesült Államok, a maga részéről, már a második világháború előtt erőteljesen nyit a Szovjetunió felé.

A háborúellenes attitűd, a társadalmi forradalom és a szocializmus egy országban való felépítésének lehetősége

Az orosz-japán háború, csakúgy, mint az 1904–1905-ös forradalom, az 1914-ben kezdődő világméretű konfliktus vagy maga az 1917. októberi forradalom Oroszország meggyengüléséhez vezetett. Ennek következtében befolyási övezete Európa közepén összeszűkült⁶. Oroszország 1914 előtthöz képest – területének nyugati részén – elveszítette a történeti Lengyelország oroszlakta vidékét, amely a mai Ukrajna és Belarusz jelentékeny övezeteit foglalta magában, valamint Besszarábiát (hozzávetőlegesen a jelenlegi Moldvai Köztársaságot), Finnországot és a balti államokat.

Számos ország ily módon elért függetlenségéhez járult a forradalmár oroszok háborúellenes attitűdjének, az agrárreformnak és a társadalmi forradalomnak – nevezetesen a feudális urak, a nagybirtokosok elűzésének – nem lebecsülhető ideológiai befolyása. Ez a befolyás, az agrárviszonyok hasonlósága miatt, erősebbnek bizonyult Köztes-Európa északi és középső részén, mint – Jugoszláviát kivéve – a Balkán térségeiben. Közép-Európa “földre, kenyérre és békére” vágyott. Bár az októberi forradalom közvetlen hatása a régió országaira csekélynek mondható, ideológiai tekintetben befolyása rendkívül jelentős volt: lehetőséggé vált a szocializmus felépítése, s ez egyszerre jelentett – Lenin programjának megfelelően – “szovjeteket plusz villamosítást”.

1915–16-tól a háborúellenesség igen széles körben elterjedt. A bolsevik Oroszország és a továbbra is háborúzó wilhelmiánus Németország között 1918 márciusában megkötött breszt-litovszki békeszerződés rendkívüli mértékben erősítette a békevágyat. A szocialista pártok kezdtek elbizonytalanodni a háború további támogatásával kapcsolatban, s mindenütt sztrájkmozgalmak bontakoztak ki. Az orosz parasztok földhöz juttatása a köztes-európai agrártársadalmak alapvető törekvéseivel esett egybe. A béke utáni vágy ilyenformán forradalmi – társadalmi-gazdasági jellegű – követelésekkel kapcsolódott össze. A breszti béke azonban először éreztette azt is, hogy – a külső nyomás és a kezdődő polgárháború szorításában – az orosz állam érdeke felülkerekedhet a világforradalom jegyében megvívandó háború eszméjén.

Hobsbawm⁷ egyébként rendkívüli éleslátással mutat rá arra, az októberi forradalom legparadoxabb, alapvető következménye az volt, hogy kétféleképpen is megmentette a kapitalizmust: egyrészt azzal, hogy az 1930-as évek válsága idején – a Szovjetunió ötéves terveinek mintájára – hosszú távú s “jóléti gazdaságban” való gondolkodásra ösztönözte, másrészt pedig azáltal, hogy szovjet állampolgárok tízmillióinak feláldozásával megvédte a hitlerizmustól. Mindemellett 1917 októberének hatása a periféria számos elmaradott agrárországának a modernizációba való bekapcsolódásán is lemérhető. Nyilvánvalóan ez a magyarázata annak, hogy alig negyven évvel 1917 októbere után a harmadik világ a “szocialista tábor” részének számított.

Határkérdések és autoriter rendszerek

Az októberi forradalom már az 1914–18-as háború vége előtt alapvető kérdések elé állította a központi hatalmak ellen harcoló szövetségeseket. Hogyan lehet befejezni a háborút Oroszország támogatása nélkül? Milyenek legyenek a szovjetté vált Oroszországgal megteremtendő kapcsolatok, s hol húzódnak majd az új orosz állam határai? 1918 márciusában az angolok partra szálltak Murmanszkban, a szovjet hatóságok pedig felmondták a breszt-litovszki békét, hogy minél gyorsabban visszafoglalhassák a mai Ukrajnát és Belaruszt, valamint a balti országokat. A baltiak és a lengyelek válaszlépéseket tettek, s a bolsevik Oroszország nyugati határai, illetve az érintett országok határai csupán 1921-ben stabilizálódtak. E konfliktusok erősítőleg hatottak ezeknek az országoknak a nacionalista irányzataira, valamint magyarázatul szolgáltak a bolsevikellenes propaganda sikerére és a tekintélyelvű rendszerek létrejöttére.

Az első világháborút követően az új közép-európai nemzetállamok kikiáltása a versailles-i szövetségesek részéről szintén a bolsevik veszélyre és a különféle nacionalizmusokra adott válasz volt. Sokak szerint, ha a legfőbb társadalmi ellentét a földtulajdonosok és a nekik dolgozó parasztok között feszült is, a XIX. század végén már jól láthatóvá vált nemzetiségi különbségeknek ezekben az új államokban – a XX. század első felében – még jelentősebb szerep jutott. A versailles-i szerződéseket 1919 és 1922 között “cordon sanitaire” kialakítása követte. A békeszerződések eredményeként Európa közepén új országcsoport jött létre, részben a bolsevik Oroszország rovására (balti államok, Lengyelország, Csehszlovákia), ami garantálta ezek ellenséges magatartását Oroszországgal szemben. A többi újonnan létrejött vagy újból megszilárdított ország pedig a nagy számú nemzeti kisebbség és a bizonytalan határok kérdéseiről vitázott.

Egyidejűleg – mondja Hobsbawm – az 1920-as évektől a Szovjetunióban fokozatosan kialakult az ellentét a Szovjetunió mint állam érdekei, illetve az általa vezetni kívánt nemzetközi kommunista mozgalom érdekei között. Nem kevésbé igaz ugyanakkor, hogy a “rövid” XX. századnak – vagyis az 1914 és 1989 közötti korszaknak – egészen az utolsó éveiig számos ország – különösen a harmadik világban – meg volt győződve arról, hogy a Szovjetunió képviseli világméretekben az emberi emancipációt, mindenekelőtt pedig a gyarmatosító kapitalizmussal szembeni alternatívát. Zjuganov⁸ kifejti, mennyiben “testesítette meg [a sztálini rendszer] az oly régóta várt szintézist a hagyományos orosz geopolitikai felfogás két válfaja: a magába forduló állam birodalmi koncepciója és a nagy, szlávok lakta térség gondolatát hirdető pánszlávista koncepció között.” A szerző ugyanakkor hangsúlyozza, hogy még Sztálinnál is megmaradt “Oroszország kontinentális geopolitikai rendszerének Achillesz-sarka: területének kiterjedtsége, illetve a fejlett centruma és elmaradott perifériája közötti különbözőség.”

A mai amerikai-szovjet-orosz összejátszás

Moszkvát az Egyesült Államokhoz – a köztük régóta fennálló cinkosság miatt – mindig is sajátosan bonyolult kapcsolat fűzte. Az Egyesült Államok európai politikájában az 1930-as évek óta Oroszország elsőbbséget élvezett. Ez egyfajta viszontbiztosítást jelentett előbb a náci Németország keleti határaival, majd az EU egészével kapcsolatban. Az amerikai politika megfelel(t) annak az orosz igénynek, hogy (újra) megerősítse – az Egyesült Államokkal partneri, az Európai Unióval pedig rivális – nagyhatalmi pozícióját.⁹ Oroszország számára ez a legmegfelelőbb módja annak, hogy féken tartsa a NATO terjeszkedését Európa közepén. Moszkva megpróbálja a NATO-t Belarusz és Ukrajna nyugati határainál megállítani, s lehetőleg távol tartani tőle a balti országokat.¹⁰ Jelcin rendszere egyébként implicite abban az értelemben is hasznot húzott az Egyesült Államokkal való összejátszásból, hogy Washington célja Oroszország stabilizálása s nem feltétlenül demokratizálása volt. A csecsen és a dagesztáni kérdés mutatja, hogy a Brezsnyev-doktrína nemigen különbözik a Monroe- vagy a Clinton-doktrinától: egyik a másikat igazolja – a Kaukázusban vagy a Balkánon, hogy csupán a legaktuálisabb példákat vegyük.

Az Egyesült Államok magatartása egyébként tökéletesen koherensnek nevezhető. Oroszországon kívül ugyanis egyetlen lehetséges partnere sincs az eurázsiai földrészen, sem a fegyverkezés mérséklése, sem a Kínával vagy az Európai Unióval, esetleg Japánnal és Indiával kapcsolatos egyensúlypolitika terén. Oroszország megszilárdítása s egyidejűleg – az iszlám mozgalmak támogatásával – gyengítése célszerű politikának tűnik. Figyelemre méltó, ahogyan az amerikai diplomáciának az iraki-amerikai háború után sikerült létrehoznia, majd megerősítenie egy vezetése alatt álló – s a köztes-európai térségre sem veszélytelen – stratégiai “iszlám ívet”.

Ennek az ívnek két ága van. Az egyik, amelyet Szaúd-Arábia finanszíroz, Törökországot köti össze – Macedónián, Koszovón és Albánián keresztül – Boszniával, s elsősorban az EU ellen irányul. A másik, amelynek szintén Törökország a kiindulópontja, Pakisztánon keresztül halad Közép-Ázsia muzulmán köztársaságai felé, s nyilvánvalóan Oroszországot veszi célba. Egyébként az iszlám mozgalmat az Egyesült Államokkal hagyományosan szövetséges arab államok is bőkezűen támogatják fegyverekkel (például Csecsenföldön vagy Dagesztánban).¹¹

Új stratégiai doktrína?

Az orosz-amerikai stratégiai szövetség helyreállítása viszonylag hamar, 1997-ben egy – talán ideiglenes jellegű, de nagyon is reális – egyezséghez vezetett. A rendkívül bonyolult helyzetben az orosz és az amerikai diplomácia tető alá tudott hozni egy olyan megállapodást, amely kölcsönösen szabályozza a két hatalom kapcsolatait kisebb-nagyobb befolyási övezeteikkel.¹² Moszkva számára a tét az volt, sikerül-e csökkenteni a NATO-bővítés jelentőségét és korlátozni a NATO-hoz csatlakozó országok számát, s Oroszországot elismertetni a “nemzetek koncertje” tagjának. Washington pedig egyrészt meg kívánta erősíteni Oroszország pillanatnyi pozícióvesztését – fenntartva vele ugyanakkor a különleges stratégiai viszonyt –, könnyebb hozzáférést remélt a FÁK-országok nyersanyag-kincseihez, valamint fékezni akarta az EU s főleg az NSZK expanzióját kelet felé.

Oroszország csupán az 1980-as évek folyamán vette tudomásul ideológiai befolyásának hanyatlását, illetve határainak katonai értelemben mértéktelen kiterjedtségét. E két tényező fokozatosan átformálta az orosz geopolitikai gondolkodást. Ez magyarázta az Afganisztánból való sikeres kivonulást csakúgy, mint a köztes-európai térség esetleges finlandizációjába vetett, hiú reményeket. Az afganisztáni háború megosztotta az orosz katonai vezetést. Egyesek úgy vélték, a Brezsnyev-, majd a Gorbacsov-éra politikusai elárulták őket, míg mások kitartottak meggyőződésük mellett, hogy tévedés volt elkezdeni a politikailag rosszul előkészített s mindvégig rosszul vezetett háborút. A Szovjetunió brutális feloszlatása 1991 decemberében a geopolitikai gondolkodás megrendülését vonta maga után az új Oroszországban. A honvédelmi minisztériumban rá kellett döbbenni, hogy Moszkva ezentúl egy olyan katonai körzet része, amelynek nemzeti határai vannak. A főtisztek hangot adtak félelmüknek, hogy a NATO egy Blitzkriegben lerohanhatja országukat. Az egyik katonai parancsnok óva intette a Nyugatot, nehogy Törökország esetleg támadást indítson a Kaukázusban, mert ez, szerinte, elkerülhetetlenül a harmadik világháború kitöréséhez vezetne.¹³

Az 1992-ben készült “Stratégia Oroszország számára” című jelentés ugyanakkor, Bajev szerint¹⁴, eléggé egyértelműen kijelöl két szempontot: egyrészt azt, hogy az Egyesült Államoknak és európai szövetségeseinek az érdekei a jövőben egyre inkább különbözni fognak Oroszország érdekeitől; másrészt, hogy a stratégiai elsőbbségnek a “közel-külföldet” kell megilletnie.¹⁵ 1993-ban kezdődnek a NATO kibővítésével kapcsolatos, hiábavaló orosz tiltakozások, ekkor bontakozik ki a NATO Partnerség a békéért programja, s 1993-at követően jön létre Európa közepén az amerikai katonai támaszpontok láncolata is. 1994-ben a csecsen hatóságokkal támadt ellentét – a török és az amerikai titkosszolgálat aktív közreműködésével és támogatásával – szabályos háborúvá eszkalálódik. A háborút az orosz haderő bizonyos fokig elveszíti. A jelenlegi – sok szempontból hasonló gyökerű – konfliktus Dagesztánban és Csecsenföldön rendeződni látszik, másrészt viszont 1992 óta Oroszország a Balkánon is jelen van az ENSZ, illetve a NATO békeerőfeszítései keretében.

Nagyhatalmi játék a Balkánon: a “Nyugat”, majd Oroszország… és Kína beavatkozásai

A jugoszláv válság kezdetén, 1990–91-ben az európai diplomácia a konfliktust az ENSZ bevonásával próbálta megoldani. A második világháborút követő egyik ismert mondás parafrázisával élve: az EU azt szerette volna, ha “lecsendesítheti a kedélyeket az embargóval, távol tarthatja az oroszokat és az amerikaiakat, s beavatkozásra késztetheti az ENSZ-t.” E stratégia azonban 1993–94-ben csúfos kudarcot vallott. Minden okunk megvan rá, hogy úgy véljük: bukását Németország EU-n belüli aszimmetrikus helyzete okozta, illetve még inkább a növekvő egyetértés az EU meggyengítésével kapcsolatban a hamvaiból feltámadó Oroszország és – az ovális teremben s annak falain kívül egyaránt “rámenős”– Clinton vezette Egyesült Államok között. 1994 februárjában a balkáni helyzet fontos új fejleménnyel egészült ki azáltal, hogy az oroszok kezdtek tömegesen megjelenni az egykori Jugoszláviában. (Látványosan illusztrálta ezt az a tévéfelvétel, amelyen vagy száz orosz harckocsi és csapatszállító jármű ereszkedik alá a Szarajevót övező dombokról, a város védelmének megerősítésére.) Először fordult elő a történelemben, hogy az orosz hadsereg ilyen mélyen behatolt a Balkánra – az Egyesült Államok s feltehetően egyes szövetségesei jóváhagyásával. Néhány év múlva ugyanez következik majd be Koszovóban is.

A moszkvai vezetés, élén 1992–93-tól Jelcinnel, miután számot vetett az Európában bekövetkezett mélyreható változásokkal – a Szovjetunió feloszlatása és az ezzel együttjáró szétzilálódás miatt kétségtelenül meggyengült pozícióból – egyidejűleg minden irányban folytat tárgyalásokat. Mindenekelőtt Washingtonnal és Pekinggel tárgyal – stratégiai kérdésekről. Ami Pekinget illeti, Oroszország Kínával kettős játékot folytat.¹⁶ Egyrészt bőségesen ellátja szinte mindenféle kategóriájú fegyverrel, hogy tárgyalóasztalhoz ültesse, s hogy működtethesse hadiüzemeit. Másrészt viszont szimpátiával viseltet a hanellenes zavargások iránt Hszingcsiangban és Tibetben. Mindazonáltal az 1997 áprilisában aláírt orosz-kínai megállapodásban helyet kaptak azok a pontok, amelyek kifejezik a két ország mai erőviszonyait Az okmány, amelyben Oroszország immár nem hatalmas keleti szomszédként jelenik meg, három lényeges pontot tartalmaz: a fegyveres erők csökkentése és visszavonása a közös határ mindkét oldalán; a kooperáció folytatása a fegyverzetek területén; végül a két ország együttműködése, amelyhez Közép-Ázsiában csatlakozik Tadzsikisztán, Kirgizisztán és Kazahsztán is, abból a célból, hogy garantálják Peking számára: ezek az államok nem válnak a hszingcsiangi szeparatista erők hátországává.

Bár az egyezményt ünnepélyesen “stratégiai partnerségnek” keresztelték el, jelentőségét az Egyesült Államok hegemon törekvéseivel kapcsolatban sem szabad alábecsülni. A megállapodás megfelel annak az orosz-kínai igénynek, hogy a két ország erősítse eurázsiai pozícióit az Egyesült Államokkal és Japánnal, de Indiával és Pakisztánnal szemben is. A jövőben az egyezmény alkalmas lehet az orosz-kínai viszony tisztázására a koreai, a vietnami vagy az afgán kérdésben is. Ami Európára gyakorolt hatását illeti, a dokumentum megerősíti az orosz pozíciót egy “Jalta II”-egyezmény keretében (ld. lejjebb), illetve a Kaukázusban. Mindez nem változtat azon a tényen, hogy mivel az aláíró államok súlya folyamatosan változik, az egyezmény – évtizedes távlatban – meglehetősen törékenynek tűnik. Mindenesetre: alkalmas lehet arra, hogy megkérdőjelezze az amerikai diplomáciában a Kissinger-doktrinát, amely szerint az Egyesült Államoknak Kínával és Oroszországgal mindig jobb kapcsolata kell legyen, mint e két országnak egymással.

1997 áprilisában tehát Peking és Moszkva aláírta az okmányt, majd 1997 májusában megbeszélésekre került sor a NATO és Oroszország közötti megállapodásról. Végül 1997 júniusában Washington bejelentette: a NATO-bővítés Magyarországra, Lengyelországra és Csehországra korlátozódik. E megállapodás, illetve döntés kizárólag a Washington és Moszkva közti tárgyalások nyomán született; ezt neveztem “Jalta II”-egyezménynek. A kínai-amerikai kapcsolatok jelenlegi romlása megerősíteni látszik a megfigyelt tendenciát. Mindenki számára feltűnt az a meghatározó szerep, amelyet 1999 tavaszán – a Balkán-konfliktus kapcsán – Kína játszott a Biztonsági Tanácsban. Először fordult elő, hogy Kína érzékelhetően és hivatalos formában beavatkozott valamely fontos európai kérdésbe.

Hipotézisek Európa s benne Oroszország számára

Bajev szerint, az eurázsiai térségben különböző szcenáriók képzelhetők el. Lehetséges, hogy e “Jalta II”-egyezmény keretében egész Köztes-Európa felosztásra kerül az Egyesült Államok és Oroszország között, ahol mindkét hatalom kialakítja majd saját befolyási övezetét. Sor kerülhet az Európai Uniónak – mint autonóm erőnek vagy mint a NATO európai pillérének – a felfegyverzésére is. Az is elképzelhető, hogy mind Köztes-Európát, mind az Európai Uniót – miként 1955-ben Ausztriát – a nagyhatalmak garanciájával semlegesítik. Oroszország határozott kiállását az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) megerősítéséért ez utóbbi hipotézis melletti opciónak lehet tekinteni.

Felmerül a kérdés: hogyan határozza meg önmagát Európa – vagy még pontosabban Eurázsia – az elkövetkező évtizedek folyamán? Az egyedüli, globális szuperhatalom hipotézise előbb vagy utóbb az egykori Szovjetunió, sőt Japán amerikai gyarmatosítását jelentené (de persze ebben az esetben is fennmaradna a Kínával kapcsolatos kérdőjel). Egy másik feltételezés szerint három pólusú szerkezet jöhet létre az Egyesült Államokkal, Oroszországgal és Nyugat-Európával, Kína, Japán és Köztes-Európa pedig semleges pozíciót foglalna el, ami – valljuk be – egyre kevésbé valószínű alternatíva. A globális forgatókönyv, amely számomra jelenleg a legvalószínűbbnek tűnik, világméretű, multipoláris geopolitikai struktúrát feltételez, amely földrajzi válságövezetekből, a világ fokozatosan semlegesített részeiből, illetve – a bipoláris korszakhoz képest – instabilabb hatalmi egyensúlyokból állna. Az Egyesült Államok uralkodó helyzetéről alkotott kép mindenesetre tartósnak bizonyulhat, ami megszabhatja az események irányát. Kérdés, melyik az a két- vagy háromféle hipotézis, amely az eurázsiai földrész szemszögéből kirajzolódni látszik?

Az első az egykori Szovjetunió, majd Oroszország teljes vagy részleges széthullását feltételezi, s olyan geopolitikai űr létrejöttével számol, amelyet nyugat-keleti irányból az EU lenne képes kitölteni. Ez számtalan konfliktus nyomán egy eddig nem ismert nagyságrendű eurázsiai szövetség kialakulását jelentené, ami a világ fennmaradó részét aggodalommal töltené el. Egyesek magának Oroszországnak a felbomlását sem zárják ki, s emlékeztetnek arra, hogy az Orosz Föderációt alkotó nyolcvankilenc régió, illetve autonóm köztársaság évek óta a függetlenedés jeleit mutatja a moszkvai “központtal” szemben. Ezeket a törekvéseket, persze, a külföldi hatalmak is felkarolják: Kína vagy Japán Szibériában, az Egyesült Államok pedig a Kaukázusban. E hipotézist alapul véve, növekedne a háborúk kitörésének veszélye, jelesül Európa közepén, ahol már ma is léteznek katonai konfliktusok. Ennek megfelelően, nagyon is érthető, hogy az EU és az USA egész politikája a XX. század utolsó évtizedeiben, paradox módon, egyidejűleg igyekezett meggyengíteni és megerősíteni mind Oroszországot, mind az Európai Uniót.

A második feltételezés azt sugallja, hogy az egykori Szovjetunióból – a hagyományos Oroszország körül – kialakuló jövőbeni konföderáció továbbra is garantálni tudja az utóbbi számára a nagyhatalmi státuszt, más, hasonló méretű hatalmak között. Ilyenformán ellensúlyt képezhet Észak-Amerikával, Kínával és a többi nagyhatalommal szemben. Sőt, ezek jóváhagyásával azt is megengedhetné, hogy Nyugat- és Köztes-Európa katonailag leértékelődjön, s a III. évezredben “a világ semleges Svájcává” váljon, hasonlóan Svájc második világháború alatt játszott szerepéhez. Ez egyfajta új “rapallói szellem” kialakulásához, s egy új – a gyengéknek az erősekkel szembeni stratégiáján alapuló – megállapodáshoz vezethetne.

Ez a hipotézis láthatóan ebbe az irányba mutató javaslatok kidolgozására ösztönöz: leszerelés a hagyományos fegyverzetek területén, amely magában foglalná a FÁK országait is; páneurópai biztonsági struktúrák kialakítása az EBESZ keretében; a rövid és közepes hatósugarú nukleáris fegyverek felszámolása; a stratégiai fegyverek számának ellenőrzött csökkentése; önálló, európai, hagyományos haderő felállítása. A javasolt intézkedések együttes hatása Nyugat- és Közép-Európa nagyfokú leszerelését és – gyakorlatilag – atommentesítését eredményezné. Úgy tűnik, ez részben, legalábbis bizonyos mértékig, meg is kezdődött már. Ami pedig Oroszországot illeti, vajon tényleg “felparcellázzák és gyámság alá helyezik” majd, ahogyan – utánozhatatlan eleganciával s vállaltan az amerikai hegemónia szellemében – Brzezinski fogalmaz?¹⁷

A geopolitikai viták főbb irányzatai Oroszországban

Oroszországban a viták jelenleg az itt vázolt körülmények között zajlanak. Minden résztvevő egyetért abban, hogy napjainkban a világ geopolitikai szempontból az ötödik nagy korszakát éli, mely az “amerikai rendhez” igazodik. Az első korszak a vesztfáliai békét követő időszak volt a XVII. században, ezt követte a napoleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszus, majd – az első világháború után – a versailles-i békék korszaka, s végül a bipoláris jaltai rendszer 1944–45-től. Neumann¹⁸, Kortunov és Sakleina¹⁹, valamint Zjuganov²⁰ az elmúlt évek orosz geopolitikai gondolkodásában nyugatosokat, nacionalistákat, nemzeti kommunistákat és centristákat különböztet meg.

Az első csoportból elsősorban Arbatov, Puskov, Zoltarjov, Trenyin, Kokosin, Konovalov és Oznobiscsev nevét kell megemlíteni. E sokszor “liberálisoknak” vagy “atlantistáknak” is nevezett “nyugatosok” baráti kapcsolatokat szorgalmaznak az Egyesült Államokkal, s abban reménykednek, hogy az amerikaiaknak az európai ügyek rendezéséhez (ld. Balkán) továbbra is szükségük lesz Oroszországra. Úgy vélik: Moszkvának külkapcsolataiban a “közel-külföldnek” kell elsőbbséget biztosítania. Oroszországnak a szóbanforgó országokat, ahol az orosz kisebbség védelemre szorul, geostratégiailag stabilizálni és semlegesíteni kell. Kérdés azonban, hogy az efféle stabilizálási és semlegesítési kísérletek nem bizonyulnak-e hiábavalónak, amint Csecsenföld, Azerbajdzsán vagy Dagesztán esete tanusítja. Vajon nem túlságosan is jelentősek itt az Egyesült Államok, sőt az EU érdekeltségei?

A nyugatosok egy részének felfogása – többek között Pozdnyakov, Karaganov, Rogov és Puskov sorolható ide – inkább “eurázsiainak” nevezhető. őket kevésbé bűvöli el az USA, s ennek megfelelően Oroszország és Németország, illetve az Európai Unió közti szövetségre törekszenek. Ez az irányzat az említett “rapallói szellemhez” közelít, s úgy tesz, mintha az EU nem is lenne része az Egyesült Államok befolyási övezetének.

Ami a “nacionalistákat” illeti – vezéralakjaik: Asztafijev, Dugin, Liomonov vagy Mitrofanov –, gondolkodásukat a pánszlávizmus, a sztálinizmus, a hagyományos antiszemitizmus és az ortodoxia, sőt némi birodalmi jellegű monarchikus szellem is ihleti. Szerintük Európa szemben áll az oroszokkal és általában a szlávokkal, akiket ellenséges elemeknek vagy valamiféle idegen testnek tekint. A nacionalisták a forradalom előtti eszméket mai gondolkodásmóddal társítják, mindenki számára közérthető, mozgosító nyelvezetet használnak, a nagy többség törekvéseinek igyekeznek hangot adni, s az orosz ortodox egyház egyes köreinek támogatását is élvezik. De vajon tartható-e álláspontjuk? Valóban azonosul-e minden szláv nép Oroszország ügyével? Nincsenek-e az érintett országokban jelentős számban olyan nem-szláv kisebbségek, amelyek kirekesztettnek tartanák magukat, s állandó kockázati tényezőt jelentenének.

A “nemzeti kommunisták” álláspontjáról Zjuganov említett műve alapján megfelelő képet alkothatunk. A Kortunov, Lebegy, Garejev, Dvorkin, Naracsnyiszkaja vagy Podberjozkin nézeteivel jellemezhető irányzat közel áll az “etatistákhoz” (ld. lejjebb), a nagyorosz nacionalizmushoz, illetve a hagyományos “eurázsiai” gondolathoz. A nemzeti kommunisták – az Egyesült Államok hegemón hatalmára hivatkozva – a hadsereg ütőképességének helyreállítását és a fegyverexport stratégiai szerepén nyugvó politika kialakítását hirdetik. Reményeik szerint a bipoláris rendszer fokozatosan multipolárissá alakul át, következésképpen élesen szembenállnak a NATO-val. Meglehetősen fenyegetően lépnek fel azokkal a köztes-európai országokkal szemben, amelyek beléptek vagy be kívánnak lépni a NATO-ba, részt vesznek a békepartnerségi programban, illetve területükön amerikai támaszpontok létesítését engedélyezik.

Zjuganov – nem teljesen megalapozatlanul – úgy véli: “a liberalizmus ideológiájának hatalmas szerepe volt a Szovjetunió lerombolásában, aminek katasztrofális következményei ma honfitársaink millióit sújtják. A demo-liberális kísértés [sic!²¹] számos szovjet embert vitt tévútra, különösen az értelmiség köréből.” Zjuganov nem ad magyarázatot arra, mindez hogyan s miért következhetett be. Vajon nem volt-e valami olyasmi magában a szovjet rendszerben, ami ebbe az irányba mutatott? Az afganisztáni háború kudarcáért nem a Szovjetunió vezetői voltak-e felelősek? Nem hagyják-e gyakran figyelmen kívül ennek az irányzatnak a képviselői Kína vagy Japán, sőt az Európai Unió vagy India jelentőségét? Újdönsült geopolitológus szerzőnk Kínáról csupán könyve 164. oldalán tesz említést, s ráadásul láthatóan nem veszi tudomásul, hogy Oroszország immár Kína junior partnerévé vált.

Végül a “centristákat” vagy “etatistákat” a minisztériumok különböző magas rangú tisztségviselői és olyan kutatók alkotják, mint Migranyan, Boguratov, Kazjannov, Kumacsev, Plesakov, Zatulin vagy Szalmin. A volt miniszterelnökhöz, Primakovhoz hasonlóan elegük van abból, hogy tétlenül nézzék hazájuk szétesését és nemzetközi befolyásának elvesztését. Elítélik a nemzetközi pénzügyi intézményektől való abszurd mértékű függést, ugyanakkor tartanak a szélső nacionalizmus elszabadulásától. Meg akarják őrizni Oroszország nagyhatalmi pozícióját az eurázsiai térségben; az Egyesült Államokkal szemben, ha nem is agresszív, mindenesetre határozott magatartást kívánnak tanúsítani, s teljesen logikusan, szövetségre törekszenek Kínával. Alighanem az új elnök, Putyin is ebbe a csoportba tartozik.

Az etatisták Oroszország befolyási övezetén belül a beavatkozás szükségességét vallják, bármely rendelkezésre álló eszköz igénybevételével, hogy megvédjék az ország “legitim érdekeit”. Ez vonatkozik Közép-Ázsiára, a Kaukázusra, Belaruszra vagy Ukrajnára egyaránt. Itt is felmerülnek persze bizonyos kételyek. Vajon rendelkezik-e Oroszország a szükséges eszközökkel e célok eléréséhez? Érdekében áll-e az uralkodó osztálynak, hogy lemondjon a nyugati multinacionális vállalatokkal és bankokkal való együttműködésről? Nem kötött-e például a Lukoil – a magánkézben lévő orosz kőolajtársaság – együttműködési megállapodásokat a nyugati cégekkel a Kaukázusban található nyersanyagkincsek kiaknázására, s ez nem áll-e szöges ellentétben Oroszország érdekeivel?

1999 tavaszán, miközben teljes erővel folyt Jugoszlávia bombázása, Moszkvában nemzetközi résztvevőkkel vitát rendeztek, amely rávilágított az orosz geopolitikai gondolkodás jellemzőire. Mint Lloyd²² beszámolt róla, a legkülönbözőbb irányzatokból kikerülő orosz vitapartnerek ízekre szedték a Clinton-doktrinát, vagyis azt a NATO által hangoztatott érvet, miszerint a bombázások humanitárius célokat szolgáltak. Hangsúlyozták: a valóságos amerikai stratégiai érdek sokkal inkább az Európai Unió s konkrétan a frissen bevezetett euro gyengítése volt. Elutasították azt a nemzetközi jogi hivatkozást is, amelynek nyugati védelmezői szerint különbséget kell tenni az ENSZ formális és a NATO morális joga között. Vernet²³ szerint voltak olyan hangok is, amelyek Oroszország sürgős újrafelfegyverzését és az atomfegyverek újratelepítését követelték Belaruszban s természetesen Kalinyingrádban is. Mások Oroszország elzárkózását javasolták a megbízhatatlannak bizonyult nyugati világtól.

Orosz stratégiai koncepció a XXI. századra?

2000 január elején – tehát már Putyin égisze alatt – a Kreml megjelentette azt a dokumentumot, amely meghatározza az ország új stratégiai koncepcióját.²⁴ Az okmány, úgy tűnik, egyrészt tekintetbe veszi a Moszkva és Washington közti kapcsolatok megromlását, másrészt tükrözi az új orosz adminisztráció mai, sajátos szempontjait. Felfogható ügyes – bár esetleg csupán ideiglenes jellegű – kompromisszumnak is a “nyugatos”, a “nemzeti kommunista” és az “etatista” doktrinák között a jelenlegi, választások előtti időszakban. Értelmezéséhez alighanem azt is tekintetbe kell venni, hogy míg a szovjet-orosz haderő 5 millió katonából állt, a jelenleginek a létszáma csupán másfél millióra tehető.

Az új stratégiai felfogásban látványos módon tükröződnek az ország belső viszonyai. Először is, a dokumentum szerzői a rossz társadalmi-gazdasági helyzetet alapvető nemzetbiztonsági kockázati tényezőnek tekintik. Emiatt az okmány egy sor feladatot jelöl meg – a kormányzat számára. Másodszor: a dokumentumban hasonló kockázati elemnek minősül a kiterjedt bűnözés és a terrorizmus által megtestesített veszély, illetve – harmadszor – az előző két tényezőből fakadó szociális feszültség is.

Külpolitikai téren a dokumentum több, egyirányba mutató kockázati tényezőt nevez meg. Egyrészt megállapítja, hogy az amerikai hegemónia egyoldalúan katonai eszközök igénybevételével érvényesül, semmibe véve a népek jogait. Ekként megy végbe – a köztes-európai országok egyszerű csatlakoztatásával vagy különböző katonai programokba való bevonásával – a NATO keleti terjeszkedése, amelyet kiegészít amerikai katonai támaszpontok létesítése a világ minden pontján. Másrészt – mutat rá a dokumentum –, az USA és “nyugati” szövetségesei az orosz befolyás csökkentésére törekszenek Európában, a Közel-Keleten, a Kaukázusban és a csendes-óceáni térségben. Végül pedig: tömegesen jelennek meg nyugati multinacionális vállalatok és bankok Oroszország olyan hagyományos befolyási övezeteiben, mint a Kaszpi-tenger vagy Közép-Ázsia.

Az orosz álláspontban bekövetkezett változást az atomfegyverek felhasználásával kapcsolatban ebből a nézőpontból kell megítélni. Korábban ezeknek a fegyvereknek a bevetését csak akkor tekintették igazolhatónak, ha Oroszországnak mint szuverén államnak a léte látszott kockán forogni. Most viszont minden esetben indokoltnak minősül a nukleáris arzenálhoz folyamodni, amikor – akár nukleáris, akár konvencionális eszközökkel végrehajtott – fegyveres agresszió nyomán a védelem lehetőségei kimerülnek vagy hatástalannak bizonyulnak. Fontos kiemelni, hogy az orosz vezetés ezentúl az atomfegyverek bevetését mind Oroszország, mind szövetségesei elleni agresszió esetén fontolóra veheti. Kérdés, vajon “szövetségeseken” csupán Belaruszt, Grúziát és Örményországot kell-e érteni – ami még érthető lenne –, vagy pedig olyan “baráti országokat” is, mint Jugoszlávia, Irak vagy Irán? A Putyin-féle dokumentum nem ad választ a kérdésre.

Látható: Moszkvát hagyományos fegyvereinek s magának a hadseregnek a gyengesége arra szorítja, hogy az atomfegyverekre apelláljon, ugyanúgy, ahogyan ezt a NATO maga is tette az 1950-es és 60-as években, annak érdekében, hogy kiegyenlítse a Szovjetunió akkori konvencionális fölényét. Bár az új katonai doktrinára kétségtelenül hatottak választási szempontok is, mégsem pusztán ilyen megfontolások alapján fogant.

Oroszország és az Európai Unió semleges országai

Egyes országok semleges pozíciója a világban geopolitikai szeizmográf gyanánt működik, amennyiben jelzi, hogy egy adott helyzetben milyenek a különböző nagyhatalmi szereplők erőviszonyai. Ezért különösen érdekes megvizsgálni az európai semleges államokkal kapcsolatos orosz geopolitikai gondolkodás és gyakorlat elmúlt évekbeli változását. Emlékeztetőül: az Európai Unió tizenöt tagállama között – különböző formában – négy semleges ország található: Írország, Svédország, Finnország és Ausztria, amelyek mellett ott találjuk még Svájcot, Lichtensteint, a Vatikánt stb. Lobova, Rathkolb és Löw írásai²⁵ alapján – szemléltetésképpen – tekintsük át, hogyan alakult Ausztria semlegessége a Szovjetunió megszűnése óta. (A Putyin-féle dokumentum ezt a kérdést egyébként nem érinti.)

Az 1990-es évek elején a moszkvai vezetés erőfeszítéseinek középpontjában a belső helyzet stabilizálása, illetve egy, az EBESZ-re épülő “európai biztonsági struktúra” kialakítása állt, az európai országok, az Egyesült Államok és Kanada részvételével. Egyidejűleg Ausztriában a kereszténydemokrata párthoz közel álló politikai körök egy része úgy vélekedett: a hidegháború befejeződésével a semlegesség értelmét vesztette, ezért helyes lenne minél előbb lemondani róla. A szociáldemokrata párt azonban következetesen szembeszállt ezzel a véleménnyel. A két politikai párt álláspontja közötti kompromisszumot mindezideig az “új európai biztonsági struktúra” megteremtése körüli eszmefuttatások testesítették meg.

1999-ig az osztrák koalíciós kormány pozíciója és az orosz felfogás között kölcsönös közeledés volt tapasztalható. A Szovjetunió, majd Oroszország, illetve Csehszlovákia és Jugoszlávia felbomlása azonban állandó egyensúlyhiányt teremtett Európában, amely meg-megújuló vitákat gerjesztett Ausztriában, annak ellenére, hogy a közvéleménykutatások világosan mutatták, az osztrák nép következetesen ellenez mindenféle változást az ország semlegességével kapcsolatban. Oroszország állami létének konszolidálatlansága – természetesen – módosította az osztrák semlegességgel kapcsolatos orosz álláspontot. Ahogy korábban Finnország és Svédország esetében is, az orosz vezetés Ausztria európai uniós csatlakozását is kénytelen volt látható ellenszolgáltatás nélkül elfogadni, s eltűrni a szóbanforgó országok “flörtölését” a NATO-val. 1994 decemberében aláírták Ausztria csatlakozási szerződését, amelyet azután 1995 júniusában az osztrák polgárok 67%-a népszavazáson szentesített. Az orosz félelem a germán világ európai megerősödésétől ugyanúgy félre lett söpörve, mint az osztrák semlegesség esetleges megkérdőjeleződése az európai biztonsági szerződések kétértelműsége miatt.

Moszkvában egyes “nyugatosok” úgy vélik: a semleges országok csatlakozása a különböző európai struktúrákhoz kedvező hatással lehet az Európai Unió egészének semlegesítését szorgalmazó törekvésekre. Az orosz diplomaták és geopolitikai szakértők egyaránt dicsérően szólnak Ausztria óvatos magatartásáról a NATO 1994-95-ös Bosznia-hercegovinai és 1999-es jugoszláviai intervenciójával kapcsolatban. Véleményük szerint az osztrák semlegesség továbbra is a stabilitás fontos tényezője Európában. Javasolják, hogy az osztrák semlegességet a jövőben Oroszország és a NATO közösen szavatolja.

E javaslatok nyilvánvalóan nem vetnek számot a következő tényekkel. Egyrészt három közép-európai ország azóta belépett a NATO-ba, s közülük kettő – északról és keletről – szó szerint bekeríti Ausztriát. Az amerikai katonai támaszpontok és főhadiszállások Magyarországon, Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában erősítik ezt a bekerítettséget. Másrészt előre látható, hogy Európa semleges államainak semlegessége a jövőben csupán az érintett országok közvéleményét érintő kérdés marad. Márpedig tudjuk, hogy a közvélemény gyakorta esik manipuláció áldozatául, miként ezt számos eset tanusítja, az Irak elleni háborútól a Balkán “humanitárius célú” és Európai Unió ellenes balkanizálásán át az iszlám mozgalmak elleni, amerikai vezetésű, erősen kőolajszagú küzdelemig a Kaukázusban. Végül a kereszténydemokrata jobboldal és a szélsőjobb 2000 februárjában megkötött koalíciója Ausztriában esetleg az osztrák NATO-csatlakozás előkészítője lehet. Ez magyarázhatja, hogy Washington Brüsszelnél lényegesen megértőbb az osztrák kereszténydemokrácia magatartása iránt.

Jegyzetek

1 A geopolitika, értelmezésem szerint, egy adott ország vagy régió belső és külső erőviszonyainak a világ más országaihoz vagy régióihoz viszonyított térbeli dimenzióját tanulmányozza.

2 Baev, Pavel K. (1996): The Russian Army in a Time of Troubles, PRIO-Oslo, Sage, London. Ugyanő és mások (szerk.) (1997): Geopolitics in the post-Wall Europe, Security, Territory and Identity, PRIO-Oslo, Sage, London. Pavel K. Baev [Bajev] a szovjet hadsereg egykori főtisztje, később az Orosz Tudományos Akadémia és a híres oslói Nemzetközi Békekutató Inztézet kutatója. E két mű, ismereteim szerint, a legalkalmasabb a szovjet, majd az orosz geopolitikai törekvések megértéséhez. Az orosz geopolitikai és diplomáciai gondolkodásról ld. még: Sakleina, T., Kortunov, A. & Kiss, I. (1998): Doktrinák és alternatívák az orosz külpolitikai gondolkodásban: 1992–1998, COLPI, Budapest.

3 Az orosz geopolitikai gondolkodásról és az ország tegnapi és mai határairól ld. Matiunin, Sergej (1996): “The Russian Historical and Political Thought towards the conception of the East-Central Europe”, in: A. Dumala & Z.J. Pietras: The future of East-Central Europe, a colloquium hold in June 1994. Marie-Curie-Sklodowska University Press, Lublin.

4 Ld. Ziouganov, Guennadi (1999): La Russie après l’an 2000: vision géopolitique d’un nouvel État, préface par le général Pierre M. Gallois, MITHEC, Morsang-sur-Orge. E francia nyelvű mű nagy jelentőségű Oroszország geopolitikai gondolkodásának megértése szempontjából. Kiváló bevezetéssel szolgál a geopolitika mibenlétéről általában és konkrétan Oroszország geopolitikájáról, egészen a kezdetektől. A könyv egyértelműen és tudatosan a “nemzeti kommunista” gondolkodásmód irányzatához tartozik, anélkül, hogy a szerző az irányzat egyes képviselőinek túlzásaiba esne. Mindazonáltal a szerző nem mulasztja el, hogy felvesse “a lengyel szomszéd által, Moszkva meggyengülésének köszönhetően elbitorolt, mindig is orosz földek visszatérését”, “a Kaukázus visszacsatolását orosz fennhatóság alá”, “a Szovjetunióval szembeni geopolitikai összeesküvés három fázisát” (94., 96. és 107. o.). Az amerikaiak hangoztatott és jól ismert idealizmusa mintájára, a szerző hangsúlyozza, hogy “történelmünk ezer esztendeje egyértelműen tanusítja: idealista nép vagyunk.” (103. o.) A mű utolsó három része kissé erőtlenebbnek tűnik: normatívabb, kevésbé elemző jellegű, inkább a szerző – vagy legalábbis a kötet szerkesztőinek – olykor zavaros politikai opcióit tükrözi.

5 Vö. Lacoste, Y. (szerk.) (1993): Dictionnaire de géopolitique, Flammarion, Párizs, s különösen az Oroszországról szóló címszavakat, amelyek szerzője Ch. Urjewicz és Y. Lacoste, s amelyek bizonyos passzusai prófétikusaknak tűnnek.

6 Kissinger szerint egyébként, Washington az 1914–18-as háború végén felismerte egy erős Oroszország fenntartásának szükségességét – a Japán által megtestesített veszéllyel szemben. Kissinger, Henry (1996): “Die erschreckende Revolution in der Nato”, Welt am Sonntag, augusztus 15. Uő. (1995): Diplomacy, Simon & Schuster, London. [Magyarul: Diplomácia, Bp. 1998.] Uő. (1992): “Réflexions sur un nouvel ordre mondial”, Politique Internationale, n°54, 1991–1992. tél, és “The New Russian Question”, Newsweek, 1992. február 10.

7 Hobsbawm, E.J. (1994): The Age of Extremes, Pantheon, New York. [Magyarul: A szélsőségek kora, Pannonica, Bp., 1998.]

8 I.m.

9 Heller, Michel (1997): Histoire de la Russie et de son empire, Plon, Párizs. Heller könyve bemutatja az orosz történelem paradoxonait és konstans elemeit. Közülük az orosz múlttal és jelennel kapcsolatos dilemmákat a szerző szerint két kérdés uralja: az Ázsiához és a Nyugathoz fűződő viszony, illetve az ország “birodalmi jellege”, más szóval a “defenzív birodalmiság”, amely az anyaország biztonságát hivatott szavatolni, s amely a határok folyamatos kitolásához vezet, minthogy minden újonnan meghódított területnek vannak szomszédai, akik fenyegetést jelentenek. Nézetem szerint, itt olyan tipikus vonásról van szó, amely a világ minden eddig ismert birodalmára jellemző volt, s ezek között Oroszország sem kivétel.

10 De la Gorce, P.M. (1997): “L’OTAN aux portes de la Russie”, Le Monde diplomatique, július.

11 Coppieters, Bruno (szerk.) (1996): Contested borders in the Caucasus, VUBPRESS, Brüsszel.

12 La Revue OTAN (1995), “La stabilité en Europe, une stratégie à trois éléments”, különböző cikkek, 3. sz., május; idem (1996), “Vers l’élargissement de l’OTAN”, különböző cikkek, 1. sz., január; idem (1997), “La relation OTAN-Russie, élément-clé de la sécurité européenne”, 3. sz., május-június; idem (1999), “Le sommet de Washington et la crise du Kosovo”, 2. sz., nyár.

13 Azóta a támadásra kétszer is sor került, anélkül, hogy világháború tört volna ki.

14 I.m.

15 Ez az elv elsősorban az 1991-ben megalakult Független Államok Közösségének tagjaira vonatkozik, amely – a balti országok kivételével – elvben magában foglalja a volt Szovjetunió minden államát.

16 Deron, Francis (1996): “Pékin et Moscou esquissent un rapprochement pour contrer l’influence américaine”, Le Monde, április 27.; Racine, Bruno (1999): “Le continent asiatique constitue une réelle menace”, Le Monde, szeptember 14.

17 Brzezinski, Zbigniew (1997): The Grand Chessboard, American Primacy and its Geostrategic Imperatives, Basic Books, New York.

18 In Bajev, i.m.

19 In Sakleina, i.m.

20 I.m.

21 “tentation démo-libérale”

22 Lloyd, John (1999): “Fighting talk is lost on Russians”, Financial Times, május 25.

23 Vernet, Daniel (1999): “L’arrogante faiblesse de la diplomatie russe”, Le Monde, augusztus 17.

24 Ld. “Russia 2000”, Foreign Policy, n° 117, 1999-2000 tél; Brzezinski, Z. “Zwangsherrschaft der Oligarchen”, Spiegel, n° 2, 2000; az International Herald Tribune, a The Guardian, a The Financial Times, a The Times és a Frakfurter Allgemeine Zeitung 2000. január 11. és 21. közötti cikkeit; “A l’Est, dix ans de recyclage des nomenclaturas”, Cahiers marxistes, n° spécial, 1999. december. [A cikk megírása óta az orosz parlament alsóháza ratifikálta az új katonai doktrinát.]

25 Lebova, Ludmilla (1999): “Österreichs Neuttralität in der Aussenpolitik Russlands”, Europäische Rundschau, n°3; Löw, Raimund (1999): “Amerikas Österreichpolitik”, Europäische Rundschau, n°3; Rathkolb, Oliver (1997): Washington ruft Wien, US-Grossmachtpolitik und Österreich 1953-1963, Böhlau, Wien.

Az 1990-es évtizedben kitartó politikai küzdelem folyt az államok közötti határok lerombolására, amelyek az árucikkek és a tőke szabad áramlását korlátozhatták volna. A folyamatról azt papolták, hogy ez az elkerülhetetlen globalizáció. Az új hit terjesztésében előbb a Nemzetközi Valutaalap járt élen, majd pedig a WTO…

Az 1990-es évtizedben kitartó politikai küzdelem folyt az államok közötti határok lerombolására, melyek az árucikkek és a tőke szabad áramlását korlátozhatták volna. A folyamatról azt papolták, hogy ez az elkerülhetetlen globalizáció. Ezt az álláspontot főképpen az Egyesült Államok kormánya, a legnagyobb transznacionális korporációk és jó néhány államok közötti szervezet prédikálta. Hogy a prédikáció hatásos legyen, olyan szerkezeti követelményeket kellett az egyes országokkal szemben állítani, amelyek megakadályozták, hogy ezek az országok engedjenek a belső politikai nyomásnak, hogy megpróbálják megvédeni saját vállalkozásaikat vagy állampolgáraikat a szabad áru- és pénzáramlás negatív következményeitől.

Kezdetben az egyes nemzetállamokra gyakorolt hatás legfontosabb eszköze a Nemzetközi Valutaalap (IMF) volt; ez a szervezet azzal a feltétellel nyújtott pénzügyi segítséget az egyes államoknak, hogy azok beleegyeztek a szabad áru- és tőkeáramlásba (illetve abba, hogy a legkülönfélébb belső állami jóléti intézmények működését korlátozzák). Ez a módszer kezdetben hatékony volt, de az ún. ázsiai pénzügyi válság az IMF-re is politikai nyomásként nehezedett rá. Az történt, hogy az IMF segélynyújtási feltételei a válság időszakában csak rontották a helyzetet a legtöbb országban, és ennek azonnali politikai következményei lettek; ezek közül a leglátványosabb Indonéziában mutatkozott meg, ahol a mindaddig megdönthetetlen Szuharto-rezsim lemondásra kényszerült. Ezen események hatására sok konzervatív nyugati erő (a Világbank, Jeffrey Sachs, Henry Kissinger, George Schultz) kétségbe vonta az IMF eszközeinek és alapelveinek politikai bölcsességét. Ennek következménye volt, hogy az IMF a háttérbe húzódott.

A nyomásgyakorlás eszköze most a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) kezébe került. Az Egyesült Államok kormánya és a transznacionális cégek mindent elkövettek, hogy rábírják a WTO-t: olyan egyezményeket kössenek, amelyek az aláíró országokat megfosztják a protekcionizmus lehetőségétől. Először azzal kísérleteztek, hogy lépjen életbe az ún. multilaterális egyezmény a befektetésekről (MAI), mellyel gúzsba tudták volna kötni a külföldi befektetések szerepét korlátozni óhajtó államokat. Az egyezmény elfogadása már a legjobb úton haladt, amikor társadalmi mozgalmak és felzúdulás, illetve néhány európai kormány (különösen Franciaország) meg a Dél néhány országa megálljt mondott a pusztító hatású intézkedés bevezetésének.

Ennek a vereségnek az ellensúlyozásaként remélte Clinton elnök, hogy a WTO-nak sikerül Seattle-ben elfogadtatnia a szabad kereskedelemről szóló új “millenniumi egyezményt”. Seattle-re azért esett a választás, mert itt sok erős multilaterális cég található, élükön Bill Gates-cel, illetve a számítógépes szoftver- ipar szimbolikus jelentősége miatt. Seattle Clintonnak mérföldkövet jelenthetett volna, a szabad kereskedelmi és tőkeáramlás biztosítására irányuló erőfeszítések koronája lehetett volna – egészen pontosan itt születhetett volna meg az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Szervezet (NAFTA) és a Glass-Steagal Törvény hatályon kívül helyezése. Az utóbbi az Egyesült Államok belső pénzügyi kényszer-rendelkezése volt, amelyet 1933-ban, a nagy világválság idején léptettek életbe, hogy a bankok különféle pénzügyi tevékenységeit korlátozzák.

Clinton, az Egyesült Államok megtett minden tőle telhetőt. És egy hét után Seattle-ben be kellett ismerniük, hogy totális vereséget szenvedtek – legalábbis ott és akkor. Kétség sem férhet hozzá, újra kísérletet tesznek majd. De ez jelentős vereség volt. És kérdésessé teszi mindazok – a baloldalon és a jobboldalon egyaránt – sokat hangoztatott álláspontját, akik az Egyesült Államok kormányának jelenlegi megsemmisítő fölényéről zengedeznek. Éppen az ellenkezője igazolódott be. Seattle megmutatta, hogy ha az Egyesült Államok kormánya e döntő nemzetközi gazdasági küzdelembe minden rendelkezésére álló eszközt bevet is, akkor is olyan akadályokba ütközik, amelyek képesek feltartóztatni.

Melyek voltak ezek az akadályok? Hármat említhetünk. Kezdjük a legfontosabbal és egyben a médiaelemzésekben legkevésbé emlegetett akadállyal. Az Egyesült Államok kormányának álláspontját élesen elutasították az Európai Unió országai (ebben nem kis szerepet játszott Nagy-Britannia) és Japán. Mi volt ennek az oka? A válasz annyira kézenfekvő, hogy az ember azon csodálkozik, miért nem erről beszél mindenki. Az Egyesült Államok gazdasági érdekei szöges ellentétben állnak mind az EU, mind Japán érdekeivel. Már az előző harminc évben is ellentétesek voltak, de ez lesz jellemző a következő harminc évre is.

Az elmúlt harminc év a globális gazdasági stagnálás időszaka volt – más szóval a globálisan jellemző nagyarányú munkanélküliség és a pénzügyi spekuláció elsődlegessége mint profittermelő módszer jellemezte –, a három nagyhatalom állandó küzdelmet folytatott, hogy exportálja a másik kettőnek a munkanélküliséget és közben a spekulatív felhalmozás centruma maradjon. Nyugat-Európa virágkora az 1970-es évekre esett, Japáné az 1980-as évekre, az Egyesült Államok viszont az 1990-es években aratott. De a játék folytatódik. És ha netán a világgazdaságnak sikerül kikecmeregnie ebből a válságból, és új fellendülés kezdődik, a három nagyhatalom ismét versengeni kezd azért, hogy a gazdasági terjeszkedés nyerteseinek, a monopóliumoknak helyet adhasson.

Vajon a médiumok miért nem figyeltek fel erre az összefüggésre? A tömegtájékoztatás a gazdasági küzdelmek rovására is a geopolitika problémáira helyezte a hangsúlyt. Rájöttek arra, hogy az EU és Japán folytonosan engedett az Egyesült Államok politikai nyomásának például az öböl-háború, a NATO-expanzió és Koszovó kérdésében. De az már elkerülte a figyelmüket, hogy az utóbbi harminc évben Japán egyetlen jelentős gazdasági ellentét esetén sem engedett (például a Nyugat-Európába irányuló orosz olajvezetékek, illetve az a megszámlálhatatlanul sokféle módszer, amellyel Japán korlátozza az amerikai korporációk és bankok behatolását a japán belső piacra). És ugyancsak nem óhajtották hozzájárulásukat adni Seattle-ben, hogy az európai farmerek kormánysegélyeket kapjanak. Az Egyesült Államok itt kemény falba ütközött. És ha ez nem lett volna elég, akkor ott voltak az utcai tüntetések, amelyek viszont meglehetős figyelmet kaptak a médiától (ha gyakorta nem is éppen pontos tájékoztatást). Cseppet sem meglepő, hogy tömegtiltakozások voltak. Végtére is a szabad tőkeáramlás egyre növekvő mértékben gazdaságilag polarizálta a reáljövedelmeket az egész világon – a gazdag országokat is beleértve. Meglepő talán a tiltakozók indulata és kitartása volt. A szokásos baloldali aktivista csoportokon kívül a tiltakozóknak két jelentős csoportosulása volt: az amerikai szakszervezeti és a középosztálybeli környezetvédő mozgalmak képviselői.

A szakszervezetiek egyszerű követeléssel álltak elő: világszerte hangolják össze a minimális munkafeltételek sorát a szabad tőkeáramlásért cserében. A környezetvédők világszerte összehangolt minimális környezetvédelmi intézkedéseket követeltek a szabad tőkeáramlás fejében. Clinton elnök persze nem tehetett úgy, mintha nem venné észre ezeket a tiltakozókat, hiszen a szakszervezetek és a környezetvédők a 2000-ben lezajló elnökválasztások nélkülözhetetlen demokrata párti támogatói. Clinton tehát úgy döntött, úszik az árral, legalábbis látszólag, és arra szólította fel a WTO-t, hogy nyújtson garanciát az amerikai szakszervezeti és környezetvédő követelések figyelembe vételére. És Clintonnak ez a követelése automatikusan kiváltotta Seattle-ben a Dél delegációinak lázadását.

Végtére is, a mai szélsőségesen polarizált világgazdaságban a világpiacon folyó, késhegyig menő küzdelemben a déli államoknak az az egyetlen fegyverük, hogy bizonyos árucikkeket sokkal olcsóbban tudnak előállítani, mint az északi államok. Ennek pedig az az oka, hogy a déli munkaerő sokkal rosszabbul van megfizetve, és hogy sokkal kevesebbet költenek a környezet megóvására. Ha elveszik tőlük ezeket az előnyös feltételeket, akkor marad-e reményük a fennmaradásra? Tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy a közeli jövőben nem számíthatnak semmiféle világgazdasági újraelosztásra, és azt is tudják, hogy momentán nincs erejük komoly protekcionista lépések megtételére.

Hát így esett. Clinton és az Egyesült Államok dühödt hármas ellenállásba ütközött – szembefordult velük a többi gazdag ország (az EU és Japán), legfontosabb hazai választói bázisa (a szakszervezetek és a környezetvédők) és a Dél kormányai. Ha csak kettővel kell szembeszegülnie, valószínűleg kitartott volna az Egyesült Államok. De ez a három ellenfél, így együtt túl erősnek bizonyult. Vajon ez az egységes fellépés jelentősen megváltozik-e a következő évtizedben? Aligha valószínű.

(Fordította: Baráth Katalin)

Az élő szervezetnek két alapvető és paradox sajátossága van: az egyik a reprodukcióra és a tulajdonságait megtartó sokszorozódásra, a másik pedig a változásra, az átalakulásra és a fejlődésre való képesség. Az első adta számunkra a mezőgazdaságot, a második pedig a nemesítés lehetőségét. A cikk szerzője szerint az élő szervezetre vonatkozó hatalmat vissza kell adjuk a mezőgazdászoknak-vagyis saját magunknak.

Az élő szervezetnek két alapvető és paradox sajátossága van: az egyik a reprodukcióra és a tulajdonságait megtartó sokszorozódásra, a másik pedig a változásra, az átalakulásra és a fejlődésre való képesség. Az első adta számunkra a mezőgazdaságot, a második pedig a nemesítés lehetőségét.

A földtörténeti korok a fajokon belüli és a fajok közötti genetikai variációk fantasztikus tárházát halmozták fel. Rövid történelme folyamán az ember háziasította a növényeket és az állatokat, kiválogatta és szükségletei szerint formálta őket. Azaz hasznot húzott ebből a természetes gazdagságból, amelyet egyszersmind ki is bővített. A XIX. század közepe felé azonban ez a két, egymást addig kiegészítő tulajdonság antagonisztikussá vált. A nemesítés immár nem a szükségletek kielégítését szolgálta, hanem a pénzszerzés eszközévé vált. A vetőmag előállításából élők felismerték, hogy tevékenységük nem válhat haszon forrásává, ha a gazda azt a magot veti el, amelyet learatott. A természet szemben áll a profithoz való “természetes joggal”; a mezőgazdaság és a gazdálkodó érdekei különböznek a nemesítés és a nemesítő érdekeitől. Mivel azonban akkoriban politikai szempontból lehetetlen volt, hogy az élő szervezetet törvényesen megfosszák a reprodukcióra és az önsokszorozódásra való “zavaró” képességétől, a cél elérése érdekében csak biológiai módszerek maradtak. Erre áldozta minden erejét a mezőgazdaságban alkalmazott genetika.

1998 márciusában az agrárgenetika történetében új fejezet kezdődött azzal a “Terminátor” nevet viselő szabadalommal, amelyet az amerikai mezőgazdasági minisztérium és egy magáncég, a Delta and Pine Land Co. jegyeztetett be. A technológia egy olyan gyilkos transzgén beépítését jelenti az élő szervezetbe, amely megakadályozza a learatott mag kicsírázását: a növény a szokásos környezetben fejlődik, normális termésátlagot produkál, biológiailag azonban steril magot hoz létre. 1998 májusában a Monsanto nevű multinacionális cég megvásárolta a Delta and Pine Land Társaságot s vele a “Terminátor” szabadalmát, amely 87 országban kerül(t) bejegyzésre. A Monsanto jelenleg a szabadalom kizárólagos jogáról tárgyal a washingtoni mezőgazdasági minisztériummal. 1998 ugyanezen hónapjában a Monsanto megkísérelte a francia közvélemény megpuhítását is egy költséges reklámkampány segítségével, amely a genetikailag módosított szervezetek (GMSZ) emberbarát hatásairól szólt. Sem az ügyben érdekelt tudósok, sem a média, de a tudományos és technológiai fejlesztéssel foglalkozó parlamenti bizottság sem erőltette meg magát, hogy megértse, miről is van szó, s megfelelően tájékoztassa a közvéleményt.

A “Terminátor” valójában azonban csupán betetőzése az élő szervezetek hosszú kisajátítási folyamatának² , amely akkor kezdődött el, amikor a biológiai öröklődés áru formáját kezdte magára ölteni.³ 1907-ben Hugo De Vries – a századelő legbefolyásosabb biológusa, a Mendel-féle törvények⁴ egyik “újrafelfedezője” – volt az egyedüli, aki tudatára ébredt annak, hogy egy olyan alkalmazott tudomány esetében, mint a mezőgazdasági genetika, a gazdasági szempontnak elsőbbsége van a tudománnyal szemben: ami hasznot hoz, befolyásolja, sőt meghatározza azt, ami “tudományos értelemben igaz”⁵ .

De Vries azt vizsgálta, miként lehet felváltani a gabonafajták elkülönítés általi javítását – ami a XIX. század elejére nyúlik vissza, s azon alapszik, hogy a növények azonos módon reprodukálódnak, s ami ilyenformán a befektető számára nem hoz profitot – a folyamatos nemesítés eljárásával. E módszer szerint – amelynek igazolására a kor élenjáró tudományos elmélete, a darwinizmus szolgált –, a fajtaváltozatok a szántóföldi termesztés során leromlanak. Az új eljárás azonban – ahogyan 1892-ben Nilsson a svédországi Svalöf Intézetben kísérleti úton bebizonyította, s ezt a század elejének első mendeliánus ihletésű munkái is megerősítették – nem képes a növények minőségének javítására. Így ettől az időszaktól kezdődően egy, a legkisebb mértékű fejlődés elérésére is képtelen, de nyereséget hozó technika lépett annak az eljárásnak a helyébe, amely bár a társadalom számára hasznos, viszont nem alkalmas profit kitermelésére…

A nemesítéstől a sterilizálásig

A XX. század mezőgazdasági genetikusai – bár nem ismerték saját tudományáguk történetét, így többek között De Vries munkásságát sem⁶ – hasonló forgatókönyv szerint jártak el. Sikerüket a harmincas évek végén a hibridkukoricának köszönhették, ami zajos ünneplésben részesült.⁷ A hibridáció technológiája, amely világszerte az agronómiai kutatás paradigmájává vált, jelenleg mintegy húsz – hamarosan pedig további tíz – élelmiszer-alapanyagként szolgáló növény- és állatfajtára terjed ki. Valamennyi baromfiféle és a vágósertések nagy része is hibrid. A hibridek életképességének misztifikáló-elméleti magyarázata, az ún. heterózis-szuperdominancia⁸ elve segítségével a genetikusok – a hibridkukorica Egyesült Államok-beli sikerén felbuzdulva – a harmincas évek közepétől a hibridtechnológia általános elterjesztésére törekedtek. “A hibridek növelik a terméshozamot” – hirdették.

Ez a kijelentés pontosan tükrözi a heterózis elméletének lényegét: a különböző gének birtoklásának ténye – vagyis a hibridjelleg – önmagában előnyös.

A valóságban ami ezeket a fajtaváltozatokat megkülönbözteti az összes többitől, nem egyéb, mint a következő nemzedék hozamának csökkenése, vagyis a meddőség. Ebből fakad a termesztő kötelezettsége, hogy minden évben újravásárolja a szükséges vetőmagot. A fajták fejlődése valójában csak az egymást követő populációk kiválasztásán (szelekcióján) alapuló nemesítésből eredhet, amit éppen a hibridek előállítását célzó kutatás akadályoz. Az agrárgenetikusok közössége – anélkül, hogy ennek láthatóan tudatában lenne – a valóságot dialektikusan a visszájára fordította: úgy véli és azt állítja, hogy egy biológiai jelenséget, a heterózist használja fel a terméshozam növelése érdekében, miközben a fajtaközeli rokonságból eredő elfajulás [dépression consanguine] előidézése által valójában meddővé tesz. Ám ahhoz, hogy megfelelő politikai környezetet teremtsenek a kukorica sterilizálásához, a genetikusoknak a figyelmet a nemesítő munka – a fajtajavítás – keltette illúzióra kellett összpontosítaniuk, azért, hogy a tényleges célt, a meddővé tételt elkendőzhessék. A XIX. század végi, fajtaromláson alapuló eljárás, a hibridek, illetve a “Terminátor” technológiája között ilyenformán semmiféle különbség nincs. Az egyedüli újdonság a politikai környezet.

Ezidáig a beruházók nem fedhették fel valódi szándékukat – az élő szervezet meddővé tételét – anélkül, hogy azt egyúttal ne lehetetlenítették volna el. A parasztság egészen a közelmúltig tekintélyes társadalmi réteget képviselt. Az élő szervezet számára szent volt. Napjainkban viszont a parasztság eltűnőben van: átalakult a mezőgazdaságból élők csoportjává, amely a további “fejlődés” nyomán hamarosan végleg felszívódik. Egyidejűleg a DNS-fonálra redukált élő szervezet a puszta haszonszerzés forrásává süllyed(t).

Az elmúlt húsz esztendő neoliberális propagandája segítségével elkábított állampolgár megszokta, hogy valamennyi jelentős társadalmi-politikai kérdés megválaszolását a tudománytól és a technikai fejlődéstől várja el, miközben a politikusok, úgymond, “megelégszenek” az irányítással. A szerény nemesítő intézeteket fokozatosan hatalmas genetikaipari komplexum váltotta fel, amelynek befolyása immár kiterjed a legfontosabb állami kutatásokra is.⁹ A “Terminátor” csupán azt bizonyítja, hogy e komplexum jelenleg elegendő hatalmat érez már ahhoz, hogy többé ne tartsa szükségesnek titkolni az élő szervezet kisajátítására irányuló szándékát.

A Monsanto, az “élet tudományának” alkalmazásában leginkább élen járó cég fenyegető célzatú hirdetéseket tesz közzé az amerikai mezőgazdasági szaklapokban: “A kalóz Biotech-vetőmagok elvetése önnek hektáronként több mint 1200 dollárjába kerülhet” címmel figyelmezteti a gazdákat, akik tőle genetikailag módosított – az általa forgalmazott gyomirtószerrel, a Rounduppal szemben rezisztens gént tartalmazó – vetőmagot vásároltak: nincs joguk a learatott mag egy részét megőrizni a következő évi vetés céljára. Ezt nevezhetjük “szerződéses sterilitásnak”. A termesztő persze szerezhet Roundup Ready-fajtájú vetőmagot a Monsantóval való szerződés megkötése nélkül is, például a szomszédjától. Ebben az esetben viszont a cég jogi úton eljárhat vele szemben, minthogy a fajtát szabadalom védi. Ilyenkor “jogi értelemben vett sterilitásról” beszélhetünk.

A Monsanto vállalat, amely egyébként nemrég 2500 alkalmazottjának mondott fel, régi, bevált módszerhez folyamodott: a Pinkerton¹⁰ detektívügynökség nyomozóit alkalmazza, hogy felderítsék azokat a termesztőket, akik vetőmagját úgymond “eltulajdonítják”. De a cég él az információszerzés olyan hagyományosabb eszközeivel is, mint a szomszédok, gyomirtással foglalkozó cégek, vetőmag-kereskedők stb. kikérdezése. A költséges perek elkerülése érdekében több mint száz gazdálkodó kényszerült termését megsemmisíteni és kártérítést fizetni, valamint megadni a felhatalmazást a Monsanto képviselőinek arra, hogy több éven át számláik között és birtokaikon kutakodjanak. A learatott mag megőrzése a következő évi vetés céljára egyébként teljesen jogszerű: a gazdálkodó egyedüli kötelezettsége az, hogy nem adhatja el a vetőmagot harmadik személynek. A Monsanto szerint azonban ez a szabály nem vonatkozik azokra a génmanipulált vetőmagokra, amelyek szabadalmi oltalom alatt állnak.¹¹

Ami a genetikailag módosított fajták esetleges “biológiai szennyezésének” kockázatait, valamint a közegészségre és a környezetre gyakorolt – ma még teljes mértékben ismeretlen – hatásait illeti, a genetikaipari komplexum felfogását ritka őszinteséggel fogalmazta meg Phil Angell, a Monsanto kommunikációs igazgatója: “Nem a mi dolgunk a genetikailag módosított élelmiszerek biztonságának szavatolása. A mi érdekünk az, hogy a lehető legtöbbet adjuk el belőlük. A biztonság vizsgálata a Food and Drug Administration [az állami ellenőrzési szervezet] feladata.¹² Az “élő szervezettel kereskedők” gátlástalanságát, akik felcsillantják a génmanipuláció által nyújtott “fantasztikus lehetőségeket”, e kijelentés kontextusában érdemes mérlegelnünk…¹³

A Monsanto és konkurens szövetségesei – a Novartis, a Rhőne-Poulenc, a Pioneer-DuPont és a többi cég – tehát az élet tudományára specializálódtak. Különös persze az “élet tudományáról” szólni, amikor a cél itt éppen az, hogy megakadályozzák az élő szervezet olyan csodálatos tulajdonságainak érvényesülését, mint a reprodukcióra és az önsokszorozásra való képesség, s mindezt azért, hogy a beruházók számláján mind több profit reprodukálódjon és sokszorozódjon. Vagy lehet, hogy eljön az idő, amikor be kell reteszeljük ajtóinkat és ablakainkat, hogy védjük a gyertyaárusok érdekeit a napfény “tisztességtelen” konkurenciájával szemben?¹⁴ Az érvek persze egyáltalán nem hiányoznak ahhoz, hogy a nap mindenki számára egyformán süssön. Közülük az alábbiakban négyet sorolunk fel.

Először is, azt a fajtagazdagságot, amellyel jelenleg rendelkezünk, bolygónk valamennyi parasztgazdaságának köszönhetjük, leginkább pedig azoknak, akik a harmadik világban élnek. Ez olyan alapvető tény, amelyre a különböző nem-kormányzati és kormányközi szervezetek – így pl. a FAO, az ENSZ Élelmezésügyi Világszervezete – rendszeresen figyelmeztet. A háziasítás és a kiválasztáson alapuló nemesítés több ezer éves paraszti gyakorlata olyan biológiai örökséget halmozott fel, amelyet az ipari országok saját céljaikra használtak fel, sőt, valójában kifosztottak s részben meg is semmisítettek. Az amerikai mezőgazdaság a világ minden szegletéből szabadon importált genetikai forrásoknak köszönhetően fejlődött ki; az egyetlen jelentősebb észak-amerikai eredetű fajta ugyanis a napraforgó. Az igazságosság azt kívánná meg – ha ez a szó egyáltalán megőrzött még valamit jelentéséből –, hogy az Egyesült Államok – ahol egyébként számos mozgalom ellenzi, hogy a genetikai világörökséget néhány amerikai cég sajátítsa ki ­ fizesse vissza ezt a “genetikai adósságot” a világnak.

Másodszor: a termésátlagok történelmileg páratlan növekedése az ipari államokban, sőt, a harmadik világ országaiban is – a hozamok két generáció alatt négy-ötszörösükre nőttek, miközben azelőtt megkétszerezésükhöz tizenkét-tizenöt generációnak kellett eltelnie, a korábbi évezredek alatt pedig a termésátlagok lényegében stagnáltak – a tudományos ismeretek szabad áramlásán, a genetikai források korlátozatlan hozzáférhetőségén és az államilag finanszirozott kutatásokon alapultak. A magánkutatások szerepe ezekben az eredményekben marginális jelentőségű, beleértve az Egyesült Államokat, s beleértve a kukoricahibridekkel kapcsolatos kutatásokat is.

Így a hetvenes évek során a “Kukoricaövezet” [Corn Belt] szinte valamennyi kukoricahibridje két állami fejlesztésű kukoricatörzs keresztezéséből származott: Missouri és Iowa egyetemeinek törzseiből. Egyedül az állami kutatás biztosítja a növénypopulációk továbbfejlesztésének mindent meghatározó alapmunkálatait. A Mezőgazdasági Kutatások Nemzeti Intézetének (INRA) egyik, nemesítéssel foglalkozó szakembere elmondta, hogy pályájának kezdetén a vetőmagos zacskók még úgyszólván hozzá voltak kötözve a tudományos publikációkhoz. Harminc évvel később viszont ugyanő egyes szakfolyóiratokról azt állítja, hogy szándékosan félrevezetik az olvasókat és a konkurenciát. Az ismeretek, a genetikai források és a technológiai eljárások privatizálása a kutatómunka akadályává vált. A Dél számos állama – megelégelve, hogy illetéket kell fizetnie azok után a genetikai források után, amelyeket tőlük oroztak el – megpróbálja megakadályozni forgalmazásukat.

Harmadsorban, a tapasztalatok azt mutatják, hogy a privatizált “genetikai fejlődés” ára hallatlanul magas már ma is, a jövőben pedig méginkább az lesz. 1986-ban az INRA egyik kutatója a hibridvetőbúza ráfordítástöbbletét – vagyis az ajtók és az ablakok bezárásának és maguknak a hibrid “gyertyáknak” a pluszköltségét – termésátlagban számolva 6-8 mázsára becsülte hektáronként.¹⁵ Ugyanezen szervezet egy másik kutatója – a rendkívül magas költségek ellenére is folytatott hibridbúzaprogram felelőse – újabban még magasabb, hektáronként 8-10 mázsa költségtöbbletet hozott ki.¹⁶ Ez évente legalább 3 milliárd frankot tesz ki, ami az INRA teljes évi költségvetése – alig néhány mázsás hozamnövekedésért cserébe. Olyan termésátlagnövekményről van szó, amelyet a tenyésztörzsek révén sokkal könynyebben és gyorsabban el lehetne érni, vagyis úgy, ha a gazdálkodó maga állítaná elő a jobb minőségű fajtaváltozatokat. E tenyésztörzsek iránt azonban az INRA “partnere”, a Lafarge-Coppée vállalat semmiféle érdeklődést nem tanúsított.

Negyedszer: ha lemondunk az élő szervezettel kapcsolatos jogainkról, ez egyet jelent azzal, hogy a genetikaipari komplexum számára teljes cselekvési szabadságot biztosítunk ahhoz, hogy a technikai fejlődést a számára minél több profitot hozó – s ne a társadalom szempontjából hasznos – irányba terelje. Fejlődésről beszélni általában – figyelmen kívül hagyva, mi is történik a gyakorlatban – megtévesztő. Ugyanúgy, ahogyan a közvélemény félrevezetését jelenti az is, amikor az államilag támogatott tudományos kutatási irányok igazolására “társadalmi elvárásokat” emlegetnek. A közvélemény alapjában szembenáll a GMSZ-ekkel. Nem létezik tehát semmiféle “társadalmi igény” a GMSZ-ek iránt, hacsak ezen nem a genetikaipari komplexum óhajait értjük… A franciaországi Evryben nemrég mégis miniszterek avattak fel egy ún. “génopole”-t.

A biológusok – a befektetők jóhiszemű áldozatai

A hibridekkel kapcsolatos misztifikáció persze könnyűszerrel leleplezhető. Egyfelől a termesztő jobb minsőségű, adott költséghányadra vetítve termelékenyebb fajtaváltozatokra tart igényt. Az azonban, hogy ezt milyen formában kapja meg, nem őrá tartozik. Sajnos, a tudományos kutatókra nem lehet számítani abban, hogy a gazdálkodónak elmagyarázzák: a fajtajavításnak többféle útja is létezik, s hogy a szabad, illetve a hibrid variáns közötti választás nem tudományos kérdés. Márpedig mint tudjuk: a kutatók nem politizálnak… Másfelől: a beruházó célja a befektetett pénz megtérülésének maximalizálása. Emiatt a nagyobb profitot hozó – vagyis a hibrid, azaz a steril – fajtaváltozatokat részesíti előnyben. Így akár spontán módon, akár megrendelésre, a kutatás mindenesetre kizárólag a hibridek sikerességének szolgálatába szegődik. Rövidebb-hosszabb távon pedig – azáltal, hogy a választott út járhatónak bizonyul – a választás igazolást nyer. Egy technikai természetű döntés valójában olyan, mint a prófécia: önmagát teljesíti be… Végső soron tehát a gazda jobb minőségű fajtaváltozatokkal kapcsolatos igénye hibridfajták iránti keresletté alakul át.

Az alkalmazott biológia, az egészségügy és az orvostudomány együttes erőfeszítései alapján azt reméljük, megszabadulhatunk az olyan súlyos bajoktól, mint a rák, az elhízás, az alkoholizmus stb. Azt azonban nem tudjuk, miként érhetjük el e célt. A genetikaipari komplexum a maga részéről mind nagyobb haszonra kíván szert tenni. Azzal, hogy az okot és az okozatot felcseréli egymással, szeretné elhitetni velünk, hogy ezek a társadalmi endémiák genetikai természetűek, vagyis magában az egyénben rejlenek. Ilyenformán minden egészséges embert potenciális beteggé változtat – vagyis kiszélesíti a piacot, ugyanúgy, ahogyan korábban a hibridvetőmagokkal kapcsolatban tette, s ahogyan a jövőben a “Terminator”-ral tenni fogja…

Per definitionem, mindannyian “genetikai betegségek” hordozói vagyunk. A gének fehérjéket állítanak elő, s mivel a fehérjéknek minden életfunkcióban szerepük van, “genetikai” betegségről beszélni tulajdonképpen merő tautológia. Az olyan társadalomban, ahol nincsenek jelen a betegségek társadalmi és politikai okai, a genetikai tényező nem vagy csak ritkán mutatkozik meg.¹⁷ Az a fajta misztifikáció, amely abban áll, hogy társadalmi és politikai eredetű okokat egyénieknek és természeteseknek állítanak be, a társadalombiztosítás rendszerének egészét veszélybe sodorja, amint ezt Franciaországban nap mint nap tapasztalhatjuk a társadalombiztosítás krónikus – ám némelyeknek nem kis profitot hozó – hiányáról folytatott, véget nem érő viták kapcsán.

A biológusok – részint azzal, hogy objektivitásukra és “szakmaiságukra” hivatkozva elszigetelik magukat a társadalomtól, részint mert áldozatai ok és okozat összefüggéséről vallott szűk látókörű és történelmietlen felfogásuknak – a befektetők jóhiszemű “zsákmányaivá” válnak. A tudósok respublikája nem egyéb operetthercegségnél, ahol valójában a befolyásos támogatók uralkodnak. A tudomány emberei csakis a többi állampolgár szeme láttára munkálkodhatnak azért a jobb világért, amelyre a társadalom túlnyomó többsége törekszik. Ez a tudomány demokratizálását feltételezi.

A genetikaipari komplexum arra törekszik, hogy a politikai kérdéseket tudományos-technikai kérdések gyanánt tüntesse fel, azaz olyan irányba terelje, amelyet ellenőrizni tud. Szakértőik – amikor a kamerák előtt nyilatkoznak – a merő szakmai tisztesség, az érdeknélküliség és az objektivitás mezét magukra öltve elterelik a közvélemény figyelmét, hogy azután a kulisszák mögött – vállalati igazgatótanácsok tagjaiként – szabadalmakról tárgyaljanak, avagy a közvélemény – természetesen a lehető “legobjektívebb” – tájékoztatására meg saját tevékenységük szabályozására létrehozott bizottságokban tündököljenek. Súlyos veszélyt jelent a demokráciára, hogy immár nem létezik független szakértői vélemény, s hogy – miként a nukleáris kutatások esetében – a társadalom az egyes kutatók személyes bátorságának és tudományos tisztességének van kiszolgáltatva.

A visszaélések mindenesetre óvatos reakciókat már kiváltanak. Így egyes amerikai biológiai szakfolyóiratok előírják, hogy szerzőik közöljék a biotechnológiai vállalatokhoz fűződő személyes érdekeltségüket, valamint azokat a forrásokat, amelyekből kutatásaikat finanszírozzák.¹⁸ Az efféle átláthatóság az a minimum, amelyet mindazoktól meg kellene követelni, akik függetlennek tartott szakértői bizottságok tagjaiként nyilvánosan megszólalnak. Ezáltal ugyanis felmérhetőkké válnának a genetikaipari komplexum változatos formákban megjelenő elágazásai.

Összefoglalva: a kérdés az, beletörődünk-e abba, hogy néhány multinacionális vállalat az élő szervezetre vonatkozó – jogi, biológiai vagy szerződésben biztosított – kiváltságai révén megfosszon bennünket emberi mivoltunk biológiai összetevőitől. Avagy ellenkezőleg: továbbra is ragaszkodunk felelősségünk és autonómiánk megőrzéséhez. Vajon a mezőgazdasági szakmai szervezetek változatlanul eltűrik-e, hogy különböző méregdrága eljárásokat kényszerítsenek rájuk, vagy inkább – agronómusok és fajtanemesítők bevonásával – nyilvános vita keretében kívánják eldönteni, mi az, amit valóban tenni kellene a gazdálkodók és a közérdek javára. Egyáltalán: mi lehet a “közcélú” mezőgazdasági kutatás értelme azután, hogy az agrárkutatás évtizedek óta gazdaságilag – ma pedig már biológai értelemben is – magáncélokra sajátítja ki az élő szervezetet?

Lehetséges másfajta út is: szembe kell fordulni a mai – az élő szervezet szabadalmaztathatóságán nyugvó – európai agrárpolitikával, amely nem egyéb, mint az Egyesült Államokban folytatott gyakorlat szolgai utánzása. Ki kell jelenteni, hogy az élő szervezet az emberiség közös kincse. E közös kincsre alapozva olyan, valóban közhasznú kutatást kell életre hívni, amely elejét veszi bármiféle további magáncélú kisajátításnak, ami arra irányul, hogy csírájában fojtson el minden olyan tudományos alternatívát, amely ökológiai szempontból felelős és hosszú távra tekintő mezőgazdaságot tenne lehetővé. Biztosítani kell a tudományos eredmények és a genetikai források szabad áramlását, amelyek az elmúlt hatvan esztendő fantasztikus fejlődését lehetővé tették. Az élő szervezetre vonatkozó hatalmat vissza kell adjuk a mezőgazdászoknak – vagyis saját magunknak. A gazdasági háború és a genetikai források fosztogatása helyébe a nemzetközi együttműködést és a békét kellene állítanunk.

(Fordította: Lugosi Győző)

Jegyzetek

¹ Ez a cikk azoknak a közös gondolatoknak a folytatása jegyében készült, amelyek a “Szabad-e az élő szervezetre vonatkozó kiváltságokat teremteni” címmel megtartott európai ankéton fogalmazódtak meg, 1997. szeptember 26–27-én, a montpellier-i Centre des Hautes Études Agronomiques-ban.

² “A biotechnológiai kutatások előrehaladásával a mezőgazdaság az információ korszakába lép, és a Monsanto – bármely más vállalatnál inkább – az ágazat Microsoftjává válhat azáltal, hogy a tulajdonában vannak a növényfajták új generációjának előállítását meghatározó termesztési rendszerek” – írja Michael Pollan “Playing God in the Garden” c. cikkében. The New York Times Magazine, 1998. október 18.

³ Az öröklődés biológiai elve a XIX. század közepén fogalmazódott meg, egyedijűleg azzal, hogy áruként is megjelent. Ld. Jean Gayon hozzászólását a montpellier-i ankéton.

⁴ Jean Rehof (Gregori) Mendel: botanikus, a genetika alapítója. 1886-ban publikált cikkében megalkotta a hibridáció törvényét (az ún. Mendel-törvényt), amely azonban 1900-as újrafelfedezéséig jobbára ismeretlen maradt.

⁵ Hugo De Vries: Plant-Breeding. The Open Court Publishing Co., Chicago, 1907.

⁶ A történetiség kiküszöböléséről a tudományos projektekben, ld. Jean-Marc Lévy-Leblond: La Pierre de touche. La science à l’épreuve de la société. Gallimard, Paris, 1996.

⁷ A hibridek kifejlesztésének kezdetétől (1922) – amikor az amerikai mezőgazdasági minisztérium e technikát rákényszerítette ellenszegülő nemesítőire – a Közép-Nyugat 1945–46-os meghódításáig a kukorica terméshozama 18%-kal, a búzáé pedig 32%-kal nőtt. A szerény búzanemesítők azonban csupán a közérdeket szolgálták, a hibridfajták előállításában résztvevő kutatók viszont egyúttal a profitszerzés új forrását is megteremtették, s ezáltal a tudomány hőseivé váltak.

⁸ Ld. “The Genetics and Exploitation of Heterosis in Corps”, Book of abstarcts, Symposium international, Mexico, CIMMYT, 1997. Ezt a szimpóziumot, amelynek célja a hibridáció eljárásának kiterjesztése volt az egész világra s egyszersmind új fajtákra is, a genetikaipari komplexum olyan hatalmasságai támogatták, mint a Monsanto, a Novartis, a Pioneer, a DeKalb vagy az Asgrow, de a védnökök sorában ott volt a US Aid és az amerikai mezőgazdasági minisztérium is. Kína szintén a szimpózium egyik védnöke volt…

⁹ Franciaországban az INRA egyik korábbi elnök-igazgatója 1986-ban azzal kérkedett, hogy tagja a Rhone-Poulenc, az Entreprise minière et chimique, valamint a Société commerciale des potasses d’Alsace et de l’azote igazgatótanácsának. Az INRA jelenlegi főigazgatója 1989–94 között a Rhone-Poulenc Agrochimie igazgatótanácsában foglalt helyet.

¹⁰ A Pinkerton magándetektív ügynökség a munkaadók régi segítője a szakszervezetek letörésében és provokációk szervezésében.

¹¹ Ld. Progressive Farmer, Birmingham, Alabama (USA), l998. február 26. A Monsanto nemrégiben pontosította azokat a szankciókat, amelyeket a fajtáival “kalózkodó” gazdákkal szemben kíván érvényesíteni: kártérítést kell fizetniük, és öt éven keresztül tűrniük kell, hogy a Monsanto gazdaságukat felügyelete alatt tartsa. Két Kentucky-ban élő gazda például 25 ezer dollárt kellett fizessen. Franciaországban a Parasztszövetségbe tömörült gazdák harcot folytatnak a GMSZ-ek ellen. Ld. a Szövetség havilapját: Campagnes solidaires (postacím: 104, rue Robespierre, 93170 Bagnolet). Ld. még a GMSZ-ekről szóló összeállítást a Regards c. lap 1998. októberi számában.

¹² V. ö. Michael Pollan: “Playing God in the Garden”, i. m.

¹³ Ld. az Axel Khannal készült interjút: “Les OGM permettront de nourrir la planète en respectant l’environnement”, Les Échos, 1997. december 18. A. Khan – az Országos Etikai Tanácsadó Bizottság tagja – 1988–97 között a Biomolekuláris Bizottság elnöke volt, ma pedig az Országos Egészségügyi és Orvostudományi Kutató Intézet (INSERM) 129. sz. kutatócsoportjának igazgatója, ugyanakkor igazgatóhelyettese a Rhőne–Poulenc vállalat “élettudományokkal” foglalkozó részlegének is.

¹⁴ V. ö. Jean-Pierre Berlan-Richard C. Lewontin: “Plant Breeders’ Rights and the Patenting of Life Forms”, Nature, 322:785–788, l986. augusztus 28.

¹⁵ Michel Rousset: “Les blés hybrides sortent du laboratoire”, La Recherche, 1986. január.

¹⁶ Gérard Doussinault jelentése az INRA gazdasági osztálya tudományos tanácsának, 1996. december.

¹⁷ V. ö. Richard C. Lewontin: The Doctrine of DNA. Biology as Ideology. Penguin Books, London, 1993.

¹⁸ Meredith Wadman “Study discloses financial interests behing papers” c. cikkében (Nature, 1997. június 30.) kimutatja, hogy a 14 sejtbiológiai, biomolekuláris és orvosbiológiai folyóiratban közölt fontosabb tanulmányok szerzői egyharmadának közvetlen pénzügyi érdekeltsége volt azokkal a munkákkal kapcsolatban, amelyekről cikkük beszámolt.

Vannak bizonyos témák, amelyeknek már a felvetése is manipulatív, viszont – ha már egyszer politikai vitatémává váltak – nem lehet nem foglalkozni velük. Ilyen téma a szovjet és a náci rémtettek összevetése, még pontosabban a holokauszt és a gulág összehasonlítása. E XX. századi történelmi problémákkal foglalkozik összeállításunk, azzal az igénnyel, hogy elválasztható legyen egymástól a politikai sztereotípia és a történettudományi analízis. A mai Magyarországon az elméleti kiszáradás olyan mértéket öltött, hogy Enzo Traverso itt közölt írása komoly felüdülést jelenthet azok számára, akik a marxizmus elméleti megújulása iránt érdeklődnek. Új gondolatok és új viták reményében ajánljuk az olvasó figyelmébe e tanulmányt.

Az aktualitások közül ezúttal a WTO körüli tiltakozásokba és vitákba pillantunk bele, ami kapcsolódik a bemutatásra kerülő Le Monde Diplomatique-ból átvett felhíváshoz is.

Tartalomjegyzék

1. Daniel Singer : Van alternatíva (Baxandall és Scher interjúja)
2. Csanády András : A kapitalista restauráció erkölcsi alapzatának kérdései
3. Andor László : A ketrec szociológiája – Szalai Erzsébet: Oroszlánok és globbalizáció és Tellér Gyula: Hatalomgyakorlás az MSZP-SZDSZ koalíció idején c. könyveiről
4. Szavelij Dudakov : A Cion bölcseinek jegyzőkönyve c. könyvről
5. Enzo Traverso : A marxizmus Auschwitz után
6. Krausz Tamás : GULAG és Auschwitz, avagy az összehasonlító elemzés értelme és funkciója
7. V. P. Buldakov : A GULAG jelenség
8. NKVD : A GULAG fogjainak hozzájárulása a nagy honvédő háborúban aratott győzelemhez
9. Peter Bergel : Egy szemtanú beszámolója a WTO elleni tömegtüntetésekről
10. Michel Chossudovsky : A Világkereskedelmi Szervezet egy illegális szervezet
11. Immanuel Wallerstein : Seattle avagy a globalizációs előretörés korlátai
12. Richard C. Lewontin, Jean Pierre Berlan : Genetikaipar: az élő szervezet kisajátítása
13. Lugosi Győző : Le Monde Diplomatique
14. Lugosi Győző : ATTAC – Nemzetközi mozgalom a pénzpiacok és intézményeik demokratikus ellenőrzésére