A zöldek és a gazdasági haladás hívei bizonytalan és problematikus szövetségesek. Ez az összeütközés azonban nem szükségszerű. Fel lehet vázolni azokat az intézményi kereteket, amelyekben a két cél összeegyeztethető, azaz megszüntethető a szegénység a természeti környezet feláldozása nélkül is.

A zöldek és a gazdasági haladás hívei bizonytalan és problematikus szövetségesek – talán nem is szövetségesek. Elég, ha azokra a bagolyvédõ középosztálybeli aktivistákra gondolunk, akik a Csendes-óceán észak-nyugati partvidékén összetûzésbe kerültek a favágókkal. Vagy a nézetkülönbségre a haladást a munkahely-teremtésben, a gazdaság bővülésében, a fogyasztás növekedésében látó liberális közgazdászok és azok között a környezetvédelmi aktivisták között, akik éppen azt igyekeznek cáfolni, hogy a haladás ezekben volna mérhető.

De vajon szükségszerű-e a zöldek és a gazdasági progresszió céljainak összeütközése? Vagy képes lehet a környezetvédelem élni és virulni egy olyan világban, amely a szegénység végleges megszüntetésére, az egyenlőség és az anyagi biztonság megteremtésére, valamint a termelékenység fokozására és a technológia folyamatos fejlesztésére rendeltetett?

Egy szóval válaszolva: igen. Az ökológiailag “fenntartható” gazdaság azt jelenti, hogy a természeti erőforrásokat nem merítik ki, és csak annyi hulladékot termelnek, amennyit az ökorendszerek felszívni képesek. Egy efféle gazdaságnak már-már természetszerűleg sok vonatkozásban meg kellene egyeznie a gazdasági haladás híveinek hagyományos céljaival, szinte látjuk magunk előtt a mind társadalmilag, mind környezeti értelemben fenntartható, eszményi világot. De milyen is volna ez a világ?

Először is anyagi biztonságot garantálna az egyén és a közösségek számára. Amíg a lakosság zöme számára a jövedelem jelenti a táplálkozás legfőbb korlátját, és amíg az emberek jövedelmük elveszítésétől félnek, addig a gazdasági expanzió (más szóval növekedés) és a munkahelyteremtés többségük szemében mindig is politikai elsőséget fog élvezni a környezetvédelemmel szemben.

Az anyagi biztonság és a fenntarthatóság közötti összefüggés is mélyebben keresendő. Egy olyan szélsőségesen egyenlőtlen társadalomban, mint a mienk, ahol a közös javak – például a közbiztonság vagy az oktatási intézmények – minősége nagyon eltérő, ott az egyén és a család arra kényszerül, hogy ne egyszerűen csak létezzen, hanem keressen elegendő pénzt ahhoz, hogy a középosztály természeti környezetet próbára tevő, életmódját folytathassa.

Közösségi szinten – amennyiben a helyi közösségek továbbra is a magánvállalkozók gazdasági sértetlenségét szolgáló beruházási döntések függvényei maradnak – a környezet védelme a sor végére fog kerülni. És a szegény, ipar nélküli városok, mint a pennsylvaniai Chester is, ott fognak udvarolni, hogy kevéske adójukért hadd kapjanak egy szemétégetőt.

Ha olyan társadalomban szeretnénk élni, amelyben az egyénnek nem a több és még több megszerzése az elsődleges célja, és a közösségek zöme sem a “növekedést” hajszolja, akkor először is biztos anyagiakra van szükség.

Másodszor, az én-nek kell olyan tartalmat találnunk, amely a fogyasztáson kívül valami másban is értelmet kap. Az amerikai társadalom hihetetlen nagy mérvű fogyasztásának természetesen nem az anyagi bizonytalanság az egyetlen oka. Elsőként Thorstein Veblen mutatott rá 1899-ben, majd Juliet Schor dokumentálta az 1990-es években, hogy a fogyasztás mértéke sokszor státusszimbólum, különösen azoknak a javaknak az esetében, amelyek mások számára világosan láthatók, így például a gépkocsi, a ruházat, vagy a kozmetikum. Az amerikai munkások körében az önkifejezés leghatásosabb módjának a fogyasztás bizonyul, mert ebben végre saját döntéseiket érvényesíthetik. Ezek a döntések aztán az amerikai identitás sarkalatos pontját képezik. Eredményképpen egy olyan nemzetet kapunk, amelynek tagjait a javak és szolgáltatások kényszeres fogyasztása és ennek a fogyasztásnak folytonos fokozása tartja össze. Egy ökológiailag elfogadható társadalomban ezzel szemben az emberek elégedettsége elsősorban nem a vásárlási döntéseikből fakad, és reálisan érzékelik, miből mikor elég.

Harmadszor, a környezetet károsító gyártóknak állniuk kell az általuk okozott kár költségeit. Pillanatnyilag azonban a magánvállalatok kikényszerítik, hogy a társadalom fizesse meg az általuk kibocsátott szennyezés és a természeti erőforrások kimerítésének költségeit. Minthogy az előállítás tényleges költségeit a piacra kerülő árucikkek árai nem tükrözik, a cégek úgy teremtik elő a hasznot, hogy például a környezetszennyezés költségét áthárítják. Ez a rendszer arra ösztönzi a vállalatokat, hogy a környezetvédelem költségét a könyvelésen “kívülre helyezzék”, ha egy mód van rá. Egyúttal ellenálljanak annak az állami törekvésnek, amely rendeletek útján igyekszik a kiadásokat a legkisebbre szorítani. A társadalom ökológiai fenntarthatóságának védelmezői ezért azt vallják, hogy a gyáraknak, üzemeknek a tevékenységükből eredő minden költséget maguknak kellene fedezniük. Itt persze fel kell tennünk azt a nem elhanyagolható kérdést, hogy ezt miként lehetne elérni?

Negyedszer, új világunkban a lehető legkörnyezetbarátabb technológiát kell alkalmaznunk. A XX. század folyamán az amerikai állam sajnos oly módon avatkozott be a gazdaságba, hogy az ökológiailag eredménytelen sőt romboló megoldásokra serkentett. Miközben csak alamizsnát juttatott a nap- és szélenergia felhasználásának fejlesztésére, addig az 1950 és 1990 közötti időszakban mintegy 100 milliárd dollárt költött nukleáris erőművek támogatására. Ugyanígy, az autópálya-alap is jelentős összegekben részesült, létre jött a belföldi autópálya-rendszer, ámde a tömegközlekedés minden ága hanyatlásnak indult. A mai napig a szövetségi közlekedésre fordított kiadások több mint 80%-a a személygépkocsival összefüggő infrastruktúrát támogatja, a tömegközlekedésre alig marad 20%. Ez az elosztási gyakorlat, párhuzamosan a családi jelzálog-kölcsön adó-leírási lehetőségével, rendetlen külvárosi terjeszkedéshez vezet (és így tovább fokozza az autók által okozott környezeti kárt.). A “rendpártiak” viszont sokszor csak tüneti megoldásra törekszenek ahelyett, hogy magán a termelő folyamaton próbálnának meg változtatni.

Ezeket a döntéseket bármilyen fenntartható társadalomban fel kell adni, és prioritást kell biztosítani a lehető legkörnyezetbarátabb technológiák bevezetésének. A környezetbarát technológia egyben új munkahelyek millióit teremtheti meg a XXI. században – és a gyorsvasút-hálózat kiépítése valószínűleg ugyanolyan kifizetődő, mint az autógyártás. Hasonlóképpen, a sok munkaerőt igénylő közmunka-programokat ökológiai célok – városszépítés, kerékpárút-építés, napelem-telepítés, ólomtartalmú festék eltávolítása, épületszigetelés – érdekében is lehetne szervezni. Az államoknak ugyancsak kötelessége lenne, hogy beszerzéseik során a környezetileg ártalmatlan termékek minőségfejlesztését teljes erejükből szorgalmazzák.

A jelenlegi hatalmi struktúrában azok a magánérdekeltségű cégek – az olaj- és az autóipar területéről –, amelyek veszítenek a nekik jutó közpénzekből, megakadályoznak minden olyan lépést, amely a közkiadásokat a környezetkímélőbb és társadalmilag ésszerűbb célok felé sodorná, egyúttal ellenállnak minden szabályozásnak, amely bizonyos fajta termelő folyamatokat írna elő. Pénzükkel beavatkoznak a képviselő-választások kimenetelébe, ezáltal (és ez még fontosabb) befolyásolják a jogrendet – ebben segíti őket az, hogy kevés politikus támogat készséggel olyan intézkedéseket, melyek saját körzetük vállalataira nézve veszélyesek lehetnek. Elég csak az energia-lobbira emlékeznünk, milyen részletekbe menően támadták, míg végül legyőzték Al Gore alelnök szerény energiaadó-javaslatát 1993-ban. Ezzel szemben, egy ökológiailag fenntartható társadalomban az a követelmény, hogy a politikát ne a vállalati, illetve magánérdek urallja. Ezt a nagyon szigorú kikötést ritkán szokás emlegetni a környezetről folytatott, konvencionális politikai vitákban.

Végül, abban a világban, amelyben a környezeti és a progresszív gazdasági célokat egységben látják, nem a növekedésnek jutna a legelső hely. Vállalati kapitalista társadalmunkban a bankok és a befektetők még az előtt mérlegelik, hogy a profit és a gazdaság egésze vajon növekedni fog-e, mielőtt pénzükkel valamely vállalkozást támogatnák. Ugyanakkor egy ökológiailag fenntartható gazdaság egészséges működéséhez nincs szükség magas növekedési mutatókra. A fenntartható gazdaságnak nem célja a növekedés, miként a gazdasági javak igazságos elosztása sem lehet a folytonos növekedés függvénye. Ehelyett, mivel minden egyén és minden közösség részt kap a gazdaságból, nem kell majd a termelés bővítését feltétlenül az előtérbe helyezni. A hatékonyabb termelés előnyeiből az emberek csökkentett munkaidő vagy szigorúbb környezetvédelem formájában részesülhetnek.

A gazdasági növekedést mint olyant, persze, még a fenntartható gazdaságban sem kell teljességgel elvetni. Míg az erőforrások felhasználásának és a környezetszennyezésnek a csökkentésére az egyik lehetőség az, ha csökkentjük a termelést és szűkítjük a gazdaságot, addig a másik lehetőség szerint a termelőrendszereket kell hatékonyabbá tenni. Azt is választhatjuk, hogy környezetileg kevésbé káros termékeket állítunk elő. Nincs logikus magyarázat arra, hogy az a társadalom, amely az ökológiai értelemben hatékony termelés mellett kötelezi el magát, mind a tényleges termelő folyamat, mind az előállított javak tekintetében, miért ne lenne képes elérni azt, amit ma gazdasági növekedésnek hívunk. Ha például úgy döntenénk, hogy több tanítót foglalkoztatunk, és egyidejűleg kevesebb kertápolási cikket veszünk, a környezetrombolás mértéke azonnal visszaesne, jóllehet a gazdaság lényegében változatlanul működne tovább. Annyi a különbség, hogy a gazdasági növekedés mint öncél nem állna egy efféle gazdaság középpontjában.

A fenntartható gazdaság intézményei

Könnyű a környezeti problémákat megoldani egy olyan, minden ízében erős államnak, amely mind az egyénekre, mind a közösségekre szigorú ökológiai normákat kényszerít. Ám ez az elképzelés nemcsak taszító, de feltehetően csupán időleges megoldást kínál. Előbb-utóbb elzavarnák azt az ökofasiszta rezsimet, amely polgárainak támogatása nélkül próbálna meg józan ökológiai lépéseket kikényszeríteni, és megint ott állnánk, ahonnan elindultunk: hogyan egyeztessük össze a demokrácia, az igazságos gazdaság és az ökológiai fenntarthatóság hármas célját? Miként volna ez lehetséges? És lehetséges volna-e egyáltalán?

A közösség szintjén talán a következő kérdéseket kell mindenekelőtt átgondolni: Ki rendelkezik tőkével? És kinek áll módjában a termelésre vonatkozó, alapvető döntéseket meghozni? A megszokott válaszban szereplőknek – kisvállalkozások, vállalatok, az állam, illetve a dolgozók – mind meglenne az oka a környezetszennyezésre és az ökológiailag pazarló termelési stratégiákra. Az ötödik megoldási lehetőség a helyi közösség tulajdonlásában rejlik. Ahhoz, hogy ezt belássuk, érdemes végigvennünk, hogy mi a baj a többi lehetséges válasszal.

Az a fajta szabályozás, amely megengedi, hogy a magánvállalatok úgy szervezzék meg a termelésüket, ahogy azt jónak látják, mindig is óriási küzdelemhez fog vezetni, hogy a cégek megfizessék az általuk előidézett környezeti ártalom árát. Ez a küzdelem még nagyobbnak ígérkezik az USA-szerű országok esetében, ahol gyenge a szociáldemokrácia. Ráadásul a szociáldemokrata szemléletű környezetgazdálkodásról szóló sikertörténeteknek is megvannak a maguk határai. Például még egyetlen ipari ország sem tudta oly mértékben visszafogni gépkocsi- és autópálya-iparának növekedését, ahogy az az üvegházhatás csökkentéséhez szükséges volna.

A dolgozói tulajdonban lévő vállalat szép megoldásnak tűnik, hiszen a dolgozók valószínűleg nem szennyeznék be önnön közösségük környezetét (és egészségüket sem tennék kockára a munkahelyükön). És van itt egy ennél kevésbé nyilvánvaló ok is: a dolgozói tulajdonban lévő vállalatoknak kisebb a növekedési lendülete, mint a kapitalista cégeknek. Ettől még előfordulhat, hogy egy adott vállalat dolgozóinak mások az érdekei, mint a többi embernek. Minthogy a vállalat irányítását a munkások végzik, ezért szemükben a környezetért vállalt felelősség a versenyképességük elleni fenyegetésnek tűnhet, ahogy Gar Alperovitz és Herbert Gintis gondolta – különösen abban az esetben, ha a szennyezést a saját telephelyükről tovább tudják engedni.

Az is problematikus, ha a vállalatok állami tulajdonban vannak. Ha az állami tisztségviselők nem kötelesek beszámolni, ha a környezeti értékeket más céloknak vetik alá, akkor az állami vállalkozások és az átfogó kormányintézkedések ökológiai katasztrófát idézhetnek elő. Az állami vállalatok még a legkedvezőbb körülmények között is racionálisnak ítélhetik a helyi ökoszisztémák szükségleteinek kompromisszumos kielégítését valami nagyobbnak mondott közjó érdekében. Ennek legrosszabb példája, ahogy az Energiaügyi Minisztérium a Nevada sivatag nyúlványait a “mindannyiunk érdekében” végrehajtott nukleáris fegyver-kísérletekkel mérgezi.

Ezzel elérkeztünk a “Ki diszponáljon a tőke fölött?” kérdésére adható ötödik lehetséges felelethez: a tulajdonos helyi közösség. A “közösségi tulajdonú” cégek körébe beletartozhatnak az önkormányzat és a helyi érdekeket érvényesítő non-profit szervezetek (például közösségfejlesztő) vállalkozásai, vagy azok a vállalatok, amelyeknek csak helyi lakosok lehetnek a részvényesei (ahogy Michael Shuman “közösségi vállalatában”). A közösségi tulajdonú vállalkozások elméletileg olyan mértékben fogják vállalni a tevékenységükkel járó környezeti kiadásokat, ahogyan elszámoltatja őket a közösség. Amennyiben egy közösségi vállalat vezetői úgy döntenek, hogy a termelés növelése érdekében feláldozzák környezeti céljaikat, a polgároknak a választás eszközével lehetőségük van ezeket elbocsátani.

Ezenkívül, egy közösségi vállalkozás nyereségét a közösség tagjai között mint második jövedelmet szét lehet osztani, ami hozzájárul az anyagi biztonság korábbiakban már említett követelményének teljesítéséhez. És ami talán az egészben a legjobb: attól nem kell tartani, hogy a helyi közösség tulajdonában lévő cég fogja magát, és elköltözik. Ez a fenyegetettség Demoklész kardjaként lebeg pillanatnyilag sok olyan kisváros felett, ahol bár szeretnék a szigorú környezeti normákat bevezetni, de semmi esetre sem a munkahelyek számának rovására.

A közösségi tulajdonlás legelterjedtebb XX. századi formája az Egyesült Államokban az a durván 2000, helyi szintű, non-profit áramszolgáltató, amely egyfelől alacsony tarifákat, másfelől szélesebb nyilvánosságot, harmadrészt jobb (igaz, koránt sem tökéletes) ökológiai mutatókat kínál, mint magánkézben lévő társai. Az utóbbi húsz évben a közösségi tulajdon számos ettől eltérő formája is kibontakozott. Idetartoznak a közösségek építőipari vállalkozásai, a közösségi földtársulások, a közösségi finanszírozású mezőgazdasági tevékenységek, a közösségi hitelegyesületek és az önkormányzati vállalatok.

Mi több, a közösségi cégek tűnnek a legalkalmasabbaknak a tőke fölötti diszponálásra, legalábbis a közép- és nagyvállalatok esetében. A különféle közösségi tulajdonformák mostanában tapasztalható elszaporodása azt tükrözi, hogy ez járható út. Ez nem jelenti azt, hogy a többi tulajdonformát el kell törölni, épp ellenkezőleg: a közösségi vállalkozásoknak a kisvállalkozások, a dolgozói tulajdonban lévő cégek, a vegyesvállalatok és az állami nagyvállalatok mellett kell létezniük. A lényeg az, hogy a helyi közösség elegendő vállalkozás felett gyakorolhasson tényleges kontrollt ahhoz, hogy a helyi gazdaságot biztosnak tudhassa, és megszabhassa az általános termelési szokásokat.

A föld – főként a belterületi és a használatba be nem vont földterületek – közösségi tulajdonlása ugyancsak lényeges a helyi közösség ökológiai egészségének optimalizálásában. A magán-földhasználók földhasználati gyakorlata a városi fejlődés önös, terpeszkedő formáit eredményezte. A föld közösségi tulajdonba kerülése lehetővé tenné az áttérést a környezetbarát, erőforrás-takarékos településfejlesztésre. A belterületi vállalkozásoknak bérbe adott földterületekből származó bevételből ugyancsak közvetlenül, vagy anyagi biztonságát elősegítő szolgáltatások formájában részesülhetne a helyi lakosság.

Összességében tehát egy olyan helyi gazdaság képe bontakozik ki előttünk, amelyet nagy arányú közösségi tulajdon, egyúttal számottevő közösségi földtulajdon jellemez, aminek következtében a helyi szintű demokratikus politikai erők a vállalkozásokat az ökológia céljai felé terelhetik, és a közösség bármely nyeresége szétosztható a tagok között (anyagi biztonságuk megerősítése érdekében). Ha, mondjuk, ez az elképzelés Amerika minden településén valóra válna, elegendő volna-e ez egy fenntartható társadalom megteremtéséhez?

Aligha. Állami, sőt, talán regionális szinten is szükség volna olyan mechanizmusokra, amelyek garantálják, hogy egyik közösség sem szórja a szemetet a másikra, és a környezeti előírásokat betartják. A tervezési eljárás ahhoz kell, hogy a maga szintjén minden közösségnek elegendő tőke jusson a teljes foglalkoztatás biztosításához, és hogy a közösségek váltani tudjanak, ha bizonyos iparágak a piac változásai miatt hanyatlásnak indulnak.

A kormánynak a fenntarthatósághoz ugyancsak lényeges közjavakkal kell hozzájárulnia, úgymint vasút és tömegközlekedés, alternatív energiaforrások kifejlesztése, ökológiailag szükséges munkálatok “levezénylése” és a makrogazdaság átfogó koordinációja. Azáltal, hogy alapjában véve eltávolítjuk a politikai folyamatok felett aránytalanul nagy hatalommal rendelkező magánvállalatokat, és helyükbe közvetlenül közösségi érdekeltségű cégeket állítunk, könnyebbé kell hogy váljon annak eldöntése, mit finanszírozzanak a közmunka-költségvetésből, hány órás legyen a normál munkahét és így tovább – ökológiailag ésszerűen. A környezetszemléletű kormányzás kontinentális vagy globális formái jól megfelelhetnek egyes környezeti problémák, például az üvegházhatást keltő gázok kibocsátása esetében. (Gar Alperovitz helyi, regionális és országos gazdasági intézményeket is felvázol ezt a gondolatmenetet követő, átfogó rendszerében.)

Egy ilyen rendszer sokkal esélyesebben tudna eleget tenni a fenntartható társadalom feltételeinek, mint a napjainkban létező bármely ipari társadalom (akár kapitalista, akár szociáldemokrata, akár államszocialista).

Kimondhatjuk-e, hogy ez a javasolt rendszer természeténél fogva fenntartható? Nem, pontosabban nem egészen. Olyan modern gazdasági rendszert sajnos valószínűleg senki nem tud eltervezni, amely ökológiailag is biztosan fenntartható, miközben olyan kulcsfontosságú normákat is képes garantálni, mint a szabadság, az egyenlőség és a demokrácia. Elégedjünk meg ezért egy olyan gazdasággal, amely a fenntarthatóság logikai feltételeinek teljesítése mellett lehetőséget ad arra, hogy polgárai demokratikusan eldönthessék, miféle világban kívánnak élni.

Néhány polgár talán zaklatásnak veszi, ha életmódjába és fogyasztási szokásaiba az állam beleszól (megszabva például, hogy háztartásonként minden héten csak egy zacskó hulladék “termelhető”), mások úgy vélhetik, hogy ennek van értelme. Az efféle politikai viták kimenetele kétséges, és az emberek, szigorúan ökológiai szemmel nézve, időről időre rossz döntéseket fognak hozni. De legalább a közérdek égisze alatt, és nem magánérdekek kiváltotta reakcióként fogják ezeket a rossz döntéseiket meghozni, és még csak nem is egy növekedés-orientált gazdaság kerekeit olajozzák.

Biztosak lehetünk, abban hogy az a hosszú út, amelynek végén az igazán fenntartható társadalom épülete emelkedik, a gazdaság és a természeti környezet szüntelen, zéró összegű alkudozásaival van kikövezve. Ezek a részletek azonban nem vakíthatják el sem a zöldeket, sem a gazdasági fejlődés híveit, hiszen közös talajon állnak mindannyian, és ennek így is kell maradnia, ha bármelyikük el akarja érni politikai céljait a XXI. században.

(Fordította: Battyán Katalin)

Források

Ted Howard: “Ownership Matters” (National Center for Economic and Security Alternatives, 1999), www.ncesa.org ;

Mark Hertsgaard: Earth Odyssey (Broadway Books, 1999);

Gar Alperovitz: “Sustainability and the System Problem” PEGS Journal, 1996.

A szerző a Carter kormány igazságügy minisztere volt.

William J. Clinton, az Egyesült Államok kormánya, a NATO és más szervezetek ellen az alábbi bûnök miatt: nemzetközi bűntettek, a nemzetközi és hazai jog megsértése, mellyel halált, rombolást, sebesülést és szenvedést okoztak

A vádló: Ramsey Clark*

1999. július 31.

A vádiratot a Független Vizsgálóbíróságnak nyújtottuk be, mely a Jugoszlávia népei ellen a NATO és az USA által elkövetett bűnöket vizsgálja

Vizsgálóbíróság a Nemzetközi Acton Központ címén:

39 West 14 Street, #206 New York, NY 10011

(212) 633-6646 fax: (212) 633-2889

http://www.iacenter.org

email: iacenter@iacenter.org

Keresetlevél

E keresetet annak érdekében nyújtjuk be, hogy véget vessünk a háborúnak, az alapvetõ emberi jogok jövőbeni megsértésének, hogy megvédjük a nemzetközi és nemzeti szervezeteket, kormányokat és intézményeket, és azt akarjuk, hogy vonják felelősségre azokat, akik e jogok megsértésében bűnösek.

Az alább felsorolt kormányokat, szervezeteket és személyeket azzal vádoljuk, hogy:

• megsértették a békét, háborús bűnöket követtek el, vétkesek emberiségellenes bűnökben és más olyan tettekben, amelyek sértik a Nürnbergi Törvényszék (Nürnberg) által megállapított alapelveket, a Hágai Törvényeket (Hága), a Genfi Egyezményt (Genf) és más nemzetközi és nemzeti törvényt;
• súlyosan megsértették az Egyesült Nemzetek (ENSZ) Alapokmányát, az Észak-atlanti Szerződést (NAT), más nemzetközi egyezményeket, a nemzetközi jogot, az Egyesült Államok föderációs alkotmányát és tagállamainak törvényeit, más országok alapvető törvényeit, többek között az Egyesült Királyság, a Német Szövetségi Köztársaság, Törökország, Hollandia, Magyarország, Olaszország, Spanyolország és más NATO-tagországok, valamint a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság alaptörvényeit;
• súlyosan megsértették továbbá az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát (UDHR), a Nemzetközi Polgárjogi és Politikai jogi Egyezményt (ICCPR), a Gazdasági, Társadalmi és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezményét (ICESCR), a Népirtásról szóló Konvenciót és más nemzetközi konvenciókat, egyezményeket, megállapodásokat, nyilatkozatokat és a felsorolt országok nemzeti törvényeit.

A. A vádlottak

1. William J. Clinton elnök, Madeleine Albright külügyminiszter, William Cohen hadügyminiszter, valamint azok az USA főparancsnokok, tábornokok és katonai szakértők, akik közvetlenül részt vettek a célpontok kijelölésében, az amerikai bombázógépek és támadógépek repülőszemélyzetének kiválasztásában, az USA azon katonai szakértői, akik tevőleg részt vettek a célpontok bombázásában, a rakéták felépítésében és felrobbantásában Jugoszlávia ellen, az Egyesült Államok kormányának tagjai, akik szorgalmazták, elnézték vagy nem akadályozták meg a Jugoszlávia elleni támadást a NATO-megszállás előtt és alatt, valamint sokan mások.
2. Az Egyesült Királyság miniszterelnöke, Tony Blair, külügyminisztere, védelmi minisztere és főparancsnokai, admirálisai, az egyesült királyságbeli azon szakértők, akik közvetlenül részt vettek a célpontok kijelölésében, az angol bombázógépek és támadógépek repülőszemélyzetének kiválasztásában, az Egyesült Királyság azon szakértői, akik tevőleg részt vettek a célpontok bombázásában, a rakéták felépítésében és felrobbantásában Jugoszlávia ellen, az Egyesült Királyság kormányának tagjai, akik szorgalmazták, elnézték vagy nem akadályozták meg a Jugoszlávia elleni támadást a NATO-megszállás előtt és alatt, valamint sokan mások.
3. A Német Szövetségi Köztársaság kancellárja, Gerhard Schroeder, a külügyminiszter, a védelmi miniszter és a főparancsnokok, admirálisok, azon német katonai szakértők, akik közvetlenül részt vettek a célpontok kijelölésében, a német bombázógépek és támadógépek repülőszemélyzetének kiválasztásában, a Német Szövetségi Köztársaság azon szakértői, akik tevőleg részt vettek a célpontok bombázásában, a rakéták felépítésében és felrobbantásában Jugoszlávia ellen, a Német Szövetségi Köztársaság kormányának tagjai, akik szorgalmazták, elnézték vagy nem akadályozták meg a Jugoszlávia elleni támadást a NATO-megszállás előtt és alatt, valamint sokan mások.
4. Minden NATO-ország kormánya, mely közvetlenül részt vett a Jugoszlávia elleni támadásban légierejével, rakétákkal vagy személyzettel és parancsnokokkal, admirálisokkal, a NATO-személyzet, mely közvetlenül részt vett a célpontok kijelölésében, a NATO bombázógépei és támadógépei repülőszemélyzetének kiválasztásában, a NATO-országok kormányainak azon szakértői, akik szorgalmazták, elnézték vagy nem akadályozták meg a Jugoszlávia elleni támadást a NATO-megszállás előtt és alatt, valamint sokan mások.
5. Törökország, Magyarország, Olaszország és más országok kormányai, melyek engedélyezték az Egyesült Államok vagy más országok katonai repülőgépeinek, rakétáinak, hogy a területükön lévő légibázisokról közvetlen támadást indítsanak Jugoszlávia ellen.
6. Az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO), a szervezet főtitkára, Javier Solana, a főparancsnok, Wesley K. Clark tábornok.
7. Elítélünk minden NATO-tagállamot, mely megszavazta a Jugoszlávia elleni katonai támadást.

B. A vádak

1. Jugoszlávia felbomlasztásának, szétszakításának és elszegényítésének kitervelése és végrehajtása

Az Egyesült Államok, Németország, a NATO és más támadók 1991-től, illetve azt megelőzően is számtalan kísérletet tettek arra, hogy a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságot sok részre bomlasszák fel, az új, balkanizált határokon belül élőket etnikai, vallási és másféle csoportok szerint elkülönítsék, a szláv, szerb, muzulmán és más népeket meggyengítsék azáltal, hogy az Egyesült Államok és bizonyos NATO-tagállamok polgárháborús erőszakot alkalmaztak, közvetlen támadást intéztek ellenük, illetve ezek feltételeit folyamatosan fenntartották. Mindezek következtében Jugoszlávia, melynek 25 milliós lakossága korábban integrált társadalomban és gazdaságban élt, most sok kis nemzetre esett szét, melyek között Szerbia a legnagyobb. A vádlottaknak szándékában áll mindaddig tovább szabdalni Jugoszláviát, amíg minden új egységnek 5 milliónál kevesebb lakosa nem lesz, döntő többségük nem egy nemzetiséghez és valláshoz fog tartozni, gazdaságuk teljesen szét nem zilálódik, és amíg létre nem jön a külföldi érdekek dominanciája. E folyamatok során főképp két csoport, az ortodox keresztény szerbek és a muzulmánok szörnyű veszteségeket szenvednek, javaik nagy részét elvesztik, gazdaságuk termelékenysége jelentősen, mintegy háromnegyedével csökken, az új generáció teljes szegénységre lesz kárhoztatva.

Az ENSZ Alapszabálya; Nyilatkozat az államok belső ügyeibe való be nem avatkozásról és függetlenségük és szuverenitásuk védelméről (Be nem avatkozási nyilatkozat), 1965, USGA Res. 2131.

2. A muzulmánok és szlávok közötti erőszak kiváltása, fokozása és elmélyítése

Az Egyesült Államok, Németország és más támadók 1991-től, illetve azt megelőzően is számtalan kísérletet tettek arra, hogy a muzulmánok és az ortodox keresztény szlávok között elhúzódó testvérháború, állandó ellenségeskedés robbanjon ki, mely harcok hasonlítanak az Afganisztánban vagy Csecsenföldön a muzulmánok és az orosz szlávok közt folyó konfliktusokhoz; ezek halált, pusztulást és megosztottságot eredményeztek Boszniában, Koszovóban és másutt az egyes népcsoportok között, és veszélyes összetűzéseket és ellenségeskedést váltanak ki az Egyesült Államok két fő ellensége, a szláv és a mohamedán népek között más térségekben is, s ezek a küzdelmek mindkettőt legyengítik. Az USA taktikájába belefért, hogy egyes muzulmán csoportokat fegyverrel látott el, illetve megfosztott fegyvereitől, melyekkel egymásra támadhattak illetve amelyekkel megfelelően védekezhettek volna Boszniában; bátorította, kiképezte és felfegyverezte a Koszovói Felszabadító Hadsereget (KLA), hogy a jugoszláv rendőri és katonai osztagokra támadhassanak, és a NATO-megszállás idején megragadhassák a hatalmat Koszovóban, és szerbekre, valamint más népekre támadhassanak; megakadályoztak minden külső erőfeszítést, amely az erőszak megakadályozására vagy ellenőrzésére irányult; az USA és a NATO bombatámadásai, valamint a KLA és a jugoszláv rendőrség és katonaság szárazföldi összecsapásai erőszakot tettek az elűzött polgári lakosságon, és erőszakot váltottak ki közöttük; a jugoszláv katonai /rendőri/ és civil csoportok valamint a KLA félkatonai, illetve civil csoportjai közötti összetűzéseket provokáltak és támogattak; a Koszovóból elűzött, illetve az otthonaikban maradt polgárok ellen atrocitásokat szítottak, illetve ezeket nem akadályozták meg sem a NATO/USA támadások előtt, sem utána. 1999-ben az USA okozta a legnagyobb emberveszteséget, a legtöbb sebesülést és pusztítást légi- és rakétatámadásaival a lakosság minden rétegében és létfontosságú ellátórendszereikben.

Az ENSZ Alapszabálya, 2. cikkely; Be nem avatkozási nyilatkozat; Határozat az agresszió fogalmáról (Res. On Aggression), 1997 UNGA Res. 3314.

3. A jugoszláv egység, a béke és a stabilitás fenntartására tett erőfeszítések megakadályozása és szétzüllesztése

Attól fogva, hogy az Egyesült Államok nekilátott terve megvalósításának, Jugoszlávia szétzüllesztésének és lerombolásának, mindent elkövetett annak érdekében, hogy bármely más nemzet, politikai vezetők vagy egyes személyek tárgyalásokkal vagy bármilyen más beavatkozással útját állják a tervezett amerikai lépéseknek. Módszerei között szerepelt a fenyegetés és a teljes ellenőrzésük mellett a nyilvánosság bevonásával folyó béketárgyalások megrendezése; a boszniai harcok idején rendezett daytoni (Ohio) színjátékhoz hasonlóan most, 1999-ben a franciaországi Rambouillet-ban került sor ilyen tárgyalásokra, amelyek látszatra őszinte békekötési szándékot sugalltak, valójában azonban Jugoszláviának mindössze két lehetőséget kínáltak: vagy beleegyezik a külföldi katonai megszállásba, vagy pusztító katonai támadásnak teszi ki magát.

Az ENSZ Alapszabálya; Be nem avatkozási nyilatkozat; Határozat az agresszió fogalmáról; Párizsi megállapodás, 1928, I. és II. cikkely.

4. Az ENSZ béketeremtő szerepének megakadályozása

Az Egyesült Államok úgy viselkedett és más nemzeteket is olyan magatartásra kényszerített, ami megakadályozta az ENSZ-t abban, hogy az ENSZ Alapszabálya szellemének megfelelően betöltse békefenntartó, konfliktust megelőző, erőszakot elfojtó szerepét Jugoszláviában; ezzel megsértette az ENSZ Alapszabályát és lehetetlenné tette, hogy az ENSZ mint nemzetközi békefenntartó szervezet funkcionáljon, és véget vessen a háborús szenvedéseknek.

Az ENSZ Alapszabálya; Be nem avatkozási nyilatkozat; Határozat az agresszió fogalmáról, Párizsi megállapodás, 1928, I. és II. cikkely.

5. Az USA a NATO-t katonai agresszióra és a behódolni nem akaró, szegény országok megszállására használta

Az Egyesült Államok úgy viselkedett és más nemzeteket is olyan magatartásra kényszerített, aminek következtében a NATO-t felhatalmazták, hogy közvetlen katonai támadást intézzen Jugoszlávia ellen, ezzel megsértve az ENSZ-chartát és magát az Észak-atlanti Szövetséget is, mely döntően az USA fegyverzetéből és katonai technikájából él. Egyúttal rávette a NATO-országokat arra, hogy erkölcsileg és anyagilag is támogassák a Koszovó elfoglalására irányuló katonai akciót, és ezzel Európa egykori gyarmattartó országainak hatalmát és gazdagságát Jugoszlávia szegény és védtelen népei ellen fordították.

Az ENSZ Alapszabálya; Észak-atlanti Szövetség, 1949, I. cikkely.

6. Jugoszlávia területén megölték és megsebesítették a védtelen lakosságot

1999. március 24-től vagy már ezt megelőzően is az Egyesült Államok a Kongresszus jóváhagyása és hadüzenet nélkül háborút indított, s ebben segítségére voltak bizonyos NATO-tagországok, többek között az Egyesült Királyság, Németország, Törökország, Spanyolország és Hollandia, valamint Magyarország, Horvátország, Olaszország és más országok. A háborús légicsapások és rakétatámadások célpontjait úgy választották meg, hogy azok gyakorta közvetlenül Jugoszlávia lakosságát sújtották, és így szándékosan öltek, illetve sebesítettek meg több ezer szerb, albán, roma, muzulmán, ortodox keresztényt, római katolikust, idegen országok állampolgárait előre megfontolt, ártó szándékkal Jugoszlávia egész területén.

Hága, 22. és 23. cikkely; Genf, 1949, 19. cikkely; Nürnberg, VI. a, b és c alapelvek; az Egyesült Államok Alkotmánya, I. törvény, 8. szekció, II. klauzula.

7. A kormányfő, más kormányzati vezetők és kiszemelt polgárok meggyilkolására irányuló, kitervelt, bejelentett és kivitelezett támadások

Az Egyesült Államok kitervelt, bejelentett és végrehajtott olyan rakéta- és bombatámadásokat, melyeknek célja Jugoszlávia kormányfőjének, családtagjainak, más kormánytagoknak és kiszemelt polgároknak a meggyilkolása volt annak érdekében, hogy megsemmisítsék a törvényes kormány vezetését, illetve hogy a kormányt és közvetlen környezetét terrorizálva a támadók befolyásuk alá vonják ezeket.

Az ENSZ Alapszabálya, 2. törvény, A nemzetközileg védett személyek elleni bűntettek megelőzéséről és büntetéséről szóló megállapodás; az USA Szárazföldi Hadseregének Szabályzata 27-10; az USA Elnöki Végrehajtási Rendelete 12333; A Genfi Egyezmény 1977, Jegyzőkönyv, I. kiegészítés, 48, 51. cikkely.

8. Jugoszlávia egész területén szándékosan lerombolták és megsemmisítették a gazdasági, szociális, kulturális, egészségügyi, diplomáciai és vallási forrásokat, javakat és felszereléseket

1999. március 24-től vagy már ezt megelőzően az Egyesült Államok egyes NATO-országok – többek között az Egyesült Királyság, Németország, Törökország, Spanyolország és Hollandia, valamint Horvátország, Magyarország és Olaszország – segítségével és támogatásával szisztematikus rakéta- és bombatámadásokat intézett a gazdasági, szociális, kulturális, egészségügyi, diplomáciai és vallási források, javak és felszerelések ellen, és ezzel az egész ország területén felszámolta az egész társadalom termelési, gazdasági, szociális, kulturális, diplomáciai és vallási létfeltételeit.

Hága, 22. és 23. cikkely; Genf, 1949, 19. cikkely; Genf, 1977, Jegyzőkönyv I, Kiegészítés, 48., 52., 553. cikkely; az ENSZ Alapszabályának 2. cikkelye; A védett személyekről szóló megállapodás; az USA Szárazföldi Hadseregének Szabályzata 27-10; Végrehajtási Rendelet 12333; Genf, 1977, 48., 51. cikkely; ICESCR.

9. Olyan célpontok ellen intézett támadások, melyek nélkülözhetetlenek Jugoszlávia lakosságának fennmaradásához

1999. március 24-től vagy már ezt megelőzően az Egyesült Államok más országok támogatásával és egyetértésével abból a célból, hogy Jugoszlávia polgári lakosságát megfosszák a létfenntartásukhoz szükséges élelmiszertől, víztől, elektromos energiától, élelmiszer-termeléstől, gyógyszertől, egészségügyi ellátástól és más elemi szükségletektől, szisztematikus rakéta- és bombatámadást intézett az élelmiszergyárak és élelmiszerraktárak, vízellátó rendszerek, mezőgazdasági öntözőberendezések, műtrágya- és permetezőszereket előállító üzemek, gyógyszergyárak, gyógyszertárak, kórházak és egészségügyi intézmények és más, az élethez elengedhetetlenül szükséges célpontok ellen.

Hága, 1907, 22. és 23. cikkely; Genf, 1949, 19. cikkely; Nürnberg, 1970, Alapelvek b és c; Genf, 1977, 48. és 54. cikkely.

10. Olyan célpontok ellen intézett támadás, melyek veszélyes anyagokat vagy energiát tartalmaznak

Az Egyesült Államok vegyiüzemeket és vegyianyag-raktárakat, olajfinomítókat és gázfinomítókat, gáztárolókat és gázvezetékeket, műtrágya-üzemeket és más objektumokat és helyszíneket támadott meg azzal a szándékkal, hogy mérgező, radioaktív és egyéb veszélyes anyagokat és energiát juttasson a légkörbe, a talajba, a talajvízbe és a növényzetbe, ilyen módon megmérgezve a környezetet és megbetegítve a lakosságot.

Nürnbergi Alapelvek VI; Hága, 22. és 23. cikkely; Jegyzőkönyv a fulladást okozó mérgesgázok és egyéb gázok háború idején való használatának tilalmáról, Genf, 1925 (A mérgező anyagokról rendelkező jegyzőkönyvben); Genf, 1977, Kiegészítő jegyzőkönyv I., 48., 51. és 56. cikkely.

11. Gyengített uránium, kazettás bomba és más tiltott fegyverek használata

Az Egyesült Államok olyan tiltott fegyvereket használt, melyek tömegek pusztulását, Jugoszlávia népeinek válogatás nélküli gyilkolását és szenvedéseit eredményezték. Annak ellenére, hogy az Egyesült Államoknak a Nukleáris Anyagok Használatát Szabályozó Bizottsága tiltja a pusztító hatású, az életet hosszú távon romboló fegyverek alkalmazását, az Egyesült Államok Jugoszláviát mégis gyengített urániumot tartalmazó rakétákkal, bombákkal és lövedékekkel támadta. Ezek a fegyverek radioaktív anyagot juttattak a légkörbe, a talajba, a talajvízbe, a növényekbe és a szilárd tárgyakba, s ezzel Jugoszlávia lakóit közvetlen halálos veszélynek, genetikai degenerációnak, rákos megbetegedéseknek, a daganatok és a leukémia betegségének és más, sok generáción át ható károsodásoknak tették ki. Kazettás bombákat számtalanszor vetettek be, s ez azt jelentette, hogy pengeéles fémdarabokkal árasztottak el óriási területeket, ahol kórházak, templomok, mecsetek, iskolák, lakóházak és más, sűrűn lakott körzetek találhatók, s ezzel a lakosságnak súlyos sebesüléseket, anyagi károkat, sőt, sok esetben tömeges halált okoztak. A többi tiltott fegyver bevetésének körülményeit még vizsgáljuk.

Hága, 22. és 23. cikkely; Genf, 1977, 48., 51., 54., 55. cikkely; POONA A tudomány és technika eredményei elleni vádirat, 1978 (POONA Vádirat).

12. Hadat üzentek a környezetnek

Az Egyesült Államok légi és katonai támadásai szándékosan kiterjedt, hosszú távú és súlyos környezeti katasztrófát idéztek elő Jugoszláviában. Önmagukban a légi bevetések sokszorosára emelték az atmoszféra alkotóelemeinek normál értékeit. A több ezer tonna robbanóanyag iszonyú mennyiségű kémiai anyagot szabadított a levegőbe, szennyező anyagok és a törmelékek felhői borították be az eget, és napokig tartó pusztító tűzvészeket okoztak. Belgrád, Novi Sad, Nis és más nagyvárosok környékén lévő kémiai üzemeket, olaj- és gázfinomítókat, raktárakat és szállítóeszközöket bombáztak tudatosan, s ezzel veszélyes és káros környezetszennyezést okoztak, mely nagyszámú polgári lakost sodort életveszélybe. A Koszovó és Szerbia területére ledobott gyengített uránium több generáció életét veszélyezteti.

Hága, 22. és 23. cikkely; Genf, 1977, 4., 51., 54, 55. cikkely; az ENSZ stockholmi, A környezet védelméről szóló nyilatkozata, 1972, I., II. alapelv (ENSZ Környezetvédelmi Konferencia) stb.

13. Az ENSZ közreműködésével a népirtás bűntettét kimerítő szankciók életbe léptetése, melyek Jugoszlávia lakosságának elszegényítésére és ellehetetlenítésére irányultak

Az Egyesült Államok már 1989 előtt megkezdte gazdasági támadását Jugoszlávia ellen, melynek célja az ország politikai megosztása és gazdasági megsemmisítése volt. Ennek érdekében alkalmazta az IMF (a Nemzetközi Valutaalap) a legerősebb sokk-terápiát Jugoszláviában, drasztikusan csökkentve a gazdaság termelékenységét, fokozva külföldi eladósodását, a nemzeti vagyon átjátszását külföldi tőkések kezére. Jugoszláviát ugyanis arra kényszerítette, hogy lerombolja a kereskedelmi korlátokat, privatizálja az életképes állami ipart, kereskedelmet, eszközöket és felszereléseket. 1991 májusában az Egyesült Államok külügyminisztere, Baker azonnal leállította az össze amerikai segélyprogramot Jugoszlávia mind a hat köztársaságában, megvétózta a jövőbeni IMF-hiteleket, s ez óriási gazdasági ösztönzést és súlyos politikai érveket adott a Szerbiáról való leválást követelő belgrádi politikai ellenzék kezébe. Az Egyesült Államok kikényszerítette az ENSZ Jugoszlávia-ellenes szankcióit, de felmentette azokat a tagállamokat a szankciók alól, amelyek kiváltak Jugoszláviából. Ezek a szankciók Jugoszlávia egész gazdaságát oly mértékben lezüllesztették, hogy az amerikai kényszer nélkül a normális növekedési ráta alapján 30 évre lett volna szüksége Jugoszláviának ahhoz, hogy újra eljusson az 1989-es termelékenységi szintre. A hat tagállam egy főre jutó termelékenységi értéke 1989-ben 6220 dollár volt. Ma Szerbiában és Montenegróban, a megmaradt két jugoszláv tagállamban ez az érték 1510 dollár. Az ország széthullása előtt a kereskedelem 90%-ban a hat tagállam között zajlott. Minden volt tagállam súlyos gazdasági veszteségeket élt át, de a mai Jugoszlávia, melyben 1990-es lakosságának durván 40%-a él – Koszovót is beleértve – sokkal drasztikusabb gazdasági visszaesést szenvedett el, mint a favorizált északi Szlovénia és Horvátország, melyek lakosságának ma nagyobb százaléka római katolikus, mint a közös köztársaság korszakában. A Jugoszlávia elleni szankciók, Koszovót is beleértve, az országot teljesen elzárják a tervszerű helyreállítási és újjáépítési segélyektől, melyek segíthetnék a gazdasági talpraállást. A szankcióknak sokkal súlyosabb hatása volt az életkörülményekre, az egészségügy, a gazdaság és általában az életszínvonal alakulására, mint a katonai támadásnak – mely növelte a halálozási rátát, csökkentette a várható élettartamot, felszámolta az élelmiszer-ellátást és az egészségügyet, a termelést gyakorlatilag megszüntette. Akárcsak Irakban és más országokban, a szankciók az emberiség ellen elkövetett gazdasági bűncselekményeket, népirtást eredményeznek.

Nürnberg, VI.c Alapelv, Emberiség elleni bűntettek; A népirtásról rendelkező megállapodás; Genf, 1977., 48., 54, 55. cikkely.

14. Illegális ad hoc büntetőbíróság felállítása a szerb vezetés tönkretétele és démonizálása érdekében

AZ Egyesült Államok Madeleine Albright vádlott közreműködésével arra kényszerítette az ENSZ Biztonsági Tanácsát, hogy ad hoc büntetőbíróságot hozzon létre Jugoszlávia és Ruanda ellen, s ezzel megsértve az ENSZ Alapokmányát, e két, ellenséges ország vezetőinek tönkretételével és démonizálásával meg akarták a többi ország vezetőit is félemlíteni. Az ENSZ Alapokmánya nem hatalmaz fel senkit büntetőbíróságok felállítására. Az Egyesült Államok ugyanakkor élénken tiltakozik a Rómában 1998 júliusában 120 ország által elfogadott, a nemzetközi büntetőbíróságokról rendelkező egyezmény megkötése, illetve ratifikálása ellen, mert az egyezmény nem óhajt független nemzetközi bíróságok előtt, a nemzetközi jog alapján felelősségre vonni politikai vezetőket vagy katonai erőket. Amikor viszont az Egyesült Államok ad hoc bizottságokat állít fel, ahol egyes ellenfeleit népirtással vádolja, eléri ezeknek az államoknak a nemzetközi elszigeteltségét, arra kényszeríti ez egyes országok polgárait, hogy vezetőiket eltávolítsák a hatalomból, korrumpálja és a direkt politikának rendeli alá az igazságszolgáltatást, és a semleges nemzetközi törvények védőpajzsa mögül háborús bűnösöknek nyilvánítja ellenfeleit, önmagát pedig az igazság szeplőtelen bajnokának tünteti fel.

Az ENSZ Alapokmánya, A nemzetközi büntetőbíróságról szóló nyilatkozat (Statute ICJ);UDHR; ICCPR.

15. A befolyásolt nemzetközi média révén az Egyesült Államok világszerte megnyerte a közvélemény támogatását az amerikai támadásoknak, és ezzel egyidejűleg mint népirtókat démonizálta Jugoszláviát, a szlávokat, a szerbeket, a muzulmánokat

Az Egyesült Államok vádlottjai szisztematikusan ellenőrizték, irányították, manipulálták, félrevezették és korlátozták a Jugoszláviáról és az amerikai támadásokról szóló tömegkommunikációs tájékoztatást, hogy megnyerjék a közvélemény támogatását a védtelen Jugoszlávia és Koszovó elleni súlyos bombatámadásokhoz, akárcsak korábban Líbia, Irak, Afganisztán, Szudán és más országok esetében is. A nemzetközi média támogatta és ünnepelte az Egyesült Államoknak azt a politikai célját, hogy Jugoszláviát és más területeket mindinkább szétforgácsoljanak, s minden egyes régiót kiközösítsenek; hogy démonizálják a választott kormányzati tisztviselőket, más vezetőket, tábornokokat, katonákat, népirtó gyilkosoknak nevezve őket; hogy más nemzeteket sakkban tartsanak a világszerte helyeselt rakéta- és légicsapásokkal és a gazdaságot ellehetetlenítő szankciókkal, illetve hogy az amerikai közvélemény támogatását és beleegyezését elnyerjék az USA jövőbeli hadműveleteihez más népek ellen, s hogy ennek érdekében növeljék a katonai kiadásokat, az USA katonai jelenlétét és ellenőrző szerepét világszerte.

16. Jugoszlávia stratégiai fontosságú területeinek hosszú távú katonai megszállása a NATO erőivel

Az Egyesült Államok a fentebb vádolt NATO-tagállamokat és másokat arra kényszerített, hogy Koszovó megszállásához biztosítsanak katonai és anyagi erőket, ahogyan azt Bosznia esetében is tették, annak érdekében, hogy valóságosan is ellenőrzésük alatt tarthassák Jugoszlávia stratégiai pontjait, s ezáltal fenntarthassák az egyes tagállamok és népek megosztottságát, hogy a lakosságnak további sérelmeket okozzanak, hogy bevándorlási korlátozást érvényesíthessenek Kis-Ázsia, a Közel-Kelet arab országai, Észak-Afrika, a volt Szovjetunió déli tagköztársaságai és más országok lakossága ellen; hogy ütközőzónát hozzanak létre Európa és a fenti területek között azáltal, hogy a megosztott, kiközösített és elszegényített szlávok, szerbek, ortodox keresztények, albánok és mások által lakott területeket ellenőrzésük alá vonják; hogy a régió természeti forrásait kisajátítsák; hogy a NATO-tagállamokat felkészítsék arra, hogy a más népek elleni támadásokban a jövőben is részt vegyenek.

Az ENSZ Alapokmánya; NAT, I. cikkely; Be nem avatkozási nyilatkozat.

17. Az Egyesült Államok kísérletet tett arra, hogy megsemmisítse a jugoszláviai szlávok, muzulmánok, keresztények és más népek szuverenitását, önrendelkezési jogát, demokráciáját és kultúráját

Az Egyesült Államok megkísérelte lerombolni Jugoszlávia szuverenitását, népeinek önrendelkezési jogát, kialakult demokratikus intézményeit és kultúráját, ami népeinek örökségét, értékeit és hagyományait fogja egybe. Az Egyesült Államok 1953-ban Iránban megdöntötte a demokratikusan megválasztott Mosszadeg-kormányzatot, helyébe az iráni sahot állította, aki abszolút hatalmat gyakorolt 25 éven át; ugyancsak megdöntötte Guatemala demokratikusan választott Arbenz-kormányát, melyet aztán negyven éven át egyik brutális kormány követett a másik után; 1962-ben Kongó demokratikusan választott Lumumba-kormányát állította félre, melyet Mobutu Sese Seko 32 évig tartó véres diktatúrája követett; ugyancsak félreállította Chile demokratikusan megválasztott Allende-kormányát, mely igazságos egészségügyi, oktatási, szociális és gazdasági rendszert ígért, s melynek helyébe annak a Pinochet tábornoknak a katonai diktatúrája és terroruralma lépett, akit most Spanyolország és más országok az emberi jogok megsértése miatt bíróság elé akarnak állítani. Vietnamban, Pakisztánban, a Fülöp-szigeteken, Panamában, Haitin és más országokban a demokratikusan megválasztott vezetőket az Egyesült Államok vazallusai váltották fel. Az Egyesült Államok 40 éve áll szemben, támadja és tartja blokád alatt Kuba népét. 1998 decemberében az ENSZ Közgyűlése 155 igen és 2 nem szavazattal elítélte az USA Kuba elleni blokádját. Az Egyesült Államok öt kontinensen olyan sok elnyomó kormányzatot támogatott, hogy itt most nincs alkalmunk mindet felsorolni; e kormányok mindegyike megpróbálta megsemmisíteni a nemzeti kultúrát, történelmet, a nemzeti karaktert, értékeket, művészeteket, irodalmat, zenét, s helyükbe kommerciális, értéktelen, kizsákmányoló jellegű, azaz a szegényektől a profitot bezsebelő termékeket állított. Az Egyesült Államok alapelve az a politika, mely el akarja hitetni az egész világgal, hogy csak egyetlen működőképes rendszer létezik, a kapitalizmus; csak egyetlen kultúrának, az amerikainak vannak értékei, és a történelem lezárul az Egyesült Államok kultúrájának globalizációjával.

UDHR; ICCPR; ICRSCR.

18. Az Egyesült Államok katonai akcióinak célja abban állt, hogy uralja, ellenőrizze és kizsákmányolja Jugoszláviát, népeit és természeti kincseit

A fenti elítélendő cselekedetek mindegyikének hosszú távú célja az volt, hogy az Egyesült Államok a többi gazdag ország támogatásával a világ szegény nemzeteit és az Egyesült Államokban élő szegényeket uralja, ellenőrizze és kizsákmányolja, hogy tovább koncentrálhassák és gyarapíthassák gazdagságukat és leszerelhessék a világ szegény, túlnyomó részt sötét bőrű népességét a félelem, a hatalomtól való megfosztottság, a nyomor, valamint a kenyér és cirkusz eszközeivel.

19. Az Egyesült Államok a katonai erő és a gazdasági kényszer eszközeit alkalmazta

Az Egyesült Államok gyakorlatilag monopolhelyzetet élvez a nukleáris fegyverek, a katonai légierő, a rakétatechnika, a korszerű páncélozott járművek, a tűzerő, a fegyveres felszereltség és a kifinomult katonai technika terén, s ezzel folyamatosan kiterjeszti fizikai romboló hatalmát; egymaga többet költ katonai ereje fejlesztésére és fenntartására, mint az ENSZ Biztonsági Tanácsának tagországai együttvéve. Az idén az Egyesült Államok katonai kiadásai közel 300 milliárd dollárt tesznek ki. A démonizált Kínai Népköztársaság 34 milliárd dollárt fordít erre a célra, s minden egyes dollárjáért kevesebb pusztító erőt tud majd megszerezni. Az Egyesült Államok több pusztító fegyvert ad el más kormányoknak és kormányellenes csoportoknak, mint az összes többi, fegyvert eladó ország együttvéve. Az óhajtott cél gyakorta az, hogy “gyilkolják meg egymást”, ez előszeretettel alkalmazott módszer a dominancia megszerzésére. Az Egyesült Államok nemcsak elad fegyvereket, hanem fegyvereivel jelentős pusztítást is okoz. Az Egyesült Államok óriási katonai erejével arra kényszeríti a külföldi kormányokat, hogy az ő érdekeit szolgálják, szemben saját népeik érdekeivel. Pusztán a gazdasági szankciók kilátásba helyezésével rábírják az egyes országokat arra, hogy saját szuverenitásuk és önérdekeik ellenében is teljesítsék az Egyesült Államok követeléseit.

C. Jóvátételi intézkedések

1. Minden balkáni nép szabad akaratából dönthessen arról, hogy föderációt alakít a politikai, polgárjogi, szociális, gazdasági és kulturális függetlenség, a régió minden népének fennmaradása érdekében.
2. Sokoldalú erőfeszítés szükséges annak érdekében, hogy a Balkánon élő muzulmánok, szlávok és minden nemzeti, etnikai és vallási közösség közötti kölcsönös barátság, közös érdekek és kötelékek létrejöjjenek.
3. Szigorúan meg kell tiltani a külföldi beavatkozás minden formáját, illetve minden eszközzel támogatni kell a Balkánon az egység, a béke és a stabilitás megteremtésére irányuló minden erőfeszítést.
4. Az ENSZ béketeremtő szerepének visszaállítása, és az ENSZ reformja e szerep érvényesülése érdekében.
5. A NATO feloszlatása.
6. Az egyes személyek és kormányok teljes körű felelősségre vonása az említett bűncselekményekért és súlyos károkat okozó légitámadásokért, a gazdasági életben érvényesített igazságtalanságokért – beleértve a Jugoszlávia lakóit sújtó szankciókat, az életüket, természeti kincseiket, vagyontárgyaikat és a környezetet pusztító gaztetteket. A felelősségre vonás a bűnügyi eljárást és a lakosságnak okozott károk jóvátételét jelenti: azoknak az állapotoknak a helyreállítását, amelyek között a lakosság akkor élne, ha nem kellett volna a légi csapásokat elszenvednie, jelenti továbbá azoknak az anyagi feltételeknek a biztosítását, amelyek a lakosság kedvezőbb jövőjének alapjait képezhetik.
7. A Jugoszlávia megbüntetését célzó illegális, nemzetközi ad hoc törvényszékeket fel kell oszlatni, és ezek helyett nem diszkriminatív alapokon működő, törvényes nemzetközi igazságszolgáltatási intézményeket kell szervezni, melyek egyenlő elbírálásban részesítik a bűntetteket.
8. Biztosítani kell a megfelelő tömegkommunikációs tájékoztatást az egész világon arról, hogy az Egyesült Államok a fejlett haditechnikát a szegény és védtelen népek ellen, antihumánus célok érvényesítésére használja, illetve a szankciók révén a népirtás gyakorlatát folytatja.
9. A Balkánról minden idegen csapatot azonnal el kell távolítani, ugyanígy a NATO-országokból és máshonnan is a lehető leghamarabb ki kell vonni az USA csapatait.

A fentieknél részletesebb és szélesebb körű jóvátételi és reformjavaslatok találhatók a The Fire This Time (A mostani támadás) 12. fejezetében. Ez a Vizsgálóbizottság és a Háborús Bűnökkel Foglalkozó Nemzetközi Törvényszék tapasztalatait és javaslatait tartalmazza; ezek az intézmények 20 országban gyűjtöttek bizonyítékokat az Irak elleni 1991-es támadásról, az ezt követő, folytatólagos támadásokról Irak ellen, valamint az Irakot a mai napig is sújtó népirtást eredményező szankciókról.

A nyomozás tárgya

A Vizsgálóbizottság elsősorban az Egyesült Államok bűnös cselekedeteire koncentrál, melyben a NATO segítséget nyújtott és bűnsegédként részt vett. Az Egyesült Államok elsődlegesen felelős a Jugoszlávia elleni katonai és egyéb, káros következményekkel járó cselekmények végrehajtásában. Az Egyesült Államok semmiféle veszteséget nem szenvedett, miközben több ezer ember halálát okozta Jugoszláviában. Másfelől azért irányul a vizsgálat mindenek előtt az Egyesült Államok szerepére, mert Jugoszlávia minden népét állandó veszélynek tette ki támadásaival, illetve visszaeső bűnös lévén a légi és rakétatámadások kockázatával fenyegeti a többi nemzetet is.

A Vizsgálóbizottság bármely egyén vagy kormány által előterjesztett, a konfliktussal kapcsolatos mindenféle bizonyítékot elvár és elfogad, mert szilárd meggyőződése, hogy a nemzetközi jogot egyetemlegesen kell alkalmazni. Meggyőződése továbbá, hogy a “győztesek törvénykezése” nem az igazság, hanem az erősebb által diktált törvények révén a háború kiterjesztése. Az Egyesült Államok propagandája és a nemzetközi média tudósításai démonizálták Jugoszláviát, a jugoszláv vezetőket, a szerbeket és a muzulmánokat annak érdekében, hogy az amerikai céloknak megfeleljenek, de könnyedén elsiklottak Jugoszlávia bűnös lerombolása felett, amit ebben a vádiratban az Egyesült Államok számlájára írtunk.

Egyidejű erőfeszítések szükségesek a bizonyítékok összegyűjtésére és értékelésére annak érdekében, hogy objektíve ítélhessük meg a béke ellen elkövetett bűnöket, a háborús bűnöket, az emberiség elleni bűntetteket, valamint hogy ezeket a bizonyítékokat a világ közvéleménye elé tárjuk. Nyilvánvaló a fentiekből, hogy valóban komoly figyelemmel fordulunk az Egyesült Államok szerepére vonatkozó bizonyítékok megítélése felé. A Vizsgálóbíróság szilárd meggyőződése, hogy nagyon lényeges és helyes az Egyesült Államok bűnös cselekedeteit számba venni, és hogy ez az egyetlen lehetőség a teljes igazság kiderítésére, az elfogulatlan értékelésre a kellő távolságtartással e szörnyű tragédia jogi megítélése során.

Ramsey Clark

1999. július 30.

Vizsgálóbíróság

c/o Nemzetközi Akcióközpont

39W14St#206 New York, NY 10011 212-633-6646

fax: 212-633-2889

email: iacenter@iacenter.org

web site: http://www.iacenter.org

Azonnali közzétételre

1999. augusztus 2.

Több, mint 700-an vettek részt július 31-én a New Yorkban tartott meghallgatáson, melyet a Független Vizsgálóbizottság szervezett a Jugoszlávia lakói ellen az USA és a NATO által elkövetett háborús bűnök tárgyában. Ez volt az első meghallgatás abban a rendezvénysorozatban, melyet az Egyesült Államok számos városában, más NATO-országokban tartanak majd, hogy bizonyítékokat gyűjtsenek, szemtanúk és szakértők beszámolóit hallgassák meg, illetve a béke elleni bűnök, a háborús bűnök és az emberiség elleni bűnök sorát elemezzék.

A július 31-i tárgyaláson Ramsey Clark 19 vádpontban sorolta fel azokat a bűnöket, melyekkel William J. Clintont, Madeleine Albrightot, Sandy Bergert, William Cohent, Tony Blairt, Gerhard Schroedert és a NATO, ill. a NATO-országok egyéb fontos képviselőit vádolja.

E mostani nyilatkozatunkhoz csatoljuk a 19 vádpont teljes szövegét. A vádirat hamarosan önállóan is megjelenik nyomtatásban.

A Vizsgálóbizottság által feltárt válogatott bizonyítékok ezen a héten szintén olvashatók lesznek a Nemzetközi Akcióközpont honlapján. A következő napokban válogatást teszünk közzé a július 31-én elhangzott beszédekből és elemzésekből. Összesen több mint 50 beszéd és előadás hangzott el.

Ramsey Clark, az USA volt igazságügy-minisztere; Brian Becker, a Vizsgálóbizottság társigazgatója, Gloria La Riva, a “NATO’s Targets” kiadója; Elombe Brath, a Patrice Lumumba Koalíció képviselője; Vladislav Jovanovic, a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság állandó ENSZ-képviselője; Dr. Saeed Hasan, Irak állandó ENSZ-képviselője; Michel Chossudovsky, közgazdász, politikai elemző; Roland Keith, az OSCE megfigyelője Koszovóban; Dr. Sapphire Mann Ahmed, a Nemzetközi Egészségügyi Szervezet aktivistája; Mumia Abu-Jamal üzenete felvételről;

Maude Le Blanc, Haiti Progres; Kani, az Amerikai Kurd Információs Központból; Freddie Marrero és Carlos Rovira, Vieques Segélybizottság; Preston Wood, Nemzetközi Akcióközpont–Los Angeles; John Kim, ügyész, Veterans for Peace (NYC); John Parker, Nemzetközi Akcióközpont – Los Angeles; Monica Moorehead, Workers World és a Mumia Awareness Week napilaptól;

Shani Rifati, roma aktivista Koszovóból; Felix Wilson, Kubai Érdekképviselet; Michael Parenti, közíró; Prof. Michael Mandel, York University Law School, kanadai jogászcsoport; Gregory Elich, újságíró és kutató; Vondora Jordan, Workfairness; David Jacobs, ügyész, kanadai jogászcsoport; Will Harrell, az International Association of Democratic Lawyers képviselője; Ruba Fakhoury & Milos Petrovic;

Ulrich Dost, ügyész, a német jogászcsoportból; King Downing, ügyész; Barry Lituchy, Jasenovic Research Institute igazgatója; Gloria Rubac, Texas Coalition to Abolish the Death Penalty; Sladjana Dankovic, vizsgálóbíró, Commission of Inquiry (Washington, D.C.); Tamara Bedic, ügyész;

John Catalinotto, társszerzője a Depleted Uranium: Metal of Dishonor című könyvnek; Pat Chin; Lenore Foerstel, közíró; Bill Doares, Nemzetközi Akcióközpont; Frank Kovac; Deirdre Sinnott; Karen Talbot, International Center for Peace and Justice; Herb Foerstel, közíró; Heather Cottin, a Szerb-Zsidó Baráti Társaság képviselője; Sarah Sloan; Jane Cutter, Nemzetközi Akcióközpont –Ann Arbor.

Nemzetközi Akcióközpont

39 West 14^th St., #206, New York, NY 10011

(212) 633-6646 fax: (212) 633-2889

http://www.iacenter.org

email: iacenter@iacenter.org

Azonnali közzétételre

1999. október 4.

A Nemzetközi Akcióközpont koordinátora, Sara Flounders október 1-jén az Egyesült Államok és a NATO által Jugoszlávia Lakossága Ellen Elkövetett Háborús Bűnöket Feltáró Független Vizsgálóbizottság képviseletében azt nyilatkozta, hogy a szervezetét támogató csoportok “már nyolc ország 25 városában készülnek a tanúk meghallgatására”.

A kihallgatások fő szónoka a Nemzetközi Akcióközpont alapítója, az Egyesült Államok korábbi igazságügy-minisztere, Ramsey Clark lesz. Clark készítette el a háborúért és következményeiért felelős, jelentősebb NATO-államok kormányfői és katonai vezetői elleni “vádiratot”.

“A meghallgatások folytatják azt a munkát, mely július 31-én és augusztus 1-jén New Yorkban kezdődött; e meghallgatáson 700-an vettek részt” – mondta Flounders. Ezek a meghallgatások a NATO és különösen az Egyesült Államok kormánya ellen léptek fel azzal a váddal, hogy háborút indítottak és egyéb háborús bűnöket követtek el. Jelentős mennyiségű bizonyítékot sikerült összegyűjtenünk a vádak bizonyítására, többek között a NATO parancsnokainak beismerését, hogy szándékosan választottak civil célpontokat Szerbiában, hogy nyomást gyakorolhassanak Belgrádra.”

Flounders elmondta, hogy további meghallgatások lesznek októberben a jugoszláviai Novi Sadon, Norvégia fővárosában, Oslóban és Berlinben, és ekkor további bizonyítékok állnak majd rendelkezésükre a NATO háborús bűneiről. De hangsúlyozta, hogy a meghallgatások “nem pusztán a bizonyítékok összegyűjtésére irányulnak, hanem arra, hogy a lehető legszélesebb nyilvánosság elé tárják a NATO e kis balkáni ország elleni agressziójának részleteit. Ezt az igazságot a média-korporációk és az egyes NATO-tagországok kormányai közti szoros együttműködés révén tudták a közvélemény elől eltitkolni.” Elmondta, hogy októberben további meghallgatásokra kerül sor Atlantában, Athénben, Milwaukee-ban és a wisconsini Madisonban, novemberben pedig Los Angelesben, San Franciscóban, Detroitban, Washingtonban és még más amerikai nagyvárosokban. Európában egyes csoportok vádat emelnek saját kormányaik ellen például Norvégiában, Németországban, Ausztriában és Olaszországban.

“És ez csak a kezdet” – mondta Flounders. “Arra számítunk, hogy nemcsak a NATO-országokban emelnek vádat a kormányzat ellen, hanem Kelet-Európában és Ázsiában is, ahol erős az aggodalom a NATO agressziója miatt.”

A Bizottság 2000 márciusában New Yorkban szándékozik a főtárgyalást megtartani – tette hozzá. Akkor lesz egy éve annak, hogy a NATO háborút indított Jugoszlávia ellen. “Világszerte bizonyítékokat gyűjtünk ezeken a meghallgatásokon, és aztán itt tárjuk majd e bizonyítékokat a bíróság elé” – mondta Flounder.

(Fordította: Baráth Katalin)

Az 1990-es évtizedben kitartó politikai küzdelem folyt az államok közötti határok lerombolására, amelyek az árucikkek és a tőke szabad áramlását korlátozhatták volna. A folyamatról azt papolták, hogy ez az elkerülhetetlen globalizáció. Az új hit terjesztésében előbb a Nemzetközi Valutaalap járt élen, majd pedig a WTO…

Az 1990-es évtizedben kitartó politikai küzdelem folyt az államok közötti határok lerombolására, melyek az árucikkek és a tőke szabad áramlását korlátozhatták volna. A folyamatról azt papolták, hogy ez az elkerülhetetlen globalizáció. Ezt az álláspontot főképpen az Egyesült Államok kormánya, a legnagyobb transznacionális korporációk és jó néhány államok közötti szervezet prédikálta. Hogy a prédikáció hatásos legyen, olyan szerkezeti követelményeket kellett az egyes országokkal szemben állítani, amelyek megakadályozták, hogy ezek az országok engedjenek a belső politikai nyomásnak, hogy megpróbálják megvédeni saját vállalkozásaikat vagy állampolgáraikat a szabad áru- és pénzáramlás negatív következményeitől.

Kezdetben az egyes nemzetállamokra gyakorolt hatás legfontosabb eszköze a Nemzetközi Valutaalap (IMF) volt; ez a szervezet azzal a feltétellel nyújtott pénzügyi segítséget az egyes államoknak, hogy azok beleegyeztek a szabad áru- és tőkeáramlásba (illetve abba, hogy a legkülönfélébb belső állami jóléti intézmények működését korlátozzák). Ez a módszer kezdetben hatékony volt, de az ún. ázsiai pénzügyi válság az IMF-re is politikai nyomásként nehezedett rá. Az történt, hogy az IMF segélynyújtási feltételei a válság időszakában csak rontották a helyzetet a legtöbb országban, és ennek azonnali politikai következményei lettek; ezek közül a leglátványosabb Indonéziában mutatkozott meg, ahol a mindaddig megdönthetetlen Szuharto-rezsim lemondásra kényszerült. Ezen események hatására sok konzervatív nyugati erő (a Világbank, Jeffrey Sachs, Henry Kissinger, George Schultz) kétségbe vonta az IMF eszközeinek és alapelveinek politikai bölcsességét. Ennek következménye volt, hogy az IMF a háttérbe húzódott.

A nyomásgyakorlás eszköze most a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) kezébe került. Az Egyesült Államok kormánya és a transznacionális cégek mindent elkövettek, hogy rábírják a WTO-t: olyan egyezményeket kössenek, amelyek az aláíró országokat megfosztják a protekcionizmus lehetőségétől. Először azzal kísérleteztek, hogy lépjen életbe az ún. multilaterális egyezmény a befektetésekről (MAI), mellyel gúzsba tudták volna kötni a külföldi befektetések szerepét korlátozni óhajtó államokat. Az egyezmény elfogadása már a legjobb úton haladt, amikor társadalmi mozgalmak és felzúdulás, illetve néhány európai kormány (különösen Franciaország) meg a Dél néhány országa megálljt mondott a pusztító hatású intézkedés bevezetésének.

Ennek a vereségnek az ellensúlyozásaként remélte Clinton elnök, hogy a WTO-nak sikerül Seattle-ben elfogadtatnia a szabad kereskedelemről szóló új “millenniumi egyezményt”. Seattle-re azért esett a választás, mert itt sok erős multilaterális cég található, élükön Bill Gates-cel, illetve a számítógépes szoftver- ipar szimbolikus jelentősége miatt. Seattle Clintonnak mérföldkövet jelenthetett volna, a szabad kereskedelmi és tőkeáramlás biztosítására irányuló erőfeszítések koronája lehetett volna – egészen pontosan itt születhetett volna meg az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Szervezet (NAFTA) és a Glass-Steagal Törvény hatályon kívül helyezése. Az utóbbi az Egyesült Államok belső pénzügyi kényszer-rendelkezése volt, amelyet 1933-ban, a nagy világválság idején léptettek életbe, hogy a bankok különféle pénzügyi tevékenységeit korlátozzák.

Clinton, az Egyesült Államok megtett minden tőle telhetőt. És egy hét után Seattle-ben be kellett ismerniük, hogy totális vereséget szenvedtek – legalábbis ott és akkor. Kétség sem férhet hozzá, újra kísérletet tesznek majd. De ez jelentős vereség volt. És kérdésessé teszi mindazok – a baloldalon és a jobboldalon egyaránt – sokat hangoztatott álláspontját, akik az Egyesült Államok kormányának jelenlegi megsemmisítő fölényéről zengedeznek. Éppen az ellenkezője igazolódott be. Seattle megmutatta, hogy ha az Egyesült Államok kormánya e döntő nemzetközi gazdasági küzdelembe minden rendelkezésére álló eszközt bevet is, akkor is olyan akadályokba ütközik, amelyek képesek feltartóztatni.

Melyek voltak ezek az akadályok? Hármat említhetünk. Kezdjük a legfontosabbal és egyben a médiaelemzésekben legkevésbé emlegetett akadállyal. Az Egyesült Államok kormányának álláspontját élesen elutasították az Európai Unió országai (ebben nem kis szerepet játszott Nagy-Britannia) és Japán. Mi volt ennek az oka? A válasz annyira kézenfekvő, hogy az ember azon csodálkozik, miért nem erről beszél mindenki. Az Egyesült Államok gazdasági érdekei szöges ellentétben állnak mind az EU, mind Japán érdekeivel. Már az előző harminc évben is ellentétesek voltak, de ez lesz jellemző a következő harminc évre is.

Az elmúlt harminc év a globális gazdasági stagnálás időszaka volt – más szóval a globálisan jellemző nagyarányú munkanélküliség és a pénzügyi spekuláció elsődlegessége mint profittermelő módszer jellemezte –, a három nagyhatalom állandó küzdelmet folytatott, hogy exportálja a másik kettőnek a munkanélküliséget és közben a spekulatív felhalmozás centruma maradjon. Nyugat-Európa virágkora az 1970-es évekre esett, Japáné az 1980-as évekre, az Egyesült Államok viszont az 1990-es években aratott. De a játék folytatódik. És ha netán a világgazdaságnak sikerül kikecmeregnie ebből a válságból, és új fellendülés kezdődik, a három nagyhatalom ismét versengeni kezd azért, hogy a gazdasági terjeszkedés nyerteseinek, a monopóliumoknak helyet adhasson.

Vajon a médiumok miért nem figyeltek fel erre az összefüggésre? A tömegtájékoztatás a gazdasági küzdelmek rovására is a geopolitika problémáira helyezte a hangsúlyt. Rájöttek arra, hogy az EU és Japán folytonosan engedett az Egyesült Államok politikai nyomásának például az öböl-háború, a NATO-expanzió és Koszovó kérdésében. De az már elkerülte a figyelmüket, hogy az utóbbi harminc évben Japán egyetlen jelentős gazdasági ellentét esetén sem engedett (például a Nyugat-Európába irányuló orosz olajvezetékek, illetve az a megszámlálhatatlanul sokféle módszer, amellyel Japán korlátozza az amerikai korporációk és bankok behatolását a japán belső piacra). És ugyancsak nem óhajtották hozzájárulásukat adni Seattle-ben, hogy az európai farmerek kormánysegélyeket kapjanak. Az Egyesült Államok itt kemény falba ütközött. És ha ez nem lett volna elég, akkor ott voltak az utcai tüntetések, amelyek viszont meglehetős figyelmet kaptak a médiától (ha gyakorta nem is éppen pontos tájékoztatást). Cseppet sem meglepő, hogy tömegtiltakozások voltak. Végtére is a szabad tőkeáramlás egyre növekvő mértékben gazdaságilag polarizálta a reáljövedelmeket az egész világon – a gazdag országokat is beleértve. Meglepő talán a tiltakozók indulata és kitartása volt. A szokásos baloldali aktivista csoportokon kívül a tiltakozóknak két jelentős csoportosulása volt: az amerikai szakszervezeti és a középosztálybeli környezetvédő mozgalmak képviselői.

A szakszervezetiek egyszerű követeléssel álltak elő: világszerte hangolják össze a minimális munkafeltételek sorát a szabad tőkeáramlásért cserében. A környezetvédők világszerte összehangolt minimális környezetvédelmi intézkedéseket követeltek a szabad tőkeáramlás fejében. Clinton elnök persze nem tehetett úgy, mintha nem venné észre ezeket a tiltakozókat, hiszen a szakszervezetek és a környezetvédők a 2000-ben lezajló elnökválasztások nélkülözhetetlen demokrata párti támogatói. Clinton tehát úgy döntött, úszik az árral, legalábbis látszólag, és arra szólította fel a WTO-t, hogy nyújtson garanciát az amerikai szakszervezeti és környezetvédő követelések figyelembe vételére. És Clintonnak ez a követelése automatikusan kiváltotta Seattle-ben a Dél delegációinak lázadását.

Végtére is, a mai szélsőségesen polarizált világgazdaságban a világpiacon folyó, késhegyig menő küzdelemben a déli államoknak az az egyetlen fegyverük, hogy bizonyos árucikkeket sokkal olcsóbban tudnak előállítani, mint az északi államok. Ennek pedig az az oka, hogy a déli munkaerő sokkal rosszabbul van megfizetve, és hogy sokkal kevesebbet költenek a környezet megóvására. Ha elveszik tőlük ezeket az előnyös feltételeket, akkor marad-e reményük a fennmaradásra? Tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy a közeli jövőben nem számíthatnak semmiféle világgazdasági újraelosztásra, és azt is tudják, hogy momentán nincs erejük komoly protekcionista lépések megtételére.

Hát így esett. Clinton és az Egyesült Államok dühödt hármas ellenállásba ütközött – szembefordult velük a többi gazdag ország (az EU és Japán), legfontosabb hazai választói bázisa (a szakszervezetek és a környezetvédők) és a Dél kormányai. Ha csak kettővel kell szembeszegülnie, valószínűleg kitartott volna az Egyesült Államok. De ez a három ellenfél, így együtt túl erősnek bizonyult. Vajon ez az egységes fellépés jelentősen megváltozik-e a következő évtizedben? Aligha valószínű.

(Fordította: Baráth Katalin)

Az élő szervezetnek két alapvető és paradox sajátossága van: az egyik a reprodukcióra és a tulajdonságait megtartó sokszorozódásra, a másik pedig a változásra, az átalakulásra és a fejlődésre való képesség. Az első adta számunkra a mezőgazdaságot, a második pedig a nemesítés lehetőségét. A cikk szerzője szerint az élő szervezetre vonatkozó hatalmat vissza kell adjuk a mezőgazdászoknak-vagyis saját magunknak.

Az élő szervezetnek két alapvető és paradox sajátossága van: az egyik a reprodukcióra és a tulajdonságait megtartó sokszorozódásra, a másik pedig a változásra, az átalakulásra és a fejlődésre való képesség. Az első adta számunkra a mezőgazdaságot, a második pedig a nemesítés lehetőségét.

A földtörténeti korok a fajokon belüli és a fajok közötti genetikai variációk fantasztikus tárházát halmozták fel. Rövid történelme folyamán az ember háziasította a növényeket és az állatokat, kiválogatta és szükségletei szerint formálta őket. Azaz hasznot húzott ebből a természetes gazdagságból, amelyet egyszersmind ki is bővített. A XIX. század közepe felé azonban ez a két, egymást addig kiegészítő tulajdonság antagonisztikussá vált. A nemesítés immár nem a szükségletek kielégítését szolgálta, hanem a pénzszerzés eszközévé vált. A vetőmag előállításából élők felismerték, hogy tevékenységük nem válhat haszon forrásává, ha a gazda azt a magot veti el, amelyet learatott. A természet szemben áll a profithoz való “természetes joggal”; a mezőgazdaság és a gazdálkodó érdekei különböznek a nemesítés és a nemesítő érdekeitől. Mivel azonban akkoriban politikai szempontból lehetetlen volt, hogy az élő szervezetet törvényesen megfosszák a reprodukcióra és az önsokszorozódásra való “zavaró” képességétől, a cél elérése érdekében csak biológiai módszerek maradtak. Erre áldozta minden erejét a mezőgazdaságban alkalmazott genetika.

1998 márciusában az agrárgenetika történetében új fejezet kezdődött azzal a “Terminátor” nevet viselő szabadalommal, amelyet az amerikai mezőgazdasági minisztérium és egy magáncég, a Delta and Pine Land Co. jegyeztetett be. A technológia egy olyan gyilkos transzgén beépítését jelenti az élő szervezetbe, amely megakadályozza a learatott mag kicsírázását: a növény a szokásos környezetben fejlődik, normális termésátlagot produkál, biológiailag azonban steril magot hoz létre. 1998 májusában a Monsanto nevű multinacionális cég megvásárolta a Delta and Pine Land Társaságot s vele a “Terminátor” szabadalmát, amely 87 országban kerül(t) bejegyzésre. A Monsanto jelenleg a szabadalom kizárólagos jogáról tárgyal a washingtoni mezőgazdasági minisztériummal. 1998 ugyanezen hónapjában a Monsanto megkísérelte a francia közvélemény megpuhítását is egy költséges reklámkampány segítségével, amely a genetikailag módosított szervezetek (GMSZ) emberbarát hatásairól szólt. Sem az ügyben érdekelt tudósok, sem a média, de a tudományos és technológiai fejlesztéssel foglalkozó parlamenti bizottság sem erőltette meg magát, hogy megértse, miről is van szó, s megfelelően tájékoztassa a közvéleményt.

A “Terminátor” valójában azonban csupán betetőzése az élő szervezetek hosszú kisajátítási folyamatának² , amely akkor kezdődött el, amikor a biológiai öröklődés áru formáját kezdte magára ölteni.³ 1907-ben Hugo De Vries – a századelő legbefolyásosabb biológusa, a Mendel-féle törvények⁴ egyik “újrafelfedezője” – volt az egyedüli, aki tudatára ébredt annak, hogy egy olyan alkalmazott tudomány esetében, mint a mezőgazdasági genetika, a gazdasági szempontnak elsőbbsége van a tudománnyal szemben: ami hasznot hoz, befolyásolja, sőt meghatározza azt, ami “tudományos értelemben igaz”⁵ .

De Vries azt vizsgálta, miként lehet felváltani a gabonafajták elkülönítés általi javítását – ami a XIX. század elejére nyúlik vissza, s azon alapszik, hogy a növények azonos módon reprodukálódnak, s ami ilyenformán a befektető számára nem hoz profitot – a folyamatos nemesítés eljárásával. E módszer szerint – amelynek igazolására a kor élenjáró tudományos elmélete, a darwinizmus szolgált –, a fajtaváltozatok a szántóföldi termesztés során leromlanak. Az új eljárás azonban – ahogyan 1892-ben Nilsson a svédországi Svalöf Intézetben kísérleti úton bebizonyította, s ezt a század elejének első mendeliánus ihletésű munkái is megerősítették – nem képes a növények minőségének javítására. Így ettől az időszaktól kezdődően egy, a legkisebb mértékű fejlődés elérésére is képtelen, de nyereséget hozó technika lépett annak az eljárásnak a helyébe, amely bár a társadalom számára hasznos, viszont nem alkalmas profit kitermelésére…

A nemesítéstől a sterilizálásig

A XX. század mezőgazdasági genetikusai – bár nem ismerték saját tudományáguk történetét, így többek között De Vries munkásságát sem⁶ – hasonló forgatókönyv szerint jártak el. Sikerüket a harmincas évek végén a hibridkukoricának köszönhették, ami zajos ünneplésben részesült.⁷ A hibridáció technológiája, amely világszerte az agronómiai kutatás paradigmájává vált, jelenleg mintegy húsz – hamarosan pedig további tíz – élelmiszer-alapanyagként szolgáló növény- és állatfajtára terjed ki. Valamennyi baromfiféle és a vágósertések nagy része is hibrid. A hibridek életképességének misztifikáló-elméleti magyarázata, az ún. heterózis-szuperdominancia⁸ elve segítségével a genetikusok – a hibridkukorica Egyesült Államok-beli sikerén felbuzdulva – a harmincas évek közepétől a hibridtechnológia általános elterjesztésére törekedtek. “A hibridek növelik a terméshozamot” – hirdették.

Ez a kijelentés pontosan tükrözi a heterózis elméletének lényegét: a különböző gének birtoklásának ténye – vagyis a hibridjelleg – önmagában előnyös.

A valóságban ami ezeket a fajtaváltozatokat megkülönbözteti az összes többitől, nem egyéb, mint a következő nemzedék hozamának csökkenése, vagyis a meddőség. Ebből fakad a termesztő kötelezettsége, hogy minden évben újravásárolja a szükséges vetőmagot. A fajták fejlődése valójában csak az egymást követő populációk kiválasztásán (szelekcióján) alapuló nemesítésből eredhet, amit éppen a hibridek előállítását célzó kutatás akadályoz. Az agrárgenetikusok közössége – anélkül, hogy ennek láthatóan tudatában lenne – a valóságot dialektikusan a visszájára fordította: úgy véli és azt állítja, hogy egy biológiai jelenséget, a heterózist használja fel a terméshozam növelése érdekében, miközben a fajtaközeli rokonságból eredő elfajulás [dépression consanguine] előidézése által valójában meddővé tesz. Ám ahhoz, hogy megfelelő politikai környezetet teremtsenek a kukorica sterilizálásához, a genetikusoknak a figyelmet a nemesítő munka – a fajtajavítás – keltette illúzióra kellett összpontosítaniuk, azért, hogy a tényleges célt, a meddővé tételt elkendőzhessék. A XIX. század végi, fajtaromláson alapuló eljárás, a hibridek, illetve a “Terminátor” technológiája között ilyenformán semmiféle különbség nincs. Az egyedüli újdonság a politikai környezet.

Ezidáig a beruházók nem fedhették fel valódi szándékukat – az élő szervezet meddővé tételét – anélkül, hogy azt egyúttal ne lehetetlenítették volna el. A parasztság egészen a közelmúltig tekintélyes társadalmi réteget képviselt. Az élő szervezet számára szent volt. Napjainkban viszont a parasztság eltűnőben van: átalakult a mezőgazdaságból élők csoportjává, amely a további “fejlődés” nyomán hamarosan végleg felszívódik. Egyidejűleg a DNS-fonálra redukált élő szervezet a puszta haszonszerzés forrásává süllyed(t).

Az elmúlt húsz esztendő neoliberális propagandája segítségével elkábított állampolgár megszokta, hogy valamennyi jelentős társadalmi-politikai kérdés megválaszolását a tudománytól és a technikai fejlődéstől várja el, miközben a politikusok, úgymond, “megelégszenek” az irányítással. A szerény nemesítő intézeteket fokozatosan hatalmas genetikaipari komplexum váltotta fel, amelynek befolyása immár kiterjed a legfontosabb állami kutatásokra is.⁹ A “Terminátor” csupán azt bizonyítja, hogy e komplexum jelenleg elegendő hatalmat érez már ahhoz, hogy többé ne tartsa szükségesnek titkolni az élő szervezet kisajátítására irányuló szándékát.

A Monsanto, az “élet tudományának” alkalmazásában leginkább élen járó cég fenyegető célzatú hirdetéseket tesz közzé az amerikai mezőgazdasági szaklapokban: “A kalóz Biotech-vetőmagok elvetése önnek hektáronként több mint 1200 dollárjába kerülhet” címmel figyelmezteti a gazdákat, akik tőle genetikailag módosított – az általa forgalmazott gyomirtószerrel, a Rounduppal szemben rezisztens gént tartalmazó – vetőmagot vásároltak: nincs joguk a learatott mag egy részét megőrizni a következő évi vetés céljára. Ezt nevezhetjük “szerződéses sterilitásnak”. A termesztő persze szerezhet Roundup Ready-fajtájú vetőmagot a Monsantóval való szerződés megkötése nélkül is, például a szomszédjától. Ebben az esetben viszont a cég jogi úton eljárhat vele szemben, minthogy a fajtát szabadalom védi. Ilyenkor “jogi értelemben vett sterilitásról” beszélhetünk.

A Monsanto vállalat, amely egyébként nemrég 2500 alkalmazottjának mondott fel, régi, bevált módszerhez folyamodott: a Pinkerton¹⁰ detektívügynökség nyomozóit alkalmazza, hogy felderítsék azokat a termesztőket, akik vetőmagját úgymond “eltulajdonítják”. De a cég él az információszerzés olyan hagyományosabb eszközeivel is, mint a szomszédok, gyomirtással foglalkozó cégek, vetőmag-kereskedők stb. kikérdezése. A költséges perek elkerülése érdekében több mint száz gazdálkodó kényszerült termését megsemmisíteni és kártérítést fizetni, valamint megadni a felhatalmazást a Monsanto képviselőinek arra, hogy több éven át számláik között és birtokaikon kutakodjanak. A learatott mag megőrzése a következő évi vetés céljára egyébként teljesen jogszerű: a gazdálkodó egyedüli kötelezettsége az, hogy nem adhatja el a vetőmagot harmadik személynek. A Monsanto szerint azonban ez a szabály nem vonatkozik azokra a génmanipulált vetőmagokra, amelyek szabadalmi oltalom alatt állnak.¹¹

Ami a genetikailag módosított fajták esetleges “biológiai szennyezésének” kockázatait, valamint a közegészségre és a környezetre gyakorolt – ma még teljes mértékben ismeretlen – hatásait illeti, a genetikaipari komplexum felfogását ritka őszinteséggel fogalmazta meg Phil Angell, a Monsanto kommunikációs igazgatója: “Nem a mi dolgunk a genetikailag módosított élelmiszerek biztonságának szavatolása. A mi érdekünk az, hogy a lehető legtöbbet adjuk el belőlük. A biztonság vizsgálata a Food and Drug Administration [az állami ellenőrzési szervezet] feladata.¹² Az “élő szervezettel kereskedők” gátlástalanságát, akik felcsillantják a génmanipuláció által nyújtott “fantasztikus lehetőségeket”, e kijelentés kontextusában érdemes mérlegelnünk…¹³

A Monsanto és konkurens szövetségesei – a Novartis, a Rhőne-Poulenc, a Pioneer-DuPont és a többi cég – tehát az élet tudományára specializálódtak. Különös persze az “élet tudományáról” szólni, amikor a cél itt éppen az, hogy megakadályozzák az élő szervezet olyan csodálatos tulajdonságainak érvényesülését, mint a reprodukcióra és az önsokszorozásra való képesség, s mindezt azért, hogy a beruházók számláján mind több profit reprodukálódjon és sokszorozódjon. Vagy lehet, hogy eljön az idő, amikor be kell reteszeljük ajtóinkat és ablakainkat, hogy védjük a gyertyaárusok érdekeit a napfény “tisztességtelen” konkurenciájával szemben?¹⁴ Az érvek persze egyáltalán nem hiányoznak ahhoz, hogy a nap mindenki számára egyformán süssön. Közülük az alábbiakban négyet sorolunk fel.

Először is, azt a fajtagazdagságot, amellyel jelenleg rendelkezünk, bolygónk valamennyi parasztgazdaságának köszönhetjük, leginkább pedig azoknak, akik a harmadik világban élnek. Ez olyan alapvető tény, amelyre a különböző nem-kormányzati és kormányközi szervezetek – így pl. a FAO, az ENSZ Élelmezésügyi Világszervezete – rendszeresen figyelmeztet. A háziasítás és a kiválasztáson alapuló nemesítés több ezer éves paraszti gyakorlata olyan biológiai örökséget halmozott fel, amelyet az ipari országok saját céljaikra használtak fel, sőt, valójában kifosztottak s részben meg is semmisítettek. Az amerikai mezőgazdaság a világ minden szegletéből szabadon importált genetikai forrásoknak köszönhetően fejlődött ki; az egyetlen jelentősebb észak-amerikai eredetű fajta ugyanis a napraforgó. Az igazságosság azt kívánná meg – ha ez a szó egyáltalán megőrzött még valamit jelentéséből –, hogy az Egyesült Államok – ahol egyébként számos mozgalom ellenzi, hogy a genetikai világörökséget néhány amerikai cég sajátítsa ki ­ fizesse vissza ezt a “genetikai adósságot” a világnak.

Másodszor: a termésátlagok történelmileg páratlan növekedése az ipari államokban, sőt, a harmadik világ országaiban is – a hozamok két generáció alatt négy-ötszörösükre nőttek, miközben azelőtt megkétszerezésükhöz tizenkét-tizenöt generációnak kellett eltelnie, a korábbi évezredek alatt pedig a termésátlagok lényegében stagnáltak – a tudományos ismeretek szabad áramlásán, a genetikai források korlátozatlan hozzáférhetőségén és az államilag finanszirozott kutatásokon alapultak. A magánkutatások szerepe ezekben az eredményekben marginális jelentőségű, beleértve az Egyesült Államokat, s beleértve a kukoricahibridekkel kapcsolatos kutatásokat is.

Így a hetvenes évek során a “Kukoricaövezet” [Corn Belt] szinte valamennyi kukoricahibridje két állami fejlesztésű kukoricatörzs keresztezéséből származott: Missouri és Iowa egyetemeinek törzseiből. Egyedül az állami kutatás biztosítja a növénypopulációk továbbfejlesztésének mindent meghatározó alapmunkálatait. A Mezőgazdasági Kutatások Nemzeti Intézetének (INRA) egyik, nemesítéssel foglalkozó szakembere elmondta, hogy pályájának kezdetén a vetőmagos zacskók még úgyszólván hozzá voltak kötözve a tudományos publikációkhoz. Harminc évvel később viszont ugyanő egyes szakfolyóiratokról azt állítja, hogy szándékosan félrevezetik az olvasókat és a konkurenciát. Az ismeretek, a genetikai források és a technológiai eljárások privatizálása a kutatómunka akadályává vált. A Dél számos állama – megelégelve, hogy illetéket kell fizetnie azok után a genetikai források után, amelyeket tőlük oroztak el – megpróbálja megakadályozni forgalmazásukat.

Harmadsorban, a tapasztalatok azt mutatják, hogy a privatizált “genetikai fejlődés” ára hallatlanul magas már ma is, a jövőben pedig méginkább az lesz. 1986-ban az INRA egyik kutatója a hibridvetőbúza ráfordítástöbbletét – vagyis az ajtók és az ablakok bezárásának és maguknak a hibrid “gyertyáknak” a pluszköltségét – termésátlagban számolva 6-8 mázsára becsülte hektáronként.¹⁵ Ugyanezen szervezet egy másik kutatója – a rendkívül magas költségek ellenére is folytatott hibridbúzaprogram felelőse – újabban még magasabb, hektáronként 8-10 mázsa költségtöbbletet hozott ki.¹⁶ Ez évente legalább 3 milliárd frankot tesz ki, ami az INRA teljes évi költségvetése – alig néhány mázsás hozamnövekedésért cserébe. Olyan termésátlagnövekményről van szó, amelyet a tenyésztörzsek révén sokkal könynyebben és gyorsabban el lehetne érni, vagyis úgy, ha a gazdálkodó maga állítaná elő a jobb minőségű fajtaváltozatokat. E tenyésztörzsek iránt azonban az INRA “partnere”, a Lafarge-Coppée vállalat semmiféle érdeklődést nem tanúsított.

Negyedszer: ha lemondunk az élő szervezettel kapcsolatos jogainkról, ez egyet jelent azzal, hogy a genetikaipari komplexum számára teljes cselekvési szabadságot biztosítunk ahhoz, hogy a technikai fejlődést a számára minél több profitot hozó – s ne a társadalom szempontjából hasznos – irányba terelje. Fejlődésről beszélni általában – figyelmen kívül hagyva, mi is történik a gyakorlatban – megtévesztő. Ugyanúgy, ahogyan a közvélemény félrevezetését jelenti az is, amikor az államilag támogatott tudományos kutatási irányok igazolására “társadalmi elvárásokat” emlegetnek. A közvélemény alapjában szembenáll a GMSZ-ekkel. Nem létezik tehát semmiféle “társadalmi igény” a GMSZ-ek iránt, hacsak ezen nem a genetikaipari komplexum óhajait értjük… A franciaországi Evryben nemrég mégis miniszterek avattak fel egy ún. “génopole”-t.

A biológusok – a befektetők jóhiszemű áldozatai

A hibridekkel kapcsolatos misztifikáció persze könnyűszerrel leleplezhető. Egyfelől a termesztő jobb minsőségű, adott költséghányadra vetítve termelékenyebb fajtaváltozatokra tart igényt. Az azonban, hogy ezt milyen formában kapja meg, nem őrá tartozik. Sajnos, a tudományos kutatókra nem lehet számítani abban, hogy a gazdálkodónak elmagyarázzák: a fajtajavításnak többféle útja is létezik, s hogy a szabad, illetve a hibrid variáns közötti választás nem tudományos kérdés. Márpedig mint tudjuk: a kutatók nem politizálnak… Másfelől: a beruházó célja a befektetett pénz megtérülésének maximalizálása. Emiatt a nagyobb profitot hozó – vagyis a hibrid, azaz a steril – fajtaváltozatokat részesíti előnyben. Így akár spontán módon, akár megrendelésre, a kutatás mindenesetre kizárólag a hibridek sikerességének szolgálatába szegődik. Rövidebb-hosszabb távon pedig – azáltal, hogy a választott út járhatónak bizonyul – a választás igazolást nyer. Egy technikai természetű döntés valójában olyan, mint a prófécia: önmagát teljesíti be… Végső soron tehát a gazda jobb minőségű fajtaváltozatokkal kapcsolatos igénye hibridfajták iránti keresletté alakul át.

Az alkalmazott biológia, az egészségügy és az orvostudomány együttes erőfeszítései alapján azt reméljük, megszabadulhatunk az olyan súlyos bajoktól, mint a rák, az elhízás, az alkoholizmus stb. Azt azonban nem tudjuk, miként érhetjük el e célt. A genetikaipari komplexum a maga részéről mind nagyobb haszonra kíván szert tenni. Azzal, hogy az okot és az okozatot felcseréli egymással, szeretné elhitetni velünk, hogy ezek a társadalmi endémiák genetikai természetűek, vagyis magában az egyénben rejlenek. Ilyenformán minden egészséges embert potenciális beteggé változtat – vagyis kiszélesíti a piacot, ugyanúgy, ahogyan korábban a hibridvetőmagokkal kapcsolatban tette, s ahogyan a jövőben a “Terminator”-ral tenni fogja…

Per definitionem, mindannyian “genetikai betegségek” hordozói vagyunk. A gének fehérjéket állítanak elő, s mivel a fehérjéknek minden életfunkcióban szerepük van, “genetikai” betegségről beszélni tulajdonképpen merő tautológia. Az olyan társadalomban, ahol nincsenek jelen a betegségek társadalmi és politikai okai, a genetikai tényező nem vagy csak ritkán mutatkozik meg.¹⁷ Az a fajta misztifikáció, amely abban áll, hogy társadalmi és politikai eredetű okokat egyénieknek és természeteseknek állítanak be, a társadalombiztosítás rendszerének egészét veszélybe sodorja, amint ezt Franciaországban nap mint nap tapasztalhatjuk a társadalombiztosítás krónikus – ám némelyeknek nem kis profitot hozó – hiányáról folytatott, véget nem érő viták kapcsán.

A biológusok – részint azzal, hogy objektivitásukra és “szakmaiságukra” hivatkozva elszigetelik magukat a társadalomtól, részint mert áldozatai ok és okozat összefüggéséről vallott szűk látókörű és történelmietlen felfogásuknak – a befektetők jóhiszemű “zsákmányaivá” válnak. A tudósok respublikája nem egyéb operetthercegségnél, ahol valójában a befolyásos támogatók uralkodnak. A tudomány emberei csakis a többi állampolgár szeme láttára munkálkodhatnak azért a jobb világért, amelyre a társadalom túlnyomó többsége törekszik. Ez a tudomány demokratizálását feltételezi.

A genetikaipari komplexum arra törekszik, hogy a politikai kérdéseket tudományos-technikai kérdések gyanánt tüntesse fel, azaz olyan irányba terelje, amelyet ellenőrizni tud. Szakértőik – amikor a kamerák előtt nyilatkoznak – a merő szakmai tisztesség, az érdeknélküliség és az objektivitás mezét magukra öltve elterelik a közvélemény figyelmét, hogy azután a kulisszák mögött – vállalati igazgatótanácsok tagjaiként – szabadalmakról tárgyaljanak, avagy a közvélemény – természetesen a lehető “legobjektívebb” – tájékoztatására meg saját tevékenységük szabályozására létrehozott bizottságokban tündököljenek. Súlyos veszélyt jelent a demokráciára, hogy immár nem létezik független szakértői vélemény, s hogy – miként a nukleáris kutatások esetében – a társadalom az egyes kutatók személyes bátorságának és tudományos tisztességének van kiszolgáltatva.

A visszaélések mindenesetre óvatos reakciókat már kiváltanak. Így egyes amerikai biológiai szakfolyóiratok előírják, hogy szerzőik közöljék a biotechnológiai vállalatokhoz fűződő személyes érdekeltségüket, valamint azokat a forrásokat, amelyekből kutatásaikat finanszírozzák.¹⁸ Az efféle átláthatóság az a minimum, amelyet mindazoktól meg kellene követelni, akik függetlennek tartott szakértői bizottságok tagjaiként nyilvánosan megszólalnak. Ezáltal ugyanis felmérhetőkké válnának a genetikaipari komplexum változatos formákban megjelenő elágazásai.

Összefoglalva: a kérdés az, beletörődünk-e abba, hogy néhány multinacionális vállalat az élő szervezetre vonatkozó – jogi, biológiai vagy szerződésben biztosított – kiváltságai révén megfosszon bennünket emberi mivoltunk biológiai összetevőitől. Avagy ellenkezőleg: továbbra is ragaszkodunk felelősségünk és autonómiánk megőrzéséhez. Vajon a mezőgazdasági szakmai szervezetek változatlanul eltűrik-e, hogy különböző méregdrága eljárásokat kényszerítsenek rájuk, vagy inkább – agronómusok és fajtanemesítők bevonásával – nyilvános vita keretében kívánják eldönteni, mi az, amit valóban tenni kellene a gazdálkodók és a közérdek javára. Egyáltalán: mi lehet a “közcélú” mezőgazdasági kutatás értelme azután, hogy az agrárkutatás évtizedek óta gazdaságilag – ma pedig már biológai értelemben is – magáncélokra sajátítja ki az élő szervezetet?

Lehetséges másfajta út is: szembe kell fordulni a mai – az élő szervezet szabadalmaztathatóságán nyugvó – európai agrárpolitikával, amely nem egyéb, mint az Egyesült Államokban folytatott gyakorlat szolgai utánzása. Ki kell jelenteni, hogy az élő szervezet az emberiség közös kincse. E közös kincsre alapozva olyan, valóban közhasznú kutatást kell életre hívni, amely elejét veszi bármiféle további magáncélú kisajátításnak, ami arra irányul, hogy csírájában fojtson el minden olyan tudományos alternatívát, amely ökológiai szempontból felelős és hosszú távra tekintő mezőgazdaságot tenne lehetővé. Biztosítani kell a tudományos eredmények és a genetikai források szabad áramlását, amelyek az elmúlt hatvan esztendő fantasztikus fejlődését lehetővé tették. Az élő szervezetre vonatkozó hatalmat vissza kell adjuk a mezőgazdászoknak – vagyis saját magunknak. A gazdasági háború és a genetikai források fosztogatása helyébe a nemzetközi együttműködést és a békét kellene állítanunk.

(Fordította: Lugosi Győző)

Jegyzetek

¹ Ez a cikk azoknak a közös gondolatoknak a folytatása jegyében készült, amelyek a “Szabad-e az élő szervezetre vonatkozó kiváltságokat teremteni” címmel megtartott európai ankéton fogalmazódtak meg, 1997. szeptember 26–27-én, a montpellier-i Centre des Hautes Études Agronomiques-ban.

² “A biotechnológiai kutatások előrehaladásával a mezőgazdaság az információ korszakába lép, és a Monsanto – bármely más vállalatnál inkább – az ágazat Microsoftjává válhat azáltal, hogy a tulajdonában vannak a növényfajták új generációjának előállítását meghatározó termesztési rendszerek” – írja Michael Pollan “Playing God in the Garden” c. cikkében. The New York Times Magazine, 1998. október 18.

³ Az öröklődés biológiai elve a XIX. század közepén fogalmazódott meg, egyedijűleg azzal, hogy áruként is megjelent. Ld. Jean Gayon hozzászólását a montpellier-i ankéton.

⁴ Jean Rehof (Gregori) Mendel: botanikus, a genetika alapítója. 1886-ban publikált cikkében megalkotta a hibridáció törvényét (az ún. Mendel-törvényt), amely azonban 1900-as újrafelfedezéséig jobbára ismeretlen maradt.

⁵ Hugo De Vries: Plant-Breeding. The Open Court Publishing Co., Chicago, 1907.

⁶ A történetiség kiküszöböléséről a tudományos projektekben, ld. Jean-Marc Lévy-Leblond: La Pierre de touche. La science à l’épreuve de la société. Gallimard, Paris, 1996.

⁷ A hibridek kifejlesztésének kezdetétől (1922) – amikor az amerikai mezőgazdasági minisztérium e technikát rákényszerítette ellenszegülő nemesítőire – a Közép-Nyugat 1945–46-os meghódításáig a kukorica terméshozama 18%-kal, a búzáé pedig 32%-kal nőtt. A szerény búzanemesítők azonban csupán a közérdeket szolgálták, a hibridfajták előállításában résztvevő kutatók viszont egyúttal a profitszerzés új forrását is megteremtették, s ezáltal a tudomány hőseivé váltak.

⁸ Ld. “The Genetics and Exploitation of Heterosis in Corps”, Book of abstarcts, Symposium international, Mexico, CIMMYT, 1997. Ezt a szimpóziumot, amelynek célja a hibridáció eljárásának kiterjesztése volt az egész világra s egyszersmind új fajtákra is, a genetikaipari komplexum olyan hatalmasságai támogatták, mint a Monsanto, a Novartis, a Pioneer, a DeKalb vagy az Asgrow, de a védnökök sorában ott volt a US Aid és az amerikai mezőgazdasági minisztérium is. Kína szintén a szimpózium egyik védnöke volt…

⁹ Franciaországban az INRA egyik korábbi elnök-igazgatója 1986-ban azzal kérkedett, hogy tagja a Rhone-Poulenc, az Entreprise minière et chimique, valamint a Société commerciale des potasses d’Alsace et de l’azote igazgatótanácsának. Az INRA jelenlegi főigazgatója 1989–94 között a Rhone-Poulenc Agrochimie igazgatótanácsában foglalt helyet.

¹⁰ A Pinkerton magándetektív ügynökség a munkaadók régi segítője a szakszervezetek letörésében és provokációk szervezésében.

¹¹ Ld. Progressive Farmer, Birmingham, Alabama (USA), l998. február 26. A Monsanto nemrégiben pontosította azokat a szankciókat, amelyeket a fajtáival “kalózkodó” gazdákkal szemben kíván érvényesíteni: kártérítést kell fizetniük, és öt éven keresztül tűrniük kell, hogy a Monsanto gazdaságukat felügyelete alatt tartsa. Két Kentucky-ban élő gazda például 25 ezer dollárt kellett fizessen. Franciaországban a Parasztszövetségbe tömörült gazdák harcot folytatnak a GMSZ-ek ellen. Ld. a Szövetség havilapját: Campagnes solidaires (postacím: 104, rue Robespierre, 93170 Bagnolet). Ld. még a GMSZ-ekről szóló összeállítást a Regards c. lap 1998. októberi számában.

¹² V. ö. Michael Pollan: “Playing God in the Garden”, i. m.

¹³ Ld. az Axel Khannal készült interjút: “Les OGM permettront de nourrir la planète en respectant l’environnement”, Les Échos, 1997. december 18. A. Khan – az Országos Etikai Tanácsadó Bizottság tagja – 1988–97 között a Biomolekuláris Bizottság elnöke volt, ma pedig az Országos Egészségügyi és Orvostudományi Kutató Intézet (INSERM) 129. sz. kutatócsoportjának igazgatója, ugyanakkor igazgatóhelyettese a Rhőne–Poulenc vállalat “élettudományokkal” foglalkozó részlegének is.

¹⁴ V. ö. Jean-Pierre Berlan-Richard C. Lewontin: “Plant Breeders’ Rights and the Patenting of Life Forms”, Nature, 322:785–788, l986. augusztus 28.

¹⁵ Michel Rousset: “Les blés hybrides sortent du laboratoire”, La Recherche, 1986. január.

¹⁶ Gérard Doussinault jelentése az INRA gazdasági osztálya tudományos tanácsának, 1996. december.

¹⁷ V. ö. Richard C. Lewontin: The Doctrine of DNA. Biology as Ideology. Penguin Books, London, 1993.

¹⁸ Meredith Wadman “Study discloses financial interests behing papers” c. cikkében (Nature, 1997. június 30.) kimutatja, hogy a 14 sejtbiológiai, biomolekuláris és orvosbiológiai folyóiratban közölt fontosabb tanulmányok szerzői egyharmadának közvetlen pénzügyi érdekeltsége volt azokkal a munkákkal kapcsolatban, amelyekről cikkük beszámolt.

Ismertetjük az ATTAC néven ismert kezdeményezést, amelynek célja egy nemzetközi mozgalom létrehozása a pénzpiacok és intézményeik demokratikus ellenőrzésére.

A Le Monde diplomatique 1997. decemberi, “Fegyverezzük le a pénzpiacokat” című vezércikkében Ignacio Ramonet, a lap igazgatója – az ázsiai pénzpiacok összeomlásának apropóján – állampolgári kezdeményezést javasolt a nemzetközi pénzügyi spekuláció megfékezésére. Ramonet szerint erre az egyik leghatékonyabb eszköz a James Tobin, Nobel-díjas amerikai közgazdász által már az 1970-es évek elején javasolt 0,05-0,1%-os mértékű adó bevezetése lenne, amelyet a nemzetközi pénzpiacokon eszközölt tranzakciókra vetnének ki – általánosan, vagyis világszerte. Az így befolyó, évi legalább 100 milliárd dollár nagyságrendűre becsült összeget a kirívó szegénység és a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolására lehetne fordítani. Az ATTAC (Action pour une taxe Tobin d’aide aux citoyens – “Akció a Tobin-adó bevezetéséért, az állampolgárok megsegítésére”) néven meghirdetett kezdeményezés intézményesítésére Ramonet világméretű NGO (nem kormányzati szervezet) létrehozását javasolta, amely a szakszervezetekkel, illetve a kulturális, szociális és környezetvédelmi egyesületekkel karöltve hatékony nyomásgyakorló csoportosulás gyanánt működhetne országos és nemzetközi szinten, hogy kikényszerítse ennek az adónak a planetáris szintű bevezetését.

Az ATTAC először francia egyesületként alakult meg Párizsban, 1998. június 3-án, magánszemélyek, civil (érdekvédelmi, kulturális, környezetvédő és politikai) szervezetek, valamint lapok, folyóiratok részvételével. Az ATTAC betűszó feloldása módosult, a szervezet bejegyzett elnevezése: “Egyesület a pénzügyi műveletek megadóztatására, az állampolgárok megsegítése érdekében” (Association pour une Taxation des Transactions financières pour l’Aide des Citoyens). Az egyesület tiszteletbeli elnökévé Ignacio Ramonet-t, főtitkárává pedig Bernard Cassent, a Le Monde diplomatique szerkesztőjét választották meg.

Az ATTAC nemzetközi mozgalommá nyilvánítására – elnevezése: “Nemzetközi mozgalom a pénzpiacok és intézményeik demokratikus ellenőrzésére” (Mouvement international pour le contrőle démocratique des marchés financiers et de leurs institutions) – 1998. december 11–12-én került sor Párizsban, tízegynéhány afrikai, ázsiai és európai ország, illetve egyesületi szövetségek és hálózatok képviselőjének jelenlétében. Az ATTAC – mint nemzetközi mozgalom – programjának alapjául a francia egyesület platformja szolgált.

A kezdeményezés sikerét bizonyítja, hogy egy évvel a francia ATTAC megalakulása és alig hét hónappal a nemzetközi mozgalom útjára bocsátása után az ATTAC-nak Franciaországban 11 ezer tagja volt és 120 helyi bizottsága alakult meg (egyikük a francia nemzetgyűlésben, 80 képviselő részvételével), és sorra jöttek/jönnek létre az ATTAC országos szervezetei, Argentínától Németországon és Belgiumon át (beleértve az EU-intézményeket is) Szenegálig. Az ATTAC-nak kelet-közép-európai mutációja, tudomásunk szerint, egyelőre nincs.

A nemzetközi mozgalom nem kíván létesíteni sem hierarchikus szervezetet, sem valamiféle földrajzi központot (titkárságot): a nyilvánosságra hozott programmal közösséget vállaló és alkotó kezdeményezések (mozgalmak, NGO-k, egyesületek, hálózatok, kutatócsoportok, lapok stb.) együttműködő partnere kíván lenni a neoliberális politika elleni világméretű küzdelemben.

A kapcsolattartást a mozgalom a világhálóra kívánja alapozni. Az ATTAC honlapja: www.attac.org . A nemzetközi mozgalom (belső, csak a mozgalom levelezési listájára feliratkozottak számára rendelkezésre bocsátott) e-mail-címe: transattac@attac.org. A francia ATTAC hagyományos levelezési címe: 9 bis, rue de Valence, 75005 Paris. Telefon: 00/33 143-363-054, fax: 00/33 143-362-626.

*** 

Az “ATTAC” nemzetközi mozgalom programja

Elfogadta a mozgalom alakuló ülése, Párizs, 1998. dec. 11–12.

A pénzügyi globalizáció fokozza a gazdasági bizonytalanságot és súlyosbítja a társadalmi egyenlőtlenségeket. Figyelmen kívül hagyja, megkerüli, kijátssza a nép érdekeit, a demokratikus intézményeket és a közjóért felelős szuverén államokat. Helyükbe a transznacionális vállalatok és a pénzpiacok kizárólagos érdekeit kifejező, tisztán spekulatív szempontokat állít.

A világ – természeti törvénynek beállított – átalakulására hivatkozva, mindinkább elenyészik az állampolgárok és választott képviselőik hatalma, hogy sorsukról maguk dönthessenek. Ez a leértékelődés és cselekvőképtelenség az antidemokratikus pártok előretöréséhez vezet. Sürgősen meg kell állítani e folyamatot, s létre kell hozni a szabályozás és az ellenőrzés új intézményeit, országos, európai és nemzetközi szinten egyaránt. Minthogy tapasztalat szerint a kormányok, ha nem ösztönzik őket, nem hoznak maguktól efféle intézkedéseket, a társadalmi bezárkózás és a politikai kiábrándulás kettős kihívása aktív állampolgári fellépést követel.

A korlátozatlan tőkemozgás, a “pénzügyi paradicsomok” elszaporodása és a spekulációs célú tranzakciók robbanásszerű növekedése az egyes államokat fékevesztett versengésre kényszeríti a befektetők kegyeinek elnyeréséért. Az azonnali profit utáni hajszában nap mint nap több mint száz milliárd dollár cirkulál a pénzpiacokon, tökéletesen elszakadva a javak és a szolgáltatások termelésétől és forgalmától. Emiatt a tőkejövedelmek állandóan nőnek a munkajövedelmek rovására, általánossá válik a létbizonytalanság és terjed a szegénység.

E folyamatok társadalmi következményei még súlyosabbak a függő helyzetű országokban, amelyek védtelenek a pénzügyi krízis csapásaival és az IMF válságkezelési diktátumaival szemben. Az államadósság törlesztési kötelezettségei arra kényszerítik a kormányokat, hogy a minimumra csökkentsék a szociális kiadásokat, és a társadalmakat elmaradottságra kárhoztatják. Az Észak országaihoz képest jóval magasabb kamatok tönkreteszik a nemzeti vállalatokat, s a hitelezők követeléseinek kielégítésére terjed a zabolátlan privatizáció és az állami szektor felszámolásának folyamata.

A szociális vívmányok mindenütt megkérdőjeleződnek. Amennyiben létezik nyugdíjrendszer, a munkavállalókat arra ösztönzik, hogy váltsák fel olyan befektetési nyugdíjalap-mechanizmussal, amelynek eredményeként vállalataik méginkább kénytelenek megfelelni a közvetlen profitérdekeltség követelményeinek, s a pénzügyi szféra befolyása tovább szélesedik. Az állampolgárokat megpróbálják meggyőzni a nemzetek, népek és generációk közötti szolidaritás idejétmúlt voltáról. A szabályozás visszaszorulása a munkaerőpiac egészét sújtja: romlanak a munkakörülmények, terjed a létbizonytalanság, nő a munkanélküliség, s meggyengülnek a szociális védelmi rendszerek.

A gazdasági fejlődés és a foglalkoztatás követelményeire hivatkozva, a legfejlettebb országok nem mondtak le a multilaterális beruházási egyezmény megkötéséről, amely a jogok összességét a befektetőknek juttatná, miközben a kötelezettségeket az államokra testálná. A közvélemény nyomása és heves ellenállása miatt ugyan lemondtak arról a tervükről, hogy az OECD keretében tárgyalásokat folytassanak erről az egyezményről, a vita azonban várhatóan újrakezdődik a Kereskedelmi Világszervezet égisze alatt. Egyidejűleg az Egyesült Államok, de az Európai Unió is, folytatja szabadkereskedelmi kereszteshadjáratát abból a célból, hogy újabb deregulált övezeteket hozzanak létre, kontinentális és földrészek közötti szinten egyaránt (amilyen például a Transzkontinentális Gazdasági Partnerség tervezete Európa és Észak-Amerika között).

Az Észak és a Dél közötti, illetve magukon a fejlett államokon belüli egyenlőtlenségek gépezetét ma még jobbára meg lehet fékezni. A dolgok megváltoztathatatlanságával kapcsolatos nézeteket gyakran az alternatívákra vonatkozó ismeretek hiánya táplálja. Ez az oka annak, hogy a nemzetközi pénzügyi intézmények és a tömegtájékoztatás médiumai (amelyek tulajdonosai sokszor a globalizáció haszonélvezői) hallgattak a közgazdasági Nobel-díjas amerikai közgazdász, James Tobin javaslatáról, aki szerint adót kellene kivetni a devizapiacok spekulációs célzatú tranzakcióira. A Tobin-adó, még ha csupán igen alacsony, 0,1 %-os szinten állapítanák is meg, évente közel 100 milliárd dollárt eredményezhetne. Ez az elsősorban a fejlett ipari országokban – ahol a legjelentősebb pénzpiacok vannak – beszedett összeg felhasználható lenne az egyenlőtlenségekkel szembeni programok céljaira, a szegény országok közoktatásának és közegészségügyének fejlesztésére, az élelmezés biztonságának és a tartós fejlődés feltételeinek megteremtésére. Egy ilyen intézkedés foganatosítása nyíltan spekuláció-ellenes távlatot nyitna, s ezáltal elősegíthetné az ellenállás jegyében fogant gondolatok megszületését, mozgásteret adhatna az állampolgároknak és az államoknak, s főként azt jelentené, hogy a politika ismét visszaszerezte az őt megillető szerepet.

Mindezt szem előtt tartva, az aláírók kifejezik szándékukat aziránt, hogy részt vegyenek a nemzetközi ATTAC-mozgalom munkájában, illetve vele együttműködjenek, annak érdekében, hogy információkat cseréljenek, hozzanak létre és terjesszenek, s közös akciókban vegyenek részt mind saját országukban, mind kontinentális és nemzetközi szinten.

A közös cselekvés célja:

• meggátolni a nemzetközi spekulációt
• szankciókat foganatosítani a pénzügyi paradicsomokkal szemben
• megakadályozni a befektetési nyugdíjalapok általános elterjedését
• elősegíteni a befektetések áttekinthetőségét a függő országokban
• megteremteni a bank- és pénzügyi műveletek legális kereteit, hogy azok ne a fogyasztókat s még kevésbé az állampolgárokat büntessék (a pénzintézetek munkavállalói fontos szerepet játszhatnak e műveletek ellenőrzésében)
• támogatni a függő országok államadósságának elengedését célzó követeléseket, valamint hogy az ekként felszabadult forrásokat a lakosság és a tartós fejlődés javára fordítsák, azaz – miként számosan fogalmaznak – rendezzék a “szociális és ökológiai adósságot”.

Általánosan szólva: arról van szó, hogy

• hódítsuk vissza a pénzügyi szférától a demokrácia elveszített térségeit
• szálljunk szembe azzal, hogy a beruházók és az üzletelők úgynevezett “jogaira” hivatkozással az állam lemondjon szuverenitásának újabb elemeiről
• hozzuk létre a demokrácia világméretű térségét.

Arról van szó csupán, hogy újra közös erővel alakítsuk eljövendő világunkat.