1989 nem volt sem a „civil társadalom" győzelme, sem a döntő szakítás a múlttal. A kommunista uralom alatt álló társadalmak legutolsó periódusában dédelgetett fogyasztói ambíciók, valamint e társadalmak növekvő függősége a Nyugattól – ezek voltak azok a tényezők, amelyek a rendszerváltást logikussá és könnyűvé tették. Az emberek, akik fennhangon követeltek nagyobb szabadságot, tulajdonképpen a nyugati fogyasztásról ábrándoztak. És pontosan azt kapták, amit nyilvánosan követeltek: a nyugati intézményeket, nem a nyugati gazdagságot. A létező társadalmi és gazdasági struktúrák alakulása azonban végső soron megkérdőjelezi 1989-91 demokratikus hozadékát is. A posztkommunista társadalmak a kapitalista világrendszer új perifériájává váltak. Összehasonlítva a nyugatiakkal, a kapitalista viszonyok itt barbárnak tűnnek, de ez természetes a tőkés világ perifériáján, és nem is lehet másképp. A társadalmak és a gazdaságok demodernizálódtak. Új modernizáció válik szükségessé. Ahhoz, hogy ezt elérjük, el kell szánnunk magunkat, kihívást kel

Eleinte olyan szépnek tűnt…

Amikor a Berlini Fal leomlott 1989-ben és Kelet-Európa országai a Nyugat karjaiba vetették magukat, senki sem akart az eljövendõ problémákra és megpróbáltatásokra gondolni. Három évvel később, amikor a Szovjetunió szétesett és a romjaiból kiemelkedő Oroszországi Föderáció kinyilvánította azt a szándékát, hogy végrehajtja az átmenetet a kapitalizmusba, mindenki tudta, hogy a változások fájdalmasak lesznek. Tíz év elteltével egyre kevesebb olyan ember van a volt kommunista országokban, aki még kitart a hite mellett. A neoliberális ideológiák, legyenek bár importáltak vagy hazaiak, azt ígérték a kelet-európai embereknek, hogy országaik bele fognak olvadni a Nyugatba. Tíz év múltán az életszínvonal a kontinens két részén semmivel sem került közelebb egymáshoz. Kelet-Európa országai először egy mély gazdasági válságot éltek át. Néhánynak közülük sikerült bizonyos növekedést elérnie, de egyiküknek sem sikerült meghaladnia a válság előtti szintjét, még kevésbé csökkentenie azt a távolságot, amely a nyugati szomszédoktól elválasztotta őket. Felismervén, hogy önállóan nem tudnak sikert elérni, a volt kommunista blokk országai most minden reményüket a Nyugat politikai struktúráival való integrációjukhoz fűzik. Csakúgy, mint tíz évvel ezelőtt, az elitek széles körű támogatást élveznek a társadalomban. Mindenki azt gondolja, hogy a NATO katonai szövetségébe vagy az Európai Unióba történő belépés végül is lehetővé teszi ezeknek az országoknak azt, hogy kimeneküljenek abból a zsákutcából, ahová jutottak, és azt, hogy valóban csatlakozzanak a gazdag nemzetek családjához. A politikai integráció, úgy hiszik, maga után vonja a gazdasági integrációt.

“Amikor a népesség többségének életszínvonala hanyatlik és a korrupciós esetek aláássák az uralkodó pártok hazai támogatottságát, az európai integráció felé történő haladásról szóló jelentések a kormányzati politika legitimációjának forrásaként tűnnek fel. ‘Európát’ egy olyan legfelső tekintéllyé emelték, ahonnan levezethető a reform és az átmenet politikája – a mezőgazdaságtól kezdve egészen a bankügyig.”¹ A baloldaliak éppen olyan aktív propagandát fejtenek ki az Európai Unióba történő belépés mellett, mint a jobboldaliak, mivel ebben “a szociális állam fejlődésének”² lehetőségét látják.

Ezek a remények éppúgy kudarcra ítéltek, mint a korábbiak. A NATO-tagság nem hozott jómódot Törökország népének és egyáltalán nem tud javítani a tömegek helyzetén Lengyelországban vagy Magyarországon. Miközben a posztkommunista országok mindenáron arra törekszenek, hogy integrálódjanak a Nyugat struktúráival, a “mindenki saját magáért” elv alapján cselekszenek. A Cseh Köztársaság, Lengyelország és Magyarország félrelöki Romániát, Szlovákiát és a balti országokat. Ukrajna megpróbál helyet szerezni magának a sor végén. Oroszországnak már nincs semmi esélye. A régió hagyományos kötelékei, amelyek a szovjet haderő megjelenésénél jóval korábban léteztek, drasztikusan meggyöngültek, miközben az ellentmondások élesebbé váltak. Következésképpen a régió országai mindenben egyre függőbbé válnak a Nyugattól, a technológiától kezdve a tájékoztatásig. Jugoszlávia valamikor arra volt büszke, hogy független a katonai blokkoktól és nem zavarják belső etnikai konfliktusok (eltekintve az albán kisebbség problémájától, amelynek hatása időnként érzékelhető volt még Tito alatt is). Ma a volt Jugoszlávia nemcsak olyan terület, ahol etnikai háborúskodás pusztít, hanem fokozatosan átalakul egy olyan zónává, ahol a NATO katonailag jelen van. Az Európai Unió érdekeltségi körébe tartozó kelet-európai országok hihetetlen bürokratikus akadályokkal szembesülnek. Arra szólítják fel őket, hogy olyan sok tárgykörben szolgáltassanak adatokat, ami még a szovjet tervgazdálkodás szakemberei számára is elképzelhetetlen lett volna. Arra kényszerítik őket, hogy a legkülönfélébb jelentéktelen dolgokat koordinálják, egészen a paradicsom átmérőjéig. Valójában valami sokkal lényegesebb rejlik a bürokratikus késleltetés mögött, mint az, hogy a bürokraták Brüsszelben kedvüket lelik a hatalom gyakorlásában. A Nyugat egyszerűen nem tudja integrálni Kelet-Európát, még akkor sem, ha akarja. Legjobb esetben is naivak azok a remények, amelyeket a szociális helyzet javításához fűznek Keleten a Nyugattal történő egyesülés után. Ha a keleti országok valaha is belépnek az Európai Unióba, ez erősen megváltoztatja az Unió jellegét. Elitek klubjából olyan hierarchikus szervezetté fog alakulni, ahol a szegények és gyengék a gazdagok és erősek hatalmától függnek. Röviden szólva, a “kiterjesztett” Nyugat struktúrái valami hasonlóra lennének ítélve, mint a szovjet blokk struktúrái, amelyeket aztán leromboltak 1989-ben – vagy talán valami sokkal rosszabbra.

Egyre nagyobb néptömegek ébrednek rá arra, hogy az a kurzus, amelyet 1989-ben választottak, holtvágányra jutott. Ezért tiltakozó mozgalmak bénítják egyik országot a másik után. 1998-ban és 1999-ben tömeges zavargások rázták meg Albániát és Romániát. Lengyelországban és Ukrajnában mindennapossá váltak a dolgozók és a rendőrség közötti elkeseredett összetűzések. A régió politikai élete krízisek végeláthatatlan folyamatává alakult. De nemcsak a nyugati kapitalizmus csodálói kerültek nehéz helyzetbe. A baloldal is komoly problémákkal néz szembe. 1989-ben, amikor senki sem kételkedett a kapitalizmus kelet-európai győzelmében, a marxista kritikusok meg voltak győződve arról, hogy az új társadalmi viszonyok hamarosan arra kényszerítik a dolgozókat, hogy ráébredjenek valóságos érdekeikre, megszervezzék magukat és megvédjék jogaikat.

A Berlini Fal leomlása óta eltelt tíz évben Kelet-Európa nemcsak a kommunista jelszavakat utasította el és nemcsak az állami vállalatokat privatizálta, megteremtvén közben a saját fináncoligarchiáját. Kelet-Európa a világ kapitalista gazdaságának részévé is vált – új perifériájává. A periferiális gazdaság összes hagyományos vonása jelen van. Az adósság-függőség, ami már a kommunista rezsimek számára is komoly problémává vált a nyolcvanas években, gyorsan növekedett a kilencvenes években, akkor, amikor liberálisok váltották fel a kommunistákat. Egyre nagyobb méreteket öltött a függőség a külföldi piacoktól és technológiától, az informális gazdaság kiterjedt. A tőkehiány, az elavult eszközök modernizációjának növekvő igénye következtében általános problémává vált a régió összes gazdaságában.

1989 nemcsak nem hozta el a történelem végét; a kezdetét sem jelentette. Senki sem indulhat “tiszta lappal”. A második világháború előtt Közép- és Kelet-Európa országai, a cseh területek kivételével, a Nyugat perifériái vagy félperifériái voltak. A nemzeti tőke gyenge volt és a külföldi tőkéktől függött, az állami struktúrák tekintélyelvűek voltak, a hivatalnokok korruptak. A kelet-európai kapitalizmus gyengeségével magyarázható az, hogy a helyi elitek nem tudtak ellenállni a német lerohanásnak1939-től 1941-ig, továbbá annak, hogy később ezeket az országokat a szovjet befolyási övezethez csatolják. A kommunista blokk fennállásának egész ideje alatt Kelet-Európának az egypártrendszer kényszerzubbonyát kellett viselnie, ugyanakkor azonban gyors modernizáción ment keresztül. Lengyelország, Jugoszlávia és Magyarország újjáépült a romokból. Városok és iparágak nőttek ki, létrehozták az általános oktatás- és egészségügy rendszereit. Az alacsonyabb társadalmi osztályok előtt olyan lehetőségek nyíltak meg, amelyek korábban teljesen hiányoztak. Amikor Sztálin halála után politikai válság árnyékolta be a szovjet blokk csaknem valamennyi országát, az aktív ellenzék elnyomásának és a belső reformoknak a kombinálásával sikerült olyan megoldást találni, amely javított a többség helyzetén. Ez a döntés nagyon hatékonynak bizonyult. Az életszínvonal a hetvenes évek közepéig folyamatosan emelkedett. Egy fogyasztói társadalom körvonalai jelentek meg Kelet-Európában. Eközben az egyéni szabadság köre határozottan tágasabbá vált. Az 1990-es évek antikommunista ideológusai szeretnek elfeledkezni arról, hogy milyen kíméletlen politikai rezsimek uralkodtak a legtöbb ilyen országban a második világháború előtt és alatt. Azokkal a kormányokkal összehasonlítva, a kommunista rezsimek még liberálisabbnak is tűnnek, legalábbis Magyarországon és Lengyelországban. Mindez tömegtámogatást adott a kommunista rezsimek számára, amelyeket nem kizárólag a szovjet szuronyok tartottak életben. A Szovjetunión belül is egyre engedékenyebbé vált a politikai rendszer, lehetővé téve az emberek számára, hogy reménykedjenek a további fokozatos fejlődésben.

A szovjet rendszer modernizációs potenciálja azonban nyilvánvalóan kiürült az 1970-es évek végére. A Szovjetunióban a gazdasági növekedés mutatói már 1959-ben csökkenni kezdtek, amikor a háború utáni újjáépítés lényegében befejeződött. Csehszlovákia, amely a legkevesebbet szenvedett a második világháború alatt, és amely a legfejlettebb gazdasággal rendelkezett a kommunizmus előtti időkben, elsőként döbbent rá arra, hogy a létező rendszer keretein belül nincs többé kilátása a fejlődésre. Ez az oka annak, hogy Csehszlovákiában a pártállami elit számottevő része támogatója, sőt kezdeményezője volt az 1968-as reformmozgalmaknak. De a Szovjetunió még nem állt készen a változásokra. Sőt, az 1973-as arab-izraeli háborút követő olajválság petrodollárok jelentős tömegét áramoltatta a Szovjetunióba. Az olcsó szovjet olaj az ipar növelésének folytatására ösztönözte a “baráti országokat”. Leonyid Brezsnyev alatt a “stabilitás” lett a fő jelszó a Szovjetunióban. Ezt a “stabilitást” azon az áron szerezték meg, hogy elzárkóztak a fejlődés új útjainak keresésétől. Az új társadalmi szerződés szerint a tömegek tartózkodni fognak a polgári szabadságjogok növelésének követelésétől, cserébe viszont megkapják a fogyasztás növekedését. Ez volt a korrupció elharapózásának időszaka, nemcsak a társadalom csúcsán, hanem minden rétegében. Olajdollárokkal fizettek az importált fogyasztási javakért és technológiákért. Ez a pénz azonban nem volt elegendő, és a szovjet kormány elkezdett külföldi kölcsönökért folyamodni. Az 1970-es évek az olcsó hitel évei voltak. Ennek következtében Lengyelországot, Magyarországot, Romániát és a Szovjetuniót a Nyugat legnagyobb adósai között tartották számon.

A fejlődés választott útja Kelet-Európa országai számára azt biztosította, hogy fokozatosan be fognak kapcsolódni a világgazdaságba, mégpedig a Nyugat perifériájaként. Függőségük folyamatosan nőtt az 1970-es, 1980-as években. Belső problémáik ugyanakkor nem oldódtak meg. Kezdve attól, hogy a rendszer képtelen volt eleget tenni a fogyasztói elvárásoknak, egészen addig, hogy nőtt a politikai elégedetlenség, amit csak megsokszorozott egy szűk látókörű sértettség. Az 1989-es mozgalom épp annyira volt a felbőszűlt fogyasztók felkelése, mint a felébresztett “civil társadalom” lázadása.

A lázadó erők közötti kapcsolat különböző volt az egyes országokban; Csehszlovákiában “bársonyos forradalom” zajlott le, míg Romániában a polgárháború határáig jutottak el. A változás folyamatában részt vevő tömegek aránya szintén különbözött. Lengyelországban és Romániában az emberek kimentek az utcára, hogy változásokat követeljenek, Magyarországon passzívan várták a hatalom és az ellenzék “kerek asztalának” eredményeit, Oroszországban a tömegek jelentős része már a kezdetektől tartott a reformoktól. Mindent számba véve, a történések dinamikus és társadalmi jellege mindenütt ugyanaz volt.

A felszínen úgy tűnhet, mintha az 1989-es események az 1968-as reformtörekvések folytatásai lennének. De ez nem így volt. A Brezsnyev-korszak volt az az idő, amikor a szovjet blokk összes országában teljesen korrupttá vált az uralkodó réteg. Paradox módon, a korrupció a bürokráciát fogékonnyá tette a demokrácia jelszavai iránt. Az elit rétegekben felébresztett új szükségleteket csak egy “nyitott társadalom” tudná teljesen kielégíteni. Ráadásul a hatalom legitimációjához egy új mechanizmusra volt szükség. Olyan körülmények között, amikor a társadalom egyre inkább rétegződött, egy egalitáriánus ideológia már nem felelt meg a hatalmon lévőknek, mivel nem szolgálhatta hatalmuk igazolását. A kommunista hatalom struktúráinak eltávolítása pontosan azt szolgálta, hogy megnyíljon az út afelé a végső átalakulás felé, amely Kelet-Európa országait a kapitalista világgazdaság perifériájára vezeti. Ebben az értelemben az 1989-től 1991-ig tartó időszak nem volt sem fordulópont, sem egy új korszak kezdete, csupán azoknak a folyamatoknak a betetőzése, amelyek a korábbi évtizedekben alakultak ki. A kommunista elitek azért adták meg oly könnyen magukat, mert maguk is azt érezték, hogy régóta nyomasztja őket ez a hatalom, pontosabban a hatalom korábbi formája. A bürokrácia természetesen nem volt egységes. Elnyomó szervezete és ideológusai féltek a változástól, de hatalmukat már elveszítették. A régi nómenklatúra saját válságát azon az áron oldotta meg, hogy lerombolta a rendszert. Ez a nómenklatúra arra törekedett, hogy megtartsa pozícióját, azaz hatalmát pénzzé konvertálva, ennek a pénznek a segítségével hatalmon maradjon. A kommunista elit fokozatosan burzsoává vált már jóval 1989 előtt. A keleti blokk szétesése lehetővé tette számára, hogy nyíltan burzsoáziának vallja magát.

Kelet-Németország kivétel volt. A Nyugat egyszerűen annektálta. A tömegek fogyasztói igényeit kielégítették, de a helyi nómenklatúrát kiszorította az összehasonlíthatatlanul gazdagabb és erőteljesebb nyugati burzsoázia. Miután a bürokratákat elintézték, a helyi értelmiség elnyomása is megkezdődött. Az áldozatok tiltakoztak. Mivel meghiúsult az a lehetőség, hogy integrálódjanak a rendszerbe, arra vágytak, hogy megváltoztassák azt. Nem meglepő, hogy a német “új tartományokban” sokkal hamarabb újjáéledt a baloldali mozgalom, mint Kelet-Európa többi részén.

A tömegeket mindenütt becsapták. De épp ilyen helytálló, ha azt mondjuk, hogy az emberek pontosan azt kapták, amit követeltek. A helyzet arra a közismert mesére emlékeztet, amelyben egy ember, aki egyetlen nap alatt akar meggazdagodni, megtudja, hogy szeretett fia meghalt és így másnap kifizetik neki a biztosítás összegét. 1989-ben az emberek szabadságot akartak és azt, hogy hozzáférjenek a nyugati fogyasztási javakhoz. Mindkettőt megkapták – de milyen áron?

A posztkommunista országok gazdaságai mély depressziót éltek át, az életszínvonal hanyatlott. A tömegek nagy része számára nehezebbé vált az oktatási rendszerbe való belépés, és az általános ingyenes egészségügyi rendszer is szétzilálódott. A fogyasztói paradicsomról kiderült, hogy nem más, mint a kiválasztott kevesek klubja. A munkanélküliség az összes országban 10–16 százalékot ért el, kivéve a Cseh Köztársaságot és Fehéroroszországot.

Mivel sem az állami, sem a magánvállalkozások nem voltak képesek arra, hogy megfelelő számú munkahelyet teremtsenek, az emberek a szerint az elv szerint kezdtek el élni, hogy “a fuldokló megmentése a fuldokló számára is munka”. Emberek millióit vonták be jelentéktelen magánvállalkozásokba, de olyan alacsony technológiai és szervezeti szinten, amelyen – miként sok szakember elismeri – a kis vállalkozások “inkább a gazdasági változások kerékkötőivé, mintsem motorjávᔳ válnak. Ezek a “vállalkozók” nem afféle peremre szorult kispolgárok, akik sem tulajdonnal, sem megbízható létfenntartási eszközökkel nem rendelkeznek, és csak nehézségek közt tengődve tartják fenn magukat. Az ő életük labilis és tele van kockázatokkal. Az 1990-es évek végére az önfoglalkoztatók aránya a volt szovjet blokk országaiban – miután gyorsan meghaladta a nyugat-európai, ázsiai és latin-amerikai szinteket – elérte Afrikáét.

Az “árnyékgazdaság” gyorsan növekedett a régióban majdnem mindenütt. 1989-ben a reform ideológusai egyöntetűen azzal érveltek, hogy a feketepiac és az illegális üzletelés kizárólag a központi tervezés és a merev állami szabályozás körülményei között tenyészik, mivel ez a társadalom elemi reakciója a gazdasági tevékenység “természetellenes” megszorításaira. A híres orosz tudós, Szergej Glazüjev megjegyzi, hogy “az államnak mint az ellenőrzés alapvető közegének az eltávolítása a gazdaságból nem a piac önszabályozásához és versenyhez vezetett, hanem ahhoz, hogy banditák vették át a funkcióját”.⁴

A modernizáció ígéretei dacára, a gazdaság és a társadalom lényegében minden ilyen országban pontosan az ellenkezőjén ment keresztül. A cégeket és intézményeket kompjuterekkel látták el, de a tömegek oktatási színvonala meredeken esett. A Nyugattal szembeni lemaradás nőtt. A termelési hatékonyság mutatói romlottak, még a legsikeresebb országokban is, mint például a Cseh Köztársaságban. Ha a cseh gazdaság energiaigénye az 1980-as években körülbelül 40 százalékkal magasabb volt, mint Nyugat-Európa fejlettebb országaiban, az egy főre eső energiafelhasználást tekintve, és 150 százalékkal magasabb volt a GDP-ben mérve – 1995-re ez a lemaradás növekedett. Közvetlen következménye volt ez annak, hogy a vállalkozásokban lelassult az eszközök fejlesztésének folyamata. A Cseh Köztársaság további lemaradása a Nyugattól a munka termelékenységében is megmutatkozott. 1989-ben ez az index az európai uniós szint 39 százaléka volt, és 1995-ben – dacára a modernizációnak, ami sok olyan vállalatnál lezajlott, amelyet a nyugati tőke vásárolt meg – csak 33 százalék.⁵ A többi országban sokkal drámaibban nőtt a technológiai lemaradás és a függőség a Nyugattól. Oroszországban és Ukrajnában a helyzet egyszerűen katasztrofálissá vált.

Ahogyan a Harmadik Világban, megtörtént a gazdaság technológiai rétegződése. Az egyik oldalon a fejlett vállalatok kis csoportja közvetlenül integrálódott a világpiacba, itt magas béreket fizetnek, a külföldi tőke tulajdonában vannak vagy annak érdekeit szolgálják. A másik oldalon ott van az összes többi vállalkozás, amely megpróbál működni a helyi piacon és nehézségekkel küzd létfeltételei megteremtése közben. A paradox az, hogy a “fejlett” vállalatok egy napig sem élnének meg, ha a “hagyományos háttérszektor” nem biztosítaná az önreprodukciót a társadalom egésze számára. Valójában a külföldi vállalkozók és a helyi pénztőke a hatóságoktól kapott aktív támogatás segítségével kihelyezi költségeit a hagyományos szektorba.

Bármely elfogulatlan megfigyelő láthatja, hogy egyetlen ország sem lett gazdagabb, ha lelkiismeretesen követte a neoliberális nézeteket. Moldávia, Oroszország és Kirgízia is a Nemzetközi Valutaalap (IMF) szakácskönyvének receptjeit követte az utolsó betűig, de gazdaságaik elbuktak. Ezzel szemben Szlovénia visszautasította a privatizációt, a régióban a legmagasabb életszínvonalat élvezi, és jó úton van afelé, hogy gyorsan belépjen az Európai Unióba. A privatizáció nemcsak hogy nem segítette a modernizációt Kelet-Európa országaiban, de végső soron szoros kapcsolatban van az általános hanyatlással. Éppen azokban az országokban szembeszökő az ipar növekedése, amelyek nem követték az IMF diktátumait – Kínában, ahol fennmaradt a kommunista rezsim, és Fehéroroszországban, ahol sok évi krízis után a Nyugat által oly gyűlölt Alexander Lukasenko került hatalomra. Bizonyos fokú siker regisztrálható 1989 és 1997 között a Cseh Köztársaságban is, ahol a privatizációt csak szimulálták (a privatizált vállalkozásokat az állami befektetési bankok vásárolták föl). A privatizáció eredményei Ukrajnában különösen tanulságosak. A liberális reform eredményeit elemezve a közgazdász Jurij Buzdugan megállapította, hogy a teljesítmények zuhanása összehasonlíthatatlanul nagyobb volt azokban a szektorokban, ahol széleskörű privatizációt hajtottak végre.⁶

Az árszabályozás mellőzése és a vállalkozás teljes szabadságának bevezetése az ígért jólétet sem hozta el. Glazüjev már 1994-ben megállapította: “A gazdaság liberalizálásának mértékét tekintve Oroszország lehagyott sok fejlett kapitalista országot. Az állami szabályozástól és felügyelettől való jelenlegi szabadságunk azonban kiegészül a gazdasági tevékenység módszerei és eredményei iránt érzett felelősségtől való szabadsággal”.⁷ Az ország példátlan válságba süllyedt. Az eredmények hanyatlása mindenben túltesz a “Nagy Depresszió” idején tapasztaltakon, és az 1998-as pénzügyi összeomlás a pénzügyi stabilizációs politika teljes csődjét is napvilágra hozta. A válság olyan mélynek bizonyult, hogy 1999-ben még mértéktartó szakemberek is azt állították, a válságból kivezető egyetlen reális út “az áttérés a gazdaság mobilizációjára”.⁸

Nagyon lényeges, hogy a gazdasági növekedés mértékének hanyatlását és a Nyugattal szembeni technológiai lemaradást állandóan úgy emlegették, mint annak a válságnak a fő szimptómáit, amely a szovjet típusú társadalmak bukásához vezetett. Miután elindultak a kapitalista úton, ezek a társadalmak úgy küzdötték át magukat a következő évtizeden, hogy közben sokkal súlyosabb hanyatlást kellett elviselniük, és – legalábbis a felszínen – beletörődtek a Nyugattól való függőségbe. A magyarázat egyszerű: ami elfogadhatatlan volt a két rendszer közötti verseny keretei között, teljesen természetes lett, miután az egész világ egyetlen kapitalista rendszerré egyesült. Ennek a rendszernek a kontextusában egészen természetes, hogy egyes országok dinamikusabban fejlődnek, mint mások, és hogy a “periféria” elmaradottsága szükséges feltétele a “centrum” virágzásának.

Természetesen Kelet-Európa országai maguk is azt remélték, hogy a “centrum” részeivé válnak. 1989-ben a kommunista országok legtöbb polgára teljesen közömbös volt az éhezésre ítélt afrikai népek vagy az ázsiai szegénység iránt. A reformok eredményei nemcsak megjósolhatóak voltak, de az emberek nagyon is megérdemelték őket. A szegénység és a bizonytalanság, ami járványként söpört végig Kelet-Európán, egyfajta történelmi büntetés volt a felelőtlen fogyasztói ambiciókért és a világ más részein élők iránt érzett faji megvetésért.

Ha a nyugati stílusú gazdagság megtévesztő volt, a demokrácia bizonyos mértékben realitássá vált. Ebben is van egy paradoxon: amikor az emberek a nyugati életszínvonalról álmodoztak, akkor ezt “bent” tették, magánemberekként, de amikor a Nyugaton meglévő politikai szabadságjogokat követelték, akkor “kint” voltak hangosak. Végső soron pontosan azt kapták, amit követeltek – szabadságot. De gazdagság nélkül.

A nyugati demokráciára jellemző intézmények a régió csaknem valamennyi országában kiépültek, Albániát és Oroszországot is beleértve. A Cseh Köztársaságban és Lengyelországban az intézmények viszonylag hatékonynak bizonyultak, ez nem mondható el Albániáról a választási rendszer merevsége miatt, Oroszországról a tekintélyelvű alkotmány miatt, vagy Lettországról, ahol a népességnek majdnem a fele nem kapta meg az állampolgári jogokat. De még a legjobban prosperáló országok is olyan problémákkal szembesültek, amelyek megkérdőjelezik a demokratikus jövőt.

Az “átmenet folyamatának” árát az emberek többségével fizettették meg. Emberek milliói számára, akik a fogyasztási paradicsom eljövetelére vártak, jelentett ez megrázkódtatást. Nem meglepő, hogy a neoliberális ideológia “tiszta formájában” gyorsan elveszítette vonzerejét. Ha az emberektől további áldozatokat vártak, kiegészítő motivációkra volt szükség. A neoliberalizmust nacionalizmussal támasztották alá.

A szovjet korszakban a nacionalista eszmék erőteljes ösztönzést jelentettek az emberek számára a rendszerrel szembeni ellenállásra. Kelet-Európa történelmének nacionalista interpretációja nem látott mást a kommunizmusban, mint egy olyan rendszert, amelyet a szovjet szuronyok vezettek be. Az emigráció orosz nacionalista sajtója éppen ellenkezőleg azzal érvelt, hogy a kommunista eszmék teljesen idegenek az orosz néptől; Nyugatról importálták őket Oroszországba, és a zsidók és a lettek ültették el. A kommunista elmélet és gyakorlat nacionalista alternatíváját keresve, a nacionalizmus ideológusai az 1945 előtti évekhez fordultak (Oroszországban a cárizmus idejéhez), egyfajta “aranykort” látván bennük. A kommunistákat követő rezsimek már a kezdet kezdetén a múlt feltámasztását tűzték ki célul. Ebből adódik a régi állami szimbólumok általános visszaállítása (mint Oroszországban, Magyarországon és Lengyelországban), egyes esetekben a régi alkotmányoké is (mint Lettországban és Észtországban). Lengyelország és Oroszország, bár hivatalosan köztársaságok maradtak, koronával díszítették fel címerüket. Szlovákiában, Horvátországban és 1996-ig Fehérorosz­országban is olyan állami szimbólumok kaptak hivatalos státust, amelyeket korábban a helyi fasiszták használtak.

A múlthoz való visszatérés mindig utópia volt. Kelet-Európa minden országában a társadalom szociális, gazdasági, sőt demográfiai struktúrái is radikálisan megváltoztak az 1920-as, 1930-as évek óta. A háború előtti “aranykorhoz” való visszatérés eszméje is egy reakciós utópia volt, mivel a létező társadalom – miután a kommunista uralom 40 éve alatt átalakuláson ment keresztül – a szociális és gazdasági fejlődés sokkal magasabb szintjén állt, mint az a társadalom, amelyhez visszatérni óhajtottak. Nem meglepő, hogy a restauráció folyamatának előrehaladásával egyre inkább nőtt a spontán ellenállás. A szülők nem akartak kötelező vallásos nevelést az iskolákban és az óvodákban. A nőket elkeserítette, hogy kísérletek történtek az abortuszhoz való joguk megnyirbálására vagy jogaik csorbítására a bonyolultabb válási ügyekben. Paradox módon, a Nyugat felé való politikai és gazdasági orientáció összekapcsolódott a társadalom életének demodernizációjával. A kommunizmus előtti időkben Kelet-Európa legtöbb országa feltétel nélkül függött gazdaságilag a Nyugattól. A múlthoz való visszatérés ideológiája a periferiális kapitalizmus restaurációját biztosította. Ez nagyonis megfelelt a transznacionális társulásoknak és a nyugati pénzügyi intézményeknek. Ami pedig a helyi eliteket illeti, a többségüknek egyszerűen nem volt más választása.

A neoliberalizmus kritikusai egységesen hibáztatták az új eliteket azért, hogy a társadalmat a tizenkilencedik századba akarták visszavezetni, és hogy egy olyan társadalmi rendszert akartak Kelet-Európába plántálni, amely rég letűnt a Nyugaton. Ha összehasonlítjuk azt a kapitalizmust, amely a kontinens keleti részén körvonalazódott, azzal a kapitalizmussal, amely az Európai Unióban uralkodott, nem volt nehéz erre a következtetésre jutni. “Az a társadalom, amely most bontakozik ki Oroszországban, távol áll a nagyon hatékony, szociálisan orientált piacgazdaságoktól” – állítja az Orosz Tudományos Akadémia egyik jelentése. “Ez inkább egy olyan társadalom, amely a tulajdonosok rétegének hipertrófiáján, a szervezett bűnözésen és a külföldi országoktól való függőségen alapul. Társadalmi-gazdasági szempontból nézve ez nem egy lépés előre, hanem azt jelenti, hogy az országot kétszáz évvel visszaveti a primitív, ‘vad’ kapitalizmus korszakába”.⁹ “Lengyelországban ma a tizenkilencedik századi vadkapitalizmus jellegzetességei kerültek felszínre” – írja Tadeusz Kowalik¹⁰ lengyel közgazdász.

A “vad”, “primitív” és “elmaradott” kapitalizmus gondolata Kelet-Európában jól jön mind a baloldaliaknak, mind a neoliberálisoknak. Az előbbiek számára lehetővé teszi, hogy finoman utaljanak a klasszikus marxista szövegekre, ezzel szemben az utóbbiak azzal tudnak érvelni, hogy idővel, a “civil társadalom” fejlődésével együtt a kelet-európai kapitalizmus is “civilizálódni” fog. Európában a “vadkapitalizmus” korszakában nem volt sem Nemzetközi Valuta Alap, sem fejlett tőzsdei spekulációs rendszer, sem transznacionális társulások. Az “elmaradott” és “vad” kelet-európai struktúrák bensőséges kapcsolatban állnak a “fejlett” és “civilizált” nyugatiakkal. Sőt, mi több, a nyugati kapitalizmus az 1990-es évektől egyáltalán nem egy “civilizáltabb” irányba tart. Másként szólva, az 1990-es években nem annyira a posztkommunista kapitalizmus “civilizálódott”, mint inkább a nyugati kapitalizmus vált “vaddá”. Az egyetlen különbség az, hogy a neoliberális politika Nyugaton összeakaszkodott a “civil társadalom” erős védekező soraival. A posztkommunista országokra viszont, ahol a “civil társadalom” gyenge volt, a neoliberális modellt egy “lovassági rohammal” rá tudták kényszeríteni, tehát sokkal gyorsabban és következetesebben. Minden propaganda ellenére, az 1989-es események egyáltalán nem jelentették a “civil társadalom” győzelmét az állam felett. A nyugati típusú politikai intézmények ugyan létrejöttek, de a nép részvétele a politikai életben – akárcsak korábban – minimális volt, és szinte semmi kapcsolat nem volt a demokratikus folyamatok és a döntéshozó mechanizmusok között.

A posztkommunista demokráciáról kiderült, hogy éppen olyan “alulfejlett” és “elmaradott”, mint a helyi kapitalizmus. De itt nem az a probléma, hogy hiányoznak a hagyományok vagy rövid az idő. Az alulfejlettségnek és elmaradottságnak ugyanaz a magyarázata: 1989 után Kelet-Európa társadalmai integrálódtak a kapitalista rendszerbe, a periféria szereplőiként. A Cseh Köztársaság és Szlovénia csakúgy, mint a német “új tartományok”, közelebb voltak a “centrumhoz”, mint Lengyelország és Románia, nem beszélve Oroszországról és Ukrajnáról. Még a legkivételezettebb országoknak sincs azonban esélyük arra, hogy gyorsan váljanak a Nyugat valódi részévé. A “kiválasztottak klubjának” bővítéséhez szükséges erőforrások egyszerűen nem léteznek. A Cseh Köztársaság vagy Szlovénia esetleges sikere új problémákat jelenthet Portugália vagy Görögország számára, amelyek klubtagsága ugyancsak ingatag.

A periferiális kapitalizmus más logika szerint fejlődik, mint a “centrum” országainak kapitalizmusa. A hírhedt tőkefelhalmozásról, amelyről azt feltételezik, hogy biztosítja a helyi vállalkozó osztály felemelkedését, kiderült, hogy lehetetlen, mivel a globa­lizált világgazdaság keretei között a befektetési források spontán újraelosztása folyamatosan a “centrum” javát szolgálja. Az évtized végére a korábbi kommunista blokk majdnem minden országa ugyanazzal a problémával szembesült, mint a fejlődő országok Afrikában, Ázsiában és Latin-Amerikában – a befektetések hiányával.

Azt az elméletet, mely szerint a magántulajdon győzelme gyors befektetést hoz a független vállalkozók osztálya számára, szintén megcáfolta a tapasztalat. “A posztkommunista társadalmi struktúra legmegkülönböztetőbb jegye Kelet-Európában a tőkés osztály hiánya” – állítják szociológusok.¹¹ “Miután hat év eltelt gazdasági szabadságban – jegyzi meg meglepetten Dmitrij Galkov­szkij liberális író –, nem tehetünk mást, mint sétálhatunk Moszkva központjában fényes nappal egy lámpással a kezünkben, és azt kiálthatjuk: »Mutassatok nekem egy igazi kapitalistát!«”¹² Semmi okunk arra, hogy meglepődjünk ezen, hiszen az 1989 óta zajló átalakulásnak már kezdettől fogva ez volt a lényege. A nómenklatúra burzsoává vált, de nem vált kész burzsoáziává. Beleolvadt a kapitalista világrendszerbe, elfogadta a rendszer játékszabályait, de nem vetette le saját jellemző vonásait. A nómenklatúra és a technokrácia nemcsak a kapcsolatait és a hatalmat örökölte a “kommunista” rendszertől, de jelentős mértékben a hatalom módszereit is.

Liberális tudósok hasonlóságot találtak az itteni sógor-komaságon alapuló kapitalizmus és a délkelet-ázsiai országok “aberrációi”, sőt a Japánban fellelhető félfeudális üzleti struktúrák között. Utólagos éleslátással a piacgazdaságok összes hibáját csupán a “speciális helyi adottságokkal” próbálták magyarázni, jóllehet a periferiális kapitalizmus nem lehet más, mint “különböző” és “anomáliás”. Éppen a társadalom régi rendjéhez való nagyfokú ragaszkodás akadályozta meg a társadalmi robbanást, dacára a “reformfolyamattal” való tömeges elégedetlenségnek. A munkások függése a menedzsmenttől, a szociális jóléti ellátások maradványainak bürokratikus paternalizmussá alakítása és a politikai klientúra mind hatékony védelmül szolgáltak az osztályharc ellen.

A kommunista rendszer nem engedte meg az embereknek, hogy tudatára ébredjenek érdekeiknek, vagy hogy egyesüljenek azok megvédése érdekében. Az előző társadalomban az egyes állampolgárok csak fogyasztóként cselekedhettek önállóan, minden egyebet az állam szervezett meg számukra. Ez az, amiért 1989-ben emberek milliói oly hihetetlenül naivak voltak és oly könnyen ráálltak arra, hogy saját érdekeik ellenében manipulálják őket. A piac ezzel szemben arra kényszeríti az embereket, hogy tudatában legyenek saját érdekeiknek és annak, hogy ezek az érdekek hogyan ütköznek más emberek érdekeivel. A munkások felfedezik, hogy nemcsak fogyasztók, hanem bérbe vett alkalmazottak. A piac tapasztalata jelentős iskola az antikapitalista mozgalmak számára.

Egy ilyen helyzetben a periferiális kapitalizmus számára életbevágóan fontos, hogy fenntartsa a hagyományos kötelékeket, hogy megvédje a munkásokat a piac megrázkódtatásaitól és visszatartsa a vállalkozókat a munkásokkal való közvetlen összetűzésektől. Ezek a korporatív, patriarchális és korrupt hagyományos struktúrák azonban megakadályozzák azt, hogy egy dinamikusabb vállalkozói osztály alakuljon ki. Eltorlaszolják a modernizáció útját, még abban az ésszerű értelemben is, amennyiben a modernizáció valóban szükséges a nemzetközi pénztőke számára. A társadalom holtvágányra jut.

A helyi liberális ideológusok és a nyugati kommentátorok azt hangoztatják, hogy a társadalmat meg kell szabadítani a helyi “barbárságtól”, és ha majd ezt a kapitalizmust “megtisztították”, integrálódnia kell a “világ civilizációjával”. Pontosan ugyanígy hangoztatta Gorbacsov azt, hogy a szovjet rendszert meg kell “tisztítani” a bürokráciától és a tekintélyelvűségtől. A neoliberalizmus ideológiájának szavaival a kelet-európai kapitalizmus éppen olyan “deformált”, mint amilyen a “szocializmus” volt a peresztrojka ideológiájának szavaival.

Ez végeláthatatlan viták sorát váltja ki a “nyugatosítók” és az “anyaföldet” védők (azaz a nacionalisták) között lényegében a volt keleti blokk minden országában. De sem a “nyugati út” támogatói, sem a “megkülönböztetett identitás” bajnokai nem tudnak kiutat találni ebből a helyzetből. Mégcsak megélni sem tudnak egymás nélkül, mivel a “civilizált” és a “barbár” struktúrák szorosan összefonódtak.A periferiális kapitalizmus nem fogja modernizálni Kelet-Európát. Ezért aztán – a liberalizmus nyelvén szólva – bármilyen komoly kísérlet történik is a kapitalizmus “megtisztítására”, éppúgy bukásra van ítélve, mint Gorbacsov peresztrojkája. A korporatív és nómenklatúra struktúrák lerombolása lehetetlen a periferiális kapitalizmus alapjainak aláásása nélkül. Nem sikerülhet a nómenklatúra álburzsoáziát és a bűnöző klánokat “igazi” vállalkozókkal helyettesíteni anélkül, hogy ne vonnánk kétségbe éppen a magánvállalkozás és a “magántulajdon szentségének” elvét. Ez az, amiért csak a baloldal tudja megoldani a modernizáció kérdését Kelet-Európában és csak radikális burzsoá-ellenes rendszabályokkal. A 1990-es évek végén a régió egyetlen országa sem állt készen ilyen változásokra, és a baloldali pártok maguk is képtelenek voltak arra, hogy radikális erőként cselekedjenek. Ebből csak egyetlen következtetés adódik – új forradalmi megrázkódtatások hiányában a posztkommunista világ arra van ítélve, hogy azon az úton járjon, amelyet ma követ. Kelet-Európa legtöbb országában a baloldaliak “nyugatosítók” lettek (ez talán az egyetlen, amiben különböznek a jobboldaliaktól), míg Oroszországban, amely mély nemzeti megaláztatást élt át, a Kommunista Párt a szlavofilizmus felé fordult. A baloldali pártok azonban egyik esetben sem a tömegekre, nem a dolgozók többségére akarnak támaszkodni, hanem a helyi elitek egyes csoportjaira. A baloldal gyakorlatilag a neoliberális rendszer részévé vált, nem tud és nem akar úgy cselekedni, hogy kifejezze a tömegek tiltakozását. Ez a régió népeit új áldozatokra és kétségbeesésre fogja ítélni. Ilyen körülmények között elkerülhetetlen a politikai demokrácia hanyatlása. Ennek már az összes tünete megfigyelhető. A gyakorlatban a valódi döntéshozatal már távol áll a demokratikus eljárásmódoktól, miközben az állami intézmények egyre inkább tekintélyelvűvé válnak és nacionalista mozgalmak ütik fel a fejüket a “mélyből”.

A rendszerrel szembeni ellenállás nő. A munkásosztály egyes elemei a baloldali mozgalmak lehetséges bázisává válnak, miután meg- és kijárták a piac iskoláját, bár ez a bázis összehasonlíthatatlanul kisebb, mint azt az ortodox marxisták feltételezték. A kommunista rendszer elutasítása után Kelet-Európa megint ugyanazokkal a problémákkal néz szembe, amelyek a huszadik század eleje óta kínozták. A modernizáció és a függetlenség kérdései, amelyekkel sem a liberálisok, sem a nacionalisták nem tudtak megbirkózni, ismét napirendre kerültek.

Ebben a helyzetben a baloldalnak az a kötelessége, hogy saját tervvel álljon elő. Ennek a tervnek nemzetinek kell lennie, de ugyanakkor következetesen nacionalizmus-ellenesnek. Annyiban kell nemzetinek lennie, amennyiben elkötelezett amellett, hogy saját országa érdekei elsőbbséget élveznek a fejlődésben; meg kell mutatnia, miként kell legyőzni a függőséget a Nyugattól és hogyan kell a gazdaságot az ország saját érdekeinek szolgálatába állítani. Ennek a tervnek nacionalizmus ellenesnek kell lennie, mert a nacionalizmus a helyi elitek ideológiája, akik abban érdekeltek, hogy megőrizzék privilégiumaikat, és ezért abban is, hogy fenntartsák a periferiális kapitalizmust. A nemzeti érdekeket az elitek érdekeinek ellensúlyaként kell beállítani. A helyi elitek lényegüket tekintve nemzetellenesek, mivel népellenesek. Nacionalista retorikájuk csak elleplezi azt, hogy naponta kirabolják a tömegeket. Sem a nemzetközi, sem a helyi tőke nem tudja teljesíteni a társadalmi és a technológiai modernizáció feladatát, azon egyszerű oknál fogva, hogy ezek a feladatok még a napirendjén sem szerepelnek. Még kevésbé képesek arra, hogy a radikális változáshoz szükséges erőforrásokat mobilizálják. A nemzeti fejlődés bármely tervezete azt igényli, hogy az államnak mint fő befektetőnek a szerepe drámai módon növekedjék. Ez azt jelenti, hogy a privatizációt előbb-utóbb egy olyan politikának kell felváltania, amely bővíti a társadalmi szektort. A modern világban lehetetlen egyedül hadat üzenni a nemzeti függetlenségért. Kelet-Európa népei több ízben megmutatták szolidaritásukat, amikor megvédték jogaikat a szovjet “nagy testvérrel” szemben. A szolidaritás még inkább szükséges akkor, amikor a moszkvai “nagy testvér” helyét valaki Washingtonból vagy Brüsszelből tölti be.

Az Európai Unióval való integráció a kelet-európai fogyasztó utolsó reményét és utolsó nagy illúzióját reprezentálja. Ezek a remények nem fognak valóra válni, sem azok számára, akik kívül maradnak az Unión, sem azok számára, akiket befogadnak. Az előbbiek semmit nem fognak kapni, míg az utóbbiak ismét olyan dolgokat fognak kapni, amiket nem vártak. A politikai ciklus eléri csúcspontját. A “gazdagok klubjába” való integrálódásról szóló álmokat fel fogja váltani annak belátása, hogy az embernek meg kell védenie saját érdekeit. A fogyasztónak állampolgárrá és proletárrá kell válnia.

Kelet-Európában nem létezik egyetlen homogén munkásosztály a hagyományos marxista értelemben. Lényegében sehol sem létezik ilyen. A periferiális kapitalizmus körülményei között a baloldali mozgalom nem “osztálymozgalomként”, hanem “népmozgalomként” bontakozik ki. Ugyanakkor azonban még az olyan elemi követelések is, mint a bérek azonnali kifizetése vagy a szénbányászat megtartása, megkérdőjelezik a rendszer létét. Ezeket az igényeket mindaddig nem lehet kielégíteni, amíg az egész gazdasági kapcsolatrendszer, beleértve a Nyugattal és az IMF-fel való kapcsolatot, nem megy át radikális változásokon.

A régi problémákhoz való visszatérés elkerülhetetlenül magával hozza a kísértést, hogy megismételjük a régi megoldásokat. Azt jelenti-e ez, hogy Kelet-Európában vagy legalábbis néhány országában lehetséges annak a kommunista rendszernek az újjáéledése, amely 1989-ben összeomlott? Vannak emberek, akik erről álmodoznak, míg mások félnek ettől. De nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba. Dacára azoknak a párhuzamoknak, amelyek a század vége és eleje között fellelhetők, van egy alapvető különbség e között a két időszak között. A Szovjetunió évei nem teltek el hiába. A társadalom sokkal műveltebb, fejlettebb és összetettebb lett. Éppen ez az oka annak, hogy olyan gyengék azok az ortodox kommunista csoportocskák, amelyek az 1920-as évek formulái szerint próbálnak meg élni.

A baloldal előtt az a feladat áll, hogy okuljon a szovjet kommunizmus történelméből és a Harmadik Világ nemzeti fejlődésének tapasztalataiból is. Ebben az esetben nem az a probléma, hogy mennyire voltak “szocialisták” ezek a modellek. Az a lényeges, hogy mindkettő a periferiális kapitalizmus alternatívájaként emelkedett ki. Mindkettő vereséget szenvedett. Kelet-Európa országai visszatértek a kapitalista világrendszerhez, míg a Harmadik Világ államai soha nem törtek ki belőle. Mind a szovjet modell, mind a Harmadik Világ nemzeti mozgalmai felgyorsították a fejlődést azon az áron, hogy megtagadták a demokráciát. Végső elemzésben bukásuk döntő oka az volt, hogy figyelmen kívül hagyták az emberi jogokat és a személyes szabadságot. A bukás nem azért következett be, mert 1989-ben emberek milliói hirtelen elkezdték követelni a szabadságot (valójában sokan még azt sem tudták, mi az), hanem mert egy olyan társadalom, amelyik nem szabad, nem tudja mozgósítani innovatív potenciálját és nem tud sikeresen ellenállni a kapitalizmus offenzív propagandájának és fogyasztói vonzerejének.

Az 1990-es évek végére világossá vált, hogy a politikai felszabadulás egyszerűen mellékterméke volt a kommunista rezsimek válságának. A periferiális kapitalizmus hosszú távon összeegyeztethetetlen a demokráciával. A baloldal újraéledése Kelet-Európában (és a világ egészén) végső soron attól függ, hogy a baloldaliaknak milyen mértékben sikerül a vezető demokratikus és innovatív erővé válniuk. Valóra fog-e válni a felszabadulás új terve? Csak abban az esetben, ha olyan átfogóbb globális változások részévé válik, amelyek végül is a kapitalista világrendszer eltörléséhez és egy igazságosabb világrenddel való felváltásához vezetnek. Nekünk, Kelet-Európa polgáraiként nincs különleges sorsunk. A fogyasztói paradicsom illúzió volt, de a harc a szabadságért és az igazságosságért csak most kezdődik.

(Fordította: Pach Éva)

Jegyzetek

1 Andor László: A magyarországi baloldal és az euro-atlanti integráció, ESZMÉLET, szerk.: Krausz Tamás (Budapest, 1997), p.202.

2 Petr Uhl: Attitudes to EU Membership in the Czech Republic, (Az EU-tagsághoz való viszony a Cseh Köztársaságban) Labour Focus on Eastern Europe, (Spring 1998, no. 9.), p. 19.

3 Svetlana Glinkina, Opit ekonomicseszkih preobrazovanij v sztranah Centralnoj i Vosztocsnoj Jevropi. (A gazdasági átalakulás tapasztalatai Kelet-Közép-Európa országaiban), Al’ternativi (1998, no.3) p.776.

4 Sergej Glazjev: Ekonomika i politika: epizodi bor’bi (Gazdaság és politika: a harc epizódjai) (Moszkva, Gnozis, 1994) p.87.

5 lásd Svetlana Glinkina, op. cit, pp. 67-77.

6 lásd Jurij Buzdugan, Social-demokraticsnij vibir (A szociáldemokrata választás) (Kijev, 1998, kézirat) p. 22.

7 Sergej Glazjev op. cit., p. 22.

8 Vladimir Filatov: Ili razumnaja «csrezvycsiajka» ili Barkashov i Anpilov so svojej economikoj (Vagy mi vetünk be ésszerű kényszerrendszabályokat vagy Barkasov és Anpilov jön a gazdaságpolitikájával), Vek (1999, no. 1) p. 6, lásd még: Alekszandr Privalov: Soblazn tridtcatih godov (A harmincas évek), Izvesztyija (12. 02. 1999.) p. 2.

9 Idézi Roy Medvegyev: Kapitalizm v Rosszii? (Kapitalizmus Oroszországban?) Moszkva, Prava Cheloveka, 1998, p. 125.

10 Tadeusz Kowalik: August – A Bourgeois Epigone Revolution (Augusztus – Egy burzsoá-epigon forradalom), Labour Focus on Eastern Europe, (Summer 1997, no. 57.) p. 51.

11 Gil Ezal, Iván Szelényi, Eleanor Townsley: The Theory of Post-Communist Managerialism (A posztkommunista menedzserség elmélete), New Left Review (March-April 1997, no. 222.) p. 60.

12 idézi R. Medvegyev, op. cit. p. 249.

A nemrég Budapesten járt amerikai tudós a világrendszer-elmélet keretei közé ágyazva vizsgálja a Haider-jelenséget, az újfasizmus fellendülését Közép-Európában. Elemzése arra is felhívja a figyelmet, hogy a rasszizmus elleni küzdelem is oszthatatlan: nem létezhetnek eltérő szabályok Ausztriára, Izraelre, a Szovjetunióra vagy éppen az Egyesült Államokra nézve.

“Az égre!…Szemed, vén

Tengerész,

mily ördögi fényű, riadt..!

mért oly feketén…?!” –,

Nyilammal én

lelõttem a szent madarat!”

Samuel Taylor Coleridge: Rege a vén tengerészről, I. 79-82. (Szabó Lőrinc ford.)

 

Coleridge költeményében a vihar kietlen tájra sodor egy hajót. A tengerészek egyetlen vigasza egy albatrosz, mely megosztja velük élelmét. De Coleridge tengerésze megmagyarázhatatlan okból – lehet, hogy puszta gőgből – lelövi a madarat. Emiatt a hajó minden utasának szenvednie kell. Az istenek megbüntetik a gonosz cselekedetet. A többi tengerész a madarat elpusztító hajós nyakába akasztja az albatroszt. Az albatrosz, a barátság szimbóluma most a bűn és a szégyen szimbóluma lesz. Az utazás egyetlen túlélője ez a tengerész. És egész hátralévő életét kitölti az, hogy szembe kell néznie tette következményeivel. Az élő albatrosz az a másik énünk, amely idegen, távoli tájakon segítségünkre siet. A halott albatrosz, mely nyakunkban lóg, dölyfünk: rasszizmusunk hagyatéka. Nincs nyugtunk tőle, foglyai vagyunk.

Jó egy évvel ezelőtt felkértek, hogy Bécsben tartsak előadást A társadalomtudomány az átmenet korszakában címmel. Előadásom egy sorozatba illeszkedett volna bele, melynek összefoglaló címe a következő volt: Von der Notwendikeit des Überflüssigen – Sozialwissenschaften und Gesellschaft. A felkérést boldogan elfogadtam. Azt hittem, abba a Bécsbe jövök, mely olyan ragyogó szerepet játszott a világ társadalomtudományának megteremtésében különösen 1870–1930 között, a Traum und Wirklichkeit korszakában. Bécsben élt Sigmund Freud is – én őt tartom a huszadik századi társadalomtudomány legjelentősebb alakjának. Bécs legalábbis addig otthont adott neki, amíg élete alkonyán a nácik arra nem kényszerítették, hogy Londonba meneküljön. Élete egy fontos szakaszában Bécsben élt Joseph Alois Schumpeter és Polányi Károly is. E két, politikailag oly nagy mértékben szembenálló figura szerintem a huszadik század két legjelentősebb gondolkodója a politikai közgazdaságtan terén, ám mindkettőt háttérbe szorították és jelentőségüket sem ismerték fel. És Bécs volt tanárom, Paul Lazarsfeld otthona is, akinek úttörő jelentőségű, a politikára irányuló kutatásai és módszertani újításai az Arbeitlösen von Marienthal című művével kezdődtek – e tanulmánynak társszerzője volt Marie Jahoda és Hans Zeisel. Szóval, ebbe a Bécsbe készültem én előadást tartani.

S aztán ránk szakadt a legutóbbi ausztriai választások korántsem magától értetődő eredménye s ennek következménye, az FPÖ (Szabadságpárt) – a Freiheitliche Partei Österreichs – kormányzati szerepe. Az Európai Unió többi állama nyomatékosan elutasította ezt a rendszerváltozást, és mindennemű kétoldalú kapcsolatot felfüggesztett Ausztriával. Újra el kellett hát döntenem, hogy jövök-e, s még mindig haboztam. Ha ma itt vagyok, annak két oka van. Először is, szerettem volna kifejezni szolidaritásomat a másik Ausztriával, mely feltűnően mutatja jelenlétét az új kormány beiktatása óta. A másik és talán az elsőnél jóval fontosabb oka jelenlétemnek az, hogy mint társadalomtudós, magamra vállaljam a felelősségből rám eső részt. Mi együtt nyilaztuk halálra az albatroszt. Mindannyiunk nyakában ott lóg. S mindannyiunknak lelki és szellemi küzdelmet kell vívnunk egy új, másfajta történelmi rendszer újjáalakítása, megteremtése érdekében; ez az új rendszer majd maga mögött hagyja a rasszizmust, ami modern világunkat oly mélyen és oly gonoszul irányítja. Ezért új címet adtam előadásomnak: “A rasszista albatrosz: a társadalomtudomány, Jörg Haider és a Wiederstand”.

Ha a tényeket nézzük, s csak arra vagyunk kíváncsiak, mi történt Ausztriában, akkor a felszínen minden nagyon egyszerűnek látszik. Hosszú ideig két nagy és meghatározó párt gyakorolta a hatalmat Ausztriában, az egyik az Osztrák Szociáldemokrata Párt (SPÖ), a másik pedig az Osztrák Néppárt (ÖVP). Az egyik balközép, a másik jobbközép és kereszténydemokrata beállítódású volt. Kezdetben elsöprő közös választói támogatottságuk az 1990-es években folyamatosan csökkent. Aztán az 1999-es választásokon az FPÖ első ízben – igaz, csak néhány száz szavazattal, de – megelőzte az ÖVP-t, amely így második lett. A két, korábban meghatározó jelentőségű párt között ezután folytatott tárgyalások a nemzeti koalíciós kormány létrehozásáról nem jártak eredménnyel, az ÖVP pedig az FPÖ-t kérte fel partnerének. Az ÖVP ezen döntése nagyon sok osztrákot, többek között Klestil elnököt is mélységesen felháborította. De az ÖVP kitartott, és a kormány megalakult.

A döntés a többi EU-állam politikai vezetőjét is felháborította, vagy inkább meglepte. Együttesen úgy határoztak, hogy felfüggesztik kétoldalú kapcsolataikat Ausztriával, és az EU azóta is kitart ezen álláspontja mellett, bár akadnak néhányan, akik kétségbe vonják a döntés bölcsességét. Az EU magatartását viszont sok osztrák elítélte, és nemcsak azok, akik támogatták a jelenlegi kormánykoalíció megalakítását, hanem ellenzékiek is. ők azt hangsúlyozták, hogy az EU eltúlozza azokat a veszélyeket, melyek az FPÖ kormányzati szerepéből következhetnek. “Haider nem Hitler” – mondták nézeteik alátámasztására. Mások azzal érveltek, hogy Haiderhez hasonló politikusok minden EU-tagállamban vannak, sőt bizonyos mértékig a kormányok munkájában is részt vesznek. Ezért tehát – mondták az EU-lépés bírálói – álszent volt az EU döntése. Végül pedig néhány osztrák (és más európai is) azt állította, hogy az EU részéről az lett volna a helyes lépés, ha várakozó álláspontra helyezkedik, és akkor – és csakis akkor – marasztalja el az új kormányt, ha az arra ténylegesen alkalmat ad. Közben Ausztriában is elindult a Wiederstand, mely azóta is folytatódik.

Elemzésem tárgya most nem az FPÖ-nek mint pártnak és nézeteinek vizsgálata, hanem az EU kemény ellenállásának vizsgálata az FPÖ kormányzati szerepével szemben, illetve az osztrák ellenzéki reakciók és a Wiederstand okainak kutatása. A hatást és az ellenhatást egyaránt csak akkor érthetjük meg, ha elemzésünket Ausztriánál szélesebb körre, a világrendszer egészére, ennek valóságára terjesztjük ki, és számba vesszük, mit mondtak a társadalomtudomány művelői ezekről a viszonyokról. Ennek érdekében azt javasolom, hogy ezt a szélesebb kontextust négy időkeretben tekintsük át, melyek a következők: a modern világrendszer 1989 óta, a modern világrendszer 1945 óta, a modern világrendszer 1492 óta, illetve a modern világrendszer 2000 után. Ezek persze szimbolikus dátumok, de ebben az esetben a szimbólumoknak nagy a jelentőségük. Lehetővé teszik, hogy egyszerre vizsgáljuk a valóságot és a valóságról alkotott képzeteket. Remélem, ezzel sikerül együttérzésemet érzékeltetnem az osztrák Wiederstanddal, és egyúttal szeretném mint társadalomtudós a saját morális és intellektuális felelősségemet is megfogalmazni.

1. A világrendszer 1989 óta

1989-ben összeomlott az ún. szocialista tömb. Közép-Kelet-Európa országai, melyek a Brezsnyev-doktrína (pontosabban a jaltai egyezmény) szellemében a szovjet övezetbe tartoztak, most látványosan kinyilvánították politikai autonómiájukat a Szovjetunióval szemben, és mindegyik ország megkezdte a rendszer lebontását. Két év sem telt el, és széthullott a Szovjetunió Kommunista Pártja is, sőt, maga a Szovjetunió is tizenöt önálló államra esett szét. Ha a kommunista államok történelme Kelet-Ázsiában és Kubában különbözött is az európai országokétól, ennek csekély hatása volt ahhoz képest, amilyen következményeket a kelet-európai események a világrendszer geopolitikai állapotára gyakoroltak.

1989 óta a világ figyelme jórészt a volt kommunista országokra összpontosult. A társadalomtudomány művelői végeláthatatlan konferenciákon elemezték az átmenet jellemzőit, így egy idő óta már létezik a “tranzitológia” tudománya. Eközben a korábban a Jugoszláv Szövetségi Köztársasághoz tartozó területeken és a Szovjetunió kaukázusi régióiban számtalan piszkos polgárháború dúlt, melyek nagy többségében aktív szerepet játszottak az idegen hatalmak. Ezeket a konfliktusokat, melyeket a hosszú ideje tartó etnikai szembenállás eredményezett, sok tudós az “etnikai tisztogatás” fogalmával írta le. Még azokban az országokban is, amelyek elkerülték a súlyos belső összecsapásokat (mint például a Cseh Köztársaság, Magyarország vagy a balti államok), felvillantak a láthatólag újraéledő etnikai feszültségek szikrái. Ezzel egyidejűleg Afrika vagy Indonézia (hogy csak a legkézenfekvőbb példákat említsük) számos pontján országos vagy helyi polgárháborúk robbantak ki.

A páneurópai világban (ezalatt Nyugat-Európa, valamint Észak-Amerika és Ausztrália értendő, de Közép-Kelet-Európa nem) a polgárháborúk elemzésekor a tudósok főképpen arra koncentráltak, hogy a volt kommunista tömb országai esetében a civil társadalom gyengeségét és az emberi jogok érvényesítésének történelmi mellőzését hangsúlyozták. Aki a nyugat-európai sajtót rendszeresen olvassa, elkerülhetetlenül felfigyel arra, hogy a volt kommunista területekkel kapcsolatban gyakorlatilag egyetlen “problémára” szűkült a Nyugat érdeklődése. A problémát de facto úgy határozták meg, mint a páneurópai világra jellemző modernitáshoz mért kelet-európai elmaradottságot.

Közben pedig legalább ennyire feltűnő, milyen mértékben hanyagolták el – a sajtóban, a politikában, de legfőképpen a társadalomtudományokban – annak vizsgálatát, hogyan változott meg 1989 óta maga a páneurópai világ. Azok a politikai rendszerek, amelyek nemzeti logikájukat arra a tényre alapozták, hogy a “hidegháború” résztvevői, most egyszeriben azt tapasztalták, hogy a negyven év alatt kialakult struktúrák értelmüket vesztették mind a szavazók, mind a politikusok számára. Miért kellene fennmaradnia Olaszországban a kereszténydemokrácia állandó többségére épített pentapartiti (illetve a tangentopoli) rendszerének, ha véget ért a hidegháború? Mi tartotta volna egyben Franciaországban a gaullista pártot, Németországban pedig a kereszténydemokrata uniót? Vajon miért ragaszkodna az Egyesült Államok Republikánus Pártja a “kétoldalú külpolitika” kívánalmaihoz? S mi az önkép összeomlásának eredménye? A páneurópai világ meghatározó konzervatív pártjai egyre veszítenek erejükből, ízekre szaggatják őket a gazdasági liberalizmust hirdető új szélsőségesek és az inkább szociális érzékű konzervativizmus közti ellentétek; az lett a kérdés, vajon olyan politika formálódjon-e, mely az állampolgárok megrokkant erkölcsiségének feljavítását várja az államtól, vagy pedig a paternalista alapú szociális biztonsági hálót újrafoltozó államot vágyja vissza. És e frakciók mögött olyan szavazók és támogatók állnak, akik attól tartanak, hogy a nagy zűrzavarban megszerzett társadalmi pozícióikat és jövedelmüket alapvető veszély fenyegeti.

De vessünk csak egy pillantást a balközép pártokra, amelyek többsége szociáldemokratának nevezi magát! Ezek a pártok is bajban vannak. A kommunizmus összeomlása valójában csak betetőzte az egyre fokozódó kiábrándulást, mely a régi baloldal mindhárom megjelenési formáját érintette: a kiábrándulás egyaránt vonatkozott a kommunista pártokra, a szociáldemokrata pártokra és a nemzeti felszabadítási mozgalmakra. A kiábrándulás tragikus kezdetét 1968 világforradalma jelentette. A kiábrándulást nem éppen paradox módon a fentebb említett mozgalmak sikereinek következményei okozták, nevezetesen az, hogy e mozgalmak világszerte megszerezték a kormányzati hatalmat. Mikor ugyanis hatalomra kerültek, cseppet sem mutattak elegendő erőt történelmi ígéreteik beváltására, holott korábban azt állították, ha megszereznék az államhatalmat, akkor új társadalmat építenének, azaz a társadalmat lényegileg egalitariánusabbá, demokratikusabbá formálnák.

A hagyományos baloldal Nyugat-Európában elsődlegesen a szociáldemokráciát jelentette. És 1968, de még inkább 1989 óta az történt, hogy az emberek mint pis aller szavazhatnak ezekre a pártokra, de senki sem kerekedik táncra az utcákon, ha e pártok győzelmet aratnak. Senki nem várja tőlük, hogy forradalmat vigyenek véghez – még békés formában sem. De mind között legkiábrándultabbak saját vezetőik, akik a Der Mitte centrista nyelvezetét beszélhetik csak. E baloldali pártokból való kiábrándulás együtt járt az állami struktúráktól való eltávolodással is. Korábban polgáraik tolerálták az államokat, sőt néha egyenesen a társadalmi átalakulás lehetőségét is az államtól várták. Most viszont egyre inkább a korrupció, a fölösleges erőszak megtestesítőjének tekintik, mely nem a polgárok javát szolgálja, hanem terhet jelent.

Ebből a leírásból világosan kitűnik, hogy Ausztria az általános páneurópai folyamatoknak csak egyik pontja. Miért volna szükség nemzeti koalícióra a posztkommunista korszakban? De miért is kellene egyáltalán olyan pártokra szavazni, amelyek elsődlegesen a Proporz kérdésével foglalkoznak? Ebben a kontextusban kell szemlélnünk azt a tényt, hogy 1999. október 3-án az FPÖ 26,9%-ot szerzett a választásokon. Kétségtelen, hogy 1945 óta ez a legmagasabb szavazati arány, melyet egy szélsőjobb párt Európában elnyert. 1995-ben Le Pen Nemzeti Frontja 15,1%-ot kapott Franciaországban, s már az is sokkolta a közvéleményt. Akkor azonban a két fő konzervatív párt kitartott amellett, hogy semmiképpen sem kér a Nemzeti Front támogatásából. Aztán 1998-ban, amikor a helyi választásokon az eredmények alapján sok körzetben a konzervatív pártok csak a Nemzeti Front szavazataival együtt alkothattak volna többséget, öt körzeti vezető figyelmen kívül hagyta ezt az országos hatáskörű döntést, és elfogadták a NF támogatását a helyi kormányzatok megalakításában. Ezeket a helyi vezetőket azonban nyomban kizárták a két fő konzervatív nemzeti pártból, az RPR-ből és az UDR-ből. Másrészt viszont Olaszországban Berlusconi kormányt alakíthatott Fini és az Alianza Nationale támogatásával – ez a párt gyakorlatilag olyan, mint Haider pártja, azzal a csekély különbséggel, hogy Fini a választások előtt hangsúlyosan megtagadta neofasiszta múltját.

Miért helyezkedett akkor az EU olyan hajthatatlan álláspontra – amint jónéhány osztrák felveti – éppen az Ausztriában történtekkel kapcsolatban? A válasz valóban nagyon egyszerű. Az EU országai mind attól tartanak, hogy mivel saját államaik gyakorlatilag semmiben sem különböznek Ausztriától, hamarosan hasonló helyzetben találják magukat, és választópolgáraik csábítónak találhatják az ÖVP által választott utat. Saját maguktól való félelmeik váltották ki erőteljes ellenreakciójukat. Ugyanakkor az osztrákok tiltakozása az EU álláspontjával szemben csak értetlenségükkel magyarázható: nem akarták megérteni, hogy Ausztria valóban átlépte azt a határt, amelyet Nyugat-Európa maga állított fel – nem 1999-ben, hanem 1945-ben. Hadd magyarázzam meg egészen világosan álláspontomat! Egyetértek az EU döntésével, az Ausztriával meglévő kétoldalú kapcsolatok felfüggesztésével. Meggyőződésem, ha ezt nem teszik meg, akkor valóban hátára kaphat minket egy olyan ideológiai dagály, amely darabokra szaggatja, szigetekké tördeli Nyugat-Európát. De az is igaz, hogy az EU döntése mögött jó adag képmutatás, pontosabban önáltatás húzódik meg. Hogy mi ennek az oka, ahhoz nem elég, ha a világrendszer 1989 óta zajló történéseit vizsgáljuk, hanem vissza kell lépnünk 1945-ig.

De mielőtt ezt tenném, hadd szóljak még a világ társadalomtudományának 1989-cel kezdődött fejezetéről. Ez egyszerűen siralmas. Mindenki – gyakorlatilag a politikai meggyőződésétől is függetlenül – csak és kizárólag a globalizációról beszél, mintha e fogalom nem lenne több tűnékeny retorikai eszköznél abban a folytonos küzdelemben, amelyet a kapitalista világrendszer vív a határokat nem ismerő terjeszkedés érdekében. Az egész csak porhintés. Akárcsak a vég nélküli siránkozás az etnikai feszültségekről – bár ebben nemcsak a társadalomtudomány művelői, hanem az emberjogi aktivisták is ludasak. Félreértés ne essék: nem arról beszélek, hogy az etnikai konfliktusok ne volnának rémítő és szörnyű valóságunk részei, hanem arról, hogy ez a probléma hangsúlyozottan nem csak és kizárólag a kevésbé szerencsés, a kevésbé bölcs, a kevésbé civilizált népeket érinti. A jelenség teljesen normális következménye világrendszerünk egyre mélyülő és növekvő egyenlőtlenségeinek, és hatástalan vele szemben az erkölcsi intelem, illetve az, ha a tiszták és fejlettek úgymond beavatkoznak a tisztátalanok és az elmaradottak által ellenőrzött területek életébe. A világ társadalomtudománya nem kínál nekünk hasznavehető elemzési módszereket ahhoz, hogy megértsük, mi zajlik a világrendszerben 1989 óta, és ezért ahhoz sincsenek eszközeink, hogy a mai osztrák valóságot megértsük.

2. A világrendszer 1945 óta

1945-ben véget ért a nácizmus uralma, vége szakadt szörnyű rémtetteinek is. Az antiszemitizmust nem Hitler, de még csak nem is a németek találták ki. Az antiszemitizmus az európai világ mélységes rasszizmusának már hosszú ideje legfontosabb megjelenési formája volt, modern változata pedig legalább egy évszázada már népbetegség volt Európa-szerte. Ha valaki ebből a szempontból veti össze az 1900-as Párizst és Berlint, akkor azt tapasztalja, hogy a helyzet Berlinben semmivel sem rosszabb. Az aktív antiszemitizmus mindenhol jelen volt – a II. világháború alatt is, sőt, az Egyesült Államokban is.

De hát miért váltott ki – legalábbis 1945 után – szerte a világon olyan nagy felháborodást a nácizmus? A válasz követelő szükségesség, nem kerülhető meg. A felháborodást az Endlösung eredményezte. Igaz, hogy 1945 előtt a páneurópai világban gyakorlatilag mindenki nyíltan és önfeledten antiszemita volt, de azt senki sem akarta, hogy ezek az érzelmek az Endlözungig fajuljanak. Hitler végső megoldása nem egyezett a rasszizmusnak a kapitalista világgazdaságban betöltendő, eredeti szerepével. A rasszizmus célja ugyanis nem az, hogy egyes embercsoportokat kirekesszen, még kevésbé az, hogy elpusztítsa őket. A rasszizmusnak az a funkciója, hogy mindenkit a rendszeren belül tartson, de egyeseket Untermenschsé minősítsen, vagyis gazdaságilag kizsákmányolhatónak, politikailag pedig bűnbaknak tehesse meg őket. A nácizmus azt a bűnt követette el, amit a franciák dérapage-nak neveznek – vagyis elvesztette a mértéket, túllépte a határokat. Vagy lehet, hogy egyszerűen csak a szellem kiszabadult a palackból.

Az embernek illett rasszistának lennie, de az Endlösungnál tudnia kellett a határt. Mindig is kifinomult játszma volt ez, bár kétségtelenül volt már korábban is déparage – de soha nem ilyen mértékű, a világrendszernek ilyen központi arénájában –, és soha, soha nem ennyire szemmel láthatóan. 1945-ben a náci koncentrációs táborokat felszabadító szövetséges csapatok katonái egyénileg valóban mélyen meg voltak rendülve. A páneurópai világnak mint közösségnek meg kellett találnia a módját annak, hogyan tudja a szellemet visszaparancsolni a palackba. Ezt folyamatosan, a rasszizmus nyilvános használatának betiltásával, mindenekelőtt az antiszemitizmus visszaszorításával érték el. Így vált az antiszemitizmus tabu-nyelvvé.

A társadalomtudósok belementek a játékba. 1945 után egyik könyvet írták a másik után a faji gondolat értelmetlenségéről¹, arról, hogy nem léteznek olyan kimutatható különbségek a társadalmi csoportok között, amelyek genetikai sajátosságokkal magyarázhatók. A holocaust emlékezete beépült az iskolai tananyagba. A németek kezdetben kissé vonakodva, de végül bizonyos erkölcsi bátorságot is tanúsítva megpróbálták bűnösségüket elemezni, és ezzel a szégyen súlyát enyhíteni. És 1989 után kétségtelenül vonakodva bár, de a tisztázásban csatlakoztak hozzá a páneurópai világ többi országai. Franciaország és Hollandia kezdte beismerni saját bűnrészességét abban, hogy hagyta, hogy a déparage megeshessen, illetve, hogy voltak állampolgárai, akik aktívan is részt vettek a folyamatban. Az EU erőteljes, Haider-ellenes fellépésének egyik oka az, hogy Ausztria mint állam mind a mai napig adós bűnrészességének beismerésével, sőt, kitart amellett, hogy alapvetően maga is áldozat volt. Lehet, hogy az osztrákok többsége nem akarta az Anschlusst, bár ez eléggé nehezen hihető, ha az ember megnézi a korabeli híradófelvételeket, amelyek a Bécsbe bevonuló nácikat üdvözlő osztrákokat mutatják. Ám annak sokkal nagyobb a jelentősége, hogy az Anschluss utáni Ausztriában a zsidókat és a cigányokat kivéve mindenki németnek minősült, és a többséget ez iszonyú büszkeséggel töltötte el.

Az a felismerés, hogy a II. világháború a rasszizmust teljesen lejáratta, két lényeges következménnyel járt az 1945 utáni páneurópai világban. Először is, ezek az országok minden alkalmat megragadtak nemzeti erényeik hangsúlyozására, annak megmutatására, hogy mint integratív nemzetek ők nem alacsonyodtak le a rasszizmus szintjére, és hogy a szabadság terréniumai lévén gyökeresen különböznek “az ördög birodalmától”, a Szovjetuniótól; a Szovjetunióban uralkodó faji megkülönböztetés tehát a nyugati propaganda kedvenc témája lett. Mindenféle társadalmi és politikai döntés ebből a kísérletből fakadt: az Egyesült Államokban 1954-ben a Legfelsőbb Bíróság törvényben ítélte el a faji megkülönböztetést; ezzel magyarázható a páneurópai világ minden országának Izrael-barát politikája; sőt, még a nyugati keresztény világban az ökumenikus szemlélet feltámasztása is erre vezethető vissza (akárcsak annak az eszmének a hangsúlyozása, hogy létezik közös zsidó-keresztény örökség).

Másodszor, ezzel együtt és legalább ennyire szükségszerűen mégis helyre kellett állítani az “egészséges” rasszizmus eredeti szerepét annak érdekében, hogy az embereket fogva tarthassa a rendszer – de Untermenschekként. Ha a zsidókat már nem lehetett rabszolgákként kezelni és a katolikusok sem voltak erre alkalmasak a protestáns országokban, akkor valahol távolabb kellett ezeket az embereket megtalálni. Az 1945 utáni korszakban – legalábbis eleinte – hihetetlen gazdasági fellendülés zajlott, s ezzel egyidejűleg a páneurópai világban radikálisan csökkent a születések száma. Ennek a világnak több munkáskézre lett volna szüksége, mint bármikor azelőtt, ehelyett egyre kevesebb gyerek született. Ezzel vette kezdetét az a periódus, amelyet a németek finoman Gastarbeitern-korszaknak neveznek.

Kikből is verbuválódott ez a vendégmunkások hada? Mediterrán emberek mentek el dolgozni a nem mediterrán országokba, latin-amerikaiak és ázsiaiak vándoroltak Észak-Amerikába és Nyugat-Európába, fekete afrikaiak és dél-ázsiaiak bukkantak fel Európában. És 1989-től a volt szocialista országokból egyre többen mennek Nyugat-Európába. Ezek az emberek mind azért hagyták el szülőföldjüket, mert el akartak menni, mert Nyugat-Európában munkát tudtak találni, és persze a páneurópai országoknak égető szükségük volt az ő munkaerejükre ahhoz, hogy prosperálhassanak. Ugyanakkor azonban szinte kivétel nélkül a társadalmi piramis legalján kaptak csak helyet – gazdasági, társadalmi és politikai értelemben egyaránt.

Amikor a világgazdaság az 1970-es években a hosszú Kondratyev-ciklus B-szakaszába lépett, és 1945 óta első ízben növekedni kezdett a munkanélküliség, kézenfekvően a vendégmunkások lettek a bűnbakok. A szélsőjobb erői, amelyek 1945 óta abszolút törvényen kívüliek és marginálisak voltak, hirtelen újra lábra kaptak, gyakorta a vezető konzervatív pártokon belül vagy önálló struktúrákként újjáéledtek (s ez utóbbi esetben nemcsak a konzervatív pártok támogatására számíthattak, hanem nagyon sok esetben a balközép munkáspártokéira is). Az 1990-es évekre ezek a pártok láthatóan megerősödtek; ennek okait korábban már említettem.

A vezető politikai pártok bizonytalankodtak e többé-kevésbé nyíltan rasszista pártok megítélésében. Pánikba estek, hogy a szellem ismét kiszabadul a palackból, és feldúlja államaik társadalmi nyugalmát. Voltak, akik azt mondták, ezeket a szélsőjobb pártokat hatástalaníthatják azzal, ha szelídített formában ugyan, de a vezető pártok is átveszik a bevándorlók elleni jelszavakat. Másoknak az volt a véleménye, hogy ezek a szélsőséges erők olyan vírust jelentenek, amelyet minél gyorsabban el kell szigetelni. Önök jól ismerik ezeket az érveket, hiszen itt és most, Ausztriában naponta hallják őket.

Szó ami szó, a társadalomtudomány most sem segített valami sokat. A nácizmus jelenségét a német történelmi helyzet egynéhány sajátosságából próbálták levezetni ahelyett, hogy észrevették volna, az egész világrendszer már hosszú ideje játszik a tűzzel, és csak idő kérdése, mikor lobban valami lángra. A társadalomtudományok művelői azzal voltak elfoglalva, hogy a világ tudomására hozzák saját erkölcsi bátorságukat (valódi érdemeikre majd mindjárt kitérünk), és hogy feloldozzák a páneurópai világot a háború utáni, látszólag nem rasszista hivatalos retorikára hivatkozva, miközben a páneurópai fajgyűlölet 1945 után éppen olyan virulens volt, mint 1933-ban vagy 1945 előtt. Egyszerűen csak a gyűlölet és félelem tárgya változott meg. Hiszen manapság is az ún. “civilizációs szakadékról” (ezt a fogalmat is egy társadalomtudós vezette be) vitatkozunk, nemde?

Amennyire én látom, az a tény, hogy az EU elítéli Ausztriát, maga is a rasszizmus jegyeit mutatja. Mit is mond tulajdonképpen az Európai Unió? Valójában azt mondja: Haiderek lehetnek, az sem kizárt, hogy egészen természetesek a páneurópai világ határain kívül, sőt, olyan közel eső országokban is megengedhetők, mint Magyarország vagy Szlovénia. De a Haiderek elképzelhetetlenek, megengedhetetlenek a civilizált Európában. Nekünk, európaiaknak meg kell őriznünk erkölcsi magasabbrendűségünket, és Ausztria esete azzal a veszéllyel fenyeget, hogy felsőbbrendűségünk egy szép napon ellehetetlenül. Igaz: Ausztria valóban veszélyezteti az európaiak erkölcsi magasabbrendűségének megőrzését, és Ausztriának valahogyan vissza kell térnie a helyes útra a jelenlegi tűrhetetlen eltévelyedéséből. De az EU kifogásai ingatag erkölcsi alapokon állnak. Nyugat-Európa egyetemes értékei maguk is mélységesen leértékelődtek a páneurópai világ krónikus, eredendő rasszizmusa következtében.

Ennek megértéséhez, valamint annak a sajátos helyzetnek a megítéléséhez, hogy vajon a társadalomtudomány miért nem tárta fel ezeket a tényeket, szemügyre kell vennünk a modern világrendszer 1492 utáni fejlődését.

3. A világrendszer 1492 óta

Amikor az európaiak először partra szálltak az amerikai földrészen, és meg akarták hódítani a területet, úgy találták, hogy a bennszülött lakosság számukra teljesen ismeretlen tulajdonságokkal rendelkezik. Voltak olyan népek, amelyek egyszerűen szervezett, vadászó és gyűjtögető társadalmat alkottak. Más népek viszont kifinomult és magasan szervezett birodalmakban éltek. Mindkét formáció fegyverzete és fizikai ellenálló képessége elégtelennek bizonyult a benyomuló gyarmatosítókkal szemben. Ezt követően az európaiaknak el kellett dönteniük, milyen bánásmódot alkalmaznak a leigázottakkal szemben. Voltak olyan európaiak, akik óriási földterületekre tettek szert (gyakorlatilag a történelem során először), és ezeket minél hamarabb ki akarták zsákmányolni, ennek érdekében pedig nem riadtak vissza attól, hogy a bennszülött lakosságot rabszolgaként dolgoztassák. A szörnyű bánásmódot azzal igazolták, hogy a bennszülöttek barbárok, semmi másra nem alkalmasak, mint szolgáknak.

Ugyanakkor voltak keresztény evangélisták, akiket elborzasztott az európai conquistadoroknak a bennszülöttekkel szemben tanúsított szörnyű bánásmódja, és kitartóan hangsúlyozták, milyen fontos és mennyire lehetséges is a bennszülöttek lelkét megnyerni a keresztény üdvözülésnek. Egyike volt ezeknek a humanistáknak Bartolomé de las Casas, akinek szenvedélyes és harcias álláspontja jól megmutatkozott a híres és klasszikussá vált 1550-es vitában, melynek tárgyát a “mások, a különbözők” képezték. De már 1547-ben rövid összefoglalót írt V. Károly császárnak (és mindenki másnak), melyben beszámolt az Amerikában zajló szörnyűségekről, s a következőképpen összegezte a történteket:

“A keresztények azért öltek meg és tettek tönkre olyan sok kiváló lelket, mert aranyat akartak, szédületesen meg akartak gazdagodni rövid idő alatt, és saját képességeiket messze meghaladó, magas pozícióba akartak emelkedni… E népek iránt [melyek oly szelídek, oly türelmesek és olyan könnyen leigázhatók] sem tiszteletet, sem belátást, sem megbecsülést nem tanúsítanak… Nem úgy bántak velük, mint vadállatokkal (bárcsak Isten adta volna, hogy olyan gondosan bánjanak velük, mint a vadállatokkal); a vadállatoknál sokkal rosszabbul bántak velük, úgy bántak velük, mint a trágyával.”²

Kétségtelen, Las Casas az emberi jogok szenvedélyes és harcos védelmezője volt. Említésre méltó tény, hogy ő volt a Chiapas első püspöke; ez a terület ma az újzapatisták központja. Itt még ma is küzdelmet kell folytatni azon célokért, amelyekért Las Casas 500 évvel ezelőtt küzdött: a bennszülötteknek az emberi méltósághoz és földjeikhez való jogaiért. Ezek az emberek ma alig élnek jobban, mint Las Casas idejében. Van is olyan álláspont, amely Las Casast és a többi újskolasztikus spanyol teológust, filozófust és jogászt Grotius elődeinek tekinti, “a modern emberi jogvédelem megalapozóinak”.³

Az uralkodót eleinte meggyőzték Las Casas érvei, és kinevezte őt az indiánok védnökévé. Később azonban meggondolta magát, és 1550-ben Vallodalidban különleges bírói testületet hívott össze, hogy Las Casas és az uralkodó egy másik tanácsadója, Juan Ginás de Sepúlveda a testület előtt megvitathassa álláspontját. Sepúlveda, aki Las Casas megingathatatlan ellenfele volt, négy okot sorolt fel az indiánokkal való szörnyű bánásmód igazolására, amelyet Las Casas megcáfolt. A négy érv a következő: ezek az emberek barbárok, és ezért természetes állapotuk a civilizáltabb nemzeteknek való alávetettség. Bálványimádók, gyakorolják az emberáldozatot, s ez igazolja a hódítók fellépését a természeti törvények elleni bűnök megakadályozása érdekében. A beavatkozás azzal igazolható, hogy ártatlan életeket mentenek meg. Ráadásul az intervenció elősegíti a keresztény hit elterjesztését. Ezek az érvek döbbenetesen időszerűeknek hangzanak. Elég, ha a kereszténység fogalmát a demokrácia fogalmával váltjuk fel.

Ezekre az érvekre Las Casas a következőképpen reagált. Egyetlen népet sem igázhat le egy másik népet azzal az ürüggyel, hogy kulturálisan állítólag fölötte áll a leigázottnak. Nem lehet senkit sem olyan bűnért megbüntetni, melyről elkövetője nem tudja, hogy az bűntett. Erkölcsileg csak akkor igazolható az ártatlanok megmentésére való hivatkozás, ha maga a megmentés nem okoz súlyosabb ártalmakat másoknak. A kereszténységet nem lehet karddal terjeszteni. Ezek az érvek szintén hihetetlenül időszerűen hangzanak.

Néhányan ezért Las Casast tekintik a Comuneros utolsó képviselőjének; ők alkották az első jelentős társadalmi tiltakozó mozgalmat, mely a XVI. század első harmadában Spanyolországban szerveződött. A mozgalom demokratikus és kommunisztikus elveket vallott. Las Casas ellenérvei gyakorlatilag a spanyol birodalom alapelveit ingatták volna meg, ez volt az oka annak, hogy később V. Károly megvonta Las Casastól a támogatást.⁴ Amikor Las Casas kifejti, mit ért a barbár fogalmán, kitart amellett, hogy “bárki képes arra, hogy kordában tartsa a barbárok dominanciáját”, s ezzel arra emlékeztette a spanyolokat, hogyan bántak velük annak idején a rómaiak.⁵ Vannak azonban olyanok is, akik azt mondják, Las Casas tulajdonképpen a “jó” gyarmatosítás teoretikusa volt, olyan reformer, aki “fáradhatatlanul, élete végéig kitartott amellett az álláspontja mellett, hogy a gyarmatosító rendszerből következő problémákat az encomienda elvén alapuló megoldásokkal semlegesítsék”.⁶

A legérdekesebb azonban az, hogy senki sem tudja, hogyan döntött a nagy vitában a különleges bíróság. Bizonyos értelemben e tény a modern világrendszer szimbóluma. Született-e valaha is döntés bármely kérdésben? Képesek vagyunk-e dönteni? Igaz-e, hogy Las Casas, az antirasszista, az elnyomottak védelmezője maga is csak a “jó” gyarmatosítás intézményesítését kívánta volna elérni? Szabad-e, lehet-e karddal hirdetni az evangéliumot? Ezekre a kérdésekre soha nem kaptunk választ, pedig logikusan következtek a dolgokból, illetve politikailag olyan lényegesek voltak, hogy véget vethettek volna mindenféle vitának. Az is lehet, hogy e kérdésekre nincsenek válaszok.

Las Casas működése óta megteremtettünk egy kapitalista világgazdaságot, mely aztán addig terjeszkedett, míg magába nem szippantotta az egész földgolyót, s amely mindig, minden pillanatban a fajgyűlölettel igazolta a hierarchiáját. A tekintetben is mindig bizonyosságra volt szüksége, hogy legyen egy meghatározott embercsoport, amely megkísérli ennek a rasszizmusnak a legsúlyosabb következményeit enyhíteni, és el kell ismeri, hogy néhányan közülük értek is el némi sikert. Ugyanakkor mindig voltak tömegmészárlások, Endlösung az Endlözung előtt, igaz, azok kevésbé bürokratikusan, szisztematikusan és hatékonyan szervezettek voltak, és a nyilvánosság kisebb körei szereztek róluk tudomást.

Ah – mondják most önök –, de aztán kitört a francia forradalom, és megszületett a Déclaration des Droits de l’Homme. Részben igazuk van, de részben nagyot tévednek! Való igaz, hogy a francia forradalom a hierarchia, az előjogok, az elnyomás elleni tiltakozást fejezte ki, s ezt az egyetemes egyenlőség alapján tette. E tiltakozás szimbolikus kifejeződése volt a “monsieur” (úr) megszólítás elvetése és a “citoyen” (polgártárs) kifejezéssel való helyettesítése. Hát ez itt a bökkenő – Shakespeare-rel szólva. Hiszen a polgár eszméje eredetileg mindenkire kiterjedt. Minden állampolgárnak joga volt véleményt nyilvánítania a kormányzatban, nem csak az arisztokraták szűk körének. E gondolatmenetnek az a bökkenője, hogy ha egy bizonyos jogot a csoport minden tagjára ki akarunk terjeszteni, akkor először valakinek el kell döntenie, kik a tagjai ennek a csoportnak. És ez szükségszerűen azt is jelenti, hogy lesznek olyan személyek, akik nem tagjai a csoportnak.

A polgártárs eszméje nyilvánvalóan éppen annyira kirekesztő, mint amennyire egyenlősítő, befogadó. A polgári lét kirekesztő mivolta éppen olyan lényegi eleme volt a polgári világnak a francia forradalom óta, mint a befogadás készsége. Amikor Karl Lueger, a hírhedt bécsi politikus 1883-ban kijelentette: “Wir sind Menschen, Christlichen Österreicher”⁷, akkor tulajdonképpen a polgársághoz való tarozás korlátait határozta meg; azokat, melyeket a bécsi választók helyesnek tartottak annak ellenére is, hogy a császár ellenezte e határokat. Lueger például nem fogadta be ebbe a csoportba a zsidó magyarokat⁸ , akiket ő éppen annyira idegeneknek tartott, mint a külföldi tőkéseket, akikről szintén rossz véleménnyel volt. Vajon ez protofasizmus volt, ahogyan sokan vélik, vagy csak “kiszámított szélsőségesség”, miként John Boyer állítja?⁹ Manapság gyakran felteszik ezt a kérdést Jörg Haiderrel kapcsolatban. De vajon van-e jelentősége, melyik a helyes válasz? A politikai eredmény gyakorlatilag így is, úgy is ugyanaz.

Ugyanakkor, amikor a francia forradalom a polgár ezen eszméjével számtalan szellemi aknát fektetett le, a tudomány világát is jelentős válság rázta meg. E változás azt követően állott be, hogy a tudás szekularizálódott, miután a filozófia sok évszázados küzdelem után kivált a teológiából. De ekkor már többről volt szó, mint a tudás szekularizációjáról. Nagyjából a XVIII. század második feléig két fogalom: a tudomány és a filozófia, ha nem is szinonim, de majdnem azonos jelentést hordozott, a század végére azonban már ontológiai ellentétet jelentettek. Elfogadottá vált a két kultúra, a modern világrendszer tudományos struktúrája eme egyedi sajátosságának, a tudás alapvető meghasadtságának ténye. Ezzel a meghasadtsággal aztán együtt járt egyfelől az igazság (a természettudományok területe), másfelől a jó és a szép (a filozófia vagy humaniórák/Geisteswissenschaften területe) kutatásának intellektuális és intézményi elkülönülése. Ez az alapvető törés szabta meg a társadalomtudományok további fejlődésének irányát, és – véleményem szerint – azt a sajátosságát is, hogy képtelen a kapitalista világrendszer egyik alkotóeleméről, a rasszizmusról beszélni. A továbbiakban ezzel a problémával egy kicsit részletesebben is foglalkozom.

A francia forradalom két döntő kulturális öröksége az a gondolat volt, hogy a politikai változások természetes jelenségek és hogy a szuverenitást nem az uralkodó, sem nem a nemesek egy csoportja, hanem maga a nép hordozza.¹⁰ A második gondolat egyszerűen csak a polgár fogalmának logikus gyakorlati kifejeződése volt. Következményeit tekintve mindkét örökség szélsőségesen radikálisnak mutatkozott, és sem a jakobinus diktatúra bukása, sem pedig az utána következő napóleoni rezsim összeomlása nem volt képes ezeket az eszméket megakadályozni abban, hogy áthassák a világrendszert, és általánosan elfogadottá váljanak. A hatalom gyakorlói rákényszerültek arra, hogy számításba vegyék ezt az új geopolitikai realitást. Ha a politikai változások természetesnek tekintendők, akkor megnő a jelentősége a rendszer működését vizsgáló tudományoknak, hiszen a folyamatokat így jobban lehet ellenőrizni. Ez adta a döntő lökést a társadalomtudományok intézményes kialakulásához; ez az ismereteknek az a csoportja, melynek célja a társadalmi cselekvés, a társadalmi változások és a társadalmi struktúrák magyarázata.

Nincs most lehetőségünk arra, hogy elemezzük a társadalomtudományi intézményesülés történetét. Ezt alaposan elvégezte egy nemzetközi bizottság, amelynek vezetője voltam. A beszámoló címe: Open the Social Sciences¹¹. Mindössze két dolgot fejtenék itt most ki részletesebben: az egyik a társadalomtudomány helyének kérdése a két kultúrában, illetve hogy milyen szerepet játszott és játszik a társadalomtudomány a rasszizmus megértésében.

A két kultúra a tudomány területét olyan választóvonalak mentén osztotta fel, amit ma természetesnek tekintünk, pedig senki még csak elképzelni sem tudta volna ezt a XVII. században vagy korábban. A természettudomány kizárólagos területének tekinti a természet világát. A humaniórákra szállt az eszmék világa, a kulturális termelés és az intellektuális spekuláció vizsgálatának feladata. Amikor a társadalmi valóság vizsgálatára került sor, akkor a két kultúra egymással versengett. Mindketten azt állították, hogy ez a terület valójában hozzájuk tartozik. Mikor aztán a társadalomtudományi intézmények helyet kaptak a XIX. századi újraszerveződő egyetemi rendszerben, akkor a társadalomtudomány területeit részekre szaggatta ez az episztemiológiai vita, ez a Methodenstreit. A társadalomtudományok tábora megoszlott, némelyek mai fogalmaink szerint – különösen kezdetben – erősen az idiografikus, humanisztikus (történelem, antropológia, orientalisztika) irányba fordultak el, mások viszont inkább a nomotetikus, szcientista megközelítést (közgazdaságtan, szociológia, politikatudományok) képviselték. Mindennek témánkra gyakorolt hatása abban mutatkozik meg, hogy a társadalomtudományok erősen megosztottak voltak a tekintetben, hogy kizárólag csak a valóság vizsgálatával kell-e foglalkozniuk, vagy feladatuk emellett a jó kutatása is. Ezt a kérdést a társadalomtudományok mindmáig nem válaszolták meg.

Ami a rasszizmus kérdését illeti, a legdöbbenetesebb tény az, hogy a társadalomtudományok a XIX. század végétől egészen 1945-ig sohasem néztek szembe közvetlenül ezzel a témával. Közvetetten igen, ám ennek eredménye lesújtó. Kezdjük a történelemmel, az egyetlen olyan modern társadalomtudománnyal, amely ezen a néven, a maihoz hasonló koncepcióval már jóval a XIX. század előtt is létezett. A XIX. században a történelem ún. tudományos forradalmon esett át, s ennek a folyamatnak a meghatározó figurája Leopold von Ranke volt. Önök mindannyian tudják, Ranke ragaszkodott ahhoz, hogy a történészeknek úgy kell a történelmet megírniuk, “wie es eigentlich geweswn ist”. Ez azt jelentette, hogy a múltat elsődlegesen a tanulmányozott korszakból származó anyagok alapján kell újraírni. Ezért megnőtt az archívumok, a múlt írott dokumentumai tárházainak szerepe, s mint forrásokat a dokumentumokat kritikailag kellett elemezni.

Most nem térek ki arra, hogy később azért bírálták ezt a módszert, mert nyilvánvalóan arra korlátozza a történészt, hogy csaknem kizárólag politika- és diplomáciatörténettel foglalkozzék, az állammal és az uralkodókkal kapcsolatos írásokat elemezze. Nem térek ki arra sem, hogy ha ragaszkodunk ahhoz, hogy az archívumok az adatok döntő forrásai, akkor ezzel a történelmet kizárólag a múltra irányítjuk, aminek időbeli határait az szabja meg, hogy az egyes államok mennyi betekintést engednek a kutatóknak az archívumok anyagaiba. Engedjék meg, hogy a történelemírásnak csak egyetlen aspektusát idézzem fel azzal kapcsolatban, milyen volt az 1945 előtti gyakorlat. A történelem csak és kizárólag az ún. történelmi népek történetével volt azonos. Ez nem csoda, ha a fenti módszerre gondolunk.

Az Osztrák-Magyar Monarchiában csakúgy, mint máshol, a történelmi nép koncepciója nem pusztán tudományos megközelítésként élt, hanem politikai fegyver is volt. Világos, kik alkotják a történelmi népeket és melyek ezek. Azok a népek, amelyek erős, modern államokba szerveződtek, s amelyek azért finanszírozzák és arra kérik történészeiket, hogy róluk írjanak. Képzeljék el, még az 1960-as években is előfordult, hogy egy történész, név szerint H.R. Trevor-Roper arra a hihetetlen következtetésre jutott, hogy Afrikának nincs történelme. De az ember felteheti a kérdést, vajon hány kurzust látogathattak a XIX. században a bécsi egyetemen a hallgatók mondjuk a szlovén történelemről. S vajon ma hány ilyen kurzus van? Maga a fogalom, történelmi nemzet rasszista kategóriát visz a történelmi gyakorlatba. Nem véletlen tehát, hogy ha megnézzük az 1945 előtti történetírást, akkor a művek (legalább) 95%-a öt történelmi nemzet vagy térség történetével foglalkozott, ezek: Nagy-Britannia, Franciaország, az Egyesült Államok, a német területek (szándékosan választottam ezt a megfogalmazást) és az olasz államok. A maradék öt százalék nagyjából-egészében a kevésbé jelentős európai államokkal foglalkozik, például Hollandiával, Svédországgal vagy Spanyolországgal. Hozzá kell tennem, hogy csekély százalékban ugyan, de írtak még az európai középkorról, illetve a modern Európa elődeiről: az ókori Görögországról és Rómáról. De nem beszéltek az ókori Perzsiáról vagy az ősi Egyiptomról. Vajon lehetett-e számítani a német területekkel foglalkozó történészekre a közvélemény tájékoztatásában abban a vitában, amelyet Karl Lueger és társai működése keltett Bécsben a XIX. század utolsó harmadában? Azt gondolom, semmiképpen sem.

Vajon jobban szerepelt-e a társadalomtudományok többi ága? A közgazdászok szorgalmasan dolgoztak azon, hogy egyetemes érvényű elméleteket fogalmazzanak meg a homo economicusról. Híres meghatározásában Adam Smith azt mondja, hogy minden ember “csereberélni és kereskedni” akar. Könyvének, A nemzetek gazdagsága című műnek célja az volt, hogy meggyőzzön bennünket (és a brit kormányt), mindenkinek azonnal fel kell hagynia azzal, hogy beavatkozzon az emberi természetbe. Amikor Ricardo a komparatív előnyök eszméjére alapozva megalkotta a nemzetközi kereskedelem elméletét, egy később szintén elhíresült hipotetikus illusztráló példára hivatkozott, melyben Anglia és Portugália volt a két, összevetett ország. Azt nem árulta el, hogy a példa vajon valós, történeti alapon nyugszik-e. Azt sem magyarázta el, hogy a brit hatalom ezt az ún. komparatív előnyt mennyire kényszerítette rá a sokkal gyengébb portugál államra.¹²

Igen, néhány közgazdász valóban azt állította, hogy a korabeli angol történelem nem feltétlenül azonos az egyetemes törvények alapvonalaival. Gustav von Schmoller valóságos mozgalmat szervezett, ez volt az ún. Staatswissenschaften, melynek célja a gazdasági elemzések történeti szempontú módszerének alkalmazása volt.¹³ Egy bécsi közgazdász, Karl Menger vezette az ilyen megközelítés ellen tiltakozó támadásokat, s végül is sikerrel járt, pedig a Schmoller-féle módszernek erős támogatói voltak a porosz egyetemi rendszerben. Másrészt a klasszikus közgazdaságtant a Schmollerénél jóval élesebb bírálat is érte. Polányi Károly A nagy átalakulás (The Great Transformation) című könyvét Angliában írta, miután 1936-ban elhagyta Bécset. De a közgazdászok nem olvassák Polányit. Ha egy mód van rá, a közgazdászok nem szívesen foglalkoznak a politikai gazdaságtannal; a vezető közgazdász, Polányi e jelentős műve a rasszizmus problémáját alapvetően piaci döntési kérdésként tárgyalja.¹⁴

A mértékadó közgazdászok látható megvetése aziránt, hogy bármiféle olyan kérdést elemezzenek, ami kívül esik a ceteris paribus keretein, szükségszerűen eredményezi azt a beállítódást, hogy nem tartanak elemzésre alkalmasnak semmiféle olyan magatartást, amely nem igazodik a piac normáihoz – vagyis ahhoz, amit a közgazdászok normáknak tekintenek. A tettetett politikai ártatlanság, mely ezen előfeltevésekből következik, megakadályozza, hogy a rasszista mozgalmak gazdasági forrásait vagy következményeit elemezzék. Egyszerűen kizárják a tudományos analízisből ezt a problémát. De ami még rosszabb, a fenti megközelítésből az is következik, hogy a rasszistának minősíthető vagy éppen a rasszizmus korlátozására irányuló viselkedést gazdaságilag irracionális magatartásnak kell tekinteni.

A politikatudományok művelői sem könnyítették meg a dolgunkat. Mivel e tudományág alapvetően a jogtudományokból fejlődött ki, eleinte alkotmányossági kérdéseket vizsgált, s a rasszizmus elemzését a formális törvénykezés tárgykörébe utalta. Az apartheid Dél-Afrika azért volt rasszista, mert a törvénykezési rendszer formálisan is diszkriminatív volt. Franciaországot viszont nem tekinthették rasszistának, mert ott nem volt ilyen törvényi diszkrimináció – legalábbis a nagyvárosokban. Az egyes államok alkotmányainak elemzésén kívül a politikai tudományok művelői 1945 előtt kidolgoztak egy általuk “összehasonlító kormányzati” módszernek nevezett analízist is. De vajon mely kormányzatokat hasonlították össze? Régi ismerőseinket, az öt jelentős páneurópai országot: Nagy-Britanniát, Franciaországot, az Egyesült Államokat, Németországot és Olaszországot. Egyetlen más országot nem tartottak elemzésre érdemesnek, hiszen a többi állam nem volt valóban civilizált. Attól tartok, ebbe a kategóriába tartozott a különös fenevad, az Osztrák-Magyar Monarchia is. Remélhetnénk, legalább a szociológusok, akik az egyetemi rendszeren belül a politikai radikálisok hírében álltak, többet tettek a helyzet feltárása érdekében. Sajnos, nem ez az igazság. ők voltak mind között a legrosszabbak. 1945 előtt kétféle szociológus-iskola létezett. Volt egyrészt egy csoport – különösképpen az Egyesült Államokban –, amely nyíltan igazolta a fehér felsőbbrendűség koncepcióját. A másik csoport tagjai lényegében a szociális munkával vagy vallási tevékenységgel foglalkozók köréből szerveződtek, akik a nagyvárosokban élő jogfosztottak helyzetéről írtak, és magyarázatot kerestek a vizsgált alanyok “devianciájára”. Ezek a leírások általában jó szándékúak, bár atyáskodó hangvételűek voltak, ám az a kiindulópont, hogy e viselkedésformák deviánsak, és hogy a középosztály normáihoz kell őket idomítani, kétségbevonhatatlan ténynek minősült. És mivel az alacsonyabb társadalmi osztályokat rendszerint – és nem csak az Egyesült Államokban – etnikailag is a középosztályoktól különböző egyedek alkották, e csoport rasszista kiindulópontja egyértelmű és világos még akkor is, ha ők maguk esetleg nem ismerték fel e tényt.

És ami aztán a legtragikusabb a helyzetben: mind a négy alapdiszciplína – a történelem, a közgazdaságtan, a politikatudományok és a szociológia – csak és kizárólag a páneurópai világot elemezte, melyet a modernitás és a civilizáció csimborasszójának tartott. Univerzalizmusuk előfeltételezte a modern világrendszer hierarchikus felépítését. Az Európán kívüli területek elemzését meghatározott tudományágak végezték: a “történelem nélküli”, barbár népekkel az antropológia foglalkozott, az orientalisztika a nem nyugati típusú “fejlett civilizációkat” elemezte, melyek valahogy képtelenek voltak a modernitáshoz felzárkózni az európai beavatkozás és társadalmi dinamikájuk átszervezése nélkül. Az etnográfia hallani sem akart az általa vizsgált “törzsek” történeti változásának gondolatáról: ezek változatlanok voltak legalábbis a “kulturális kontaktus” időszaka előtt. Az orientalisztika pedig ezeket a társadalmakat történetileg állandónak tekintette.

Az Európán kívüli világ jelentette a “hagyományt”; a páneurópai világ egyet jelentett a modernitással, a fejlődéssel, a haladással. A világ ilyenformán két félre oszlott: a Nyugatra és a többi részre. Érdemes felidézni, hogy a modern világ elemzésére a társadalomtudományok egyszerre három diszciplinát is bevezettek annak érdekében, hogy a jelenkor társadalmi szabályait feltárják; e három a közgazdaságtan, a politikatudomány és a szociológia. De az Európán kívüli világ elemzéséhez nemcsak a történelemre nem volt szükség, hanem a páneurópai világ leírásához kifejlesztett szentháromságra sem. Ez abból fakadt, hogy a társadalmi cselekvést elkülönült szférákra “differenciálták” – volt a piac, az állam és a civil társadalom –, s e differenciálást a modernitás vívmányának vagy inkább valódi lényegének tekintették. Mivel a filozófia és a tudomány már korábban szétvált, senki és semmi nem figyelmeztette a tudományágak művelőit arra, hogy a különválás a liberális ideológia tétele volt és nem a társadalmi valóság kézzelfogható jelensége. Így hát nem csoda, hogy a társadalomtudományok nem siethettek a segítségünkre, amikor a nácizmust próbáltuk megérteni. E tudományok 1945 utáni fejlődése pedig – bár igazított az irányvonalon – nem adott segítséget a Haider-jelenség magyarázatában sem. És – számunkra most talán ez a legfontosabb – nem volt magyarázat a Wiederstandra sem, legfeljebb mint valami újabb deviáns cselekvéssorra, mely iránt az ember érezhet vonzalmat – bár ehhez kissé lekezelő módon viszonyultak.

A társadalomtudósokat annyira lefoglalták a modern világrendszer születése körüli harcok, hogy nem bírták felvenni a küzdelmet a létező, funkcionáló világrendszer megértéséért. A tudományos elfogulatlanság érvényesítése az egyház elleni harcot jelentette (illetve ebből adódóan az állam elleni küzdelmet is), mert az egyház megpróbált ránehezkedni a tudósokra. Amikor Weber a világ kiábrándultságáról beszélt, a teológia nyelvén szólalt meg annak ellenére is, hogy maga ténylegesen kikelt a porosz nacionalizmus ellen. Csak az I. világháború által meggyalázott polgári értékek láttán kezd Weber ismét ráébredni – a müncheni egyetem hallgatóinak tartott híres beszédében (“Wissenschaft als Beruf”) –, hogy a társadalomtudományok nem tarthatják magukat előkelően távol a mindig is megbabonázott világtól:

Nicht das Blühen des Sommers liegt vor uns, sondern zunächst eine Polarnicht von eisiger Finsternis und Härte, mag äusserlich jetzt siegen welchen Gruppe auch immer. Denn: wo nichts ist, da hat nicht nur der Kaiser, soendern auch der Proletarier sein Recht verloren. Wenn diese Nacht langsam weichen wird, wer wird dann von denen noch leben, deren Lenz jetzt scheinbar so üppig geblüht hat?¹⁵

4. A világrendszer 2000 után

Az a tény, hogy az FPÖ ilyen sok szavazatot szerzett, illetve hogy az EU ilyen erőteljesen reagált e tényre, egyaránt jelzésértékű, bár nem az első jelei a mostani válságnak. A jövőbe vetett, megingathatatlan optimizmust, a bizonyosságnak azt a tudatát, hogy a jövőben minden egyre jobb lesz, már korábban felváltotta a félelem, hogy nem így történik majd, s ez a félelem lassan áthatotta az egész nyugati világot. A biztos hitet, hogy a központi, irányító, racionalista reformizmus lassan, de biztosan a helyes irányba vezet – amint ezt Ausztriában, Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban is hitték –, most határozott szkepticizmus váltotta fel a mértékadó politikai erők ígéreteit illetően: függetlenül attól, hogy ezek a politikai erők a balközéphez vagy a jobbközéphez tartoznak-e. Örökre eltűnt a XIX. századi liberális ideológia által hirdetett konszenzus: alapjai 1968-ban inogtak meg, és 1989-ben végképp sírba szálltak.

A világrendszer, melynek mi magunk is részei vagyunk, a kaotikus átalakulás hosszú időszakába lépett. Az átalakulás végeredménye gyakorlatilag megjósolhatatlan. Igaz viszont, hogy a jövőt mi magunk is formálhatjuk. A komplex tudományok is ezt az álláspontot támasztják alá.¹⁶ S ezt a szemléletet kellene ma a társadalomtudományoknak közvetíteniük.¹⁷ És ebbe a kontextusba kell belehelyeznünk Jörg Haider és a Wiederstand jelenségét is. Az összeomlóban lévő világrendszerben – melynek strukturális alkalmazkodási lehetőségei a végsőkig kimerültek – a hatalommal és kiváltságokkal rendelkezők nem fognak tétlenül állni, és nem fogják szó nélkül tudomásul venni helyzetük fenyegetettségét. Összefognak annak érdekében, hogy más alapelveken ugyan, de hasonlóan hierarchikus és egyenlőtlen világrendszert hozzanak létre. ők Jörg Haidert demagógnak és veszélyes figurának tekintik. Haider ugyanis oly kevéssé érti napjaink valóságát, hogy még azt sem fogta fel: ahhoz, hogy az osztrákok megőrizhessék jelenlegi életszínvonalukat, évente kétszer, háromszor vagy akár négyszer annyi emigránst kellene Ausztriának a következő 25–50 évben befogadnia, hogy rendelkezésre álljon az a munkaerő-szükséglet, amely képes volna az egyre jobban elöregedő osztrák társadalom nyugdíjasait eltartani. Egyértelmű a veszély, hogy a haideri demagógia a páneurópai világot csak még gyorsabban taszítja a pusztító polgárháborúk felé. Bosznia és Ruanda szörnyűségei ott élnek mindannyiunk tudatában. Az Európai Unió vezetői látják ezt. És látja ezt Klestil elnök is. De nyilvánvaló, hogy az ÖPV vezetői nem vesznek róla tudomást.

E folyamatokkal egyidőben azonban megszerveződött az ellenállás is. Az ellenállásban azok az erők öltenek testet, melyek a kapitalista világrendszer válságát az FPÖ és az EU vezetőinek véleményétől eltérően ítélik meg. De vajon van-e nekik világosan kialakult képük arról, mit is akarnak? Valószínűleg csak halvány elképzelés él bennük. Itt volna, lehetne jelentős szerepe a társadalomtudományoknak – feltéve, ha a társadalomtudományok a továbbiakban nem különítik el az igazság és a jó keresésének terrénumait, vagyis ha a tudomány újra kész összerakni a két kultúra elemeit. Csak az olyan tudomány alkalmas e feladatra, amely az állandó változás tényéből és az ebből fakadó lehetőségekből kiindulva nyit teret a kreativitásnak és az igazi, új racionalitásnak (Max Weber ezt nevezte materielle Rationalität-nek).

Hiszen mindenekelőtt arra van szükségünk, hogy egy lényegében irracionális történelmi rendszer fejlődési lehetőségeit feltárjuk, és a mai halódó és kiüresedett rendszer helyébe állíthassuk. Mindenképp szükséges a rasszista privilégiumok mély gyökereinek feltárása, mivel ezek az előjogok teljes egészében átszövik a mai világrendszert, meghatározzák annak minden egyes intézményét – beleértve a tudásnak és persze magának a Wiederstandnak az erőit is. A gyors változások világában élünk. Olyan rossz dolog ez? Az eljövendő évtizedekben számtalan újabb válsággal és változással kell szembenéznünk. És bizony Bécs is meg fog változni. De a változások mostanában gyakoribbak lettek, mint korábban, és sokkal gyorsabbak, mint azt valaha is képzeltük. A társadalomtudományok félrevezettek minket a múltról formált hamis képzeteikkel. Hamis képet festettek a tradicionális világról, melyben – oh – minden szépen, lassan változott. Az a világ valójában sohasem létezett. És persze nem létezik ma sem, sem Ausztriában, sem bárhol másutt a világban. E bizonytalanság közepette a jövő csak akkor lesz láthatóvá, ha megkíséreljük múltunkban a jót és a szépet felfedezni, és ezeket a elemeket beépítjük elképzelt jövőnk képébe. Olyan világot kell teremtenünk, amelyben az emberek képesek élni. Ehhez persze szükség van a képzelőerőnkre is. És hozzá kell látnunk, hogy felszámoljuk a mélyen bennünk lakozó rasszizmust is.

1968-ban, a franciaországi diáklázadások idején a diákság vezére, Daniel Cohn-Bendit, a vörös Dani elkövette azt a taktikai hibát, hogy Németországba utazott. Mivel nem francia, hanem német állampolgár volt, de Gaulle kormánya meg tudta akadályozni visszatérését Franciaországba. Ekkor Párizsban a diákok a következő jelszavakkal vonultak az utcákra: “Mindannyian német zsidók vagyunk. Mind palesztin arabok vagyunk”. Nagyon jó jelszó volt ez, nekünk is át kellene vennünk. De sajnos hozzá kell tennünk (ha őszinték akarunk lenni) azt a jelszót is: “Mindannyian Jörg Haiderek vagyunk”. Ha le akarjuk győzni a világ Jörg Haidereit, akkor először alaposan magunkba kell szállnunk. Hadd mondjak el önöknek egy jellemző példát. Amikor megalakult az új osztrák kormány, az izraeli kormány nagyon korrekten hazahívta nagykövetét tiltakozása jeléül. Alig egy hónappal később az izraeli parlament nehéz helyzetbe hozta Barak miniszterelnököt. Elfogadott ugyanis egy törvényjavaslatot, melyben a képviselők ragaszkodnak ahhoz, hogy csak akkor lehet érvényes a Golan-fennsíkról való kivonulásról döntő népszavazás, ha azt az ún. “különleges többség” megszavazza. Ez egyszerűbben szólva annyit jelent, hogy ez a megszorítás gyakorlatilag jogfosztottá teszi ebben a kérdésben az izraeli arab állampolgárokat. És e törvényjavaslat egyik legharcosabb előterjesztője Natan Saranszkij és orosz emigránsokból álló pártja volt. Ez a Saranszkij nem más, mint aki korábban a Szovjetunióban a kormány de facto antiszemita politikája elleni tiltakozásul börtönbe került, s ezzel az egész világ rokonszenvét elnyerte.

A rasszizmus elleni küzdelem oszthatatlan. Nem létezhetnek eltérő szabályok Ausztriára, Izraelre, a Szovjetunióra vagy éppen az Egyesült Államokra nézve.

Engedjék meg, hogy elmeséljek még egy anekdotát – méghozzá egy meglehetősen különös anekdotát. A legutóbbi amerikai elnökválasztási küzdelemben a republikánus jelölt jelentős előnyre tett szert Dél-Karolinában. A döntő versengés során George W. Bush úgy szeretett volna jelentős támogatást szerezni az úgynevezett keresztény jobboldal köreiben, hogy beszédet tartott az ezen erők egyik fellegvárának számító Bob Jones Egyetemen. A problémát csak az a tény okozta, hogy a Bob Jones Egyetem két dologról volt ismert: arról, hogy a pápát antikrisztusnak tekintik, és ezért elítélik (az egyetem fundamentalista szellemű protestáns intézmény), illetve hogy az egyetem megtiltotta hallgatóinak, hogy más bőrszínűekkel járjanak együtt. Az elnökjelöltet, George W. Busht ez a látogatás később kellemetlen helyzetbe hozta. Ekkor sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy nem adott hangot nemtetszésének ebben a két kérdésben az egyetemen tartott beszédében (vagyis a nyílt katolikusellenességet és a különböző fajtájúak közötti együttjárást illetően).

Az anekdotának nem az a csattanója, milyen kellemetlen helyzetbe került Bush, hanem az, hogyan szeghetők meg az 1945 utáni tabuk. Érdekes volt ugyanis az egyetem elnökének, III. Bob Jonesnak a reakciója, amikor a közvélemény felháborodására reagált. III. Bob Jones megjelent Larry King műsorában a CNN-ben. Larry King első kérdése III. Bob Joneshoz így hangzott: Miért tiltotta meg az egyetem a hallgatóknak, hogy más fajtájúakkal járjanak együtt? A válasz így hangzott: Elutasítjuk azt a nézetet, mely szerint nincsenek különbségek, azaz csak “egy világ” létezik. Larry King erre azt válaszolta, hogy szerinte egy dolog az, ha nem értenek egyet az “egy világ”-elmélettel, és egészen más dolog az, ha megtiltják két fiatal együttjárását. Bob Jones ezt visszautasította, de aztán ragaszkodott ahhoz, hogy sem ő, sem az egyetem nem rasszista (ez a nagy tabu), és hozzátette, hogy az egyetem éppen ezen a napon visszavonta ezt a tiltást, mondván, nincs nagy jelentősége, és mindenképpen kevésbé alapvető fontosságú, mint a kereszténység elterjesztésének eszméje. Úgy vélem, ez az eset jól mutatja, hogy néhány rasszista a nyilvánosság hatására – legalább taktikailag – hajlandó engedni. Ez tanulságos lehet azon konzervatív erőknek is, amelyek rettegnek a szélsőjobb ellenük irányuló esetleges támadásaitól.

De a taktikai húzástól függetlenül tény marad, hogy a rasszizmus továbbra is él. Az albatrosz ott van a nyakunkban. Olyan gonosz erő ez, amely bajt hoz ránk. A Wiederstand erkölcsi kötelességünk. Elemzés nélkül azonban nem lehet értelmesen és hasznosan cselekedni, a társadalomtudományoknak pedig erkölcsi és szellemi feladatuk is egyben, hogy az elemzést elvégezzék. De ahogyan óriási erőfeszítést igényel, hogy kiirtsuk magunkból a rasszizmus legkisebb jelét is, éppen olyan nagy erőfeszítéseket követel majd a társadalomtudományoktól az, hogy túllépjenek azon a gyakorlaton, amely megbénított minket. Remélhető, hogy az elavult módszer helyébe újabbat, hasznosabbat állítanak majd. Hadd ismételjem meg újra előadásom eredeti címét: “A társadalomtudományok az átmenet korszakában”. Ilyen korszakban mindannyiunknak óriási szerepe lehet az események alakulásában. A szerkezeti változások időszakában vad kilengések tapasztalhatók, és még a kis lökéseknek is jelentős következményei lehetnek – szemben a kiegyensúlyozottabb, stabilabb korokkal, amikor a nagy lökéseknek is legföljebb kis hatásuk szokott lenni. Ez azonban nemcsak lehetőség, hanem egyben erkölcsi kötelesség is számunkra. Ha az átmeneti korszak végére a világ nem lesz szemmel láthatóan jobb, mint amilyen most, akkor csakis magunkat hibáztathatjuk. S ez a “mi” nem jelent másokat, mint a Wiederstand résztvevőit. Ez a “mi” – a társadalomtudósok. Ez a “mi” nem jelent másokat, mint minden tisztességes, átlagos embert.

(Fordította: Baráth Katalin)

Jegyzetek

1 Az UNESCO egész sorozat ilyen könyvet támogatott.

2 Bartolomé de las Casas: Très brèves relations de la déstruction des Indes, Paris, La Découverte, 1996 [1547], 52.

3 Angel Losada: “Ponencia sobre Fray Bartolomé de las Casas”, in Las Casas el la Politique des Droits de l’Homme (Institut d’Etudes Politique d’Aix & Instituto de Cultura Hispánica, Aix-en-Provance, 12-13-14. Octobre, 1974), Gardanne: Imp. Esmenjaud, 1976, 22.

4 Lásd Vidal Abril Castello: “Bartolomé de Las Casas, el último Comunero”, in Las Casas et la Politique des Droits de l’Homme, op. Cit.

5 Henry Mechoulan: “A propos de la notion de barbare chez Las Casas”, Las Casas et la Politique des Droits de l’Homme, op. Cit., 179.

6 Alain Milhou: “Radicalisme chrétien et utopie politique”, in Las Casas et la Politique des Droits de l’Homme, op. Cit., 166.

7 Helmut Andics: Ringstrassenwelt, Wien 1867–1887. Luegers Ansteig, Wien: Jügend und Volk, 1983, 271.

8 Lueger elítélte a zsidó szocialistákat, a zsidó liberálisokat és a zsidó szabadkőműveseket.

9 John W. Boyer: Political Radicalism in Late Imperial Vienna: Origins of the Christian Social Movement, 1848–1897, Chicago: University of Chicago Press, 1981, xii.

10 Lásd ez én “The French Revolution as a World-Historical Event”, Unthinking Social Science, Cambridge: Polity Press, 1991, 7–22. [Németül: “Die Französishe Revolution als welthistorische Ereignis”, Die Sozialwissenschaften »kaputtdenken«, Weinheim: Beltz Athanäum Verlag, 1995, 12–30.]

11 Open the Social Sciences: Report of the Gulbenkian Commission on the Restructuring of the Social Sciences, Stanford: Stanford Univ. Press, 1996. A német fordítás I. Wallerstein: Die Sozialwissenschaften öffnen: Ein Bericht der Gulbenkian Kommission zur Neustrukturierung der Sozialwissenschaften, Frankfurt: Campus Verlag, 1996.

12 Lásd S. Sideri: Trade and Power: Informal Colonialism in Anglo-Portuguese Relations, Rotterdam: Rotterdam Univ. Press, 1970.

13 Lásd Ulf Strohmayer: “The Displaced, Deffered or was it Abandonad Middle: Another Look at the Idiograhic-Nomothetic Distinction in the German Social Sciences”, Review, XX, ¾, Summer/Fall 1997, 279–344.

14 Lásd Gary S. Becker: The Economics of Discrimination, 2nd ed., Chicago: University of Chicago Press, 1971.

15 Max Weber: “Wissenschaft als Beruf”, Geamtausgabe, Bd. 17, hrsg. Von W. Jo. Mommsen u.a., Tübingen: Möhr, 1992, 251. “Nem a nyár virágai hivogatnak bennünket, sokkal inkább a jeges sötétség és súlyos megpróbáltatások sarki fagyossága – függetlenül attól, kívülről szemlélve melyik csoport látszik győztesnek. Nincs már semmi, nemcsak a császár, hanem a proletariátus is elvesztette jogait. Amikor ez a jeges éjszaka lassan elmúlik, vajon kik lesznek még az élők sorában azok közül, akiknek a tavasz olyan pompázatosan bontotta szirmait?” “A tudomány mint hitvallás, in Max Weber Állam, politika, tudomány; Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1970. 139. oldal.

16 Lásd elsősorban Ilya Prigogine La fin des certitudes, Paris: Odile Jacob, 1996. [In English: The End of Certainty, New York, Free Press, 1997]

17 Két újabb munkámban próbáltam e szemléletet érvényesíteni: Utopistics, or Historical Choices for the Twenty-first Century, New York, New Press, 1998; és T.K. Hopkins & I. Wallerstein coords: The Age of Transition: Trajectory of the World-System, 1945-2025, London, Zed Press, 1996.

Ausztriában Jörg Haider vezérletével kormányzati hatalomra jutott a Szabadság Párt. A nemzetközi reagálások jellege vegyesnek mondható. Vannak elutasító, bojkott-üzenő, és vannak türelemre intő reakciók. Így a szomszédos Olaszországban, amelynek északi területei szoros gazdasági, egyben politikai kapcsolatokat tartanak fenn a Haidert szárnyára bocsátó Karintiával, ugyancsak összekuszálódtak az állásfoglalások.

Ausztriában Jörg Haider határozott, biztos kezű vezérletével kormányzati hatalomra jutott a Szabadság Párt, és ez a fejlemény kínos fogadtatásra talált Európa legtöbb országában, sőt az Egyesült Államokban is. A reagálások sora, a visszhang mégis vegyes. Vannak elutasító, bojkott-üzenő, és vannak türelemre intő reakciók. Így a szomszédos Olaszországban, amelynek északi területei szoros gazdasági, egyben politikai kapcsolatokat tartanak fenn a Haidert szárnyára bocsátó Karintiával, ugyancsak összekuszálódtak az állásfoglalások.

Fasizmus és antifasizmus

A Karintiával közös határú Friuli-Venezia Giulia régióban és más észak-olasz területeken formálisan rokonszenveznek az osztrák fordulat megszemélyesítőjével. Ennek legfőbb oka az, hogy a karintiai helyi politikában Haider már évekkel ezelőtt szívósan radikális, racionalista érdekvédő magatartást tanúsított, amit divatos, liberális, piac-kapitalista felfogással párosított. Óvakodott attól, hogy idegengyűlöletét kiterjessze az adó- és vámkedvezményekkel odacsalogatott olasz vállalkozókra. E koordináták köré helyezett nyilatkozataival megszerezte magának a populizmus címkéjét, annak olcsóságával, de atmoszférateremtő, kommunikatív vagányságával a politika Rambójának képzetét keltve¹.

Az olasz politikai újságírás a Haider-szindróma jelentkezése után a karintiai pártvezetőre és pártjára ragasztotta a liberál-nacionalista minősítő jelzőt, amely a maga kificamított közvetítõ közvetettségével összeköti őket a szélsőjobboldali fasisztoid jelenségekkel és tendenciákkal, ám a fasiszta Németországot magasztaló megnyilatkozásaival maga Haider is jócskán tett arról, hogy a zsurnalisztika rátapintson az elvi-ideológiai és politikai összefüggésekre, bizonyos analógiákra. Mellesleg a történelmileg szétvert, de lefutottnak ma sem tekinthető fasizmus (anno 1922 és 1933) mesteri módon használta föl céljaihoz. Az első világháborús vereséget követő német revansvágyat, valamint Olaszországban a győzelem után következő “megcsonkított” békét, a kiábrándított nagyhatalmi allűrökből eredő, felszított tömegelégedetlenséget, a mindkét országban erre a pszihózisra hangolt nacionalizmust és populizmust.

További olyan izmusok vagy azok önkényesen összevegyített elemei sem hiányoztak a készletből, mint a rasszizmus illetve éppenséggel a szocializmus. A fasiszták ezzel az eszköztárral hódították meg a befolyásolható tömegek tudati és érzelemvilágát, kolosszális megtévesztő és beláthatatlan következményekkel járó folyamatokat gerjesztve. Ennek részeként festékmáz gyanánt hagyták a demokratikus frazeológiát; a demokrácia intézményrendszerének, sőt még a jogállamiságnak a fügefalevelét is meglibbentette egy-egy fuvallat, viszont a hatékonyság hiányában elmarasztalt liberalizmus kiszorult a színtérről. Helyébe lépett a célratörő eredményesség, más szóval a “sikerorientáltság” ideológiája, az anarcho-szindikalizmustól (Sorel) kölcsönvett aktivizmus. A siker a háborús kudarcok és krízisek után rendkívül fontossá, a tudat és érzelemvilág épülését szolgáló tényezővé vált. Sikerre volt szükség a gazdaságban, a bel- és külpolitikában. Elgondolható, hogy micsoda óriási sikertudat-forrást jelenthetett Németországban a revans lebegtetése, vagy az olaszoknál a gyarmatbirodalom stabil megalapozásának illúziója, és hogy mindennek kiegészítéseként rámutattak a zsidó “idegenségre” mint a kudarcok és sikertelenségek okozójára.

Az összehasonlító és aggodalmaskodó elemzések tehát nem indokolatlanok, ha a fentiekhez még hozzávesszük azt, hogy az 1922-es és 1933-as, valamint az 1999/2000-es választási mechanizmusok és a trendjeikből rajzolt koalíciós esélyek, majd a megvalósuló konstrukciók mentén szintén adódnak párhuzamok. Ebből a szempontból is indokolt annak a vizsgálata, hogy a pluralista parlamentáris polgári demokrácia liberális viszonyai között az e viszonyokat veszélyeztető monumentumok hogyan keletkeznek ma, illetve mi lehet az ellenszerük.

Ezzel összefüggésben a történelmi emlékezet és emlékeztetés különösen hasznos lehet az olasz példa alapján, mert Itália a fasizmus (egyik) szülőföldjének, ugyanakkor a fasizmus ellenzéke és a jobboldaliság elleni küzdelmek kísérleti terepének tekinthető. Az I. világháború utáni és az 1999/2000 fordulójára kialakult viszonyok laboratóriumi körülményeket produkáltak mindenekelőtt a liberalizmus felborulása és szétesése, s az ennek nyomán előálló hihetetlen zűrzavar vonatkozásában, amitől nem függetleníthetőek az ausztriai állapotok sem. A zűrzavar az II. világháború után maga alá temette a polgári demokrácia intézményrendszerét, és ma is sokan attól tartanak – liberális, demokratikus oldalról ezért intenek vigyázó éberségre Ausztria apropóján –, hogy a polgári demokráciára veszély leselkedik. Tudvalevő, mi lett az akkori zűrzavar vége.

Úgy tűnik, napjainkban a zűrzavar kordában tartott, ellenőrzés alatt álló folyamat. A fejlett gazdasággal rendelkező, erős, és nagyhatalmi pozíciójú országokat a kicsiny Ausztria politikai fejleményei nem befolyásolhatják meghatározó módon, ennek ellenére a hatalmának teljében lévő Egyesült Államok és az integráció útján haladó Európai Unió a bécsi hírekre riadót fújt. Izrael az éles konfrontációt választotta, és máshonnan is kemény diplomáciai lépéseket eszközöltek, amelyeket Bécsnek figyelembe kellett vennie.

A demokratikus felsorakozás – mint jeleztük – mégsem egyértelmű és ez nemcsak a reagálások ellentmondásaiban ütközik elő, hanem abban is megmutatkozik, hogy a baloldali reakciók szintén vegyesek, és a baloldal maga is megosztott. A baloldal sorompóba állítása és segítségül hívása a jobboldal elleni fellépésben nélkülözi a munkásmozgalom egészének antifasiszta hagyományát, ehelyett a szélsőjobb és szélsőbal párhuzamos emlegetése csak növeli a zűrzavart (meggyőződésünk szerint gyengíti a jobboldal elleni küzdelmet). Az 1922-es és 1933-as helyzet az 1999/2000-essel ennyiben úgyszintén egybevethető.

Ismeretes, hogy 1922-ben és 1933-ban a kialakult zűrzavaros állapotok azzal váltak teljessé, hogy a munkásmozgalom baloldali erőire óriási nyomás nehezedett, végül vereséget mért rájuk a jobboldal, pontosabban a jobboldal nevében a fasizmus. A zűrzavaros válsághelyzet fasiszta megoldásának éppen ez lett az egyik legfontosabb kísérő mozzanata. A krízisek fasiszta típusú megoldása azonban csak átmeneti és tragédiába torkolló lehetett, mialatt a munkásmozgalom – mindenekelőtt annak a kommunista komponense – magához tért, és élenjáróan harcolt a fasizmus ellen. Horribile dictu ebben az esetben a sztálini Szovjetunióról, valamint a több milliós nemzetközi kommunista mozgalomról van szó, amely elszánt, példamutató, bátor harccal, véráldozatot sem kímélve, hősiesen szállt szembe a fasizmussal. A Francia Kommunista Pártot például a “kivégzettek” pártjának keresztelték el 1945 után, mert számtalan tagja fizetett az életével a német fasisztákkal szembeni fegyveres ellenállásban. Az Olasz KP érdemei sem kisebbek ennél.

Idetartozóan szót érdemel, hogy az egész kommunista mozgalom – de vegyük csak a tetemre hívott nyugat-európai kommunista pártokat – sem hibáztatható a szovjet vagy más kelet- és közép-európai egykor hatalmi státusú kommunista pártok vétségeiért. Ezek a pártok hatalomra kerülés híján, a demokratikus környezet ellenőrzése mellett nem követhették el a sztálini bűnöket, sőt e bűnök ismertté válásakor kritikával éltek a személyi kultusz, a személyi és párt-terror, a politikai elmélet dogmatizmusának elfajulásaival és következményeivel szemben. Bizonyos idő elteltével erejüktől telhetően küzdöttek is kritikájuk érvényesítéséért, elhatárolódtak a torzulásoktól, irányvonalukba integrálták a politikai demokrácia követelményrendszerét, már a fasizmus elleni harc stratégiájára vetítve, nem beszélve a későbbi távlatokról.

Mindenképpen különbségek vannak a kommunizmus eredeti eszmerendszere és társadalomfelfogása, valamint a ráépült mozgalom történeti íve és annak különféle variánsai között. A különbségtétel a munkásmozgalom alkotóelemei és fejlődésük problematikus oldalai között a Haider-jelenség fényénél aktuálisabb, mint az vélhető, ugyanis a Haider-jelenség megítélésében, a jobboldali, szélsőjobboldali tendenciák felerősödésében, aligha tagadható, hogy a munkásmozgalom XX. századvégi meggyengülése, elsősorban a kommunista mozgalom partvonalra szorítása szerepet játszik. Csak azért nem használom a kommunista mozgalom veresége kifejezést, mert II. János Pál szerint az 1989/90-es fordulatnak nincsenek győztesei és vesztesei, azonban a munkásmozgalom és annak kommunista összetevői részéről a mai zsivajban csak elhaló gyenge hangok hallatszanak, míg a szélsőjobb felől igen erőteljes az üvöltő artikuláció.

A szélsőjobb artikulációját jellemzi elsősorban – amitől a jobboldal egésze legfeljebb hangszerelési árnyalatokban különbözik –, hogy a kommunizmust és a fasizmust egy kalap alá veszi, hovatovább helyenként a fasizmus szörnyűségeit a kommunizmus borzalmaival magyarázza, mintegy igazolva ezzel történelmi küldetését és kvázi felmentve felelőssége alól. Hitlernek úgymond meg kellett előznie Sztálint, aki elindította volna a harcot – a feltételezések szerint – Európa és a demokrácia értékei ellen². Ebben a tézisben formálódik meg a Szovjetunió, a kommunista mozgalom összeomlása utáni bizonytalan dadogás, amely nem tud mit kezdeni a ténnyel: a kommunista-bolsevista rendszer részt vett a fasizmus leküzdésében.

Évtizeddel a rendszerváltás után talán szóba lehetne hozni, hogy a kommunista hagyomány értékelése – hasonlóan a többi történelmi-politikai mozgaloméhoz – igényli a tényeket, annál inkább, mert a jelek szerint itt-ott tovább él ez a hagyomány, esetleg egyenesen kommunista formában, esetleg poszt-formában, vagy a szociáldemokráciába olvadva, vagy önálló baloldali áramlatként. A jelek szerint az integrált Európa életében is jut neki hely. De maradjunk a történelemnél, a nácizmus-bolsevizmus reakció-viszonylatnál és induljunk ki abból, hogy a XX. századi történelmi folyamatokban mi minek volt a reakciója, és mi volt ezeknek a történeti sorrendje.

A bolsevizmus, mint ismert, megszületett már a századfordulóra, megszilárdulása azonban az I. világháború idejére, az emberiség ellen századunkban elkövetett első nagy gaztettre, a szociáldemokrácián is foltot ejtő militarizmusra válaszoló reakcióban gyökerezett, méghozzá abban a korhadt, gyűlölt önkényuralmi társadalmi rendszerben, amely 1905-ben a leghatározottabban a forradalmi útra lépett. A bolsevizmus antimilitarista akciója abszolúte mocsoktalan, tiszta, tisztességes és nagyhatású reakció volt a háború vérgőzére, egész szennyáradatára. Ennyit a “reakciók” történeti sorrendjéhez, nem megkerülve, de nem itt tárgyalva a mozgalom későbbi történetének problémáit.

A történelmi folyamatok értékelésének hiányosságaiból történelmi tudatzavarok, a jelenlegi viszonyok értékelésének nehézségeiből pedig a dezorientáltság zavarai állnak elő, amelyek hozzájárulnak a munkásmozgalom erőinek bénultságához és késleltetik a baloldal erőinek összefogását, a baloldal erőinek egységes mozgósítását a jobboldal ellen. A szociáldemokrácia – mint történelme során annyiszor – el van foglalva a kapitalizmus adminisztrációjával, a munkásmozgalom kommunista szárnya pedig az 1989/90-es összeomlás után útkereső metamorfózison esik át, erejét és arcélét gyakorlatilag elveszítette, ma többnyire a politikai partvonal labdaszedőjének keserű kenyerét eszi. Mindez előidézi Haider csillagzatának emelkedését és a hozzá hasonló figurák tündöklését. Olaszországban a neofasisztából posztfasisztává vedlett Gianfranco Fini legitim politikai tényező, a tőle megkülönböztethető, de a minduntalanul jobbra kacsintó és jobboldali funkciókba sodródó populista Umberto Bossi Haiderrel szolidarizál – sajátos módon kisajátítva magának a Finit megillető politikai szövetséget. Fini látványosan elhatárolódott Haidertől, jóllehet pártja, a Nemzeti Szövetség (Allenaza Nazionale – AN) aktivistái a Bossi vezette Északi Liga militánsait túllicitálva üdvözlik az ausztriai eseményeket.

Bossi és Haider politikájának közös vonásai

Kettejük politikájának virtuális egybeesése, a gyakorlati lépések és fogások azonos jellege nem a véletlen műve. Az idegengyűlölet és ezzel együtt a helyi érdekvédelem szélsőséges, az idegennel szembeállított formája, provinciális partikularizmusa az Alpok mindkét oldalán jellemző. A különbség az, hogy Bossi mozgalmának szubkultúrájában és a leader személyiségében nincs semmi, ami fasiszta lenne. 1945-ben Észak-Olaszországban a fasizmus annyira lejáratódott, hogy eszmei-politikai alapjáról a közéleti mező ott egyszerűen közelíthetetlen. Ezért is Bossi az északi populista. Rómától délre pedig Fini AN-jéhez a fasiszta örökség gerincén nevelt támogatók mellett azok csapódnak, akik egyébként – ha nem lennének déliek – Bossi híveit gyarapítanák, tehát a déli populisták és a hozzájuk idomuló jobbra húzó csoportok.

Bossi személyes múltjában bizonyos szakszervezeti és baloldali elkötelezettséget, családi alapon kimutatható antifasizmust is számon tartanak. Jellegzetes módon bumeránggá tudta változtatni D’Alema elhamarkodott megjegyzését – célzással a fasizmusra – Bossi és Haider közös nevezőjéről azzal, hogy feleségének családjában a holokauszt áldozatokat szedett. (D’Alema igyekezetének másfelől persze az a magyarázata, hogy meg akarja bontani az újbóli Berlusconi-Fini-Bossi vezette pártokból formálódó jobboldali választási tömörülést, amely a tavasszal esedékes helyhatósági választásokon a baloldaltól több évtizede birtokolt pozíciókat hódíthat el. Ennek előjátékaként 1999-ben Bologna 1945 óta kommunista kézen lévő polgármesteri székét a választók átszavazták a jobboldalra.)

A szavazatokért folyó küzdelemben minden apróság számít, a szavazatokkal megszerzett hatalom birtoklása természetesen a leglényegesebb választót befolyásoló tényező. Bossi például 1994-ben belement ugyan a Berlusconival és Finivel kötött választási és kormánykoalícióba, de rövid idő után meggondolta magát a “fasiszta” Fini miatt, valamint kerülendő a korrupció gyanújába eső Berlusconival való politikai azonosítás kockázatát, felrúgta a kérészéletű kormányzati összefogást, és önállósította magát. A választó kegyeiért folytatott, egymást keresztező manőverek és manipulációk vészjóslóan emlékeztetnek az 1922-es prefasiszta liberális zűrzavarra.

Hic et nunc nem feladatunk azzal a történelmi párhuzammal szemléltetni mondanivalónkat, amelyre a “szakemberek már régen rámutattak”, nevezetesen, hogy “milyen mély összefüggések és áttételek nyomán nőtt ki a fasiszta rendszer a liberális államból”³ Itáliában. Viszont nem árt annak távlati veszélyeire figyelmeztetni, amit a jelenlegi helyzet mutatói alapján az erőszakolt koalíciós kormányzati szövetségek előrevetíthetnek. A Schüssel-Haider koalíció ilyen erőszakoltan összetákolt konstrukció, és az újraformálódó Berlusconi-Fini-Bossi hármas sem tökéletesen összedolgozott szövetség. Azért sem lehet az, mert Berlusconi óriási kiterjedésű gazdasági-vállalkozói birodalmat tudhat a magáénak, amit liberális demokrata frázisokba öltöztetve épít tovább, és erről nem kíván lemondani a politikai hatalom megszerzése után sem. Bossi populizmusa Berlusconi gazdasági mamutjával bármikor szembetalálhatja magát, de a Fini mögött álló, egykor fasisztoid elégedetlenségű és ellenzékiségű tábor, a kis és középvállalkozókra építő fasiszta hagyomány – amely a gyökerektől egyáltalán nem szakadt el – érdekei is csak az együttes választási siker fenntartásáig eshetnek egybe a partnerekével.

Kérdés, hogy az efféle hibrid választási szövetségeket mennyire lehet kitenni a választók ösztönös hangulati döntésének, illetve milyen módon lehet redukálni a politikától eltávolodó választói spontaneitást, vagy éppenséggel a politikával szembeni egyre nagyobb közönyt, a választásoktól való távolmaradást. A “nemválasztók” pártja több európai országban számszerűleg növekszik. A jelenség Magyarországon is jól ismert. A kérdés a Haider miatti aktualitása mellett azért sem lebecsülendő, mert a jelenségeknek ez a csoportja a “legjobbnak” tartott polgári demokratikus rendszerek szüleménye; olyan rendszereké, amelyek választási kultúrája fejlett, s a választási erőviszonyok is kiszámíthatóaknak és stabilaknak bizonyultak az eddigiekben. Vajon csak a választók alternatíva-igényével és elégedetlenségével kell-e számolnunk ezekben az esetekben, vagy az okok mélyebbek és nem eléggé ismertek? A történelem mindenesetre kínálja a párhuzamot: 1922-ben Olaszországban liberális talajon kifejlődött elégedetlenségek és populista ösztönösségek vezettek a fasizmushoz, 1933-ban pedig Németországban a nacionál-populizmus még erőteljesebb föllépéssel hódított meg nagy tömegeket katasztrofális következményekkel. Ma az osztrák Haider radikális nacionál-populizmusához kétség sem fér. Amiben kételkedni lehet, az nem más, mint a külsődleges liberális frazeológia, és az ebbe öltöztetett politika távlata.

Egyfelől tehát különbséget kell tenni a választók magatartása és az e magatartást megnyergelő politikusi ambíciók, habitusok, a megformált elvi-ideológiai álláspontok között. A megkülönböztetett két magatartás közötti viszony alakulását ugyancsak több szempontú elemzés tárgyává téve válhatnak érthetőbbekké vagy követhetőbbekké adott országokban a politikai folyamatok.

Végiggondolva e jelenségek láncolatát, D’Alema összehasonlítása Haider és Bossi között, törekvése a választók eltántorítására Bossitól érthetőbbé és magyarázhatóbbá válik, ha figyelembe vesszük az észak-olasz választók hangulatának rezdüléseit a Haider sikerét éltető falfirkák politikai tartalmán. Ezek nyugtalanságra adnak okot, illetve tükrözik a várható választói magatartást. Észak-Olaszországban más módon is érzékelhető a választó és a választott képviselő attitűdje. A Friuli-Venezia Giulia régió helyi közigazgatását irányító jobboldali – Berlusconi és Bossi pártjaira épülő – végrehajtó szerv (giunta) táviratban biztosította szolidaritásáról Haidert⁴. Az osztrákot támogató hullámhoz csatlakozott a trieszti polgármester, Riccardo Illy független vállalkozó, akit viszont a bal-közép választói ereje emelt a város első emberének pozíciójába. Illy Haidert elismerő nyilatkozatában kiemelte gazdaságpolitikájának vállalkozásbarátságát, liberális piaci szemléletét, olajozott működését, megfejelve ezt azzal a kijelentéssel, mely szerint “Haider nem szélsőséges”⁵.

Ezzel egyidejűleg provokációnak hatott a holokauszt sújtotta családok és a velük együttérzők körében az az ötlet, hogy Haider – a triesztiek üzenetére reagálva, s kihasználva a politikája és személye iránt kinyilvánított támogatást – kvázi békéltető gesztusként kifejezte óhaját a város környéki egykori náci haláltábor meglátogatására. Olasz területen a San Sabba-nak nevezett helységben volt az egyetlen krematóriummal felszerelt koncentrációs tábor, ahol a németek 5000 embert öltek meg. A táborok SS legényeiről nyilatkozta Haider, hogy “kitűnő németek” voltak; a koncentrációs táborokban pedig nem genocídium folyt, hanem – szerinte – föltehetően normális hadiipari tevékenység. A látogatás ötlete, majd a trieszti és karintiai vezető között elkezdődött meghívásos alapú látogatás-egyeztetés ellen az egykori táborban kialakított múzeum munkatársai és gondnoksága, továbbá a trieszti zsidó közösség tiltakozott. A kormány nevében D’Alema miniszterelnök “innopportunus”-nak minősítette a meghívást.

Mindezek alátámasztásaként Bossi a Haider-szindróma heveny szakaszában, a jelzett kísérőjelenségek közepette az olasz szenátusban elmondott beszédében (február 3-án) egyetértéséről biztosította Haider törekvéseit, kormányra kerülését abból a szempontból is pozitíve értékelve, hogy az új osztrák kormánykoalíció véget vetett az ausztriai “történelmi kompromisszum”-nak. Bossi idegengyűlöletében odáig megy, hogy nem szíveli a Délről Északra vándorolt és ott letelepedett hofitársait, a valahai vendégmunkásokat sem, akiknek szabad munkaereje és “integrált” szorgalma nélkül az olasz “gazdasági csoda”, az 1960-as évek prosperitása nem valósulhatott volna meg. Északi felsőbbrendű árja-tudata még kevésbé viseli el az albán, a cigány bevándorlókat, az arab világból, Ázsiából és Afrikából jövő megélhetést kereső szinesbőrüeket. A migrációk kiváltójaként ugyanakkor a globalizáció, az internacionalizálódott gazdasági érdekeltségek menedzsmentjét jelölte meg; szerinte “ők a mai nácizmus képviselői, mivel az ellenőrizetlen migrációkkal szétzúzzák a népeket”⁶. Népek alatt a fejlett gazdasággal büszkélkedő, sokat (túl sokat) adózó észak-olasz lakosság értendő, akiknek az adójából befolyt pénzeket a korrupt Róma elfecsérli, odaajándékozza a “lógós” délieknek, külföldieknek, vagy ha nem, hát föléli saját maga.

A “történelmi kompromisszum” – mint ismeretes – az olasz politika elmúlt évtizedeit döntően befolyásoló két nagy tömegpárt vezetőjének, a kommunista Enrico Berlinguernek és a kereszténydemokrata Aldo Morónak a koncepciója, amely még az 1970-es években a két párt akár kormányszintű együttműködését célozta volna. A probléma Bossi-féle kritikai felidézése több szempontból sem állja meg a helyét, különösképpen nem osztrák párhuzamban. Az olasz kommunista párt ezzel a politikával kívánt áttérni a meddő ellenzékiségből a kormányzati felelősségvállalásra, ami 31%-os választási támogatottságának kijárt volna. Bossi demagógiájáról és politikai illetéktelenségéről árulkodik az a sajátos körülmény, hogy az 1970-es években napirenden lévő politikai kurzus-változtatás lehetőségéből semmi nem valósult meg, ő mégis folytonosan létező adottságként beszél erről annak ürügyén, hogy egyes régiókban, helyi szinteken létrejött összefogás a kommunisták és kereszténydemokraták között, mi több, az 1990-es évek balközép koalíciói is (Romano Prodi és jelenleg Massimo D’Alema kormánya) a két nagy történelmi párt örököseinek együttműködésére épültek (a teljesen megváltozott hazai és nemzetközi feltételek közötti, abszolút ideológiamentes és ideológiáktól független pragmatizmus jegyében). Ezzel szemben Ausztriában az olasztól jelentékeny mértékben különböző erők “nagykoalíció”-ja valóban működő realitásnak bizonyult évtizedeken keresztül.

Olaszországban az 1970-es években az ideológiamentes politikai együttműködés a két ideológiailag elkötelezett és szembenálló erő között csak a kölcsönös engedmények, tényleges és nagyfokú kétoldalú kompromisszumkészség összetalálkozása esetén vált volna lehetségessé, amit az elképzelést dédelgető két vezetőn és szűk környezetükön kívül senki sem támogatott, sem az olasz politika, sem a nemzetközi tényezők oldaláról. A mai napig kiderítetlen, hogy az akkori Washington és Moszkva által egyként nem jó szemmel nézett “történelmi kompromisszum” meghiúsulásában e nagyhatalmak titkosszolgálataival, esetleg más titkosszolgálatokkal összehangoltan cselekedett-e a Vörös Brigádok terrorszervezete, amikor Aldo Morót 1978-ban elrabolta és meggyilkolta. A “történelmi kompromisszum” hazai ellenzői között voltak Craxi szocialistái például, akik a két nagy párt összefogásának és lehetséges nyomasztó fölényének gondolatára rémeket láttak; látták a zsíros hatalmi-kormányzati pozíciók elvesztésének rémét, meg is tettek mindent a “történelmi kompromisszum” megbuktatása érdekében. Végül is az elképzelés ellehetetlenült.

Eközben a kommunista párt – feladva bizonyos ellenzéki pozíciókat – tulajdonképpen játéktérhez juttatta azokat, akik a továbbra is fennálló és képviselet nélkül hagyott elégedetlen, változatlanul ellenzékiséget követelő, de új, az új gazdasági-szociális problémákat hordozó tömegek között keresték népszerűségüket, mint éppen Bossi. ő az, aki a könnyű vagy álmegoldások ígéretével, megváltó populizmusával, többek között az ország integritásának feladásával, a fejlett Északnak a fejletlen Déltől való elválasztásával ad receptet az északi kisvállalkozók kiterjedt tömegeinek vélt bajára, a pénzügyi fegyelemnek úgymond csak őket sújtó következményeire. Ebben a képletben egy adott tényből eredő igazságmag van mindössze: Északon általában a jobb körülmények miatt jobbak a vállalkozási feltételek is, vagyis a vállalkozások virágzóbbak, jövedelmezőbbek, mint Délen, de ebben szerepet játszik a Délről Északra áttelepült és jelen pillanatig is bevándorló, migráló, Északon demográfiai okok miatt is hiányzó szabad munkaerő.

Bossi az olasz belső összefüggések és a nemzetközi jelenségek félreismerésével eklatáns példája a politikai dilettantizmusnak; zavaros nézetrendszere mindig kártékony volt, és ma is az.

Fini elhatárolódása Haidertől

Fini Bossihoz és Haiderhez viszonyítva csiszolt, pallérozott politikus. Ellentétben Bossival, minden egyes alkalommal kifogástalanul szabott öltönyben, hozzá jól megválasztott nyakkendőben mutatkozik a nyilvánosság előtt, ennél is fontosabb azonban, hogy nyilatkozatainak hangneme kulturált, a modern kommunikáció törvényeit követi. Szabatosan előadott mondandója rendszerint figyelmet, sőt elismerést vált ki. Elismerést azoknál, akik friss tegnapi, tegnapelőtti nyilatkozataiból vonják le következtetéseiket.

Ahogyan a bárdolatlan Bossi sem él régi fogásaival (a szecessziót federalizmusra tompította), Fini még kevésbé operál megkövesedett fasiszta ideológiai tételekkel. Mi több: nap mint nap megpróbálja úgy feltüntetni magát – egyébként sikerrel –, hogy ő a “jobbközép pártokat megszégyenítő mérsékletre” képes AN kifogástalan eleganciájú és demokratikus vértezetű vezére, aki pártjának fasiszta gyökérzetét kitépte az olasz politikai talajból, és szakított ezzel a terhes örökséggel. Ezt a pózt vette föl legújabb könyvbemutatója (“Egy polgári Olaszország”) alkalmával, amikor is módot talált a Haidertől való elkülönülés megfogalmazására.

Valószínűleg mindenki azt várta, hogy Fini keblére öleli Haidert mint a szomszédos Ausztriában tevékenykedő, vele rokon elviségű politikust, akiben tartós közeli szövetségesre tehet szert ebben a mai politikailag össze-vissza kuszált nemzetközi életben. Ezzel szemben éles választóvonalat húzott. Szerinte “Haider Európa-ellenes”⁷, amit az osztrák nagyon rossz néven vehetett, mert mindenáron el akarja oszlatni ezt a félreértést, sőt előítéletet; az olasz jobboldali párt viszont támogatja az Unió bővítését. A másik különbség köztük a külföldiek társadalmi integrációjának kérdésében lenne, más szóval a nacionalizmus kérdésében. Az olasz szerint Haider hallani sem akar a legalizált bevándorlók társadalmi integrációjáról, ezzel szemben Fini az ellenőrzés melletti méltányos körülmények megteremtésével igenis integrálni óhajtja a bevándorlókat.⁸

A római olimpiai stadion egyik futballmeccsére a szurkolók egy csoportja elcipelt egy óriási transzparenst, amely a tévékamerákba ordította: “Auschwitz a hazátok, otthonotok a krematórium”. Némi malíciával még azt is megkockáztatnám, hogy ez az üzenet az olasz és nem olasz zsidóságon kívül akár valamennyi Itáliába bevándorló idegennek szólhatott, tekintet nélkül bőrük színére. Ezt Fini is láthatta, amint láthatja a neofasiszták lakta hagyományos római városnegyedek lakóházainak falfelületeire pingált jelszót: “no alla societá multirazziale”, vagyis “nem a sokfajú társadalomra”. Évek óta éktelenítik ezek és hasonlók Rómát, ellenpontozva Fini elmés ideológiai újításait. Tegyük fel, hogy szemet huny a falfirkákra, a tévéjét azonban csak nem kapcsolja ki, amikor Alessandra Mussolini, pártbeli parlamenti képviselőtársa, a Duce egyenesági leszármazottja kiáll a stadionok jámborságban nem szenvedő szurkolói mellett, szónokol és lelkesedik értük ugyanúgy, mint Haiderért. Fini persze jól tudja, hogy “bíborrúzsvörös szívókorong” szájával (ez a metafora a Sophia Lorennel is vérrokonságban lévő szép Duce-unoka feltűnésekor ötlött fel) mondhat, amit csak akar, sok új választót nem fog szerezni a pártnak. (Hasonló a helyzet a bőrfejű fickókkal, a párt zsigeri kemény magjával, sőt a nemzetközi támasztékként sem használható, a történelmi leckékben nem kikupált, abszolút tájékozatlan Haider sem hozhat a konyhára semmit.)

Az Európai Unióval kapcsolatos legújabb Fini-álláspont kétségtelenül racionális és üdvözlendő, egyben érzékelteti azt a mélyreható verbális evolúciót, amelyen az olasz jobboldal (sokak szerint változatlanul a szélsőjobb) reprezentánsa az elmúlt bő évtizedben átesett. 1987-es pártfőtitkári beiktatásakor még masszívan hitet tett “2000 fasizmusa” mellett, mivel annak “értéke örök és nem historizálható”⁹.

Fini azóta – Bad Godesberg modelljére – több ízben radikálisan megújította a párt ideológiáját, és persze az sem kizárt, hogy a Fini körül csoportosuló pártelit szellemi fejlődésében őszintén átgondolt tényleges változások mennek végbe, amelyek valóban új minőséget jelentenek. A Fini vezette pártelit azonban a párt megrögzött fasiszta magvával halad együtt, erre az összetéveszthetetlen támogatói körre épít. Egy ilyen fasiszta tradíciójú pártot vezetni, azt bevezetni a demokrácia templomába, nem irigylésre méltó feladat. Tegyük föl, hogy Fini vállalkozása a megfelelő ideológiai revíziót komolyan véve épp erre irányul, hogy ő és pártjának elitje – ellentétben e mögöttük mozgó nyughatatlan ordas csürhével – valóban demokrataként alkalmazkodik az immáron 1922-től és 1933-tól merőben különböző helyzethez. Hihető-e ez? “Hiteles-e Fini?” – kérdezhetnénk a közkeletű fordulattal.

E sorok írásakor nem tudhatjuk, hogyan zárul Haidernek a Triuli-Venezia Giuliából a San Sabba-i lágerbe való meghívásával kapcsolatos kötélhúzás, eljut-e Haider San Sabbába, de azt tudjuk, hogy Fini nem kis meglepetésére néhány évvel ezelőtt, ideológiai revíziójának jegyében látogatást tett Auschwitzban és ott újságírókkal beszélgetve Mussoliniről azt találta mondani, hogy a század legkiemelkedőbb olasz államférfija volt. (Vö. Haider kijelentésével Churchillről, aki szerinte háborús bűnös lett volna…) Igaz, hogy Mussolini haláltáborok helyett a Tirrén-tenger szigetvilágának napsütötte partjaira, rosszabb esetben a Dél (Mezzogiorno) eldugott falvaiba internálta politikai ellenfeleit, a politikai gyilkosság módszeréhez csak a kezdet kezdetén és ritkán folyamodott. (A hatalom kiépítésének kezdeti szakaszában a szociáldemokrata Matteottit tetette el láb alól, és a kommunista pártvezető Gramscit börtönöztette be sok elvtársával együtt, de Gramscit úgy, hogy rendszeres éjszakai ébresztésével a foglárok lehetetlenné tegyék szellemi alkotómunkáját, agyának működését. Ezt megelőzően, a mozgalom indulásakor elnézte, sőt bátorította a rohamosztagos bandák erőszakosságait, nem egyszer gyilkosságait.)¹⁰ Mindez ugyanakkor valóban eltörpül a németek nagyipari technológiájával véghezvitt népirtáshoz képest, az olasz fasizmus bűneiért azonban a Duce felelős; szövetséget fogadott Hitlernek, akinek a segítségével 1943-as bukása után visszakapaszkodott a recsegő történelmi színpadra, de csak a Fhürer bábjának szánalmas szerepében, ami tovább terhelte bűnlajstromát. Végeláthatatlan vitát lehetne folytatni Mussolini örököseinek az örökséghez fűződő viszonyáról, a revízió és a hűség keveredéséről, azokról a fokozatokról, amelyeken lépkedve igyekeztek “megszüntetve megőrizni” a Duce örökét.

Az 1976-ban feltámasztott újfasiszta párt mindent vállalt a múltjából, egyben megkezdte alkalmazkodását az új, demokratikus körülményekhez – főként néhány politikailag invenciózusabb vezetője újító szellemű erőfeszítéseinek köszönhetően. Jóval Fini előtt indult útjára ez a folyamat. Giorgo Almirante neve kívánkozik ide, ő volt az első jelentős újító és “újító”. 1956-ban mondotta a párt kongresszusán: “Kedves bajtársaim, egyetlen kétes dologról van szó, amit úgy fogalmazhatunk meg, hogy lehetünk-e fasiszták a demokráciában. Egyedül mi vagyunk idegenek benne, és ez megtisztelő, de ijesztő nehézség is a demokrácia, a háború utáni Itália számára. A bátorságunk abban állt 1946-ban, hogy az MSI-t cselekvő pártként illesszük a demokráciába”¹¹ (MSI – a párt akkori nevének rövidítése, Movimento Sociale Italiano.)

A neofasiszták újulni vágyó színrelépése azonban nem volt annyira “ijesztő nehézség” a demokrácia és a háború utáni Itália egésze számára, mint ahogy Almirante érzékeltetni próbálta, jóllehet a nehézségek adottak voltak a társadalom jelentősebb rétegei számára a fasizmust ért vereség miatt. Olaszországban éppen az 1956 utáni években az MSI a kereszténydemokraták – ugyancsak újításokra kész – áramlatainak támogatásával nemcsak hogy “illeszkedni” próbált az új demokráciához, hanem egyfajta beépülési kísérletet tett. A kereszténydemokratákat az adott történelmi-politikai hidegháborús szituációban rendkívül nyugtalanította a kommunista és szocialista párt választási ereje. Az foglalkoztatta őket, hogy gyengítsék ezt az erőt, és megbontsák a választói támogatottságát, a sajátjukat pedig megnöveljék – akár jobboldali tartalékból is, noha erről az oldalról jószerivel már csak a szélsőjobb jöhetett számításba. Nyitottnak mutatkoztak azonban balra is, a szocialisták irányába, akik – mint az közismert – 1956-tal (az SZKP Sztálint leleplező XX. kongresszusának és a magyarországi felkelésnek a hírére) felülvizsgálták összefogásukat a kommunistákkal, és kimutatták együttműködési hajlandóságukat a kereszténydemokratákkal. Utóbbiaknál a pontos politikai taktika meghatározását illetően éles viták zajlottak, és ezek viharában Giovanni Gronchi köztársasági elnök 1960-ban Fernando Tambroninak, egy kevésbé tekintélyes kereszténydemokrata párttitkárnak adott kormányalakítási megbízást, miután a sokkal befolyásosabb Antonio Segri – később ő is köztársasági elnök – kudarcot vallott. Tambroni, aki nem volt ugyan politikai nagyágyú, ellenben jó kapcsolatokkal bírt mind a szocialistáknál, mind a neofasisztáknál, úgy gondolta, hogy a bizonytalan, zavaros helyzetben vagy az egyik, vagy a másik oldalról mentőövként szolgáló szavazatokat bizalmi szavazások alkalmával szerzi meg. Egyrészt az olasz parlamenti “átláthatóság” viszonyai között kilógott a lehetséges neofasiszta támogatás lólába, másrészt e lehetőség puszta fölmerülése annyira felbátorította őket, hogy az adott politikai pillanatot figyelmen kívül hagyva az antifasiszta ellenállás egyik városában, Genovában kongresszust kívántak tartani, mégpedig az újítás szellemének jegyében.

A neofasiszták egyik akkori jeles figurája, Filippo Anfuso szerint a genovai kongresszusnak az lett volna a feladata, hogy “szakítson a történelmi fasizmussal, változtassa meg a párt nevét, és szerezze meg az alkotmányos legitimációt”¹², nem utolsósorban a kormány stabilizálása céljából. Anfuso hozzátette ehhez: “ha hagyták volna a kongresszus megtartását, pontosítottuk volna a programunkat, demokratikus meggyőződésünket, garanciákat nyújtva mindenre. Mi több, ha a DC (kereszténydemokrácia) megerőlteti magát, megérti szándékunkat és elfogad bennünket a kormányban, akkor pártként meg is szűnhettünk volna.”¹³. Azaz beolvadtak volna a kereszténydemokráciába.

A genovai neofasiszta kongresszusból, a Tambroni-kormányból nem lett semmi, Genován és az ország nagy részén elemi erővel söpört végig az antifasiszta megmozdulás, amiből kisarjadt a “balra nyitás” politikája, a korai közép-bal (kereszténydemokrata-szocialista) koalíciós elképzelés gyakorlata. Ennek kimerülése külön tanulmányt érne meg. Ezúttal enélkül, de ezzel a történelmi kitérővel kívántuk érzékeltetni Fini Bad Godesbergjeinek előzményeit. Később ugyanis, ami nem sikerült 1960-ban Genovában, az hosszú idő után 1995-ben, a politikai viszonyok gyökeres változásával Fiuggiban bekövetkezett, s azóta is folyamatosan, futószalagszerűen, rutinizáltan újul ideológiájában a Fini párt.

Hogy mennyire fenntartással kezelendő az MSI átváltozása AN-né, azaz a posztfasizmus mennyi kérdőjelet vet föl, arra jellemzésül a fenti történelmi előzményeken kívül érdemes egyet a közvetlen előzmények közül is feljegyezni. Az 1995-ös kongresszus ideológiai téziseinek összeállítására többek között – a művelt és briliáns újságíró hírében álló – Gennaro Malgiero kapott megbízást a párt főtitkárától, akinek azután annak rendje-módja szerint bemutatta elkészített vázlatát. Fini elolvasta és elfogadta az ideológiai revízió e mesterművét, állítólag kissé kiakadva a következő soroktól: “Az AN szellemisége sok dologból áll, az a nemzeti kultúra szövi át, amely bennünket mindenképpen Dante és Machiavelli, Rosmini és Gioberti, Mazzini és Corradini, Croce, Gentile és Gramsci fiaivá is tesz”¹⁴. Fini természetesen rákérdezett Gramscira. Gramscit is ide kell vennünk – hangzott a válasz, mert az AN-nek “illeszkednie kell a nemzeti gondolathoz, annak globalitásához. Az új populista mozgalmak nem különülhetnek el attól, ami ebben a rendkívüli században történt.”¹⁵

Fini elfogadta az érvelést és a kongresszuson nem kis vita és pártszakadás közepette (az új vonallal egyet nem értők maradtak a “régi” MSI-ben) átértékelte a fasizmust, az antifasizmust, a demokráciához és a baloldalhoz fűződő viszonyt – szavakban mindent. A maga nemében páratlan revízió egyik gyöngyszeme a következő: “Az olasz jobboldaltól – amely nem a fasizmus édes gyermeke – annak félrebeszélések nélküli megerősítését kell kérnünk, hogy ismerje el az antifasizmust mint lényeges történelmi mozzanatot a fasizmus által lábbal tiport demokratikus értékekhez való visszatérésben.”¹⁶

Egyedül abban lehet egyetérteni az ideológiai revíziót végző posztfasisztákkal, hogy a XX. század rendkívüli periódus az emberiség történelmében; olyan század, amelyben egymást váltották a legeltökéltebb ideológiai fellendülések és összeomlások; amelyben az ellentmondások sokszor nem a tényekből, nem a dolgokból, hanem egymásból következtek és egymásba mentek át: Gramscit például utólag azok is elismerik, akiknek elődei módszeresen előkészítették fizikai megsemmisülését. Lehet ez ugyanakkor a generációk természetes cseréjének velejárója, és a változásokban fel lehet ismerni a tényleges komolyság elemeit is, de a folyamat teljesebb kibontakozásához valószínűleg még további generációváltás szükséges, és főként az, hogy az új generációkban legyen képesség a komolynak tűnő kezdeményezések ellenőrzésére és hitelesítésére.

Ma még Finiről és főleg pártjáról az olasz értelmiség és a kultúra meghatározó tényezői nem azt a bizonyítványt állítják ki, amit a posztfasiszták megigényeltek maguknak Fiuggiban (vagy amit megigényeltek volna maguknak Genovában). A párt “Kulturális Pantheonjában az élen még mindig Mussolini helyezkedik el a maga írásaival, akihez csatlakoznak a klasszikus szerzők – Gentilétől Spisztóig, Costamagnától Roccóig – mind, a jobboldali és fasiszta gondolat marginális alakjaitól, a harmincas évek francia romantikus fasisztáinak generációjától az európai fasizmusok tragikus vezéreiig, mint Codreanu és Primo de Rivera. Kiemelkedő hely illeti Julius Evolát, a tradicionális anti-modern gondolat teoretikusát, akinek művein kultikus tisztelettel nevelkedtek egész generációk, és akinek felfogása radikálisan ellenkezik a demokráciával.”¹⁷

Összegzés

A Haider-szindróma olaszországi hatásvizsgálatának fenti ideológiai elemzése egyike a lehetségeseknek; de ha az egyik oldalról krematóriumot mondanak, akkor másfelől legyen szabad hasonló erősségű ellenérveket sorjáztatni. A szindróma politikai megítélésekor sem vonatkoztathatunk el az ideológiai szempontoktól, mégis Európa hatalmi intézményei és tényezői az európai politikai pluralizmusnak megfelelően többféle politikai technikát és politikai viszonyt javasolnak Haiderhez és a szélsőjobbos tendenciákhoz kapcsolódóan. Van ebben ténylegesen egy olyan mélységű megfontolás és racionalitás, ami a demokrácia erejéből, a jelenlegi dezideologizált és pragmatizmus-orientált, nemzetközileg uralkodó viszonyokból fakad; ezeknek ama közös ideológiai nevezőjéből, amely kivetette magából a szélsőséges politikai áramlatokat és kellően tud védekezni ellenük – jóllehet nincs egységesen elfogadott mérce (lásd éppen a fasizmus-kommunizmus összevetésének visszatérő és hamis párhuzamát), és az adott mozgásfolyamatok, avagy a koszovói albánok mellett kiálló és a törökországi kurdokról elfelejtkező magatartás felszíne sem tükörfényes mindenütt.

Hogy világos és konkrét legyen a mondandónk, Peter Handke paradoxonját idézem: Haider ellen nyilván nem lehet majd a NATO bombázóit vezényelni Bécs és Klagenfurt fölé. Ezzel szemben helyesebbnek látszik az, ha nem szorítják politikai gettóba Haidert és a hasonszőrűeket, hanem a “demokrácia eszközeivel” (Romano Prodi) folytatott politizálással közömbösítik törekvéseiket és azok következményeit, illetve demokratikus úton lehetetlenítik el tevékenységüket. S ha már ezekkel a módszerekkel nem sikerült csírájában elfojtani akármelyik szélsőjobboldali csoportosulás megerősödését, kibontakozását és hatalomra kerülését, akkor minden demokratikus eszközt igénybe véve kell(ene) elérni, hogy ez a helyzet megváltozzék és visszatérjen előzetes állapotába.

Ebbe a logikába illeszthető Karl Lamersnek, a CDU tekintélyes külpolitikusának fejtegetése Haiderről. Szerinte is jobboldali populistáról, jó szimatú opportunistáról van szó, aki ezt az adottságát választási síkon remekül ki tudja használni. “Veszélyes lenne elszigetelni őt, mivel személyében az osztrák választók egyharmada ölt testet; mintha azt mondanánk három választópolgár közül egynek, hogy a szavazata nem számít. Örökös fenyítésre ítélni Haidert mindenképpen veszélyesebb, mint kinyitni neki a kormány kapuját. Egyébként a kapcsolatok a populistákkal úgy rendezhetőek el a legjobban, ha a kényelmes ellenzéki szereptől mentesítik és arra kötelezik őket, hogy vállalják (kormánypárti) felelősségüket.”¹⁸ Az olasz újságnak nyilatkozva érvei között a német politikus még elmondta, hogy hasonló megfontolásokból, és látva az exkommunista Massimo D’Alema megtérését a polgári demokrácia játékszabályaihoz, kormányra jutását a CDU annak idején nem ellenezte. Mi több: miután a posztfasiszta Gianfranco Fini és pártja hasonló fejlődésen ment keresztül, a kormányzást illetően velük szemben is ejtették a kifogásokat. Csak kívánni lehet, hogy ez az érvelési logika Haider miatt ne sérüljön, hacsak nem sérült már eleve – más más okból – mind D’Alerma, mind Fini miatt, amint erről fentebb kifejtettük véleményünket.

Lamers interjúja azzal fejeződik be, hogy a Haider-szindróma reakcióiban választási érdekeket kell keresni. Ez a megjegyzés legalább annyira elgondolkodtató, mint a Fini-D’Alema párhuzam, mert Lamers ezzel jelzi, mennyire őszintétlen és manipulatív viszonyban van a politika a választóval. A választó nem direkt és őszinte véleményeket hall, hanem eleve manipuláltnak minősítetten az ellenkező előjelű indirekt és zavaros állásfoglalással kénytelen küszködni. Ehhez hasonló gyanúperrel kell élnünk azokat a reagálásokat olvasva, amelyek Schröder szociáldemokrata német kancellár nyilatkozatára reflektáltak, miután Schröder Haiderhez hasonlította Finit, és azt “üzente”, hogy Finiék újbóli kormányra kerülése esetén az EU-nak meg kell ismételnie a Haiderrel szemben alkalmazott szankciókat. Erre Fini politikáját nem más, mint D’Alema és az olasz köztársaság elnöke, Carlo Azeglio Ciampi vették pártfogásba, állítván: Fini pártja “demokratikus”, az olasz jobboldal nem “neofasiszta”. Befejezésül írhatnám: no comment, ám bőséggel visszautalhatok a “liberális zűrzavarról” tett megjegyzésekre, kiegészítve ezeket azzal, hogy a szélsőjobboldal elleni demokratikus küzdelmet nem segíti elő a liberalizmus szabados felfogása és elvi-politikai zűrzavara, az ideológiai emlékezettől elrugaszkodó politikai technika.

 

Jegyzetek

1 Haider sikerének okairól, interjú Klaus Ottomeyerrel, ÉS LIBERATION 2000. február 18.

2 Ezekről a kérdésekről beszél például Fritz Pál a Népszabadságnak (2000. január 12.) adott interjújában.

3 Enzo Santinelli: Fasizmus és újfasizmus, Gondolat, Kossuth 1976. 7. oldal.

4 Corriere della sera, 2000. február 4.

5 Corriere della sera, 2000. február 3.

6 Ugyanott: Tudósítás Umberto Bossi szenátusi beszédéről. (A hang kísértetiesen emlékeztet a miép-es frazeológiára.)

7 Népszabadság, 2000. február 9. (A jobboldal is lehet modern)

8 Ugyanott.

9 Piero Ignazi, Postfascisti? Societa editrice, il Mulino, Bologna 1994, 71. oldal.

10 A. Gramsci: Marxizmus–kultúra–művészet, Budapest 1965. (Sallay Géza előszava)

11 Ld. Petőcz György: A történelem mítoszai, Mozgó Világ 2000/1. sz. (Eredeti forrás: Gion Enrico Rusconi, Resistenza e postfascismo, Societá editrice il Mulino, Bologna 1995. 103.oldal. Mind az idézet fordításában, mind értelmezésében eltértünk Petőcz Györgytől.)

12 Giorgo Galli: Storia della D.C., Editori Laterza, Roma-Bari 1978. 202. oldal.

13 Ugyanott 463. oldal.

14 Bruno Vespa: Dieci anni che hanno sconvolto l’Italia 1989–2000, Mondadori RAI-ERI Cles (TN) 1999. 316.oldal.

15 Ugyanott.

16 Ugyanott.

17 Piero Ignazi, id. mű 117. oldal.

18 Il Giornale, 3 febrario 2000. (Elfogadtuk a kommunista D’Alemát, Haidert miért nem?)

A jelenkori orosz „újjászületés" az egykori Szovjetunió romjain, sajátos krízishelyzetben ment végbe. Felbomlása során a Szovjetunió olyan területeket vesztett el, amelyek megszerzéséért magas árat fizetett egykor. A széthullás egy több évtizedes, globális folyamatba illeszkedett, amelynek során a korábbi szuperhatalmi pozíciók megszűntek. Az Egyesült Államok ma világméretű hegemon pozíciója megtartásáért, Oroszország pedig nukleáris nagyhatalmi státusának megőrzéséért küzd.

A mai orosz geopolitikai felfogásról megfelelõ képet alkothatunk néhány újabb, főként orosz szerzőtől származó mű alapján.¹ A tárgyalt korszak kezdete Jelcin 1991-es hatalomra jutása. Elemzésünk elején emlékeztetnünk kell arra, hogy a mostani “orosz újjászületés” – az egykori Szovjetunió romjaiból – sajátos krízishelyzet közepette ment végbe. A Szovjetunió, felbomlása következtében, olyan területeket veszített el, amelyek megszerzéséért az elmúlt három évszázad során magas árat fizetett. Ehhez járult népessége jelentős hányadának – köztük 25 millió orosznak –, továbbá természeti kincsei és értékes kommunikációs eszközei egy részének elvesztése.

E széthullás egy több évtizedet felölelő, földgolyó-méretű folyamatba illeszkedett, amelynek eredményeként a XX. század második felének két szuperhatalma elveszítette viszonylagos uralkodó pozícióját. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió egyaránt szembe kellett nézzen a vietnami, illetve az afganisztáni háború hatásaival. Ennek ellenére, ma az USA eséllyel, sikerrel pályázik hegemon pozícióra a világban, Oroszország pedig – talán valamivel kisebb eséllyel – továbbra is nukleáris nagyhatalom kíván lenni.

Nagyjából ezek azok a keretek, amelyek között az orosz geopolitikai gondolkodás különböző irányzatai elhelyezhetők. Az újfajta doktrinák tárgyalásához először fel kell elevenítsük a korábbiakat – megfogalmazásuk világtörténeti hátterével együtt. Vizsgálódásunk végén a jelenlegi orosz geopolitikai gondolkodást a semleges Ausztria példáján keresztül szemléltetjük.

Az 1917 októbere előtti és utáni helyzet és felfogás

Az orosz geopolitikai gondolkodás mindig az ország változó helyzetéhez – nagyszabású, évszázadokon átívelő történelméhez – igazodott. Legújabb vonásainak bemutatása előtt helyes, ha rámutatunk néhány állandó jellemzőjére.²

A XVII. századig az oroszok úgy vélték: fennmaradásukat a Nyugat, nevezetesen Litvánia és Lengyelország fenyegeti. A lét-nemlét kérdésén túl, ez a két állam elvágta országukat Európától, amellyel midenféle szárazföldi és tengeri összeköttetést megakadályozott.³ A XVIII. századtól a XX. század elejéig Oroszország – fortéllyal vagy erőszakkal – növelte területét. Ennek során az a meggyőződés vezette, hogy meg kell védenie magát és ki kell törnie elszigeteltségéből. Mint minden birodalom, természetesen Oroszország is más országok rovására terjeszkedett, a Csendes-óceántól Európa közepéig.

Mint Gallois⁴ rámutat, Oroszországban az 1917 októberét megelőző korszak vitáit három jelentős geopolitikai doktrína határozta meg. Az első – Konstantinápoly bukása után s főként a katolikus ellenreformáció hatására, a XVI. századtól – a “Moszkva a harmadik Róma” motívumon nyugvó vallási doktrína volt. Oroszország 1830 és 1988–89 között e doktrina szellemében – a cári politikai hatalom és rendőrség, később a szovjet hatóságok támogatásával – eredményesen törekedett a területén élő görög katolikusok beolvasztására az ortodoxiába. A másik a szlavofilek doktrínája, a germán ihletésű pánszlávizmus volt, amely egy kizárólag szlávok lakta, más térségektől radikálisan elkülönített térség képzetének kialakítását, majd megteremtését tűzte ki céljául. Végül a harmadik doktrína a befelé forduló, “eurázsiai” inspirációjú orosz állam birodalmi koncepciója volt, amely “élettérben” gondolkodott, s minden más nagyhatalommal szemben bizalmatlanul viseltetett. Lacoste⁵ szerint meg kell említeni egy negyedik doktrinát is: a “nyugatos” irányzatot. Ez Európa védelmét hirdette a keletről jövő veszélyekkel szemben, s a XIX. században önmagát “Európa csendőrének” szerepében tüntette fel, egyszerre képviselve a birodalmi expanziót és a nyitást a Nyugat, a modernség felé.

Az 1914–18-as háború után a bolsevik Oroszország területeket kénytelen átengedni Finnországnak, a balti államoknak és Lengyelországnak, ám 1945 után ezeket részben visszaszerzi, sőt bizonyos területi nyereségre is szert tesz. (A Németországtól elszakított Kalinyingrádról és a Szahalin-szigetekről van szó, Japán északi részén.) A felhozott kettős érv egyrészt az ország katonai védelme, másrészt a veszélyesnek tekintett ellenség leválasztása volt. Mindazonáltal a Szovjetuniót elszigeteltsége a hozzá hasonlóan elszigetelt weimari Németországgal való összefogásra öszönözte. Ennek eredménye volt a rapallói egyezmény, amelyet a nem sokkal azelőtt szovjetté vált Oroszország és az 1922 óta demokratikus Németország kötött meg, abból a célból, hogy kitörhessenek nemzetközi elszigeteltségükből, és a korszak nagyhatalmaival szemben erőpozíciót alakíthassanak ki. Oroszország fennmaradással kapcsolatos félelme állandónak bizonyult, s ez – mind kiterjedtebb területei miatt – katonai védelmet követelt. A régóta meglévő félelem az elszigetelődéstől az 1930-as és 50-es évek között fokozatosan ellentétébe fordul: a külföldtől, elsősorban a Nyugattól való félelemmé alakul át, miközben az Egyesült Államok, a maga részéről, már a második világháború előtt erőteljesen nyit a Szovjetunió felé.

A háborúellenes attitűd, a társadalmi forradalom és a szocializmus egy országban való felépítésének lehetősége

Az orosz-japán háború, csakúgy, mint az 1904–1905-ös forradalom, az 1914-ben kezdődő világméretű konfliktus vagy maga az 1917. októberi forradalom Oroszország meggyengüléséhez vezetett. Ennek következtében befolyási övezete Európa közepén összeszűkült⁶. Oroszország 1914 előtthöz képest – területének nyugati részén – elveszítette a történeti Lengyelország oroszlakta vidékét, amely a mai Ukrajna és Belarusz jelentékeny övezeteit foglalta magában, valamint Besszarábiát (hozzávetőlegesen a jelenlegi Moldvai Köztársaságot), Finnországot és a balti államokat.

Számos ország ily módon elért függetlenségéhez járult a forradalmár oroszok háborúellenes attitűdjének, az agrárreformnak és a társadalmi forradalomnak – nevezetesen a feudális urak, a nagybirtokosok elűzésének – nem lebecsülhető ideológiai befolyása. Ez a befolyás, az agrárviszonyok hasonlósága miatt, erősebbnek bizonyult Köztes-Európa északi és középső részén, mint – Jugoszláviát kivéve – a Balkán térségeiben. Közép-Európa “földre, kenyérre és békére” vágyott. Bár az októberi forradalom közvetlen hatása a régió országaira csekélynek mondható, ideológiai tekintetben befolyása rendkívül jelentős volt: lehetőséggé vált a szocializmus felépítése, s ez egyszerre jelentett – Lenin programjának megfelelően – “szovjeteket plusz villamosítást”.

1915–16-tól a háborúellenesség igen széles körben elterjedt. A bolsevik Oroszország és a továbbra is háborúzó wilhelmiánus Németország között 1918 márciusában megkötött breszt-litovszki békeszerződés rendkívüli mértékben erősítette a békevágyat. A szocialista pártok kezdtek elbizonytalanodni a háború további támogatásával kapcsolatban, s mindenütt sztrájkmozgalmak bontakoztak ki. Az orosz parasztok földhöz juttatása a köztes-európai agrártársadalmak alapvető törekvéseivel esett egybe. A béke utáni vágy ilyenformán forradalmi – társadalmi-gazdasági jellegű – követelésekkel kapcsolódott össze. A breszti béke azonban először éreztette azt is, hogy – a külső nyomás és a kezdődő polgárháború szorításában – az orosz állam érdeke felülkerekedhet a világforradalom jegyében megvívandó háború eszméjén.

Hobsbawm⁷ egyébként rendkívüli éleslátással mutat rá arra, az októberi forradalom legparadoxabb, alapvető következménye az volt, hogy kétféleképpen is megmentette a kapitalizmust: egyrészt azzal, hogy az 1930-as évek válsága idején – a Szovjetunió ötéves terveinek mintájára – hosszú távú s “jóléti gazdaságban” való gondolkodásra ösztönözte, másrészt pedig azáltal, hogy szovjet állampolgárok tízmillióinak feláldozásával megvédte a hitlerizmustól. Mindemellett 1917 októberének hatása a periféria számos elmaradott agrárországának a modernizációba való bekapcsolódásán is lemérhető. Nyilvánvalóan ez a magyarázata annak, hogy alig negyven évvel 1917 októbere után a harmadik világ a “szocialista tábor” részének számított.

Határkérdések és autoriter rendszerek

Az októberi forradalom már az 1914–18-as háború vége előtt alapvető kérdések elé állította a központi hatalmak ellen harcoló szövetségeseket. Hogyan lehet befejezni a háborút Oroszország támogatása nélkül? Milyenek legyenek a szovjetté vált Oroszországgal megteremtendő kapcsolatok, s hol húzódnak majd az új orosz állam határai? 1918 márciusában az angolok partra szálltak Murmanszkban, a szovjet hatóságok pedig felmondták a breszt-litovszki békét, hogy minél gyorsabban visszafoglalhassák a mai Ukrajnát és Belaruszt, valamint a balti országokat. A baltiak és a lengyelek válaszlépéseket tettek, s a bolsevik Oroszország nyugati határai, illetve az érintett országok határai csupán 1921-ben stabilizálódtak. E konfliktusok erősítőleg hatottak ezeknek az országoknak a nacionalista irányzataira, valamint magyarázatul szolgáltak a bolsevikellenes propaganda sikerére és a tekintélyelvű rendszerek létrejöttére.

Az első világháborút követően az új közép-európai nemzetállamok kikiáltása a versailles-i szövetségesek részéről szintén a bolsevik veszélyre és a különféle nacionalizmusokra adott válasz volt. Sokak szerint, ha a legfőbb társadalmi ellentét a földtulajdonosok és a nekik dolgozó parasztok között feszült is, a XIX. század végén már jól láthatóvá vált nemzetiségi különbségeknek ezekben az új államokban – a XX. század első felében – még jelentősebb szerep jutott. A versailles-i szerződéseket 1919 és 1922 között “cordon sanitaire” kialakítása követte. A békeszerződések eredményeként Európa közepén új országcsoport jött létre, részben a bolsevik Oroszország rovására (balti államok, Lengyelország, Csehszlovákia), ami garantálta ezek ellenséges magatartását Oroszországgal szemben. A többi újonnan létrejött vagy újból megszilárdított ország pedig a nagy számú nemzeti kisebbség és a bizonytalan határok kérdéseiről vitázott.

Egyidejűleg – mondja Hobsbawm – az 1920-as évektől a Szovjetunióban fokozatosan kialakult az ellentét a Szovjetunió mint állam érdekei, illetve az általa vezetni kívánt nemzetközi kommunista mozgalom érdekei között. Nem kevésbé igaz ugyanakkor, hogy a “rövid” XX. századnak – vagyis az 1914 és 1989 közötti korszaknak – egészen az utolsó éveiig számos ország – különösen a harmadik világban – meg volt győződve arról, hogy a Szovjetunió képviseli világméretekben az emberi emancipációt, mindenekelőtt pedig a gyarmatosító kapitalizmussal szembeni alternatívát. Zjuganov⁸ kifejti, mennyiben “testesítette meg [a sztálini rendszer] az oly régóta várt szintézist a hagyományos orosz geopolitikai felfogás két válfaja: a magába forduló állam birodalmi koncepciója és a nagy, szlávok lakta térség gondolatát hirdető pánszlávista koncepció között.” A szerző ugyanakkor hangsúlyozza, hogy még Sztálinnál is megmaradt “Oroszország kontinentális geopolitikai rendszerének Achillesz-sarka: területének kiterjedtsége, illetve a fejlett centruma és elmaradott perifériája közötti különbözőség.”

A mai amerikai-szovjet-orosz összejátszás

Moszkvát az Egyesült Államokhoz – a köztük régóta fennálló cinkosság miatt – mindig is sajátosan bonyolult kapcsolat fűzte. Az Egyesült Államok európai politikájában az 1930-as évek óta Oroszország elsőbbséget élvezett. Ez egyfajta viszontbiztosítást jelentett előbb a náci Németország keleti határaival, majd az EU egészével kapcsolatban. Az amerikai politika megfelel(t) annak az orosz igénynek, hogy (újra) megerősítse – az Egyesült Államokkal partneri, az Európai Unióval pedig rivális – nagyhatalmi pozícióját.⁹ Oroszország számára ez a legmegfelelőbb módja annak, hogy féken tartsa a NATO terjeszkedését Európa közepén. Moszkva megpróbálja a NATO-t Belarusz és Ukrajna nyugati határainál megállítani, s lehetőleg távol tartani tőle a balti országokat.¹⁰ Jelcin rendszere egyébként implicite abban az értelemben is hasznot húzott az Egyesült Államokkal való összejátszásból, hogy Washington célja Oroszország stabilizálása s nem feltétlenül demokratizálása volt. A csecsen és a dagesztáni kérdés mutatja, hogy a Brezsnyev-doktrína nemigen különbözik a Monroe- vagy a Clinton-doktrinától: egyik a másikat igazolja – a Kaukázusban vagy a Balkánon, hogy csupán a legaktuálisabb példákat vegyük.

Az Egyesült Államok magatartása egyébként tökéletesen koherensnek nevezhető. Oroszországon kívül ugyanis egyetlen lehetséges partnere sincs az eurázsiai földrészen, sem a fegyverkezés mérséklése, sem a Kínával vagy az Európai Unióval, esetleg Japánnal és Indiával kapcsolatos egyensúlypolitika terén. Oroszország megszilárdítása s egyidejűleg – az iszlám mozgalmak támogatásával – gyengítése célszerű politikának tűnik. Figyelemre méltó, ahogyan az amerikai diplomáciának az iraki-amerikai háború után sikerült létrehoznia, majd megerősítenie egy vezetése alatt álló – s a köztes-európai térségre sem veszélytelen – stratégiai “iszlám ívet”.

Ennek az ívnek két ága van. Az egyik, amelyet Szaúd-Arábia finanszíroz, Törökországot köti össze – Macedónián, Koszovón és Albánián keresztül – Boszniával, s elsősorban az EU ellen irányul. A másik, amelynek szintén Törökország a kiindulópontja, Pakisztánon keresztül halad Közép-Ázsia muzulmán köztársaságai felé, s nyilvánvalóan Oroszországot veszi célba. Egyébként az iszlám mozgalmat az Egyesült Államokkal hagyományosan szövetséges arab államok is bőkezűen támogatják fegyverekkel (például Csecsenföldön vagy Dagesztánban).¹¹

Új stratégiai doktrína?

Az orosz-amerikai stratégiai szövetség helyreállítása viszonylag hamar, 1997-ben egy – talán ideiglenes jellegű, de nagyon is reális – egyezséghez vezetett. A rendkívül bonyolult helyzetben az orosz és az amerikai diplomácia tető alá tudott hozni egy olyan megállapodást, amely kölcsönösen szabályozza a két hatalom kapcsolatait kisebb-nagyobb befolyási övezeteikkel.¹² Moszkva számára a tét az volt, sikerül-e csökkenteni a NATO-bővítés jelentőségét és korlátozni a NATO-hoz csatlakozó országok számát, s Oroszországot elismertetni a “nemzetek koncertje” tagjának. Washington pedig egyrészt meg kívánta erősíteni Oroszország pillanatnyi pozícióvesztését – fenntartva vele ugyanakkor a különleges stratégiai viszonyt –, könnyebb hozzáférést remélt a FÁK-országok nyersanyag-kincseihez, valamint fékezni akarta az EU s főleg az NSZK expanzióját kelet felé.

Oroszország csupán az 1980-as évek folyamán vette tudomásul ideológiai befolyásának hanyatlását, illetve határainak katonai értelemben mértéktelen kiterjedtségét. E két tényező fokozatosan átformálta az orosz geopolitikai gondolkodást. Ez magyarázta az Afganisztánból való sikeres kivonulást csakúgy, mint a köztes-európai térség esetleges finlandizációjába vetett, hiú reményeket. Az afganisztáni háború megosztotta az orosz katonai vezetést. Egyesek úgy vélték, a Brezsnyev-, majd a Gorbacsov-éra politikusai elárulták őket, míg mások kitartottak meggyőződésük mellett, hogy tévedés volt elkezdeni a politikailag rosszul előkészített s mindvégig rosszul vezetett háborút. A Szovjetunió brutális feloszlatása 1991 decemberében a geopolitikai gondolkodás megrendülését vonta maga után az új Oroszországban. A honvédelmi minisztériumban rá kellett döbbenni, hogy Moszkva ezentúl egy olyan katonai körzet része, amelynek nemzeti határai vannak. A főtisztek hangot adtak félelmüknek, hogy a NATO egy Blitzkriegben lerohanhatja országukat. Az egyik katonai parancsnok óva intette a Nyugatot, nehogy Törökország esetleg támadást indítson a Kaukázusban, mert ez, szerinte, elkerülhetetlenül a harmadik világháború kitöréséhez vezetne.¹³

Az 1992-ben készült “Stratégia Oroszország számára” című jelentés ugyanakkor, Bajev szerint¹⁴, eléggé egyértelműen kijelöl két szempontot: egyrészt azt, hogy az Egyesült Államoknak és európai szövetségeseinek az érdekei a jövőben egyre inkább különbözni fognak Oroszország érdekeitől; másrészt, hogy a stratégiai elsőbbségnek a “közel-külföldet” kell megilletnie.¹⁵ 1993-ban kezdődnek a NATO kibővítésével kapcsolatos, hiábavaló orosz tiltakozások, ekkor bontakozik ki a NATO Partnerség a békéért programja, s 1993-at követően jön létre Európa közepén az amerikai katonai támaszpontok láncolata is. 1994-ben a csecsen hatóságokkal támadt ellentét – a török és az amerikai titkosszolgálat aktív közreműködésével és támogatásával – szabályos háborúvá eszkalálódik. A háborút az orosz haderő bizonyos fokig elveszíti. A jelenlegi – sok szempontból hasonló gyökerű – konfliktus Dagesztánban és Csecsenföldön rendeződni látszik, másrészt viszont 1992 óta Oroszország a Balkánon is jelen van az ENSZ, illetve a NATO békeerőfeszítései keretében.

Nagyhatalmi játék a Balkánon: a “Nyugat”, majd Oroszország… és Kína beavatkozásai

A jugoszláv válság kezdetén, 1990–91-ben az európai diplomácia a konfliktust az ENSZ bevonásával próbálta megoldani. A második világháborút követő egyik ismert mondás parafrázisával élve: az EU azt szerette volna, ha “lecsendesítheti a kedélyeket az embargóval, távol tarthatja az oroszokat és az amerikaiakat, s beavatkozásra késztetheti az ENSZ-t.” E stratégia azonban 1993–94-ben csúfos kudarcot vallott. Minden okunk megvan rá, hogy úgy véljük: bukását Németország EU-n belüli aszimmetrikus helyzete okozta, illetve még inkább a növekvő egyetértés az EU meggyengítésével kapcsolatban a hamvaiból feltámadó Oroszország és – az ovális teremben s annak falain kívül egyaránt “rámenős”– Clinton vezette Egyesült Államok között. 1994 februárjában a balkáni helyzet fontos új fejleménnyel egészült ki azáltal, hogy az oroszok kezdtek tömegesen megjelenni az egykori Jugoszláviában. (Látványosan illusztrálta ezt az a tévéfelvétel, amelyen vagy száz orosz harckocsi és csapatszállító jármű ereszkedik alá a Szarajevót övező dombokról, a város védelmének megerősítésére.) Először fordult elő a történelemben, hogy az orosz hadsereg ilyen mélyen behatolt a Balkánra – az Egyesült Államok s feltehetően egyes szövetségesei jóváhagyásával. Néhány év múlva ugyanez következik majd be Koszovóban is.

A moszkvai vezetés, élén 1992–93-tól Jelcinnel, miután számot vetett az Európában bekövetkezett mélyreható változásokkal – a Szovjetunió feloszlatása és az ezzel együttjáró szétzilálódás miatt kétségtelenül meggyengült pozícióból – egyidejűleg minden irányban folytat tárgyalásokat. Mindenekelőtt Washingtonnal és Pekinggel tárgyal – stratégiai kérdésekről. Ami Pekinget illeti, Oroszország Kínával kettős játékot folytat.¹⁶ Egyrészt bőségesen ellátja szinte mindenféle kategóriájú fegyverrel, hogy tárgyalóasztalhoz ültesse, s hogy működtethesse hadiüzemeit. Másrészt viszont szimpátiával viseltet a hanellenes zavargások iránt Hszingcsiangban és Tibetben. Mindazonáltal az 1997 áprilisában aláírt orosz-kínai megállapodásban helyet kaptak azok a pontok, amelyek kifejezik a két ország mai erőviszonyait Az okmány, amelyben Oroszország immár nem hatalmas keleti szomszédként jelenik meg, három lényeges pontot tartalmaz: a fegyveres erők csökkentése és visszavonása a közös határ mindkét oldalán; a kooperáció folytatása a fegyverzetek területén; végül a két ország együttműködése, amelyhez Közép-Ázsiában csatlakozik Tadzsikisztán, Kirgizisztán és Kazahsztán is, abból a célból, hogy garantálják Peking számára: ezek az államok nem válnak a hszingcsiangi szeparatista erők hátországává.

Bár az egyezményt ünnepélyesen “stratégiai partnerségnek” keresztelték el, jelentőségét az Egyesült Államok hegemon törekvéseivel kapcsolatban sem szabad alábecsülni. A megállapodás megfelel annak az orosz-kínai igénynek, hogy a két ország erősítse eurázsiai pozícióit az Egyesült Államokkal és Japánnal, de Indiával és Pakisztánnal szemben is. A jövőben az egyezmény alkalmas lehet az orosz-kínai viszony tisztázására a koreai, a vietnami vagy az afgán kérdésben is. Ami Európára gyakorolt hatását illeti, a dokumentum megerősíti az orosz pozíciót egy “Jalta II”-egyezmény keretében (ld. lejjebb), illetve a Kaukázusban. Mindez nem változtat azon a tényen, hogy mivel az aláíró államok súlya folyamatosan változik, az egyezmény – évtizedes távlatban – meglehetősen törékenynek tűnik. Mindenesetre: alkalmas lehet arra, hogy megkérdőjelezze az amerikai diplomáciában a Kissinger-doktrinát, amely szerint az Egyesült Államoknak Kínával és Oroszországgal mindig jobb kapcsolata kell legyen, mint e két országnak egymással.

1997 áprilisában tehát Peking és Moszkva aláírta az okmányt, majd 1997 májusában megbeszélésekre került sor a NATO és Oroszország közötti megállapodásról. Végül 1997 júniusában Washington bejelentette: a NATO-bővítés Magyarországra, Lengyelországra és Csehországra korlátozódik. E megállapodás, illetve döntés kizárólag a Washington és Moszkva közti tárgyalások nyomán született; ezt neveztem “Jalta II”-egyezménynek. A kínai-amerikai kapcsolatok jelenlegi romlása megerősíteni látszik a megfigyelt tendenciát. Mindenki számára feltűnt az a meghatározó szerep, amelyet 1999 tavaszán – a Balkán-konfliktus kapcsán – Kína játszott a Biztonsági Tanácsban. Először fordult elő, hogy Kína érzékelhetően és hivatalos formában beavatkozott valamely fontos európai kérdésbe.

Hipotézisek Európa s benne Oroszország számára

Bajev szerint, az eurázsiai térségben különböző szcenáriók képzelhetők el. Lehetséges, hogy e “Jalta II”-egyezmény keretében egész Köztes-Európa felosztásra kerül az Egyesült Államok és Oroszország között, ahol mindkét hatalom kialakítja majd saját befolyási övezetét. Sor kerülhet az Európai Uniónak – mint autonóm erőnek vagy mint a NATO európai pillérének – a felfegyverzésére is. Az is elképzelhető, hogy mind Köztes-Európát, mind az Európai Uniót – miként 1955-ben Ausztriát – a nagyhatalmak garanciájával semlegesítik. Oroszország határozott kiállását az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) megerősítéséért ez utóbbi hipotézis melletti opciónak lehet tekinteni.

Felmerül a kérdés: hogyan határozza meg önmagát Európa – vagy még pontosabban Eurázsia – az elkövetkező évtizedek folyamán? Az egyedüli, globális szuperhatalom hipotézise előbb vagy utóbb az egykori Szovjetunió, sőt Japán amerikai gyarmatosítását jelentené (de persze ebben az esetben is fennmaradna a Kínával kapcsolatos kérdőjel). Egy másik feltételezés szerint három pólusú szerkezet jöhet létre az Egyesült Államokkal, Oroszországgal és Nyugat-Európával, Kína, Japán és Köztes-Európa pedig semleges pozíciót foglalna el, ami – valljuk be – egyre kevésbé valószínű alternatíva. A globális forgatókönyv, amely számomra jelenleg a legvalószínűbbnek tűnik, világméretű, multipoláris geopolitikai struktúrát feltételez, amely földrajzi válságövezetekből, a világ fokozatosan semlegesített részeiből, illetve – a bipoláris korszakhoz képest – instabilabb hatalmi egyensúlyokból állna. Az Egyesült Államok uralkodó helyzetéről alkotott kép mindenesetre tartósnak bizonyulhat, ami megszabhatja az események irányát. Kérdés, melyik az a két- vagy háromféle hipotézis, amely az eurázsiai földrész szemszögéből kirajzolódni látszik?

Az első az egykori Szovjetunió, majd Oroszország teljes vagy részleges széthullását feltételezi, s olyan geopolitikai űr létrejöttével számol, amelyet nyugat-keleti irányból az EU lenne képes kitölteni. Ez számtalan konfliktus nyomán egy eddig nem ismert nagyságrendű eurázsiai szövetség kialakulását jelentené, ami a világ fennmaradó részét aggodalommal töltené el. Egyesek magának Oroszországnak a felbomlását sem zárják ki, s emlékeztetnek arra, hogy az Orosz Föderációt alkotó nyolcvankilenc régió, illetve autonóm köztársaság évek óta a függetlenedés jeleit mutatja a moszkvai “központtal” szemben. Ezeket a törekvéseket, persze, a külföldi hatalmak is felkarolják: Kína vagy Japán Szibériában, az Egyesült Államok pedig a Kaukázusban. E hipotézist alapul véve, növekedne a háborúk kitörésének veszélye, jelesül Európa közepén, ahol már ma is léteznek katonai konfliktusok. Ennek megfelelően, nagyon is érthető, hogy az EU és az USA egész politikája a XX. század utolsó évtizedeiben, paradox módon, egyidejűleg igyekezett meggyengíteni és megerősíteni mind Oroszországot, mind az Európai Uniót.

A második feltételezés azt sugallja, hogy az egykori Szovjetunióból – a hagyományos Oroszország körül – kialakuló jövőbeni konföderáció továbbra is garantálni tudja az utóbbi számára a nagyhatalmi státuszt, más, hasonló méretű hatalmak között. Ilyenformán ellensúlyt képezhet Észak-Amerikával, Kínával és a többi nagyhatalommal szemben. Sőt, ezek jóváhagyásával azt is megengedhetné, hogy Nyugat- és Köztes-Európa katonailag leértékelődjön, s a III. évezredben “a világ semleges Svájcává” váljon, hasonlóan Svájc második világháború alatt játszott szerepéhez. Ez egyfajta új “rapallói szellem” kialakulásához, s egy új – a gyengéknek az erősekkel szembeni stratégiáján alapuló – megállapodáshoz vezethetne.

Ez a hipotézis láthatóan ebbe az irányba mutató javaslatok kidolgozására ösztönöz: leszerelés a hagyományos fegyverzetek területén, amely magában foglalná a FÁK országait is; páneurópai biztonsági struktúrák kialakítása az EBESZ keretében; a rövid és közepes hatósugarú nukleáris fegyverek felszámolása; a stratégiai fegyverek számának ellenőrzött csökkentése; önálló, európai, hagyományos haderő felállítása. A javasolt intézkedések együttes hatása Nyugat- és Közép-Európa nagyfokú leszerelését és – gyakorlatilag – atommentesítését eredményezné. Úgy tűnik, ez részben, legalábbis bizonyos mértékig, meg is kezdődött már. Ami pedig Oroszországot illeti, vajon tényleg “felparcellázzák és gyámság alá helyezik” majd, ahogyan – utánozhatatlan eleganciával s vállaltan az amerikai hegemónia szellemében – Brzezinski fogalmaz?¹⁷

A geopolitikai viták főbb irányzatai Oroszországban

Oroszországban a viták jelenleg az itt vázolt körülmények között zajlanak. Minden résztvevő egyetért abban, hogy napjainkban a világ geopolitikai szempontból az ötödik nagy korszakát éli, mely az “amerikai rendhez” igazodik. Az első korszak a vesztfáliai békét követő időszak volt a XVII. században, ezt követte a napoleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszus, majd – az első világháború után – a versailles-i békék korszaka, s végül a bipoláris jaltai rendszer 1944–45-től. Neumann¹⁸, Kortunov és Sakleina¹⁹, valamint Zjuganov²⁰ az elmúlt évek orosz geopolitikai gondolkodásában nyugatosokat, nacionalistákat, nemzeti kommunistákat és centristákat különböztet meg.

Az első csoportból elsősorban Arbatov, Puskov, Zoltarjov, Trenyin, Kokosin, Konovalov és Oznobiscsev nevét kell megemlíteni. E sokszor “liberálisoknak” vagy “atlantistáknak” is nevezett “nyugatosok” baráti kapcsolatokat szorgalmaznak az Egyesült Államokkal, s abban reménykednek, hogy az amerikaiaknak az európai ügyek rendezéséhez (ld. Balkán) továbbra is szükségük lesz Oroszországra. Úgy vélik: Moszkvának külkapcsolataiban a “közel-külföldnek” kell elsőbbséget biztosítania. Oroszországnak a szóbanforgó országokat, ahol az orosz kisebbség védelemre szorul, geostratégiailag stabilizálni és semlegesíteni kell. Kérdés azonban, hogy az efféle stabilizálási és semlegesítési kísérletek nem bizonyulnak-e hiábavalónak, amint Csecsenföld, Azerbajdzsán vagy Dagesztán esete tanusítja. Vajon nem túlságosan is jelentősek itt az Egyesült Államok, sőt az EU érdekeltségei?

A nyugatosok egy részének felfogása – többek között Pozdnyakov, Karaganov, Rogov és Puskov sorolható ide – inkább “eurázsiainak” nevezhető. őket kevésbé bűvöli el az USA, s ennek megfelelően Oroszország és Németország, illetve az Európai Unió közti szövetségre törekszenek. Ez az irányzat az említett “rapallói szellemhez” közelít, s úgy tesz, mintha az EU nem is lenne része az Egyesült Államok befolyási övezetének.

Ami a “nacionalistákat” illeti – vezéralakjaik: Asztafijev, Dugin, Liomonov vagy Mitrofanov –, gondolkodásukat a pánszlávizmus, a sztálinizmus, a hagyományos antiszemitizmus és az ortodoxia, sőt némi birodalmi jellegű monarchikus szellem is ihleti. Szerintük Európa szemben áll az oroszokkal és általában a szlávokkal, akiket ellenséges elemeknek vagy valamiféle idegen testnek tekint. A nacionalisták a forradalom előtti eszméket mai gondolkodásmóddal társítják, mindenki számára közérthető, mozgosító nyelvezetet használnak, a nagy többség törekvéseinek igyekeznek hangot adni, s az orosz ortodox egyház egyes köreinek támogatását is élvezik. De vajon tartható-e álláspontjuk? Valóban azonosul-e minden szláv nép Oroszország ügyével? Nincsenek-e az érintett országokban jelentős számban olyan nem-szláv kisebbségek, amelyek kirekesztettnek tartanák magukat, s állandó kockázati tényezőt jelentenének.

A “nemzeti kommunisták” álláspontjáról Zjuganov említett műve alapján megfelelő képet alkothatunk. A Kortunov, Lebegy, Garejev, Dvorkin, Naracsnyiszkaja vagy Podberjozkin nézeteivel jellemezhető irányzat közel áll az “etatistákhoz” (ld. lejjebb), a nagyorosz nacionalizmushoz, illetve a hagyományos “eurázsiai” gondolathoz. A nemzeti kommunisták – az Egyesült Államok hegemón hatalmára hivatkozva – a hadsereg ütőképességének helyreállítását és a fegyverexport stratégiai szerepén nyugvó politika kialakítását hirdetik. Reményeik szerint a bipoláris rendszer fokozatosan multipolárissá alakul át, következésképpen élesen szembenállnak a NATO-val. Meglehetősen fenyegetően lépnek fel azokkal a köztes-európai országokkal szemben, amelyek beléptek vagy be kívánnak lépni a NATO-ba, részt vesznek a békepartnerségi programban, illetve területükön amerikai támaszpontok létesítését engedélyezik.

Zjuganov – nem teljesen megalapozatlanul – úgy véli: “a liberalizmus ideológiájának hatalmas szerepe volt a Szovjetunió lerombolásában, aminek katasztrofális következményei ma honfitársaink millióit sújtják. A demo-liberális kísértés [sic!²¹] számos szovjet embert vitt tévútra, különösen az értelmiség köréből.” Zjuganov nem ad magyarázatot arra, mindez hogyan s miért következhetett be. Vajon nem volt-e valami olyasmi magában a szovjet rendszerben, ami ebbe az irányba mutatott? Az afganisztáni háború kudarcáért nem a Szovjetunió vezetői voltak-e felelősek? Nem hagyják-e gyakran figyelmen kívül ennek az irányzatnak a képviselői Kína vagy Japán, sőt az Európai Unió vagy India jelentőségét? Újdönsült geopolitológus szerzőnk Kínáról csupán könyve 164. oldalán tesz említést, s ráadásul láthatóan nem veszi tudomásul, hogy Oroszország immár Kína junior partnerévé vált.

Végül a “centristákat” vagy “etatistákat” a minisztériumok különböző magas rangú tisztségviselői és olyan kutatók alkotják, mint Migranyan, Boguratov, Kazjannov, Kumacsev, Plesakov, Zatulin vagy Szalmin. A volt miniszterelnökhöz, Primakovhoz hasonlóan elegük van abból, hogy tétlenül nézzék hazájuk szétesését és nemzetközi befolyásának elvesztését. Elítélik a nemzetközi pénzügyi intézményektől való abszurd mértékű függést, ugyanakkor tartanak a szélső nacionalizmus elszabadulásától. Meg akarják őrizni Oroszország nagyhatalmi pozícióját az eurázsiai térségben; az Egyesült Államokkal szemben, ha nem is agresszív, mindenesetre határozott magatartást kívánnak tanúsítani, s teljesen logikusan, szövetségre törekszenek Kínával. Alighanem az új elnök, Putyin is ebbe a csoportba tartozik.

Az etatisták Oroszország befolyási övezetén belül a beavatkozás szükségességét vallják, bármely rendelkezésre álló eszköz igénybevételével, hogy megvédjék az ország “legitim érdekeit”. Ez vonatkozik Közép-Ázsiára, a Kaukázusra, Belaruszra vagy Ukrajnára egyaránt. Itt is felmerülnek persze bizonyos kételyek. Vajon rendelkezik-e Oroszország a szükséges eszközökkel e célok eléréséhez? Érdekében áll-e az uralkodó osztálynak, hogy lemondjon a nyugati multinacionális vállalatokkal és bankokkal való együttműködésről? Nem kötött-e például a Lukoil – a magánkézben lévő orosz kőolajtársaság – együttműködési megállapodásokat a nyugati cégekkel a Kaukázusban található nyersanyagkincsek kiaknázására, s ez nem áll-e szöges ellentétben Oroszország érdekeivel?

1999 tavaszán, miközben teljes erővel folyt Jugoszlávia bombázása, Moszkvában nemzetközi résztvevőkkel vitát rendeztek, amely rávilágított az orosz geopolitikai gondolkodás jellemzőire. Mint Lloyd²² beszámolt róla, a legkülönbözőbb irányzatokból kikerülő orosz vitapartnerek ízekre szedték a Clinton-doktrinát, vagyis azt a NATO által hangoztatott érvet, miszerint a bombázások humanitárius célokat szolgáltak. Hangsúlyozták: a valóságos amerikai stratégiai érdek sokkal inkább az Európai Unió s konkrétan a frissen bevezetett euro gyengítése volt. Elutasították azt a nemzetközi jogi hivatkozást is, amelynek nyugati védelmezői szerint különbséget kell tenni az ENSZ formális és a NATO morális joga között. Vernet²³ szerint voltak olyan hangok is, amelyek Oroszország sürgős újrafelfegyverzését és az atomfegyverek újratelepítését követelték Belaruszban s természetesen Kalinyingrádban is. Mások Oroszország elzárkózását javasolták a megbízhatatlannak bizonyult nyugati világtól.

Orosz stratégiai koncepció a XXI. századra?

2000 január elején – tehát már Putyin égisze alatt – a Kreml megjelentette azt a dokumentumot, amely meghatározza az ország új stratégiai koncepcióját.²⁴ Az okmány, úgy tűnik, egyrészt tekintetbe veszi a Moszkva és Washington közti kapcsolatok megromlását, másrészt tükrözi az új orosz adminisztráció mai, sajátos szempontjait. Felfogható ügyes – bár esetleg csupán ideiglenes jellegű – kompromisszumnak is a “nyugatos”, a “nemzeti kommunista” és az “etatista” doktrinák között a jelenlegi, választások előtti időszakban. Értelmezéséhez alighanem azt is tekintetbe kell venni, hogy míg a szovjet-orosz haderő 5 millió katonából állt, a jelenleginek a létszáma csupán másfél millióra tehető.

Az új stratégiai felfogásban látványos módon tükröződnek az ország belső viszonyai. Először is, a dokumentum szerzői a rossz társadalmi-gazdasági helyzetet alapvető nemzetbiztonsági kockázati tényezőnek tekintik. Emiatt az okmány egy sor feladatot jelöl meg – a kormányzat számára. Másodszor: a dokumentumban hasonló kockázati elemnek minősül a kiterjedt bűnözés és a terrorizmus által megtestesített veszély, illetve – harmadszor – az előző két tényezőből fakadó szociális feszültség is.

Külpolitikai téren a dokumentum több, egyirányba mutató kockázati tényezőt nevez meg. Egyrészt megállapítja, hogy az amerikai hegemónia egyoldalúan katonai eszközök igénybevételével érvényesül, semmibe véve a népek jogait. Ekként megy végbe – a köztes-európai országok egyszerű csatlakoztatásával vagy különböző katonai programokba való bevonásával – a NATO keleti terjeszkedése, amelyet kiegészít amerikai katonai támaszpontok létesítése a világ minden pontján. Másrészt – mutat rá a dokumentum –, az USA és “nyugati” szövetségesei az orosz befolyás csökkentésére törekszenek Európában, a Közel-Keleten, a Kaukázusban és a csendes-óceáni térségben. Végül pedig: tömegesen jelennek meg nyugati multinacionális vállalatok és bankok Oroszország olyan hagyományos befolyási övezeteiben, mint a Kaszpi-tenger vagy Közép-Ázsia.

Az orosz álláspontban bekövetkezett változást az atomfegyverek felhasználásával kapcsolatban ebből a nézőpontból kell megítélni. Korábban ezeknek a fegyvereknek a bevetését csak akkor tekintették igazolhatónak, ha Oroszországnak mint szuverén államnak a léte látszott kockán forogni. Most viszont minden esetben indokoltnak minősül a nukleáris arzenálhoz folyamodni, amikor – akár nukleáris, akár konvencionális eszközökkel végrehajtott – fegyveres agresszió nyomán a védelem lehetőségei kimerülnek vagy hatástalannak bizonyulnak. Fontos kiemelni, hogy az orosz vezetés ezentúl az atomfegyverek bevetését mind Oroszország, mind szövetségesei elleni agresszió esetén fontolóra veheti. Kérdés, vajon “szövetségeseken” csupán Belaruszt, Grúziát és Örményországot kell-e érteni – ami még érthető lenne –, vagy pedig olyan “baráti országokat” is, mint Jugoszlávia, Irak vagy Irán? A Putyin-féle dokumentum nem ad választ a kérdésre.

Látható: Moszkvát hagyományos fegyvereinek s magának a hadseregnek a gyengesége arra szorítja, hogy az atomfegyverekre apelláljon, ugyanúgy, ahogyan ezt a NATO maga is tette az 1950-es és 60-as években, annak érdekében, hogy kiegyenlítse a Szovjetunió akkori konvencionális fölényét. Bár az új katonai doktrinára kétségtelenül hatottak választási szempontok is, mégsem pusztán ilyen megfontolások alapján fogant.

Oroszország és az Európai Unió semleges országai

Egyes országok semleges pozíciója a világban geopolitikai szeizmográf gyanánt működik, amennyiben jelzi, hogy egy adott helyzetben milyenek a különböző nagyhatalmi szereplők erőviszonyai. Ezért különösen érdekes megvizsgálni az európai semleges államokkal kapcsolatos orosz geopolitikai gondolkodás és gyakorlat elmúlt évekbeli változását. Emlékeztetőül: az Európai Unió tizenöt tagállama között – különböző formában – négy semleges ország található: Írország, Svédország, Finnország és Ausztria, amelyek mellett ott találjuk még Svájcot, Lichtensteint, a Vatikánt stb. Lobova, Rathkolb és Löw írásai²⁵ alapján – szemléltetésképpen – tekintsük át, hogyan alakult Ausztria semlegessége a Szovjetunió megszűnése óta. (A Putyin-féle dokumentum ezt a kérdést egyébként nem érinti.)

Az 1990-es évek elején a moszkvai vezetés erőfeszítéseinek középpontjában a belső helyzet stabilizálása, illetve egy, az EBESZ-re épülő “európai biztonsági struktúra” kialakítása állt, az európai országok, az Egyesült Államok és Kanada részvételével. Egyidejűleg Ausztriában a kereszténydemokrata párthoz közel álló politikai körök egy része úgy vélekedett: a hidegháború befejeződésével a semlegesség értelmét vesztette, ezért helyes lenne minél előbb lemondani róla. A szociáldemokrata párt azonban következetesen szembeszállt ezzel a véleménnyel. A két politikai párt álláspontja közötti kompromisszumot mindezideig az “új európai biztonsági struktúra” megteremtése körüli eszmefuttatások testesítették meg.

1999-ig az osztrák koalíciós kormány pozíciója és az orosz felfogás között kölcsönös közeledés volt tapasztalható. A Szovjetunió, majd Oroszország, illetve Csehszlovákia és Jugoszlávia felbomlása azonban állandó egyensúlyhiányt teremtett Európában, amely meg-megújuló vitákat gerjesztett Ausztriában, annak ellenére, hogy a közvéleménykutatások világosan mutatták, az osztrák nép következetesen ellenez mindenféle változást az ország semlegességével kapcsolatban. Oroszország állami létének konszolidálatlansága – természetesen – módosította az osztrák semlegességgel kapcsolatos orosz álláspontot. Ahogy korábban Finnország és Svédország esetében is, az orosz vezetés Ausztria európai uniós csatlakozását is kénytelen volt látható ellenszolgáltatás nélkül elfogadni, s eltűrni a szóbanforgó országok “flörtölését” a NATO-val. 1994 decemberében aláírták Ausztria csatlakozási szerződését, amelyet azután 1995 júniusában az osztrák polgárok 67%-a népszavazáson szentesített. Az orosz félelem a germán világ európai megerősödésétől ugyanúgy félre lett söpörve, mint az osztrák semlegesség esetleges megkérdőjeleződése az európai biztonsági szerződések kétértelműsége miatt.

Moszkvában egyes “nyugatosok” úgy vélik: a semleges országok csatlakozása a különböző európai struktúrákhoz kedvező hatással lehet az Európai Unió egészének semlegesítését szorgalmazó törekvésekre. Az orosz diplomaták és geopolitikai szakértők egyaránt dicsérően szólnak Ausztria óvatos magatartásáról a NATO 1994-95-ös Bosznia-hercegovinai és 1999-es jugoszláviai intervenciójával kapcsolatban. Véleményük szerint az osztrák semlegesség továbbra is a stabilitás fontos tényezője Európában. Javasolják, hogy az osztrák semlegességet a jövőben Oroszország és a NATO közösen szavatolja.

E javaslatok nyilvánvalóan nem vetnek számot a következő tényekkel. Egyrészt három közép-európai ország azóta belépett a NATO-ba, s közülük kettő – északról és keletről – szó szerint bekeríti Ausztriát. Az amerikai katonai támaszpontok és főhadiszállások Magyarországon, Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában erősítik ezt a bekerítettséget. Másrészt előre látható, hogy Európa semleges államainak semlegessége a jövőben csupán az érintett országok közvéleményét érintő kérdés marad. Márpedig tudjuk, hogy a közvélemény gyakorta esik manipuláció áldozatául, miként ezt számos eset tanusítja, az Irak elleni háborútól a Balkán “humanitárius célú” és Európai Unió ellenes balkanizálásán át az iszlám mozgalmak elleni, amerikai vezetésű, erősen kőolajszagú küzdelemig a Kaukázusban. Végül a kereszténydemokrata jobboldal és a szélsőjobb 2000 februárjában megkötött koalíciója Ausztriában esetleg az osztrák NATO-csatlakozás előkészítője lehet. Ez magyarázhatja, hogy Washington Brüsszelnél lényegesen megértőbb az osztrák kereszténydemokrácia magatartása iránt.

 

Jegyzetek

1 A geopolitika, értelmezésem szerint, egy adott ország vagy régió belső és külső erőviszonyainak a világ más országaihoz vagy régióihoz viszonyított térbeli dimenzióját tanulmányozza.

2 Baev, Pavel K. (1996): The Russian Army in a Time of Troubles, PRIO-Oslo, Sage, London. Ugyanő és mások (szerk.) (1997): Geopolitics in the post-Wall Europe, Security, Territory and Identity, PRIO-Oslo, Sage, London. Pavel K. Baev [Bajev] a szovjet hadsereg egykori főtisztje, később az Orosz Tudományos Akadémia és a híres oslói Nemzetközi Békekutató Inztézet kutatója. E két mű, ismereteim szerint, a legalkalmasabb a szovjet, majd az orosz geopolitikai törekvések megértéséhez. Az orosz geopolitikai és diplomáciai gondolkodásról ld. még: Sakleina, T., Kortunov, A. & Kiss, I. (1998): Doktrinák és alternatívák az orosz külpolitikai gondolkodásban: 1992–1998, COLPI, Budapest.

3 Az orosz geopolitikai gondolkodásról és az ország tegnapi és mai határairól ld. Matiunin, Sergej (1996): “The Russian Historical and Political Thought towards the conception of the East-Central Europe”, in: A. Dumala & Z.J. Pietras: The future of East-Central Europe, a colloquium hold in June 1994. Marie-Curie-Sklodowska University Press, Lublin.

4 Ld. Ziouganov, Guennadi (1999): La Russie après l’an 2000: vision géopolitique d’un nouvel État, préface par le général Pierre M. Gallois, MITHEC, Morsang-sur-Orge. E francia nyelvű mű nagy jelentőségű Oroszország geopolitikai gondolkodásának megértése szempontjából. Kiváló bevezetéssel szolgál a geopolitika mibenlétéről általában és konkrétan Oroszország geopolitikájáról, egészen a kezdetektől. A könyv egyértelműen és tudatosan a “nemzeti kommunista” gondolkodásmód irányzatához tartozik, anélkül, hogy a szerző az irányzat egyes képviselőinek túlzásaiba esne. Mindazonáltal a szerző nem mulasztja el, hogy felvesse “a lengyel szomszéd által, Moszkva meggyengülésének köszönhetően elbitorolt, mindig is orosz földek visszatérését”, “a Kaukázus visszacsatolását orosz fennhatóság alá”, “a Szovjetunióval szembeni geopolitikai összeesküvés három fázisát” (94., 96. és 107. o.). Az amerikaiak hangoztatott és jól ismert idealizmusa mintájára, a szerző hangsúlyozza, hogy “történelmünk ezer esztendeje egyértelműen tanusítja: idealista nép vagyunk.” (103. o.) A mű utolsó három része kissé erőtlenebbnek tűnik: normatívabb, kevésbé elemző jellegű, inkább a szerző – vagy legalábbis a kötet szerkesztőinek – olykor zavaros politikai opcióit tükrözi.

5 Vö. Lacoste, Y. (szerk.) (1993): Dictionnaire de géopolitique, Flammarion, Párizs, s különösen az Oroszországról szóló címszavakat, amelyek szerzője Ch. Urjewicz és Y. Lacoste, s amelyek bizonyos passzusai prófétikusaknak tűnnek.

6 Kissinger szerint egyébként, Washington az 1914–18-as háború végén felismerte egy erős Oroszország fenntartásának szükségességét – a Japán által megtestesített veszéllyel szemben. Kissinger, Henry (1996): “Die erschreckende Revolution in der Nato”, Welt am Sonntag, augusztus 15. Uő. (1995): Diplomacy, Simon & Schuster, London. [Magyarul: Diplomácia, Bp. 1998.] Uő. (1992): “Réflexions sur un nouvel ordre mondial”, Politique Internationale, n°54, 1991–1992. tél, és “The New Russian Question”, Newsweek, 1992. február 10.

7 Hobsbawm, E.J. (1994): The Age of Extremes, Pantheon, New York. [Magyarul: A szélsőségek kora, Pannonica, Bp., 1998.]

8 I.m.

9 Heller, Michel (1997): Histoire de la Russie et de son empire, Plon, Párizs. Heller könyve bemutatja az orosz történelem paradoxonait és konstans elemeit. Közülük az orosz múlttal és jelennel kapcsolatos dilemmákat a szerző szerint két kérdés uralja: az Ázsiához és a Nyugathoz fűződő viszony, illetve az ország “birodalmi jellege”, más szóval a “defenzív birodalmiság”, amely az anyaország biztonságát hivatott szavatolni, s amely a határok folyamatos kitolásához vezet, minthogy minden újonnan meghódított területnek vannak szomszédai, akik fenyegetést jelentenek. Nézetem szerint, itt olyan tipikus vonásról van szó, amely a világ minden eddig ismert birodalmára jellemző volt, s ezek között Oroszország sem kivétel.

10 De la Gorce, P.M. (1997): “L’OTAN aux portes de la Russie”, Le Monde diplomatique, július.

11 Coppieters, Bruno (szerk.) (1996): Contested borders in the Caucasus, VUBPRESS, Brüsszel.

12 La Revue OTAN (1995), “La stabilité en Europe, une stratégie à trois éléments”, különböző cikkek, 3. sz., május; idem (1996), “Vers l’élargissement de l’OTAN”, különböző cikkek, 1. sz., január; idem (1997), “La relation OTAN-Russie, élément-clé de la sécurité européenne”, 3. sz., május-június; idem (1999), “Le sommet de Washington et la crise du Kosovo”, 2. sz., nyár.

13 Azóta a támadásra kétszer is sor került, anélkül, hogy világháború tört volna ki.

14 I.m.

15 Ez az elv elsősorban az 1991-ben megalakult Független Államok Közösségének tagjaira vonatkozik, amely – a balti országok kivételével – elvben magában foglalja a volt Szovjetunió minden államát.

16 Deron, Francis (1996): “Pékin et Moscou esquissent un rapprochement pour contrer l’influence américaine”, Le Monde, április 27.; Racine, Bruno (1999): “Le continent asiatique constitue une réelle menace”, Le Monde, szeptember 14.

17 Brzezinski, Zbigniew (1997): The Grand Chessboard, American Primacy and its Geostrategic Imperatives, Basic Books, New York.

18 In Bajev, i.m.

19 In Sakleina, i.m.

20 I.m.

21 “tentation démo-libérale”

22 Lloyd, John (1999): “Fighting talk is lost on Russians”, Financial Times, május 25.

23 Vernet, Daniel (1999): “L’arrogante faiblesse de la diplomatie russe”, Le Monde, augusztus 17.

24 Ld. “Russia 2000”, Foreign Policy, n° 117, 1999-2000 tél; Brzezinski, Z. “Zwangsherrschaft der Oligarchen”, Spiegel, n° 2, 2000; az International Herald Tribune, a The Guardian, a The Financial Times, a The Times és a Frakfurter Allgemeine Zeitung 2000. január 11. és 21. közötti cikkeit; “A l’Est, dix ans de recyclage des nomenclaturas”, Cahiers marxistes, n° spécial, 1999. december. [A cikk megírása óta az orosz parlament alsóháza ratifikálta az új katonai doktrinát.]

25 Lebova, Ludmilla (1999): “Österreichs Neuttralität in der Aussenpolitik Russlands”, Europäische Rundschau, n°3; Löw, Raimund (1999): “Amerikas Österreichpolitik”, Europäische Rundschau, n°3; Rathkolb, Oliver (1997): Washington ruft Wien, US-Grossmachtpolitik und Österreich 1953-1963, Böhlau, Wien.

    “Láttam a boldogságot én,

    lágy volt, szõke és másfél mázsa.” (József Attila: Eszmélet)

 

A múlt év végén jelent meg a könyvesboltokban, és – tisztes ára ellenére – hamarosan el is fogyott a Szilágyi Ákos legújabb tanulmányait összefoglaló testes kötet¹. A könyv a szerző sokévi töprengésének eredményeit² tartalmazza a kontinensnyi ország sorsának várható alakulásáról, amely – így, vagy úgy – mindig meghatározza a miénket is. Most éppen úgy – tartja a szerző –, hogy a polgári életforma és társadalmi berendezkedés ottani fejletlensége következtében a kelet-európai rendszerváltás új seprői a “létező szocializmus” Augiász-istállóját ott tudták a legtisztábbra söpörni a “posztmodernnek” nevezett szép új világ, a pénztőke és a média globális uralma előtt. Hogy sorsukat előre nézzék, a magunkfajta egykori kistestvérek most tehát a legjobban azt teszik – sugallja – ha vigyázó szemüket Moszkvára vetik. Ott valósítja most meg az új rendet legtisztábban – a söpredék.

Az Oroszország elrablásának minden állítása jól dokumentált, minden következtetését tények és adatok támasztják alá. Ezek tárgyszerű vizsgálatára most természetesen nincs lehetőségem. Ami a lényeget illeti: tudom, hogy a tényekkel nem lehet vitatkozni. Legalább egy évtizede már, hogy nem akadályozza vasfüggöny meg bátortalan és felkészületlen, naiv és elszigetelt önátmentési kísérletek paravánja a globális gazdasági trend érvényesülését Oroszországban sem. (A könyv íróilag is legjobban sikerült, mert legbátrabb, személyesen is leginkább vállalt – valószínűleg majd a legtöbbet is forgatott – fejezetei éppen a Gorbacsov-érával foglalkoznak.)

A történelem kerekét nem lehet visszafelé forgatni – ismételgetik minduntalan, akik szeretnék elhitetni magukkal is nagyon, hogy valóban ők forgatják azt a bizonyos kereket. De hát a “posztmodern” lényege éppen az, hogy a kerekek maguktól mozognak, esetleg csak színlelik a mozgást, és nem dolgoznak, nem hajtanak semmit. Jó, azok az – egyáltalán nem hazai gyártmányú – buldózerek elvégezték Oroszországban is a maguk dolgát. A gazdasági visszaesés, a társadalmi bizonytalanság és kilátástalanság talán valamivel még nagyobb is, mint másutt. De hát végül is milyen mélyen tud markolni egy-egy ilyen földgép? Vagy egy-egy – médiasztárrá silányult – politikus? Néha olyan furcsán pukkan, puffan és pöffen ott is a csillogó “posztmodern” felszín. Mintha még mindig dolgozna alatta valami.

Egy kicsit hitelrontó kell legyek tehát most. Nehezen hiszem, hogy akár a központi statisztika – szükségképpen torzító – adatait, akár a politikai irodalmat böngészve, akár a tévé képernyője előtt ülve, akár hivatalos kiküldetéseink során a két főváros fényesre sikált és bőkezűen dotált flaszterját koptatva, Oroszország sok arca közül most valóban az igazit ismerhetnénk meg. A közvetlen élményszerzés, a személyes kapcsolatok közlekedőcsatornáit pedig – a két ország elitjének közös erőfeszítésével – mára sikerült már csaknem teljesen elzárni.

Kremlinológusaink így valóban jórészt csak a Kreml, a politikai elit viselt dolgaival foglalkozhatnak. Az új béketábor egyik legjobban fűtött, erős bástyájáról meresztgetjük szemünket a végtelen sztyeppére. Ha nem vigyázunk, úgy járhatunk bizony, mint Esterházy Péter remek esszéjében a karácsonyi pulykasült mellé vásárolt művelt, okos kelet-európai ponty, ami (aki) így indokolja a rozsdás fürdőkádban való hosszas fuldoklását: “A fürdőkáddal foglalkozom!”.

Melyik tévéállomást fogjuk?

Mint ismeretes, annak idején Lenin a filmművészetet minősítette “számunkra” a legfontosabbnak. Ha már a való életet úgysem ismerhetjük meg, most bekapcsoljuk tehát a tévét, amely leginkább betölti a régi jó álomgyár és propagandaüzem szerepét a dolgozók(választók) tudatában. A két legnagyobb tévébárónak: Berezovszkijnak, a “közszolgálati” és Guszinszkijnak, a “független” tévé gazdájának a hatalma valóban korlátlannak tűnik. Csakhogy ez inkább a műsorok készítésére terjed ám ki! Milyen alapon feltételezzük, hogy ezek nagyobb hatást tudnak kiváltani ma a nézők millióiban, mint annak idején a “termelési” drámák, regények, vagy filmek?

A szerző irigylésre méltó hozzáértéssel elemzi, hogyan építette fel a Kreml Berezovszkij és az ő csatornái segítségével Jelcin, Javlinszkij, Lebegy és a legutóbbi elnökválasztás többi szereplőjének a figuráját, vagy hogyan próbálja most betonba paszírozni – részint ugyanezeket, részint – Luzskovot és Primakovot, sőt – Putyint. Annyit lehet csak hozzátenni ehhez: láttuk mi ezt a magunk példáin is. – Hogy mit ér, meddig érvényes egy-egy ilyen média-kreálta figura.

A kórházi folyosón a lábadozó kiskatonák a tévét nézik persze. De tudják jól: amíg vérükbe fagyva a senkiföldjén hevertek, minden a legközelebbi bajtársukon meg a szanitécen múlott, s azokon a pravoszláv kispapokon, akik nyakra-főre szökdöstek ki a frontra, hogy a haldoklóknak feladják az utolsó kenetet. Szerencsére sikerül néha egy-egy igazi tévésnek is kijutnia a frontra. Még az előző hadjárat idején, amikor szinte teljes volt a hírzárlat, képviselői igazolványának köszönhetően az ismert pétervári tévézsurnaliszta, Alekszandr Nyevzorov a bugyonovszki kórház védelméről készített egy kivételes értékű dokumentumfilmet Tisztítótűz címmel.

A kiképzetlen újoncokból álló, dezorganizált egységével kínlódó névtelen orosz ezredes Samil Baszajev jól kiképzett és mindenre elszánt harcosaival állt szemben ott. A filmen a könnyen mozgó csecsen gerilla az oroszokat mindenáron be akarja csalogatni a kórházba, amelynek a betegeit túszként kezeli. Az ezredes úgy tartja azonban, hogy nem a kórház épülete a fontos, hanem a betegek. Ezért – óriási véráldozattal – azok elvonulási útvonalát biztosítja, mielőtt tűz alá venné az épületet. És a katonák egyre pontosabban és egyre fegyelmezettebben hajtják végre a parancsait. Életre szóló barátságok születnek…

Akármi legyen is a véleménye a vietnámi háborúról, egy amerikai cipészmester még ma is szívesebben veszi maga mellé – még ha akár más is a bőre színe – egy akkori harcostársát segédnek, mint egy – bármily kiváló papírokkal rendelkező – idegent. Az afganisztáni frontharcosok szövetsége sem csupa marxista-leninistából meg brezsnyevistából áll. Így lesz ez biztosan ennek a háborúnak a veteránjaival is. A zsoldját mindenki egyformán felveszi, de nem egyformán harcol. Itt aztán kiderül egy-kettőre, hogy ki az igazi katona és ki az igazi férfi.

Ahogy a robotoknak a munkásosztályhoz, úgy a “posztmodern” haditechnikának sincs ehhez jószerivel semmi köze. Az amerikaiak nemrég az Adria felett jóformán ki sem merték dugni az orrukat a szárnyasrakétáikból. És nemcsak azért, mert nagyon nem szeretik kilyukasztatni a saját bőrüket. Hanem mert azt sem igen tudták, hogy hol vannak, azt pedig végképp nem, hogy – miért. Ezért, s nem a radarok hibája miatt nézték MIG-nek a kifutópályán felállított deszka repülőgépet és bunkernek a cigányputrikat. Ezért, s nem a rossz térképek miatt lőtték ripityára Belgrádban a kínai nagykövetséget.

Nyevzorov filmjében az oroszoknak csak egyetlen tankjuk van. Amikor ennek kezelője fogságba kerül, megtagadja, hogy átálljon a terroristákhoz. Ezért aztán azok szabályosan lefejezik. Az első alkalmas személy a helyére áll azonban, és végül sikerül megmenteni a túszokat. A film végén tájékoztat egy felirat: a sikeres akció után nem sokkal a felkelők a kórházat újra visszafoglalták. Tudjuk, hogy Jelcin – csak mert választási kampányához még egy jó pontot akart szerezni – nemsokára vissza is rendelte aztán a hadsereget.

“Sorkatonák – oszolj!”

Nem hiszem, hogy az Oroszország elrablásának bármi köze is lenne az SZDSZ újabb katonapolitikai doktrínájához. Talán inkább fordítva. Szembetűnő mégis a szemléletbeli – elnézést az archaikus szóhasználatért! –, ideológiai rokonság.

“A posztmodernitás a javakat, szolgáltatásokat, információt, biztonságot stb. termelő, személytelen és eszmétlen piaci, pénzügyi és állami apparátusok világhálószerű kiterjesztésének és megszakíthatatlan    működésének kemény tényén áll és bukik”³

– ez Szilágyi Ákos kiindulópontja. Ugorjuk át most az utolsó, baljós szót! A jövő most egyértelműen a zsoldosoké és egyéb hivatásosoké, valamint a tévé-, internet- és mobiltelefon-fogyasztóké. Ami pedig az újratermelésüket illeti – a mesterséges megtermékenyítésé és a klónozásé a jövő. Rendben van. De azért egy puszit csak szabad kérni a doktor bácsitól? Az orosz hadseregben működnek már tábori lelkészek, de ott vannak még az úgynevezett politikai helyettesek is. A harcoló csapatok “szellemét” azonban nem ők, meg nem is a front- és tévéújság, hanem “a nagy föld”, a hátország erkölcsi-politikai állapota határozza meg, egészen a Háború és békében Tolsztoj leírta módon.

Nemhiába emlegetem minduntalan könyvként, irodalmi műként Szilágyi Ákos tanulmánykötetét én is. Van benne valami, ami már nem a szaktudós, hanem az író, sőt a költő keze nyomát viseli magán. Pedig most, hogy a State Department Közép-Európának nyilvánított bennünket, már azt hittük, hogy vége lesz egyszeriben ennek a csúnya kelet-európai szokásnak is. Nem vagyunk mi Németh László meg Zrínyi Miklós! Legfeljebb csak – szeretnénk az lenni.

Ebben a mai “posztmodern” Oroszországban azonban Lev Tolsztojnak érzi most magát még egy olyan régi máskéntgondolkodó is, mint Szolzsenyicin. Harminckét különböző országot képviselő magasrangú diplomata gyűlt össze nemrég a moszkvai magyar nagykövetségen, hogy meghallgassák a gondolatait háborúról és békéről, Oroszország további sorsáról. Ha hihetünk Nanovfszky Györgynek, a Nobel-díjas író így kezdte szavait:

“A legfontosabb, hogy önök mind megtanulták az orosz nyelvet. Ezzel megnyílt önök előtt az út, amely az orosz nép lelkéhez vezet”.

Hogyan? Hát már nem a GDP a legfontosabb mutató? Meg hogy mit mondanak a tévékommentátorok? “Nép”, meg “lélek”? Miféle új módi ez? 1993 egy őszi vasárnapján, nem sokkal a parlament szétlövetése után saját fülemmel hallottam például, hogy az orosz drámaírók doyenje, a 83 éves Viktor Rozov, aki talán a legtöbbet tette a szovjet évtizedek primitív, vulgáris materializmusa ellen, az orosz színház szelleméről beszélt a Színészek Házában. Amit ha megtagadunk most – mondta –, akkor nemcsak területeket veszítünk majd, hanem a lelkünket is. És a Szentírásból idézett, amelyben három különböző korban és helyen három evangélista is időszerűnek érezte a következő kérdés feltevését:

“Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?”⁴

Kit érdekel persze ma már, hogy mit hablatyol össze egy öreg író? Kit érdekelnek az “ideológiai mesék”? De az mégis nagyon kellemetlen volt azért, amikor Szolzsenyicin tavaly, 80 éves korában nem vette át Jelcin elnök kezéből a Szent András Érdemrendet. Vagy amikor a százéves Művész Színház előtt felállított Csehov szobor avatásakor félretolta a beszédére készülő Luzskov főpolgármestert, és maga kezdett el beszélni a hájas hivatalnokok önelégültségéről. Vagy a következő sorok a Hogyan mentsük meg Oroszországot? című tanulmányában (esszéjében?, látomásában?, próféciájában?):

“Nagyapáink és apáink, amikor a halálos háború idején ‘földbe döfték szuronyukat’, és dezertáltak, hogy otthon kirabolják a szomszédjukat, már választottak helyettünk, legalább egy évszázadra, ha nem kettőre.”⁵

Mármint hogy nem akarózott meghalni nekik Szent Oroszhonért. De hát mit is várhatunk egy paraszttól? Mert hát apáink és nagyapáink itt szerte Kelet-Európában bizony azok voltak még.

“Kis szobában kis parasztok.

Egy pipázik, de harasztot.”

József Attila Holt vidék című versének ezt a két sorát emlékezetem szerint épp Szilágyi Ákos idézte egyszer a Kossuth Rádió “Gondolat – Jel” című kulturális magazinjában. Azt az örökséget illusztrálta vele, amelyet nemzedékének legjobbjai ma már nem vállalnak, sőt – a múltat most aztán végképp eltörlendő – harcba is szállnak vele. Miben különbözik azonban ettől a kis szobától egy lakótelepi félszoba? – Munkanélküliekkel, s – haraszt helyett mahorkával, soltvadkerti ezerjó, vagy vodka helyett – cukor-, vagy petro-cefrével? – Tatabányától egészen Vlagyivosztokig?

Hiába a nagy okosság meg harc, ezt a másik (modern?, archaikus?, szocialista?) Kelet-Európát nem tudtuk egy évtized alatt sem belerázni a posztmodern uniformisba, még csak mint békés tévé-, vagy hamburgerfogyasztót sem. (Lásd a nézettségi mutatók, illetve a McDonald’s fogyasztás elszomorítóan hanyatló tendenciáját az utóbbi időben!) Hiába, az nekünk még mindig túl drága. Túl intelligens. Túl ízetlen.

Kiülünk inkább a lépcsőházba, a parkba, vagy az aluljáróba. Srapnelhüvely most nincs, hogy öngyújtót esztergáljon az ember. Hát kovácsoltvas-akármiket bütykölünk a haver sufnijában. Honda motort szerelünk a Trabantba. Hajdinakását vetünk a telken, strucctojást ültetünk a Hortobágyon. Bedöfünk egy tűt. Kiugrunk egy ablakon. Belépünk a MIÉP-be.

Akármilyen torz formákban is, a kisparasztok öröksége, az archaikus-vallási világ értékei: a szorgalom és az emberi tisztesség, a helytállás, a katona-, vagy betyárbecsület ma inkább már csak ebben a körben élnek tovább. De ez nagyon széles kör. Megélni az ilyesmiből ma persze már nem lehet. Vagy talán mégis? Gondoljuk csak meg! Az államelnököt eztán a képernyőről választják majd talán a szibériai polgárok is. De hogy a helyi fakitermelő szövetkezet elnöke ki legyen, azt sem Berezovszkij, sem Guszinszkij nem tudja megmondani nekik. Legfőképpen pedig: nem felelhet aztán majd érte. Márpedig egy-egy ilyen elnök döntéseinek a súlya megfelel nagyjából egy magyar miniszterének. Különösen a környezete számára! A ruganyos ifjú miniszterelnök, akinek Borisz cár személyesen adta át az államfői hatalmat is, nem restellt tehát helyi választási irodát nyitni a jelentősebb orosz városokban.

Megkockáztatom tehát a kijelentést: ha minden tinédzsernek mobiltelefon lóg is már a fülén, és a nyilvános illemhelyeken ezüst cukorcsipesz lesz is kikészítve az urak számára, újabb és újabb inkarnációikban ezek az avas disznózsír és faggyú szagát árasztó kisparaszti ősök lesznek továbbra is a történelem főszereplői itt Közép- és Kelet-Európában. Aki látott már egy zászlóaljnyi orosz gyalogságot felkapaszkodni egy marhavagonba csajkáinak és teáskannáinak ádáz csörömpölése mellett, az érti jól, hogy miről beszélek.

A gyalogságról. A talpasokról. A háborúban és a békés építőmunka frontján. Mindegy most, hogy a szerbiai, az olasz, vagy a csecsen frontra megy-e az a vonat. Hogy magyar, ukrán, orosz, vagy szerb bakák zötyögnek-e rajta, lábuk között szorongatva a szuronyos gépkarabélyt, s csendesen tűrve, hogy köpenyük széles gallérjáról nyakukba csorogjon be a hólé. Nem lehet őket sem szárnyasrakétával helyettesíteni, sem polgárokkal. De még középosztállyal sem. A kapitalizmus legfelső fokán sem. Aki nem hiszi, menjen el Ausztriába!

Azt mondom, fogadjuk el most mégis a szerző munkahipotézisét Kelet-Európa totális “posztmodernitásáról”! Igaz, nem férnek bele sem a favágók, sem a munkanélküliek, sem a kiskatonák, sem a kisparasztok. De hát Oroszország elrablása annyira hasonlít ezeknek a mi kis közép- és kelet-európai országainknak a szétlopkodásához, ami újra vagyontalanná és hajléktalanná, sőt hazátlan munkanélkülivé tette itt a lakosság többségét.

Hátha erről van “csak” szó most is? És akkor egyszer majd csak “…elfárad a vész haragja, s a viszály elvérzik a csatákon…” – ahogy az 1848-at túlélt Vörömarty próbálta elhitetni magával A vén cigányban. Egyszercsak vége lesz a globális válságnak – a szerző szerint mindössze az “archaikus” orosz civilizáció válságának –, s élhetünk megint úgy, mint azelőtt. Szilágyi azok közé a társadalomkutatók közé tartozik, akik nagy tapintattal és megértéssel, de igyekeznek végérvényesen eloszlatni ezt az illúziót. Ez könyvének is fő érdeme.

Keletkezésük sorrendjében olvasva végig az írásokat, meggyőződhetünk arról: nemcsak a hatás kedvéért választotta a szerző ezt a címet. A jelenkori történelem legnagyobb hatású drámájának, a Szovjetunió “békés” önfelszámolásának okait kutatva, több évi munkával, fokról fokra, lépésről lépésre közelítette meg jelenlegi álláspontját: tulajdonképp ezúttal is, a legkiválóbb nyugati tanácsadók és médiaszakemberek rendezésében is Oroszország, pontosabban az Orosz Birodalom szüntelen alak- és színeváltozásáról, alkalmazkodásáról, önátmentéséről van “csak” szó.

Mennyibe kerül egy bársonyszék?

A legutóbbi parlamenti választások előtt a szovjethatalom és a tervgazdaság visszaállításáért harcba induló kommunisták állítólag félmillió dollárért hirdettek egy helyet a frakciójukban. De nem az összeg a fontos.

“Azt hiszem, nincs ma posztmodernebb, azaz sikeresebben szimulált ország a világon Oroszországnál” –

kezdi egyik tanulmányát a szerző.

“Oroszországban 1987-től mindmáig szinte minden szimuláció, kivéve a szimuláció apparátusát, amely viszont nem látható. Szimulált volt a forradalom és/vagy ellenforradalom, a puccs és az ellenpuccs, szimulált a restauráció, a polgárháború, a privatizáció, a stabilizálás, a korrupció- és maffiaellenes harc, szimulált a szeparatizmus (talán az egy Csecsenföld kivételével), szimulált a magántulajdon, a piac, a kapitalizmus, szimulált a parlamentarizmus, a plurális demokrácia és az ezeket fenyegető “fasiszta”, “vörös” és “vörösbarna” veszély, szimulált a többpárti választás, az elnökválasztás és még sok minden más” ⁶

– írja. Ez a felismerés valóban a mai orosz helyzet kulcsa. Több csapat martalóc vadászik egymásra egy sötét erdőben. Mindannyian a Komszomol és a KGB iskoláját járták ki, nagyon bíznak a felkészültségükben. Ha megreccsen valahol egy ág, egész sorozatokat engednek bele. A másik meg éppen ezt várja. – Látom a torkolattüzedet, és elkaplak! Szitává lövik ezek még egymást is egyszer, ha – ne adj Isten! – elnéz valaki valamit.

Jelcin sokáig halogatott, talán nem is egészen önszántából megtett lépése, hogy az államfői széket – a lehető legalkalmasabb pillanatban – az év “erős emberének”, a KGB mindeddig teljesen ismeretlen lipcsei és drezdai rezidensének, Vlagyimir Putyin vezérezredesnek passzolja át, szemléletes példája a mai orosz futballnak. – Putyin vette a labdát, és első dolga volt szétütni Jelcin emberei között. Most készül éppen a visszacsapás. Mindenesetre:

“Ha Oroszországban 1989 és 1999 között az orosz társadalom legsajátosabb belső ellentmondásai törtek volna felszínre és vezettek volna a szovjet rendszer bukásához, ha az orosz társadalom leginkább modernizálódott – politikai vagy civil értelemben felszabadult és e szabadságnak formát kereső és adó – rétegei nem passzív szemlélői, elszenvedői, vesztesei vagy parazitái lettek volna a ‘rendszerváltozásnak’, hanem kezdeményezői és kiharcolói, akkor az orosz emberek többsége 1991 után – politikai és eszmei beállítottságra való tekintet nélkül – nem az agónia, a végelgyengülés, a katasztrófa vagy apokalipszis csüggeteg vallási és kvázi-vallási képeiben és téveszméiben élte volna meg, ami hazájában, hazájával és vele magával bekövetkezett.”⁷

Még egy, a jelenlegivel vetekedő méretű könyv is kevés lenne hozzá, hogy kibontsuk ennek a szép, pontos és igaz mondatnak a tartalmát. Induljunk el talán azon a szálon, amelyen haladva sajnos a magunk forradalmait is csaknem mind fel lehet fejteni: “a felül lévők nem tudnak már a régi módon kormányozni”!

Alekszandr Zinovjev író-filozófus már a peresztrojka idején is gyanakodva figyelte ezt a politikai színjátékot, és szellemesen katasztrojkának nevezte el. Szerinte az orosz történelem következő sémája figyelhető meg: ha kezdenek már a dolgok nagyon rosszul menni, és a hitele elfogy, az állam mesterségesen válságot, “katasztrófát” idéz elő, hogy aztán az évezredes orosz civilizáció megmentőjeként léphessen fel, s a helyreállított “rend” (államhatalom) fenntartójaként változatlanul biztosíthassa a maga és klienseinek uralmát a társadalom felett.

A politika szereplői is mindannyian a mindenkori orosz államban látják azt a csodatévő erőt, amely képes “levezényelni” és – tegyük hozzá! – megideologizálni az orosz társadalomnak ezt az évszázados menekülését a mindeddig legnagyobbnak bizonyult katasztrófa, az amerikai vagy nyugat-európai típusú kapitalizmus mechanikus átvétele, “bevezetése” elől. Ebben aztán – a kellő berezelés után – ennek az országnak mind a jobb-, mind a baloldali vezetői mindig teljesen egyformán jeleskedtek.

“Miközben a történelmi analógiák és ideológiai mesék kedvelői tíz év óta folyamatosan a ‘zavaros idők’ (az ‘orosz szmuta’) történelmi metaforájával próbálják megvilágítani Oroszország mai állapotát, a valóság az, hogy az orosz állam egyáltalán nincs zavarban (sem a ‘megzavarodás’, sem az államzavar értelmében), hanem áll és állni akar”⁸

– szögezi le egyik tanulmányában a szerző. És – ha következtetései olykor elsietettek és túlzók is – valóban ez a mai orosz paradoxon lényege: változz, hogy a régi maradhass!

A rendszerváltásnak, vagy szerényebben reformoknak nevezett nagy politikai színjáték előző felvonásában, a “jelcinizmusban” – amelynek még a szálfatermetű szverdlovszki párttitkár volt a címszereplője, a szerző régi hőse – a korábban minden hatalmat magának kisajátító, fogcsikorgatva tisztelt “össznépi” állam nagybetegnek tettette magát, hogy szabadulhasson szociális kötelezettségeitől. A színfalak mögött eközben – az elnök és népes családjának nagyon is aktív részvétele mellett – lezajlott az össznépi tulajdon első elosztása(-rablása), sőt az első újraelosztási(-rablási) kísérletek is.

Valóban el lehet-e rabolni azonban egy ekkora országot? Nem sikerült ez eddig még senkinek. Lehet, hogy ez is csak egy paraván, egy Patyomkin-falu? A privatizáció címszó alatt Oroszországban talán nem is történt egyéb, mint hogy az állami tulajdont már addig is a magáé gyanánt használó nómenklatúra “jogilag” is magáévá tette azt?

Egy zavaros, rossz álom volt ez az egész. A “demokratikus forradalom” paravánja mögött a gazdasági, politikai és maffia-elitnek egy – még az előző rendszer árnyékában megszerveződött – agresszív és demagóg csoportja szerezte meg az államhatalmat, majd külföldi partnereinek hozzáértő kibicelése mellett gyökeresen “átrendezte” az ország veszélyesen fogyatkozó, de még mindig mesésen nagy természeti kincseit és egyéb erőforrásait. (Ez utóbbi manőver “a piacgazdaság bevezetése” címszó alatt vonult be a történelembe.)

A szerző udvariasan csökkenteni igyekszik a hazai (“vadkeleti”) tényezők szerepét ebben a dicstelen folyamatban, mondván: csupán egy kivédhetetlen globális trend eszközei voltak ők, szegény “osztályvezető-helyettesek”. És akkor ugye már inkább ők… Ha csak ebben a mi kis közép-európai mintaországunkban idézzük is fel azonban ennek a “spontán” folyamatnak a vérlázító képeit, akkor is könnyűszerrel beláthatjuk, hogy nincsen ok a szerénykedésre: szabad rablás volt ez bizony a javából, méltó folytatása a sebtében, jól-rosszul átplántált nyugat-európai típusú kapitalizmus száz év előtti első rohamának.

A “rendszerváltás” szót akkor persze még nem használták. A reformokkal azonban már a cárok is egyre-másra kacérkodtak, hát még a miniszterelnökök! A mai orosz kormánytól végre teljes történelmi rehabilitációt kapott Sztolipin egyik “legsikeresebb”, végül is a halálát okozó – a jelcinéihez annyira hasonló – reformja, a farmerek telepítése, és ezeknek az államilag támogatott kapitalista bérlőknek a kíméletlen versenye kétségkívűl az egyik fő oka volt, hogy az annak idején föld nélkül felszabadított, de a földközösség emlékét (illúzióját) még mindig őrző parasztok és katonák milliói (a lakosság több, mint nyolcvan százaléka) 1917-ben a forradalomba menekült.

Az “archaikus” és a “posztmodern” paraszt

Tolsztojról írott tanulmányában, amelyben a nagy író életművét mint “az orosz forradalom tükrét” elemzi⁹, Vl.I.Lenin így ír erről:

“Forradalmunkban a parasztságnak csak a kisebb része harcolt valóban valamelyest is szervezetten ezért a célért, és csak egészen kis része kelt fel fegyveresen, hogy elpusztítsa ellenségeit, kiirtsa a cár talpnyalóit és a földesurak védelmezőit. A parasztság nagyobb része sírt és imádkozott és “szószólókat” küldött – éppen Lev Nyikolajevics Tolsztoj szellemében! /…/

A katona szívvel-lélekkel a parasztság ügyét támogatta, a föld puszta említésére felcsillant a szeme. A katonaságnál nem egyszer ment át a hatalom a katonatömegek kezébe, de alig fordult elő, hogy ezt a hatalmat radikálisan felhasználták volna. A katonák tétováztak, megöltek valami gyűlölt parancsnokot, de a többieket néhány nap, vagy éppen néhány óra múlva szabadon engedték, tárgyalásokba kezdtek a hatalommal, aztán puskacső elé álltak, deresre feküdtek, megint igába hajtották a fejüket – éppen Lev Nyikolajevics Tolsztoj szellemében!”¹⁰

Megint csak a passzivitás, a részvétlenség ugye. Megint csak “felülről” és “kívülről” – Svájcból, a finnországi kunyhóból, mindenképp a nyugat-európai munkásmozgalom irányából – kellett “megnyomni” egy kicsit a dolgot. Beindult aztán, ment is egy darabig, de csak nem volt olyan, mint az igazi. Nem kell persze a mindenkori forradalmárokra hárítani minden felelősséget! Lenin és a bolsevikok is csak abból főztek, amiből Tolsztoj, Csehov és a többi nagy orosz realista: a századvég nagy nemzeti, népi tragédiájából. A vadkeleti államkapitalizmus első, századeleji kiadásával ugyanis, amely voltaképpen a Romanov-dinasztia utolsó “rendszerváltó” kísérlete volt, s egyenesen vezetett az 1917-es tragédiához, az orosz parasztság legalább annyit vesztett, mint a földbirtokos osztály. Ny.Nyekraszov Kinek jó Oroszországban? című poémájában mondja az egyik muzsik:

“A nagy lánc elszakadt bizony,

Kettőt ütött két végivel:

Az egyikkel földesurat,

Másikkal muzsikot…”¹¹

Nem vagyok biztos benne, hogy – számarányuknak megfelelően – több paraszt állt volna aztán a bolsevikok oldalára, mint nemesi értelmiségi, vagy akár földbirtokos, a “szemüvegesek”, ahogy Babel novelláiban hívják őket a vöröskatonák. Akik szerint Lenin egy kozák volt, Trockijt pedig Lejbának keresztelték el. Nem csoda, hisz a frontra küldött újságokat meg egyéb ismeretterjesztő kiadványokat már akkor sem egészen rendeltetésszerűen használták…

A bolsevik forradalom futótűz-szerű terjedésében döntő szerepe volt természetesen az értelmiség és az egész társadalom techno-optimista, már-már chilialisztikus várakozásainak is, amelyeket oly nagy művészi erővel jelenít meg Blok Tizenketten című poémája a vörös járőr élén haladó, vörös zászlót vívő Jézus Krisztussal, majd – Breszt-Litovszk és a keserű kiábrándulás után – a kétségbeesett, átkozódó és fenyegetőző Szkíták.

Nyikolaj Bergyajev Az orosz kommunizmus értelme és eredete című könyvében felhívta rá a figyelmet, hogy a forradalom előkészítésében milyen jelentős szerepet játszottak a századeleji orosz művelődési és vallási reneszánsz, az úgynevezett “ezüstkor” alkotói: Nyikolaj Fjodorov, a teurgia és a kozmizmus orosz elméletének kidolgozója, Vaszilij Rozanov vallásfilozófus, majd azok a “misztikus bolsevikok” – közéjük sorolja még az eszer párt főideológusát, Ivanov-Razumnyikot is –, akik Lenin és Lunacsarszkij invitálására 1918 elején egymás mellett szorongtak ott a Szmolnij díványán: Blok és Majakovszkij, Mejerhold és Ilja Ehrenburg, valamint Plehánov és Bogdanov egykori tanítványa, de nemsokára a Lenin, majd Sztálin “személyes foglyává” váló Gorkij, aki teurgizmusában, történelmi aktivizmusában és forradalmi utópizmusában odáig ment, hogy végül magasztaló cikkeket írt a Cseka átnevelő tisztjeinek múlhatatlan érdemeiről. Végül is nem ezen múlott azonban a dolog, hanem a hatalmas paraszti és a – nemrég még paraszt volt – munkástömegek reakcióin.

Forradalom és népünnepély

Oroszország és a forradalom találkozásában tehát nem az íróknak, hanem magának az irodalomnak, pontosabban a mítosznak, a könyvben nemegyszer szemrehányóan említett, de a parasztságra mindig is annyira jellemző archaikus, szívesebben úgy mondanám: reneszánsz életszemléletnek jutott a nagyobb szerep. Nem véletlen, hogy Rabelais-ről írott zseniális könyvében¹² Mihail Bahtyin a mediterrán farsang reneszánsz világában találja meg az orosz népi kultúra legtisztább kifejeződését, amely művének igazi témája.

“A karnevál olyan ajándék, amelyet a nép nem fentről kap, hanem maga ajándékozza meg vele magát”

– írja Goethe a Római karneválban. Nem kell hangsúlyozni, milyen különös jelentősége van ennek a megfigyelésnek Oroszországban, ahol a “fentről” kapott ajándék jobbára csak egy új – jó és kegyes – cár, vagy főtitkár, elnök meg egy-két vödör vodka képében jelent meg eddig. A gdanski munkások 1969. decemberében, a Fehér Ház körül virrasztók 1991. augusztusában viszont önkéntes szesztilalmat vezettek be.

A környező üzemek (például a Roth Front Csokoládégyár), közhivatalok (például a Külügyminisztérium), a Lenin Könyvtár és a belvárosban elhelyezkedő akadémiai intézetek szakszervezeti bizottságai nagy termoszokban forró kávéval és teával látták el a forradalmárokat. És azok épp a tulajdon önzetlenségüktől mámorosodtak meg annyira, hogy csak úgy másztak a tankokra felfelé. (Mint a legújabb dokumentumokból kitűnik¹³, a felkelés vezérkara nem volt azonban ennyire absztinens. Minden visszaemlékező fontosnak tartja megemlíteni azt a dúsan terített svédasztalt a Fehér Ház negyedik emeletén, amely mellett a legfontosabb kérdések eldőltek.)

A nép persze ilyen is, meg olyan is. Dolgozni azonban mindig kell valakinek. A nép ezért mindenesetre – halhatatlan. Ebből a felismerésből táplálkozik kifogyhatatlan életöröme és életereje, amely átüt a sztálinizmus legsötétebb éveiben született Bahtyin-mű minden lapján, és amely – a gyárudvaron ültetett krumplitól és a lakótelepi gardróbokban felfűzött szárított halaktól és gombáktól a csecsenföldi hőstettekig számtalan csalhatatlan jel mutatja – képes reális és hatékony tényezőként részt venni a mai orosz életben is.

Lám a “jelcinizmusnak” is vége lett egyszer. De azért nem múlt el nyomtalanul. Nagy a nyomorúság, és egyre több a vér. Az elitnek a Chicagóvá átalakított Moszkva “posztmodern” díszletei között űzött politikai színjátéka bármely pillanatban egy nagy népi karnevállá (oroszosabban, vagy tatárosabban: balaganná – vásári, cirkuszi felfordulássá) válhat ma is. Ilyenkor levágott emberfejekkel és a cári koronával labdázik a nép Moszkva utcáin, amint az nemrég, 1993. októberében is történt.

Ennek a folyóiratnak egy alapító szerkesztője (Krausz Tamás) valamint két régi barátja (Oleg Rumjancev és Borisz Kagarlickij) is ott volt akkor a Fehér Háznál. Egybehangzóan állítják, hogy szép kis balagan volt az is. Valami emelkedettség, ünnepi hangulat, enyhe lázhoz, vagy részegséghez hasonló érzés lett úrrá a résztvevőkön. Az izgalom már előző délután megkezdődött, amikor Jelcin és Csernomirgyin könnyű sétát tettek a másnapi csatatéren, a Régi Arbat és a Szmolenszki tér közti folyóparton. Az ünnepi sétájukat végző moszkvaiak váratlan, csata előtti ideges lelkesedéssel üdvözölték a vezetőket. Azok ígéretet tettek, hogy hamarosan minden rendeződik…

Másnap aztán, amikor a szétosztogatott sokmillió dollár segítségével sikerült végre odavezényelni a Fehér Házhoz a tankokat, felgyúlhattak végre a CNN már napok óta ott topogó tizenhárom stábjának a reflektorai, és elkezdődött a “rendezés”. Még a harc szörnyű jelenetei is valami könnyű, emelkedett hangulatban játszódtak le. Rumjancev a parlament, Kagarlickij a városi tanács tagja volt. Egy tiszti különítmény mindkettőjüket letartóztatta, és egy tágas udvarba terelte, amelyben szanaszét hevertek már a holttestek. Aztán elfeledkeztek róluk. Mind a ketten úgy emlékeznek rá, hogy a vodkaszagot árasztó tisztek tegezték, “gyerekeknek”, “srácoknak” szólították őket a terelés közben, és ők valami könnyű részegségben engedelmeskedtek, mintegy cinkos szövetségben velük. Mintha csak közösen léptek volna fel egy népünnepélyen.

Balagancsik (Komédiásdi) – ezt a címet adta 1906-os darabjának, az orosz szimbolikus dráma első reprezentatív művének az imént említett “misztikus bolsevik”, Alekszandr Blok. Az Októberi Forradalom első évfordulójára írt darabját a futurista Majakovszkij Buffo-misztériumnak nevezte. Az udvari színház művészeti vezetője, Mejerhold rendezte meg – bőrkabátban és katonabakancsban, vörös fezzel kopaszodó fejebúbján. Oroszországban ilyenek a forradalmak. És a pogromok. És a polgárháborúk is. Babel iszonyatos és felemelő képeit örökítette meg ennek a “népünnepélynek” a Lovashadsereg novelláiban, szörnyű haragra gerjesztve Bugyonijt, az Első Lovashadsereg legendás parancsnokát.

Így vannak bizony a mai tábornokok is a csecsenföldi háború cenzúrázatlan képeivel. Ezek arról árulkodnak ugyanis, hogy a hosszúra nyúlt “jelcinizmus” újra egy polgárháborúhoz juttatta el az országot, amelyben – képzeljük csak! – a csecsenek is hajtanak végre hőstetteket. Az elit egy kapzsi katonai kalandjából népi háború, sőt vallások, kultúrák és civilizációk háborúja lett. És hiába vezetik már másfelé az olajat, az öldöklés folyik tovább. Az “ideológiai mesék” megelevenedtek, és nem lehet visszaparancsolni őket többé a tankönyvek penészes lapjaira.

 

Jegyzet

1 Oroszország elrablása. Budapest. Helikon. 1999.

2 Ld. a szerzőnek a témával kapcsolatos korábbi tanulmányaiból: A kelet-európai szökőállam. – 2000. 1997. 10. sz. – A szovjet peresztrojkától az orosz kapitalizmusig. Rubicon. 1999. 3. sz. – Tíz év, amely nem rengette meg a világot. Kritika. 1999.11. sz.

3 Szilágyi Á.: Oroszország elrablása. Helikon. Budapest 1999. 80. old.

4 Máté 16,26. Márk 9,36. Lukács 9,25.

5 A. Szolzsenyicin: Hogyan mentsük meg Oroszországot? Magvető 1991. 7.old.

6 Tíz év, amely nem rengette meg a világot. Kritika. 1999. december, 28-31. oldal.

7 Szilágyi Ákos: id. mű. 63. old.

8 Szilágyi Á.: A kelet-európai… 2000.id.sz. 15.old.

9 Lenin: Lev Nyikolajevics Tolsztojról. Kossuth,1960.

10 Szilágyi Á.: Tíz év… Kritika, id.sz. 28.old.

11 Ny.Nyekraszov: Válogatott versek Budapest, 1959. 244. old.

12 M.Bahtyin: Tvorcseszto F. Rabelais i narodnaja kultura szrednyevekovja i Reneszansza Moszkva.1965.

13 Ld. a résztvevők visszaemlékezéseit az NTV televíziós adó 2000. február 2-i műsorában!