A jelenkori orosz „újjászületés" az egykori Szovjetunió romjain, sajátos krízishelyzetben ment végbe. Felbomlása során a Szovjetunió olyan területeket vesztett el, amelyek megszerzéséért magas árat fizetett egykor. A széthullás egy több évtizedes, globális folyamatba illeszkedett, amelynek során a korábbi szuperhatalmi pozíciók megszűntek. Az Egyesült Államok ma világméretű hegemon pozíciója megtartásáért, Oroszország pedig nukleáris nagyhatalmi státusának megőrzéséért küzd.

A mai orosz geopolitikai felfogásról megfelelõ képet alkothatunk néhány újabb, főként orosz szerzőtől származó mű alapján.¹ A tárgyalt korszak kezdete Jelcin 1991-es hatalomra jutása. Elemzésünk elején emlékeztetnünk kell arra, hogy a mostani “orosz újjászületés” – az egykori Szovjetunió romjaiból – sajátos krízishelyzet közepette ment végbe. A Szovjetunió, felbomlása következtében, olyan területeket veszített el, amelyek megszerzéséért az elmúlt három évszázad során magas árat fizetett. Ehhez járult népessége jelentős hányadának – köztük 25 millió orosznak –, továbbá természeti kincsei és értékes kommunikációs eszközei egy részének elvesztése.

E széthullás egy több évtizedet felölelő, földgolyó-méretű folyamatba illeszkedett, amelynek eredményeként a XX. század második felének két szuperhatalma elveszítette viszonylagos uralkodó pozícióját. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió egyaránt szembe kellett nézzen a vietnami, illetve az afganisztáni háború hatásaival. Ennek ellenére, ma az USA eséllyel, sikerrel pályázik hegemon pozícióra a világban, Oroszország pedig – talán valamivel kisebb eséllyel – továbbra is nukleáris nagyhatalom kíván lenni.

Nagyjából ezek azok a keretek, amelyek között az orosz geopolitikai gondolkodás különböző irányzatai elhelyezhetők. Az újfajta doktrinák tárgyalásához először fel kell elevenítsük a korábbiakat – megfogalmazásuk világtörténeti hátterével együtt. Vizsgálódásunk végén a jelenlegi orosz geopolitikai gondolkodást a semleges Ausztria példáján keresztül szemléltetjük.

Az 1917 októbere előtti és utáni helyzet és felfogás

Az orosz geopolitikai gondolkodás mindig az ország változó helyzetéhez – nagyszabású, évszázadokon átívelő történelméhez – igazodott. Legújabb vonásainak bemutatása előtt helyes, ha rámutatunk néhány állandó jellemzőjére.²

A XVII. századig az oroszok úgy vélték: fennmaradásukat a Nyugat, nevezetesen Litvánia és Lengyelország fenyegeti. A lét-nemlét kérdésén túl, ez a két állam elvágta országukat Európától, amellyel midenféle szárazföldi és tengeri összeköttetést megakadályozott.³ A XVIII. századtól a XX. század elejéig Oroszország – fortéllyal vagy erőszakkal – növelte területét. Ennek során az a meggyőződés vezette, hogy meg kell védenie magát és ki kell törnie elszigeteltségéből. Mint minden birodalom, természetesen Oroszország is más országok rovására terjeszkedett, a Csendes-óceántól Európa közepéig.

Mint Gallois⁴ rámutat, Oroszországban az 1917 októberét megelőző korszak vitáit három jelentős geopolitikai doktrína határozta meg. Az első – Konstantinápoly bukása után s főként a katolikus ellenreformáció hatására, a XVI. századtól – a “Moszkva a harmadik Róma” motívumon nyugvó vallási doktrína volt. Oroszország 1830 és 1988–89 között e doktrina szellemében – a cári politikai hatalom és rendőrség, később a szovjet hatóságok támogatásával – eredményesen törekedett a területén élő görög katolikusok beolvasztására az ortodoxiába. A másik a szlavofilek doktrínája, a germán ihletésű pánszlávizmus volt, amely egy kizárólag szlávok lakta, más térségektől radikálisan elkülönített térség képzetének kialakítását, majd megteremtését tűzte ki céljául. Végül a harmadik doktrína a befelé forduló, “eurázsiai” inspirációjú orosz állam birodalmi koncepciója volt, amely “élettérben” gondolkodott, s minden más nagyhatalommal szemben bizalmatlanul viseltetett. Lacoste⁵ szerint meg kell említeni egy negyedik doktrinát is: a “nyugatos” irányzatot. Ez Európa védelmét hirdette a keletről jövő veszélyekkel szemben, s a XIX. században önmagát “Európa csendőrének” szerepében tüntette fel, egyszerre képviselve a birodalmi expanziót és a nyitást a Nyugat, a modernség felé.

Az 1914–18-as háború után a bolsevik Oroszország területeket kénytelen átengedni Finnországnak, a balti államoknak és Lengyelországnak, ám 1945 után ezeket részben visszaszerzi, sőt bizonyos területi nyereségre is szert tesz. (A Németországtól elszakított Kalinyingrádról és a Szahalin-szigetekről van szó, Japán északi részén.) A felhozott kettős érv egyrészt az ország katonai védelme, másrészt a veszélyesnek tekintett ellenség leválasztása volt. Mindazonáltal a Szovjetuniót elszigeteltsége a hozzá hasonlóan elszigetelt weimari Németországgal való összefogásra öszönözte. Ennek eredménye volt a rapallói egyezmény, amelyet a nem sokkal azelőtt szovjetté vált Oroszország és az 1922 óta demokratikus Németország kötött meg, abból a célból, hogy kitörhessenek nemzetközi elszigeteltségükből, és a korszak nagyhatalmaival szemben erőpozíciót alakíthassanak ki. Oroszország fennmaradással kapcsolatos félelme állandónak bizonyult, s ez – mind kiterjedtebb területei miatt – katonai védelmet követelt. A régóta meglévő félelem az elszigetelődéstől az 1930-as és 50-es évek között fokozatosan ellentétébe fordul: a külföldtől, elsősorban a Nyugattól való félelemmé alakul át, miközben az Egyesült Államok, a maga részéről, már a második világháború előtt erőteljesen nyit a Szovjetunió felé.

A háborúellenes attitűd, a társadalmi forradalom és a szocializmus egy országban való felépítésének lehetősége

Az orosz-japán háború, csakúgy, mint az 1904–1905-ös forradalom, az 1914-ben kezdődő világméretű konfliktus vagy maga az 1917. októberi forradalom Oroszország meggyengüléséhez vezetett. Ennek következtében befolyási övezete Európa közepén összeszűkült⁶. Oroszország 1914 előtthöz képest – területének nyugati részén – elveszítette a történeti Lengyelország oroszlakta vidékét, amely a mai Ukrajna és Belarusz jelentékeny övezeteit foglalta magában, valamint Besszarábiát (hozzávetőlegesen a jelenlegi Moldvai Köztársaságot), Finnországot és a balti államokat.

Számos ország ily módon elért függetlenségéhez járult a forradalmár oroszok háborúellenes attitűdjének, az agrárreformnak és a társadalmi forradalomnak – nevezetesen a feudális urak, a nagybirtokosok elűzésének – nem lebecsülhető ideológiai befolyása. Ez a befolyás, az agrárviszonyok hasonlósága miatt, erősebbnek bizonyult Köztes-Európa északi és középső részén, mint – Jugoszláviát kivéve – a Balkán térségeiben. Közép-Európa “földre, kenyérre és békére” vágyott. Bár az októberi forradalom közvetlen hatása a régió országaira csekélynek mondható, ideológiai tekintetben befolyása rendkívül jelentős volt: lehetőséggé vált a szocializmus felépítése, s ez egyszerre jelentett – Lenin programjának megfelelően – “szovjeteket plusz villamosítást”.

1915–16-tól a háborúellenesség igen széles körben elterjedt. A bolsevik Oroszország és a továbbra is háborúzó wilhelmiánus Németország között 1918 márciusában megkötött breszt-litovszki békeszerződés rendkívüli mértékben erősítette a békevágyat. A szocialista pártok kezdtek elbizonytalanodni a háború további támogatásával kapcsolatban, s mindenütt sztrájkmozgalmak bontakoztak ki. Az orosz parasztok földhöz juttatása a köztes-európai agrártársadalmak alapvető törekvéseivel esett egybe. A béke utáni vágy ilyenformán forradalmi – társadalmi-gazdasági jellegű – követelésekkel kapcsolódott össze. A breszti béke azonban először éreztette azt is, hogy – a külső nyomás és a kezdődő polgárháború szorításában – az orosz állam érdeke felülkerekedhet a világforradalom jegyében megvívandó háború eszméjén.

Hobsbawm⁷ egyébként rendkívüli éleslátással mutat rá arra, az októberi forradalom legparadoxabb, alapvető következménye az volt, hogy kétféleképpen is megmentette a kapitalizmust: egyrészt azzal, hogy az 1930-as évek válsága idején – a Szovjetunió ötéves terveinek mintájára – hosszú távú s “jóléti gazdaságban” való gondolkodásra ösztönözte, másrészt pedig azáltal, hogy szovjet állampolgárok tízmillióinak feláldozásával megvédte a hitlerizmustól. Mindemellett 1917 októberének hatása a periféria számos elmaradott agrárországának a modernizációba való bekapcsolódásán is lemérhető. Nyilvánvalóan ez a magyarázata annak, hogy alig negyven évvel 1917 októbere után a harmadik világ a “szocialista tábor” részének számított.

Határkérdések és autoriter rendszerek

Az októberi forradalom már az 1914–18-as háború vége előtt alapvető kérdések elé állította a központi hatalmak ellen harcoló szövetségeseket. Hogyan lehet befejezni a háborút Oroszország támogatása nélkül? Milyenek legyenek a szovjetté vált Oroszországgal megteremtendő kapcsolatok, s hol húzódnak majd az új orosz állam határai? 1918 márciusában az angolok partra szálltak Murmanszkban, a szovjet hatóságok pedig felmondták a breszt-litovszki békét, hogy minél gyorsabban visszafoglalhassák a mai Ukrajnát és Belaruszt, valamint a balti országokat. A baltiak és a lengyelek válaszlépéseket tettek, s a bolsevik Oroszország nyugati határai, illetve az érintett országok határai csupán 1921-ben stabilizálódtak. E konfliktusok erősítőleg hatottak ezeknek az országoknak a nacionalista irányzataira, valamint magyarázatul szolgáltak a bolsevikellenes propaganda sikerére és a tekintélyelvű rendszerek létrejöttére.

Az első világháborút követően az új közép-európai nemzetállamok kikiáltása a versailles-i szövetségesek részéről szintén a bolsevik veszélyre és a különféle nacionalizmusokra adott válasz volt. Sokak szerint, ha a legfőbb társadalmi ellentét a földtulajdonosok és a nekik dolgozó parasztok között feszült is, a XIX. század végén már jól láthatóvá vált nemzetiségi különbségeknek ezekben az új államokban – a XX. század első felében – még jelentősebb szerep jutott. A versailles-i szerződéseket 1919 és 1922 között “cordon sanitaire” kialakítása követte. A békeszerződések eredményeként Európa közepén új országcsoport jött létre, részben a bolsevik Oroszország rovására (balti államok, Lengyelország, Csehszlovákia), ami garantálta ezek ellenséges magatartását Oroszországgal szemben. A többi újonnan létrejött vagy újból megszilárdított ország pedig a nagy számú nemzeti kisebbség és a bizonytalan határok kérdéseiről vitázott.

Egyidejűleg – mondja Hobsbawm – az 1920-as évektől a Szovjetunióban fokozatosan kialakult az ellentét a Szovjetunió mint állam érdekei, illetve az általa vezetni kívánt nemzetközi kommunista mozgalom érdekei között. Nem kevésbé igaz ugyanakkor, hogy a “rövid” XX. századnak – vagyis az 1914 és 1989 közötti korszaknak – egészen az utolsó éveiig számos ország – különösen a harmadik világban – meg volt győződve arról, hogy a Szovjetunió képviseli világméretekben az emberi emancipációt, mindenekelőtt pedig a gyarmatosító kapitalizmussal szembeni alternatívát. Zjuganov⁸ kifejti, mennyiben “testesítette meg [a sztálini rendszer] az oly régóta várt szintézist a hagyományos orosz geopolitikai felfogás két válfaja: a magába forduló állam birodalmi koncepciója és a nagy, szlávok lakta térség gondolatát hirdető pánszlávista koncepció között.” A szerző ugyanakkor hangsúlyozza, hogy még Sztálinnál is megmaradt “Oroszország kontinentális geopolitikai rendszerének Achillesz-sarka: területének kiterjedtsége, illetve a fejlett centruma és elmaradott perifériája közötti különbözőség.”

A mai amerikai-szovjet-orosz összejátszás

Moszkvát az Egyesült Államokhoz – a köztük régóta fennálló cinkosság miatt – mindig is sajátosan bonyolult kapcsolat fűzte. Az Egyesült Államok európai politikájában az 1930-as évek óta Oroszország elsőbbséget élvezett. Ez egyfajta viszontbiztosítást jelentett előbb a náci Németország keleti határaival, majd az EU egészével kapcsolatban. Az amerikai politika megfelel(t) annak az orosz igénynek, hogy (újra) megerősítse – az Egyesült Államokkal partneri, az Európai Unióval pedig rivális – nagyhatalmi pozícióját.⁹ Oroszország számára ez a legmegfelelőbb módja annak, hogy féken tartsa a NATO terjeszkedését Európa közepén. Moszkva megpróbálja a NATO-t Belarusz és Ukrajna nyugati határainál megállítani, s lehetőleg távol tartani tőle a balti országokat.¹⁰ Jelcin rendszere egyébként implicite abban az értelemben is hasznot húzott az Egyesült Államokkal való összejátszásból, hogy Washington célja Oroszország stabilizálása s nem feltétlenül demokratizálása volt. A csecsen és a dagesztáni kérdés mutatja, hogy a Brezsnyev-doktrína nemigen különbözik a Monroe- vagy a Clinton-doktrinától: egyik a másikat igazolja – a Kaukázusban vagy a Balkánon, hogy csupán a legaktuálisabb példákat vegyük.

Az Egyesült Államok magatartása egyébként tökéletesen koherensnek nevezhető. Oroszországon kívül ugyanis egyetlen lehetséges partnere sincs az eurázsiai földrészen, sem a fegyverkezés mérséklése, sem a Kínával vagy az Európai Unióval, esetleg Japánnal és Indiával kapcsolatos egyensúlypolitika terén. Oroszország megszilárdítása s egyidejűleg – az iszlám mozgalmak támogatásával – gyengítése célszerű politikának tűnik. Figyelemre méltó, ahogyan az amerikai diplomáciának az iraki-amerikai háború után sikerült létrehoznia, majd megerősítenie egy vezetése alatt álló – s a köztes-európai térségre sem veszélytelen – stratégiai “iszlám ívet”.

Ennek az ívnek két ága van. Az egyik, amelyet Szaúd-Arábia finanszíroz, Törökországot köti össze – Macedónián, Koszovón és Albánián keresztül – Boszniával, s elsősorban az EU ellen irányul. A másik, amelynek szintén Törökország a kiindulópontja, Pakisztánon keresztül halad Közép-Ázsia muzulmán köztársaságai felé, s nyilvánvalóan Oroszországot veszi célba. Egyébként az iszlám mozgalmat az Egyesült Államokkal hagyományosan szövetséges arab államok is bőkezűen támogatják fegyverekkel (például Csecsenföldön vagy Dagesztánban).¹¹

Új stratégiai doktrína?

Az orosz-amerikai stratégiai szövetség helyreállítása viszonylag hamar, 1997-ben egy – talán ideiglenes jellegű, de nagyon is reális – egyezséghez vezetett. A rendkívül bonyolult helyzetben az orosz és az amerikai diplomácia tető alá tudott hozni egy olyan megállapodást, amely kölcsönösen szabályozza a két hatalom kapcsolatait kisebb-nagyobb befolyási övezeteikkel.¹² Moszkva számára a tét az volt, sikerül-e csökkenteni a NATO-bővítés jelentőségét és korlátozni a NATO-hoz csatlakozó országok számát, s Oroszországot elismertetni a “nemzetek koncertje” tagjának. Washington pedig egyrészt meg kívánta erősíteni Oroszország pillanatnyi pozícióvesztését – fenntartva vele ugyanakkor a különleges stratégiai viszonyt –, könnyebb hozzáférést remélt a FÁK-országok nyersanyag-kincseihez, valamint fékezni akarta az EU s főleg az NSZK expanzióját kelet felé.

Oroszország csupán az 1980-as évek folyamán vette tudomásul ideológiai befolyásának hanyatlását, illetve határainak katonai értelemben mértéktelen kiterjedtségét. E két tényező fokozatosan átformálta az orosz geopolitikai gondolkodást. Ez magyarázta az Afganisztánból való sikeres kivonulást csakúgy, mint a köztes-európai térség esetleges finlandizációjába vetett, hiú reményeket. Az afganisztáni háború megosztotta az orosz katonai vezetést. Egyesek úgy vélték, a Brezsnyev-, majd a Gorbacsov-éra politikusai elárulták őket, míg mások kitartottak meggyőződésük mellett, hogy tévedés volt elkezdeni a politikailag rosszul előkészített s mindvégig rosszul vezetett háborút. A Szovjetunió brutális feloszlatása 1991 decemberében a geopolitikai gondolkodás megrendülését vonta maga után az új Oroszországban. A honvédelmi minisztériumban rá kellett döbbenni, hogy Moszkva ezentúl egy olyan katonai körzet része, amelynek nemzeti határai vannak. A főtisztek hangot adtak félelmüknek, hogy a NATO egy Blitzkriegben lerohanhatja országukat. Az egyik katonai parancsnok óva intette a Nyugatot, nehogy Törökország esetleg támadást indítson a Kaukázusban, mert ez, szerinte, elkerülhetetlenül a harmadik világháború kitöréséhez vezetne.¹³

Az 1992-ben készült “Stratégia Oroszország számára” című jelentés ugyanakkor, Bajev szerint¹⁴, eléggé egyértelműen kijelöl két szempontot: egyrészt azt, hogy az Egyesült Államoknak és európai szövetségeseinek az érdekei a jövőben egyre inkább különbözni fognak Oroszország érdekeitől; másrészt, hogy a stratégiai elsőbbségnek a “közel-külföldet” kell megilletnie.¹⁵ 1993-ban kezdődnek a NATO kibővítésével kapcsolatos, hiábavaló orosz tiltakozások, ekkor bontakozik ki a NATO Partnerség a békéért programja, s 1993-at követően jön létre Európa közepén az amerikai katonai támaszpontok láncolata is. 1994-ben a csecsen hatóságokkal támadt ellentét – a török és az amerikai titkosszolgálat aktív közreműködésével és támogatásával – szabályos háborúvá eszkalálódik. A háborút az orosz haderő bizonyos fokig elveszíti. A jelenlegi – sok szempontból hasonló gyökerű – konfliktus Dagesztánban és Csecsenföldön rendeződni látszik, másrészt viszont 1992 óta Oroszország a Balkánon is jelen van az ENSZ, illetve a NATO békeerőfeszítései keretében.

Nagyhatalmi játék a Balkánon: a “Nyugat”, majd Oroszország… és Kína beavatkozásai

A jugoszláv válság kezdetén, 1990–91-ben az európai diplomácia a konfliktust az ENSZ bevonásával próbálta megoldani. A második világháborút követő egyik ismert mondás parafrázisával élve: az EU azt szerette volna, ha “lecsendesítheti a kedélyeket az embargóval, távol tarthatja az oroszokat és az amerikaiakat, s beavatkozásra késztetheti az ENSZ-t.” E stratégia azonban 1993–94-ben csúfos kudarcot vallott. Minden okunk megvan rá, hogy úgy véljük: bukását Németország EU-n belüli aszimmetrikus helyzete okozta, illetve még inkább a növekvő egyetértés az EU meggyengítésével kapcsolatban a hamvaiból feltámadó Oroszország és – az ovális teremben s annak falain kívül egyaránt “rámenős”– Clinton vezette Egyesült Államok között. 1994 februárjában a balkáni helyzet fontos új fejleménnyel egészült ki azáltal, hogy az oroszok kezdtek tömegesen megjelenni az egykori Jugoszláviában. (Látványosan illusztrálta ezt az a tévéfelvétel, amelyen vagy száz orosz harckocsi és csapatszállító jármű ereszkedik alá a Szarajevót övező dombokról, a város védelmének megerősítésére.) Először fordult elő a történelemben, hogy az orosz hadsereg ilyen mélyen behatolt a Balkánra – az Egyesült Államok s feltehetően egyes szövetségesei jóváhagyásával. Néhány év múlva ugyanez következik majd be Koszovóban is.

A moszkvai vezetés, élén 1992–93-tól Jelcinnel, miután számot vetett az Európában bekövetkezett mélyreható változásokkal – a Szovjetunió feloszlatása és az ezzel együttjáró szétzilálódás miatt kétségtelenül meggyengült pozícióból – egyidejűleg minden irányban folytat tárgyalásokat. Mindenekelőtt Washingtonnal és Pekinggel tárgyal – stratégiai kérdésekről. Ami Pekinget illeti, Oroszország Kínával kettős játékot folytat.¹⁶ Egyrészt bőségesen ellátja szinte mindenféle kategóriájú fegyverrel, hogy tárgyalóasztalhoz ültesse, s hogy működtethesse hadiüzemeit. Másrészt viszont szimpátiával viseltet a hanellenes zavargások iránt Hszingcsiangban és Tibetben. Mindazonáltal az 1997 áprilisában aláírt orosz-kínai megállapodásban helyet kaptak azok a pontok, amelyek kifejezik a két ország mai erőviszonyait Az okmány, amelyben Oroszország immár nem hatalmas keleti szomszédként jelenik meg, három lényeges pontot tartalmaz: a fegyveres erők csökkentése és visszavonása a közös határ mindkét oldalán; a kooperáció folytatása a fegyverzetek területén; végül a két ország együttműködése, amelyhez Közép-Ázsiában csatlakozik Tadzsikisztán, Kirgizisztán és Kazahsztán is, abból a célból, hogy garantálják Peking számára: ezek az államok nem válnak a hszingcsiangi szeparatista erők hátországává.

Bár az egyezményt ünnepélyesen “stratégiai partnerségnek” keresztelték el, jelentőségét az Egyesült Államok hegemon törekvéseivel kapcsolatban sem szabad alábecsülni. A megállapodás megfelel annak az orosz-kínai igénynek, hogy a két ország erősítse eurázsiai pozícióit az Egyesült Államokkal és Japánnal, de Indiával és Pakisztánnal szemben is. A jövőben az egyezmény alkalmas lehet az orosz-kínai viszony tisztázására a koreai, a vietnami vagy az afgán kérdésben is. Ami Európára gyakorolt hatását illeti, a dokumentum megerősíti az orosz pozíciót egy “Jalta II”-egyezmény keretében (ld. lejjebb), illetve a Kaukázusban. Mindez nem változtat azon a tényen, hogy mivel az aláíró államok súlya folyamatosan változik, az egyezmény – évtizedes távlatban – meglehetősen törékenynek tűnik. Mindenesetre: alkalmas lehet arra, hogy megkérdőjelezze az amerikai diplomáciában a Kissinger-doktrinát, amely szerint az Egyesült Államoknak Kínával és Oroszországgal mindig jobb kapcsolata kell legyen, mint e két országnak egymással.

1997 áprilisában tehát Peking és Moszkva aláírta az okmányt, majd 1997 májusában megbeszélésekre került sor a NATO és Oroszország közötti megállapodásról. Végül 1997 júniusában Washington bejelentette: a NATO-bővítés Magyarországra, Lengyelországra és Csehországra korlátozódik. E megállapodás, illetve döntés kizárólag a Washington és Moszkva közti tárgyalások nyomán született; ezt neveztem “Jalta II”-egyezménynek. A kínai-amerikai kapcsolatok jelenlegi romlása megerősíteni látszik a megfigyelt tendenciát. Mindenki számára feltűnt az a meghatározó szerep, amelyet 1999 tavaszán – a Balkán-konfliktus kapcsán – Kína játszott a Biztonsági Tanácsban. Először fordult elő, hogy Kína érzékelhetően és hivatalos formában beavatkozott valamely fontos európai kérdésbe.

Hipotézisek Európa s benne Oroszország számára

Bajev szerint, az eurázsiai térségben különböző szcenáriók képzelhetők el. Lehetséges, hogy e “Jalta II”-egyezmény keretében egész Köztes-Európa felosztásra kerül az Egyesült Államok és Oroszország között, ahol mindkét hatalom kialakítja majd saját befolyási övezetét. Sor kerülhet az Európai Uniónak – mint autonóm erőnek vagy mint a NATO európai pillérének – a felfegyverzésére is. Az is elképzelhető, hogy mind Köztes-Európát, mind az Európai Uniót – miként 1955-ben Ausztriát – a nagyhatalmak garanciájával semlegesítik. Oroszország határozott kiállását az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) megerősítéséért ez utóbbi hipotézis melletti opciónak lehet tekinteni.

Felmerül a kérdés: hogyan határozza meg önmagát Európa – vagy még pontosabban Eurázsia – az elkövetkező évtizedek folyamán? Az egyedüli, globális szuperhatalom hipotézise előbb vagy utóbb az egykori Szovjetunió, sőt Japán amerikai gyarmatosítását jelentené (de persze ebben az esetben is fennmaradna a Kínával kapcsolatos kérdőjel). Egy másik feltételezés szerint három pólusú szerkezet jöhet létre az Egyesült Államokkal, Oroszországgal és Nyugat-Európával, Kína, Japán és Köztes-Európa pedig semleges pozíciót foglalna el, ami – valljuk be – egyre kevésbé valószínű alternatíva. A globális forgatókönyv, amely számomra jelenleg a legvalószínűbbnek tűnik, világméretű, multipoláris geopolitikai struktúrát feltételez, amely földrajzi válságövezetekből, a világ fokozatosan semlegesített részeiből, illetve – a bipoláris korszakhoz képest – instabilabb hatalmi egyensúlyokból állna. Az Egyesült Államok uralkodó helyzetéről alkotott kép mindenesetre tartósnak bizonyulhat, ami megszabhatja az események irányát. Kérdés, melyik az a két- vagy háromféle hipotézis, amely az eurázsiai földrész szemszögéből kirajzolódni látszik?

Az első az egykori Szovjetunió, majd Oroszország teljes vagy részleges széthullását feltételezi, s olyan geopolitikai űr létrejöttével számol, amelyet nyugat-keleti irányból az EU lenne képes kitölteni. Ez számtalan konfliktus nyomán egy eddig nem ismert nagyságrendű eurázsiai szövetség kialakulását jelentené, ami a világ fennmaradó részét aggodalommal töltené el. Egyesek magának Oroszországnak a felbomlását sem zárják ki, s emlékeztetnek arra, hogy az Orosz Föderációt alkotó nyolcvankilenc régió, illetve autonóm köztársaság évek óta a függetlenedés jeleit mutatja a moszkvai “központtal” szemben. Ezeket a törekvéseket, persze, a külföldi hatalmak is felkarolják: Kína vagy Japán Szibériában, az Egyesült Államok pedig a Kaukázusban. E hipotézist alapul véve, növekedne a háborúk kitörésének veszélye, jelesül Európa közepén, ahol már ma is léteznek katonai konfliktusok. Ennek megfelelően, nagyon is érthető, hogy az EU és az USA egész politikája a XX. század utolsó évtizedeiben, paradox módon, egyidejűleg igyekezett meggyengíteni és megerősíteni mind Oroszországot, mind az Európai Uniót.

A második feltételezés azt sugallja, hogy az egykori Szovjetunióból – a hagyományos Oroszország körül – kialakuló jövőbeni konföderáció továbbra is garantálni tudja az utóbbi számára a nagyhatalmi státuszt, más, hasonló méretű hatalmak között. Ilyenformán ellensúlyt képezhet Észak-Amerikával, Kínával és a többi nagyhatalommal szemben. Sőt, ezek jóváhagyásával azt is megengedhetné, hogy Nyugat- és Köztes-Európa katonailag leértékelődjön, s a III. évezredben “a világ semleges Svájcává” váljon, hasonlóan Svájc második világháború alatt játszott szerepéhez. Ez egyfajta új “rapallói szellem” kialakulásához, s egy új – a gyengéknek az erősekkel szembeni stratégiáján alapuló – megállapodáshoz vezethetne.

Ez a hipotézis láthatóan ebbe az irányba mutató javaslatok kidolgozására ösztönöz: leszerelés a hagyományos fegyverzetek területén, amely magában foglalná a FÁK országait is; páneurópai biztonsági struktúrák kialakítása az EBESZ keretében; a rövid és közepes hatósugarú nukleáris fegyverek felszámolása; a stratégiai fegyverek számának ellenőrzött csökkentése; önálló, európai, hagyományos haderő felállítása. A javasolt intézkedések együttes hatása Nyugat- és Közép-Európa nagyfokú leszerelését és – gyakorlatilag – atommentesítését eredményezné. Úgy tűnik, ez részben, legalábbis bizonyos mértékig, meg is kezdődött már. Ami pedig Oroszországot illeti, vajon tényleg “felparcellázzák és gyámság alá helyezik” majd, ahogyan – utánozhatatlan eleganciával s vállaltan az amerikai hegemónia szellemében – Brzezinski fogalmaz?¹⁷

A geopolitikai viták főbb irányzatai Oroszországban

Oroszországban a viták jelenleg az itt vázolt körülmények között zajlanak. Minden résztvevő egyetért abban, hogy napjainkban a világ geopolitikai szempontból az ötödik nagy korszakát éli, mely az “amerikai rendhez” igazodik. Az első korszak a vesztfáliai békét követő időszak volt a XVII. században, ezt követte a napoleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszus, majd – az első világháború után – a versailles-i békék korszaka, s végül a bipoláris jaltai rendszer 1944–45-től. Neumann¹⁸, Kortunov és Sakleina¹⁹, valamint Zjuganov²⁰ az elmúlt évek orosz geopolitikai gondolkodásában nyugatosokat, nacionalistákat, nemzeti kommunistákat és centristákat különböztet meg.

Az első csoportból elsősorban Arbatov, Puskov, Zoltarjov, Trenyin, Kokosin, Konovalov és Oznobiscsev nevét kell megemlíteni. E sokszor “liberálisoknak” vagy “atlantistáknak” is nevezett “nyugatosok” baráti kapcsolatokat szorgalmaznak az Egyesült Államokkal, s abban reménykednek, hogy az amerikaiaknak az európai ügyek rendezéséhez (ld. Balkán) továbbra is szükségük lesz Oroszországra. Úgy vélik: Moszkvának külkapcsolataiban a “közel-külföldnek” kell elsőbbséget biztosítania. Oroszországnak a szóbanforgó országokat, ahol az orosz kisebbség védelemre szorul, geostratégiailag stabilizálni és semlegesíteni kell. Kérdés azonban, hogy az efféle stabilizálási és semlegesítési kísérletek nem bizonyulnak-e hiábavalónak, amint Csecsenföld, Azerbajdzsán vagy Dagesztán esete tanusítja. Vajon nem túlságosan is jelentősek itt az Egyesült Államok, sőt az EU érdekeltségei?

A nyugatosok egy részének felfogása – többek között Pozdnyakov, Karaganov, Rogov és Puskov sorolható ide – inkább “eurázsiainak” nevezhető. őket kevésbé bűvöli el az USA, s ennek megfelelően Oroszország és Németország, illetve az Európai Unió közti szövetségre törekszenek. Ez az irányzat az említett “rapallói szellemhez” közelít, s úgy tesz, mintha az EU nem is lenne része az Egyesült Államok befolyási övezetének.

Ami a “nacionalistákat” illeti – vezéralakjaik: Asztafijev, Dugin, Liomonov vagy Mitrofanov –, gondolkodásukat a pánszlávizmus, a sztálinizmus, a hagyományos antiszemitizmus és az ortodoxia, sőt némi birodalmi jellegű monarchikus szellem is ihleti. Szerintük Európa szemben áll az oroszokkal és általában a szlávokkal, akiket ellenséges elemeknek vagy valamiféle idegen testnek tekint. A nacionalisták a forradalom előtti eszméket mai gondolkodásmóddal társítják, mindenki számára közérthető, mozgosító nyelvezetet használnak, a nagy többség törekvéseinek igyekeznek hangot adni, s az orosz ortodox egyház egyes köreinek támogatását is élvezik. De vajon tartható-e álláspontjuk? Valóban azonosul-e minden szláv nép Oroszország ügyével? Nincsenek-e az érintett országokban jelentős számban olyan nem-szláv kisebbségek, amelyek kirekesztettnek tartanák magukat, s állandó kockázati tényezőt jelentenének.

A “nemzeti kommunisták” álláspontjáról Zjuganov említett műve alapján megfelelő képet alkothatunk. A Kortunov, Lebegy, Garejev, Dvorkin, Naracsnyiszkaja vagy Podberjozkin nézeteivel jellemezhető irányzat közel áll az “etatistákhoz” (ld. lejjebb), a nagyorosz nacionalizmushoz, illetve a hagyományos “eurázsiai” gondolathoz. A nemzeti kommunisták – az Egyesült Államok hegemón hatalmára hivatkozva – a hadsereg ütőképességének helyreállítását és a fegyverexport stratégiai szerepén nyugvó politika kialakítását hirdetik. Reményeik szerint a bipoláris rendszer fokozatosan multipolárissá alakul át, következésképpen élesen szembenállnak a NATO-val. Meglehetősen fenyegetően lépnek fel azokkal a köztes-európai országokkal szemben, amelyek beléptek vagy be kívánnak lépni a NATO-ba, részt vesznek a békepartnerségi programban, illetve területükön amerikai támaszpontok létesítését engedélyezik.

Zjuganov – nem teljesen megalapozatlanul – úgy véli: “a liberalizmus ideológiájának hatalmas szerepe volt a Szovjetunió lerombolásában, aminek katasztrofális következményei ma honfitársaink millióit sújtják. A demo-liberális kísértés [sic!²¹] számos szovjet embert vitt tévútra, különösen az értelmiség köréből.” Zjuganov nem ad magyarázatot arra, mindez hogyan s miért következhetett be. Vajon nem volt-e valami olyasmi magában a szovjet rendszerben, ami ebbe az irányba mutatott? Az afganisztáni háború kudarcáért nem a Szovjetunió vezetői voltak-e felelősek? Nem hagyják-e gyakran figyelmen kívül ennek az irányzatnak a képviselői Kína vagy Japán, sőt az Európai Unió vagy India jelentőségét? Újdönsült geopolitológus szerzőnk Kínáról csupán könyve 164. oldalán tesz említést, s ráadásul láthatóan nem veszi tudomásul, hogy Oroszország immár Kína junior partnerévé vált.

Végül a “centristákat” vagy “etatistákat” a minisztériumok különböző magas rangú tisztségviselői és olyan kutatók alkotják, mint Migranyan, Boguratov, Kazjannov, Kumacsev, Plesakov, Zatulin vagy Szalmin. A volt miniszterelnökhöz, Primakovhoz hasonlóan elegük van abból, hogy tétlenül nézzék hazájuk szétesését és nemzetközi befolyásának elvesztését. Elítélik a nemzetközi pénzügyi intézményektől való abszurd mértékű függést, ugyanakkor tartanak a szélső nacionalizmus elszabadulásától. Meg akarják őrizni Oroszország nagyhatalmi pozícióját az eurázsiai térségben; az Egyesült Államokkal szemben, ha nem is agresszív, mindenesetre határozott magatartást kívánnak tanúsítani, s teljesen logikusan, szövetségre törekszenek Kínával. Alighanem az új elnök, Putyin is ebbe a csoportba tartozik.

Az etatisták Oroszország befolyási övezetén belül a beavatkozás szükségességét vallják, bármely rendelkezésre álló eszköz igénybevételével, hogy megvédjék az ország “legitim érdekeit”. Ez vonatkozik Közép-Ázsiára, a Kaukázusra, Belaruszra vagy Ukrajnára egyaránt. Itt is felmerülnek persze bizonyos kételyek. Vajon rendelkezik-e Oroszország a szükséges eszközökkel e célok eléréséhez? Érdekében áll-e az uralkodó osztálynak, hogy lemondjon a nyugati multinacionális vállalatokkal és bankokkal való együttműködésről? Nem kötött-e például a Lukoil – a magánkézben lévő orosz kőolajtársaság – együttműködési megállapodásokat a nyugati cégekkel a Kaukázusban található nyersanyagkincsek kiaknázására, s ez nem áll-e szöges ellentétben Oroszország érdekeivel?

1999 tavaszán, miközben teljes erővel folyt Jugoszlávia bombázása, Moszkvában nemzetközi résztvevőkkel vitát rendeztek, amely rávilágított az orosz geopolitikai gondolkodás jellemzőire. Mint Lloyd²² beszámolt róla, a legkülönbözőbb irányzatokból kikerülő orosz vitapartnerek ízekre szedték a Clinton-doktrinát, vagyis azt a NATO által hangoztatott érvet, miszerint a bombázások humanitárius célokat szolgáltak. Hangsúlyozták: a valóságos amerikai stratégiai érdek sokkal inkább az Európai Unió s konkrétan a frissen bevezetett euro gyengítése volt. Elutasították azt a nemzetközi jogi hivatkozást is, amelynek nyugati védelmezői szerint különbséget kell tenni az ENSZ formális és a NATO morális joga között. Vernet²³ szerint voltak olyan hangok is, amelyek Oroszország sürgős újrafelfegyverzését és az atomfegyverek újratelepítését követelték Belaruszban s természetesen Kalinyingrádban is. Mások Oroszország elzárkózását javasolták a megbízhatatlannak bizonyult nyugati világtól.

Orosz stratégiai koncepció a XXI. századra?

2000 január elején – tehát már Putyin égisze alatt – a Kreml megjelentette azt a dokumentumot, amely meghatározza az ország új stratégiai koncepcióját.²⁴ Az okmány, úgy tűnik, egyrészt tekintetbe veszi a Moszkva és Washington közti kapcsolatok megromlását, másrészt tükrözi az új orosz adminisztráció mai, sajátos szempontjait. Felfogható ügyes – bár esetleg csupán ideiglenes jellegű – kompromisszumnak is a “nyugatos”, a “nemzeti kommunista” és az “etatista” doktrinák között a jelenlegi, választások előtti időszakban. Értelmezéséhez alighanem azt is tekintetbe kell venni, hogy míg a szovjet-orosz haderő 5 millió katonából állt, a jelenleginek a létszáma csupán másfél millióra tehető.

Az új stratégiai felfogásban látványos módon tükröződnek az ország belső viszonyai. Először is, a dokumentum szerzői a rossz társadalmi-gazdasági helyzetet alapvető nemzetbiztonsági kockázati tényezőnek tekintik. Emiatt az okmány egy sor feladatot jelöl meg – a kormányzat számára. Másodszor: a dokumentumban hasonló kockázati elemnek minősül a kiterjedt bűnözés és a terrorizmus által megtestesített veszély, illetve – harmadszor – az előző két tényezőből fakadó szociális feszültség is.

Külpolitikai téren a dokumentum több, egyirányba mutató kockázati tényezőt nevez meg. Egyrészt megállapítja, hogy az amerikai hegemónia egyoldalúan katonai eszközök igénybevételével érvényesül, semmibe véve a népek jogait. Ekként megy végbe – a köztes-európai országok egyszerű csatlakoztatásával vagy különböző katonai programokba való bevonásával – a NATO keleti terjeszkedése, amelyet kiegészít amerikai katonai támaszpontok létesítése a világ minden pontján. Másrészt – mutat rá a dokumentum –, az USA és “nyugati” szövetségesei az orosz befolyás csökkentésére törekszenek Európában, a Közel-Keleten, a Kaukázusban és a csendes-óceáni térségben. Végül pedig: tömegesen jelennek meg nyugati multinacionális vállalatok és bankok Oroszország olyan hagyományos befolyási övezeteiben, mint a Kaszpi-tenger vagy Közép-Ázsia.

Az orosz álláspontban bekövetkezett változást az atomfegyverek felhasználásával kapcsolatban ebből a nézőpontból kell megítélni. Korábban ezeknek a fegyvereknek a bevetését csak akkor tekintették igazolhatónak, ha Oroszországnak mint szuverén államnak a léte látszott kockán forogni. Most viszont minden esetben indokoltnak minősül a nukleáris arzenálhoz folyamodni, amikor – akár nukleáris, akár konvencionális eszközökkel végrehajtott – fegyveres agresszió nyomán a védelem lehetőségei kimerülnek vagy hatástalannak bizonyulnak. Fontos kiemelni, hogy az orosz vezetés ezentúl az atomfegyverek bevetését mind Oroszország, mind szövetségesei elleni agresszió esetén fontolóra veheti. Kérdés, vajon “szövetségeseken” csupán Belaruszt, Grúziát és Örményországot kell-e érteni – ami még érthető lenne –, vagy pedig olyan “baráti országokat” is, mint Jugoszlávia, Irak vagy Irán? A Putyin-féle dokumentum nem ad választ a kérdésre.

Látható: Moszkvát hagyományos fegyvereinek s magának a hadseregnek a gyengesége arra szorítja, hogy az atomfegyverekre apelláljon, ugyanúgy, ahogyan ezt a NATO maga is tette az 1950-es és 60-as években, annak érdekében, hogy kiegyenlítse a Szovjetunió akkori konvencionális fölényét. Bár az új katonai doktrinára kétségtelenül hatottak választási szempontok is, mégsem pusztán ilyen megfontolások alapján fogant.

Oroszország és az Európai Unió semleges országai

Egyes országok semleges pozíciója a világban geopolitikai szeizmográf gyanánt működik, amennyiben jelzi, hogy egy adott helyzetben milyenek a különböző nagyhatalmi szereplők erőviszonyai. Ezért különösen érdekes megvizsgálni az európai semleges államokkal kapcsolatos orosz geopolitikai gondolkodás és gyakorlat elmúlt évekbeli változását. Emlékeztetőül: az Európai Unió tizenöt tagállama között – különböző formában – négy semleges ország található: Írország, Svédország, Finnország és Ausztria, amelyek mellett ott találjuk még Svájcot, Lichtensteint, a Vatikánt stb. Lobova, Rathkolb és Löw írásai²⁵ alapján – szemléltetésképpen – tekintsük át, hogyan alakult Ausztria semlegessége a Szovjetunió megszűnése óta. (A Putyin-féle dokumentum ezt a kérdést egyébként nem érinti.)

Az 1990-es évek elején a moszkvai vezetés erőfeszítéseinek középpontjában a belső helyzet stabilizálása, illetve egy, az EBESZ-re épülő “európai biztonsági struktúra” kialakítása állt, az európai országok, az Egyesült Államok és Kanada részvételével. Egyidejűleg Ausztriában a kereszténydemokrata párthoz közel álló politikai körök egy része úgy vélekedett: a hidegháború befejeződésével a semlegesség értelmét vesztette, ezért helyes lenne minél előbb lemondani róla. A szociáldemokrata párt azonban következetesen szembeszállt ezzel a véleménnyel. A két politikai párt álláspontja közötti kompromisszumot mindezideig az “új európai biztonsági struktúra” megteremtése körüli eszmefuttatások testesítették meg.

1999-ig az osztrák koalíciós kormány pozíciója és az orosz felfogás között kölcsönös közeledés volt tapasztalható. A Szovjetunió, majd Oroszország, illetve Csehszlovákia és Jugoszlávia felbomlása azonban állandó egyensúlyhiányt teremtett Európában, amely meg-megújuló vitákat gerjesztett Ausztriában, annak ellenére, hogy a közvéleménykutatások világosan mutatták, az osztrák nép következetesen ellenez mindenféle változást az ország semlegességével kapcsolatban. Oroszország állami létének konszolidálatlansága – természetesen – módosította az osztrák semlegességgel kapcsolatos orosz álláspontot. Ahogy korábban Finnország és Svédország esetében is, az orosz vezetés Ausztria európai uniós csatlakozását is kénytelen volt látható ellenszolgáltatás nélkül elfogadni, s eltűrni a szóbanforgó országok “flörtölését” a NATO-val. 1994 decemberében aláírták Ausztria csatlakozási szerződését, amelyet azután 1995 júniusában az osztrák polgárok 67%-a népszavazáson szentesített. Az orosz félelem a germán világ európai megerősödésétől ugyanúgy félre lett söpörve, mint az osztrák semlegesség esetleges megkérdőjeleződése az európai biztonsági szerződések kétértelműsége miatt.

Moszkvában egyes “nyugatosok” úgy vélik: a semleges országok csatlakozása a különböző európai struktúrákhoz kedvező hatással lehet az Európai Unió egészének semlegesítését szorgalmazó törekvésekre. Az orosz diplomaták és geopolitikai szakértők egyaránt dicsérően szólnak Ausztria óvatos magatartásáról a NATO 1994-95-ös Bosznia-hercegovinai és 1999-es jugoszláviai intervenciójával kapcsolatban. Véleményük szerint az osztrák semlegesség továbbra is a stabilitás fontos tényezője Európában. Javasolják, hogy az osztrák semlegességet a jövőben Oroszország és a NATO közösen szavatolja.

E javaslatok nyilvánvalóan nem vetnek számot a következő tényekkel. Egyrészt három közép-európai ország azóta belépett a NATO-ba, s közülük kettő – északról és keletről – szó szerint bekeríti Ausztriát. Az amerikai katonai támaszpontok és főhadiszállások Magyarországon, Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában erősítik ezt a bekerítettséget. Másrészt előre látható, hogy Európa semleges államainak semlegessége a jövőben csupán az érintett országok közvéleményét érintő kérdés marad. Márpedig tudjuk, hogy a közvélemény gyakorta esik manipuláció áldozatául, miként ezt számos eset tanusítja, az Irak elleni háborútól a Balkán “humanitárius célú” és Európai Unió ellenes balkanizálásán át az iszlám mozgalmak elleni, amerikai vezetésű, erősen kőolajszagú küzdelemig a Kaukázusban. Végül a kereszténydemokrata jobboldal és a szélsőjobb 2000 februárjában megkötött koalíciója Ausztriában esetleg az osztrák NATO-csatlakozás előkészítője lehet. Ez magyarázhatja, hogy Washington Brüsszelnél lényegesen megértőbb az osztrák kereszténydemokrácia magatartása iránt.

 

Jegyzetek

1 A geopolitika, értelmezésem szerint, egy adott ország vagy régió belső és külső erőviszonyainak a világ más országaihoz vagy régióihoz viszonyított térbeli dimenzióját tanulmányozza.

2 Baev, Pavel K. (1996): The Russian Army in a Time of Troubles, PRIO-Oslo, Sage, London. Ugyanő és mások (szerk.) (1997): Geopolitics in the post-Wall Europe, Security, Territory and Identity, PRIO-Oslo, Sage, London. Pavel K. Baev [Bajev] a szovjet hadsereg egykori főtisztje, később az Orosz Tudományos Akadémia és a híres oslói Nemzetközi Békekutató Inztézet kutatója. E két mű, ismereteim szerint, a legalkalmasabb a szovjet, majd az orosz geopolitikai törekvések megértéséhez. Az orosz geopolitikai és diplomáciai gondolkodásról ld. még: Sakleina, T., Kortunov, A. & Kiss, I. (1998): Doktrinák és alternatívák az orosz külpolitikai gondolkodásban: 1992–1998, COLPI, Budapest.

3 Az orosz geopolitikai gondolkodásról és az ország tegnapi és mai határairól ld. Matiunin, Sergej (1996): “The Russian Historical and Political Thought towards the conception of the East-Central Europe”, in: A. Dumala & Z.J. Pietras: The future of East-Central Europe, a colloquium hold in June 1994. Marie-Curie-Sklodowska University Press, Lublin.

4 Ld. Ziouganov, Guennadi (1999): La Russie après l’an 2000: vision géopolitique d’un nouvel État, préface par le général Pierre M. Gallois, MITHEC, Morsang-sur-Orge. E francia nyelvű mű nagy jelentőségű Oroszország geopolitikai gondolkodásának megértése szempontjából. Kiváló bevezetéssel szolgál a geopolitika mibenlétéről általában és konkrétan Oroszország geopolitikájáról, egészen a kezdetektől. A könyv egyértelműen és tudatosan a “nemzeti kommunista” gondolkodásmód irányzatához tartozik, anélkül, hogy a szerző az irányzat egyes képviselőinek túlzásaiba esne. Mindazonáltal a szerző nem mulasztja el, hogy felvesse “a lengyel szomszéd által, Moszkva meggyengülésének köszönhetően elbitorolt, mindig is orosz földek visszatérését”, “a Kaukázus visszacsatolását orosz fennhatóság alá”, “a Szovjetunióval szembeni geopolitikai összeesküvés három fázisát” (94., 96. és 107. o.). Az amerikaiak hangoztatott és jól ismert idealizmusa mintájára, a szerző hangsúlyozza, hogy “történelmünk ezer esztendeje egyértelműen tanusítja: idealista nép vagyunk.” (103. o.) A mű utolsó három része kissé erőtlenebbnek tűnik: normatívabb, kevésbé elemző jellegű, inkább a szerző – vagy legalábbis a kötet szerkesztőinek – olykor zavaros politikai opcióit tükrözi.

5 Vö. Lacoste, Y. (szerk.) (1993): Dictionnaire de géopolitique, Flammarion, Párizs, s különösen az Oroszországról szóló címszavakat, amelyek szerzője Ch. Urjewicz és Y. Lacoste, s amelyek bizonyos passzusai prófétikusaknak tűnnek.

6 Kissinger szerint egyébként, Washington az 1914–18-as háború végén felismerte egy erős Oroszország fenntartásának szükségességét – a Japán által megtestesített veszéllyel szemben. Kissinger, Henry (1996): “Die erschreckende Revolution in der Nato”, Welt am Sonntag, augusztus 15. Uő. (1995): Diplomacy, Simon & Schuster, London. [Magyarul: Diplomácia, Bp. 1998.] Uő. (1992): “Réflexions sur un nouvel ordre mondial”, Politique Internationale, n°54, 1991–1992. tél, és “The New Russian Question”, Newsweek, 1992. február 10.

7 Hobsbawm, E.J. (1994): The Age of Extremes, Pantheon, New York. [Magyarul: A szélsőségek kora, Pannonica, Bp., 1998.]

8 I.m.

9 Heller, Michel (1997): Histoire de la Russie et de son empire, Plon, Párizs. Heller könyve bemutatja az orosz történelem paradoxonait és konstans elemeit. Közülük az orosz múlttal és jelennel kapcsolatos dilemmákat a szerző szerint két kérdés uralja: az Ázsiához és a Nyugathoz fűződő viszony, illetve az ország “birodalmi jellege”, más szóval a “defenzív birodalmiság”, amely az anyaország biztonságát hivatott szavatolni, s amely a határok folyamatos kitolásához vezet, minthogy minden újonnan meghódított területnek vannak szomszédai, akik fenyegetést jelentenek. Nézetem szerint, itt olyan tipikus vonásról van szó, amely a világ minden eddig ismert birodalmára jellemző volt, s ezek között Oroszország sem kivétel.

10 De la Gorce, P.M. (1997): “L’OTAN aux portes de la Russie”, Le Monde diplomatique, július.

11 Coppieters, Bruno (szerk.) (1996): Contested borders in the Caucasus, VUBPRESS, Brüsszel.

12 La Revue OTAN (1995), “La stabilité en Europe, une stratégie à trois éléments”, különböző cikkek, 3. sz., május; idem (1996), “Vers l’élargissement de l’OTAN”, különböző cikkek, 1. sz., január; idem (1997), “La relation OTAN-Russie, élément-clé de la sécurité européenne”, 3. sz., május-június; idem (1999), “Le sommet de Washington et la crise du Kosovo”, 2. sz., nyár.

13 Azóta a támadásra kétszer is sor került, anélkül, hogy világháború tört volna ki.

14 I.m.

15 Ez az elv elsősorban az 1991-ben megalakult Független Államok Közösségének tagjaira vonatkozik, amely – a balti országok kivételével – elvben magában foglalja a volt Szovjetunió minden államát.

16 Deron, Francis (1996): “Pékin et Moscou esquissent un rapprochement pour contrer l’influence américaine”, Le Monde, április 27.; Racine, Bruno (1999): “Le continent asiatique constitue une réelle menace”, Le Monde, szeptember 14.

17 Brzezinski, Zbigniew (1997): The Grand Chessboard, American Primacy and its Geostrategic Imperatives, Basic Books, New York.

18 In Bajev, i.m.

19 In Sakleina, i.m.

20 I.m.

21 “tentation démo-libérale”

22 Lloyd, John (1999): “Fighting talk is lost on Russians”, Financial Times, május 25.

23 Vernet, Daniel (1999): “L’arrogante faiblesse de la diplomatie russe”, Le Monde, augusztus 17.

24 Ld. “Russia 2000”, Foreign Policy, n° 117, 1999-2000 tél; Brzezinski, Z. “Zwangsherrschaft der Oligarchen”, Spiegel, n° 2, 2000; az International Herald Tribune, a The Guardian, a The Financial Times, a The Times és a Frakfurter Allgemeine Zeitung 2000. január 11. és 21. közötti cikkeit; “A l’Est, dix ans de recyclage des nomenclaturas”, Cahiers marxistes, n° spécial, 1999. december. [A cikk megírása óta az orosz parlament alsóháza ratifikálta az új katonai doktrinát.]

25 Lebova, Ludmilla (1999): “Österreichs Neuttralität in der Aussenpolitik Russlands”, Europäische Rundschau, n°3; Löw, Raimund (1999): “Amerikas Österreichpolitik”, Europäische Rundschau, n°3; Rathkolb, Oliver (1997): Washington ruft Wien, US-Grossmachtpolitik und Österreich 1953-1963, Böhlau, Wien.

    “Láttam a boldogságot én,

    lágy volt, szõke és másfél mázsa.” (József Attila: Eszmélet)

 

A múlt év végén jelent meg a könyvesboltokban, és – tisztes ára ellenére – hamarosan el is fogyott a Szilágyi Ákos legújabb tanulmányait összefoglaló testes kötet¹. A könyv a szerző sokévi töprengésének eredményeit² tartalmazza a kontinensnyi ország sorsának várható alakulásáról, amely – így, vagy úgy – mindig meghatározza a miénket is. Most éppen úgy – tartja a szerző –, hogy a polgári életforma és társadalmi berendezkedés ottani fejletlensége következtében a kelet-európai rendszerváltás új seprői a “létező szocializmus” Augiász-istállóját ott tudták a legtisztábbra söpörni a “posztmodernnek” nevezett szép új világ, a pénztőke és a média globális uralma előtt. Hogy sorsukat előre nézzék, a magunkfajta egykori kistestvérek most tehát a legjobban azt teszik – sugallja – ha vigyázó szemüket Moszkvára vetik. Ott valósítja most meg az új rendet legtisztábban – a söpredék.

Az Oroszország elrablásának minden állítása jól dokumentált, minden következtetését tények és adatok támasztják alá. Ezek tárgyszerű vizsgálatára most természetesen nincs lehetőségem. Ami a lényeget illeti: tudom, hogy a tényekkel nem lehet vitatkozni. Legalább egy évtizede már, hogy nem akadályozza vasfüggöny meg bátortalan és felkészületlen, naiv és elszigetelt önátmentési kísérletek paravánja a globális gazdasági trend érvényesülését Oroszországban sem. (A könyv íróilag is legjobban sikerült, mert legbátrabb, személyesen is leginkább vállalt – valószínűleg majd a legtöbbet is forgatott – fejezetei éppen a Gorbacsov-érával foglalkoznak.)

A történelem kerekét nem lehet visszafelé forgatni – ismételgetik minduntalan, akik szeretnék elhitetni magukkal is nagyon, hogy valóban ők forgatják azt a bizonyos kereket. De hát a “posztmodern” lényege éppen az, hogy a kerekek maguktól mozognak, esetleg csak színlelik a mozgást, és nem dolgoznak, nem hajtanak semmit. Jó, azok az – egyáltalán nem hazai gyártmányú – buldózerek elvégezték Oroszországban is a maguk dolgát. A gazdasági visszaesés, a társadalmi bizonytalanság és kilátástalanság talán valamivel még nagyobb is, mint másutt. De hát végül is milyen mélyen tud markolni egy-egy ilyen földgép? Vagy egy-egy – médiasztárrá silányult – politikus? Néha olyan furcsán pukkan, puffan és pöffen ott is a csillogó “posztmodern” felszín. Mintha még mindig dolgozna alatta valami.

Egy kicsit hitelrontó kell legyek tehát most. Nehezen hiszem, hogy akár a központi statisztika – szükségképpen torzító – adatait, akár a politikai irodalmat böngészve, akár a tévé képernyője előtt ülve, akár hivatalos kiküldetéseink során a két főváros fényesre sikált és bőkezűen dotált flaszterját koptatva, Oroszország sok arca közül most valóban az igazit ismerhetnénk meg. A közvetlen élményszerzés, a személyes kapcsolatok közlekedőcsatornáit pedig – a két ország elitjének közös erőfeszítésével – mára sikerült már csaknem teljesen elzárni.

Kremlinológusaink így valóban jórészt csak a Kreml, a politikai elit viselt dolgaival foglalkozhatnak. Az új béketábor egyik legjobban fűtött, erős bástyájáról meresztgetjük szemünket a végtelen sztyeppére. Ha nem vigyázunk, úgy járhatunk bizony, mint Esterházy Péter remek esszéjében a karácsonyi pulykasült mellé vásárolt művelt, okos kelet-európai ponty, ami (aki) így indokolja a rozsdás fürdőkádban való hosszas fuldoklását: “A fürdőkáddal foglalkozom!”.

Melyik tévéállomást fogjuk?

Mint ismeretes, annak idején Lenin a filmművészetet minősítette “számunkra” a legfontosabbnak. Ha már a való életet úgysem ismerhetjük meg, most bekapcsoljuk tehát a tévét, amely leginkább betölti a régi jó álomgyár és propagandaüzem szerepét a dolgozók(választók) tudatában. A két legnagyobb tévébárónak: Berezovszkijnak, a “közszolgálati” és Guszinszkijnak, a “független” tévé gazdájának a hatalma valóban korlátlannak tűnik. Csakhogy ez inkább a műsorok készítésére terjed ám ki! Milyen alapon feltételezzük, hogy ezek nagyobb hatást tudnak kiváltani ma a nézők millióiban, mint annak idején a “termelési” drámák, regények, vagy filmek?

A szerző irigylésre méltó hozzáértéssel elemzi, hogyan építette fel a Kreml Berezovszkij és az ő csatornái segítségével Jelcin, Javlinszkij, Lebegy és a legutóbbi elnökválasztás többi szereplőjének a figuráját, vagy hogyan próbálja most betonba paszírozni – részint ugyanezeket, részint – Luzskovot és Primakovot, sőt – Putyint. Annyit lehet csak hozzátenni ehhez: láttuk mi ezt a magunk példáin is. – Hogy mit ér, meddig érvényes egy-egy ilyen média-kreálta figura.

A kórházi folyosón a lábadozó kiskatonák a tévét nézik persze. De tudják jól: amíg vérükbe fagyva a senkiföldjén hevertek, minden a legközelebbi bajtársukon meg a szanitécen múlott, s azokon a pravoszláv kispapokon, akik nyakra-főre szökdöstek ki a frontra, hogy a haldoklóknak feladják az utolsó kenetet. Szerencsére sikerül néha egy-egy igazi tévésnek is kijutnia a frontra. Még az előző hadjárat idején, amikor szinte teljes volt a hírzárlat, képviselői igazolványának köszönhetően az ismert pétervári tévézsurnaliszta, Alekszandr Nyevzorov a bugyonovszki kórház védelméről készített egy kivételes értékű dokumentumfilmet Tisztítótűz címmel.

A kiképzetlen újoncokból álló, dezorganizált egységével kínlódó névtelen orosz ezredes Samil Baszajev jól kiképzett és mindenre elszánt harcosaival állt szemben ott. A filmen a könnyen mozgó csecsen gerilla az oroszokat mindenáron be akarja csalogatni a kórházba, amelynek a betegeit túszként kezeli. Az ezredes úgy tartja azonban, hogy nem a kórház épülete a fontos, hanem a betegek. Ezért – óriási véráldozattal – azok elvonulási útvonalát biztosítja, mielőtt tűz alá venné az épületet. És a katonák egyre pontosabban és egyre fegyelmezettebben hajtják végre a parancsait. Életre szóló barátságok születnek…

Akármi legyen is a véleménye a vietnámi háborúról, egy amerikai cipészmester még ma is szívesebben veszi maga mellé – még ha akár más is a bőre színe – egy akkori harcostársát segédnek, mint egy – bármily kiváló papírokkal rendelkező – idegent. Az afganisztáni frontharcosok szövetsége sem csupa marxista-leninistából meg brezsnyevistából áll. Így lesz ez biztosan ennek a háborúnak a veteránjaival is. A zsoldját mindenki egyformán felveszi, de nem egyformán harcol. Itt aztán kiderül egy-kettőre, hogy ki az igazi katona és ki az igazi férfi.

Ahogy a robotoknak a munkásosztályhoz, úgy a “posztmodern” haditechnikának sincs ehhez jószerivel semmi köze. Az amerikaiak nemrég az Adria felett jóformán ki sem merték dugni az orrukat a szárnyasrakétáikból. És nemcsak azért, mert nagyon nem szeretik kilyukasztatni a saját bőrüket. Hanem mert azt sem igen tudták, hogy hol vannak, azt pedig végképp nem, hogy – miért. Ezért, s nem a radarok hibája miatt nézték MIG-nek a kifutópályán felállított deszka repülőgépet és bunkernek a cigányputrikat. Ezért, s nem a rossz térképek miatt lőtték ripityára Belgrádban a kínai nagykövetséget.

Nyevzorov filmjében az oroszoknak csak egyetlen tankjuk van. Amikor ennek kezelője fogságba kerül, megtagadja, hogy átálljon a terroristákhoz. Ezért aztán azok szabályosan lefejezik. Az első alkalmas személy a helyére áll azonban, és végül sikerül megmenteni a túszokat. A film végén tájékoztat egy felirat: a sikeres akció után nem sokkal a felkelők a kórházat újra visszafoglalták. Tudjuk, hogy Jelcin – csak mert választási kampányához még egy jó pontot akart szerezni – nemsokára vissza is rendelte aztán a hadsereget.

“Sorkatonák – oszolj!”

Nem hiszem, hogy az Oroszország elrablásának bármi köze is lenne az SZDSZ újabb katonapolitikai doktrínájához. Talán inkább fordítva. Szembetűnő mégis a szemléletbeli – elnézést az archaikus szóhasználatért! –, ideológiai rokonság.

“A posztmodernitás a javakat, szolgáltatásokat, információt, biztonságot stb. termelő, személytelen és eszmétlen piaci, pénzügyi és állami apparátusok világhálószerű kiterjesztésének és megszakíthatatlan    működésének kemény tényén áll és bukik”³

– ez Szilágyi Ákos kiindulópontja. Ugorjuk át most az utolsó, baljós szót! A jövő most egyértelműen a zsoldosoké és egyéb hivatásosoké, valamint a tévé-, internet- és mobiltelefon-fogyasztóké. Ami pedig az újratermelésüket illeti – a mesterséges megtermékenyítésé és a klónozásé a jövő. Rendben van. De azért egy puszit csak szabad kérni a doktor bácsitól? Az orosz hadseregben működnek már tábori lelkészek, de ott vannak még az úgynevezett politikai helyettesek is. A harcoló csapatok “szellemét” azonban nem ők, meg nem is a front- és tévéújság, hanem “a nagy föld”, a hátország erkölcsi-politikai állapota határozza meg, egészen a Háború és békében Tolsztoj leírta módon.

Nemhiába emlegetem minduntalan könyvként, irodalmi műként Szilágyi Ákos tanulmánykötetét én is. Van benne valami, ami már nem a szaktudós, hanem az író, sőt a költő keze nyomát viseli magán. Pedig most, hogy a State Department Közép-Európának nyilvánított bennünket, már azt hittük, hogy vége lesz egyszeriben ennek a csúnya kelet-európai szokásnak is. Nem vagyunk mi Németh László meg Zrínyi Miklós! Legfeljebb csak – szeretnénk az lenni.

Ebben a mai “posztmodern” Oroszországban azonban Lev Tolsztojnak érzi most magát még egy olyan régi máskéntgondolkodó is, mint Szolzsenyicin. Harminckét különböző országot képviselő magasrangú diplomata gyűlt össze nemrég a moszkvai magyar nagykövetségen, hogy meghallgassák a gondolatait háborúról és békéről, Oroszország további sorsáról. Ha hihetünk Nanovfszky Györgynek, a Nobel-díjas író így kezdte szavait:

“A legfontosabb, hogy önök mind megtanulták az orosz nyelvet. Ezzel megnyílt önök előtt az út, amely az orosz nép lelkéhez vezet”.

Hogyan? Hát már nem a GDP a legfontosabb mutató? Meg hogy mit mondanak a tévékommentátorok? “Nép”, meg “lélek”? Miféle új módi ez? 1993 egy őszi vasárnapján, nem sokkal a parlament szétlövetése után saját fülemmel hallottam például, hogy az orosz drámaírók doyenje, a 83 éves Viktor Rozov, aki talán a legtöbbet tette a szovjet évtizedek primitív, vulgáris materializmusa ellen, az orosz színház szelleméről beszélt a Színészek Házában. Amit ha megtagadunk most – mondta –, akkor nemcsak területeket veszítünk majd, hanem a lelkünket is. És a Szentírásból idézett, amelyben három különböző korban és helyen három evangélista is időszerűnek érezte a következő kérdés feltevését:

“Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?”⁴

Kit érdekel persze ma már, hogy mit hablatyol össze egy öreg író? Kit érdekelnek az “ideológiai mesék”? De az mégis nagyon kellemetlen volt azért, amikor Szolzsenyicin tavaly, 80 éves korában nem vette át Jelcin elnök kezéből a Szent András Érdemrendet. Vagy amikor a százéves Művész Színház előtt felállított Csehov szobor avatásakor félretolta a beszédére készülő Luzskov főpolgármestert, és maga kezdett el beszélni a hájas hivatalnokok önelégültségéről. Vagy a következő sorok a Hogyan mentsük meg Oroszországot? című tanulmányában (esszéjében?, látomásában?, próféciájában?):

“Nagyapáink és apáink, amikor a halálos háború idején ‘földbe döfték szuronyukat’, és dezertáltak, hogy otthon kirabolják a szomszédjukat, már választottak helyettünk, legalább egy évszázadra, ha nem kettőre.”⁵

Mármint hogy nem akarózott meghalni nekik Szent Oroszhonért. De hát mit is várhatunk egy paraszttól? Mert hát apáink és nagyapáink itt szerte Kelet-Európában bizony azok voltak még.

“Kis szobában kis parasztok.

Egy pipázik, de harasztot.”

József Attila Holt vidék című versének ezt a két sorát emlékezetem szerint épp Szilágyi Ákos idézte egyszer a Kossuth Rádió “Gondolat – Jel” című kulturális magazinjában. Azt az örökséget illusztrálta vele, amelyet nemzedékének legjobbjai ma már nem vállalnak, sőt – a múltat most aztán végképp eltörlendő – harcba is szállnak vele. Miben különbözik azonban ettől a kis szobától egy lakótelepi félszoba? – Munkanélküliekkel, s – haraszt helyett mahorkával, soltvadkerti ezerjó, vagy vodka helyett – cukor-, vagy petro-cefrével? – Tatabányától egészen Vlagyivosztokig?

Hiába a nagy okosság meg harc, ezt a másik (modern?, archaikus?, szocialista?) Kelet-Európát nem tudtuk egy évtized alatt sem belerázni a posztmodern uniformisba, még csak mint békés tévé-, vagy hamburgerfogyasztót sem. (Lásd a nézettségi mutatók, illetve a McDonald’s fogyasztás elszomorítóan hanyatló tendenciáját az utóbbi időben!) Hiába, az nekünk még mindig túl drága. Túl intelligens. Túl ízetlen.

Kiülünk inkább a lépcsőházba, a parkba, vagy az aluljáróba. Srapnelhüvely most nincs, hogy öngyújtót esztergáljon az ember. Hát kovácsoltvas-akármiket bütykölünk a haver sufnijában. Honda motort szerelünk a Trabantba. Hajdinakását vetünk a telken, strucctojást ültetünk a Hortobágyon. Bedöfünk egy tűt. Kiugrunk egy ablakon. Belépünk a MIÉP-be.

Akármilyen torz formákban is, a kisparasztok öröksége, az archaikus-vallási világ értékei: a szorgalom és az emberi tisztesség, a helytállás, a katona-, vagy betyárbecsület ma inkább már csak ebben a körben élnek tovább. De ez nagyon széles kör. Megélni az ilyesmiből ma persze már nem lehet. Vagy talán mégis? Gondoljuk csak meg! Az államelnököt eztán a képernyőről választják majd talán a szibériai polgárok is. De hogy a helyi fakitermelő szövetkezet elnöke ki legyen, azt sem Berezovszkij, sem Guszinszkij nem tudja megmondani nekik. Legfőképpen pedig: nem felelhet aztán majd érte. Márpedig egy-egy ilyen elnök döntéseinek a súlya megfelel nagyjából egy magyar miniszterének. Különösen a környezete számára! A ruganyos ifjú miniszterelnök, akinek Borisz cár személyesen adta át az államfői hatalmat is, nem restellt tehát helyi választási irodát nyitni a jelentősebb orosz városokban.

Megkockáztatom tehát a kijelentést: ha minden tinédzsernek mobiltelefon lóg is már a fülén, és a nyilvános illemhelyeken ezüst cukorcsipesz lesz is kikészítve az urak számára, újabb és újabb inkarnációikban ezek az avas disznózsír és faggyú szagát árasztó kisparaszti ősök lesznek továbbra is a történelem főszereplői itt Közép- és Kelet-Európában. Aki látott már egy zászlóaljnyi orosz gyalogságot felkapaszkodni egy marhavagonba csajkáinak és teáskannáinak ádáz csörömpölése mellett, az érti jól, hogy miről beszélek.

A gyalogságról. A talpasokról. A háborúban és a békés építőmunka frontján. Mindegy most, hogy a szerbiai, az olasz, vagy a csecsen frontra megy-e az a vonat. Hogy magyar, ukrán, orosz, vagy szerb bakák zötyögnek-e rajta, lábuk között szorongatva a szuronyos gépkarabélyt, s csendesen tűrve, hogy köpenyük széles gallérjáról nyakukba csorogjon be a hólé. Nem lehet őket sem szárnyasrakétával helyettesíteni, sem polgárokkal. De még középosztállyal sem. A kapitalizmus legfelső fokán sem. Aki nem hiszi, menjen el Ausztriába!

Azt mondom, fogadjuk el most mégis a szerző munkahipotézisét Kelet-Európa totális “posztmodernitásáról”! Igaz, nem férnek bele sem a favágók, sem a munkanélküliek, sem a kiskatonák, sem a kisparasztok. De hát Oroszország elrablása annyira hasonlít ezeknek a mi kis közép- és kelet-európai országainknak a szétlopkodásához, ami újra vagyontalanná és hajléktalanná, sőt hazátlan munkanélkülivé tette itt a lakosság többségét.

Hátha erről van “csak” szó most is? És akkor egyszer majd csak “…elfárad a vész haragja, s a viszály elvérzik a csatákon…” – ahogy az 1848-at túlélt Vörömarty próbálta elhitetni magával A vén cigányban. Egyszercsak vége lesz a globális válságnak – a szerző szerint mindössze az “archaikus” orosz civilizáció válságának –, s élhetünk megint úgy, mint azelőtt. Szilágyi azok közé a társadalomkutatók közé tartozik, akik nagy tapintattal és megértéssel, de igyekeznek végérvényesen eloszlatni ezt az illúziót. Ez könyvének is fő érdeme.

Keletkezésük sorrendjében olvasva végig az írásokat, meggyőződhetünk arról: nemcsak a hatás kedvéért választotta a szerző ezt a címet. A jelenkori történelem legnagyobb hatású drámájának, a Szovjetunió “békés” önfelszámolásának okait kutatva, több évi munkával, fokról fokra, lépésről lépésre közelítette meg jelenlegi álláspontját: tulajdonképp ezúttal is, a legkiválóbb nyugati tanácsadók és médiaszakemberek rendezésében is Oroszország, pontosabban az Orosz Birodalom szüntelen alak- és színeváltozásáról, alkalmazkodásáról, önátmentéséről van “csak” szó.

Mennyibe kerül egy bársonyszék?

A legutóbbi parlamenti választások előtt a szovjethatalom és a tervgazdaság visszaállításáért harcba induló kommunisták állítólag félmillió dollárért hirdettek egy helyet a frakciójukban. De nem az összeg a fontos.

“Azt hiszem, nincs ma posztmodernebb, azaz sikeresebben szimulált ország a világon Oroszországnál” –

kezdi egyik tanulmányát a szerző.

“Oroszországban 1987-től mindmáig szinte minden szimuláció, kivéve a szimuláció apparátusát, amely viszont nem látható. Szimulált volt a forradalom és/vagy ellenforradalom, a puccs és az ellenpuccs, szimulált a restauráció, a polgárháború, a privatizáció, a stabilizálás, a korrupció- és maffiaellenes harc, szimulált a szeparatizmus (talán az egy Csecsenföld kivételével), szimulált a magántulajdon, a piac, a kapitalizmus, szimulált a parlamentarizmus, a plurális demokrácia és az ezeket fenyegető “fasiszta”, “vörös” és “vörösbarna” veszély, szimulált a többpárti választás, az elnökválasztás és még sok minden más” ⁶

– írja. Ez a felismerés valóban a mai orosz helyzet kulcsa. Több csapat martalóc vadászik egymásra egy sötét erdőben. Mindannyian a Komszomol és a KGB iskoláját járták ki, nagyon bíznak a felkészültségükben. Ha megreccsen valahol egy ág, egész sorozatokat engednek bele. A másik meg éppen ezt várja. – Látom a torkolattüzedet, és elkaplak! Szitává lövik ezek még egymást is egyszer, ha – ne adj Isten! – elnéz valaki valamit.

Jelcin sokáig halogatott, talán nem is egészen önszántából megtett lépése, hogy az államfői széket – a lehető legalkalmasabb pillanatban – az év “erős emberének”, a KGB mindeddig teljesen ismeretlen lipcsei és drezdai rezidensének, Vlagyimir Putyin vezérezredesnek passzolja át, szemléletes példája a mai orosz futballnak. – Putyin vette a labdát, és első dolga volt szétütni Jelcin emberei között. Most készül éppen a visszacsapás. Mindenesetre:

“Ha Oroszországban 1989 és 1999 között az orosz társadalom legsajátosabb belső ellentmondásai törtek volna felszínre és vezettek volna a szovjet rendszer bukásához, ha az orosz társadalom leginkább modernizálódott – politikai vagy civil értelemben felszabadult és e szabadságnak formát kereső és adó – rétegei nem passzív szemlélői, elszenvedői, vesztesei vagy parazitái lettek volna a ‘rendszerváltozásnak’, hanem kezdeményezői és kiharcolói, akkor az orosz emberek többsége 1991 után – politikai és eszmei beállítottságra való tekintet nélkül – nem az agónia, a végelgyengülés, a katasztrófa vagy apokalipszis csüggeteg vallási és kvázi-vallási képeiben és téveszméiben élte volna meg, ami hazájában, hazájával és vele magával bekövetkezett.”⁷

Még egy, a jelenlegivel vetekedő méretű könyv is kevés lenne hozzá, hogy kibontsuk ennek a szép, pontos és igaz mondatnak a tartalmát. Induljunk el talán azon a szálon, amelyen haladva sajnos a magunk forradalmait is csaknem mind fel lehet fejteni: “a felül lévők nem tudnak már a régi módon kormányozni”!

Alekszandr Zinovjev író-filozófus már a peresztrojka idején is gyanakodva figyelte ezt a politikai színjátékot, és szellemesen katasztrojkának nevezte el. Szerinte az orosz történelem következő sémája figyelhető meg: ha kezdenek már a dolgok nagyon rosszul menni, és a hitele elfogy, az állam mesterségesen válságot, “katasztrófát” idéz elő, hogy aztán az évezredes orosz civilizáció megmentőjeként léphessen fel, s a helyreállított “rend” (államhatalom) fenntartójaként változatlanul biztosíthassa a maga és klienseinek uralmát a társadalom felett.

A politika szereplői is mindannyian a mindenkori orosz államban látják azt a csodatévő erőt, amely képes “levezényelni” és – tegyük hozzá! – megideologizálni az orosz társadalomnak ezt az évszázados menekülését a mindeddig legnagyobbnak bizonyult katasztrófa, az amerikai vagy nyugat-európai típusú kapitalizmus mechanikus átvétele, “bevezetése” elől. Ebben aztán – a kellő berezelés után – ennek az országnak mind a jobb-, mind a baloldali vezetői mindig teljesen egyformán jeleskedtek.

“Miközben a történelmi analógiák és ideológiai mesék kedvelői tíz év óta folyamatosan a ‘zavaros idők’ (az ‘orosz szmuta’) történelmi metaforájával próbálják megvilágítani Oroszország mai állapotát, a valóság az, hogy az orosz állam egyáltalán nincs zavarban (sem a ‘megzavarodás’, sem az államzavar értelmében), hanem áll és állni akar”⁸

– szögezi le egyik tanulmányában a szerző. És – ha következtetései olykor elsietettek és túlzók is – valóban ez a mai orosz paradoxon lényege: változz, hogy a régi maradhass!

A rendszerváltásnak, vagy szerényebben reformoknak nevezett nagy politikai színjáték előző felvonásában, a “jelcinizmusban” – amelynek még a szálfatermetű szverdlovszki párttitkár volt a címszereplője, a szerző régi hőse – a korábban minden hatalmat magának kisajátító, fogcsikorgatva tisztelt “össznépi” állam nagybetegnek tettette magát, hogy szabadulhasson szociális kötelezettségeitől. A színfalak mögött eközben – az elnök és népes családjának nagyon is aktív részvétele mellett – lezajlott az össznépi tulajdon első elosztása(-rablása), sőt az első újraelosztási(-rablási) kísérletek is.

Valóban el lehet-e rabolni azonban egy ekkora országot? Nem sikerült ez eddig még senkinek. Lehet, hogy ez is csak egy paraván, egy Patyomkin-falu? A privatizáció címszó alatt Oroszországban talán nem is történt egyéb, mint hogy az állami tulajdont már addig is a magáé gyanánt használó nómenklatúra “jogilag” is magáévá tette azt?

Egy zavaros, rossz álom volt ez az egész. A “demokratikus forradalom” paravánja mögött a gazdasági, politikai és maffia-elitnek egy – még az előző rendszer árnyékában megszerveződött – agresszív és demagóg csoportja szerezte meg az államhatalmat, majd külföldi partnereinek hozzáértő kibicelése mellett gyökeresen “átrendezte” az ország veszélyesen fogyatkozó, de még mindig mesésen nagy természeti kincseit és egyéb erőforrásait. (Ez utóbbi manőver “a piacgazdaság bevezetése” címszó alatt vonult be a történelembe.)

A szerző udvariasan csökkenteni igyekszik a hazai (“vadkeleti”) tényezők szerepét ebben a dicstelen folyamatban, mondván: csupán egy kivédhetetlen globális trend eszközei voltak ők, szegény “osztályvezető-helyettesek”. És akkor ugye már inkább ők… Ha csak ebben a mi kis közép-európai mintaországunkban idézzük is fel azonban ennek a “spontán” folyamatnak a vérlázító képeit, akkor is könnyűszerrel beláthatjuk, hogy nincsen ok a szerénykedésre: szabad rablás volt ez bizony a javából, méltó folytatása a sebtében, jól-rosszul átplántált nyugat-európai típusú kapitalizmus száz év előtti első rohamának.

A “rendszerváltás” szót akkor persze még nem használták. A reformokkal azonban már a cárok is egyre-másra kacérkodtak, hát még a miniszterelnökök! A mai orosz kormánytól végre teljes történelmi rehabilitációt kapott Sztolipin egyik “legsikeresebb”, végül is a halálát okozó – a jelcinéihez annyira hasonló – reformja, a farmerek telepítése, és ezeknek az államilag támogatott kapitalista bérlőknek a kíméletlen versenye kétségkívűl az egyik fő oka volt, hogy az annak idején föld nélkül felszabadított, de a földközösség emlékét (illúzióját) még mindig őrző parasztok és katonák milliói (a lakosság több, mint nyolcvan százaléka) 1917-ben a forradalomba menekült.

Az “archaikus” és a “posztmodern” paraszt

Tolsztojról írott tanulmányában, amelyben a nagy író életművét mint “az orosz forradalom tükrét” elemzi⁹, Vl.I.Lenin így ír erről:

“Forradalmunkban a parasztságnak csak a kisebb része harcolt valóban valamelyest is szervezetten ezért a célért, és csak egészen kis része kelt fel fegyveresen, hogy elpusztítsa ellenségeit, kiirtsa a cár talpnyalóit és a földesurak védelmezőit. A parasztság nagyobb része sírt és imádkozott és “szószólókat” küldött – éppen Lev Nyikolajevics Tolsztoj szellemében! /…/

A katona szívvel-lélekkel a parasztság ügyét támogatta, a föld puszta említésére felcsillant a szeme. A katonaságnál nem egyszer ment át a hatalom a katonatömegek kezébe, de alig fordult elő, hogy ezt a hatalmat radikálisan felhasználták volna. A katonák tétováztak, megöltek valami gyűlölt parancsnokot, de a többieket néhány nap, vagy éppen néhány óra múlva szabadon engedték, tárgyalásokba kezdtek a hatalommal, aztán puskacső elé álltak, deresre feküdtek, megint igába hajtották a fejüket – éppen Lev Nyikolajevics Tolsztoj szellemében!”¹⁰

Megint csak a passzivitás, a részvétlenség ugye. Megint csak “felülről” és “kívülről” – Svájcból, a finnországi kunyhóból, mindenképp a nyugat-európai munkásmozgalom irányából – kellett “megnyomni” egy kicsit a dolgot. Beindult aztán, ment is egy darabig, de csak nem volt olyan, mint az igazi. Nem kell persze a mindenkori forradalmárokra hárítani minden felelősséget! Lenin és a bolsevikok is csak abból főztek, amiből Tolsztoj, Csehov és a többi nagy orosz realista: a századvég nagy nemzeti, népi tragédiájából. A vadkeleti államkapitalizmus első, századeleji kiadásával ugyanis, amely voltaképpen a Romanov-dinasztia utolsó “rendszerváltó” kísérlete volt, s egyenesen vezetett az 1917-es tragédiához, az orosz parasztság legalább annyit vesztett, mint a földbirtokos osztály. Ny.Nyekraszov Kinek jó Oroszországban? című poémájában mondja az egyik muzsik:

“A nagy lánc elszakadt bizony,

Kettőt ütött két végivel:

Az egyikkel földesurat,

Másikkal muzsikot…”¹¹

Nem vagyok biztos benne, hogy – számarányuknak megfelelően – több paraszt állt volna aztán a bolsevikok oldalára, mint nemesi értelmiségi, vagy akár földbirtokos, a “szemüvegesek”, ahogy Babel novelláiban hívják őket a vöröskatonák. Akik szerint Lenin egy kozák volt, Trockijt pedig Lejbának keresztelték el. Nem csoda, hisz a frontra küldött újságokat meg egyéb ismeretterjesztő kiadványokat már akkor sem egészen rendeltetésszerűen használták…

A bolsevik forradalom futótűz-szerű terjedésében döntő szerepe volt természetesen az értelmiség és az egész társadalom techno-optimista, már-már chilialisztikus várakozásainak is, amelyeket oly nagy művészi erővel jelenít meg Blok Tizenketten című poémája a vörös járőr élén haladó, vörös zászlót vívő Jézus Krisztussal, majd – Breszt-Litovszk és a keserű kiábrándulás után – a kétségbeesett, átkozódó és fenyegetőző Szkíták.

Nyikolaj Bergyajev Az orosz kommunizmus értelme és eredete című könyvében felhívta rá a figyelmet, hogy a forradalom előkészítésében milyen jelentős szerepet játszottak a századeleji orosz művelődési és vallási reneszánsz, az úgynevezett “ezüstkor” alkotói: Nyikolaj Fjodorov, a teurgia és a kozmizmus orosz elméletének kidolgozója, Vaszilij Rozanov vallásfilozófus, majd azok a “misztikus bolsevikok” – közéjük sorolja még az eszer párt főideológusát, Ivanov-Razumnyikot is –, akik Lenin és Lunacsarszkij invitálására 1918 elején egymás mellett szorongtak ott a Szmolnij díványán: Blok és Majakovszkij, Mejerhold és Ilja Ehrenburg, valamint Plehánov és Bogdanov egykori tanítványa, de nemsokára a Lenin, majd Sztálin “személyes foglyává” váló Gorkij, aki teurgizmusában, történelmi aktivizmusában és forradalmi utópizmusában odáig ment, hogy végül magasztaló cikkeket írt a Cseka átnevelő tisztjeinek múlhatatlan érdemeiről. Végül is nem ezen múlott azonban a dolog, hanem a hatalmas paraszti és a – nemrég még paraszt volt – munkástömegek reakcióin.

Forradalom és népünnepély

Oroszország és a forradalom találkozásában tehát nem az íróknak, hanem magának az irodalomnak, pontosabban a mítosznak, a könyvben nemegyszer szemrehányóan említett, de a parasztságra mindig is annyira jellemző archaikus, szívesebben úgy mondanám: reneszánsz életszemléletnek jutott a nagyobb szerep. Nem véletlen, hogy Rabelais-ről írott zseniális könyvében¹² Mihail Bahtyin a mediterrán farsang reneszánsz világában találja meg az orosz népi kultúra legtisztább kifejeződését, amely művének igazi témája.

“A karnevál olyan ajándék, amelyet a nép nem fentről kap, hanem maga ajándékozza meg vele magát”

– írja Goethe a Római karneválban. Nem kell hangsúlyozni, milyen különös jelentősége van ennek a megfigyelésnek Oroszországban, ahol a “fentről” kapott ajándék jobbára csak egy új – jó és kegyes – cár, vagy főtitkár, elnök meg egy-két vödör vodka képében jelent meg eddig. A gdanski munkások 1969. decemberében, a Fehér Ház körül virrasztók 1991. augusztusában viszont önkéntes szesztilalmat vezettek be.

A környező üzemek (például a Roth Front Csokoládégyár), közhivatalok (például a Külügyminisztérium), a Lenin Könyvtár és a belvárosban elhelyezkedő akadémiai intézetek szakszervezeti bizottságai nagy termoszokban forró kávéval és teával látták el a forradalmárokat. És azok épp a tulajdon önzetlenségüktől mámorosodtak meg annyira, hogy csak úgy másztak a tankokra felfelé. (Mint a legújabb dokumentumokból kitűnik¹³, a felkelés vezérkara nem volt azonban ennyire absztinens. Minden visszaemlékező fontosnak tartja megemlíteni azt a dúsan terített svédasztalt a Fehér Ház negyedik emeletén, amely mellett a legfontosabb kérdések eldőltek.)

A nép persze ilyen is, meg olyan is. Dolgozni azonban mindig kell valakinek. A nép ezért mindenesetre – halhatatlan. Ebből a felismerésből táplálkozik kifogyhatatlan életöröme és életereje, amely átüt a sztálinizmus legsötétebb éveiben született Bahtyin-mű minden lapján, és amely – a gyárudvaron ültetett krumplitól és a lakótelepi gardróbokban felfűzött szárított halaktól és gombáktól a csecsenföldi hőstettekig számtalan csalhatatlan jel mutatja – képes reális és hatékony tényezőként részt venni a mai orosz életben is.

Lám a “jelcinizmusnak” is vége lett egyszer. De azért nem múlt el nyomtalanul. Nagy a nyomorúság, és egyre több a vér. Az elitnek a Chicagóvá átalakított Moszkva “posztmodern” díszletei között űzött politikai színjátéka bármely pillanatban egy nagy népi karnevállá (oroszosabban, vagy tatárosabban: balaganná – vásári, cirkuszi felfordulássá) válhat ma is. Ilyenkor levágott emberfejekkel és a cári koronával labdázik a nép Moszkva utcáin, amint az nemrég, 1993. októberében is történt.

Ennek a folyóiratnak egy alapító szerkesztője (Krausz Tamás) valamint két régi barátja (Oleg Rumjancev és Borisz Kagarlickij) is ott volt akkor a Fehér Háznál. Egybehangzóan állítják, hogy szép kis balagan volt az is. Valami emelkedettség, ünnepi hangulat, enyhe lázhoz, vagy részegséghez hasonló érzés lett úrrá a résztvevőkön. Az izgalom már előző délután megkezdődött, amikor Jelcin és Csernomirgyin könnyű sétát tettek a másnapi csatatéren, a Régi Arbat és a Szmolenszki tér közti folyóparton. Az ünnepi sétájukat végző moszkvaiak váratlan, csata előtti ideges lelkesedéssel üdvözölték a vezetőket. Azok ígéretet tettek, hogy hamarosan minden rendeződik…

Másnap aztán, amikor a szétosztogatott sokmillió dollár segítségével sikerült végre odavezényelni a Fehér Házhoz a tankokat, felgyúlhattak végre a CNN már napok óta ott topogó tizenhárom stábjának a reflektorai, és elkezdődött a “rendezés”. Még a harc szörnyű jelenetei is valami könnyű, emelkedett hangulatban játszódtak le. Rumjancev a parlament, Kagarlickij a városi tanács tagja volt. Egy tiszti különítmény mindkettőjüket letartóztatta, és egy tágas udvarba terelte, amelyben szanaszét hevertek már a holttestek. Aztán elfeledkeztek róluk. Mind a ketten úgy emlékeznek rá, hogy a vodkaszagot árasztó tisztek tegezték, “gyerekeknek”, “srácoknak” szólították őket a terelés közben, és ők valami könnyű részegségben engedelmeskedtek, mintegy cinkos szövetségben velük. Mintha csak közösen léptek volna fel egy népünnepélyen.

Balagancsik (Komédiásdi) – ezt a címet adta 1906-os darabjának, az orosz szimbolikus dráma első reprezentatív művének az imént említett “misztikus bolsevik”, Alekszandr Blok. Az Októberi Forradalom első évfordulójára írt darabját a futurista Majakovszkij Buffo-misztériumnak nevezte. Az udvari színház művészeti vezetője, Mejerhold rendezte meg – bőrkabátban és katonabakancsban, vörös fezzel kopaszodó fejebúbján. Oroszországban ilyenek a forradalmak. És a pogromok. És a polgárháborúk is. Babel iszonyatos és felemelő képeit örökítette meg ennek a “népünnepélynek” a Lovashadsereg novelláiban, szörnyű haragra gerjesztve Bugyonijt, az Első Lovashadsereg legendás parancsnokát.

Így vannak bizony a mai tábornokok is a csecsenföldi háború cenzúrázatlan képeivel. Ezek arról árulkodnak ugyanis, hogy a hosszúra nyúlt “jelcinizmus” újra egy polgárháborúhoz juttatta el az országot, amelyben – képzeljük csak! – a csecsenek is hajtanak végre hőstetteket. Az elit egy kapzsi katonai kalandjából népi háború, sőt vallások, kultúrák és civilizációk háborúja lett. És hiába vezetik már másfelé az olajat, az öldöklés folyik tovább. Az “ideológiai mesék” megelevenedtek, és nem lehet visszaparancsolni őket többé a tankönyvek penészes lapjaira.

 

Jegyzet

1 Oroszország elrablása. Budapest. Helikon. 1999.

2 Ld. a szerzőnek a témával kapcsolatos korábbi tanulmányaiból: A kelet-európai szökőállam. – 2000. 1997. 10. sz. – A szovjet peresztrojkától az orosz kapitalizmusig. Rubicon. 1999. 3. sz. – Tíz év, amely nem rengette meg a világot. Kritika. 1999.11. sz.

3 Szilágyi Á.: Oroszország elrablása. Helikon. Budapest 1999. 80. old.

4 Máté 16,26. Márk 9,36. Lukács 9,25.

5 A. Szolzsenyicin: Hogyan mentsük meg Oroszországot? Magvető 1991. 7.old.

6 Tíz év, amely nem rengette meg a világot. Kritika. 1999. december, 28-31. oldal.

7 Szilágyi Ákos: id. mű. 63. old.

8 Szilágyi Á.: A kelet-európai… 2000.id.sz. 15.old.

9 Lenin: Lev Nyikolajevics Tolsztojról. Kossuth,1960.

10 Szilágyi Á.: Tíz év… Kritika, id.sz. 28.old.

11 Ny.Nyekraszov: Válogatott versek Budapest, 1959. 244. old.

12 M.Bahtyin: Tvorcseszto F. Rabelais i narodnaja kultura szrednyevekovja i Reneszansza Moszkva.1965.

13 Ld. a résztvevők visszaemlékezéseit az NTV televíziós adó 2000. február 2-i műsorában!

Senki sem állt annyira hadilábon a pénzzel, mint éppen A tőke szerzője – mondja Francis Wheen a Marxról írott, fantasztikusan élvezetes életrajzában.

“Jézus Krisztus óta nem született még egy olyan érthetetlen nincstelen – írja Karl Marxról Francis Wheen –, aki az egész világ elismerését kivívta volna.” Persze, hozzátehette volna, hogy Marxot csak szimbolikusan feszítették keresztre. Ennek az olvasmányos életrajznak sikerül a történelmi materializmus megalapítóját emberközelbe hoznia anélkül, hogy trivializálná alakját, s groteszk módon kifigurázott főhősét szellemesen veszi védelmébe.

Ha Marx néhány évvel tovább él – mondja Wheen –, biztos akadtak volna vállalkozó kedvű újságírók, akik kiszimatolták volna, hogy ő maga volt Hasfelmetsző Jack. Tény, hogy már akadt olyan amerikai szerző, aki szerint Marx titkos sátánimádó szekta tagja volt, s ennek egyik bizonyítékát Marx óriási szakállában látta.

A proletárforradalom megálmodója nem volt hibátlan jellem. Féktelen, uralkodni vágyó és intellektuálisan arrogáns személy volt, ugyanakkor azonban Jonathan Swift óta az ellentmondások, az emberi gyengeségek ábrázolásának legnagyobb virtuóza is. Ellenfeleit nemes egyszerûséggel kreténeknek, pojácáknak, sarlatánoknak és kapcabetyároknak nevezte. Lord John Russellt “rosszindulatú, torz kis törpeként” aposztrofálta, egy másik ellenlábasát pedig még durvábban “zsidó négernek” mondta.

Ez a félelmetesen művelt teuton filozófus egyben vagány volt a politikában is, “szadista intellektuális bandita”, aki élvezettel vetette bele magát egy jó hirigbe, és közben az őt ócsárolókat dölyfösen párbajra hívta ki – jóval azután, hogy fizikailag már elvesztette csúcsformáját. Egy arisztokrata nőt vett feleségül, Jenny von Westphalent, s Wheen szavaival “nevetségesen büszke volt arra, hogy az eleganciával, a flanccal házasodott össze”, és egalitariánus elvei ellenére is gondja volt rá, hogy nejének lánykori neve is szerepeljen a névjegyükön. Egyfelől úgy nézett ki, mint a tündérmesék fekete hajú szörnyetege (egész életében a Szerecsen volt a beceneve), másrészt viszont élt benne a született patríciusok fennhéjázása vagy inkább hidegvére.

Marx, a munka hőse sohasem süllyedt le egy teljes állás okozta megaláztatásig, de semmi bűntudatot nem érzett amiatt, hogy egész életében a kapitalista osztályt, egész pontosan annak egyik sokat szenvedett képviselőjét, Engelst – egyébként Marx élete végéig leghűbb segítőtársát – pumpolta. Engels, ez a ragyogó szépfiú, aki az előkelő társaságban flörtölt, közben két ír munkásasszonnyal élt együtt amolyan ménage á trois-ban, tartotta el kollégáját, néha a papája manchesteri cégének széfjéből csenve el egy kis pénzt. Hogy a levelekben küldött pénzt nehogy ellopják, néha kettévágta a bankjegyeket, és két külön borítékban adta fel Marxnak. A hűséges Engels gyakorlatilag teljesen feláldozta saját pályáját Marx jólétének biztosítása érdekében, és néha Marx nevében újságcikkeket írt olyan témákban, amelyeket a maitre egy pillantásra sem méltatott. Amikor Engels fájdalmas levélben beszámolt Marxnak egyik ír szeretője haláláról, arra a nagy humanista a gyengélkedéséről panaszkodó, önsajnálattól csöpögő litániával válaszolt.

Ez a “burzsoá zsidó himpellér”, ahogy Wheen nevezi hősét, valahogy elmulasztott jelen lenni saját apja temetésén, és valószínűleg teherbe ejtette szobalányát. Az ő temetését mindössze tizenegy gyászoló tisztelte meg. Ha életének java részében nélkülöznie kellett, azt részben annak köszönhette, hogy nem volt hajlandó lemondani arról, hogy egy tisztes tőkés életét élje egy kőműves jövedelméből. Még a tőzsdével is próbálkozott egy időben. A szorongatott helyzetben lévő Engelstől kunyorált pénzen csak úgy elröppent családjával egy kis pihenésre Franciaországba. Mint azt A tőkén dolgozva maga megjegyezte, rajta kívül nem volt még egy ember, aki olyan sokat írt a pénzről, miközben olyan kevés jutott neki belőle.

Hitelezők zaklatták, karbunkulusok kínozták, és ez a világrengető géniusz a koldusokéval mérhető nyomorban kaparta össze a létezéshez szükséges pénzt, közben minden szavát lesték a rendőrspiclik, és számtalan Viktória-korabeli betegség gyötörte. Volt epegörcse, kínzó álmatlanságtól szenvedett, de sohasem engedett a testi szenvedéseknek vagy a politikai kompromisszumoknak. Felesége és gyermekei az egyik rémes, zûrzavaros helyzetből vetődtek a másikba, közben pedig Marx azzal a rettenthetetlen bátorsággal, melyről messze földön híres volt, a fenekén támadt fájdalmas furunkulusoktól igyekezett megszabadulni egy késes borotva segítségével. Goromba önkényúr volt, de ugyanakkor nem ismert félelmet, szellemes és szenvedélyes, felülmúlhatatlanul lebilincselő mesélő, lelkesítő tanár, és – mint azt még a rendőrség is kénytelen volt elismerni – kedves és nemes pater familias. Ha soha egyetlen könyvet sem publikált volna, akkor is számon tartanánk a modern kor egyik legjelentősebb újságírójaként; írói stílusa olyan költői tudott lenni, mint amilyen becsmérlő. Igen, Marx literátus ember volt, Heinrich Heine barátja, imádott Shakespeare-t játszani, és politikai látomásai bővelkednek az ironikus, patetikus és paradox szóképekben.

Marx – leginkább fiatal korában – nem a karosszékből prédikálta a baloldaliságot. Mint a Kommunisták Szövetsége egyik lázító tagját kiutasították Franciaországból, és aztán Londonban telepedett le főképpen azért, mert sem Németország, sem Svájc vagy Belgium nem engedte földjére. Épp olyan jól ismerte a száműzetést és a börtönöket, mint a British Museum olvasótermét. De a szüntelen robot közben is megőrizte karneváli auráját: a viccek és a szivar szerelmese volt, akinek egyszer egy gargantuai kocsmázás után a rendőrök elől négykézláb kellett a Tottenham Court Road-on menekülnie. Sok más nagy gondolkodóhoz hasonlóan neki sem volt szerencséje a tanítványaival. Egy időben Marx Nemzetközi Munkásszervezete egyesült a Spiritualisták Nemzeti Szövetségével: az egyesülés ötlete egy nőtől származott, aki korábban kígyóolajjal házalt, és élete végén színlelt misztikus lett. Jóval több ijesztő tanítványa volt, mint amennyien a mi századunkban követték, de Wheen hangsúlyozza, csak egy hülye teheti felelőssé őt a GULAG-ért. Sajnos azonban – folytatja – korunk bővelkedik ilyenekben.

Ez a ragyogóan olvasmányos munka sem nem nimbuszromboló, sem nem szentek élete. Kritikus főhősével szemben, ha az kell, ám alapvetően együttérző, így sikerül a démonizált Marx-figurát teljes embernek mutatnia. Intellektuális szempontból nézve a könyv nem ad sokat: gyanakvó hetykeséggel beszél a “roppantul sokat elméletieskedő” Marxról és Engelsről, úgyhogy aki Marx tanításaira kíváncsi, az felejtse el ezt a könyvet. Igaz persze, hogy éppen elég Marx-interpretáció született már.

Wheen a Marx életéről szerzett alapos tudását egy jó kolumnista tömör és könnyed stílusában vezeti elő, és helyenként tud is olyan szellemes és frappáns lenni, mint írásának főhőse. A könyv bátran vállalja a divatjamúlt jelzőt, miközben élvezetes és elragadó olvasmány.

 

Francis Wheen: Karl Marx (London: Fourth Estate, 1999) – a recenzió a The Observer c. lap 1999. október 3-i számában jelent meg.

Részlet egy 1999-ben Angliában megjelent Marx életrajzból, amely rövid idő alatt bestsellerré vált a szigetországban. A szerző szerint sokan alaptalanul, előítéletek miatt utasítják el Marx műveinek olvasását, és a legtöbb közkeletű vélekedés Marxról olyan személyektől származik, akik nem jutottak túl A tőke második oldalán.

Harold Wilson angol miniszterelnök 1967-ben, azaz száz évvel Karl Marx A tőke című művének megjelenése után azzal kérkedett, hogy soha nem olvasta ezt a könyvet. “Csak a második oldalig jutottam – tudják, van ott egy majdnem egyoldalas lábjegyzet”. Wilson kitűnően értett a politológiához, a filozófiához és a közgazdaságtanhoz, de úgy vélte, ha e téren nyíltan hangot ad tájékozatlanságának, akkor majd belopja magát a művelt középosztály tagjainak szívébe; ők ugyanis – különösen Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban – mondhatni perverzen büszkék arra, hogy véletlenül sincs semmi közük Marxhoz. Nem csoda hát az esztelen érvelés, amit gyakorta hallani olyanoktól, akik még a második oldalig sem jutottak el: “A tőke csak szemfényvesztés. – De ezt honnan tudja?– Hát elolvasni sem érdemes!”

Ennél kissé kifinomultabb a filozófus Karl Popper ellenvéleménye, aki szerint nem lehet biztosan állítani, hogy Marx szemfényvesztő volt-e, vagy sem, mert a tőkés fejlődésre vonatkozó “vastörvényei” legfeljebb feltétel nélküli történelmi próféciák, olyan homályosak és megalapozatlanok, mint Nostradamus négysorosai. A valódi tudományos hipotézisektől eltérően nem lehet őket sem igazolni, sem pedig – s ez Popper alaptesztje – cáfolni. “A tudományban a jóslatok általában feltételekhez kötöttek” – mondja Popper. “Azt állítják, hogy bizonyos változások (mondjuk, egy kannában lévő víz hőmérsékletének emelkedése) meghatározott egyéb változásokkal járnak (mondjuk, a víz felforr)”.

Könnyű volna Marx gazdasági következtetéseit hasonló kísérletnek alávetni: elegendő lenne végiggondolni, mi történt a gyakorlatban az elmúlt száz évben. Marx azt állította, hogy a kapitalizmus fejlődése periodikus válságokat, egyre növekvő technológiai függőséget és óriási, kvázi-monopolista korporációkat eredményez; ezek a korporációk az egész világot körbefonják undorító csápjaikkal, hogy újabb, kizsákmányolható piacokat találjanak.

De ha ez mégsem történt meg, akkor persze kénytelenek vagyunk azt állítani, hogy az öregfiú marhaságokat beszélt. A nyugati gazdaságok ciklikusan ismétlődő válságai és virágzó periódusai a XX. században, illetve Bill Gatesnek az egész világot behálózó Microsoftja azonban mégsem ezt sugallja. Na persze, mondja az ellentábor, de mi a helyzet Marxnak a proletariátus “fokozatos elszegényedéséről” szóló következtetésével? Elég egy pillantást vetni a mai munkásosztályra: minden munkásnak van kocsija meg műholdvevője – hát így nézne ki egy lerongyolódott osztály?

A közgazdász Paul Samuelson fogalmazta meg, hogy Marx egész munkásságát bátran a sarokba hajíthatjuk, mert a munkások elszegényedése “tényszerűen semmikor nem volt igaz” – és mivel Samuelson tankönyvei adták a brit és az amerikai egyetemi hallgatók alapműveltségét sok évtizeden át, ez a megállapítás kétségtelen bölcsességgé vált. Valójában pedig mítosz, téves interpretációja annak, amit A tőke első kötete 23. fejezetének egyik passzusában Marx megfogalmaz.

“A pauperizmus termelése – írja – benne foglaltatik a viszonylagos túlnépesség termelésében, szükségszerűsége annak, azzal együtt egyik létezési feltétele a tőkés termelésnek és a gazdaság fejlődésének. A tőkés termelés faux frais-ihez [improduktív, de szükséges költségeihez] tartozik, amelyeket azonban a tőke nagyobbrészt a maga válláról a munkásosztály és a kis középosztály vállára tud hárítani”. E szövegrészben Marx nem a proletariátus egészének pauperizálódására utal, hanem csak a társadalom “legalsó üledékére” – a munkanélküliekre, a betegekre, az öregekre, a lerongyolódottakra, az özvegyekre és az árvákra. Ezek a “mellékes költségek”, amelyeket a munkásosztálynak és a kispolgárságnak meg kell fizetnie. Tagadhatja-e bárki, hogy ma is létezik a társadalom alattiak rétege? Egy másik zsidó pária egyszer azt mondta: “A számkivetettek mindig veled vannak”, bár igaz, eddig még egyetlen közgazdász sem állította, hogy Jézus tanításait teljesen hiteltelenítik az örökös nyomorúságról szóló jóslatai.

Marx szegénység-fogalma, akárcsak Krisztusé, legalább annyira volt spirituális, mint gazdasági. Mit nyer az ember azon, ha megnyeri az egész világot, de elveszti saját lelkét? Vagy, ahogyan Marx írta A tőkében, a kapitalizmusnak azok az eszközei, amelyek növelik a termelékenységet, “a munkást részemberré csonkítják, életidejét munkaidővé változtatják, feleségét és gyermekét a tőke Dzsagannáth [Visnu hindu isten neve, a.m. ‘a világ ura’ – a ford.] kerekei alá dobják. A gazdaság felhalmozása az egyik póluson tehát egyúttal a nyomor, munkagyötrelem, rabszolgaság, tudatlanság, eldurvulás és morális lealacsonyodás felhalmozása az ellenpóluson, azaz annak az osztálynak az oldalán, mely saját termékét mint tőkét termeli”.

A tőke nem tudományos hipotézis, sem pedig közgazdasági tanulmány, bár a mellette és ellene érvelő fanatikusok egyaránt kitartottak amellett, hogy így tekintik a művet. A szerző azonban tökéletesen tudatában volt szándékainak: “Bármilyen hiányosságai vannak is, írásaimnak az a legelőnyösebb vonásuk, hogy művészi egészet képeznek” – írta Friedrich Engelsnek.

Egy másik levélben a könyvet “műalkotásnak” nevezi, és “művészi megfontolásokra” hivatkozik, amiért késlekedik a kézirat leadásával. Ha Marx klasszikus értelemben vett közgazdasági szöveget akart volna írni, nem pedig műalkotást, akkor egyértelműen azt csinált volna. Egyébként ezt is megtette: 1865 júniusában két előadást is tartott, melyeket később Érték, ár és profit címmel kiadott; ezek ragyogóan összefoglalják következtetéseit, melyeket egy értelmes gyerek is megért – nincsenek benne bonyolult metaforák, semmi metafizika, nincsenek kitérők vagy filozófiai dagályosságok, nincsenek irodalmi cikornyák.

Vajon akkor A tőke, ami ugyanerről a témáról beszél, miért ennyire eltérő stílusú? Lehet, hogy Marx egyszer csak elvesztette a szókimondás képességét? Nyilvánvalóan nem; ezeket az előadásokat ugyanakkor tartotta, mint amikor A tőke első kötetének befejezésén dolgozott. A magyarázatot az Érték, ár és profit kevés analógiájának egyike adja meg; itt azt a hitét fejti ki, miszerint a profit abból származik, hogy az árucikkeket “valódi” értékükön, nem pedig – ahogyan azt az ember gondolja – többletértéken adják el. “Ez paradoxnak tűnik, a mindennapos tapasztalattal ellentétesnek – írja. – De hát az is paradox, hogy a Föld forog a Nap körül, és hogy a víz két, erősen gyúlékony elemből áll. A tudományos igazság mindig paradox, ha a mindennapos tapasztalatokkal vetjük egybe, melyek a dolgoknak csak a csalóka természetét képesek érzékelni”.

Ez mintegy felhívásnak tetszik, hogy mesterművét tudományos mércével mérjük. De érdemes egy kicsit jobban odafigyelni: “a dolgok csalóka természetével” akar szembeszállni, s ezt a küzdelmet nem lehet a hagyományos műfajok, például a politikai gazdaságtan, antropológia vagy a történelem keretein belül végigvinni. Ahogyan Marx mondja: “Egy árucikk első pillantásra egészen triviális és könnyen érthető dolognak látszik. Elemzése azonban azt mutatja, hogy a valóságban egészen különös valami tele metafizikai finomságokkal és számtalan elméleti árnyalattal”.

A British Museum könyvtárában Marx óriási mennyiségű adatot fedezett fel a kapitalizmus hétköznapjairól: a kormány Kék Könyveit, statisztikai táblázatokat, üzemi felügyelők és tisztiorvosok jelentéseit. De volt még egy másik, sokkal kevésbé figyelemre méltatott forrása is: az irodalmi művek. Amikor a gépesítésnek a munkaerőre gyakorolt hatásait tárgyalja, akkor 1861-es adatokat használ, hogy bemutathassa, a gépesített iparágakban dolgozó munkások száma kisebb, mint a háztartási alkalmazottaké. Hogyan tudnák a tőkések lerázni magukról a felelősséget a technikai fejlődés emberáldozataiért?

Aztán félreteszi a népszavazási adatokat, és a Twist Oliver egyik szereplőjének, Bill Sikesnak a vádlottak padján mondott beszédét idézi: “Tisztelt bíróság, ennek a kereskedelmi ügynöknek kétségtelenül át van vágva a torka – magyarázza Sikes. De ez nem az én hibám, a kés a bűnös. Vajon egy ilyen pillanatnyi kényelmetlenség miatt be kell tiltanunk a kés használatát?”

Több használati értékre és nagyobb haszonra is szert tehetünk A tőkéből, ha fikcióként olvassuk, mondjuk mint viktoriánus melodrámát vagy terjedelmes gótikus regényt, melynek hőseit az általuk teremtett szörny lemészárolta és felfalta (“A tőke, mely minden porcikájában sárral beszennyezve és minden pórusán vért izzadva jön a világra”), vagy például szatirikus utópiának tekintjük, akárcsak Swift nyihaháinak országát, ahol minden távlat ígéretes, egyedül az ember aljas.

Marxnak a kapitalista társadalomról rajzolt víziója – akárcsak Swift könyvében a lovak kvázi-édene – szerint a hamis Paradicsomot az teremti meg, hogy az emberi lényekből társadalmi csökevények, impotens, száműzött jehúk lesznek. Minden bizonyosság eltűnik, írta a Kommunista Kiáltványban, A tőkében pedig azt mutatja meg, hogy minden valóban emberi valami személytelen anyagi erővé merevedik vagy kristályosodik, eközben holt tárgyak rontanak rá az életerőre és az életre. A pénz, ami valaha mindössze az érték kifejezésére szolgált – amolyan lingua franca volt, melyen az egyik árucikk szót értett egy másik árucikkel –, most maga válik értékké. A legegyszerűbben működő világban a csereérték nem létezik: az emberek szükségleteik kielégítésére termelnek – gondoljunk egy borjúlábra, egy vekni kenyérre, egy gyertyára –, majd közvetlenül elcserélik ezeket a javakat, ha igényeiken felül marad nekik belőlük.

De aztán megjelenik a mészáros, a pék és a gyertyakészítő, mind a három gazember. Hogy csábító termékeiket megvehessük, mindannyiunknak bérmunkásokká kell válnunk; ahelyett, hogy munkánkért élnénk, a napi betevőért dolgozunk. És ha akarjuk, ha nem, belebonyolódunk az árucikkek és bérek, az árak és a profit társadalmi összefüggéseibe, és ez olyan fantáziavilág, amelyben semmi sem az, aminek látszik.

Vegyük szemügyre A tőke első kötetének legelső mondatát: “Azoknak a társadalmaknak a gazdagsága, melyekben tőkés termelési mód uralkodik, mint ‘óriási árugyűjtemény’, az egyes áru pedig mint e gazdagság elemi formája jelenik meg”. Az éber olvasónak rögtön szemébe ötlik egy kifejezés, melyet a szerző többször ismétel: a mondat alanyai “mint” ez vagy az “jelennek meg”. Igaz, nem annyira hatásos ez a felütés, mint a Kommunista Kiáltvány kezdő mondata, de szerepe hasonló: szellemek és kísértetek világába lépünk, és erre Marx újra meg újra figyelmeztet is minket a következő ezer oldalon. “A csereérték ezért véletlen és merőben viszonylagos valaminek látszik.” Fantomszerű, testetlen kísértet, puszta illúzió, látszólagos hasonlóság.

Mondani sem kell, a komédia klasszikus módszeréről, a hősi kiállás és a dicstelen valóság közötti különbség megmutatásáról van itt szó – ha lefejtjük a gáláns lovagról a páncélzatot, akkor látható lesz egy pocakos kis ember alsógatyában. A tőkében olvasható abszurditások (melyekre azok, akik Marxot egy legyintéssel ütődöttnek nyilvánították, oly könnyedén rábukkantak) nem a szerző, hanem a téma őrületéből fakadnak. Ez mondhatni az első fejezettől egyértelmű, amikor Marx vad és egyre szürrealistább meditációba merül egy kabát és 20 jard vászon relatív értékéről: “A kabát, a kabátáru teste ugyan puszta használati érték… A kabát a vászonnal való értékviszonyon belül többet jelent, mint ezen az értékviszonyon kívül, mint ahogy egyik-másik ember sujtásos kabátban többet jelent, mint azon kívül.” A kacagtató párhuzam már jó előre ráirányítja a figyelmünket arra, hogy valójában terjedelmes faviccet olvasunk. És ez egyre nyilvánvalóbb lesz, ahogyan a szöveg folytatódik:

“S noha begombolkozva jelenik meg, a vászon felismerte benne a rokon szép értéklelket. A kabát mégsem képviselhet a vászonnal szemben értéket anélkül, hogy a vászon számára egyúttal az érték kabátformát ne öltsön. Így A egyén nem viszonyulhat B egyénhez mint felséghez anélkül, hogy a felség A számára ugyanakkor ne öltse B testi alakját, és ezért ne változzanak arcvonásai, haja és miegyebe, mindannyiszor változik a haza atyja.” S aztán, mikor az olvasóval már forogni kezd a világ, Marx előrukkol a csattanóval: “így a vászon természeti formájától különböző értékformát kap. Érték volta abban jelenik meg, hogy egyenlő a kabáttal, mint ahogy a kereszténynek a birkatermészete abban jelenik meg, hogy egyenlő isten bárányával.”

Legfeljebb ha az egész oldalt zöld festékkel nyomatja ki, akkor jelezhette volna Marx egyértelműbben, hogy a legképtelenebb képtelenségek birodalmában indultunk látványos, kalandos utazásra. Az olvasónak önkéntelenül az egyik kedvenc könyve, Laurence Sterne Tristram Shandy-jének befejező mondatai jutnak eszébe: “Úrjézus! – vágott közbe anyám. – Voltaképp mi ez az egész história? – Hát bikavadító történet, annyi szent – szólt Yorick. – Soha ilyen cifrát!” Thomas Yoseloff, Sterne életrajzírója szerint az író “szakított a korabeli regényírás hagyományaival: regénye éppúgy lehetett volna esszé, filozófiai fejtegetés, emlékirat vagy a pamfletírók stílusában megfogalmazott szatíra a helyi viszonyokról, mint regény. A könyv laza, szerkezetileg széteső, telve különös és bonyolult furcsaságokkal.”

Gyakorlatilag ez érvényes Marxra és erre az írására is. A Tristram Shandy-hez hasonlóan A tőke is tele van szillogizmusokkal, paradoxonokkal, metafizikai fejtegetésekkel, elméletekkel és hipotézisekkel, homályos magyarázatokkal és bizarr sületlenségekkel. Hogy felfedje a kapitalizmus elmebajos logikáját, Marx szövegét az irónia itatja át, sőt, néha túl is csordul rajta; s ez az irónia valahogy mégis minden olvasónak elkerülte a figyelmét az utóbbi száz évben.

Ritka kivételnek számít az amerikai irodalomkritikus, Edmund Wilson, aki Marxot mint “a Swift óta legjelentősebb szatirikust” üdvözölte. Egészen biztos, hogy a mű több részletére is célzott, de ezek közül az egyik minden bizonnyal A tőke úgynevezett 4. kötetének, Az értéktöbblet elméletek című könyvnek az a bekezdése volt, mely “a termelő munkáról értekezik”:

“A filozófus eszméket termel, a költő költeményeket, a lelkész prédikációkat, a professzor kézikönyveket stb. A bűnöző bűntettet termel. Ha közelebbről szemügyre vesszük ez utóbbi termelési ág összefüggését a társadalom egészével, sok előítélettel szakítunk. A bűnöző nemcsak bűntettet termel, hanem a büntetőjogot is, és ezáltal a professzort is, aki előadásokat tart a büntetőjogról, és azonfelül az elmaradhatatlan kézikönyvet, amelyben ugyanez a professzor előadásait mint ‘árut’ az általános piacra dobja. Ezzel gyarapodik a nemzeti gazdaság, nem is beszélve arról a magánélvezetről, amelyet a kézikönyv kézirata magának a szerzőjének nyújt.

A bűnöző termeli továbbá az egész rendőrséget és büntetőbíróságot, fogdmegeket, bírákat, hóhérokat, esküdteket stb.; és mindezek a különböző iparágak, a társadalmi munkamegosztás megannyi kategóriája kifejleszti az emberi szellem különféle képességeit, új szükségleteket hoz létre és kielégítésük új módjait. A kínvallatás egymaga is a legelmésebb mechanikai találmányokra adott indítékot, és szerszámainak termelésében tisztes kézművesek tömegét foglalkoztatta.”

A fentieket csak Swiftnek azzal a szerény javaslatával állíthatjuk párhuzamba, amikor Írország nyomorának megszüntetése érdekében rá akarja venni az éhező szegényeket, hogy egyék meg fölösleges gyermekeiket. (Nyilván nem meglepő, hogy Marxnak megvolt Swift összes műveinek 14 kötetes kiadása; igazán kedvező áron, négy shilling hat pennyért vette.) Wilson nagyon pontosan észreveszi, hogy Marx elméleti absztrakcióinak – például az árucikkek tánca, a logika bolondos keresztlépései – lényege az irónia; az író az absztrakciók mellé helyezi a nyomor és szenny komor és tényekkel dokumentált, kegyetlen képeit arról, hogyan festenek a kapitalizmus törvényei a gyakorlatban.

De még Wilson is elveszti a fonalat: csak néhány oldallal azután, hogy Marxot Swifttel egyenrangú szatirikus zseninek látja, arról panaszkodik, hogy A tőkében kifejtett elmélet “a dialektikához hasonlóan csak a metafizikus elme kreatúrája, mivel a metafizikus Marx sohasem volt hajlandó alárendelődni a közgazdász Marxnak”.

Pedig a Wilson által olyannyira bírált dialektikus flörtök éppen azok a részletek, melyeket elébb oly nagyra értékelt iróniájukért: mindkét módszer a fejére állítja a látszólagos valóságot, hogy megmutathassa a rejtett igazságot. “Nem lehet majd azzal vádolni e könyvet, hogy nehezen érthető” – mondja a bevezetőben. Persze olyan olvasókat tételezek fel, akik valami újat akarnak tanulni, tehát maguk is gondolkodni akarnak.” Ez pedig meglehetősen nagyratörő feltételezés volt akkor is, most is. Sok álbölcs leszólja A tőkét, mondván, legfeljebb egy lázító vacakság, de vajon közülük hányan próbáltak valaha is túljutni a második oldalon?

Ismert és kevésbé ismert részletek Karl Marx műveiből. Közlésüket emlékeztetőül szánjuk azoknak, akik már eddig is mélyebben ismerték Marx munkásságát, és szeretnénk felkelteni azok érdeklődését, akik csak ezután veszik kezükbe a filozófiai írásokat.

1. A TÖRTÉNELMI HALADÁSRÓL (prekapitalizmus – kapitalizmus – kommunizmus; szabad egyéniség; egyéni tulajdon)

“Sohasem találkozunk az ókoriaknál annak vizsgálatával, hogy a földtulajdon stb. melyik formája a legtermelékenyebb, melyik hozza létre a legnagyobb gazdagságot. Nem a gazdagság jelenik meg a termelés céljaként, ámbár Cato nagyon jól meg tudja vizsgálni, hogy a föld milyen megművelése a legjövedelmezőbb, vagy akár Brutus is a legmagasabb kamatra kölcsönözheti ki pénzét. Mindig azt vizsgálják, hogy a tulajdon melyik módja hozza létre a legjobb állampolgárokat… Ilymódon a régi szemlélet, amelyben az ember jelenik meg a termelés céljaként (bármilyen korlátolt nemzeti, vallási, politikai meghatározásban is), igen magasztosnak látszik a modern világhoz képest, amelyben a termelés jelenik meg az ember céljaként és a gazdagság a termelés céljaként. Valójában azonban, ha a korlátolt polgári formát lehántjuk, mi egyéb a gazdagság, mint az egyének szükségleteinek, képességeinek, élvezeteinek, termelőerőinek stb. az egyetemes cserében létrehozott egyetemessége? mint a természeti erők – mind az úgynevezett természetnek, mind az ember saját természetének az erői – feletti emberi uralom teljes kifejlődése? mint az ember teremtő hajlamainak abszolút kimunkálása (aminek nincs más előfeltétele, mint a megelőző történelmi fejlődés), amely a fejlődésnek ezt a totalitását, azaz minden emberi erőnek mint olyannak előre adott mércével fel nem mérhető fejlődését öncéllá teszi? mint amikor az ember nem egy meghatározottságban termeli magát újra, hanem a totalitását termeli? nem arra törekszik, hogy olyan valami maradjon, ami lett, hanem a levés abszolút mozgásában van? A polgári gazdaságtanban – és a neki megfelelő termelési korszakban – az emberi benső e teljes kimunkálása mint teljes kiürülés, ez az egyetemes tárgyiasulás mint totális elidegenedés, minden meghatározott egyoldalú célnak a lerombolása pedig mint az öncélnak egy egészen külsőleges cél oltárán való feláldozása jelenik meg. Ezért egyrészt a gyermeki ókori világ a magasabbrendűnek jelenik meg. Másrészt valóban az mindenben, ahol zárt alakot, formát és adott lehatárolást keresünk. Az antik világ egy korlátolt állásponton való elégedettség; a modern világ viszont elégületlenül hagy, illetve ahol magában elégedettnek jelenik meg, ott alantas.” (A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai /1857–1858/; Karl Marx és Friedrich Engels Művei /a továbbiakban: MEM/ 46. I. 367-368. o. alapján)

“Az egymással szemben közömbös egyének kölcsönös és mindenoldalú függősége alkotja társadalmi összefüggésüket. Ez a társadalmi összefüggés fejeződik ki a csereértékben, amelyben minden egyén számára saját tevékenysége, illetve terméke először válik érte-való tevékenységgé és termékké; általános terméket kell termelnie – a csereértéket vagy, ezt magáért-valóan elszigetelve, egyéniesítve, pénzt. Másrészt az a hatalom, amelyet minden egyén a többiek tevékenysége felett vagy a társadalmi gazdagság felett gyakorol, az benne mint csereértékek, pénz tulajdonosában van. Társadalmi hatalmát, miként a társadalommal való összefüggését, a zsebében hordozza magával. A tevékenység, bármi is az egyéni megjelenési formája, és a tevékenység terméke, bármi is a különös mibenléte, ez a csereérték, azaz egy általános valami, amiben minden egyéniség, sajátosság tagadva van és kihunyt. Ez csakugyan olyan állapot, amely igen különbözik attól, amelyben az egyén, illetve a természetadta vagy történelmi módon családdá és törzzsé (később közösséggé) kitágult egyén közvetlenül a természetből termeli újra magát, illetve termelő tevékenysége és a termelésben való részesedése a munka és a termék egy meghatározott formájában van kijelölve és a többiekhez való viszonya éppen így van meghatározva.

A tevékenység társadalmi jellege, akárcsak a termék társadalmi formája, akárcsak az egyénnek a termelésben való részesedése itt mint az egyénekkel szemben idegen, dologi valami jelenik meg; nem mint egymáshoz való viszonyulásuk, hanem mint alárendelődésük olyan viszonyoknak, amelyek tőlük függetlenül fennállnak és a közömbös egyének egymással való ütközéséből keletkeznek. A tevékenységek és termékek általános cseréje, ami minden egyes egyén számára életfeltétellé vált, kölcsönös összefüggésük, nekik maguknak idegenül, függetlenül, dologként jelenik meg. A csereértékben a személyek társadalmi vonatkozása a dolgok társadalmi viszonyulásává változott át; a személyi tehetség dologi tehetősséggé. Minél kevesebb társadalmi erővel bír a csereeszköz, minél inkább összefügg még a közvetlen munkatermék természetével és a cserélők közvetlen szükségleteivel, annál nagyobbnak kell lennie még azon közösség erejének, amely az egyéneket összeköti – patriarchális viszony, antik közösség, feudalizmus és céhrendszer…

Személyi függőségi viszonyok (eleinte egészen természetadta módon) az első társadalmi formák, amelyekben az emberi termelékenység csak csekély mértékben és elszigetelt pontokon fejlődik. Dologi függőségre alapozott személyi függetlenség, ez a második nagy forma, amelyben először alakul ki az általános társadalmi anyagcserének, az egyetemes vonatkozásoknak, mindenoldalú szükségleteknek és egyetemes képességeknek egy rendszere. Szabad egyéniség, amely az egyének egyetemes fejlődésére és közösségi, társadalmi termelékenységük mint társadalmi képességük alárendelésére alapozódik, ez a harmadik fok. A második hozza létre a harmadiknak a feltételeit…

Maga az a szükségszerűség, hogy az egyének termékét vagy tevékenységét először át kell változtatni a csereérték formájává, pénzzé, hogy ebben a dologi formában megkapja és bebizonyítsa társadalmi hatalmát, kétfélét bizonyít: 1. hogy az egyének már csak a társadalom számára és a társadalomban termelnek; 2. hogy termelésük nem közvetlenül társadalmi, nem a munkát magán belül elosztó társulás gyümölcse. Az egyének be vannak sorolva a társadalmi termelés alá, amely mint végzet rajtuk kívül létezik; de a társadalmi termelés nincs besorolva az egyének alá, akik mint közös képességüket kezelnék.” (A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai /1857–1858/; MEM 46. I. 74-76. o.)

“Mire lyukad ki a tőke eredeti felhalmozása, azaz a tőke történelmi keletkezése? Amennyiben nem rabszolgáknak és jobbágyoknak közvetlen átváltoztatása bérmunkásokká, tehát puszta formaváltoztatás, annyiban a közvetlen termelők kisajátítását, azaz a saját munkán nyugvó magántulajdon megszüntetését jelenti csupán…

A munkás magántulajdona termelési eszközei felett az alapzata a kisüzemnek, a kisüzem pedig egyik szükséges feltétele annak, hogy a társadalmi termelés és magának a munkásnak a szabad egyénisége kifejlődjék. Igaz, hogy ez a termelési mód megvan a rabszolgaságon, a jobbágyságon és más függőségi viszonyokon belül is. De csak ott virágzik, ott fejti ki teljes energiáját, ott hódítja meg a neki megfelelő klasszikus formát, ahol a munkás szabad magántulajdonosa önmaga kezelte munkafeltételeinek, a paraszt a földnek, melyet megművel, a kézműves a szerszámnak, amelyen virtuóz módon játszik…

A tőkés termelési módból eredő tőkés elsajátítási mód, ennélfogva a tőkés magántulajdon az első tagadása az egyéni, a saját munkán alapuló magántulajdonnak. De a tőkés termelés egy természeti folyamat szükségszerűségével létrehozza saját tagadását. Ez a tagadás tagadása. Ez nem állítja vissza a magántulajdont, de helyreállítja az egyéni tulajdont a tőkés korszak vívmánya: a kooperáció és a földnek valamint a maga a munka által termelt termelési eszközöknek a közös birtoklása alapzatán.” (A tőke I. /1863–1865/; MEM 23. 711-713. o.)

2. OSZTÁLYHARC A PREKAPITALIZMUSBAN

“Az antik világ osztályharca főleg a hitelezők és adósok közötti harc formájában folyik, és Rómában a plebejus adós pusztulásával végződik, akit rabszolgával helyettesítenek. A középkorban a harc a feudális adós pusztulásával végződik, aki elveszti politikai hatalmát ennek gazdasági bázisával együtt. De a pénzforma – s a hitelező és adós viszonyának pénzviszony-formája van – itt csak mélyebben fekvő gazdasági életfeltételek antagonizmusát tükrözi vissza.” (A tőke I. /1863–1865/; MEM 23. 131. o.)

3. ÁLLAM ÉS TÁRSADALOM; POLITIKAI FORRADALOM VAGY TÁRSADALMI FORRADALOM

“A biztonság – a polgári társadalom legfőbb társadalmi fogalma – a rendőrség fogalma, amely szerint az egész társadalom csak azért van, hogy minden egyes tagja számára garantálja személyének, jogainak és tulajdonának megőrzését. Hegel ebben az értelemben nevezi a polgári társadalmat “a szükség- és értelemállamnak”.

A biztonság fogalma révén a polgári társadalom nem emelkedik felül önzésén. A biztonság, ellenkezőleg, az önzés biztosítása.

Az úgynevezett emberi jogok egyike sem megy túl tehát az önző emberen, az emberen mint a polgári társadalom tagján, azaz mint az önmagába, magánérdekébe és magánönkényébe visszahúzódott, s a közösségtől elkülönült egyénen. Nemcsak hogy az embert e jogokban nem az emberi nem lényének fogják fel, hanem ellenkezőleg, az emberi nem élete maga, a társadalom úgy jelenik meg, mint az egyének számára külsőleges keret, mint eredeti önállóságuk korlátozása. Az egyéneket összetartó egyetlen kötelék a természeti szükségszerűség, a szükséglet és a magánérdek, tulajdonuknak és önző személyüknek megőrzése…

A polgári társadalom csak a keresztény világban teljesedik ki. Csak a kereszténység uralma alatt (amely minden nemzeti, természetes, erkölcsi és elméleti viszonyt külsőlegessé tesz az ember számára) válhatott el teljesen a polgári társadalom az állami élettől, téphette szét az ember összes emberi-társadalmi kötelékeit, tehette az önzést, a haszonleső szükségletet ezen emberi-társadalmi kötelékek helyébe, bonthatta fel az emberi világot atomisztikus, egymással ellenségesen szembenálló egyének világára.

A kereszténység a zsidóságból fakadt. Ismét a zsidóságba bomlott fel. A keresztény kezdettől fogva a teoretizáló zsidó volt, ezért a zsidó a gyakorlati keresztény, s a gyakorlati keresztény ismét zsidóvá lett.

A kereszténység a reális zsidóságot csak látszatra küzdötte le. Túlságosan előkelő, túlságosan spiritualisztikus volt ahhoz, hogy a gyakorlati szükséglet nyerseségét másként küszöbölje ki, mint úgy, hogy a kék égbe emelte fel.

A kereszténység a zsidóság kifinomodott gondolata, a zsidóság a kereszténység közönséges hasznosítása, de ez a hasznosítás csak akkor válhatott általánossá, miután a kereszténység mint a kész vallás elméletileg kiteljesítette az embernek magától és a természettől való önelidegenülését…

A zsidó zsidó módon emancipálta magát, nemcsak azáltal, hogy elsajátította a pénzhatalmat, hanem azáltal, hogy a pénz az ő révén és őnélküle is világhatalommá, a gyakorlati zsidó szellem pedig a keresztény népek gyakorlati szellemévé vált. A zsidók annyiban emancipálták magukat, amennyiben a keresztények zsidókká lettek…

A zsidó, aki különös tagként áll a polgári társadalomban, csak a polgári társadalom zsidó voltának különös megjelenése…

A keresztény üdvözülési önzés a maga kiteljesedett gyakorlatában szükségképpen a zsidó testi önzésébe csap át, a mennyei szükséglet a földibe, a szubjektivizmus a haszonlesésbe. Mi a zsidó szívósságát nem vallásából magyarázzuk, hanem inkább vallása emberi alapjából, a gyakorlati szükségletből, az önzésből.

Mivel a zsidó reális lényege a polgári társadalomban általánosan megvalósult, világiasult, ezért a polgári társadalom nem győzhette meg a zsidót vallási lényegének – amely nem egyéb a gyakorlati szükséglet eszményi szemléleténél – nem-valóságosságáról. Tehát nemcsak a Mózes öt könyvében vagy a Talmudban, a mai társadalomban is megtaláljuk a mai zsidó lényegét, nem mint absztrakt, hanem mint nagyon is empirikus lényeget, nemcsak mint a zsidó korlátoltságát, hanem mint a társadalom zsidó korlátoltságát.

Mihelyt a társadalomnak sikerül a zsidóság empirikus lényegét, a kufárkodást és előfeltételeit megszüntetni, a zsidó lehetetlenné vált, mert tudatának nincs többé tárgya, mert a zsidóság szubjektív bázisa, a gyakorlati szükséglet emberiesült, mert az ember egyéni érzéki létezése és emberi-társadalmi létezése közti konfliktus megszűnt…

A kufárkodás és a pénz alól való emancipáció volna korunk önemancipációja…

Minden emancipáció az emberi világnak, a viszonyoknak visszavezetése magára az emberre.

A politikai emancipáció az ember redukálása egyrészt a polgári társadalom tagjára, az önző független egyénre, másrészt az állampolgárra, az erkölcsi személyre.

Csak ha a valóságos egyéni ember visszafogadja magába az absztrakt állampolgárt és mint egyéni ember, a maga empirikus életében, a maga egyéni munkájában, a maga egyéni viszonyai között az emberi nem lényévé vált, csak ha az ember a maga “force propre-jait” [saját erőit] társadalmi erőkként ismerte fel és szervezte meg, s ennélfogva a társadalmi erőt nem választja el többé magától a politikai erő alakjában, csak akkor valósult meg az emberi emancipáció.” (A zsidókérdéshez /1843/; MEM 1. 367-377. o. alapján)

“Az a közösség, amelytől a munkás el van szigetelve, egészen más realitású és egészen más terjedelmű közösség, mint a politikai közösség. Ez a közösség, amelytől a munkást saját munkája választja el, maga az élet, a fizikai és szellemi élet, az emberi erkölcsiség, az emberi tevékenység, az emberi élvezet, az emberi lényeg. Az emberi lényeg az emberek igazi közössége. Ahogyan az ettől a lényegtől való szörnyű elszigeteltség aránytalanul többoldalú, elviselhetetlenebb, borzalmasabb, ellentmondásosabb a politikai közösségtől való elszigeteltségnél, úgy ennek az elszigeteltségnek a megszüntetése, és még az ellene való részleges reakció, felkelés is annyival végtelenebb, amennyivel az ember végtelenebb az állampolgárnál, és az emberi élet a politikai életnél. Az ipari felkelés ezért bármily részleges is, egyetemes lelket zár magába: a politikai felkelés bármily egyetemes is, a legkolosszálisabb forma alatt is szűkkeblű szellemet rejt…

Egy szociális forradalom az egésznek az álláspontján van azért, mert – ha csak egy gyári kerületben történnék is meg – az ember tiltakozása az embertelenné vált élet ellen, mert az egyes valóságos egyén álláspontjáról indul ki, mert az a közösség, melynek tőle való elszakítottságára az egyén reagál, az ember igazi közössége, az emberi közösség. Egy forradalom politikai lelke ellenben a politikailag befolyástalan osztályoknak abban a tendenciájában áll, hogy megszüntessék az államiságtól és az uralomtól való elszigeteltségüket. Álláspontja az állam álláspontja, egy elvont egészé, amely csak a valóságos élettől való elszakítottság révén áll fenn, amely elgondolhatatlan az ember általános eszméje és egyéni egzisztenciája közti szervezett ellentét nélkül. Egy politikai lelkű forradalom ezért is szervez – e lélek korlátozott és kettős természetének megfelelően – egy uralkodó kört a társadalomban, a társadalom költségére.” (Kritikai széljegyzetek “Egy porosz” cikkéhez /1844/; MEM 1. 407. o. alapján)

4. A TUDOMÁNYOSSÁGRÓL

“A tőkés és a földtulajdonos alakját semmiképpen sem festem rózsás színben. De személyekről itt csak annyiban van szó, amennyiben azok gazdasági kategóriák megszemélyesítői, meghatározott osztályviszonyok és -érdekek hordozói. Álláspontom, amely a gazdasági társadalomalakulat fejlődését természettörténeti folyamatként fogja fel, bármely más álláspontnál kevésbé teheti felelőssé az egyént olyan viszonyokért, amelyeknek ő társadalmilag terméke marad, bármennyire föléjük emelkedhet is szubjektíve.” (A tőke I. /1863–1865/; MEM 23. 9. o.)

“A klasszikus gazdaságtan durván cinikus jellege a fennálló állapotok kritikájaként jelenik meg…

Ricardo a maga korában joggal tekinti a tőkés termelési módot a legelőnyösebbnek egyáltalában a termelés számára, a legelőnyösebbnek a gazdagság létrehozására. A termelést a termelés végett akarja, és joggal. Ha azt akarná valaki állítani, mint Ricardo szentimentális ellenfelei tették, hogy a termelés nem mint olyan a cél, akkor elfelejti, hogy a termelés a termelés végett nem egyéb, mint az emberi termelőerők kifejlődése, tehát az emberi természet gazdagságának kifejlődése mint öncél… Hogy az emberi nem képességeinek ez a kifejlődése, bár eleinte az emberi egyedek, sőt emberosztályok többségének rovására megy végbe, végül áttöri ezt az antagonizmust és egybeesik az egyes egyed kifejlődésével, hogy tehát az egyéniség magasabb kifejlődése csak olyan történelmi folyamat árán vásárolható meg, amelyben az egyedeket feláldozzák, ezt nem értik meg, eltekintve az ilyen épületes szemlélődések terméketlenségétől, mivel a nem előnyei az embervilágban, mint az állat- és növényvilágban is, mindig egyedek előnyeinek rovására törnek keresztül, mert a nem ilyen előnyei egybeesnek különös egyedek előnyeivel, s ebben van egyszersmind ezeknek az előnyt élvezőknek az ereje. Ricardo kíméletlensége tehát nemcsak tudományosan becsületes volt, hanem tudományosan kötelező is álláspontja számára. De ezért számára egész közömbös is, hogy a termelőerők továbbfejlődése földtulajdont üt-e agyon vagy munkást. Ha ez a haladás elértékteleníti az ipari burzsoázia tőkéjét, ezt ő éppúgy üdvözli. Ha a munka termelőerejének fejlődése a meglevő állótőkét felére értékteleníti, mi van abban, mondja Ricardo. Az emberi munka termelékenysége megkétszereződött.

Itt van tehát tudományos becsületesség. Ha Ricardo felfogása egészében az ipari burzsoázia érdekében áll, akkor csak mert és amennyiben ennek érdeke egybeesik a termelésnek vagy az emberi munka termelő kifejlődésének az érdekével. Ahol ellentétbe kerül vele, ott Ricardo éppoly kíméletlen a burzsoáziával szemben, mint egyébként a proletariátussal és az arisztokráciával szemben.” (A tőke IV. Értéktöbblet-elméletek /1862–1863/; MEM 26 II. 100-102. o.)

“A filozófus eszméket termel, a költő költeményeket, a lelkész prédikációkat, a professzor kézikönyveket stb. A bűnöző bűntettet termel. Ha közelebbről szemügyre vesszük ez utóbbi termelési ág összefüggését a társadalom egészével, sok előítélettel szakítunk. A bűnöző nemcsak bűntettet termel, hanem a büntetőjogot is, és ezáltal a professzort is, aki előadásokat tart a büntetőjogról, és azonfelül az elmaradhatatlan kézikönyvet, amelyben ugyanez a professzor előadásait mint “árut” az általános piacra dobja. Ezzel gyarapodik a nemzeti gazdagság, nem is beszélve arról a magánélvezetről, amelyet – mint egy szavahihető tanú, Roscher professzor úr mondja nekünk – a kézikönyv kézirata magának a szerzőjének nyújt.

A bűnöző termeli továbbá az egész rendőrséget és büntetőbíróságot, fogdmegeket, bírákat, hóhérokat, esküdteket stb.; és mindezek a különböző iparágak, amelyek a társadalmi munkamegosztás megannyi kategóriái, kifejlesztik az emberi szellem különféle képességeit, új szükségleteket hoznak létre és kielégítésük új módjait. A kínvallatás egymaga is a legelmésebb mechanikai találmányokra adott indítékot, és szerszámainak termelésében tisztes kézművesek tömegét foglalkoztatta.

A bűnöző benyomást termel, részben erkölcsi, részben tragikus benyomást, mikor hogy, és ilymódon “szolgálatot” tesz a közönség erkölcsi és esztétikai érzései mozgásának. Nemcsak büntetőjogi kézikönyveket termel, nemcsak büntetőtörvénykönyveket és ezzel büntetőtörvényhozókat, hanem művészetet is, szépirodalmat, regényeket, sőt tragédiákat, ahogy ezt nemcsak Müllner “Bűn”-je és Schiller “Haramiák”-ja, hanem még az “Oidipusz” és a “lII. Richárd” is bizonyítja. A bűnöző megtöri a polgári élet egyhangúságát és köznapi biztonságát. Ezzel megóvja a pangástól, és előidézi azt a nyugtalan feszültséget és mozgalmasságot, amely nélkül még a konkurencia ösztökéje is eltompulna. Így megsarkantyúzza a termelőerőket. A bűnözés a fölösszámú népesség egy részét elvonja a munkapiacról és ezzel csökkenti a munkások közti konkurenciát, bizonyos fokig megakadályozza a munkabérnek a minimum alá süllyedését, a bűnözés elleni harc viszont ugyanezen népesség egy másik részét szívja fel. Ilymódon a bűnöző úgy jelenik meg, mint egyike azon természetes “kiegyenlítéseknek”, amelyek létrehozzák a helyes színvonalat és “hasznos” foglalkozási ágak egész távlatát tárják fel.

A részletekig kimutatható a bűnözők kihatása a termelőerő fejlődésére. Vajon a zárak elérték volna mai tökéletességüket, ha nincsenek tolvajok? Vajon a bankjegygyártás elérte volna mostani tökélyét, ha nincsenek pénzhamisítók? Vajon a mikroszkóp utat talált volna a mindennapi kereskedelem területére (lásd Babbage), ha nincsenek kereskedelmi csalások? Vajon a gyakorlati kémia nem köszönhet-e ugyanannyit az áruhamisításnak és a felfedezésére irányuló törekvésnek, mint a tisztes termelői buzgalomnak? A bűnözés a tulajdon elleni támadás új meg új eszközeivel a védelem új meg új eszközeit hívja életre és ezáltal ugyanolyan termelően hat, mint a gépek feltalálására a sztrájkok. És, ha elhagyjuk a magánbűnözés területét: vajon nemzeti bűnözés nélkül létrejött volna valaha a világpiac? Sőt, akár csak maguk a nemzetek is? És vajon a bűn fája nem egyszersmind a tudás fája is Ádám napjaitól fogva? Mandeville a “Fable of the Bees’”-ben (1705) már kimutatta minden lehető foglalkozás stb. termelő voltát és egyáltalában ennek az egész érvelésnek a tendenciáját: ’Amit mi ezen a világon rossznak nevezünk, akár erkölcsi, akár természeti rossznak, az ama nagy elv, amely bennünket társadalmi lényekké tesz, az kivétel nélkül minden szakma és foglalkozás szilárd alapja, élete és támasza (…); itt kell keresnünk minden művészet és tudomány igazi eredetét; és (…) abban a pillanatban, amelyben a rossz megszűnnék, a társadalomnak romlásba kellene dőlnie, ha ugyan fel nem bomlanék teljesen.’ Csak Mandeville természetesen végtelenül bátrabb és becsületesebb volt, mint a polgári társadalom filiszterlelkű apologétái.” (A tőke IV. Értéktöbblet-elméletek /1862–1863/; MEM 26 I. 352-353. o.)

5. KÖRNYEZETROMBOLÁS A KAPITALIZMUSBAN

“A tőkés termelési mód kiteljesíti a mezőgazdaság és az ipar eredeti családi kötelékének széttépését, amely kettejük gyermekien fejletlen alakját átfogta. Egyúttal azonban megteremti az anyagi előfeltételeit egy új, magasabb szintézisnek, a mezőgazdaság és az ipar egyesülésének ellentétesen kimunkált alakjuk alapzatán. A városi népességnek, amelyet nagy központokban halmoz össze, folyton növekvő túlsúlyával a tőkés termelés egyrészt halmozza a társadalom történelmi mozgatóerejét, másrészt megzavarja az ember és a föld közti anyagcserét, azaz az ember által táplálkozási és ruházkodási eszközök formájában elhasznált talajalkatrészek visszatérését a talajba, tehát a talaj tartós termékenységének örök természeti feltételét. Ezzel szétrombolja egyúttal a városi munkások fizikai egészségét és a falusi munkások szellemi életét. De egyúttal azáltal, hogy ennek az anyagcserének pusztán természetadta módon keletkezett körülményeit szétrombolja, rákényszerít arra, hogy ezt az anyagcserét rendszeresen, mint a társadalmi termelés szabályozó törvényét, mégpedig a teljes emberi fejlődésnek megfelelő formában állítsák helyre. A mezőgazdaságban, akár az iparban, a termelési folyamat tőkés átalakulása egyúttal mint a termelők mártíromsága jelenik meg, a munkaeszköz mint a munkás leigázásának eszköze, kizsákmányolásának eszköze és elszegényítésének eszköze, a munkafolyamatok társadalmi kombinációja mint a munkás egyéni elevenségének, szabadságának és önállóságának szervezett elnyomása. A mezőgazdasági munkások nagyobb területeken való szétszórása egyúttal megtöri ellenállóerejüket, míg a koncentráció a városi munkásokét fokozza. Mint a városi iparban, a modern mezőgazdaságban is a munka fokozott termelőerejét és nagyobb folyósítását magának a munkaerőnek elpusztítása és elsenyvesztése árán vásárolják meg. És a tőkés mezőgazdaság minden haladása nemcsak abban a művészetben haladás, hogy a munkást, hanem egyszersmind abban a művészetben is, hogy a talajt megrabolják, minden haladás a talaj termékenységének egy adott időközre való fokozásában egyszersmind haladás e termékenység tartós forrásainak elpusztításában. Minél inkább indul ki egy ország, mint például az Észak-Amerikai Egyesült Államok, a nagyiparból mint fejlődésének mögöttes alapjából, annál gyorsabb ez a szétrombolási folyamat. A tőkés termelés tehát csak azáltal fejleszti a társadalmi termelési folyamat technikáját és kombinációját, hogy egyúttal aláássa minden gazdagság kútforrásait: a földet és a munkást.” (A tőke I. /1863–1865/; MEM 23. 471. o.)

“Egy magasabb gazdasági társadalomalakulat álláspontjáról az, hogy a földgolyó egyes egyének magántulajdonában van, éppoly képtelenségnek fog látszani, mint az, hogy az egyik ember a másik magántulajdonában van. Még egy egész társadalom, egy nemzet, sőt az egyidőben létező összes társadalmak együttvéve sem tulajdonosai a földnek. Csak birtokosai, haszonélvezői annak és mint boni patres familias [jó családapák] kötelesek jobb állapotban hagyni örökül a következő nemzedékeknek.” (A tőke III. /1864–1865/; MEM 25. 731. o.)

6. A TőKÉS TERMELÉSI MÓD MEGSZÜNTETÉSE A TőKÉS TERMELÉSI MÓDON BELÜL (hitelrendszer; részvénytársaságok; szövetkezeti gyárak)

“A hitel meggyorsítja a forgalom, vagyis az áruátalakulás, továbbá a tőke átalakulása egyes fázisait, s ezáltal meggyorsítja egyáltalában az újratermelési folyamatot. (Másrészt a hitel lehetővé teszi a vétel és eladás aktusainak hosszabb ideig tartó szétválasztását s ezért bázisul szolgál a spekulációnak.) Csökkenti a tartalékalapot, ami két szempontból vehető számításba: egyrészt mint a forgó közeg csökkenése, másrészt mint a tőke azon részének korlátozása, amelynek állandóan pénzformában kell léteznie.

Részvénytársaságok alakulnak. Ezáltal:

1. A termelés szintje roppantul kibővül és olyan vállalatok keletkeznek, amelyek egyes tőkék számára lehetetlenek volnának. Ugyanakkor olyan vállalatok, amelyek azelőtt kincstári vállalatok voltak, társadalmiakká lesznek.

2. A tőke, amely magán-valóan a termelés társadalmi módján nyugszik, s termelési eszközök és munkaerők társadalmi koncentrációját előfeltételezi, itt közvetlenül társadalmi tőke (közvetlenül társult egyének tőkéje) formáját ölti, ellentétben a magántőkével, s vállalatai mint társadalmi vállalatok lépnek fel, ellentétben a magánvállalatokkal. Ez a tőkének mint magántulajdonnak a megszüntetése a tőkés termelési mód határain belül.

3. A valóban működő tőkés puszta igazgatóvá, idegen tőke kezelőjévé, a tőketulajdonosok pedig puszta tulajdonosokká, puszta pénztőkésekké változnak át. Még ha az osztalék, amelyet kapnak, magában foglalja is a kamatot és a vállalkozói nyereséget, azaz a teljes profitot (mert az igazgató fizetése pusztán munkabér, vagy az kell hogy legyen, egy bizonyos fajta tanult munkáért, amelynek ára éppúgy a munkapiacon szabályozódik, mint minden egyéb munkáé), akkor is ezt a teljes profitot csak kamatformában kapják, azaz pusztán mint térítést a tőketulajdonért, amely most éppúgy elválik a valóságos újratermelési folyamatban betöltött funkciótól, mint ez a funkció, az igazgató személyében, a tőketulajdontól. A profit úgy jelentkezik (már nemcsak egy része, a kamat, amely a kölcsönvevő profitjából meríti jogosultságát), mint idegen többletmunka puszta elsajátítása, amely abból származik, hogy a termelési eszközök tőkévé válnak, azaz a valóságos termelőkkel szemben elidegenülnek, mint idegen tulajdon ellentétbe kerülnek valamennyi, a termelésben valóban tevékenykedő egyénnel, az igazgatótól egészen az utolsó napszámosig. A részvénytársaságokban a funkció elválik a tőketulajdontól, tehát a munka is teljesen elválik a termelési eszközök és a többletmunka tulajdonától…

Ez a tőkés termelési mód megszüntetése magán a tőkés termelési módon belül, s ezért önmagát megszüntető ellentmondás, amely nyilvánvalóan egy új termelési formához való átmeneti pontként mutatkozik. Ilyen ellentmondásként mutatkozik aztán megjelenésében is. Bizonyos szférákban megteremti a monopóliumot és ezért kihívja az állami beavatkozást. Reprodukál egy új fináncarisztokráciát, élősdiek egy új fajtáját, tervkovácsok, gründolók és pusztán névleges igazgatók alakjában; a szédelgés és csalás egész rendszerét a gründolással, részvénykibocsátással és részvényekkel való kereskedéssel kapcsolatban. Olyan magántermelés ez, amelyet nem ellenőriz a magántulajdon.

Eltekintve a részvényrendszertől – amely a tőkés magánipar megszüntetése magának a tőkés rendszernek az alapzatán, s amely abban a mértékben, ahogyan elterjed és új termelési szférákat ragad meg, megsemmisíti a magánipart –, a hitel az egyes tőkésnek vagy annak, aki tőkésnek számít, bizonyos korlátok között abszolút rendelkezést ad idegen tőke és idegen tulajdon, s ezáltal idegen munka felett. A társadalmi, nem saját tőke feletti rendelkezés lehetővé teszi, hogy társadalmi munka felett rendelkezzék. Maga az a tőke, amellyel valaki a valóságban vagy a közönség véleménye szerint bír, már csak bázisa a hitelfelépítménynek. Különösen áll ez a nagykereskedelemre, amelynek kezén a társadalmi termék legnagyobb része áthalad. Itt minden mérce, minden a tőkés termelési módban többé-kevésbé még jogosult magyarázat eltűnik. Amit a spekuláló nagykereskedő kockáztat, az társadalmi tulajdon, nem az ő tulajdona. Ugyancsak ízetlenné válik az a frázis, amely a tőke eredetét a takarékosságból magyarázza, mert a spekuláns éppen azt kívánja, hogy máson takarékoskodjanak számára. A másik frázist, az önmegtartóztatásról, a tőkés fényűzése csapja arcul, ez most maga is hiteleszközzé válik. Elképzelések, amelyeknek a tőkés termelés kevésbé fejlett fokán még van némi értelmük, itt teljesen értelmetlenné válnak. Siker és sikertelenség itt egyaránt a tőkék centralizációjához és ennélfogva a legnagyobb méretű kisajátításhoz vezet. A kisajátítás itt a közvetlen termelőkről átterjed magukra a kis- és középtőkésekre. Ez a kisajátítás kiindulópontja a tőkés termelési módnak; ez utóbbinak az a célja, hogy a kisajátítást megvalósítsa, éspedig hogy végső soron minden egyest megfosszon a termelési eszközöktől, amelyek a társadalmi termelés fejlődésével nem a magántermelés eszközei és termékei többé, s már csak a társult termelőknek lehetnek termelési eszközei, ennélfogva társadalmi tulajdonai, ahogy azok az ő társadalmi termékeik. Ez a kisajátítás azonban magában a tőkés rendszerben ellentétes alakban jelenik meg, mint a társadalmi tulajdon kevesek által való elsajátítása; s a hitel e keveseknek mindinkább puszta szerencselovag-jelleget ad. Minthogy a tulajdon itt a részvény formájában létezik, mozgása és átruházása merőben a tőzsdejáték eredményévé lesz, ebben a játékban pedig a cápák elnyelik a kis halakat, s a tőzsdei farkasok felfalják a bárányokat. A részvényrendszerben már ellentét létezik a régi formával szemben, melyben a társadalmi termelési eszköz egyéni tulajdonként jelenik meg; de a részvényformává való átváltozás maga is még a tőkés korlátok foglya marad; ennélfogva ahelyett, hogy megszüntetné a társadalmi jellegű gazdagság és magángazdagság közti ellentétet, csak újabb alakban fejleszti ki azt.

A munkások szövetkezeti gyárai, a régi formán belül, az első áttörései a régi formának, bár valóságos szervezetükben természetesen mindenütt újratermelik és újra kell termelniök a fennálló rendszer valamennyi fogyatékosságát. A tőke és a munka közötti ellentét azonban ezekben az üzemekben megszűnt, habár egyelőre csak abban a formában, hogy a munkások társulásként saját maguk tőkései, azaz a termelési eszközöket arra használják, hogy saját munkájukat értékesítsék. Ezek a gyárak megmutatják, hogy az anyagi termelőerők és a nekik megfelelő társadalmi termelési formák bizonyos fejlettségi fokán hogyan alakul ki és fejlődik egy termelési módból természetszerűen egy új termelési mód. A tőkés termelési módból származó gyárrendszer nélkül a szövetkezeti gyár nem fejlődhetne ki, s éppúgy az ugyanezen termelési módból származó hitelrendszer nélkül sem. Az utóbbi, amiként a fő bázisa annak, hogy a tőkés magánvállalatok fokozatosan tőkés részvénytársaságokká változnak át, éppúgy ahhoz is nyújtja az eszközöket, hogy a szövetkezeti vállalatok fokozatosan többé-kevésbé nemzeti méretű vállalatokká bővüljenek. A tőkés részvényvállalatokat éppúgy, mint a szövetkezeti gyárakat, átmeneti formáknak kell tekinteni a tőkés termelési módból a társult termelési módba, csakhogy az ellentét az egyikben negatív, a másikban pozitív módon van megszüntetve…

Ha a hitelügy a túltermelés és a túlzott kereskedelmi spekuláció fő előmozdítójaként jelenik meg, ez csak azért van, mert a természeténél fogva rugalmas újratermelési folyamatot itt legszélsőbb határáig erőltetik, éspedig azért erőltetik, mert a társadalmi tőke egy nagy részét olyanok használják fel, akik nem tulajdonosai és akik ennélfogva egészen másképp vágnak neki a dolognak, mint a tulajdonos, aki, amennyiben maga funkcionál, aggodalmasan mérlegeli magántőkéjének korlátait. Ez csak azt mutatja, hogy a tőkének a tőkés termelés antagonisztikus jellegén alapuló értékesítése csak bizonyos pontig engedi meg a valóságos, szabad fejlődést, ténylegesen tehát a termelésnek immanens béklyója és korlátja, amelyet a hitelügy minduntalan áttör.” (A tőke III. /1864–1865/; MEM 25. 415-419. o.)

7. A SZABADSÁG BIRODALMÁRÓL (gazdaságosság; szabad idő; az egyén önmegvalósítása)

“A tőke – és a tőkés csak a megszemélyesített tőke, a termelési folyamatban csak mint a tőke hordozója funkcionál – a neki megfelelő társadalmi termelési folyamatban meghatározott mennyiségű többletmunkát szivattyúz ki a közvetlen termelőkből vagy munkásokból, többletmunkát, melyet egyenérték nélkül kap meg és amely lényegét tekintve mindig kényszermunka, bármennyire úgy jelenik is meg, mint szabad szerződéses megállapodás eredménye. Ez a többletmunka értéktöbbletben mutatkozik, és ez az értéktöbblet egy többlettermékben létezik. Többletmunkának egyáltalában, mint az adott szükségletek mértékét meghaladó munkának, mindig lennie kell. A tőkés rendszerben, miként a rabszolgaság stb. rendszerében csak antagonisztikus formája van és a társadalom egy részének teljes semmittevése egészíti ki. Meghatározott mennyiségű többletmunkát megkövetel a véletlenek elleni biztosítás, az újratermelési folyamat szükségszerű, a szükségletek fejlődésének és a lakosság szaporodásának megfelelő fokozódó bővítése, amit tőkés álláspontról felhalmozásnak neveznek. A tőke egyik civilizáló oldala az, hogy ezt a többletmunkát oly módon és olyan feltételek között kényszeríti ki, melyek a termelőerőknek, a társadalmi viszonyoknak a fejlődése és egy magasabbrendű új alakulat elemeinek megteremtése szempontjából előnyösebbek, mint a korábbi formák, a rabszolgaság, jobbágyság stb. lly módon egyrészt olyan fokra vezet, amelyen a társadalom egy része nem fogja többé a másik rovására kikényszeríteni és monopolizálni a társadalmi fejlődést (beleértve annak anyagi és intellektuális előnyeit); másrészt megteremti olyan viszonyoknak az anyagi eszközeit és csíráját, amelyek a társadalom egy magasabb formájában lehetővé teszik, hogy ezt a többletmunkát az anyagi munkának egyáltalában szentelt idő nagyobb korlátozásával kapcsolják egybe…

A társadalom valódi gazdagsága és újratermelési folyamatának állandó bővítési lehetősége tehát nem a többletmunka hosszától, hanem termelékenységétől és azoknak a termelési feltételeknek többé vagy kevésbé gazdag tartalmától függ, amelyek között ez a munka végbemegy. A szabadság birodalma valójában csupán ott kezdődik, ahol megszűnik az a munka, melyet a nyomor és a külső célszerűség határoz meg; ez a birodalom tehát a dolog természeténél fogva túl van a tulajdonképpeni anyagi termelés szféráján. Miként a vadembernek küzdenie kell a természettel, hogy szükségleteit kielégítse, hogy életét fenntartsa és újratermelje, ugyanúgy kell küzdenie a civilizált embernek is, s ezt kell tennie minden társadalmi formában és minden lehetséges termelési módban. Az ember fejlődésével együtt bővül a természeti szükségszerűség e birodalma, mert bővülnek a szükségletek; de ugyanakkor gyarapodnak a termelőerők is, melyek e szükségleteket kielégítik. A szabadság ezen a területen csak abban állhat, hogy a társadalmasult ember, a társult termelők ésszerűen szabályozzák, közös ellenőrzésük alá vetik ezt a természettel való anyagcseréjüket, ahelyett hogy az mint vak hatalom uralkodna rajtuk; ezt az anyagcserét a legkisebb erőfelhasználással, az emberi természethez legméltóbb és ennek legmegfelelőbb feltételek között hajtják végre. De ez még mindig a szükségszerűség birodalma. Ezen túl kezdődik az az emberi erőkifejtés, amely öncél, a szabadság igazi birodalma, amely azonban csak a szükségszerűség e birodalmán mint bázisán virágozhat ki. Az alapfeltétel a munkanap megrövidítése.” (A tőke III. /1864–1865/; MEM 25. 771-773. o.)

“Abban a mértékben, ahogy a nagyipar kifejlődik, a valóságos gazdagság megteremtése kevésbé függ a munkaidőtől és az alkalmazott munka mennyiségétől, mint azoknak a hatóerőknek a hatalmától, melyeket a munkaidő alatt mozgásba hoznak, és amely maga – ezeknek erőteljes hatékonysága – megint nem áll semmilyen arányban a közvetlen munkaidővel, amelybe termelésük kerül, hanem éppenséggel a tudomány általános állásától és a technológia haladásától, vagyis e tudománynak a termelésre való alkalmazásától függ. (Ennek a tudománynak, különösen a természettudománynak és vele valamennyi többinek, fejlődése maga megint arányban áll az anyagi termelés fejlődésével.) Pl. a mezőgazdaság a materiális anyagcsere tudományának puszta alkalmazása lesz, hogy hogyan szabályozandó ez az anyagcsere a legelőnyösebben az egész társadalomtest számára. A valóságos gazdagság éppen – és ezt a nagyipar felfedi – az alkalmazott munkaidő és a terméke közti roppant aránytalanságban nyilatkozik meg, valamint éppúgy a tiszta elvonatkoztatásra redukált munka és az általa felügyelt termelési folyamat hatalma közti minőségi aránytalanságban. A munka többé nem annyira a termelési folyamatba bezártként jelenik meg, mint inkább az ember őrzőként és szabályozóként viszonyul magához a termelési folyamathoz. (Amit a gépi berendezésről mondottunk, az éppúgy érvényes az emberi tevékenységek kombinációjára és az emberi érintkezés fejlődésére.) Többé a munkás nem iktat be módosított természeti tárgyat középtagként az objektum és maga közé, hanem a természeti folyamatot, amelyet ő iparivá változtat át, iktatja eszközként maga és a szervetlen természet közé, amelyet hatalmába kerít. A munkás a termelési folyamat mellé lép, ahelyett, hogy fő ágense lenne. Ebben az átváltozásban nem a közvetlen munka, amelyet az ember maga végez, nem is az idő, amelyet dolgozik, hanem a saját általános termelőerejének elsajátítása, az, hogy megérti a természetet és uralkodik felette társadalomtestként való létezése révén – egyszóval a társadalmi egyén kifejlődése az, ami a termelés és a gazdagság nagy alappilléreként jelenik meg. Az idegen munkaidő ellopása, amin a mostani gazdagság nyugszik, nyomorúságos alapzatként jelenik meg ezzel az újonnan kifejlődött, maga a nagyipar által létrehozott alapzattal szemben. Mihelyt a munka közvetlen formában többé nem a gazdagság nagy forrása, akkor a munkaidő többé nem mértéke és szükségképp nem mértéke a gazdagságnak és ezért a csereérték a használati értéknek. A tömeg többletmunkája nem feltétele többé az általános gazdagság fejlődésének, éppúgy nem, mint a kevesek munkátlansága az emberi fej általános erői fejlődésének. Ezzel a csereértéken nyugvó termelés összeomlik és maga a közvetlen anyagi termelési folyamat leveti a szűkösség és ellentétesség formáját. Megvalósulhat az egyéniségek szabad fejlődése: nem a szükséges munkaidő redukálása azért, hogy többletmunkát tételezzen, hanem egyáltalában a társadalom szükséges munkájának egy minimumra redukálása, amelynek azután megfelel az egyének művészi, tudományos stb. kiképződése a valamennyiük számára szabaddá vált idő és létrehozott eszközök révén.” (A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai /1857–1858/; MEM 46. II. 168. o. alapján)

“A valódi gazdaságosság – megtakarítás – munkaidő megtakarításában áll (a termelési költségek minimuma (és minimumra redukálása)); de ez a megtakarítás azonos a termelőerő fejlesztésével. Tehát semmiképpen sem az élvezésről való lemondás, hanem a termelésre való erő, képességek kifejlesztése és ezért az élvezés képességeinek, valamint eszközeinek kifejlesztése.

Az élvezés képessége feltétele az élvezésnek, tehát első eszköze annak, és ez a képesség egy egyéni adottság, termelőerő kifejlődése. A munkaidő megtakarítása egyenlő a szabad időnek, azaz az egyén teljes fejlődésére szolgáló időnek a gyarapításával, amely maga mint a legnagyobb termelőerő megint visszahat a munka termelőerejére. Ez a közvetlen termelési folyamat álláspontjáról úgy tekinthető, mint állótőke termelése; lévén ez az állótőke maga az ember. Hogy egyébként maga a közvetlen munkaidő nem maradhat meg az elvont ellentétben a szabad idővel – ahogy a polgári gazdaságtan álláspontjáról megjelenik –, az magától értetődik. A munka nem válhat játékká, ahogy Fourier akarja, akinek nagy érdeme marad, hogy nem az elosztásnak, hanem magának a termelési módnak magasabb formában való megszüntetését mint végső célt kimondta. A szabad idő – amely éppúgy pihenőidő, mint magasabb tevékenységre való idő – a birtokosát természetesen más szubjektummá változtatta, és e más szubjektumként lép ez be azután a közvetlen termelési folyamatba is. Ez az utóbbi egyszersmind diszciplína, a létrejövő emberre való vonatkozásban tekintve, mint ahogy gyakorlás, kísérleti tudomány, anyagilag teremtő és tárgyiasuló tudomány a létrejött emberre való vonatkozásban, akinek fejében a társadalom felhalmozott tudása létezik. Mindkettő számára, amennyiben a munka gyakorlati kézbevételt követel és szabad mozgást, mint a mezőgazdaságban, ez egyszersmind testgyakorlás.” (A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai /1857–1858/; MEM 46. II. 174-175. o.)

“Sok rendelkezésre álló idő teremtése a szükséges munkaidőn kívül egyáltalában a társadalom és mindegyik tagja számára (azaz tér teremtése az egyes ember, ezért egyben a társadalom teljes termelőerőinek kifejlődése számára), a nem-munkaidőnek ez a teremtése úgy jelenik meg a tőke álláspontjáról, akárcsak valamennyi korábbi fokon, mint némelyek nem-munkaideje, szabad ideje. A tőkénél ehhez az járul, hogy a tömeg többletmunkaidejét a művészet és a tudomány minden eszközével növeli, mert gazdagsága közvetlenül a többletmunkaidő elsajátításában áll; mivel célja közvetlenül az érték, nem a használati érték. Ilymódon a tőke, önakarata ellenére, szerszámul szolgál a társadalmilag rendelkezésre álló idő eszközeink megteremtésében, hogy a munkaidőt az egész társadalom számára egy süllyedő minimumra redukálják, és ilymódon mindenki idejét szabaddá tegyék saját fejlődése számára. De a tőke tendenciája mindig az, hogy egyfelől rendelkezésre álló időt hozzon létre, másfelől ezt többletmunkává változtassa át. Ha az előbbi túl jól sikerült neki, akkor többlettermelésben szenved, és akkor a szükséges munkát megszakítják, mert a tőke nem tud többletmunkát értékesíteni. Minél inkább kifejlődik ez az ellentmondás, annál inkább kitűnik, hogy a termelőerők növekedését nem lehet többé idegen többletmunka elsajátításához béklyózni, hanem magának a munkástömegnek kell elsajátítania a maga többletmunkáját. Ha ezt megtette – és ezzel a rendelkezésre álló időnek nincs többé ellentétes létezése –, akkor egyfelől a szükséges munkaidőnek a társadalmi egyén szükségleteiben lesz a mértéke, másfelől a társadalmi termelőerő fedődése olyan gyorsan fog nőni, hogy habár mindenki gazdagságára számítják majd a termelést, mindenkinek a rendelkezésre álló ideje nő. Hiszen a valóságos gazdagság valamennyi egyén kifejlődött termelőereje. Akkor már semmiképpen sem a munkaidő, hanem a rendelkezésre álló idő a gazdagság mértéke.” (A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai /1857–1858/;MEM 46. II. 171-172. o. alapján)

“A tőkés termelési forma kiküszöbölése megengedi, hogy a munkanapot a szükséges munkára korlátozzák… Minél jobban nő a munka termelőereje, annál jobban meg lehet a munkanapot rövidíteni, és minél jobban megrövidítik a munkanapot, annál jobban nőhet a munka intenzitása. Társadalmilag tekintve a munka termelékenysége gazdaságosságával is nő. Ez nemcsak a termelési eszközök gazdaságosabbá tételét foglalja magában, hanem minden haszontalan munka elkerülését is. Jóllehet a tőkés termelési mód minden egyéni vállalkozásban gazdaságosságot kényszerít ki, anarchikus konkurencia-rendszere a társadalmi termelési eszközök és munkaerők legmértéktelenebb eltékozlását hozza létre, nem beszélve számtalan most nélkülözhetetlen, de önmagában véve felesleges funkcióról.

Ha a munka intenzitása és termelőereje adott, akkor a társadalmi munkanapnak az anyagi termeléshez szükséges része annál rövidebb, az egyének szabad, szellemi és társadalmi tevékenysége számára meghódított időrész tehát annál nagyobb, minél egyenletesebben oszlik el a munka a társadalom valamennyi munkaképes tagja között, minél kevésbé tudja egy társadalmi réteg a munka természeti szükségességét önmagáról elhárítani és egy másik rétegre hárítani. A munkanap megrövidítésének abszolút határa ebben az irányban a munka általánossá válása. A tőkés társadalomban azáltal termelnek szabadidőt egy osztály számára, hogy a tömegek egész életidejét munkaidővé változtatják át.” (A tőke I. /1863–1865/; MEM 23. 492-493. o.)

“Minden tőkés azt kívánja ugyan, hogy az ő munkásai takarékoskodjanak, de csak az övéi, mert ezek mint munkások állnak szemben vele; semmiképpen nem a munkások világának többi része, mivel ezek mint fogyasztók állnak vele szemben. Ezért minden ‘jámbor’ szólam ellenére minden eszközt felkutat, hogy fogyasztásra sarkallja őket, új vonzerőt adjon áruinak, új szükségleteket tukmáljon rájuk.” (A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai /1857–1858/;MEM 46. I. 189. o.)

“Holmi disznó alak mással fésülteti magát vagy vágatja a körmét ahelyett, hogy maga tenné ezt, vagy egy rókavadászó uraság ahelyett, hogy önmaga lovásza volna, lovászt alkalmaz, vagy egy haspók ahelyett, hogy maga főzne, szakácsot tart…

A rendőr megtakarítja nekem azt az időt, hogy önmagam zsandárja legyek, a katona, hogy önmagamat védelmezzem, a kormányzati férfiú, hogy önmagamat kormányozzam, a cipőtisztító, hogy önmagam tisztítsam a cipőmet, a pap azt az időt, hogy gondolkozzam stb…

Ha ezek a ‘szolgálatok’ kellemesek, akkor néha az úr végzi el őket a szolga számára, amint bizonyítja a jus primae noctis, bizonyítja a kormányzás fáradsága stb., melyet az urak régidőktől fogva magukra vállaltak. Ezzel azonban korántsem szűnt meg a termelő és a nem-termelő munka közti különbség, hanem a különbség maga is a munka megosztásának eredményeként jelenik meg.” (A tőke IV. Értéktöbblet-elméletek /1862–1863/; MEM 26. I. 262-263. o. alapján)

“Ha holnap a munkát általánosan ésszerű mértékre korlátoznák, továbbá a munkásosztály különböző rétegei számára kor és nem szerint megfelelően fokozatosan osztanák el, akkor a meglevő munkásnépesség teljesen elégtelen volna ahhoz, hogy a nemzeti termelést a mostani méretekben tovább folytassa. A most ‘nem-termelő’ munkások nagy többségét ‘termelőkké’ kellene változtatni.” (A tőke I. /1863–1865/; MEM 23. 595. o.)

“Az egyénnek – ’egészségének, erejének, tevékenységének, ügyességének, jártasságának normális állapotában’ – szükséglete a munkának és a nyugalom megszüntetésének egy normális adagja is… Persze maga a munka mértéke úgy jelenik meg, mint ami külsőleg adott, az elérendő cél és azon akadályok révén, amelyeket eléréséhez a munkának le kell küzdenie. Azonban akadályoknak ez a leküzdése magán-valóan a szabadság tevékenykedése – és hogy továbbá a külső célok a pusztán külső természeti szükségszerűség látszatát levetve maradnak meg és mint olyan célokat tűzik ki őket, amelyeket csak maga az egyén tűz ki – tehát mint a szubjektum önmegvalósítása, tárgyiasulása, ezért mint reális szabadság, amelynek akciója éppen a munka…

Hogy a munka vonzó munka, az egyén önmegvalósítása legyen, semmiképpen sem jelenti azt, hogy puszta mulatság legyen, puszta szórakozás, ahogy Fourier erős grizettes naivitással felfogja. A valóban szabad munkálkodás, például zeneszerzés egyszersmind átkozottul komoly dolog, igen intenzív erőfeszítés. Az anyagi termelés munkája ezt a jelleget csak azáltal kaphatja meg, hogy 1. társadalmi jellege tételezve van, 2. hogy tudományos jellegű, hogy egyszersmind általános munka, az embernek nem mint meghatározottan idomított természeti erőnek az erőfeszítése, hanem mint olyan szubjektumnak, amely a termelési folyamatban nem pusztán természeti, természetadta formában, hanem mint az összes természeti erőket szabályozó tevékenység jelenik meg.” (A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai /1857–1858/; MEM 46. II. 85-86. o.)