A kilencvenes években a magyar foci látszólagos professzionalizálódáson ment keresztül. Hasonlóan más társadalmi és gazdasági területekhez, ezen a téren is tovább nőtt leszakadásunk a Nyugattól. A szakmai és morális válságba jutott hazai foci rendkívül hátrányos feltételek mellett kapcsolódhat be a nemzetközi futball vérkeringésébe.

Krausz Tamás az "Eszmélet " 42. számában megjelent vitaindító cikke abból az állításból indul ki,

"hogy kevés olyan, a futballhoz hasonló társadalmi-történelmi jelenség van, amelyben ilyen koncentráltan vizsgálhatók a társadalomfejlődés alapkérdései."

Ez az állítás önmagában is indokolta, hogy a labdarúgás megoldhatatlannak tűnő mély válságának elemzése a sport-szakmai kérdések köréből a társadalompolitikai fórumok asztalára került. A vitaindítónak tökéletesen igaza van abban, hogy a rendszerváltás, amely a globalizálódó pénztőke számára a labdarúgásban is szabad utat eredményezett, tovább mélyítette a rendszerváltás küszöbére érkezett, szinte gyógyíthatatlan válságban szenvedő magyar labdarúgás katasztrofális helyzetét. Figyelembe véve, hogy a magyar labdarúgás gyorsuló ütemben megnyilvánuló ellehetetlenülése több, mint öt évtizedes folyamat következménye, pontosításra szorul az a politikai diagnózis, amely a labdarúgás válságát összekapcsolja a rendszerváltás kritikájával.

Az Eszmélet által szervezett kerekasztal vitában látszólag a bennfentesség álarcában veszek részt. Több, mint három évtizede vezetőségi tagja, egy éve tanár elnöke vagyok az 1897-ben alapított, az első magyarországi "football" bajnokságon résztvett csapatnak, a "Műegyetemi Atlétikai és Football Club" (MAFC) labdarúgó szakosztályának. Talán nincs a nemzetközi mezőnyben egyetlen olyan sporttársadalom sem, amelyben a vázolt kultúrtörténeti klub ilyen mértékben a labdarúgás perifériájára került volna. Ez a körülmény megengedi, hogy hozzászólásom a bennfentesség elfogultságától függetlenítve "outsider" legyen. Az egyetemi-főiskolai labdarúgás méltatlanul elhanyagolt helyzete nem tekinthető közvetlen előidézőjének a hazai futball katasztrofális válságának. Ugyanakkor a diák-labdarúgással kapcsolatban tapasztalható szemlélettorzulás lehetőséget biztosít a futballválság anatómiájának megértéséhez. Megítélésem szerint a labdarúgás ezredfordulóra kiteljesedett katasztrofális válsága nem a labdarúgás megváltozott szerepköréből, hanem a sport társadalompolitikai hátterének "megerőszakolásából" fakad. Természetes jelenség az, amikor a társadalom szerkezetét tükröző politikai élet gyökeres változása "begyűrűzik" az arra élénken reagáló labdarúgás alrendszerébe. Ugyanakkor, mint azt a két világháború közötti példa igazolja, a labdarúgás struktúráját érintő gyökeres változást is lehet megrázkódtatás mentesen, evolutív módon biztosítani.

A Horthy rendszer labdarúgásra irányuló sportpolitikája tökéletesen idomult a keresztény középosztály kiváltságait megőrző, a társadalmi mobilitást fékező, a parlamenti polgári demokráciát mímelő jobboldali autokratikus politikai gyakorlathoz. A futball iránt megnyilvánuló tömegméretű érdeklődés a labdarúgást a politika el nem hanyagolható eszközévé kényszerítette. A magyarországi jobboldali kurzus konszolidációját követő másfél évtizedben a labdarúgás iránti politikai törekvések mellett az üzleti szempontok érvényesítésére fontos, de csak kiegészítő szerep hárult. Nem gyengíti a fenti állítást a nemzetközi labdarúgás élvonalában megjelenő professzionalizmus, amely közel öt évtizeddel előbb törte meg a többi sportágban tovább élő coubertini amatőr élsport egyeduralmát, a profi és amatőr labdarúgás békés szimbiózisát hozva létre. A vázolt szervezeti megoldás tökéletesen megfelelt a dolgozó osztályok társadalmi mobilitását korlátozó keresztény középosztály kiváltságait védelmező avítt politikai érdekeinek.

A labdarúgás iránt fizetőképes kereslet formájában realizálható jelentős méretű igény kielégítése, illetve a bevonható játékosállomány többségének szociális helyzete az "úri passzióból űzött sport" kategóriájából az egzisztenciát biztosító foglalkozás körébe emelte e sportágat. A vázolt szervezeti megoldás pontosan tükrözte a – baloldali munkásérdekeket és az ultra jobboldali populista nézeteket elutasító – polgárinak nem nevezhető ókonzervatív politika ízlésvilágát. Egyrészt egyetlen perspektívát és egzisztenciális kitörési lehetőséget biztosított a kulturális és oktatási kiváltságoktól elzárt dolgozó fiatalok számára. Másrészt a futball, átvéve a "panem et circensem" funkcióját, jelentős, kilátástalan helyzetben lévő rétegeket vont el a populista demagógiát alkalmazó ultra jobboldali politika vonzásköréből. A professzionalizmus megjelenését a labdarúgásban a profi és amatőr liga megszervezése reprezentálta. A harmincas évtizedben megvalósított átszervezés pozitívumát a napjainkban megismételt akció működésképtelensége minősíti. A professzionalizmus bevezetésének rendező elvei a következőkben foglalhatók össze:

• a kialakult szerkezet sikeresen oldotta meg a labdarúgás önfinanszírozását;
• a profi és amatőr státusú labdarúgók elkülönítését nem az egyesületek közti hierarchia, hanem a clubok keretében valósította meg;
• legnagyobb pozitívuma az élsport rendkívül széleskörű utánpótlás forrásánakbiztosításában jelölhető meg.

a) A labdarúgásban szereplő reprezentatív profi clubok (Hungária, Ferencváros, Újpest, Kispest) illetve a többnyire a nagyobb városok egyesületei, mint a debreceni Bocskai, a kaposvári Somogy, a Nagyváradi AC, a Szegedi A. K. stb. játékosaik egy részét hivatásos labdarúgó státusra szerződtették.

A labdarúgás élvonalában megjelentek a hazai nagy és középvállalatok által üzemeltetett csapatok, mint például a csepeli WMFC, illetve a Gamma, amelyek vállalati álláslehetőséggel is hozzájárultak a játékos állományuk feltöltéséhez.

A két világháború közti munkaerőpiacon tapasztalható egzisztenciális létbizonytalanság az élvonalbeli labdarúgók számára vonzóvá tette a szolid, de nyugdíjas állást biztosító közüzemek labdarúgó csapatait. Így a negyvenes évtized egyik sikercsapata a Szolnoki MÁV, de megemlíthető az első osztályban szereplő Phőbusz (Újpesti Erőmű csapata), az Elektromos, a BESZKÁRT labdarúgó együttesei.

A harmincas évtized hazai profi labdarúgásának önfinanszírozási lehetősége a következőkkel jellemezhető:

• mivel a nemzetközi méretű játékosáramlásra csak kivételesen, elvétve került sor, ezért a profi labdarúgók díjazása több nagyságrenddel múlta alul napjaink csillagászati magasságot elérő szerződtetési díjait;
• a szervezés rugalmasságát igazolja, hogy nem volt kötelező a klub teljes játékos keretével profi szerződést kötni, lehetővé téve amatőr státusú labdarúgók szerepeltetését;
• a labdarúgó üzletágnak a globalizációs pénztőke által történt felfedezése előtt a profi futball klub pénzügyi eredménye közvetlenül a mérkőzések jegybevételeiben realizálódott. Ez a mai értelemben elhanyagolható bevétel jelentősen haladta meg a labdarúgás viszonylag alacsony működési költségeit, megteremtve ezáltal az állami költségvetés támogatásától függetlenített labdarúgás önfinanszírozó képességét.

b) A játékosok alacsonyabb osztályból felsőbb osztályba irányuló egészséges áramlását elősegítette az a pragmatikus szervezési elv, amely a profi és amatőrök közti választóvonalat nem az egyesületek hierarchikus bajnoki osztálybesorolása alapján határozta meg. A profi klubok keretében fennmaradtak azok amatőr részlegei (MTK, FTC, UTE, WMTK), melyek játékosai – státusváltás illetve igazolás nélkül – szerepeltethetővé váltak klubjuk profi csapatában. Egyetlen megkötés volt, hogy a profi szerződéssel rendelkező játékosok az amatőr liga által szervezett bajnokságban nem vehettek részt. Megjegyzendő, hogy amíg a "Multinacionális Olimpiai Szuperholding" nem szakított totálisan az olimpiai mozgalom coubertini elvével, addig az olimpiai részvétel kizárólag a nemzeti amatőr futball-válogatottak részére volt biztosított.

c) A hazai labdarúgás katasztrofális helyzetét elemezve a legfontosabb tanulság a II. világháború előtti sportpolitika utánpótlást biztosító magatartásából vonható le. A Horthy rendszer avítt osztályszerkezete széleskörű társadalmi rétegek ifjúsága számára a futball által biztosította a szórakozás és az egzisztenciális kitörés lehetőségét. A profi illetve cégcsapatok játékos utánpótlását a grundok kimeríthetetlen forrását felszívó, amatőr alapon működő ún. nevelő egyesületek (UFC, SZAC, III. kerület stb.) közvetítették a labdarúgás élvonala számára. A rendkívül gazdag utánpótlás forrás ellenére a sportpolitika fontos feladatának tekintette az értelmiségi pályára készülő fiatalok labdarúgásának támogatását. Az egyetemi-főiskolai futball klubok jelentős szerepet játszottak az ország labdarúgásában. Ezen túl társadalmi és szakmai figyelemben részesültek a középiskolai diákok számára rendezett KISOK bajnokságok is.

d) A két világháború közötti korszak labdarúgással kapcsolatos értékelése nem lehet teljes a harmincas-negyvenes évtizedben bekövetkezett fordulat ismerete nélkül. A Fehér terror konszolidálására berendezkedett keresztény nemzeti konzervatív jobboldal a II. világháborút kirobbantó német fasizmus befolyása alá került. A magyarországi fasizálódási folyamat előtérbe kerülése a labdarúgás közvetlen "átpolitizálódásában" jelentkezett. Ennek kiváló példáját a szervezett vasmunkások által támogatott VASAS SC labdarúgó csapatának a bajnokság első osztályába kerülése szolgáltatta. A korlátozott anyagi lehetőséggel, illetve szerény tudású, ugyanakkor baloldali elkötelezettségű játékosállománnyal rendelkező lelkes kollektíva – a fasizálódási sportpolitika minden ármánykodása ellenére – alkalmasnak bizonyult a nála összehasonlíthatatlanul kedvezőbb anyagi feltételekkel és játékosállománnyal rendelkező élcsapatokkal szembeni helytállásra. A Vasas labdarúgó mérkőzései antifasiszta, háborúellenes politikai demonstrációkká váltak. Az 1944. március 19-ét követő német megszállás megmutatta a hazai fasiszta sportpolitika igazi arcát. Ez kinevezett kormánybiztos által a baloldali szakszervezeti csapat autonómiájának felszámolásában, nevének, klub színének megváltoztatásában realizálódott. A német fasizmussal kollaboráló magyar sportpolitika a zsidó "Endlösung" előjátékaként betiltotta a zsidó polgárság által favorizált Hungária (MTK) sport klubot.

A labdarúgás "szocialista átalakításának" paradoxona

A negyvenes-ötvenes évtized fordulóján végrehajtott, hatókörét tekintve totális, módszerében radikális voluntarista átszervezés nem kerülhette el a labdarúgás szervezetét sem. A hazai autokratikus sportpolitikának a bürokratikus centralizmus elvén alapuló államosítása – a többi sportegyesülethez hasonlóan – likvidálta a patinás egyetemi-főiskolai klubokat is, és az egyetem-főiskola mellé szervezett labdarúgó alapszervezeteket a HALADÁS névre hallgató "szervezeti falanszterbe" osztotta be. A futball struktúráját megerőszakoló beavatkozás számlájára két egymással ellentétes hatás írható. Amíg az egyik oldalon alkalmasnak bizonyult ez a struktúra az "arany csapat" megszervezésére, addig az amatőr labdarúgás szétverése révén megalapozta a labdarúgás évek múlva kifejlődött katasztrofális válságát.

A társadalom valamennyi szektorára kiterjedő erőltetett és uniformizált szocialista átszervezési politika a sportot, ezen belül a labdarúgást – a diktatúra jellegének megfelelően – a politika szolgálólányává silányította. Míg azonban a Rákosi-rendszer néhány éves tevékenysége a gazdaság, a társadalom szektorait súlyos válságba sodorta, addig a magyar sport az 1952. évi Helsinki olimpián, a magyar labdarúgás legendás "aranycsapata" pedig 1953-54 között érte el történetének legfényesebb diadalát. Az "aranycsapat" világraszóló eredményét a bürokratikus centralizmus alapján végrehajtott átszervezés tette lehetővé. Ennek legfontosabb jellemzői a következők:

• a legfontosabb változtatást a totális államosításban lehet megjelölni. Ennek értelmében a labdarúgás irányítását az akkori ágazati minisztériumnak megfelelő Sport Minisztérium (OTSH) egyik részlegének hatáskörébe utalta. Ebben a militáns szervezetben Sebes Gusztávnak mint az OTSH elnökhelyettesének személyében összpontosult – a mai értelemben – az MLSZ elnökének, illetve az "aranycsapat" szövetségi kapitányának funkciója;
• a sportirányítás másik lényeges vonását a labdarúgó csapatok illetve a labdarúgók szabad átigazolásának megszüntetésében lehet megjelölni. Így utasításos alapon jelölték ki a csapatok szervezeti hátterét és összeállítását. A korszak két legnagyobb egyesülete a Kispestből átalakított Budapesti Honvéd illetve az MTK-ból átalakított Bástya, amely az Államvédelmi Hatóság csapatának minősült, az UTE-ből átalakított Dózsa pedig a rendőrség csapata lett. Mindhárom egyesület játékosait honvéd, rendőr illetve államvédelmi tiszti rendfokozattal látták el. Arra is volt példa Orbán Viktor jelen elképzelését több évtizeddel megelőzve, hogy egyes csapatokat területileg is átcsoportosítottak. Így került a Kőbányai Dózsa Budapestről Pécsre, Pécsi Dózsa néven, illetve a Légi Erő csapata Szolnokra. A vas és acél országának megfelelően NB I-es minősítéshez jutott a Sztálinváros csapata, amely kezdetben Sztálinvárosi Építők, majd a vasmű felépítése után Dunaújvárosi Vasas névre keresztelődött. (Természetesen a sztálini személyi kultusz feltárása a Sztálinvárosi Vasast Dunaújvárosi Vasasra változtatta.)
• A többi nagy csapat az ágazati minisztériumok finanszírozása alá került. Így a már említett Honvédelmi illetve Belügyminisztérium által üzemeltetett csapatokon kívül a Ferencvárosból Kinizsi névre átkeresztelt csapat az Élelmezési és Földművelésügyi Minisztérium, az MTK jogutódjának számító, első fázisban Bástya néven szereplő csapat Vörös Lobogó néven a Könnyűipari Minisztérium, a Vasas névre keresztelt csapatok a Kohó és Gépipari Minisztérium kereteibe kerültek. A minisztériumok a játékosok finanszírozását a felügyeletük alá tartozó szocialista nagyvállalatok útján biztosították.
• Elsősorban a kiemelt "aranycsapat" és a két nagy reprezentatív csapatban szolgáló játékosok ösztönzését az akkor kiváltságosnak számító külföldi utakon való részvétel és győzelem esetén a vámszabályok elnéző kezeléséből származó jövedelmek jelentették.

Az 1954-es Labdarúgó világbajnokságon elért ezüstérem szétrobbantotta az "aranycsapat" töretlen fejlődésének lehetőségét. A csapat elvesztette a korábbi évek alatt szerzett kivételes presztízsét, s ezt az 1956-os események hatására történt tömeges disszidálás tette teljessé.

A válsághoz vezető "csúszda" kezdete

Az 1956 után bekövetkezett politikai illetve stílusváltás sportpolitikája a tartalom és forma konfliktusával jellemezhető. A patinás sportegyesületek (MTK, FTC) mellett az egyetemi-főiskolai sportklubok is visszakapták eredeti nevüket, egyesületi színüket és egyéb kellékeiket. Az egyetemi labdarúgás példájából levezetve ez a formai engedmény már nem tette lehetővé az 1949-ben Budapesten rendezett Főiskolai Világbajnokság extrém esetének megismétlését. Az FVB labdarúgó tornájának aranyérmét az a komplett aranycsapat nyerte, amelynek későbbi világhírét nem egyetemi tanulmányai alapozták meg.

A formai engedmények ellenére az 1945 után kialakult főiskolai labdarúgás helyzetében semmi nem változott. Az állami illetve szakszövetségek szemlélete egészen az Orbán-Deutsch-Mészöly triumvirátuséig bezárólag alkalmatlannak bizonyult a főiskolai labdarúgás kezelésére. Az egyetemi labdarúgó csapatok helyét – a futottak még közt – a hivatalos labdarúgás negyedik-ötödik vonalában jelölték ki. Az elmúlt négy évtizedben a szabályt erősítő kivételként néhány éven keresztül két "egyetemi" futball csapat szerepelt a labdarúgás élvonalában (a SZEAC az NB I-ben, a DEAC az NB II-ben). A két nevezett csapat finanszírozása, szerkezete tökéletesen megfelelt a többi élvonalbeli klub által képviselt szervezeti modellnek. De hogy még a gyanú árnyéka se vetődhessen Szeged városára a tekintetben, hogy két egyeteme képes eltartani egy NB I-es foci csapatot, az egyesület nevében is "beolajosodott" és SZEOL néven folytatta tevékenységét.

Még a látszatát is szeretném elkerülni annak, hogy a hazai futball strukturális válságát a főiskolai labdarúgás bajnoki osztálybesorolásával kötöm össze. A főiskolai labdarúgás – ellentétben az atlétikával, úszással, kosárlabdával, vízipólóval stb. – egyetlen külföldi országban sem tartozik a futball élvonalába. Az egyetemi-főiskolai labdarúgás a jól működő piaci koordinációban meghatározott funkciót tölt be. Ennek hiánya alkalmas a hazai labdarúgás súlyos strukturális ellentmondásának bemutatására. A vázolt feloldhatatlan strukturális ellentmondás néhány következtetés levonására ad lehetőséget.

A katasztrofális válság gyökerei a labdarúgás "szocialista átszervezésének" időszakára, ezen intézkedések következményeire vezethetők vissza. Ezek:

• a labdarúgás monolit szerkezetének kialakítása, amely együtt szüntette meg a hazai futball professzionális és amatőr státusát;
• a sportág hivatalos önfinanszírozásának modell rendszerű kiiktatása megteremtette a fekete gazdaság térnyerésének feltételét;
• a játékos utánpótlás szervezett csatornáinak felszámolása.

Bár az ötvenes évtized első felében a labdarúgás gyökeres átszervezése lerakta a katasztrofális válság alapjait, az ideológiai szempontokat szolgáló totális sportpolitika a rendelkezésére álló pénzügyi lehetőségek, a kiváltságokat jelentő direkt szabályozó eszközök révén a magyar futball soha meg nem ismételhető aranykorát hozta létre. Ebből logikusan következik, hogy a csúcsról a szakadék felé vezető csúszda a kádári korszak már említett elvi tartalma és a fokozatos engedményeket tartalmazó forma inkonzisztenciájának terméke. A vázolt gyorsuló ütemű folyamat a következő jelenségekkel illusztrálható:

a) A labdarúgás kialakult – a profi illetve amatőr státust kiküszöbölő – uniformizált szerveződési elve a teljesítménykényszert negligáló "ösztönzés" létrejöttét eredményezte. Az országos sőt a területi bajnokság alacsonyabb osztályaiban résztvevő egyesületek álamatőrizmusa Puskás őrnagy elhíresült "kis pénz, kis foci" mondását, "kis foci, nagy pénz" magatartássá változtatta. A könnyebb ellenállás, párosulva a korábban kizárólag élsportolók alkotta kiváltságosok körének felhigulásával a labdarúgók alulról felfelé áramlását megfordította. A tendencia az első lépcsőben növelte a "rugalmasabb" gazdálkodást lehetővé tevő szövetkezeti szektorban üzemeltetett Spartacus illetve Vörös Meteor vonzerejét. Jól illusztrálja a vázolt jelenséget a pályafutása zenitjén álló többszörös válogatott Mátrai Sándor esete, aki az FTC-ből az alacsonyabb játékerőt illetve presztizst jelentő, de nagyobb jövedelmet biztosító egyesülethez kényszerült átigazolni.

b) A labdarúgás vázolt belső szervezeti deformálódása, kiegészülve a társadalmi-gazdasági fejlődés strukturális ellentmondásaival, szélesre tárta a kaput a feketegazdaság érvényesülése előtt. A labdarúgás gyökeres átalakításában kulcsszerep hárult az önfinanszírozást felváltó költségvetési finanszírozásnak. Az állami költségvetés mint forrás apadásának következtében a költségvetés-centrikus jövedelemáramlást fokozódó mértékben a kontroll nélküli feketegazdaság-típusú pénzmozgás egészítette ki. Ez a folyamat megerősítette a teljesítménykényszer nélkül működő labdarúgás mechanizmusát, kialakította a labdarúgás környékén tevékenykedő ügyeskedő "szakemberek" körét. A tendencia a hatvanas-hetvenes évtized "bunda botrányaiban" került felszínre.

c) A Kádár rendszernek az életszínvonal, életmód javítására, illetve a társadalmi mobilitás elősegítésére irányuló politikája megszüntette a grund-foci egyedüli vonzerejét. A társadalmi viszonyok változásához alkalmazkodó utánpótlás-modell kialakításának hiánya, a II. világháború előtt született utolsó generáció (Albert, Göröcs, Varga Zoltán, Bene stb.) kiöregedése következtében, a magyar labdarúgás elvesztette a korábban nagy számban megjelenő nemzetközi klasszisú futballista utánpótlását.

Rendszerváltás a válság körülményei közt

A Kádár-korszak felemás társadalompolitikai magatartása következtében a magyar labdarúgás a nemzetközi csúcsról a futballvilág perifériájára szorult. A rendszerváltás a nemzetközi presztízsétől megfosztott labdarúgást katasztrofálisan lerobbant állapotban találta, amely a vitaindító következő diagnózisának pontosítását igényli:

"A magyar futball kihelyezése a világpiacra, a "nyitás" valamint ezzel egyidejűleg az állam kivonulása a labdarúgásból – akár volt ennek alternatívája, akár nem – katasztrófához vezetett" (Krausz Tamás: Eszmélet 42. 164. oldal)

A globalizálódó pénztőke által felfedezett nemzetközi futballvilág felé nyitó hazai labdarúgás számára a rendszerváltás nem a katasztrófa kiváltó okát, hanem a már kialakult válság további elmélyülését jelentette. A szakmai, morális és pénzügyi válság okozta presztízsveszteség a magyar labdarúgás egészén túl a játékosok, edzők piaci értékét is devalválta. A rendszerváltás a magyar labdarúgás szerkezetét, finanszírozási rendszerét radikális mértékben változtatta meg. A KGST piac összeomlása a hazai labdarúgást fenntartó "szocialista nagyvállalatok" zömének megszüntetését illetve privatizálását eredményezte, s ezek labdarúgó szakosztályai (Csepel, Volán, DVTK, Videoton stb.) elvesztették működésük finanszírozási forrásait. Ugyanakkor a privatizált, de különösen a multinacionális vállalatok igazgatóságaiban a cégek nevét viselő labdarúgó csapatok működtetésére nincs hajlandóság.

Az állami költségvetés krónikus deficitje negatív módon befolyásolta a Honvédség illetve a Rendőrség által működtetett reprezentatív klubok (BP Honvéd, illetve Újpesti Dózsa) rendelkezésére álló pénzügyi kereteket.

A rendszerváltást követő súlyos recesszió különösen az alsóbb osztályú NB III-as illetve a területi bajnokságokban működő kis csapatok megszűnéséhez vezetett. A hazai labdarúgópályák jelentős része – néhány kivételtől eltekintve – tökéletesen elhasználódott, a nemzetközi mérkőzések megtartására alkalmatlan. Az ország futballpályái közül viszonylag sok kis csapat pályája lett a hazai ingatlanpiac áldozata. Összegezve tehát: az elmúlt tíz év negatív hatását az igazolt játékosok illetve pályák számának csökkenése jelzi.

A rendszerváltás során a csörgedező állami pénzforrások hirtelen elapadása a "professzionalizmus" bevezetésének kényszerét váltotta ki. Ennek lényege, hogy az állami pénzforrások dominanciájából s az ezt kiegészítő feketegazdaságból származó vegyes finanszírozás helyét a legalizált "magán" pénzügyi forrás dominanciája váltotta fel. Ennek menedzselése – a kivételektől eltekintve – ugyanazokra a labdarúgás körül "ügyeskedő szakemberekre" támaszkodott, akik korábban az antiprofesszionista nézeteikkel segítették elő a "zavarosban halászást". Ez a körülmény a korábbi évtizedek megváltó ígéretének ítélt professzionalizmus sajátos idomulását idézte elő a vezető elithez. Még a hazai rendszerváltás folyamatában is példátlan a futball szakmának az a negatívuma, amely a radikális átszervezés ellenére is stabilizálta a labdarúgás teljesítménykényszer nélküli mechanizmusát. A vázolt átszervezési folyamat kulcsmondata a "szponzor kerestetik" lett, mely törekvés típusai a következők:

a) Az átszervezett labdarúgás legkezdetlegesebb lenyúlási módszere a reklám ürügyén történő szponzorálás. A magyar futball nemzetközi megméretésben elért "homokzsák" funkciója, illetve a hazai közvélemény érdektelensége kizárja a szponzorálásnak a reklám funkciójával való összekapcsolását. Ez a legújabb kori finanszírozás olyan kompenzáció nélküli egyirányú pénzáramlási forma, ahol az adományozó saját presztízsét növelendő "baráti támogatást" nyújt a néhány évtizeddel korábban a nemzetközi labdarúgó piacon teljesítménye alapján jegyzett, ezáltal a médiák által "feltupírozott" labdarúgó személyiségeknek. Annak ellenére, hogy a hazai labdarúgóipar negatív teljesítménye alapján méltatlannak bizonyult reklámhordozó szerep betöltésére, mégis, a reklám alapú szponzorálás az átalakult pénzügyi mechanizmus tartós alapformájának bizonyult. A reklámhordozó jelleget illusztrálja a labdarúgó csapatok ragadványnevének gyakori változása, továbbá a játékosok meze mint "hirdetőtábla". A megváltozott pénzügyi mechanizmus módosította a futballvezetés szakmastruktúráját. Megjelent a színtéren a szakma legfontosabb pénzügyi feltételét biztosító pénzügyi menedzser réteg, melynek egyéni jövedelemszerzési érdekei meghatározó szerepet játszanak a teljesítménykényszer nélkül működő hazai futballipar stabilizálásában. Ez a meghatározó befolyás a kialakuló menedzser réteg sajátos összetételét hozta létre. A hazai labdarúgás kontroll nélküli, rendezetlen állapota mágnesként vonzotta a kétes manipulációkban rutint szerzett, többnyire a fejlett nyugati piacgazdaságokból hazatérő "honfitársainkat" és a hozzájuk csapodó, hazai talajon nevelkedett "osztap bender" típusú "vállalkozókat". Az így összegyűlt "money-maker" szakemberek befolyásuk érvényesítése érdekében koalícióba tömörültek nemzetközi sikereket felmutatni tudó sportolókból verbuválódott, a legmagasabb edzői képesítéssel rendelkező, illetve a nemzetközi és hazai élvonalban tapasztalatot szerzett sportvezetőkkel (pl.: Dr. Szívós, Szabó Bence, Dr. Páncsics, Dr. Bálint, Komora, Mészöly stb.).

b) A reklámorientált szponzorálás kezdetleges módszere a TV-sportközvetítés jogdíjának megszerzése útján került továbbfejlesztésre. Az így kialakított nagyüzemi módszer felfedezése és működtetése az Egyesült Államokból hazatelepült nagy organizátor, a Szaknévsor és a Szerencsejáték vállalkozó tulajdonosa, Bodnár úr nevéhez fűződik. A nagy fehér varázsló egy rendkívül "ügyes" szerződést kötött a korábbi MLSZ vezetőséggel, és külön kiemelten az általa preferált "Profi Labdarúgó Liga" vezetőivel. Bodnár úr színrelépése alapjában változtatta meg a magyar labdarúgás vezetési struktúráját. Nevezetesen a labdarúgó közvetítések jogdíjai által lenyúlható nagy összegek kerültek a labdarúgásirányítás centrumába. Ennek érdekében, ha a szükség úgy kívánta, lehetett a közvetítések lebonyolításában érdekelt MLSZ elnököt és elnökséget választani. A labdarúgó bajnokság első osztályában szereplő csapatok számát kizárólag "futball szakmai okokra hivatkozva" tizenhatról tizennyolcra emelni. (Bodnár úr eredeti javaslata húsz első osztályú csapat szerepeltetésére irányult.) Az így kialakított FUTBALL DUO KFT a "Profi Labdarúgó Ligán" keresztül befolyásolni tudta a bajnoki kiírások rendjét és a közvetítésre kerülő meccsek időpontját. A nagy üzlet ellenére a magyar labdarúgás helyzetére jellemző, hogy a nemzetek rangsorában megközelítette a 100. helyet. Mint ismeretes, a Jugoszláv-Magyar labdarúgó mérkőzés katasztrofális eredménye alapján 1998 februárjában Kovács Attilával az élen alakult át az új MLSZ vezetőség. Kovács Attila mint egy modern "Naszredin Hodzsa", a magyar fociban fellelhető amorális rendszer felszámolására törekedett. Így szinte természetes, hogy egyetlen tervét sem tudta megvalósítani, s alkalmassá vált az "Orbán-Deutsch-Mészöly" triumvirátus által meghirdetett progresszív irányú labdarúgó reformot akadályozó, ezért leváltandó szerepének eljátszására.

c) A reklámorientált finanszírozáson kívül megemlítendő az a törekvés, amely a labdarúgó létesítmények felszámolásán keresztül próbál jelentős jövedelemhez jutni. Ennek illusztrálására egyetlen példa, amely a magyar futball egyik nagy alakja, Dr. Bálint nevéhez fűződik. Dr. Bálint nagy manővere a népligeti Ganz-Mávag pálya ingatlanpiaci értékesítése.

d) A labdarúgás "humán erőforrást" kiszívó módszere lehetővé teszi a játékosok átigazolását elősegítő nemzetközi licenc, illetve kontroll nélküli menedzseri tevékenység elburjánzását. Így a klubok a játékosvásárláshoz szponzorok pénzügyi támogatását veszik igénybe. A többnyire feketegazdaságból származó pénzügyi támogatás fejében az adományozó megszerzi a labdarúgó viszonteladásából származó többletjövedelem egy részét. (Ennek illusztrálására egy példa az ún. "Mészöly-szindróma". A kiváló labdarúgómúlttal rendelkező edző szakmai támogatására egyik nagy tisztelője saját pénzéből egy 100 kg-os testsúlyhoz közelítő csatárt vásárolt, hozzájárulva ezzel egyik hazai élcsapatunk játékosgondjának megoldásához. A másik kirívó példa egy néhány hónapja feltűnt magyar-belga "lenyúló" szakértő, Pintér úr esete Komora Imrével.)

A vezető magyar klubok a bevételeik jelentős részét a játékosok külföldi eladásából szerzik. A legálisan engedélyezett játékosexport néhány évtizede indult el. Korábban, amikor ez a labdarúgás mai presztízsénél összehasonlíthatatlanul kedvezőbb feltételekkel rendelkező néhány válogatott játékosra korlátozódott, a játékosok szerepeltetése és árfolyama megfelelt a nemzetközi labdarúgópiac színvonalának. Ezzel szemben a magyar futball átalakuló mechanizmusában meghatározó szerephez jutó pénzügyi menedzser rétegnek elemi érdeke a kontroll nélküli játékosáramlás. A klubok többsége az üzemeltetés elemi feltételeit kizárólag játékosai eladásából tudja biztosítani, amely a magyar labdarúgó árfolyam szégyenteljes leértékelődéséhez, a játékosok kiszolgáltatottságához vezetett.

Összegezve: a szakmai és morális válságba jutott hazai foci rendkívül hátrányos feltételek mellett kapcsolódhat a nemzetközi futball vérkeringésébe. A tömeges játékos-kiárusítás kényszere tovább devalválja a magyar labdarúgás üzemeltetése szempontjából szerényen csörgedező pénzügyi forrásokat. A vázolt egymást erősítő ok-okozati összefüggések a válság irányába lefelé mozgó spiráleffektushoz hasonlíthatók, amely gátját képezi a nemzetközi és magyar labdarúgás színvonala közti szakadék csökkentésének.

Perspektíva az alagsorból

A hazai labdarúgás négy és fél évtizedes folyamatos mélyrepülés után a lejtő végállomására, a nemzetközi sereghajtó pozíciója révén "kritikus elágazási ponthoz" érkezett.

Felmerülhet, hogy a Futball Duó és más parazita finanszírozási mechanizmus működtette "profi" futball vegetálását érdemes-e költségvetési injekciókkal támogatni?

A válasz:

• egyrészt azért nem, mert a magyar nemzetgazdaság adott külső és belső feltételrendszerében nincs olyan költségvetési forrás, amely alkalmas lenne a globalizált pénztőke által felfedezett nemzetközi futballipar és a hazai színvonala közötti szakadék csekély mértékű csökkentésére;
• másrészt azért sem, mivel az "eredményeitől és nézőközönségétől függetlenített kvázi labdarúgóipar" fenntartásához olyan súlyos anyagi érdekek fűződnek, hogy működtetését a "nemzetközi szintű vállalkozóink" önmaguk is biztosítani képesek.

A költségvetési források csapjainak gondos elzárása nem rokonítható a – mindent legjobban tudó – tévériporter "Hagyjuk abba…" kezdetű bugyuta kifakadásával. A XX. század talán legnépszerűbb játékának mágikus hatása okán "annyi balszerencse közt, oly sok viszály után" a focit a magyar társadalomból kiiktatni nem lehet. A következő példákkal illusztrálom állításomat:

a) a magyar labdarúgás élvonalát képező ún. profi liga 18 csapata közül akad 3-4 olyan labdarúgó szakosztály (MTK, Dunaferr SE, Gázszer stb.), ahol az üzemeltetés a kultúrországok átlagos szintjén folyik. Az MTK közismert kivételes helyzetén túl a történelem fintora, hogy a vas és acél országának politikai stratégiája által, hatalmi eszközökkel konstruált és fenntartott Sztálinvárosi Építők, illetve Dunaújvárosi Kohász SE jogutódja, jelenleg a Dunaferr politikai támogatás hiányában éri el kiemelkedő sporteredményeit;

b) pozitív jelenségnek tartom a futball-amatőrizmus reinkarnálódását, amely a BLSZ bajnokság osztályaiban résztvevő csapatok közt kezd spontán módon terjedni. Csak a BLSZ II. osztályában az elmúlt 6-8 évben kb. 8-10 olyan labdarúgó szakosztály alakult, ahol a játékosok fizetik a szakosztály felmerülő összes működési költségeit.

c) A 103 éves MAFC labdarúgó szakosztályának működése jól igazolja az amatőr szemlélet reinkarnációját. A 15000 egyetemi hallgató, 1800 igazolt sportoló verseny- illetve tömegsport igényét huszonhárom szakosztállyal, tíz diák sportkörrel rendelkező klub próbálja kielégíteni. Az egyetemi versenysport illetve tömegsport intézményére szánt állami (egyetemi) támogatás összege (8 millió Ft) nem éri el a profi labdarúgó csapatoktól nagy gyakorisággal menesztett edzők belépési összegének 20-25%-át sem. Ez a minősíthetetlen költségvetési támogatás kizárólag az egyetemi sport működőképessége látszatának bizonyítására szolgál. Az elvárható intézményesített anyagi és erkölcsi támogatás hiánya a klub elnökségének mozgásterét szűkre szabja. Vagy megszünteti egyes szakosztályok (a MAFC esetében: kosárlabda, sí, torna, vívás stb.) tevékenységét, vagy a versenysport működtetésének látszatát fenntartva, takaréklángon, a szakosztályok "önfinanszírozó" képességére bízza a sporttevékenység folytatását.

A "lenni vagy nem lenni" költői kérdése a labdarúgó-szakosztály életben tartásával kapcsolatban is felmerült, annak ellenére, hogy az 1897-ben alakult MAFC nevében szereplő "F" betű a hazai futballt alapító klub nevét őrzi. A sporttörténeti hagyomány megőrzése az érzéketlen sportpolitika, illetve az állami, egyetemi gazdasági bürokrácia helyett a szakosztály egykor és jelenleg sportoló játékosai futball szeretetének és a klubhűségének köszönhető. Működési költségeinek finanszírozásában a labdarúgó szakosztály nem számíthat a tőkeerős pénzügyi intézmények illetve multinacionális vagy hazai tőkeerős vállalatok szponzorálására. Az anyagi támogatáson túl a klubhűség megnyilvánulása, hogy volt játékosaink aktív sporttevékenységüket a klub színeiben folytatják, egy részük az első és a tartalék csapatban. A 10-20 év előtti csapat játékosállománya MAFC Favorit néven 100%-osan a játékosok finanszírozásában működik. A versenyzők öntevékeny helytállását az alamizsnaszint alatti állami finanszírozáson túl a sporttevékenység alapfeltételét meghatározó sportpálya gond is nehezíti. Mint ismeretes, a MAFC és a BEAC sportpálya az EXPO áldozatává lett, ezért több, mint két teljes bajnoki szezonon át a szakosztály idegen pályán, albérletben, embertelen körülmények között kényszerült folytatni sporttevékenységét. Annak ellenére, hogy több százmillió Ft állt rendelkezésre a sportpálya helyreállítására, az egyetem gondnoki osztálya képtelen volt a kivitelezőt a pálya hibátlan átadására kötelezni. Ezért a felmerült pályabérleti díjtöbblet kizárólag a vétlen szakosztály saját kiadásait terheli. A már említett sportlétesítményt a Club ügyvezető alelnökének önkéntes segítségével sikerült vitatható állapotban 1999. szeptember 1-jén sportolási célra átadni. Azóta a létesítmény igénybevételének engedélyezése az egyetem gondnoki osztálya vezetőjének kizárólagos döntési kompetenciájába került.

A felsorolt méltatlan és mostoha körülmények ellenére a szakosztály működik, sportolási lehetőséget nyújt az egyetem rendkívül tehetséges hallgatóinak. Ez a pozitív teljesítmény kizárólag a Clubhoz hűséges, tanulmányaikat 10-20 éve végzett játékosok anyagi-erkölcsi támogatásának köszönhető. Kiemelésre méltó közülük a csapat volt játékosa, Dr. Simon János, a NIKE hazai képviselőjének a labdarúgók felszerelésében nyújtott támogatása. A felsoroltakon kívül, a hazai labdarúgás alapító szakosztályának fennmaradásában meghatározó szerep hárult Dózsa Attila edzőre, aki a csapat szakmai irányításán kívül a szakosztály technikai igazgatói, a mosodai tevékenységet is magában foglaló szertárosi feladatokat látja el – többségében társadalmi munkában.

Összegezve

Labdarúgásunk súlyos morális szakmai válsága ellenére néhány olyan biztató jelenség tapasztalható, amelyek a kibontakozás csíráját hordják magukban. Mindez felveti a politikai hatalom és a labdarúgás kapcsolatát. Az 1998-as kormány koalíció a labdarúgás kezelését tekintve megváltoztatta az "állam visszavonulásával" kapcsolatos korábban uralkodó filozófiát, abból kiindulva, hogy a társadalomfejlődés alapkérdéseit tükröző futball válságának megoldásában a politikai hatalomnak fontos feladata van. Ám ez a funkció nem a jelenleg kialakult parazita futball továbbélésének költségvetési injekciókkal történő támogatásával valósítható meg. Az ambiciózus miniszterelnök kormányzati filozófiájának torzulása a legjobban a futball területén nyilvánul meg. Ennek lényege abban fogalmazható meg, hogy a labdarúgás területén is érvényesíteni kívánja az ötvenes évek sajátosságának számító bürokratikus centralizmus elvét. Ennek érdekében megalakult a modern piacgazdaságok institucionális rendszerétől teljesen idegen Ifjúsági és Sport Minisztérium, amely a költségvetési válság körülményei közt jogosítványt szerzett a sport célú költségvetési pénzeszközök elosztására. A tervgazdálkodás idejétmúlt hagyománya köszön vissza a hat "kiemelt" szakszövetség preferált támogatásában, ami bevezetése pillanatában is komoly zavarokat okozott a hazai sporttársadalom reprezentánsainak körében. Ugyanígy minősíthető a futball átszervezését szolgáló bugyuta orbáni program is. A sport átszervezését a bürokratikus centralizmus jegyében vezénylő minisztérium a megfelelő költségvetési eszközök hiányában objektíve is alkalmatlan a "fennkölt" program megvalósítására. Ekkor még nem ejtettünk szót a frontparancsnok, Dr. Deutsch miniszter úr és apparátusa államigazgatási tapasztalatairól. Az ellentmondást reprezentálja az a koalíció, amely egyrészt az eszköz nélküli bürokratikus centralizmus politikusai másrészt a magyarországi parazita futball képviselői között megköttetett.

Nem látszik reménykeltő megoldásnak Dr. Torgyán társuralkodó "sikeres" expanziója, amely a nemzeti kincs funkcióját megtestesítő FTC elnöki székének megszerzésében reprezentálódott. A Dr. Torgyán-Dr. Szabadi által érvényesített kézi vezérlésű "piac orientált" filozófia mögött az a primitív elgondolás húzódik meg, hogy a nagy politikai befolyással bíró elnök pozitív szívóhatást gyakorol a tőkeerős vállalkozók szponzorálási szándékára a közpénzek egyidejű elherdálásával.

Végezetül megítélésem szerint az orbáni-torgyáni politika alapján nem valószínűsíthető a magyar futball megújulása. Szerencse az általános szerencsétlenségben, hogy a magyar futball nemzetközi összehasonlításban elért pozíciója már tovább nem süllyedhet. Ugyanakkor optimizmusra ad okot, hogy ez a foci az elmúlt évtizedek során oly sok megpróbáltatáson ment keresztül, hogy ezt is túl fogja élni.

Reflexiók Mandel Miklós írására, annak okait kutatva, hogy vajon miért került Magyarország határain kívülre az igazi, profi futball.

A magyar labdarúgás története mintegy 120 esztendőt ölel fel. Mandel Miklós igen érdekes írása a magyar labdarúgás összeomlását, mint ezen időszak magyar történelemének szerves jelenségét vizsgálja. S érzékletesen ábrázolja is mindazt, ami az elmúlt évtizedekben felépült, illetve elpusztult. Az én megfigyelésem – amit korábbi írásaimban is bizonyítani kívántam – az, hogy ez az "összeomlás", a "pusztulás" ténye egyáltalán nem érthető meg a nemzetközi háttér nélkül, a tőkés piacgazdaság bevezetése nélkül. A magyar futballt az üzlet egy meghatározott történelmi formája tette tönkre anélkül, hogy megjelent volna az üzlet egy olyan másik formája, amely magát a futballt érdemesnek tartotta volna a megmentésre.

A pusztulás tényét már a régi, államszocialista rendszerből eredeztethetjük, mint magát a rendszerváltást is. E megsemmisülési folyamatot – szimbolikus értelemben – leginkább a futballpályák eltörlésében érzékeltethetjük. Szüntettek meg sporttelepeket, futballpályákat 1989 előtt is, példának okáért két gyerekkori csapatom pályáját, amelyeken nem kevés időt töltöttem el játékostársaimmal (több száz gyerekre kell gondolni): a Bp. Előre edzőpályáját a gázgyárnál, egy villamosmegállóval az MTK pálya után, vagy a taxi-pályát Pestújhelyen. Ám a minőségi ugrás mégis a rendszerváltást követő évtizedben ment végbe, amikor is – a Népszabadság 2000. március 2-i számának (33.o.) tájékoztatása szerint – az összes sportpálya több mint 30%-át semmisítették meg, legutóbb a Kistext pályáját számolták fel. Mindegy most az, hogy benzinkutat vagy parkolót építettek a helyükre, a lényeg az, hogy nem volt többé "érdemes" fenntartani őket. Tehát nem közvetlenül a labdarúgás utánpótlásának a felszámolása történt meg, nem az volt a cél, vagyis nem létezett olyan terv, hogy a labdarúgás utánpótlását megsemmisítsék. Nem arról volt szó, hogy a fiatal generációk ne használhassák e pályákat saját épülésükre vagy netán az élsportra való felkészülés részeként. Sőt, mindenki, mindenkor szóban és írásban éppenséggel meg akarta menteni az utánpótlást. (Az utóbbi 20 évben biztosan nem volt olyan nap, hogy valamely lapban, folyóiratban valaki vagy valamely szervezet ne akarta volna megmenteni az utánpótlást.) Meg akarták tehát menteni, de a kérdést üzletileg tették fel, s ezzel meghúzták a lélekharangot…Az üzlet ugyanis lényegét tekintve tőkekiáramlást jelentett a házunk táján, s mint látni fogjuk, ennek nemcsak külföldön, hanem belföldön is voltak nyertesei. Igaz, nem a nézők, a szurkolók, hanem mások, még a játékosok és edzők is, akik komolytalan teljesítményekért havonta vettek fel annyi pénzt, amennyit egy orvos egész esztendőben. De…

1. A szubjektivista megközelítés zsákutcája

A magyar sportsajtóban, de nemcsak ott, hanem komoly folyóiratokban is, évek óta folyik a vita arról, hogy mely megoldási javaslatok reálisak a magyar futball katasztrofális válságának megoldására. Az egyik irányzat állandóan a rendcsinálást követelve megmarad a játékosok (vezetők, üzletemberek, edzők) felületes szidalmazásánál, mintha ők lennének az összeomlás okai. Örökösen visszatérő a kérdésfelvetés, hogy "ezek a falábúak, dilettánsok miért tesznek el milliókat a semmiért". Ez az unalmas gúnyolódás és szidalomhalmaz az 1950-es-70-es évek futballsikereire utalgatva egy szégyenlős nosztalgiába menekül. Jövőképünk – a múlt. Az ilyen "elemzőknek" nem jut eszükbe, hogy a félperifériás kapitalizmusban éppen ez a természetes, hisz ez folyik az élet minden területén. A társadalom alapértéke a "pénzcsinálás" mindenáron. A labdarúgás ebbe a logikába csak úgy fér bele, mint a pénz "kivételének" forrása és nem mint a pénz "betételének" egy lehetősége.

A másik irányzat, amelyet feltételesen nevezzünk az utolérés álláspontjának, nem jobb az előbbi moralizáló beállítódásnál. Sőt. Ennek hívei a kormánytól várják a dolgok jobbra fordulását. Micsoda ostobaság, ahogyan néhány, nemzeti hangsúlyokkal operáló újságíró naphosszat kiabálja, pontosabban kiabálta (hiszen megtörtént a kormányváltás), hogy még nem ment végbe az "igazi" rendszerváltás a futballban. Ezzel az érveléssel csak az új jobboldali konzervatív kormányt szolgálták ki, amely késznek mutatkozott a futball politikai meghódítására is. Más kérdés ennek következménye. Az éppen 100 esztendős Ferencváros esete mutatja, hogy ez az átpolitizálás csak még tovább rontja a helyzetet. (A kormány 21 milliárd forintja arra lesz elegendő, hogy a magyar csapatok nyugat-európai csapatokat fogadhassanak saját pályáikon.) Mindkét irányzat közös vonása, hogy szubjektív hibákra vezeti vissza a történelmi szituációt, s elfogadja azt az évszázados és teljességgel bizonyítatlan közhelyet, amely a rendszerváltás után kötelező ideológia lett: Magyarország, úgymond, felzárkózik a Nyugathoz. Azonban az utolsó tíz esztendő története lényegét tekintve inkább az ellenkezőjéről szólt, s ez tükröződött labdarúgásunkban is.

2. A nemzeti keretek leomlása

Nézetem szerint a tisztázáshoz egyszer s mindenkorra meg kellene érteni az alapproblémát: a labdarúgás többé nem az, ami még két évtizeddel ezelőtt is volt, a magyar labdarúgás pedig abban az értelemben már nem is létezik, ahogyan ezt a játékot Angliában vagy Olaszországban játsszák, a múlt pedig objektív történelmi-gazdasági okok következtében nem állítható vissza. A magyar futball kihelyezése a világpiacra a rendszerváltás után, tehát a "nyitás", valamint az állam kivonulása a labdarúgásból – akár volt ennek alternatívája, akár nem – tényszerűen vezetett a katasztrófához, amennyiben katasztrófának tekinthető a hagyományos futball felszámolódása, versenyképtelensége a világpiacon, s ennek megfelelően itthon. A 2000. júniusi EB megmutatta az új futball minden sajátosságát. Nem termékeny arról vitatkozni, hogy a rendszerváltás idézte-e elő a magyar labdarúgás összeomlását vagy azt még az államszocialista rendszer "katasztrofizálta". Én úgy véltem (és vélem), hogy a régi rendszer idézte elő a válságot, de a rendszerváltás – funkciója szerint – nem megoldotta azt, hanem a hagyományos értelemben vett futball anyagi alapjait (bázisszervek plusz állami támogatás) megszüntetve, a magyar labdarúgást belelökte a sírgödörbe. (Nem szabad elfelejteni, 1986-ban a Népstadionban mégiscsak megvertük a brazilokat 3-0-ra. Azóta azonban nagyot fordult a világ: ma már Ciprus vagy jobb esetben Izrael színvonalán mérik a nemzeti válogatottat.)

A világpiac felé nyitás jegyében a Nemzeti Bajnokság soha nem látott vérveszteséget szenvedett az elmúlt évtizedben. A szaknyelv úgy hívja e folyamatot, hogy privatizálás, forráskivonás, brain drain, kiárusítás stb. A klubok abból tartották fenn magukat, hogy legjobb játékosaikat a legkedvezőtlenebb feltételek mellett is eladták külföldre anélkül, hogy külföldről módjuk lett volna komolyan erősíteni. (Gondolkodás nélkül belementek abba, hogy az ember éppen olyan árucikk, mint a paradicsom vagy a marhahús.) Sőt, mintha ellentétes felhalmozódás ment volna végbe. Külföldre mentek mindazok, akik – ahogyan pestiesen mondani szokták – egy egyeneset a labdába tudtak rúgni. S olyanok jöttek külföldről, akik között a román Miriuta volt a sztár. (Emlékeztetésül mondom, úgy fordult az egyébként jó rúgótechnikával rendelkező futballista, mint egy csuklósbusz. És tényleg ő volt a legjobb a hazai idegenlégiósok között.) Jelen pillanatban körülbelül két csapatnyi magyar játékos játszik külföldi klubokban (főleg nyugati másodosztályú csapatoknál és Izraelben). Ilyen vérveszteséget egyetlen kis nemzet futballsportja sem bír ki, még a jugoszláv és a horvát nemzeti bajnokság is megsínyli a kiárusítást.

A cseheknél a nemzeti válogatottnak a magyaréhoz hasonló összeomlása nem következett be, de ott a rendszerváltás egésze is másképpen ment végbe, ahogyan a balkáni futball sorsa, társadalmi-gazdasági és politikai háttere is eltérő. A horvát, szerb, román futball legjobbjai a nyugati élcsapatokban úgy kapnak helyet, hogy közben jelentős pénzek visszakerülnek a helyi futballba is. E régióban ugyanis a futball presztizse még mindig óriási. A balkáni labdarúgás még sok szempontból a régi állami támogatás és politikai klientúraérdekek hatása alatt áll, vagyis a régi rendszer maradványai még működtetik egy ideig a gépezetet. Nálunk a politikusoknak nemigen van gazdasági befolyásuk, a legfontosabb gazdasági döntéseket a multinacionális vállalatok és a nemzetközi pénzintézetek hozzák. Ha arra gondolunk, hogy egyes csapatokat pártpolitikusok megszállnak, akkor csak a közpénzek elcsaklizása útján illegálisan "segíthetnek" választott csapataikon. A futball presztizse a Balkánon szervesen összefügg azzal a ténnyel, hogy a labdarúgás ott még ma is a nemzeti lét egyfajta önbizonyítási terrénuma (sőt, katonai-politikai kérdés), sokkal inkább, mint Magyarországon. A parlamentáris keretek között működő tekintélyuralmi rendszerekben az etnikai nacionalizmus nyomása is erősíti a futball és a sztárok presztizsét nemzeti szinten. Igaz, a balkáni labdarúgás szintén – ha késéssel is – a "neoliberális-szabadkereskedelmi rendszerváltás" szorításába került, de következményeit a fentebbi tényezők mérsékelték.

A modern világ a labdarúgásban is úgy működik, hogy nemcsak az előnyök, hanem a hátrányok is felhalmozódnak.

3. Alkalmazkodás és globalizálódás: amatőrizmus és profizmus

A valódi problémát jól tükrözi az a közhely, hogy az egyetemes szabadkereskedelmi folyamat részeként, a tőke szabad áramlása során a futball is globalizálódott, s Magyarország ennek a folyamatnak (is) a nagy vesztese. A nemzetközi labdarúgásban is olyasmi játszódott le, mint példának okáért az ökölvívásban már régen: létrejött a profi ökölvívás, amiben egy-egy magyar bokszoló is részt vehet. Vagyis az igazi labdarúgás is funkcióváltáson ment keresztül, visszavonhatatlanul szórakoztató iparrá változott, amelynek gyakorlatilag minden másodperce és mozzanata üzlet, totálisan piacosított ágazat. Ezen ágazat piacát a multinacionális társaságok (a nagy klubok, mint a Real, a Barca, a Manchester, a Chelsea, az Arsenal, az Ajax, a Bayern München, a Juve, az Inter, a Milan stb.) monopolizálták és uralják olyan árakat diktálva, amelyekkel csak a kevés multinacionális cég tudja felvenni a versenyt. Magyarországnak és Kelet-Európa jelentős részének nem osztanak itt kártyát, mert nem piacképes, nincs "felesleges magyar tőke". Vagyis a TV-csatornák és az egyes multinacionális vállalatok a fogyasztói piacra be sem engedik a tőkeszegény klubokat, országokat, így Magyarországot sem. Gazdasági értelemben meghal(t) a (kis)nemzeti futball. Ismétlem, Kelet-Európa csak abból a szempontból érdekes, hogy a munkaerő hátországot bővítse, hogy színezze a piacot egy Maribor vagy egy Dinamo.

Olyan jelenség tehát, hogy magyar multi, tulajdonképpen nem létezik, hiszen még Várszegi Gábor sem tud megvásárolni egy közepes nemzetközi klasszist, mert annak minimális ára kb. 1-3 millió dollár, vagyis megközelíti az 1 milliárd forintot, ami a magyar profi bajnokságban játszó épkézláb focisták összértékével lehet azonos. Tehát a profi futball az európai Bajnokok Ligájában és az UEFA kupában, illetve a FIFA kupáiban koncentrálódik. Ebben a darálóban a magyar futball a nagy, tőkeerős multik alvállalkozásává válhat, egy-két magyar játékost (mint mondjuk Kokót az ökölvívásban) majd láthatunk az európai profi I-ben. A másik jelenség lehet, hogy közvetlenül betagozódnak a magyar nagy klubok egy-egy nagy európai csapat holdudvarába, ahogyan ezt az MTK próbálja a hollandokkal-belgákkal csinálni. Mindezzel szemben a másik út a saját piac védelme, egy újszerű protekcionizmus, ami azonban az EU keretein belül, ahová Magyarország törekszik, nem igazán járható, 1989-ben még reális lehetőségnek látszott…

Az utánpótlás nevelése már szintén a világpiacra történik, ott érdemes eladni az árut (a játékosokat), itthon ugyanis – mint látjuk – már nem üzlet az utánpótlás nevelése sem. Hát így állunk. Nekünk pedig – úgy tűnik – meg kell elégednünk azzal, hogy a szerény keretek között fennmaradjon egyáltalán az elkerülhetetlenül amatőrré váló magyar futball, ami kb. úgy hasonlít már ma is az Európában dívó focihoz, mint ahogyan mondjuk a 70-es években a magyar jéghoki hasonlított a szovjethez. Ezzel a helyzettel meg kell majd békülnünk, de nem kell megbékülnünk az amatőrizmus likvidálásával, a futballnak mint sportnak a megszűnésével, megszüntetésével. Ennek megmentése lehetne állami feladat (ha "jóléti állam" lenne), miközben a futball kluboknak civil társadalmi szervezetekké kell(ene) válniuk a szurkolók és a sportolni vágyó fiatalok közreműködésével. Ez az "önszerveződő futball" is meg tudna fizetni néhány olyan játékost, akiknek a kedvéért kijárnának a szurkolók a mérkőzésekre.

Miután az igazi profi futball Magyarország határain kívül került, legalább legyen becsületes és színvonalas amatőr futballunk, amely fölött létezhet majd egy kelet-közép-európai profi liga. Ha néhány magyar csapat mégis kikerülne ily módon a nemzetközi futball-vizekre, itthon még megfelelő edzőpartnere sem lesz. Tehát már most érdemes végigondolni egy közép-európai regionális bajnokság lehetőségét (Belgrád, Zágráb, Rijeka, Bécs, Graz, Salzburg, Budapest, Győr, Dunaújváros, Debrecen stb.).

A profi futball (értsd: szórakoztató ipar) Magyarországon – saját meggyőződésem ellenére írom le – tőkeerő híján csak a nagyobb klubok fúzióin keresztül jöhet létre, mely problémára elsőként Várszegi Gábor vállalkozó érzett rá. Persze nem az Újpest és az MTK az összeillő pár. A nagy pesti kluboknak a vegetáló kis klubokat kellene egyesíteniük. Perspektívában két-három nagy fúzió képzelhető el Budapesten a legnagyobb hagyománnyal és nemzetközi hírnévvel rendelkező csapatok vezetésével. Ennek részleteibe nem érdemes belemenni, úgyis az élet dönti el. A két-három budapesti szupercsapat (országosan 8-10 csapat regionális központtal) rendelkezne egy-egy új nagy stadionnal, míg a régi stadionok továbbra is az amatőr labdarúgást szolgálnák. (De akár két-három csapat is bérelhetne egy stadiont.) Az üzletemberek átvették a kultúra fölötti ellenőrzést is, látjuk a következményeit, amit a köznyelv "mcdonaldizálódásnak" nevez. Miért gondoljuk, hogy a sport, a futball "mcdonaldizálódása" meggátolható lenne? A mai futballban az üzlet és a fizikai erő párosul, hogy minél előbb a soccer hasonlatossá válhasson az amerikai futballhoz: a labdaművész gladiátorok kiképzése és fenntartása nem lehet nemzeti feladat a szó fentebbi értelmében. A reklámügynökségek mohón várják, hogy a labdarúgó mérkőzések is méltóak legyenek a komoly amerikai üzleti vállalkozásokhoz, vagyis kerüljön előtérbe a látvány (ne legyen les, legyen nagyobb kapu meg palánk és ki tudja még milyen őrültség), és persze legyen több szünet is a reklámok kellő bemutatása érdekében.

Ez volna az alapkérdés vázlata. Meggyőződésem: egy másféle, jobb, de reális alternatíva puszta elképzeléséhez egy másik rendszer létrejöttére volna szükség, amire rövid távon nemigen látszik esély.

Persze azok, akik a magyar futballt – tudatosan vagy öntudatlanul – "szétglobalizálták", nem jártak rosszul sem az anyagi, sem a kapcsolati tőke tekintetében. Más kérdés, hogy mi szurkolók, sok millióan nagyon rosszul jártunk, de hát ez a nóta nem rólunk szólt. Ideje lenne felébrednünk: a foci pitiáner kis "alrendszer" egy egész történelmi óceánban. Legyünk hát nagyon óvatosak, amikor a labdarúgás "megmentőit" hallgatjuk.

Az EB – 2000

Mindeközben az európai labdarúgásban egész forradalom játszódott le: soha korábban nem ismert látványos futball, káprázatos technika és erőnlét-gyorsaság, lebilincselő játék sorozatban. Az előnyök is felhalmozódtak, nemcsak a hátrányok. Mondhatnánk, a beléfektetett pénz megtérült. Ám több itt a tapasztalat: a "futballglobalizálódás" nyertesei kápráztattak el bennünket. A legjobb nemzeti válogatottak a bevándorlók, a külföldiek honosításának toleráns útját járva, egy Benetton reklámhoz hasonlatos bőrszín összetételű "globális" csapatot verbuváltak össze (ld. erről in. Wall Street Journal Europe 2000. június 28. Frederick Kempe: A Political Football Scorecard. 11. o.), mint a zseniális francia vagy a nem kevésbé zseniális holland csapat, de még a nemzetileg homogénebb – egyébként leszerepelt – német csapatnak is van brazilja. Az angolok és a németek gyengébb szereplését talán azzal is összefüggésbe lehet hozni, hogy a túl sok külföldi, amennyire feljavítja a nemzeti bajnokság mérkőzéseinek színvonalát, úgy gyengíti a nemzeti válogatott erejét. Ezzel szemben a francia bajnokság színvonala gyengébb, mint a német, mert a francia világsztárok mind külföldön játszanak, és a francia klubok nem tudnak szériában olyan sztárokat vásárolni, mint a németek vagy az angolok. Az EB-n győztes francia válogatott tagjai csaknem kivétel nélkül olasz csapatban játszottak vagy játszanak, ám az egy-két mérkőzésre káprázatos, de öregnek tetsző román vagy jugoszláv csapat tagjai is csaknem kivétel nélkül nagy nyugati klubokban játszanak. A törökök is jelentékeny előrelépést tettek. A pénzkoncentráció olyan méreteket öltött, amit már csak néhány nagy multi csapat tud követni. Z. Zidane, a világ talán jelenlegi legjobb futballistájának az ára – az Arsenalnak tett ajánlat szerint – 40 millió font (kb. 16 milliárd forint), ami nem sokkal kevesebb, mint a leendő budapesti Nemzeti Színház felépítésének ára. Igaz, egyelőre az angol csapat vezetői sokallták az összeget. Hogy érzékeljük a globalizációs folyamat olyan veszteseinek helyzetét, mint Magyarország, megjegyezzük, hogy a futball területén a tőkefelhalmozódás még a kétmillió lakosú Szlovéniában is jelentősebb, mint Magyarországon.

Ez az európai szuperfutball a nemzeti államok gazdasági felbomlása idején kétségtelenül a nemzet egyfajta pótlékaként, a nemzeti presztizs megnyilvánulásaként jöhet számításba. Érzelmi – bár terméketlen – szembenállás ez a globalizáció egyformává gyúró tendenciáival szemben. Köztársasági elnökök, uralkodók és miniszterek, helyi és "globalizált" sztárok, "nagy formátumú" politikusok avatták az EB meccseit politikai eseménnyé, s használták fel propagandacéljaikra. Egyes megfigyelők, mint például a politikailag közismerten prostituálódott D. Cohn Bendit a hollandok jugoszlávia elleni 6:1-es győzelmét "a demokraciának Milosevics diktatúrája fölötti győzelmeként" értékelte. (Ilyesfajta megközelítésre mi még emlékszünk, a kelet-európai államszocialista rendszerek sajátja volt felsőbbrendűségük bizonyítása egy-egy nagy győzelemmel…) Párizsban a győzelem éjszakáján (július 3-ára virradóra) milliók tomboltak a francia nacionalizmus szellemében. Az angol nacionalizmus is éreztette hatását, a rendező országok, Hollandia és főleg Belgium örökre megjegyezték (ha elfelejtették volna a Brüsszeli Heysel stadionban lejátszódott korábbi tragédiát), hogy az angol futballhuligánok nem szeretik a kontinens konkurens világát, törtek-zúztak, áradt a szenvedély és a gonosz indulat. Bárki megértheti hát a futball politikai jelentőségét. Sokszínű és sokoldalú a jelentéstartalma, akárcsak a globalizáció új hullámáé.

A futball tehát egyetemes játékká (játékká?), showbusinessé vált, ami egyes országokban már csak televízión keresztül nézhető. Csak azt nehéz eldönteni, vajon kiterjedt-e a világ vagy összezsugorodott… De egy bizonyos, a kapitalizmus emberarca csak máz vagy maszk, alatta ott van a Nike és más nagy cégek rabszolgatartó arca, amely kedvesen mosolyogva és kéjelegve kereskedik a tehetséges kisgyerekekkel, segítve – ahogyan ők mondják – a futball felvirágzását. A Nike képviselője egy propagandafilmen megjegyezte a Spektrum televízió műsorában július 3-án késő este – megnyugtatva a nézőket -, hogy mindeközben nem feledkeznek meg a profitról sem, hiszen a mit sem sejtő gyerekek fölött szépen csendben átveszik a gyámkodó-jótevő tulajdonos szerepét, jóllehet az emberi jogok és az ENSZ alapokmányának tétele szerint a gyermek munka és a profittermelés általa tilos és büntetendő cselekmény. Mégis, a magyar műsorszerkesztők természetesen üdvözölték a gyermekek bérrabszolgaságának ezen új formáját, mint a határtalan fejlődés új etapját. Végül is a profittermelés érdekében mindenütt megindult a "fiatalítás" a McDonald's-tól a Nike-ig, hiába, a fiatal sztár munkaereje olcsóbb, mint a Zidane-é, vagyis a fizikai és lelki kiszipolyozást nem lehet elég korán elkezdeni. Új korszak nyílt a labdarúgásban, a futball-pedofilok uralma. Amikor annak idején az NDK-ban napvilágra került a "szocializmus" magasabbrendűségét szolgálni hivatott "gyermektenyésztés" az úszás terén, a mai "tenyésztők" még leleplezni akarták a jelenséget. Ma már ők azok, akik sokkal magasabb szinten globalizálják e tapasztalatokat a futballipar és az emberiség nagy szégyenére. A magyar gyerekek is hamar kikerülnek a piacra, de nincs, aki tiltakozna. Visszatértünk volna a gladiátorok világába?

A cikk Paul Sweezyt köszönti kilencvenedik születésnapja alkalmából. Egyúttal hadd ragadjam meg a lehetőséget, hogy személyes meggyőződésemet kifejezzem: a Paul Baran és Paul Sweery szerzőpáros Monopoly Capital című munkája (1966), mely Marx, Keynes, Kalecki, továbbá Schumpeter meglátásaiból kiindulva a tőkefelhalmozás és a válság gazdag elemzését nyújtja, a mai napig a legcélravezetőbb nézőpontot kínálja az Egyesült Államok és más fejlett tőkés gazdaságok történelmi fejlődésének áttekintéséhez. Írásomban ezt az átfogó értékelést arra szándékozom felhasználni, hogy észrevételeket tegyek korunk – a második ezredforduló és a globalizálódó monopoltőke kora – gazdaságának egynémely központi jelentőségű tapasztalati tényével kapcsolatban.

A gazdasági elemzők, jól tudjuk, nagyon eltérő véleményeket vallanak a gazdaság működéséről. A legdöntőbb és legfontosabb választóvonal a jobb- és a baloldal között, tehát osztályalapon húzódik. De még a baloldalon állók között is éles nézetkülönbségek mutatkoznak. Az egyik ilyen vitaterületet Keynes forradalmi gazdaságelméletének jelentősége képezi. Vajon az elméleti kutató Keynes és Kalecki nevével összekapcsolódó, forradalmian új gazdaságfilozófia a marxista politikai gazdaságtan művelői számára alapvető tanulsággal szolgál? A másik vitatott kérdés a monopólium és a verseny szerepe. Mennyire meghatározó a tőkekoncentráció és a tőkecentralizáció napjaink kapitalista rendszerének megértésében – egy teljes évszázaddal azután, hogy a marxisták más radikálisokkal együtt először emeltek szót a monopolkapitalizmussal szemben? Bármi legyen is elvont elméletünk, márpedig minden elmélet természeténél fogva bizonyos mértékű elvonatkoztatás, hasznosságát az a képessége mutatja, hogy mennyiben magyarázza a mindennapi valóságot, és kínál-e a gyakorlati forradalmi megoldásokhoz nélkülözhetetlen stratégiai elemzést?

A Monthly Review fennállása óta a monopoltőke-, más néven a stagnálás-elméletet hirdette. E szerint a felfogás szerint, melyet Paul Baran és Paul Sweezy vázolt Monopoly Capital című munkájában, Marxnak az a tétele, hogy "a profitrátának törvényszerűen csökkennie kell", a huszadik század kezdetén kialakuló monopolkapitalista gazdaságra közvetlenül nem alkalmazható, helyette "a többlet növekedésének törvényszerűségéről" kell beszélnünk. Eszerint a többlet a termelésben résztvevők munkabérének és a teljes hozzáadott értéknek a különbsége. A kapitalizmus monopolista szakaszának legfőbb ellentmondása tehát a növekvő többletből és a többlet abszorbciójához társuló problémákból fakad.¹

A többlet növekedése és a "többlethegyek" akkumulációja azt jelenti, hogy a tőkés vállalatoknak meg kell birkózniuk ezek felhasználásával, azaz a felhalmozódott készpénz profitot hozó hasznosításának a feladatával. Tény, hogy a tőkés saját élvezetére is költhet, csakhogy ez elenyésző az egyre növekvő többlet mértékéhez képest. Tehát a kérdés: miként lehet a ténylegesen és potenciálisan elérhető többletet a maga egészében felhasználni? Új befektetésekkel – szól az általános jótanács. Azonban ez a tőkeexpanzió ellentétes a jövedelemelosztásból fakadó korlátozott fogyasztással: ki fogja megvásárolni az egyre nagyobb mennyiségű termékeket? A korszakos találmányok – emlékezzünk csak a gőzgép, a vasút és az autó átfogó hatására a tőkefelhalmozódásra – meggyőzően és kielégítően profitábilisnak bizonyulhatnak, ám ezek a korszakos találmányok nem annyira gazdasági, inkább történelmi jellegűek, amelyeket nem lehet szándékosan előidézni, amikor a többletfelhasználás úgy követeli. Még a hihetetlen gyorsasággal terjeszkedő számítógépes/digitális technológia is mindössze kis részét kötötte le annak a többlettömegnek, ami a gazdaság fölött lebeg. A külföldi befektetés, ami korábban a többlet felhasználására szolgált, hatékony eszköz arra, hogy a többletet a kapitalista rendszer perifériájáról a maghoz, a központhoz juttassa, tehát tovább fokozza a nehézséget. Mindez azt jelenti, hogy mivel a termelés szintjén ténylegesen és potenciálisan keletkező többlet megfelelő hasznosítására nem képes, a rendszernek határozott hajlama van a stagnálásra. A problémát részben (de csak részben) ellensúlyozza a különféle, ezzel ellentétes hatású tényezők erősödése, úgymint az eladási készség, a katonai kiadások és a pénzügyi növekedés fellendülése.

Mint minden elméletet, ezt is a rideg valósággal kell szembesítenünk, és aszerint módosítanunk, ahogy a változó történelmi körülmények magyarázatához az szükséges. A következőkben a legfrissebb történelmi fejleményekre összpontosítva azt fogom konkrétan megmutatni, miért tartom ezt a megközelítést napjaink, egy újabb évezred küszöbének gazdasági helyzetére érvényesnek.

"A nagy buli"

Az első dolog, amire az ember felfigyel, ha az üzleti lapok domináns beszámolóit olvassa, hogy a nagy társaságok valósággal fürdenek a profitban. 1999 utolsó hónapjaiban a pénzügyi sajtó kitörő örömmel tette közzé, hogy "a nagy buli" – ezzel a rendkívül magas profit akkori időszakára célzott – folytatódik a 2000-es évekbe átvivő ezredfordulón túl is. A Business Week-ben augusztus közepén megjelentetett negyedéves profitkimutatás szerint az amerikai nagyvállalati profit egyenletes és kényelmes sebességgel kúszik fölfelé…

A Business Week nagyvállalatokról szóló eredménylistáján szereplő 900 cég örömteli 28%-os bővülést regisztrálhatott csupán az év második negyedévében, ami 1996 vége óta a "legjobb teljesítmény." A pénzügyi ciklus feltámadásának időszaka azért tudott elhúzódni, miként azt a lap két héttel korábbi száma jelezte, mert a vállalatokat elárasztotta a készpénz, 851 milliárd dollár tartalék/visszatartott kereset. 1999 decemberében üzleti körökben az a szóbeszéd járta, hogy az amerikai gazdaság "példanélküli és robbanásszerű módon"² lépi át az ezredfordulót.

Felesleges mondanunk, hogy a társadalom gazdasági elitjének látványos felfutása kirekesztő jellegű. A csúcson lévők jólétének fokozódása – írja a Business Week vállalati olvasóinak – együtt járt a skála alján lévők jövedelem- és életszínvonal-csökkenésével. Reáljövedelem-emelkedés alig mutatkozik az aktív keresők körében. Egy 1999-es év végi Harris-felmérés szerint az amerikai lakosság zöme úgy értékelte, hogy számára nem volt hasznos mindaz, amit ma – a Nemzeti Gazdaságkutató Iroda szerint – az ország történetének leghuzamosabb, 1991 márciusával induló gazdasági konjunktúrájaként tartunk számon. Ez nem meglepő, hiszen a bérek még mindig "nehezen mozdulnak", és a lakosságnak csak alig egyötöde rendelkezik a nyugdíj-alapokon kívüli részvényekkel. "A legélesebb törésvonal" – írja a Business Week 1999. december 27-i számában – azok között az amerikaiak között húzódik, akik a tőzsdén vagy egy dot.com munkáltatótól jutnak extra jövedelemlehetőségekhez, illetve akik nem ilyen csoportok tagjai. Az új gazdasági korszak legszembetűnőbb eredménye sokak számára a 40 órás munkahét megszűnése volt: az amerikaiak manapság több időt töltenek munkával, mint bármely más ipari ország dolgozói. Eközben azonban a reál-órabér növekedése 1998 harmadik negyedévének az egész évre vetített 4,3%-áról idénre 2,3%-ra esett vissza… Ez indokolhatja, miért érzi az amerikaiak 51%-a úgy, hogy munkáltatója becsapta – közli az Opinion Research Corp., International új tanulmányában.

A Business Week valóban figyelmeztette vállalatvezető olvasóit, hogy a lakosságnak az az 52%-a, amely a Harris-felmérésben együttérzését fejezte ki a seattle-i tiltakozókkal, tényleges gazdasági gyötrelmeknek van kitéve, és az utcai tiltakozás könnyen munkahelyi tiltakozássá válhat.

A monopoltőke és a többlet növekedési hajlama

A gazdaság ellentmondásai ugyanakkor sokkal égetőbbek annál, mint ahogy az a gazdasági sajtó puszta olvasgatásából sejthető, ez ugyanis a felhalmozás egész folyamatát csak a monopolkapitalizmus körülményei között vizsgálja. Ahhoz, hogy az amerikai gazdaság jelenlegi körülményeit megérthessük, érdemes közelebbről szemügyre vennünk a társadalom által előállított gazdasági többletet.

A teljes gazdasági többlet sorról sorra való elszámolása, ideértve a költségvetés bevételeinek és kiadásainak hivatalos kormányzati becsléseiből leszűrhető minden releváns összetevőt, komoly feladatot jelent, amibe itt nyilván nem foghatunk bele. Ámde egy ilyen elemzés végsőkig leegyszerűsített változataként a "vállalati profit + amortizáció + nettó kamat" képlet a tényleges gazdasági többlet első megközelítéséhez alkalmas lehet. Igaz, így sok olyan elem figyelmen kívül marad, amely szűk értelemben véve a többlet része, például a marketingköltségek – ezek manapság egy billió dollár fölött alakulnak évente.³ Ha a gazdasági többlet változási tendenciáit ezeken a korlátokon belül figyeljük, azt találjuk, hogy a többlet aránya az össztermékhez viszonyítva nő. A profit + amortizáció + nettó kamat éves átlaga a bruttó nemzeti össztermékben (GDP) az 1946 és 1973 közötti 14,2%-ról 1974 és 1998 között 14,7%-ra emelkedett. Ráadásul a vállalati nyereség + amortizáció + nettó kamat a GDP arányában mindenkori legmagasabb szintjét, 16,6%-ot ért el 1977-ben. Ezzel a második világháború óta először haladta meg az 1929-es (a nagy gazdasági válság éve!) 16,1%-ot és a háborús csúcsesztendő, 1942 16,5%-át.⁴ Mindez határozottan azt sugallja, hogy a többlet növekedésének problémája cseppet sem enyhült az utóbbi évtizedekben, és a monopolkapitalizmus az új évezredbe ezzel a betegséggel lép át.

A többlet növekedési hajlandóságának erejét – mint már láttuk – történelmileg visszavezethetjük azokhoz a változásokhoz, amelyek a rendszer evolúciója, a szabadversenyes kapitalizmusból a monopol szakaszba, tehát a főként apró, családi vállalkozásokon alapuló gazdálkodásból a monopol jellegű vagy oligarchikus nagyvállalati dominancia korába való átmenet során fordultak elő. A verseny monopóliumhoz vezet, a monopólium pedig versenyhez – de az idő előrehaladtával változó módon. A verseny ahelyett, hogy egyszerűen megszűnnék a monopolkapitalizmus keretei között, bizonyos szempontból megélénkült. A versengés a termelékenység és az innováció terén – mely tartósan alacsony költségre ösztönöz – ugyancsak felgyorsult. További jellegzetes versenytípusok jelentek meg, elsősorban a marketing területén belül: a potenciális vevőkör feltérképezése, termékfejlesztés, reklám, termékbemutatók.

Viszont az ár, a termelés és a beruházások némely változása a tőke koncentrációjának és centralizációjának következtében verseny formájában zajlott le – ez határozottan elválasztja egymástól a monopolkapitalizmust a megelőző szabadversenyes korszaktól. Az óriásvállalatok felvirágzása gyakorlatilag véget vetett a monopol helyzetű iparágak közötti árversenynek – nem így az új keletű iparágakban (lásd a számítógépes és digitális technológiát általában!), ahol a vállalatok egymás torkát szorongatják, illetve azokban az ágazatokban, ahol a cégek működése a korábbi verseny-stádiumot idézi.⁵ A mega-vállalatok gyakran titkos paktum keretében – Joseph Schumpeter kifejezésével – korrespektív árat alkalmaznak, és ahelyett, hogy elfogadnák, ők szabják az árakat. A gyártással keletkező termékek ára a kifejlődött monopolpiacokon csak egy irányba szokott elmozdulni: felfelé. Ezért aztán az infláció (akár kétszámjegyű, akár alacsonyabb) a monopolkapitalizmus állandó kísérőjelenségévé vált. Az árdefláció, ami korábban a kapitalizmus elfogadott része volt, a "nagy bizniszek" uralma alatt szinte eltűnt a fejlett iparágakból és átfogóan a rendszer egészéből.⁶ Ez annak ellenére így van, hogy a nyersanyagárak, különösen a harmadik világban, igen alacsonyak (a deflációs spirál érvényesülése miatt) – íme az imperialista rendszer működésének egyik eredménye.

Az árverseny hanyatlásának a rendszer egészén belül a termék és a befektetés meghatározásának megváltozott módja felel meg. Ahelyett, hogy a szabadversenyes gazdálkodásnak a kereslet esetleges csökkenését árcsökkentéssel megelőző gyakorlatához folyamodnának, a mamutvállalatok jellegzetesen visszafogják termelésüket, egyúttal fokozzák extra termelői kapacitásukat, hogy ezáltal biztosítsák a nyereség (az elsődleges termelési költségekre rátett haszonkulcs) mértékét. Következésképpen az elvárásokhoz igazodó befektetéseket sokkal inkább a fölös kapacitás mértéke és – amennyiben ezt a kapacitást kívánták bővíteni – a befektetéstől gyári berendezés formájában remélt profit szabja meg. Tapasztalatra alapozott tanulmányok sorra bizonyítják, hogy csak a teljes gazdaság legalább 85%-os kapacitáskihasználtsága mellett élénkül meg a beruházás országos átlaga. Ám ez önkorlátozó folyamat, mivel az új beruházás további gyártó kapacitások növekedésével jár, aminek aztán piacot kell találni – a beruházás tehát végül kihasználatlan kapacitást eredményez.

A monopoltőkének ebben a különös, félig szabályozott világában nincs szó a kiforrott kapitalista vállalat létét veszélyeztető élethalál harcról (jóllehet fúziók a szélesebb monopolhelyzet érdekében gyakran fordulnak elő). Inkább az a jellemző, hogy a napjaink gazdasági életében uralkodó "óriások" elsősorban viszonylag csekély piaci részesedésért szállnak harcba. Miközben a "bevett" közgazdasági tankönyvek még mindig arról beszélnek, hogy a teljességgel versenyre alapuló gazdaság, ha egyáltalán, csak a rövid életű gazdasági haszonnak kedvez, a kései kapitalizmus valódi világában a nagy cégek nemcsak állandó profitélvezők, de profitjuk szerint hierarchiát alkotnak. Ez a világ sok szempontból a vállalatok számára változatlanul kompetitív, csakhogy a cél mindig a monopolhatalom megteremtése vagy fenntartása – magyarul az elsődleges termelési költségekre rátett haszonkulcs révén állandó és magas gazdasági profit biztosítása.⁷

A többlet előállítása és felhasználása

Mivel itt az a szándékunk, hogy megmutassuk, miként kötődik a monopoltőke növekedése olyan alapvető tendenciákhoz, mint a többletfokozás és a gazdasági stagnálás, vagy hogy miként vezet a tőkés gazdaság (önmagától) elvárt működésének torzulásaihoz, érdemes a poszt-keynesiánus közgazdász, Myron Gordon művéhez fordulnunk, aki a termelő munkások bére és a hozzáadott érték közötti arány középpontba állításával tapasztalati elemzést nyújtott a felhalmozás mintázatáról.⁸ Gordon rávilágít, hogy míg 1899 és 1949 között ez az arány az Egyesült Államokban 2,50 körül ingadozott, addig 1949 és 1994 között viszonylag egyenletesen 5,25-ra, tehát az 1949-es érték több mint kétszeresére nőtt.⁹ Ez azt jelenti, hogy adott termelési szinten a többlet növekedett a termelő munkások béréhez viszonyítva.

termék minA gyárak foglalkoztatási szerkezetének módosulása, tudniillik hogy a főként a termelésben közvetlenül résztvevő munkásállományt a termelésben közvetlenül részt nem vevők óriási száma váltotta fel, szorosan összekapcsolódik a termelési többletnek ezzel a növekedésével, a monopolhelyzet és a nyereség iránti olthatatlan vággyal. A XX. század kezdetén – jegyzi meg Gordon – a gyártó cégek elsősorban, sőt kizárólag termeléssel foglalkoztak. A század végére már főként a monopolhelyzetre törekedtek. A modern nagyvállalatok a monopolpozíció megőrzése és erősítése érdekében magukra kényszerítik a nem-termelő tevékenységek széles körének költségeit. Ezeket ezért monopoltevékenységeknek nevezik. A monopolhatalom célja az ár növelése a cég termékeinek előállítási költségéhez képest, továbbá a termék minél tömegesebb eladása ezen az áron. A tevékenységek közé tartozik a kutatás-fejlesztés, hogy a már létezőősége jobb legyen, hogy új termékekkel bővüljön a választék, hogy csökkenjen az előállítási költség. Ide sorolható az eladást elősegítő értékesítés és reklám, valamint az árnak a termelési költségen felüli kiszabása. Ebbe a körbe tartozik még a vállalati légkör, mely a munkásokat rábeszéli, illetve megfenyegeti: termeljenek többet, vagy kisebb lesz a bér. Része ennek mindezek mellett a politikai összefonódás, a lobby és az állami hivatalnokok megvesztegetése, hogy kedvező feltételekkel lehessen természeti erőforrásokhoz és más előnyökhöz hozzájutni. Jogászokat, könyvelőket, más pénzügyi szakembereket foglalkoztatnak, hogy segítségükkel kikerüljék az adófizetést, és beleszólhassanak az adótörvénykezésbe. És még hosszan sorolhatnánk. Lehet, hogy a költségektől és a jövedelemelosztásra gyakorolt hatásuktól eltekintve ezek a tevékenységek ártalmatlanok. Lehet, hogy a termelés növekedése szempontjából jótékonyak, de az is lehet, hogy társadalmi hatásuk romboló. Annyi azonban minden esetben elmondható, hogy a monopolhelyzetből fakadó nyereség lehetősége hajtja őket.¹⁰

A monopolhelyzet kiharcolásának költségein túl a profit természetesen más költségek köntösében is elrejtőzik – ilyen példának okáért a vállalati csúcsvezetőség számára biztosított hatalmas jövedelem (végkielégítések és nyugdíjak céljából félretett tartalékokkal együtt). Bár ezeket mint "költséglevonásokat" szerepeltetik a haszon kiszámítása előtt, ezek az összegek nyilvánvalóan a profit részét képezik. A vállalat legfőbb vezérkarának és a holdudvarnak juttatott bőkezű adomány valószínűleg a monopolhelyzet sikeres kivívását jutalmazza, ami napjaink "stratégiai irányításának" közvetlen célja.

A "monopóliummunkások" Gordon szerint: az összes foglalkoztatott mínusz termelő munkások, tehát monopóliumdolgozó egyenlő nem-termelő dolgozó.¹¹ 1899 és 1949 között a monopóliummunkások száma több mint megkétszereződött a termelő dolgozókéhoz képest. 1949 és 1994 között a termelő dolgozók létszámnövekedése stagnált (az időszak végére visszaesett), miközben a monopóliummunkások létszámának éves átlagos növekedése 2% körül alakult.

Ennek a radikális nagyvállalati változásnak jó példáját figyelhetjük meg a Microsoft esetében. Az 1997-es pénzügyi évben a Microsoft teljes eladási bevétele 11,4 milliárd dollár volt, munkaerő és termelési költsége viszont csupán 1,1 milliárd dollár. (Kutatásfejlesztésre 1,9 milliárdot, eladásra és marketingre 2,9 milliárdot, általános adminisztrációra 362 milliót fordítottak, az adózás előtti teljes profit 5,3 milliárd dollárra rúgott.) Az elsődleges termelési költségek (a termelés munkaerő- és anyagköltsége) tehát az eladási bevételek kevesebb mint 10%-át tették ki, míg a profit elérte a 47%-át. A többit a monopolhelyzet eléréséhez írták jóvá. Az 5,3 milliárd dolláros bruttó hasznot a kevesebb mint 2 milliárd dollárt érő ingó- és ingatlanvagyon-befektetésekkel érték el.¹²

A Microsoft szélsőséges példának tűnhet, de mivel a világ vezető hi-tech vállalata, jól tükrözi a tőke mozgására általánosan jellemző szélsőségességet. Sőt, a jelenség nem korlátozódik a számítógépes szoftver-cégekre vagy dot.com-okra. A Nike, hogy egy másik esetet is lássunk, szinte egész termelését kínai, indonéziai és vietnami gyártulajdonosokkal végezteti alvállalkozói szerződésben. Az ezeknél az alvállalkozóknál alkalmazott ázsiai munkások tízezrei gyártják a Nike-cipőket, a cég tehát szinte teljes fizetett állományát a monopolhelyzet kialakítására vetheti be. 1992-ben a Nike dolgozói névsora összesen nyolcezer nevet tartalmazott, és a nevek tulajdonosainak szinte mindegyike a vezetés, a termékbemutatás vagy a reklám területén működött – hogy hozzák a Nike-termékek márkajelzéséhez illő elsöprő lendületet.

Az ily módon előállított többlet ugyanolyan óriási, mint a Nike monopolhelyzetre való törekvésének költségei. 1992-ben Michael Jordan húszmillió dollárt kapott a cégtől, hogy annak termékét reklámozza. Ez az összeg megegyezett azzal, amit a Nike négy indonéziai gyárának teljes gárdája fizetésként átvehetett. A főleg női foglalkoztatottak olykor mindössze tizenöt centes óradíjjal dolgoztak napi tizenegy órában. 1996-ig ezek a munkakörülmények nem sokat változtak: huszonötezer dolgozó évente hetvenmillió pár cipőt gyártott (melyek párja negyvenöt és száz dollár között kelt el Észak-Amerikában), átlagosan napi 2,23 dollárt keresett, és gyakran kényszerült hat órát túlórázni. Vietnamban, ahol a Nike az 1990-es évtized végéig sok gyártói alvállalkozói szerződést kötött, a feltételek még ennél is rosszabbul alakultak. 1997-ben a Nike-nak dolgozó harmincötezer vietnami alkalmazott zöme nő volt, akiket tizenkét órás munkanapokra és két dollár per egy pár cipő munkaerő-költséggel vettek igénybe. A cipőit előállító üzemek dolgozóinak tiltakozására a Nike azt válaszolta, hogy ő csak kereskedelmi cég, a termeléshez és annak körülményeihez semmi köze. Ázsiai területi alelnöke így nyilatkozott: "A gyártásról sejtelmünk sincs, mi kereskedők és tervezők vagyunk."¹³

A Nike extrém eset, főként azért, mivel nagyrészt külföldön és alvállalkozói rendszerben dolgoztat. A legtöbb termelő vállalat számára létfontosságú a termelésbe való közvetlen befektetés, mivel a többlet előállításának mértéke a termelés és a megfelelő szinten előhívott innovációk függvénye. A vállalatok egész viselkedésére jellemző, hogy a termelésről a marketingre és a pénzügyekre való általános "átállás" meghatározó szerepet töltött be a nagyvállalat utóbbi százéves fejlődésében. Egy szövetségi kereskedelmi felmérésben a General Motors már 1939-ben felfedte, hogy egy 950 dollárért árusított Chevrolet előállítási költsége úgy 150 dollár, az ár többi része a marketing, az áruterítés és a profit szükségleteit fedezi.¹⁴

A fúzió és a pénzügyi spekuláció

A többlet létrehozását – egy folyó kutatás alapján – megkönnyíti az adott cég monopolhelyzetre törekvése, ugyanakkor a monopolhelyzetre törekvés költségekkel jár, amelyek egyre inkább uralják a vállalati mérlegkimutatásokat. A monopolhelyzet kivívásával összefüggő kiadásokat nem lehet egyszerűen az értékesítés számlájára írni, hanem olyan többlet-elnyelő műveleteket is ide kell számítanunk, mint a vállalati fúzió vagy a spekuláció. Ahogy a többlet nő, úgy szaporodnak el a vállalati fúziók, amelyek célja a tőkekoncentráció és tőkecentralizáció révén bekövetkező magasabb fokú monopolhelyzet. A többletet tehát, amit beruházásra lehetne fordítani, inkább cégek vásárlására és eladására fordítják, miáltal az egyre kiszélesedő versengés az ügylet lebonyolításának sürgősségében jelentkezik. A történelem két legnagyobb fúziós hulláma a XX. század elejéhez és végéhez kötődik. "A gazdaság méreteihez viszonyítva – írta Az Elnök 1999-es gazdasági beszámolója – csupán a XIX-XX. század fordulóján lezajlott trösztalakítási sorozathoz hasonló fúziós hullámnak lehettünk tanúi". A fúziók és kivásárlások értéke az USÁ-ban 1998-ban önmagában meghaladta az 1,6 milliárd dollárt. A vállalatfúziók és üzletrész-vásárlások aránya egyetlen esztendő kivételével évente mintegy 50%-kal növekedett 1992 és 1998 között. 1999 első három negyedévére összességében több mint kétmilliárd dollárnyi vállalategyesítést jegyeztek be.¹⁵ Ebben a fúziós kedvben a csúcstechnika, a média, a távközlés és a pénzvilág járt az élen, bár a közvetlen gyártásban is előfordulnak sokszoros összeolvadások.

A fúzióknak és üzletrész-vásárlásoknak nemcsak a növekvő mértéke számít, hanem a típusa és célja is. Sok ilyen fúzió – miként az elnöki jelentés megállapítja – "a szinergia érdekében" köttetik, hogy a nagyvállalatok – belépve egymás szorosan összetartozó piacaira – élvezhessék az így "kiszélesedő gazdaság" előnyeit. Ráadásul, miközben a XX. század eleji fúziós hullám elsősorban a hazai piacot döntően kézben tartó három-négy vállalat korlátozására szolgált, napjaink fúziós stratégiájának az a célja, hogy stabilizálja a nemzetközi piacokból szerzett tekintélyes részesedést. Ez két módszerrel lehetséges: a) termelő egységek felállításával külső ipari országban (ahol a legszélesebbek a piacok) és b) határon túli részvény-vásárlásokkal, illetve fúziókkal.

A Daimler Benz és a Chrysler 1988-as fúziója, mely létrehozta a 130 milliárd dolláros DaimlerChrysler vállalatot, és amelyről a Business Week azt írta, hogy "az első globális autógyár-kolosszus", pontosan az, amiről szó van. Arra irányult, hogy egy olyan iparág helyzetét szilárdítsa meg a globális piacon, amelynek "megvan a kapacitása, hogy a kelleténél évente legalább 15 millióval több járművet gyártson". A McGraw-Hill üzleti elemzői szerint elkerülhetetlen, hogy a gépkocsi-gyártásban efféle világméretű konszolidáció menjen végbe, melynek következtében a világ vezető autógyárainak száma negyvenről húszra, azaz a felére fog zsugorodni az új évszázad első évtizedei során.¹⁶ A DaimlerChrysler-fúziót követte, hogy a Ford tavaly felvásárolta a Volvót. És az autóiparon belüli monopoltőke globalizációja csak tovább gyorsul. A The Wall Street Journal 2000. február 14-i száma alapján a világ két legnagyobb autógyára licitháborúra készül egy csődbe ment dél-koreai autógyár megszerzéséért. A végeredmény eldöntheti, melyikük lesz a "világbajnok".

A Ford Motor Co. a General Motors elé akar kerülni a Daewoo Motor Co. árverezésén – erősítette meg W. Wayne Booker, a Ford elnöke a hétvégén, amivel véget vetett a Ford terveit övező több hetes spekulációknak. A GM azzal indította meg az árverést, hogy felajánlott mintegy 6 milliárd dollárt a Daewoo vagyonáért. Közelálló körök azt állítják, a DaimlerChrysler AG is komolyan fontolgatja a részvételt. A cég szóvivője az értesülést nem volt hajlandó kommentálni.

Ám ez a verseny a világuralomért folyik. A Fordot 90-es évekbeli vásárlási sorozata – melyet a Volvo Cars Ltd. tavalyi megvétele tetőzött be – esélyessé tette arra, hogy a GM-et megelőzze az autógyártás globális uralmában. Bármelyikük szerzi is meg a Daewoo Motor körülbelül kétmillió kocsi/év-es kapacitását, azé lesz a győzelem lehetősége.

Annak ellenére, hogy a jelenlegi fúziómámor, ahogy a fenti példa is drámaian bizonyítja, nem annyira a hazai, mint inkább a globális piacra irányul, a mögötte meghúzódó szándék régi ismerősünk. Michael Mandel, a Business Week gazdasági szakírója 1999 októberében így fogalmazott: "A piac régi törvényei érvényesülnek: a koncentráció fokozódásával a bennmaradóknak mind egyszerűbbé válik, hogy árat emeljenek. A réziparban a konszolidáció folytatódásával lehetőség nyílt arra, hogy június közepétől az árakat további 20%-kal felsrófolják."¹⁷

Mindaz, ami ma a kapitalizmus legnagyobb fúziós hullámába tartozik, szélsebesen alakítja át a globális versenykörnyezetet. Az 1990-es évek közepén a világ háromszáz legnagyobb vállalata már 70%-nyi külföldi közvetlen befektetést és a világ tőkeállományának 25%-át könyvelhette el. A tíz legnagyobb távközlési cég a 262 milliárd dolláros világpiacnak már 86%-át tartja kezében – és a szakértők arra számítanak, hogy a világpiacot uraló telekommunikációs óriások száma még az évszázad elején a felére fog csökkenni. A mamutvállalatok közötti rivalizálás nemzetközi szinten élénkül, ahogy a cégek egyre nagyobb és nagyobb területeket igyekeznek a maguk számára kihasítani a világpiacból.¹⁸

Ennek a legújabb, tömeges fúziós hullámnak a mozgatórugóit akkor érthetjük meg még jobban, ha azt vizsgáljuk, mi a pénzügyi háttere. Jóllehet a közgazdasági tankönyvek gyakran azt állítják, hogy a kötvénykibocsátásnak és hitelfelvételnek a nem-pénzügyi vállalatok részéről elsődlegesen a gyártókapacitásba való befektetés finanszírozása a célja, ez távolról sem igaz. Az 1980-as évek folyamán az amerikai vállalatok nem azért vettek fel súlyos kölcsönöket, mert valódi beruházásaikat (melyeket változatlanul a bruttó profitból pénzeltek) akarták ezúton fedezni, hanem azért, hogy részvényeiket visszavásárolják (ezáltal megemelve azok értékét) és teljes részvényvállalatokat vehessenek tulajdonukba. Ez a hitelfelvétel tehát arra irányult, hogy a meglévő készleteket spekulációs céllal felvásárolják abban a reményben, hogy ezáltal nő a tőkenyereség, illetve a tulajdonba vételek esetében az "erőegyesítés" újabb monopóliumokhoz juttathat. Az 1990-es években megélénkült a Wall Street-en kezelt vállalati pénzalapok "szétszórása", de a cégek ezért inkább saját profitjukban, és nem az adósságban bíztak (mindazonáltal továbbra is vettek fel hiteleket, védekezésül az esetleges részvénytulajdonos-váltások könyörtelenségével szemben). Az internethez és főként a Nasdaqhoz kapcsolódó spekulációs hangulatkeltés olyan, a földtől teljesen elrugaszkodott helyzetet teremtett, melyben a digitális óriás America Online (AOL) egy 183 milliárd dolláros üzlet keretében meg tudta venni a Time Warnert. Ez minden idők eddigi legnagyobb (igaz, még függőben lévő) fúziója. És az AOL annak ellenére volt képes ezt végrehajtani, hogy a Time Warner éves bevételének csak 20, munkaerejének pedig mindössze 15%-ával rendelkezett.¹⁹

Egyre inkább olyan világgazdasággal van dolgunk, melyet a pénzügyi spekuláció és a globális monopólium (vagy oligopólium) megteremtésére irányuló törekvés jellemez, élén a média- és távközlés-iparral, de szerteágazva a termelés minden területére. Ebben a globális játéktérre való áttérésben valószínűnek látszik a tőkés táborok közötti valuta- és kereskedelmi háború kiéleződése, miközben a centrum-tőke úgy igyekszik a bajokat elhárítani, hogy nemzetközi szintű szabályozó testületeket hív életre, mint amilyen a Világkereskedelmi Szervezet (WTO). A valódi erő azonban nem ezekben a tőke szempontjából nemzetközivé sosem váló nemzetközi szabályozó testületekben rejlik, hanem az érintett államokban és vállalatokban.

Az Egyesült Államok és a világverseny

A globálissá szélesedő tőkeáramlás korában nagyrészt az Egyesült Államok diktálja az iramot. Ennek az előnynek a forrása Amerika oldalán nem egyszerűen a dollár sajátos szerepében, az ország katonai erejében, vagy vállalatainak abban a képességében keresendő, hogy a globális piacon stratégiailag tudják a lábukat megvetni és ezáltal spekulációs nyereséghez jutni (ami a monopolhelyzet bizonyítéka), és nem is a külföldi tőke számára biztonságot jelentő helyzetében keresendő, hanem abban is, hogy a többi tőkés ország termelő ágazatához képest az Egyesült Államok gyáriparában az egységnyi munkaerőköltség (az egységnyi termékre eső nominális órabér) növekedése csekély. Ezt mutatja az 1. sz. táblázat (ld. lent!). 1985 és 1990 között Amerika és Kanada kivételével minden úgynevezett G-7-es országban kétszámjegyű volt az egységnyi munkaerőköltség arányának az árfolyam-változást figyelembe vevő növekedése. Sőt, Amerikában 1990 és 1998 között az egységnyi munkaerőköltség árfolyam-változáshoz igazított aránya még alacsonyabb maradt, mint két legfőbb versenytársáé, Japáné és Németországé.

Az egységnyi munkaerő-költségnek az alkalmazottakhoz eljuttatott része közvetlen és közvetett kifizetéseket egyaránt magában foglal. A közvetlen kifizetések körébe tartoznak a napi, heti és havi munkabérek (a vállalatvezetőségéét is ideértve), a szabadság idejére járó fizetés, a borravaló, jutalom stb. A törvényben előírt biztosítási programok munkáltatói hozzájárulásai, valamint a szerződésbe foglalt egyéni járadékok, társadalombiztosítás, magánnyugdíj, egészségügyi és jóléti intézmények, illetve a sérülésekért kifizetendő összegek a közvetett kifizetések közé tartoznak.

Az egységnyi munkaerőköltség átfogóbb mércéje a nemzetközi versenyképességnek, mint a munkaerő termelékenységének növekedési rátája, amelyet egyébként részben tükröz. Tehát az Egyesült Államok egységnyi munkaerő-költségének viszonylag lassú növekedése indokolja az ország döntő fölényét 1985 óta minden versenyhelyzetben vetélytársaival szemben – vélekednek a Statisztikai Iroda elemzői.²⁰ Azért ennek az előnynek az igazi oka nem lehet kétséges: a munkaerő ellen folytatott eredményes osztályharc. Egy tanulmány szerint a termelő munkások adózás utáni reál-órabére az amerikai gazdaságban majdnem 14%-kal csökkent 1977 és 1995 között.²¹ A napjainkban tapasztalható expanziót a szakszervezetek egyre gyakoribbá váló megfélemlítése kíséri: a "nem rendes foglalkoztatás" (ebben a részmunkaidős és a változó körülményeknek kitett foglalkoztatás a teljes foglalkoztatáshoz viszonyítva egyre nagyobb teret kap), a hosszabb munkaidő és a szociális célú állami kiadások lefaragása. Ebben a színvonal-csökkentésben az amerikai tőke vitte és viszi a prímet, miközben főbb versenytársai egyre nagyobb sebességgel ugyancsak ebbe az irányba tartanak.

Az az általános folyamat, amelyet az amerikai gazdaságban kísérhetünk figyelemmel, globálisan sokkal szélesebb és sokkal szélsőségesebb skálán megy végbe. Amit Harry Magdoff a The Age of Imperialism-ben (Az imperializmus kora) még 1969-ben megállapított, csak még jellemzőbb lett mára (igaz, sok ország mamutvállalataira vonatkoztatva): "Ezeknek a nemzetközi cégeknek [értsd: amerikai multiknak] az a bevallott célja, hogy világszerte a legalacsonyabb egységnyi munkaerő-költséget érjék el. Az is céljuk, még ha nem is hirdetik nyíltan, hogy fúziók révén az európai Közös Piac élére kerüljenek, és a világpiacból ugyanakkora részt tarthassanak kezükben, mint az Egyesült Államokéból." Valójában az amerikai gazdaságnak és külgazdasági szemléletének "lényege az egységesség". A vezető nagyvállalatok egyetértenek abban, hogy a hazai munkaerővel szemben folytatott harc azonos a többi kapitalista táborral folytatott küzdelemmel, és azzal a küzdelemmel, amelyet a harmadik világ már kizsigerelt munkaereje ellen folytatnak. A felsoroltak mindegyikének esetében a hajsza célja az alacsony előállítási költség, a haszon növelése, a tőkenyereség fokozása és a globális monopolhelyzet – minden más érdek és érték rovására.²²

Felesleges hangsúlyozni, hogy a felhalmozási vágynak ez az "egységessége" a rendszer minden szintjén a XXI. század hajnalán saját belső ellentmondásait fedi el. Seattle-ben a WTO elleni tiltakozók talán azt jelzik előre, hogy a tőke "nagy bulijának" ebben a történelmi pillanatban már vége lehet – és nem csak egyféleképp.

(Az írás a Monthly Review-ban jelent meg, vol. 51, No. 11., 2000 április. Fordította: Battyán Katalin)

Jegyzetek

¹ Paul A. Baran-Paul M. Sweezy: Monopoly Capital (New York: Monthly Review Press, 1966.), p. 125. Hangsúlyoznunk kell, hogy "a többlet növekvő tendenciájára" utalva Baran és Sweezy nem valamiféle merev törvényt állított fel, amely semmilyen ellentétes erő hatására sem módosul vagy enyhül. Azt a nézetüket kívánták fenntartani, hogy ez tendenciaként (vagy a tendencia törvényszerűségével) érvényesült, és nem lehetett elszigetelni az ellentétes irányú tényezőktől.

² Business Week, 1999. augusztus 16., pp. 88-90., augusztus 2., pp. 28-31. és december 27., pp. 52-55.

³ Kevin J. Clancy-Robert S. Shulman: Across the Board (1993 október), p. 38. és Marketing Myths that are Killing Business (New York: McGraw Hill, 1994.), pp. 140., 171.

⁴ National Income and Product Accounts of the United States, vol. 1., 1.1 és 1.16. sz. táblázat; valamint az Egyesült Államok Kereskedelmi Minisztériuma: Survey of Current Business, vol. 79., no. 8. (1999 augusztus), pp. D2, D5. Itt köszönöm meg barátom és kollégám, Michael Dawson előzetes elemzőmunkáját. Meg kell jegyeznünk, hogy az értékveszteséget sokszor olyan költségnek tekintik, melyet a nettó profit kiszámítása előtt le kell vonni. Az értékveszteség (amelynek összegét a megnövekedett értékcsökkenési leírás alaposan megemelte) ugyanakkor gyakorlatilag a tőke számára megszerezhető társadalmi felhalmozás (más szóval teljes gazdasági többlet) része, ezért a többlethez kell számítani. Vagyis a felhalmozás elemzéséhez a következő tényezők a mérvadóak: bruttó profit, bruttó megtakarítás/többlet és bruttó nemzeti termék (értékvesztés mindegyikükben szerepel), nem pedig a nettó profit, a nettó megtakarítás vagy a nettó nemzeti termék. A kérdést sokkal részletesebben tárgyalja, s a többlet növekvő tendenciájának lényegesen átfogóbb, empirikus elemzését adja Michael Dawson-John Bellamy Foster: The Tendency of Surplus to Rise, 1963-1988, in: John B. Davis (ed.): The Economic Surplus in Advanced Economies (Brookfield, Vermont: Edward Elgar, 1992.), pp. 42-70. A kutatás eredményeit kivonatosan ld. azonos címmel Monthly Review, vol. 43., no. 4. (1991 szeptember), pp. 37-50. A többlet növekedési tendenciájának grafikonos bemutatását ld. Michael Dawson-John Bellamy Foster: Is There an Allocation Problem?: Accounting for Unproductive Labor, Science & Society, vol. 58., no. 3. (Fall 1994.), p. 323.

⁵ A gazdaság monopoljellegű és versenyre épülő ágazatai változatlanul egymás mellett léteznek, de a monopolkapitalizmus tipikus dinamikus üzleti formája az árak, a termelés és a beruházás színvonalát nagymértékben irányító nagyvállalat. A monopóliumok uralta iparágak és a versenyszektor kétféle árszerkezetének különbségeire rámutatva a Természeti Erőforrások Hivatalának (Natural Resources Committee) jelentése The Structure of the American Economy címmel (összeállította: Gardiner Means) megállapítja, hogy a "monopólium" kifejezés "minden olyan helyzetre alkalmazható, amelyben egy bizonyos termelő vagy egymással összejátszó termelők a monopolprofit, azaz akkora profit érdekében, mely a monopolszektoron kívül elhelyezkedő iparágak új beruházáshoz szükséges profitarányát meghaladja, kezükben tartják az árakat". Mégis, "a rendszert egészében kompetitívnek nevezték, mintha nem lenne elegendő árkontroll ahhoz, hogy monopolprofitot lehessen elérni." Gardiner Means (szerk.): The Structure of the American Economy, Part I (Washington, D.C..: U.S. Government Printing Office, 1939.), p. 139.

⁶ Vö. Harry Magdoff: A Note on Inflation, in: John Bellamy Foster – Henryk Szlajfer (szerk.): The Faltering Economy: The Problem of Accumulation Under Monopoly Capitalism (New York: Monthly Review Press, 1984.), pp. 118-23. A nagy gazdasági válság természetesen kivétel a monopolkapitalizmus inflációs tendenciái között.

⁷ Azt a versenytípust, amelynek egyes technológiák, illetve piacok monopolizálása révén legfőbb célja a (többletprofit vagy kizárólagos bérleti szerződések kikényszerítését jelentő) monopolhelyzet kialakítása, némelyek Schumpeter-féle versenyként említik, és ez közel jár ahhoz, ahogy a "verseny" szót a mai üzleti világ értelmezi. Vö. James Galbraith: Created Unequal: The Crisis in American Pay (New York: The Free Press, 1998.), pp. 40-42.

⁸ Myron Gordon: Monopoly Power in the United States Manufaturing Sector, 1899 to 1994, in. Journal of Post Keynesian Economics, vol. 20. no. 3. (1998 tavasz), pp. 323-25. Gordon elemzését Michael Kalecki fogalomalkotása, a "monopóliumfok" ösztönözte, mely az elsődleges átlagos termelési költségre rátett haszonkulcsot takarja. Kalecki és a Baran – Sweezy szerzőpáros elemzéseinek összehasonlítását ld. John Bellamy Foster: The Theory of Monopoly Capitalism (New York: Monthly Review Press, 1986.).

⁹ Gordon: Monopoly Power, pp. 323-25. A termelőmunkás kategóriáját, melyre Gordon elemzése nagyban támaszkodik, a Census of Manufactures (a.m. gyári összeírás) a következőképpen írja le: "A jelentésben foglalt helyzet alapján ide tartoznak (egészen a csoportvezető szintjéig) azok a dolgozók, akik a gyártás, feldolgozás, összeszerelés, ellenőrzés, átvétel, tárolás, anyagmozgatás, csomagolás, raktározás, szállítás (de nem a vevőhöz!), karbantartás, javítás területén, vagy gondnoki, illetve őrzői szolgálatot ellátva, továbbá a termékfejlesztésben, a gyár működéséhez közvetlenül kapcsolódó termelésben (pl. erőmű), az irodai munkában és egyéb, a gyártási műveletekhez szorosan kötődő feladatok ellátásában fejtik ki tevékenységüket. A művezetői szintet már nem sorolják ide." GeneralSummary,Census of Manufactures, 1922, p. A-1. A legtöbb gazdasági kimutatáshoz hasonlóan a termelőmunkás-kategória itt is felvet elvi kérdéseket, amelyeket az adatok alkalmazásánál figyelembe kell vennünk. Ilyen például az a tény, hogy a számok között nem szerepelnek a termelés felügyeletét a csoportvezetői szint felett ellátó dolgozók (ideértve a nem-termelő alkalmazottakat is). Ugyanakkor az értékelés élesen különválasztja egymástól a használati érték előállítási folyamatában közvetlenül résztvevő termelőmunkások és az elsődlegesen a vállalatirányítást segítő, vagy a marketing, pénzügy stb. területen működő, ún. nem-termelő dolgozók két nagy csoportját.

¹⁰ Gordon: Monopoly Power, pp. 326-27.

¹¹ A "nem-termelő dolgozók" és az ún. "monopóliummunkások" halmazai közé csak komoly elvi fenntartásokkal tehetünk egyenlőségjelet. Hogy csak egyet említsünk: a monopolhelyzet rendesen a termelésből következik, tehát ilyen értelemben a termelőmunkások is monopóliummunkások. Persze világos, Gordon arra kívánja a figyelmet felhívni, hogy a termelőmunkásokat "elemészti" a termelésnövelés könyörtelen kapitalista logikája, miközben az egységnyi munkaerő-költséget alacsonyan tartják – magyarul fokozzák a kizsákmányolást – a nem-termelő dolgozók (más néven "monopóliummunkások") munkaerő-költségéhez képest, akiknek éppen az a dolga, hogy ezt a különbözetet növeljék.

¹² Ibid., pp. 327-28.

¹³ Richard J. Barnet – John Cavanagh: Global Dreams (New York: Simon and Schuster, 1994.), pp. 325-28; Walter LaFeber: Michael Jordan and the New Global Capitalism (New York: W.W. Norton, 1999.), pp. 106-7., 147-48; David Korten: The Post-Corporate World: Life After Capitalism, 1999., pp. 77-78.

¹⁴ A General Motors helyzetéről ld. Douglas Dowd: The Waste of Nations (Boulder: Westview Press, 1989.), pp. 65-66. Példánk természetesen figyelmen kívül hagyja a tényt, hogy az eladási igyekezet – ahogy arra Veblen, majd utána Baran és Sweezy is kitért – ténylegesen átáramlott az ehhez hasonló nagyvállalatok termelési folyamatába, így aztán a termelési költségekbe beágyazódva a gyakori modellváltással összefüggő költséggé vált – ez az autógyártásban a teljes előállítási költség egyharmadát tehette ki a múlt század közepén. Vö. Baran – Sweezy: Monopoly Capital, pp. 131-38.

¹⁵ Economic Report of the President, 1999, p. 39; Korten: The Post-Corporate World, p. 42; New York Times, 1998. január 19., p. A1; Michael J. Mandel: All These Mergers are Great But…, Business Week, 1999. október 18., p. 48.

¹⁶ "The First Global Car Colossus", Business Week, 1998. május 18., pp. 40-41.

¹⁷ Mandel: All These Mergers, p. 48.

¹⁸ Michael Dowson – John Bellamy Foster: Virtual Capitalism in: Robert W. McChesney – Ellen Meiksins Wood – John Bellamy Foster (szerk.): Capitalism in the New Information Age (New York: Monthly Review Press, 1998.), pp. 53-54.; Egyesült Nemzetek Szervezete (UN): Human Development Report (Jelentés az emberi viszonyok változásairól), New York: Oxford University Press, 1999., p. 3.

¹⁹ Doug Henwood: Wall Street (New York: Verso, 1997.), pp. 72-75.; Business Week, 2000. január 24., p. 37.

²⁰ U.S. Department of Labor (USA Munkaügyi Minisztérium), Bureau of Labor Statistics (Munkaügyi Statisztikai Iroda): A BLS Reader on Productivity, Bulletin 2474 (1996 április), p. 12.

²¹ Eric A. Nilsson: Trends in Compensation for Production Workers, 1948-1995, Review of Radical Political Economics, vol. 31., no. 4. (1999 december), pp. 133-63.

²² Harry Magdoff: The Age of Imperialism (New York: Monthly Review Press, 1969.), p. 200. Az amerikai felhalmozás "lényegi egyedüliségéről" ld. Harry Magdoff: Imperialism: From the Colonial Age to the Present (New York: Monthly Review Press, 1978.) p. 239.

A zöldek és a gazdasági haladás hívei bizonytalan és problematikus szövetségesek. Ez az összeütközés azonban nem szükségszerű. Fel lehet vázolni azokat az intézményi kereteket, amelyekben a két cél összeegyeztethető, azaz megszüntethető a szegénység a természeti környezet feláldozása nélkül is.

A zöldek és a gazdasági haladás hívei bizonytalan és problematikus szövetségesek – talán nem is szövetségesek. Elég, ha azokra a bagolyvédõ középosztálybeli aktivistákra gondolunk, akik a Csendes-óceán észak-nyugati partvidékén összetûzésbe kerültek a favágókkal. Vagy a nézetkülönbségre a haladást a munkahely-teremtésben, a gazdaság bővülésében, a fogyasztás növekedésében látó liberális közgazdászok és azok között a környezetvédelmi aktivisták között, akik éppen azt igyekeznek cáfolni, hogy a haladás ezekben volna mérhető.

De vajon szükségszerű-e a zöldek és a gazdasági progresszió céljainak összeütközése? Vagy képes lehet a környezetvédelem élni és virulni egy olyan világban, amely a szegénység végleges megszüntetésére, az egyenlőség és az anyagi biztonság megteremtésére, valamint a termelékenység fokozására és a technológia folyamatos fejlesztésére rendeltetett?

Egy szóval válaszolva: igen. Az ökológiailag “fenntartható” gazdaság azt jelenti, hogy a természeti erőforrásokat nem merítik ki, és csak annyi hulladékot termelnek, amennyit az ökorendszerek felszívni képesek. Egy efféle gazdaságnak már-már természetszerűleg sok vonatkozásban meg kellene egyeznie a gazdasági haladás híveinek hagyományos céljaival, szinte látjuk magunk előtt a mind társadalmilag, mind környezeti értelemben fenntartható, eszményi világot. De milyen is volna ez a világ?

Először is anyagi biztonságot garantálna az egyén és a közösségek számára. Amíg a lakosság zöme számára a jövedelem jelenti a táplálkozás legfőbb korlátját, és amíg az emberek jövedelmük elveszítésétől félnek, addig a gazdasági expanzió (más szóval növekedés) és a munkahelyteremtés többségük szemében mindig is politikai elsőséget fog élvezni a környezetvédelemmel szemben.

Az anyagi biztonság és a fenntarthatóság közötti összefüggés is mélyebben keresendő. Egy olyan szélsőségesen egyenlőtlen társadalomban, mint a mienk, ahol a közös javak – például a közbiztonság vagy az oktatási intézmények – minősége nagyon eltérő, ott az egyén és a család arra kényszerül, hogy ne egyszerűen csak létezzen, hanem keressen elegendő pénzt ahhoz, hogy a középosztály természeti környezetet próbára tevő, életmódját folytathassa.

Közösségi szinten – amennyiben a helyi közösségek továbbra is a magánvállalkozók gazdasági sértetlenségét szolgáló beruházási döntések függvényei maradnak – a környezet védelme a sor végére fog kerülni. És a szegény, ipar nélküli városok, mint a pennsylvaniai Chester is, ott fognak udvarolni, hogy kevéske adójukért hadd kapjanak egy szemétégetőt.

Ha olyan társadalomban szeretnénk élni, amelyben az egyénnek nem a több és még több megszerzése az elsődleges célja, és a közösségek zöme sem a “növekedést” hajszolja, akkor először is biztos anyagiakra van szükség.

Másodszor, az én-nek kell olyan tartalmat találnunk, amely a fogyasztáson kívül valami másban is értelmet kap. Az amerikai társadalom hihetetlen nagy mérvű fogyasztásának természetesen nem az anyagi bizonytalanság az egyetlen oka. Elsőként Thorstein Veblen mutatott rá 1899-ben, majd Juliet Schor dokumentálta az 1990-es években, hogy a fogyasztás mértéke sokszor státusszimbólum, különösen azoknak a javaknak az esetében, amelyek mások számára világosan láthatók, így például a gépkocsi, a ruházat, vagy a kozmetikum. Az amerikai munkások körében az önkifejezés leghatásosabb módjának a fogyasztás bizonyul, mert ebben végre saját döntéseiket érvényesíthetik. Ezek a döntések aztán az amerikai identitás sarkalatos pontját képezik. Eredményképpen egy olyan nemzetet kapunk, amelynek tagjait a javak és szolgáltatások kényszeres fogyasztása és ennek a fogyasztásnak folytonos fokozása tartja össze. Egy ökológiailag elfogadható társadalomban ezzel szemben az emberek elégedettsége elsősorban nem a vásárlási döntéseikből fakad, és reálisan érzékelik, miből mikor elég.

Harmadszor, a környezetet károsító gyártóknak állniuk kell az általuk okozott kár költségeit. Pillanatnyilag azonban a magánvállalatok kikényszerítik, hogy a társadalom fizesse meg az általuk kibocsátott szennyezés és a természeti erőforrások kimerítésének költségeit. Minthogy az előállítás tényleges költségeit a piacra kerülő árucikkek árai nem tükrözik, a cégek úgy teremtik elő a hasznot, hogy például a környezetszennyezés költségét áthárítják. Ez a rendszer arra ösztönzi a vállalatokat, hogy a környezetvédelem költségét a könyvelésen “kívülre helyezzék”, ha egy mód van rá. Egyúttal ellenálljanak annak az állami törekvésnek, amely rendeletek útján igyekszik a kiadásokat a legkisebbre szorítani. A társadalom ökológiai fenntarthatóságának védelmezői ezért azt vallják, hogy a gyáraknak, üzemeknek a tevékenységükből eredő minden költséget maguknak kellene fedezniük. Itt persze fel kell tennünk azt a nem elhanyagolható kérdést, hogy ezt miként lehetne elérni?

Negyedszer, új világunkban a lehető legkörnyezetbarátabb technológiát kell alkalmaznunk. A XX. század folyamán az amerikai állam sajnos oly módon avatkozott be a gazdaságba, hogy az ökológiailag eredménytelen sőt romboló megoldásokra serkentett. Miközben csak alamizsnát juttatott a nap- és szélenergia felhasználásának fejlesztésére, addig az 1950 és 1990 közötti időszakban mintegy 100 milliárd dollárt költött nukleáris erőművek támogatására. Ugyanígy, az autópálya-alap is jelentős összegekben részesült, létre jött a belföldi autópálya-rendszer, ámde a tömegközlekedés minden ága hanyatlásnak indult. A mai napig a szövetségi közlekedésre fordított kiadások több mint 80%-a a személygépkocsival összefüggő infrastruktúrát támogatja, a tömegközlekedésre alig marad 20%. Ez az elosztási gyakorlat, párhuzamosan a családi jelzálog-kölcsön adó-leírási lehetőségével, rendetlen külvárosi terjeszkedéshez vezet (és így tovább fokozza az autók által okozott környezeti kárt.). A “rendpártiak” viszont sokszor csak tüneti megoldásra törekszenek ahelyett, hogy magán a termelő folyamaton próbálnának meg változtatni.

Ezeket a döntéseket bármilyen fenntartható társadalomban fel kell adni, és prioritást kell biztosítani a lehető legkörnyezetbarátabb technológiák bevezetésének. A környezetbarát technológia egyben új munkahelyek millióit teremtheti meg a XXI. században – és a gyorsvasút-hálózat kiépítése valószínűleg ugyanolyan kifizetődő, mint az autógyártás. Hasonlóképpen, a sok munkaerőt igénylő közmunka-programokat ökológiai célok – városszépítés, kerékpárút-építés, napelem-telepítés, ólomtartalmú festék eltávolítása, épületszigetelés – érdekében is lehetne szervezni. Az államoknak ugyancsak kötelessége lenne, hogy beszerzéseik során a környezetileg ártalmatlan termékek minőségfejlesztését teljes erejükből szorgalmazzák.

A jelenlegi hatalmi struktúrában azok a magánérdekeltségű cégek – az olaj- és az autóipar területéről –, amelyek veszítenek a nekik jutó közpénzekből, megakadályoznak minden olyan lépést, amely a közkiadásokat a környezetkímélőbb és társadalmilag ésszerűbb célok felé sodorná, egyúttal ellenállnak minden szabályozásnak, amely bizonyos fajta termelő folyamatokat írna elő. Pénzükkel beavatkoznak a képviselő-választások kimenetelébe, ezáltal (és ez még fontosabb) befolyásolják a jogrendet – ebben segíti őket az, hogy kevés politikus támogat készséggel olyan intézkedéseket, melyek saját körzetük vállalataira nézve veszélyesek lehetnek. Elég csak az energia-lobbira emlékeznünk, milyen részletekbe menően támadták, míg végül legyőzték Al Gore alelnök szerény energiaadó-javaslatát 1993-ban. Ezzel szemben, egy ökológiailag fenntartható társadalomban az a követelmény, hogy a politikát ne a vállalati, illetve magánérdek urallja. Ezt a nagyon szigorú kikötést ritkán szokás emlegetni a környezetről folytatott, konvencionális politikai vitákban.

Végül, abban a világban, amelyben a környezeti és a progresszív gazdasági célokat egységben látják, nem a növekedésnek jutna a legelső hely. Vállalati kapitalista társadalmunkban a bankok és a befektetők még az előtt mérlegelik, hogy a profit és a gazdaság egésze vajon növekedni fog-e, mielőtt pénzükkel valamely vállalkozást támogatnák. Ugyanakkor egy ökológiailag fenntartható gazdaság egészséges működéséhez nincs szükség magas növekedési mutatókra. A fenntartható gazdaságnak nem célja a növekedés, miként a gazdasági javak igazságos elosztása sem lehet a folytonos növekedés függvénye. Ehelyett, mivel minden egyén és minden közösség részt kap a gazdaságból, nem kell majd a termelés bővítését feltétlenül az előtérbe helyezni. A hatékonyabb termelés előnyeiből az emberek csökkentett munkaidő vagy szigorúbb környezetvédelem formájában részesülhetnek.

A gazdasági növekedést mint olyant, persze, még a fenntartható gazdaságban sem kell teljességgel elvetni. Míg az erőforrások felhasználásának és a környezetszennyezésnek a csökkentésére az egyik lehetőség az, ha csökkentjük a termelést és szűkítjük a gazdaságot, addig a másik lehetőség szerint a termelőrendszereket kell hatékonyabbá tenni. Azt is választhatjuk, hogy környezetileg kevésbé káros termékeket állítunk elő. Nincs logikus magyarázat arra, hogy az a társadalom, amely az ökológiai értelemben hatékony termelés mellett kötelezi el magát, mind a tényleges termelő folyamat, mind az előállított javak tekintetében, miért ne lenne képes elérni azt, amit ma gazdasági növekedésnek hívunk. Ha például úgy döntenénk, hogy több tanítót foglalkoztatunk, és egyidejűleg kevesebb kertápolási cikket veszünk, a környezetrombolás mértéke azonnal visszaesne, jóllehet a gazdaság lényegében változatlanul működne tovább. Annyi a különbség, hogy a gazdasági növekedés mint öncél nem állna egy efféle gazdaság középpontjában.

A fenntartható gazdaság intézményei

Könnyű a környezeti problémákat megoldani egy olyan, minden ízében erős államnak, amely mind az egyénekre, mind a közösségekre szigorú ökológiai normákat kényszerít. Ám ez az elképzelés nemcsak taszító, de feltehetően csupán időleges megoldást kínál. Előbb-utóbb elzavarnák azt az ökofasiszta rezsimet, amely polgárainak támogatása nélkül próbálna meg józan ökológiai lépéseket kikényszeríteni, és megint ott állnánk, ahonnan elindultunk: hogyan egyeztessük össze a demokrácia, az igazságos gazdaság és az ökológiai fenntarthatóság hármas célját? Miként volna ez lehetséges? És lehetséges volna-e egyáltalán?

A közösség szintjén talán a következő kérdéseket kell mindenekelőtt átgondolni: Ki rendelkezik tőkével? És kinek áll módjában a termelésre vonatkozó, alapvető döntéseket meghozni? A megszokott válaszban szereplőknek – kisvállalkozások, vállalatok, az állam, illetve a dolgozók – mind meglenne az oka a környezetszennyezésre és az ökológiailag pazarló termelési stratégiákra. Az ötödik megoldási lehetőség a helyi közösség tulajdonlásában rejlik. Ahhoz, hogy ezt belássuk, érdemes végigvennünk, hogy mi a baj a többi lehetséges válasszal.

Az a fajta szabályozás, amely megengedi, hogy a magánvállalatok úgy szervezzék meg a termelésüket, ahogy azt jónak látják, mindig is óriási küzdelemhez fog vezetni, hogy a cégek megfizessék az általuk előidézett környezeti ártalom árát. Ez a küzdelem még nagyobbnak ígérkezik az USA-szerű országok esetében, ahol gyenge a szociáldemokrácia. Ráadásul a szociáldemokrata szemléletű környezetgazdálkodásról szóló sikertörténeteknek is megvannak a maguk határai. Például még egyetlen ipari ország sem tudta oly mértékben visszafogni gépkocsi- és autópálya-iparának növekedését, ahogy az az üvegházhatás csökkentéséhez szükséges volna.

A dolgozói tulajdonban lévő vállalat szép megoldásnak tűnik, hiszen a dolgozók valószínűleg nem szennyeznék be önnön közösségük környezetét (és egészségüket sem tennék kockára a munkahelyükön). És van itt egy ennél kevésbé nyilvánvaló ok is: a dolgozói tulajdonban lévő vállalatoknak kisebb a növekedési lendülete, mint a kapitalista cégeknek. Ettől még előfordulhat, hogy egy adott vállalat dolgozóinak mások az érdekei, mint a többi embernek. Minthogy a vállalat irányítását a munkások végzik, ezért szemükben a környezetért vállalt felelősség a versenyképességük elleni fenyegetésnek tűnhet, ahogy Gar Alperovitz és Herbert Gintis gondolta – különösen abban az esetben, ha a szennyezést a saját telephelyükről tovább tudják engedni.

Az is problematikus, ha a vállalatok állami tulajdonban vannak. Ha az állami tisztségviselők nem kötelesek beszámolni, ha a környezeti értékeket más céloknak vetik alá, akkor az állami vállalkozások és az átfogó kormányintézkedések ökológiai katasztrófát idézhetnek elő. Az állami vállalatok még a legkedvezőbb körülmények között is racionálisnak ítélhetik a helyi ökoszisztémák szükségleteinek kompromisszumos kielégítését valami nagyobbnak mondott közjó érdekében. Ennek legrosszabb példája, ahogy az Energiaügyi Minisztérium a Nevada sivatag nyúlványait a “mindannyiunk érdekében” végrehajtott nukleáris fegyver-kísérletekkel mérgezi.

Ezzel elérkeztünk a “Ki diszponáljon a tőke fölött?” kérdésére adható ötödik lehetséges felelethez: a tulajdonos helyi közösség. A “közösségi tulajdonú” cégek körébe beletartozhatnak az önkormányzat és a helyi érdekeket érvényesítő non-profit szervezetek (például közösségfejlesztő) vállalkozásai, vagy azok a vállalatok, amelyeknek csak helyi lakosok lehetnek a részvényesei (ahogy Michael Shuman “közösségi vállalatában”). A közösségi tulajdonú vállalkozások elméletileg olyan mértékben fogják vállalni a tevékenységükkel járó környezeti kiadásokat, ahogyan elszámoltatja őket a közösség. Amennyiben egy közösségi vállalat vezetői úgy döntenek, hogy a termelés növelése érdekében feláldozzák környezeti céljaikat, a polgároknak a választás eszközével lehetőségük van ezeket elbocsátani.

Ezenkívül, egy közösségi vállalkozás nyereségét a közösség tagjai között mint második jövedelmet szét lehet osztani, ami hozzájárul az anyagi biztonság korábbiakban már említett követelményének teljesítéséhez. És ami talán az egészben a legjobb: attól nem kell tartani, hogy a helyi közösség tulajdonában lévő cég fogja magát, és elköltözik. Ez a fenyegetettség Demoklész kardjaként lebeg pillanatnyilag sok olyan kisváros felett, ahol bár szeretnék a szigorú környezeti normákat bevezetni, de semmi esetre sem a munkahelyek számának rovására.

A közösségi tulajdonlás legelterjedtebb XX. századi formája az Egyesült Államokban az a durván 2000, helyi szintű, non-profit áramszolgáltató, amely egyfelől alacsony tarifákat, másfelől szélesebb nyilvánosságot, harmadrészt jobb (igaz, koránt sem tökéletes) ökológiai mutatókat kínál, mint magánkézben lévő társai. Az utóbbi húsz évben a közösségi tulajdon számos ettől eltérő formája is kibontakozott. Idetartoznak a közösségek építőipari vállalkozásai, a közösségi földtársulások, a közösségi finanszírozású mezőgazdasági tevékenységek, a közösségi hitelegyesületek és az önkormányzati vállalatok.

Mi több, a közösségi cégek tűnnek a legalkalmasabbaknak a tőke fölötti diszponálásra, legalábbis a közép- és nagyvállalatok esetében. A különféle közösségi tulajdonformák mostanában tapasztalható elszaporodása azt tükrözi, hogy ez járható út. Ez nem jelenti azt, hogy a többi tulajdonformát el kell törölni, épp ellenkezőleg: a közösségi vállalkozásoknak a kisvállalkozások, a dolgozói tulajdonban lévő cégek, a vegyesvállalatok és az állami nagyvállalatok mellett kell létezniük. A lényeg az, hogy a helyi közösség elegendő vállalkozás felett gyakorolhasson tényleges kontrollt ahhoz, hogy a helyi gazdaságot biztosnak tudhassa, és megszabhassa az általános termelési szokásokat.

A föld – főként a belterületi és a használatba be nem vont földterületek – közösségi tulajdonlása ugyancsak lényeges a helyi közösség ökológiai egészségének optimalizálásában. A magán-földhasználók földhasználati gyakorlata a városi fejlődés önös, terpeszkedő formáit eredményezte. A föld közösségi tulajdonba kerülése lehetővé tenné az áttérést a környezetbarát, erőforrás-takarékos településfejlesztésre. A belterületi vállalkozásoknak bérbe adott földterületekből származó bevételből ugyancsak közvetlenül, vagy anyagi biztonságát elősegítő szolgáltatások formájában részesülhetne a helyi lakosság.

Összességében tehát egy olyan helyi gazdaság képe bontakozik ki előttünk, amelyet nagy arányú közösségi tulajdon, egyúttal számottevő közösségi földtulajdon jellemez, aminek következtében a helyi szintű demokratikus politikai erők a vállalkozásokat az ökológia céljai felé terelhetik, és a közösség bármely nyeresége szétosztható a tagok között (anyagi biztonságuk megerősítése érdekében). Ha, mondjuk, ez az elképzelés Amerika minden településén valóra válna, elegendő volna-e ez egy fenntartható társadalom megteremtéséhez?

Aligha. Állami, sőt, talán regionális szinten is szükség volna olyan mechanizmusokra, amelyek garantálják, hogy egyik közösség sem szórja a szemetet a másikra, és a környezeti előírásokat betartják. A tervezési eljárás ahhoz kell, hogy a maga szintjén minden közösségnek elegendő tőke jusson a teljes foglalkoztatás biztosításához, és hogy a közösségek váltani tudjanak, ha bizonyos iparágak a piac változásai miatt hanyatlásnak indulnak.

A kormánynak a fenntarthatósághoz ugyancsak lényeges közjavakkal kell hozzájárulnia, úgymint vasút és tömegközlekedés, alternatív energiaforrások kifejlesztése, ökológiailag szükséges munkálatok “levezénylése” és a makrogazdaság átfogó koordinációja. Azáltal, hogy alapjában véve eltávolítjuk a politikai folyamatok felett aránytalanul nagy hatalommal rendelkező magánvállalatokat, és helyükbe közvetlenül közösségi érdekeltségű cégeket állítunk, könnyebbé kell hogy váljon annak eldöntése, mit finanszírozzanak a közmunka-költségvetésből, hány órás legyen a normál munkahét és így tovább – ökológiailag ésszerűen. A környezetszemléletű kormányzás kontinentális vagy globális formái jól megfelelhetnek egyes környezeti problémák, például az üvegházhatást keltő gázok kibocsátása esetében. (Gar Alperovitz helyi, regionális és országos gazdasági intézményeket is felvázol ezt a gondolatmenetet követő, átfogó rendszerében.)

Egy ilyen rendszer sokkal esélyesebben tudna eleget tenni a fenntartható társadalom feltételeinek, mint a napjainkban létező bármely ipari társadalom (akár kapitalista, akár szociáldemokrata, akár államszocialista).

Kimondhatjuk-e, hogy ez a javasolt rendszer természeténél fogva fenntartható? Nem, pontosabban nem egészen. Olyan modern gazdasági rendszert sajnos valószínűleg senki nem tud eltervezni, amely ökológiailag is biztosan fenntartható, miközben olyan kulcsfontosságú normákat is képes garantálni, mint a szabadság, az egyenlőség és a demokrácia. Elégedjünk meg ezért egy olyan gazdasággal, amely a fenntarthatóság logikai feltételeinek teljesítése mellett lehetőséget ad arra, hogy polgárai demokratikusan eldönthessék, miféle világban kívánnak élni.

Néhány polgár talán zaklatásnak veszi, ha életmódjába és fogyasztási szokásaiba az állam beleszól (megszabva például, hogy háztartásonként minden héten csak egy zacskó hulladék “termelhető”), mások úgy vélhetik, hogy ennek van értelme. Az efféle politikai viták kimenetele kétséges, és az emberek, szigorúan ökológiai szemmel nézve, időről időre rossz döntéseket fognak hozni. De legalább a közérdek égisze alatt, és nem magánérdekek kiváltotta reakcióként fogják ezeket a rossz döntéseiket meghozni, és még csak nem is egy növekedés-orientált gazdaság kerekeit olajozzák.

Biztosak lehetünk, abban hogy az a hosszú út, amelynek végén az igazán fenntartható társadalom épülete emelkedik, a gazdaság és a természeti környezet szüntelen, zéró összegű alkudozásaival van kikövezve. Ezek a részletek azonban nem vakíthatják el sem a zöldeket, sem a gazdasági fejlődés híveit, hiszen közös talajon állnak mindannyian, és ennek így is kell maradnia, ha bármelyikük el akarja érni politikai céljait a XXI. században.

(Fordította: Battyán Katalin)

Források

Ted Howard: “Ownership Matters” (National Center for Economic and Security Alternatives, 1999), www.ncesa.org ;

Mark Hertsgaard: Earth Odyssey (Broadway Books, 1999);

Gar Alperovitz: “Sustainability and the System Problem” PEGS Journal, 1996.

A szerző a Carter kormány igazságügy minisztere volt.

William J. Clinton, az Egyesült Államok kormánya, a NATO és más szervezetek ellen az alábbi bûnök miatt: nemzetközi bűntettek, a nemzetközi és hazai jog megsértése, mellyel halált, rombolást, sebesülést és szenvedést okoztak

A vádló: Ramsey Clark*

1999. július 31.

A vádiratot a Független Vizsgálóbíróságnak nyújtottuk be, mely a Jugoszlávia népei ellen a NATO és az USA által elkövetett bűnöket vizsgálja

Vizsgálóbíróság a Nemzetközi Acton Központ címén:

39 West 14 Street, #206 New York, NY 10011

(212) 633-6646 fax: (212) 633-2889

http://www.iacenter.org

email: iacenter@iacenter.org

Keresetlevél

E keresetet annak érdekében nyújtjuk be, hogy véget vessünk a háborúnak, az alapvetõ emberi jogok jövőbeni megsértésének, hogy megvédjük a nemzetközi és nemzeti szervezeteket, kormányokat és intézményeket, és azt akarjuk, hogy vonják felelősségre azokat, akik e jogok megsértésében bűnösek.

Az alább felsorolt kormányokat, szervezeteket és személyeket azzal vádoljuk, hogy:

• megsértették a békét, háborús bűnöket követtek el, vétkesek emberiségellenes bűnökben és más olyan tettekben, amelyek sértik a Nürnbergi Törvényszék (Nürnberg) által megállapított alapelveket, a Hágai Törvényeket (Hága), a Genfi Egyezményt (Genf) és más nemzetközi és nemzeti törvényt;
• súlyosan megsértették az Egyesült Nemzetek (ENSZ) Alapokmányát, az Észak-atlanti Szerződést (NAT), más nemzetközi egyezményeket, a nemzetközi jogot, az Egyesült Államok föderációs alkotmányát és tagállamainak törvényeit, más országok alapvető törvényeit, többek között az Egyesült Királyság, a Német Szövetségi Köztársaság, Törökország, Hollandia, Magyarország, Olaszország, Spanyolország és más NATO-tagországok, valamint a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság alaptörvényeit;
• súlyosan megsértették továbbá az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát (UDHR), a Nemzetközi Polgárjogi és Politikai jogi Egyezményt (ICCPR), a Gazdasági, Társadalmi és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezményét (ICESCR), a Népirtásról szóló Konvenciót és más nemzetközi konvenciókat, egyezményeket, megállapodásokat, nyilatkozatokat és a felsorolt országok nemzeti törvényeit.

A. A vádlottak

1. William J. Clinton elnök, Madeleine Albright külügyminiszter, William Cohen hadügyminiszter, valamint azok az USA főparancsnokok, tábornokok és katonai szakértők, akik közvetlenül részt vettek a célpontok kijelölésében, az amerikai bombázógépek és támadógépek repülőszemélyzetének kiválasztásában, az USA azon katonai szakértői, akik tevőleg részt vettek a célpontok bombázásában, a rakéták felépítésében és felrobbantásában Jugoszlávia ellen, az Egyesült Államok kormányának tagjai, akik szorgalmazták, elnézték vagy nem akadályozták meg a Jugoszlávia elleni támadást a NATO-megszállás előtt és alatt, valamint sokan mások.
2. Az Egyesült Királyság miniszterelnöke, Tony Blair, külügyminisztere, védelmi minisztere és főparancsnokai, admirálisai, az egyesült királyságbeli azon szakértők, akik közvetlenül részt vettek a célpontok kijelölésében, az angol bombázógépek és támadógépek repülőszemélyzetének kiválasztásában, az Egyesült Királyság azon szakértői, akik tevőleg részt vettek a célpontok bombázásában, a rakéták felépítésében és felrobbantásában Jugoszlávia ellen, az Egyesült Királyság kormányának tagjai, akik szorgalmazták, elnézték vagy nem akadályozták meg a Jugoszlávia elleni támadást a NATO-megszállás előtt és alatt, valamint sokan mások.
3. A Német Szövetségi Köztársaság kancellárja, Gerhard Schroeder, a külügyminiszter, a védelmi miniszter és a főparancsnokok, admirálisok, azon német katonai szakértők, akik közvetlenül részt vettek a célpontok kijelölésében, a német bombázógépek és támadógépek repülőszemélyzetének kiválasztásában, a Német Szövetségi Köztársaság azon szakértői, akik tevőleg részt vettek a célpontok bombázásában, a rakéták felépítésében és felrobbantásában Jugoszlávia ellen, a Német Szövetségi Köztársaság kormányának tagjai, akik szorgalmazták, elnézték vagy nem akadályozták meg a Jugoszlávia elleni támadást a NATO-megszállás előtt és alatt, valamint sokan mások.
4. Minden NATO-ország kormánya, mely közvetlenül részt vett a Jugoszlávia elleni támadásban légierejével, rakétákkal vagy személyzettel és parancsnokokkal, admirálisokkal, a NATO-személyzet, mely közvetlenül részt vett a célpontok kijelölésében, a NATO bombázógépei és támadógépei repülőszemélyzetének kiválasztásában, a NATO-országok kormányainak azon szakértői, akik szorgalmazták, elnézték vagy nem akadályozták meg a Jugoszlávia elleni támadást a NATO-megszállás előtt és alatt, valamint sokan mások.
5. Törökország, Magyarország, Olaszország és más országok kormányai, melyek engedélyezték az Egyesült Államok vagy más országok katonai repülőgépeinek, rakétáinak, hogy a területükön lévő légibázisokról közvetlen támadást indítsanak Jugoszlávia ellen.
6. Az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO), a szervezet főtitkára, Javier Solana, a főparancsnok, Wesley K. Clark tábornok.
7. Elítélünk minden NATO-tagállamot, mely megszavazta a Jugoszlávia elleni katonai támadást.

B. A vádak

1. Jugoszlávia felbomlasztásának, szétszakításának és elszegényítésének kitervelése és végrehajtása

Az Egyesült Államok, Németország, a NATO és más támadók 1991-től, illetve azt megelőzően is számtalan kísérletet tettek arra, hogy a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságot sok részre bomlasszák fel, az új, balkanizált határokon belül élőket etnikai, vallási és másféle csoportok szerint elkülönítsék, a szláv, szerb, muzulmán és más népeket meggyengítsék azáltal, hogy az Egyesült Államok és bizonyos NATO-tagállamok polgárháborús erőszakot alkalmaztak, közvetlen támadást intéztek ellenük, illetve ezek feltételeit folyamatosan fenntartották. Mindezek következtében Jugoszlávia, melynek 25 milliós lakossága korábban integrált társadalomban és gazdaságban élt, most sok kis nemzetre esett szét, melyek között Szerbia a legnagyobb. A vádlottaknak szándékában áll mindaddig tovább szabdalni Jugoszláviát, amíg minden új egységnek 5 milliónál kevesebb lakosa nem lesz, döntő többségük nem egy nemzetiséghez és valláshoz fog tartozni, gazdaságuk teljesen szét nem zilálódik, és amíg létre nem jön a külföldi érdekek dominanciája. E folyamatok során főképp két csoport, az ortodox keresztény szerbek és a muzulmánok szörnyű veszteségeket szenvednek, javaik nagy részét elvesztik, gazdaságuk termelékenysége jelentősen, mintegy háromnegyedével csökken, az új generáció teljes szegénységre lesz kárhoztatva.

Az ENSZ Alapszabálya; Nyilatkozat az államok belső ügyeibe való be nem avatkozásról és függetlenségük és szuverenitásuk védelméről (Be nem avatkozási nyilatkozat), 1965, USGA Res. 2131.

2. A muzulmánok és szlávok közötti erőszak kiváltása, fokozása és elmélyítése

Az Egyesült Államok, Németország és más támadók 1991-től, illetve azt megelőzően is számtalan kísérletet tettek arra, hogy a muzulmánok és az ortodox keresztény szlávok között elhúzódó testvérháború, állandó ellenségeskedés robbanjon ki, mely harcok hasonlítanak az Afganisztánban vagy Csecsenföldön a muzulmánok és az orosz szlávok közt folyó konfliktusokhoz; ezek halált, pusztulást és megosztottságot eredményeztek Boszniában, Koszovóban és másutt az egyes népcsoportok között, és veszélyes összetűzéseket és ellenségeskedést váltanak ki az Egyesült Államok két fő ellensége, a szláv és a mohamedán népek között más térségekben is, s ezek a küzdelmek mindkettőt legyengítik. Az USA taktikájába belefért, hogy egyes muzulmán csoportokat fegyverrel látott el, illetve megfosztott fegyvereitől, melyekkel egymásra támadhattak illetve amelyekkel megfelelően védekezhettek volna Boszniában; bátorította, kiképezte és felfegyverezte a Koszovói Felszabadító Hadsereget (KLA), hogy a jugoszláv rendőri és katonai osztagokra támadhassanak, és a NATO-megszállás idején megragadhassák a hatalmat Koszovóban, és szerbekre, valamint más népekre támadhassanak; megakadályoztak minden külső erőfeszítést, amely az erőszak megakadályozására vagy ellenőrzésére irányult; az USA és a NATO bombatámadásai, valamint a KLA és a jugoszláv rendőrség és katonaság szárazföldi összecsapásai erőszakot tettek az elűzött polgári lakosságon, és erőszakot váltottak ki közöttük; a jugoszláv katonai /rendőri/ és civil csoportok valamint a KLA félkatonai, illetve civil csoportjai közötti összetűzéseket provokáltak és támogattak; a Koszovóból elűzött, illetve az otthonaikban maradt polgárok ellen atrocitásokat szítottak, illetve ezeket nem akadályozták meg sem a NATO/USA támadások előtt, sem utána. 1999-ben az USA okozta a legnagyobb emberveszteséget, a legtöbb sebesülést és pusztítást légi- és rakétatámadásaival a lakosság minden rétegében és létfontosságú ellátórendszereikben.

Az ENSZ Alapszabálya, 2. cikkely; Be nem avatkozási nyilatkozat; Határozat az agresszió fogalmáról (Res. On Aggression), 1997 UNGA Res. 3314.

3. A jugoszláv egység, a béke és a stabilitás fenntartására tett erőfeszítések megakadályozása és szétzüllesztése

Attól fogva, hogy az Egyesült Államok nekilátott terve megvalósításának, Jugoszlávia szétzüllesztésének és lerombolásának, mindent elkövetett annak érdekében, hogy bármely más nemzet, politikai vezetők vagy egyes személyek tárgyalásokkal vagy bármilyen más beavatkozással útját állják a tervezett amerikai lépéseknek. Módszerei között szerepelt a fenyegetés és a teljes ellenőrzésük mellett a nyilvánosság bevonásával folyó béketárgyalások megrendezése; a boszniai harcok idején rendezett daytoni (Ohio) színjátékhoz hasonlóan most, 1999-ben a franciaországi Rambouillet-ban került sor ilyen tárgyalásokra, amelyek látszatra őszinte békekötési szándékot sugalltak, valójában azonban Jugoszláviának mindössze két lehetőséget kínáltak: vagy beleegyezik a külföldi katonai megszállásba, vagy pusztító katonai támadásnak teszi ki magát.

Az ENSZ Alapszabálya; Be nem avatkozási nyilatkozat; Határozat az agresszió fogalmáról; Párizsi megállapodás, 1928, I. és II. cikkely.

4. Az ENSZ béketeremtő szerepének megakadályozása

Az Egyesült Államok úgy viselkedett és más nemzeteket is olyan magatartásra kényszerített, ami megakadályozta az ENSZ-t abban, hogy az ENSZ Alapszabálya szellemének megfelelően betöltse békefenntartó, konfliktust megelőző, erőszakot elfojtó szerepét Jugoszláviában; ezzel megsértette az ENSZ Alapszabályát és lehetetlenné tette, hogy az ENSZ mint nemzetközi békefenntartó szervezet funkcionáljon, és véget vessen a háborús szenvedéseknek.

Az ENSZ Alapszabálya; Be nem avatkozási nyilatkozat; Határozat az agresszió fogalmáról, Párizsi megállapodás, 1928, I. és II. cikkely.

5. Az USA a NATO-t katonai agresszióra és a behódolni nem akaró, szegény országok megszállására használta

Az Egyesült Államok úgy viselkedett és más nemzeteket is olyan magatartásra kényszerített, aminek következtében a NATO-t felhatalmazták, hogy közvetlen katonai támadást intézzen Jugoszlávia ellen, ezzel megsértve az ENSZ-chartát és magát az Észak-atlanti Szövetséget is, mely döntően az USA fegyverzetéből és katonai technikájából él. Egyúttal rávette a NATO-országokat arra, hogy erkölcsileg és anyagilag is támogassák a Koszovó elfoglalására irányuló katonai akciót, és ezzel Európa egykori gyarmattartó országainak hatalmát és gazdagságát Jugoszlávia szegény és védtelen népei ellen fordították.

Az ENSZ Alapszabálya; Észak-atlanti Szövetség, 1949, I. cikkely.

6. Jugoszlávia területén megölték és megsebesítették a védtelen lakosságot

1999. március 24-től vagy már ezt megelőzően is az Egyesült Államok a Kongresszus jóváhagyása és hadüzenet nélkül háborút indított, s ebben segítségére voltak bizonyos NATO-tagországok, többek között az Egyesült Királyság, Németország, Törökország, Spanyolország és Hollandia, valamint Magyarország, Horvátország, Olaszország és más országok. A háborús légicsapások és rakétatámadások célpontjait úgy választották meg, hogy azok gyakorta közvetlenül Jugoszlávia lakosságát sújtották, és így szándékosan öltek, illetve sebesítettek meg több ezer szerb, albán, roma, muzulmán, ortodox keresztényt, római katolikust, idegen országok állampolgárait előre megfontolt, ártó szándékkal Jugoszlávia egész területén.

Hága, 22. és 23. cikkely; Genf, 1949, 19. cikkely; Nürnberg, VI. a, b és c alapelvek; az Egyesült Államok Alkotmánya, I. törvény, 8. szekció, II. klauzula.

7. A kormányfő, más kormányzati vezetők és kiszemelt polgárok meggyilkolására irányuló, kitervelt, bejelentett és kivitelezett támadások

Az Egyesült Államok kitervelt, bejelentett és végrehajtott olyan rakéta- és bombatámadásokat, melyeknek célja Jugoszlávia kormányfőjének, családtagjainak, más kormánytagoknak és kiszemelt polgároknak a meggyilkolása volt annak érdekében, hogy megsemmisítsék a törvényes kormány vezetését, illetve hogy a kormányt és közvetlen környezetét terrorizálva a támadók befolyásuk alá vonják ezeket.

Az ENSZ Alapszabálya, 2. törvény, A nemzetközileg védett személyek elleni bűntettek megelőzéséről és büntetéséről szóló megállapodás; az USA Szárazföldi Hadseregének Szabályzata 27-10; az USA Elnöki Végrehajtási Rendelete 12333; A Genfi Egyezmény 1977, Jegyzőkönyv, I. kiegészítés, 48, 51. cikkely.

8. Jugoszlávia egész területén szándékosan lerombolták és megsemmisítették a gazdasági, szociális, kulturális, egészségügyi, diplomáciai és vallási forrásokat, javakat és felszereléseket

1999. március 24-től vagy már ezt megelőzően az Egyesült Államok egyes NATO-országok – többek között az Egyesült Királyság, Németország, Törökország, Spanyolország és Hollandia, valamint Horvátország, Magyarország és Olaszország – segítségével és támogatásával szisztematikus rakéta- és bombatámadásokat intézett a gazdasági, szociális, kulturális, egészségügyi, diplomáciai és vallási források, javak és felszerelések ellen, és ezzel az egész ország területén felszámolta az egész társadalom termelési, gazdasági, szociális, kulturális, diplomáciai és vallási létfeltételeit.

Hága, 22. és 23. cikkely; Genf, 1949, 19. cikkely; Genf, 1977, Jegyzőkönyv I, Kiegészítés, 48., 52., 553. cikkely; az ENSZ Alapszabályának 2. cikkelye; A védett személyekről szóló megállapodás; az USA Szárazföldi Hadseregének Szabályzata 27-10; Végrehajtási Rendelet 12333; Genf, 1977, 48., 51. cikkely; ICESCR.

9. Olyan célpontok ellen intézett támadások, melyek nélkülözhetetlenek Jugoszlávia lakosságának fennmaradásához

1999. március 24-től vagy már ezt megelőzően az Egyesült Államok más országok támogatásával és egyetértésével abból a célból, hogy Jugoszlávia polgári lakosságát megfosszák a létfenntartásukhoz szükséges élelmiszertől, víztől, elektromos energiától, élelmiszer-termeléstől, gyógyszertől, egészségügyi ellátástól és más elemi szükségletektől, szisztematikus rakéta- és bombatámadást intézett az élelmiszergyárak és élelmiszerraktárak, vízellátó rendszerek, mezőgazdasági öntözőberendezések, műtrágya- és permetezőszereket előállító üzemek, gyógyszergyárak, gyógyszertárak, kórházak és egészségügyi intézmények és más, az élethez elengedhetetlenül szükséges célpontok ellen.

Hága, 1907, 22. és 23. cikkely; Genf, 1949, 19. cikkely; Nürnberg, 1970, Alapelvek b és c; Genf, 1977, 48. és 54. cikkely.

10. Olyan célpontok ellen intézett támadás, melyek veszélyes anyagokat vagy energiát tartalmaznak

Az Egyesült Államok vegyiüzemeket és vegyianyag-raktárakat, olajfinomítókat és gázfinomítókat, gáztárolókat és gázvezetékeket, műtrágya-üzemeket és más objektumokat és helyszíneket támadott meg azzal a szándékkal, hogy mérgező, radioaktív és egyéb veszélyes anyagokat és energiát juttasson a légkörbe, a talajba, a talajvízbe és a növényzetbe, ilyen módon megmérgezve a környezetet és megbetegítve a lakosságot.

Nürnbergi Alapelvek VI; Hága, 22. és 23. cikkely; Jegyzőkönyv a fulladást okozó mérgesgázok és egyéb gázok háború idején való használatának tilalmáról, Genf, 1925 (A mérgező anyagokról rendelkező jegyzőkönyvben); Genf, 1977, Kiegészítő jegyzőkönyv I., 48., 51. és 56. cikkely.

11. Gyengített uránium, kazettás bomba és más tiltott fegyverek használata

Az Egyesült Államok olyan tiltott fegyvereket használt, melyek tömegek pusztulását, Jugoszlávia népeinek válogatás nélküli gyilkolását és szenvedéseit eredményezték. Annak ellenére, hogy az Egyesült Államoknak a Nukleáris Anyagok Használatát Szabályozó Bizottsága tiltja a pusztító hatású, az életet hosszú távon romboló fegyverek alkalmazását, az Egyesült Államok Jugoszláviát mégis gyengített urániumot tartalmazó rakétákkal, bombákkal és lövedékekkel támadta. Ezek a fegyverek radioaktív anyagot juttattak a légkörbe, a talajba, a talajvízbe, a növényekbe és a szilárd tárgyakba, s ezzel Jugoszlávia lakóit közvetlen halálos veszélynek, genetikai degenerációnak, rákos megbetegedéseknek, a daganatok és a leukémia betegségének és más, sok generáción át ható károsodásoknak tették ki. Kazettás bombákat számtalanszor vetettek be, s ez azt jelentette, hogy pengeéles fémdarabokkal árasztottak el óriási területeket, ahol kórházak, templomok, mecsetek, iskolák, lakóházak és más, sűrűn lakott körzetek találhatók, s ezzel a lakosságnak súlyos sebesüléseket, anyagi károkat, sőt, sok esetben tömeges halált okoztak. A többi tiltott fegyver bevetésének körülményeit még vizsgáljuk.

Hága, 22. és 23. cikkely; Genf, 1977, 48., 51., 54., 55. cikkely; POONA A tudomány és technika eredményei elleni vádirat, 1978 (POONA Vádirat).

12. Hadat üzentek a környezetnek

Az Egyesült Államok légi és katonai támadásai szándékosan kiterjedt, hosszú távú és súlyos környezeti katasztrófát idéztek elő Jugoszláviában. Önmagukban a légi bevetések sokszorosára emelték az atmoszféra alkotóelemeinek normál értékeit. A több ezer tonna robbanóanyag iszonyú mennyiségű kémiai anyagot szabadított a levegőbe, szennyező anyagok és a törmelékek felhői borították be az eget, és napokig tartó pusztító tűzvészeket okoztak. Belgrád, Novi Sad, Nis és más nagyvárosok környékén lévő kémiai üzemeket, olaj- és gázfinomítókat, raktárakat és szállítóeszközöket bombáztak tudatosan, s ezzel veszélyes és káros környezetszennyezést okoztak, mely nagyszámú polgári lakost sodort életveszélybe. A Koszovó és Szerbia területére ledobott gyengített uránium több generáció életét veszélyezteti.

Hága, 22. és 23. cikkely; Genf, 1977, 4., 51., 54, 55. cikkely; az ENSZ stockholmi, A környezet védelméről szóló nyilatkozata, 1972, I., II. alapelv (ENSZ Környezetvédelmi Konferencia) stb.

13. Az ENSZ közreműködésével a népirtás bűntettét kimerítő szankciók életbe léptetése, melyek Jugoszlávia lakosságának elszegényítésére és ellehetetlenítésére irányultak

Az Egyesült Államok már 1989 előtt megkezdte gazdasági támadását Jugoszlávia ellen, melynek célja az ország politikai megosztása és gazdasági megsemmisítése volt. Ennek érdekében alkalmazta az IMF (a Nemzetközi Valutaalap) a legerősebb sokk-terápiát Jugoszláviában, drasztikusan csökkentve a gazdaság termelékenységét, fokozva külföldi eladósodását, a nemzeti vagyon átjátszását külföldi tőkések kezére. Jugoszláviát ugyanis arra kényszerítette, hogy lerombolja a kereskedelmi korlátokat, privatizálja az életképes állami ipart, kereskedelmet, eszközöket és felszereléseket. 1991 májusában az Egyesült Államok külügyminisztere, Baker azonnal leállította az össze amerikai segélyprogramot Jugoszlávia mind a hat köztársaságában, megvétózta a jövőbeni IMF-hiteleket, s ez óriási gazdasági ösztönzést és súlyos politikai érveket adott a Szerbiáról való leválást követelő belgrádi politikai ellenzék kezébe. Az Egyesült Államok kikényszerítette az ENSZ Jugoszlávia-ellenes szankcióit, de felmentette azokat a tagállamokat a szankciók alól, amelyek kiváltak Jugoszláviából. Ezek a szankciók Jugoszlávia egész gazdaságát oly mértékben lezüllesztették, hogy az amerikai kényszer nélkül a normális növekedési ráta alapján 30 évre lett volna szüksége Jugoszláviának ahhoz, hogy újra eljusson az 1989-es termelékenységi szintre. A hat tagállam egy főre jutó termelékenységi értéke 1989-ben 6220 dollár volt. Ma Szerbiában és Montenegróban, a megmaradt két jugoszláv tagállamban ez az érték 1510 dollár. Az ország széthullása előtt a kereskedelem 90%-ban a hat tagállam között zajlott. Minden volt tagállam súlyos gazdasági veszteségeket élt át, de a mai Jugoszlávia, melyben 1990-es lakosságának durván 40%-a él – Koszovót is beleértve – sokkal drasztikusabb gazdasági visszaesést szenvedett el, mint a favorizált északi Szlovénia és Horvátország, melyek lakosságának ma nagyobb százaléka római katolikus, mint a közös köztársaság korszakában. A Jugoszlávia elleni szankciók, Koszovót is beleértve, az országot teljesen elzárják a tervszerű helyreállítási és újjáépítési segélyektől, melyek segíthetnék a gazdasági talpraállást. A szankcióknak sokkal súlyosabb hatása volt az életkörülményekre, az egészségügy, a gazdaság és általában az életszínvonal alakulására, mint a katonai támadásnak – mely növelte a halálozási rátát, csökkentette a várható élettartamot, felszámolta az élelmiszer-ellátást és az egészségügyet, a termelést gyakorlatilag megszüntette. Akárcsak Irakban és más országokban, a szankciók az emberiség ellen elkövetett gazdasági bűncselekményeket, népirtást eredményeznek.

Nürnberg, VI.c Alapelv, Emberiség elleni bűntettek; A népirtásról rendelkező megállapodás; Genf, 1977., 48., 54, 55. cikkely.

14. Illegális ad hoc büntetőbíróság felállítása a szerb vezetés tönkretétele és démonizálása érdekében

AZ Egyesült Államok Madeleine Albright vádlott közreműködésével arra kényszerítette az ENSZ Biztonsági Tanácsát, hogy ad hoc büntetőbíróságot hozzon létre Jugoszlávia és Ruanda ellen, s ezzel megsértve az ENSZ Alapokmányát, e két, ellenséges ország vezetőinek tönkretételével és démonizálásával meg akarták a többi ország vezetőit is félemlíteni. Az ENSZ Alapokmánya nem hatalmaz fel senkit büntetőbíróságok felállítására. Az Egyesült Államok ugyanakkor élénken tiltakozik a Rómában 1998 júliusában 120 ország által elfogadott, a nemzetközi büntetőbíróságokról rendelkező egyezmény megkötése, illetve ratifikálása ellen, mert az egyezmény nem óhajt független nemzetközi bíróságok előtt, a nemzetközi jog alapján felelősségre vonni politikai vezetőket vagy katonai erőket. Amikor viszont az Egyesült Államok ad hoc bizottságokat állít fel, ahol egyes ellenfeleit népirtással vádolja, eléri ezeknek az államoknak a nemzetközi elszigeteltségét, arra kényszeríti ez egyes országok polgárait, hogy vezetőiket eltávolítsák a hatalomból, korrumpálja és a direkt politikának rendeli alá az igazságszolgáltatást, és a semleges nemzetközi törvények védőpajzsa mögül háborús bűnösöknek nyilvánítja ellenfeleit, önmagát pedig az igazság szeplőtelen bajnokának tünteti fel.

Az ENSZ Alapokmánya, A nemzetközi büntetőbíróságról szóló nyilatkozat (Statute ICJ);UDHR; ICCPR.

15. A befolyásolt nemzetközi média révén az Egyesült Államok világszerte megnyerte a közvélemény támogatását az amerikai támadásoknak, és ezzel egyidejűleg mint népirtókat démonizálta Jugoszláviát, a szlávokat, a szerbeket, a muzulmánokat

Az Egyesült Államok vádlottjai szisztematikusan ellenőrizték, irányították, manipulálták, félrevezették és korlátozták a Jugoszláviáról és az amerikai támadásokról szóló tömegkommunikációs tájékoztatást, hogy megnyerjék a közvélemény támogatását a védtelen Jugoszlávia és Koszovó elleni súlyos bombatámadásokhoz, akárcsak korábban Líbia, Irak, Afganisztán, Szudán és más országok esetében is. A nemzetközi média támogatta és ünnepelte az Egyesült Államoknak azt a politikai célját, hogy Jugoszláviát és más területeket mindinkább szétforgácsoljanak, s minden egyes régiót kiközösítsenek; hogy démonizálják a választott kormányzati tisztviselőket, más vezetőket, tábornokokat, katonákat, népirtó gyilkosoknak nevezve őket; hogy más nemzeteket sakkban tartsanak a világszerte helyeselt rakéta- és légicsapásokkal és a gazdaságot ellehetetlenítő szankciókkal, illetve hogy az amerikai közvélemény támogatását és beleegyezését elnyerjék az USA jövőbeli hadműveleteihez más népek ellen, s hogy ennek érdekében növeljék a katonai kiadásokat, az USA katonai jelenlétét és ellenőrző szerepét világszerte.

16. Jugoszlávia stratégiai fontosságú területeinek hosszú távú katonai megszállása a NATO erőivel

Az Egyesült Államok a fentebb vádolt NATO-tagállamokat és másokat arra kényszerített, hogy Koszovó megszállásához biztosítsanak katonai és anyagi erőket, ahogyan azt Bosznia esetében is tették, annak érdekében, hogy valóságosan is ellenőrzésük alatt tarthassák Jugoszlávia stratégiai pontjait, s ezáltal fenntarthassák az egyes tagállamok és népek megosztottságát, hogy a lakosságnak további sérelmeket okozzanak, hogy bevándorlási korlátozást érvényesíthessenek Kis-Ázsia, a Közel-Kelet arab országai, Észak-Afrika, a volt Szovjetunió déli tagköztársaságai és más országok lakossága ellen; hogy ütközőzónát hozzanak létre Európa és a fenti területek között azáltal, hogy a megosztott, kiközösített és elszegényített szlávok, szerbek, ortodox keresztények, albánok és mások által lakott területeket ellenőrzésük alá vonják; hogy a régió természeti forrásait kisajátítsák; hogy a NATO-tagállamokat felkészítsék arra, hogy a más népek elleni támadásokban a jövőben is részt vegyenek.

Az ENSZ Alapokmánya; NAT, I. cikkely; Be nem avatkozási nyilatkozat.

17. Az Egyesült Államok kísérletet tett arra, hogy megsemmisítse a jugoszláviai szlávok, muzulmánok, keresztények és más népek szuverenitását, önrendelkezési jogát, demokráciáját és kultúráját

Az Egyesült Államok megkísérelte lerombolni Jugoszlávia szuverenitását, népeinek önrendelkezési jogát, kialakult demokratikus intézményeit és kultúráját, ami népeinek örökségét, értékeit és hagyományait fogja egybe. Az Egyesült Államok 1953-ban Iránban megdöntötte a demokratikusan megválasztott Mosszadeg-kormányzatot, helyébe az iráni sahot állította, aki abszolút hatalmat gyakorolt 25 éven át; ugyancsak megdöntötte Guatemala demokratikusan választott Arbenz-kormányát, melyet aztán negyven éven át egyik brutális kormány követett a másik után; 1962-ben Kongó demokratikusan választott Lumumba-kormányát állította félre, melyet Mobutu Sese Seko 32 évig tartó véres diktatúrája követett; ugyancsak félreállította Chile demokratikusan megválasztott Allende-kormányát, mely igazságos egészségügyi, oktatási, szociális és gazdasági rendszert ígért, s melynek helyébe annak a Pinochet tábornoknak a katonai diktatúrája és terroruralma lépett, akit most Spanyolország és más országok az emberi jogok megsértése miatt bíróság elé akarnak állítani. Vietnamban, Pakisztánban, a Fülöp-szigeteken, Panamában, Haitin és más országokban a demokratikusan megválasztott vezetőket az Egyesült Államok vazallusai váltották fel. Az Egyesült Államok 40 éve áll szemben, támadja és tartja blokád alatt Kuba népét. 1998 decemberében az ENSZ Közgyűlése 155 igen és 2 nem szavazattal elítélte az USA Kuba elleni blokádját. Az Egyesült Államok öt kontinensen olyan sok elnyomó kormányzatot támogatott, hogy itt most nincs alkalmunk mindet felsorolni; e kormányok mindegyike megpróbálta megsemmisíteni a nemzeti kultúrát, történelmet, a nemzeti karaktert, értékeket, művészeteket, irodalmat, zenét, s helyükbe kommerciális, értéktelen, kizsákmányoló jellegű, azaz a szegényektől a profitot bezsebelő termékeket állított. Az Egyesült Államok alapelve az a politika, mely el akarja hitetni az egész világgal, hogy csak egyetlen működőképes rendszer létezik, a kapitalizmus; csak egyetlen kultúrának, az amerikainak vannak értékei, és a történelem lezárul az Egyesült Államok kultúrájának globalizációjával.

UDHR; ICCPR; ICRSCR.

18. Az Egyesült Államok katonai akcióinak célja abban állt, hogy uralja, ellenőrizze és kizsákmányolja Jugoszláviát, népeit és természeti kincseit

A fenti elítélendő cselekedetek mindegyikének hosszú távú célja az volt, hogy az Egyesült Államok a többi gazdag ország támogatásával a világ szegény nemzeteit és az Egyesült Államokban élő szegényeket uralja, ellenőrizze és kizsákmányolja, hogy tovább koncentrálhassák és gyarapíthassák gazdagságukat és leszerelhessék a világ szegény, túlnyomó részt sötét bőrű népességét a félelem, a hatalomtól való megfosztottság, a nyomor, valamint a kenyér és cirkusz eszközeivel.

19. Az Egyesült Államok a katonai erő és a gazdasági kényszer eszközeit alkalmazta

Az Egyesült Államok gyakorlatilag monopolhelyzetet élvez a nukleáris fegyverek, a katonai légierő, a rakétatechnika, a korszerű páncélozott járművek, a tűzerő, a fegyveres felszereltség és a kifinomult katonai technika terén, s ezzel folyamatosan kiterjeszti fizikai romboló hatalmát; egymaga többet költ katonai ereje fejlesztésére és fenntartására, mint az ENSZ Biztonsági Tanácsának tagországai együttvéve. Az idén az Egyesült Államok katonai kiadásai közel 300 milliárd dollárt tesznek ki. A démonizált Kínai Népköztársaság 34 milliárd dollárt fordít erre a célra, s minden egyes dollárjáért kevesebb pusztító erőt tud majd megszerezni. Az Egyesült Államok több pusztító fegyvert ad el más kormányoknak és kormányellenes csoportoknak, mint az összes többi, fegyvert eladó ország együttvéve. Az óhajtott cél gyakorta az, hogy “gyilkolják meg egymást”, ez előszeretettel alkalmazott módszer a dominancia megszerzésére. Az Egyesült Államok nemcsak elad fegyvereket, hanem fegyvereivel jelentős pusztítást is okoz. Az Egyesült Államok óriási katonai erejével arra kényszeríti a külföldi kormányokat, hogy az ő érdekeit szolgálják, szemben saját népeik érdekeivel. Pusztán a gazdasági szankciók kilátásba helyezésével rábírják az egyes országokat arra, hogy saját szuverenitásuk és önérdekeik ellenében is teljesítsék az Egyesült Államok követeléseit.

C. Jóvátételi intézkedések

1. Minden balkáni nép szabad akaratából dönthessen arról, hogy föderációt alakít a politikai, polgárjogi, szociális, gazdasági és kulturális függetlenség, a régió minden népének fennmaradása érdekében.
2. Sokoldalú erőfeszítés szükséges annak érdekében, hogy a Balkánon élő muzulmánok, szlávok és minden nemzeti, etnikai és vallási közösség közötti kölcsönös barátság, közös érdekek és kötelékek létrejöjjenek.
3. Szigorúan meg kell tiltani a külföldi beavatkozás minden formáját, illetve minden eszközzel támogatni kell a Balkánon az egység, a béke és a stabilitás megteremtésére irányuló minden erőfeszítést.
4. Az ENSZ béketeremtő szerepének visszaállítása, és az ENSZ reformja e szerep érvényesülése érdekében.
5. A NATO feloszlatása.
6. Az egyes személyek és kormányok teljes körű felelősségre vonása az említett bűncselekményekért és súlyos károkat okozó légitámadásokért, a gazdasági életben érvényesített igazságtalanságokért – beleértve a Jugoszlávia lakóit sújtó szankciókat, az életüket, természeti kincseiket, vagyontárgyaikat és a környezetet pusztító gaztetteket. A felelősségre vonás a bűnügyi eljárást és a lakosságnak okozott károk jóvátételét jelenti: azoknak az állapotoknak a helyreállítását, amelyek között a lakosság akkor élne, ha nem kellett volna a légi csapásokat elszenvednie, jelenti továbbá azoknak az anyagi feltételeknek a biztosítását, amelyek a lakosság kedvezőbb jövőjének alapjait képezhetik.
7. A Jugoszlávia megbüntetését célzó illegális, nemzetközi ad hoc törvényszékeket fel kell oszlatni, és ezek helyett nem diszkriminatív alapokon működő, törvényes nemzetközi igazságszolgáltatási intézményeket kell szervezni, melyek egyenlő elbírálásban részesítik a bűntetteket.
8. Biztosítani kell a megfelelő tömegkommunikációs tájékoztatást az egész világon arról, hogy az Egyesült Államok a fejlett haditechnikát a szegény és védtelen népek ellen, antihumánus célok érvényesítésére használja, illetve a szankciók révén a népirtás gyakorlatát folytatja.
9. A Balkánról minden idegen csapatot azonnal el kell távolítani, ugyanígy a NATO-országokból és máshonnan is a lehető leghamarabb ki kell vonni az USA csapatait.

A fentieknél részletesebb és szélesebb körű jóvátételi és reformjavaslatok találhatók a The Fire This Time (A mostani támadás) 12. fejezetében. Ez a Vizsgálóbizottság és a Háborús Bűnökkel Foglalkozó Nemzetközi Törvényszék tapasztalatait és javaslatait tartalmazza; ezek az intézmények 20 országban gyűjtöttek bizonyítékokat az Irak elleni 1991-es támadásról, az ezt követő, folytatólagos támadásokról Irak ellen, valamint az Irakot a mai napig is sújtó népirtást eredményező szankciókról.

A nyomozás tárgya

A Vizsgálóbizottság elsősorban az Egyesült Államok bűnös cselekedeteire koncentrál, melyben a NATO segítséget nyújtott és bűnsegédként részt vett. Az Egyesült Államok elsődlegesen felelős a Jugoszlávia elleni katonai és egyéb, káros következményekkel járó cselekmények végrehajtásában. Az Egyesült Államok semmiféle veszteséget nem szenvedett, miközben több ezer ember halálát okozta Jugoszláviában. Másfelől azért irányul a vizsgálat mindenek előtt az Egyesült Államok szerepére, mert Jugoszlávia minden népét állandó veszélynek tette ki támadásaival, illetve visszaeső bűnös lévén a légi és rakétatámadások kockázatával fenyegeti a többi nemzetet is.

A Vizsgálóbizottság bármely egyén vagy kormány által előterjesztett, a konfliktussal kapcsolatos mindenféle bizonyítékot elvár és elfogad, mert szilárd meggyőződése, hogy a nemzetközi jogot egyetemlegesen kell alkalmazni. Meggyőződése továbbá, hogy a “győztesek törvénykezése” nem az igazság, hanem az erősebb által diktált törvények révén a háború kiterjesztése. Az Egyesült Államok propagandája és a nemzetközi média tudósításai démonizálták Jugoszláviát, a jugoszláv vezetőket, a szerbeket és a muzulmánokat annak érdekében, hogy az amerikai céloknak megfeleljenek, de könnyedén elsiklottak Jugoszlávia bűnös lerombolása felett, amit ebben a vádiratban az Egyesült Államok számlájára írtunk.

Egyidejű erőfeszítések szükségesek a bizonyítékok összegyűjtésére és értékelésére annak érdekében, hogy objektíve ítélhessük meg a béke ellen elkövetett bűnöket, a háborús bűnöket, az emberiség elleni bűntetteket, valamint hogy ezeket a bizonyítékokat a világ közvéleménye elé tárjuk. Nyilvánvaló a fentiekből, hogy valóban komoly figyelemmel fordulunk az Egyesült Államok szerepére vonatkozó bizonyítékok megítélése felé. A Vizsgálóbíróság szilárd meggyőződése, hogy nagyon lényeges és helyes az Egyesült Államok bűnös cselekedeteit számba venni, és hogy ez az egyetlen lehetőség a teljes igazság kiderítésére, az elfogulatlan értékelésre a kellő távolságtartással e szörnyű tragédia jogi megítélése során.

Ramsey Clark

1999. július 30.

Vizsgálóbíróság

c/o Nemzetközi Akcióközpont

39W14St#206 New York, NY 10011 212-633-6646

fax: 212-633-2889

email: iacenter@iacenter.org

web site: http://www.iacenter.org

Azonnali közzétételre

1999. augusztus 2.

Több, mint 700-an vettek részt július 31-én a New Yorkban tartott meghallgatáson, melyet a Független Vizsgálóbizottság szervezett a Jugoszlávia lakói ellen az USA és a NATO által elkövetett háborús bűnök tárgyában. Ez volt az első meghallgatás abban a rendezvénysorozatban, melyet az Egyesült Államok számos városában, más NATO-országokban tartanak majd, hogy bizonyítékokat gyűjtsenek, szemtanúk és szakértők beszámolóit hallgassák meg, illetve a béke elleni bűnök, a háborús bűnök és az emberiség elleni bűnök sorát elemezzék.

A július 31-i tárgyaláson Ramsey Clark 19 vádpontban sorolta fel azokat a bűnöket, melyekkel William J. Clintont, Madeleine Albrightot, Sandy Bergert, William Cohent, Tony Blairt, Gerhard Schroedert és a NATO, ill. a NATO-országok egyéb fontos képviselőit vádolja.

E mostani nyilatkozatunkhoz csatoljuk a 19 vádpont teljes szövegét. A vádirat hamarosan önállóan is megjelenik nyomtatásban.

A Vizsgálóbizottság által feltárt válogatott bizonyítékok ezen a héten szintén olvashatók lesznek a Nemzetközi Akcióközpont honlapján. A következő napokban válogatást teszünk közzé a július 31-én elhangzott beszédekből és elemzésekből. Összesen több mint 50 beszéd és előadás hangzott el.

Ramsey Clark, az USA volt igazságügy-minisztere; Brian Becker, a Vizsgálóbizottság társigazgatója, Gloria La Riva, a “NATO’s Targets” kiadója; Elombe Brath, a Patrice Lumumba Koalíció képviselője; Vladislav Jovanovic, a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság állandó ENSZ-képviselője; Dr. Saeed Hasan, Irak állandó ENSZ-képviselője; Michel Chossudovsky, közgazdász, politikai elemző; Roland Keith, az OSCE megfigyelője Koszovóban; Dr. Sapphire Mann Ahmed, a Nemzetközi Egészségügyi Szervezet aktivistája; Mumia Abu-Jamal üzenete felvételről;

Maude Le Blanc, Haiti Progres; Kani, az Amerikai Kurd Információs Központból; Freddie Marrero és Carlos Rovira, Vieques Segélybizottság; Preston Wood, Nemzetközi Akcióközpont–Los Angeles; John Kim, ügyész, Veterans for Peace (NYC); John Parker, Nemzetközi Akcióközpont – Los Angeles; Monica Moorehead, Workers World és a Mumia Awareness Week napilaptól;

Shani Rifati, roma aktivista Koszovóból; Felix Wilson, Kubai Érdekképviselet; Michael Parenti, közíró; Prof. Michael Mandel, York University Law School, kanadai jogászcsoport; Gregory Elich, újságíró és kutató; Vondora Jordan, Workfairness; David Jacobs, ügyész, kanadai jogászcsoport; Will Harrell, az International Association of Democratic Lawyers képviselője; Ruba Fakhoury & Milos Petrovic;

Ulrich Dost, ügyész, a német jogászcsoportból; King Downing, ügyész; Barry Lituchy, Jasenovic Research Institute igazgatója; Gloria Rubac, Texas Coalition to Abolish the Death Penalty; Sladjana Dankovic, vizsgálóbíró, Commission of Inquiry (Washington, D.C.); Tamara Bedic, ügyész;

John Catalinotto, társszerzője a Depleted Uranium: Metal of Dishonor című könyvnek; Pat Chin; Lenore Foerstel, közíró; Bill Doares, Nemzetközi Akcióközpont; Frank Kovac; Deirdre Sinnott; Karen Talbot, International Center for Peace and Justice; Herb Foerstel, közíró; Heather Cottin, a Szerb-Zsidó Baráti Társaság képviselője; Sarah Sloan; Jane Cutter, Nemzetközi Akcióközpont –Ann Arbor.

Nemzetközi Akcióközpont

39 West 14^th St., #206, New York, NY 10011

(212) 633-6646 fax: (212) 633-2889

http://www.iacenter.org

email: iacenter@iacenter.org

Azonnali közzétételre

1999. október 4.

A Nemzetközi Akcióközpont koordinátora, Sara Flounders október 1-jén az Egyesült Államok és a NATO által Jugoszlávia Lakossága Ellen Elkövetett Háborús Bűnöket Feltáró Független Vizsgálóbizottság képviseletében azt nyilatkozta, hogy a szervezetét támogató csoportok “már nyolc ország 25 városában készülnek a tanúk meghallgatására”.

A kihallgatások fő szónoka a Nemzetközi Akcióközpont alapítója, az Egyesült Államok korábbi igazságügy-minisztere, Ramsey Clark lesz. Clark készítette el a háborúért és következményeiért felelős, jelentősebb NATO-államok kormányfői és katonai vezetői elleni “vádiratot”.

“A meghallgatások folytatják azt a munkát, mely július 31-én és augusztus 1-jén New Yorkban kezdődött; e meghallgatáson 700-an vettek részt” – mondta Flounders. Ezek a meghallgatások a NATO és különösen az Egyesült Államok kormánya ellen léptek fel azzal a váddal, hogy háborút indítottak és egyéb háborús bűnöket követtek el. Jelentős mennyiségű bizonyítékot sikerült összegyűjtenünk a vádak bizonyítására, többek között a NATO parancsnokainak beismerését, hogy szándékosan választottak civil célpontokat Szerbiában, hogy nyomást gyakorolhassanak Belgrádra.”

Flounders elmondta, hogy további meghallgatások lesznek októberben a jugoszláviai Novi Sadon, Norvégia fővárosában, Oslóban és Berlinben, és ekkor további bizonyítékok állnak majd rendelkezésükre a NATO háborús bűneiről. De hangsúlyozta, hogy a meghallgatások “nem pusztán a bizonyítékok összegyűjtésére irányulnak, hanem arra, hogy a lehető legszélesebb nyilvánosság elé tárják a NATO e kis balkáni ország elleni agressziójának részleteit. Ezt az igazságot a média-korporációk és az egyes NATO-tagországok kormányai közti szoros együttműködés révén tudták a közvélemény elől eltitkolni.” Elmondta, hogy októberben további meghallgatásokra kerül sor Atlantában, Athénben, Milwaukee-ban és a wisconsini Madisonban, novemberben pedig Los Angelesben, San Franciscóban, Detroitban, Washingtonban és még más amerikai nagyvárosokban. Európában egyes csoportok vádat emelnek saját kormányaik ellen például Norvégiában, Németországban, Ausztriában és Olaszországban.

“És ez csak a kezdet” – mondta Flounders. “Arra számítunk, hogy nemcsak a NATO-országokban emelnek vádat a kormányzat ellen, hanem Kelet-Európában és Ázsiában is, ahol erős az aggodalom a NATO agressziója miatt.”

A Bizottság 2000 márciusában New Yorkban szándékozik a főtárgyalást megtartani – tette hozzá. Akkor lesz egy éve annak, hogy a NATO háborút indított Jugoszlávia ellen. “Világszerte bizonyítékokat gyűjtünk ezeken a meghallgatásokon, és aztán itt tárjuk majd e bizonyítékokat a bíróság elé” – mondta Flounder.

(Fordította: Baráth Katalin)