A NOB el akarja hitetni velünk, hogy az olimpiai mozgalom a politika felett áll, a "globális család" összejövetele, amelyen mindenki részt vehet és ünnepelhet.

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) 230 millió dollárt költött arra, hogy a 2000. évi, Sydney-ben tartandó olimpiai játékokat az "emberi szellem ünneplésének" (celebrate humanity) szlogenjével népszerűsítse. A global branding (a márka-menedzsment globális alkalmazása) ez ujjgyakorlata révén akarják elérni, hogy a játékokat azon legjobb tulajdonságok ünnepléseként lássuk, amilyeneket ez az "emberi szellem" csak nyújtani tud: nemzetköziség, egészségesség és sportosság. A NOB el akarja hitetni velünk, hogy az olimpiai mozgalom a politika felett áll, a "globális család" összejövetele, amelyen mindenki részt vehet és ünnepelhet.

De a NOB ködösítése mögött felfedezhetjük az igazi mozgatórugókat. George Orwell a nemzeti gyűlölet és irigység szerepe miatt egykor úgy jellemezte a versenysportot, hogy az "háború, fegyverropogás nélkül". Bár az olimpiát sportkarnevál öltözetében tálalják, valójában kőkemény politika. Nemcsak a világ sportolóit támogatja a NOB abban, hogy "magasabban, gyorsabban, erősebben" teljesítsenek, de a leggazdagabb országok és vállalatok céljait is előmozdítja. Az olimpiák a vállalati szektor harci gépezetének részei.

A modern olimpiai játékokat Pierre de Coubertin báró hívta életre 1896-ban. Célja a francia fiatalok moráljának emelése volt, az 1870-71-es francia-porosz háborúban elszenvedett vereség érzetének kompenzálásával; a nemzeti karakter és harci szellem kifejlesztése a versengés segítségével. Már az első olimpiák is, így az 1900-as és az 1904-es, kereskedelmi vásárokhoz kapcsolódtak – annak jeleként, hogy a résztvevő kormányzatok a kereskedelmi nyereség elérése egy lehetséges útjának tartották a sportot. Hogy ez a hagyomány ma is él, jelzi, hogy a 2000. évi Sydney-i játékok szorosan a Világgazdasági Fórum melbourne-i tanácskozása után kezdődnek. Az olimpiák újjászületésüktől az első nyereséges olimpiáig (1984), mindig is szorosan kötődtek a vállalati szektor érdekeihez.

Az ez évi olimpia sem kivétel. Az Olimpiai Biztonsági Irányító Központ (Olympic Security Command Centre, OSCC) kézikönyvben fektette le a New South Wales-i (Ausztrália leggazdagabb szövetségi állama, itt található Sydney és Melbourne is) rendőrség számára, hogy mit tart az olimpiai stadionban megengedhető magatartásnak. A "tiltott tárgyak listája" tartalmazza a "vállalati márkajelzéssel ellátott tárgyak és dolgok" tételt is. Ez azonban nem azt jelzi, hogy a kormányzat az olimpiát vállalatmentes zónává akarja tenni. Ellenkezőleg. A kormány nyilvánvalóvá tette, hogy kész a rendőrséget is bevetni az olimpia vállalati szponzorainak védelmében, akik szabad kezet kapnak a versenytársak logóitól megtisztított stadionterületen. Az olimpiai faluban csak a McDonalds-nél lehet ételt vásárolni és Visa kártyát lehet csak használni. Az olimpián dolgozók csak Nike cipőt viselhetnek. Többek között a Holden, a Coca-Cola, az IBM, a Westpac cégek mint olimpiai szponzorok képeivel halmoznak majd el bennünket. Bármilyen, a versenytárs logóját feltűnő helyen tartalmazó ruhadarab vagy jel eltávolítható. 50 joghallgatót vettek fel a viccesen csak "pólórendőrségnek" (T-shirt Police) nevezett szervezetbe, hogy a fentieket betartassák.

A New South Wales-i rendőrségi kézikönyv a "részt nem vevő országok címereit és zászlóit" is a "tiltott tárgyak listáján" tartja számon. Ezzel a kitétellel akarják kizárni az olimpiai látványosságokról a tüntető megmozdulásokat és a radikális politikai megnyilatkozásokat. A NOB az olimpiákat mindenkor felhasználta az imperializmus politikai érdekeinek előmozdítására. 1912-ben Finnországtól megtagadták a saját csapat indítási jogát, a finn sportolóknak az orosz zászló alatt kellett felvonulniuk. Az 1920-as olimpián nem vehettek részt az I. világháború vesztes hatalmai, Ausztria-Magyarország, Bulgária, Németország és Törökország. 1936-ban a német nemzetiszocialista kormányzat otthont adhatott a játékoknak, és Hitler felhasználhatta ezt a lehetőséget faji "tisztaságról" vallott nézeteinek terjesztésére: megtagadta az érmek átadását a fekete atlétáknak. 1968-ban a mexikóvárosi játékok elleni tüntetésen 260 ember életét vesztette, 1200 pedig megsebesült – a játékok persze folytak tovább. 1988-ban a Dél-Koreát uraló katonai junta saját nemzetközi elismertetésére használta fel a játékokat. 100 000 rendfenntartót vezényeltek Szöulba, hogy visszariasszák a diákokat a demonstrációktól.

Idén az ausztrál kormány tesz meg mindent, hogy kritikusait megfélemlítse és elhallgattassa. Lehetővé tette a 118 ausztrál őslakos (aborigin) csoportot képviselő Metropolitan Land's Councilnek, hogy az olimpiai faluban felállítson egy kulturális pavilont. Nyilvánvalóvá tette azonban azt is, hogy ellenőrizni akarja a bemutatásra kerülő anyagot. Azok a bennszülött csoportok és támogatóik, akik az olimpiai falun kívül kívánnak demonstrációt szervezni, új törvények tömegével találják szembe magukat, amelyek felhatalmazzák a rendőrséget politikai anyagok elkobzására, tüntetések feloszlatására és embereknek az olimpiai falu környékéről való eltávolítására. Hamarosan a parlament elé kerül az a törvényjavaslat, amely a Játékok idejére megkönnyítené a kormány számára a hadsereg bevetését.

A Sydney-i Olimpia Szervező Bizottsága (Sydney Olympic Organising Committee, SOGOC) biztonsági őrök ezreit fogadta fel a tömegek kordában tartására és a demonstrálók elleni fellépésre. Hogy a világot az esetleges bennszülött tüntetésekről a médiákon keresztül "fekete – fekete ellen" képekkel láthassák el, ügyeltek arra, hogy Csendes-óceáni szigeteki és maori biztonsági szakembereket alkalmazzanak.

A megfélemlítés ilyen magas szintje ellenére is összefogtak a bennszülöttek csoportjai, és a Játékok nyitóünnepségének napjára, szeptember 15-ére, tüntetést szerveztek. Egy ún. őslakos Sátras Nagykövetséget (Aboriginal Tent Embassy) hoztak létre a Victoria Parkban, a város közepén – ez az intézmény vált az olimpiaellenes kampány központjává. Ausztrália minden részéből érkezett őslakos csoportok gyülekeznek Sydney-ben, hogy részt vehessenek a Sátras Nagykövetségtől induló és a Homebush-öbölbeli Olimpiai Stadion felé haladó tüntetésen. Az arabunnák csoportja "béke-gyaloglást" szervez, át egész Ausztrálián, a dél-ausztrál sivatagból Sydney-be.

A dél-sydney-i önkormányzat már elfogadott egy indítványt a Sátras Nagykövetség bezárásáról, de egy spontán tüntetés megakadályozta a Sátor elleni rendőrségi intézkedést. Aktivisták riadóláncot hoztak létre, hogy az olimpia közeledtével biztosítsák a Sátras Nagykövetség működését és védelmét.

Az olimpia Ausztráliára irányítja majd a világ figyelmét. Élve a lehetőséggel, az őslakos csoportok szeretnék felhívni a figyelmet arra, hogy az ausztrál kormány hogyan sérti meg az emberi jogokat. A bennszülött és nem-bennszülött aktivistákat egyaránt tömörítő Olimpiaellenes Szövetség (Anti-Olympic Alliance) négy központi követelést fogalmazott meg a demonstrációk céljaként:

1. A "kötelező börtönbüntetés" eltörlése. Ausztrália két szövetségi államában is olyan törvények vannak életben, amelyek alapján a visszaeső bűnösök mindenképpen börtönbüntetést kell hogy kapjanak – még kisebb kihágás esetén is. Ez azt jelenti, hogy olyan csekélység elkövetéséért is, mint az étellopás – hogy legyen mit enni – és a ruhalopás – hogy meg ne fagyjon az ember -, börtönbe küldhetők az elkövetők. Egy fiatal őslakos meghalt az őrizetben, miután festék és színes ceruza lopásért bezárták.
2. Bocsánatkérés és jóvátétel az "Ellopott Nemzedékekért". A kormányzat őslakos gyermekek ezreit szakította el erővel szüleitől, hogy beolvasszák őket a fehér kultúrába. A jelenlegi kormány nem ismeri el, hogy bocsánatkéréssel, illetve jóvátétellel tartozik az érintetteknek. Egy nemrégiben készült kormányzati jelentés még az "Ellopott Nemzedékek" létét is megpróbálta tagadni.
3. "Szerződés" és valódi föld-tulajdonjog. Ausztráliának kevesebb, mint 15%-a van bennszülöttek kezén. A legtöbb bennszülöttnek semmi joga sincs saját földjéhez. A mozgalom olyan "Szerződés" megkötését tűzi ki célul, amely elismeri a föld korábbi őslakos tulajdonát, és valódi jogokat juttat az őslakosoknak.
4. A szociális igazságosság és nem a nagyvállalatok olimpiájának támogatása. Amíg a SOGOC 815 millió dollár bevételre számít a televíziós közvetítési jogok értékesítéséből, a bennszülöttek várható átlagos élettartama 20 évvel marad el a nem-bennszülöttekétől, és sok bennszülött közösség ma sem jut hozzá tiszta ivóvízhez és az elemi egészségügyi szolgáltatásokhoz.

Harmincnégy nappal az olimpia kezdete előtt az ausztrál média szinte önkívületben követi az olimpiai láng útját Sydney-be. Azt mondják, hogy az olimpiai láng nyomon követése révén részesülhetünk az "olimpia szellemében". A fáklyát azonban 1936-ban a nácik emelték be a játékokba. Joseph Goebbels Birodalmi Propagandaminisztériuma a fáklyás váltót az árja atléták tökéletességének és dicsőségének hirdetésére dolgozta ki. Az 1948-as londoni játékok idején vita folyt arról, hogy megtartsák-e a náci eredetű elemet – ám túl jó ötletnek találták ahhoz, hogy kiiktassák.

A sydney-i játékokra való felkészülésben az olimpiai láng célba juttatása jelenti a legnagyobb pénzt generáló eseményt a résztvevő nagyvállalatoknak. A láng által megtett 26 000 km-t olyan gondosan tervezték meg, hogy csak Shell töltőállomások és Mc Donald's éttermek mellett haladjanak el a Nike cipőt viselő futók (hogy még véletlenül se reklámozzák a versenytársakat), kihangsúlyozva, hogy az eseményt az AMP biztosító cég jóvoltából láthattuk. A tv-közvetítés jogát a Channel 7 csatorna kapta meg, és a fáklya Ausztráliába érkezését 15 perccel késleltették, mert a Channel 7 emberei még nem készültek fel a filmezésre.

Az olimpiák története korántsem makulátlan. A nagyvállalatok dollármilliók kifacsarására használták fel az ünnepségeket. A játékoknak otthont adó kormányok tüntetőket támadtak meg és megpróbálták szőnyeg alá söpörni az általuk elkövetett emberi jogi visszaéléseket. A NOB-ot áthatja a korrupció. A Sydney-i baloldali mozgalmak ezért fel kívánnak lépni a "vállalati játékok" ellen és tüntetni akarnak a bennszülöttek jogainak védelmében.

(Fordította: Paul Valley)

A managed care útja a harmadik világ országaiba, avagy milyen gazdasági és politikai erõk húzódhatnak meg a kevésbé fejlett országok egészségügyi reformjai mögött?

Bevezető

1999 decemberében üdvözlő beszédében a dél-afrikai Nobel-békedíjas Desmond Tutu érsek adta meg egy fontos Miami Beach-i konferencia alaphangját: a Nemzetközi Managed Care Találkozóét. A konferencia részvételi díja, nem számítva az utazást, szállást és az étkezést, 1395 USD volt. A konferencia, amelyet az American Association of Health Plans (Egészségkasszák Amerikai Szövetsége) és az Academy for International Health Studies (Nemzetközi Egészségügyi Kutatások Akadémiája) támogatott, a "felsőbb ügyvezetőket, elnököket, bizottsági elnököket, pénzügyi vezetőket, marketing és vállalati fejlesztési igazgatókat" célozta meg. Tutun kívül a találkozó látszólag progresszív résztvevői között találhatjuk a korábbi kongresszusi tag Ron Dellums-t is, akinek az amerikai állami egészségügyi ellátást érintő törvényhozói próbálkozásai az 1970-es évek közepe óta jelentenek ösztönzést az egészségügyi aktivisták számára. Dellums új szerepkörében, a Healthcare International Management elnökeként vett részt a találkozón.

Bár sokkal kevesebb figyelemben részesült, mint az egy héttel korábbi, a Nemzetközi Világkereskedelmi Szervezethez (World Trade Organisation, WTO) kapcsolódó események, a Miami Beach Találkozón ugyanazok a gazdasági globalizáció felé mutató trendek jelentek meg, mint amelyek ellen Seattle-ben tiltakoztak. A Világbank, a Nemzetközi Valutaalap és a U.S. Agency for International Development arra használta a találkozót, hogy az egészségügyben tevékenykedő nemzetközi vállalatok szerepének kiterjesztését támogassa az egész világon. Ezen multilaterális pénzügyi intézmények képviselői hangsúlyozták a latin-amerikai, afrikai és ázsiai állami egészségügyi rendszerek és társadalombiztosítási alapok privatizációjának fontosságát. Mindebben fontos szerepet játszottak a World Health Organizationtől (WHO) és a Pan American Health Organizationtől (PAHO) érkező résztvevők. Jelen voltak még tisztségviselők Mexikóból, Brazíliából, Argentínából, Chiléből, Kolumbiából, Uruguayból, Paraguayból, Indiából, Nepálból, Thaiföldről, Indonéziából, A Fülöp-szigetekről, Szingapúrból, Nigériából, Zimbabwéból, Dél-Afrikából, Kamerunból, Omanból, az Egyesült Arab Emirátusból, Romániából, Kanadából, Németországból, Hollandiából, Svájcból és Ausztráliából. Kevesen fejezték ki ellenérzésüket az olyan politika ellen, amely a közkiadások csökkentését, privatizációt és a multinacionális ellenőrzött betegellátást folytató szervezetek (managed care organizations, MCO-s) tevékenységének nagy mértékű kiterjesztését követeli mindenütt a harmadik világban.

Háttér-információk

Az ellenőrzött betegellátás (managed care) definíciója szerint az egészségügyi ellátást "átalánydíj" (capitation payment) fejében nagy magánvállalatok veszik adminisztratív ellenőrzésük alá (mindez azt jelenti, hogy vagy a – magán vagy állami – munkaadó, vagy egy közhivatal egy adott időtávra, általában egy hónapra, minden biztosított személy után előre fizet az MCO-nak egy, a tárgyalások alkalmával rögzített összeget). A biztosított személynek ezek után még térítési díjat (copayment) is kell fizetnie. Az Amerikai Egyesült Államokban a legtöbb biztosítottat ma már egy MCO fedez.

Ahogy a tulajdonos által menedzselt biztosítók növekedésnek indultak az Egyesült Államokban, a piac növekvő telítettségével – előre látható módon – estek a profitráták. A folyamat során a vállalatoknak stratégiát kellett kialakítaniuk a hozam növelésére. A stratégiák között számításba jöhet a munkaerő termelékenységének növelése, új termékek felé való elmozdulás, és új piacok keresése. Mint ahogy az Academy for International Health Studies elnöke 1996-ban megjegyezte: "Becslések szerint 2000-re a teljes USA népesség 80%-át valamilyen MCO fogja biztosítani. Mivel az amerikai MCO-k 70%-a profitorientált vállalkozás, a növekedés és a beruházásokon elért hozam fenntartásához új piacokra van szükség"¹. Az Egyesült Államokban például a profitorientált MCO-k beléptek az állami Medicare és Medicaid programokba. Néhány helyen aztán három-négy év után, miután rövid távon hatalmas hozamokat értek el az átalánydíjas betegeken (vagyis akik után a megbízó személyenként és időtávonként fizetett az MCO-nak), kiléptek a programból. Miután megkapta a pénzt, az MCO óriási profitot zsebelhet be, ha a költségeket (mint pl. a betegek ellátása) a lehető legalacsonyabban tartja. Ez az állami szférába történő gyors be- és kilépés sebezhetővé tette a betegellátást és a társadalombiztosítási programokat; új, államilag támogatott alternatívákért kellett versengeniük.

Most már azonban a hangsúly áttevődött új külföldi piacok keresésére. Az 1980-as évek végén, a 90-es évek elején Európa jó ötletnek tűnt. Több európai ország állami egészségügyi ellátásának reformja is magáévá tette a managed care, a piaci verseny és a közszolgálat privatizációjának elveit. Ezek a reformok Angliában a Thatcher-kormány erős támogatását élvezték, miként más országokban is a konzervatív pártok változó mértékű lelkesedését. A reformokat lebonyolító európai kormányok számára Alain Enthoven és tanítványai szolgáltak tanácsadóként, akik a Clinton kormányzatnak az állami egészségügyi program létrehozására irányuló szerencsétlen próbálkozásait meghatározó managed care javaslatokat is kialakították. De az európai állami rendszerek népszerűsége és sikere jelentős visszahúzó erőnek bizonyult a privatizációval szemben. Az 1990-es évek közepe óta az európai országok, mint az Egyesült Királyság, Hollandia és Svédország is, leállították az állami egészségügyi rendszerük privatizációjára irányuló kezdeményezéseket. Ráadásul a managed care az Egyesült Államokban is egyre népszerűtlenebbé vált.

Minthogy otthon a managed care piacok telítődtek, és Európában korlátozottak a kilátások, a managed care vállalatok a harmadik világ országai, elsősorban Latin-Amerika felé fordították a tekintetüket. A dohányipar és a rovarirtó szerek hagyományát követve az amerikai vállalatok – managed care formájában – olyan termékeket és eljárásokat exportálnak a harmadik világba, amelyek otthon már erőteljes kritikának vannak kitéve. A managed care exportja a Világbank, és más multilaterális pénzügyi szervezetek és multinacionális vállalatok lelkes támogatását is élvezi. A fogadó oldalon a harmadik világ országai erős nyomás alatt állnak, hogy egészségügyi és társadalombiztosítási rendszerük privatizációjakor a managed care-t fogadják el szervezési alapként. Az amerikai MCO-k és befektetési alapok már betörtek a dél-amerikai piacra, s ez a tapasztalat szolgál modellként a managed care afrikai és ázsiai exportjához.

1995-ben kezdeményeztük a managed care latin-amerikai szerepének, az Egyesült Államokból való exportjának, és az egészségügyi ellátást és az állami egészségügyi rendszereket érintő különböző hatásainak tanulmányozását. A kutatás a managed care olyan befektetők tulajdonában lévő, profitorientált vállalatok általi exportját állította középpontba, amelyek az orvosokra, a kórházakra és klinikákra hárítják át a pénzügyi kockázatokat, szemben azokkal, amelyek egyszerű kereskedelmi kártérítéses (indemnity) biztosítást árulnak.² Eredményeink szerint a harmadik világ országainak egészségügyi és társadalombiztosítási alapjai váltak ezen vállalatok számára az új tőke és a magas profitráták fő forrásává, különösen az előre fizetett átalánydíjas biztosítások bevezetésén keresztül. Azt találtuk, hogy a harmadik világban sokfelé bekövetkező egészségügyi politika-váltás a szabadpiac ideológiáját mint a hatékonyabb és jobban elérhető szolgáltatások felé vezető utat hangsúlyozza (amely retorika egyébként – megfelelő nagyságú honoráriummal és konzultációs díjakkal kiegészítve – elég csábító lehet az olyan progresszív vezetők számára, mint Tutu és Dellums). De bizonyíték arra, hogy az ilyen piaci reformok valóban megoldanák a rossz hatékonyság, a költségek és a hozzáférés problémáját, még az Egyesült Államokon belül is meglehetősen csekély akad, máshol meg tulajdonképpen nem is létezik. Hogy a harmadik világ országainak vezetői ilyen könnyen elfogadják ezt a retorikát, tragédiához vezethet. Ahogy a közszolgálati rendszereket a managed care égisze alatt lebontják, előre láthatóan a nemzetközi vállalatok megjelennek majd a területen, learatják a hatalmas nyereséget, aztán pár év múlva távoznak. A harmadik világnak akkor majd az állami biztosítási rendszere újjáépítésének félelmetes feladatával kell szembenéznie.

A managed care mint csöndes reform

A managed care reform általában válságként értelmezi az egészségügyi költségek problémáját. Hogy az egészségügyi ellátásért fizető intézmények számára lehetővé tegye a költségcsökkentést, a reform egy közvetítőt iktat az ellátók és a fogyasztók közé, hogy elválassza a pénzügyi adminisztrációt a szolgáltatások nyújtásától. A managed care bevezetésére tett javaslatok maguk után vonják olyan (állami, magán vagy vegyes) intézmények létrehozását, amelyek a kockázatmegosztás elve alapján intézik a pénzügyeket és a vezetőkkel az állami ellátórendszerek beolvasztására kötnek szerződést.

A Világbank a Befektetés az Egészségbe (Investment in Health) címet viselő, sokat vitatott 1993-as jelentésében a világ fejlődéséről (1993 World Development Report) azzal érvelt, hogy a közszolgálati programok rossz hatékonysága akadályozza az ellátást, csakúgy, mint a szegénység csökkentését.³ A riport magánbiztosítási ösztönzőket, az állami ellátás privatizációját, a piaci verseny elősegítését javasolta és hangsúlyeltolódást az alapellátás és a megelőzés irányába. Dél-amerikai kritikusai szerint a Világbank ebben a dokumentumában végig, és az ezt követő politikájában azt az ideológiát hirdette, miszerint "az egészég magánügy és az egészségügyi ellátás magánjószág".⁴

Konkrétan a Világbank támogatta azokat a managed care kezdeményezéseket, amelyek az állami egészségügyi intézményeket és a társadalombiztosítási alapok kezelését magánirányítás alá és/vagy magántulajdonba helyezték. Ezek a kezdeményezések új hiteleket is magukba foglalnak, és így növelik a résztvevő országok külföldi adósságát. Az állami társadalombiztosítási alapok tőkéjéhez való hozzáférés fontos ösztönzőjévé vált a multinacionális vállalatok befektetéseinek.

A Világbank nyilatkozatait az állami szektorról általában, és különösen az államilag támogatott egészségügyi ellátásról, a 1990-es években a legtöbb dél-amerikai kormányt érintő pénzügyi válság és a globális vállalatok óhajának – hogy ezt a válságot pénzszerzési lehetőséggé alakítsák – fényében kell vizsgálnunk. Amikor ezek az országok a krízis enyhítése érdekében a Világbankhoz és hasonló szervezetekhez fordultak kölcsönért, kénytelenek voltak bizonyos feltételeket elfogadni. A feltételek magukban foglalták az adósság növekedését, a hazai gazdaság megnyitását a nemzetközi pénztőke előtt, és az állami szféra átalakítását privatizációval és a közkiadások csökkentésén keresztül. Az új kölcsönökhöz való hozzájutás érdekében az érintett országok kénytelenek voltak az ilyen "strukturális kiigazítási" tervekbe belenyugodni. Az egészségügyi ellátás esetében a strukturális kiigazítás azt jelenti, hogy a latin-amerikai kormányoknak el kell fogadniuk a kölcsönt nyújtó intézmények, különösen a Világbank által kezdeményezett reformprogramokat. A strukturális átalakítás feltételeihez való hozzájárulással a kormányok hozzájutnak a kölcsönökhöz, de ugyanakkor bele kell egyezniük a közszolgáltatások jelentős csökkentésébe.

Az ilyen reformok egy új, a jóléti állam válságához kapcsolódó diskurzus kialakulását segítik elő. Ami az egészség, betegség és egészségügyi ellátás fogalmát illeti, a "közfelfogás" fokozatosan átalakul. Az általunk tanulmányozott hivatalos nyilatkozatokban az egészségügyi ellátás megszűnt egyetemes jognak lenni, amelynek biztosítása az állam feladata, és piaci termékké vált. Ez a fajta gondolkodás megkönnyíti a politikusok számára az egészségügyi "reformok" bevezetését.

Az állami költségvetés kialakításakor az új politikák a szolgáltatások iránti keresletre és nem a kínálatra reagálnak. Más szavakkal, csak annyi egészségügyi ellátás lesz elérhető, amennyire kereslet van. Elméletileg ez a fajta hozzáállás a fixköltségek csökkentését és az erőforrások hatékonyabb felhasználását teszi lehetővé, hiszen a fölösleges szolgáltatásokat korlátozza és a pénzeket a feltehetőleg jobb minőségű ellátók felé irányítja. E logika szerint ahhoz, hogy finanszírozáshoz jussanak, az ellátók költségeik csökkentésére és jobb minőségű szolgáltatások nyújtására kényszerülnek. E politikai ajánlások támogatói azt a feltételt hangsúlyozzák (követve a fogyasztói szuverenitás modelljét), hogy ha a vevők ellenőrzésük alatt érzik a szolgáltatásért fizetendő összeg nagyságát, a költségek és a minőség természetes szabályozóivá válnak, hiszen a vevők a legjobb szolgáltatást a legalacsonyabb áron kínáló szolgáltatót fogják választani.

A managed care reformok általában alapjaiban változtatják meg a klinikai gyakorlatot. A változások közé tartozik a egészségügyi dolgozók adminisztratív-pénzügyi logika alá rendelése. Ugyanezek a reformok a független orvosi praxis drasztikus csökkentésére is törekednek, hiszen az orvosoknak fel kell ajánlaniuk szolgáltatásaikat a biztosítóknak vagy a nagy kórházak tulajdonosainak.

A reformokat kísérő politikai folyamat általában csöndes, a kormányzat végrehajtó szárnyára korlátozódik. A politikai döntéshozás részekre bontva történik, ez csökkenti a politikai konfliktus lehetőségét. A Világbank argentin küldöttségének egy tagja és az ország Egészségügyi és Szociális Minisztériumának (Ministry of Health and Social Action) egy magas rangú tisztviselője explicit döntésként jelölte meg a csöndes politikai döntéshozatalra való törekvést. A reformjavaslatok lépésenként fordulnak az állami szektor, a magánszektor, vagy a társadalombiztosítási rendszer felé, de nem alkalmaznak az egészségügy egészét átfogó stratégiát. Általában az új politikák bevezetése elkerüli a törvénykezési ág vitáit.

A csöndes politikai folyamat mindegyik szakaszában csak az egyes alszektorok (állam, magánszektor, vagy az állami egészségügyi biztosítás) szereplői vesznek részt; ez a hozzáállás meggátolja a reform társadalmi megítélését. Az egyes alszektorokon belül a résztvevők megpróbálnak a reformfolyamatokhoz alkalmazkodni anélkül, hogy azoknak a többi szektorra tett hatásait felismernék. Mindezek ellenére a jelenlegi reformok elérték a három alszektor összekapcsolását (ami eddig a legtöbb dél-amerikai országban nem sikerült, az összehangolás régóta deklarált szükségessége ellenére sem), de magánérdekek, és különösen a nemzetközi pénztőke felügyelete alatt.

A managed care exportjának gazdasági ösztönzői

A dél-amerikai managed care piacra belépő vállalatok vezetői jelentős profit/befektetés hányadról számolnak be, a következő évekre nagy hozamokat jósolnak és a befektetők számára magas megtérülési rátát várnak. A managed care exportjáért felelős tisztviselők a pozitív pénzügyi vonatkozásokat hangsúlyozzák, és ritkán tesznek említést a megelőzésről vagy a minőség ellenőrzéséről, amit korábban az Egyesül Államokban néhány egészségfenntartó szervezet (health maintenance organization) (HMO) sokra értékelt. Az oktatás és kutatás támogatása, amiben szintén részt vett néhány HMO, nem jelent meg explicit célként.

A latin-amerikai piacra történő belépés pénzügyi ösztönzőinek magyarázatakor a managed care vezetők egyöntetűen az adott országok társadalombiztosítási alapjaihoz való hozzáférés fontosságát említik. Az USA-val ellentétben a legtöbb dél-amerikai országban szervezett társadalombiztosítási rendszer működik, amely magában foglalja az egészségbiztosítást csakúgy, mint a nyugdíjat sok nagy magán- vagy állami vállalat dolgozói részére. A munkaadók és a munkavállalók is hozzájárulnak a társadalombiztosítási alapokhoz. A társadalombiztosítás által nem fedezett munkavállalók és a munkanélküliek számára a legtöbb dél-amerikai országban léteznek állami egészségügyi intézmények, beleértve állami kórházakat és klinikákat is.

A társadalombiztosítási rendszerek Latin-Amerikában sokfelé nagyon nagy alapokká nőttek, amelyeket az adott kormány, vagy államilag szabályozott intézmények kezelnek. Az észak-amerikai vezetők a pénztőke fontos új forrásaként tekintenek ezekre a dél-amerikai társadalombiztosítási alapokra. Ahogy például egy managed care vezető – az argentin telephelyű EXXEL Group nevű multinacionális vállalat eredetileg indianapolis-i munkatársa – megjegyezte: "Ez egy nagyon nagy haszonnal kecsegtető piac… Egy befektetői tulajdonban levő vállalat számára az igazi lehetőséget az jelenti, ha az obras sociales (társadalombiztosítási) piacra számítva a prepagas (előre fizetett biztosítási) piacon fejleszti eszközeit"⁵.

A kormányzati egészségügyi programok és társadalombiztosítási rendszerek privatizációja fontos tőkebővítési lehetőséget teremtett az MCO-k és a befektetési alapok számára. A közszolgálati szektor olyan országokban, mint Kolumbia és Argentína, korábban rossz hatékonyságtól, növekvő költségektől és korrupciótól szenvedett. Az ezekre a problémákra hivatkozó privatizáció melletti érvek hasonlítottak az amerikai Medicare és Medicaid programokon belül a managed care bevezetését támogató érvekre. Például a Pinochet-diktatúra által beiktatott initiated 1980-as chilei alkotmány lehetővé tette az állami egészségbiztosítási- és társadalombiztosítási alapok kihelyezését magán managed care intézményekbe (Instituciones de Salud Previsional, ISAPREs), amelyeket aztán felvásárolhattak a nemzetközi biztosítótársaságok. A privatizált társadalombiztosítási alapokhoz való hozzáférés – amit egy kereskedelmi újság nemrégiben "a manana nyugdíj bonanzá"-nak nevezett – több milliárd dolláros tőkealapokat hoz létre, amit a résztvevő vállalatok újra befektethetnek.⁶

A gazdasági globalizáció szintén elősegítette a nemzetközi tőkebefektetést a managed care-be. A korábbi kereskedelmi korlátok ledőltek az Általános Kereskedelmi- és Tarifa Egyezményhez (General agreement on Trade and Tariffs, GATT), az Észak-amerikai Szabadkereskelmi Egyezményhez (North American Free Trade Agreement, NAFTA) és a Dél-Amerika déli csücskét lefedő Déli Közös Piachoz (Common Market of the South, MERCONSUR) hasonló megállapodásoknak köszönhetően. A multinacionális vállalatok globális tevékenységük következtében külföldön dolgozó munkavállalóik számára is managed care ellátást kerestek. Például a Mexico City-ben működő cégek, többek között az IBM, a Johnson&Johnson, a Bristol-Myers Squibb és a Hewlett-Packard konzorciumot alapítottak a managed care bevezetésére irányuló törekvések elősegítésére⁷.

Az egészségügyi ellátásra és az állami egészségügyi programokra gyakorolt hatás

Csakúgy, mint az Egyesült Államokban, a managed care-t érintő aggodalmak Dél-Amerikában is a sebezhető csoportok korlátozott hozzáférésére és a kórházi ellátás finanszírozásának csökkentéséra koncentráltak, nem az adminisztrációra, vagy a befektetők hozamára. A managed care biztosítások keretében bevezetett lakossági térítési díjak (copayments) korlátot emeltek az ellátáshoz való hozzájutás elé, és növelik az állami kórházak és klinikák leterheltségét. Chilében évente az ISAPRE MCO-k által fedezett betegek körülbelül 24%-át látják el állami kórházakban és klinikákon, mert nem tudják kifizetni az ISAPRE-k teljes bevételének 8.6%-át kitevő térítési díjat. Az Argentínában és Brazíliában működő önigazgató rendszer (auto-gestión) szükségessé teszi, hogy az állami kórházak versengjenek a társadalombiztosítás és a magánbiztosítók által fizetett átalánydíjért, valamint hogy a betegek térítési díjat (copayment) fizessenek. Az ingyenes ellátásért való jelentkezéskor a szűkölködő betegeknek végig kell járniuk egy hosszadalmas, a jövedelemszinttől függő engedélyezési eljárást; néhány kórháznál az ilyen jelentkezések átlag 30-40 százalékát elutasítják.

Argentínában azoknak az állami kórházaknak, amelyek még nem álltak át a managed care elvei szerint való működésre, a társadalombiztosítás által fedezett betegek özönével kell szembenézniük. 1997-ben például a Buenos Aires-i állami kórházak körülbelül 1,25 millió olyan járóbeteget jelentettek, akiket a nyugdíjasok számára létrehozott, de privát kezelésben levő társadalombiztosítási alap fedezett. Mielőtt még az állami kórházakhoz fordultak volna, ezek a betegek már megtapasztalták az ellátáshoz való hozzáférés korlátait, köszönhetően a térítési díjaknak, a magánorvosok elutasításának (hiszen a társadalombiztosítás nem fizet nekik), és az ellátók megbízatását övező bürokratikus káosznak.

A latin-amerikai MCO-k ráadásul az egészségesebb biztosítottakat vonzzák, míg a rosszabb egészségi állapotban lévő betegek az állami szektorba áramlanak. Chilében az ISAPRE-k a fiatal, krónikus betegségtől mentes munkavállalók biztosítási díjainak megszerzését célozták meg. Ennek eredményeképpen az ISAPRE-k által fedezett betegeknek csak 3,2 százaléka hatvan év feletti, összehasonlításképpen a teljes népességben ez az arány 8,9 százalék, és az állami kórházak és klinikák által ellátott betegek esetében 12 százalék.

A managed care-nek való ellenállás és alternatív javaslatok

A managed care exportja az egyes országokban változó mértékű ellenzéssel találkozik. Ecuadorban egy szakszervezetekből, szakmai szervezetekből, tanárokból és az amerikai őslakosok szervezeteiből álló koalíció megakadályozta, hogy magán managed care rendszereket vezessenek be a közszolgálati szférában. 1995 folyamán a koalíció szavazatokat gyűjtött egy népszavazásra készülve, amely a népesség preferenciáit derítette ki a gazdaság tizenegy szektora, többek között az egészségügy, az olajipar, a közlekedés és a közművek privatizációjával kapcsolatban. A népszavazásban szereplő mind a tizenegy javaslat esetében az ecuadori szavazók körülbelül két-harmada ellenezte a privatizációt. A népszavazás óta a koalíció továbbra is aktívan tevékenykedik a privatizáció elkerüléséért, és ismeretterjesztő előadásokat szervez a managed care-ről, mint az egészségügy és az állami gyógyító intézmények privatizációját célzó kezdeményezések egyik eleméről.

Brazíliában az orvosok és a népegészségügyi aktivisták álltak ellen a managed care bevezetésének. A Brazil Nemzeti Munkáspárttal (Partido dos Trabalhadores) kapcsolatban álló aktivisták például ellenezték a közszolgáltatások MCO-k számára történő privatizációját. Az ezt a pártot képviselő, Brasiliában, Santosban, Rio de Janeiróban és más városokban megválasztott kormányzati tisztviselők szembehelyezkedtek a privatizációs politikákkal, és alternatív javaslatok bevezetésén dolgoznak, amelyek önkormányzati szinten erősítenék meg a közszolgáltatásokat. A Munkáspárt tagjai és más politikai aktivisták hangsúlyozzák, hogy az 1988-as módosított brazil alkotmány az egészségügyi ellátáshoz való hozzájutást állampolgári jogként határozza meg, amelyet "egységesített egészségügyi szervezeten" keresztül kell biztosítani. A nemzeti és szövetségi állami törvényhozó testületekben felhívták a figyelmet az alkotmány utasításai és a managed care profitorientált vállalatok égisze alatti bevezetését ösztönző privatizációs politikák közötti ellentmondásra. Ezen kívül a nagy orvos-szervezetek ellenszegültek a managed care elveinek, és szövetkeztek, hogy erősítsék közös tárgyalási pozíciójukat az MCO-kal szemben. Egyik példa az UNIMED, az egészségügyi dolgozók egy szervezete, amely gazdasági "együttműködés"-ként jött létre, és tagjai között több ezer praktizáló orvos található. Az UNIMED sikeresen korlátozta a nagy MCO-k felügyeleti jogát az orvosi gyakorlat feltételei felett, és megpróbálta meghiúsítani az állami ellátás managed care égisze alatt történő privatizációjára irányuló törekvéseket is.

Az MCO-k kevésbé szervezett ellenállással találkoztak az Argentínához, Chiléhez és Kolumbiához hasonló országokban, ahol a korábbi diktatúrák és autoriter kormányok elősegítették a közszolgáltatások privatizációját. Másrészről viszont a szakmai szövetségek és a szakszervezetek kampányokat szerveztek az MCO-k belépése ellen az állami szektorba. Chilében a Nemzeti Egészségügyi Szövetség (Colegio Médico) az állami Nemzeti Egészségbiztosítási Alapot (Fondo Nacional de Salud, FONASA) felhasználva állt ellen az ISAPRE-k terjeszkedésének. Argentínában az egészségügyi dolgozók a szakszervezetek nemzeti szövetségével (Central de Trabajadores Argeninos, CTA) működtek együtt annak ismeretterjesztő munkájában, hogy ösztönözzék vita kialakulását a privatizációt és managed care-t illetően. Fáradozásaik eredményeképpen Argentína Córdoba tartományában a heves társadalmi megmozdulások megakadályozták az egészségügyi és társadalombiztosítási rendszerek privatizációját. A Public Services International, a közalkalmazottakat képviselő szakszervezetek nemzetközi koalíciója is sok országban segített megszervezni a managed care ellenzékét.

A közfelfogás politikai újjáépítése

Mint ahogy az egyesült államokbeli terjeszkedésük mutatja, az MCO-k előreláthatóan folytatni fogják a belépést új piacokra külföldön. A befektetők úgy tekintenek a managed care megjelenésére Dél-Amerikában, mint egy kecsegtető üzleti lehetőségre. Ahogy a nemzetközi pénzügyi szervezetek segítségével az állami szolgáltatásokat és a társadalombiztosítási alapokat visszaszorítják, privatizálják, és a managed care elvei szerint átszervezik, e reformoknak a megelőző és gyógyító ellátáshoz való hozzájutásra gyakorolt hatása fontos szerepet fog játszani mindenütt a harmadik világban.

Ideológiai szempontból megpróbálnak egy új "közfelfogást" összekalapálni, ami majd társadalmilag elfogadott igazsággá válik. Az egészségügyben szakértőként elismert személyek közül sokan hozzájárulnak ez új közfelfogás létrehozásához a következő tizenegy, a rendszer újragondolásához szükséges alapelv hangoztatásával:

1. az egészségügy válsága pénzügyi okokra vezethető vissza;
2. az ellátás ellenőrzése (management) új és a válság megoldásához nélkülözhetetlen adminisztratív racionalitást vezet be;
3. a klinikai döntéseket alá kell rendelni ennek az új racionalitásnak, ha a költségek féken tartása a cél;
4. nő a hatékonyság, ha a finanszírozás el van választva a szolgáltatás nyújtásától, és ha verseny van az alszektorok (állami, társadalombiztosítás és magán-) között;
5. létre kell hozni az egészség piacát, mert a piac a minőség és a költségek legjobb szabályozója;
6. a keresletet kell támogatni a kínálat helyett;
7. a munkaügyi kapcsolatok rugalmassá tétele a legjobb módja a hatékonyság, termelékenység és a minőség elérésének;
8. a magánigazgatás hatékonyabb és kevésbé korrupt, mint a közigazgatás;
9. a társadalombiztosítási járulékok a munkavállalók saját tulajdonát képezik;
10. a társadalombiztosítás deregulációja megadja a fogyasztónak a választás lehetőségét, a legjobb kezelőt választhatja pénzalapja kezeléséhez;
11. a használó/beteg/kedvezményezett átalakítása klienssé/fogyasztóvá biztosítja a jogok tiszteletben tartását.

Ezek az ideológiai állítások alaposan átalakítják a közfelfogást. Az állami intézmények és a társadalombiztosítás alacsony hatékonyságú működéséről, az erőforrások hiánya miatt korlátozott ellátáshoz való hozzájutásról, a túlzott bürokratizálódásról, a népesség igényeihez való korlátozott alkalmazkodási képességről, a költségek emelkedéséről szóló diagnózisok magától értetődő igazságokká válnak. A használók és az egészségügyben dolgozók mindennapi tapasztalataik nyomán növekvő mértékben osztják ezeket a nézeteket, amelyeket aztán a reformjavaslatok igazolására használnak fel. Ez teszi lehetővé a közfelfogás átalakítását az egészséget, betegséget és a szolgáltatásokat illetően – lépésről lépésre, hogy a hozzájuk fűződő kapcsolatok elüzletiesítése természetesnek tűnjön. A különösen az állami egészségügyi ellátás szószólói által sokáig fenntartott nézetek, miszerint az egészségügy az állam felelőssége és közjószág, átadták helyüket a privatizációról, a gazdaság átstruktúrálásáról és a fiskális konzervativizmusról szóló "komplex" diskurzusoknak. A leendő progresszívek gyakran elfogadják ezeket az elméleteket, még ha közben el is akarják határolni magukat a neoliberális projekttől.

Az ilyen elképzelések ellenében fontos azt megmutatni, hogy ezek nem feltétlenül képviselik az igazságot, hanem pénzügyi érdekek által meghatározott nézetek. A reform a hivatalos vitákban most megjelenő formájában nem az egyetlen, és a népesség egészségi állapota szempontjából nem is a legjobb lehetőség. Sok csoport dolgozik alternatív projekteken, amelyek megvédenék az egészség közjószág jellegét. Ezek a mozgalmak erősebbek néhány dél-amerikai országban, mint másutt. Hasonló mozgalmak indultak Afrikában és Ázsiában is. Erre a harcra egyre inkább nem csupán osztályharcként tekintenek, hanem az imperializmus elleni harc részeként – amely imperializmus új álarcot öltött, a növekvő egészségügyi költségektől és a rossz hatékonyságú bürokráciáktól akarja megmenteni a harmadik világ országait, az Egyesült Államokból exportált neoliberális managed care megoldások bevezetésével. Sok más területhez hasonlóan, ezen a téren is alapvető fontosságú a nemzetközi szolidaritás a globális rendszer logikájának ellenállók között.

(Fordította: Remák Edit)

Jegyzetek

¹ J. C. Lewis: "Latin American Managed Care Partnering Opportunities", az Association of Latin American Pre-Paid Health Plans (ALAMI) nyolcadik konferenciáján ismertetett tanulmány, Sao Paulo, Brazília, 1996. november 8.

² A Nemzetközi Egészségügyi Szervezet (World Health Organization) által támogatott latin-amerikai managed care tanulmányban résztvevő szervezetek és kutatók: Buenos Aires-i Egyetem, Argentína (Celia Iriart, Silvia Faraone, Marcela Quiroga és Francisco Leone); Campinasi Egyetem, Brazília (Emerson Elias Merhy, Florianita Coelho Braga Campos); Közgyógyászat Kutató- és Tanító Csoport (Grupo de Investigación y Capacitación en Medicina Social), Santiago, Chile (Alfredo Estrada, Enrique Barilari, Silvia Riquelme, Jaime Sepúlveda, Marilú Soto és Carlos Montoya); Egészségkutató- és Tanácsadó Központ (Centro de Estudios y Asesoría en Salud), Qiuto, Ecuador (Arturio Campana, Jaime Breilh, Marcos Maldonado, Francisco Hidalgo), és az Új Mexikói Egyetem (University of New Mexico) (Howard Waitzkin, Karen Stocker). A kutatást Celia Iriart és Howard Waitzkin felügyelte. A kutatás egy korábbi változata megtalálható: K. Stocker, H. Waitzkin, C. Iriart: "The Exportation of Managed Care to Latin America" (A managed care latin-amerikai exportja), New England Journal of Medicine 340 (1999): 1131-1136. Az Egyesült Államokbeli kutatást részben a Agency for Health Care Policy and Research támogatta (1R01 HS09703).

³ World Bank, World Development Report 1993: Invest in Health (Washington DC, World Bank, 1993).

⁴ A.C. Laurell, O. Lopez, "Market Commodities and Poor Relief: The World Bank Proposal for Health", International Journal of Health Services 26 (1996): 1-18. A Világbank politikájának kritikáját India esetében lásd: M. Rao (ed), Disinvesting in Health: The World Bank's Prescriptions for Health (New Delhi: Sage, 1999). Afrika esetében lásd: M. Turshen, Privatizing Health Services In Africa (New Brunswick, NJ: Rutgers University Press, 1999).

⁵ L. Kertesz, "The New World of Managed Care", Modern Healthcare (November 1997): 114-120.

⁶ M. Tangeman, "The Manana Pension Bonanza", Institutional Investor 31, 2 (1997): 69-72.

⁷ R. Ceniceros, "Managed Care Makes Inroads in Latin America", Business Insurance (October 6, 1997): 3-6.

Papp Lacitól Kokóig igazi népi sport volt Magyarországon az ökölvívás. A sportág egyik egykori kiemelkedő versenyzője beszél a jelenlegi hazai állapotok nemzetközi összefüggéseiről, gazdasági és politikai hátteréről.

Csötönyi Sándor: Háttéranyag: Én egy kis faluban születtem Dél-Magyarországon, Dunaszentgyörgyön 1949. február 24-én, "Jégtörő" Mátyás napján. Ez a kis falu tulajdonképpen a nagyszüleimnek félig-meddig a birtoka volt. Elég jómódú család volt a háttérben. A nagymama, gróf Ferenci Lívia, a másik oldalról pedig az édesapám szülei, akik módosabb parasztok voltak. A családom szekszárdi gyökerű. Egy várostörténész kutató azt mondta, hogy Szekszárd polgármestere 1600-tól majdnem 200 évig csak Csötönyi volt. Ma is négy Csötönyi família él Szekszárdon. A nagyapám kinősült Dunaszentgyörgyre, s ott, abban a kis faluban élte le az életét. Én is a háromezres lélekszámú faluban cseperedtem fel egészen 8 éves koromig.

K.T.: Innen nem magától értetődő az út az ökölvívásig.

Cs.S.: A boksz – legalábbis régen – a véletlenek sportja volt, részben ma is az. Anyám óvónő volt, apám egy ideig katonatiszt. Nagyapám meg annak ellenére, hogy 1956 előtt kulák volt, téeszelnök lett. A boksz jött, mint derült égből a villámcsapás. 1958. május 1-jén láttam először bokszmeccset Szekszárd belvárosában. Az iskolában is voltak bokszedzések, s ezt követően lejártam, itt nem függsz másoktól, saját magadnak kell az adottságaidat érvényesítened. Ahol az embernek sikerei vannak, ott jól érzi magát. 10 éves koromban elindultam a diákolimpián vagy hogyan is hívták, szóval a serdülő bajnokságon, megnyertem, s nyolc évig veretlen maradtam. Megfertőződtünk a bokszszal, én még Papp Laci miatt is.

K.T.: Volt valamilyen sajátos érdek, ami a régi, "szocialista" rendszerben az ökölvívást ilyen nagy nimbusszal ruházta fel?

Cs.S.: Szerintem igen. Tudniillik ennek a sportnak is mély társadalmi hatása van. Ez képes felszívni a periférián élőket, a romákat, az egyszerű srácokat, akik akkor sem tudták megvenni a drágább sportfelszereléseket. Valamiért az iskolai sport is olyan volt, hogy megtanítottak bennünket arra, hogy nyerni akarjunk. Ez tehát egy kitörési esély volt a proletárgyerekek számára. Részben ez motiválta őket, részben az, hogy itt olyan közösség volt, amely fenntartás nélkül befogadta ezeket a gyerekeket.

K.T.: Te hol tűntél fel?

Cs.S.: Az Újpesti Dózsa le akart igazolni, mint a Szekszárdi Dózsa neveltjét 1966-ban. Ekkor megnyertem a Baranya Kupát és az MTK is el akart hozni, amelynek az ökölvívó szakosztálya billegett és fiatalítani kezdtek. Fekete Pál fedezett fel engem. Egy foci kapusért cseréltek el.

K.T.: Fekete Pálra, a nagyszerű bokszolóra én is emlékszem, az öcsémmel akkoriban gyakran jártunk az MTK bokszmeccseire is, de végül nem maradtál sokáig az MTK-ban.

Cs.S.: Az Újpest tiltakozása miatt fél év kihagyással kerültem az MTK-ba, ahol nagyon baráti közösség, szinte egy család vett körül. De Budapestből eleinte legfeljebb annyit ismertem, amennyi a pályaudvartól az MTK pályához vezetett. Még a munkahelyem is Szekszárdon volt. Hiába ment jól az MTK-ban, egy gyöngyösi versenyen eltört a kezem, s többé már nem voltam a régi, valami orvosi hiba is lehetett, mert nem tudtam rendesen ütni. Aztán elvittek katonának, s mire leszereltem, az MTK boksz szakosztályát igen gusztustalan módon átadták a Vasasnak. 1970-ben még válogatottként bokszoltam, de 21 éves korom után az aktív bokszot abbahagytam, megnősültem, s kitelepültem az NDK-ba, ott lettem edző, nagyszerű német kollégák támogattak, sok sikert értem el, 1988-ig, egy évtizeden át szövetségi kapitány voltam. Lányom ott lett gyermekorvos, ma is ott dolgozik.

K.T.: Ezt követően hazajöttél, de Papp Lacival a viszonyod nem alakult felhőtlenül.

Cs.S.: Az 1988-91-es éveket itthon töltöttem, hisz edzőnek hívtak. Papp Laci volt a kapitány, aki mellett én mindig kitartottam, ám áldatlan személyi harcok jellemezték azokat az éveket. Engem is összeugrasztottak Papp Lacival, mindig azt duruzsolták a fülébe, hogy én az ő helyére pályázom. ő meg elhitte, erre fogtam magam és külföldre távoztam, ahol egy nemzetközi kaszinó-bizniszben játszottam szerepet mint vezérigazgató-helyettes.

K.T.: Értem, hogy te miért hagytál csapot-papot, de miképpen történhetett, hogy az ökölvívás éppen a rendszerváltás után veszítette el nagy tekintélyét, s került olyan áldatlan helyzetbe, amire utaltál.

Cs.S.: Először is az előítéletek. Az úri Magyarország "túlélt" képviselői ezt a sportot valamiféle durva és nem nevelő hatású sportként értékelték. Az állam minden további nélkül kivonult a bokszból, és ügyeletes zsenikre, vagyis csodadoktorokra bízták a vezetést, akik mindegyike egy saját maga által misztifikált reformot akart végrehajtani. Eközben a struktúrához nem nyúltak hozzá, de lerombolták a feltételrendszert, amelyben korábban produkáltunk. Tönkretették az egyesületeket. Aztán a nyugati adórendszer a keleti bérekkel teljesen földhöz vágta a gazdálkodást. Ahelyett, hogy adómentességet kapott volna a sportot támogató cég, véletlenszerűen kellett szponzorokat találni, de ezekre a "véletlenekre" sporttársadalmat építeni nem lehet. A legnagyobb érvágás az volt, hogy a HM- és a BM-egyesületeket felszámolták, annak ellenére, hogy az állandóan hivatkozott Nyugaton éppen a fegyveres testületek támogatják leginkább az ökölvívást.

K.T.: Csak nem az ökölvíváson verték el a régi rendszert?

Cs.S.: Lehet, hogy proli sportnak tekintették a bokszot, de a lényeg az, hogy nem értették az ökölvívás társadalmi szerepét. Pedig Amerikában, Franciaországban, Németországban vagy Japánban a küzdősportokat a fegyveres testületek azért támogatják tudatosan, mert onnan merítik tisztjeiket meg a kiképzőiket, s úgy vélik, jobb, ha ezek a tehetséges és erős srácok nem a banditák oldalára állnak, vagy alantas foglalkozásként nem ajtónálló biztonsági őrök vagy testőrök. Nálunk természetesen ez a második út a jellemző. A régi rendszerben a bunyós, amikor befejezte a pályafutását, gyakran ment el a rendőrtiszti főiskolára vagy honvédelmi tiszthelyettes képzőre. Még a kickboksz és más divatsportok is az ökölvívásból élősködnek, elszívják a nálunk kiképzett fiatalokat. A srácok hamar kiégnek, abbahagyják, nem marad más egzisztencia számukra, mint hogy testőr-cégekhez, disco-őrzőknek stb. álljanak, a perifériára szorulnak, közel kerülnek a bűnözés világához.

K.T.: Akkor mégis miből születnek eredmények, mert azért a VB és a legutóbbi EB fényében úgy látszik, mintha itt valami "csoda" történne.

Cs.S.: Nézd, nem csodáról van itt szó, hanem egy hagyományos sportszeretetről. Mondjam azt, hogy egyfajta hazafiasságról? Szóval egy "csakazértis" szemlélet eredményéről. Van olyan válogatott sportolónk, aki saját maga fizeti az edzőtermet, hogy edzhessen, saját maga veszi a sportcipőjét, állami támogatást csak nemzetközi világversenyekre és a válogatott edzőtáborára kapunk. Kapaszkodj meg, a titkárnő, az irodai dolgozó bérére bruttó 40 ezer forintot kapunk. Persze nem ennyit keresnek, a többit nekem kell összekoldulnom. Ez a koldulás úgy megy, hogy én a baráti és üzleti kapcsolataimat felhasználva kötök reklámszerződéseket meg egyebeket az ökölvívás érdekében. Enélkül nem megy. Évente 170 millió a költségvetés 98 egyesületre. Gondolj arra, egyetlen futballklub költségvetése több ennél. Tehát a pénzek 80%-át összekoldulom. De ez a véletlen, mert mi van, ha holnap elüt a villamos. Meddig lehet csökkenteni a nemzetközi versenyeken való részvétel számát, a hotel-számlákat stb.? És akkor még nem szóltam egy szót sem az utánpótlásról, ami a leglényegesebb kérdés. A magyar sport – néhány hagyományos sportágat kivéve, például a vízilabdát – agonizál, ennek jeleit Sydney-ben, az olimpián is látni fogjuk.

K.T.: Előreszaladtunk egy kicsit. Semmi sem történt '94 után, amikor az MSZP jött?

Cs.S.: Én akkor tértem vissza Magyarországra és az ökölvívásba. Valami változás talán történt, de hát abból, amit elmondtam, látható, nem sok. A sportirányítás mintha szervezettebbé vált volna, az úri előítéletek visszaszorultak. De döntő áttörés egyáltalán nem történt. A '97-es budapesti világbajnokság kezdte oszlatni a közömbösséget. A verseny rentábilis volt, valami megmozdult, de hát hogy jövünk mi a kajak-kenu vagy az atlétika támogatottságához. Ráadásul a boksz nemzetközi szinten hatalmi játékok eszközévé vált.

K.T.: Ezt hogyan kell érteni?

Cs.S. – A küzdősportokban, tehát nemcsak a bokszban, regionális lobbyk jöttek létre mind a sportirányítás, mind a bíráskodás terén. Ezek a régiók egymással konkurálva saját versenyzőiket támogatják, üzletelnek egymás között. Az egyik ilyen lobby az egykori Szovjetunió utódállamaiból verbuválódott, egy nyelvet beszélnek, s miként a briteknél (angolok, skótok, walesiek stb.), bizonyos szolidaritás alakult ki közöttük. Aztán van a balkáni lobby, a török, albán, bulgár stb. csoport, meg a felső centrum, a hollandok, németek, angolok, amerikaiak, akik a mi sportágunkban nagyon keményen és elvtelenül összetartanak, emlékezz a kubaiak elleni képtelen és szégyenletes nyomásra. Mi, közép-európaiak a franciákkal meg a szlovákokkal, csehekkel, olaszokkal, s talán a jugókkal, lógunk a levegőben. Illusztrálom ezt a mechanizmust egy példán. Azt mondják, sorsolják a bírókat. De ha mi például bokszolunk egy azeri gyerekkel, és a pontozók között van mondjuk egy ukrán, a vezetőbíró pedig amerikai, akkor a magyarok nem tudják befolyásolni a mérkőzés kimenetelét. Nekünk magyaroknak mindig nagyon kell győznünk, hogy tényleg nyerjünk.

K.T.: Sándor, te a futballban is otthon vagy, hiszen gyakran találkozunk az MTK-pályán. Mondd, hogyan működik a Várszegi-modell? Nem lehetne azt általánosan alkalmazni? A bokszot is lehetne piacosítani, vagy nem?

Cs.S.: Amit a Várszegi Gabi csinált, az megmentette az MTK focicsapatát, a labdarúgás önállóvá vált, viszont tönkrement az MTK sportegyesülete, az MTK híres kosárcsapata, a sakkszakosztály, ahol oly sok zseni volt. A Polgár-lányok is nálunk voltak, hisz a Polgár-apuka az MTK-nak adta volna a zseniális lányait, a Judit még mindig itthon van. Már a vívás is haldoklik. De minderre már senkinek nem volt pár milliója. A Várszegi-modell akkor lehetne használható, ha Magyarországon lenne komoly működő magántőke. De nincs. Hogy itt miért van másképp, az nem az én asztalom. Annyit biztosan tudok, hogy a hatalom csak felhasználja a sportot a maga érdekében, de támogatni csak minimális mértékben akarja. Mondok egy példát, a paksi esetet. Amikor az 1980-as évek első felében fellendült a boksz, az összes városi potentát, az atomerőmű igazgatójától a polgármesterig, mindenki benne volt a szakosztályvezetésben. Azután amikor már nem lehetett külföldre utazni meg mulatozni a boksz hátán, átmentek a kosárlabdához vagy a focihoz, tehát mindig odamegy ez a csorda, ahol villogni lehet. A megoldás csakis az lehet, hogy a káosz helyén megteremtik törvények útján a rendet. Engem nem lehet lekommunistázni vagy lekonzervatívozni, én sose voltam párttag, azt meg mindenki tudja, hogy a rendszerváltás után SZDSZ-es voltam. Mégis azt mondom, ami a régi rendszerből működött, azt vissza kell hozni. Ilyen a sportiskola rendszere, amit leromboltak. A szovjet utódállamokban már meg is kezdték ennek az utánpótlás-struktúrának a visszaállítását. Ezt a problémakört elmondtam Frankfurtban egy nemzetközi sportkonferencián, amelyet az Európa Parlament szervezett, s nagy vastapsot kaptam. Ott mindenki értette, hogy a kelet-európai országokban teljesen feleslegesen leromboltak működő struktúrákat, amelyek az új rendszerben is alkalmasak lettek volna. Katasztrófa volt ideológiai okokból ezeket az intézményeket mint "szocialistákat" szétverni. A sportiskola mint intézmény egyébként Németországban ma is működik. Az állami pénzeket ezekhez a "janicsárképzőkhöz" kellene telepíteni, ha a versenysportra szükség van.

K.T.: Természetesen a bokszban is lehetetlen megkerülni a sport és a politika viszonyát. Hogyan látod ezt a kérdést?

Cs.S.: Összefoglalóan azt tudom mondani, hogy a sport és a kultúra fogalmai egymástól elválaszthatatlanok. Mind a sportban, mind a kultúrában az ember áll a középpontban, ezért kell megvédelmezni, mert ezzel magát az embert védjük meg. A politika viszi be a sportba a kirekesztés szellemét, az erőszakot, más ember megsemmisítésének sporttól és kultúrától idegen eszméit és gyakorlatát. Itt van a Kokó esete, akit 3-4 millió ember is megnéz. A boksz összefogja az embereket, s ő tudja ezt, ezért határolódott el az egyik párttól, amely megpróbálta őt a zászlajára tűzni. Ügyvéddel iratott nekik levelet… A sportban a demagóg süket duma nem verhet gyökeret, mert nem produkál semmiféle eredményt.

A XX. század vége számos váratlan fejleménnyel szolgált azok számára, akik elvesztették hitüket a világot formáló gyors és radikális változások bekövetkeztében. Az információs-technológiai forradalom és a számítógép hazájában azonban olyan változások mentek végbe az elmúlt tíz-tizenöt évben, melyek felkeltették a közgazdászok figyelmét is. Persze a kitüntetett figyelem nem pusztán a változásoknak szólt, hanem annak is, hogy az Egyesült Államok lassan, de biztosan a nemzetközi porond egyetlen szuperhatalmává vált, és mint ilyen, döntő jelentőséggel bír az egész világgazdaság működésére.

Az Új Gazdaság és a külkereskedelmi deficit összefüggései az Egyesült Államokban

Bevezetés

A XX. század vége számos váratlan fejleménnyel szolgált azok számára, akik elvesztették hitüket a világot formáló gyors és radikális változások bekövetkeztében. Nemcsak a bipoláris világrend látványos összeomlása, a Szovjetunió szétesése, Közép- és Kelet-Európa "forradalmi" átalakulása fémjelezte e korszakot, hanem azok a mélyreható – mindennapi életünket is befolyásoló – globális változások, amelyek egyszerre zsugorítják össze Földünket és okoznak áthidalhatatlan távolságot az emberek között. A különböző társadalomtudományok képviselői számára egy ilyen kor mindig késztetést jelent új, Nagy Elméletek megfogalmazására, amelyek nem egyszer átnyúlnak szomszédos diszciplínák hagyományos területeire. Ez a forrongó légkör – amely önmagában is új lendületet adhat a megmerevedett korlátok átrendezésének – jól tettenérhető a szociológiában éppúgy, mint a nemzetközi kapcsolatok elméletében. Egy olyan tudományág azonban, mint amilyen a közgazdaságtan, módszertani alapjainak vélt időtállósága következtében sokkal kevésbé fogékony a forradalmian új, Nagy Elméletek befogadására.

A gazdasági rendszer – rendkívüli komplexitása és az ellenőrzött kísérletek elvégzésének lehetetlensége miatt – nyilvánvalóan közel sem vizsgálható oly precizitással, mint egy fizikai vagy kémiai rendszer. Éppígy, a fizikai-kémiai törvényekkel ellentétben, melyek segítségével (többé-kevesbé) sikeresen vagyunk képesek előrejelezni a bekövetkező eseményeket, a gazdasági "törvények" esetében hasonló sikerre nem tarthatunk számot. Mégis, ezek az idők folyamán megszilárdult összefüggések képezik a közgazdaságtannak azt a magját, amely egyrészt hasonlatossá teszi e társadalomtudományt a természettudományokhoz, másrészt viszont, merevséget kölcsönözve neki, gyakran elzárja új megközelítések termékeny hatása elől.

Az információs-technológiai forradalom és a számítógép hazájában azonban olyan változások mentek végbe az elmúlt tíz-tizenöt évben, amelyek felkeltették a közgazdászok figyelmét is. Persze a kitüntetett figyelem nem pusztán a változásoknak szólt, hanem annak is, hogy az Egyesült Államok lassan, de biztosan a nemzetközi porond egyetlen szuperhatalmává vált, és mint ilyen, döntő jelentőséggel bír az egész világgazdaság működését tekintve. Emellett olyan sajátosságokkal rendelkezik, amelyek nagy mérete ellenére jelentős rugalmasságot biztosítanak számára: "A technikai fejlődés és különösen az információs forradalom sokrétű társadalmi és gazdasági következményei új követelményeket támasztanak az intézményekkel szemben. Úgy tűnik, hogy az amerikai gazdaság és társadalom a legtöbb vezető ipari országnál gyorsabban alkalmazkodik a XX. század utolsó szakaszának nagy technikai, gazdasági, társadalmi és politikai változásaihoz, az ezzel járó megrázkódtatásokhoz és új feltételekhez"¹. A megújulási képesség több tényezőre vezethető vissza, amelyek közül: "döntő szerepet játszanak az USA hagyományos komparatív és kompetitív előnyei, a hatalmas ország adottságai, természeti és emberi erőforrásai, gazdagsága, vállalati és politikai rendszerének sajátosságai. Az Egyesült Államok kompetitív előnyei igen jelentősek az emberi erőforrások fejlesztésében és sokoldalú hasznosíthatóságában, a szervezőképességben, az innovációs képességekben, a rendszer tervezésében és rendszerek alkalmazásában, a beruházásokhoz szükséges tőke biztosíthatóságában, a befektetések hatékonyságában"². A jelenségek persze önmagukban nem adnának okot arra a lelkesedésre, mely számos kutatót hatalmába kerített. Inkább a mögöttük álló – vagy mögéjük képzelt – okok plauzibilitása serkenti képzeletüket. Az amerikai gazdaság elmúlt kilenc éve új fogalom kialakítására sarkallta a téma iránt érdeklődőket. Tudósok, újságírók és politikusok közül igen sokan "Új Gazdaságnak" kezdték nevezni ezt a jelenségcsomagot, amely számos vitát váltott ki. Hozzá kell azonban tenni, hogy a fogalom korántsem tekinthető pusztán gazdasági jellegűnek, ezért lehetne akár Új Társadalomról is beszélni. Kezdjük vizsgálódásunkat azzal, hogy vajon mit is takar az Új Gazdaság elnevezés!

Az Új Gazdaság

Az amerikai gazdaság példátlanul hosszú békeidőbeli fellendülését jól jellemzik az 1. ábrán is látható trendek. A jelenlegi ciklust 1991 első negyedévétől számítják, azóta az éves reál GDP növekedés átlagosan 3% körül mozog. 1995 óta azonban – amikor is a ciklus új lendületre tett szert – elérte az évi 4%-os ütemet is. Ezzel szemben az infláció mindvégig alacsony maradt, sőt az 1992-es 2,8%-os értékről 1998-ra 1%-ra csökkent. 1999-ben némileg nőtt és elérte az 1,4%-ot. A munkanélküliségi adatok³ – ha lehet – még kedvezőbbek. 1991 végén több, mint 7%-os volt a ráta, onnan kezdve azonban folyamatos csökkenésnek lehettünk tanúi és 2000 januárjára a munkanélküliség 4%-ra esett vissza. A 70-es és a 80-as évek válságaihoz szokott közgazdászok számára már ezek a számok is valami furcsát, újat jelentenek. Ilyen hosszú, inflációmentes és növekvő foglalkoztatottsággal járó növekedés szinte mindenkinek megmozgatja a fantáziáját.

A Business Week főszerkesztője, Stephen B. Shepard egyszerre ír közgazdászként (az elméletek iránti tisztelet hangján) és újságíróként (az újdonságok iránti fogékonysággal) az Új Gazdaságról: "Új Gazdaságon két széles trendet értünk, mely már több éve megfigyelhető. Az első: az üzleti élet globalizációja. Leegyszerűsítve: a kapitalizmus terjed a világon – ha nem is minden tekintetben, de legalább a piaci erők bevezetésében, szabadabb kereskedelemben és széleskörű dereguláció formájában. /…/ Az USA számára ez azt jelenti, hogy a nemzetközi kereskedelem és befektetések sokkal fontosabb szerepet játszanak a gazdasági életben, mint azelőtt. /…/ A második trend: az információs-technológiai forradalom, ami itt zajlik körülöttünk – faxgépek, celluláris telefonok, PC-k, modemek és az internet. Ám ez csak a felszín. Valójában az egész az információ digitalizálásáról szól: szavak, képek, adatok és így tovább. E digitális technológia a szemünk láttára hoz létre új vállalatokat és új iparágakat. /…/ Ez az egész vállalkozói energia átalakítja az amerikai vállalati kultúrát. /…/ Mára az információs technológia a növekedés negyedéért-harmadáért felelős."⁴. Két évvel később, ugyanezen lap hasábjain még tudatosabb állásfoglalással találkozunk: "E látványos fellendülés nem légvárakra épült. Erőteljes és kockázatos befektetéseket tükröz az innovatív információs technológia területén, ezzel egyidejűleg tanúi lehetünk a pénzügyi piacok, a kormány és a nagy társaságok átszervezésének, ami a költségek csökkenésével, a rugalmasság és a hatékonyság növekedésével jár. Az eredmény pedig az úgynevezett Új Gazdaság: gyorsabb növekedés és alacsonyabb infláció"⁵.

Az Új Gazdaság a gazdasági és politikai vezetők körében is fontos témává vált. Al Gore alelnök, az Új Gazdaság egyik fő szószólója szerint olyan korszakban élünk, melyben a régi gazdaság egy újnak adja át a helyét, mégpedig olyannak, amelyet az információ, a kutatás, a tudás és a technológia vezérel. Lawrence Summers pénzügyminiszter pedig azokat a régi erényeket hangsúlyozta, amelyek lehetővé tették az Új Gazdaság létrejöttét: a takarékosságot, a befektetéseket és a piaci erők szabad érvényesülését.

Természetesen nem mindenki ilyen optimista. Más szerzők, mint például Triplett vagy Krugman komoly aggodalmakra látnak okot. Triplett⁶ szerint a termelékenység-növekedés visszaesése valós okokra vezethető vissza, nem pusztán a statisztikai mérések pontatlansága okozza azt. A termelékenység-növekedés lassulásával pedig nem tartható fenn a jelenlegi gazdasági növekedési ütem. Előbb-utóbb tehát annak is vissza kell térnie természetes pályájára. Realista éleslátásával Paul Krugman a mostani fellendülést átmenetinek tartja. Véleménye szerint nincsenek olyan alapvető változások az amerikai (és ezzel együtt a világ-) gazdaságban, amelyek okot adnának a túlzott optimizmusra. Ez a ciklus is, mint mindegyik, véget ér egyszer, és ez majd minden bizonnyal lehűti a történelmi tanulságok iránt kevésbé érzékeny Új-Gazdaság-hívőket. Sőt, Paul Krugman szerint a ciklus végével az amerikai hegemónia is a múlt ködébe vész majd: "Az a jelenlegi vélemény, mely szerint az amerikai gazdaság a világon messze az első, néhány jó amerikai év (máshol pedig néhány rossz év) eltúlzott következtetéseiből fakad. Csak jöjjön akár egy gyengébb recesszió Amerikában, némi fellendülés Európában és Japánban, találjon magára a felemelkedő Ázsia, az amerikai dominancia visszatéréséről szóló beszédek máris ostobán fognak hangzani. A jövő történészei nem jegyezhetik majd fel, hogy a XXI. század Amerikáé volt"⁷.

Hogy tényleg új-e az Új Gazdaság, és ha igen, ez az újdonság mit is jelent, arról érdemes meghallgatni a FED elnöke, Alan Greenspan véleményét is: "Gazdaságunk természetesen minden nap változik, és ebben a tekintetben mindig 'új'. A mélyebb kérdés azonban az, hogy vajon mély és alapvető változások történnek-e gazdaságunk működésében, amelyek megszakítják a múlttal való folytonosságot és jelentősen magasabb növekedési pályát ígérnek, mint amilyeneket az elmúlt évtizedekben tapasztaltunk"⁸. Greenspan hangsúlyozza, hogy milyen szokatlan jelenség a csökkenő infláció a ciklus expanzív szakaszában, ám egyszersmind felhívja a figyelmet a munkaerő növelésének korlátaira is. További két szinten keres választ a saját maga által feltett kérdésre. Egyrészt – állítja – új a gazdaság, mivel a "kreatív rombolás" schumpeteri fogalma folyamatosan jelen van benne. Tőkejavak, a piaci infrastruktúra, magán- és közintézmények az állandó változás állapotában vannak, mindig helyet adva új és hatékonyabb változatoknak. Másrészt azonban a termelés és a szolgáltatások, ezek fejlődése, az előállított javak mennyisége és minősége, magyarul az egész gazdaság képe az emberek preferenciáit tükrözi. Azok a pszichológiai összefüggések, amelyek e preferenciák változásában szerepet játszanak, nyilvánvalóan nem változtak meg az elmúlt évtizedben. Ilyen értelemben tehát az amerikai (és a többi fejlett tőkés) gazdaság működési módja nem jelent valódi újat a múlthoz képest. "Összefoglalva tehát: hogy az, ami az elmúlt öt-hét évben megkérdőjelezhetetlenül történelmünk egyik legjobb gazdasági teljesítménye volt, valójában egy Új Gazdaság előhírnöke volt-e, vagy csupán a régi egy felpörgetett változata, csak az idő kérlelhetetlen múlásával nyer választ. És gyanítom, hogy unokáink és az ő unokáik is rendszeresen vitázni fognak arról, vajon ők új gazdaságban élnek-e"⁹.

Infláció és munkanélküliség

A munkaerőpiacon az árak – azaz a munkabérek – elsősorban a keresleti-kínálati viszonyoknak megfelelően alakulnak. Ha túlkereslet van, tehát több a munkalehetőség, mint a munkát vállalni szándékozók száma, emelkednek a bérek. Ilyen esetekkel más egyéb mellett (mint amilyen például a szocialista gazdaság volt) háború utáni újjáépítésnél találkozhatunk. Sokkal szokványosabb azonban az a jelenség, melynek során kevesebb a munkalehetőség, mint a betöltetlen munkahelyek iránti kereslet. Ebben az esetben – már amennyiben ez tartós – a bérek csökkennek és magasabb munkanélküliség alakul ki. A háború utáni amerikai gazdaságban megfigyelhető volt, hogy a munkanélküliség bizonyos szint alá csökkenése nyomán a bérek nemcsak emelkedtek, de emelkedésük üteme is gyorsult, fokozottabb növekedést indukálva a költségek területén, ami az árszínvonal gyorsuló emelkedéséhez, azaz növekvő inflációhoz vezetett. Ennek nyomán alakult ki az a tapasztalati felismerés, hogy létezik egy olyan munkanélküliségi ráta, amely mellett az infláció még éppen nem emelkedik. Ezt NAIRU-nak, azaz Non-Accelerating Inflation Rate of Unemployment-nek nevezték el. Mindezidáig empirikus modellek e küszöböt (melyet más néven a munkanélküliség természetes rátájának is szoktak nevezni) 6% körüli értékre tették. Az amerikai gazdaság 90-es évek-beli teljesítménye azonban megkérdőjelezte az eddigi tapasztalatot és a NAIRU új szintjére egyre alacsonyabb becslések láttak napvilágot. Mára kialakult az a nézet, mely 5% alatti értéket jelöl meg értékeként.

Milyen tényezők állhatnak e csökkenés hátterében? Tyson¹⁰ nyomán a következő okok tűnnek a legfontosabbaknak: a) az amerikai lakosság egyre öregszik, ez pedig általában a munkanélküliség csökkenésével jár együtt, mivel a munkaképes korú lakosság száma relatíve csökken; b) a világpiaci árak (nem utolsósorban a kompúterek esetében megfigyelhető) csökkenése, az erősödő dollár, valamint az egészségügyi költségek váratlan csökkenése következtében az inflációra nehezedő nyomás enyhül; szerepet játszhat még c) az utóbbi időben felülvizsgált aggregát árindex-mérési technikák finomodása is, mely az infláció kiszámításánál mintegy 0.3 százalék-pontnyi csökkenést eredményezett; valószínű okként jöhet számításba d) a csekély infláció miatt a várakozások optimista jellege is, mely az árakat alacsony szinten tartja; végül e) a munkaerőpiacon a munkaerőkereslet növekedésével a bérek növekedése nem tartott lépést, azaz a kereslet árrugalmassága megváltozott. Ezt a technológiai fejlődéssel és ezzel együtt a munkaerő minősége iránti elvárások növekedésével magyarázhatjuk, mivel az egyre újabb technikák alkalmazása nagyban növeli a munkahelyek bizonytalanságát (ez az USÁ-ban is rengeteg munkahely megszűnéséhez vezetett, a munkanélküliség azonban nem nőtt, mivel ezzel párhuzamosan még több új munkahely létesült). A dolgozók számára viszont a biztonság alapvető kérdés, ezért ennek elérése érdekében a gyors változások közepette háttérbe szorítják bérköveteléseiket (hozzátehetjük még, hogy a szakszervezetek az Egyesült Államokban történelmileg nem nevezhetők igazán erőseknek, főleg nem az olyan diverzifikált területeken, mint az amerikai munkaerő legnagyobb részét – mintegy 80%-át – foglalkoztató szolgáltatási szektorban). A fogyasztók örömére az árak sem emelkednek túlzottan, mivel a globalizáció és az információs technológiák fokozottabbá tették a versenyt. Egyesek egyenesen új vállalati kultúráról beszélnek, mely mindenképpen kerülni igyekszik az áremeléseket. Ugyanígy visszafogja az árszínvonal emelkedését a termelékenység növekedése is – ezt majd a következő részben közelebbről is megvizsgáljuk.

Vannak, akik úgy vélekednek, a NAIRU jelenlegi viselkedése ugyan keltheti azt a benyomást, hogy az összefüggések hosszú távon módosultak, ez azonban nem szükségszerű. Elképzelhető olyan magyarázat is, mely a jelenlegi eseményeket különböző, de egyszerre megvalósuló gazdasági hatások következményének tekinti: a már említett olajárcsökkenés, az egyre erősödő dollár, a visszafogott egészségügyi költségek és a megcsappanó katonai kiadások hatására szufficitessé váló költségvetés. Mindezek azonban nem hosszútávú, hanem pusztán egyszeri jelenségek, és mint ilyenek, csak átmeneti változásokat képesek indukálni.

Az eddigiek fényében tehát mindenképpen elmondhatjuk, hogy bár a munkanélküliség és az infláció kapcsolatában a kilencvenes években változásoknak lehettünk tanúi, ez semmi esetre sem jelenti a közgazdasági összefüggések érvényességének megkérdőjeleződését, csupán azok (különböző szerzők szerint más és más időtávra vonatkozó) hozzáigazítására lehet szükség a jelen tapasztalataihoz.

Növekedés és termelékenység

A munkanélküliség természetes rátájának, pontosabban a NAIRU-nak az Új Gazdaság szószólói által hangoztatott hosszú távú csökkenése számos következménnyel járhat. A legfontosabb ezek közül a gazdaság új növekedési pályára való átállása, mely – amíg az átállás bekövetkezik – a növekedési ráta (hosszabb-rövidebb ideig tartó) emelkedését vonja maga után. A természetes növekedési ráta és a ciklus végének különböző forgatókönyvei közötti összefüggést a következő részben elemezzük. Először azonban meg kell vizsgálni a termelékenység és a növekedés közötti kapcsolatokat a 90-es évek tapasztalatainak fényében.

A közgazdasági számítások egyik fontos területe a termelékenység mérése. Többek között ennek alapján vonhatunk le következtetéseket különböző országok versenyképességének alakulásáról. A gyakorlatban azonban súlyos problémákkal kerülünk szembe az egyre nagyobb számú innováció és egyre nagyobb mértékű diverzifikáció, de leginkább az igen nehezen számba vehető szolgáltatások térnyerése miatt. A termelékenység mindig az outputok és az inputok hányadosát méri. A Solow-féle növekedési modellben a tőke, a munkaerő és a technológiai fejlődés alkotja az inputok halmazát. A bruttó állótőke-képződés GDP-hez viszonyított aránya a nyolcvanas évekbeli fokozatos csökkenést követően (19,6%-ról 16,2%-ra), némileg – 17% körüli értékre – emelkedett.¹¹ Legtöbbször azonban a munka termelékenységét említik, ami az egy munkaórára eső kibocsátást méri. Ami a munkaerő Egyesült Államok-beli növekedését illeti, jelentős visszaesésnek lehetünk tanúi. A 70-es években a munkaerő-kínálat átlagban 2,7%-kal nőtt évente, a 80-as évekre ez az ütem 1,7%-ra esett vissza, a 90-es években pedig évente csupán átlagban 1,1%-kal nőtt a munkaképes lakosság száma. Az információs-technológiai forradalom hatása a termelékenységre pedig – egyelőre – nem tűnik túlzottan relevánsnak. Mi magyarázza hát a GDP tartós, 4% körüli évi növekedését? Mint már említettük, a termelékenység mérése sokkal egyszerűbb a feldolgozóiparban, mint a szolgáltatások területén. Hivatalos számítások alapján a teljes tényező-termelékenység változatlan 1973 óta. Ráadásul a feldolgozóipar termelékenysége az utóbbi években (főleg 1996 óta) erős növekedésnek indult (1997 második félévében túllépte az 5%-ot), és jóval meghaladta a teljes termelékenység-növekedést, ami azt jelenti, hogy a szolgáltatások termelékenységének stagnálnia vagy éppen csökkennie kellett (ez pedig elég valószínűtlen – vagy mégsem?). Másrészt igen érdekes fejlemény, hogy a termelékenység 5-6 évvel a jelenlegi ciklus kezdete után mutat erős növekedést, felvázolva egy új növekedési pálya körvonalait. Az Új Gazdaság jellegzetességeit vizsgálók körében mára már egyre többen vélekednek úgy, hogy az 1973 óta tartó évi 1,1%-os átlagos termelékenység-növekedés egyrészt az egyre pontosabb statisztikai mérések, másrészt pedig a globalizáció és az információs-technológiai forradalom hatására tartósan 1,5 – 1,9% körüli értékre emelkedhet (optimistábbak nem tartják kizártnak a 2% feletti, sőt a 3%-hoz közeli szintet sem).¹²

Mások ezzel szemben sokkal szkeptikusabbak a komputer-forradalom tekintetében. Solow híres paradoxonjában világosan fogalmaz: "mindenhol láthatjuk a komputer korszak eljövetelét, csak a termelékenységi statisztikákban nem". Madrick¹³ például két fontos érvet említ: egyrészt a komputerizáció hatása az egész gazdaságra viszonylag csekély, tehát a lelkesedéstől fűtött Új Gazdaság szószólói igencsak túlbecsülik a változásokat. Azoknak az iparágaknak az aránya, amelyek az információ-technológiával kapcsolatosak, egyáltalán nem olyan nagy, hogy releváns hatással lehetnének az egész gazdaság teljesítményére. Másrészt nem szabad elfeledkezni az új technológia beépítésének óriási költségeiről sem, ami rövid távon (és talán még középtávon is) veszteségessé teheti használatukat (nem beszélve a használat szellemi-tőke igényeinek gyors változásairól). S bár hosszú távon elképzelhetőbbnek tűnik a komputer-forradalom gyökeres változásokat hozó hatása, ez kívül esik a gazdaság jelenlegi fejleményeiről szóló tanulmány keretein és inkább a jóslások veszélyes vízeire vezet.

Mi lesz a fellendülés után?

Teljesen nyilvánvaló, hogy egyetlen ciklus sem tarthat a végtelenségig. Különböző gazdasági jelenségek különböző időtávon fejtik ki hatásukat, és egymásrahatásaik ciklikus mozgásokat indukálnak. Az okokról és a ciklusok hosszáról természetesen már megoszlanak a vélemények. Egy azonban egészen biztos: minden szakasz véget ér egyszer. A kérdés tehát nem az, hogy vége lesz-e egyáltalán a mostani fellendülésnek, hanem hogy mikor és milyen körülmények között következik ez be. Elsőként vegyük szemügyre az Új Gazdaság hirdetőinek véleményét. Tulajdonképpen már az eddigiekből is kiderült, hogy a munkanélküliség természetes rátájának csökkenése és ezzel együtt a gazdaság folyamatban lévő új növekedési pályára való átállása szerintük hosszú (de legalábbis közép-) távú reálgazdasági jelenségeken nyugszik. Elutasítják mindazokat a véleményeket, melyek a jelenlegi fellendülést csupán egy elnyújtott ciklusnak vagy külső sokkok következtében adódó egyszeri lehetőségnek tartják. Szerintük a mostani fellendülés nem egy felfelé ívelő ciklus, hanem a gazdaság új pályára való átállásának átmeneti szakasza, s mint ilyen nem bír a felfelé ívelő ciklusok különböző jellegzetességeivel. E szerzők legtöbbje egyelőre nem lát olyan jeleket, amelyek a visszaesés akár legapróbb tünetét is magukon hordoznák.

A jelenlegi amerikai helyzetet vizsgáló szakirodalomban gyakoribb az az álláspont, mely a túlfűtöttség egyes jellemzőit véli felfedezni a különböző mutatók között. Ezek természetesen előbb-utóbb visszaeséshez vezet(het)nek, ami jellegét tekintve három formát ölthet: puha földet érést, kemény földet érést és válságot. Elemezzük tovább e lehetőségeket!

Ahhoz, hogy a puha földet érés forgatókönyve valósulhasson meg, több feltételnek is teljesülnie kell. Először is a) a fogyasztási kiadások növekedésének mérséklődnie kell, mivel hagyományos számítások szerint jelenleg e kiadások magasabbak, mint a potenciális kibocsátás által meghatározott növekedés. A hagyományos szemlélet szerint a potenciális növekedés mértéke 2 és 2,5% között van, míg 1997-ben a személyes fogyasztási kiadások 5,3%-kal, 1998-ban pedig 5,7%-kal nőttek, a rendelkezésre álló jövedelem növekedése viszont ugyanekkor 4,7%, illetve 4% volt.¹⁴ A fogyasztási kiadások csökkenése (és ezzel együtt a személyes megtakarítások emelkedése) nem tenné szükségessé a FED kamatemelését, ami a beruházási kiadások csökkenésének elkerülését jelentené. Második előfeltétel b) a termelékenység jelenlegi, megfelelő növekedésének a fenntartása, ami a gyorsuló áremelkedések megelőzéséhez szükséges; emellett hozzájárulhat a bizalom megőrzéséhez és ezzel a tőzsdei részvényárak további emelkedéséhez (pontosabban a drasztikus kiigazítás elkerüléséhez). A harmadik feltétel c) a kormányzat folytatódó elkötelezettsége a költségvetési szufficit fenntartásának tekintetében. Ez mind a kötvénypiac, mind a FED szerint antiinflációs hatású és a kamatemelések megelőzésére szolgál. Másrészt azonban a nagy költségvetési többlet a kemény földet érés egyik oka lehet (erről később még lesz szó). Negyedik feltétel d) a világgazdaság felélénkülése, ami csökkentené az USA külgazdaságára nehezedő nyomást. Végül szükségesnek látszik e) a dollár lassú leértékelése a főbb valutákkal szemben. A leértékelés javítaná a folyó fizetési mérleget és növelné az amerikaiak külföldi befektetései jövedelmeinek értékét. A leértékelés és a külgazdasági egyensúly közötti összefüggés azonban nem egyértelmű, sőt, rövid távon a J-görbe hatás¹⁵ érvényesülésével ellentétes hatást is kiválthat. Ezek a feltételek együttesen biztosítanák a gazdaság megfelelő – infláció-mentes – növekedését, az úgynevezett puha földet érést és a külgazdasági egyensúly megteremtését.

A második lehetőség a kemény földet érés. Ekkor a növekedés nemcsak csökkenne (a potenciális szintig), hanem visszaesés is bekövetkezne, azaz a gazdaság stagnálna vagy negatív GDP növekedést mutatna. Az a fölfelé ívelő spirál, mely a jelenlegi növekedést mozgatja, tehát az eladósodás fokozódása, a hatalmas beruházások és a tőzsde szárnyalása a lehetőségek kimerülésével (és a kamatterhek túl nagy mértékűre duzzadásával) megáll, majd az ellenkező irányba fordul. Ez pedig mélyen a potenciális kibocsátási szint alá taszíthatja az egész gazdaságot. A fellendülés "végelgyengülése" mellett reális veszélyeket hordoznak a potenciális külső megrázkódtatások is. Itt elsősorban a tőzsde esetleges visszaesésére, valamint a nemzetközi pénzügyi válságok ismétlődő támadásaira gondolhatunk, amelyek alól már az Egyesült Államok sem vonhatná ki magát. További veszélyforrás lehet a hatalmas külkereskedelmi hiány, amely együtt jár az egyre nagyobb eladósodással. Hogy ez mennyire igaz, a dolgozat második részében vizsgáljuk meg. A növekvő függés azonban mindenképpen érzékenyebbé teszi az országot külső sokkokkal szemben. A kemény földet érés további kiváltó oka gazdaságpolitikai hiba lehet. Monetáris oldalról nyilvánvalóan a FED szükségtelen kamatemelései vezethetnek a recesszió idő előtti bekövetkeztéhez. Ilyen kritikák gyakran látnak napvilágot a sajtóban, mikor az inflációtól félő FED elnök nyilatkozataira reflektálva a deflációt sokkal fontosabb rémnek írják le, mint az inflációt. Ugyanakkora veszélyt rejt magában a fiskális oldal is, mivel a megszokott anticiklikus beavatkozások időzítése nem könnyű feladat. Ha például a költségvetés a visszaesés jeleinek (melyek az Új Gazdaság koncepcióját elutasító közgazdászok szerint már jelen vannak) ellenére sem válik enyhén expanzívvá, nem lesz képes enyhíteni a helyzetet. Ezen a ponton lehet veszélyes a jelenlegi trend, mely a költségvetés egyre nagyobb többletét vetíti előre. A kemény földet érés megvalósulását tartja a legvalószínűbbnek a pénzügyi és tőzsdei szakértő Albert Wojnilower is¹⁶. Szerinte azonban elsősorban a csökkenő profitok okozhatják a legnagyobb problémát, amelyek abból adódnak, hogy a munkaerőpiac nem képes további tartalékokat mozgósítani, a munka-termelékenység növekedése pedig nem lehet akkora, hogy továbbra is fenntarthatná a 4% körüli növekedést. A profitok csökkenése pedig a részvényárak eséséhez vezet, ami beindítaná a már említett spirált.

Utolsó lehetőségként szólni kell a válságról is. Válság következhet be akkor, ha az előzőekben említett kemény földet érést előidéző okok egyszerre jelentkeznek a gazdaságban. Ilyen lehet például a tőzsdei árak esése, külső sokk és gazdaságpolitikai hibák együttes megjelenése. E tényezők közül azonban egy tőzsdekrach – mint ahogy volt már rá példa – talán önmagában is elegendő lehet egy válság kirobbanásához. Azt azonban látnunk kell, hogy ilyen kimenetel valószínűsége a jelenlegi helyzetet alapul véve igen csekély. Egy további vonatkozás azonban feltétlenül szót érdemel, mégpedig az egyre bizonytalanabb és változékonyabb nemzetközi pénzügyi helyzet. Számos szerző, köztük a nemzetközi pénzpiacokat kiválóan ismerő Soros György¹⁷ is, úgy látja, hogy a kapitalizmus olyan új korszakba lépett, amikor azok a fékek és ellensúlyok, melyek ezidáig többé-kevésbé megakadályozták a nagyobb kilengéseket, egyre kevésbé hatékonyak, és olyan automatikus destabilizátoroknak adják át a helyüket a rohamosan növekvő nemzetközi pénzpiacokon, mint az egyre bonyolultabb határidős műveletek és derivatívok. Az amerikai gazdaság jelenlegi növekedésének lehetséges kimeneteleit még egyszer megvizsgáljuk majd a fizetési mérleg különböző értelmezései után.

A külkereskedelmi deficit és az Új Gazdaság összefüggései

Az Új Gazdaság makromutatói szinte kivétel nélkül megleptek mindenkit. A gyors növekedés, alacsony infláció és munkanélküliség mellett néhány éve a költségvetés is kiegyensúlyozottá, sőt szufficitessé vált. Az egyetlen – sokak számára – aggodalomra okot adó jellemző a külgazdasági egyensúlyhiány. A folyó fizetési mérleg már a 80-as évek elején nagy hiányt mutatott, ami azonban a dollár radikális leértékelődésével eltűnt 1991-re. Azóta viszont folyamatosan – és egyre nagyobb mértékben – nőtt, 1998-ra már átlépve a 200 milliárd dollárt. De mit is jelent ez? Igaz ugyan, hogy abszolút értékben nagy ez az összeg, az USA GDP-jéhez képest azonban már korántsem. Mindenekelőtt azonban fontosnak tűnik tisztázni, hogy a folyó fizetési mérleg – és a mérleg hiánya – mit tükröz.

Elméleti megközelítések

Egy nemzetgazdaság külfölddel lebonyolított összes tranzakcióját az ország (nemzetközi) fizetési mérlege veszi számba. Ezt általában három fő részre bontják: a folyó fizetési mérlegre (amelyben az áruk és szolgáltatások, a tőkejövedelmek és az egyoldalú átutalások országhatáron át zajló mozgásait összegzik), a tőkemérlegre (be- és kifolyó közvetlen, portfolió és egyéb pénzügyi befektetések összegzése), valamint a nemzetközi tartalékok változását mutató devizamérlegre. A fizetési mérleg definíció szerint egyensúlyban van, azaz a be- és kiáramló összegek meg kell, hogy egyezzenek. A statisztikák azonban tökéletlenek, nem képesek minden egyes tranzakciót nyilvántartani. Ezt a fogyatékosságot a statisztikai hiba rovat küszöböli ki, amely pontosan egyensúlyba hozza az egész mérleget. A mérleg értelmezése során más tényezőket is figyelembe kell venni. Egyrészt a valutatartalékok jelentősége más és más, attól függően, hogy az adott országban milyen az árfolyamrendszer. Kötött valutarendszer esetén komoly gondot okozhat például a tartalékok csökkenése (mint az elmúlt néhány évben válságba került országok esetében); ilyenkor sokszor fel kell függeszteni a rendszert és lebegtetésre kell áttérni, ami általában a valuta drasztikus leértékelődéséhez vezet. Lebegő árfolyam esetén – mint amilyen az Egyesült Államokban van – a valuta árfolyama a piaci viszonyoknak megfelelően módosul, azaz – ha a rendszer jól működik – nincs szükség drasztikus beavatkozásra (hogy az ország valutájának árfolyamát adott szinten tartsák), sőt, tiszta esetben valutatartalékok sem kellenek (eltekintve a tranzakciós készlettől). Az Egyesült Államok azonban más tekintetben is különleges esetet képvisel. Az ország pénzneme, a dollár, ugyanis nemzetközileg a legelterjedtebb tartalékeszköz, így tulajdonképpen a pénzteremtés haszna nemcsak belföldön, hanem nemzetközileg is érvényesül. Az USA tartalékai ennek megfelelően mind abszolút értékükben, mind pedig relatíve, a többi országéhoz képest (főleg a belgazdaságok méretét összehasonlítva) csekélyek és 1990 óta gyakorlatilag változatlanok, 80 milliárd dollár körül mozognak (ez az éves GDP körülbelül 1%-a). Mindezt azért volt fontos előrebocsátani, hogy világossá váljon: az USA fizetési mérlegének két fő része: a folyó fizetési mérleg és a tőkemérleg egymás tükörképe. Azaz, ha a fizetési mérleg deficitje 200 milliárd dollár, a tőkemérleg többlete is 200 milliárd dollár (amennyiben a statisztikai hibáktól eltekintünk, ami ugyan nem nyilvánvaló, mégis, tegyük ezt). Ez azt jelenti, hogy a folyó fizetési mérleg hiánya (többlete) szükségszerűen együtt jár a tőkemérleg többletével (hiányával). A gyakorlatban azonban hogyan érvényesül ez az ex post számviteli azonosság? Két fontos kérdés vár tisztázásra: egyrészt, mi kapcsolja össze a mérleg két fő részét, másrészt pedig, vajon a tőkemérleg igazodik a folyó fizetési mérleghez, vagy fordítva. Három megközelítést veszünk szemügyre.

A folyó fizetési mérleg és a tőkemérleg közötti kapcsolatot a neoklasszikus elmélet szerint az árfolyam biztosítja. Az áruimportért kifizetett hazai valuta az exportőrhöz kerül. Az exportőr – mivel hazájában saját fizetőeszközét használja – beváltja a kapott valutát, amely így a valutapiacra jut. A valutapiacon vagy olyasvalaki veszi meg, aki ezzel akar fizetni az adott ország exportjáért (ebben az esetben az import és az export egyenlíti ki a folyó fizetési mérleget), vagy pedig az adott ország értékpapírjának megvásárlásáért fizet vele (ekkor viszont a folyó fizetési mérleg hiányát a tőkemérleg többlete egyensúlyozza). Az áruexport esetében a folyamatok ellentétes irányban mennek végbe. A rugalmas árfolyamrendszer egyensúly-mechanizmusa szerint, mely elmélet alapfeltevései különösen jól illeszkednek a mai amerikai gazdaság jellegéhez (azaz a gazdaságban nincsenek kihasználatlan kapacitások, alacsony az infláció – és ugyanígy az inflációs várakozások -, a belső piac egyensúlyban van és elég nagy ahhoz, hogy megfelelő rugalmassággal tudjon reagálni az árfolyammozgásokra, a dollár szabadon lebeg, valamint az Egyesült Államok külkereskedelme viszonylag liberalizált), a valutapiacon kialakult túlkínálatnak, illetve túlkeresletnek a valuta árfolyamára gyakorolt hatásán keresztül kerül egyensúlyba az ország folyó fizetési mérlege. A tények azonban nem támasztják alá ezt az elméletet. Mi magyarázza például a folyó fizetési mérleg tartós (és egyre emelkedő) hiányát és a dollár ezzel párhuzamosan mutatkozó folyamatos árfolyamemelkedését a 80-as évek első felében? Miért volt túlkereslet a dollár piacán, ha egyszer a kereskedelmi deficit miatt hatalmas dollárkészletek kerültek a piacra?

A válasz számos szerző szerint arra vezethető vissza, hogy a dollár eme kínálatánál is nagyobb az amerikai értékpapírok (és ezen keresztül a dollár) iránti kereslet. Allen szerint "az országok közötti pénzmozgásoknak a 80-as évek közepére már nem sok közük volt az áruk és szolgáltatások kereskedelméhez, hanem ehelyett pusztán alkalmazkodtak a 'tiszta' pénzügyi tranzakciókhoz – melyek csupán a pénz és a papír-dokumentáció cseréjét szükségeltetik"¹⁸. A nemzetközi pénzügyi piacok deregulációja és globalizációja a 80-as években több fontos következménnyel járt az amerikai fizetési mérleg alakulására vonatkozóan. Az évtized elejétől kezdve az alacsony megtakarítási hajlandóság, a meglehetősen magas kamatlábak, valamint a kedvező befektetési lehetőségek hatására egyre jelentősebb mennyiségű pénz áramlott az USÁ-ba. A dollár iránti megnövekedett kereslet megemelte a dollár árfolyamát, ami az amerikai exportot kevésbé kompetitívvé tette a nemzetközi piacokon, miközben a beáramló pénzek növelték a gazdaság teljesítőképességét, ami növelte az amúgy is relatíve olcsóbbá vált importot. Ezek a fejlemények pedig a folyó fizetési mérleg hiányához vezettek. A tőkemozgások elsődlegességét hirdető magyarázat – akárcsak a neoklasszikus megközelítés – az árfolyamok közvetítő hatásán alapul, azonban – a neoklasszikus felfogástól eltérően – lehetségesnek tartja a folyó fizetési mérleg tartós hiányát, amit a pénzügyi eszközök iránti tartós kereslet az árfolyam viszonylagos túlértékeltségén keresztül okoz. A 90-es évek tartós folyó fizetési mérleg hiánya azonban aligha magyarázható pusztán az amerikai pénzügyi eszközök iránti kereslet hatására némileg erősödő dollárárfolyammal.

A keynesiánusok – akik tagadják az árak (rövid távon jelentkező) rugalmasságát – nem ismernek olyan automatikus mechanizmust, mely helyreállítaná a fizetési mérleg egyensúlyát. Szerintük ugyanis az import az adott ország nemzeti jövedelmének (növekvő) függvénye, míg az export külső tényezőktől (azaz a többi ország nemzeti jövedelmétől) függ. A világgazdaságban különböző országok adott pillanatban az üzleti ciklus más és más pontján lehetnek, ezáltal eltérő keresletet gerjesztenek egymás exportja iránt. A folyó fizetési mérleg tartós hiánya eszerint vagy a hazai gazdaság túlfűtöttségéből, vagy a külföldi partnerek elégtelen keresletéből, vagy mindkét hatás egyszerre való jelentkezéséből ered. Szerintük a valutaleértékelés (leértékelődés) nem hozza egyensúlyba a mérleget, sőt, ellentétes hatást is kiválthat¹⁹. Az egyedüli recept tehát a fizetési mérleg kiegyensúlyozására a belgazdasági kereslet visszafogása (mivel a külföld importkeresletét nem lehet befolyásolni).

Látjuk, hogy a különböző elméletek egészen más előfeltevésekkel élve, egészen más konklúzióra jutnak. Ahhoz azonban, hogy a folyó fizetési mérleg jelenlegi tartós hiányára megfelelő magyarázatot találjunk, röviden elemezni kell azoknak a makrováltozóknak az alakulását, amelyek relevánsak vizsgálódásunk szempontjából. Mindenekelőtt részletesebben is megnézzük, miképp alakult az USA külkereskedelme, majd a tőkemérleget és a tőkeállományt, végül a kamatlábak és a dollár árfolyamának alakulását elemezzük röviden.

A külkereskedelem alakulása²⁰

A külkereskedelmi mérleg 1976 óta deficites az Egyesült Államokban, ám jelentősebb változás csak a nyolcvanas évek közepén következett be. Addig mértéke alig haladta meg a GDP 1%-át, utána viszont a GDP 3%-át is megközelítette, ami folyóáron 140 milliárd dollárt jelentett (1987-ben). 1991-re a deficit 20 milliárd dollárra apadt, de azóta újra növekedni kezdett: 1998-ra túllépte a 150 milliárd, 1999-re a 250 milliárd dollárt. Ez az érték az ezredfordulóra elérte ugyanazt a relatív szintet, mint egy évtizeddel korábban. A mérleghiány azonban egyelőre ennek ellenére sem ad okot pánikra, különösen, ha tekintetbe vesszük az amerikai gazdaság méretét és növekedését.

A külkereskedelem két fő területe, az áruk és a szolgáltatások forgalma igen eltérően alakult az elmúlt évtizedekben. Az akkor még pozitív mérlegben az árukkal ellentétben a szolgáltatások területén hiány mutatkozott. Azóta azonban a szolgáltatások kezdték "javítani" a deficites mérleget. A szolgáltatások aránya a külkereskedelmi forgalomban gyakorlatilag változatlanul alakult az elmúlt évtizedekben, sőt, a 70-es években magasabb volt, mint a 80-as években, a 90-es évekre viszont újra átlépte a 20%-ot. Elképzelhető azonban, hogy manapság a szolgáltatások aránya magasabb, mint amit a statisztikák mutatnak, mivel egyre nehezebbé válik az adatok összegyűjtése (gondoljunk csak az interneten keresztül lebonyolódó kereskedelemre). 1985-ben még gyakorlatilag egyensúlyban volt a szolgáltatások kivitele és behozatala. A 90-es évek jelentős szolgáltatásexport-növekedését azonban nem követte hasonló növekedés az import területén. 1985 óta a GDP folyóáron kétszeresére, a szolgáltatásexport több, mint három és félszeresére, a szolgáltatásimport pedig két és félszeresére növekedett, így 1999-ben 80 milliárd dolláros többletet mutatott a mérleg. A szufficit fő forrását a különböző jogdíjak és egyéb magánszolgáltatások jelentik, aláhúzván az információs technológia és a globalizáció területén mutatkozó amerikai kompetitív előnyt.

A szolgáltatásokkal ellentétben az áruforgalom jelentős – 350 milliárd dolláros – hiányt mutat. A legfőbb export- és importtermékek tekintetében ellentétes változásoknak lehettünk tanúi a 90-es években. A legfőbb kiviteli termékcsoport – elektromos eszközök és alkatrészeik (nem számítógépek) – jelentősen növelte előnyét a gépjárművekhez és más szállítóeszközökhöz képest (amelyek azonban még így is a legnagyobb szufficitet okozzák), de nőtt a számítógépek aránya is a kivitelben. Fontos megemlíteni, hogy a gépjárműexportot egyre inkább termeléskihelyezéssel (Mexikóba és Kanadába) váltották ki. A behozatal legfontosabb tételét a gépjárművek jelentik (ismét csak aláhúzván az iparág rohamosan globalizálódó jellegét), az elektromos eszközök és a számítógépek előtt. A legnagyobb többletet a szállítóeszközökön kívül a legmodernebb technikát képviselő termékek: mérőeszközök, műanyagok, kerámiák, vegyszerek és gépek hozzák, míg a hiányt főleg a gépjárművek, számítógépek és alkatrészeik, valamint ruházati cikkek okozzák. Ezekből az adatokból is jól látható, hogy az amerikai export magas technológiai szintet képviselő ágazatokban erős, míg az importot főleg tömegfogyasztási cikkek dominálják. Ezeken belül is figyelemre méltó a számítógépimport, mely 1998-ban 76,8 milliárd dollárt tett ki.

A külkereskedelem földrajzi megoszlása is változásokat mutat. A legfőbb kereskedelmi partnerek a NAFTA tagállamai, részarányuk 25%-ról 30%-ra nőtt, utánuk az EU-államok következnek 20%-os részesedéssel, alig előzve meg az újonnan iparosodott ázsiai országok csoportját (Kína, Hongkong, Malajzia, Szingapúr, Dél-Korea, Tajvan, Thaiföld). Japánnal a külkereskedelem 12%-át bonyolítják le. A 90-es évek közepén némi többlet jelentkezett az EU-val folytatott árukereskedelemben, ez azonban mára megfordult, Dél-Amerika viszont még ma is többet importál az USÁ-ból, mint amennyi árut elad nekik. A legnagyobb deficit a fentebb felsorolt ázsiai országokkal és Japánnal szemben áll fenn, 1998-ban 105 milliárd, illetve 64 milliárd dollár értékben.

Ahhoz, hogy még teljesebb képünk legyen az amerikai külkereskedelemről, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a transznacionális vállalatok szerepét sem. Az amerikai transznacionális vállalatok valamilyen formában az export 63%-ával, míg az import 37%-ával hozhatók összefüggésbe. A vállalatokon belüli export aránya 27%, az importé pedig 17% volt. Hasonlóan fontos szerepet játszanak a külföldi transznacionális vállalatok amerikai leányvállalatai a külkereskedelemben. Az áruimport 30%-a, az áruexport 20%-a bonyolódik rajtuk keresztül. Összességében tehát elmondhatjuk, hogy transznacionális vállalatokon belül zajlik a külkereskedelmi forgalom több, mint 40%-a, míg további 10% valamilyen kapcsolatba hozható tevékenységükkel. Az összehasonlítás kedvéért hozzátehetjük, hogy ez az arány korántsem újkeletű, a 80-as évek végén már hasonló adatokkal találkozhattunk.

A vázoltak alapján elmondhatjuk, hogy az amerikai külkereskedelemben a 90-es évek nem hoztak jelentős változást. Bár mind az export, mind az import abszolút mértékben és relatíve (a GDP-hez viszonyítva) egyaránt nőtt, az import növekedése gyorsabb ütemű volt, mint az exporté. A külkereskedelem szerkezete sem alakult át jelentősen, csupán az olcsó tömegcikkek, valamint a számítógépek lassú, de biztos térnyerésének lehettünk tanúi az importban, míg a legfejlettebb technológiákat képviselő termékek egyre nagyobb arányt képviselnek az exportban. Továbbra is igen jelentős tényezőt képviselnek a különböző transznacionális társaságok; a külkereskedelmi forgalom több, mint fele rajtuk keresztül bonyolódik.

Tőkemozgások²¹

A folyó fizetési mérleg 1983 óta fennálló hiánya egyúttal azt is jelenti, hogy ettől kezdve minden évben több külföldi tőke érkezik az USÁ-ba, mint amennyi kiáramlik onnét. A tőkemérleg és a tőkeállomány elemzése azért is rendkívül fontos, mert korántsem mindegy, hogy a különböző befektetési formák milyen arányban képviseltetik magukat.

Mindenekelőtt el kell különíteni azokat a formákat, amelyek a jövőben nem jelentenek visszafizetési kötelezettséget és ezáltal nem növelik az USA eladósodottságát. Ilyenek a közvetlen külföldi befektetések és az amerikai részvények külföldiek által történő megvásárlása. Az előbbi általában stratégiai, míg az utóbbi spekulatív célzatú befektetés, ám egyik esetben sem terhel amerikaiakat jövőbeli fizetési kötelezettség (eltekintve az esetleges osztalékoktól). Az állampapírok és kötvények külföldiek részére történő eladása azonban jövőbeli kötelezettségeket ró a kibocsátókra; képesnek kell lenniük finanszírozni ezt a későbbiekben. Ha a gazdaság jelenlegi növekedési ütemét extrapoláljuk (ami sok veszélyt rejt magában), mindez nem okozhat gondot a gazdálkodó egységeknek. Amint azonban visszaesés következik be, a finanszírozás elviekben problémákat vethet fel (az USA eladósodottsága azonban kapacitásaihoz mérve csekélynek mondható, még akkor is, ha tartósan fennáll a külkereskedelmi deficit; ráadásul a kormányzat fizetőképessége is biztosított, sőt, megszűnt a költségvetési hiány is). A részvényárak esése ezzel szemben magukat a tulajdonosokat (a külföldiek esetében tehát a külföldieket) hozza nehéz helyzetbe (ugyanígy viszont a nyereségből is ők részesednek, ha a boom folytatódik). A tulajdont megtestesítő, illetve a hitelviszonyt kifejező értékpapírok aránya tehát mind az USA eladósodottságának alakulására, mind a gazdaság jövőbeli alakulásába vetett bizalom meglétére vagy éppen hiányára fontos következtetésekkel szolgálhat.

A fellendülés első teljes évében, 1992-ben 213 milliárd dollár áramlott az Egyesült Államokba, melynek jelentős része – több, mint egyharmada – kormányzati papírok eladásából származott. A közvetlen befektetések a beáramló tőke csupán 10%-át tették ki, amerikai részvényekből pedig többet adtak el a külföldiek, mint amennyit vásároltak. Kötvényeladásból a bevételek 20%-a származott. A befolyó tőke szerkezetében azóta jelentős változások következtek be. Az évtized közepéig a kormányzati értékpapírok eladása (a költségvetési deficittel együtt) nagymértékben növekedett. 1996-ban például a befolyó tőke közel 60%-a származott ebből a forrásból. Azóta viszont visszaesésnek lehettünk tanúi, olyannyira, hogy 1998-ban az összes beáramló tőkének kevesebb, mint 20%-át, 1999-ben már alig több, mint 10%-át tették ki az állampapírok (a költségvetési deficit pedig megszűnt). Ezzel szemben a közvetlen külföldi befektetések aránya megnőtt: 1999-re a tőke 40%-a ilyen formában érkezett. Megnőtt a vállalati kötvények relatív súlya is a külföldi tőkebeáramlásból, átlépte a 20%-ot.

Jóllehet a jövedelemtranszfer a folyó fizetési mérleg része, strukturálisan mégis a tőkemérleghez tartozik, hiszen a különböző befektetések nyomán képződik. Ezek alakulásáról elmondhatjuk, hogy arányaikban nem tükrözik a külföldiek amerikai, illetve az amerikaiak külföldi pozícióit. A 90-es években végig közel egyensúlyban voltak a kifizetések, annak ellenére, hogy például 1998-ban a külföldiek amerikai eszközei több, mint kétszeresét tették ki az amerikaiak külföldi eszközeinek. Még érdekesebb, hogy az összes kiáramló jövedelem egyharmada állampapírok hozamából származott. A közvetlen külföldi befektetések 1998-ban az amerikaiaknak 150 milliárd dollárt jövedelmeztek, míg a külföldiek csupán 43 milliárd dollárt realizálhattak. E hatalmas különbség magyarázata valószínűleg abban rejlik, hogy az USA külföldi befektetéseinek jó része helyben, a NAFTÁ-n belül, valamint Dél-Amerikában realizálódik (ami hatalmas haszonnal kecsegtet bizonyos iparágak kitelepítése következtében), míg a legtöbb külföldi befektetés Japánból és Európából érkezik és így nem rendelkezik lokális előnyökkel.

Tőkeállományok²²

A folyó adatok mellett fontos megvizsgálnunk az állományokat is, hiszen a kamatterhek mértékét csak így tudjuk megítélni. A külföldiek kezében lévő összes pénzügyi eszköz 1999-ben 6.305 milliárd dollárt tett ki (az USA külföldi eszközeinek összértéke 2.824 dollár volt). Ez az USA éves GDP-jének 68%-a, szemben az 1991-es 35%-kal. Jól látható, hogy az USA eladósodása folyamatosan növekszik, s míg a második világháború után a világ legnagyobb hitelezője volt, mára a világ legnagyobb adósává vált. Ez a hatalmas összeg azonban így is csupán 7%-a az összes amerikai pénzügyi eszköznek, jóllehet 1991-ben még ennél is kevesebb, 5% volt az arány. A növekedés két fő komponensét a kormányzati értékpapírok és a vállalati részvények jelentik. Az állampapírok aránya 1998-ban közel 30%, a részvényeké pedig közel 20% volt. A közvetlen külföldi befektetések (a befektetéskori összegeket alapul véve) az összes eszköz 15%-át tették ki, piaci értékük azonban nyilvánvalóan jóval nagyobb ennél, meghaladja a 30%-ot is.²³ A kötvények aránya stabilan 15% körül mozog az évtized eleje óta. Fontos megemlíteni, hogy a külföldiek portfóliójában az összes amerikai pénzügyi eszköz struktúrájához képest sokkal nagyobb arányt képviselnek az amerikai állampapírok, melyek többsége (60%-a) magánkézben van és sokkal kisebb súllyal szerepelnek a részvények. Ez az észrevétel segít megmagyarázni azt az összefüggést, amely szerint a külföldi befektetések fő mozgatórugója a reálkamatlábak közötti különbség.

Az amerikai befektetések földrajzi megoszlását tekintve elmondhatjuk, hogy legfontosabb célpontjuk Európa. Az amerikai tőke körülbelül fele található itt. Latin-Amerikában az állomány 20, Kanadában 10%-a található, míg Kelet- és Délkelet-Ázsiában csupán 15%-a. Japánban például körülbelül annyi amerikai tőke van, mint Brazíliában vagy Svájcban. Könyv szerinti értéküket tekintve előkelő helyen állnak az off-shore területek, mint például Bermuda vagy Panama. Kelet-Európában az összes amerikai tőkeállománynak csupán kevesebb, mint 1%-a található. Az Egyesült Államokban a befektetett tőkeállomány kétharmada származik Európából, ezen belül is Nagy-Britannia, Hollandia és Németország együttesen a befektetett tőke felével rendelkezik. További fontos befektető még Japán (az összes állomány 15%-ával) és Kanada (8%-kal).

A tőkemozgások és tőkeállományok elemzése mindenképpen arra utal, hogy ez a szektor a dereguláció és az információs technológia terjedésével rendkívül dinamikusan fejlődik. Arra is világos jelek mutatnak, hogy a globalizáció és a transznacionális társaságok folyamatos térnyerésével a külgazdaság mind az áruk és szolgáltatások kereskedelme, mind a tőkemozgások terén egyre áttekinthetetlenebbé, statisztikailag egyre kevésbé nyomon követhetővé válik, nehéz helyzetet teremtve döntéshozók és kutatók számára egyaránt.

A kamatlábak és a dollárárfolyam alakulása²⁴

A kamatlábak alakulása rendkívül fontos mind a belföldi, mind a külföldi beruházások szempontjából. A fellendülés kezdetén, 1991-ben 6% körül mozgott a FED irányadó kamatlába. A növekedés ösztönzése érdekében 1994 közepéig 3%-ra csökkent, majd onnan folyamatos növelésekkel 2000 elejére 6,5%-ra emelkedett. 1996 elejétől 1998 elejéig 5% volt a mértéke, majd a délkelet-ázsiai válság hatására a FED enyhe kamatcsökkentést hajtott végre, hogy enyhítse a bajba került valutákra nehezedő nyomást. Az infláció növekedésétől való félelem hatására azonban azóta többször került sor emelésre, míg a mostani 6,5%-os szintet el nem érték. Pillanatnyilag nem világos, hogy tovább emeli-e a FED a kamatlábat, vagy sem. Ezt attól függően teszi, hogy elegendően lelassul-e a gazdasági növekedés. Ha ez nem következik be, további emelésekkel fog élni. A kamatemelések időbeni alakulása e ciklus során is (eltekintve a pénzügyi válság okozta nemzetközi megfontolásoktól) megőrizte a szokásos mintát: a ciklus elején a növekedés ösztönzése érdekében kamatláb-csökkentésekre kerül sor, majd amikor már az infláció emelkedésének veszélye megjelenik, kamatemelések következnek. Mindez tulajdonképpen a FED erőfeszítéseit tükrözi a ciklikus ingadozások kisimítására. A jelenlegi helyzetben a "földetérés" minél zökkenőmentesebbé tétele a legfontosabb feladat, e cél függvényében alakulnak tehát a kamatlábak. A potenciális forgatókönyveket a következő fejezetben vizsgáljuk meg.

A dollár árfolyama a növekedési ciklus kezdete óta (az egyre növekvő rekord-deficitek ellenére) erősödött mind a külkereskedelmi partnerek súlya alapján számított valutakosárral szemben (reálértéken közel 10%-kal), mind a főbb valutákhoz képest (ugyanezen időszak alatt reálértéken mintegy 15%-kal). Különösen érdekes az a tény, hogy 1995-ig a dollár árfolyama gyakorlatilag stagnált, és csak azóta – tehát amióta a gazdaság újból erőre kapott – kezdett erősen emelkedni. Az erősödés annak ellenére ment végbe, hogy a jennel szemben (amely valuta nagy súllyal szerepel mind a két említett indexben) több, mint 20%-kal esett a dollár. A dollár erősödése arra utal, hogy a valutapiacon a kereslet némileg meghaladja a kínálatot. Ez több tényezőre vezethető vissza: először is – mint már volt róla szó – a kamatlábak az USÁ-ban magasabbak, mint a világgazdaság egyéb fontos régióiban, másodszor az Új Gazdaság nagyszerű mutatói bizalmat ébresztenek a külföldi beruházókban, akik a válságtól sújtott felemelkedő ázsiai és latin-amerikai országok helyett inkább az USÁ-ban fektetnek be. Ráadásul az Egyesült Államok politikai téren is megerősödött a hidegháború befejeztével, így az országkockázat még csekélyebb, mint azelőtt. Az Új Gazdaság iránti bizalom kedvező lehetőséget nyújt a spekuláció számára, egyre feljebb tornászva a részvényárakat is. Összességében tehát elmondható, hogy a magas kamatlábak és a kedvező várakozások játsszák a döntő szerepet a dollár megerősödésében.

Egy lehetséges magyarázat

Az elmúlt negyed század folyamán a világgazdaságban egyre fontosabb szerepet töltenek be a pénzügyek. A nemzetközi kereskedelem és a közvetlen külföldi befektetések gyors növekedése miatt a nemzetközi tranzakciók mind abszolút értékükben, mind pedig relatíve (az országok GDP-jéhez képest) egyre jelentősebbekké váltak. A nagyobb volumenek nagyobb kockázatot is jelentenek, ezért a nemzetközi pénzpiacokon kialakultak, majd soha nem látott fejlődésnek indultak a különböző fedezeti ügyletek. Ezzel párhuzamosan kialakult az eurodollár- és az eurokötvény piac, ami rendkívül jó lehetőségeket nyújt hatalmas hitelek felvételéhez ezen az alig szabályozott területen. Megszokottá váltak a swap-tranzakciók és más határidős ügyletek, valamint egyre inkább globálissá vált a nagy nemzetközi bankok, pénzintézetek, fedezeti alapok, biztosítótársaságok, de még az egyes kormányok tevékenysége is. Ezek a fejlemények oda vezettek, hogy rendkívüli módon megnőtt a nemzetközi pénzügyek komplexitása. Azok az elméletek, amelyek a külgazdasági tranzakciók és az árfolyamok összefüggéseit vizsgálták, többé-kevésbé megállták a helyüket abban a világban, ahol a kapcsolatok jellege jóval egyszerűbb volt. Mára azonban aligha lehet univerzális összefüggéseket felállítani az árfolyamok, a kamatlábak, a folyó fizetési mérlegek és a tőkemérlegek között. A piac óriásira duzzadása következtében a spekulációk jelentős hatással vannak a különböző árfolyamokra, sőt, nem egy esetben nehéz helyzetbe hoznak egész országokat is. A spekulációk viszont, természetüket tekintve, sokkal inkább pszichológiai, semmint gazdasági jellegűek. Magukban foglalják mindazokat a gazdasági, politikai, társadalmi, technológiai és kulturális várakozásokat, hiteket és szóbeszédeket, amelyek nem vizsgálhatók a közgazdaság-tudomány eszközeivel. Mindezek fényében kell tehát értékelnünk a különböző megközelítéseket.

A tőkemozgások liberalizálása előtt egyértelműnek tűnt, hogy a tőkemérleg finanszírozza a folyó fizetési mérleget. Ez a nemzetközi pénz- és tőkepiacok hihetetlen fejlődése következtében mára már megkérdőjeleződött, sőt, egyes elméletek – mint láttuk – fordított irányú alkalmazkodást tételeznek. Az igazodás maga is tulajdonképpen rendkívül önkényes fogalom, hiszen egyrészt minden egyes tranzakció után a mérleg egyensúlyban marad, azaz lényegében mindegy, hogy egy amerikai cég japán autót importál, vagy mondjuk a szingapúri kormány amerikai állampapírt vesz, az autó vagy az állampapír ellenértékeként adott, illetve kapott dollár – pénzügyi eszközként – automatikusan ellentételezi a megvásárolt terméket. Amiben azonban mégis különbséget tehetünk a tranzakció-típusok között, az az árfolyam, a kamatláb, illetve a nemzeti jövedelem megváltozására adott válaszaik, valamint ezek sebessége (azaz a tranzakció-típusok különböző ár-, kamat-, és jövedelemrugalmassága).

Nyilvánvaló, hogy például egy exportra termelő üzem sokkal kevésbé rugalmasan reagál az árfolyam megváltozására, mint mondjuk egy valutaspekuláns. Ugyanígy, a kamatkülönbségek sem egyformán érintenek egy stratégiai befektetőt és egy befektetési alapot. Ennek alapján megkülönböztethetünk autonóm és igazodó tételeket a fizetési mérlegben, melyek között a különbséget az ár-, a kamat-, illetve a jövedelemrugalmasságok jelentik. A folyó fizetési mérlegben, többek között, autonóm tételnek tekinthető a transznacionális vállalatok anya- és leányvállalatai közötti kereskedelem (amely a forgalom 40%-át teszi ki), mivel ezt kevéssé érinti az aktuális árfolyam és kamatlábkülönbség, sokkal inkább hatással van rá a különböző országok eltérő adó- és versenyszabályozása (bár az árfolyam-ingadozások a bér- és egyéb költségeken keresztül erősen befolyásolhatják a befektetői döntéseket), míg a tőkemérlegben autonómnak tekinthetők például a közvetlen külföldi befektetések (melyek legtöbbször stratégiai céllal jönnek létre, nem pusztán értékpapírok megszerzését tűzve ki célul, hanem az irányításban való részvétel szándékával). A két mérleg elkülönítését nehezíti ráadásul, hogy a folyó fizetési mérleg és a tőkemérleg számos ponton összekapcsolódik (elég, ha csak az előbb említett két autonóm tétel kapcsolatát nézzük, ahol is a közvetlen külföldi befektetés nyomán nagyarányú külkereskedelem-növekedés következhet be).

Amíg a tőkeforgalom nem volt annyira liberalizált, mint napjainkban, egyértelmű volt, hogy a (főleg rövid távon) alacsony árrugalmasságú import és export – mint autonóm tételek – határozzák meg a keresletet és a kínálatot a valutapiacokon. A tőkeliberalizáció és a nemzetközi pénzpiacok bővülésével egyre elterjedtebbé váltak egyéb autonómnak tekinthető tranzakciók, mint például a közvetlen külföldi befektetések. Nem csoda tehát, hogy manapság igen eltérő vélemények fogalmazódnak meg ebben a kérdésben. A fizetési mérleg igazodásáról végeredményben tehát elmondhatjuk, hogy a különböző autonóm tételek által indukált változásokra a nagyobb ár-, kamat- és jövedelemrugalmasságú igazodó tételek reagálnak. Témánk szempontjából ez a következőket jelenti: a kilencvenes évek amerikai expanziója időben egybeesett versenytársai visszafogottabb teljesítményével, ennek következtében erősen megnőtt a gazdaság import iránti igénye. A valutapiacon jelentkező kínálatot azonban kiegyenlítette, sőt, némileg meg is haladta a dollár iránti kereslet, mely egyrészt a kedvező amerikai befektetéseknek, másrészt a külföldi lehetőségek (nem utolsósorban a mexikói és az ázsiai válság hatására történő) beszűkülésének volt köszönhető. A túlkínálat a dollár erősödéséhez vezetett, kialakítva a ma is fennálló egyensúlyt.

Következtetések

Az amerikai gazdaság elmúlt közel egy évtizede nagyszerű eredményeivel éppúgy megdöbbentette a közgazdászokat, mint az átlagembereket. A makromutatók szokatlan konstellációi új fogalom kialakulásához vezettek: mindenki Új Gazdaságról kezdett beszélni. Az újdonság mibenléte azonban máig megosztja az elemzőket, s bár azt mindenki elismeri, hogy a gazdaság teljesítménye figyelemre méltó, az okok, a jelenségek és a következmények magyarázata nemegyszer homlokegyenest eltér. A gyakorta pusztán szemantikai viták mellett felszínre bukkantak az igazán fontos problémák. Közülük is kiemelkedik néhány kulcskérdés: a termelékenység, a technológia terjedése (és hatása a növekedésre), valamint a jelenlegi expanzió kapcsolata; a külkereskedelmi hiány és az Új Gazdaság kölcsönhatása; végül az USA világgazdasági szerepének kérdése (különös tekintettel a fellendülés végének különböző forgatókönyveire). Vegyük ezeket sorra!

Az úgynevezett információs-technológiai forradalom minden kétséget kizáróan hatalmas változásokat hozott az elmúlt tíz-tizenöt évben. A személyi számítógépek, a mobiltelefonok és – főleg – az internet elterjedésével nagymértékben átalakult a kommunikáció, lecsökkentek a tranzakciós költségek. Kritikus vélemények szerint azonban a változás mértéke nem akkora, hogy releváns javulást okozhatna a termelékenységi statisztikákban. Ez elképzelhető. Ám nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy még a legnagyszerűbb és legátfogóbb újítások kifejlesztéséhez, megfelelő alkalmazásához, elterjedéséhez és univerzálissá válásához is nagyon hosszú időre volt (és van) szükség. Ráadásul számos innováció csak azután válhat alkalmazhatóvá, hogy alkalmazhatóságának feltételeként más technológiákat is kifejlesztenek. Ilyen gyümölcsöző területnek látszik például a számítástechnika és a biotechnológia összekapcsolódása. Az információs forradalom a technológiai fejlődésen túl mély hatással van az intézmények átalakítására is. Lehetővé teszi a vállalatok átstruktúrálását, a fölös kapacitások leépítését, új menedzsment-technikákat, egyszóval a hatékonyabb gazdálkodást. E tényezők hatását már ma is láthatjuk ugyan, kiteljesedésük azonban még hosszú éveket vagy akár évtizedeket vehet igénybe. Éppen ezért jelenleg elhamarkodottnak tűnik az Új Gazdaság makromutatóinak pusztán az információs technológia és a globalizáció termelékenységet növelő hatásaira való visszavezetése.

A globalizáció (ami elősegíti a tőke nemzetközi mobilitásának útjában álló akadályok eltüntetését) és az információs-technológia ennek ellenére (már mai – kialakulatlan – állapotában is) az Új Gazdaság egyik motorjának tekinthető, főleg, ha tekintetbe vesszük, hogy a hidegháború befejeztével a védelmi kiadások drasztikusan csökkentek, teret engedve a kutatás-fejlesztés szélesebb körű támogatásának. A belső okokon kívül (melyek igen lényegesek) azonban a finanszírozást illetően fontos külső tényezők is szerepet játszanak. Ebből a szempontból az Új Gazdaság és a folyó fizetési mérleg hiánya elválaszthatatlanul összekapcsolódik. Ha ugyanis a külföldi tőke nem jönne be az USÁ-ba, a hazai megtakarítások elégtelennek bizonyulnának a befektetési lehetőségek kiaknázására. Azok a jellegzetességek, amelyek az amerikai gazdaság jelenlegi állapotát tükrözik – külsőségeiben -, a fejlődő országokéhoz hasonlítanak. A fejlődő országoktól eltérően azonban az USA hatalmas előnyökkel rendelkezik: a tőke mennyisége, amelyet befogadni képes (és akar is egyben) óriási; valutája stabil és némileg fel is értékelődik; kiválóan működő tőkepiaccal rendelkezik, mely egyben az egyik legliberalizáltabb a világon. Láttuk ugyan, hogy az érkező tőke közel fele nem produktív célokat szolgál, az amerikai pénzügyi eszközök külföldiek által való megvásárlása – bármilyen céllal történjék is – mindenképpen az amerikai gazdaság működésébe vetett bizalmat jelzi, és nem utolsósorban a dollár erősségét biztosítja. Ilyen értelemben tehát az aggodalomra okot adó külkereskedelmi hiány pontosan az Új Gazdaság vitalitását elősegítő és egyben fenntartó tényező.

Mint minden fellendülésnek, ennek is vége szakad egyszer. Ez valószínűleg akkor következik be, amikor a befektetési lehetőségek átmeneti kimerülésével a megtérülési ráta és ezzel együtt a profitok lecsökkennek. A jövedelmezőség visszaesésével lassan elapadnak a külföldi tőkeforrások, a dollár pedig leértékelődik (mivel csökken a valutapiacon a kereslet). A növekedés megtorpanása és a dollár leértékelődése egyrészt csökkenti az import iránti igényt (ami a beáramló tőke csökkenésével együtt a folyó fizetési mérleg egyensúlyát javítja), másrészt a kamatlábak emelkedését vonja maga után, ami a részvényárfolyamok csökkenéséhez vezethet. Mindezen hatások együttesen az expanzió végét jelentik. Ám azok az új technológiák és tőkejavak, amelyek az expanzió során beépültek az újratermelési folyamatba, hatalmas kompetitív előnyt jelentenek az amerikai gazdaság számára a fellendülés után is. Ettől elválaszthatatlan, sőt, tulajdonképpen e megfontolás alapját képezi az a tény, hogy az USA technológiai téren vezető szerepet játszik a világban, és valószínűleg – belátható időn belül – ez nem is fog megváltozni. Természetesen az, hogy egy ország adott pillanatban ilyen helyzetben van, nem jelenti azt, hogy örökké ott is marad. Könnyen elképzelhető, hogy a későn jövők előnyeit kihasználva más nemzetek hatékonyabban használják majd fel az új technológiákat, és ezzel gazdasági előnyt kovácsolnak a maguk számára, vagy éppenséggel még újabb fejlesztéseik révén szereznek versenyelőnyt, mégis – mivel a technológiai fejlődés természeténél fogva kiszámíthatatlan – erre vonatkozóan a jelenlegi körülmények között nem fogalmazhatunk meg jóslatokat. Amit ma bizton állíthatunk: az Egyesült Államok – függetlenül attól, hogy a jelenlegi expanzió meddig tart (és valószínűleg attól is, hogyan ér véget) – jó néhány évig a világgazdaság legmeghatározóbb szereplője marad.

Jegyzetek

E tanulmány elkészítéséhez nyújtott segítségükért köszönet illeti az MTA VKI Japán, Kelet- és Délkeletázsiai Kutatóközpontjának munkatársait, akik értékes megjegyzéseikkel járultak hozzá a végső változat elkészítéséhez. Külön köszönettel tartozom Simai Mihály akadémikusnak iránymutató gondolataiért, melyek fontos támpontként szolgálnak a további kutatások főbb hangsúlyainak kijelölésében. A tanulmányban megjelenő gondolatokért azonban minden felelősség kizárólag a szerzőt terheli.

¹ Simai Mihály: Az Egyesült Államok szerepe a világgazdaságban a XX. század végén: megújulás vagy lassuló hanyatlás? MTA VKI Műhelytanulmányok, 1998, 6. szám. 58. o.

² Simai: u.o.

³ Forrás: Bureau of Labor Statistics, http://stats.bls.gov/datahome.htm

⁴ Shepard, Stephen B.: "The New Economy: What It Really Means". In: Business Week, 17 November, 1997. 48-49. o.

⁵ Mandel, Michael J. : "The New Economy: It Works in America. Will It Go Global?". In: Business Week, 31 January, 2000. 35. o.

⁶ Triplett, Jack E.: "Economic Statistics, the New Economy, and the Productivity Slowdown". In: Business Economics, April, 1999.

⁷ Krugman, Paul: "America the Boastful". In: Foreign Affairs, May/June, 1998. 45. o.

⁸ Greenspan, Alan: "Is There a New Economy?". In: California Management Review, Fall, 1998. 75. o.

⁹ Greenspan, Alan: "Is There a New Economy?". In: California Management Review, Fall, 1998. 85. o.

¹⁰ Tyson, Laura D'Andrea: "Old Economic Logic in the New Economy". In: California Management Review, Summer, 1999. 11. o.

¹¹ Forrás: Statistical Abstract of the United States, 1998. 837. o.

¹² Forrás: Bureau of Labor Statistics, http://stats.bls.gov/datahome.htm

¹³ Madrick, Jeffrey: Computers: "Waiting for the Revolution". In: Challenge, July/August, 1998.

¹⁴ Forrás: Survey of Current Business, December 1999. 132. o.

¹⁵ Az árfolyamváltozásnak a kereskedelmi mérleg változására gyakorolt késleltetett hatása. Késleltető momentumok miatt ugyanis feltételezhető, hogy az árfolyamváltozásnak (valuta-leértékelésnek) előbb még inkább az egyensúlyt tovább rontó (a forgalmazott mennyiségeket még kevésbé módosító, jobbára csak az árakat változtató) hatása érvényesül, és csak bizonyos idő után kerülhet túlsúlyba (az árrugalmasság mértékének megfelelően) a feltételezett egyensúly-javító hatás (In: Szentes Tamás: A világgazdaságtan elméleti és módszertani alapjai. Aula Kiadó, Budapest, 1995. 769. o.).

¹⁶ Wojnilower, Albert: "Profits, Not Inflation Will Be the Problem" in Challenge, November/December, 1999.

¹⁷ Soros György: A globális kapitalizmus válsága. Scolar Kiadó, Budapes, 1999.

¹⁸ Allen, Roy E. [1994]: Financial Crises and Recession in the Global Economy. Edward Elgar, New York, 1994. 38. o.

¹⁹ Lásd: Szentes Tamás: A világgazdaságtan elméleti és módszertani alapjai. Aula Kiadó, Budapest, 1995. 245. o.

²⁰ Az adatok forrásai az International Trade Administration különböző statisztikái: http://www.ita.doc.gov/td/industry/otea/usfth/tabcon.html

²¹ Az adatok forrása: Board of Governors of the Federal Reserve Board of the United States: http://www.federalreserve.gov/releases/z1/Current/data.htm

²² Az adatok forrása: Board of Governors of the Federal Reserve Board of the United States: http://www.federalreserve.gov/releases/z1/Current/data.htm

²³ Statistical Abstract of the United States, 1999. 793. o.

²⁴ Az adatok forrása: Board of Governors of the Federal Reserve Board of the United States: http://www.federalreserve.gov/releases/z1/Current/data.htm

Történelem és politika

A szuverén gondolkodás pozíciói láthatólag meggyengültek, képviselőit szép fokozatosan kiseprűzik a szellemi élet centrumából. Hiába, az új korszak új uralkodó eszméit kifinomult tudományos vizsgálódásokkal nem lehet "beleverni" az emberek fejébe. Ide balta kell, amelyet fiatal kezek ügyetlenül ugyan, de kellő arroganciával és mérhetetlen önbizalommal forgatnak. ők az új rend szellemi konstruktőrei.

Eme újfajta ideológiai rend tagjai politikai publicisztikájának (másfajta publicisztikájuk úgyszólván nincsen) minden szellemessége kimerül abban, hogy ellenségeiket, ellenfeleiket és bűnbakjaikat egyetlen fogalomba gyömöszölik bele, a kommunizmus fogalmába. Önmagában nem az a baj, hogy a kommunizmus mindenfajta bűn és perverzió összefoglaló neve lett, istenem, hisz vannak bizonyos erkölcsi feladatok, amelyek nevében az igazsághoz át kell hazudjuk magunkat. A probléma inkább az, hogy e neoprimitív gondolkodásmód éppen a gondolkodásról szoktat le, amennyiben a legkülönbözőbb társadalmi jelenségeket – mint például szocializmus, bolsevizmus, sztálinizmus, átmeneti korszak, államszocializmus, Gulag, Auschwitz, diktatúra, totalitarianizmus – a kommunizmus fogalmában összegzi. Minél egyszerűbb a dolog, annál könnyebb az új-jobbos propagandisták feladata.

Éppen ezért nem tanulság nélküli, ha egy igazi polgári műre hívom fel a figyelmet, amely szintén "totalizálja" a kommunizmus fogalmát, de végre-valahára színvonalasan teszi ezt. Kiderül, hogy az antikommunizmus is lehet intellektuális élmény, lehet mélysége és kultúrája. A magyar jobboldalnak tehát lenne mit eltanulnia. Francois Furet Egy illúzió múltja – Esszé a 20. század kommunista ideológiájáról című könyvének magyar nyelvű kiadása a hazai szellemi sivatagban nyilvánvalóan esemény, az őszintén vállalt jobboldaliság elméleti összefoglalása egy meghatározott témakör keretein belül. Az egykor baloldali történész ideológus nem rejtette el sem ideológiai, sem politikai premisszáit. Lehet vele vitatkozni.

A "demokratikus antikommunizmus" végre színvonalas formában áll az újjászületett magyar polgárság előtt. Megszületett a "kommunizmus történetének" az az új ideológiai paradigmája, amely megfelel a rendszerváltó elitek szellemi szükségleteinek, és alkalmasnak látszik arra is, hogy tovább korlátozza a marxista történelemmagyarázat befolyását. Még hivatalos tankönyv is lehet, mivel a mű a szabad piacgazdaság és a polgárság, a demokrácia és a kapitalizmus elkerülhetetlen találkozásának ideológiai és historiográfiai apoteózisa.

Valóban egy új korszak könyve ez: feladja az 1945-ös politikai és tudományos konszenzust, amely a bipoláris világrend ellenére az alapvető politikai választóvonalat a fasizmus és az antifasizmus között húzta meg. Furet úgy hangszerelte át a "kommunizmus" történetét, hogy intellektuálisan lerombolta azt a kapcsot, amely a liberalizmust a "kommunizmussal" – minden alapvető ellentét ellenére is – évtizedeken át összefűzte. Vagyis újrafogalmazta a "két tábor" koncepcióját – a modern történelem a demokráciák és a diktatúrák harcaként jelenik meg. Furet összevonja a konzervativizmust és a liberalizmust az előbbi zászlaja alatt, hogy szembeállítsa ezen "egységes frontot" a totalitariánus diktatúrák (értsd fasizmus és kommunizmus) fenyegetésével.

Furet a viszonylag rövid életpályájának lezárulását (61 éves korában halt meg) közvetlenül megelőző években rendkívül érdekes és tanulságos levelezést folytatott Ernst Noltéval, az ismert német konzervatív (egyes értékelések szerint inkább szélsőjobboldali, pronáci) történésszel azokról a nagy történeti kérdésekről, amelyek Furet könyvének centrális témáját, a fasizmus és a kommunizmus viszonyát alkotják.

Nolte egy 1996. december 11-i keltezésű levelében a rendszerváltást követő új "konszenzusban" látja saját álláspontjának igazolódását, mintha csak a magyarországi fejleményeket tanulmányozta volna: "Hamarosan általános konszenzus látszott kibontakozni: néhány kivétellel azok, akik tegnap még az NDK barátai voltak, maguk is átvették a totalitarianizmus fogalmát. Egymás mellé helyezni Hitlert és Sztálint, sőt még Auschwitzot és a Gulagot is hamarosan közhellyé vált." (Világosság, 2000. 4.sz. 45.o.) Nos, a két történész letörölte a port a totalitarianizmus elméletéről, és csatasorba állították a II. világháború utáni hidegháborús, konzervatív jobboldal rehabilitációja érdekében. Az 1989-es rendszerváltás folyamatából adódó politikai hátszél a Nolte-Furet jellemezte irányzatot is közel sodorta az európai szellemi élet centrumához.

Van azonban köztük különbség is. Nolte a fasizmust a liberalizmus és a marxizmus kritikájának ellenforradalmi radikalizálódásából vezeti le, a francia történész maga is akceptálja a fasizmus "kommunista" természetét, amennyiben elfogadja, hogy a fasizmus a kommunizmusra adott válasz volt. Ám Furet szerint – ellentétben Noltéval – a fasizmus éppenséggel nem ellenforradalmi, hanem forradalmi válasz, amennyiben a fasizmust és a kommunizmust is a polgárság elleni totalitárius forradalomnak tekinti. Mint Szabó Miklós a levelezést értékelő írásában megjegyzi, már Furet sem tesz különbséget "a fasizmus és kommunizmus között veszedelmességük tekintetében".

Nolte – Furet által is elfogadott – értelmezésében a konzervativizmus kiindulópontja filozófiailag a "partikularizmus" és az "univerzalizmus" ("abszolutizmus") ellentéte, az előbbi védelmében. Vagyis a fennállóhoz való kritikátlan ragaszkodás gondolata ölt itt elméleti formát a valóság "utópista" irányultságú megváltoztatásával szemben. Minden gonoszság a fennálló világ radikális átalakításának kísérleteiből fakad. A "partikularizmushoz", a "részlegességhez", a "pillanathoz" való ragaszkodás, a vagyonát, a privilégiumait féltő konzervatív polgár elmélete ez, amely kifejezi annak a "kisembernek", annak a "védtelen polgárnak" az életérzését, aki retteg a változásoktól, aki már oly sokszor csalódott a nagy reményekben, a "nagy elméletekben", az "utópiákban". Hogy miképpen lesz a múltba tekintő ellenforradalmi mozgalom Furet-nál forradalmivá, az már egy önálló történelmi elemzés végkonlúziója.

Furet 1988 után tért meg végleg a jobboldal politikai táborába, és az új-jobboldal filozófiai hatása alatt dolgozta ki a konzervatív és a liberális történetírás (és politikai gondolkodás) furcsa szintézisét, amennyiben "kiszelektálta" belőle az amerikai "revizionista" történetírást (vagyis a modern szovjetológia egyik meghatározó áramlatát), mondván, hogy azok történelemmagyarázata mentegeti a kommunizmust. E "revizionista" szerzők úgymond nem tudtak megszabadulni a nosztalgikus viszonytól, amely az amerikai-szovjet együttműködés sok évtizedes hagyományából következik, nem ismerték fel a fasizmus valódi természetét, s ezért ragaszkodnak még ma is az antifasizmus fogalmának "1945-ös" amalgámjához.

Ha a Szovjetunió nincs többé, már a története sem ugyanaz, mint létezésének idején. Ez volna a "posztmodern" új-jobboldal egyik, ma már egyáltalán nem meghökkentő tézise.

A polgárság mint a történelem áldozata

Tehát a fasizmus – kommunizmus (fasizmus-antifasizmus) analógia Furet által szétbogozhatatlannak nyilvánított története áll előttünk, mint valamiféle közös "összeesküvés" a polgári demokráciák ellen. A "kommunizmus" a könyv lapjain úgy jelenik meg, mint ami csupán a "forradalmi szenvedély" története, csakis e konkrét szenvedély megnyilatkozásaként elemezhető, "nem testesített meg semmilyen civilizációt". Olyan valláspótlék, amely végső értelmét a fasizmussal való párviadalban találta meg. Mindkét mozgalom és rendszer közös lényege "a polgárság gyűlölete", ez az a közös szellemiség, amely mindvégig áthatotta a "vörös és barna forradalmat". Még történeti forrásaik is közöseknek nyilváníttatnak. Mindkét "szenvedély" az I. világháborúba belefáradt tömegek pszichózisa, amit előbb Lenin, majd az ő nyomdokain Mussolini lovagolt meg. Később Sztálin és a sztálinizmus, másfelől Hitler és a nemzetiszocializmus között fejlődött ki belső kontaktus a forradalmi szenvedélyek eredményeként, és öltötte magára mindkét szenvedély az Abszolút Hatalom, vagyis az egypártrendszer kormányzati formáját. Elérkezett hát a totalitariánus diktatúrák végső harca a polgárság ellen. E négy diktátor cezaromániás szenvedélye világtörténelmet írt. Ebben a koncepcióban nem fontos, legfeljebb különös véletlen, hogy az európai polgárságot a fasizmustól éppenséggel a Vörös Hadsereg mentette meg Auschwitzban és Berlinben.

Furet koncepciója szerint tehát a modern polgár a XX. századi történelem valóságos áldozata. Legfeljebb csak annyiban oka áldozattá válásának, amennyiben "a polgárellenes szenvedély középpontjában ott van a polgár állandó lelkiismeret-furdalása vagy rossz közérzete is". Furet szerint a polgárnak ettől az öngyűlölettől kell megszabadulnia, amelyet írók és értelmiségiek gyökereztettek meg benne a terjedő szegénység miatt érzett lelkiismeret-furdalás következtében.

A polgárságnak ez a szenvedéstörténete még a francia forradalomból ered, amely az egyenlőség forradalmi követelésével, ezzel az utópisztikus szenvedéllyel szabadjára engedte a tömegek irracionális ösztöneit, és végső soron aláásta a polgári jogállamba vetett hitet. A tömegek nyomorúsága tehát az új történelemértelmezésben nemigen függ össze magával a polgársággal. A nyomorúság itt természettörténeti szükségszerűségként jelenik meg, valamiféle véletlenként, de semmiképpen sem a tőkefelhalmozás és a tőkés termelés eredményeként. Sőt, a dolgok mintha éppen az ellenkezőjét sugallnák. Még a polgárság "öngyűlölete" is az elnyomásra való képtelenségéből fakad. Furet-nál ugyanis ennek az öngyűlöletnek a végső oka az, hogy a létrehozott dolgok és a gazdagság, az áruk és az emberek fölött a polgárságnak nincsen legitim hatalma. Ezt úgy kell értenünk, hogy közvetlen politikai úton a polgárság nem tudja a társadalmi igazságtalanságokat megszüntetni, mert akkor maga is az utópia és a totalitariánus diktatúra birodalmába tévedne a józan racionális számítások helyett. Ezért válhat a polgárság a demokratikus politika bűnbakjává is.

Furet koncepciójában nem a burzsoá és a citoyen kettészakadása a lényeg, ahogy azt megszoktuk Marx, Gramsci vagy valamely más "utópista" szerző alapján; az igazi ellentmondás a polgár technikai zsenije és politikai tehetetlensége között áll fenn. Hogy e "politikai tehetetlenség" mit is jelent valójában és mi lehet ennek valóságos oka, ahhoz kevés fogódzót kapunk. Félretéve a megszokott magyarázatokat, Furet valóságos rejtélyeket lát a történelemben, melyeket 800 oldalon át próbál megfejteni. Oknyomozását érdemes legalább néhány összefüggésben nyomon követni.

Az első rejtély: a háború eredete

Furet polgára tehát a történelem áldozata. Itt van mindjárt a XX. század első és talán legfontosabb történelmi eseménye, amely új korszakhatárt nyitott az emberiség történetében: az I. világháború. E háború egyszerre keltette fel a legszélesebb tömegekben a "nemzeti szenvedélyt" és a béke iránti vágyat, amely úgymond váratlanul, korábban nem tapasztalt módon összekapcsolódott a "szociális szenvedéllyel". E szenvedélyek lobbantak lángra a forradalmi eszme megújulásában mind a baloldalon, mind a jobboldalon, ami – Furet szerint – széles terepet kínált a polgárellenes szenvedély kiélésének. De mi ennek a "frusztrációnak" az oka? Másként fogalmazva: miben kell látnunk e háború kirobbanásának okait? Egy dolog bizonyos csak, "ne a rendszerben keressük a hibát", itt "kifinomultabb" elemzésre és némi szépírói vénára van szükség.

Furet "narratívája" arról szól, hogy le kell számolni a világháború leegyszerűsítő magyarázatával, amely még Hilferdingtől, Rosa Luxemburgtól és Lenintől ered. A bolsevik vezér (nota bene Furet számára valójában csak ő fontos) a háborút a tőkerendszerből, vagyis olyan közönséges és primitív dolgokból magyarázta, mint a profit és extraprofit hajhászása, egyáltalán a tőkefelhalmozás és a piacok újrafelosztásáért folyó harc, mely küzdelem legfőbb alanyai a monopóliumok és a nagyhatalmak. Az ilyen nézetek már csak azért is tévesek, mert belőlük elkerülhetetlenül háborúellenes-antikapitalista konzekvenciák adódtak.

Furet modern ajánlata ezzel szemben a szenvedélyek megértése: "egy mai nyugati kamasz még csak felfogni sem tudja azokat a nemzeti szenvedélyeket, amelyek az európai népeket egymás gyilkolására indították négy éven át… A 20. század első háborúja egyike a modern történelem legtalányosabb eseményeinek", melyet "egy véletlen esemény robbantott ki". Ha az ökonomista okfejtés "durva leegyszerűsítését" félretesszük, akkor megkerülhető két alapkérdés: a "szenvedélyek" fellobbanásának okai és a háborúért való felelősség problémája.

Furet elsősorban és végső soron a népeket, a közvéleményt okolja a háborúért. (A hagyományos történetírás eleddig a népeket áldozatnak tekintette.) A végzetes konfliktus kirobbanása – írja Furet – "ha technikai értelemben a diplomáciai tevékenységnek tudható is be, lényegét tekintve a népek egyetértésével magyarázható, amelyre a közhatalmak számíthattak". Úgyszólván "magától" jött létre az a "társadalmi konszenzus", melyre a kormányok támaszkodhattak. Sem az ökonomista okfejtés, sem a rendszer kényszerítő apparátusai, sem a médiahatalom, nem megyünk semmire objektív természetű okkal, hiszen a világháború egyszerűen egy demokratikus háború volt. Sic. A "demokratikus háború" – ahogyan Furet fogalmaz – leglényegesebb sajátossága, hogy a vesztes országokban, illetve Oroszországban olyan "emberanyagot" konzervált és termelt újra, amely nem kért a háborúból, illetve elutasította a következményeit (20 millió halott, ennél több sebesült, példátlan éhínség, járványok stb.) De mit kellett volna tennie? Csak találgatni lehet: tovább gyilkolni – vagy itt tényleg egy rejtélyről van szó.

A második rejtély

Tehát egy "új" diskurzus körvonalazódik: a "demokratikus háború" a nacionalizmus (fasizmus) és az univerzalizmus (kommunizmus) konfrontációjába sodorta a világot. A polgárság ezzel ki is kerül az elemzés centrumából, s áldozatként vergődik tovább az 1989-es nagy győzelemig a két összekapcsolódó nagy "szenvedély", a két nagy illúzió között, megpróbálván mindvégig a racionalitás és a jogállam alapján maradni. De ha "a jogállamban a pénz a fegyver" (József A.), akkor a világháború is lefolytatható jogállami alapon. Ennek persze nagy ára van: a fasizmus és a kommunizmus – tudjuk meg Furet-től – a háború gyermekei. Ez valódi meglepetés, mert a kommunizmus és a fasizmus előtörténete egész egyszerűen zárójelbe kerül. Itt, a kelet-európai térségben jól ismerjük ezt a szindrómát: ha a történelem zavarja a koncepciót, akár el is tekinthetünk tőle. Tehát "a kommunizmus és a fasizmus ugyanabból a televényből nő ki", az olasz szocializmusból. Igy azután a háború is lekerül a napirendről mint döntő magyarázó elmélet, és szinte észrevétlenül a fasizmusért is a szocializmus lesz a "felelős", aminek egyetlen kézzel fogható bizonyítéka, hogy Mussolini mint szocialista kezdte pályafutását (mintha egykori szocialisták tucatjait nem lehetne megtalálni mondjuk a liberális eszmevilág képviselői között az I. világháború után). Végül is, ha Hitler ideológiai sületlenségeiből, propaganda-kifejezéseiből, például a nemzetiszocializmus fogalmából magyarázzuk a hitlerizmust, akkor persze a náci fasizmus is mindjárt átkerülhet a kommunizmus-szocializmus összevont történetébe, sőt, mindebből még valami titkos szövetség is kikerekedhet egy kis fantáziával.

Furet a kommunizmus és a fasizmus közös ideológiai származását nagyon komolyan veszi, olyannyira, hogy a kommunizmus keletkezéstörténetével kapcsolatosan a "zavaró" tényeket, sőt, a polgári történettudomány eredményeit is félreteszi. Számára "a bolsevizmus és a fasizmus cinkosságának legnagyobb titka mégis az, hogy egy közös ellenfelük van …a parlamentáris demokrácia", s ennek tükrében minden különbség lényegtelenné foszlik, még az is, hogy az egyik eredetileg is egy rasszista diktatúrában gondolkodott, míg a másik, a kommün, "a társult egyének közösségében" fogant. Természetesen Furet tisztán látja a filozófiai és tradicionális különbséget a fasizmus és a kommunizmus között, de mindkét táborban a demokrácia elutasítása azonos a "radikalizmus" fokában. A demokratikus beszédmódban e "szublimált" radikalizmus érdektelen apróság. Furet a "leninista beszédmód titkát" úgy fejti meg, hogy Lenin műveit nem is vizsgálja. Mert mit kezdjünk például Lenin olyan elméleti írásaival és politikai dokumentumaival, amelyek "a polgári civilizáció vívmányainak elsajátításáról" vagy a "munkásérdekeknek a szovjet államhatalommal szembeni védelméről" szólnak. Ezek lényegtelen mozzanatok, mert nem illeszkednek a terror nagy narratívájába.

Furet struktúrákban gondolkodik, ennélfogva a szokásos történeti források értéke lecsökken, Lenin 55 kötetének egyetlen sorára sem kell hivatkozni, mert a par excellence alapvetés adott: a polgári individualizmus tagadása a bűnbeesés igazi forrása, ez az alapvétek: "a fasizmus, akárcsak a leninizmus, immanenciába merevült". A furet-i fenomenológiában már csaknem eltűnik mindenfajta különbség a fajra vagy osztályra hivatkozó szellemi-politikai mozgalmak között, ha egyszer mindkettő totális diktatúrába torkollik. A kommunizmusnak még az sem számít igazi előnyének, hogy története utolsó negyedszázadában a "totalitariánus" jelleg meggyengül, mert minden, ami nem totalitariánus, az már a felbomlás, a bukás része, nem pedig a "kommunizmus" története. Magyarán: a "kommunizmus" minden formája és szakasza totalitariánus, ha pedig nem az, akkor már nem "kommunizmus".

Csak az alapvető diskurzust kell megtalálni. A diktátori akarat, a szenvedély megnyilatkozásaként felfogott történelem természetesen már tele van titkokkal, hiszen a szenvedély csak különleges úton-módon kifürkészhető jelenség. A megfejtés kulcsa azonban csak kevesek zsebében lapul. Furet igazi titka az, hogy a "kommunizmus" az orosz forradalom európai izolálódása után is aktív elem maradt a történelem színpadán: "a bolsevizmus kezdeti ideológiai sikere Európában kész titok, ez a titok pedig hasonlít valamelyest a másikhoz, amely ugyanebben a korszakban a fasiszta eszme fejlődését övezi. A két mozgalom ugyanis az akció-reakció viszonyában van". A nolte-i tézis bukkan itt föl, alig rejtett módon azt sugallja Furet, hogy a fasizmusért is a kommunizmus a felelős.

A furet-i narratívában felcserélődik ok és okozat. Ami furcsa, hogy a piacgazdaság őszinte ideológusa, Furet teljesen negligálja a gazdasági érdekeket a történelemben. Az ideológiák önfejlődése figyelhető meg, egyszerűen a nagy és rossz eszmék leszállnak a földre és megtestesülnek. Furet-nál kizárólag pártpolitikai érdekek és a diktátorok individuális politikai érdekei léteznek. Emlékezzünk csak arra, hogy milyen rejtélyesek maradtak a világháború kirobbanásának okai is. De Furet egész koncepciójának belső logikája kizárja a gazdasági mozgatókat, hisz akkor a fasizmust is összefüggésbe kellene hoznia a kapitalizmussal, amit viszont hosszú-hosszú oldalakon éppen cáfolni igyekszik. E téren Furet odáig jut, hogy még az általa igen nagyra tartott és tisztelt Hannah Arendt totalitarianizmus-könyvének bizonyos részeitől is kénytelen finoman elhatárolódni, mint "marxista hatásoktól" (Hilferding, Luxemburg stb.). Arendttel a valóságos baj az, hogy "kezdetben" a nácizmust a polgárság rovására írta, amennyiben a rasszizmust a tőke globalizációjával hozta összefüggésbe, "a polgárság vad terjeszkedési vágyához kötődő imperializmust" mindenekelőtt az európai fejleményekkel, a fasizmussal kapcsolta össze. Furet a tőke szerepét egyszerűen kidobja a fasizmus magyarázatából, mert különben fel kellene adnia a fasizmus és a kommunizmus "egyesítését" a totalitarianizmus zászlaja alatt. Nevezhetjük ezt szelektív történetfelfogásnak, amely önkényesen figyelmen kívül hagyja a fasiszta mozgalom és rendszer finanszírozásának egész problémakörét, a Kruppok és Siemensek mesés profitjait vagy a svájci bankárok máig ható nyereséges üzleteit, amelyek közvetlenül kapcsolódtak az elgázosított zsidók szájából kitépett aranyfogakkal való kereskedéshez.

A terror nem bolsevik találmány, még csak nem is a fasiszták találták ki. A modern terror, a modernitás extremitása (Hobsbawm), vagyis az emberek ipari szintű megsemmisítése, elgázosítása (Ypern) stb. a "demokratikus világháború" (Furet) terméke, vagyis "polgári" termék. De – mint hangsúlyoztuk – semmi nem áll távolabb Furet-tól, mint hogy a fasizmust a kapitalizmus sajátos megnyilatkozásaként szemlélje. Külön vitát folytat e tekintetben a Frankfurti Iskola tekintélyeivel, Horkheimerrel és Marcuséval. Előbbinek azt a szállóigévé nemesült tételét kifogásolja, mely szerint "Aki nem akar a kapitalizmusról beszélni, az ne beszéljen a fasizmusról". Marcuse ugyanezt a gondolatot más oldalról így fogalmazta meg 1967-ben: "A liberális állam átalakulása 'totálisan autoriter' állammá egy változatlan társadalmi rendre alapozva megy végbe. Ehhez a változatlan gazdasági alaphoz képest mondhatjuk azt, hogy a liberalizmus hozta létre – fejlődése egy fejlettebb stádiumának megvalósításaként – a totálisan autoriter államot…" Furet nemigen időz el e nézetek kritikájánál, pedig Marcuse ítélete túlságosan sommásnak tűnik, hanem "narratívát" vált. A fasizmust antikapitalista forradalomként ábrázolja, s ezzel megtakarítja a "rendszer-vitát". Ha a totalitarianizmus-elmélet funkciója az, hogy elméletileg megalapozza a fasizmus és a kommunizmus lényegi azonosságát, a formációelméleti kiindulópontból éppenséggel a fasizmus kapitalista eredete válik döntő momentummá. A Kruppok, a Siemensek, a Thyssenek és a többi ártatlan polgár, akiket a kommunizmus kérlelhetetlen polgárellenes antifasizmusa kergetett a fasizmus ölelő karjaiba, nem döntő szereplők ebben a Furet rendezte drámában. A francia történész nem von le a polgárságra nézve komoly következtetést abból a tényből, hogy a nácik 34 %-os választási eredményét végső soron a polgári pártok segítették át az ismert "többségi" pozícióba. Furet eufemisztikusan fogalmazva arról beszél, hogy a "Reichstag enged a megfélemlítésnek, és teljhatalommal ruházza fel Hitlert". A szegény polgárságot megint kényszerítik, most nem a kommunisták és az antifasiszták, hanem a Reichstag. Ezt a bűnt nem lehet sem a kommunisták, sem Sztálin, sem a szociáldemokraták, sem a liberális értelmiségiek rovására írni. Ez német ügy volt, a német történelem része, de más népek számára is szolgálhat tanulságul, hacsak nem "titkoljuk" el előlük egy historiográfiai varázslattal.

Ahogy az ún. német történész-vitában, a 80-as években egyes történészek – Noltéval szemben – megfogalmazták, nem jó dolog, ha egy történész a "reflektor-módszert" alkalmazza. Vagyis Nolte (és tegyük hozzá, Furet) úgy közelít a történelemhez, mintha az egy sötét barlang lenne, amelybe a napfényes felszínről egy lámpással bevilágítanak, és egyes, számukra érdekes tárgyaknál megállnak, elidőznek, jól megvilágítják azokat, más tényeken, jelenségeken, tárgyakon túllépnek mint érdekteleneken.

Furet nemigen gondolkodik el azon a tényen, hogy a kapitalizmus a világrendszer félperifériáján (Oroszország, a Balkán, éppenséggel a két világháború közötti Magyarország vagy Latin-Amerika) még a fasizmus és a "kommunizmus" felbukkanása előtt nem demokratikus politikai formában szilárdult meg. Függetlenül minden forradalmi szenvedélytől, II. Miklós orosz cár (őt sem szoktuk forradalmárnak tekinteni) kedvenc olvasmánya a Cion bölcseinek jegyzőkönyve volt. E tény interpretációja sem illeszkedik Furet értelmezésébe. Vagyis nem inkább az "elvadult orosz kapitalizmus" termékeként kellene tekintenünk a forradalmi fellendülést és annak részeként a bolsevizmust? A forradalom és a kommunisták mégiscsak e rendszer következményei. Amikor Furet azt írja, hogy "a német szociáldemokráciától mind a nemzeti, mind pedig a forradalmi beszédmód idegen", nem vet számot azzal, hogy ennek éppen a "kapitalizmusok" közötti eltérő fejlődés adja meg a talaját. S nem a véletlen eredménye az, hogy a bolsevikokkal ellentétben a német szociáldemokraták többsége támogatta a császárt és a kormányt a háború lefolytatásában – hozzájárulva ezzel ahhoz, hogy a forradalom epicentruma a kommunisták vezetése alatt Oroszországba tevődjön át. A bolsevikok tévesen úgy vélték, hogy a kapitalizmusnak az a "könnyed" összeomlása, amelyet Oroszországban tapasztaltak, a centrum-országokban, mindenekelőtt Németországban is gyors és radikális lesz.

Furet olyan racionalitásokkal ruházza fel a "kommunista ideológiát", amelyekkel az egyáltalán nem rendelkezett. Sok történésszel egyetemben Furet sem veszi számításba, hogy az egyetemes, illetve ennek függvényeként az oroszországi történelem alapvető folyamatai sohasem abba az irányba mozdultak el, amelyeket a "kommunista ideológia" megjövendölt vagy ezen ideológia hívei megterveztek. Az összeesküvés-elméletek sem a bolsevizmusra, sem a fasizmusra nem alkalmazhatók. A bolsevikok sohasem számoltak 1920 előtt az orosz forradalom végzetes izolálódásával, senki sem tervezte meg előre a hadikommunizmust, a NEP-et, vagy éppenséggel a "sztálini áttörést". A dokumentumok tükrében egyértelmű, hogy Sztálin még 1926-ban sem gondolt az erőltetett iparosítás gyors beindítására. Sőt, ebből a szempontból igen tanulságosak Molotovhoz írt személyes levelei, amelyeket Furet egyébként forrásai között meg sem említ. Az utólagos érdekracionalizálás tehát nem fogadható el, bele kell nyugodnunk: sem a szovjet, sem a világtörténelem nem Lenin és Sztálin intencióinak realizálódása. Az ősgonosz logikája alapján a fasizmus sem elemezhető. A szenvedélyektől vissza kell térnünk a kevésbé romantikus valósághoz, a fasizmus nagyon is "profit szagú" természetéhez. Jobb híján. Vagyis a titok megoldása az, hogy a fasizmust mégsem forradalomként, hanem "preventív ellenforradalomként" érdemes értelmezni. Nem elegendő a politikai hatalom struktúrájának vizsgálata csupán, hanem számításba kell venni a tőkés tulajdonviszonyok, a tőkés termelés alapstruktúrájának fasizmus általi megőrzését is. A polgári érdek itt bukkan föl a felszínre. A fasizmus azonban nemcsak a "kommunizmus", a szociáldemokrácia, hanem a polgári demokrácia lerombolását is jelentette, amit a kommunisták Nyugat-Európában a háború éveiben éppenséggel megvédelmeztek. Éppen Furet hazájában a kommunisták álltak az ellenállási mozgalom élén.

A harmadik rejtély

Furet nem tulajdonít különösebb jelentőséget annak a ténynek, hogy a sztálini rendszerváltás mind a politikai hatalom szerkezetében, mind a tulajdonviszonyok struktúrájában alapvető változtatásokat idézett elő (gondoljunk az állami tulajdon teljessé tételére, a társadalmi szervezetek államosítására, a pártellenzék száműzésére stb.). Ez esetben a Lenin-korszak és a Sztálin-korszak nem különül el, Furet itt egyenes vonalú fejlődést tételez fel, aminek ellentmond az utóbbi évtizedek történetírásának alapvető trendje (Carr, Cohen, Deutscher, Davies, Fitzpatrick, Tucker vagy az oroszok, Buldakov, Hlevnyuk, Loginov, Tyutyukin stb.). Furet könyvének historiográfiai bázisát Conquest vagy Pipes, Nyekrics vagy Heller, vagyis a 70-es évek szovjet emigráns irodalmának képviselői alkotják, ami tisztán szakmai szempontból egy ilyen kitűnő történész esetében, mint Furet, több, mint problematikus. Úgy tűnik, az ideológus elnyomja Furet-ben a történészt. Ez az oka annak, hogy Furet számos ellentmondásba keveredik önmagával. A nácizmus felemelkedésének és nemzetközi pozíciója megszilárdulásának okát egyfelől – igen helyesen – abban látja, hogy a Nyugat a 30-as évek közepén, második felében nem tud dönteni Sztálin és Hitler között, aminek legpregnánsabb bizonyítéka a Müncheni Egyezmény, vagyis a hírhedett kísérlet arra, hogy a nyugati demokráciák Hitlert megbékítsék. Ám ez egyszerűen csak a "hiba" kategóriájába kerül Furet-nál. Míg ennek következményét, Sztálin 1939-40-es "flörtjét" Hitlerrel, fontos bizonyítékul használja arra, hogy a "kommunizmus" és a fasizmus történetét továbbra is "egységben" szemlélje. A másik, már említett közhelyes igazság, amelyet Furet nem akart (?) a "helyére tenni", hogy a Vörös Hadsereg mentette meg a náciktól az európai polgári rendszereket. (Sőt, a nyugati polgári demokráciák jóléti vívmányai a tőke részéről a munkának tett olyan engedmények, amelyek jelentős mértékben a szovjet kihívásra adott válaszok voltak – e problémán maga Furet is elidőzött.) Ehelyett Furet igen sajnálatosan lehorgonyoz annál a megfejthetetlen és végső soron érdektelen "rejtélynél", hogy vajon Sztálin a nyugati demokráciát vagy a fasizmust gyűlölte-e jobban. (Mindenesetre az előbbivel kötött szövetséget az utóbbi ellen.) Ha az érdek fogalmát a szenvedély fogalmával váltjuk fel, akkor persze a vezér történelmi szerepe tényleg akkora lesz, amekkorává ő maga, illetve propaganda-stábja felnövelte. Meghatározott szempontból a szenvedély lényegében az érdek érzelmi kitörése csupán. Az a körülmény viszont, hogy az emberek rosszul vagy egyáltalán nem ismerik fel érdekeiket, már egy egészen más történeti és filozófiai problematika, amelynek "megoldásával" adós maradt tulajdonképpen az egész XX. századi társadalomtudomány.

Francois Furet Egy illúzió múltja. Esszé a 20. század kommunista ideológiájáról. Budapest, Európa Könyvkiadó, 2000