A rasszizmus és az idegengyűlölet a kilencvenes évek egyik új tendenciájának tűnik Nyugat-Európában. Sok EU-tagországban látványosan megerősödtek az idegengyűlölő, rasszista politikusok, mozgalmak és pártok. Reflektorfénybe került a vélt vagy valós bevándorló, aki fenyegeti az uniós országokban elért jóléti színvonalat.

Hogy miért erősödött fel az idegenellenes trend? Egyrészt azért, mert a felbomló keleti blokk irányából az EU-országok szakértői nagyarányú bevándorlást anticipáltak és erre számítanak az EU-hoz várhatóan csatlakozó országok felől is. Másrészt az EU egységes határőrizeti rendszerének kialakítása az előbbi tényezőtől függetlenül is felhevítette a migráció körüli indulatokat, rendszeresen szóhoz juttatva a különféle idegengyűlölő irányzatokat.

Egy ilyen időszakban különösen nehéz a tisztánlátás, hiszen a köznapi dialógusokban összekeverednek a migrációval összefüggő különféle félelmek, feltételezések és a valóságos tapasztalatok. Ezért tekinthetjük különösen hasznosnak Teresa Hayter új könyvét, amely a fejlett országok által alkalmazott bevándorlási korlátozásokról szól. Tulajdonképpen egy ezek megszüntetését követelő, súlyos tárgyi bizonyítékokat felvonultató röpirattal van dolgunk. A szerző nemcsak közgazdasági és társadalompolitikai szakíró, hanem az antirasszista kampányok egyik vezető aktivistája évtizedek óta, aki maga is részt vett a legjelentősebb menekültközpont, Campsfield bezárását követelő kampányokban.

A könyvben Hayter nyomon követi a bevándorlási korlátozások szigorításának folyamatát, kezdve onnan, hogy azokat egyáltalán bevezették Nagy-Britanniában és más országokban. Az elemzés középpontjában a második világháború utáni korszak bevándorlási korlátai állnak, különösképpen azok, amelyek a volt gyarmati országokból és a Kelet-Európából eredő bevándorlást voltak hivatva megfékezni. Hayter bemutatja e korlátozások hatásait a menekültek helyzetére, és kitér azokra a kezdeményezésekre, amelyek által az európai országok igyekeztek összehangolni határellenőrzési gyakorlatukat az utóbbi évtizedekben, az “Európa-erőd” építése során.

Hayter arról igyekszik meggyőzni olvasóit – valószínűleg sikeresen –, hogy a bevándorlási korlátozások mind nagyobb szenvedést okoznak a bevándorlóknak, sőt, általában az emberi jogok megsértésével járnak, hozzájárulnak a rasszizmus legitimálásához, mi több, maguk is rasszisták. E nem túl meglepő téziseken túlmenően azonban kevésbé evidens következtetésekhez jutunk el. A szerző azt állítja, hogy a migráció nem fenyegeti a munkahelyeket és a munkakörülményeket, sem pedig az európai jóléti államot. Épp ellenkezőleg, annak lehetőségét hordozza, hogy az egész világon javulhasson az emberek életszínvonala. Ennek belátásához tudni kell például azt, hogy a korlátozások pénzügyi és humán költsége igen nagy, számszerű (mennyiségi) hatásuk azonban a feltételezettnél jóval kisebb.

Érveinek alátámasztására Hayter döntően a kilencvenes évek első felének Angliájából hoz fel tényeket, adatokat. Ez az empirikus anyag betekintést nyújt a fogvatartás, az eseti elbírálás körülményeibe, szól a kedvezmények megtagadásáról. Összehasonlítja a brit kormányok politikáit a kontinentális Európa gyakorlatával. Amint az sejthető, a történetből kiderül, hogy a munkáspárti politikusok – más területekhez hasonlóan – a bevándorló-ellenességben is igyekeznek felvenni a versenyt a konzervatívokkal.

Teresa Hayter következtetése és politikai programja radikálisnak mondható: azt kezdeményezi, hogy az államok az emberek szabad mozgását ismerjék el univerzális emberi jogként. Ez idáig ugyanis a témával összefüggő jognyilatkozatok a szabad vándorlás jogát csak a lakóhely elhagyásának szabadságaként értelmezték, de nem engedték és nem követelték meg a szabad lakóhelyválasztás jogát, amennyiben a választott hely nem a költözni vágyó polgár hazájában van. A deklarált jog csak akkor válik valóssá – mondja Hayter –, ha kiterjed a letelepedésre, a lakóhely megválasztására is, országhatárra való tekintet nélkül.

Hogyan jut el Hayter ehhez a radikális, és valóban meghökkentően hangzó programhoz? Először is számba veszi mindazokat a visszásságokat, amelyek a jelenlegi gyakorlattal járnak. Részletesen szól arról, hogy a bevándorlás erős korlátozása sorozatban szüli a rasszista megnyilvánulásokat, a fehér- és színesbőrű határátlépők közötti megkülönböztetést, az utóbbiakkal szembeni módszeresen megalázó eljárások sokaságát. Megmutatja azt is, hogy sok esetben a brutális eljárásokra nem azért kerül sor, mert konkrétan annak elszenvedője követett el valami törvénybe ütközőt, hanem azért, hogy másokat elrettentsenek, eltántorítsanak a bevándorlás szándékától. Ez pedig elfogadhatatlan.

Ami pedig a bevándorlási politika ideológiai burkát illeti, Hayter keményen bírálja a képmutató megnyilvánulásokat. A nemzeti kultúrára és hasonló tényezőkre való hivatkozások ugyanis döntően a kiváltságok védelmezését szolgálják. A bevándorlók elleni diszkriminációban, az embertelen életkörülmények elől menekülők megalázásában sokszor azok az államok járnak élen, amelyeket többnyire egykori bevándorlók leszármazottjai lakják. Igen gyakran már egy generációnyi különbség is elég ahhoz, hogy a helybenlakás hiánya elég indok legyen a hátrányos megkülönböztetésre és a kirekesztésre.

Vajon nem indulna-e meg valamiféle kezelhetetlen népvándorlás, ha tényleg megnyílnának a határok? Hayter szerint a félelmek túlzottak: számos példát láttunk már arra, amikor adott bevándorlási kvótákat nem tudtak kitölteni különböző országokban. A vándorlás igénye tehát nem egyszerűen abból fakad, hogy valahová lehet menni, hanem inkább abból, hogy a megindulási zónában válnak tarthatatlanná a viszonyok.

A tisztánlátást nagyban megnehezíti, hogy a liberális ideológia, annak közgazdasági kliséi áthatják a köznapi politikai beszédet. Magától értetődőnek gondolják sokan, hogy az úgynevezett “négy szabadság” (az áruk, szolgáltatások, pénz és munkaerő szabad áramlása) természetes igénye az embereknek, s így mindezek biztosítását alapvető emberi jogként is kell kezelni. E kategóriákban azonban egészen különböző dolgok mosódnak össze. Amit a munkaerő szabad áramlásának neveznek, az rendszerint kényszerű áramlás, hiszen abból fakad, hogy a migránsok nem tudnak boldogulni addigi lakóhelyükön, kilátástalannak látják egzisztenciájukat még annak környékén is.

A határok tényleges megnyitása, a bevándorlási korlátozások embertelen gyakorlatának felszámolása szükségképpen egy másfajta fejlődési modellt kényszerítene ki a világgazdaság perifériáin, amelyhez természetesen másfajta kapcsolatrendszerre lenne szükség a centrum és a kevésbé fejlett régiók között.

Teresa Hayter: Open Borders: The Case Against Immigration Controls. London: Pluto Press, 2000.

U2

Bono, a U2 együttes tagja régi jeles támogatója a Jubileum 2000 nevű nemzetközi civil szervezetnek. Körbeutazta a világot a szervezet által folytatott kampány elősegítése érdekében, mióta nyilvánosan is bejelentette támogatását 1999 januárjában. Ezrekhez csatlakozott az 1999 júniusában, Kölnben tartott G7 csúcstalálkozó alkalmával kialakított élőláncban, továbbá személyes látogatásokat tett, hogy fejlődő országok adósságainak elengedéséről tárgyaljon Clinton elnökkel és Tony Blair miniszterelnökkel. Ez év júniusában e-maileket küldött szét, melyekben felhívta rajongóit, hogy e-mailezzenek közvetlenül a G7 vezetőinek, és szólítsák fel őket cselekvésre Okinawában.

Bono nemrég azt nyilatkozta a rádióhallgatóknak, hogy a "Beautiful Day" című új kislemezét a Jubileum 2000-ben végzett munkája inspirálta. A Rádió 1-nek interjút adván a kislemezről, amely az 1997-ben megjelent "Pop" című album után most következő új U2 albumban szerepel, a banda énekese a következőket mondta: "Tűz van ebben a zenében – boldoggá tesz, hogy kihoztam valamit a jubileumos emberekkel való munkámból – és a jogos düh, nevezzük annak, amiből nagyszerű rock and roll-t lehetett csinálni."

Majd így folytatta: "Benne van a levegőben, hogy valami történik, és ez szerintem ebből fakad." A U2 rajongói láthatják őt és zenekarát felvétel közben a U2 honlapján: www.u2.com – amely egyelőre nem igazán forgalmas. A honlapon található egyik kijelentésben a zenekar a következőket mondja: "A következő hetekben, az információs társadalomnak köszönhetően, a rajongók világszerte láthatják, hogy végzi el a U2 az utolsó simításokat az új albumán."

Bono hozzáteszi: "Bárki letöltheti vagy feltárcsázhat egy zeneszámot, de van abban valami varázslat, hogy három zenész és egy diszlexiás összejön és játszik egy szobában."

Radiohead

Thom Yorke, a Radiohead tagja zenekara honlapját használja arra, hogy nyilvánosságra hozza legkeserűbb támadását a nyugati politikusok ellen, akik képtelenek megoldani a Harmadik Világ adósságának kérdését.

A G8 vezetők (a világ leghatalmasabb országainak vezetői) a 2000. július 23-án Okinawában tartott csúcsértekezleten visszatáncoltak az adósság elengedésétől. Ellenük intézett támadásában Yorke dühöngött: "Hogy fogsz tudni aludni…? Mit fogsz mondani a gyerekeidnek?"

Éles kirohanást intézett azon döntésük ellen is, miszerint az adósságcsökkentésnél fontosabb a Harmadik Világ technológiai felzárkóztatása. Honlapján egy égő laptop látható a következő szavakkal: "Ez semmit nem ér, míg el nem engeded az adósságot." A kép egy a Jubileum 2000 aktivisták által az okinawai csúcson szervezett tüntetésről származik.

Yorke felháborodott üzenete a kép alatt a következő: "Nem tudod megenni a ^*** web-et. Ez a szabad piac egy gyilkos. Csak magadat okolhatod, és te tudod ezt. Milyen jövőt vársz? Gondolod, hogy elsétálhatsz tiszta kézzel, fehér kesztyűben? Gondolod, hogy megszűnik a baj? Hogy fogsz tudni aludni? Mikor a dolgok rosszra fordulnak, hogy fogod kimagyarázni magad? Mit mondasz a gyerekeidnek?"

Yorke az egyik legélesebb hangú a zenei csillagok között abban az erőfeszítésben, hogy a nyugati vezetők oldják meg az adósságválságot. Gyakran rámutatott, hogy bár sok adósságot fizettek vissza, a magas kamatlábak akadályozzák a világ néhány legszegényebb országát a fejlődésben.

E hó elején csatlakozott a U2-tag Bono-hoz, Ewan McGregorhoz, Ali G-hez és több más hírességhez. Együttesen felhívást intéztek a lakossághoz, hogy küldjenek e-maileket a vezetőknek, melyekben kérik őket, hogy a G8 csúcstalálkozón ne csak a retorika szintjén, hanem ténylegesen is tegyenek valamit az adósság eltörlése érdekében.

Insurge

Sok olyan zenekar van, amelyek radikálisak és dühösek a korai albumukban, aztán elpuhulnak. Az Insurge nem tartozik közéjük, még az új albumuk címe (Globalizáció) is összhangban van azzal, hogy ők igenis folytatják és még mindig dühösek.

"Mi elutasítottuk "zenének és politikának ezt a fajta nem összekeverését" – mondta Chris Dubrow, a zenekar énekese a Green Left Weekly című lapnak egy nappal azután, hogy a Sydney-i Excelsior szállodában lezajlott lemezük bemutatója. "Egyébként is csak duma az egész. A mainstream nagyon is politikai, azt közli, hogy az élet csak a fogyasztásról szól. Tenni akartunk valamit ez ellen."

Az új album határozottan jó. Hadakozó és szenvedélyes, darabokra szaggatja az intézményeket, akármilyen formában jelennek is meg: az olimpiát ("Sydney 2000 Toxic Sludge"), a fosszilis tüzelőanyagokat ("Talk of the Sun"), a "szabad kereskedelmet" ("Winners"), a politikusokat ("Power") és a közgazdászokat ("Economist King").

"A globalizáció témájára egy-két éve álltunk rá, amikor a fogalom még nem volt olyan közismert" – mondja Dubrow. "De utána következtek a Seattle-i és washingtoni tüntetések és az egész világ elkezdett beszélni róla. Mi azt akartuk mondani, hogy a globalizáció, a technológiai és telekommunikációs forradalom kikerülte a harmadik világot, az egész csak CNN-hatás volt. A média kikerülte az igazi témákat, és amit mi kapunk, az a hollywood-i verzió."

Nyilvánvaló, hogy a zenekar foglalkozik a Harmadik Világ sorsával: az album egyik legfeltűnőbb kislemezében található a következő: "Szóval úgy gondolod, hogy 300 dollárt ér egy élet a Harmadik Világban/ meg fogunk téged alázni, széttaposunk/ Boldog Születésnapot Union Carbide".

Dubrow szerint szándékosan foglalkoznak ilyen ügyekkel. "A széles értelemben vett baloldal érdeklődése helyi és országos témákra összpontosul. Amit mi mondunk, az az, hogy a globális rendszert kell tekinteni. A legkirívóbb bűntettek a harmadik világban vannak: Nyugat-Pápuában, a Fülöp-szigeteken, bányatársaságok és hasonlók körében."

Nyilvánvaló az elhivatottságuk az aktivisták bátorítására. Az albumon megtalálható például a himnusz a direkt környezetvédelmi cselekvéshez, "Lock On" ("kapcsolj rá, az akaratod erős / kapcsolj rá, nem lehet nem megtenni/kapcsolj rá, olyan jól szórakozunk/kapcsolj rá"). Az érdem nemcsak a zenei kollaboránsoké és a barátoké, de Noam Chomsky-é, a Reclaim the Streets-é és "a srácé, aki mindenhova felírja, hogy 'fogd be és vásárolj'". Az album megtalálható öt tőkeellenes aktivista csoport honlapja is.

Dubrow azt mondja, hogy az új album feltöltötte energiával a zenekart. A Globalizáció, az első album, amit a zenekar három éve készített, egy nem várt csoda. "Mind úgy gondoltuk, hogy az ötletek majd csak összejönnek, de nem. Eredetiek és progresszívek akartunk lenni, viszont nem tudtunk igazán nekünk tetsző dolgokat írni".

Néhány újabb tag, a dalszerzés új, közös megközelítése és egy kis politikai inspiráció-többlet, úgy tűnik, megtette a hatását. A hangnem kemény, hangos és gyors, de van benne egy kis innovatív keverés és programozás, ami modern és csiszolt hangzást ad. Sean Burnett és Daryl Sims, a két ütőhangszeres, jól játszanak együtt, kitűnő hatást produkálnak.

(Fordította: Orbán Gábor)

Magától értetődő, hogy a külső eladósodás, illetőleg az ennek nyomán egy-egy eladósodott országra kényszerített megszorító gazdaságpolitika ártalmas az érintett ország gazdaságára és társadalmára nézve. Különösen akkor van ez így, ha kevésbé fejlett, a világgazdaság perifériáján elhelyezkedő országról van szó. Kevésbé nyilvánvaló, hogy az elmaradott országok adósságválsága visszahat a világrendszer centrumára. Ezeket a visszacsatolásokat tárta fel a Susan George vezette kutatócsoport az amszterdami Transznacionális Intézet égisze alatt. Az adósságválság negatív visszacsatolásaiból hat tényező emelhető ki.

1. Környezetkárosítás. Az eladósodott, exportorientációra kényszerített fejlődő országok gyakran kénytelenek természeti kincseiket olcsón kiárusítani a világpiacon. Ezek között sok ország esetében szerepel a fa. Az erdőirtást azonban – Brazíliában és másutt – elsősorban az gyorsítja fel, hogy az élelmiszert más módon beszerezni képtelen (vásárlóerővel a megszorítások miatt nem rendelkező) lakosság ily módon próbál termőföldhöz jutni, ahol önellátó módon termelheti meg a létszükségleteit kielégítő javakat. Mindezek a folyamatok aláássák a Föld oxigénháztartását, erősítik az ún. üvegházhatást.

2. Kábítószer-kereskedelem. Nem véletlen egybeesés, hogy Peruban, Kolumbiában és Bolíviában a nyolcvanas években, vagyis az adósságválság évtizedében futott fel a kábítószer-termelés. A pénzügyileg ingatag és kiszolgáltatott országok számára gyakorlatilag nem maradt legális megoldás az adósságtörlesztés és az állami kiadások fedezésére, ezért az illegálisnak tekintett kábítószer-üzlet felé fordultak – kiszolgálva az Egyesült Államok és Nyugat-Európa illegális keresletét. A nyolcvanas évek végén az Egyesült Államok "háborút" indított a latin-amerikai kábítószer-üzlet ellen, ám ez hiábavalónak bizonyult, hiszen nem érintette az alapvető problémát: az Andok országainak gazdasági és pénzügyi helyzetét.

3. Adóteher. Az északi országok adófizetői a kezdetektől fogva finanszírozták a hitelező nagybankok biztonsági tartalékait, még akkor is, ha ennek nem mindig voltak tudatában. Az Egyesült Államok, Japán és Nyugat-Európa adófizetőinek az 1982 utáni tíz év során kb. 50 milliárd dollárjukba került a magánbankok közvetlen támogatása, több mint 30 milliárd dollárba az IMF és a Világbank feltőkésítése, és évi 8-10 milliárd dollárba a tőkemenekítésből fakadó veszteségek fedezése. Eközben a magánbankok így vagy úgy mégis behajtották az adósságszolgálat nagy részét, vagyis az adófizetők támogatására végső soron nem lett volna szükség.

4. Piac- és munkahelyvesztés. Az importvisszafogásra kényszerített, vagy kifejezetten fizetőképtelenné vált fejlődő országok adósságválsága közvetve a kereslet csökkenését okozta az OECD-országok gazdaságai számára. Az exporttöbblet elérésére és fenntartására ösztönzött fejlődő gazdaságok visszafogták vásárlásaikat a számukra megdrágult fejlett világban, hozzájárulva ezzel az ipari munkahelyek millióinak megszűnéséhez. Eközben kénytelenek voltak keresletet támasztani például a különféle pénzügyi szolgáltatások iránt, amelyek keretében különféle tanácsadó cégek a privatizáció módozataiba avatták be őket.

5. Bevándorlás. A nyolcvanas évek adósságválsága csak súlyosbította azt a migrációs nyomást, amelyet az általános fejlesztési politika kudarca okozott. A megelőző időszakban (az ötvenes-hatvanas években) a falusi emberek nagy számban vándoroltak a városokba a fejlődő, újonnan iparosodó országokban. Ezeket az iparokat értékelte le és részben számolta fel az adósságválság "kezelésére" kidolgozott restriktív politika. Mivel az OECD-országokból érkező élelmiszer-dömping leküzdhetetlen versenyt támaszt a helyi agrá­riummal szemben, az képtelen felvenni a városokban fölöslegessé váló munkaerőt, amely ily módon a fejlettebb – akár illegális munkával kecsegtető – Észak-Amerikába és Nyugat-Európába igyekszik vándorolni.

6. Konfliktusok és háborúk. A háborúk elkerülhetetlenül eladósodással járnak, ám az ok-okozati viszony fennáll fordított irányban is. A XX. század legutolsó időszakának számos háborúja vezethető vissza olyan konfliktusokra, amelyeket az eladósodás, illetve annak kezelhetetlensége gerjesztett. Az adósságválság, valamint a velejáró fizetési nehézségek gyakran sodorták hazárd és agresszív kalandokba az egyes országok vezetőit, akik nemritkán erőszakkal fojtották el a megszorító politika elleni tiltakozó mozgalmakat. Az eladósodás így az egyik fő forrása volt a korszak polgárháborús konfliktusainak, illetőleg a nemzetközi terrorizmusnak is. Végső soron az ilyen konfliktusok nemcsak a közvetlenül érintett társadalmakra nézve tragikusak; a stabilitás helyreállítása rendszerint költségeket ró a világrendszer domináns országaira, azok adófizetőire is.

A mexikói zapatisták vezére szerint a globalizációt két forradalom, a technológiai és az informatikai forradalom hozta létre, és a pénzvilág irányítja. A technológia és az informatika (plusz még a finánctőke) közös erővel megszüntette a távolságokat és eltörölte a határokat. A hatalommal (a globalizációval és a neoliberalizmussal) szembeni társadalmi ellenállási mozgalmak előtt még hosszú út áll. Nemcsak addig, míg elérik céljukat, hanem amíg megszilárdítják álláspontjukat mint működő alternatívát a globalizációval szemben.

"Oximoronon olyan jelzőt értünk, amely értelmileg,

látszólag ellentétben áll azzal a szóval, amelyhez

kapcsolódik. Így például, a gnosztikusok sötét

fényről beszélnek, az alkimisták fekete napról."

(Jorge Luis Borges)

Figyelem! Ha nem olvasta a mottót, jobb, ha most megteszi, különben nem fog semmit érteni!

Megcáfolhatatlan tény: a globalizáció létezik. Ez most nem ítélet, pusztán tényként említem. De mivel oximoronról beszéltünk, jeleznünk kell, hogy széttagolt globalizációról van szó.

A globalizációt két forradalom, a technológiai és az informatikai forradalom hozta létre, s a pénzvilág irányítja. A technológia és az informatika (plusz még a finánctőke) közös erővel megszüntette a távolságokat és eltörölte a határokat. Ma már a világ bármely pontjáról, bármely pillanatban szerezhetünk információkat. A pénznek megvan az az adottsága, hogy mindenütt jelen van: szédületes sebességgel jön s megy, mintha mindenhol egyszerre létezne. És ezáltal a világ új arculatot ölt, óriáspiaccá válik.

A globalizáció ellenére, vagy éppen miatta, a bolygó messze nem homogén. A világ egyfajta szigettenger, olyan puzzle, amelynek minden egyes darabja újabb részekre oszlik, és tulajdonképpen az egyetlen igazán globális dolog a heterogenitás.

Míg a technológia és az informatika egyesítette, a pénzhatalom megosztotta a földet, és fegyverként használta fel ehhez az előbbi kettőt. A globalizáció világháború: a negyedik¹ világháború, egy mechanizmus, a destrukció/elnéptelenítés, rekonstrukció/újjáépítés mechanizmusa, amely az egész világot hatalmába keríti. Egy új (ahogy Ignaco Ramonet írja: univerzális, állandó, közvetlen és immateriális) világrend felépítése céljából, a pénzhatalom eltörli a határokat. Ennek érdekében újfajta háborút indít, amely lerombolja a nemzetgazdaságot, a nemzetállam alapját. Ez utóbbi kihalófélben van. Helyén az egyesített piacok jelennek meg, vagy még inkább egy világméretű piac leányvállalatai, egyszóval a világpiac.

A következmény egy oximoron. Egyre kevesebb egyén rendelkezik a megtermelt javak egyre nagyobb hányadával, amelyet egyre nagyobb számú és egyre szegényebb dolgozó termel meg. Ahogy John Berger írja:¹ "Századunk szegénysége nem hasonlítható össze semelyik korábbiéval. A szegénység nem azért jelenik meg, mert valamiből kevesebb van, mint régebben, hanem mert a gazdagok kiváltságaik tömegét rákényszerítik a társadalom többi szereplőjére."² Néhány hatalmastól a bolygó semmit sem tagad meg, míg sokmillióan bolyonganak, és sehol nincs számukra hely. A szervezett bűnözés, a bírói és törvényhozói hatalom tartóoszlopa (törvényen kívüliek hozzák a törvényeket) és a világ "integrációja" megsokszorozza a határokat.

Korunk jellemzői a következők: a pénzhatalom felsőbbrendűsége, a technológia és informatika forradalma, háború, destrukció/elnéptelenítés és rekonstrukció/újjáépítés, támadás a nemzetállamok ellen, a hatalom és a politika újradefiniálása, az egyeduralkodóvá váló piac megjelenése, mely az élet minden egyéb területét maga alá gyűri, a gazdagság koncentrációja kevesek kezében, a szegénység proliferációja, a kizsákmányolás és a munkanélküliség eszkalálódása, milliók számkivetettsége, területi dezintegráció, bűnözők hatalomra jutása. Más szóval: széttagolt globalizáció.

Ami az értelmiséget illeti, fel kell tennünk a kérdést: ők is áldozatai-e a destrukció/elnéptelenítés és a rekonstrukció/újjáépítés mechanizmusának? Milyen szerepet kínál nekik a pénzhatalom? Hogyan használják fel a technológiai újításokat (vagy hogyan használja az fel őket)? Milyen pozíciót foglalnak el ebben a háborúban? Milyen kapcsolatuk van a nemzetállamokkal? Hogyan viszonyulnak az ily módon újradefiniált hatalomhoz és politikához? Mit gondolnak a globalizáció következményeiről? Tehát: hogyan illeszkednek bele a széttagolt globalizációba?

Cikkünk a bal- és jobboldali értelmiség között vitát kíván provokálni, tehát nem foglal állást az értelmiségre és hatalomra, illetve az értelmiségre és a változásokra vonatkozó eszmefuttatás során.

Nos. Üdv és tartsák kezüket a távirányítón! Pillanatokon belül kezdünk…

I. A "pay per view" globalizáció

Itt, az ezredfordulón, nem tudjuk, mit gondoljunk: a 2000. év vajon a huszadik, vagy a huszonegyedik századhoz tartozik-e? Úgy tűnik, ez igen jó táptalaja az oximoronnak. Azt mondjuk például, hogy ez most valami végének a kezdete, vagy valami kezdetének a vége. Olyan érzésünk van, mintha már minden megtörtént volna egyszer, mintha újra lejátszanánk egy régi filmet, más képekkel, más színészekkel, de ugyanazon forgatókönyv alapján. Mintha a globalizáció "modernizmusa" (vagy "posztmodernizmusa" – pontosítsa, ha tetszik, az, aki veszi erre a fáradságot -) oximoronba öltözött volna, és archaikus modernizmusként jelenne meg előttünk…

A világ nem négyszögletes, legalábbis így tanítják az iskolában. De a harmadik évezred küszöbén azt sem állíthatjuk többé, hogy gömbölyű. Nem tudom, milyen geometriai formával írható le a világ mostani alakja, de mivel a digitális kommunikáció korát éljük, talán egy gigantikus képernyőként kellene definiálni. Hozzátehetnénk: "tévéképernyő", bár én inkább "mozivászonnak" mondanám. Nemcsak azért, mert jobban kedvelem a mozit, hanem azért is (és főleg azért), mert olyan érzésem van, mintha egy film peregne előttünk, egy régi film, egy régi-modern film (már csak az oximoron kedvéért is).

Az egyik ilyen képernyőn különböző, puzzle-szerű képek egyidejű levetítését lehetne beprogramozni (ezt nevezik "picture in pictre"-nek). A globalizált világ miatt a bolygó mind a négy égtájáról érkeznek képek. De nem ám akármilyen képek! Nem mintha nem lenne elég hely a vásznon, hanem mert "valaki" szelektálja a képeket. Vagyis igaz, hogy olyan képernyő előtt ülünk, amelyen a világ különböző pontjairól egyszerre sokféle kép pereg, ám a világ egésze mégsincs jelen.

Most viszont nem kerülhetjük meg a kérdést: "Kinek a kezében van a programkezelő? "Ki irányítja a programkészítést?" Jó kérdés, de most nem válaszolhatunk rá, mert nem biztos, hogy sikerülne pontos választ adni, és különben sem ez a témánk.

Nem válthatunk csatornát, és nem mehetünk másik moziba, nézzünk meg inkább közelebbről néhány puzzle-képet a globalizáció óriásvásznán.

Nézzük például az amerikai kontinenset. A képernyő egyik sarkában megjelenik a Mexikói Autonóm Nemzeti Egyetem (UNAM) képe, amint éppen elfoglalja egy félkatonai csoport: a Szövetségi Rohamrendőrség. Ezek a szürke egyenruhás férfiak nem tanulni jöttek ide. Arrébb, háttérben a délkelet-mexikói hegyekkel, egy harckocsioszlop vonul át Chiapas bennszülött falun. Még arrébb a vásznon egy észak-amerikai rendőrt látunk, aki – nem titkolt erőszakkal – elfog egy fiatalembert, valahol Seattle-ben vagy Washingtonban.

Az Európát ábrázoló képen is a szürke szín dominál. Ausztriában Jörg Haider beszél pro-náci hevülettel. Olaszországban Silvio Berlusconi igazgatja a nyakkendőjét, Spanyolországban Felipe Gonzales Aznar kifestésével foglalatoskodik, Franciaországban Le Pen mosolyog. Ázsia, Afrika és Óceánia ugyanebben az unalmas szürke színben tűnik fel.

Hm… Mennyi szürke… Hm… Tiltakozhatunk… Elvégre színes műsort ígértek… Legalább hangosítsuk fel a tévét és próbáljuk megérteni, miről van szó…

II. Egy emlékezetes feledés

Az értelmiség – társadalmi realitás. Az emberi társadalom kezdetei óta így van ez. Csakhogy az értelmiségre vonatkozó régészeti adataink meglehetősen hiányosak. Ezért maradjunk inkább a jelenkornál; azt szeretnénk megvizsgálni, milyen szerepet tölt be a mai társadalomban.

"Az értelmiség kategóriája – írja Umberto Eco – igencsak tág fogalom, ez nyilvánvaló. Viszont sokkal pontosabban meghatározható az "értelmiségi szerep" fogalma. Az értelmiségi szerep abban áll, hogy kritikusan határozzuk meg azt, amiről azt tartjuk, magának az igazság fogalmának kielégítő megközelítése. Bárki továbbfejlesztheti ezt a meghatározást, még egy nem-értelmiségi is, aki tulajdon létén elgondolkodik és ennek valami módon kifejezést ad, ugyanakkor elárulója lehet, például az az író, aki az eseményekre érzelmileg reagál, s nem kényszeríti magára a kritikai gondolkodást."³ Az értelmiségi munka tehát kritikai és analitikus jellegű. Egy társadalmi jelenséggel szemben (hogy ennél a példánál maradjunk), az értelmiségi megvizsgálja a nyilvánvalót, az állítást és tagadását, megkeresi a kétértelműségeket, illetve mindazt, ami nem tekinthető sem egy, sem pedig egy másik ismert dolognak (bármennyire hasonló is ahhoz), majd felfedi (közli, leleplezi) azt, ami nem nyilvánvaló, sőt olykor éppen a nyilvánvaló ellentéte.

Norberto Bobbio azt mondja, "értelmiségiek mindazok, akiknek az üzenet-továbbadás az életük mindennapos és tudatosan választott elfoglaltsága, (…) sőt, hogy brutálisan fejezzük ki magunkat, legtöbbször ezzel keresik a kenyerüket." Érdemes megjegyeznünk az értelmiséginek, a kritikai analízis hivatásos művelőjének ezt a megközelítését.

Az is köztudott, hogy az értelmiségi nem feltétlenül gyakorolja értelmiségi szerepét. "Az értelmiségi szerephez szorosan hozzátartozik az anticipáció (annak előrelátása, hogy mi fog történni) vagy a visszatekintés (arra, ami történt), ritkán szól arról, ami éppen történőben van, egyszerűen ritmikai okok miatt, hiszen az események mindig sokkal gyorsabbak és sürgetőbbek, mint a róluk való reflexió."⁴

A kritikai analízis e hivatásos művelője a társadalomnak valamiféle szemtelen lelkiismerete. Non-konformista, szemben áll mindennel, a politikai és társadalmi erőkkel, az állammal, a kormánnyal, a médiával, a kultúrával, a vallással és minden egyébbel, amit csak a kedves olvasó óhajt. Valahányszor a társadalmi cselekvő azt mondja: "Ennyi pont elég!", az értelmiségi szkeptikusan ezt morogja: "Ez túl sok!", vagy ezt: "Ez túl kevés!"

Az értelmiségi kritizálja a mozdulatlanságot, és változást sürget, haladást. Ugyanakkor ő maga is beékelt része a számos irányból jövő támadásoktól át meg átjárt társadalomnak, amelyet megoszt a hatalmat birtoklók, és ezért a változásban ellenérdekeltek, valamint a változásért harcolók szembenálló tábora. "Az értelmiséginek, hogy ne váljon nevetségessé, meg kell értenie – írja Manuel Vázquez Montalbán –, hogy nincs semmiféle szellemi varázserővel felruházva, amely körül ott forog a történelemi igazság, hanem csupán olyan nyilvánvaló ismeretekkel rendelkezik, (…), amelyek vagy elindítják a világban rejlő igazságtalanságok utáni kutatás felé, vagy az általános konformizmus és tehetetlenség cinkosává teszik."⁵

Ez az a pont, ahol az értelmiségi választ az értelmiségi szerep és a többi társadalmi szereplő által felkínált szerep között. És ugyancsak itt jelenik meg a szembenállás (és a harc) a progresszív és a reakciós értelmiségi között. Egyik is, másik is folytatja kritikai elemző munkáját, ám míg a progresszív értelmiségi hajthatatlanul ostorozza a mozdulatlanságot, az állandóságot, a fennálló rendet és a homogenitást, a reakciós a változást, a mozgást, a lázadást és a heterogenitást támadja. A reakciós értelmiségi "megfeledkezik" értelmiségi szerepéről, lemond a kritikai gondolkodásról, és emlékezete beszűkül, tagadva múlt és jelen létezését. Kizárólag a jelent, az adott pillanatban létezőt tartja megragadhatónak, mi több, szentnek és sérthetetlennek.

Amikor "progresszív és reakciós értelmiség"-ről beszélünk, "bal- és jobboldali" értelmiségiekre gondolunk. Hozzá kell tennünk, hogy a baloldali értelmiség még a (társadalmi, ideológiai és politikai értelemben vett) baloldallal szemben is megőrzi értelmiségi szerepét, tehát kritikai gondolkodását, korunkban azonban kritikája alapvetően a fennálló hatalom, a pénzvilág nagyjai és azok kiszolgálói ellen irányul.

De hagyjuk most a baloldali, progresszív értelmiséget, és nézzük meg közelebbről a reakciós értelmiségieket, a jobboldaliakat.

III. Az intellektuális pragmatizmus

Kezdetben a jelentős jobboldali értelmiségiek haladóak voltak. Az igazi óriásokra gondolok, nem a törpékre. Octavio Paz, az utóbbi évek legnagyobb jobboldali entellektüelje Mexikóban ezt mondta: "Azok közül jöttem, akiket baloldali gondolkodóknak neveznek. Ez nagyon fontos volt fejlődésem szempontjából. Most nem is tudom, hol állok… Csak azt tudom, hogy velük állok párbeszédben, olykor vitában. A többiek számára nincs sok mondanivalóm."⁶ A Pazéhoz hasonló esetek mindennaposak a világ hatalmas mozivásznán.

A progresszív értelmiség tárggyá és célponttá válik a fennálló hatalom szemében. Megvásárolandó tárggyá és megsemmisítendő célponttá. Mindkét cél érdekében rengeteg eszközt mozgósítanak. A baloldali ennek az üldöző csábításnak a légkörében "születik meg". Van, aki ellenáll neki (legtöbbször egymagában, mert a szolidaritás nem különösebben jellemző a baloldali értelmiségre), mások azonban, abban a hitben, hogy a globalizáció "elkerülhetetlen", addig kutatnak az ötletkészletükben, míg végül találnak valami okot, amellyel igazolni lehet a hatalom legitimitását. Ekkor a rendszer felajánl nekik egy kényelmes karosszéket (hol támogatás, hol pozíció, hol díjak vagy kiváltságok formájában) a tegnap még oly ellenszenvesnek tartott Fejedelem jobbján.

Az "elkerülhetetlennek" van neve: "egyetlen üdvözítő gondolat" – amit mondjuk így definiálhatnánk: "Egy gazdasági csoport, elsősorban a nemzetközi tőke érdekeinek ideológiai és az egyetemesség igényével fellépő megfogalmazása,"⁷ s a következmény a pénz mindenütt jelenvalósága és mindenhatósága, a politikának a rendőrséggel való helyettesítése, a jelennek az egyetlen elképzelhető jövőként való értelmezése, a társadalmi egyenlőtlenségek racionalizálása, az emberi és természeti erőforrások végletes kizsákmányolásának igazolása, rasszizmus, intolerancia, háború.

Egy olyan világban, amelyet két új fogalom, a kommunikáció és a piac ír le a legpontosabban, a jobboldali értelmiség (és az ex-baloldali értelmiség) rájön arra, hogy a "modernség" nem más, mint annak az elvnek megfelelően cselekedni, amely így foglalható össze: Alkalmazkodj, vagy mondj le kiváltságaidról!

Nem fontos, hogy a jobboldali értelmiségi eredeti legyen, elég, ha az "egyetlen üdvözítő gondolatot" követi. Ennek forrása a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap, a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet, a Kereskedelmi Világszervezet, "amelyek működésükkel ideológiájuk szolgálatába állítják a kutatóközpontokat, az egyetemeket és az alapítványokat a föld legkülönbözőbb pontjain, s azok azután továbbfejlesztik és terjesztik ezt a boldogító ideológiát."⁸

Így teljesedik ki az az elit, amely "évek óta teljes egészében az «egyetlen üdvözítő gondolat» magasztalásának szenteli tevékenységét, amely valósággal zsarolja a kritikai gondolat híveit «modernitásra», «realitásra», «felelősségre» és az «észre» hivatkozva; amely azt állítja, a dolgok jelenlegi alakulása «szükségszerű»; amely az értelmiség kapitulációját jósolja, és homályos irracionalitással vádol mindenkit, aki nem hajlandó elfogadni «a mai társadalom természetes állapotát, azaz a piacot»".⁹

A reflexióról és a kritikai gondolkodásról lemondva, a jobboldali értelmiségiek par excellence pragmatikussá válnak, megtagadják értelmiségi szerepüket, s ugyanolyan reklámszövegeket visszhangoznak, mint amilyenek elárasztják a megosztott globalizáció megapiacát. Új "erényekkel" ékesítik fel magukat (az oxymoron is ilyen újdonság): behúzott farkú merészség és mélyenszántó banalitás. Csak úgy tocsognak a globalizált jelenről szóló "elemzésben" és a történelem iránti revizionizmusban. A fennálló hatalom és a pénz páncélozott üvegtornyai oltalmazzák őket. A jobboldali értelmiségre rendkívüli mértékben jellemző a nyájszellem, és emellett élvezi egyes médiumok és kormányok támogatását. A Fejedelem kegyeit nem könnyű kiérdemelni: le kell érte mondani a kritikai szellemről és az önkritikáról, s helyette egy új dogmának kell behódolni: a neoliberális teológiának.

A globalizáció a lehetséges világok legjobbikának hirdeti magát, mivel azonban konkrét példákat nem tud felsorolni emberiséget boldogító jótéteményei illusztrálására, kénytelen a neoliberális tanhoz és dogmához folyamodni. A neoliberális teológusok ezért leleplezik és üldözik az "eretnekeket", "a rossz követeit", vagyis a baloldali értelmiségieket. S erre a legalkalmasabb mód a "messianizmus" vádja. A "lejáratott messianizmus". Hogy tudniillik a baloldali értelmiségiek megkérdőjelezik a jelent, amelyben szabadság uralkodik, ahol mindenki maga döntheti el, mit vesz: létfontosságú árucikkeket, ideológiákat, vagy politikai programokat.

De a paradoxon nem ismer kegyelmet. Ha valakire jellemző a messianizmus, hát a jobboldali értelmiségre jellemző. "A Vegytiszta Neoliberális Értelmiségiek vagy Megtért Ex-marxisták Köre vagy a Trilaterál messianizmusra hajlik, amikor az egyetlen üdvözítő gondolatra, az egyetlen piacra és az elképzelhető legnyitottabb társadalmak gyönyörű tablója előtt parádézó történelemről készült végső fényképfelvételét követő villanásnál szalutáló egyetlen csendőrségre-rendőrségre épülő világ végzetszerűen elkerülhetetlen vízióját villantja fel."¹⁰

Az utolsó tabló. Vagy ha úgy tetszik, a megosztott globalizációról szóló film kulcsjelente.

IV: Tisztánlátó vakok

Régis Debrayt¹¹ szabadon idézve, a probléma nem az, miért vagy hogyan vált a globalizáció elkerülhetetlenné, hanem az, miért van, hogy mindenki, vagy majdnem mindenki egyetért annak elkerülhetetlenségét illetően. Az egyik lehetséges válasz: "Az elhitetés technológiája (…) Az információ hatalma… In-formálni annyit tesz, mint formát adni, formába önteni. Kon-formálni: konformitást biztosítani: Transz-formálni: megváltoztatni egy helyzetet."¹²

Ahogy a gazdaságot, ugyanúgy a kultúrát is globalizálják. És az információt is. Hogyan akadályozhatnánk meg, hogy a kommunikációs világcégek az egész világot beszőjék elektronikus hálójukkal? Ignacio Ramonet megállapítja: "Sem Ted Turner a CNN-től, sem Rupert Murdoch a News Corporation Limited-től, sem Bill Gates a Microsofttól, sem Jeffrey Vinik a Fidelity Investments-től, sem Larry Rong a China Trust and International Investment-től, sem Robert Allen az ATT-tól, sem Soros György, vagy a világ tizenkét új urának valamelyike, soha egyikük sem bocsátotta még általános szavazásra egyetlen tervét sem."¹³

A megosztott globalizáció világában a társadalmak mediatizált társadalmak. A médiumok hatalmas tükörként működnek, de nem azt mutatják fel, milyen is a társadalom, hanem, hogy milyennek kell lennie. A tautológiáktól és evidenciáktól hemzsegő mediatizált társadalom fukarul bánik az érvekkel és magyarázatokkal. Szerinte egy dolog bizonyításához elegendő annak kellő számú ismételgetése. És képeket ismételget, azokat a bizonyos szürke képeket a világméretű képernyőn. Régis Debray figyelmeztet: "A vizuális korszak egyenlete a következő: látható = valóságos = igaz. És kész is a bálványimádás (újradefiniált formája)."¹⁴ A jobboldali értelmiség tudja a leckét. Sőt, azt állítja ideológiája középpontjába.

Ki meri azt állítani, hogy a látható egyenlő az igazsággal? Hiszen csak a világképernyő filmes trükkjei peregnek előttünk! A világ és az egyetemes tudás bárki számára hozzáférhető egy televízió, vagy egy hordozható számítógép segítségével. Így igaz, csakhogy nem akármilyen világ ám, és nem akármilyen tudás! Régis Debray rámutat, hogy az információszerzés súlypontja átkerült az olvasott anyagról a látottra, az indirektről a direktre, a jelről a képre. A jobboldali értelmiség számára nyilvánvalóan előnyös (a baloldaliak számára pedig egyértelműen hátrányos) ez a helyzet.

Ha megvizsgáljuk az információs rendszer működését az Öbölháború alatt Franciaországban, tetten érhető a média hatalma: a konfliktus kezdetén a franciák 70%-a ellenezte a háborút, a végén pedig ugyanennyien egyetértettek vele. A média befolyására a franciaországi közvélemény 180 fokos fordulatot tett, a kormány pedig megkapta az áldást a háborúban való részvételéhez.

"Vizuális korban" élünk. Az információkat azonnaliságuk evidenciájában kínálják fogyasztásra. Ha pedig valós, amit mutatnak, akkor az az igazság, amit látunk. Nincs itt helye semmiféle kritikai reflexiónak, legfeljebb némi szerephez juthatnak a kommentátorok, akik "kiegészítik" a képek első olvasatát. A vizualitás célja nem a látvány, hanem az ismertetés. A világ egyszerű multimédia-műsorrá vált, olymértékben ismerhető meg, amilyen mértékben láthatóvá teszik. Látni annyit tesz: megérteni. A harmadik évezred küszöbén, "modern" világunk uralkodó filozófiai irányzata az abszolút idealizmus.

Mi következik ebből? Az új értelmiségi, ha legitimitásra törekszik, be kell töltse a neki szánt szerepet ebben a vizuális korszakban: elfogadni a közvetlen, direkt látványt, áttérni a jelről a képre és a reflexióról a tévékommentárra. Minden erőfeszítés nélkül legitimál egy önkényes, brutális, rasszista, intoleráns, emberiségellenes rendszert. A világ értelmiségi szerepének tárgya a média által felkínált világ: egy virtuális valóság. Amennyiben a globalizáció óriáspiacán a nemzetállamot vállalkozásként definiáljuk, a vezetőit a társaság ügyvezető igazgatóiként, a katonákat és rendőröket pedig a cég biztonsági őreiként, akkor a társadalmi kapcsolatok kizárólagos gazdája, jog szerint, a jobboldali értelmiség.

Más szóval, a globalizáció korában a jobboldali értelmiség "hamis lapokkal játszik": meghamisítja a kritikai elemzést és a reflexiót, lenyeli a neoliberális teológia békáját, "súg" a szerepéről megfeledkező kormánynak, a nyilvánvaló kommentátorává, katonák és rendőrök támogatójává szegődik, kénye-kedve szerint dönt, mi legyen "igaz" és mi "hamis"; a Herceg szócsöve és testőre lesz, s egy "új történelem" szószólója.

V. Az elmúlt jövő

"A könyvégetés és várépítés a fejedelmek feladata." – mondja Jorge Luis Borges. És hozzáteszi, hogy minden Fejedelem azt szeretné, ha az emberiség történelme az ő uralmával kezdődne. A széttagolt globalizáció korában nem szokás könyveket égetni (de várat építeni azért igen), inkább helyettesítik a könyveket. Így ahelyett, hogy eltörölné a globalizációt megelőző történelmet, a neoliberális Fejedelem megparancsolja szószólóinak, hogy írják át oly módon, hogy a jelen legyen minden idők megkoronázása.

A "történelem maszkmesterei", így nevezi őket Luis Hernández egyik, a mexikói jobboldali értelmiségiekkel polemizáló cikkében, amelyet a legutóbbi elnökválasztás kapcsán jelentetett meg.¹⁵ Túl ezen a definíción (amelyet a továbbiakban magyarázattal lát el), Hernández Navarro figyelmeztet: az új jobboldali értelmiség tűzerejét a mexikói baloldali értelmiség reprezentatív képviselői ellen fordítja.

Mexikóban a baloldali értelmiségiek jelentősen hatnak a közvéleményre. Zavarnak: ez a bűnük. Pontosabban: egyik bűnük. A másik az, hogy támogatják a zapatista harcot. "A zapatista lázadás új korszakot, a bennszülöttek mozgalmainak korszakát indította el, felszínre hozta a neoliberális globalizációval szembeni ellenállás aktivistáit."¹⁶ Nem vagyunk sem a legjobbak, sem pedig az egyetlenek: ott vannak az ecuadori vagy chilei bennszülöttek, a seattle-i és washingtoni tüntetők (és az ő jövendő követőik). Mi vagyunk az egyik olyan kép, amely változást hoz a széttagolt globalizáció óriásképernyőjén.

A Fejedelem meg is hozta óvintézkedését: "Támadjátok meg őket! Én biztosítom a fegyveres erőt és a médiát, ti meg az ötleteket." – szólt a parancs. Ezért aztán most a jobboldali értelmiség azzal foglalatoskodik, hogy a baloldaliakat befeketítse. És mivel a zapatisták ügye nemzetközi visszhangra talált, a jobboldali értelmiség át akarja maszkírozni történelmünket, újra akarja írni a Fejedelem ízlése szerint.

Octavio Paz tökéletesen teljesítette a feladatot. 1994 elején közzétett kijelentéseivel nyilvánosan megvádolta a haladó értelmiséget: "őket" tette felelőssé azért, hogy 1994 elején (és egyébként a modern Mexikó egész történelme során, csakhát a jobboldali értelmiség nem dicsekedhet túl jó memóriával) "az erőszak légköre" vált uralkodóvá. Néhány évvel később, halála előtt, Paz bűnbánatot gyakorolt és elismerte, hogy az egész rendszer válságban van, és hogy a dolgok elkerülhetetlenül így alakultak volna a zapatista lázadás nélkül is.¹⁷

Mi a globalizáció mega-képernyőjén látható szürke képek üzenete?

VI. A liberálfasiszta

Ezt a filmet már láttuk. Ha nem emlékezünk rá, az csak azért van, mert a történelem olyan árucikk, amely nem élvez állami támogatást a globalizáció piacán. A szürke képek jelentése talán ez: a fasizmus visszatér.

Paranoia? Umberto Eco Az örök fasizmus¹⁸ című írásában ad néhány kulcsot annak megértéséhez, hogy a fasizmus látens módon továbbél. Miután figyelmeztet arra, hogy a fasizmus nem más, mint egy zavaros totalitárius formáció, jellemzőit így határozza meg: az emberi tudás fejlődésének elutasítása, irracionalizmus, bizalmatlanság a kultúrával szemben, félelem a különbözőségtől, rasszizmus, individuális vagy társadalmi frusztráció, idegengyűlölet, arisztokratikus elitkultúra, machizmus, az egyéni feláldozása az ügy érdekében, minőségi populizmus terjesztése a televízióban, elszegényített nyelvezet (primitív lexika és mondatszerkezet).

És éppen ezeket az "értékeket" védelmezi a jobboldali értelmiség. "Talán bizony nem ugyanazokat a jól ismert ürügyeket emlegetik – a demokrácia kifáradása, a semmitől való viszolygás, a zűrzavar miatti tanácstalanság -, hogy legalizálják a történelem egy újabb "rendkívüli állapotát", amely, úgymond, szükségessé teszi a meggyőzés tekintélyelvű módszerének bevetését, egyesítendő a rendszer, a piac, a központosított elnyomás klienseivé és fogyasztóivá degradált egyéneket?"¹⁹

Nézzék csak az óriásképernyőt: ez a sok szürke a zűrzavarra adott válasz. A jobboldali értelmiség "rendet és törvényességet" követelő kórusa egy percre sem hallgat el. Európa ismét a fasizmus igájába dőlne? Borzalmas és távoli rémálom. A hatalmas vászon képei. Skinheadek agresszív csoportja egy utca sarkán. Németországban? Angliában? Vagy Hollandiában? "Ezek kisebbségi, ellenőrzésünk alatt tartott csoportok." – biztosit a kommentár. A fasizmus nem csak borotvált fejek és tetovált testek formájában jelentkezik. Tetten érhető a sötét jobboldal [droite sinistre] formájában is.

Amikor "sötét jobboldalt" említek, azt gondolhatják, ízetlen szójátékkal élek (latinul sinistra: baloldal) és megint egy oxymoront találtam ki. Engedjék meg, hogy felhívjam a figyelmüket: a Berlini Fal leomlása után az európai politikai szellem nagy sietve a centrum felé vette az irányt. Ami a hagyományos baloldalt illeti, ez nem meglepő. Csakhogy a szélsőjobb is ezt tette.²⁰ Ezek a pártok igyekeztek új image-t kialakítani maguknak, erőszakos és autoriter múltjukat elkendőzendő. És hanyatt homlok a neoliberális teológiára vetették magukat. Választási kampányuk során a közbiztonságot és a "bevándorlásban" rejlő veszélyeket emlegetik. Nem volt-e nagyon is hasonló a nemzeti szocializmus érvelése?

Az ilyenfajta magatartás mögött ott leselkedik a fasizmus, mint ahogy ott leselkedik a neoliberalizmustól el nem zárkózó baloldal mögött is. Az a bizonyos "harmadik út" nemcsak hogy végzetesnek bizonyult néhány helyen a baloldal számára, hanem olykor egyenesen az újfasizmus indítórakétájává válhat.

Talán túlzásnak tűnik, amit mondok, de azt gyanítom, ez a rengeteg szürke kép a memóriánkat hivatott eltompítani, megzavarni, és amnéziát akar kiváltani. Minden készen áll, hogy meglegyen a kenyér és só… és egy hely a Fejedelem jobbján. Mit számít, hogy az ingünk szürke és hogy a keblünkön melengetjük a kígyót?

A kígyótojás. Ha emlékezetem nem csal, ez egy Ingmar Bergman-film címe, amely a nácizmus működését írja le. S mit csinálunk mi ezalatt? Kivárjuk a film végét? Igen? Vagy mégsem? Egy pillanat! Lássuk csak, mit csinál a többi néző! Többen felálltak és csoportokba verődtek. Kitör a lárma. Egyesek tárgyakat hajigálnak a vászon felé és fütyülnek! És nézzék csak azokat ott! Ahelyett, hogy közelebb mennének a vászonhoz, az ellenkező irányba indulnak. A mozigépészt keresik. Úgy tűnik, megtalálták, mert nagyon egy irányba mutogatnak. Kik ezek és milyen jogon zavarják meg a vetítést? Egyikük transzparenst emel a magasba: "Mi, az állampolgárok felemeljük a szavunkat és átvesszük a kezdeményezést. Ugyanazzal az erővel és hévvel, amellyel jogainkat követeltük, most kötelességeink kötelező voltáért szállunk síkra."²¹ Kötelességeink kötelező volta? Ezt nem értjük. Csöndet! Valaki szót kér…

VII. A szkeptikus remény

A progresszív gondolkodók, a szkeptikus remény szószólóinak feladata igen nehéz. Megértették a dolgok működését, és most a nemesség kötelez, fel kell fedniük, be kell bizonyítaniuk, le kell leplezniük, közölniük kell másokkal. Hanem ehhez támadást kell indítaniuk a neoliberális teológia ellen, és a mögéje bújt média, bankok, nagyvállalatok, hadsereg és rendőrség ellen.

S mindezt a vizuális korszak kellős közepén. Van-e annál hátrányosabb helyzet, mint támadást indítani a kép hatalma ellen a szó mint egyedüli fegyver birtokában? De szkepszisük már hozzásegítette őket ahhoz, hogy elkerüljék a csapdát. Kritikai vizsgálataik során ugyanezen szkepszis segítségével rámutatnak a virtuális szépségek és valóságos nyomorúságok valódi mechanizmusára. Van hát remény?

Már az maga hatalmas kihívás, hogy a szó csupán kés és megafon. Hiszen a kép a korszak királynője. És a vizuális éra önkénye a szót a vásári komédia és bohózat világába száműzte. "A szóval vereségünknek és ellenállásunknak adunk hangot, mivel nincs más eszközünk, mert az emberek mindenképpen nyitottak a szóra, és mert lassanként mégiscsak ez alakítja ítéletünket, amelytől annyira tartanak a hatalom birtokosai; lassanként elmélyül, mint valami folyóágy, melyet a szó áramlatai vájnak a talajba. A szavak azonban csak akkor állnak össze áramlattá, ha teljesen hitelesek."²²

Hitelesség. Ez az a vonás, amellyel nem rendelkezik a jobboldali értelmiség, s amely annál inkább sajátja a baloldalnak. Szavuk sokakból eleinte meglepetést, azután nyugtalanságot vált ki. És ezt a nyugtalanságot nem szünteti meg a vizuális konformizmus. A hatalommal (a globalizációval és a neoliberalizmussal) szembeni társadalmi ellenállási mozgalmak előtt még hosszú út áll, és még csak nem is addig, míg elérik céljukat, hanem amíg megszilárdítják álláspontjukat mint működő alternatívát.

A progresszív értelmiségi Narcissus és Prometheus szellemeivel küzd. A tükörkép olykor rabul ejti, s ilyenkor kérlelhetetlenül beindul az a mechanizmus, amely a neoliberális óriáspiac regrutájává változtatja. Máskor összetöri a tükröt, és mögötte gyakran nem csupán a valóságot találja, hanem a többieket, akik nem olyanok, mint ő, de saját tükreiket már összetörték.

A realitás átalakítása nem lehet egyetlen cselekvő tevékenységének eredménye, bármilyen erős, okos, kreatív és látnoki legyen is az illető. Sem a politikai-társadalmi cselekvők, sem pedig az értelmiségiek nem képesek magukban véghez vinni ezt az átalakítást. Ez kollektív feladat. És nem csak a cselekvés tekintetében, hanem e realitás elemzése során is, csakúgy, mint ennek az átalakítási mozgalomnak a döntéshozatalai során.

Állítólag Michelangelo a Dávidot szigorú anyagkorlátozás idején, annak ellenére alkotta. "Azt a márványdarabot, amelyen Michelangelo dolgozott, korábban már valaki használta, és helyenként lyukak voltak rajta. A művészi géniusz éppen abban állt, hogy olyan figurát alkosson, amely e korlátok ellenére tökéletes. Ez magyarázza a szobor különleges testtartását."

Mi is hasonló helyzetben vagyunk. A világon, amelyet át akarunk alakítani már hagyott jó néhány nyomot a történelem: csupa lyuk. Kell, hogy legyen bennünk elég tehetség ahhoz, hogy megváltoztassuk és újjáteremtsük.

Nos, ennyi. Üdvözlet, és ne felejtsék el, hogy a gondolat is fegyver.

Kelt Mexikó délkeleti hegyei között.

U.I.: Nincs véletlenül valakinél egy kalapács?²³

Jegyzetek

¹ Ld. "La quatriéme guerre mondiale a commencé", Le Monde Diplomatique, 1997. augusztus

² John Berger: Cada vez que decimos adiós, Grasset, Paris, 2000.

³ Umberto Eco: Cinq questions de morale, Grasset, Paris, 2000.

⁴ Umberto Eco, id. mű.

⁵ Manuel Vázquez Montalbán: Panfleto desde et planetade los simios, Drakontos, Barcelone, 1995.

⁶ Braudio Peralt: El poeta en su tierra, Grijalbo, Mexico, 1998.

⁷ Ignacio Ramonet:Géopolitique du Chaos, Galilée, Paris, 1997.

⁸ Ignacio Ramonet: id. mű.

⁹ Uott.

¹⁰ Manuel Vázquez Montalbán: id. mű.

¹¹ Régis Debray: Croire, voir, faire, Odile Jacob, Paris, 1999.

¹² U.ott.

¹³ Ignacio Ramonet: Id. mű.

¹⁴ Régis Debray: Id. mű.

¹⁵ "Ojarasca", La Jornada, Mexico, 2000. április 20.

¹⁶ Yvon Le Bot: "Los indigenas contra el neoliberalismo", La Jornada, 2000. március 6.

¹⁷ Ld. Braulio Peralta: Id. mű.

¹⁸ Id. mű

¹⁹ Manuel Vsquez Montalbán: Id. mű.

²⁰ Ld. Emiliano Fruta: "La nueva derecha europea", vmint Hernán E. Moheno: "Más allá de la vieja iyquierda y la nueva derecha": Urbi et Orbi, ITAM, Mexikó, 2000. április.

²¹ José Saramango: "Discursos de Estocolmo", Alfoguara, Madrid,1998.

²² John Berger: Id. mű.

²³ John Berger: Id. mű.

A posztfasizmushoz nem kellenek rohamosztagok vagy diktátorok. Tökéletesen belesimul a felvilágosodás eszméitõl elforduló liberális demokráciába, amelyben az állampolgárság újra uralkodói kegy, ahelyett, hogy általános érvényű emberi jog volna. A posztfasizmus rettenetes történelmi elõdjével csak itt-ott mutat folytonosságot. A posztfasiszták nem teljes engedelmességrõl vagy faji tisztogatásról szoktak beszélni, hanem információs szupersztrádáról.

Elfogultságot kell bejelentenem.

A bajorországi (több értelemben is provinciális) kormányon kívül hazám, Magyarország kormánya a legerősebb külföldi támasza a haideri Ausztriának. A jobboldali kabinet más csibészségei mellett arra törekszik, hogy maga alá gyűrje a parlamentet, hátrányos helyzetbe kényszerítse a tőle eltérő politikai színezetű önkormányzatokat, s buzgón termeli és tukmálja mindenkire új keletű hivatalos ideológiáját, amelyhez jó néhány szélsőjobboldali lumpenértelmiségi, köztük nem egy neonáci szolgálatait is igénybe veszi. Összejátszik avval a sajnos parlamenti képviselettel rendelkező fasiszta párttal, amely kendőzetlenül és gonoszul antiszemita. A Miniszterelnöki Hivatal munkatársai finom holokausztrevíziót művelnek. A kormány fölügyelete alatt álló televízió romaellenes rasszizmusának ad hangot. Az ország legnépszerűbb labdarúgócsapatának szurkolói uniszónó rigmusokat skandálnak az Auschwitzba induló vonatról. (A klub elnöke miniszter, egyben pártelnök.)

A budapesti Közép-Európai Egyetem földszintjén kiállítás fogadja a belépőt a nagyjából egy évtizeddel ezelőtti kavargásról. Titokban készült videófölvétel is látható 1988-ból, rajta a jelenlegi magyar miniszterelnök a testével véd engem a kommunista rohamrendőrök gumibotjától. Ugyanez a személy tíz évvel később kommunista rendőrtábornokot tett meg belügyminiszterévé, aki a kormány második-harmadik legfőbb méltósága. Az egykori barátok és szövetségesek közötti politikai konfliktusok rendszerint elkeseredettek. Ez az eset sem kivétel. Aktív részese vagyok az induló magyarországi antifasiszta mozgalomnak, tömeggyűléseken és tüntetéseken tartok beszédeket. Ellenfeleink – ami személyüket illeti – túlontúl közel állnak hozzánk. Ezért nem tekinthetem magam pártatlan szemlélőnek.

A jelenség, amelyet posztfasizmusnak nevezek, nem korlátozódik kizárólag Közép-Európára. A legkevésbé sem. Németország, Ausztria, Magyarország persze különösen fontos, mindenkinek nyilvánvaló okokból. Az ismerős szólamok itt más visszhangot vernek. A minap láttam, hogy bontják az óbudai téglagyárat. Úgy hallom, a helyére kertvárosi luxus-lakóparkot építenek. Itt vártak sorukra a budapesti zsidók, mielőtt a transzportokat útnak indították valamelyik koncentrációs táborba. Ilyesformán akár Treblinkából is lehetne üdülőfalut csinálni. A világnak ezen a tájékán lehet, hogy nagyobb éberségre volna szükség, mint másutt, tekintve, hogy az ártatlanság – történelmi okok miatt – nem vélelmezhető.¹ A posztfasizmus tehát olyan politikák, gyakorlatok, rutinok és ideológiák sora, amelyeket mindenütt megtalálunk a mai világban, és amelyeknek Kelet-Európát kivéve nincs, vagy csekély közük van a náci örökséghez: nem totalitáriusok, csöppet sem forradalmiak, nem erőszakos tömegmozgalmak és irracionalista, voluntarista eszmerendszerek kinövései, s még tréfából sem játszadoznak az antikapitalizmus gondolatával.

Miért nevezhetjük mindezt fasizmusnak, még ha "poszt"-nak is?

A posztfasizmus könnyen megtalálja a maga szögletét a globális kapitalizmus új világában: nem borítja fel a választási demokrácia és a képviseleti kormányzat uralkodó alakváltozatait. Amit viszont ténylegesen tesz, azt a fasizmus mindenféle fajtájára, a totális rendszerek bukása után kialakuló változatára nézve is lényegesnek vélem, sans Führer, sans egypárti uralom, sans SA vagy SS. Nevezetesen a visszájára fordítja a fölvilágosodásnak a honpolgárságot és az emberi állapotot eggyéolvasztó tendenciáját.

A fölvilágosodás előtt az állampolgárság kiváltság volt, magasrendű státus, amelyet a származás, az osztály, a faj, a felekezet, a nem, a politikai részvétel mértéke, az erkölcsök, a mesterség, a protekció és az állami akarat korlátozott, nem beszélve az életkorról és a tanultságról. Érdemes volt a politikai közösség aktív tagságát áhítani, a civis Romanus sum egyfajta nemességet jelentett. Az állampolgárságot kiterjesztő eljárások lehettek nagylelkűek vagy szűkmarkúak, a szabály mindenesetre úgy szólt: állampolgár rangját a törvényhatóság adományozhatta, szükség és belátás szerint. A keresztyénség a sztoikusokhoz némileg hasonlóan ezt a korlátozott állampolgárságot igyekezett meghaladni, és másodrangúnak, illetve mellékesnek minősítette a megtértek, az üdvözültek virtuális közösségéhez képest. A bűntől való megszabadulás fontosabb volt, mint a városállami honpolgár szabadsága (freedom of the city). A honpolgárság hosszú középkori hanyatlása során a politikai közösség aktív tagságának követelését háttérbe szorította az igazságos kormányzás igénye, a honpolgári derekasság hadi virtussá zsugorodott.

Amint az állampolgárság és az emberi méltóság közé egyenlőségjel került, kiterjesztése minden osztályra, minden foglalkozásra, mindkét nemre, minden fajra, felekezetre és lakóhelyre már csak idő kérdése volt. Ez után az általános szavazati jog, a kötelező katonai szolgálat és az állami közoktatás következett szükségképpen. Sőt, ha egyszer minden ember képes a honpolgár magas állását elérni, akkor az újonnan egalitárius politikai közösségen belüli nemzeti szolidaritás a nyomor megszüntetését követelte meg: mindenkinek méltó anyagi egzisztenciát és a személyes függőség, szolgaság maradványainak fölszámolását. Az államot, amely állítólag mindenkit képviselt, rábírták, hogy ne csak csekélyke jólétet juttasson a legtöbb embernek, hanem a szabadidő (leisure, loisir) minimumát is, ami egykor kizárólag úriemberek kiváltsága volt, hogy módunk nyíljék játékra, a kultúra áldásainak élvezetére. A haladás a fölvilágosodás örökösei, a liberális, a szociáldemokrata és más haladó gondolkodók szemében egyetemes állampolgárságot jelentett – azaz a politikai állapot egyenlőségét, a lehetőleg egyenes beleszólást bármelyik közösség közügyeibe -, olyan társadalmi állapottal és racionalitásmodellel egyetemben, amely mindezt lehetővé tette. Némelyek számára a szocializmus a fölvilágosodás tervének egyenes folytatása és kiszélesítése volt. Mások, mint Karl Marx, úgy vélték, hogy a fölvilágosító terv kiteljesítéséhez forradalomra van szükség (az értéktöbblet kisajátításának eltörlése, a társadalmi munkamegosztás megszüntetése). Az viszont valamennyiük számára eléggé nyilvánvaló volt, hogy az emberi és a politikai állapot egyesítése erkölcsi szükségszerűség.²

A burzsoá társadalom tizenkilencedik századi vad elutasítása, ami egy ideig közös alapot szolgáltatott a kulturális avantgarde és a politikai radikalizmus számára, abból a meggyőződésből eredt, hogy az egész folyamat, úgy, ahogy valóságosan van, és nem csak látszat szerint, csalás, az egyén szabadsága pedig egyáltalán nem az, aminek föltüntették, de nem néhány magányos gondolkodónak abból a meggyőződéséből, hogy maga a kísérlet érdemtelen a folytatásra. Nietzsche és Dosztojevszkij mellett mások is attól tartottak, hogy a fokozódó egyenlőség a középosztály alatt és fölött mindenkit burzsoá filiszterré tehet. A haladó forradalmárok ugyancsak Új Férfit és Új Nőt akartak, akikben nyoma sincs az elnyomás és az uralkodni vágyás belső démonainak: olyan honpolgári (politikai) közösségre gondoltak, amely egyszersmind maga az emberi közösség, amelynek az addig kirekesztettek iránti tiszteletre alapozott új erkölcsre van szüksége.

Ez a kaland az 1914-es összeomlásba torkollott. A fölvilágosodás, különösen a demokratikus szocializmus és a progresszív társadalmi reform eszméjének bukására a fasizmus fogalmazta meg a leghatározottabb választ. A fasizmus összességében nem volt konzervatív, jóllehet ellenforradalmi volt: nem állította helyre az örökletes arisztokráciát, sem a monarchiát, még ha a romantikus-reakciós tirádák ezt sugallják is. Ámde képes volt szétzilálni a modern társadalom regulatív vagy határ-kulcsfogalmát, az univerzális állampolgárságot. Az idő tájt már úgy gondolták, hogy az állam mindenkit képvisel és védelmez. Hogy ki a barát és ki az ellenség, ezt nemzeti vagy országhatár határozta meg. Az idegenek ellenségek lehetnek, de aki polgártársunk, az nem. Carl Schmitt, a fasizmus jogteoretikusa, a Harmadik Birodalom politikai teológusa ellenében: a szuverén nem döntheti el egyszerű akaratnyilvánítással, hogy ki barát, és ki ellenség. Másfelől Carl Schmittnek igaza van: belső ellentmondás van az univerzális állampolgárság eszméjében, mivel a modern társadalom domináns intézménye, a nemzetállam egyszerre univerzalisztikus és parokiális (mivel területi jellegű). A liberális nacionalizmus, eltérően a sovinizmustól és a fasizmustól, korlátozott, ha tetszik, mérsékelt univerzalizmus. A fasizmus aztán véget vetett ennek a tétovázásnak: immár szuverénnek kellett kimondania, ki tartozik és ki nem tartozik bele a honpolgárok közösségébe, és az állampolgárság határozott rendelkezésének lett a függvénye.

Az egyetemes állampolgárság ellenzése szerintem a fasizmus legfőbb jellegzetessége. És most ennek a mégoly mérsékelt univerzalizmusnak az elutasítását látjuk demokratikus körülmények között (még csak nem is pusztán a demokrácia köntösében) megismétlődni. A poszttotalitárius fasizmus virul a globális kapitalizmus tágas kitinpáncéljának a védelme alatt. Ezt nyíltan ki kell mondani.

Van abban logika, hogy a nácik miért fosztották meg éppen a kommunistákat, a zsidókat, a homoxeszuálisokat és az elmebetegeket honpolgári, következésképpen emberi mivoltuktól. (A vasgárdisták hírhedt ideológusa, a finom tollú esszéista, E. M. Cioran rámutatott, ha valaki nem ember, de az szeretne lenni, ti. a zsidók, ezt az ellentmondást gyors, és lehetőleg önkezükkel végrehajtott kivégzésükkel lehet megszüntetni és megoldani, mondja az előkelő és máig ünnepelt esztéta.)

Az embereknek ez a náci kategorizálása a fölvilágosodás befogadói tervének (project of inclusion) kulcstípusait állítja elénk. A kommunisták testesítik meg a lázadó "alantas típust", a gyökértelen univerzalizmus által fölhozott vezértelen és iránytalan tömeget; a zsidók: az a közösség, amely saját politikai hatalom nélkül vészelte át a keresztyén középkort, amelyet kényszer nélküli tekintély irányított, a Könyv népe, amelytől távol áll a háborúság. A homoszexuálisok: akik nem tudnak vagy nem akarnak utódokat nemzeni, nem gondoskodnak örökösről és folytatásról, élő cáfolatai a természet és a történelem állítólagos összhangjának. A szellemi fogyatékosok: olyan hangokra figyelnek, amelyeket mi többiek nem hallunk, más szóval olyan emberek, akiknek elismerése erkölcsi erőfeszítést kíván és nem közvetlenül ("természetileg") adott, akik csak úgy lehetnek képesek a beilleszkedésre, ha törvénybe iktatjuk az egyenlőtlenek egyenlőségét.

Állampolgár és nem állampolgár életveszélyes elkülönítése persze nem fasiszta találmány. Miként arra Michael Mann úttörő tanulmányában³ rámutatott, a "mi, a nép" (we the People) hagyományos kifejezés nem vonatkozott a fekete rabszolgákra, sem a "rézbőrű indiánokra" (Amerika őslakosaira). Az újkori demokráciák etnikum, régió, osztály és felekezet szerinti nemzetdefiníciója egyaránt vezetett genocídiumhoz "kívül" (a telepesek gyarmatain) és a demokratikus vagy féldemokratikus, ill. autoritárius (de nem totalitárius) kormányok irányította nemzetállamon belül (ld. a modernizáló török nacionalisták által elkövetett örménymészárlást). Amennyiben a szuverenitás a népben lakozik, akkor annak a területi és demográfiai meghatározása, hogy mi a nép, döntő jelentőségű. Az államszocialista (kommunista) és forradalmi nacionalista (harmadik világbeli) rezsimek legitimációjának és ál-aufklérista nemzetdefiníciójának visszavonásával – mely definíció inkább volt teleologikus, mintsem kauzális, azaz a nemzetnek kellett azt a küldetést betöltenie, ami a politikai közösség föladata lett volna – csak a faj, az etnikum és a felekezet maradt, ezek testesítették meg az "államalakítás" jogcímét, jogosultságát (vö. Jugoszlávia, Csehszlovákia, az egykori Szovjetunió, Etiópia-Eritrea, Szudán stb.).

A bevándorlókból, sőt őshonos kisebbségekből Litvániától Kaliforniáig mindenhol ellenség lett, akiktől elvárták, hogy szó nélkül tűrjék állampolgári és emberi jogaik összezsugorítását, majd fölfüggesztését. Az Európai Unió hajlama a nemzetállam gyöngítésére és a regionalizmus erősítésére (ami extrapolálva, Brüsszel és Strasbourg központi hatalmát erősítheti) etnicizálja a versengést és a területi egyenlőtlenséget (ld. az Észak- és Dél-Olaszország, Katalónia és Andalúzia, Délkelet-Anglia és Skócia, Flandria és Vallónia, ill. a Bretagne és Normandia közötti ellentétet). Az osztályellentétek is etnikai, faji természetűvé válnak (etnicizálódnak, rasszosodnak), a nagyvárosok beilleszkedett és biztonságban élő munkásosztálya és alsó középosztálya áll szemben a perifériáról érkező új bevándorlókkal, amit a bűnözés és közbiztonság problémájaként értelmeznek (fejtenek meg).⁴ A magyar és a szerb etnicisták azt állítják, hogy a nemzet ott van, ahol történetesen magyar vagy szerb származású emberek élnek, tekintet nélkül állampolgárságukra vagy történelmükre, avval a korolláriummal, hogy nemzetállamaik etnikailag, fajilag, felekezetileg vagy kulturálisan "idegen" honpolgárai nem tartoznak ténylegesen a nemzethez. A nemzetfogalom fokozódó depolitizálása (elcsúszás a kulturális definíció irányába) a diszkriminációnak mint "természetesnek" az elfogadását eredményezi. Ezt a beszédmódot (discourse) nyíltan használja a jobboldal Kelet- és Közép-Európa parlamentjeiben és utcai tüntetésein, Ázsiában és egyre gyakrabban "Nyugaton" is. Tagadhatatlan, hogy az egalitárius jóléti rendszerek és a pozitív diszkriminációs technikák ellen irányuló támadások mögött ott a sötét fajgyűlölő szubtextus, amihez sok helyütt brutális, rasszista rendőri föllépés és "polgárőrségi" önbíráskodás társul. A honpolgárság, egyenlőség és terület között egykor szükségesnek és logikusnak tartott kapocs eltűnhet abban, amit a harmadik út teoretikusa, a korábban marxizáló szociológus, Anthony Giddens a felelős kockázatvállalók társadalmának hív.

A jelenséget mind ez ideig legmélyrehatóbban Georges Bataille elemezte "La Structure psychologique du fascisme" (A fasizmus lélektani struktúrája) c. művében⁵, a homogeneitásról vallott és a heterogeneitásról megkülönböztetését érvényesíti itt is. Leegyszerűsítve: a homogén társadalmat a munka, a csere, a hasznosság, a szexuális elfojtás, a méltányosság, a higgadtság és a gyermeknemzés jellemzi. Ami heterogén, az "magában foglalja az improduktív költekezés minden következményét (a szent dolgok ennek az egésznek képezik részét). Minden beletartozik, amit a homogén társadalom mint hulladékot vagy mint magasabb rendű transzcendens értéket elutasít. Ideszámítanak az emberi test váladékai és hasonló anyagok (szemét, férgek, stb.) is; testrészek; erotikus kisugárzású személyek, szavak vagy cselekedetek; különféle tudattalan folyamatok, mint az álmok és a neurózisok; mindezok a kései elemek vagy társas formák, amelyeket a homogén társadalomnak nincs ereje befogadni: csőcselék, harcosok, arisztokraták és lecsúszottak osztályai, különféle erőszakos, legalábbis a hatalomnak alá nem vetett egyéniségek (őrültek, vezérek, költők, stb.); … erőszak, kicsapongás, önkívület és téboly jellemzi a heterogén elemeket … A mindennapi élettel szembeállítva a heterogén létezést úgy ábrázolhatjuk, mint valami mást, összemérhetetlent (inkommenzurábilist), amennyiben ezeknek a szavaknak az érzelmi tapasztalásban meglévő pozitív tartalmakat tulajdonítjuk."⁶

A szuverén hatalom Bataille (és Carl Schmitt⁷) szerint pre­modern, szakrális változataiban (isteni jogon [by Divine Right] uralkodó királyok) lényegénél fogva heterogén, és éppen ez a heterogén jelleg válik láthatatlanná a kapitalista demokráciában, ahol a szuverén állítólag személytelen jogrend révén uralkodik, amely egyenlően vonatkozik mindenkire. Ez az, aminek fölfedésén vagy leleplezésén a fasiszta diktatúra ügyködik. Ez magyarázza a fasiszta diktatúra és az elszegényedett, rendzavaró lumpenmob kapcsolatát. És, teszem hozzá, pontosan ez vész el a posztfasizmusban. A szakrális uralom fasiszta újjáélesztése közönséges csalás. A heterogeneitás homogeneitásként alakoskodik. Ami végül a homogén szférában megmaradt, az a tiszta burzsoá (polgár) a citoyen (honpolgár) nélkül, a Napóleonjától határozottan és végleg elszakított Julien Sorel, a Dantonjától megfosztott Lucien Leuwen. A fasizmus, miután véget vetett a fölvilágosodás polgári megvalósításának (vagyis az egalitárius tőkés demokráciának), az improduktív haszontalanok (remetéktől és váteszköltőktől kezdve munkaképtelen, alkalmazhatatlan nincstelenekig és megszelídíthetetlen lázadókig) társadalmi kirekesztettségét természetbeni kirekesztéssé (azaz törvénytelen ["jogon kívüli", extra-legal] letartóztatásokká, éhínséggé és halállá) változtatta át.

Bataille jelentőségét a francia objektivista szociológia hagyományába ágyazva kell értelmeznünk, Durkheimtől, Mausstól és Halbwachs-tól kiindulva Kojeve-en át Paul Veyne-ig, ahol a politikai represszió és a kirekesztés nem morális vagy pszichológiai kérdés, hanem antropológiai. Bataille forradalmi bírálata a "heterogének", a "haszontalanok", a "felelős kockázatvállalónak" nem minősülő emberek kirekesztéséről olyan társadalom-, szexualitás- és vallásszemléletre támaszkodik – Durkheim és Marx kombinációjára, ha tetszik -, amely alternatívát kínálhat jelenlegi, összességében kantiánus ellenállásunknak a posztfasizmussal szemben. Moralizáló bírálatunk, bármennyire indokolt, mégis rendszerint megakadályoz bennünket abban, hogy fölismerjük a jelenségben rejlő csábítást, ami a barbár és elmaradott rasszisták, hordószónokok és csőcselékszervezők egyszerű megvetéséhez vezet, márpedig ez az emberi félelmeket és vágyakat illető igencsak antidemokratikus tudatlanság.

Ennek a tradíciónak az alternatív argumentuma (érvsora) abból a megfigyelésből indul ki, hogy az egalitárius jóléti államok összeomlásának következtében a szolidaritás, a testvériség és az irgalom (együttérzés) fókusza elmozdult. Ha nincs virtuálisan egyenlő állampolgárság, amelynek kivívását minden becsületes liberális demokratának és demokratikus szocialistának célul kellett volna kitűznie, a nagylelkűség szenvedélye sem elégülhet ki. A vérségi összetartozás (a feeling of fellowship towards kith and kin) a történelem tanúsága szerint kétségtelenül mindig is az altruizmus egyik legerősebb indítéka volt. Ez a fajta altruizmus, amelynek nincs honpolgári, egalitárius fókusza, meg fogja találni az uralkodó diskurzustól (discourse) kínált intuitív ismérveket (kritériumokat), amelyek függvényében meg tudja majd állapítani, kit vagy mit kell szolgálnia. Ha a honpolgári politika nem képes erre, a faji érzés vagy a kulturális közelségből eredő érzelmek biztosan képesek lesznek. Az azonosságot általában a rokonszenv és a fenyegetettség írja körül. Az nyer, aki mindezt eredményesen definiálja. Senki nem írja le jobban ezt az identitáspánikot, mint Bataille.⁸

A félőrült pornográf regényírót és ultrabaloldali szélsőségest, ahogy Bataille-t mind a mai napig in petto jellemzik, a tiszteletre méltó társadalomteoretikus aligha fogadja szívesen. Pedig elméletét, meglepő módon, az a náci rezsimről szóló, elismert alapmű igazolja, amelyet a német szakszervezetek legnagyobb jogi szakértője írt, akit ismét fölfedeztek mint elsőrangú elmét.⁹ A totalitarizmus nagymellényű filozófiáitól eltérően a nagyszerű Ernst Fraenkel így összegzi a náci törvényhozásról és bíráskodásról készített, részletekbe menő felmérését:

"A mai Németországban [ezt 1937-39 között írja] sokan úgy érzik, hogy a Harmadik Birodalom önkényuralma elviselhetetlen. Ugyanezek az emberek viszont elismerik, hogy a »közösség« gondolata, abban az értelemben, ahogy ezt német földön értik, csakugyan nagyszabású. Akik ilyen ambivalensen viszonyulnak a nemzetiszocializmushoz, két főbb tévképzetben leledzenek:

1. A Gemeinschaft (»közösség«) mai németországi ideológiája nem szolgál egyebet, mint a társadalom változatlanul fönnálló kapitalista struktúrájának elkendőzését.
2. Az ideológiai álarc (a »közösség«) szintén elmaszkírozza a rendeleti államot (Prerogative State) [Fraenkel megkülönbözteti a »normális«, ún. normatív, főleg a polgári jog területén működő államot a Führer-elvnek alárendelt kvázitotalitárius pártállamtól].

A Rechtsstaat (jogállam) helyettesítése a kettős állammal csak tünet. A gonosz éppen abban gyökerezik, amiben a nemzetiszocializmus kritikátlan ellenfelei valami csodálatra méltót találnak. Nevezetesen a közösség ideológiájában és a militáns kapitalizmusban, amit a Gemeinschaft (közösség) fogalmának éppenséggel el kellett volna rejtenie. Voltaképpen a kapitalizmus megőrzése érdekében van szükség Németországban az autoritárius kettős államra.¹⁰

A normatív állam (a "homogén társadalom") autonómiáját a náci Németország megőrizte egy korlátozott területen, főként ott, ahol magántulajdonról (persze ún. árja-tulajdonról) volt szó; a rendeleti állam a szűkebb értelemben vett politizálásban tűnt ki, úgymint a Párt privilégiumai, a hadsereg és a paramilitáris erőszakszervezetek, a titkosrendőrség, a szabadidő megszervezése, a Gleichschaltung, a személyzeti politika (kádercsere), a kultúra, az ideológia és a propaganda. A "kettős állam" az új szuverén schmittiánus (szabad, "egzisztenciális") döntéséből következett, amely elhatározta: mi jog és mi nem jog. De a szorosan vett kapitalizmus, a gazdaság szférájában nem volt rendeleti kormányzás (rule by decree). Ezért tehát nem igaz, hogy a náci vagy fasiszta kormányzat (governance) a maga egészében átfogóan önkényes lett volna. A rendeleti és a jogállam végzetes találkozását jól illusztrálja az a tény, hogy a Német Birodalmi Vasút az Auschwitzba tartó szörnyű transzportok lebonyolításáért a csoportos társasutazások esetén járó mérsékelt árú tarifát számította föl az SS-nek. De fölszámította!

A normatív állam (jogállam; Bataille "homogén társadalma") joghatósága alá tartozó alanyokat általában védte a jog, lett légyen az bármennyire kemény, ám különleges szabályok vonatkoztak az (önkényes) rendeleti állam hatókörébe tartozókra, egyfelől a náci párt törvény fölött álló vezetőire, beosztottaira, elkötelezett, militáns aktivistáira, másfelől az üldözött kisebbségekre, a törvényen kívül vagy alul. A fasizmus előtt a barát és polgártárs, ellenség és idegen képzetei egybeestek; egy kormányzat (government) se szándékozott hadat üzenni az országlakosok ellen, akik tagjai (habár olykor nem egyenlő tagjai) voltak a politikai nemzetnek: a polgárháború (régebben) azt jelentette, hogy nincs törvényesen létrejött ("legitim"), működő kormány (ui. a kormány hadviselő félnek számított a polgárháborúban, ezért nem lehetett a nemzet egyeteme fölött szuverén néphatalma). Polgárháború fölülről, amelyet békeidőben, nem forradalmi körülmények között indítanak, szembefordítja a szuverenitást a szuzerénnel, vagyis az alattvalóval. A legfőbb fegyvere ennek a módszeres polgárháborúnak, amelyben maga az állam az egyik hadviselő fél, az, hogy a rendeleti (prerogative) állam folyton módosítja az állampolgárság definícióját.

Mivel, hála a fölvilágosodásnak, az állampolgárság (a politikai közösség tagsága), a honpolgárság (nationality) és az emberség (humanitás, emberi mivolt) eggyéolvadt, ezért az állampolgárságból való kizárás szó szerint egyet jelentett az emberi nemből való kizárással. Tehát a jogi halál után szükségszerűen a természetes vagyis erőszakos halál, halál tout court következett. A fasiszta vagy náci népirtást (genocídiumot) nem előzte meg törvényes ítélet (még abban a csonka és csaló formában sem, melyben a Cseka "adminisztratív törvényszékei" ["trojkái"] fogalmazták meg ún. közigazgatási határozataikat); ez annak az erkölcsi ítéletnek volt a "naturalizációja" ("természetesítése"), amely az emberi állapot némely típusait alacsonyrendűként osztályozza. Mivel védelmet csak állampolgárság nyújtott, az állampolgárság hiánya lett az oka az emberi állapot szükségképpeni előföltétele – az élet – megszűnésének.

A honpolgári és emberi közösség kettévágása: ez a fasizmus.

Ezért kell a kifejezést, még ha zavarbaejtő is, újjáéleszteni, mert a honpolgári, tehát az emberi állapot széthasításának alapvető fogalmi technikája kelt itt újra életre, ezúttal nem célratörő ellenforradalmi mozgalom keretein belül, hanem olyan fejlemények révén, amelyeket valószínűleg senki sem kívánt, és amelyeket névvel kell illetnünk. Ez a név a posztfasizmus.

Maga a jelenség többféle politikai folyamat metszéspontjából indult ki. Vegyük őket sorra.

A kritikai kultúra hanyatlása

A szovjet tömb 1989-i összeomlása után a társadalom gyökeresen átalakult. A burzsoá társadalom, a liberális demokrácia, a demokratikus kapitalizmus – ahogy tetszik – mindig is kontro­ver­ziális (vitatott) ügy volt; eltérően korábbi rezsimektől, a szembenállás kultúráját (adversary culture) teremtette meg (ez Lionel Trilling, majd Daniel Bell fogalma), és egész idő alatt hatalmas vetélytársai voltak mind a jobb-, mind a baloldalon, jobbról a trón és az oltár szövetsége, balról a forradalmi szocializmus. Mára mindkettő idejét múlta, ami súlyos válságot idézhet elő a kései modernizmus kultúrájában.¹¹ A radikális változás puszta gondolata (utópia vagy kritika) kikerült a retorika szótárából, a horizontot az tölti be, ami van, ami adott, egyszóval a kapitalizmus. A közkeletű szociális képzeletben az egész emberi kozmosz "homogén társadalom", tehát hasznos, jövedelmet teremtő, nemző, kiegyensúlyozott, vallástalan, ám egyben jouissant (élvező), szabad egyének meredeken fölívelő, egészséges immanenciája. Az állampolgárságot egyre inkább politikamentesen határozzák meg, olyan érdekek szerint, amelyeket nem állítanak többé szembe a közjóval, hanem egyesítik benne a belátáson, az értelmezésen, a kapcsolaton, a közös előfeltevésekre alapuló, önkéntes beleegyezésen keresztül. Ez olyan kép, amelyből a kötelesség és a kényszer, (az állandóan morális igazolásra szoruló) politika differencia specificá-ja föltűnően hiányzik. Ebben az elképzelésben a "civil társadalom" – önkéntes egyesülések (csoportosulások) olyan ködképe (nebula), amelyben a kényszer és az uralom szükségképpen nem játszik fontos szerepet -, állítólag bekebelezte a politikát és az államot. Ennek a fölfogásnak az a veszedelmes következménye, hogy a jog kényszerrel és uralommal való megalapozását nem figyelik árgus szemek, miközben bírálói in toto kifogásolják, megőrizve jellegzetes kormány- és államellenes alapállásukat – mert hiszen, ha egyszer a legitim kényszer nem igazolható, akkor semmiféle igazolást, így erkölcsi kontrollt sem kell keresni. A mítosz, miszerint a késő modern társadalom magva a "civil társadalom", elhomályosítja az egyre inkább a gyakorlati politizálás ügyeként szemlélt állampolgárság fogalmi határvonalát.

1989 előtt mindenki magától értődőnek vette, hogy a liberális – demokratikus – alkotmányos kapitalizmus politikai kultúrája kritikai kultúra, amely konfliktusban áll avval a rendszerrel, amely bár kelletlenül és vonakodva, de eltartotta. Az apologetikus kultúra az ősi birodalmak és az antiliberális diktatúrák sajátossága volt csupán. A kifinomult (highbrow) kétségbeesés járványos manapság. De a legalább hallgatólagos, implicit utópia támasztéka nélkül még a kétségbeesés sem működik. Mi az értelme az elméleti kapitalizmus-ellenességnek, ha a politikai antikapitalizmus nem vehető komolyan?

A radikális politizáláshoz kötődő kritikai kultúra hiányának váratlan következménye is van. Miként azt a huszadik századi politikai szociológia egyik legnagyszerűbb, legjózanabb mestere, Seymour Martin Lipset megjegyezte, a fasizmus a közép szélsőségessége (extremism of the centre). A fasizmusnak nem sok köze volt a passéiste, feudális, medievalista, arisztokratikus, monarchikus eszmékhez; többnyire antiklerikalizmus jellemezte, természetesen szembehelyezkedett a kommunizmussal és a társadalmi forradalommal, továbbá – akárcsak a liberálisok, akiktől szavazótáborát örökölte – gyűlölte a nagytőkés konszerneket, a szakszervezeteket és a szociális (jóléti) államot. Lipset klasszikusan rámutatott, hogy a jobb- és baloldalon egyaránt megmutatkozó szélsőségességek semmi esetre sem nevezhetők exkluzívnak: a nagyvállalatokat és a nagy államot (big business and big government) gyanakvással szemlélő kispolgári attitűdöt a végletekig lehetett fokozni, és fokozták is, ami aztán halálosnak bizonyult. A jobboldal és a közép szélsőségessége összefonódott a régi magyarországi, az ausztriai, a horvátországi és a szlovákiai álkeresztyén, klerikális és királypárti színezetű parafasiszta rendszerekben (a kifejezést Roger Griffintől kölcsönzöm), de a centrum szélsőségessége – bizonyította be Lipset – tetten érhető volt, és ma is az a választói földrajzban. Manapság a polgári középen kívül semminek nincs jelentősége a politika horizontján, tehát ennek extremizmusa fog valószínűleg visszatérni. (Ennek legjobb példája Jörg Haider és Szabadságpártja: libertárius/neoliberális nyelven is beszél, eszménye a tulajdonos kisember, határozottan kiáll a részvénnyel és saját otthonnal rendelkező kispolgár "demokráciája" mellett, nem kerget romantikus-reakciós nacionalista álmokat, viszont nem áll tőle távol a lokális (parochial) önösség és a rasszizmus. Amit manapság "jobboldalinak" tekintenek az Egyesült Államokban, azt a jobboldal bármely hagyományos rezsimje puccsnak minősítette volna, és fegyverrel fojtotta volna el, lévén az előbbi individualista, központosítás-ellenes, szembenáll a kormány erőszak-monopóliumával, ami minden konzervatív eszme alaptétele; a konzervatívok a le parti de l'ordre (a "rendpárt"), és mélységesen megvetik az önkéntes milíciát (polgárőrséget) és a plebs kultuszait.

A gyarmatbirodalmi korszak vége az 1960-as években és a sztálini (államszocialista, államkapitalista, bürokratikus kollektivista) rendszerek bukása az 1990-es években olyan folyamatot indított be, amilyen a tizenharmadik századi tatárjárás óta nem fordult elő: a megállapodott (established) államiság egészének átfogó és visszafordíthatatlannak tetsző összeomlását. Míg a bien-pensant ("helyesen gondolkodó", illedelmes) nyugati sajtó naponta távoli országok diktatúráinak fenyegetéseiről siránkozik, addig általában elfeledkezik a hatalom nélküli vezetők keménylegény dumája mögött meghúzódó valóságról, vagyis arról, hogy senki nem akar nekik engedelmeskedni. A régi, korhadó és népszerűtlen nemzetállam – a mai napig az egyetlen intézmény, amely polgárjogokat képes volt biztosítani, csöppnyi szociális segítségnyújtást, valamiféle védelmet a kalózbandák és harácsoló, felelőtlen vállalkozói "elitek" erőszakosságával szemben -, vagy kihalt, vagy ki sem alakult a világ szegényebb tájékainak nagy részén. A szubszaharai Afrika országainak többségében és az egykori Szovjetunióban nemcsak a menekülők, hanem az egész népesség "államtalannak" ("hontalannak": stateless, heimatlos, apatride) nevezhető. Több évtizedes szédült iparosítás (ld. a vízi erőművek rémtörténetét mindenfelé a harmadik világban és a volt keleti tömbben, vö. Arundhati Roy könyvével az indiai vízügyi katasztrófáról) után visszatérni az önellátó gazdálkodáshoz ("túlélési gazdálkodás", subsistence economy) és a "természetes" cserekereskedelemhez, olyan környezetrombolás közepette, amelyben a banditizmus látszik a társadalmi szerveződés egyetlen hatékony módszerének, igazán semmi értelme. Afrika és a volt szovjet Eurázsia lakói nem a túl nagy, hanem a hiányzó állam miatt haldokolnak.

A fölszabadítási mozgalmak hagyományosan kivétel nélkül a megcsontosodott kiváltságok ellen irányultak. Az egyenlőség mindig az uralkodói csoportok költségén valósult meg: a szekularizáció az egyházfejedelmek hatalmát csökkentette, a szociális törvénykezés csökkentette a pénzemberek (the moneyed interest) profitját, az általános szavazati jog eltörölte a földbirtokos arisztokrácia és a noblesse de robe tradicionális politikai osztályát, a kommersz popkultúra diadalmasan lesöpörte a haladó értelmiség ideológiai előjogait, az ingázók társadalmának horizontális mobilitása és az elővárosok elterpeszkedése véget vet a helyi szintű pártpolitizálás uralmának, a fogamzásgátlás és a fogyasztói hedonizmus fölszámolja a család patriarchális rendjét: veszteség is, nyereség is. Minden lépés a nagyobb szabadság felé csorbítja valakinek a kiváltságait, a változással járó fájdalomról nem is szólva. Elgondolható volt, hogy a törvényen kívüli és kiszolgáltatott, elnyomott alsóbb néposztályokat gazdasági, politikai és erkölcsi kereszteshadjáratokkal sikerült földszabadítani; volt valaki, akitől el lehetett venni az ebül szerzett jószágot. Ezt a jószágot pedig szétosztották volna a lakosság arra legérdemesebb csoportjai közt, amelyek ezért cserébe szilárdabb társadalmi összhangot, politikai nyugalmat és biztonságot kínáltak a népszerűtlen, privilegizált eliteknek, s így enyhültek volna az osztályok közötti villongások. Hatalmat kínálni a népi osztályoknak azt jelentette, hogy ezek társadalmi érdekeltségre tettek szert, miközben a stabilitásban és a politikai cselekvőképességben az egyre kevésbé forradalmi proletariátus egyre inkább közérdeket látott. De ne feledkezzünk meg arról, hogy a hagyományos uralkodó rétegek az évszázados konfliktus és fájdalmas lemondások után megkötötték a szociáldemokrata alkut. Ilyen fölszabadító mozgalom, akár erőszakos, akár békés, ma elképzelhetetlen a föld rabjai számára.

Senki nem zsákmányolja ki őket. Nincs kisajátítható extraprofit, sem értéktöbblet. Nincs monopolizálható társadalmi hatalom. Nincs kultúra, amelynek dominanciát (uralmat) lehetne vagy kellene szerezni. Az új államtalan társadalmak szegényei – a "homogén társadalom" szempontjából – teljesen fölöslegesek. Nem kizsákmányolják, hanem elhanyagolják őket. Nincs túladóztatás, mert nincs bevétel. Nem lehet szó a kiváltságok újraelosztásáról, nincsenek kiváltságok, kivéve azokat, amelyeket átmenetileg egyszer-egyszer géppisztollyal sikerült kiharcolni.

A kiéheztetett populációknak nem kínálkozik más kiút emberinek aligha nevezhető körülményeik közül, mint elmenni. Az ún. centrum, amely távolról sem zsákmányolja ki a perifériáját, csak arra törekszik, hogy a külföldi és rendszerint színesbőrű nincsteleneket távoltartsa (a jelenséget eufemizmussal "demográfiai nyomásnak" nevezik), továbbá, hogy a gazdag országok határain félelmes sorompókat állítson, miközben nemzetközi pénzügyi bürokráciánk további deregulációt, liberalizációt, kevesebb államot és kevesebb kormányt javall olyan országoknak, ahol nincs állam és nincs kormány, és amelyek épp ezért pusztulnak el.

A "humanitárius háborúkat" azért vívják, hogy a menekülő tömegek ne özönöljenek be hozzánk, és ne dugaszolják el a Nyugat enélkül is szétesőben lévő jóléti rendszereit. A mai világban kizárólag a működő nemzetállam honpolgársága révén lehet jóllakni. Ám ez az állampolgárság csak nagyon kevesek kiváltsága. A fölvilágosodás az állampolgárságot minden emberi lény szükségszerű és "természeti" állapotába vette föl, és ez most visszájára fordult. Az állampolgárság egykor nemzeteken belüli privilégium volt. Napjainkban némely nemzetek legtöbb tagjának a kiváltsága. Ezt a nagyon ritka kiváltságot ma csak a virágzó tőkés nemzetállamok lakói élvezhetik, miközben a világ népességének többsége még csak nem is törekedhet a honpolgári állapotra, és az állam előtti (törzsi, vérségi) védelem relatív biztonságát is elveszítette. Az állampolgárság (az egyénre ruházott hatalom és méltóság jól szervezett egalitárius politikai intézmény keretein belül) és a politika alatti emberiség kettészakítása ma már hiánytalan, a fölvilágosodás műve visszavonhatatlanul elveszett. A posztfasizmusnak nem kell állampolgárnak nem minősülő alattvalóit marhavagonokba terelnie ahhoz, hogy meghaljanak, épp ellenkezőleg: meg kell akadályoznia, hogy további nem-állampolgárok arra a vonatra szálljanak fel, amely a túlcsorduló kukák boldog világa felé robog. A posztfasiszta mozgalmak a termelékeny hasznosság "homogén" világszemléletének alapján mindenütt, de különösen Európában bevándorló-ellenes mozgalmak. Nem egyszerűen faji és osztálykiváltságokat védelmeznek a nemzetállamon belül (azt is teszik), hanem a gazdag nemzetállamon belül univerzális állampolgárságot védik a minden emberi lény virtuális-univerzális honpolgárságával szemben, amely nincs tekintettel földrajzra, anyanyelvre, fajra, felekezetre, szokásokra. Az "emberi jogok" közkeletű fogalma megvédheti az embereket a zsarnok jogtalanságától, de nem óvhatja meg a kormányzás hiányának (no rule) törvénytelenségétől.

A posztfasizmus alfajai

Sokszor megfeledkeznek arról, hogy korunk globális kapitalizmusa másodkiadás. Az 1914 előtti, valutaszabályozók nélküli (pl. aranyalapon nyugvó) és szabadkereskedelmi kapitalizmusban, mikor a világon még nem volt vízum, sem munkavállalói engedély, amikor vállalatok anélkül szállítottak hadianyagot az ellenséges csapatoknak, hogy a kormány és a sajtó csak egyet is nyivákolt volna, a tőke és a munkaerő szabad áramlása előtt többé-kevésbé nyitva állt az út (lehet, hogy egyenlőtlenebb, de szabadabb világ volt). Evvel összehasonlítva mindazt, amit ma "globalizációnak" szoktak hívni, igen szerény vállalkozás azoknak az etatista és dirigista jóléti nemzetállamoknak a fokozatos és félénk lebontása, amelyek a régimódi szociáldemokrácia egalitárius alkujára épültek; annak a szociáldemokráciának az alkujára, amelynek (a modern nemzetek gerinceként felfogott) választói tábora, a rust belt, fémipari munkásosztály széthullik darabokra. A globalizáció szabaddá tette a tőkeáramlást. A spekulációs tőke mindenütt megjelenik, ahol a befektetés "ésszerűnek" tetszik; általában olyan területeken, ahol alacsonyak a bérek, és a szakszervezetek meg a környezetvédő mozgalmak nem túl harciasak. A munkaerőnek, nem úgy, mint a tizenkilencedik században, nem jár ki ugyanez a szabadság. Spiritus flat ubi vult, a tőke oda megy, ahová akar, pillanatnyilag leginkább a cybertérbe, de a munkaerő szabad áramlását merev nemzeti szabályozással nehezítik. Az áramlás mindvégig egy irányú: a tőke erősítheti pozícióját, ám a munkaerő – főként a periféria szegény országainak gyönge minőségű és alacsony hatékonyságú munkaereje – nem. Tőkének dereguláció, munkaerőnek szigorú szabányozás.

Amennyiben a munkaerő megreked a periférián, be kell érnie a sweatshops (az ún. "izzasztók", Latin-Amerikában: maquila­doras) éhbérért végzett robotjával. A bármiféle kísérletet a magasabb fizetésért vagy a jobb munkafeltételekért nem erőszakkal, sztrájktörőkkel, vagy katonai államcsínyekkel fojtják el, hanem a tőke csöndes menekülésével, miközben homlokát ráncolja a pénztőke és nemzetközi meg nemzeti bürokráciái, amelyek majd eldönthetik, hogy ki érdemelte ki a támogatást vagy az adósságelengedést. Hogy Albert O. Hirschmant idézzük: szólni (mármint tiltakozni) lehetetlen, sőt, értelmetlen, csak a kivonulás, az exodus marad, és ezt a posztfasizmus föladata megakadályozni.

Nem is történhetett másként, mint hogy az új újbaloldal (a The New Republic "tébolyultnak" nevezi) az osztályharc helyett az emberi jogok jelszavait választotta. Ha belepillantunk a Die Tageszeitung (vagy taz), az Il Manifesto, a Rouge vagy a Socialist Worker (London) számaiban, azt találjuk, hogy elsősorban menedékjog-igénylőkről, (legális vagy illegális, sans-papiers) bevándorlókról, "önkényes" lakásfoglalókról (squatters) hajléktalanokról, cigányokról és hasonlókról írnak. Ezt a taktikát az univerzális állampolgárság szétesése, az akadálytalan globális tőkemozgások, az új technikai eljárások munkásokra és fogyasztókra gyakorolt hatása, valamint a globális szubproletariátus lassú halála kényszeríti rájuk. Ezenkívül szembe kell nézniük a legbrutálisabb osztálypolitika újjáéledésével a Tony Blair-féle Harmadik Út alakjában. A neo-neoliberális állam hivatalosan visszavonta kötelezettségeit a "heterogén", nem termelékeny populációk és csoportok iránt. Hogy a workfare (a közmunka ellenében, a minimálbér alatt folyósított munkanélküli-segély) pedagógiai "gondolata" (Clinton, Blair) a munkanélküliséget burkoltan bűnnek mondja ki; hogy a segélyre szorulókat "a nép ellenségeinek" tekintik; hogy a szociális támogatást adókedvezményre váltják, amiből következően akik nem érik el az adókötelezettség alsó határát, nem minősülnek segélyre érdemesnek; hogy a jövedelempótló támogatást az "illetékes hatóságok" által megfelelőnek tartott családformáktól, együttélési szokásoktól és lakáskörülményektől teszik függővé; az underclass fogalmának növekvő etnicizálása, rasszosítása és szexualizálása; hogy a társadalmi szolidaritás helyét az etnikai vagy faji szolidaritás veszi át, hogy a másodosztályú állampolgár fogalmát nyíltan elismerik; hogy a rendőrség hallgatólagosan mint fajvédelmi erő léphet fel; hogy az emancipáció gondolatát az érdemes szegénynek (the deserving poor) juttatott privilégiumok (úgymint EU-, OECD- vagy WTO-tagság) eszményére cserélik; és hogy az EU bővítése elleni racionális érveket rasszista/etnicista uszítássá változtatják – mindez az állampolgári, egyben emberi közösséget megbontó posztfasiszta stratégia része, az állampolgárság faj, osztály, felekezet, kultúra és etnicitás szerinti adományozásának vagy megtagadásának fölújított gyakorlata.

A legalsóbb osztályok (az underclass) megkettőzése (a globális underclass külföldön plusz a "heterogén" semmirekellők itthon), az underclass egyik ("hazai") részének szembeállítása a ("külföldi") másikkal, amely persze az ellenség: ez adja a posztfasizmusnak eddig hiányzott populista (népi) dimenzióját. Nincs kegyetlenebb ellensége a bevándorló "vendégmunkásnak" vagy menedékesnek, mint a hanyatló lumpenproletariátus, amely nyilvánosan a futballpályák keménymagjának szélsőjobbos huligánjai között mutatkozik meg. Megeshet, hogy a lagertől lerészegedő tahók nem tudják, hogy a lager nem csak egy olcsó európai sörfajta, hanem a koncentrációs tábornak is a neve. Attól még a tudattalan szójáték metaforikus – ha nem szimbolikus – erejű.

A közép újfajta szélsőségességével állunk szemben. Ez az újfajta szésőségesség, amelyet posztfasizmusnak nevezek, elődeitől eltérően nem fenyegeti a "homogén társadalom" közönségén (constituency) belüli liberális és demokratikus hatalomgyakorlást (rule). A kettévágott közösségben a szabadság, a biztonság, a prosperitás egészében zavartalan, legalábbis a termelő és nemző többségen belül, amely némely gazdag országokban a fehér állampolgárok összessége. A "heterogén", rendszerint faji kisebbségeket nem üldözik, csak elhanyagolják, margi­nalizálják, arra kényszerítik, hogy a többségi társadalom életmódjától teljesen idegen módon éljenek (ami persze olyakor minőségben többet jelenthet a többség puszta munka- és egészségmániájánál és mértéktelen fogyasztásánál, pl. "úgy berúgni, mint egy lord" ma már szubproletárhoz és nem főúrhoz, pláne nem polgárhoz illő szokás). A kábítószer, amelyről egykor azt hitték, hogy tágítja és megemeli a tudatot, alig-alig pacifikálja azok semmittevését, akiken a társadalom nem kíván segíteni, sem embertársként elismerni őket. A legalsó rétegek "dionüszoszi" szubkultúrája tovább torzítja a kettéhasadt társadalmat. A nincstelenek politikai részvétele szóba sem jöhet, ehhez nincs külön szükség a szavazati jog korlátozására. Eltekintve a kezdő és erőtlen (új új-) baloldali radikalizmustól, amely olyan eltávolodott és elszigetelt, mint a tizenkilencedik század második felének anarchoszindikalista mozgalma, senki sem kívánja ügyüket képviselni. Hiányoznak azok a fogalmi szerszámok (conceptual tools), amelyeket a múltban a demokratikus és libertárius szocializmus kínált, a libertáriusok manapság a centrum militáns, polgári szélsőségesei, ultrakapitalista cyberpunkok, akiket csak a globális piac fluxusa érdekel.

A posztfasizmushoz nem kellenek rohamosztagok és diktátorok. Tökéletesen belesimul a fölvilágosodás-ellenes liberális demokráciába, amelyben az állampolgárság újra uralkodói kegy, ahelyett, hogy általános érvényű emberi jog volna. Elismerem, hogy a névválasztás goromba, de evvel is igyekeztem a figyelmet fölhívni a nyilvánvaló igazságtalanságra. A posztfasizmus rettenetes történelmi elődével csak itt-ott mutat folytonosságot. Természetesen a közép- és kelet-európai antiszemitizmus nem sokat változott, de nem középponti jelentőségű. Mivel a posztfasizmus csak ritkán ölt mozgalmi jelleget, inkább csak közállapot, amelyet gyakran ún. balközép kormányok menedzselnek, ezért intuitív meghatározása bajos. A posztfasiszták nem totális engedelmességről vagy fajtisztaságról szoktak beszélni, hanem az információs szupersztrádáról.

Mindenki ismeri azt az ösztönös dühkitörést a zárt ajtó láttán. Márpedig most több tízmillió éhező ember rázza a kilincset. A gazdag országok még rafináltabb zárakon törik a fejüket, eközben ők is egyre dühösebbek a kint várakozó betolakodókra. E düh részben újjáéleszti a náci és fasiszta Gedankengut-ot ("eszmekincs"), ami indokolt viszolygást fog kiváltani. A posztfasizmus azonban nem korlátozódik a korábbi tengelyhatalmakra és lelkes excsatlósaikra, legyen ez az alváltozat bármilyen förtelmes és ijesztő. A kelet-európai cigányokat (romák és szintik, hogy a politikailag korrekt elnevezést használjuk) egyszerre üldözi a helyi csöndbiztosság és a lakosság, ezért igyekeznek "a szabad Nyugat" felé menekülni. A Nyugat erre vízumkorlátozást vezet be a kérdéses országokkal szemben, hogy így akadályozza meg a tömeges menekültáradatot, és a kelet-európai országokat ünnepélyesen az emberi jogok tiszteletére szólítja föl. A hazai rasszizmus helyét átveszi a globális neoliberalizmus, és mindkettő a gyorsan rasszosodó, etnicizálódó hatalmon/uralmon nyugszik.

A multikulturális válasz csak az impotencia elkeseredett beismerése: a közszféra, a közügyek etnicizálódásának elfogadása – humánus és jószándékú kis gellerrel. Ezek a válaszok a vereséget vallják be, és az embertelent próbálják emberivé tenni. A terep, melyet a posztfasizmus választott, és amelyen a liberálisok igyekeznek vele megbirkózni, éppenséggel kedvenc területe, az etnikai hovatartozásé. Ez rendkívül kedvezőtlen pozíció. Ha nem sikerül a globális kapitalizmus problémáit újszerű módon megközelítenünk, a csatát bizonyosan el fogjuk veszíteni.

Az új típusú kettős állam mindezek ellenére él és virágzik. Normatív jogállam a kapitalista közép magnépességének, és a nem-állampolgárokra vonatkozó, önkényes utasítások rendeleti állama másoknak. A klasszikus, totalitárius fasizmussal szemben a rendeleti (prerogative) államot csak homályosan látják a normatív vagy jogállam honpolgárai, a lényegi szükséges emberi és honpolgári közösség a ki- és alávetettekkel erkölcsileg láthatatlan. A radikális kritika, amely szerint a szabadság illúzió a normatív jogállamon belül, téves, bár érthető. Az állampolgárság nem kizsákmányolás, elnyomás vagy közvetlen diszkrimináció révén a "homogén társadalom" lakói között, hanem kirekesztéssel és távolsággal megvalósuló megtagadás, nehezen ragadható meg, mivel a javak és a hatalom igazságosabb újraelosztásáért küzdő fölszabadító mozgalmak intellektuális, fogalmi beidegződései már nem alkalmazhatók. Nem az a baj, hogy a normatív jogállam kezd tekintélyelvűbbé válni. A baj az, hogy keveseké.

(Megjelent a Boston Review 2000. nyári és – rövidebb változatban – az East European Constitutional Review 2000. őszi számában, közölte a The Australian Financial Review. Megjelent, ill. sajtó alatt van több más nyelvű fordítása. Fordította: Battyán Katalin és a szerző az angol eredetiből.)

Jegyzetek

¹ Néhány érdekesebb angol cikk a legutóbbi fejleményekről: Harry Ritter, "From Habsburg to Hitler to Haider," German Studies Review, Vol. XXII, No. 2, 1999 május, pp. 269-284.; Jan Müller, "From National Identity to National Interest: The Rise And Fall of Germeny's New Right," German Politics, Vol. 8, No. 3, 1999 december, pp. 1-20.; Michael Mickenberg, "The Renewal of Radical Right," Government and Opposition, 2000 tavasz, Vol. 35, No. 2, pp. 170-188.; Jacob Heilbrunn, "A Disdain for the Past: Jörg Haider's Austria," World Policy Journal, Vol. XVII, No. 1, 2000 tavasz, pp. 71-78. Vö. Tamás Gáspár Miklós: "Reformfasiszták", Élet és Irodalom, 1999. október 22., T. G. M.: "Sírrablók és halottgyalázók", Magyar Hírlap, 1999. november 16., T. G. M.: "Testvérünk, Haider", Népszabadság, 2000. február 5., T. G. M.: "A nemkívánatos osztrák", Népszava, 2000. február 25.

² Vö. G. M. Tamás, "Ethnarchy and Ethno-Anarchism" in: Social Re­search 63 (1996 tavasz), pp. 147-190.; idem., "The Two-Hundred Years War" in: Boston Review, 1999 nyár, pp. 31-36. [Magyarul: "Etnarchia és etnoanarchizmus", Világosság XXXIX, 1998/8-9.; T. G. M.: Törzsi fogalmak, I, Bp.: Atlantisz, 1999, 303-346.; "A kétszáz éves háború", Beszélő, 1999. július-augusztus, 28-41.]

³ Michael Mann, "The Dark Side of Democracy: The Modern Tradition of Ethnic and Political Cleansing," New Left Review 235, 1999 május-június, pp. 18-45.

⁴ Lásd Mark Neocleous, "Against Security," Radical Philosophy 100, 2000 március-április, pp. 7-15. és ugyancsak tőle Fascism (Burkingham: Open University Press, 1997). A szociális állam (l'état social) büntető állammá (l'état pénal) fejlődésére rávilágít még Pierre Bourdieu.

⁵ Georges Bataille: "The Psychological Structure of Fascism" [La Critique sociale, 1933 november], in: Visions of Excess, ed. Allan Stoekl (Minneapolis: University of Minnesota Press, 1993), pp. 137-160.; A "tömeg és erőszak" kérdésről ld. Étienne Balibar: Spinoza and Politics (London: Verso, 1988), pp. 105., 115-116 et passim, vö. Gilles Deleuze, Spinoza, Practical Philosophy, (San Francisco: City Lights, 1988). [Tkp. Spinoza et la politique, Párizs: PUF, 1985; Spinoza, Philosophie pratique, Párizs: Minuit, 1981.] Bataille fasizmus-elméletének érdekes liberális bírálata: Susan Rubin Suleiman tanulmánya: "Bataille in the Street", in: Bataille: Writing the Sacred, ed. Carolyn Bailey Gill (London: Routledge, 1995), pp. 26-45. A Bataille-kritikát nyilván az antisztálinista, forradalmi ultrabal kontextusán belül kell értelmezni. Bataille, Souvarine, Simone Weil és a titokzatos Laure (Colette Peignot) két kötetnyi levelezése: Laure: Une rupture, 1934, ed. Anne Roche, Jérőme Peignot (Paris: Editions des Cendres, 1999) és Georges Bataille: L'Apprenti sorcier, ed. Marina Galletti (Paris: Editions de la Différence, 1999). Még egy radikális fasizmuskritika a harmincas évekből: ld. Polányi Károly "The Essence of Fascism" in: Christianity and Social Revolution, ed. J. Lewis, K. Polányi, D. K. Kitchin (London: Gollancz, 1925), pp. 359-394. [Magyarul: "A fasizmus lényege", in: Polányi Károly: Fasizmus, demokrácia, ipari társadalom, Bp.: Gondolat, 1986, pp. 295-337.]

⁶ op.cit., p.194. A fasizmus-esszé két érdekfeszítő vázlata: Cet Aspect religieux manifeste…" és "En effet la vie humaine…", in: Georges Bataille: Oeuvres completes, II (Paris: Gallimard, 1970), pp. 161-164. Vö. Antonio Negri elmélete a hatalmi ágak és a komplex hatalom viszonyáról: Insurgencies (Minneapolis: Minnesota University Press, 1999), pp. 1-36, 111-128, 212-229.

⁷ A Bataille és Carl Schmitt közötti párhuzamról ld. Martin Jay: "The Reassertion of Sovereignty in a Time of Crisis: Carl Schmitt and Bataille", in: Force Fields (New York: Routledge, 1993), pp. 49-60. Vö. Bataille Sovereignty című esszéje, The Accursed Share vols. 2-3. (New York: Zone Books, 1933), Vol. IIa&III. [Tkp. La Part maudite, Párizs: Minuit, 1967. Bataille összes műveit a Gallimard adja ki.]

⁸ Ld. Jean Piel: "Bataille and the World", in: On Bataille: Critical Essays, ed. Leslie Anne Boldt-Irons (Albany: SUNY Press, 1995), pp. 95-106.

⁹ Ernst Fraenkel: The Dual State [1941], (New York: Octagon, 1969). Vö. David Schoenbaum: Hitler's Social Revolution (Garden City, N.Y.: Anchor Doubleday, 1967), "The Third Reich and Business" c. fej., pp. 113-151.

¹⁰ Ernst Fraenkel, op.cit., p. 153.

¹¹ Vö. G.M.Tamás: "Democracy's Triumph, Philosophy's Peril", Journal of Democracy, Vol. 11, No. 1, 2000 január, pp. 103-110. A hagyományos politika riasztó alternatíváiról: ld. Jacques Ranciere: La Mésentente (Paris: Galilée, 1995), pp. 95-131.