A szerző, aki a konzervatív Daily Telegraph zenekritikusa, ebben a kötetben gyakorlatilag kiteregeti a zenészvilág és a koncertipar szennyesét, ezért a könyvből Angliában rövid idő alatt bestseller lett. A történetek nem légből kapottak: a kötetet kiegészítő függelékben (Finálé) bőséges információkat találunk a legnagyobb lemezcégekről, ügynökségekről, művészekről és fellépti díjaikról. A könyv nem egyszerűen a zenetörténet sajátos szemléletű regénye; az elemzésben fontos szerepet kapnak olyan kategóriák, mint az érték és az árak viszonya, a középosztály kulturális szükségletei, sőt a gazdasági ciklusok hatása a kulturális szektorra. Emiatt a Művészek és menedzserek a komolyzene politikai gazdaságtanához írott bevezetésnek is tekinthető.

Lebrecht a komolyzene ezredvégi hanyatlását drámainak mutatja be. Elemzése szerint e folyamatban sok minden közrejátszik: a szórakoztató elektronika csábítása, a rossz közbiztonság (ami miatt az emberek kevésbé szeretnek este koncertre járni) és természetesen a videoklipek által formált közízlés. Az Angliában 1996-ban megjelent könyv eredeti címe (When the Music Stops… Managers, Maestros and the Corporate Murder of Classi­cal Music) sokkal keményebben mutat rá a hanyatlás legfőbb okára, az pedig nem más, mint a nagyvállalati uralom alá került zeneüzlet.

"A komolyzene nem függetleníthető a társadalmi tényezőktől és a nagytőke igényeitől. Amikor csökkentették a közszolgálati státusokat, a zenekarokban nemkívánatossá váltak a tartós munkaszerződések. Ha a hollywoodi filmipar tüsszentett, a komolyzene tüdőgyulladást kapott. A forgalmi részesedés minden egyes százalékpontja, amit az ügyvédek Michael Jackson Sony-szerződésébe belegyömöszöltek – a CD-k eladási árának 42 %-át kapta; hétszer többet, mint a művészek többsége – tovább csökkentette a kiadó befektetéseit a lassabban fogyó komolyzenébe. Ha Jacksonnak kevésbé volt keletje, Beethoven elsüllyedt. A szórakoztató zenétől való növekvő függés volt a komolyzene válságának egyik fő előidézője." (13. o.) Addig azonban, míg a zene művészei ilyen fokon váltak kiszolgáltatottá más kulturális, gazdasági és politikai erőknek, hosszú évszázadoknak kellett eltelniük.

Lebrecht értelmezésében a komolyzene képviselői (alkotók és előadók) csak egy viszonylag rövid történelmi időszakban tekinthették magukat polgárnak, vagyis szociálisan függetlennek és gazdaságilag önállónak. Ez az az időszak volt, amikor a művészek már kiszabadultak az egyházi és feudális alárendeltségből, viszont még nem váltak függővé az üzleti alapon megszervezett ügynökségektől. Bach, Handel, Haydn és Beethoven volt az, aki többé-kevésbé szabadon gazdálkodhatott a maga tehetségével, a múlt század közepétől azonban megváltozott a világ.

Paganini és Liszt korában fedezték fel az előadóművészek, hogy sokkal nagyobb jövedelemre tehetnek szert az útjukat egyengető menedzserek, és az általuk kifejtett marketing munka segítségével. Onnantól kezdve pedig nem telt el sok idő addig, hogy a művészek ki is szolgáltatták magukat gazdasági igazgatóiknak. Kezdetét vette a sztárolás, ami eszköz volt a honoráriumok és jegyárak felsrófolásához. Az üzleti szellem azonban akkor fejlődött tökélyre, amikor az Egyesült Államok vette át a vezető szerepet ezen a téren is, valamikor a XIX. század vége felé. "Európa megkedveltette Amerikával a komolyzenét, és az viszonzásul megmutatta, hogyan kell vele kereskedni." (95. o.)

Ahhoz, hogy ne Amerika legyen a világ zenei nagyhatalma (is) a XX. században, az kellett volna, hogy a két potenciális rivális, Oroszország és Németország sorsa másképp alakuljon – sugallja Lebrecht. Mivel az 1917-es orosz forradalom a zeneszerzőket is kisajátította, olyan művészek szedték a sátorfájukat, mint Rahma­nyinov, Sztravinszkij és Prokofjev. Miután pedig megtörtént a náci hatalomátvétel Németországban, és a német kiadók menesztették zsidó zeneszerzőiket és szerkesztőiket, még nagyobb volt a kirajzás. Az általános zsidótlanítás összefonódott az atonalista, avantgardista, liberális és szocialista beállítottságú szerzők elleni kampánnyal. A "tisztogatás" áldozata lett Hindemith, Korngold, Weill, Eisler, Schönberg, Krenek és mások. Mint tudjuk, a menekülési hullám magával ragadta Bartók Bélát is.

Hogy az emigrációs kényszeren túl az orosz és a náci forradalom hatása összevethető-e, az e kötetből nem derül ki, hiszen ez a téma csak egy mellékszál Lebrecht rekviemjében. Kísérletet tett viszont e kérdés tisztázására egy magyar zeneszociológus, Tokaji András. Könyvének megjelenését a Huszadik Század Intézet támogatta, s ezt tudva nem csodálkozhatunk azon, hogy ebben az elemzésben a "külön-külön véletlenszerűnek is mondható hasonlóságok a totalitarizmus egyetlen, nagy freskójává állnak össze." Ezt a tendenciát csak erősíti, hogy a mű legfontosabb társadalomelméleti támaszául Karl Joachim Friedrich és Zbigniew Brzezinski Totalitare Diktatur című könyve szolgál (1957-ből!). Ami tehát a könyvben feldolgozott tényanyagot és annak fogalmi kereteit illeti, a mű akár az ötvenes évek Amerikájában is megszülethetett volna.

Ehhez képest rögtön a Bevezetésben kellemes meglepetésben van részünk, amikor is a szerző kilenc pontban különbséget tesz a sztálinista és a nemzeti szocialista rendszerek között. Csak sajnálni lehet, hogy ez a distinkció nem szervesül az elemzésben, nincs megtermékenyítő hatása, sőt, mintha éppen ezt próbálná a továbbiakban cáfolni a könyv maga. Amin nem csodálkozhatunk, hiszen a szerző jól láthatóan idegenként mozog a politika és a társadalomtudományok világában (lásd például az olyan megfogalmazásokat, mint hogy "a nemzetiszocialisták nyíltan meghirdették a marxizmus reformját /19. o./, vagy akár az Állam és forradalom szellemiségének teljes figyelmen kívül hagyását Lenin gondolatainak körvonalazásánál /55. o./).

Tokaji komparatív zenetörténeti írása mégsem teljesen érdektelen, hiszen (először) megvizsgálja a zene szerepét Hitler és Sztálin propaganda rendszerében, majd pedig (másodszor) sorra veszi azokat a műfajokat és témákat, amelyek mind a hitleri (goebbelsi), mind a sztálini (lunacsarszkiji) korszakban megfigyelhetők voltak, és így magától értetődően párhuzamba is állíthatók. Ebből a szempontból a kötet informatív, tanulságokkal is szolgál. A baj – ahogy azt már megszoktuk – nem a szavakkal és mondatokkal, hanem a kontextussal, az interpretációval, a kerettel van.

A sztálinizmus és a harmadik birodalom releváns összehasonlítása csak úgy végezhető el, ha az elemzés tekintettel van egyrészt az előzményekre és a dolgok utóéletére, másrészt pedig más kortárs rendszerekre, nemzetekre és régiókra. Ilyesminek Tokaji könyvében nyomát sem leljük. Ennek a műnek mindenképpen meg kellett volna mutatnia például, hogy milyen kulturális áramlatok kapcsolták össze Berlint és Moszkvát már a húszas években, vagyis jóval a sztálinizmus és a nácizmus teljes győzelme előtt. Tokaji elegendőnek találja, hogy a két totalitárius rendszer eredetét a történelem Rousseau-Marx-Lenin/Mussolini-féle degenerációjára vezesse vissza, és így nem kell beszélnie ipari forradalmakról, gazdasági válságokról és militarizmusról, amelyek pedig a XX. század első felét a világrendszer egészében meghatározták, méghozzá markáns kulturális következményekkel egyetemben. Nem kell foglalkoznia autonóm művészi törekvésekkel, amelyek a maguk módján érvényesülni tudtak, vagy küzdöttek a kereteiket megszabó politikai közeggel a harmincas-negyvenes évek Közép- és Kelet-Európájában.

Tokaji koncepciójában a rendszer mindent és mindenkit ural, előzmények és következmények nélkül. Így kerülhet egy platformra például Kodály Zoltán is Zsdanovval (61. o.), ami a (pre-)koncepció talán legabszurdabb elemének tekinthető az itt felvonultatottak közül. A szerző túlzottan is a határozatokra, ideológiákra, állásfoglalásokra és parancsokra koncentrál; azt mondhatjuk: éppen a szociológia hiányzik belőle. A megidézett gondolatok reprezentatívak lehetnek a döntések tekintetében, de nem azok a vizsgált rendszerek tényleges zenekultúrája szempontjából. Nem szerepel például a könyvben Dunajevszkij neve, aki pedig a sztálinista korszak ünnepelt művésze volt, és nem foglalkozik a szerző azzal a kérdéssel, hogy miért lett az operett a Rákosi-rendszer egyik legtámogatottabb műfaja. Tíz évvel az államszocializmus bukása után pedig szólni kellett volna arról is, hogy a rendszer fejlődésével, vagy pontosabban: a világtörténelmi feltételek változásával összhangban Magyarországon is háttérbe szorultak a könyv által jellemzett kultúrpolitikai elvek és jelenségek, és jött a Röpülj, páva!, a Ki mit tud?, és eljutottunk oda, hogy a nyolcvanas években már-már a rockoperák bizonyultak a legjobb kulturális hordozóeszköznek a kádári-aczéli politikai törekvések népszerűsítése számára.

Tokaji András nem is próbálkozik meg azzal, hogy vizsgálja, milyen tendenciákat indukált a nácizmus a komolyzene főáramában, és hogyan éltették tovább ezek a meggyökeresedett tendenciák a nácizmus szellemét az 1945 utáni évtizedekben. Egy ilyen megközelítés a totalitarizmus-elméletek hirdetőitől igen távol áll, nem idegen azonban Norman Lebrechttől, aki érzékletesen és hitelesen tárja elénk a strukturális folytonosság problematikáját, méghozzá a Karajan-jelenség bemutatásán keresztül.

Herbert von Karajan volt az a művész a XX. században, akit nemcsak hogy nem gyűrtek maguk alá a nagy kiadók és menedzsment cégek, hanem épp ellenkezőleg: ő volt az, aki – a karmesteri pálca kezeléséhez hasonlóan – mesterien értett ahhoz is, hogyan csikarjon ki mindig nagyobb fellépti díjakat az őt támogató állami és privát szponzorokból. Történt mindez annak ellenére, hogy Karajan 1933-ban belépett Hitler pártjába, és a Führer rendszerének ünnepelt karmestere lett. A háború után, és néhány bizonytalan év elteltével Karajan újra a csúcson volt: 1956-ban (egy évvel azután, hogy a szovjet hadsereg elhagyta Ausztriát) kinevezték a Salzburgi Ünnepi Játékok élére. A stílus, a társadalmi közeg és az üzleti stratégia egységet alkotott: a klasszikus repertoárt szenvedélymentes, félromantikus szellemben uniformizáló Karajan "lefölözte a német gazdasági csoda krémjét, a Ruhr-vidéki konjunktúra potrohos újgazdagjait, akiknek meg se kottyant ezer márka egy pár jegyért, és még egyszer ugyanennyi egy koncert utáni vacsoráért." (362. o.)

Karajan valóságos birodalmat épített fel, amelyet diktátorként irányított. "A közpénzekből finanszírozott próbái egyben kereskedelmi célú lemezfelvételek voltak, az osztrák adófizetők pénze egyenesen az ő adómentes svájci és liechtensteini bankszámlájára vándorolt. (…) Karajan elérte, hogy a zenei üzlet a lemezpiac értéktőzsdéjének tekintette a fesztiváljait. (…) A zenekritikusok a fesztivál költségén lubickoltak a luxusban, és dicshimnuszokat zengtek. Ami Salzburgban történt, az csak kitűnő lehetett – hiszen olyan sokba került. A Karajan-féle Rózsalovag-ban színezüstből volt a rózsa, a Don Giovanni-ban a pezsgőária végén valódi kristálypoharat vágtak a földhöz, még a próbákon is." (363-362. o.)

A diktátor 1989 nyarán bekövetkezett halála után elkezdődött Salzburg eredeti, 1920-ban kialakított szellemiségének helyreállítása, a szégyenteljes múlt azonban tovább kísértett. A 74. fesztivál ideje alatt boszniai menekültek jelentek meg a városban. "Salzburg nem tudott enyhíteni Szarajevó kínjain – írja Lebrecht. – Ellenkezőleg, részben felelősséggel tartozott érte. A Mozarteum lépcsőjén a NATO főtitkárába botlottam, aki mély beszélgetésbe merült egy ismert fegyvergyártóval. Mozart, amennyire hallottam, nem került szóba. Az üzletek, amelyek Boszniában tovább dörögtették a fegyvereket, két szimfónia között, Salzburgban köttettek." (374. o.)

Karajan alternatívát jelent az amerikai nagyvállalati modellel szemben, de nem demokratikus alternatívát. ő az emberfölötti ember, de a modell nem másolható: Karajan csak egy van. Az amerikai modell azonban univerzális: a menedzser a főnök, a művész pedig a beosztott alvállalkozó. A zenei üzletben a piacgazdaság szabályai ugyanúgy érvényesek, mint az autógyártásban vagy az élelmiszeriparban. Érvényes a monopolizációra való hajlam is, egészen odáig, hogy az ötvenes években – az FBI többéves nyomozását követően – trösztellenes eljárást is folytatnak a legnagyobb zeneipari cég, a Columbia ellen. Ennek ellenére persze a CAMI megmaradt a piac vezető szereplőjének: "igazi nagyáruház" volt, amelyben A-tól Z-ig minden megtalálható – mondta róla Sheldon Gold, Isaac Stern, Itzak Perlman és mások régi vágású ügynöke.

A XX. században a zenei üzletben ugyanúgy kialakul az állami beavatkozás, mint a gazdaság más szektoraiban. A század középső harmadában a szórakoztatóiparhoz hasonlóan a politika is összeméri a sportot és a komolyzenét atekintetben, hogy melyik szolgálja jobban az érdekeit. A rádió aranykorában még a zene vezetett, s a lapok szerkesztőségeiben is ugyanannyi zenekritikus volt, mint sportújságíró. A televíziózás elterjedésével azonban eldőlt, hogy a komolyzene veszít, ami a művészeket és menedzsereiket még inkább az állami és nagyvállalati mecenatúra kegyeitől tette függővé.

Az ezredfordulóhoz közeledve az érlelődő válságra egy további réteg rakódott: az újabb technikai forradalom egyszerre bizonyult áldásnak és átoknak. Az információs forradalom zenére gyakorolt hatását az orosz és a náci forradalmakkal egy lapon említi Lebrecht. "A nyugati világ dicsőséges zenekultúrája szolgálatkész adatbázissá egyszerűsödött." (35. o.) A korábbiakhoz képest kevésbé lett szükség a friss felvételekre, hiszen bármikor leemelhető a polcról a teljes klasszikus repertoár a leghíresebb karmesterek és szólisták előadásában. Ez persze önmagában még nem a vég: "…ha az információs forradalom egyre táguló láthatárát kémlelve biztosra vehető valami, akkor az az, hogy a komolyzene nyilvános előadása ilyen vagy olyan formában, nagy- vagy kis méretekben fennmarad. Ugyanilyen biztos azonban, hogy a zene esetenkénti, koncerttermi és operai megszólaltatása belátható időn belül elveszti azt a központi és fontos helyet, amelyet az elmúlt két és fél évszázadban a városok életében betöltött." (7. o.)

A szerző kifejti, hogy a komolyzene dolgai igazából "a tőzsde 1987. októberi, Fekete Hétfőként emlegetett összeomlása óta álltak fejtetőre. Csökkentek a jegyeladások, megcsappantak a lemezbevételek, jelentős előadóművészek adták fel a függetlenségüket, elapadtak az állami és cégtámogatások, s hangszeres szólisták, akikre azelőtt szólókarrier várt volna, olyan zenekaroknál kuncsorognak állásért, melyeket magukat is a megszűnés fenyeget." (22. o.) A krachot követő években az Egyesült Államokban és a világ többi részein is drámai módon szűkült össze a zenei élet anyagi és intézményi bázisa. "A közönség és a támogatások elapadása Európa-szerte több városi és rádiózenekart küldött padlóra. Az operaházak musicaleket és rockshow-kat fogadtak be, a lemezipar pedig közel állt a végkimerüléshez." (586. o.)

Látható tehát, hogy Lebrecht nem "a művész jó, a menedzser rossz" szereposztást alkalmazza, még akkor sem, ha a valódi áldozat többnyire a zenekedvelő polgár és a gazdasági érdekeltségeknek kiszolgáltatott muzsikus. Az elemzés a rendszerre, az objektív mechanizmusokra koncentrál. Ugyanakkor a szerző nem fatalista, nem tekinti ellenállhatatlannak a nemzetközileg is összefonódó piaci trendeket. Az ellenállás pozitív példájaként említi például a virtuóz hegedűs Nigel Kennedy-t, aki számtalan újítással igen sokat tett azért, hogy – Kodály Zoltánt idézve – valóban mindenkié lehessen a zene. Hasonló szellemben ír Isaac Sternről, a legnagyobb tehetségkutató hegedűművészről, aki megmentette a pusztítástól a vállalkozó tulajdonos által lebontásra ítélt Carnegie Hallt.

A könyv elgondolkodtató azok számára, akik úgy gondolják: létezhet piacgazdaság piaci társadalom nélkül. A mai komolyzenében például – írja Lebrecht – a szólókarrier fő kelléke nem más, mint a versenyszellem. "Gladiátorképzővé váltak a zeneakadémiák: inkább harc-, mint előadó-művészetre készítették fel a növendékeiket. Miközben arra tanították őket, hogy természetes kifejezőerő helyett hatásos megoldásokkal kápráztassák el a zsűrit, játékukból eltűnt az élvezet. A győztesek nem művészi invenciójukkal, hanem bravúros előadásmódjukkal szerezték meg az első helyet, és ebben a felfogásban kezdtek koncertezni. Mit érezhet a közönség, ha az előadó elnyomja az érzelmeit? Valószínűleg a közönség reakciója kevésbé volt fontos a karrieristák és karrieregyengetők számára, mint annak a pár nagyfőnöknek és cégtulajdonosnak a véleménye, akik a megnyilvánulási lehetőségeket a kezükben tartották." (579. o.)

Az elfajulás "a komolyzene Coca-Colásításával" teljesedik ki. Semmiképp sem hízelgő Anne-Sophie Mutterra nézve, hogy "a német zene Steffi Grafjaként" emlegetik, vagy hogy Luciano Pavarottiról – a Corriere cella Sera-ra hivatkozva – azt írja Lebrecht: "Madonna szintjére süllyedt". A három tenor jellegű rendezvényekben érdekelt személyektől, illetve az ilyesmi kedvelőitől gyakran hallani, hogy a stadionokban adott szuperkoncerteket nem szabad kifogásolni, hiszen azok csak népszerűsítik a komolyzenét, új híveket szereznek neki. Ez egyszerűen nem felel meg a valóságnak. Aki szabadtéri egyvelegeket hallgat a három tenortól, soha nem fog végighallgatni egy Mahler-szimfóniát vagy egy Bartók-hegedűversenyt. A haknizó sztároknak kifizetett illetmények pedig éppen hogy a teljes értékű repertoárt kínáló zenekarok finanszírozási esélyeit rontják.

Valójában a komolyzene nem veheti fel a versenyt a popzenével. "A poptól eltérően a komolyzene nem ontja az egymással felcserélhető sztárokat. A popzene gépfegyverként működik; minden hónapban új tárat ereszt a lemezboltokba és az éterbe, majd gyors, ismétlődő sorozatot ad le a legjobban bevált töltetből. Egyetlen telitalálatból ötven baklövés költsége térül meg, bőségesen. A komolyzenében olyan nagyok az előállítási költségek, és olyan kicsi a haszonrés, hogy havonta néhány lemeznél többet egyetlen lemezcég sem tud kiadni – innen a közönség által jól ismert nevekhez és magas díjazásukhoz való határtalan ragaszkodás." (379. o.)

A diagnózis tehát egyértelmű: a komolyzenét a koncert- és lemezipari koncentráció, valamint a világsztárok és a nekik fizetett horribilis sztárgázsik veszélyeztetik. A terápia: korlátozni a kifizethető honoráriumok nagyságát, és támogatni a kisebb, minőségorientált vállalkozásokat. Lebrecht olyan megoldást ajánl, amelynek gyökerei a száz évvel ezelőtti trösztellenes gazdaságpolitikáig nyúlnak vissza. Ez egészítendő ki progresszív, minőségorientált, demokratikus kultúrpolitikával. "Ha megszűnik a haszonelvű sztárolás és helyreáll a józan gazdasági szemlélet, megvan rá a remény, hogy újra lehet alapozni a komolyzene jövőjét." (14. o.) Csak remélni tudjuk, hogy Lebrecht figyelmeztetései és ajánlásai meghallgatásra találnak a zenei hagyományaira oly büszke magyar kulturális életben is.

Norman Lebrecht (2000) Művészek és menedzserek, avagy rekviem a komolyzenéért. Budapest, Európa Könyvkiadó

Tokaji András (2000) Zene a sztálinizmusban és a Harmadik Birodalomban, Budapest, Balassi Kiadó

A rasszizmus és az idegengyűlölet a kilencvenes évek egyik új tendenciájának tűnik Nyugat-Európában. Sok EU-tagországban látványosan megerősödtek az idegengyűlölő, rasszista politikusok, mozgalmak és pártok. Reflektorfénybe került a vélt vagy valós bevándorló, aki fenyegeti az uniós országokban elért jóléti színvonalat.

Hogy miért erősödött fel az idegenellenes trend? Egyrészt azért, mert a felbomló keleti blokk irányából az EU-országok szakértői nagyarányú bevándorlást anticipáltak és erre számítanak az EU-hoz várhatóan csatlakozó országok felől is. Másrészt az EU egységes határőrizeti rendszerének kialakítása az előbbi tényezőtől függetlenül is felhevítette a migráció körüli indulatokat, rendszeresen szóhoz juttatva a különféle idegengyűlölő irányzatokat.

Egy ilyen időszakban különösen nehéz a tisztánlátás, hiszen a köznapi dialógusokban összekeverednek a migrációval összefüggő különféle félelmek, feltételezések és a valóságos tapasztalatok. Ezért tekinthetjük különösen hasznosnak Teresa Hayter új könyvét, amely a fejlett országok által alkalmazott bevándorlási korlátozásokról szól. Tulajdonképpen egy ezek megszüntetését követelő, súlyos tárgyi bizonyítékokat felvonultató röpirattal van dolgunk. A szerző nemcsak közgazdasági és társadalompolitikai szakíró, hanem az antirasszista kampányok egyik vezető aktivistája évtizedek óta, aki maga is részt vett a legjelentősebb menekültközpont, Campsfield bezárását követelő kampányokban.

A könyvben Hayter nyomon követi a bevándorlási korlátozások szigorításának folyamatát, kezdve onnan, hogy azokat egyáltalán bevezették Nagy-Britanniában és más országokban. Az elemzés középpontjában a második világháború utáni korszak bevándorlási korlátai állnak, különösképpen azok, amelyek a volt gyarmati országokból és a Kelet-Európából eredő bevándorlást voltak hivatva megfékezni. Hayter bemutatja e korlátozások hatásait a menekültek helyzetére, és kitér azokra a kezdeményezésekre, amelyek által az európai országok igyekeztek összehangolni határellenőrzési gyakorlatukat az utóbbi évtizedekben, az “Európa-erőd” építése során.

Hayter arról igyekszik meggyőzni olvasóit – valószínűleg sikeresen –, hogy a bevándorlási korlátozások mind nagyobb szenvedést okoznak a bevándorlóknak, sőt, általában az emberi jogok megsértésével járnak, hozzájárulnak a rasszizmus legitimálásához, mi több, maguk is rasszisták. E nem túl meglepő téziseken túlmenően azonban kevésbé evidens következtetésekhez jutunk el. A szerző azt állítja, hogy a migráció nem fenyegeti a munkahelyeket és a munkakörülményeket, sem pedig az európai jóléti államot. Épp ellenkezőleg, annak lehetőségét hordozza, hogy az egész világon javulhasson az emberek életszínvonala. Ennek belátásához tudni kell például azt, hogy a korlátozások pénzügyi és humán költsége igen nagy, számszerű (mennyiségi) hatásuk azonban a feltételezettnél jóval kisebb.

Érveinek alátámasztására Hayter döntően a kilencvenes évek első felének Angliájából hoz fel tényeket, adatokat. Ez az empirikus anyag betekintést nyújt a fogvatartás, az eseti elbírálás körülményeibe, szól a kedvezmények megtagadásáról. Összehasonlítja a brit kormányok politikáit a kontinentális Európa gyakorlatával. Amint az sejthető, a történetből kiderül, hogy a munkáspárti politikusok – más területekhez hasonlóan – a bevándorló-ellenességben is igyekeznek felvenni a versenyt a konzervatívokkal.

Teresa Hayter következtetése és politikai programja radikálisnak mondható: azt kezdeményezi, hogy az államok az emberek szabad mozgását ismerjék el univerzális emberi jogként. Ez idáig ugyanis a témával összefüggő jognyilatkozatok a szabad vándorlás jogát csak a lakóhely elhagyásának szabadságaként értelmezték, de nem engedték és nem követelték meg a szabad lakóhelyválasztás jogát, amennyiben a választott hely nem a költözni vágyó polgár hazájában van. A deklarált jog csak akkor válik valóssá – mondja Hayter –, ha kiterjed a letelepedésre, a lakóhely megválasztására is, országhatárra való tekintet nélkül.

Hogyan jut el Hayter ehhez a radikális, és valóban meghökkentően hangzó programhoz? Először is számba veszi mindazokat a visszásságokat, amelyek a jelenlegi gyakorlattal járnak. Részletesen szól arról, hogy a bevándorlás erős korlátozása sorozatban szüli a rasszista megnyilvánulásokat, a fehér- és színesbőrű határátlépők közötti megkülönböztetést, az utóbbiakkal szembeni módszeresen megalázó eljárások sokaságát. Megmutatja azt is, hogy sok esetben a brutális eljárásokra nem azért kerül sor, mert konkrétan annak elszenvedője követett el valami törvénybe ütközőt, hanem azért, hogy másokat elrettentsenek, eltántorítsanak a bevándorlás szándékától. Ez pedig elfogadhatatlan.

Ami pedig a bevándorlási politika ideológiai burkát illeti, Hayter keményen bírálja a képmutató megnyilvánulásokat. A nemzeti kultúrára és hasonló tényezőkre való hivatkozások ugyanis döntően a kiváltságok védelmezését szolgálják. A bevándorlók elleni diszkriminációban, az embertelen életkörülmények elől menekülők megalázásában sokszor azok az államok járnak élen, amelyeket többnyire egykori bevándorlók leszármazottjai lakják. Igen gyakran már egy generációnyi különbség is elég ahhoz, hogy a helybenlakás hiánya elég indok legyen a hátrányos megkülönböztetésre és a kirekesztésre.

Vajon nem indulna-e meg valamiféle kezelhetetlen népvándorlás, ha tényleg megnyílnának a határok? Hayter szerint a félelmek túlzottak: számos példát láttunk már arra, amikor adott bevándorlási kvótákat nem tudtak kitölteni különböző országokban. A vándorlás igénye tehát nem egyszerűen abból fakad, hogy valahová lehet menni, hanem inkább abból, hogy a megindulási zónában válnak tarthatatlanná a viszonyok.

A tisztánlátást nagyban megnehezíti, hogy a liberális ideológia, annak közgazdasági kliséi áthatják a köznapi politikai beszédet. Magától értetődőnek gondolják sokan, hogy az úgynevezett “négy szabadság” (az áruk, szolgáltatások, pénz és munkaerő szabad áramlása) természetes igénye az embereknek, s így mindezek biztosítását alapvető emberi jogként is kell kezelni. E kategóriákban azonban egészen különböző dolgok mosódnak össze. Amit a munkaerő szabad áramlásának neveznek, az rendszerint kényszerű áramlás, hiszen abból fakad, hogy a migránsok nem tudnak boldogulni addigi lakóhelyükön, kilátástalannak látják egzisztenciájukat még annak környékén is.

A határok tényleges megnyitása, a bevándorlási korlátozások embertelen gyakorlatának felszámolása szükségképpen egy másfajta fejlődési modellt kényszerítene ki a világgazdaság perifériáin, amelyhez természetesen másfajta kapcsolatrendszerre lenne szükség a centrum és a kevésbé fejlett régiók között.

Teresa Hayter: Open Borders: The Case Against Immigration Controls. London: Pluto Press, 2000.

U2

Bono, a U2 együttes tagja régi jeles támogatója a Jubileum 2000 nevű nemzetközi civil szervezetnek. Körbeutazta a világot a szervezet által folytatott kampány elősegítése érdekében, mióta nyilvánosan is bejelentette támogatását 1999 januárjában. Ezrekhez csatlakozott az 1999 júniusában, Kölnben tartott G7 csúcstalálkozó alkalmával kialakított élőláncban, továbbá személyes látogatásokat tett, hogy fejlődő országok adósságainak elengedéséről tárgyaljon Clinton elnökkel és Tony Blair miniszterelnökkel. Ez év júniusában e-maileket küldött szét, melyekben felhívta rajongóit, hogy e-mailezzenek közvetlenül a G7 vezetőinek, és szólítsák fel őket cselekvésre Okinawában.

Bono nemrég azt nyilatkozta a rádióhallgatóknak, hogy a "Beautiful Day" című új kislemezét a Jubileum 2000-ben végzett munkája inspirálta. A Rádió 1-nek interjút adván a kislemezről, amely az 1997-ben megjelent "Pop" című album után most következő új U2 albumban szerepel, a banda énekese a következőket mondta: "Tűz van ebben a zenében – boldoggá tesz, hogy kihoztam valamit a jubileumos emberekkel való munkámból – és a jogos düh, nevezzük annak, amiből nagyszerű rock and roll-t lehetett csinálni."

Majd így folytatta: "Benne van a levegőben, hogy valami történik, és ez szerintem ebből fakad." A U2 rajongói láthatják őt és zenekarát felvétel közben a U2 honlapján: www.u2.com – amely egyelőre nem igazán forgalmas. A honlapon található egyik kijelentésben a zenekar a következőket mondja: "A következő hetekben, az információs társadalomnak köszönhetően, a rajongók világszerte láthatják, hogy végzi el a U2 az utolsó simításokat az új albumán."

Bono hozzáteszi: "Bárki letöltheti vagy feltárcsázhat egy zeneszámot, de van abban valami varázslat, hogy három zenész és egy diszlexiás összejön és játszik egy szobában."

Radiohead

Thom Yorke, a Radiohead tagja zenekara honlapját használja arra, hogy nyilvánosságra hozza legkeserűbb támadását a nyugati politikusok ellen, akik képtelenek megoldani a Harmadik Világ adósságának kérdését.

A G8 vezetők (a világ leghatalmasabb országainak vezetői) a 2000. július 23-án Okinawában tartott csúcsértekezleten visszatáncoltak az adósság elengedésétől. Ellenük intézett támadásában Yorke dühöngött: "Hogy fogsz tudni aludni…? Mit fogsz mondani a gyerekeidnek?"

Éles kirohanást intézett azon döntésük ellen is, miszerint az adósságcsökkentésnél fontosabb a Harmadik Világ technológiai felzárkóztatása. Honlapján egy égő laptop látható a következő szavakkal: "Ez semmit nem ér, míg el nem engeded az adósságot." A kép egy a Jubileum 2000 aktivisták által az okinawai csúcson szervezett tüntetésről származik.

Yorke felháborodott üzenete a kép alatt a következő: "Nem tudod megenni a ^*** web-et. Ez a szabad piac egy gyilkos. Csak magadat okolhatod, és te tudod ezt. Milyen jövőt vársz? Gondolod, hogy elsétálhatsz tiszta kézzel, fehér kesztyűben? Gondolod, hogy megszűnik a baj? Hogy fogsz tudni aludni? Mikor a dolgok rosszra fordulnak, hogy fogod kimagyarázni magad? Mit mondasz a gyerekeidnek?"

Yorke az egyik legélesebb hangú a zenei csillagok között abban az erőfeszítésben, hogy a nyugati vezetők oldják meg az adósságválságot. Gyakran rámutatott, hogy bár sok adósságot fizettek vissza, a magas kamatlábak akadályozzák a világ néhány legszegényebb országát a fejlődésben.

E hó elején csatlakozott a U2-tag Bono-hoz, Ewan McGregorhoz, Ali G-hez és több más hírességhez. Együttesen felhívást intéztek a lakossághoz, hogy küldjenek e-maileket a vezetőknek, melyekben kérik őket, hogy a G8 csúcstalálkozón ne csak a retorika szintjén, hanem ténylegesen is tegyenek valamit az adósság eltörlése érdekében.

Insurge

Sok olyan zenekar van, amelyek radikálisak és dühösek a korai albumukban, aztán elpuhulnak. Az Insurge nem tartozik közéjük, még az új albumuk címe (Globalizáció) is összhangban van azzal, hogy ők igenis folytatják és még mindig dühösek.

"Mi elutasítottuk "zenének és politikának ezt a fajta nem összekeverését" – mondta Chris Dubrow, a zenekar énekese a Green Left Weekly című lapnak egy nappal azután, hogy a Sydney-i Excelsior szállodában lezajlott lemezük bemutatója. "Egyébként is csak duma az egész. A mainstream nagyon is politikai, azt közli, hogy az élet csak a fogyasztásról szól. Tenni akartunk valamit ez ellen."

Az új album határozottan jó. Hadakozó és szenvedélyes, darabokra szaggatja az intézményeket, akármilyen formában jelennek is meg: az olimpiát ("Sydney 2000 Toxic Sludge"), a fosszilis tüzelőanyagokat ("Talk of the Sun"), a "szabad kereskedelmet" ("Winners"), a politikusokat ("Power") és a közgazdászokat ("Economist King").

"A globalizáció témájára egy-két éve álltunk rá, amikor a fogalom még nem volt olyan közismert" – mondja Dubrow. "De utána következtek a Seattle-i és washingtoni tüntetések és az egész világ elkezdett beszélni róla. Mi azt akartuk mondani, hogy a globalizáció, a technológiai és telekommunikációs forradalom kikerülte a harmadik világot, az egész csak CNN-hatás volt. A média kikerülte az igazi témákat, és amit mi kapunk, az a hollywood-i verzió."

Nyilvánvaló, hogy a zenekar foglalkozik a Harmadik Világ sorsával: az album egyik legfeltűnőbb kislemezében található a következő: "Szóval úgy gondolod, hogy 300 dollárt ér egy élet a Harmadik Világban/ meg fogunk téged alázni, széttaposunk/ Boldog Születésnapot Union Carbide".

Dubrow szerint szándékosan foglalkoznak ilyen ügyekkel. "A széles értelemben vett baloldal érdeklődése helyi és országos témákra összpontosul. Amit mi mondunk, az az, hogy a globális rendszert kell tekinteni. A legkirívóbb bűntettek a harmadik világban vannak: Nyugat-Pápuában, a Fülöp-szigeteken, bányatársaságok és hasonlók körében."

Nyilvánvaló az elhivatottságuk az aktivisták bátorítására. Az albumon megtalálható például a himnusz a direkt környezetvédelmi cselekvéshez, "Lock On" ("kapcsolj rá, az akaratod erős / kapcsolj rá, nem lehet nem megtenni/kapcsolj rá, olyan jól szórakozunk/kapcsolj rá"). Az érdem nemcsak a zenei kollaboránsoké és a barátoké, de Noam Chomsky-é, a Reclaim the Streets-é és "a srácé, aki mindenhova felírja, hogy 'fogd be és vásárolj'". Az album megtalálható öt tőkeellenes aktivista csoport honlapja is.

Dubrow azt mondja, hogy az új album feltöltötte energiával a zenekart. A Globalizáció, az első album, amit a zenekar három éve készített, egy nem várt csoda. "Mind úgy gondoltuk, hogy az ötletek majd csak összejönnek, de nem. Eredetiek és progresszívek akartunk lenni, viszont nem tudtunk igazán nekünk tetsző dolgokat írni".

Néhány újabb tag, a dalszerzés új, közös megközelítése és egy kis politikai inspiráció-többlet, úgy tűnik, megtette a hatását. A hangnem kemény, hangos és gyors, de van benne egy kis innovatív keverés és programozás, ami modern és csiszolt hangzást ad. Sean Burnett és Daryl Sims, a két ütőhangszeres, jól játszanak együtt, kitűnő hatást produkálnak.

(Fordította: Orbán Gábor)

Magától értetődő, hogy a külső eladósodás, illetőleg az ennek nyomán egy-egy eladósodott országra kényszerített megszorító gazdaságpolitika ártalmas az érintett ország gazdaságára és társadalmára nézve. Különösen akkor van ez így, ha kevésbé fejlett, a világgazdaság perifériáján elhelyezkedő országról van szó. Kevésbé nyilvánvaló, hogy az elmaradott országok adósságválsága visszahat a világrendszer centrumára. Ezeket a visszacsatolásokat tárta fel a Susan George vezette kutatócsoport az amszterdami Transznacionális Intézet égisze alatt. Az adósságválság negatív visszacsatolásaiból hat tényező emelhető ki.

1. Környezetkárosítás. Az eladósodott, exportorientációra kényszerített fejlődő országok gyakran kénytelenek természeti kincseiket olcsón kiárusítani a világpiacon. Ezek között sok ország esetében szerepel a fa. Az erdőirtást azonban – Brazíliában és másutt – elsősorban az gyorsítja fel, hogy az élelmiszert más módon beszerezni képtelen (vásárlóerővel a megszorítások miatt nem rendelkező) lakosság ily módon próbál termőföldhöz jutni, ahol önellátó módon termelheti meg a létszükségleteit kielégítő javakat. Mindezek a folyamatok aláássák a Föld oxigénháztartását, erősítik az ún. üvegházhatást.

2. Kábítószer-kereskedelem. Nem véletlen egybeesés, hogy Peruban, Kolumbiában és Bolíviában a nyolcvanas években, vagyis az adósságválság évtizedében futott fel a kábítószer-termelés. A pénzügyileg ingatag és kiszolgáltatott országok számára gyakorlatilag nem maradt legális megoldás az adósságtörlesztés és az állami kiadások fedezésére, ezért az illegálisnak tekintett kábítószer-üzlet felé fordultak – kiszolgálva az Egyesült Államok és Nyugat-Európa illegális keresletét. A nyolcvanas évek végén az Egyesült Államok "háborút" indított a latin-amerikai kábítószer-üzlet ellen, ám ez hiábavalónak bizonyult, hiszen nem érintette az alapvető problémát: az Andok országainak gazdasági és pénzügyi helyzetét.

3. Adóteher. Az északi országok adófizetői a kezdetektől fogva finanszírozták a hitelező nagybankok biztonsági tartalékait, még akkor is, ha ennek nem mindig voltak tudatában. Az Egyesült Államok, Japán és Nyugat-Európa adófizetőinek az 1982 utáni tíz év során kb. 50 milliárd dollárjukba került a magánbankok közvetlen támogatása, több mint 30 milliárd dollárba az IMF és a Világbank feltőkésítése, és évi 8-10 milliárd dollárba a tőkemenekítésből fakadó veszteségek fedezése. Eközben a magánbankok így vagy úgy mégis behajtották az adósságszolgálat nagy részét, vagyis az adófizetők támogatására végső soron nem lett volna szükség.

4. Piac- és munkahelyvesztés. Az importvisszafogásra kényszerített, vagy kifejezetten fizetőképtelenné vált fejlődő országok adósságválsága közvetve a kereslet csökkenését okozta az OECD-országok gazdaságai számára. Az exporttöbblet elérésére és fenntartására ösztönzött fejlődő gazdaságok visszafogták vásárlásaikat a számukra megdrágult fejlett világban, hozzájárulva ezzel az ipari munkahelyek millióinak megszűnéséhez. Eközben kénytelenek voltak keresletet támasztani például a különféle pénzügyi szolgáltatások iránt, amelyek keretében különféle tanácsadó cégek a privatizáció módozataiba avatták be őket.

5. Bevándorlás. A nyolcvanas évek adósságválsága csak súlyosbította azt a migrációs nyomást, amelyet az általános fejlesztési politika kudarca okozott. A megelőző időszakban (az ötvenes-hatvanas években) a falusi emberek nagy számban vándoroltak a városokba a fejlődő, újonnan iparosodó országokban. Ezeket az iparokat értékelte le és részben számolta fel az adósságválság "kezelésére" kidolgozott restriktív politika. Mivel az OECD-országokból érkező élelmiszer-dömping leküzdhetetlen versenyt támaszt a helyi agrá­riummal szemben, az képtelen felvenni a városokban fölöslegessé váló munkaerőt, amely ily módon a fejlettebb – akár illegális munkával kecsegtető – Észak-Amerikába és Nyugat-Európába igyekszik vándorolni.

6. Konfliktusok és háborúk. A háborúk elkerülhetetlenül eladósodással járnak, ám az ok-okozati viszony fennáll fordított irányban is. A XX. század legutolsó időszakának számos háborúja vezethető vissza olyan konfliktusokra, amelyeket az eladósodás, illetve annak kezelhetetlensége gerjesztett. Az adósságválság, valamint a velejáró fizetési nehézségek gyakran sodorták hazárd és agresszív kalandokba az egyes országok vezetőit, akik nemritkán erőszakkal fojtották el a megszorító politika elleni tiltakozó mozgalmakat. Az eladósodás így az egyik fő forrása volt a korszak polgárháborús konfliktusainak, illetőleg a nemzetközi terrorizmusnak is. Végső soron az ilyen konfliktusok nemcsak a közvetlenül érintett társadalmakra nézve tragikusak; a stabilitás helyreállítása rendszerint költségeket ró a világrendszer domináns országaira, azok adófizetőire is.

A mexikói zapatisták vezére szerint a globalizációt két forradalom, a technológiai és az informatikai forradalom hozta létre, és a pénzvilág irányítja. A technológia és az informatika (plusz még a finánctőke) közös erővel megszüntette a távolságokat és eltörölte a határokat. A hatalommal (a globalizációval és a neoliberalizmussal) szembeni társadalmi ellenállási mozgalmak előtt még hosszú út áll. Nemcsak addig, míg elérik céljukat, hanem amíg megszilárdítják álláspontjukat mint működő alternatívát a globalizációval szemben.

"Oximoronon olyan jelzőt értünk, amely értelmileg,

látszólag ellentétben áll azzal a szóval, amelyhez

kapcsolódik. Így például, a gnosztikusok sötét

fényről beszélnek, az alkimisták fekete napról."

(Jorge Luis Borges)

Figyelem! Ha nem olvasta a mottót, jobb, ha most megteszi, különben nem fog semmit érteni!

Megcáfolhatatlan tény: a globalizáció létezik. Ez most nem ítélet, pusztán tényként említem. De mivel oximoronról beszéltünk, jeleznünk kell, hogy széttagolt globalizációról van szó.

A globalizációt két forradalom, a technológiai és az informatikai forradalom hozta létre, s a pénzvilág irányítja. A technológia és az informatika (plusz még a finánctőke) közös erővel megszüntette a távolságokat és eltörölte a határokat. Ma már a világ bármely pontjáról, bármely pillanatban szerezhetünk információkat. A pénznek megvan az az adottsága, hogy mindenütt jelen van: szédületes sebességgel jön s megy, mintha mindenhol egyszerre létezne. És ezáltal a világ új arculatot ölt, óriáspiaccá válik.

A globalizáció ellenére, vagy éppen miatta, a bolygó messze nem homogén. A világ egyfajta szigettenger, olyan puzzle, amelynek minden egyes darabja újabb részekre oszlik, és tulajdonképpen az egyetlen igazán globális dolog a heterogenitás.

Míg a technológia és az informatika egyesítette, a pénzhatalom megosztotta a földet, és fegyverként használta fel ehhez az előbbi kettőt. A globalizáció világháború: a negyedik¹ világháború, egy mechanizmus, a destrukció/elnéptelenítés, rekonstrukció/újjáépítés mechanizmusa, amely az egész világot hatalmába keríti. Egy új (ahogy Ignaco Ramonet írja: univerzális, állandó, közvetlen és immateriális) világrend felépítése céljából, a pénzhatalom eltörli a határokat. Ennek érdekében újfajta háborút indít, amely lerombolja a nemzetgazdaságot, a nemzetállam alapját. Ez utóbbi kihalófélben van. Helyén az egyesített piacok jelennek meg, vagy még inkább egy világméretű piac leányvállalatai, egyszóval a világpiac.

A következmény egy oximoron. Egyre kevesebb egyén rendelkezik a megtermelt javak egyre nagyobb hányadával, amelyet egyre nagyobb számú és egyre szegényebb dolgozó termel meg. Ahogy John Berger írja:¹ "Századunk szegénysége nem hasonlítható össze semelyik korábbiéval. A szegénység nem azért jelenik meg, mert valamiből kevesebb van, mint régebben, hanem mert a gazdagok kiváltságaik tömegét rákényszerítik a társadalom többi szereplőjére."² Néhány hatalmastól a bolygó semmit sem tagad meg, míg sokmillióan bolyonganak, és sehol nincs számukra hely. A szervezett bűnözés, a bírói és törvényhozói hatalom tartóoszlopa (törvényen kívüliek hozzák a törvényeket) és a világ "integrációja" megsokszorozza a határokat.

Korunk jellemzői a következők: a pénzhatalom felsőbbrendűsége, a technológia és informatika forradalma, háború, destrukció/elnéptelenítés és rekonstrukció/újjáépítés, támadás a nemzetállamok ellen, a hatalom és a politika újradefiniálása, az egyeduralkodóvá váló piac megjelenése, mely az élet minden egyéb területét maga alá gyűri, a gazdagság koncentrációja kevesek kezében, a szegénység proliferációja, a kizsákmányolás és a munkanélküliség eszkalálódása, milliók számkivetettsége, területi dezintegráció, bűnözők hatalomra jutása. Más szóval: széttagolt globalizáció.

Ami az értelmiséget illeti, fel kell tennünk a kérdést: ők is áldozatai-e a destrukció/elnéptelenítés és a rekonstrukció/újjáépítés mechanizmusának? Milyen szerepet kínál nekik a pénzhatalom? Hogyan használják fel a technológiai újításokat (vagy hogyan használja az fel őket)? Milyen pozíciót foglalnak el ebben a háborúban? Milyen kapcsolatuk van a nemzetállamokkal? Hogyan viszonyulnak az ily módon újradefiniált hatalomhoz és politikához? Mit gondolnak a globalizáció következményeiről? Tehát: hogyan illeszkednek bele a széttagolt globalizációba?

Cikkünk a bal- és jobboldali értelmiség között vitát kíván provokálni, tehát nem foglal állást az értelmiségre és hatalomra, illetve az értelmiségre és a változásokra vonatkozó eszmefuttatás során.

Nos. Üdv és tartsák kezüket a távirányítón! Pillanatokon belül kezdünk…

I. A "pay per view" globalizáció

Itt, az ezredfordulón, nem tudjuk, mit gondoljunk: a 2000. év vajon a huszadik, vagy a huszonegyedik századhoz tartozik-e? Úgy tűnik, ez igen jó táptalaja az oximoronnak. Azt mondjuk például, hogy ez most valami végének a kezdete, vagy valami kezdetének a vége. Olyan érzésünk van, mintha már minden megtörtént volna egyszer, mintha újra lejátszanánk egy régi filmet, más képekkel, más színészekkel, de ugyanazon forgatókönyv alapján. Mintha a globalizáció "modernizmusa" (vagy "posztmodernizmusa" – pontosítsa, ha tetszik, az, aki veszi erre a fáradságot -) oximoronba öltözött volna, és archaikus modernizmusként jelenne meg előttünk…

A világ nem négyszögletes, legalábbis így tanítják az iskolában. De a harmadik évezred küszöbén azt sem állíthatjuk többé, hogy gömbölyű. Nem tudom, milyen geometriai formával írható le a világ mostani alakja, de mivel a digitális kommunikáció korát éljük, talán egy gigantikus képernyőként kellene definiálni. Hozzátehetnénk: "tévéképernyő", bár én inkább "mozivászonnak" mondanám. Nemcsak azért, mert jobban kedvelem a mozit, hanem azért is (és főleg azért), mert olyan érzésem van, mintha egy film peregne előttünk, egy régi film, egy régi-modern film (már csak az oximoron kedvéért is).

Az egyik ilyen képernyőn különböző, puzzle-szerű képek egyidejű levetítését lehetne beprogramozni (ezt nevezik "picture in pictre"-nek). A globalizált világ miatt a bolygó mind a négy égtájáról érkeznek képek. De nem ám akármilyen képek! Nem mintha nem lenne elég hely a vásznon, hanem mert "valaki" szelektálja a képeket. Vagyis igaz, hogy olyan képernyő előtt ülünk, amelyen a világ különböző pontjairól egyszerre sokféle kép pereg, ám a világ egésze mégsincs jelen.

Most viszont nem kerülhetjük meg a kérdést: "Kinek a kezében van a programkezelő? "Ki irányítja a programkészítést?" Jó kérdés, de most nem válaszolhatunk rá, mert nem biztos, hogy sikerülne pontos választ adni, és különben sem ez a témánk.

Nem válthatunk csatornát, és nem mehetünk másik moziba, nézzünk meg inkább közelebbről néhány puzzle-képet a globalizáció óriásvásznán.

Nézzük például az amerikai kontinenset. A képernyő egyik sarkában megjelenik a Mexikói Autonóm Nemzeti Egyetem (UNAM) képe, amint éppen elfoglalja egy félkatonai csoport: a Szövetségi Rohamrendőrség. Ezek a szürke egyenruhás férfiak nem tanulni jöttek ide. Arrébb, háttérben a délkelet-mexikói hegyekkel, egy harckocsioszlop vonul át Chiapas bennszülött falun. Még arrébb a vásznon egy észak-amerikai rendőrt látunk, aki – nem titkolt erőszakkal – elfog egy fiatalembert, valahol Seattle-ben vagy Washingtonban.

Az Európát ábrázoló képen is a szürke szín dominál. Ausztriában Jörg Haider beszél pro-náci hevülettel. Olaszországban Silvio Berlusconi igazgatja a nyakkendőjét, Spanyolországban Felipe Gonzales Aznar kifestésével foglalatoskodik, Franciaországban Le Pen mosolyog. Ázsia, Afrika és Óceánia ugyanebben az unalmas szürke színben tűnik fel.

Hm… Mennyi szürke… Hm… Tiltakozhatunk… Elvégre színes műsort ígértek… Legalább hangosítsuk fel a tévét és próbáljuk megérteni, miről van szó…

II. Egy emlékezetes feledés

Az értelmiség – társadalmi realitás. Az emberi társadalom kezdetei óta így van ez. Csakhogy az értelmiségre vonatkozó régészeti adataink meglehetősen hiányosak. Ezért maradjunk inkább a jelenkornál; azt szeretnénk megvizsgálni, milyen szerepet tölt be a mai társadalomban.

"Az értelmiség kategóriája – írja Umberto Eco – igencsak tág fogalom, ez nyilvánvaló. Viszont sokkal pontosabban meghatározható az "értelmiségi szerep" fogalma. Az értelmiségi szerep abban áll, hogy kritikusan határozzuk meg azt, amiről azt tartjuk, magának az igazság fogalmának kielégítő megközelítése. Bárki továbbfejlesztheti ezt a meghatározást, még egy nem-értelmiségi is, aki tulajdon létén elgondolkodik és ennek valami módon kifejezést ad, ugyanakkor elárulója lehet, például az az író, aki az eseményekre érzelmileg reagál, s nem kényszeríti magára a kritikai gondolkodást."³ Az értelmiségi munka tehát kritikai és analitikus jellegű. Egy társadalmi jelenséggel szemben (hogy ennél a példánál maradjunk), az értelmiségi megvizsgálja a nyilvánvalót, az állítást és tagadását, megkeresi a kétértelműségeket, illetve mindazt, ami nem tekinthető sem egy, sem pedig egy másik ismert dolognak (bármennyire hasonló is ahhoz), majd felfedi (közli, leleplezi) azt, ami nem nyilvánvaló, sőt olykor éppen a nyilvánvaló ellentéte.

Norberto Bobbio azt mondja, "értelmiségiek mindazok, akiknek az üzenet-továbbadás az életük mindennapos és tudatosan választott elfoglaltsága, (…) sőt, hogy brutálisan fejezzük ki magunkat, legtöbbször ezzel keresik a kenyerüket." Érdemes megjegyeznünk az értelmiséginek, a kritikai analízis hivatásos művelőjének ezt a megközelítését.

Az is köztudott, hogy az értelmiségi nem feltétlenül gyakorolja értelmiségi szerepét. "Az értelmiségi szerephez szorosan hozzátartozik az anticipáció (annak előrelátása, hogy mi fog történni) vagy a visszatekintés (arra, ami történt), ritkán szól arról, ami éppen történőben van, egyszerűen ritmikai okok miatt, hiszen az események mindig sokkal gyorsabbak és sürgetőbbek, mint a róluk való reflexió."⁴

A kritikai analízis e hivatásos művelője a társadalomnak valamiféle szemtelen lelkiismerete. Non-konformista, szemben áll mindennel, a politikai és társadalmi erőkkel, az állammal, a kormánnyal, a médiával, a kultúrával, a vallással és minden egyébbel, amit csak a kedves olvasó óhajt. Valahányszor a társadalmi cselekvő azt mondja: "Ennyi pont elég!", az értelmiségi szkeptikusan ezt morogja: "Ez túl sok!", vagy ezt: "Ez túl kevés!"

Az értelmiségi kritizálja a mozdulatlanságot, és változást sürget, haladást. Ugyanakkor ő maga is beékelt része a számos irányból jövő támadásoktól át meg átjárt társadalomnak, amelyet megoszt a hatalmat birtoklók, és ezért a változásban ellenérdekeltek, valamint a változásért harcolók szembenálló tábora. "Az értelmiséginek, hogy ne váljon nevetségessé, meg kell értenie – írja Manuel Vázquez Montalbán –, hogy nincs semmiféle szellemi varázserővel felruházva, amely körül ott forog a történelemi igazság, hanem csupán olyan nyilvánvaló ismeretekkel rendelkezik, (…), amelyek vagy elindítják a világban rejlő igazságtalanságok utáni kutatás felé, vagy az általános konformizmus és tehetetlenség cinkosává teszik."⁵

Ez az a pont, ahol az értelmiségi választ az értelmiségi szerep és a többi társadalmi szereplő által felkínált szerep között. És ugyancsak itt jelenik meg a szembenállás (és a harc) a progresszív és a reakciós értelmiségi között. Egyik is, másik is folytatja kritikai elemző munkáját, ám míg a progresszív értelmiségi hajthatatlanul ostorozza a mozdulatlanságot, az állandóságot, a fennálló rendet és a homogenitást, a reakciós a változást, a mozgást, a lázadást és a heterogenitást támadja. A reakciós értelmiségi "megfeledkezik" értelmiségi szerepéről, lemond a kritikai gondolkodásról, és emlékezete beszűkül, tagadva múlt és jelen létezését. Kizárólag a jelent, az adott pillanatban létezőt tartja megragadhatónak, mi több, szentnek és sérthetetlennek.

Amikor "progresszív és reakciós értelmiség"-ről beszélünk, "bal- és jobboldali" értelmiségiekre gondolunk. Hozzá kell tennünk, hogy a baloldali értelmiség még a (társadalmi, ideológiai és politikai értelemben vett) baloldallal szemben is megőrzi értelmiségi szerepét, tehát kritikai gondolkodását, korunkban azonban kritikája alapvetően a fennálló hatalom, a pénzvilág nagyjai és azok kiszolgálói ellen irányul.

De hagyjuk most a baloldali, progresszív értelmiséget, és nézzük meg közelebbről a reakciós értelmiségieket, a jobboldaliakat.

III. Az intellektuális pragmatizmus

Kezdetben a jelentős jobboldali értelmiségiek haladóak voltak. Az igazi óriásokra gondolok, nem a törpékre. Octavio Paz, az utóbbi évek legnagyobb jobboldali entellektüelje Mexikóban ezt mondta: "Azok közül jöttem, akiket baloldali gondolkodóknak neveznek. Ez nagyon fontos volt fejlődésem szempontjából. Most nem is tudom, hol állok… Csak azt tudom, hogy velük állok párbeszédben, olykor vitában. A többiek számára nincs sok mondanivalóm."⁶ A Pazéhoz hasonló esetek mindennaposak a világ hatalmas mozivásznán.

A progresszív értelmiség tárggyá és célponttá válik a fennálló hatalom szemében. Megvásárolandó tárggyá és megsemmisítendő célponttá. Mindkét cél érdekében rengeteg eszközt mozgósítanak. A baloldali ennek az üldöző csábításnak a légkörében "születik meg". Van, aki ellenáll neki (legtöbbször egymagában, mert a szolidaritás nem különösebben jellemző a baloldali értelmiségre), mások azonban, abban a hitben, hogy a globalizáció "elkerülhetetlen", addig kutatnak az ötletkészletükben, míg végül találnak valami okot, amellyel igazolni lehet a hatalom legitimitását. Ekkor a rendszer felajánl nekik egy kényelmes karosszéket (hol támogatás, hol pozíció, hol díjak vagy kiváltságok formájában) a tegnap még oly ellenszenvesnek tartott Fejedelem jobbján.

Az "elkerülhetetlennek" van neve: "egyetlen üdvözítő gondolat" – amit mondjuk így definiálhatnánk: "Egy gazdasági csoport, elsősorban a nemzetközi tőke érdekeinek ideológiai és az egyetemesség igényével fellépő megfogalmazása,"⁷ s a következmény a pénz mindenütt jelenvalósága és mindenhatósága, a politikának a rendőrséggel való helyettesítése, a jelennek az egyetlen elképzelhető jövőként való értelmezése, a társadalmi egyenlőtlenségek racionalizálása, az emberi és természeti erőforrások végletes kizsákmányolásának igazolása, rasszizmus, intolerancia, háború.

Egy olyan világban, amelyet két új fogalom, a kommunikáció és a piac ír le a legpontosabban, a jobboldali értelmiség (és az ex-baloldali értelmiség) rájön arra, hogy a "modernség" nem más, mint annak az elvnek megfelelően cselekedni, amely így foglalható össze: Alkalmazkodj, vagy mondj le kiváltságaidról!

Nem fontos, hogy a jobboldali értelmiségi eredeti legyen, elég, ha az "egyetlen üdvözítő gondolatot" követi. Ennek forrása a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap, a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet, a Kereskedelmi Világszervezet, "amelyek működésükkel ideológiájuk szolgálatába állítják a kutatóközpontokat, az egyetemeket és az alapítványokat a föld legkülönbözőbb pontjain, s azok azután továbbfejlesztik és terjesztik ezt a boldogító ideológiát."⁸

Így teljesedik ki az az elit, amely "évek óta teljes egészében az «egyetlen üdvözítő gondolat» magasztalásának szenteli tevékenységét, amely valósággal zsarolja a kritikai gondolat híveit «modernitásra», «realitásra», «felelősségre» és az «észre» hivatkozva; amely azt állítja, a dolgok jelenlegi alakulása «szükségszerű»; amely az értelmiség kapitulációját jósolja, és homályos irracionalitással vádol mindenkit, aki nem hajlandó elfogadni «a mai társadalom természetes állapotát, azaz a piacot»".⁹

A reflexióról és a kritikai gondolkodásról lemondva, a jobboldali értelmiségiek par excellence pragmatikussá válnak, megtagadják értelmiségi szerepüket, s ugyanolyan reklámszövegeket visszhangoznak, mint amilyenek elárasztják a megosztott globalizáció megapiacát. Új "erényekkel" ékesítik fel magukat (az oxymoron is ilyen újdonság): behúzott farkú merészség és mélyenszántó banalitás. Csak úgy tocsognak a globalizált jelenről szóló "elemzésben" és a történelem iránti revizionizmusban. A fennálló hatalom és a pénz páncélozott üvegtornyai oltalmazzák őket. A jobboldali értelmiségre rendkívüli mértékben jellemző a nyájszellem, és emellett élvezi egyes médiumok és kormányok támogatását. A Fejedelem kegyeit nem könnyű kiérdemelni: le kell érte mondani a kritikai szellemről és az önkritikáról, s helyette egy új dogmának kell behódolni: a neoliberális teológiának.

A globalizáció a lehetséges világok legjobbikának hirdeti magát, mivel azonban konkrét példákat nem tud felsorolni emberiséget boldogító jótéteményei illusztrálására, kénytelen a neoliberális tanhoz és dogmához folyamodni. A neoliberális teológusok ezért leleplezik és üldözik az "eretnekeket", "a rossz követeit", vagyis a baloldali értelmiségieket. S erre a legalkalmasabb mód a "messianizmus" vádja. A "lejáratott messianizmus". Hogy tudniillik a baloldali értelmiségiek megkérdőjelezik a jelent, amelyben szabadság uralkodik, ahol mindenki maga döntheti el, mit vesz: létfontosságú árucikkeket, ideológiákat, vagy politikai programokat.

De a paradoxon nem ismer kegyelmet. Ha valakire jellemző a messianizmus, hát a jobboldali értelmiségre jellemző. "A Vegytiszta Neoliberális Értelmiségiek vagy Megtért Ex-marxisták Köre vagy a Trilaterál messianizmusra hajlik, amikor az egyetlen üdvözítő gondolatra, az egyetlen piacra és az elképzelhető legnyitottabb társadalmak gyönyörű tablója előtt parádézó történelemről készült végső fényképfelvételét követő villanásnál szalutáló egyetlen csendőrségre-rendőrségre épülő világ végzetszerűen elkerülhetetlen vízióját villantja fel."¹⁰

Az utolsó tabló. Vagy ha úgy tetszik, a megosztott globalizációról szóló film kulcsjelente.

IV: Tisztánlátó vakok

Régis Debrayt¹¹ szabadon idézve, a probléma nem az, miért vagy hogyan vált a globalizáció elkerülhetetlenné, hanem az, miért van, hogy mindenki, vagy majdnem mindenki egyetért annak elkerülhetetlenségét illetően. Az egyik lehetséges válasz: "Az elhitetés technológiája (…) Az információ hatalma… In-formálni annyit tesz, mint formát adni, formába önteni. Kon-formálni: konformitást biztosítani: Transz-formálni: megváltoztatni egy helyzetet."¹²

Ahogy a gazdaságot, ugyanúgy a kultúrát is globalizálják. És az információt is. Hogyan akadályozhatnánk meg, hogy a kommunikációs világcégek az egész világot beszőjék elektronikus hálójukkal? Ignacio Ramonet megállapítja: "Sem Ted Turner a CNN-től, sem Rupert Murdoch a News Corporation Limited-től, sem Bill Gates a Microsofttól, sem Jeffrey Vinik a Fidelity Investments-től, sem Larry Rong a China Trust and International Investment-től, sem Robert Allen az ATT-tól, sem Soros György, vagy a világ tizenkét új urának valamelyike, soha egyikük sem bocsátotta még általános szavazásra egyetlen tervét sem."¹³

A megosztott globalizáció világában a társadalmak mediatizált társadalmak. A médiumok hatalmas tükörként működnek, de nem azt mutatják fel, milyen is a társadalom, hanem, hogy milyennek kell lennie. A tautológiáktól és evidenciáktól hemzsegő mediatizált társadalom fukarul bánik az érvekkel és magyarázatokkal. Szerinte egy dolog bizonyításához elegendő annak kellő számú ismételgetése. És képeket ismételget, azokat a bizonyos szürke képeket a világméretű képernyőn. Régis Debray figyelmeztet: "A vizuális korszak egyenlete a következő: látható = valóságos = igaz. És kész is a bálványimádás (újradefiniált formája)."¹⁴ A jobboldali értelmiség tudja a leckét. Sőt, azt állítja ideológiája középpontjába.

Ki meri azt állítani, hogy a látható egyenlő az igazsággal? Hiszen csak a világképernyő filmes trükkjei peregnek előttünk! A világ és az egyetemes tudás bárki számára hozzáférhető egy televízió, vagy egy hordozható számítógép segítségével. Így igaz, csakhogy nem akármilyen világ ám, és nem akármilyen tudás! Régis Debray rámutat, hogy az információszerzés súlypontja átkerült az olvasott anyagról a látottra, az indirektről a direktre, a jelről a képre. A jobboldali értelmiség számára nyilvánvalóan előnyös (a baloldaliak számára pedig egyértelműen hátrányos) ez a helyzet.

Ha megvizsgáljuk az információs rendszer működését az Öbölháború alatt Franciaországban, tetten érhető a média hatalma: a konfliktus kezdetén a franciák 70%-a ellenezte a háborút, a végén pedig ugyanennyien egyetértettek vele. A média befolyására a franciaországi közvélemény 180 fokos fordulatot tett, a kormány pedig megkapta az áldást a háborúban való részvételéhez.

"Vizuális korban" élünk. Az információkat azonnaliságuk evidenciájában kínálják fogyasztásra. Ha pedig valós, amit mutatnak, akkor az az igazság, amit látunk. Nincs itt helye semmiféle kritikai reflexiónak, legfeljebb némi szerephez juthatnak a kommentátorok, akik "kiegészítik" a képek első olvasatát. A vizualitás célja nem a látvány, hanem az ismertetés. A világ egyszerű multimédia-műsorrá vált, olymértékben ismerhető meg, amilyen mértékben láthatóvá teszik. Látni annyit tesz: megérteni. A harmadik évezred küszöbén, "modern" világunk uralkodó filozófiai irányzata az abszolút idealizmus.

Mi következik ebből? Az új értelmiségi, ha legitimitásra törekszik, be kell töltse a neki szánt szerepet ebben a vizuális korszakban: elfogadni a közvetlen, direkt látványt, áttérni a jelről a képre és a reflexióról a tévékommentárra. Minden erőfeszítés nélkül legitimál egy önkényes, brutális, rasszista, intoleráns, emberiségellenes rendszert. A világ értelmiségi szerepének tárgya a média által felkínált világ: egy virtuális valóság. Amennyiben a globalizáció óriáspiacán a nemzetállamot vállalkozásként definiáljuk, a vezetőit a társaság ügyvezető igazgatóiként, a katonákat és rendőröket pedig a cég biztonsági őreiként, akkor a társadalmi kapcsolatok kizárólagos gazdája, jog szerint, a jobboldali értelmiség.

Más szóval, a globalizáció korában a jobboldali értelmiség "hamis lapokkal játszik": meghamisítja a kritikai elemzést és a reflexiót, lenyeli a neoliberális teológia békáját, "súg" a szerepéről megfeledkező kormánynak, a nyilvánvaló kommentátorává, katonák és rendőrök támogatójává szegődik, kénye-kedve szerint dönt, mi legyen "igaz" és mi "hamis"; a Herceg szócsöve és testőre lesz, s egy "új történelem" szószólója.

V. Az elmúlt jövő

"A könyvégetés és várépítés a fejedelmek feladata." – mondja Jorge Luis Borges. És hozzáteszi, hogy minden Fejedelem azt szeretné, ha az emberiség történelme az ő uralmával kezdődne. A széttagolt globalizáció korában nem szokás könyveket égetni (de várat építeni azért igen), inkább helyettesítik a könyveket. Így ahelyett, hogy eltörölné a globalizációt megelőző történelmet, a neoliberális Fejedelem megparancsolja szószólóinak, hogy írják át oly módon, hogy a jelen legyen minden idők megkoronázása.

A "történelem maszkmesterei", így nevezi őket Luis Hernández egyik, a mexikói jobboldali értelmiségiekkel polemizáló cikkében, amelyet a legutóbbi elnökválasztás kapcsán jelentetett meg.¹⁵ Túl ezen a definíción (amelyet a továbbiakban magyarázattal lát el), Hernández Navarro figyelmeztet: az új jobboldali értelmiség tűzerejét a mexikói baloldali értelmiség reprezentatív képviselői ellen fordítja.

Mexikóban a baloldali értelmiségiek jelentősen hatnak a közvéleményre. Zavarnak: ez a bűnük. Pontosabban: egyik bűnük. A másik az, hogy támogatják a zapatista harcot. "A zapatista lázadás új korszakot, a bennszülöttek mozgalmainak korszakát indította el, felszínre hozta a neoliberális globalizációval szembeni ellenállás aktivistáit."¹⁶ Nem vagyunk sem a legjobbak, sem pedig az egyetlenek: ott vannak az ecuadori vagy chilei bennszülöttek, a seattle-i és washingtoni tüntetők (és az ő jövendő követőik). Mi vagyunk az egyik olyan kép, amely változást hoz a széttagolt globalizáció óriásképernyőjén.

A Fejedelem meg is hozta óvintézkedését: "Támadjátok meg őket! Én biztosítom a fegyveres erőt és a médiát, ti meg az ötleteket." – szólt a parancs. Ezért aztán most a jobboldali értelmiség azzal foglalatoskodik, hogy a baloldaliakat befeketítse. És mivel a zapatisták ügye nemzetközi visszhangra talált, a jobboldali értelmiség át akarja maszkírozni történelmünket, újra akarja írni a Fejedelem ízlése szerint.

Octavio Paz tökéletesen teljesítette a feladatot. 1994 elején közzétett kijelentéseivel nyilvánosan megvádolta a haladó értelmiséget: "őket" tette felelőssé azért, hogy 1994 elején (és egyébként a modern Mexikó egész történelme során, csakhát a jobboldali értelmiség nem dicsekedhet túl jó memóriával) "az erőszak légköre" vált uralkodóvá. Néhány évvel később, halála előtt, Paz bűnbánatot gyakorolt és elismerte, hogy az egész rendszer válságban van, és hogy a dolgok elkerülhetetlenül így alakultak volna a zapatista lázadás nélkül is.¹⁷

Mi a globalizáció mega-képernyőjén látható szürke képek üzenete?

VI. A liberálfasiszta

Ezt a filmet már láttuk. Ha nem emlékezünk rá, az csak azért van, mert a történelem olyan árucikk, amely nem élvez állami támogatást a globalizáció piacán. A szürke képek jelentése talán ez: a fasizmus visszatér.

Paranoia? Umberto Eco Az örök fasizmus¹⁸ című írásában ad néhány kulcsot annak megértéséhez, hogy a fasizmus látens módon továbbél. Miután figyelmeztet arra, hogy a fasizmus nem más, mint egy zavaros totalitárius formáció, jellemzőit így határozza meg: az emberi tudás fejlődésének elutasítása, irracionalizmus, bizalmatlanság a kultúrával szemben, félelem a különbözőségtől, rasszizmus, individuális vagy társadalmi frusztráció, idegengyűlölet, arisztokratikus elitkultúra, machizmus, az egyéni feláldozása az ügy érdekében, minőségi populizmus terjesztése a televízióban, elszegényített nyelvezet (primitív lexika és mondatszerkezet).

És éppen ezeket az "értékeket" védelmezi a jobboldali értelmiség. "Talán bizony nem ugyanazokat a jól ismert ürügyeket emlegetik – a demokrácia kifáradása, a semmitől való viszolygás, a zűrzavar miatti tanácstalanság -, hogy legalizálják a történelem egy újabb "rendkívüli állapotát", amely, úgymond, szükségessé teszi a meggyőzés tekintélyelvű módszerének bevetését, egyesítendő a rendszer, a piac, a központosított elnyomás klienseivé és fogyasztóivá degradált egyéneket?"¹⁹

Nézzék csak az óriásképernyőt: ez a sok szürke a zűrzavarra adott válasz. A jobboldali értelmiség "rendet és törvényességet" követelő kórusa egy percre sem hallgat el. Európa ismét a fasizmus igájába dőlne? Borzalmas és távoli rémálom. A hatalmas vászon képei. Skinheadek agresszív csoportja egy utca sarkán. Németországban? Angliában? Vagy Hollandiában? "Ezek kisebbségi, ellenőrzésünk alatt tartott csoportok." – biztosit a kommentár. A fasizmus nem csak borotvált fejek és tetovált testek formájában jelentkezik. Tetten érhető a sötét jobboldal [droite sinistre] formájában is.

Amikor "sötét jobboldalt" említek, azt gondolhatják, ízetlen szójátékkal élek (latinul sinistra: baloldal) és megint egy oxymoront találtam ki. Engedjék meg, hogy felhívjam a figyelmüket: a Berlini Fal leomlása után az európai politikai szellem nagy sietve a centrum felé vette az irányt. Ami a hagyományos baloldalt illeti, ez nem meglepő. Csakhogy a szélsőjobb is ezt tette.²⁰ Ezek a pártok igyekeztek új image-t kialakítani maguknak, erőszakos és autoriter múltjukat elkendőzendő. És hanyatt homlok a neoliberális teológiára vetették magukat. Választási kampányuk során a közbiztonságot és a "bevándorlásban" rejlő veszélyeket emlegetik. Nem volt-e nagyon is hasonló a nemzeti szocializmus érvelése?

Az ilyenfajta magatartás mögött ott leselkedik a fasizmus, mint ahogy ott leselkedik a neoliberalizmustól el nem zárkózó baloldal mögött is. Az a bizonyos "harmadik út" nemcsak hogy végzetesnek bizonyult néhány helyen a baloldal számára, hanem olykor egyenesen az újfasizmus indítórakétájává válhat.

Talán túlzásnak tűnik, amit mondok, de azt gyanítom, ez a rengeteg szürke kép a memóriánkat hivatott eltompítani, megzavarni, és amnéziát akar kiváltani. Minden készen áll, hogy meglegyen a kenyér és só… és egy hely a Fejedelem jobbján. Mit számít, hogy az ingünk szürke és hogy a keblünkön melengetjük a kígyót?

A kígyótojás. Ha emlékezetem nem csal, ez egy Ingmar Bergman-film címe, amely a nácizmus működését írja le. S mit csinálunk mi ezalatt? Kivárjuk a film végét? Igen? Vagy mégsem? Egy pillanat! Lássuk csak, mit csinál a többi néző! Többen felálltak és csoportokba verődtek. Kitör a lárma. Egyesek tárgyakat hajigálnak a vászon felé és fütyülnek! És nézzék csak azokat ott! Ahelyett, hogy közelebb mennének a vászonhoz, az ellenkező irányba indulnak. A mozigépészt keresik. Úgy tűnik, megtalálták, mert nagyon egy irányba mutogatnak. Kik ezek és milyen jogon zavarják meg a vetítést? Egyikük transzparenst emel a magasba: "Mi, az állampolgárok felemeljük a szavunkat és átvesszük a kezdeményezést. Ugyanazzal az erővel és hévvel, amellyel jogainkat követeltük, most kötelességeink kötelező voltáért szállunk síkra."²¹ Kötelességeink kötelező volta? Ezt nem értjük. Csöndet! Valaki szót kér…

VII. A szkeptikus remény

A progresszív gondolkodók, a szkeptikus remény szószólóinak feladata igen nehéz. Megértették a dolgok működését, és most a nemesség kötelez, fel kell fedniük, be kell bizonyítaniuk, le kell leplezniük, közölniük kell másokkal. Hanem ehhez támadást kell indítaniuk a neoliberális teológia ellen, és a mögéje bújt média, bankok, nagyvállalatok, hadsereg és rendőrség ellen.

S mindezt a vizuális korszak kellős közepén. Van-e annál hátrányosabb helyzet, mint támadást indítani a kép hatalma ellen a szó mint egyedüli fegyver birtokában? De szkepszisük már hozzásegítette őket ahhoz, hogy elkerüljék a csapdát. Kritikai vizsgálataik során ugyanezen szkepszis segítségével rámutatnak a virtuális szépségek és valóságos nyomorúságok valódi mechanizmusára. Van hát remény?

Már az maga hatalmas kihívás, hogy a szó csupán kés és megafon. Hiszen a kép a korszak királynője. És a vizuális éra önkénye a szót a vásári komédia és bohózat világába száműzte. "A szóval vereségünknek és ellenállásunknak adunk hangot, mivel nincs más eszközünk, mert az emberek mindenképpen nyitottak a szóra, és mert lassanként mégiscsak ez alakítja ítéletünket, amelytől annyira tartanak a hatalom birtokosai; lassanként elmélyül, mint valami folyóágy, melyet a szó áramlatai vájnak a talajba. A szavak azonban csak akkor állnak össze áramlattá, ha teljesen hitelesek."²²

Hitelesség. Ez az a vonás, amellyel nem rendelkezik a jobboldali értelmiség, s amely annál inkább sajátja a baloldalnak. Szavuk sokakból eleinte meglepetést, azután nyugtalanságot vált ki. És ezt a nyugtalanságot nem szünteti meg a vizuális konformizmus. A hatalommal (a globalizációval és a neoliberalizmussal) szembeni társadalmi ellenállási mozgalmak előtt még hosszú út áll, és még csak nem is addig, míg elérik céljukat, hanem amíg megszilárdítják álláspontjukat mint működő alternatívát.

A progresszív értelmiségi Narcissus és Prometheus szellemeivel küzd. A tükörkép olykor rabul ejti, s ilyenkor kérlelhetetlenül beindul az a mechanizmus, amely a neoliberális óriáspiac regrutájává változtatja. Máskor összetöri a tükröt, és mögötte gyakran nem csupán a valóságot találja, hanem a többieket, akik nem olyanok, mint ő, de saját tükreiket már összetörték.

A realitás átalakítása nem lehet egyetlen cselekvő tevékenységének eredménye, bármilyen erős, okos, kreatív és látnoki legyen is az illető. Sem a politikai-társadalmi cselekvők, sem pedig az értelmiségiek nem képesek magukban véghez vinni ezt az átalakítást. Ez kollektív feladat. És nem csak a cselekvés tekintetében, hanem e realitás elemzése során is, csakúgy, mint ennek az átalakítási mozgalomnak a döntéshozatalai során.

Állítólag Michelangelo a Dávidot szigorú anyagkorlátozás idején, annak ellenére alkotta. "Azt a márványdarabot, amelyen Michelangelo dolgozott, korábban már valaki használta, és helyenként lyukak voltak rajta. A művészi géniusz éppen abban állt, hogy olyan figurát alkosson, amely e korlátok ellenére tökéletes. Ez magyarázza a szobor különleges testtartását."

Mi is hasonló helyzetben vagyunk. A világon, amelyet át akarunk alakítani már hagyott jó néhány nyomot a történelem: csupa lyuk. Kell, hogy legyen bennünk elég tehetség ahhoz, hogy megváltoztassuk és újjáteremtsük.

Nos, ennyi. Üdvözlet, és ne felejtsék el, hogy a gondolat is fegyver.

Kelt Mexikó délkeleti hegyei között.

U.I.: Nincs véletlenül valakinél egy kalapács?²³

Jegyzetek

¹ Ld. "La quatriéme guerre mondiale a commencé", Le Monde Diplomatique, 1997. augusztus

² John Berger: Cada vez que decimos adiós, Grasset, Paris, 2000.

³ Umberto Eco: Cinq questions de morale, Grasset, Paris, 2000.

⁴ Umberto Eco, id. mű.

⁵ Manuel Vázquez Montalbán: Panfleto desde et planetade los simios, Drakontos, Barcelone, 1995.

⁶ Braudio Peralt: El poeta en su tierra, Grijalbo, Mexico, 1998.

⁷ Ignacio Ramonet:Géopolitique du Chaos, Galilée, Paris, 1997.

⁸ Ignacio Ramonet: id. mű.

⁹ Uott.

¹⁰ Manuel Vázquez Montalbán: id. mű.

¹¹ Régis Debray: Croire, voir, faire, Odile Jacob, Paris, 1999.

¹² U.ott.

¹³ Ignacio Ramonet: Id. mű.

¹⁴ Régis Debray: Id. mű.

¹⁵ "Ojarasca", La Jornada, Mexico, 2000. április 20.

¹⁶ Yvon Le Bot: "Los indigenas contra el neoliberalismo", La Jornada, 2000. március 6.

¹⁷ Ld. Braulio Peralta: Id. mű.

¹⁸ Id. mű

¹⁹ Manuel Vsquez Montalbán: Id. mű.

²⁰ Ld. Emiliano Fruta: "La nueva derecha europea", vmint Hernán E. Moheno: "Más allá de la vieja iyquierda y la nueva derecha": Urbi et Orbi, ITAM, Mexikó, 2000. április.

²¹ José Saramango: "Discursos de Estocolmo", Alfoguara, Madrid,1998.

²² John Berger: Id. mű.

²³ John Berger: Id. mű.