Az Eszmélet második évtizedének első számát tartja kezében az Olvasó. Fő témánk továbbra is a kapitalizmus, ennek formaváltozásai, jelenkori tendenciái, elméleti és gyakorlati alternatívái. Folytatva és kiegészítve a lapunk korábbi számaiban megjelent elemzéseket, ismét foglalkozunk a globalizációval és a polgári politika anomáliáival.

Ahogy a száz évvel ezelőtt született lengyel közgazdász, Michal Kalecki is rámutatott: a tőkés rendszer egyik fő tulajdonsága – és egyben negatívuma – az instabilitás. Ez vonatkozik – a gazdasági folyamatokon túl – a szociális és politikai helyzetre egyaránt, és magyarázza a társadalmi erőszak megnyilvánulásait is, Az itt közölt írások ebből a szempontból, valamint a nagyhatalmi politika összefüggéseibe helyezve szolgálnak adalékkal a kilencvenes évek két tragikus válságáról: a balkáni háborúról és a kelet-timori terrorról.

Tartalomjegyzék

1. Eszmélet : Konferencia az Eszmélet 10. születésnapján
2. Szalai Erzsébet, Wiener György, Vadász János : Mi rejlik az elitharcok mögött?
3. Makó István : A politika új elmélete (lehetőségek)
4. Fred Block : A kapitalizmus mint rendszer dekonstrukciója
5. Rumy Husan, Michael Haynes : Közép- és Kelet-Európa utolérési kísérletei
6. Farkas Péter : A tőkés villággazdaság jelenlegi válságáról
7. Artner Annamária : Az ipari-technikai fejlődés tendenciái és Magyarország
8. Susan George : A romlás gyökerei
9. Jan Toporowski : Kalecki érvei a szocializmus mellett
10. Magyar Jenő : Hova pedálozza magát a filozófus?
11. Böröcz József : Háború és történetírás
12. Feiler József : Collateral damage – környezetbiztonsági szempontból
13. Hegyi Gyula : Háború és média – jelentés az Európa Tanácsnak
14. Noam Chomsky : A nyugati kormányok és a timori népirtás
15. Jeremy Corbyn : Fegyverek a halálosztagoknak
16. Pados István : Akkoriban a napidíj 31 forint volt…

Az 1990-es éveket elárasztja a globalizációról szóló elmélkedés. Úgyszólván mindenki azt mondja nekünk, hogy a globalizáció korszakában élünk, éspedig most először. Azt mondják nekünk, hogy a globalizálódás mindent megváltoztatott: az államok szuverenitása lehanyatlott, a piac törvényeinek való ellenállási képességünk eltűnt; kulturális autonómiára való lehetőségünk lényegében megszűnt; minden azonosságtudatunk állandósága erősen megkérdőjeleződött. A feltételezett globalizáció állapotát egyesek ünneplik, mások gyászolnak miatta.

Ez az elmélkedés tulajdonképpen a most zajló valódi folyamatok óriási félreértéséből származik – olyan megtévesztés ez, amelyet befolyásos csoportok erőltettek ránk, sőt – ami még rosszabb – mi magunk erőltettünk magunkra, gyakran kétségbeesetten. Olyan elmélkedés, amely ahhoz vezet, hogy figyelmen kívül hagyjuk az előttünk álló valóságos kérdéseket, és félreértsük azt a történelmi valóságot, amelynek kellős közepén vagyunk. Ez utóbbi azonban nem egy már kialakult, átlátható szabályokkal rendelkező, új keletű globalizált világ átformálódása. Inkább egy átmenet korszakát éljük, egy olyan korszakot, amely nemcsak az elmaradott országok számára átmenet, hogy lépést tartsanak a globalizálódás szellemével, hanem olyan átmenet, amelyben az egész kapitalista világrendszer valami mássá fog átalakulni. A jövő, amely távolról sem kikerülhetetlen és alternatíva nélküli, ebben az átmenetben fog eldőlni, amelynek kimenetele nagyonis bizonytalan.

Valójában azok a folyamatok, amelyeket manapság globalizáción értünk, egyáltalán nem újak. Mintegy 500 éve léteznek. Ma választás előtt állunk, de nem abban az értelemben, hogy alávessük-e magunkat ezeknek a folyamatoknak, hanem hogy mit tegyünk e folyamatok felbomlása közben, amikor mállanak-porladnak. A legtöbb értekezést olvasva azt gondolhatnánk, hogy a „globalizáció" csak az 1990-es években jelent meg – talán a Szovjetunió összeomlása után vagy néhány évvel korábban. Az 1990-es évek azonban nem jelentenek lényeges korszakhatárt, ha a most zajló folyamatokat kívánjuk elemezni. A jelenlegi történések vizsgálata sokkal gyümölcsözőbb, ha két másik időkeretet veszünk figyelembe: az 1945-től a mai napig tartót és azt, amely körülbelül 1450-től tart mostanáig.

Az 1945-től a jelenig tartó periódus a kapitalista világgazdaság tipikus Kondratyev-ciklusa, amelynek mindig két része van: egy A-fázis, azaz emelkedő szakasz, esetünkben az a gazdasági föllendülés, amely 1945-től 1967/1973-ig zajlott, és egy Emfázis, azaz hanyatló szakasz, ez esetünkben az a gazdasági visszaesés, amely 1967/1973-tól kezdve a mai napig tart, és valószínűleg jónéhány évig folytatódni fog.

Az 1450-től a jelenig tartó periódus ezzel szemben a kapitalista világgazdaság életciklusát jelöli: a kialakulás, majd a normális fejlődés szakaszát, s utána a végső válságét, amelybe most léptünk.

A jelenlegi helyzet megértéséhez különbséget kell tennünk e két társadalmi periódus és az őket jellemző tapasztalati tények között.

A két társadalmi periódus közül több szempontból könnyebb megérteni azt a Kondratyev-ciklust, amelyben élünk, mivel hasonlít az összes korábbi Kondratyev-ciklusra, ezeket pedig alaposan tanulmányozták. A jelenlegi Kondratyev-ciklus A-fázisát a franciák találóan nevezték „a dicsőséges harminc évnek". Ez az időszak egybeesett az Egyesült Államok világhegemóniájának tetőpontjával, egy olyan világrend keretei között, amelyet az Egyesült Államok alakított ki 1945 után. Az USA, mint tudjuk, az egyetlen ipari nagyhatalomként került ki a második világháborúból, ipara érintetlen volt, területeit nem tették súlyosan tönkre a háborús pusztítások. Iparának hatékonysága természetesen több mint egy évszázadon keresztül tökéletesedett. Ez a hosszú távi, gazdasági fejlődés, összekapcsolódva azzal, hogy a világ többi fő termelőhelyének gazdasági struktúrái a szó szoros értelmében összeomlottak, egy ideig legalábbis azt eredményezte, hogy az USA termelékenysége meredeken emelkedett, és termékei könnyen uralták a világpiacot. Lehetővé tette továbbá az érték- és a reálprodukció legnagyobb mértékű növekedését a kapitalista világgazdaság történetében, ami egyidejűleg hozott létre nagy gazdagságot és nagy szociális feszültséget a világ társadalmi rendjében.

1945-től kezdve az Egyesült Államoknak két fő problémája volt. Szüksége volt egy viszonylag stabil világrendre, hogy profitálni tudjon gazdasági előnyeiből. Szüksége volt továbbá arra, hogy helyreállítson bizonyos keresletet a világ többi részén, hogy vevőket találjon virágzó gazdasági vállalkozásai számára. Az 1945-től 1955-ig tartó időszakban nagyobb nehézség nélkül meg tudta oldani mindkét problémát. A világrend problémája két részletben oldódott meg. Egyfelől egy sor olyan nemzetközi intézményt alapítottak – nevezetesen az ENSZ-t, a Nemzetközi Valutaalapot és a Világbankot -, amelyet az USA képes volt politikailag ellenőrizni, és amely a rend formális keretéül szolgált. Másfelől – és ez a fontosabb – az USA megegyezésre jutott az 1945 utáni világ egyetlen másik komoly katonai hatalmával, a Szovjetunióval, a Jaltai Egyezmény néven ismert megállapodásban.

A Jaltai Egyezmény, amelynek részleteit egy évtized alatt dolgozták ki, három alapvető cikkelyt tartalmazott. Először: a világot de facto felosztották egy amerikai zónára (a világ javarésze) és egy szovjet zónára (a maradék terület); a határvonalat úgy állapították meg, hogy egybeesett a saját csapatok elhelyezkedésével a második világháború befejezésekor; továbbá a két fél megegyezett abban, hogy katonailag e határokon belül marad. Másodszor: a Szovjetunió, ha akarja, kollektív merkantilista politikát folytathat, azaz az amerikai zónával folytatott kereskedelmi forgalmát a minimumra csökkentheti, mindaddig, amíg meg nem erősíti saját termelési gépezetét; ennek ellentételeként azonban ez azt is jelentette, hogy az Egyesült Államoktól nem várják el, hogy részt vegyen a szovjet zóna gazdasági újjáépítésében. És harmadszor: mindkét félnek nemcsak módjában állt, hanem bátorítást is kapott arra, hogy erőteljes, kölcsönösen ellenséges retorikát alkalmazzon, amelynek fő funkciója az volt, hogy megszilárdítsa az USA és a Szovjetunió politikai ellenőrzését saját hatalmi övezetében. Ennek a globális egyezménynek az utolsó pillére volt a berlini blokád és a koreai háború, s mindkettő olyan fegyverszünettel zárult, amely megerősítette a világ felosztása-mik eredeti határvonalait.

A Nyugat-Európának szóló Marshall-terv és a Japánnak nyújtott hasonló mértékű gazdasági segítség oldotta meg azt a problémát, hogy hatékony kereslet jöjjön létre az Egyesült Államokban előállított termékek iránt. A Japánnak nyújtott segély főleg a Koreai háború kitörése után jelent meg, a háború ürügyén. Az USA a hidegháború feszültségeit arra használta fel, hogy a gazdasági kapcsolatokat katonaiakkal erősítse meg – az Észak-Atlanti Szerződéssel (NATO) és az Amerikai-Japán Védelmi Szerződéssel -, amelyek biztosítják, hogy ezek az övezetek minden lényeges kérdésben hűségesen kövessék az USA politikai irányítását a nemzetközi porondon.

Természetesen nem mindenki örült ezeknek az intézkedéseknek. Ott voltak először is mindazok az államok, amelyek kimaradtak Jalta előnyeiből – az egész Harmadik Világ, a nyugati világ legkevésbé kedvelt csoportjai és a Szovjetunió szatelit államai Kelet-Közép-Európában, amelyek viselték a jármot, de nem ünnepeltek. A kihagyottak bizonyos rendszerességgel kitörtek, mégpedig alkalmanként különleges erővel: Kína 1945-48-ban, Vietnam, Algéria, Magyarország 1956-ban, Kuba, Dél-Afrika. Az egymást követő kitörések problémákat állítottak az USA világrendje elé, ha valójában a Szovjetunió elé is. Ám ezek csak egy erős bokszoló gyomrára mért ütések voltak, az ütéseket meg lehetett „emészteni" és így is történt. A nagy kivétel a vietnami háború volt, amely sebet ejtett az Egyesült Államokon mind gazdasági értelemben, mind vérveszteség tekintetében, következésképpen az amerikai nemzet erkölcsi rendjén is.

De a legnagyobb, a legnehezebben megemészthető csapás az USA számára Nyugat-Európa és Japán gazdasági helyreállása és virágzása volt. Az 1960-as évekre a termelékenységi szakadék az USA és ezen országok között többé-kevésbé kiküszöbölődött. A nyugat-európai országok és Japán visszanyerték ellenőrzésüket nemzeti piacaik fölött, és kezdtek hatékonyan konkurrálni az amerikai termékekkel harmadik országok piacain. Versenyképessé kezdtek válni még az amerikai hazai piacon is. Az 1960-as évek végére így az USA gazdasági előnyének magátólértetődősége lényegében eltűnt.

A nyugat-európai és a japán termelés helyreállításából eredő termelésnövekedés a világpiac telítettségéhez, továbbá a fő ipari szektorok – az acél-, a gépjármű- és az elektronikai termelés – jövedelmezőségének meredek hanyatlásához vezetett. A világgazdaság ebből következő hanyatlását két fő esemény jelezte: az USA kényszerűsége, hogy letérjen az aranyalapról, és a világforradalom kitörése 1968-ban.

Az előbbit az okozta, hogy az USA politikai-katonai hegemóniáját erőltető kiadásokról, párosulva a csökkenő világpiaci versenyképességgel, kiderült, hogy meglehetősen költségesek, és így felemésztették az USA pénzügyi többletét. Az Egyesült Államoknak politikailag erősen kellett munkálkodnia azon, hogy fenntartsa azokat a gazdasági előnyöket, amelyeket az A-periódusban oly könnyen birtokolt, és kezdte meghúzni a monetáris szíjat.

Az 1968-as világforradalmat mindazoknak az elégedetlensége robbantotta ki, akiket kihagytak az amerikai hegemónia jól szervezett világrendjéből. Az 1968-as felkelések részletei különbözők voltak a világrendszer különböző porondjain, de mindenütt előfordultak ilyen felkelések: a nyugati világ és Japán nyilvánvaló és szokásosan emlegetett eseményein kívül ide sorolom az 1966-ban kezdődő kulturális forradalmat Kínában, az „emberarcú szocializmusra" váltást 1968-ban Csehszlovákiában csakúgy, mint a különféle eseményeket Mexikóban, Szenegálban és a Harmadik Világ sok más országában. Bármennyire különböztek is a helyi szituációk, két téma tért vissza mindenütt. Az első: a szembeszállás az USA hegemóniájával és az ezen hegemóniát támogató szovjet összjátékkal (szembenállás, ahogyan a kínaiak nevezték, a szuperhatalmak között kötött jaltai megállapodásokkal). A második: a kiábrándulás a régi baloldal minden formájából (a kommunista, a szociáldemokrata, a nemzeti felszabadító mozgalmakból). E kiábrándulttá éppen e mozgalmak sikerének előreláthatatlan következménye volt. Mindezek a mozgalmak a tizenkilencedik század végén a küzdelemnek ugyanazt a kétlépcsős stratégiáját alakították ki: először meghódítani az államhatalmat, azután átalakítani a társadalmat. A tény az, hogy az USA hegemóniájának időszakában paradox (vagy talán nem is annyira paradox) módon a régi baloldal mozgalmai ugyancsak hatalomra jutottak szinte mindenütt, nevezetesen a kommunista pártok a szocialista országokban (az Elbától egészen a Jalu folyóig), a szociáldemokrata pártok (vagy megfelelőik) az összeurópai világban (Nyugat-Európa, Észak-Amerika, Ausztrál-Ázsia), a nemzeti felszabadító mozgalmak pedig a Harmadik Világban (illetve az ezeknek megfelelő populista mozgalmak Latin-Amerikában). Hatalomra jutottak, de nem voltak képesek elérni a második lépcsőfokot, amelyet célul tűztek ki, a társadalom átalakítását, vagy olyan átalakítását, amilyenben 1968 forradalmai hittek. A hatalomra került mozgalmaknak nem sikerült beváltaniuk történelmi ígéreteiket.

Éppen ezen a ponton lépett a világgazdaság a stagnálás hosszú periódusába. A világgazdaság stagnálásának alapvető ismérve az, hogy a termelésből származó profit lényegesen csökken a megelőző A-szakaszban elért szintekhez képest. Ennek számos látható következménye van. A tőkével rendelkező személyek profitkeresésük elsődleges helyét a termelő szférából átteszik a pénzügyi szférába. Másodszor: világszerte lényegesen nő a munkanélküliség. Harmadszor: a termelési helyek jelentős mértékben áttolódnak a magas bérköltségű területekről az alacsonyabb bérköltségű területekre (ezt nevezték a „megszöktetett gyárak" jelenségének). E három következmény körülbelül 1970 óta megfigyelhető szerte a világon. A spekulatív tevékenység végeláthatatlan eszkalációjára került sor, ami persze nagyon-is jövedelmező egy viszonylag kis embercsoport számára, legalábbis addig a pontig, ameddig szét nem pattan a buborék. A termelés nagymértékben áttolódott Észak-Amerikából, Nyugat-Európából, sőt még Japánból is a világrendszer más részeire, amelyekről következésképpen azt állították, hogy „iparosodó", tehát fejlődő országok. Más szavakkal jellemezve ezt a folyamatot, ezek a félperiferiális országok a most kevésbé jövedelmező iparágak befogadóivá váltak. És a munkanélküliség mindenütt emelkedett – természetesen a Dél legtöbb országában, de Északon is. A munkanélküliség rátájának természetesen nem kell azonosnak lennie minden országban. Távolról sem! Ebben az időszakban minden állam kormányának éppen az volt az egyik fő tevékenysége, hogy a munkanélküliség terhét megpróbálja áthárítani más államokra, ám az ilyen áthárítások csak átmenetileg lehetnek sikeresek.

Az 1970-es évek elejének legszembeötlőbb gazdasági eseménye – mára ugyan már majdnem elfelejtettük, de abban az időben az egész világon erről szóltak az újságok főcímei – az OPEC olajáremelése volt. Egész hirtelenül a fő olajtermelő államok valójában komoly kartellt hoztak létre, és jelentősen emelték az olaj világpiaci árát. Eredetileg ezt egyesek a Harmadik Világ államainak eszes lépéseként üdvözölték Észak vezető államaival szemben. De figyeljünk meg csak rögtön egy különös dolgot! Az OPEC döntése, az a döntés, amelyet az úgynevezett radikális államok, mint Líbia és Algéria már jó ideje szorgalmaztak, most csak azáltal vált lehetségessé, hogy az USA hirtelen megszerezte két legközelebbi közép-keleti barátjának, Szaúd-Arábiának és a sah uralta Iránnak odaadó támogatását. Milyen különös!

Az olajár-emelkedés hatása azonnal érzékelhető volt. Úgyszólván minden más termék árát megemelte, de nem egyenlő mértékben. Sok árucikk termelésének csökkenéséhez vezetett, ami hasznos volt a piacok telítettsége szempontjából. Azok az országok, amelyek nyersanyag-exportjukból származó bevételeikre építettek, azt tapasztalták, hogy e bevételi forrásuk csökken, miközben importáraik emelkednek, mindebből fizetési mérlegük akut nehézségei következtek. Az olaj eladásából származó megnövekedett bevétel mindenekelőtt az olajtermelő országokba került, és természetesen az úgynevezett Hét Nővérhez, a kőolajipar nagy transznacionális megaszervezeteihez. Az olajtermelő országokban hirtelen pénzfelesleg támadt. Ennek egy részét a kiadások növelésére fordították, főleg importra Északról, ami segítette a kereslet helyreállítását ezekben az országokban. A felesleg másik része viszont bankszámlákra került, főleg Amerikába és Németországba. A megnövekedett banki pénzalapokat kölcsön kellett adni valakinek. Ezek a bankok agresszíven házaltak kölcsöneikkel a fizetési nehézségekkel, akut munkanélküliséggel és az ebből adódó belső feszültségekkel küszködő szegényebb országok pénzügyminisztereinél. Ezek az országok nagy kölcsönöket vettek fel, de azután nehézségeik támadtak a visszafizetéssel, így adósságállományuk az elviselhetetlenségig fokozódott. Éppen ezen a ponton bontakozott ki hirtelen Japán versenyképes előnye, bár Nyugat-Európának sem ment rosszul, míg az USA úgynevezett stagflációtól szenvedett.

Eközben az USA arra törekedett, hogy fenntartsa politikai befolyását Nyugat-Európában és Japánban, egy összetákolt tanácskozó rendszer, a Trilaterális Bizottság, majd a G-7 felállításával (amely, meg kell mondanunk, Valéry Giscard d'Estaing ötlete volt, azzal a szándékkal, hogy korlátozza az USA hatalmát). Az USA politikailag úgy reagált a vietnami kudarcra, hogy egy ideig „engedékenyebb viselkedést" tanúsított a Harmadik Világgal szemben: hajlékonyabbá vált Angola, Nicaragua, Irán és Kambodzsa övezetében. De nem mindenki volt hajlandó leszállítani az igényeit ezért a hajlékonyságért. A Khomeini ajatollah vezetése alatt álló új forradalmi kormány Iránban nem volt hajlandó betartani a nagyhatalmak közötti játék szabályait, kiátkozta az Amerikai Egyesült Államokat, mint a Nagy Sátánt (és a Szovjetuniót, mint a második számú Sátánt), és amerikai diplomatákat börtönzött be. Liberális centrizmus és keynesi közgazdaságtan egy csapásra kiment a divatból. Margaret Thatcher elindította az úgynevezett neoliberalizmust, ami valójában persze olyan típusú agresszív konzervativizmus volt, amelyet 1H48 óta nem lehetett tapasztalni, és amely kísérlet arra, hogy megfordítsa a jóléti államban eszközölt újraelosztást: úgy, hogy az inkább a felső osztályoknak, mint az alsóbb osztályoknak Kedvezzen.

Ha az 1970-es évek robajjal végződtek, akkor az 1980-as évek sem nagyon maradtak le tőlük. A szegényebb országoknak nyújtóit kölcsönök kezelhetetlenekké váltak, és elkezdődött az adósságválság. Ez a folyamat nem 1982-ben kezdődött – amint gyakran állítják -, amikor Mexikó bejelentette, hogy nem tudja visszafizetni az adósságát, hanem 1980-ban, amikor a Gierek-kormány Lengyelországban elhatározta, hogy adósságproblémáit a munkásosztály kizsigerelésével próbálja megoldani. Ez a lépés látványos ellenállást váltott ki, Gdanskban megjelent a Szolidaritás. A lengyelországi események megkondították a lélekharangot a Szovjetunió kelet-közép-európai szatellitrendszere fölött, meglazult a jaltai megállapodás fő abroncsa, bár még egy évtizedig tartott, amíg a szétesés befejeződött. Ebben a lélektani pillanatban a Szovjetunió ugyanazt az alapvető taktikai hibát követte el, és ugyanúgy elvéreztette magát az afganisztáni bevonulással, mint annak idején az USA Vietnamban, csakhogy kevesebb társadalmi ellenállóképességgel ahhoz, hogy a következményeket túlélje.

Az 1980-as évek néhány jelzőszóval foglalhatók össze. Az első az „adósságválság", amely nemcsak Latin-Amerika nagy részét sújtotta (nem beszélve Afrikáról), hanem Kelet-Közép-Európát is. Az adósságválság nyomán világossá vált, hogy Kelet-Közép-Európa gazdasági realitásai nem különböznek alapvetően a Harmadik Világétól. A második jelzőszó a kelet-ázsiai „repülő ludak", azaz Japán elképesztő száguldása a világgazdaságban, ami először a négy sárkány (Dél-Korea, Tajvan, Hong Kong és Szingapúr), végül pedig Délkelet-Ázsia és a szárazföldi Kína áttörését is maga után vonta. A harmadik jelzőszó a Reagan-kormányzat „katonai keynesianizmusa", amely a katonai struktúrák megerősítésének ürügyén hatalmas, főként Japántól igénybe vett kormánykölcsönökkel úrrá lett a gazdasági recesszión és magas munkanélküliségen; ennek legfőbb következménye az USA államadósságának hihetetlen méretű felduzzadása volt. A negyedik jelzőszó a „bóvli kötvények" virágzása az amerikai tőzsdén, ami azt jelentette, hogy a nagy részvénytársaságok hatalmas kölcsönöket vettek fel, hogy rövid lejáratú spekulatív profitra tegyenek szert a termelési apparátus rovására; ez előidézte az úgynevezett „leértékelődést", ami azt jelentette, hogy a közepes jövedelmű rétegek alacsonyabb fizetésű állásba kényszerültek a gazdaságban.

Az 1980-as években az egész világgazdaság, Kelet-Ázsiát kivéve, nagyon rossz karban volt, bár ez nem akadályozta meg a pénzügyi spekulánsokat abban, hogy elképesztően magas profitokra tegyenek szert. Ezzel együtt a felső középosztály egy bizonyos része, az úgynevezett yuppik, egy ideig prosperáltak, inflációs nyomást váltva ki a luxustermékek és az ingatlanok piacán szerte a világon. De a világ legnagyobb része jövedelemvesztést és deflációt szenvedett el a pénzforgalom összeomlása folytán. Ezeknek a világszerte adódó nehézségeknek a nyomán a Szovjetunió szétesett. Pontosabban, Gorbacsov látványos kísérletet tett, hogy ezt megakadályozza azzal, hogy a ballasztot kidobja a hajóról. Egyoldalúan lefegyverkezett, az Egyesült Államokat kölcsönösségre kényszerítve. Elhagyta Afganisztánt és tulajdonképpen Kelet-Közép-Európát is. A belső politikai rendszer óvatos megreformálására törekedett. Bukása annak tulajdonítható, hogy kínosan alábecsülte a nacionalizmus lábra kapó erőit magán a Szovjetunión belül, mindenekfelett az orosz nacionalizmusét.

A jaltai egyezmény húzóereje fogytán volt, épp annyira az amerikaiak, mint a szovjetek gyengesége miatt. Sem az USA, sem Gorbacsov nem kívánta az egyezmény szétesését. De a világgazdaságban mutatkozó hosszú stagnálás elbánt velük. És a matrjoska-baba részeit nem lehetett újra összeilleszteni.

1970 óta a világgazdaság három adósságcikluson ment keresztül. Mindegyikben arra törekedtek, hogy fenntartsák a világrendszer vásárlóerejét: az olajpénzből származó kölcsönök a Harmadik Világ és a szocialista országok számára, az amerikai kormány által felvett kölcsönök és a nagy részvénytársaságok kölcsönei. Mindegyikük bizonyos területen mesterségesen a piaci érték fölé emelte az árakat. Mindegyikük súlyos visszafizetési nehézségekhez vezetett, ezeket különböző álcsődökkel próbálták kezelni. Végül, 1990-ben, szétpattant a japán ingatlan-buborék, ami rendkívüli mértékben csökkentette az értékpapírok értékét. Ostrom alá került a világgazdaság produktív gazdasági erejének utolsó bástyája. Ez lett azután az 1990-es évek története.

Az USA politikai helyzetét súlyos támadás érte, nem a Szovjetunió összeomlásának ellenére, hanem pontosan ennek következtében. Szaddám Huszein elhatározta, hogy előnyt kovácsol a Jalta utáni realitásból, közvetlenül katonailag provokálva az Egyesült Államokat Kuvait megszállásával. Ezt azért volt képes megtenni, mert a Szovjetunió már nem volt többé abban a helyzetben, hogy megfékezze őt. Azért tette, mert ez rövidtávon azzal kecsegtetett, hogy megoldja Irak adósságproblémáját (főleg Kuvaitnak volt eladósodva), és megnöveli az olajból származó bevételét. És azért is tette, mert azt remélte, hogy középtávon a megszállást az arab világ katonai egyesítésére fogja felhasználni a saját égisze alatt, egy olyan egyesítésre, amelyet egy közvetlen katonai kihívás szükséges lépésének tartott általában az Északkal és különösen az Egyesült Államokkal szemben.

Két lehetőség adódott Szaddam számára: az, hogy az Egyesült Államok meghátrál, és az, hogy nem így történik. Az első esetben azonnal győz. De számolt azzal a ténnyel, hogy hosszú távon még a második esetben is nyerni fog. Mindeddig nem bizonyította a történelem, hogy rosszul kalkulált volna. Az USA természetesen mozgósította a szükséges haderőt arra, hogy kiűzze az irakiakat Kuvaitból, majd Irakot szigorú nemzetközi ellenőrzés alá vonja. De súlyos árat fizetett ezért. Bebizonyosodott, hogy ilyen hadműveletek finanszírozását nem engedheti meg magának. Az USA teljes katonai számláját Szaúd-Arábia, Kuvait, Japán és Németország állta. Világossá vált, hogy az Egyesült Államok nem tudja elmozdítani Szaddamot Irakon belül, ugyanis nem volt hajlandó csapatokat küldeni Irak belterületére. Mindkét kényszert – a pénzügyit és a katonait egyaránt – az amerikai közvélemény diktálta, amely kész volt lelkesen ünnepelni a nemzet győzelmét, feltéve, ha nem kerül pénzbe és életekbe. Ez a fő magyarázata annak, hogyan tud Szaddam azóta is tovább élni, és annak, hogy miért maradtak olyan hatástalanok azok a kísérletek, amelyek Irakot korlátozni akarták a tömegpusztító fegyverek birtoklásában.

Az 1990-es években, az euró megteremtésével Nyugat-Európa lényeges lépést tett az egyesülés felé; így megszerezte a szükséges pénzügyi megalapozást ahhoz, hogy lazítson az Amerikához fűződő szoros politikai kötelékein. A jövő évtizedben ez kétségtelenül egy valódi európai hadsereg felállításához fog vezetni, és ezáltal az Egyesült Államoktól való elváláshoz. A balkáni térség szétesése világosan szemlélteti a NATO-nak mint politikai erőnek igen korlátozott hatékonyságát, és még inkább próbára teszi az USA és Nyugat-Európa kapcsolatát.

És mindezek közepette jött az úgynevezett ázsiai válság. A délkelet-ázsiai államok és a négy sárkány pénzügyi összeomlását a Nemzetközi Valutaalap szerencsétlen beavatkozása követte, erősen kiemelve mind a gazdasági, mind a politikai következményeket. Ezzel az összeomlással kapcsolatban azt kell megjegyeznünk, hogy a defláció először Kelet-Ázsiát és a vele szomszédos térséget sújtotta; utánuk azonban, mint tudjuk, Oroszország és Brazília következett. A világ lélegzetvisszafojtva várja, hogy lesújtson az Egyesült Államokra. Akkor majd belépünk a Kondratyev-ciklus hanyatló ágának utolsó alszakaszába.

És azután vajon látni fogunk-e végre egy új Kondratyev A-szakaszt? Igen, biztosan, de egy szekuláris defláción belül, akár a tizenhetedik században, és nem egy szekuláris infláción belül, mint a tizenhatodik, a tizennyolcadik és a huszadik században. De valami mást is látni fogunk. Fordítsuk most figyelmünket a Kondratyev-ciklusról a modern világrendszer mint történeti rendszer hosszú távú fejlődésére!

A kapitalista világgazdaság, mint bármely rendszer, hosszú ideje tartja fenn magát egy olyan mechanizmus alapján, amely mindenkor helyreállítja az egyensúlyt, amikor a folyamatai elmozdulnak tőle. Az egyensúly soha nem áll helyre azonnal, csak azután, hogy a normától való elégséges eltérés bekövetkezik, és soha nem áll helyre teljesen. Minthogy azt igényli, hogy az eltérések megtegyenek bizonyos távolságot, mielőtt ellenmozgásokat váltanak ki, a kapitalista világgazdaságnak, mint bármely más rendszernek, többféle ciklikus ritmusa van. Mi eddig a kifejlődött ciklusok közül az egyik legfontosabbat tárgyaltuk, amelyeket Kondratyev-ciklusoknak nevezünk. De ezek nem egyedüliek.

Az egyensúly soha nem áll helyre teljesen, mert az ellenmozgások azt kívánják meg, hogy bizonyos változások következzenek be a rendszer alapjául szolgáló paraméterekben. Következésképpen az egyensúly mindig mozgó egyensúly, és ezért vannak a rendszernek szekuláris tendenciái. A ciklikus ritmusok és a szekuláris tendenciák kombinációja az, ami egy „normálisan" működő rendszert meghatároz. A szekuláris tendenciák azonban nem folytatódhatnak örökké, mert elérik az aszimptótákat. Mihelyt ez megtörténik, a ciklikus ritmusok többé már nem tudlak a rendszer egyensúlyát visszaállítani, és éppen ekkor kerül a rendszer bajba. Ekkor lép a rendszer végső válságába és kettéágazik – vagyis olyan két (vagy több) alternatív útvonal előtt áll, amely új struktúrához vezet, új egyensúllyal, új ciklikus ritmusokkal és új szekuláris tendenciákkal. De, hogy a két alternatív útvonal közül melyikre lép, azaz milyen rendszer jön létre, ezt immanens módon nem lehetséges előre meghatározni, mivel olyan végtelen számú egyedi választás függvénye, amelyek nincsenek rendszerszerűén egybekötve. Ez történik ma a kapitalista világgazdaságban.

Ahhoz, hogy ezt tisztán lássuk, meg kell vizsgálnunk azokat a fő szekuláris tendenciákat, amelyek aszimptótáikhoz közelítenek. Mindegyikük határt szab ezáltal a tőkefelhalmozásnak. De mivel a végtelen tőkefelhalmozódás a kapitalizmus mint történeti rendszer meghatározó jegye, a hármas nyomás arra tendál, hogy működésképtelenné tegye a rendszer elsődleges motorját, és ezáltal strukturált válságot idéz elő.

Az első szekuláris tendencia a reálbérszintnek mint a termelési költségek hányadának alakulása, átlagban számítva a világgazdaság egészére. Magától értetődő, hogy minél alacsonyabb ez a hányad, annál magasabb a profit szintje, és megfordítva. Mi határozza meg a reálbér szintjét? A válasz egészen világos: az erőviszony a munkaerő és a munkáltató között a világgazdaság adott övezetében és szektorában. Ez az erőviszony elsődlegesen a két csoport politikai erejétől függ abban a közegben, amelyet osztályharcnak nevezünk. Amikor a piacról mint a munkabér szintjét meghatározó kényszerítő elemről beszélnek, ez megtévesztő, mivel a munka piaci értéke a világgazdaság különböző övezeteiben fennálló sokféle erőviszonytól függ. Ezek a változó politikai erők pedig attól függnek, hogy milyen hatékonyak az adott munkaerők egyik vagy másik formájának politikai szervezetei, továbbá azoktól a reális alternatíváktól, amelyek a munkáltatók előtt állnak termelési műveleteik áttelepítése szempontjából.

Elmondhatjuk, hogy egy idő után, bármely adott földrajzi ágazati területen arra törekszik a munkaerő, hogy valamilyen szervezeti testületet és tevékenységet hozzon létre, amely hatékonyabb alkura teszi őt képessé, akár közvetlenül a munkáltatóval, akár közvetett módon azzal, hogy hatást gyakorol a megfelelő politikai gépezetre. Amint kétségtelen, hogy az ilyen politikai erő visszavethető bizonyos területeken a tőkéscsoportok politikai ellentámadásaival, úgy az is igaz, hogy a politikai gépezetek hosszú távú „demokratizálódása" a modern világrendszer történetében azt szolgálta, hogy a dolgozó osztályok politikai erejének görbéje felfelé íveljen, hosszú távon a világrendszer úgyszólván minden államában.

A fő mechanizmus, amelynek segítségével a tőkések az egész világon képesek ezt a politikai nyomást korlátozni, az adott termelési szektorok áttelepítése a világgazdaság olyan más övezeteibe, amelyek az átlagosan alacsonyabb bérszintű térségekben vannak. Ez politikailag nehéz művelet, ugyanakkor a szakképzettség szintjeinek figyelembevételétől is függ az elérhető profitok kiszámításánál. Ezért tendált e felé a dolgok alakulása elsősorban a kondratyevi B-periódusokban, amint ezt fentebb kifejtettük. Mindazonáltal a modern világrendszer történeti fejlődése során ez ismételten megtörtént. De vajon miért alacsonyabb bérű térségek azok, amelyekbe a termelési szektorokat áttelepítik? Semmit sem old meg, ha azt mondjuk, hogy ez a „történelmi" bérszintek következménye. Honnan ered ez n történelem?

Az igazi alacsony bérű munka elsődleges forrásai mindig a mezőgazdasági térségekből frissen verbuválódott elvándorlók voltak, akik gyakran először léptek be a munkaerő-piacra. Ők készek arra, hogy elfogadják a világszinthez képest alacsony béreket, két okból. Az a nettó jövedelem, amelyet így kapnak, ténylegesen magasabb, mint az a nettó jövedelem, amelyet korábbi mezőgazdasági tevékenységükért kaptak. Másrészt társadalmilag gyökerüket vesztett, következésképpen politikailag meglehetősen bizonytalan emberekről van szó, akik ezért képtelenek arra, hogy jól védjék érdekeiket. Persze mindkét magyarázat elévül egy idő múlva, mondjuk harminc év után, és az ilyen munkások elkezdenek nyomást gyakorolni a bérszintre, párhuzamosan azokkal a munkásokkal, akik a világgazdaság más régióiban élnek. Ilyen esetekben a tőkések leggyakoribb válaszlépése a további áttelepítés.

Amint látható, az osztályharc irányításának ilyetén módja azon múlik, hogy a világrendszerben mindig legyenek olyan térségek, ahova át lehet telepíteni a termelést; ez pedig azon, hogy létezzék olyan jelentős mezőgazdasági szektor, amely még nem „vonódott be" a munkaerőpiacba. De szekuláris tendenciaként éppen ez utóbbi van csökkenőben. A világ deruralizálódása gyorsan felfelé ívelő görbét mutat. A falu felszámolódása ötszáz éve folyamatosan nő, de legdrámaibban 1945 óta. Nagyonis lehetséges azt jövendölni, hogy a vidék további huszonöt éven belül jórészt el fog tűnni. Mihelyt az egész világrendszer deruralizálódik, a tőkések egyetlen választási lehetősége az lesz, hogy az osztályharcokat a jelenlegi helyszíneiken folytassák. És itt az esélyek ellenük szólnak. Még a reáljövedelemnek nemcsak a világrendszer egészében, de a leggazdagabb országokon belül is megnövekedett polarizálódásával együtt is folyamatosan gyarapszik az alacsonyabb rétegek politikai és piaci hozzáértése. Még ott is, ahol nagyon magas azoknak a száma, akik technikailag munkanélküliek, és jövedelmük például az informális gazdaságból származik, még a világrendszer mezsgyéin és peremén élő munkások előtt álló reális alternatívák is olyanok, hogy abban a helyzetben vannak, hogy belépjenek a formális bérgazdaságba. Mindezek tiszta eredménye: a profitszintek erőteljes nyomásnak vannak kitéve, és így idővel emelkedni fognak.

A második szekuláris tendencia, amely a tőkéseket zavarja, meglehetősen különbözik az elsőtől. Nem a bérmunka költségévei kapcsolatos, hanem az anyagi ráfordítások költségével. Mit foglal magában az anyagi ráfordítások költsége? Nemcsak azt az árat, amelyen az anyagokat egy másik cégtől megvásárolják, hanem azok kezelésének költségeit is. Mármost amíg a vásárlás költségét normális körülmények között teljes egészében az a cég viseli, amelyik végül a profitot kapja, az anyagok kezelésének költségeit gyakran részben mások viselik. Például, ha a nyersanyagok kezelése közben mérgező vagy káros hulladék keletkezik, a szóban forgó költség egy részét az ilyen hulladékok eltávolítása teszi ki, éspedig, ha mérgezőek, biztonságos módon. A cégek persze arra vágynak, hogy minimalizálják ennek az intézkedésnek a költségeit. Ennek egyik, széles körben gyakorolt módja a hulladék áthelyezése a gyárteleptől távolra, minimális méregtelenítés után, például úgy, hogy a kémiai mérgező anyagokat egy folyóvízbe öntik. Ezt nevezik a közgazdászok „a költségek externalizálásának". Természetesen ez nem jelenti az intézkedés költségeinek végét. Hogy a példánál maradjunk, ha a mérgező anyagokat egy folyóvízbe öntik, ezzel megmérgezhetik a vizet és végül (talán évtizedekkel később) kárt okoznak emberekben vagy más anyagban (tényleges költségek ezek, még ha nehéz kiszámítani is őket). Továbbá lehet társadalmi döntést hozni a mérgező anyagok felszámolására, ebben az estben az a terület, amely magára vállalja a felszámolást – gyakran az állam – viseli a költséget. A költségek csökkentésének egy másik módja nyersanyagok hasznosítása, de úgy, hogy nem gondoskodnak a felújításukról (vagyis nem fizetnek érte); ez a probléma különösen a szerves anyagok esetében áll fenn. Az ilyen „költségkihelyezés" lényegesen csökkenti a nyersanyagköltségeket az adott vállalkozó számára, ennélfogva növeli a felső profithatárt.

Ez a probléma hasonló ahhoz, mint amikor áttelepítéssel oldják meg a bérköltségek kérdését. Ez az út addig járható, ameddig léteznek még olyan hasznosítatlan térségek, ahova le lehet rakni a hulladékot. De végül is nincs több szennyezhető folyóvíz vagy kivágható fa – legalábbis nincsen a bioszféra egészségét azonnal károsító súlyos következmények nélkül. Ebben a helyzetben találjuk ma magunkat, miután ötszáz évig folyt ilyen gyakorlat; ez az oka a mai ökológiai mozgalomnak, amely gyorsan nő az egész világon.

Mit lehet tenni? Nos, a világ kormányai vállalni tudnak valamiféle óriási hulladékfelszámolási és szervesanyag-felújítási kampányt. A probléma a hatékony művelet roppant nagy költsége, amit valakinek meg kell fizetnie valamilyen adó formájában. Csak két ilyen „valaki" létezik: vagy azok a cégek, amelyek a hulladék okozójának tekinthetők, vagy mi többiek. Az előbbi esetben a profithatárokra nehezedő nyomás érezhetően magas lesz. Az utóbbi esetben jelentősen megnőnek az adóterhek – ebbe a problémába ütközünk most. Továbbá, nincs sok értelme a hulladék-felszámolásnak és a szervesanyag-pótlásnak, ha a jelenlegi gyakorlat folytatódik, hiszen ez annyit ér, mintha Augias istállóját takarítanák ki. Ebből logikusan az következik, hogy az összes költséget teljes mértékben „internalizálják". Ez azonban még további nyomást gyakorolna az egyes cégek profitjaira. A kapitalista világgazdaság keretein belül nem látok elfogadható megoldást erre a társadalmi dilemmára; ezért állítom azt, hogy ez a második olyan strukturális nyomás, amely a tőkefelhalmozásra nehezedik.

A harmadik nyomás az adózás szférájában található. Az adózás természetesen fizetség a szolgáltatásokért, és ezért indokolt termelési költségként fogható fel, feltéve, ha nem túl magas. Namármost, mi határozza meg az adószintet? Természetesen állandó igény van a biztonsági szervezetekre (katonaira és rendőrire). Ez az igény, mint tudjuk, évszázadok óta folyamatosan növekedik, mert emelkednek a biztonsági eszközöknek, a katonai műveletek hatókörének és az érzékelhetően szükséges rendőri intézkedéseknek a relatív költségei. A második folyamatos növekedés a világ polgári bürokráciájának a méreteiben mutatkozik meg – ennek funkcióját mindenekelőtt az adóbehajtás szükséglete, másodsorban a modem állam bővülő feladatainak ellátása teszi ki.

A legfontosabb bővülő feladat bizonyos igényekről való gondoskodás. Ez sem szabadon választható költség: ezeknek a gondoskodásoknak a gyarapítása ugyanis a viszonylagos politikai stabilitás biztosításának fő eszköze, válaszul az alacsonyabb rétegek növekvő elégedetlenségére, amelyet a reáljövedelmek növekvő polarizációja vált ki belőlük; ez utóbbi pedig a világrendszer létének állandó jellemzője. A kormányok szociális-jóléti erőfeszítései lényegében törlesztések abból a célból, hogy megszelídítsék a „veszélyes osztályokat", azaz az osztályharcot korlátok között tartsák.

Az ilyen jellegű tömegigényekre adott választ „demokratizálásnak" nevezzük, és ez szintén egy nagyon valóságos szekuláris tendencia. A szóban forgó tömegigények: az oktatási intézmények, az egészségügyi szolgáltatások és a jövedelem garantálása az egyén egész életére szólóan (főleg a munkanélküli biztosítás és a társadalombiztosítás az idősek számára). Két dolgot szükséges megjegyeznünk ezekkel az igényekkel kapcsolatban. A világrendszer egyre több zónájában léptek fel, és ma már szinte univerzálisak. Továbbá az igények szintjei folyamatosan emelkednek minden országban, nincsenek világosan látható határaik.

Ez azt jelenti, azt kell jelentenie, hogy az adókulcsok folyamatosan emelkednek úgyszólván minden országban, és legfeljebb csak időnként csökkennek, kis mértékben. Ám, egy bizonyos ponton az ilyen újraelosztó adózás olyan szinteket ér el, ahol komolyan beleütközik a tőkefelhalmozás lehetőségébe. Ebből következik, hogy az „államok fiskális válságaiként" értelmezett jelenségre a tőkések ma az adók leszorításának követelésével reagálnak, és a tömegek támogatását kérik azon az alapon, hogy az egyéni adózás is meredeken emelkedik. A dolog iróniája az, hogy míg az adókorlátozást a tömegek gyakran támogatják, egyáltalán nem támogatják a jóléti szolgáltatások visszanyesését (sem az oktatásban, sem az egészségügyben, sem a jövedelmi garanciákban). Sőt, ugyanakkor, amikor nagy lármát csapnak a magas adózás miatt, a kormány szolgáltatásai iránti tömegigények szintje emelkedik. Tehát itt is tapasztaljuk a tőkefelhalmozásra nehezedő strukturális nyomást.

Tehát itt tartunk most: három fő strukturális nyomás a tőkések tőkefelhalmozó képességére – olyan szekuláris tendenciák eredményeként, amelyek folyamatosan zárnak fölfelé. Ezt a válságot, amely nem a növekedés, hanem a tőkefelhalmozás válsága, tovább bonyolítja egy másik jelenség: az államstruktúrák legitimációjának elvesztése. Az államok a tőkések tőkefelhalmozó képességének igen fontos elemei. Az államok tesznek lehetővé kvázi-monópoliumokat, amelyek a kiemelkedő profitszintek egyetlen forrásai. Az államok működnek annak érdekében, hogy elnyomással vagy békéltetéssel megszelídítsék a „veszélyes osztályokat". Az államok azoknak az ideológiáknak a fő forrásai, amelyek a néptömegeket rábírják arra, hogy viszonylag türelmesek legyenek.

A türelmesség mellett szóló fő érv a reform elkerülhetetlensége. A dolgok jobbra fordulnak – ha nem is azonnal, de majd a gyerekek és az unokák számára. Egy sikeresebb, egyenlőbb világ tűnik fel a horizonton. Ez persze a hivatalos liberális ideológia, és ez uralkodik a tizenkilencedik század óta a geokultúrában. De ez a motívuma az összes rendszerellenes mozgalomnak is, nem utolsósorban azoknak, amelyek a legforradalmibbnak kiáltják ki magukat. Ezek a mozgalmak különösen sokszor hangsúlyozták ezt a motívumot, amikor meghódították az államhatalmat.

Azt mondták saját dolgozó osztályaiknak, hogy „fejlesztik" a gazdaságot, és ezeknek a dolgozó osztályoknak türelmeseknek kell lenniük mindaddig, amíg a gazdasági növekedés gyümölcsei végül is megjavítják életkörülményeiket. Türelmet prédikáltak az életszínvonallal, de a politikai egyenlőség hiányával kapcsolatban is.

Mindaddig, ameddig az ilyen rendszerellenes mozgalmak (lett légyenek kommunisták, szociáldemokraták avagy nemzeti felszabadító mozgalmak) mozgósító szakaszban voltak az egyenlőtlenségen alapuló militarista, diktatórikus, fasiszta, gyarmatosító, sőt akár egyszerűen konzervatív rezsimek ellen, addig erre a motívumra hangfogó került, és nem zavarta a rendszerellenes mozgalmak képességét arra, hogy kiterjedt népi támogatást biztosítsanak maguknak. Amint azonban az ilyen mozgalmak hatalomra jutottak, ahogyan ez világszerte történt az 1945-től 1970-ig tartó periódusban (a kondratyevi A-periódusban, amelyről fentebb beszéltünk), tesztelésnek lettek kitéve. És bizony világszerte hiányosnak találtattak. A „forradalom" utáni rezsimek sem arra nem voltak képesek, hogy jelentős mértékben csökkentsék a világméretű vagy akár a belső polarizációt, sem arra, hogy komoly belső politikai egyenlőséget vezessenek be. Kétségtelenül sok reformot hajtottak végre, de jóval többet ígértek, mint reformokat. És mert a világrendszer kapitalista világgazdaság maradt, a központi zónán kívüli rezsimek strukturálisan képtelenek voltak lépést tartani a gazdag országokkal.

Ez nem csupán elvont elemzés kérdése. Ezeknek a realitásoknak a rendszerellenes mozgalmakból történő óriási kiábrándulás volt az eredménye. Addig a fokig, ameddig e mozgalmak megtartják támogatottságukat, ez legföljebb a kisebbik rossz, amennyiben egy reformista csoport talán jobb, mint egy jobboldalibb alternatíva, de ettől még mindez természetesen nem az új társadalom előhírnöke.

A fő eredmény az állami struktúrák iránti tömeges bizalomvesztés volt. A néptömegegek a világon – azután, hogy az államok felé fordultak, mint az átalakulás tényezői felé – most egy még mélyebb szkepticizmusba „húzódtak" az államnak az átalakulást előmozdító, vagy akár csak a társadalmi rendet fönntartó képességét illetően.

Ennek az egész világon feltámadó államellenességnek két azonnali következménye van. Az egyik az, hogy a társadalmi félelmek eszkalálódnak, és az emberek mindenütt visszaveszik az államoktól a személyes biztonságukról való gondoskodás szerepét. Ez persze egy negatív spirált eredményez. Minél inkább teszik ezt, annál nagyobb a zűrzavar és az erőszak, és minél nagyobb a zűrzavar és az erőszak, annál kevésbé képesek az államok a helyzet kezelésére, következésképp annál több ember vonja meg bizalmát az államtól, ami azután tovább gyengíti az államok képességét arra, hogy gondoskodjon a személyes biztonságról. Már benne vagyunk egy ilyen spirálban, amely a világrendszer különböző országaiban, különböző iramban, de úgyszólván mindenütt növekvő iramban gyűrűzik.

A második következmény a tőkéseket érinti. Az államok, amelyek legitimációjukat vesztették, sokkal nehezebben tudják teljesíteni azt a funkciójukat, hogy garantálják a tőkések kvázi-monopóliumok iránti szükségletét, nem is beszélve arról a képességükről, hogy megszelídítsék a „veszélyes osztályokat". így éppen abban a pillanatban, amikor a tőkések a globális profitrátára és ebből adódóan a tőkefelhelmozó képességükre nehezedő három strukturális préssel kerülnek szembe, azt tapasztalják, hogy az állam a korábbinál kevésbé képes segíteni nekik megoldani ezeket a dilemmákat.

Ezért mondhatjuk ki, hogy a tőkés világgazdaság most a végső válságába lépett, egy olyan válságba, amely ötven évig is eltarthat. Az előttünk álló igazi kérdés az, hogy mi történik majd e válság során, a jelenlegi világrendszerből valamely más típusú történelmi rendszerbe való átmenet során. Elméleti elemzés szempontjából a kulcskérdés a fentebb leírt Kondratyev-ciklusok és a most kifejtett rendszerválság közötti viszony. Politikai szempontból az a kérdés, hogy milyen fajta társadalmi cselekvés lehetséges és kívánatos egy rendszerbeli átmenet során.

A Kondratyev-ciklusok a tőkés világgazdaság „normális" működésének részei. Az ilyen úgynevezett normális működés nem szűnik meg azért, mert a rendszer egy rendszerbeli válságba lép. A tőkés rendszer viselkedését befolyásoló különböző mechanizmusok még mindig a helyükön vannak. Ha majd a jelenlegi B-szakasz kifulladt, kétségtelenül lesz egy új A-szakasz.

A rendszerválság azonban erősen beleszól a pálya irányának alakulásába. Kicsit olyan ez, mintha valaki megpróbálna egy olyan autóval dombról lefelé hajtani, amelynek még ép a motorja, de sérült a karosszériája és a kerekei. A kocsi kétségtelenül előre fog gurulni, de nem az előzetesen elvárt egyenes vonalban, és nem is ugyanolyan biztosítékokkal, mint akkor, ha a fékek hatékonyan működnének. Vajon hogyan fog a kocsi viselkedni? – ezt meglehetősen nehéz előre megítélni. Váratlan következményekkel járhat, ha több gázt adunk a motornak. A kocsi karambolozhat.

Schumpeter már jóideje hozzászoktatott minket ahhoz a gondolathoz, hogy a kapitalizmus nem a kudarcai, hanem a sikerei miatt fog összeomlani. Mi azt próbáltuk itt megmutatni, hogy a sikerek (a hanyatlások ellensúlyozásának módjai a világgazdaságban, a tőkefelhalmozás maximalizálódásának módjai) hogyan hozták létre időjártával annak a tőkefelhalmozásnak a struktúráim korlátait, amelyeknek a biztosítására irányultak. Ez a schumpeteri feltételezés konkrét empirikus bizonyítéka. Kétségtelen, a sérült gépkocsi analógiáját folytatva, hogy egy bölcs sofőr valószínűleg elég lassan vezetne ilyen nehéz körülmények között. De a tőkés világgazdaságban nincs bölcs sofőr. Nincs olyan egyén vagy csoport, amelynek hatalmában áll, hogy a szükséges döntéseket egyedül meghozza. És éppen az a tény, hogy a döntéseket sok szereplő, elkülönülten és mindegyikük saját közvetlen érdekei szerint hozza meg, szinte bizonyossá teszi, hogy u/ autó nem fog lelassulni. Valószínűleg egyre gyorsabban kezd haladni.

Következésképpen a vakmerőség az, amire számíthatunk. Amint a világgazdaság a terjeszkedés új periódusába lép, ezáltal éppen azokat a feltételeket fogja súlyosbítani, amelyek a végső válság felé vezetik. Technikailag szólva, az ingadozások egyre vadabbak lesznek, illetőleg egyre „zűrzavarosabbak", és a pálya görbéjének iránya egyre bizonytalanabb, mivel az útvonal "(egyre cikkcakkosabbá válik, mindez nagyobb sebesség mellett. Ugyanakkor arra számíthatunk, hogy a kollektív és az egyéni biztonság foka – lehet, hogy szédítően – csökkenni fog, mivel az állami struktúrák egyre többet veszítenek legitimációjukból. És ez kétségtelenül növelni fogja az erőszak mennyiségét nap mint nap a világrendszerben. Ez a legtöbb ember számára félelmetes lesz, és annak is kell lennie.

Politikai szempontból ez a szituáció a nagy zűrzavar helyzete lesz, mivel azok a mérvadó politikai elemzések, amelyeket a modern világrendszer megértésére kidolgoztunk, érvénytelennek vagy divatjamúltnak fognak látszani. Ez nem lesz teljesen igaz. Hiszen ezek az elemzések elsősorban a létező világrendszerben zajló folyamatokra lesznek érvényesek és nem egy átmenet realitására. Ezért olyan fontos, hogy tisztában legyünk a kettő közötti különbséggel és azokkal az utakkal-módokkal, amelyeken ez a kettős realitás ki fogja forrni magát.

Ha a most zajló realitást tekintjük, majdnem lehetetlen lesz, hogy azt a politikai cselekvés nagymértékben befolyásolja. Visszatérve a dombról lefelé hajtó sérült gépkocsi analógiájához, pontosan érezzük, hogy némiképp tehetetlenek vagyunk, és a legtöbb, amit tehetünk, az, hogy megpróbálunk úgy manőverezni, hogy a minimumra csökkentsük saját közvetlen károsodásunkat. De az átmenet egészét tekintve az ellenkezője az igaz. Éppen azért, mert a kimenetele megjósolhatatlan, éppen azért, mert ingadozásai olyan vadak, igaz lesz az, hogy még a legkisebb politikai cselekvés is nagy következményekkel járhat. Úgy szeretek erre gondolni, mint olyan pillanatra a történelmi időben, amikor a szabad akarat valóban játéktérhez jut.

Úgy gondolhatunk erre a hosszú átmenetre, mint egy hatalmas politikai küzdelemre a két nagy tábor között: mindazok tábora között, akik a fennálló egyenlőtlenségen alapuló rendszer privilégiumait fenn kívánják tartani, jóllehet különböző formában, talán nagyonis különböző formában, és azokéi között, akik egy olyan új történelmi rendszer létrejöttét szeretnék látni, amely lényegesen demokratikusabb, és több egyenlőséget biztosít. Azt azonban nem várhatjuk el, hogy az első tábor tagjai olyan mezben fognak megjelenni, amilyenben leírtam őket. Azt fogják hangoztatni, hogy ők modernizálók, új demokraták, a szabadság szószólói és progresszívek. Sőt talán még azt is fogják állítani magukról, hogy forradalmiak. A kulcs nem a retorikában rejlik, hanem a javaslatok mögötti tényleges realitásban.

A politikai küzdelem kimenetele részben annak az eredménye lesz, hogy ki kit képes mozgósítani, de nagy részben azon is múlik, hogy ki és milyen mértekben képes jobban elemezni azt, ami történik, és melyek azok a reális történelmi alternatívák, amelyekkel kollektíven szembekerülünk. Azt mondhatjuk tehát: ez olyan pillanat, amikor tudást, képzelőerőt és praxist kell egyesítenünk. Máskülönben kitesszük magunkat az évszázados mondás kockázatának: „minél jobban változik, annál inkább ugyanaz". A kimenetel, kitartok véleményem mellett, immanens értelemben bizonytalan, és éppen ezért nyitott az emberi beavatkozás és kreativitás előtt.

(Fordította: Pach Eva)

Kritika Eric J. Hobsbawm: A szélsőségek kora c. könyvéről.

A Szovjetunió összeomlása, a kelet-európai államszocialista rendszerek bukása kulcsot és részben keretet ad századunk történetének értelmezéséhez. 1914, pontosabban az I. világháború jelezte, hogy a liberális kapitalista világrend összeomlott, s az új államkapitalista világrendszer a maga vérzivataros létrejöttével, nacionalista nemzetállamaival egyúttal “kiprovokált” Keleten egy alternatív “világrendszert”: az államszocialista föderációt. S a 20. század végső soron azzal végződött, hogy az államkapitalizmus multinacionális kapitalizmussá transzformálódott. A “mindent” integráló világgazdaság a már ellenállásra képtelen – gazdasági értelemben vett – nemzetállamokkal együtt a “szocialista államszövetséget” is elvitte a sírba. A 20. század kezdete történeti értelemben úgy is 1914-gyel fonódik össze, hogy a világháborús népirtás hatására és következményeként jöttek létre a kelet-európai nemzetállamok. S a keretes szerkezetnek megfelelően a 20. század végére gazdasági értelemben gyakorlatilag megszűntek a nemzetállamok, ami szimbolikusan is kifejeződött az Amerikai Egyesült államok vezérelte NATO katonai csapásaiban, amelyek az államszocialista képződmények utolsó maradványait pusztították el Jugoszlávia formájában. A rövid 20. század (1914-1989/91) az emberiség történetének legvéresebb évszázada volt – igazolja az I. és a II. világháború, melyek összekapcsolódtak a császári és hitlerista Németország világuralmi terveivel, illetve az azt ellenzők törekvéseivel, tétjük pedig a világ területi és gazdasági-piaci újrafelosztása volt, a gazdasági világválság, a sztálinista terror, a holocaust, Hirosima, a maóista “kulturális forradalom”, az amerikaiak vietnami háborúja, a ruandai vérengzés a 90-es években, a délszláv háborúk stb. stb.

A világhírű brit történész híres műve a 20. század történetéről, amely tavaly magyarul is megjelent,¹ azonban nem kavarta fel a magyar szellemi életet. Már nem nyelvében él a nemzet, csak múltjában. Még a Népszabadság sem közölt a könyvről recenziót (az újságírónak, aki a feladatot vállalta, nem volt elegendő energiája a vállalt feladat megoldására). Nemcsak a magyar szellemi élet provinciális jellegéről, sekélyességéről van szó, hanem arról is, hogy a rendszerváltás után nem tudunk mit kezdeni a történelemmel. Már az sem egyértelmű, hogy mit is értsünk történettudományon. Mindent magába szívott a politika, s ennek részeként a dilettantizmus, a szakmai és főképpen elméleti igénytelenség jellemzi a legújabb kor történetírását. Már doktori cím (Ph.D.) sem szükséges ahhoz, hogy egy kormány alakította történeti intézetben valaki “nagyfőnök” legyen, sőt, (tan)könyveket írjon a 20. század történetéről. A politikai elkötelezettség a fontos. A régi tankönyvírók jórésze ma éppen az ellenkezőjét írja annak, mint a megelőző évtizedekben,² teljes tehát az intellektuális és morális szétesés a történettudomány terén (is). Ilyen körülmények között érthető, ha Hobsbawm imponáló kísérlete visszhangtalan maradt. Hivatkozhatnánk arra is, hogy Magyarországon az egyetemes történetírás mindig is “mostohagyermeknek” számított (vagy a hagyományos provincializmus miatt, vagy azért, mert kevésbé volt politikailag fontos, vagy azért, mert nagyon is érzékeny problémák megfogalmazására nyílt mód a historiográfia e területén). Ráadásul Hobsbawm könyve nem felel meg a magyar uralkodó elitek ízlésvilágának, elvárásainak, a vaskos kötet nem szolgálja ideológiai legitimációjukat: Hobsbawm alapján ugyanis nem írható le a rendszerváltás a mostanában divatos üdvtörténetként.

Hobsbawm úgy látja, hogy a 20. század története minden egyenlőtlensége és hullámzása, ugrásszerű technikai és technológiai fejlődése ellenére is végső soron katasztrofális hanyatlás az emberiség történetében, amennyiben az egyes emberi életet tekintjük központi értéknek. E felfogásból az következik, hogy ennek a “katasztrófa”-történetnek, a hagyományos és a modern barbarizmus kiterjedésének része a kelet-európai rendszerváltás évtizedes folyamata is, mindazokkal az okokkal egyetemben, amelyek a rendszerváltást előidézték. Hobsbawm a sok száz oldalon keresztül soha nem igazolja a tőkés rendszert, természetesen a sztálinista rendszereket sem. A szerző, marxista elméleti iskolázottságának megfelelően, az oknyomozó történetírás hagyományát követte. Az oknyomozás eleve feltételezi a vizsgált folyamatok egyetemes áttekintését a nemzet-régió-világrendszer összefüggésében.

Hobsbawm következetesen szakít tehát az Európa-centrikus történetszemlélettel. Ennek jegyében minden fontos politikai és gazdasági fordulat, esemény a nemzetközi összefüggések láncolatába kerül. Kiderül, hogy ami előnyösnek látszott a fejlett centrum számára, mint például az ipari forradalom vagy a multinacionális társaságok hatalmának egyetemessé válása, az az ún. félperiférián és a harmadik világban szörnyű természeti pusztuláshoz és a szegénység korábban nem tapasztalt kiterjedéséhez vezetett. A könyv az “utolérő modernizáció” koncepciójának komoly szakmai kritikáját is nyújtja. Kiderült ugyanis, hogy az utolérésnek nemcsak a sztálinista, de a kapitalista formaváltozatai sem életképesek, mivel a világrendszerre jellemző uralmi viszonyok meghatározottsága ezen a téren is a fejlődés domináns sajátossága.

Hobsbawm tehát – korábbi műveihez (A forradalmak kora, A tőke kora, A birodalom kora) hasonlóan – világtörténetet ír, felhasználva az összehasonlító történetírás eredményeit. A könyv az elsők között adja föl a 20. század történetének nemzeti történelmekként való értelmezését, ami sajátságosan aktuális is, ha arra gondolunk, hogy a nemzetállamok létezése erősen viszonylagossá vált a század végére.

Két példával szeretném e szemléletet érzékeltetni. Az egyik az, ahogyan a műben megjelenik a parasztság (társadalom)története. A parasztság “eltűnése” Európában, illetve számának radikális csökkenése a század 50-es, 60-as éveiben – az egész világon jellemző tendenciává vált a 20. század végére. A történész bemutatja azokat a gazdasági, társadalomtörténeti és technikatörténeti összefüggéseket, amelyek, ha másképpen érintik is a világ különböző régióit, a 80-as évek végéig általános jellemzőivé válnak az egyetemes fejlődésnek, legfeljebb Kína, Dél-Kelet-ázsia és a Szaharától délre elhelyezkedő területek képeznek bizonyos értelemben kivételt, ahol a hagyományos paraszti munka és osztály jelentős tömbben fennmaradt, ámbár a munkamegosztás szerkezete ott is komoly átalakuláson ment keresztül. Ebben a nagy transzformációs folyamatban is meghatározó szerepe volt a “fejlett centrumországoknak”, melyek némelyikében (Anglia a közismert példa) a paraszti populáció már a század elején a lakosság néhány százalékává zsugorodott. Az államszocializmus országaiban a parasztság átalakulása, az iparosítás következtében fellépő migrációs hullámok összekapcsolódtak a világkapitalizmus fő trendjeivel, a nemzetközi munkamegosztás új szerkezetével. ám Hobsbawm nem követte el a szokásos hibát, hogy minden problémát a “globalizáció” jegyében összemosson, vagy azonossá tegyen. A centrumországokban a 60-as évektől végbement fékezhetetlen urbanizáció és hagyományos ipari társadalmak átalakulása a világ többi része számára is alapvető jelentőségű tényezőként jött számításba, éppen a világfejlődés egyenlőtlensége következtében. Hobsbawm megmutatja, hogy a világrendszer centruma miképpen löki ki magából a kapitalizmus legsúlyosabb és leginkább emberellenes következményeit (az ember- és környezetpusztító iparágak és az elavult motorizáció kitelepítése stb.) az őt követő országcsoportokba. Míg a centrumországokban – saját meglévő nyomornegyedei (“harmadik világai”) ellenére – az élet minősége egyre javult, a periférián (Afrika) és a félperiférián (Latin-Amerika) még mindig évente 50 millió ember hal éhen az információs-számítógépes forradalom időszakában is. Történeti konkrétsággal mutatja be a szerző, hogyan köti magához a centrum a világ többi részét, miképpen szívja el életerejét, és hozza létre “demokratikusan” az uralmi viszonyokat. E történeti munka – ki nem mondva – két irányban polemizál. Az egyik az a világtörténet-felfogás, amely a történeti szükségszerűség vagy a véletlenszerűség fogalmát abszolutizálva egyfajta összeesküvés-elmélet alapján magyarázza az egyetemes politikatörténetet, a másik felfogás, amely a folyamatok közötti egyetemes összefüggéseket bizonyíthatatlan feltételezéseknek tekintve egyáltalán nem vesz tudomást a világfolyamatok egységéről.

A másik példa, amely Hobsbawm világtörténet-szemléletét érzékeltetheti, a nemzet, a nemzetállam születése és gazdasági értelemben vett halála. (Hobsbawm egy másik, magyar nyelven is kiadott könyve, A nacionalizmus kétszáz éve e témakörben megkerülhetetlen mű.) Míg a nemzetállamok Kelet-Európában a nagy birodalmak bukását követően (1918-1919) jöttek létre a korszak agresszív nacionalizmusának megfelelően, a harmadik világban a legtöbb helyen a 20. század végén már létre sem tudtak jönni, hanem a nagy multinacionális tőkés társaságok igényeinek megfelelően a gazdasági “regionalizálódás” tendenciái váltak meghatározókká. A gyarmati korszak hagyománya sem az egységes nemzeti nyelv kialakulása irányába vitt, hanem az etnikai szeparálódás, az etnikai-törzsi ellentétek kiéleződését támogatta. A modern kor világhatalmi-nagyhatalmi szükségletei, törekvései is – az “oszd meg és uralkodj” tradíciója alapján – az etnikai konfliktusokra “rátelepedve”, azokat kiélezve realizálják az új regionalizálódást, a világ új területi és gazdasági felosztását. A könyvet olvasva megérthetjük, hogy a multinacionális társaságok és a nagyhatalmak, mindenekelőtt az USA vezetői hogyan tudták már korábban úgy felhasználni az etnikai konfliktusokat a saját érdekeiknek megfelelően, hogy közben az emberi jogok érvényesítésének zászlaját lobogtatták. Maga Hobsbawm számos történelmi példát hoz arra, hogy a tőkeérdekekért folyó harc mindig nemzeti-etnikai színezetet öltött, amiben a történelem sajátos “fejlődéstörvénye” nyilatkozott-nyilatkozik meg: az archaikus és a modern fejlődési vonások változó összetételben ugyan, de mindig kombinálódnak. Tegyük hozzá, így volt ez a náci genocídium esetében éppen úgy, mint az amerikai népirtás esetében Vietnamban vagy Jugoszláviában, ámbár a két jelenség nem azonos gyökerű, miként a náci haláltábor és a GULAG sem azonos természetű jelenségek. (Ettől még a genocídium a 20. századi fejlődés elidegeníthetetlen része volt, s úgy tűnik az lesz a III. évezred elején is.)

Hobsbawm azon kevés történészek egyike, akik ítéleteikben mentesek mindenfajta szektás doktrinától és divatos vagy divatjamúlt előítélettől. Elemzése talán egyetlen összefüggésben tűnik módszertanilag problematikusnak. Ez a problémakör az orosz forradalom, a “szocializmus születése” és részben az államszocializmus bukásának magyarázata során mutatkozik meg. Mindenekelőtt arról a – Lukács szerint a legnehezebb – módszertani feladatról van itt szó, hogy a történész a szubjektív hibák és az objektív szituáció, a “struktúra” határait pontosan meg tudja határozni. E rendkívül fontos témakörben is nagyszerű összefoglalást nyújt a szerző, ám talán megengedhető e vonatkozásban egy kritikai mozzanat. Ezt csak félve teszem szóvá, mert nincsen olyan komoly szakember a világon, aki a Szovjetunió bukása után 8 évvel a “szocialista világrendszer” történetét kifogástalanul fel tudná vázolni, a szubjektív mozzanatokat el tudná határolni a fejlődés ún. objektív összefüggéseitől. Szóval az októberi forradalom, mint Hobsbawm mondja, se nem burzsoá, se nem szocialista forradalom, mert az ilyen forradalmak társadalmi feltételei hiányoztak Oroszországban, ám ettől még szubjektíve, a résztvevők szempontjai szerint, “szocialista”, “proletár” stb. forradalom volt, ami éppenséggel a nagy világtörténelmi perspektívák nézőpontjából igen fontos körülmény. Ezzel szoros összefüggésben szerfölött óvatosnak kell lennünk az olyan fogalmak használatával, mint például a “hiba”. Természetesen nem arról van szó, hogy mondjuk Lenin nem “hibázott”, hanem arról, hogy mi az, ami a történelemben a hiba fogalmába tartozik. Hiba volt például, hogy Lenin és a bolsevikok bojkottálták az első duma-választásokat, amit később maguk is elismertek, de nem a hiba kategóriájába tartozik a kommunizmus és a szociáldemokrácia kettészakadása a Kommunista Internacionálé létrejötte után. Lehetett hiba a Kominternbe való felvétel 21 feltétele, de a lényeg az volt, hogy egyértelmű különbséget tegyenek a prokapitalista és az antikapitalista politikai irányvonalak között. Mai szempontból minősíthető ez akár “hibának” is (beállítódás kérdése), de a tárgyalt periódusban a kommunisták azért voltak kommunisták, mert ezt a szakadást akarták történelmileg manifesztálni. Sztálin korszakában a szakadás elmélyítése már valóban hibának tekinthető, mert a kommunizmus akkori történeti formaváltozata éppenséggel nem specifikusan kommunista célkitűzések (utolérő iparostás, antifasiszta népfront stb. stb.) realizálását állította a párt és a lakosság cselekvésének középpontjába. Hobsbawm általában mentes az események prezentista visszavetítéseitől, néhol azonban óhatatlanul elragadja korának szellemi-politikai sodrása.

E nagy mű rendkívüli előnye, hogy olvasmányos, népszerű formában vezeti be az olvasót a világtörténelem rejtelmeibe, miközben felvértezi az embert a modern kapitalizmus társadalomkritikai szemléletével. Hobsbawm műve segít abban is, hogy az olvasó érveket kapjon az újfajta, a rendszerváltozást követő historizálással szemben. Az új kelet-európai “hivatalosság” a történettudományban Moszkvától Budapestig úgy láttatja a rendszerváltást követő évek történetét, mint az egyetlen “progresszív civilizációhoz” való “visszacsatlakozást”. A “nyugati civilizáció” fogalma mint valamiféle misztikus paradicsom jelenik meg, mely reális megoldást kínál bármely történeti régió alapproblémáira, a nyugati parlamentáris rendszerek története úgy jelenik meg, mint más régiók számára a “megváltás”. Hobsbawm könyve alapján az olvasó minden bizonnyal elgondolkodik majd a “nyugati civilizáció” barbár jellegéről, valódi “küldetéséről”, követésének és követhetőségének illuzórikus megfontolásairól és politikai tévútjairól, a 20. századról, mint a “szélsőségek koráról”.

Jegyzetek

¹ Eric John Hobsbawm: A szélsőségek kora. A rövid 20. század története. Pannonica, Bp., 1998. (Ford.: Baráth Katalin)

² Az olyan öreg tankönyvírók, akik korábban az államszocialista hivatalosságot testesítették meg, mint például Salamon Konrád vagy Závodszki István, most nemzeti színekben pompázva vonják kétségbe korábbi – egyébként sok szempontból hamis – tételeiket, anélkül, hogy becsületesen felülvizsgálták volna “szocialista-kommunista” korszakuk teljesítményét. Salamon, az egykori párttitkár például azt tanítja a diákoknak, hogy 1917 októberében nem volt forradalom Oroszországban, Szakály Sándor “hadtörténész” a Duna tv-ben idejének zömét a Horthy-csendőrség közismert bűneinek és Magyarország II. világháborús szégyenletes szerepvállalásának mentegetésével tölti stb. stb., és hosszan sorolhatnánk, mivel lehet a mai Magyarországon “történészként” karriert csinálni.

Kritika Berend T. Iván: Terelőúton c. könyvéről.

D. J. professzortól, egy rangos brit egyetem tanárától a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem egyik nemzetközi konferenciájának kávészünetében megkérdezték, hogy beszerzett-e már egy példányt K. J. professzor, egy hasonlóképp rangos amerikai egyetem tanára vadonatúj politikatudományi tankönyvéből. D. J. mosolyra görbítette ajkát, és így szólt: “Megvárom, míg kijön a film.” Ez a történet nem alaptalanul kerülhet szóba Berend T. Iván legújabb könyvét olvasva. úgy tűnik, a sokkötetes történész, maga is már-már a hazai társadalomtudomány egyik doyenje nem hiába töltött most már közel egy évtizedet Los Angelesben, a Hollywood közelében épült, vad és regényes metropoliszban. Talán a világ legfőbb filmipari központjának közelsége teszi, hogy műve legalább annyira tekinthető egy egész estét betöltő, szélesvásznú produkció forgatókönyvének, mint K. J. kolléga azóta magyarul is megjelent bestsellere.

Műfaji értelemben a Terelőúton a hobsbawmi léptékű Válságos évtizedek folytatása kíván lenni, ám okkal tarthatunk attól, hogy nem fogja utolérni a két világháború közötti időszakkal foglalkozó, több hazai és külföldi kiadást megért opus magnum sikerét. Jellegét tekintve ez a könyv sokkal inkább meghosszabbítása, sőt talán keveréke Berend nemrégiben megjelent önéletrajzi könyvének (A történelem – ahogyan megéltem. Kulturtrade, 1997) és a tíz évvel ezelőtti, Berend vezetésével az MSZMP számára készült történelmi állásfoglalásnak (Történelmi utunk. A munkabizottság állásfoglalása. Társadalmi Szemle, XLIV. évf. Különszám). A Terelőúton az egyszemélyessé vált Berend-bizottság aktuális állásfoglalása arról, hogy mi is történt itt, ebben a régióban az elmúlt öt és fél évtizedben.

Az 1988-89-es történelmi albizottság jelentése igen nagy visszhangot váltott ki – Pozsgay ominózus rádióinterjúján keresztül – azzal, hogy “új dokumentumok tükrében” az 1956-os eseményeket az addigi pártideológiában használatos ellenforradalom helyett népfelkelésnek nevezte. úgy látszik, Berend azóta még újabb dokumentumokra bukkanhatott (Los Angelesben?), hiszen most már maga is eljut a forradalom kifejezés általános használatához. Ezt az olvasó tíz év múltán lényegtelen részletnek tekintheti, a terminológia jelentőségét azonban nem szabad lebecsülnünk. A megfelelő kifejezések, megnevezések igen gyakran aktuális politikai viták metszéspontjában helyezkednek el, súlyos ideológiai üzeneteket hordozhatnak. Emiatt igen nagy jelentősége van annak, hogy Berend az 1989 végi romániai eseményeket “véres forradalomnak” nevezi, a Jugoszlávia szétesése utáni helyzetet elemezve pedig “polgárháborúról” beszél. Ugyanilyen fontos, hogy Berend nem sztálinista, hanem “poszt-sztálini” rendszerekként ír az ötvenes évek utáni államszocializmusokról.

Berend az elmúlt tíz évben piacra került megannyi történettudományi kontármunkával ellentétben felettébb kiegyensúlyozott képet ad a kelet-európai államszocializmus kialakulásáról. Egyaránt figyelmet fordít a belső (társadalmi) és a külső (világpolitikai) tényezőknek. Fontos tényként rögzíti, hogy 1945 után a térség országaiban a tömegek nem akartak visszatérni a háború előtti társadalmi-politikai viszonyokhoz. (“A nácizmus veresége a térség minden országában megerősítette a baloldali politikai erőket. A kommunisták mindenütt nagyobb befolyásra tettek szert, mint korábban. […] A konzervatív ancien régime-ek összeomlását követően a térséget valósággal elborító demokratikus társadalmi tömegmozgalmak meg akarták semmisíteni a régi, merev társadalmi hierarchiákat és a domináns szerepet játszó nagybirtokrendszert. A tömegek igazságos társadalomra vágytak, olyanra, mely végre a valóságban is emancipálja őket.” [39.]) Ugyanakkor részletesen beszámol azokról a nagyhatalmi tárgyalásokról, alkukról is, amelyek a háború alatt és közvetlenül utána eldöntötték, milyen geopolitikai keretek között kezdődhet meg az elkerülhetetlen átalakulás.

Ezzel a kiegyensúlyozott és meggyőző eredetfeltárással semmiképp sem áll összhangban a kötet címe: Terelőúton. Talán nem szőrszálhasogatás, ha felsoroljuk a közlekedésből ismert terelőút ismérveit, úgymint: 1. a terelőút rosszabb minőségű, mint az eredetileg járni kívánt útvonal, 2. a terelőútra való áttéréskor a közlekedő tudja, hogy terelőútra tér, és azt is, hogy egy idő után vissza fog térni az eredetileg kitűzött útvonalra, és 3. a terelőút igénybevételével a közlekedő végső soron ugyanoda juthat el, mint nélküle, csak lassabban. Ezeket az ismérveket tekintve azt kell mondanunk, hogy a terelőút hollywoodi szempontból jó, történettudományi szempontból viszont a lehető legrosszabb metafora az államszocializmus négy és fél évtizedének bemutatására. Semmi nem bizonyítja, hogy (1.) a félfeudális kelet-közép-európai kapitalizmusok a fejlődés ígéretes és legitim sugárútjai lettek volna a végül négy évtizedre megszilárdult államszocialista rendszerekhez képest. Arról sem beszélhetünk, hogy (2.) a negyvenes évek politikai aktorai tisztában lettek volna az aktuális erőviszonyok által kirajzolt pálya ideiglenességével. Az erőltetett szovjetizálásról talán elmondható ez, a feudál-kapitalista struktúrák megtöréséről és a szocialista megoldások legalább részleges alkalmazásáról azonban semmiképp. Végül pedig a kilencvenes évek bebizonyították, hogy (3.) a kelet-közép-európai feudál-kapitalizmushoz nincs visszatérés. Romániában és Bulgáriában nem lehetett helyreállítani a monarchiát, és tegyük hozzá: Magyarországon sem. A kilencvenes évek tőkés restaurációja ugyan erőteljesen differenciálta a társadalmakat, de tény, hogy az új elitbe bekerülhettek olyan rétegek is, amelyeknek az 1945-48-as fordulat nélkül erre nem lett volna lehetőségük. Az “államszocialista kísérlet” elbukott ugyan, de nem állítható, hogy nyomtalanul, progresszív örökség nélkül múlt volna el. A terelőút és az államszocializmus közötti egyetlen hasonlóság talán az, hogy mindkettőben szerepet játszanak a kényszerűség és az önkéntesség elemei mint motivációs tényezők, ez azonban minden alkalmazkodásra kényszerülő politikai rendszerre és társadalomra vonatkoztatható Finnországtól a Fülöp-szigetekig, Görögországtól Guatemaláig.

Berend igen sokoldalú történész, nem kevés egyéni és virtuóz meglátása és megjegyzése van a kultúrától a gazdaságig az élet különböző területeiről. Ez a sokoldalúság azonban időnként hátránnyá válik, amikor tényleg érdemes lenne a külfönféle társadalomtudományok eredményeire hivatkozni. A rendszer legitimitásával kapcsolatos fejezetben például felhasználható lenne több kortárs politológus elemzése, ehelyett egy Vaclav Haveltől (Dustin Hoffman) vett idézetre épül. Itt mutatkozik meg például Bayer József véleményének hiánya az egyszemélyesre redukált történelmi albizottság munkájában. Az albizottság felkérésére közreműködött Földes György pedig abban nyújthatott volna hasznos tanácsot, hogy a 68-as reform 72-es visszarendezése mögött ne csak a gonosz ellenreformer bürokrata keményvonalasok moszkovita mesterkedését fedezzük fel, hanem a gazdasági egyensúly megbomlása okozta feszültségeket is. A balkáni válságokkal és háborúkkal kapcsolatban, amelyeknek több oldalt is szentel Berend a kötet végén, nyilván hasznos megjegyzésekkel szolgált volna az 1988-89-ben szintén közreműködő Hajdu Tibor.

A gazdasági reformok és Jugoszlávia sorsa – a koncepciós perekhez és palotaforradalmakhoz hasonlóan – olyan mozzanatok, amelyeknél a nemzetközi háttér, a kelet-nyugati kölcsönhatások bemutatásának fájó hiányát tapasztaljuk. A világgazdasági és -politikai összefüggéseket Berend mesterien mutatja be a negyvenes években vagy például az adósságválság kialakulásánál, más esetekben viszont még az utalás szintjén sem kerülnek elő, holott nemritkán fontosabbnak bizonyultak az események alakításában, mint az egyes országokon belüli tényezők. Az ilyen mozgatórugók eltüntetése, “kiretusálása” miatt válhat igazán hollywoodivá a történet, amelyben végső soron minden nagyon egyszerű: a jók harcolnak a rosszak ellen, és végül (1989-ben) győznek is. A könyvet lapozva megelevenednek a korszak emlékezetes politikusai: Leonyid Brezsnyev (Jack Nicholson), Josip Broz Tito (Marlon Brando), Rákosi Mátyás (Danny de Vito), Kádár János (John Malkovich), Todor Zsivkov (Anthony Hopkins) és sokan mások. A régió fél évszázadáról festett hatalmas tabló egyik sarkában (zárójelben) ott láthatjuk a krónikás arcképét is (Tom Hanks), méghozzá – ne csodálkozzunk rajta, – az ellenállók között (195.). A sztori szerint a szerző mint az akkori MKKE rektora részt vett egy központi bizottsági ülésen, és felszólalt az akkor éppen hullámvölgyben levő reformok érdekében; még a szovjet gazdasági kapcsolatokra is kritikus megjegyzést tett. Ezt követően a budapesti szovjet nagykövetség emberei figyelmeztetéssel felérő látogatást tettek nála. Snitt.

Elképzelhető, hogy a kötet leegyszerűsítő, sematizáló hajlamai az amerikai diákok igényszintjéhez való igazodással magyarázhatók. A leegyszerűsített, rövidre zárt magyarázatokkal azonban egy új történet születik, amit a hazai közönség nyilván szigorúbban ítél meg. Ami jó a General Motorsnak, nem feltétlenül felel meg a saját történelmi múltjával szembenézni kívánó kelet-közép-európai társadalomnak. Mint minden rendes hollywoodi történet, ez is a legvégén válik a leglaposabbá, amikor az alkotó képes tönkretenni azt is, amit a megelőző fejezetekben kemény munkával felépített. Az utolsó fejezettel, az Epilógussal elérkezünk a happy endhez. A vihar elvonult, az ég derűs, épp, hogy csak a madarak csicsergését nem halljuk, miközben a rendszerváltás úTJán megtett hétmérföldes lépésekről, az átmenet vívmányairól szóló győzelmi jelentést olvassuk.

Mivel Berend az angol nyelvű kiadás alcímében megelőlegezi, hogy bemutatja Közép- és Kelet-Európa perifériától perifériáig vezető útját, joggal várhatnánk, hogy szól néhány szót arról, hogy mennyiben mutat perifériás vonásokat a kilencvenes években kialakuló közép-kelet-európai kapitalizmus. Ami az államszocializmus előtörténetét illeti, Berend valóban bemutatja a régió sajátos, torz kapitalista fejlődését, adós marad azonban annak megmutatásával, hogy 1989 után egy hasonlóképp periférikus kapitalizmusmodell jön létre. Erre mindössze annyi utalást tesz, hogy megjegyzi: a történelmi kontinuitás és változás bonyolult kapcsolatrendszerében “végtelen számú kombináció, kedvező és kedvezőtlen fordulat lehetséges még”. (365.) Az átmenet évtizedében tapasztalt anyagi és erkölcsi rombolást, a komplex szociális aberrációt elintézettnek tekinti a Kornai János nevéhez fűződő “transzformációs válság” koncepcióra történő utalással. Berend egyébként felhasznál egy másik Kornai-metaforát is, mégpedig a “koraszülött jóléti állam” kifejezést, ehhez azonban szerencsére nem kapcsolja hozzá közvetlenül azt a következtetést, amit Kornai és a Világbank levont, hogy ti. ezt az idő előtt világra jött jóléti rendszert meg kell szüntetni.

A Terelőúton Epilógusa újabb bizonyíték arra, hogy a történésznek távolságot kell tartania saját korától, ami elsősorban nem földrajzi távolságként értendő – ami az angyalok városa és Budapest között kétségtelenül adott -, hanem időbeni eltávolodásként, ami a legalább viszonylagos objektivitást lehetségessé teszi. Mielőtt ezt bárki félreértené, tisztázandó, hogy Berend T. Ivánnak nyilvánvalóan a kisujjában van az elmúlt fél évszázad kelet-közép-európai történelme (is). Sokkal többet tud róla, mint bármelyik amerikai egyetemi tanár, aki valamelyik elitegyetem szlavisztikai tanszékén, a doktoranduszi évek kínjain túljutva, egy-két év terepmunkával a háta mögött, egy vagy két kelet-európai nyelv felszínes tudásával politikailag korrekt frázisokat pufogtat a régiónk ügyeivel foglalkozó díszes konferenciákon. úgy tűnik azonban, hogy Berend nyolc-tíz év múltán sem tud eltávolodni ideológusi, félig politikusi szerepkörétől, amelyben a történész feladata a történelmi tények alapján egy viszonylag széles kört kielégítő politikai helyzetmagyarázat felvázolása. Félő, hogy Berend a Terelőúton helyzetértékelésével magára marad: lesznek, akik sokallják az államszocializmus eredményeiről (vívmányairól) beszámoló részeket, mások viszont okkal tarthatják elfogadhatatlannak a rendszerváltásnak a normalitáshoz, a “történelmi folytonossághoz” való visszatérésként történő ábrázolását. Reméljük, hogy nem ez az utolsó mű, amelyben Berend T. Iván elemzi, magyarázza és értékeli Kelet-Közép-Európa XX. századi történelmi útjait.

Kritika a Krausz Tamás által szerkesztett Rendszerváltás és társadalomkritika c. könyvről.

Úgy látszik, hogy a rendszerváltás után megformálódott új baloldali gondolkodás, amely már túllépett a bukott rendszer szellemi horizontján, ám nem integrálódott a restaurált kapitalizmus feltételrendszerébe, életképesnek bizonyul. Mindenestre ez a fenti címmel 1998-ban megjelent kötet (szerk. Krausz Tamás; kiadó: Napvilág) azt tanúsítja, hogy ez a szellemi irányzat képes saját hagyományait, múltját kritikailag számba venni, és történeti, közgazdasági és társadalomfilozófiai elemzése folytán gyökeret ereszteni az új korszak („informatikai társadalom") szellemi-politikai feltételrendszerében. Ezek a gyökerek természetesen hajszálvékonyak, hiszen hiányoznak mögüle a komolyan vehető társadalmi felhajtóerők, nem kedvezők a 70-es évektől elindult folyamatok, a „neoliberális világrend kialakulása. Különösképpen az államszocializmus felbomlása gondolkodtatott el bennünket arról, hogy létezik-e, létezhet-e valójában bármi is a kapitalista rendszeren kívül.

A kulturális hanyatlás azonban új dimenziókat nyitott a humanista gondolkodás minden irányzata előtt. Hiszen ma már nem elegendő csupán a tömegkultúra átalakulásáról beszélni. Létrejött a mi régiónkban is az a kulturális közeg, amelynek lényegét Hermann István a nyugati kapitalista tömegkultúra elemzése során már a 70-es években oly világosan rekapitulálta: a giccset kiszorította a kendőzetlen kulturális szenny, az erőszak kultúrája, amely főképpen az amerikai reklámkultúra exportja révén honosodott meg. Nos, ez a fordulat mára elérte a társadalomtudományokat, az elmélet területét is. Magyarországon a történettudomány, a közgazdaságtudomány, a politológia terén is megjelentek a Lagzi Lajcsik.

A publicisztika aláásta a tudományos gondolkodás tekintélyét, relativizálódott a tudomány és a kuruzslás közötti határ. E jelenség tükrében különösen figyelemre méltó az a szellemi teljesítmény, amely a kötetben tárgyiasult. A terjedelmes tanulmánygyűjtemény a hazai és a nemzetközi rendszerkritikai baloldal ismert és jeles szerzőinek tolla alól kerekedett ki. A 18 szerző között találunk neves szociológusokat, mint Göran Therborn, Szelényi Iván vagy Tamás Pál, ismert történészeket, mint Andrea Komlosy, Susan Zimmermann, Bili Lomax, neves politológusokat és közgazdászokat, mint Kate Hudson, Hugó Radice, Borisz Kagarlickij, Andor László, Szigeti Péter és mások.

A könyvben – amely nem könnyű olvasmány – megalapozott és viszonylag koherens kép alakult ki a kelet-európai rendszerváltás fő okairól, menetéről, perspektíváiról. Még a nem elméleti jellegű írásokból is képet alkothatunk magunknak arról, mely kritikai irányzatok rejtenek magukban a rendszeren belül azon túlmutató (rendszerkritikai, antikapitalista) szocialista-közösségi perspektívákat. A könyv végső soron eljut addig a pontig, hogy konkretizálja Ernst Bloch megjegyzését a 60-as évek rendszerellenes diákmozgalmainak „gyenge pontjáról": „Azt, hogy mi ellen kell harcolni, jobban tudjuk, mint bármikor. A jövőn azonban, a harc célján, objektív köd ül." Ennek a gondolatnak egy pozitív megfogalmazását adja három évtizeddel később Göran Therborn a „nyugati marxizmus" történeti pályáját elemező tanulmányában írásának végkonklúziójaként a szocializmus jövőbeli esélyéről így vélekedik: „Azzal, hogy a szocializmus visszatért a tudománytól az utópiához, bizonyosra vehetjük, hogy a kritikai társadalomtudományi gondolkodással foglalkozó férfiak és nők növekvő érdeklődéssel fognak a remény nagy filozófus-történésze, Ernst Bloch felé fordulni, aki kimutatta: »a marxizmus, amely összes elemzésében hidegvérű detektív módján jár el, ugyanakkor komolya veszi a tündérmesét, gyakorlati lehetőségnek tekinti az aranykor álmát. A szabad, kizsákmányolás vagy elidegenedés nélküli társadalom, amelyben a kritikai dialektika művelői – néha az egész világ ellenében – reménykedtek, talán nem annyira egy múlt kudarca, mint inkább valami, ami még eddig nem jött létre.«" (36.)

Ez a jövőre orientálódó gondolkodásmód a kötet történész szerzőinek tanulmányaiban alapozódik meg, amennyiben a marxizmus, illetve a szocializmus történetét Wallerstein és társai világrendszer elméletének fényében gondolják újra. Két fontosabb kategória, pontosabban összefüggés áll e vizsgálódások középpontjában: a történelem és a fejlődés valamint a centrumkapitalizmus és az utolérő iparosítás Kelet-Európában. A tanulmányok közvetlen célja, hogy, távoli, történeti perspektívában feltárják a rendszerváltás történelmi előfeltételeit, illetve az államszocializmus bukásának történelmi okait. Ezzel egyidejűleg a magyarázó elméletek a fent jelzett két alapvető összefüggés tükrében megvilágítják a jövő szempontjából is alapvető kérdéseket (Komlosy-Hofbauer, Krausz, Zimmermann).

A kibontakozó elmélet szerint az elmúlt másfél évszázadban a hagyományos marxizmus és a hagyományos liberalizmus fejlődésfogalma egyoldalúan ökonomista és technicista jelleget öltött. Az elméletben és a praxisban is mindez éppen úgy kifejeződött a történelmi fejlődés Európa-centrikus felfogásában, mint az államszocialista praxis etatista ökonomizmusában, vagy abban, hogy a nyugat-európai szociáldemokrácia feloldódott a liberalizmusban. Míg a nyugat-európai szociáldemokrácia a XX. század végére a liberalizmus pozíciójába süllyedt vissza, a lenini eredetű kommunizmus a világ centrumországait másolva az „utolérést" erőltető fejlődésben rekedt meg, végső soron pedig visszatért a szociáldemokráciához, „reszociáldemokratizálódott". A kötet felteszi a nagy kérdést: képes-e a baloldal a „multinacio-nalizálódott" kapitalizmusban egy új, nem-hierarchisztikus társadalom fejlődéskoncepciójának kidolgozására? Miután a nemzeti Államok többsége elvesztette gazdasági funkcióját, sokan vélekednek úgy, hogy a helyi rendszerellenes mozgalmak kísérleteinek befellegzett, mások azonban, éppen ellenkezőleg, továbbra is keresik a „lekapcsolódás" lehetőségeit a tőkés világrendszeren belül. Ezen aspektusok végiggondolása az alternatív termelési mód működésének helyi, regionális és egyetemes lehetőségei mellett magában foglalja a rendszeren belüli hatékony ellenállási formák keresését is.

Az antikapitalista kísérletek, „töredékek", gyakorlati mozgalmak gazdag történelemmel rendelkeznek, az államszocializmusból kisarjadt ún. rendszerváltás a kötetben részletesen vizsgált okok következtében 1989 után mégis hamarosan periferizálta az alternatív szocialista kezdeményezéseket. Mind a Szovjetunióban, mind másutt Kelet-Európában elbuktak a munkástanácsi, önigazgatói kísérletek, s a kapitalizmusnak egy félperifériás formája, a „menedzserkapitalizmus" szilárdult meg, amely nem egy autentikus polgári fejlődés előtt nyitott utat, hanem – a multinacionális tőkés társaságok uralma alatt – egy újfajta „utolérő fejlődést" („modernizáció", „felzárkózás", „csatlakozás Európához" stb.) kényszerített rá az itt élő népekre, csak a bukott államszocializmushoz képest még rosszabb körülmények között és még kisebb hatékonyságot produkálva.

Szubjektív oldalról tekintve a dolgot, az államszocializmusnak a kapitalizmusba való visszatérte után a baloldali alternatíva el-tiprásában nemcsak a Gorbacsovok és a Hornok, hanem mindenekelőtt a Blairek és Schröderek vétkesek, ám ez bennünket nem mentesít az alternatívák keresése alól. Helyesen hangsúlyozza Kate Hudson a rendszerváltás nyugati baloldali értékeléseinek vizsgálata során: nem az a baj, hogy néhány élettől elszakadt baloldali csoport a rendszerváltást egyfajta forradalomként élte meg, s néhányan közülük ma is ragaszkodnak e nyilvánvalóan bizonyíthatatlan állításhoz, feloldódván az új elit hivatalos ideológiájában; az igazi tragédia az, hogy a régi baloldalhoz tartozó tekintélyes szociáldemokrata gondolkodók jelentős része is meglepő módon félreismerte a folyamatok lényegét. Közöttük talán Jürgen Habermas álláspontja a legreprezentatívabb, mely szerint egyfajta „korrekciós forradalom" zajlott le azzal a céllal, hogy a kelet-európai országok utolérjék a Nyugatot: „hogy alkotmányosan is hozzákapcsolódhassanak a polgári forradalmak örökségéhez, társadalmilag és politikailag pedig a fejlett kapitalizmusra jellemző élet- és kereskedelmi stílushoz…" Ez a trivialitásában is abszurd állítás a kelet-európai ún. szocialista-szociáldemokrata „utódpártokat" is átjárja az elnököktől a legutolsó tisztségviselőkig, függetlenül attól, valóban elhiszik-e ezt a „felismerést", vagy sem. Mindenesetre érdekükben áll.

Borisz Kagarlickij és Alekszandr Taraszov tanulmányában nem a habermasi kapitalizmus megvalósulása körvonalazódik, hanem a tőkés társadalom egy olyan félperifériás formája, amelyben minden másképpen működik, mint „odaát". Az 1917 előtti orosz kapitalizmus sajátszerűségei bukkannak fel: „A kapitalizmus elemei valóban kialakultak nálunk, de szorosan összenőttek a gazdasági bűnözés valamennyi lehetséges formájával… A valódi [értsd: a centrum országokra jellemző – H. G.] magántulajdon Oroszországban a kapitalizmus előtti formákban lelhető föl – és így az egyik legfontosabb akadályává lesz bárminemű modern gazdasági viszony kialakulásának. Ezért figyelhető meg az, hogy az adminisztratív reformok előrehaladásának mértékében hogyan zilálódik szét a tudományra épült termelés, erősödik a technológiai elmaradottság. Bármit vegyünk is alapul – a munkaviszonyokat, a hatalmi mechanizmust, a tulajdonosok egymáshoz való viszonyát stb. – amit látunk, az egy specifikus »refeudalizáció« felé haladás. Ha részleteiben még az állam is privatizálható és az állami tulajdont is szét lehet osztogatni »érdemek fejében«, akkor maga a »reform« fogalma is értelmetlenné válik."

Ám ezek a viszonyok nem forradalmasították a lakosság elszegényedett rétegeit, hanem demoralizálták, olyan „emberanyag" jött létre, amely nem képes semmiféle komoly társadalmi ellenállást kibontakoztatni a fennálló rendszerrel szemben. Éppen ezért a helyi baloldalnak – fogalmazódik meg több tanulmányban is – a nemzeti sajátosságok iránti érzékenységet megőrizve, a nemzetközi kapcsolatok révén integrálódnia kell a piacgazdaság logikáját rendszerkritikailag szemlélő vagy elutasító egyetemes mozgalmak, tapasztalatok, kulturális hagyományok világába. A társadalmi önvédelem másképpen nem szervezhető meg a globalizálódott tőkével szemben az egyre szélsőségesebben egyenlőtlen fejlődés feltételei között. Mind a helyi kezdeményezések és feltételek abszolutizálása, mind a szocializmus egyetemességének abszolutizálása zsákutcába vezet. E könyv a nemzeti, a regionális és világméretű együttműködés szerves egyesítése előtt egyengeti az utat.

A kötet tanulmányai sem szemléletileg, sem tudományos értelemben nem mesterségesen homogenizált, ám nem is eklektikus képet mutatnak, az elméleti-filozófiai, a történeti és a politikai síkok általában világosan elkülönülnek, noha a szerkesztő szándéka szerint egyfajta szintézis is létrehozható a tanulmánygyűjteményt „jól olvasó" emberek fejében.

A kötet kétségtelenül hozzájárulhat ahhoz, hogy az elméleti perspektíva kiszélesedjen előttünk, de ennek feltétele, hogy a benne felvetett fontos kérdések és problémák megvitatására egyre szélesebb körben kerüljön sor.