Nyolc év szünet után, 1998 végén újra feltámadt poraiból a történelem egyik legambiciózusabb kiadói vállalkozása. Bemutatták ugyanis a Marx-Engels összes Művei (Marx-Engels Gesamtausgabe, röviden MEGA2) sorozat IV. szakaszának 3. kötetét. Az összesen 122 kötetesre tervezett sorozat négy szakasza a következő: I. könyvek, cikkek, vázlatok; II. A tőke és előmunkálatai; III. levelezés; IV. kivonatok és jegyzetek.

A MEGA2 kiadása hosszas előkészítő munkálatok után 1975-ben kezdődött meg az NDK-ban. Az akkoriban még 170 kötetesre tervezett sorozatból végül 47 jelenhetett meg, az utolsó röviddel az államszocializmus bukása után. 1990-ben a nagyszabású vállalkozásnak – “Karl Marx és Friedrich Engels valamennyi írásának történelmi-kritikai kiadása” – kicsit karcsúsított formában való folytatására hozták létre a politikailag független, Amsterdamban működő Nemzetközi Marx-Engels Alapítványt (Internationale Marx-Engels Stiftung, IMES). Az IMES tudományos tanácsának tagjai között szép számmal találhatók nagy nevek, amelyek a tudományos (és politikai) megközelítések széles skáláját képviselik, mint például Immanuel Wallerstein és Gareth Stedman Jones, Jürgen Kocka és Eric Hobsbawm, Tőkei Ferenc és Iring Fetcher. Az alapítvány nemzetközi hálózatként működik, amelynek munkájában részt vesz több német és orosz intézet, valamint a neves amszterdami Nemzetközi Társadalomtörténeti Intézet, amely a marxi hagyaték jelentős részét őrzi. Mindezek mellett több országban különböző munkacsoportok is tevékenykednek.

A minap megjelent 48. kötet Karl Marx 1844 és 1847 között született jegyzeteit tartalmazza, továbbá nyolc, kivonatokat tartalmazó füzetet, amelyeket Marx ugyanebben az időben szerteágazó tudományos olvasmányairól készített. Ezt egy részletes bevezető egészíti ki, amely szerkesztési kérdésekkel foglalkozik, emellett kitér például a Marx által kijegyzetelt írások történelmi-tudományos elhelyezésére, arra, hogyan értékelte ezeket annak idején maga a mester, továbbá hogy milyen viták folytak Marx és különböző kortársai között e művekkel kapcsolatban.

Az, hogy a MEGA2 kiadásáért immár az IMES viseli a felelősséget, kétségkívül fontos lépés volt a Marx és Engels műveinek kiadását sokáig beárnyékoló, dogmatikus pártmarxizmussal való szakítás irányában. A marxi életmű kiadása mindig is erősen átpolitizált, pártpolitikai harcokkal övezett és igen összetett ügy volt. Már A tőke Marx halála (1883) után kevéssel megjelent második és harmadik kötete is máig tartó viták tárgya lett. Mint ismeretes, ezek a kötetek Marx vázlatnak, illetve nyersváltozatoknak szánt kéziratain alapulnak, amelyeket Engels rendezett, átdolgozott, majd 1885-ben, illetve 1894-ben kiadott. Más fontos művek eleve csak évtizedek múlva jelenhettek meg, így például A német ideológia (1925) vagy a Gazdasági-filozófiai kéziratok (1932).

Az összkiadásra tett első kísérlet, amelyet David Rjazanov kezdeményezett a Szovjetunióban az 1920-as években (MEGA1), és amely élvezte az akkori Német Szociáldemokrata Párt és a Porosz Levéltári Hivatal támogatását, Hitler hatalomra jutása és a Szovjetunió fokozódó sztálinizálódása következtében zátonyra futott. Rjazanov maga is a sztálini terror áldozata lett. Az évtizedekkel később az NDK-ban kiadott MEGA2 bizonyos szempontból már közeledett azokhoz a követelményekhez, amelyek egy történelmi-kritikai összkiadással szemben támaszthatók. A klasszikus szövegek prezentációja itt már tükrözi azt a törekvést, hogy a marxi és engelsi munkásságot annak történelmi keletkezési folyamatában mutassa be. A kommentáló lábjegyzetekből, a tárgymutató fogalomkészletéből, a bevezetőkből stb. viszont még árad a megkérdőjelezetlen marxista-leninista dogmatizmus.

Ezzel szemben a MEGA2-nek immár az IMES által kiadott folytatását – amelynek az 1993-ban elfogadott publikációs irányelvek szolgálnak alapul – egészen más szerepfelfogás és lényegesen tágabb mozgástér jellemzi. Ezenkívül a tulajdonképpeni MEGA2 mellett 1994-ben létrehozták az IMES évente kétszer megjelenő sorozatát, a MEGA-Studien-t (MEGA-tanulmányok). Ebben egyebek között a MEGA-kiadással és a kiadói tevékenységgel kapcsolatos, meglehetősen alapos kritika is helyet kap. A sorozat lapjain folyó viták egyike például a marxi és az engelsi szemlélet azonos vagy eltérő volta körül forog. A megújult MEGA2-kiadás egyik radikális bírálata szerint “az új MEGA kritikus-antidogmatikus jellege azon a döntésen áll vagy bukik, hogy a szerkesztők rábízzák-e magukat az engelsi szövegértelmezésre, vagy azt [a marxi szándékok] félreértés[e]ként éppenséggel leleplezni kívánják”. (Backhaus/Reichelt, MEGA-Studien, 1994/2, 102.) Amennyiben megkérdőjeleződik az elméleti összhang “a marxizmus alapító atyái” között, úgy valóban problematikussá válna a MEGA egész vállalkozása.

A MEGA-Studien lapjain persze nem csak ebben a kérdésben ütköznek meg a vélemények. Számos más problémáról is folyik a nyílt és érdekes vita. Emellett helyett találnak itt a marxizmus átfogóbb vagy részletkérdéseivel foglalkozó kutatási beszámolók, valamint olyan írások, amelyek közvetlenül a MEGA-kiadás problémáival, eredményeivel és melléktermékeivel foglalkoznak. így olvashatunk “a Neue Rheinische Zeitung alapításának történetét érintő új dokumentumokról és tényekről”, “A német ideológia kéziratai fennmaradásának történetéről”, vagy megtudhatjuk, hogy fest “Friedrich Engels és a »zsidókérdés« új megvilágításban” (MEGA–Studien, 1997/2, 1998/2, 1998/1). A képet a legkülönfélébb nyelveken megjelent új történelmi és elméleti munkákról írt recenziók egészítik ki. Ezek azonban nemcsak Marxról, Engelsről vagy a marxizmusról szólnak, hanem egy igen széles, a marxizmussal foglalkozók számára a legtágabb értelemben véve érdekes témahorizontot ölelnek fel.

Bárhogy viszonyul is az olvasó a MEGA2-nek a pluralizmus égisze alatt történő folytatásához vagy a marxi és társadalomkritikai filozófia, a társadalomelmélet és a történetírás nagy és kis kérdéseihez: a MEGA2 és főképpen a MEGA-Studien eleven vitafórumot, és az ösztönző gondolatok széles tárházát jelenti. Csak nem szabad visszariadnunk a “marxologizálás” sajátos légkörétől, amely részben még mindig jellemzi az egész vállalkozást, és amely legalábbis az olvasó- és kutatóközönség fiatalabb generációitól már bizonyára többnyire idegen.

A MEGA2 sorozat a Berliner Akademie Verlag gondozásában jelenik meg, a MEGA-Studien füzetei pedig megrendelhetők a következő címen: IMES, Cruquiusweg 31, NL-1019 AT Amsterdam.

Az Eszmélet által képviselt baloldaliság a rendszerváltás előtti évtizedek kultúrpolitikájában a társadalomtudományi viták perifériáján megtűrt, de önálló megnyilatkozási fórumhoz nem engedett irányzatok közé tartozott. Ez a sztálini és poszt-sztálini rendszerekkel és ideológiákkal szembeni, következetesen kritikus alapállásunkkal volt magyarázható. Ugyanakkor lapunk – az 1988-90-es időszakban született sajtótermékek döntő többségétől eltérően – mindvégig kritikus maradt azzal a társadalmi rendszerrel szemben, amely a berlini fal leomlása következtében térségünkben is kialakult, és kisebb-nagyobb irányváltások után megszilárdulni látszik.

Ez a kettős kritikai magatartás egyfajta harmadikutasságnak is tartható, ami nem véletlen, hiszen az antisztálinista szocializmust Magyarországon legmarkánsabban és elméletileg is igényesen megfogalmazó Lukács György maga is vállalta valamiféle harmadik út gondolatát (“tertium datur!”) a – húsz év késéssel megjelentetett – Demokratisierung heute und morgen (A demokratizálás jelene és jövője, 1988) című művében. Lapunk ezen indíttatásán, szellemiségén sem az új domináns ideológiák (liberalizmus, konzervativizmus), sem az új keletű intellektuális divatirányzatok (posztmodern, populizmus) hatása alatt nem változtattunk. Az első tíz évben folyóiratunk lapjain közreadott írások és viták is mutatják, hogy a kilencvenes évek hazai és globális trendjei jól jellemezhetők a marxi hagyományra támaszkodva, s e munkához támaszt nyújtanak olyan elméleti rendszerek, mint Lukács Györgyé, Polányi Károlyé, Ernest Mandelé vagy Immanuel Wallersteiné. Meggyőződésünk, hogy aki meg akarja érteni a jelenkori kapitalizmusra jellemző konfliktusokat és elidegenedést, a kizsákmányolás régi és új, nemzeteken belüli és nemzetközi formáit, nem kerülheti meg a felsorolt nevekhez kapcsolódó iskolákat, és Magyarországon nem kerülheti meg az Eszméletet sem.

A kritikai elemzés, amelynek folyóiratunk első tíz évét szenteltük, a gyakorlati politizálásban is utat kíván mutatni olvasóinknak. Rendszerezett formában fejtettük ki az ellenállhatatlannak látszó neoliberalizmussal, valamint a konzervativizmus legkülönbözőbb megnyilvánulásaival szembeni érveket. A gyakorlati alternatívát keresők figyelmét felhívtuk a baloldal évszázados és elidegeníthetetlen örökségére: a társadalmi önigazgatás és önszerveződés programjára, a szolidaritás elemi igényére és történelmileg változó intézményeire. Igyekeztünk hozzájárulni ahhoz, hogy olvasóink a hagyományosnak tekintett témákon (tulajdonviszonyok, szociális egyenlőtlenségek, rasszizmus stb.) túl naprakészek legyenek olyan területeken is, mint a nemek közötti társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségek problémaköre, az információs társadalom és a globalizáció trendjeinek értékelése, vagy akár a versenysportok politikai beágyazódása.

A viták azonban nemcsak a baloldal és a jobboldal között folynak, hanem a tágan értelmezett baloldalon belül is. Emiatt beszélnünk kell a baloldallal történelmileg összekapcsolódó elméleti és gyakorlati zsákutcákról is. Ilyen mindenekelőtt az etatizmus, amely mind a sztálinista, mind a szociáldemokrata hagyományban megjelent. Ilyen továbbá az utolérő fejlődés programja, amely intellektuális síkon a nemzeti emancipáció gondolatához kapcsolódott, a gyakorlatban azonban – a sztálinista ideológusok ügyködésének eredményeként, pragmatikus megfontolások ideológiai síkra emelése következtében – egy torz politikai gyakorlat igazolásául szolgált. A baloldali érzületű emberek körében megfigyelhető, újabb keletű zsákutca a szocializmusnak a liberalizmusban való feloldása, ami egyes exkommunistáknál a blairi ihletésű harmadikutasságban, a még korábban paradigmát váltóknál pedig a liberális pártokban való politizálásban öltött testet. Nem kevésbé improduktív az a fajta konzervatív baloldaliság, amely – elsősorban személyes nosztalgiákra, vélt vagy valós múltbeli sikerekre támaszkodva – a populizmus különböző válfajaival társulva próbál politikai programot kovácsolni meghaladott elméleti tételekből és legalább annyira ellentmondásos gyakorlati megoldásokból.

Az Eszmélet alapítói és szerkesztői nem rendelkeznek kész válaszokkal a kor elméleti és gyakorlati kihívásaira. Ha rendelkeznének, talán nem is lenne szükség a folyóiratra. úgy gondoljuk, hogy – az első tíz évhez hasonlóan – olyan baloldali folyóiratra van szükség, amely vitafórum a hazai baloldali értelmiségiek és aktivisták számára, egyszersmind közvetítő szerepet játszik a hazai és a nemzetközi baloldal műhelyei között. Az elmúlt években egyes lapszámaink felét, esetenként kétharmadát is azok a cikkfordítások tették ki, amelyeket eredetileg külföldi kollégáink, barátaink írtak a hazai olvasókat is érdeklő témákban. Ugyanakkor szerkesztőségünk tagjai, valamint angol nyelvű kiadványai eljuttatták a külföldi érdeklődőkhöz a hazai baloldali szerzők és fórumok elemzéseit. Az Eszmélet a következő évtizedben is az útkeresés folyóirata lesz, szerzőinkkel és olvasóinkkal egyetértésben követve az első tíz évben választott irányt.

A szerkesztők

Egy szórólap 1990-ből

“Az Eszmélet

…egyike a manapság egyre csökkenő számú társadalomelméleti folyóiratoknak,

Az Eszmélet

…elzárkózik minden durva, demagóg és szélsőséges hangtól, sosem vesz részt személyeskedő politikai vitákban,

Az Eszmélet

…kritikai alapállást foglal el minden hatalmi egyenlőtlenséggel és előjoggal szemben, származzék az gazdasági hatalomból, vagy bürokratikus hierarchiából,

Az Eszmélet

…fellép a társadalmi diszkrimináció, az előítéletek és a kulturális egyenlőtlenségek minden fajtája ellen,

Az Eszmélet

…pártoktól független lap: fórumot kíván nyújtani a baloldaliság és a humánum legkülönfélébb irányzatainak,

Az Eszmélet

…a holnapi baloldal lapja.”

Tízéves a rendszerváltás – és az Eszmélet. Ez alkalomból nemzetközi konferenciát rendezünk szeptember 24-26-án, a Kossuth Klubban. A tanácskozás meghívott külföldi előadói közül néhányan (Kate Hudson, Stephen Eric Bronner, Peter Gowan, Elmar Altvater) előre elküldték előadásaik írott változatát, amelyeket e számunkban adunk közre, hasonlóan Immanuel Wallerstein lapunk számára küldött esszéjéhez. E szerzők más témájú írásait olvasóink megtalálják az Eszmélet korábbi számaiban.

Az Eszmélet indulásának és tízéves működésének egyik meghatározó gondolatköre a "harmadik út" kérdése volt, amelyről ezúttal neves hazai társadalomkutatók véleményét kérdeztük.

Tartalomjegyzék

1. Stephen Eric Bonner : A halálos betegség – A nemzetközi kommunizmus a vízözön előtt
2. Immanuel Wallerstein : Globalizáció vagy az átmenet korszaka?
3. Kate Hudson : 1989 után tíz évvel. Kialakulóban egy új európai baloldal?
4. Peter Gowan : Az Európa-projekt alkonya
5. Elmar Altvater : Bombák és emberi jogok, avagy a politika militarizálódása
6. Régis Debray : Egy utazó levele a Francia Köztársaság elnökéhez, Jacques Chirac úrhoz
7. Bárdos-Féltoronyi Miklós, Hajdu Tibor, Szalai Erzsébet, Jemnitz János, Forgács Iván, Jakócs Dániel, Krausz Tamás, Harsányi Iván : Vétkesek közt cinkos, aki néma
8. Krausz Tamás : A rövid XX. század története
9. Andor László : Történelmi mozi
10. Horváth Gizella : Rendszerváltás és társadalomkritika
11. Szigeti Péter, Ferge Zsuzsa, Síklaky István, Szalai Pál, Tamás Pál : Körkérdés a harmadik útról
12. Síklaky István : A magyar modell értelmezési tartománya
13. Eszmélet : Egy MEGA-hit?
14. Eszmélet : Az Eszmélet első tíz éve

A második világháború végén a Szovjetunió és támogatói olyan erkölcsi tőkével rendelkeztek, amilyennel még a forradalom hősi éveiben sem. Sztálingrád egyértelműen a háború döntő ütközete volt, és egyetlen ország sem vesztett annyi életet és erőforrást, amely megközelítette volna a Szovjetunióét. A Sztálin által felállított koncentrációs táborok világa még ismeretlen, a moszkvai perek időszaka már csak emlék volt; a húszas évek félresikerült politikája és a Komintern felforgató szerepe a francia népfront és a spanyol polgárháború alatt elhomályosult a hősiesség mitikus aurájában, amely az európai kommunistáknak az antifasiszta ellenállásban betöltött kiemelkedő szerepéből következett. A Komintern 1943-as felszámolását követően – amire a második front megnyitásához volt szükség – a Szovjetunió magára maradt. Továbbra is élvezte azonban a világ kommunista pártjainak megingathatatlan lojalitását. Több kelet-európai ország – köztük Csehszlovákia, amely áldozatául esett a nyugati demokráciák árulásának az 1938-as müncheni konferencián – bizalommal tekintett nagyobbik szomszédjára. Mi több, a nyugat-európai kommunista pártok zöme is jelentős politikai erőként tűnt fel, és egyre nagyobb befolyást szerzett a szakszervezeti mozgalomban, amelyet megtizedelt a világháború pusztítása.

A háború végével a népfront-gondolkodás ismét a felszínre tört. A kommunistáktól sokan várták a proletariátus egységének megvalósítását (ez a cél tükröződött az olyan szervezetek létrehozásában is, mint a Szakszervezeti Világszövetség) és a polgári társadalom radikális átalakulását. A várakozások azonban alaptalannak bizonyultak. A kommunisták talán még hajlandók lettek volna polgári kormányok minisztériumainak irányítását vállalni, de egyetlen kommunista elképzelés sem vállalkozott arra – még a szerencsétlen sorsú kínai stratégia sem, amely a pártot Csang Kaj-sek Koumintagjába vezette 1928-ban -, hogy az „egységfront" nevében felszámolja saját szervezeteit. Sztálinnak semmi oka nem volt, hogy engedje francia, olasz vagy bármely más nemzetiségű vazallusait egy ilyen taktikát követni, főleg miután független státuszuk lehetővé tette, hogy megakadályozzák a nyugati „imperializmus" terjedését. A hidegháború azonban mégsem egyszerűsíthető osztályharccá. A Szovjetunió a háborúból nagyhatalomként került ki, Lenin eredeti törekvése: a nemzetközi osztályharc előmozdítása pedig egyértelműen feladásra került a nemzeti célok elérése érdekében. Ebben a tekintetben azonban gyakran elfelejtik, hogy Sztálin túlzott reálpolitikája előre látható volt. A diktátor nem volt hajlandó kihasználni az 1947-es európai sztrájkhullámot, és nem épített a Franciaországban, Olaszországban és Spanyolországban valóban létező forradalmi helyzetre. Még Kelet-Európában is felülről mentek végbe az általa kezdeményezett forradalmak, amelyek nagyban eltértek az orosz, a kínai vagy a vietnami forradalmaktól. Nem a munkástanácsok vagy valami hozzájuk hasonló szerveződés jellemezte őket, hanem a rendőrállamok azonnali megjelenése. A más nemzeteknél természetesnek vett folyamat itt a visszájára fordult. A forradalom első vívmánya és bázisa a rendőrség megszerzése volt. A tömegeknek is megvolt a maguk szerepe, de ez jóval kisebb szerep volt. A demokratikus intézmények hiányában valójában sohasem volt világos, hogy az álltaluk kifejtett véleményt a kormány kényszerítette rájuk, vagy valóban a sajátjuk volt.

Sztálin csak akkor volt következetes, ha a kérdés közvetlenül is befolyásolta a szovjet állam biztonságát. Az a rövidlátó politika, amely szatellitállamokat hozott létre, ahelyett, hogy elfogadta volna a Szovjetunió nyugati határán fekvő államok támogató szövetségét, értelmezhető egy jövőbeni invázió elleni védelemként. Kelet-Európa-szerte koalíciós kormányok jöttek létre, amelyekben széles társadalmi rétegek képviseltették magukat, a kommunisták azonban kezdettől fogva ellenőrizték a belügyminisztériumot vagy a rendőrséget és a hadsereget. Különleges fegyverszüneti megállapodásokon és nyilatkozatokon keresztül ezen országok mindegyikét arra kényszerítették, hogy megtisztítsák politikai infrastruktúrájukat a fasisztáktól, és biztosítsák az orosz hadsereg biztonságát. Ez tette lehetővé Sztálin számára, hogy a reakciós uralkodó osztályt – más ellenzéki demokratákkal vagy szocialista csoportokkal egyetemben – megfossza a politikai hatalomtól és a véleménynyilvánítás csatornáitól. Sztálin tiszteletben tartotta azt a vonalat, amelyet a keleti és nyugati hadseregek által felszabadított nemzetek közé húztak. Még követői is csak két közvetlen katonai konfliktusba keverték a Szovjetuniót Kelet-Európán kívül: a kínai határon és Afganisztánban – mindkettő, bár vitathatóan ugyan, de a szovjet érdekszférába tartozó területeket érintett. Nyilvánvalóvá vált, hogy Sztálin nyitott a geopolitikai diplomáciára. Ezt mutatta nemcsak az, hogy elfogadta az Egyesült Nemzetek felállítására vonatkozó nyugati előterjesztést, de az is, hogy Kelet-Európa átengedése a semleges Ausztria létrehozásáért, Irán elhagyásáért és az olasz és görög kommunisták által vezetett felkelések likvidálásáért kapott jutalomnak tekinthető. Tehát bármennyire fontos volt is az ideológia mint legitimáció és a cselekvések motivációs forrása, nem írhatjuk a Szovjetunió lényegétől elválaszthatatlan és megállíthatatlan terjeszkedésének rovására a fejlett országok és a munkásosztály két különálló blokkba való tömörülését.

Sztálin félelmei a nyugattól kétségtelenül eltúlzottak voltak. Mégis, nagyban hozzájárultak ehhez a George Patton-féle fanatikusok álmai, akik az éppen befejezett háborút tovább vitték volna egy kommunistaellenes keresztes hadjáratba, vagy a Henry Stimson külügyminiszternek az atomenergia nemzetközi elterjesztésére való felhívását követő hisztéria, a nukleáris támadással való néha burkolt, gyakran nyílt fenyegetés, valamint a Truman-doktrína meghirdetése, amely a „szabad emberek" kommunista agresszióval szembeni „védelmét" tette meg az amerikai külpolitika alapelvévé. Mindezek ellenére végül is a Marshall-terv pecsételte meg a világ két táborra szakadását, amelynek megszűnéséhez több mint negyven évre volt szükség.

Sztálin természetesen elfogadhatta volna a Marshall-segélyt, hiszen azt látszólag mind Kelet-, mind Nyugat-Európának felajánlották. (Persze egy ilyesfajta vakmerő lépés alighanem meghiúsítja az egész tervet, ebben az esetben ugyanis semmilyen esély sem lett volna rá, hogy a Kongresszus áldását adja rá.) Bizonyára megrettent attól, hogy a blöff lelepleződik. Végül is nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az európai újjáépítés támogatására indított amerikai programnak komoly politikai ára volt. A segélyért cserébe a résztvevő államoknak le kellett számolniuk a nemzeti kommunista pártokkal. Sztálin azonban ezekre a pártokra mindig is csak mint eszközökre tekintett, nem okozott különösebb nehézséget számára figyelmen kívül hagyni érdekeiket, ha a szovjet külpolitika azt követelte. Félelmeinek ahhoz az elképzeléshez sem volt semmi köze, hogy így a burzsoázia bebiztosítaná a Nyugat-Európa feletti ellenőrzését: éppen a különböző érdekszférák elismerése volt Sztálin külpolitikájának fő támasza. Ami igazán számított, inkább az volt, hogy a Marshall-terv azzal fenyegetett, hogy megszünteti azokat a gazdasági, politikai és ideológiai ellentmondásokat, melyekre a Szovjetunió és az őt támogató pártok és államok kapcsolata támaszkodhatott. Gazdasági szempontból a szovjet kommunizmus az ötvenes évek elején már semmivel sem volt képes többet nyújtani, mint a skandináviai demokratikus szocialista próbálkozások. A Szovjetunió nemzetgazdasága hihetetlen nagyságú volt, ugyanannyira hihetetlen, mint polgárainak szegénysége. A nehézipart támogatták, a fogyasztói igényeket figyelmen kívül hagyták. Még ennél is fontosabb, hogy ezt az ellentmondást a „forradalmi" kommunista párt azonosította a szocializmussal, egy osztály nélküli társadalom építésével – és ez a párt abszolút engedelmességet várt el minden hasonló párttól. Ami a szatellitállamokat illeti, a történelmileg szegényebb nemzetek modernizációs reményei egyrészt a Szovjetunióval kötött előnytelen gazdasági szerződések elfogadásához, másrészt annak a képmutató hangoztatásához voltak kötve, hogy a kommunista hatalomátvétel ezekben az országokban demokratikus úton ment végbe, titkos és általános választójog alapján. Az Európai Gazdasági Újjáépítési Program nemcsak lehetővé tette, de meg is követelte ilyenfajta összehasonlítások elvégzését, miután felhívta a figyelmet a modernizációs kísérletek nehézségére és a szovjet fogyasztási cikkek rossz minőségére. A Marshall-terv azonban ideológiailag ahhoz a republikanizmushoz kötődött, mely kötődést hagyományosan az Európában a 19. század utolsó negyedében megjelent szocialista munkásmozgalmakkal hozzák összefüggésbe. Valójában az a döntés, hogy az Egyesült Államok a terv irányítását a nyugat-európai államokra bízza, igazi politikai éleslátásra vall. Ennek eredményeképpen a vállalt kommunizmusellenesség határain belül Amerika szövetségesei viszonylagos politikai autonómiával rendelkeztek, ellentétben kelet-európai társaikkal. A Marshall-terv tehát megteremtette a gazdasági alapokat arra, hogy ne csak a polgári, hanem a szocialista pártok is – akik a New Dealnek a laissez faire kapitalizmussal való szakításában saját eredeti céljaik megvalósulását látták – azonosítsák az Egyesült Államokat a demokratikus törekvésekkel.

A Marshall-terv mindenekelőtt persze lehetőséget nyújtott az európaiaknak, hogy újjáépítsék kontinensüket. Nem vitás, a tervnek az implicit antikommunista pontokon túlmenően is voltak olyan vonásai, melyek egyértelműen az Egyesült Államok javát szolgálták. Amerika számára gazdaságilag végzetes lett volna, ha nem tud nagy tételben exportálni. De ez kevéssé számított. Sztálinnak teljesen igaza volt, amikor „nyugati imperializmusról" beszélt, de ez „emberarcú imperializmus" volt. A Marshall-terv kulcsfontosságúvá vált Nyugat-Európa kapitalista feltámadása és a nyugat-német „gazdasági csoda" szempontjából. A két blokk közötti, egyre növekvő gazdasági szakadék létrejöttéért – a központi tervezés mindenféle hibájánál jóval nagyobb mértékben – a diktátor azon döntése volt a felelős, amely megtiltotta a keleti blokk államainak a programban való részvételt. Sztálin és utódai számára egyetlen lehetőség maradt: saját, meglehetősen szánalmas gazdasági közösségük (a KGST) létrehozása; a fegyelem hangsúlyozása, az ideológiai munka szükségességének az újbóli megerősítése és annak további hangoztatása, hogy a Szovjetunió egy másik úton halad az anyagi jólét felé, amely végül – Hruscsov szavaival – „eltemeti" a Nyugatot. Egy valódi gazdasági újjáépítést célzó program hiányában azonban még az első szputnyik 1956-os fellövése okozta izgalmak is hatástalannak bizonyultak. A kommunista jövő képe halványnak tűnt a kapitalista jelen növekvő gazdasága mellett. A túlzott és gyakran nem hozzáértő szovjet kísérletek, amelyek a piacot a rugalmatlan tervgazdasággal akarták helyettesíteni, nem voltak képesek javítani a munkások helyzetén, akiket, a legbrutálisabb kapitalista stílusban, egyszerűen termelési tényezőnek tekintettek. Emellett a Szovjetunió nem egyszerűen csak kizsákmányolta Kelet-Európát a vegyesvállalatok és hasonló megoldások révén, de vazallusai olyan arroganciával uralkodtak a népeken, hogy a harag és az ellenállás elkerülhetetlenné vált. Először Németországban, majd Magyarországon és végül Csehszlovákiában.

A hidegháború ihlette „fentről végrehajtott forradalmak" nem adtak hatalmat a munkásosztálynak, nem hoztak létre új, szabadabb társadalmi rendet, és nem modernizálták a gazdaságot. Ezen célok elérése ugyanis ellentmondott az uralkodó pártok erdőkéinek. A hatalom átadása a munkásosztálynak a kommunisták állal maguk számára fenntartott „vezető szerep" feladását jelentette volna, de azt arra használták, hogy minden kritikát elnyomjanak; ebből következett a politikai célok elképesztő hiánya ós a háború utáni kommunizmus ideológiai stagnálása. A demokratikus ellenőrzés kiterjesztése a terjeszkedő bürokrácia és az ezzel együtt járó korrupció és karrierizmus megrendítését jelentette volna. És végül a modernizáció maga egyértelműen azzal fenyegetett, hogy a sztálinizmus politikai-ideológiai apparátusa anakronisztikussá válik.

Az ellentmondásokkal való szembenézés visszautasítása önbeteljesítő jóslattá vált. A „proletár internacionalizmusnak" és a „nemzeti önrendelkezésnek" az állandó hangsúlyozása, amely oly nyilvánvalóan mondott ellent a ténylegesen megvalósított politikai lépéseknek, csak növelte a kelet-európai népek ellenérzését egy olyan nagyhatalommal szemben, mely 1917 óta a kapitalizmussal szembeni szocialista alternatívával azonosította önmagát. Minthogy a rendszer elleni nyílt ellenálláson kívül nem volt más lehetőségük elégedetlenségük kifejezésére vagy a demokratikus elszámoltathatóság kiterjesztésének követelésére, a keleti blokk munkásai a Nyugathoz vagy olyan reakciós kommunistaellenes jelképekhez fordultak ösztönzésért, mint az egyház vagy a nacionalizmus. Bizonyos értelemben tehát éppen annak a kommunizmus-ellenességnek lettek a letéteményesei, amelytől a Szovjetunió mindig is annyira félt. Kelet-Európa számára a kommunizmus nem szolgált többé a kapitalizmussal szemben megfogalmazott emancipatorikus politikai alternatívaként vagy az eljövendő forradalmi cselekedeteket elősegítő, felsőbbrendű célként. Az osztályharc – a radikális lenini modell szerint értelmezve – halott volt. Ez vonatkozott a Nyugatra is, mivel az osztályharc hidegháborúra cserélésével a Szovjetunióhoz fűződő lojalitás egyre elvontabbá vált.

Az az ideológiai folyamat, mely a nyugati haladó szellemiségűek Szovjetunió iránt érzett szimpátiáját felszámolta, teljesen más volt, mint keleten. Közvetlen gazdasági kizsákmányolásra és a nemzetállamok brutális politikai elnyomására Nyugaton nem került sor. Döntő volt azonban a sztálini tisztogatás igazi mertekének és a rendszer totalitariánus jellegének felismerése. A háborút közvetlenül követő évektől egészen a hatvanas évek elejéig számos munka jelent meg, amely a „totalitarianizmus" szerkezetével és ideológiájával foglalkozott. A legtöbbjük erőteljesen kommunistaellenes hangvételű volt. Jelentősen eltérnek azonban témájukban, és egymástól jól elkülönülő csoportokat alkotnak. Voltak pusztán propaganda-jellegű munkák, amelyek támadták az összes tömegmozgalmat, és híján voltak mind elméleti, mind történelmi megalapozottságnak. Ilyen volt Eric Hoffer Az igaz hívő (1948) vagy J. Edgar Hoover A félrevezetés mesterei (1958) című könyve. Az írások egy másik része gyakran nagy tudományos értéket képviselő munka volt, mint Hannah Arendt A totalitaranizmus eredete (1951), vagy akár Albert Camus A lázadó (1951) című munkája, amelyet az a törekvés jellemzett, hogy a Szovjetunió és a nácizmus – mint egyetlen, összefüggő rendszer kétféle, tekintélyelvű hatalmi formái – közé egyenlőségjelet tehessenek. A harmadik csoportba az olyan ultrabaloldali kritikák tartoznak, mint Trockij Az elárult forradalom (1937) című könyve, vagy Victor Serge írásai, valamint a gyakran exkommunisták által írt művek, amelyek megpróbálták bemutatni azt a cinizmust és politikai elvtelenséget, amely Sztálin alatt elterjedt a kommunista mozgalomban. Általában keveset utaltak a nácikra, és nemcsak, hogy megkülönböztették Sztálint Marxtól, de azt állították: lehetséges szocialistának vagy akár marxistának lenni anélkül, hogy elfogadnánk a totalitariánus értékeket; ezen munkák között találhatunk olyan kedvelt regényeket, mint Arthur Koestler Sötétség délben-ét (1941), George Orwell Állatfarm (1945) és 1984 (1949) című munkáit vagy a Richárd Crossmann által szerkesztett, Az elbukott Isten (1950) című antológiát. És végül ott van azoknak az irodalmi hagyatéka, akik közvetlenül is szenvedtek a rendszertől, és műveikkel annyira megrázták a Nyugatot: Szolzsenyicin, Ginsburg és a többiek.

A kommunista reagálás erre az ideológiai támadásra szánalmas és öncélú szervezeti igazolás volt. Kezdetben, a harmincas évek példáját követve, minden kritikát – akár jobbról jött, akár balról – „árulók", „kémek" és hasonlók koholmányának tekintettek; még nagyobb volt hát a kiábrándulás, amikor a kritikák többsége helyénvalónak bizonyult. Aztán persze ott volt annak a tagadása, hogy Sztálin összemosható a nácikkal – amiben objektíve igazuk volt, hiszen Németország már iparilag fejlett nemzet volt Hitler színrelépésekor, a Szovjetunió azonban Sztálin hatalomra lépésekor még nem. Alapjában, még ha a két rezsim politikai szerkezete közti különbségeket figyelmen kívül hagyták is, ez a megkülönböztetés azt a célt szolgálta, hogy bagatellizálja vagy mentse a sztálini hatalom szörnyűségeit. A hamisan érvelő kommunista válasz nem foglalkozott az érintett egyének szenvedéseivel, amelyek „szubjektíve" ugyanannyira valósak, mint a nácik idejében. A történelmi fejlődés szükségszerűségeire való hivatkozás, amely egyértelműen megjelenik Maurice Merleau-Ponty Humanizmus és terror (1946) munkájában, melyet Koestler könyvére reagálva írt, nem tesz említést Sztálin nyilvánvaló politikai hibáiról, sem az elpazarolt erőforrásokról és emberéletekről. Érvei nemcsak egyszerűen megragadtak a tisztán objektív társadalmi-történeti folyamatok szintjén, de előfeltételezték olyan „szükségszerűségek" létét, amelyek azon emancipatorikus lehetőségek nevében, amelyeket a teleologikusan elképzelt jövő hoz magával, igazolták a sztálinizmus kegyetlenségeit.

Sztálin védelmezői sohasem tértek ki szabadság végső kiterjesztésére, amely alapvető volt Marx és Hegel számára, amikor szükségszerűségekről beszéltek. Merleau-Ponty valójában megelégedett az erkölcs relativitásának hangsúlyozásával és a múltnak a jövő szempontjából való megítélésével. Elsősorban azon kísérleteket követően, amelyek megpróbálták igazolni az emberek személyes felelőségéről való lemondását a fasizmus alatt, az etika relativitásának hangsúlyozása a hidegháborúban való részvételre ösztönzött. Nem feledkezhetünk meg azokról a botrányos állításokról sem, amelyek szerint a táborokat a burzsoá sajtó találta ki, vagy legalábbis jócskán eltúlozta. A hagyományos sztálini cinizmus miatt – amely csak tovább növelte az antikommunisták harci kedvét – a kommunista támogatók válaszai gyakran olyan vitákba fulladtak, amelyek a sztálini rendszer áldozatainak pontos számáról szóltak: mintha legalább is számítana, hogy húsz-, negyven- vagy hatvanmillió halottról van szó.

A külföldi támogatók zavartan és megdöbbenve álltak, amikor Hruscsov hivatalosan is elismerte Sztálin bűneit a párt 1956-ban tartott XX. kongresszusán. A kelet-német munkások 1953-as leverése és Magyarország 1956-os megszállása után többé lehetetlen volt hinni a régi teológiában. Nem lehetett többé a Forradalom hazájára, a Szovjetunióra úgy tekinteni, mint egy nemzetállamra a sok közül. Valójában több más állam is megjelent – jelentősen eltérő érdekekkel és megközelítéssel -, amelyeket legalább annyira tekinthettünk szocialistának, és jóval forradalmibbnak. Érdekes, hogy éppen akkor kezdődtek el a szakadások, amelytől sokan annyira féltek, amikor Sztálin újabb tisztogatási hullámba kezdett volna: Tito szakítása a Szovjetunióval 1948-ban, olyan semleges államok létrejötte, mint például India, és végül a kínai-szovjet szakadás 1963-ban. Ezek a fejlemények megszüntették a Szovjetunió „forradalmi előjogait", és egyre nehezebbé vált megkövetelni a munkásosztálytól a fegyelem hagyományosan magas fokát, illetve azt a fajta ideológiai egységet, amely képes lett volna elhárítani az újonnan jövők saját, „egy országban működő szocializmusát". Ebből kifolyólag nem volt véletlen, hogy a Párt XX. Kongresszusán Palmiro Togliatti, az olasz vezető, a népfront egyik első indítványozója, a „többközpontúság" és az „objektív körülményekben" fennálló különbségek felismerésének szükségszerűségéről beszélt. Meg kell hagyni, hogy Togliatti álláspontjával szemben a franciák (pártjuk az egyik legmaradibb volt az összes között) a nemzetközi egység fontossága mellett foglaltak állást, mindaddig, amíg a vitát gyorsan be nem rekesztették. Ennek ellenére öt évvel később, a XXII. Kongresszusra készült jelentésében Togliatti megismételte álláspontját. És csakis ennek volt értelme. Semmi alapja nem maradt tovább kitartani a kommunista mozgalom feletti szovjet hegemónia és a tagpártok tekintélyelvű belső szerkezete, a „demokratikus centralizmus" mellett. A korábbiakban a Szovjetunió a többi kommunista párt erős morális támogatását élvezte, miután sikeresen ötvözték a teleológia forradalmi hangsúlyozását az intézményi erőszakkal. A szovjet vállalkozás forradalmi jellege azonban egyre jobban kétségbe vonódott, főleg amikor Hruscsov meghirdette a „békés egymás mellett élés" programját, és – ahogyan azt Richárd Lowenthal írta – a harmadik világ államai számára a Szovjetunió egyre inkább mint „szövetséges", semmint „modell" jelent meg.

Egy olyan nemzetközi szervezet hiányában, amely biztosította volna a régi idők „vasfegyelmét", a mozgalom egységének feltételei egyre inkább eltűntek. Felszínre kerültek alapvető különbségek. George Kennannak tényleg igaza volt, mikor Emlékirataiban ezt írta: „míg az 1940-es évek végén (a jugoszláviai kivételével) egyetlen kommunista párt sem volt több, mint a szovjet hatalom eszköze, addig az 1950-es évek végére (kivéve talán a csehet és a bolgárt) egyetlenegyet sem tekinthetünk annak". Ez a kijelentés azonban bizonyítottnak vesz egy kérdést. Ha a nyugati kommunista pártok többé nem voltak a Szovjetunió eszközei, akkor mik voltak? Nem vitás, hogy Hruscsov a sztálini rendszer kritizálásával csatlakozott a nyugati kommunista pártok demokratikus és parlamentarista elkötelezettségéhez, és nem kötelezte őket tovább a szovjet külpolitikai kezdeményezések feltétel nélküli támogatására. Olaszország, Franciaország és Spanyolország kommunista pártjai egyre növekvő mértékben a saját „nemzeti útjukon" próbáltak meg eljutni a szocializmushoz. Kihasználva az új lehetőségeket, olyan elképzelésekhez nyúltak vissza, mint Paul Levié a húszas évek elején, vagy akár a harmincas évek népfrontos kísérletei. Ez magával hozta annak az 1948 utáni „ellenzékiségnek" a feladását, amely megkérdőjelezte a fennálló politikai rendet, és visszautasította a polgári pártokkal alkotott koalíciókban való részvételt. A változás szükségessége egyértelmű volt. A kommunista pártok be voltak zárva egy „baloldali gettóba", amely azokban az országokban, ahol a kommunisták a legerősebbek voltak, a szavazók 20-25 százalékát tette ki. Néha talán valamivel kevesebbet kaptak, többet viszont sohasem tudtak összegyűjteni.

És a dolgok így is maradtak 1968-ig, amikor Enrico Berlinguer a „történelmi kompromisszum" mellett tette le voksát. Eszerint az Olasz Kommunista Párt kisebbik kormánypártként elvállalta a polgári pártok koalíciójába való belépést. Miután túl nagyok voltak, és túl sokat fektettek be fennálló rendbe ahhoz, hogy forradalmat csináljanak, az európai kommunista pártoknak meg kellett próbálniuk valahogyan kitörni. A francia kommunista párt, az összes európai közül a legsztálinistább, elítélte Csehszlovákia durva lerohanását. Spanyolországban a párthoz közeli értelmiségiek a „proletárdiktatúra" melletti elkötelezettség feladásáról beszéltek. A párt szavazóbázisának az ipari munkásosztályon kívüli bővítésére irányuló törekvés mindenütt a „forradalmi" dogma hangsúlyozásának csökkenésével járt.

Természetesen, ez éppenséggel az a gondolkodásmód, amelyet Eduárd Bernstein követett, amikor a sokak által gyűlölt Második Internacionálé képviselte ortodox marxizmus felülvizsgálatára szólított fel. De ezt a kommunisták képtelenek voltak elismerni. Más igazolásra volt szükségük, főleg miután Hruscsov a Leninhez való visszatérésre építette Sztálin-kritikáját. Végül annak hangsúlyozásával érték ezt el, hogy miután Lenin a pártot tette meg a forradalom élcsapatává, a mozgalom tényleges osztályjellege lényegtelenné vált. így legitimmé váltak azok a törekvések, amelyek a párt szavazóbázisát szélesítették volna, és támogatást szerettek volna kapni a proletariátuson kívüli osztályoktól, rétegektől, pártoktól is. Az eurokommunisták ezáltal alkalmazhatták a régi bolsevik örökséget annak eredeti forradalmi célja nélkül. Természetesen azok a körülmények, amelyek a leninizmust életképes politikai alternatívává tették, már rég nem álltak fenn: egyetlen érintett ország sem volt fejletlen vagy abszolutista rendőrállam, mint az Orosz Birodalom. Az elképzelés képmutató volta egyértelművé vált, ahogy beindult az elkerülhetetlen integráció. A szociáldemokratákhoz, de még a liberális pártokhoz is hasonlóan az eurokommunisták olyan intézményi keretek között próbálták érvényre juttatni alapvetően munkás szavazóbázisuk érdekeit, amelyek nem akadályozták meg a kapitalista rendszer újratermelődését, és nem segítették szavazóik önszerveződő képességét. De ha a demokratikus intézmények melletti elkötelezettség érvénytelenné tette a „földalatti" mozgalom és a forradalmi eszme szükségességét, az, hogy hajlandóak voltak feladni a Szovjetunió feltétel nélküli támogatását a nemzeti célok elérésének érdekében, megsemmisítette a párt egyedi jellegét. Nevében leninista, jellegét tekintve reformista lévén, a tekintélyelvű szerkezet nem sok hasznos célt szolgált. A sors fintora, hogy a kommunisták pontosan ugyanabban a helyzetben találták magukat, mint Karl Kautsky régi követői: olyan „forradalmi párt vezetői voltak, amely nem csinált forradalmat". Így feleslegessé váltak szociáldemokrata riválisaik mellett, és csak intézményi célok akadályozták meg azt az egyesülést, amely összességében a munkásosztály érdekeit szolgálta volna. A szavazók talán tudták ezt. A választók támogatása egyre fogyott. Az eurokommunizmus nem hozott sikereket, és Gorbacsov színrelépéséig – ami már egy új kor kezdete – a nyugati kommunista pártok képtelenek voltak döntésre jutni. Időnként megerősítették elkötelezettségüket a Szovjetunió és az ortodox eszmék mellett, hogy aztán később visszavonuljanak. Egy kitartó, elvi alapokon álló radikális politika hiánya nemcsak aláásta a tekintélyelvűség fenntartásának bármilyen igazolását, de a nyugati kommunista pártok számára – nem is beszélve keleti társaikról – komoly identitásválságot okozott, amely az idő múlásával egyre nyilvánvalóbbá vált. Ha még azt is figyelembe vesszük, hogy mi történt ez alatt Kelet-Európában és a Szovjetunióban, érthetővé válik, hogy a céltalanság mély válsága hatotta át a nyugati kommunista mozgalmat és világképét.

Kierkegaardnak nem volt igaza, amikor azt írta, hogy csak a keresztények tudják milyen a „halálos betegség". A kommunisták szintén megtanultak elkeseredni, inkább, mint a harmincas években, amikor az út végén álló utópikus társadalom képe még része volt az emberek képzetvilágának, és sokkal inkább, mint a betegség első jeleinek kiütközésekor a második világháborút követően, amikor a szovjet társadalom tökéletes ellentéte volt mindazoknak a céloknak, amelyek az 1917 óta elszenvedett nehézségek igazolásául szolgáltak: a nemzetköziségnek, a szocializmusnak, a szabad társadalomnak. Machiavellinek és Kantnak igaza volt abban a – talán egyetlen – pontban, amelyben egyetértésre jutottak: aki el akar jutni a célhoz, akarnia kell a célhoz vezető eszközöket is.

A célok és az eszközök szétválása jellemezte ugyanis leginkább ezt a betegséget. A nemzetköziséget a Sztálin által vallott „szocializmus egy országban" elve rendítette meg először, de a Szovjetunió Kelet-Európával, a Marshall-tervvel és az Egyesült Nemzetekkel kapcsolatos imperialista politikája szintén szerepet játszott a fogalom teljes kiforgatásában. Ami a szocializmust illeti, azonosítása a Szovjetunió harmincas évekbeli embertelen modernizációjával, amely a nyugatinál jóval nagyobb szegénységgel és u bürokratikus korrupció magas szintjével járt együtt, nem mutatta a kommunista modellt életképesebb vagy radikálisabb alternatívának, mint amilyenek a szocializmus demokratikus formái voltak Európa más országaiban. Végül a harmincas évek terrorja – még ha ideiglenesnek vagy akár szükségesnek tekintjük is -, a gulágon történtekről szóló beszámolók és Sztálin újabb tisztogatásai, valamint az elnyomó – és most már korrupt – bürokrácia aláásták azt a hitet, hogy a Szovjetunió emancipatorikus politikai alternatívát képvisel a Nyugattal szemben.

Természetesen igaz, hogy a kommunista párt modernizálta a Szovjetuniót, és hogy a „felülről vívott forradalom" eltörölte a Kelet-Európában még létező premodem osztályokat és tulajdonformákat, bátorította a társadalmi mobilitást; az oktatást és más jogokat kiterjesztették a munkásokra is, és egy radikális nemzeti jóléti állam alakult ki. Paradox módon azonban ezek az eredmények még anakronisztikusabbá tették azokat a tekintélyelvű intézményeket, rugalmatlan tervezési formákat, amelyek fontos szerepet játszottak az elérésükben. Továbbá: még ha Sztálin szuperhatalommá tette is a Szovjetuniót, az újsütetű békítő politika, amelynek célja további, különböző ideológiai meggyőződésű szövetségesek felsorakoztatása volt, eltörölte azt a harcos magatartást, amely az országnak a „forradalmi előjogokat" biztosította. A pártnak nem volt többé lehetősége folytatni azt a sztálini politikát, amely – elsősorban a népfrontos évek alatt – különböző propagandaszövegeket hangoztatott a Szovjetunión belüli és azon kívüli szimpatizánsoknak. A cinizmus egyre nőtt, ahogy a szovjet társadalom a párt XX. Kongresszusát követően lassan megismerte Sztálin bűneit. Egyre csökkent az emberek hite az épülő kommunista társadalomban, amelyet Lenin Állam és forradalom című munkájában dolgozott ki, és amelyet eredetileg az irtózatos áldozatok igazolására használtak. Egy ilyen cél nélkül még a „proletárdiktatúra" marxista legitimációja is semmivé válik. Nem marad más, csak egy pragmatikus igazolás, amely egy olyan imperialista, hidegháborús ellenség képén nyugszik, amelynek egyetlen célja a szocialista világ elpusztítása. De ez az ellenség nem az a szörnyeteg volt, amelyet Sztálin és követői leírtak. A Szovjetunió képtelen volt alternatívát állítani ellenfele anyagi gazdagságával és demokratikus intézményeivel szemben. Sőt, éppen azok a védelmi költségek, amelyeknek célja a Szovjetunió megvédése volt a „nyugati imperializmustól", akadályozták meg a fogyasztási javak termelésének növekedését. S bár a Szovjetunió leszerelést hangsúlyozó külpolitikája pozitív visszhangot keltett, lehetetlen volt nem felismerni annak önző vonásait, és figyelmen kívül hagyni azt, hogy miközben a Szovjetunió a nemzeti önrendelkezésért aggódik a harmadik világban, Kelet-Európában folytatott politikája ettől igen távol áll.

Az egyszerű pragmatizmus nem helyettesíthette a haldokló Istent. A betegség az emberek körében is éreztette magát. Az emberek csak azt látták, hogy vezetőik megpróbálják kezelni az egyre nagyobb gazdasági lemaradást a Nyugathoz képest, s mindezt olyan ideológiai elvek nevében, amelyeknek semmi közük sem volt a valósághoz. De az emberek válasza nem a fatalizmus volt. Inkább visszatértek a felkelések hagyományához, amelyet nem központosított pártok szerveztek, hanem laza szövetségek segítettek. Végül megbuktatták a kommunista kormányokat, annak a republikanizmusnak a nevében, amely a szocializmus eredeti eszméjét jellemezte. A demokrácia és a szocializmus közötti kapcsolat még mindig feltáratlan ebben a nagy izgalomban, amelyet a berlini fal leomlása és a csehszlovákiai bársonyos forradalom okozott. És nem véletlenül. A kommunizmus – mint a nyugati kapitalizmussal szemben megfogalmazott legitim emancipatorikus alternatíva – elvesztette a belé vetett bizalmat, gazdaságilag, politikailag és ideológiailag egyaránt. Ebből kifolyólag nincs mit csodálkozni azon, hogy Kelet-Európa utcáin és szavazófülkéiben a demokráciát kellett zászlóra tűzni a múlt elképzeléseivel szemben. Természetesen a demokrácia többet jelent, mint egyszerű szavazás, és a „kommunizmus" utáni életbe való átmenet nehézségei jelentősek. A gazdasági igazságosságot gyakran áldozzák fel nem is annyira az igazi republikánus intézmények, hanem a tekintélyelvű demokrácia új formáinak oltárán. Mindezek ellenére 1989-ben megtörtént az első lépés a méltóság és az emberi jogok irányában, amely eredetileg magában foglalta az elkeseredés elleni harcot is.

(Fordította: Dombos Tamás)

Az 1990-es éveket elárasztja a globalizációról szóló elmélkedés. Úgyszólván mindenki azt mondja nekünk, hogy a globalizáció korszakában élünk, éspedig most először. Azt mondják nekünk, hogy a globalizálódás mindent megváltoztatott: az államok szuverenitása lehanyatlott, a piac törvényeinek való ellenállási képességünk eltűnt; kulturális autonómiára való lehetőségünk lényegében megszűnt; minden azonosságtudatunk állandósága erősen megkérdőjeleződött. A feltételezett globalizáció állapotát egyesek ünneplik, mások gyászolnak miatta.

Ez az elmélkedés tulajdonképpen a most zajló valódi folyamatok óriási félreértéséből származik – olyan megtévesztés ez, amelyet befolyásos csoportok erőltettek ránk, sőt – ami még rosszabb – mi magunk erőltettünk magunkra, gyakran kétségbeesetten. Olyan elmélkedés, amely ahhoz vezet, hogy figyelmen kívül hagyjuk az előttünk álló valóságos kérdéseket, és félreértsük azt a történelmi valóságot, amelynek kellős közepén vagyunk. Ez utóbbi azonban nem egy már kialakult, átlátható szabályokkal rendelkező, új keletű globalizált világ átformálódása. Inkább egy átmenet korszakát éljük, egy olyan korszakot, amely nemcsak az elmaradott országok számára átmenet, hogy lépést tartsanak a globalizálódás szellemével, hanem olyan átmenet, amelyben az egész kapitalista világrendszer valami mássá fog átalakulni. A jövő, amely távolról sem kikerülhetetlen és alternatíva nélküli, ebben az átmenetben fog eldőlni, amelynek kimenetele nagyonis bizonytalan.

Valójában azok a folyamatok, amelyeket manapság globalizáción értünk, egyáltalán nem újak. Mintegy 500 éve léteznek. Ma választás előtt állunk, de nem abban az értelemben, hogy alávessük-e magunkat ezeknek a folyamatoknak, hanem hogy mit tegyünk e folyamatok felbomlása közben, amikor mállanak-porladnak. A legtöbb értekezést olvasva azt gondolhatnánk, hogy a „globalizáció" csak az 1990-es években jelent meg – talán a Szovjetunió összeomlása után vagy néhány évvel korábban. Az 1990-es évek azonban nem jelentenek lényeges korszakhatárt, ha a most zajló folyamatokat kívánjuk elemezni. A jelenlegi történések vizsgálata sokkal gyümölcsözőbb, ha két másik időkeretet veszünk figyelembe: az 1945-től a mai napig tartót és azt, amely körülbelül 1450-től tart mostanáig.

Az 1945-től a jelenig tartó periódus a kapitalista világgazdaság tipikus Kondratyev-ciklusa, amelynek mindig két része van: egy A-fázis, azaz emelkedő szakasz, esetünkben az a gazdasági föllendülés, amely 1945-től 1967/1973-ig zajlott, és egy Emfázis, azaz hanyatló szakasz, ez esetünkben az a gazdasági visszaesés, amely 1967/1973-tól kezdve a mai napig tart, és valószínűleg jónéhány évig folytatódni fog.

Az 1450-től a jelenig tartó periódus ezzel szemben a kapitalista világgazdaság életciklusát jelöli: a kialakulás, majd a normális fejlődés szakaszát, s utána a végső válságét, amelybe most léptünk.

A jelenlegi helyzet megértéséhez különbséget kell tennünk e két társadalmi periódus és az őket jellemző tapasztalati tények között.

A két társadalmi periódus közül több szempontból könnyebb megérteni azt a Kondratyev-ciklust, amelyben élünk, mivel hasonlít az összes korábbi Kondratyev-ciklusra, ezeket pedig alaposan tanulmányozták. A jelenlegi Kondratyev-ciklus A-fázisát a franciák találóan nevezték „a dicsőséges harminc évnek". Ez az időszak egybeesett az Egyesült Államok világhegemóniájának tetőpontjával, egy olyan világrend keretei között, amelyet az Egyesült Államok alakított ki 1945 után. Az USA, mint tudjuk, az egyetlen ipari nagyhatalomként került ki a második világháborúból, ipara érintetlen volt, területeit nem tették súlyosan tönkre a háborús pusztítások. Iparának hatékonysága természetesen több mint egy évszázadon keresztül tökéletesedett. Ez a hosszú távi, gazdasági fejlődés, összekapcsolódva azzal, hogy a világ többi fő termelőhelyének gazdasági struktúrái a szó szoros értelmében összeomlottak, egy ideig legalábbis azt eredményezte, hogy az USA termelékenysége meredeken emelkedett, és termékei könnyen uralták a világpiacot. Lehetővé tette továbbá az érték- és a reálprodukció legnagyobb mértékű növekedését a kapitalista világgazdaság történetében, ami egyidejűleg hozott létre nagy gazdagságot és nagy szociális feszültséget a világ társadalmi rendjében.

1945-től kezdve az Egyesült Államoknak két fő problémája volt. Szüksége volt egy viszonylag stabil világrendre, hogy profitálni tudjon gazdasági előnyeiből. Szüksége volt továbbá arra, hogy helyreállítson bizonyos keresletet a világ többi részén, hogy vevőket találjon virágzó gazdasági vállalkozásai számára. Az 1945-től 1955-ig tartó időszakban nagyobb nehézség nélkül meg tudta oldani mindkét problémát. A világrend problémája két részletben oldódott meg. Egyfelől egy sor olyan nemzetközi intézményt alapítottak – nevezetesen az ENSZ-t, a Nemzetközi Valutaalapot és a Világbankot -, amelyet az USA képes volt politikailag ellenőrizni, és amely a rend formális keretéül szolgált. Másfelől – és ez a fontosabb – az USA megegyezésre jutott az 1945 utáni világ egyetlen másik komoly katonai hatalmával, a Szovjetunióval, a Jaltai Egyezmény néven ismert megállapodásban.

A Jaltai Egyezmény, amelynek részleteit egy évtized alatt dolgozták ki, három alapvető cikkelyt tartalmazott. Először: a világot de facto felosztották egy amerikai zónára (a világ javarésze) és egy szovjet zónára (a maradék terület); a határvonalat úgy állapították meg, hogy egybeesett a saját csapatok elhelyezkedésével a második világháború befejezésekor; továbbá a két fél megegyezett abban, hogy katonailag e határokon belül marad. Másodszor: a Szovjetunió, ha akarja, kollektív merkantilista politikát folytathat, azaz az amerikai zónával folytatott kereskedelmi forgalmát a minimumra csökkentheti, mindaddig, amíg meg nem erősíti saját termelési gépezetét; ennek ellentételeként azonban ez azt is jelentette, hogy az Egyesült Államoktól nem várják el, hogy részt vegyen a szovjet zóna gazdasági újjáépítésében. És harmadszor: mindkét félnek nemcsak módjában állt, hanem bátorítást is kapott arra, hogy erőteljes, kölcsönösen ellenséges retorikát alkalmazzon, amelynek fő funkciója az volt, hogy megszilárdítsa az USA és a Szovjetunió politikai ellenőrzését saját hatalmi övezetében. Ennek a globális egyezménynek az utolsó pillére volt a berlini blokád és a koreai háború, s mindkettő olyan fegyverszünettel zárult, amely megerősítette a világ felosztása-mik eredeti határvonalait.

A Nyugat-Európának szóló Marshall-terv és a Japánnak nyújtott hasonló mértékű gazdasági segítség oldotta meg azt a problémát, hogy hatékony kereslet jöjjön létre az Egyesült Államokban előállított termékek iránt. A Japánnak nyújtott segély főleg a Koreai háború kitörése után jelent meg, a háború ürügyén. Az USA a hidegháború feszültségeit arra használta fel, hogy a gazdasági kapcsolatokat katonaiakkal erősítse meg – az Észak-Atlanti Szerződéssel (NATO) és az Amerikai-Japán Védelmi Szerződéssel -, amelyek biztosítják, hogy ezek az övezetek minden lényeges kérdésben hűségesen kövessék az USA politikai irányítását a nemzetközi porondon.

Természetesen nem mindenki örült ezeknek az intézkedéseknek. Ott voltak először is mindazok az államok, amelyek kimaradtak Jalta előnyeiből – az egész Harmadik Világ, a nyugati világ legkevésbé kedvelt csoportjai és a Szovjetunió szatelit államai Kelet-Közép-Európában, amelyek viselték a jármot, de nem ünnepeltek. A kihagyottak bizonyos rendszerességgel kitörtek, mégpedig alkalmanként különleges erővel: Kína 1945-48-ban, Vietnam, Algéria, Magyarország 1956-ban, Kuba, Dél-Afrika. Az egymást követő kitörések problémákat állítottak az USA világrendje elé, ha valójában a Szovjetunió elé is. Ám ezek csak egy erős bokszoló gyomrára mért ütések voltak, az ütéseket meg lehetett „emészteni" és így is történt. A nagy kivétel a vietnami háború volt, amely sebet ejtett az Egyesült Államokon mind gazdasági értelemben, mind vérveszteség tekintetében, következésképpen az amerikai nemzet erkölcsi rendjén is.

De a legnagyobb, a legnehezebben megemészthető csapás az USA számára Nyugat-Európa és Japán gazdasági helyreállása és virágzása volt. Az 1960-as évekre a termelékenységi szakadék az USA és ezen országok között többé-kevésbé kiküszöbölődött. A nyugat-európai országok és Japán visszanyerték ellenőrzésüket nemzeti piacaik fölött, és kezdtek hatékonyan konkurrálni az amerikai termékekkel harmadik országok piacain. Versenyképessé kezdtek válni még az amerikai hazai piacon is. Az 1960-as évek végére így az USA gazdasági előnyének magátólértetődősége lényegében eltűnt.

A nyugat-európai és a japán termelés helyreállításából eredő termelésnövekedés a világpiac telítettségéhez, továbbá a fő ipari szektorok – az acél-, a gépjármű- és az elektronikai termelés – jövedelmezőségének meredek hanyatlásához vezetett. A világgazdaság ebből következő hanyatlását két fő esemény jelezte: az USA kényszerűsége, hogy letérjen az aranyalapról, és a világforradalom kitörése 1968-ban.

Az előbbit az okozta, hogy az USA politikai-katonai hegemóniáját erőltető kiadásokról, párosulva a csökkenő világpiaci versenyképességgel, kiderült, hogy meglehetősen költségesek, és így felemésztették az USA pénzügyi többletét. Az Egyesült Államoknak politikailag erősen kellett munkálkodnia azon, hogy fenntartsa azokat a gazdasági előnyöket, amelyeket az A-periódusban oly könnyen birtokolt, és kezdte meghúzni a monetáris szíjat.

Az 1968-as világforradalmat mindazoknak az elégedetlensége robbantotta ki, akiket kihagytak az amerikai hegemónia jól szervezett világrendjéből. Az 1968-as felkelések részletei különbözők voltak a világrendszer különböző porondjain, de mindenütt előfordultak ilyen felkelések: a nyugati világ és Japán nyilvánvaló és szokásosan emlegetett eseményein kívül ide sorolom az 1966-ban kezdődő kulturális forradalmat Kínában, az „emberarcú szocializmusra" váltást 1968-ban Csehszlovákiában csakúgy, mint a különféle eseményeket Mexikóban, Szenegálban és a Harmadik Világ sok más országában. Bármennyire különböztek is a helyi szituációk, két téma tért vissza mindenütt. Az első: a szembeszállás az USA hegemóniájával és az ezen hegemóniát támogató szovjet összjátékkal (szembenállás, ahogyan a kínaiak nevezték, a szuperhatalmak között kötött jaltai megállapodásokkal). A második: a kiábrándulás a régi baloldal minden formájából (a kommunista, a szociáldemokrata, a nemzeti felszabadító mozgalmakból). E kiábrándulttá éppen e mozgalmak sikerének előreláthatatlan következménye volt. Mindezek a mozgalmak a tizenkilencedik század végén a küzdelemnek ugyanazt a kétlépcsős stratégiáját alakították ki: először meghódítani az államhatalmat, azután átalakítani a társadalmat. A tény az, hogy az USA hegemóniájának időszakában paradox (vagy talán nem is annyira paradox) módon a régi baloldal mozgalmai ugyancsak hatalomra jutottak szinte mindenütt, nevezetesen a kommunista pártok a szocialista országokban (az Elbától egészen a Jalu folyóig), a szociáldemokrata pártok (vagy megfelelőik) az összeurópai világban (Nyugat-Európa, Észak-Amerika, Ausztrál-Ázsia), a nemzeti felszabadító mozgalmak pedig a Harmadik Világban (illetve az ezeknek megfelelő populista mozgalmak Latin-Amerikában). Hatalomra jutottak, de nem voltak képesek elérni a második lépcsőfokot, amelyet célul tűztek ki, a társadalom átalakítását, vagy olyan átalakítását, amilyenben 1968 forradalmai hittek. A hatalomra került mozgalmaknak nem sikerült beváltaniuk történelmi ígéreteiket.

Éppen ezen a ponton lépett a világgazdaság a stagnálás hosszú periódusába. A világgazdaság stagnálásának alapvető ismérve az, hogy a termelésből származó profit lényegesen csökken a megelőző A-szakaszban elért szintekhez képest. Ennek számos látható következménye van. A tőkével rendelkező személyek profitkeresésük elsődleges helyét a termelő szférából átteszik a pénzügyi szférába. Másodszor: világszerte lényegesen nő a munkanélküliség. Harmadszor: a termelési helyek jelentős mértékben áttolódnak a magas bérköltségű területekről az alacsonyabb bérköltségű területekre (ezt nevezték a „megszöktetett gyárak" jelenségének). E három következmény körülbelül 1970 óta megfigyelhető szerte a világon. A spekulatív tevékenység végeláthatatlan eszkalációjára került sor, ami persze nagyon-is jövedelmező egy viszonylag kis embercsoport számára, legalábbis addig a pontig, ameddig szét nem pattan a buborék. A termelés nagymértékben áttolódott Észak-Amerikából, Nyugat-Európából, sőt még Japánból is a világrendszer más részeire, amelyekről következésképpen azt állították, hogy „iparosodó", tehát fejlődő országok. Más szavakkal jellemezve ezt a folyamatot, ezek a félperiferiális országok a most kevésbé jövedelmező iparágak befogadóivá váltak. És a munkanélküliség mindenütt emelkedett – természetesen a Dél legtöbb országában, de Északon is. A munkanélküliség rátájának természetesen nem kell azonosnak lennie minden országban. Távolról sem! Ebben az időszakban minden állam kormányának éppen az volt az egyik fő tevékenysége, hogy a munkanélküliség terhét megpróbálja áthárítani más államokra, ám az ilyen áthárítások csak átmenetileg lehetnek sikeresek.

Az 1970-es évek elejének legszembeötlőbb gazdasági eseménye – mára ugyan már majdnem elfelejtettük, de abban az időben az egész világon erről szóltak az újságok főcímei – az OPEC olajáremelése volt. Egész hirtelenül a fő olajtermelő államok valójában komoly kartellt hoztak létre, és jelentősen emelték az olaj világpiaci árát. Eredetileg ezt egyesek a Harmadik Világ államainak eszes lépéseként üdvözölték Észak vezető államaival szemben. De figyeljünk meg csak rögtön egy különös dolgot! Az OPEC döntése, az a döntés, amelyet az úgynevezett radikális államok, mint Líbia és Algéria már jó ideje szorgalmaztak, most csak azáltal vált lehetségessé, hogy az USA hirtelen megszerezte két legközelebbi közép-keleti barátjának, Szaúd-Arábiának és a sah uralta Iránnak odaadó támogatását. Milyen különös!

Az olajár-emelkedés hatása azonnal érzékelhető volt. Úgyszólván minden más termék árát megemelte, de nem egyenlő mértékben. Sok árucikk termelésének csökkenéséhez vezetett, ami hasznos volt a piacok telítettsége szempontjából. Azok az országok, amelyek nyersanyag-exportjukból származó bevételeikre építettek, azt tapasztalták, hogy e bevételi forrásuk csökken, miközben importáraik emelkednek, mindebből fizetési mérlegük akut nehézségei következtek. Az olaj eladásából származó megnövekedett bevétel mindenekelőtt az olajtermelő országokba került, és természetesen az úgynevezett Hét Nővérhez, a kőolajipar nagy transznacionális megaszervezeteihez. Az olajtermelő országokban hirtelen pénzfelesleg támadt. Ennek egy részét a kiadások növelésére fordították, főleg importra Északról, ami segítette a kereslet helyreállítását ezekben az országokban. A felesleg másik része viszont bankszámlákra került, főleg Amerikába és Németországba. A megnövekedett banki pénzalapokat kölcsön kellett adni valakinek. Ezek a bankok agresszíven házaltak kölcsöneikkel a fizetési nehézségekkel, akut munkanélküliséggel és az ebből adódó belső feszültségekkel küszködő szegényebb országok pénzügyminisztereinél. Ezek az országok nagy kölcsönöket vettek fel, de azután nehézségeik támadtak a visszafizetéssel, így adósságállományuk az elviselhetetlenségig fokozódott. Éppen ezen a ponton bontakozott ki hirtelen Japán versenyképes előnye, bár Nyugat-Európának sem ment rosszul, míg az USA úgynevezett stagflációtól szenvedett.

Eközben az USA arra törekedett, hogy fenntartsa politikai befolyását Nyugat-Európában és Japánban, egy összetákolt tanácskozó rendszer, a Trilaterális Bizottság, majd a G-7 felállításával (amely, meg kell mondanunk, Valéry Giscard d'Estaing ötlete volt, azzal a szándékkal, hogy korlátozza az USA hatalmát). Az USA politikailag úgy reagált a vietnami kudarcra, hogy egy ideig „engedékenyebb viselkedést" tanúsított a Harmadik Világgal szemben: hajlékonyabbá vált Angola, Nicaragua, Irán és Kambodzsa övezetében. De nem mindenki volt hajlandó leszállítani az igényeit ezért a hajlékonyságért. A Khomeini ajatollah vezetése alatt álló új forradalmi kormány Iránban nem volt hajlandó betartani a nagyhatalmak közötti játék szabályait, kiátkozta az Amerikai Egyesült Államokat, mint a Nagy Sátánt (és a Szovjetuniót, mint a második számú Sátánt), és amerikai diplomatákat börtönzött be. Liberális centrizmus és keynesi közgazdaságtan egy csapásra kiment a divatból. Margaret Thatcher elindította az úgynevezett neoliberalizmust, ami valójában persze olyan típusú agresszív konzervativizmus volt, amelyet 1H48 óta nem lehetett tapasztalni, és amely kísérlet arra, hogy megfordítsa a jóléti államban eszközölt újraelosztást: úgy, hogy az inkább a felső osztályoknak, mint az alsóbb osztályoknak Kedvezzen.

Ha az 1970-es évek robajjal végződtek, akkor az 1980-as évek sem nagyon maradtak le tőlük. A szegényebb országoknak nyújtóit kölcsönök kezelhetetlenekké váltak, és elkezdődött az adósságválság. Ez a folyamat nem 1982-ben kezdődött – amint gyakran állítják -, amikor Mexikó bejelentette, hogy nem tudja visszafizetni az adósságát, hanem 1980-ban, amikor a Gierek-kormány Lengyelországban elhatározta, hogy adósságproblémáit a munkásosztály kizsigerelésével próbálja megoldani. Ez a lépés látványos ellenállást váltott ki, Gdanskban megjelent a Szolidaritás. A lengyelországi események megkondították a lélekharangot a Szovjetunió kelet-közép-európai szatellitrendszere fölött, meglazult a jaltai megállapodás fő abroncsa, bár még egy évtizedig tartott, amíg a szétesés befejeződött. Ebben a lélektani pillanatban a Szovjetunió ugyanazt az alapvető taktikai hibát követte el, és ugyanúgy elvéreztette magát az afganisztáni bevonulással, mint annak idején az USA Vietnamban, csakhogy kevesebb társadalmi ellenállóképességgel ahhoz, hogy a következményeket túlélje.

Az 1980-as évek néhány jelzőszóval foglalhatók össze. Az első az „adósságválság", amely nemcsak Latin-Amerika nagy részét sújtotta (nem beszélve Afrikáról), hanem Kelet-Közép-Európát is. Az adósságválság nyomán világossá vált, hogy Kelet-Közép-Európa gazdasági realitásai nem különböznek alapvetően a Harmadik Világétól. A második jelzőszó a kelet-ázsiai „repülő ludak", azaz Japán elképesztő száguldása a világgazdaságban, ami először a négy sárkány (Dél-Korea, Tajvan, Hong Kong és Szingapúr), végül pedig Délkelet-Ázsia és a szárazföldi Kína áttörését is maga után vonta. A harmadik jelzőszó a Reagan-kormányzat „katonai keynesianizmusa", amely a katonai struktúrák megerősítésének ürügyén hatalmas, főként Japántól igénybe vett kormánykölcsönökkel úrrá lett a gazdasági recesszión és magas munkanélküliségen; ennek legfőbb következménye az USA államadósságának hihetetlen méretű felduzzadása volt. A negyedik jelzőszó a „bóvli kötvények" virágzása az amerikai tőzsdén, ami azt jelentette, hogy a nagy részvénytársaságok hatalmas kölcsönöket vettek fel, hogy rövid lejáratú spekulatív profitra tegyenek szert a termelési apparátus rovására; ez előidézte az úgynevezett „leértékelődést", ami azt jelentette, hogy a közepes jövedelmű rétegek alacsonyabb fizetésű állásba kényszerültek a gazdaságban.

Az 1980-as években az egész világgazdaság, Kelet-Ázsiát kivéve, nagyon rossz karban volt, bár ez nem akadályozta meg a pénzügyi spekulánsokat abban, hogy elképesztően magas profitokra tegyenek szert. Ezzel együtt a felső középosztály egy bizonyos része, az úgynevezett yuppik, egy ideig prosperáltak, inflációs nyomást váltva ki a luxustermékek és az ingatlanok piacán szerte a világon. De a világ legnagyobb része jövedelemvesztést és deflációt szenvedett el a pénzforgalom összeomlása folytán. Ezeknek a világszerte adódó nehézségeknek a nyomán a Szovjetunió szétesett. Pontosabban, Gorbacsov látványos kísérletet tett, hogy ezt megakadályozza azzal, hogy a ballasztot kidobja a hajóról. Egyoldalúan lefegyverkezett, az Egyesült Államokat kölcsönösségre kényszerítve. Elhagyta Afganisztánt és tulajdonképpen Kelet-Közép-Európát is. A belső politikai rendszer óvatos megreformálására törekedett. Bukása annak tulajdonítható, hogy kínosan alábecsülte a nacionalizmus lábra kapó erőit magán a Szovjetunión belül, mindenekfelett az orosz nacionalizmusét.

A jaltai egyezmény húzóereje fogytán volt, épp annyira az amerikaiak, mint a szovjetek gyengesége miatt. Sem az USA, sem Gorbacsov nem kívánta az egyezmény szétesését. De a világgazdaságban mutatkozó hosszú stagnálás elbánt velük. És a matrjoska-baba részeit nem lehetett újra összeilleszteni.

1970 óta a világgazdaság három adósságcikluson ment keresztül. Mindegyikben arra törekedtek, hogy fenntartsák a világrendszer vásárlóerejét: az olajpénzből származó kölcsönök a Harmadik Világ és a szocialista országok számára, az amerikai kormány által felvett kölcsönök és a nagy részvénytársaságok kölcsönei. Mindegyikük bizonyos területen mesterségesen a piaci érték fölé emelte az árakat. Mindegyikük súlyos visszafizetési nehézségekhez vezetett, ezeket különböző álcsődökkel próbálták kezelni. Végül, 1990-ben, szétpattant a japán ingatlan-buborék, ami rendkívüli mértékben csökkentette az értékpapírok értékét. Ostrom alá került a világgazdaság produktív gazdasági erejének utolsó bástyája. Ez lett azután az 1990-es évek története.

Az USA politikai helyzetét súlyos támadás érte, nem a Szovjetunió összeomlásának ellenére, hanem pontosan ennek következtében. Szaddám Huszein elhatározta, hogy előnyt kovácsol a Jalta utáni realitásból, közvetlenül katonailag provokálva az Egyesült Államokat Kuvait megszállásával. Ezt azért volt képes megtenni, mert a Szovjetunió már nem volt többé abban a helyzetben, hogy megfékezze őt. Azért tette, mert ez rövidtávon azzal kecsegtetett, hogy megoldja Irak adósságproblémáját (főleg Kuvaitnak volt eladósodva), és megnöveli az olajból származó bevételét. És azért is tette, mert azt remélte, hogy középtávon a megszállást az arab világ katonai egyesítésére fogja felhasználni a saját égisze alatt, egy olyan egyesítésre, amelyet egy közvetlen katonai kihívás szükséges lépésének tartott általában az Északkal és különösen az Egyesült Államokkal szemben.

Két lehetőség adódott Szaddam számára: az, hogy az Egyesült Államok meghátrál, és az, hogy nem így történik. Az első esetben azonnal győz. De számolt azzal a ténnyel, hogy hosszú távon még a második esetben is nyerni fog. Mindeddig nem bizonyította a történelem, hogy rosszul kalkulált volna. Az USA természetesen mozgósította a szükséges haderőt arra, hogy kiűzze az irakiakat Kuvaitból, majd Irakot szigorú nemzetközi ellenőrzés alá vonja. De súlyos árat fizetett ezért. Bebizonyosodott, hogy ilyen hadműveletek finanszírozását nem engedheti meg magának. Az USA teljes katonai számláját Szaúd-Arábia, Kuvait, Japán és Németország állta. Világossá vált, hogy az Egyesült Államok nem tudja elmozdítani Szaddamot Irakon belül, ugyanis nem volt hajlandó csapatokat küldeni Irak belterületére. Mindkét kényszert – a pénzügyit és a katonait egyaránt – az amerikai közvélemény diktálta, amely kész volt lelkesen ünnepelni a nemzet győzelmét, feltéve, ha nem kerül pénzbe és életekbe. Ez a fő magyarázata annak, hogyan tud Szaddam azóta is tovább élni, és annak, hogy miért maradtak olyan hatástalanok azok a kísérletek, amelyek Irakot korlátozni akarták a tömegpusztító fegyverek birtoklásában.

Az 1990-es években, az euró megteremtésével Nyugat-Európa lényeges lépést tett az egyesülés felé; így megszerezte a szükséges pénzügyi megalapozást ahhoz, hogy lazítson az Amerikához fűződő szoros politikai kötelékein. A jövő évtizedben ez kétségtelenül egy valódi európai hadsereg felállításához fog vezetni, és ezáltal az Egyesült Államoktól való elváláshoz. A balkáni térség szétesése világosan szemlélteti a NATO-nak mint politikai erőnek igen korlátozott hatékonyságát, és még inkább próbára teszi az USA és Nyugat-Európa kapcsolatát.

És mindezek közepette jött az úgynevezett ázsiai válság. A délkelet-ázsiai államok és a négy sárkány pénzügyi összeomlását a Nemzetközi Valutaalap szerencsétlen beavatkozása követte, erősen kiemelve mind a gazdasági, mind a politikai következményeket. Ezzel az összeomlással kapcsolatban azt kell megjegyeznünk, hogy a defláció először Kelet-Ázsiát és a vele szomszédos térséget sújtotta; utánuk azonban, mint tudjuk, Oroszország és Brazília következett. A világ lélegzetvisszafojtva várja, hogy lesújtson az Egyesült Államokra. Akkor majd belépünk a Kondratyev-ciklus hanyatló ágának utolsó alszakaszába.

És azután vajon látni fogunk-e végre egy új Kondratyev A-szakaszt? Igen, biztosan, de egy szekuláris defláción belül, akár a tizenhetedik században, és nem egy szekuláris infláción belül, mint a tizenhatodik, a tizennyolcadik és a huszadik században. De valami mást is látni fogunk. Fordítsuk most figyelmünket a Kondratyev-ciklusról a modern világrendszer mint történeti rendszer hosszú távú fejlődésére!

A kapitalista világgazdaság, mint bármely rendszer, hosszú ideje tartja fenn magát egy olyan mechanizmus alapján, amely mindenkor helyreállítja az egyensúlyt, amikor a folyamatai elmozdulnak tőle. Az egyensúly soha nem áll helyre azonnal, csak azután, hogy a normától való elégséges eltérés bekövetkezik, és soha nem áll helyre teljesen. Minthogy azt igényli, hogy az eltérések megtegyenek bizonyos távolságot, mielőtt ellenmozgásokat váltanak ki, a kapitalista világgazdaságnak, mint bármely más rendszernek, többféle ciklikus ritmusa van. Mi eddig a kifejlődött ciklusok közül az egyik legfontosabbat tárgyaltuk, amelyeket Kondratyev-ciklusoknak nevezünk. De ezek nem egyedüliek.

Az egyensúly soha nem áll helyre teljesen, mert az ellenmozgások azt kívánják meg, hogy bizonyos változások következzenek be a rendszer alapjául szolgáló paraméterekben. Következésképpen az egyensúly mindig mozgó egyensúly, és ezért vannak a rendszernek szekuláris tendenciái. A ciklikus ritmusok és a szekuláris tendenciák kombinációja az, ami egy „normálisan" működő rendszert meghatároz. A szekuláris tendenciák azonban nem folytatódhatnak örökké, mert elérik az aszimptótákat. Mihelyt ez megtörténik, a ciklikus ritmusok többé már nem tudlak a rendszer egyensúlyát visszaállítani, és éppen ekkor kerül a rendszer bajba. Ekkor lép a rendszer végső válságába és kettéágazik – vagyis olyan két (vagy több) alternatív útvonal előtt áll, amely új struktúrához vezet, új egyensúllyal, új ciklikus ritmusokkal és új szekuláris tendenciákkal. De, hogy a két alternatív útvonal közül melyikre lép, azaz milyen rendszer jön létre, ezt immanens módon nem lehetséges előre meghatározni, mivel olyan végtelen számú egyedi választás függvénye, amelyek nincsenek rendszerszerűén egybekötve. Ez történik ma a kapitalista világgazdaságban.

Ahhoz, hogy ezt tisztán lássuk, meg kell vizsgálnunk azokat a fő szekuláris tendenciákat, amelyek aszimptótáikhoz közelítenek. Mindegyikük határt szab ezáltal a tőkefelhalmozásnak. De mivel a végtelen tőkefelhalmozódás a kapitalizmus mint történeti rendszer meghatározó jegye, a hármas nyomás arra tendál, hogy működésképtelenné tegye a rendszer elsődleges motorját, és ezáltal strukturált válságot idéz elő.

Az első szekuláris tendencia a reálbérszintnek mint a termelési költségek hányadának alakulása, átlagban számítva a világgazdaság egészére. Magától értetődő, hogy minél alacsonyabb ez a hányad, annál magasabb a profit szintje, és megfordítva. Mi határozza meg a reálbér szintjét? A válasz egészen világos: az erőviszony a munkaerő és a munkáltató között a világgazdaság adott övezetében és szektorában. Ez az erőviszony elsődlegesen a két csoport politikai erejétől függ abban a közegben, amelyet osztályharcnak nevezünk. Amikor a piacról mint a munkabér szintjét meghatározó kényszerítő elemről beszélnek, ez megtévesztő, mivel a munka piaci értéke a világgazdaság különböző övezeteiben fennálló sokféle erőviszonytól függ. Ezek a változó politikai erők pedig attól függnek, hogy milyen hatékonyak az adott munkaerők egyik vagy másik formájának politikai szervezetei, továbbá azoktól a reális alternatíváktól, amelyek a munkáltatók előtt állnak termelési műveleteik áttelepítése szempontjából.

Elmondhatjuk, hogy egy idő után, bármely adott földrajzi ágazati területen arra törekszik a munkaerő, hogy valamilyen szervezeti testületet és tevékenységet hozzon létre, amely hatékonyabb alkura teszi őt képessé, akár közvetlenül a munkáltatóval, akár közvetett módon azzal, hogy hatást gyakorol a megfelelő politikai gépezetre. Amint kétségtelen, hogy az ilyen politikai erő visszavethető bizonyos területeken a tőkéscsoportok politikai ellentámadásaival, úgy az is igaz, hogy a politikai gépezetek hosszú távú „demokratizálódása" a modern világrendszer történetében azt szolgálta, hogy a dolgozó osztályok politikai erejének görbéje felfelé íveljen, hosszú távon a világrendszer úgyszólván minden államában.

A fő mechanizmus, amelynek segítségével a tőkések az egész világon képesek ezt a politikai nyomást korlátozni, az adott termelési szektorok áttelepítése a világgazdaság olyan más övezeteibe, amelyek az átlagosan alacsonyabb bérszintű térségekben vannak. Ez politikailag nehéz művelet, ugyanakkor a szakképzettség szintjeinek figyelembevételétől is függ az elérhető profitok kiszámításánál. Ezért tendált e felé a dolgok alakulása elsősorban a kondratyevi B-periódusokban, amint ezt fentebb kifejtettük. Mindazonáltal a modern világrendszer történeti fejlődése során ez ismételten megtörtént. De vajon miért alacsonyabb bérű térségek azok, amelyekbe a termelési szektorokat áttelepítik? Semmit sem old meg, ha azt mondjuk, hogy ez a „történelmi" bérszintek következménye. Honnan ered ez n történelem?

Az igazi alacsony bérű munka elsődleges forrásai mindig a mezőgazdasági térségekből frissen verbuválódott elvándorlók voltak, akik gyakran először léptek be a munkaerő-piacra. Ők készek arra, hogy elfogadják a világszinthez képest alacsony béreket, két okból. Az a nettó jövedelem, amelyet így kapnak, ténylegesen magasabb, mint az a nettó jövedelem, amelyet korábbi mezőgazdasági tevékenységükért kaptak. Másrészt társadalmilag gyökerüket vesztett, következésképpen politikailag meglehetősen bizonytalan emberekről van szó, akik ezért képtelenek arra, hogy jól védjék érdekeiket. Persze mindkét magyarázat elévül egy idő múlva, mondjuk harminc év után, és az ilyen munkások elkezdenek nyomást gyakorolni a bérszintre, párhuzamosan azokkal a munkásokkal, akik a világgazdaság más régióiban élnek. Ilyen esetekben a tőkések leggyakoribb válaszlépése a további áttelepítés.

Amint látható, az osztályharc irányításának ilyetén módja azon múlik, hogy a világrendszerben mindig legyenek olyan térségek, ahova át lehet telepíteni a termelést; ez pedig azon, hogy létezzék olyan jelentős mezőgazdasági szektor, amely még nem „vonódott be" a munkaerőpiacba. De szekuláris tendenciaként éppen ez utóbbi van csökkenőben. A világ deruralizálódása gyorsan felfelé ívelő görbét mutat. A falu felszámolódása ötszáz éve folyamatosan nő, de legdrámaibban 1945 óta. Nagyonis lehetséges azt jövendölni, hogy a vidék további huszonöt éven belül jórészt el fog tűnni. Mihelyt az egész világrendszer deruralizálódik, a tőkések egyetlen választási lehetősége az lesz, hogy az osztályharcokat a jelenlegi helyszíneiken folytassák. És itt az esélyek ellenük szólnak. Még a reáljövedelemnek nemcsak a világrendszer egészében, de a leggazdagabb országokon belül is megnövekedett polarizálódásával együtt is folyamatosan gyarapszik az alacsonyabb rétegek politikai és piaci hozzáértése. Még ott is, ahol nagyon magas azoknak a száma, akik technikailag munkanélküliek, és jövedelmük például az informális gazdaságból származik, még a világrendszer mezsgyéin és peremén élő munkások előtt álló reális alternatívák is olyanok, hogy abban a helyzetben vannak, hogy belépjenek a formális bérgazdaságba. Mindezek tiszta eredménye: a profitszintek erőteljes nyomásnak vannak kitéve, és így idővel emelkedni fognak.

A második szekuláris tendencia, amely a tőkéseket zavarja, meglehetősen különbözik az elsőtől. Nem a bérmunka költségévei kapcsolatos, hanem az anyagi ráfordítások költségével. Mit foglal magában az anyagi ráfordítások költsége? Nemcsak azt az árat, amelyen az anyagokat egy másik cégtől megvásárolják, hanem azok kezelésének költségeit is. Mármost amíg a vásárlás költségét normális körülmények között teljes egészében az a cég viseli, amelyik végül a profitot kapja, az anyagok kezelésének költségeit gyakran részben mások viselik. Például, ha a nyersanyagok kezelése közben mérgező vagy káros hulladék keletkezik, a szóban forgó költség egy részét az ilyen hulladékok eltávolítása teszi ki, éspedig, ha mérgezőek, biztonságos módon. A cégek persze arra vágynak, hogy minimalizálják ennek az intézkedésnek a költségeit. Ennek egyik, széles körben gyakorolt módja a hulladék áthelyezése a gyárteleptől távolra, minimális méregtelenítés után, például úgy, hogy a kémiai mérgező anyagokat egy folyóvízbe öntik. Ezt nevezik a közgazdászok „a költségek externalizálásának". Természetesen ez nem jelenti az intézkedés költségeinek végét. Hogy a példánál maradjunk, ha a mérgező anyagokat egy folyóvízbe öntik, ezzel megmérgezhetik a vizet és végül (talán évtizedekkel később) kárt okoznak emberekben vagy más anyagban (tényleges költségek ezek, még ha nehéz kiszámítani is őket). Továbbá lehet társadalmi döntést hozni a mérgező anyagok felszámolására, ebben az estben az a terület, amely magára vállalja a felszámolást – gyakran az állam – viseli a költséget. A költségek csökkentésének egy másik módja nyersanyagok hasznosítása, de úgy, hogy nem gondoskodnak a felújításukról (vagyis nem fizetnek érte); ez a probléma különösen a szerves anyagok esetében áll fenn. Az ilyen „költségkihelyezés" lényegesen csökkenti a nyersanyagköltségeket az adott vállalkozó számára, ennélfogva növeli a felső profithatárt.

Ez a probléma hasonló ahhoz, mint amikor áttelepítéssel oldják meg a bérköltségek kérdését. Ez az út addig járható, ameddig léteznek még olyan hasznosítatlan térségek, ahova le lehet rakni a hulladékot. De végül is nincs több szennyezhető folyóvíz vagy kivágható fa – legalábbis nincsen a bioszféra egészségét azonnal károsító súlyos következmények nélkül. Ebben a helyzetben találjuk ma magunkat, miután ötszáz évig folyt ilyen gyakorlat; ez az oka a mai ökológiai mozgalomnak, amely gyorsan nő az egész világon.

Mit lehet tenni? Nos, a világ kormányai vállalni tudnak valamiféle óriási hulladékfelszámolási és szervesanyag-felújítási kampányt. A probléma a hatékony művelet roppant nagy költsége, amit valakinek meg kell fizetnie valamilyen adó formájában. Csak két ilyen „valaki" létezik: vagy azok a cégek, amelyek a hulladék okozójának tekinthetők, vagy mi többiek. Az előbbi esetben a profithatárokra nehezedő nyomás érezhetően magas lesz. Az utóbbi esetben jelentősen megnőnek az adóterhek – ebbe a problémába ütközünk most. Továbbá, nincs sok értelme a hulladék-felszámolásnak és a szervesanyag-pótlásnak, ha a jelenlegi gyakorlat folytatódik, hiszen ez annyit ér, mintha Augias istállóját takarítanák ki. Ebből logikusan az következik, hogy az összes költséget teljes mértékben „internalizálják". Ez azonban még további nyomást gyakorolna az egyes cégek profitjaira. A kapitalista világgazdaság keretein belül nem látok elfogadható megoldást erre a társadalmi dilemmára; ezért állítom azt, hogy ez a második olyan strukturális nyomás, amely a tőkefelhalmozásra nehezedik.

A harmadik nyomás az adózás szférájában található. Az adózás természetesen fizetség a szolgáltatásokért, és ezért indokolt termelési költségként fogható fel, feltéve, ha nem túl magas. Namármost, mi határozza meg az adószintet? Természetesen állandó igény van a biztonsági szervezetekre (katonaira és rendőrire). Ez az igény, mint tudjuk, évszázadok óta folyamatosan növekedik, mert emelkednek a biztonsági eszközöknek, a katonai műveletek hatókörének és az érzékelhetően szükséges rendőri intézkedéseknek a relatív költségei. A második folyamatos növekedés a világ polgári bürokráciájának a méreteiben mutatkozik meg – ennek funkcióját mindenekelőtt az adóbehajtás szükséglete, másodsorban a modem állam bővülő feladatainak ellátása teszi ki.

A legfontosabb bővülő feladat bizonyos igényekről való gondoskodás. Ez sem szabadon választható költség: ezeknek a gondoskodásoknak a gyarapítása ugyanis a viszonylagos politikai stabilitás biztosításának fő eszköze, válaszul az alacsonyabb rétegek növekvő elégedetlenségére, amelyet a reáljövedelmek növekvő polarizációja vált ki belőlük; ez utóbbi pedig a világrendszer létének állandó jellemzője. A kormányok szociális-jóléti erőfeszítései lényegében törlesztések abból a célból, hogy megszelídítsék a „veszélyes osztályokat", azaz az osztályharcot korlátok között tartsák.

Az ilyen jellegű tömegigényekre adott választ „demokratizálásnak" nevezzük, és ez szintén egy nagyon valóságos szekuláris tendencia. A szóban forgó tömegigények: az oktatási intézmények, az egészségügyi szolgáltatások és a jövedelem garantálása az egyén egész életére szólóan (főleg a munkanélküli biztosítás és a társadalombiztosítás az idősek számára). Két dolgot szükséges megjegyeznünk ezekkel az igényekkel kapcsolatban. A világrendszer egyre több zónájában léptek fel, és ma már szinte univerzálisak. Továbbá az igények szintjei folyamatosan emelkednek minden országban, nincsenek világosan látható határaik.

Ez azt jelenti, azt kell jelentenie, hogy az adókulcsok folyamatosan emelkednek úgyszólván minden országban, és legfeljebb csak időnként csökkennek, kis mértékben. Ám, egy bizonyos ponton az ilyen újraelosztó adózás olyan szinteket ér el, ahol komolyan beleütközik a tőkefelhalmozás lehetőségébe. Ebből következik, hogy az „államok fiskális válságaiként" értelmezett jelenségre a tőkések ma az adók leszorításának követelésével reagálnak, és a tömegek támogatását kérik azon az alapon, hogy az egyéni adózás is meredeken emelkedik. A dolog iróniája az, hogy míg az adókorlátozást a tömegek gyakran támogatják, egyáltalán nem támogatják a jóléti szolgáltatások visszanyesését (sem az oktatásban, sem az egészségügyben, sem a jövedelmi garanciákban). Sőt, ugyanakkor, amikor nagy lármát csapnak a magas adózás miatt, a kormány szolgáltatásai iránti tömegigények szintje emelkedik. Tehát itt is tapasztaljuk a tőkefelhalmozásra nehezedő strukturális nyomást.

Tehát itt tartunk most: három fő strukturális nyomás a tőkések tőkefelhalmozó képességére – olyan szekuláris tendenciák eredményeként, amelyek folyamatosan zárnak fölfelé. Ezt a válságot, amely nem a növekedés, hanem a tőkefelhalmozás válsága, tovább bonyolítja egy másik jelenség: az államstruktúrák legitimációjának elvesztése. Az államok a tőkések tőkefelhalmozó képességének igen fontos elemei. Az államok tesznek lehetővé kvázi-monópoliumokat, amelyek a kiemelkedő profitszintek egyetlen forrásai. Az államok működnek annak érdekében, hogy elnyomással vagy békéltetéssel megszelídítsék a „veszélyes osztályokat". Az államok azoknak az ideológiáknak a fő forrásai, amelyek a néptömegeket rábírják arra, hogy viszonylag türelmesek legyenek.

A türelmesség mellett szóló fő érv a reform elkerülhetetlensége. A dolgok jobbra fordulnak – ha nem is azonnal, de majd a gyerekek és az unokák számára. Egy sikeresebb, egyenlőbb világ tűnik fel a horizonton. Ez persze a hivatalos liberális ideológia, és ez uralkodik a tizenkilencedik század óta a geokultúrában. De ez a motívuma az összes rendszerellenes mozgalomnak is, nem utolsósorban azoknak, amelyek a legforradalmibbnak kiáltják ki magukat. Ezek a mozgalmak különösen sokszor hangsúlyozták ezt a motívumot, amikor meghódították az államhatalmat.

Azt mondták saját dolgozó osztályaiknak, hogy „fejlesztik" a gazdaságot, és ezeknek a dolgozó osztályoknak türelmeseknek kell lenniük mindaddig, amíg a gazdasági növekedés gyümölcsei végül is megjavítják életkörülményeiket. Türelmet prédikáltak az életszínvonallal, de a politikai egyenlőség hiányával kapcsolatban is.

Mindaddig, ameddig az ilyen rendszerellenes mozgalmak (lett légyenek kommunisták, szociáldemokraták avagy nemzeti felszabadító mozgalmak) mozgósító szakaszban voltak az egyenlőtlenségen alapuló militarista, diktatórikus, fasiszta, gyarmatosító, sőt akár egyszerűen konzervatív rezsimek ellen, addig erre a motívumra hangfogó került, és nem zavarta a rendszerellenes mozgalmak képességét arra, hogy kiterjedt népi támogatást biztosítsanak maguknak. Amint azonban az ilyen mozgalmak hatalomra jutottak, ahogyan ez világszerte történt az 1945-től 1970-ig tartó periódusban (a kondratyevi A-periódusban, amelyről fentebb beszéltünk), tesztelésnek lettek kitéve. És bizony világszerte hiányosnak találtattak. A „forradalom" utáni rezsimek sem arra nem voltak képesek, hogy jelentős mértékben csökkentsék a világméretű vagy akár a belső polarizációt, sem arra, hogy komoly belső politikai egyenlőséget vezessenek be. Kétségtelenül sok reformot hajtottak végre, de jóval többet ígértek, mint reformokat. És mert a világrendszer kapitalista világgazdaság maradt, a központi zónán kívüli rezsimek strukturálisan képtelenek voltak lépést tartani a gazdag országokkal.

Ez nem csupán elvont elemzés kérdése. Ezeknek a realitásoknak a rendszerellenes mozgalmakból történő óriási kiábrándulás volt az eredménye. Addig a fokig, ameddig e mozgalmak megtartják támogatottságukat, ez legföljebb a kisebbik rossz, amennyiben egy reformista csoport talán jobb, mint egy jobboldalibb alternatíva, de ettől még mindez természetesen nem az új társadalom előhírnöke.

A fő eredmény az állami struktúrák iránti tömeges bizalomvesztés volt. A néptömegegek a világon – azután, hogy az államok felé fordultak, mint az átalakulás tényezői felé – most egy még mélyebb szkepticizmusba „húzódtak" az államnak az átalakulást előmozdító, vagy akár csak a társadalmi rendet fönntartó képességét illetően.

Ennek az egész világon feltámadó államellenességnek két azonnali következménye van. Az egyik az, hogy a társadalmi félelmek eszkalálódnak, és az emberek mindenütt visszaveszik az államoktól a személyes biztonságukról való gondoskodás szerepét. Ez persze egy negatív spirált eredményez. Minél inkább teszik ezt, annál nagyobb a zűrzavar és az erőszak, és minél nagyobb a zűrzavar és az erőszak, annál kevésbé képesek az államok a helyzet kezelésére, következésképp annál több ember vonja meg bizalmát az államtól, ami azután tovább gyengíti az államok képességét arra, hogy gondoskodjon a személyes biztonságról. Már benne vagyunk egy ilyen spirálban, amely a világrendszer különböző országaiban, különböző iramban, de úgyszólván mindenütt növekvő iramban gyűrűzik.

A második következmény a tőkéseket érinti. Az államok, amelyek legitimációjukat vesztették, sokkal nehezebben tudják teljesíteni azt a funkciójukat, hogy garantálják a tőkések kvázi-monopóliumok iránti szükségletét, nem is beszélve arról a képességükről, hogy megszelídítsék a „veszélyes osztályokat". így éppen abban a pillanatban, amikor a tőkések a globális profitrátára és ebből adódóan a tőkefelhelmozó képességükre nehezedő három strukturális préssel kerülnek szembe, azt tapasztalják, hogy az állam a korábbinál kevésbé képes segíteni nekik megoldani ezeket a dilemmákat.

Ezért mondhatjuk ki, hogy a tőkés világgazdaság most a végső válságába lépett, egy olyan válságba, amely ötven évig is eltarthat. Az előttünk álló igazi kérdés az, hogy mi történik majd e válság során, a jelenlegi világrendszerből valamely más típusú történelmi rendszerbe való átmenet során. Elméleti elemzés szempontjából a kulcskérdés a fentebb leírt Kondratyev-ciklusok és a most kifejtett rendszerválság közötti viszony. Politikai szempontból az a kérdés, hogy milyen fajta társadalmi cselekvés lehetséges és kívánatos egy rendszerbeli átmenet során.

A Kondratyev-ciklusok a tőkés világgazdaság „normális" működésének részei. Az ilyen úgynevezett normális működés nem szűnik meg azért, mert a rendszer egy rendszerbeli válságba lép. A tőkés rendszer viselkedését befolyásoló különböző mechanizmusok még mindig a helyükön vannak. Ha majd a jelenlegi B-szakasz kifulladt, kétségtelenül lesz egy új A-szakasz.

A rendszerválság azonban erősen beleszól a pálya irányának alakulásába. Kicsit olyan ez, mintha valaki megpróbálna egy olyan autóval dombról lefelé hajtani, amelynek még ép a motorja, de sérült a karosszériája és a kerekei. A kocsi kétségtelenül előre fog gurulni, de nem az előzetesen elvárt egyenes vonalban, és nem is ugyanolyan biztosítékokkal, mint akkor, ha a fékek hatékonyan működnének. Vajon hogyan fog a kocsi viselkedni? – ezt meglehetősen nehéz előre megítélni. Váratlan következményekkel járhat, ha több gázt adunk a motornak. A kocsi karambolozhat.

Schumpeter már jóideje hozzászoktatott minket ahhoz a gondolathoz, hogy a kapitalizmus nem a kudarcai, hanem a sikerei miatt fog összeomlani. Mi azt próbáltuk itt megmutatni, hogy a sikerek (a hanyatlások ellensúlyozásának módjai a világgazdaságban, a tőkefelhalmozás maximalizálódásának módjai) hogyan hozták létre időjártával annak a tőkefelhalmozásnak a struktúráim korlátait, amelyeknek a biztosítására irányultak. Ez a schumpeteri feltételezés konkrét empirikus bizonyítéka. Kétségtelen, a sérült gépkocsi analógiáját folytatva, hogy egy bölcs sofőr valószínűleg elég lassan vezetne ilyen nehéz körülmények között. De a tőkés világgazdaságban nincs bölcs sofőr. Nincs olyan egyén vagy csoport, amelynek hatalmában áll, hogy a szükséges döntéseket egyedül meghozza. És éppen az a tény, hogy a döntéseket sok szereplő, elkülönülten és mindegyikük saját közvetlen érdekei szerint hozza meg, szinte bizonyossá teszi, hogy u/ autó nem fog lelassulni. Valószínűleg egyre gyorsabban kezd haladni.

Következésképpen a vakmerőség az, amire számíthatunk. Amint a világgazdaság a terjeszkedés új periódusába lép, ezáltal éppen azokat a feltételeket fogja súlyosbítani, amelyek a végső válság felé vezetik. Technikailag szólva, az ingadozások egyre vadabbak lesznek, illetőleg egyre „zűrzavarosabbak", és a pálya görbéjének iránya egyre bizonytalanabb, mivel az útvonal "(egyre cikkcakkosabbá válik, mindez nagyobb sebesség mellett. Ugyanakkor arra számíthatunk, hogy a kollektív és az egyéni biztonság foka – lehet, hogy szédítően – csökkenni fog, mivel az állami struktúrák egyre többet veszítenek legitimációjukból. És ez kétségtelenül növelni fogja az erőszak mennyiségét nap mint nap a világrendszerben. Ez a legtöbb ember számára félelmetes lesz, és annak is kell lennie.

Politikai szempontból ez a szituáció a nagy zűrzavar helyzete lesz, mivel azok a mérvadó politikai elemzések, amelyeket a modern világrendszer megértésére kidolgoztunk, érvénytelennek vagy divatjamúltnak fognak látszani. Ez nem lesz teljesen igaz. Hiszen ezek az elemzések elsősorban a létező világrendszerben zajló folyamatokra lesznek érvényesek és nem egy átmenet realitására. Ezért olyan fontos, hogy tisztában legyünk a kettő közötti különbséggel és azokkal az utakkal-módokkal, amelyeken ez a kettős realitás ki fogja forrni magát.

Ha a most zajló realitást tekintjük, majdnem lehetetlen lesz, hogy azt a politikai cselekvés nagymértékben befolyásolja. Visszatérve a dombról lefelé hajtó sérült gépkocsi analógiájához, pontosan érezzük, hogy némiképp tehetetlenek vagyunk, és a legtöbb, amit tehetünk, az, hogy megpróbálunk úgy manőverezni, hogy a minimumra csökkentsük saját közvetlen károsodásunkat. De az átmenet egészét tekintve az ellenkezője az igaz. Éppen azért, mert a kimenetele megjósolhatatlan, éppen azért, mert ingadozásai olyan vadak, igaz lesz az, hogy még a legkisebb politikai cselekvés is nagy következményekkel járhat. Úgy szeretek erre gondolni, mint olyan pillanatra a történelmi időben, amikor a szabad akarat valóban játéktérhez jut.

Úgy gondolhatunk erre a hosszú átmenetre, mint egy hatalmas politikai küzdelemre a két nagy tábor között: mindazok tábora között, akik a fennálló egyenlőtlenségen alapuló rendszer privilégiumait fenn kívánják tartani, jóllehet különböző formában, talán nagyonis különböző formában, és azokéi között, akik egy olyan új történelmi rendszer létrejöttét szeretnék látni, amely lényegesen demokratikusabb, és több egyenlőséget biztosít. Azt azonban nem várhatjuk el, hogy az első tábor tagjai olyan mezben fognak megjelenni, amilyenben leírtam őket. Azt fogják hangoztatni, hogy ők modernizálók, új demokraták, a szabadság szószólói és progresszívek. Sőt talán még azt is fogják állítani magukról, hogy forradalmiak. A kulcs nem a retorikában rejlik, hanem a javaslatok mögötti tényleges realitásban.

A politikai küzdelem kimenetele részben annak az eredménye lesz, hogy ki kit képes mozgósítani, de nagy részben azon is múlik, hogy ki és milyen mértekben képes jobban elemezni azt, ami történik, és melyek azok a reális történelmi alternatívák, amelyekkel kollektíven szembekerülünk. Azt mondhatjuk tehát: ez olyan pillanat, amikor tudást, képzelőerőt és praxist kell egyesítenünk. Máskülönben kitesszük magunkat az évszázados mondás kockázatának: „minél jobban változik, annál inkább ugyanaz". A kimenetel, kitartok véleményem mellett, immanens értelemben bizonytalan, és éppen ezért nyitott az emberi beavatkozás és kreativitás előtt.

(Fordította: Pach Eva)