“Vétkesek közt cinkos, aki néma” címmel rendezett a NATO-ról konferenciát 1999. április 10-én az Alba Kör és a Baloldali Alternatíva Egyesülés. Az alábbiakban az érdekesebb felszólalásokat ismertetjük.

Szalai Erzsébet szociológus:

A magam részéről éppúgy szemben állok a NATO, mint Milosevics agressziójával. Szeretném saját eszmei álláspontomat leszögezni: úgy gondolom, hogy ebben a háborúban mindkét fél azonos mértékben felelős. úgy gondolom, hogy ez a háború a nyers erőnek már a látszatra sem adó diadaláról és a racionalitásra épülő társadalomszerveződési elvek kudarcáról, válságáról szól. A mi világunk részleteiben egyre racionálisabbá válik, az egész mégis egyre irracionálisabb irányba visz bennünket. A racionalitás eluralkodása azt jelenti, hogy egy piaci logika, a nemzetközi nagytőke logikája uralkodik el a világon, és minden más logikát igyekszik maga alá gyűrni. A multinacionális nagytőke agresszív előrenyomulásának következtében az emberek élete üressé és céltalanná válik. Ezt jelzi a nagy átfogó ideológiák válsága, a liberalizmus, a szociáldemokrácia és a konzervativizmus válsága egyaránt. De inognak a liberális demokráciák alapvető intézményei is. A nemzetállamok, a piac “láthatatlan kezébe” vetett hit, a polgári demokráciák intézményei szintén inognak, mert a multinacionális tőke előrenyomulása következtében a parlamenti szavazáson leadott voksok teljes mértékben elvesztik az értéküket. A világ uralkodó erői úgy viselkednek, mint Bibó István hamis realistái, akiknek taktikailag minden lépése igazolható, de lépéseik csődbe visznek. Ez a háború megmutatta, hogy a világkapitalizmus csak azokat a társadalmi csoportokat hajlandó magába integrálni, amelyek hajlandók és képesek az ő logikájának megfelelni. Azokat a társadalmi csoportokat, amelyek képtelenek ennek a kihívásnak megfelelni, egyszerűen elpusztítják. Tehát azok a társadalmi csoportok, illetve azok a nemzetek, amelyek nem kívánnak, vagy nem tudnak ennek a logikának megfelelni, a tőke agresszív előrenyomulásának áldozataivá válnak. Hogyha egyetlen mondatban akarnám a háború lényegét kifejezni, akkor azt mondanám, hogy a háború kitörésének pillanatában a tőzsdeindexek meredeken emelkedni kezdtek. Ennek a háborúnak a lényegét ezzel az egy mondattal is le lehet írni. Ez a háború válasz a kialakult világgazdasági krízisre, és megmutatja, hogy a világkapitalizmus ezt a válságot ugyanúgy csak háborúval tudja megoldani, ahogy az első és a második világháborúban tette.

Más megközelítésben, ez a háború bizonyos értelemben Amerika és Európa vetélkedéseként is leírható. Beszéltem béhány katonai és geopolitikai szakértővel. úgy értékelték – bár ezt empirikusan nem tudom alátámasztani -, hogy itt Amerikának Európával szembeni agressziójáról is szó van. Ugyanis Amerika egyetlen komoly vetélytársa ma a világpiacon a feltörekvő Európa. Ha figyeljük az eseményeket, akkor azt látjuk, hogy Milosevics egyre többet enged. Megtette az első gesztusokat, és ha a másik fél meg akarna egyezni, akkor viszontgesztusokat tenne. Ezzel szemben a NATO tovább fokozza, erősíti a térséggel szembeni agresszióját. A cél valójában ennek a térségnek a destabilizálása, ezáltal Európának a destabilizálása. Olyan értelemben, hogy legyen Európában egy olyan góc, amely állandó feszültséget termel. Részben a menekülthullámon keresztül, részben pedig – és ez már ma is látható – azzal, hogy a NATO-ban résztvevő európai baloldali kormányokban komoly feszültséget okoz a háború. én, mint a társadalomért felelősséget érző értelmiségi, felemelem a szavamat ez ellen a háború ellen. Felemelem a szavamat a NATO agressziója ellen, és Milosevics ellen egyaránt.

Annak idején, amikor a NATO-tagság kérdése Magyarországon felmerült, én különböző okok miatt ennek a kérdésnek nem tulajdonítottam akkora jelentőséget, mint amilyen jelentősége ennek a kérdésnek valójában van. Bár megtehettem volna, nem tettem meg mindent annak érdekében, hogy erről a kérdésről többet megtudjak. Ezért megkövetem azokat, akik mellé akkor oda kellett volna állnom.

Hajdu Tibor történész:

Szomorú dolog, ami miatt mi itt összegyűltünk. Szomorú, hogy kevesen vagyunk, de a mai körülmények között érthető, hogy az emberek többsége sok mindentől jobban fél, mint a saját lelkiismeretétől. Sok ember félti az egzisztenciáját, ilyen-olyan támogatásait stb. Vonatkozik ez a pártatlan magyar sajtóra is. De mindez nem fontos, az a fontos, hogy itt vagyunk. A mai újságban olvashatták, hogy egy belga szenátor agyában már fölmerült az a gondolat, hogy miután a bombázás nem segít, Magyarországról kiinduló szárazföldi csapással kellene a Milosevics-rendszert elsöpörni. Ha ezt az ötletet a NATO-tábornokok a magukévá tennék, nyugodtak lehetünk, a magyar miniszterelnök nem követné Teleki Pál példáját. De ennek kipróbálására, reméljük, nem kerül sor. Csatlakozva az előttem szólóhoz, úgy gondolom, hogy fölösleges, félrevezető most arról nagy vitákat indítani, hogy kinek hosszabb a felelőssége három centivel, ki kezdte, ki a rosszabb. A lényeg: követelni kell, hogy most hagyják abba a bombázást, legalább egy hétre, vagy két hétre, amíg az érdekelteknek módjuk, idejük nyílik arra, hogy gondolkozzanak. Ha volt értelme ennek a bombázásnak, az az volt, hogy a szerbeket és a Milosevics-rezsimet észre térítsék. Lássák, hogy nem ússzák meg a koszovói dolgot simán. Ez megtörtént. Ennél jobban észre téríteni nem lehet őket. Most már csak megölni lehet őket, attól nem fognak észre térni. Milosevics megbuktatása, amit hirdetnek, nem komoly cél. Ez nem egy afrikai marionett-állam. Milosevics lehet ilyen, vagy olyan, de mindenki tudja, aki Szerbiáról tud valamit, hogy Milosevicsből Szerbiában sok van. Az ő eltávolításával semmi nem változik meg, mint ahogy az albánok, a horvátok és más balkáni népek között is mindig lesznek, akik hajlandók gyilkolni, amíg van mivel. Milosevics megbuktatása ürügy egy olyan térségben, ahol a törvénynél a mai napig erősebb a vérbosszú elve. Ha esetleg sikerülne most megtörni a szerbek ellenállását, az nem jelentene semmit, mert majd öt év múlva, tíz év múlva, amikor a világ figyelme másra terelődik, akkor fogják legyilkolni az albánokat, és viszont, vagy esetleg a mit sem sejtő amerikai turistákat.

Van egy valódi célja ennek a bombázásnak, de ez már teljesült: kipróbálták, hogy milyen a “lopakodó” és a többi modern fegyver. Sajnálatos, hogy ezeket a modern fegyvereket se egereken, se patkányokon nem lehet kipróbálni, csak élő embereken. Ez megtörtént. Sőt, most már az oroszok is kaptak egy példány “lopakodót”. ők is tanulmányozhatják. Most már ennek a bombázásnak semmi értelme bincs. Több felelősségre van szükség a magyar politikusok részéről. Ezt nemcsak a kormánynak kell mondanom, hanem minden befolyásos magyar párt politikusának. Felelőtlenség a lebombázott Duna-hidak látványa mellett, a környezetszennyezés látványa mellett stb. azt ismételgetni, hogy Magyarországnak ebből a háborúból nem lehet baja. Már lett, és még lesz is. Ki tudja azt megmondani, hogy Baján és Szegeden az idén hány hisztérikus, idegbeteg gyerek fog születni, aki még 70 év múlva is az idegeiben hordozza azokat a hangokat, amelyek között megszületett. Jugoszláviának két NATO-szomszédja van: Görögország és Magyarország. Noha Görögországnak sincs döntő szava a NATO-ban, a görög politikusok sokkal felelősségteljesebben viselkedtek, mint a magyar politikusok. Ezt meg kell állapítani.

Végül, mint történész, egy megjegyzéssel szeretném zárni. én az amerikaiakon nem csodálkozom, én az európai politikusokon csodálkozom. Az európai NATO-politikusokon, akik tanulták egy kicsit Európa történelméről az iskolában, és nem tévesztik össze Budapestet Bukaresttel. Tudniuk kell, hogy itt nem egyszerűen két nemzet etnikai ellentétéről van szó. Itt sokkal többről van szó. Arról van szó, hogy a szerbek – más balkáni keresztény népekkel együtt – 500 évig éltek oszmán, mohamedán elnyomás alatt, amelyben az albánok nagy része a másik oldalon állt. A gyűlölet ilyen régi. Amikor a törököket végre sikerült kiszorítani a Balkánról, azzal a feltétellel tűrték el Szerbiában az albánok, Bulgáriában a töröknek nevezett nép, Görögországban ugyancsak az albánok jelenlétét, hogy csöndben maradnak, nem kérnek politikai jogokat maguknak. Szomorú állapot, de 100 éven keresztül így volt. A legtöbb politikai joguk a mohamedánoknak még Jugoszláviában volt, ha Bulgáriához vagy Görögországhoz hasonlítjuk a helyzetet. Akik most a tűzzel játszanak, nem gondoltak arra, hogy ez a tűz más országokra is kiterjedhet, és nem csak katonai konfliktus formájában. Aki járt Bulgáriában, az tisztában van azzal, hogy ott a lakosság tizedét kitevő török kisebbség tökéletes jogfosztottságban él. Ezt félve és szótlanul tűrik. Mi történik, ha megjön ott a törökök hangja, és ők is fegyvert fognak? Még igazuk is lesz. A nyugati világ nyilván helyes politikát követett azzal, hogy támogatta Rugovát, és támogatta a szerb demokratikus ellenzéket Milosevicsékkel és Seseljékkel szemben. Amikor azonban ejtették a szerb demokratikus ellenzéket és Rugovát, és az albán fejvadászok oldalára álltak, végzetes hibát követtek el. Ha ennek a folyamatnak nem vetnek véget, akkor a Balkánon évtizedeken át az albán, a szerb, a horvát, a bolgár, a macedón és nem tudom milyen fejvadászok háborúja fog folyni. Mindenki háborúja mindenki ellen. és ezt a háborút szerződésekkel nagyon nehéz lesz megállítani. Mert hiszen a helyzet ismerői azt sem gondolhatják komolyan, hogy egy albán vagy egy szerb fegyveres nagyon komolyan fogja venni a politikai vezetők által aláírt szerződéseket.

Bárdos-Féltoronyi Miklós geopolitológus:

én nem Budapesten élek, hanem Brüsszelben. Ez nem érdektelen. Nem Magyarországról, hanem Brüsszelből, a NATO látszólagos központjából szagolom az ügyeket. Néhány pontot érintenék. Az első pont, hogy az egész balkáni térségben – de másutt is – az a nagyon furcsa történelmi és földrajzi helyzet, hogy több népnek van igénye ugyanarra a területre. Ezt lehet látni Baszkföldön, Kurdisztánban, észak-írországban stb. Az Oroszország és az Európai Unió közötti térségben, ebben a Köztes-Európában ez nagyon gyakori volt a század elején. Most már kevésbé gyakori, de még mindig van egy csomó ilyen terület: Erdély, Bulgáriában az összes török vidék, a volt Nagy-Jugoszlávia területén, Görögországban, Törökországban lehet találni ilyen területeket. Ebből a szempontból nyilvánvaló, hogy a koszovói helyzet miért tragikus.

áttérek a második pontra. Csapody Tamásnak [az Alba Kör egyik vezetője – A szerk.] igaza lett. A NATO-elleneseknek tragikus módon igazuk lett. Miért? Mert tizenegy nappal azután, hogy Magyarország belépett a NATO-ba, Magyarország frontországgá vált. Figyelem, hogy milyen szorgalommal próbálják ezt Magyarországon tagadni. Frontország lett, háborús viszonyban van Magyarország. Ezt nem sikerült elkerülni, de talán ez is volt, amit akartak. Miért van ez? Kifejezetten amerikai szempontok alapján beszélek, nagyon kevéssé helyi, magyarországi szempontok alapján, mert azok kevésbé érthetők. Amerikai szempontból ebben az elmúlt tíz évben, és különösen az elmúlt hetekben voltak egyrészt taktikai célok, másrészt stratégiai célok. A taktikai célok jól láthatók. Az elmúlt tíz évben többféleképpen próbált az amerikai vezetés (először Bush, azután Clinton) az említett köztes-európai térségben támaszpontokhoz jutni. A támaszpontoknak háromféle megszerzése volt. 1. Megállapodtak a légi, illetve tengeri kikötők szabad használatában. Ez vonatkozott Magyarországra rögtön kilencvenegyben, vonatkozott Albániára, az óriási albán kikötőhasználatra stb. 2. Kiterjesztették a NATO-t. Ezt ismerik. 3. Taktikai módon próbálták meg a támaszpontrendszert kiépíteni, amit szintén ismernek Magyarországon, Taszár formájában. De Taszárt megelőzte a nagy légitámaszpont észak-Albániában. Aztán jött a boszniai Tuzla, azután jött három macedón támaszpont. Tegnap kisült, hogy Albániában szárazföldi támaszpontok is vannak. Ha végignézi az ember a köztes-európai térséget, a balti államokat leszámítva (habár ott is vannak amerikai tanácsadók kilencvenkettőtől kezdve) az egész térségben megvan az összes szükséges támaszpont, amit egy amerikai hadsereg el tud képzelni magának. Kivéve egyet, és ez elég nagy hiány: a pristinai támaszpontot. Koszovóról tudni kell, hogy ott vannak bányák, gazdasági érdekek stb. De Pristinának a repülőtere az igazán érdekes, amit nem bombáztak az amerikaiak az elmúlt napokban. A várost bombázták, de a repülőteret nem bombázták. Mert a repülőtér, tudomásom szerint, a Balkán legnagyobb katonai repülőtere. Ez egy nagyon értékes valami, és ez még hiányzik a támaszpontok sorából. Szerintem ez a repülőtér az egész balkáni háborúnak az elsődleges célja.

A NATO-ban nagyon mélyreható viták, tárgyalások folynak két kérdésről. Egyrészt arról, hogy a NATO különböző európai országai elfogadják-e vagy sem, hogy a NATO a saját területén kívül működjön. A másik pedig az, hogy a NATO ne védelmi szervezet legyen, hanem az érdekeit védő szervezet. Ez egy pici különbség a szóhasználatban, de a kettő között óriási hadászati különbség van. Mert a védelmi szervezet azt jelenti, hogy egy esetleges támadás esetén a NATO-országok gyorsított tárgyalásba kezdenek, hogy megvédjék a saját területüket. Természetesen semmiféle garancia nem létezik ennek a sikerére. Csak a magyar kormány számára van “NATO-garancia”, a valóságban nem létezik semmi ilyesmi. De ez nagyon fontos dolog volt, mert végső soron a területi védelmet biztosította. Most a területvédelemből “ki akarnak lépni”, hiszen nincs is támadás: egészen egyszerűen a NATO-érdekek képezik a játszmát. Mindez létrejött anélkül, hogy a diplomaták tárgyaltak volna. Ez az első ausztriai összejövetelen ENSZ-fölhatalmazással történt, azt még valahogy ki lehet magyarázni. De most a koszovói esetben a NATO európai országai egyértelműen és egyhangúlag elfogadták az amerikai javaslatot, hogy a NATO nem védelmi szerv, és hogy NATO-érdeket védenek Koszovóban. Ez egy borzasztó, nagyon súlyos dolog, mert azt jelenti, hogy a NATO alaptermészete megváltozott. Bizonyos mértékig önkényesen fölfogható NATO-érdekek függvényeképpen bármikor és bármilyen háborús kezdeményezés történhet. A NATO és a Varsói Szerződés védelmi szervezetek voltak. Most viszont új szervezettel állunk szemben: ez egyértelmű a koszovói helyzetben, és ez taktikailag nagyon fontos volt. További taktikai meggondolás volt az elmúlt tíz évben a jugoszláv hadsereg fölmorzsolása. Ez tovább folyik, még nem nagy sikerrel, de folytatódik. Ez a hadsereg gyengül, és egyre gyengébb lesz.

Vegyük szemügyre a stratégiai meggondolásokat. Szerintem három stratégiai meggondolás van a balkáni háború mögött. A legfontosabb: megmutatni Nyugat-Európának, hogy neki nincs önálló külpolitikája, nincs önálló biztonságpolitikája. Teljesen függ az Amerikai Egyesült államoktól. Valószínűleg ez a legfontosabb célja az elmúlt tíz év háborújának. Brüsszelben nyilvánvalóan látjuk, hogy a XXI. századra az Egyesült államok szempontjából nézve a tényleges ellenfél, amely nyomást gyakorolhat az Egyesült államokra, egyrészt az Európai Unió, amely már ma is majdnem kétszerese gazdaságilag az Egyesült államoknak, másrészt, természetesen, Kína.

A második stratégiai kérdés: Oroszország. Nevezetesen: Oroszországnak megmutatni, megmondani, hogy maradjon ott, ahol van, onnan ne lépjen ki. Ez éktelen sikerrel történik. Ha követjük az elmúlt tíz év történelmében, hogy Oroszországnak mi a helyzete Köztes-Európában, akkor rádöbbenünk, hogy az amerikai diplomácia és az amerikai katonai terjeszkedés óriási sikerrel működik.

A harmadik stratégiai cél abból fakad, hogy Kína is jelen van. Kína számára is lecke az egész balkáni amerikai politika. Azt hivatott bizonyítani – aláhúzva és sikerrel -, hogy bár az amerikai diplomáciának nagy balfogásai vannak Európán kívül (ezt jól be lehet mutatni Afrikában, Latin-Amerikában, Délkelet-ázsiában stb.), de Európában, sőt az eurázsiai kontinensen az úr Amerika, és ezt Kínának is tudnia kell.

Nézzük a következményeket!

Volt egy pici álomkép, remény – amiben én is éltem a kilencvenes évek elején -, hogy az ENSZ működőképessé fog válni. Ez a remény hiú reménnyé vált, és ez nagyon szomorú dolog a világ összes demokráciái és demokratái számára.

A második következmény, hogy az amerikai stratégia Köztes-Európa tizenkilenc országában – Oroszország és az Európai Unió között – a belső demokrácia gyengülését is elősegíti. Egy olyan folyamat előtt állunk, amely jól ismert Latin-Amerikából, ahol a XIX. század végén és a XX. század elején a demokrácia formálisan fölmorzsolódott. Ennek már sok jele van Köztes-Európában. A különböző kormányok, Lengyelországtól Bulgáriáig, állandóan erősítik a rendőrségi és katonai hatalmat. Bizonyos értelemben még demokrácia van, még vannak szabad választások. Ezt igyekszünk elfelejteni – a magyar lapokat olvasva, hasonlóan a nyugati lapokhoz – Miloseviccsel kapcsolatban. Meg kell lepődni, de Milosevics egy demokratikusan megválasztott államelnök. Habár csak 41 százalékot kapott a választáson, de Clinton sem kapott többet soha az életében. úgyhogy ő nem tudom, mennyivel demokratikusabb. Hogy nemzetközi jogilag mind a kettő háborús bűnös, abban is hasonlítanak egymásra.

Az amerikai stratégia harmadik következménye valószínűleg a legsúlyosabb. A Külügyi Intézetben fölhívták arra a figyelmet, hogy felejtsük el az ENSZ-et, tételezzük fel, hogy a NATO humanitárius okok miatt lépett közbe a Balkánon – ettől még marad az a súlyos tény – mint II. János Pál pápa mondta -, hogy egy agresszív, imperialista jellegű misszióról van szó, ahol egy ország elhatározza, minden látható jog nélkül, hogy a másikat elkezdi bombázni. Anélkül, hogy a másiknak nagy védekezési lehetőségei volnának, ami persze erkölcsi szempontból is fölvet kérdéseket. De ha a Külügyi Intézet szellemében nézzük a bombázás száraz tényét (vagyis nem nagyon gondolkodunk arról, hogy jogos vagy nem jogos), akkor is nyilvánvaló, hogy a nemzetközi kapcsolatokban a precedensek a fontosak. Mit tehetünk, ha holnap Oroszország elhatározza, hogy az orosz kisebbségért Ukrajnában közbelép, észtországban közbelép, vagy azt mondja, hogy a török kisebbséget Bulgáriában elnyomják, és ezért az orosz csapatok oda bevonulnak? Nem egészen tudom, hogy milyen érvünk lenne azt mondani, hogy az oroszok csúnya emberek. Elfogadtuk, Magyarország elfogadta, egy demokratikus kormány elfogadta, hogy hadiállapotba kerüljön a Jugoszláv Szövetségi Köztársasággal. Számomra ez a legsúlyosabb.

Harsányi Iván történész:

Az elmúlt két hét eseményeinek a legfontosabb tanulsága valószínűleg az, hogy napjainkra a háború tökéletesen alkalmatlanná vált bármilyen politikai cél sikeres elérésére. Ezért nem halaszthatjuk tovább, hogy állást foglaljunk ebben a kérdésben. Egyrészt követeljük a jelenlegi háború azonnali abbahagyását, és napirenden tartjuk a háború teljes kitörölését az emberiség életéből. Természetesen tudom, hogy a közelebbi cél elérése is fényévnyi távolságra van a gyakorlati sikertől. De ahogy Umberto Eco még az öböl-háború kapcsán megfogalmazta Carlo Collodinak Pinokkió, a fából faragott kisfiú történetével kapcsolatban: Pinokkió mellett mindig ott volt Grillo Parlante, a Szóló Tücsök, aki tulajdonképpen a saját lelkiismerete volt. és igaz, hogy Pinokkió nem mindig hallgatott rá, de Szóló Tücsök azért nem spórolhatja el, hogy megszólaljon. Egészen egyszerű volt a kérdésfeltevés a mostani ostromlók részéről: azt mondták, hogy meg kell akadályozni a koszovói etnikai tisztogatást. Ehhez légitámadásokat kell intézni, és ezzel az eszközzel elérhető ez a cél. Ezzel kapcsolatban két lehetőségünk van. Az egyik lehetőségünk, hogy komolyan vesszük: ez volt az akció célja. Ha komolyan vesszük, azt kell mondanunk, hogy azoknak, akik ezt komolyan gondolták, a leghalványabb fogalmuk sincs általában a társadalmak és ezen belül a délkelet-európai társadalmak reagálásának a mechanizmusairól. Ennélfogva roppant veszélyes a világra nézve, hogy ilyen horderejű döntéseknek a lehetősége van a kezükben. A másik lehetőségünk, hogy élünk a gyanúperrel: más céljai vannak a bombázásnak. Már elhangzott egy utalás az amerikai-európai kapcsolatra, nevezetesen, hogy Amerika Európa megtörése céljából csinálja ezt az egészet.

Rá szeretném terelni a figyelmet egy-két olyan momentumra, amelyik talán ilyen hangsúllyal még nem szerepelt. Itt van mindjárt a Milosevics-kormányzat megdöntésének a kérdése. Clinton elnök a saját szavaival elmondta, hogy ez is egy cél. Milosevics személyéhez persze szörnyűségek köthetők, éppúgy, mint más délszláv államok egyes személyiségeinek a személyéhez, akikről valamilyen okból most kevesebb szó esik, korábban is kevesebb szó esett. Akármi legyen a véleményünk Milosevicsről, itt tulajdonképpen a korlátozott szuverenitás doktrínájának újólagos bevezetéséről van szó a nemzetközi életbe. “Clintonyev-doktrína” született, és ez a “Clintonyev-doktrína” semmiben sem különbözik korábbi változataitól.

Egy második mozzanat, amire szeretnék rámutatni, hogy a háborúban az Egyesült államok önhatalmúlag és félreérthetetlenül megkezdte az 1945-ben San Franciscóban kialakult nemzetközi rendszer fölszámolását. Egyoldalúan megkezdte, és senki sem tagadja, hogy ez az akció ellentétes a Biztonsági Tanács jogköreivel. Legfeljebb mentegetik ezt az akciót. Az ENSZ reformjáról diplomáciai csatornákon évek óta konstruktív vita folyt. Most ezt a vitát a rakéták folytatják, és a spirituális becsapódási körzetük elsősorban New York, a világszervezet központja.

A harmadik szempont, amire szeretnék utalni: az egyik fontos cél, hogy végleg megtörjék Oroszország amúgy is csak omladékaiban létező világstratégiai pozícióját és politikai befolyását. Mindenesetre demonstrálták teljes tehetetlenségét az érdekeit sértő nemzetközi eljárásokkal szemben. Ebben csak a tényleges erőviszonyok manifesztálódnak. De annak szerintem határa van – és ez nagyjából független Oroszország potenciáljától -, hogy meddig lesz hajlandó lenyelni a békát ebben az ügyben. Ha ez interkontinentálisan nem sok port kavar is fel, itt a térségben sokféle problémát okozhat. Abban a békés hadjáratban, ami nálunk a népszavazás előtt a NATO-ra adott igen érdekében folyt, fontos érv volt, hogy a NATO még soha senkit nem támadott meg. Ez tényleg így volt. Még azok az atlanti intervenciók is, amelyekben NATO-országok voltak érdekeltek – Kongó, Panama, Grenada, Falkland-szigetek -, nem a NATO-tól indultak ki. Tehát ez igaz volt. Attól tartok, hogy még mindig igaz. Tudniillik annak ellenére, hogy most ugyan a NATO kollektíve, 19 tagállammal foglalt állást a háború mellett, kérdés, hogy megtört-e ez a hagyomány. Igazából – kisebb-nagyobb expedíciós erőktől és logisztikai segítségtől eltekintve – egyetlen nagyhatalom lép színre a NATO kulisszái mögött. Tehát ez a szempont is felvethető a kérdésben.

Ezen az összejövetelen az azonnali állásfoglalás szükséglete háttérbe szorítja a háború alaposabb történeti elemzésének a szempontját. De a történtek fényében sokáig már ez sem halogatható. Ebben a pillanatban azonban az a feladatunk, hogy minden handabandázás nélkül tartsunk tükröt a háború mindenhatóságában vakon hívő, rakétázó erők szeme elé. Pinokkió persze ma megteheti, és nem titkolt presztízsszempontjai is azt diktálják, hogy nem hallgat a Szóló Tücsökre. De emlékeztessük rá, hogy Collodi meséjében ilyenkor hosszú szamárfülei nőttek.

Jemnitz János történész:

Történészként csak pár szóval nyúlnék vissza a múltba, mert jelen pillanatban nem ez áll e találkozó és az egész közvélemény érdeklődésének a középpontjában. Azok a népek, amelyek most érintve vannak, hosszú ideig békén éltek együtt. Mélyebbre vissza lehetne és kellene nyúlni, ahol a pozitív és a negatív tendenciák egymás mellett kimutathatók. Ennek a történetiségnek érdemes lenne a közeljövőben egy külön konferenciát szentelni. Ez egy másik kérdés, most vegyük le a napirendről. De szükséges lenne szólni róla, mert nagyon félre van tájékoztatva ebben a kérdésben a közvélemény.

A második kérdés, amire rá kell világítani, az a külön magyar felelősség. Itt megint van pozitív hagyomány. Aláhúznám, mert volt 1914-ben, volt nemcsak Teleki, hanem egy szélesebb mozgás az ellen, hogy Magyarország úgy kerüljön be a II. világháborúba, ahogy belekerült. Ezeket érdemes lenne pozitív és negatív tanulságként szintén felidézni. De a magyar felelősség természetesen óriási, és ilyen vonatkozásban a jelen valóság rendkívül szomorú.

Rendkívül fontos a sajtó szerepe és felelőssége, amelyik a közvéleményre erősen hatott, amely azután visszahatott a kormányokra. Ez vonatkozik az amerikai, de az európai sajtóra is nagyon keményen, és ugyancsak ez érvényesült a magyar térfélen is. Ismeretes, hogy a sajtó hogyan reagált annak idején Napóleon partraszállására, ami azzal kezdődött, hogy az emberevő partra lépett, és azzal végződött, hogy a császári felség bevonult Párizsba. Ugyanez kíséri végig jelen pillanatban a rádió, a televízió és a nyomtatott sajtó nagy többségének reagálását. Egy időben mint albán szélsőségesekről írtak azokról, akik ma már zömében mint felszabadító hadsereg jelennek meg. Hol van ennek az ellensúlya? Milyen lehetőségeink vannak? Nyugaton erősebb ennek a propagandának az ellenszele. Nyugat-Európára, és nem annyira az Egyesült államokra gondolok. Mert mondjuk az angol parlamentben sokan szólaltak fel, aminek itt a magyar sajtóban és közvéleményben nemigen lehetett meg a tükörképe. Erről nem adnak képet. De például Tony Benn, aki többszörös angol miniszter volt, és jelenleg az angol munkáspárti balszárny vezetője – még mielőtt beindult volna az egész szörnyűség – elmondta, hogy ez nemcsak a szerb népnek lesz tragédia, hanem az albán kisebbségnek is tragédia lesz. Persze nem sikerült feltartóztatni az eszkalációt. De a figyelmeztető szavak elhangzottak. Nagyon szomorú, hogy itt nálunk nem adtak ennek visszhangot. Ugyanő felvetette azt is, hogy ha – mint mondják – Szerbiában humanitárius támadás folyik, akkor a Vöröskeresztnek cirkálókat és bombázókat kellene adni, hogy ezek után a Vöröskereszt is a NATO mintájára tevékenykedhessen.

és itt kezdődne a mi felelősségünk. én értem azt a megközelítést, hogy pillanatnyilag a NATO félretolta az ENSZ-t, de ezt nem kell tudomásul venni. Még akkor sem, ha kevés a pillanatnyi realitása, hogy mi megváltoztathatnánk a valóságot. De nem szabad hallgatni és a túlerővel szemben is kell valamit tenni. Az összes lehetőséget meg kell lépnünk.

Krausz Tamás történész:

Sok írás jelent meg ennek a háborúnak a természetéről, jellegéről, okairól, de nagyon keveset olvashattunk olyat, amelyiknek a szerzője vállalta volna annak az ódiumát – mert ez nem kockázat nélküli -, hogy nyíltan tiltakozási pozícióból fogalmaz. Csak egy-két írótól, értelmiségitől, és nem szakértők részéről születtek olyan írások, amelyek emlékeztetnek Babits gondolatára. Tehát egyfajta erkölcsi elkötelezettség vezetett el oda, hogy emberek rájöttek: rosszul tették, amikor Magyarország NATO-tagsága mellett érveltek, szavaztak. Vagy nem számították ki a következményeket. Van néhány ember, aki képes volt bizonyos önkritikáig eljutni.

A magyar hatalmi elit történelmi tradíciója olyan, amilyen: évszázadok óta szervilissé verték a magyar hatalmi elitet. Ma ez ismételten megnyilatkozik. Ki tudja, már hányadszor éljük meg, hogy a magyar hatalmi elit a legszolgalelkűbb Közép-Kelet-Európában. Akár a csehekkel, akár a lengyelekkel vetjük össze, mindig túlteljesít. és mindig csak utólag jut eszébe, hogy valami történelmi szörnyűséget követett el. Majd tíz vagy húsz év múlva fogja megbecsülni azokat az embereket, akiknek volt bátorságuk rámutatni, hogy itt egy perverz háborút támogatnak. Mert a probléma az, hogy ez egy perverz háború. Nem arról szól, amiről a sajtóban beszélnek.

és ezzel rátérek a második problémára. Miért hallgat a magyar társadalom? Mert a közvélemény és a magyar társadalom el van hülyítve, szét van zilálva, morálisan le van rombolva. Teljesen individualizált. Ezért nem ismerik föl, nem hajlandók fölismerni, hogy az egész világ Koszovó. Nem szerb-albán ellentétről szól ez a háború. Nem is szerb-amerikai ellentétről. és nem szerb-NATO ellentétről szól. Ez a háború egészen másról szól. Hiszen ez a háború bárhol kirobbanhat, és – történetfilozófiai értelemben – véletlen, hogy itt robbant ki. Ennél nagyobb etnikai konfliktusok is léteznek a világban. A koszovói szerb-albán ellentét sok évszázados múltra megy ugyan vissza, de azért apróság a kurd kérdéshez képest. önmagában a kurd lakosság száma több mint a teljes szerb populáció. Miért nem ott avatkoztak be? Ott is beavatkozik a NATO, de a kurd nép ellenében.

Ezt a háborút szisztematikusan építették föl. Tudatosan megkreálták nagyon komoly szakemberek, hogy hogyan lehet ezt a perverz háborút eladni. Ezt a háborút az Amerikai Egyesült államok 1993 óta tervezi. Nem most döntötték el. Ez egy jól előkészített, sokszorosan megfontolt, tipikusan az amerikai civilizációban rejlő háború. Hadd utaljak David Halloway amerikai politológusra, aki a Japán elleni atomcsapásról azt mondta, hogy az atombomba az amerikai civilizáció terméke, és minden más kultúrától idegen. A XXI. század küszöbére érve egy új típusú háború köszöntött az emberiségre. Akár tetszik, akár nem, ez egy világháború. Sokan mondják, hogy jön a III. világháború. A III. világháború itt van. Nem tudjuk, hogy fog befejeződni, de ami itt most elkezdődött, az nem fékezhető meg. Ez a világ Koszovóról szól: arról, hogy az USA az új erőviszonyoknak megfelelően most építi fel az új világrendszert. Ez nem megy vér nélkül. Itt a nemzetközi jogot félre kell tennie, ha a világhatalmi dominanciáját biztosítani akarja. Mást nem is tehet. Ezért van az egész képmutatás.

Ami itt zajlik, azért is megdöbbentő, mert komolyan vettük 1989-nek egyfajta morális üzenetét. Mára látjuk, hogy ez kiürül. Szakértők, kollégáim állnak oda a televízióba hazudozni reggeltől estig, estétől reggelig. Mintha tényleg ők is elhinnék, amit mondanak. Feladatuk ennek a beteges, perverz háborúnak az igazolása.

Az egész háború egy televíziós játékhoz hasonlít: a világ leggazdagabb országai elkezdenek lövöldözni kitalált célpontokra, védtelen lakosságra. Semmi nem múlik ezeken a célpontokon. Ráadásul le is telefonálnak a szerbekhez, hogy most ne menjetek ahhoz a hídhoz, mert az következik. Eljátsszák az egészet. Ez egy szimbolikus háború. Pár ezer ember persze belehal. Ez a háború arról szól, hogy a világ leggazdagabb és legagresszívabb országai hogyan tudják az új világrendet a saját dominanciájuk alatt megvalósítani. Ha ezt nem akarjuk így kimondani, akkor kezdünk össze-vissza hablatyolni az etnikai ellentétekről. Ezek az ellentétek évszázadok óta léteznek, és most ezeket szisztematikusan kiélezik, fölhasználják. Aki azt mondja, hogy itt humanitárius katasztrófától mentik meg az emberiséget, azt is bíróság elé kellene állítani. Mert ez a legfőbb érv, hogy a lakosság értelmét és erkölcsi érzékét elaltassák. Jönnek bombával megoldani azt, amit ötszáz év óta nem sikerült bomba nélkül. A kérdést így teszem föl: oldottak-e már meg etnikai konfliktust valamikor bombákkal az emberiség történetében?

Kurd meghívott:

Ami Koszovóban jelenleg folyik, annak a célja nem egy etnikai probléma megoldása, hanem a nem az Egyesült államok mellett álló politikai vezetés eltávolítása és az amerikai befolyásnak Jugoszláviára való kiterjesztése.

A világ különböző részein a koszovóinál sokkal nagyobb méretekben létezik etnikai konfliktus. Koszovóval összehasonlítva Kurdisztánban sokszorosan több ember él. és ott nem hogy autonómiát nem adnak, de a kulturális és a legalapvetőbb emberi jogokat sem adják meg a kurd lakosságnak. Ha összehasonlítjuk a két konfliktust, a kurdisztáni háborúban eddig mintegy ötvenezer ember halt meg. A kurd menekültek száma több millió. Miért nem foglalkozik a NATO a közel negyvenmillió kurd problémájával ugyanúgy, mint a koszóvói albánok problémájával? Miért nem tesz semmit az Egyesült államok az embertelen körülmények között élő kurdok érdekében? Miért nem támadja az USA a kurdokat megsemmisítő török államot? Nagyon pontos választ adott ezekre a kérdésekre az Egyesült államok Külügyminisztériuma. Azoknak a köröknek, amelyek össze akarják hasonlítani a koszovói és a kurd problémát, az Egyesült államok hivatalos válasza a következő. A két problémát nem lehet összehasonlítani, mert teljesen különböző dolgokról van szó. Jugoszláviától eltérően Törökország demokratikus ország, a török állam demokratikus állam. Törökország NATO-tagállam.

Tisztán látható: ahol az érdekei úgy kívánják, az Egyesült államok fellép, és az emberi jogokra hivatkozik. Ahol az emberi jogokat ténylegesen megsemmisítik, de az érdekei úgy kívánják, ott az Egyesült államok a támadókat támogatja.

Jakócs Dániel irodalomtörténész:

Meg kell nézni, hogy a NATO, illetve a mögötte álló Egyesült államok számára mi a probléma Jugoszláviával. Van egy Milosevics, tökéletesen mindegy, hogy hogy hívják. Mert ha nem ő van, akkor helyébe hozzá hasonló fog kerülni. A szerbek többsége ezt az embert fogja megválasztani, mindegy, hogy mi a neve. Ezt az embert és ezt a politikát a szerb nép többsége választotta meg. és ez a szerb politikus nem tetszett az Egyesült államok vezetésének. Nem tetszett, mert nem úgy politizált, ahogy neki az amerikaiak parancsolták volna, hanem úgy, ahogy szerb választói akarták. Ezért elhatározták, hogy eltávolítják. Először megpróbálták eltávolítani békés eszközökkel, megpróbálták tömegtüntetésekkel, politikai nyomással. Nem sikerült nekik. Ezért bevetették a katonai eszközöket.

Mi a NATO Jugoszlávia elleni támadásának az üzenete Magyarország számára? Számunkra az az üzenete ennek a támadásnak, hogy ha Magyarországon egy kormány nem olyan politikát folytatna, amilyet az Egyesült államok elvár, akkor Magyarországgal ugyanúgy fognak elbánni, mint most Jugoszláviával. Nem a kormánnyal, hanem a magyar néppel. Ez azt jelenti, hogy a NATO politikája valamennyi közép-európai országban lehetetlenné teszi a belső demokráciát. A kialakult világpolitikai helyzetben nem lehet Magyarországon demokrácia, mert mihelyt egy kormány a magyar népnek a külső hatalométól eltérő akaratát próbálná megvalósítani, először bekövetkezne a burkolt, majd a nyílt beavatkozás és erőszak. Jugoszlávia bombázásának ez az üzenete számunkra és egész Európa számára. Minél hamarább megértjük ezt, annál jobb. Gyakorlati jelentősége persze pillanatnyilag nincs annak, hogy mi most ezt megértjük és kimondjuk. De ha majd megérti Európa, akkor annak lesz jelentősége.

és még valami. Ne legyünk naivak. Ha a magyar parlament azt szavazná meg, hogy a NATO nem használhatja a magyar légteret, a NATO akkor is fogja használni.

Forgács Iván esztéta:

Hallottuk, hogy a NATO természete alapvetően megváltozott: a továbbiakban nem védelmi szervezet akar lenni, hanem az érdekeit védő szervezetté terjeszti ki magát. Ebből az következik, hogy a hatalmi egyensúly és a békés egymás mellett élés korszaka után a háború törvényszerűen, megint teljesen elfogadható eszközzé válik bármilyen politikai konfliktus megoldására. Ha tényleg arról van szó, hogy a legerősebb világhatalom és a legerősebb világhatalom katonai szövetsége a világrend újrafogalmazására tesz kísérletet, akkor a mi pacifista “reálpolitikai” próbálkozásunk, hogy kérjük a bombázásokat leállítani, nem fog messzire vezetni. Ha a probléma ilyen globális szinten merül föl, akkor ne legyünk annyira naivak, hogy majd valahogy kisírjuk a humánus megoldást, hogy addig sírunk, amíg belátják.

A magyar kormánynak az a stratégiai célja, hogy Magyarország a centrum államaihoz tartozzon. Ezen a szinten a magyar kormány nem követ el hibát, amikor belép a NATO-ba. Lehet, hogy ebben a globális politizálásban a centrum még kétszáz évig nyertes lesz, és gazdagodik. De totális demagógia az, hogy egyben humánus is lesz a nem-centrum államokkal szemben; az, hogy a jövőben nem lesznek véres háborúk; az, hogy nem fog erőszakot alkalmazni, és demokratikus eszközökkel fogja a különböző konfliktusait rendezni. A jövőben már nem tudjuk eladni ezt a demagógiát.

Az egyszerű magyar állampolgár a politikusok és a média mindennapos hazudozásai között próbál tájékozódni. Ennek a régen tartó hazugságfolyamatnak az egyik újabb megnyilvánulása a bombázások humanista tálalása. Kétségbeesetten igyekezhetünk kimutatni, hogy ez a két dolog összeegyeztethető. De ezt a két dolgot nem lehet összeegyeztetni, és dönteni kell, hogy elfogadjuk-e nagyon nagy távlati célban progresszív törekvésnek, hogy ehhez a hatalmi csoportosuláshoz tartozzunk, vagy valamilyen módon nem akarunk oda tartozni, és föl akarjuk venni vele a harcot. Ebben a helyzetben nem tartom helyesnek a kompromisszumos megközelítést. Valamilyen küzdelem valamilyen formában – úgy tűnik – morálisan nem kerülhető el.

Kritika Eric J. Hobsbawm: A szélsőségek kora c. könyvéről.

A Szovjetunió összeomlása, a kelet-európai államszocialista rendszerek bukása kulcsot és részben keretet ad századunk történetének értelmezéséhez. 1914, pontosabban az I. világháború jelezte, hogy a liberális kapitalista világrend összeomlott, s az új államkapitalista világrendszer a maga vérzivataros létrejöttével, nacionalista nemzetállamaival egyúttal “kiprovokált” Keleten egy alternatív “világrendszert”: az államszocialista föderációt. S a 20. század végső soron azzal végződött, hogy az államkapitalizmus multinacionális kapitalizmussá transzformálódott. A “mindent” integráló világgazdaság a már ellenállásra képtelen – gazdasági értelemben vett – nemzetállamokkal együtt a “szocialista államszövetséget” is elvitte a sírba. A 20. század kezdete történeti értelemben úgy is 1914-gyel fonódik össze, hogy a világháborús népirtás hatására és következményeként jöttek létre a kelet-európai nemzetállamok. S a keretes szerkezetnek megfelelően a 20. század végére gazdasági értelemben gyakorlatilag megszűntek a nemzetállamok, ami szimbolikusan is kifejeződött az Amerikai Egyesült államok vezérelte NATO katonai csapásaiban, amelyek az államszocialista képződmények utolsó maradványait pusztították el Jugoszlávia formájában. A rövid 20. század (1914-1989/91) az emberiség történetének legvéresebb évszázada volt – igazolja az I. és a II. világháború, melyek összekapcsolódtak a császári és hitlerista Németország világuralmi terveivel, illetve az azt ellenzők törekvéseivel, tétjük pedig a világ területi és gazdasági-piaci újrafelosztása volt, a gazdasági világválság, a sztálinista terror, a holocaust, Hirosima, a maóista “kulturális forradalom”, az amerikaiak vietnami háborúja, a ruandai vérengzés a 90-es években, a délszláv háborúk stb. stb.

A világhírű brit történész híres műve a 20. század történetéről, amely tavaly magyarul is megjelent,¹ azonban nem kavarta fel a magyar szellemi életet. Már nem nyelvében él a nemzet, csak múltjában. Még a Népszabadság sem közölt a könyvről recenziót (az újságírónak, aki a feladatot vállalta, nem volt elegendő energiája a vállalt feladat megoldására). Nemcsak a magyar szellemi élet provinciális jellegéről, sekélyességéről van szó, hanem arról is, hogy a rendszerváltás után nem tudunk mit kezdeni a történelemmel. Már az sem egyértelmű, hogy mit is értsünk történettudományon. Mindent magába szívott a politika, s ennek részeként a dilettantizmus, a szakmai és főképpen elméleti igénytelenség jellemzi a legújabb kor történetírását. Már doktori cím (Ph.D.) sem szükséges ahhoz, hogy egy kormány alakította történeti intézetben valaki “nagyfőnök” legyen, sőt, (tan)könyveket írjon a 20. század történetéről. A politikai elkötelezettség a fontos. A régi tankönyvírók jórésze ma éppen az ellenkezőjét írja annak, mint a megelőző évtizedekben,² teljes tehát az intellektuális és morális szétesés a történettudomány terén (is). Ilyen körülmények között érthető, ha Hobsbawm imponáló kísérlete visszhangtalan maradt. Hivatkozhatnánk arra is, hogy Magyarországon az egyetemes történetírás mindig is “mostohagyermeknek” számított (vagy a hagyományos provincializmus miatt, vagy azért, mert kevésbé volt politikailag fontos, vagy azért, mert nagyon is érzékeny problémák megfogalmazására nyílt mód a historiográfia e területén). Ráadásul Hobsbawm könyve nem felel meg a magyar uralkodó elitek ízlésvilágának, elvárásainak, a vaskos kötet nem szolgálja ideológiai legitimációjukat: Hobsbawm alapján ugyanis nem írható le a rendszerváltás a mostanában divatos üdvtörténetként.

Hobsbawm úgy látja, hogy a 20. század története minden egyenlőtlensége és hullámzása, ugrásszerű technikai és technológiai fejlődése ellenére is végső soron katasztrofális hanyatlás az emberiség történetében, amennyiben az egyes emberi életet tekintjük központi értéknek. E felfogásból az következik, hogy ennek a “katasztrófa”-történetnek, a hagyományos és a modern barbarizmus kiterjedésének része a kelet-európai rendszerváltás évtizedes folyamata is, mindazokkal az okokkal egyetemben, amelyek a rendszerváltást előidézték. Hobsbawm a sok száz oldalon keresztül soha nem igazolja a tőkés rendszert, természetesen a sztálinista rendszereket sem. A szerző, marxista elméleti iskolázottságának megfelelően, az oknyomozó történetírás hagyományát követte. Az oknyomozás eleve feltételezi a vizsgált folyamatok egyetemes áttekintését a nemzet-régió-világrendszer összefüggésében.

Hobsbawm következetesen szakít tehát az Európa-centrikus történetszemlélettel. Ennek jegyében minden fontos politikai és gazdasági fordulat, esemény a nemzetközi összefüggések láncolatába kerül. Kiderül, hogy ami előnyösnek látszott a fejlett centrum számára, mint például az ipari forradalom vagy a multinacionális társaságok hatalmának egyetemessé válása, az az ún. félperiférián és a harmadik világban szörnyű természeti pusztuláshoz és a szegénység korábban nem tapasztalt kiterjedéséhez vezetett. A könyv az “utolérő modernizáció” koncepciójának komoly szakmai kritikáját is nyújtja. Kiderült ugyanis, hogy az utolérésnek nemcsak a sztálinista, de a kapitalista formaváltozatai sem életképesek, mivel a világrendszerre jellemző uralmi viszonyok meghatározottsága ezen a téren is a fejlődés domináns sajátossága.

Hobsbawm tehát – korábbi műveihez (A forradalmak kora, A tőke kora, A birodalom kora) hasonlóan – világtörténetet ír, felhasználva az összehasonlító történetírás eredményeit. A könyv az elsők között adja föl a 20. század történetének nemzeti történelmekként való értelmezését, ami sajátságosan aktuális is, ha arra gondolunk, hogy a nemzetállamok létezése erősen viszonylagossá vált a század végére.

Két példával szeretném e szemléletet érzékeltetni. Az egyik az, ahogyan a műben megjelenik a parasztság (társadalom)története. A parasztság “eltűnése” Európában, illetve számának radikális csökkenése a század 50-es, 60-as éveiben – az egész világon jellemző tendenciává vált a 20. század végére. A történész bemutatja azokat a gazdasági, társadalomtörténeti és technikatörténeti összefüggéseket, amelyek, ha másképpen érintik is a világ különböző régióit, a 80-as évek végéig általános jellemzőivé válnak az egyetemes fejlődésnek, legfeljebb Kína, Dél-Kelet-ázsia és a Szaharától délre elhelyezkedő területek képeznek bizonyos értelemben kivételt, ahol a hagyományos paraszti munka és osztály jelentős tömbben fennmaradt, ámbár a munkamegosztás szerkezete ott is komoly átalakuláson ment keresztül. Ebben a nagy transzformációs folyamatban is meghatározó szerepe volt a “fejlett centrumországoknak”, melyek némelyikében (Anglia a közismert példa) a paraszti populáció már a század elején a lakosság néhány százalékává zsugorodott. Az államszocializmus országaiban a parasztság átalakulása, az iparosítás következtében fellépő migrációs hullámok összekapcsolódtak a világkapitalizmus fő trendjeivel, a nemzetközi munkamegosztás új szerkezetével. ám Hobsbawm nem követte el a szokásos hibát, hogy minden problémát a “globalizáció” jegyében összemosson, vagy azonossá tegyen. A centrumországokban a 60-as évektől végbement fékezhetetlen urbanizáció és hagyományos ipari társadalmak átalakulása a világ többi része számára is alapvető jelentőségű tényezőként jött számításba, éppen a világfejlődés egyenlőtlensége következtében. Hobsbawm megmutatja, hogy a világrendszer centruma miképpen löki ki magából a kapitalizmus legsúlyosabb és leginkább emberellenes következményeit (az ember- és környezetpusztító iparágak és az elavult motorizáció kitelepítése stb.) az őt követő országcsoportokba. Míg a centrumországokban – saját meglévő nyomornegyedei (“harmadik világai”) ellenére – az élet minősége egyre javult, a periférián (Afrika) és a félperiférián (Latin-Amerika) még mindig évente 50 millió ember hal éhen az információs-számítógépes forradalom időszakában is. Történeti konkrétsággal mutatja be a szerző, hogyan köti magához a centrum a világ többi részét, miképpen szívja el életerejét, és hozza létre “demokratikusan” az uralmi viszonyokat. E történeti munka – ki nem mondva – két irányban polemizál. Az egyik az a világtörténet-felfogás, amely a történeti szükségszerűség vagy a véletlenszerűség fogalmát abszolutizálva egyfajta összeesküvés-elmélet alapján magyarázza az egyetemes politikatörténetet, a másik felfogás, amely a folyamatok közötti egyetemes összefüggéseket bizonyíthatatlan feltételezéseknek tekintve egyáltalán nem vesz tudomást a világfolyamatok egységéről.

A másik példa, amely Hobsbawm világtörténet-szemléletét érzékeltetheti, a nemzet, a nemzetállam születése és gazdasági értelemben vett halála. (Hobsbawm egy másik, magyar nyelven is kiadott könyve, A nacionalizmus kétszáz éve e témakörben megkerülhetetlen mű.) Míg a nemzetállamok Kelet-Európában a nagy birodalmak bukását követően (1918-1919) jöttek létre a korszak agresszív nacionalizmusának megfelelően, a harmadik világban a legtöbb helyen a 20. század végén már létre sem tudtak jönni, hanem a nagy multinacionális tőkés társaságok igényeinek megfelelően a gazdasági “regionalizálódás” tendenciái váltak meghatározókká. A gyarmati korszak hagyománya sem az egységes nemzeti nyelv kialakulása irányába vitt, hanem az etnikai szeparálódás, az etnikai-törzsi ellentétek kiéleződését támogatta. A modern kor világhatalmi-nagyhatalmi szükségletei, törekvései is – az “oszd meg és uralkodj” tradíciója alapján – az etnikai konfliktusokra “rátelepedve”, azokat kiélezve realizálják az új regionalizálódást, a világ új területi és gazdasági felosztását. A könyvet olvasva megérthetjük, hogy a multinacionális társaságok és a nagyhatalmak, mindenekelőtt az USA vezetői hogyan tudták már korábban úgy felhasználni az etnikai konfliktusokat a saját érdekeiknek megfelelően, hogy közben az emberi jogok érvényesítésének zászlaját lobogtatták. Maga Hobsbawm számos történelmi példát hoz arra, hogy a tőkeérdekekért folyó harc mindig nemzeti-etnikai színezetet öltött, amiben a történelem sajátos “fejlődéstörvénye” nyilatkozott-nyilatkozik meg: az archaikus és a modern fejlődési vonások változó összetételben ugyan, de mindig kombinálódnak. Tegyük hozzá, így volt ez a náci genocídium esetében éppen úgy, mint az amerikai népirtás esetében Vietnamban vagy Jugoszláviában, ámbár a két jelenség nem azonos gyökerű, miként a náci haláltábor és a GULAG sem azonos természetű jelenségek. (Ettől még a genocídium a 20. századi fejlődés elidegeníthetetlen része volt, s úgy tűnik az lesz a III. évezred elején is.)

Hobsbawm azon kevés történészek egyike, akik ítéleteikben mentesek mindenfajta szektás doktrinától és divatos vagy divatjamúlt előítélettől. Elemzése talán egyetlen összefüggésben tűnik módszertanilag problematikusnak. Ez a problémakör az orosz forradalom, a “szocializmus születése” és részben az államszocializmus bukásának magyarázata során mutatkozik meg. Mindenekelőtt arról a – Lukács szerint a legnehezebb – módszertani feladatról van itt szó, hogy a történész a szubjektív hibák és az objektív szituáció, a “struktúra” határait pontosan meg tudja határozni. E rendkívül fontos témakörben is nagyszerű összefoglalást nyújt a szerző, ám talán megengedhető e vonatkozásban egy kritikai mozzanat. Ezt csak félve teszem szóvá, mert nincsen olyan komoly szakember a világon, aki a Szovjetunió bukása után 8 évvel a “szocialista világrendszer” történetét kifogástalanul fel tudná vázolni, a szubjektív mozzanatokat el tudná határolni a fejlődés ún. objektív összefüggéseitől. Szóval az októberi forradalom, mint Hobsbawm mondja, se nem burzsoá, se nem szocialista forradalom, mert az ilyen forradalmak társadalmi feltételei hiányoztak Oroszországban, ám ettől még szubjektíve, a résztvevők szempontjai szerint, “szocialista”, “proletár” stb. forradalom volt, ami éppenséggel a nagy világtörténelmi perspektívák nézőpontjából igen fontos körülmény. Ezzel szoros összefüggésben szerfölött óvatosnak kell lennünk az olyan fogalmak használatával, mint például a “hiba”. Természetesen nem arról van szó, hogy mondjuk Lenin nem “hibázott”, hanem arról, hogy mi az, ami a történelemben a hiba fogalmába tartozik. Hiba volt például, hogy Lenin és a bolsevikok bojkottálták az első duma-választásokat, amit később maguk is elismertek, de nem a hiba kategóriájába tartozik a kommunizmus és a szociáldemokrácia kettészakadása a Kommunista Internacionálé létrejötte után. Lehetett hiba a Kominternbe való felvétel 21 feltétele, de a lényeg az volt, hogy egyértelmű különbséget tegyenek a prokapitalista és az antikapitalista politikai irányvonalak között. Mai szempontból minősíthető ez akár “hibának” is (beállítódás kérdése), de a tárgyalt periódusban a kommunisták azért voltak kommunisták, mert ezt a szakadást akarták történelmileg manifesztálni. Sztálin korszakában a szakadás elmélyítése már valóban hibának tekinthető, mert a kommunizmus akkori történeti formaváltozata éppenséggel nem specifikusan kommunista célkitűzések (utolérő iparostás, antifasiszta népfront stb. stb.) realizálását állította a párt és a lakosság cselekvésének középpontjába. Hobsbawm általában mentes az események prezentista visszavetítéseitől, néhol azonban óhatatlanul elragadja korának szellemi-politikai sodrása.

E nagy mű rendkívüli előnye, hogy olvasmányos, népszerű formában vezeti be az olvasót a világtörténelem rejtelmeibe, miközben felvértezi az embert a modern kapitalizmus társadalomkritikai szemléletével. Hobsbawm műve segít abban is, hogy az olvasó érveket kapjon az újfajta, a rendszerváltozást követő historizálással szemben. Az új kelet-európai “hivatalosság” a történettudományban Moszkvától Budapestig úgy láttatja a rendszerváltást követő évek történetét, mint az egyetlen “progresszív civilizációhoz” való “visszacsatlakozást”. A “nyugati civilizáció” fogalma mint valamiféle misztikus paradicsom jelenik meg, mely reális megoldást kínál bármely történeti régió alapproblémáira, a nyugati parlamentáris rendszerek története úgy jelenik meg, mint más régiók számára a “megváltás”. Hobsbawm könyve alapján az olvasó minden bizonnyal elgondolkodik majd a “nyugati civilizáció” barbár jellegéről, valódi “küldetéséről”, követésének és követhetőségének illuzórikus megfontolásairól és politikai tévútjairól, a 20. századról, mint a “szélsőségek koráról”.

Jegyzetek

¹ Eric John Hobsbawm: A szélsőségek kora. A rövid 20. század története. Pannonica, Bp., 1998. (Ford.: Baráth Katalin)

² Az olyan öreg tankönyvírók, akik korábban az államszocialista hivatalosságot testesítették meg, mint például Salamon Konrád vagy Závodszki István, most nemzeti színekben pompázva vonják kétségbe korábbi – egyébként sok szempontból hamis – tételeiket, anélkül, hogy becsületesen felülvizsgálták volna “szocialista-kommunista” korszakuk teljesítményét. Salamon, az egykori párttitkár például azt tanítja a diákoknak, hogy 1917 októberében nem volt forradalom Oroszországban, Szakály Sándor “hadtörténész” a Duna tv-ben idejének zömét a Horthy-csendőrség közismert bűneinek és Magyarország II. világháborús szégyenletes szerepvállalásának mentegetésével tölti stb. stb., és hosszan sorolhatnánk, mivel lehet a mai Magyarországon “történészként” karriert csinálni.

Kritika Berend T. Iván: Terelőúton c. könyvéről.

D. J. professzortól, egy rangos brit egyetem tanárától a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem egyik nemzetközi konferenciájának kávészünetében megkérdezték, hogy beszerzett-e már egy példányt K. J. professzor, egy hasonlóképp rangos amerikai egyetem tanára vadonatúj politikatudományi tankönyvéből. D. J. mosolyra görbítette ajkát, és így szólt: “Megvárom, míg kijön a film.” Ez a történet nem alaptalanul kerülhet szóba Berend T. Iván legújabb könyvét olvasva. úgy tűnik, a sokkötetes történész, maga is már-már a hazai társadalomtudomány egyik doyenje nem hiába töltött most már közel egy évtizedet Los Angelesben, a Hollywood közelében épült, vad és regényes metropoliszban. Talán a világ legfőbb filmipari központjának közelsége teszi, hogy műve legalább annyira tekinthető egy egész estét betöltő, szélesvásznú produkció forgatókönyvének, mint K. J. kolléga azóta magyarul is megjelent bestsellere.

Műfaji értelemben a Terelőúton a hobsbawmi léptékű Válságos évtizedek folytatása kíván lenni, ám okkal tarthatunk attól, hogy nem fogja utolérni a két világháború közötti időszakkal foglalkozó, több hazai és külföldi kiadást megért opus magnum sikerét. Jellegét tekintve ez a könyv sokkal inkább meghosszabbítása, sőt talán keveréke Berend nemrégiben megjelent önéletrajzi könyvének (A történelem – ahogyan megéltem. Kulturtrade, 1997) és a tíz évvel ezelőtti, Berend vezetésével az MSZMP számára készült történelmi állásfoglalásnak (Történelmi utunk. A munkabizottság állásfoglalása. Társadalmi Szemle, XLIV. évf. Különszám). A Terelőúton az egyszemélyessé vált Berend-bizottság aktuális állásfoglalása arról, hogy mi is történt itt, ebben a régióban az elmúlt öt és fél évtizedben.

Az 1988-89-es történelmi albizottság jelentése igen nagy visszhangot váltott ki – Pozsgay ominózus rádióinterjúján keresztül – azzal, hogy “új dokumentumok tükrében” az 1956-os eseményeket az addigi pártideológiában használatos ellenforradalom helyett népfelkelésnek nevezte. úgy látszik, Berend azóta még újabb dokumentumokra bukkanhatott (Los Angelesben?), hiszen most már maga is eljut a forradalom kifejezés általános használatához. Ezt az olvasó tíz év múltán lényegtelen részletnek tekintheti, a terminológia jelentőségét azonban nem szabad lebecsülnünk. A megfelelő kifejezések, megnevezések igen gyakran aktuális politikai viták metszéspontjában helyezkednek el, súlyos ideológiai üzeneteket hordozhatnak. Emiatt igen nagy jelentősége van annak, hogy Berend az 1989 végi romániai eseményeket “véres forradalomnak” nevezi, a Jugoszlávia szétesése utáni helyzetet elemezve pedig “polgárháborúról” beszél. Ugyanilyen fontos, hogy Berend nem sztálinista, hanem “poszt-sztálini” rendszerekként ír az ötvenes évek utáni államszocializmusokról.

Berend az elmúlt tíz évben piacra került megannyi történettudományi kontármunkával ellentétben felettébb kiegyensúlyozott képet ad a kelet-európai államszocializmus kialakulásáról. Egyaránt figyelmet fordít a belső (társadalmi) és a külső (világpolitikai) tényezőknek. Fontos tényként rögzíti, hogy 1945 után a térség országaiban a tömegek nem akartak visszatérni a háború előtti társadalmi-politikai viszonyokhoz. (“A nácizmus veresége a térség minden országában megerősítette a baloldali politikai erőket. A kommunisták mindenütt nagyobb befolyásra tettek szert, mint korábban. […] A konzervatív ancien régime-ek összeomlását követően a térséget valósággal elborító demokratikus társadalmi tömegmozgalmak meg akarták semmisíteni a régi, merev társadalmi hierarchiákat és a domináns szerepet játszó nagybirtokrendszert. A tömegek igazságos társadalomra vágytak, olyanra, mely végre a valóságban is emancipálja őket.” [39.]) Ugyanakkor részletesen beszámol azokról a nagyhatalmi tárgyalásokról, alkukról is, amelyek a háború alatt és közvetlenül utána eldöntötték, milyen geopolitikai keretek között kezdődhet meg az elkerülhetetlen átalakulás.

Ezzel a kiegyensúlyozott és meggyőző eredetfeltárással semmiképp sem áll összhangban a kötet címe: Terelőúton. Talán nem szőrszálhasogatás, ha felsoroljuk a közlekedésből ismert terelőút ismérveit, úgymint: 1. a terelőút rosszabb minőségű, mint az eredetileg járni kívánt útvonal, 2. a terelőútra való áttéréskor a közlekedő tudja, hogy terelőútra tér, és azt is, hogy egy idő után vissza fog térni az eredetileg kitűzött útvonalra, és 3. a terelőút igénybevételével a közlekedő végső soron ugyanoda juthat el, mint nélküle, csak lassabban. Ezeket az ismérveket tekintve azt kell mondanunk, hogy a terelőút hollywoodi szempontból jó, történettudományi szempontból viszont a lehető legrosszabb metafora az államszocializmus négy és fél évtizedének bemutatására. Semmi nem bizonyítja, hogy (1.) a félfeudális kelet-közép-európai kapitalizmusok a fejlődés ígéretes és legitim sugárútjai lettek volna a végül négy évtizedre megszilárdult államszocialista rendszerekhez képest. Arról sem beszélhetünk, hogy (2.) a negyvenes évek politikai aktorai tisztában lettek volna az aktuális erőviszonyok által kirajzolt pálya ideiglenességével. Az erőltetett szovjetizálásról talán elmondható ez, a feudál-kapitalista struktúrák megtöréséről és a szocialista megoldások legalább részleges alkalmazásáról azonban semmiképp. Végül pedig a kilencvenes évek bebizonyították, hogy (3.) a kelet-közép-európai feudál-kapitalizmushoz nincs visszatérés. Romániában és Bulgáriában nem lehetett helyreállítani a monarchiát, és tegyük hozzá: Magyarországon sem. A kilencvenes évek tőkés restaurációja ugyan erőteljesen differenciálta a társadalmakat, de tény, hogy az új elitbe bekerülhettek olyan rétegek is, amelyeknek az 1945-48-as fordulat nélkül erre nem lett volna lehetőségük. Az “államszocialista kísérlet” elbukott ugyan, de nem állítható, hogy nyomtalanul, progresszív örökség nélkül múlt volna el. A terelőút és az államszocializmus közötti egyetlen hasonlóság talán az, hogy mindkettőben szerepet játszanak a kényszerűség és az önkéntesség elemei mint motivációs tényezők, ez azonban minden alkalmazkodásra kényszerülő politikai rendszerre és társadalomra vonatkoztatható Finnországtól a Fülöp-szigetekig, Görögországtól Guatemaláig.

Berend igen sokoldalú történész, nem kevés egyéni és virtuóz meglátása és megjegyzése van a kultúrától a gazdaságig az élet különböző területeiről. Ez a sokoldalúság azonban időnként hátránnyá válik, amikor tényleg érdemes lenne a külfönféle társadalomtudományok eredményeire hivatkozni. A rendszer legitimitásával kapcsolatos fejezetben például felhasználható lenne több kortárs politológus elemzése, ehelyett egy Vaclav Haveltől (Dustin Hoffman) vett idézetre épül. Itt mutatkozik meg például Bayer József véleményének hiánya az egyszemélyesre redukált történelmi albizottság munkájában. Az albizottság felkérésére közreműködött Földes György pedig abban nyújthatott volna hasznos tanácsot, hogy a 68-as reform 72-es visszarendezése mögött ne csak a gonosz ellenreformer bürokrata keményvonalasok moszkovita mesterkedését fedezzük fel, hanem a gazdasági egyensúly megbomlása okozta feszültségeket is. A balkáni válságokkal és háborúkkal kapcsolatban, amelyeknek több oldalt is szentel Berend a kötet végén, nyilván hasznos megjegyzésekkel szolgált volna az 1988-89-ben szintén közreműködő Hajdu Tibor.

A gazdasági reformok és Jugoszlávia sorsa – a koncepciós perekhez és palotaforradalmakhoz hasonlóan – olyan mozzanatok, amelyeknél a nemzetközi háttér, a kelet-nyugati kölcsönhatások bemutatásának fájó hiányát tapasztaljuk. A világgazdasági és -politikai összefüggéseket Berend mesterien mutatja be a negyvenes években vagy például az adósságválság kialakulásánál, más esetekben viszont még az utalás szintjén sem kerülnek elő, holott nemritkán fontosabbnak bizonyultak az események alakításában, mint az egyes országokon belüli tényezők. Az ilyen mozgatórugók eltüntetése, “kiretusálása” miatt válhat igazán hollywoodivá a történet, amelyben végső soron minden nagyon egyszerű: a jók harcolnak a rosszak ellen, és végül (1989-ben) győznek is. A könyvet lapozva megelevenednek a korszak emlékezetes politikusai: Leonyid Brezsnyev (Jack Nicholson), Josip Broz Tito (Marlon Brando), Rákosi Mátyás (Danny de Vito), Kádár János (John Malkovich), Todor Zsivkov (Anthony Hopkins) és sokan mások. A régió fél évszázadáról festett hatalmas tabló egyik sarkában (zárójelben) ott láthatjuk a krónikás arcképét is (Tom Hanks), méghozzá – ne csodálkozzunk rajta, – az ellenállók között (195.). A sztori szerint a szerző mint az akkori MKKE rektora részt vett egy központi bizottsági ülésen, és felszólalt az akkor éppen hullámvölgyben levő reformok érdekében; még a szovjet gazdasági kapcsolatokra is kritikus megjegyzést tett. Ezt követően a budapesti szovjet nagykövetség emberei figyelmeztetéssel felérő látogatást tettek nála. Snitt.

Elképzelhető, hogy a kötet leegyszerűsítő, sematizáló hajlamai az amerikai diákok igényszintjéhez való igazodással magyarázhatók. A leegyszerűsített, rövidre zárt magyarázatokkal azonban egy új történet születik, amit a hazai közönség nyilván szigorúbban ítél meg. Ami jó a General Motorsnak, nem feltétlenül felel meg a saját történelmi múltjával szembenézni kívánó kelet-közép-európai társadalomnak. Mint minden rendes hollywoodi történet, ez is a legvégén válik a leglaposabbá, amikor az alkotó képes tönkretenni azt is, amit a megelőző fejezetekben kemény munkával felépített. Az utolsó fejezettel, az Epilógussal elérkezünk a happy endhez. A vihar elvonult, az ég derűs, épp, hogy csak a madarak csicsergését nem halljuk, miközben a rendszerváltás úTJán megtett hétmérföldes lépésekről, az átmenet vívmányairól szóló győzelmi jelentést olvassuk.

Mivel Berend az angol nyelvű kiadás alcímében megelőlegezi, hogy bemutatja Közép- és Kelet-Európa perifériától perifériáig vezető útját, joggal várhatnánk, hogy szól néhány szót arról, hogy mennyiben mutat perifériás vonásokat a kilencvenes években kialakuló közép-kelet-európai kapitalizmus. Ami az államszocializmus előtörténetét illeti, Berend valóban bemutatja a régió sajátos, torz kapitalista fejlődését, adós marad azonban annak megmutatásával, hogy 1989 után egy hasonlóképp periférikus kapitalizmusmodell jön létre. Erre mindössze annyi utalást tesz, hogy megjegyzi: a történelmi kontinuitás és változás bonyolult kapcsolatrendszerében “végtelen számú kombináció, kedvező és kedvezőtlen fordulat lehetséges még”. (365.) Az átmenet évtizedében tapasztalt anyagi és erkölcsi rombolást, a komplex szociális aberrációt elintézettnek tekinti a Kornai János nevéhez fűződő “transzformációs válság” koncepcióra történő utalással. Berend egyébként felhasznál egy másik Kornai-metaforát is, mégpedig a “koraszülött jóléti állam” kifejezést, ehhez azonban szerencsére nem kapcsolja hozzá közvetlenül azt a következtetést, amit Kornai és a Világbank levont, hogy ti. ezt az idő előtt világra jött jóléti rendszert meg kell szüntetni.

A Terelőúton Epilógusa újabb bizonyíték arra, hogy a történésznek távolságot kell tartania saját korától, ami elsősorban nem földrajzi távolságként értendő – ami az angyalok városa és Budapest között kétségtelenül adott -, hanem időbeni eltávolodásként, ami a legalább viszonylagos objektivitást lehetségessé teszi. Mielőtt ezt bárki félreértené, tisztázandó, hogy Berend T. Ivánnak nyilvánvalóan a kisujjában van az elmúlt fél évszázad kelet-közép-európai történelme (is). Sokkal többet tud róla, mint bármelyik amerikai egyetemi tanár, aki valamelyik elitegyetem szlavisztikai tanszékén, a doktoranduszi évek kínjain túljutva, egy-két év terepmunkával a háta mögött, egy vagy két kelet-európai nyelv felszínes tudásával politikailag korrekt frázisokat pufogtat a régiónk ügyeivel foglalkozó díszes konferenciákon. úgy tűnik azonban, hogy Berend nyolc-tíz év múltán sem tud eltávolodni ideológusi, félig politikusi szerepkörétől, amelyben a történész feladata a történelmi tények alapján egy viszonylag széles kört kielégítő politikai helyzetmagyarázat felvázolása. Félő, hogy Berend a Terelőúton helyzetértékelésével magára marad: lesznek, akik sokallják az államszocializmus eredményeiről (vívmányairól) beszámoló részeket, mások viszont okkal tarthatják elfogadhatatlannak a rendszerváltásnak a normalitáshoz, a “történelmi folytonossághoz” való visszatérésként történő ábrázolását. Reméljük, hogy nem ez az utolsó mű, amelyben Berend T. Iván elemzi, magyarázza és értékeli Kelet-Közép-Európa XX. századi történelmi útjait.

Kritika a Krausz Tamás által szerkesztett Rendszerváltás és társadalomkritika c. könyvről.

Úgy látszik, hogy a rendszerváltás után megformálódott új baloldali gondolkodás, amely már túllépett a bukott rendszer szellemi horizontján, ám nem integrálódott a restaurált kapitalizmus feltételrendszerébe, életképesnek bizonyul. Mindenestre ez a fenti címmel 1998-ban megjelent kötet (szerk. Krausz Tamás; kiadó: Napvilág) azt tanúsítja, hogy ez a szellemi irányzat képes saját hagyományait, múltját kritikailag számba venni, és történeti, közgazdasági és társadalomfilozófiai elemzése folytán gyökeret ereszteni az új korszak („informatikai társadalom") szellemi-politikai feltételrendszerében. Ezek a gyökerek természetesen hajszálvékonyak, hiszen hiányoznak mögüle a komolyan vehető társadalmi felhajtóerők, nem kedvezők a 70-es évektől elindult folyamatok, a „neoliberális világrend kialakulása. Különösképpen az államszocializmus felbomlása gondolkodtatott el bennünket arról, hogy létezik-e, létezhet-e valójában bármi is a kapitalista rendszeren kívül.

A kulturális hanyatlás azonban új dimenziókat nyitott a humanista gondolkodás minden irányzata előtt. Hiszen ma már nem elegendő csupán a tömegkultúra átalakulásáról beszélni. Létrejött a mi régiónkban is az a kulturális közeg, amelynek lényegét Hermann István a nyugati kapitalista tömegkultúra elemzése során már a 70-es években oly világosan rekapitulálta: a giccset kiszorította a kendőzetlen kulturális szenny, az erőszak kultúrája, amely főképpen az amerikai reklámkultúra exportja révén honosodott meg. Nos, ez a fordulat mára elérte a társadalomtudományokat, az elmélet területét is. Magyarországon a történettudomány, a közgazdaságtudomány, a politológia terén is megjelentek a Lagzi Lajcsik.

A publicisztika aláásta a tudományos gondolkodás tekintélyét, relativizálódott a tudomány és a kuruzslás közötti határ. E jelenség tükrében különösen figyelemre méltó az a szellemi teljesítmény, amely a kötetben tárgyiasult. A terjedelmes tanulmánygyűjtemény a hazai és a nemzetközi rendszerkritikai baloldal ismert és jeles szerzőinek tolla alól kerekedett ki. A 18 szerző között találunk neves szociológusokat, mint Göran Therborn, Szelényi Iván vagy Tamás Pál, ismert történészeket, mint Andrea Komlosy, Susan Zimmermann, Bili Lomax, neves politológusokat és közgazdászokat, mint Kate Hudson, Hugó Radice, Borisz Kagarlickij, Andor László, Szigeti Péter és mások.

A könyvben – amely nem könnyű olvasmány – megalapozott és viszonylag koherens kép alakult ki a kelet-európai rendszerváltás fő okairól, menetéről, perspektíváiról. Még a nem elméleti jellegű írásokból is képet alkothatunk magunknak arról, mely kritikai irányzatok rejtenek magukban a rendszeren belül azon túlmutató (rendszerkritikai, antikapitalista) szocialista-közösségi perspektívákat. A könyv végső soron eljut addig a pontig, hogy konkretizálja Ernst Bloch megjegyzését a 60-as évek rendszerellenes diákmozgalmainak „gyenge pontjáról": „Azt, hogy mi ellen kell harcolni, jobban tudjuk, mint bármikor. A jövőn azonban, a harc célján, objektív köd ül." Ennek a gondolatnak egy pozitív megfogalmazását adja három évtizeddel később Göran Therborn a „nyugati marxizmus" történeti pályáját elemező tanulmányában írásának végkonklúziójaként a szocializmus jövőbeli esélyéről így vélekedik: „Azzal, hogy a szocializmus visszatért a tudománytól az utópiához, bizonyosra vehetjük, hogy a kritikai társadalomtudományi gondolkodással foglalkozó férfiak és nők növekvő érdeklődéssel fognak a remény nagy filozófus-történésze, Ernst Bloch felé fordulni, aki kimutatta: »a marxizmus, amely összes elemzésében hidegvérű detektív módján jár el, ugyanakkor komolya veszi a tündérmesét, gyakorlati lehetőségnek tekinti az aranykor álmát. A szabad, kizsákmányolás vagy elidegenedés nélküli társadalom, amelyben a kritikai dialektika művelői – néha az egész világ ellenében – reménykedtek, talán nem annyira egy múlt kudarca, mint inkább valami, ami még eddig nem jött létre.«" (36.)

Ez a jövőre orientálódó gondolkodásmód a kötet történész szerzőinek tanulmányaiban alapozódik meg, amennyiben a marxizmus, illetve a szocializmus történetét Wallerstein és társai világrendszer elméletének fényében gondolják újra. Két fontosabb kategória, pontosabban összefüggés áll e vizsgálódások középpontjában: a történelem és a fejlődés valamint a centrumkapitalizmus és az utolérő iparosítás Kelet-Európában. A tanulmányok közvetlen célja, hogy, távoli, történeti perspektívában feltárják a rendszerváltás történelmi előfeltételeit, illetve az államszocializmus bukásának történelmi okait. Ezzel egyidejűleg a magyarázó elméletek a fent jelzett két alapvető összefüggés tükrében megvilágítják a jövő szempontjából is alapvető kérdéseket (Komlosy-Hofbauer, Krausz, Zimmermann).

A kibontakozó elmélet szerint az elmúlt másfél évszázadban a hagyományos marxizmus és a hagyományos liberalizmus fejlődésfogalma egyoldalúan ökonomista és technicista jelleget öltött. Az elméletben és a praxisban is mindez éppen úgy kifejeződött a történelmi fejlődés Európa-centrikus felfogásában, mint az államszocialista praxis etatista ökonomizmusában, vagy abban, hogy a nyugat-európai szociáldemokrácia feloldódott a liberalizmusban. Míg a nyugat-európai szociáldemokrácia a XX. század végére a liberalizmus pozíciójába süllyedt vissza, a lenini eredetű kommunizmus a világ centrumországait másolva az „utolérést" erőltető fejlődésben rekedt meg, végső soron pedig visszatért a szociáldemokráciához, „reszociáldemokratizálódott". A kötet felteszi a nagy kérdést: képes-e a baloldal a „multinacio-nalizálódott" kapitalizmusban egy új, nem-hierarchisztikus társadalom fejlődéskoncepciójának kidolgozására? Miután a nemzeti Államok többsége elvesztette gazdasági funkcióját, sokan vélekednek úgy, hogy a helyi rendszerellenes mozgalmak kísérleteinek befellegzett, mások azonban, éppen ellenkezőleg, továbbra is keresik a „lekapcsolódás" lehetőségeit a tőkés világrendszeren belül. Ezen aspektusok végiggondolása az alternatív termelési mód működésének helyi, regionális és egyetemes lehetőségei mellett magában foglalja a rendszeren belüli hatékony ellenállási formák keresését is.

Az antikapitalista kísérletek, „töredékek", gyakorlati mozgalmak gazdag történelemmel rendelkeznek, az államszocializmusból kisarjadt ún. rendszerváltás a kötetben részletesen vizsgált okok következtében 1989 után mégis hamarosan periferizálta az alternatív szocialista kezdeményezéseket. Mind a Szovjetunióban, mind másutt Kelet-Európában elbuktak a munkástanácsi, önigazgatói kísérletek, s a kapitalizmusnak egy félperifériás formája, a „menedzserkapitalizmus" szilárdult meg, amely nem egy autentikus polgári fejlődés előtt nyitott utat, hanem – a multinacionális tőkés társaságok uralma alatt – egy újfajta „utolérő fejlődést" („modernizáció", „felzárkózás", „csatlakozás Európához" stb.) kényszerített rá az itt élő népekre, csak a bukott államszocializmushoz képest még rosszabb körülmények között és még kisebb hatékonyságot produkálva.

Szubjektív oldalról tekintve a dolgot, az államszocializmusnak a kapitalizmusba való visszatérte után a baloldali alternatíva el-tiprásában nemcsak a Gorbacsovok és a Hornok, hanem mindenekelőtt a Blairek és Schröderek vétkesek, ám ez bennünket nem mentesít az alternatívák keresése alól. Helyesen hangsúlyozza Kate Hudson a rendszerváltás nyugati baloldali értékeléseinek vizsgálata során: nem az a baj, hogy néhány élettől elszakadt baloldali csoport a rendszerváltást egyfajta forradalomként élte meg, s néhányan közülük ma is ragaszkodnak e nyilvánvalóan bizonyíthatatlan állításhoz, feloldódván az új elit hivatalos ideológiájában; az igazi tragédia az, hogy a régi baloldalhoz tartozó tekintélyes szociáldemokrata gondolkodók jelentős része is meglepő módon félreismerte a folyamatok lényegét. Közöttük talán Jürgen Habermas álláspontja a legreprezentatívabb, mely szerint egyfajta „korrekciós forradalom" zajlott le azzal a céllal, hogy a kelet-európai országok utolérjék a Nyugatot: „hogy alkotmányosan is hozzákapcsolódhassanak a polgári forradalmak örökségéhez, társadalmilag és politikailag pedig a fejlett kapitalizmusra jellemző élet- és kereskedelmi stílushoz…" Ez a trivialitásában is abszurd állítás a kelet-európai ún. szocialista-szociáldemokrata „utódpártokat" is átjárja az elnököktől a legutolsó tisztségviselőkig, függetlenül attól, valóban elhiszik-e ezt a „felismerést", vagy sem. Mindenesetre érdekükben áll.

Borisz Kagarlickij és Alekszandr Taraszov tanulmányában nem a habermasi kapitalizmus megvalósulása körvonalazódik, hanem a tőkés társadalom egy olyan félperifériás formája, amelyben minden másképpen működik, mint „odaát". Az 1917 előtti orosz kapitalizmus sajátszerűségei bukkannak fel: „A kapitalizmus elemei valóban kialakultak nálunk, de szorosan összenőttek a gazdasági bűnözés valamennyi lehetséges formájával… A valódi [értsd: a centrum országokra jellemző – H. G.] magántulajdon Oroszországban a kapitalizmus előtti formákban lelhető föl – és így az egyik legfontosabb akadályává lesz bárminemű modern gazdasági viszony kialakulásának. Ezért figyelhető meg az, hogy az adminisztratív reformok előrehaladásának mértékében hogyan zilálódik szét a tudományra épült termelés, erősödik a technológiai elmaradottság. Bármit vegyünk is alapul – a munkaviszonyokat, a hatalmi mechanizmust, a tulajdonosok egymáshoz való viszonyát stb. – amit látunk, az egy specifikus »refeudalizáció« felé haladás. Ha részleteiben még az állam is privatizálható és az állami tulajdont is szét lehet osztogatni »érdemek fejében«, akkor maga a »reform« fogalma is értelmetlenné válik."

Ám ezek a viszonyok nem forradalmasították a lakosság elszegényedett rétegeit, hanem demoralizálták, olyan „emberanyag" jött létre, amely nem képes semmiféle komoly társadalmi ellenállást kibontakoztatni a fennálló rendszerrel szemben. Éppen ezért a helyi baloldalnak – fogalmazódik meg több tanulmányban is – a nemzeti sajátosságok iránti érzékenységet megőrizve, a nemzetközi kapcsolatok révén integrálódnia kell a piacgazdaság logikáját rendszerkritikailag szemlélő vagy elutasító egyetemes mozgalmak, tapasztalatok, kulturális hagyományok világába. A társadalmi önvédelem másképpen nem szervezhető meg a globalizálódott tőkével szemben az egyre szélsőségesebben egyenlőtlen fejlődés feltételei között. Mind a helyi kezdeményezések és feltételek abszolutizálása, mind a szocializmus egyetemességének abszolutizálása zsákutcába vezet. E könyv a nemzeti, a regionális és világméretű együttműködés szerves egyesítése előtt egyengeti az utat.

A kötet tanulmányai sem szemléletileg, sem tudományos értelemben nem mesterségesen homogenizált, ám nem is eklektikus képet mutatnak, az elméleti-filozófiai, a történeti és a politikai síkok általában világosan elkülönülnek, noha a szerkesztő szándéka szerint egyfajta szintézis is létrehozható a tanulmánygyűjteményt „jól olvasó" emberek fejében.

A kötet kétségtelenül hozzájárulhat ahhoz, hogy az elméleti perspektíva kiszélesedjen előttünk, de ennek feltétele, hogy a benne felvetett fontos kérdések és problémák megvitatására egyre szélesebb körben kerüljön sor.

A 20. század folyamán, de különösképpen az elmúlt másfél évtizedben példátlanul sokféle értelmezésben forgott a politika és a társadalomtudományok világában a “harmadik út” kifejezés. Napjainkban e két szót elsősorban a nyugat-európai szociáldemokrácia megújulási törekvéseivel összefüggésben használják, miközben a mögöttes politikai koncepció messze nem tekinthető kellően tisztázottnak. Szerkesztőségünk ebből kiindulva az alábbi kérdést intézte jeles hazai társadalomkutatókhoz: “Volt-e a rendszerváltás időszakában értelme úgynevezett »harmadik útról« beszélni, és van-e realitása ilyen jellegű kezdeményezésnek az ezredforduló időszakában?” A beérkezett válaszokat az alábbiakban közöljük.

* * * 

Szalai Pál

Az Eszmélet körkérdése felveti: volt-e értelme a harmadik út keresésének 1989-ben és van-e ma? Megítélésem szerint a “harmadik út” kérdése ebben a században legalábbis az európai kultúrkör középponti problémája, de végső soron az egész világ vonatkozásában releváns – kb. 1921-29 óta, mikor kiderült, hogy

1. a kapitalizmus sem a nemzetek között kialakuló feszültséggócok kezelését, sem az anarchikus gazdasági viszonyok által előidézett társadalmi igazságtalanságok kezelését nem tudja megoldani (és ez a kettő össze is kapcsolódik);

2. a kapitalizmus kiküszöbölésére alkalmazott lenini út — tévút, mert a liberális demokrácia elégtelenségeit nem valamiféle mélyebb demokráciával akarja kiküszöbölni, hanem egyszerűen megszünteti a liberális demokrácia eredményeit anélkül, hogy valamiféle új típusú demokráciát alakítana ki (a kronstadti felkelés leverése után a szovjetek végérvényesen formális intézményekké váltak).

A civilizált világnak valamiféle új utat kellett keresnie. új és humanista utat, mely sem az államhatalom, sem a nagy pénzközpontok kezében nem enged túlzott hatalmat összpontosítani, amely egyben kidolgozza a politikai és gazdasági szabadság egy olyan típusát, melyben a szabad cselekvés nem pusztán a másikkal való versenyre, hanem a másik ember megsegítésére is irányul.

Ez a harmadik út nem jött létre, és mintegy “büntetésből” létrejött a torz harmadik út, a fasizmus: kapitalizmus és diktatúra. átvette a kapitalizmusból az önzés hiposztazálását, a totális államszocializmusból a szolgaság totalizálását. A harmadik út “új emberéhez”, a szabad és szövetkező emberhez bizonyára túl nagy ugrásra lett volna szükség egy, az első világháborútól elgyötört és a bolsevik veszélytől (részlegesen jogos) félelemben élő Európában. Az ugrás helyett zuhanás következett egy parancsoló-alávető és ugyanakkor önző, tehát szado-mazochisztikus embertípushoz.

A fasizmusok bukása, 1945 után eléggé kézenfekvő volt, hogy Európának most már csakugyan pozitív harmadik útra van szüksége, mely elkerüli az amerikai magánkapitalizmus és a “szovjet” államszocializmus végleteit, amely a liberalizmus és a szocializmus termékeny szintézisét hozza létre. Az 1945-48 közötti Csehszlovákia ilyen kísérlet volt (ha most eltekintünk attól a teljesen helytelen nemzetiségi politikától, mely Csehszlovákiában abban az időben folyt). ám a sztálini politika a maga érdekzónájában (Finnország kivételével) elfojtott mindenfajta “külön utat”, Kelet-Közép-Európára rákényszerítette a Szovjetunióban alkalmazott botrányos terrormódszereket. A másik oldalon, a főbb nyugat-európai demokratikus országokban a “jóléti állam” volt az a szint, ameddig a liberalizmus meghaladása megtörténhetett: az állam és a szakszervezetek korlátozták, de nem szüntették meg a kapitalizmust – igaz, hogy a fejlődés Hollandiában, Norvégiában, Dániában és Svédországban (és – talán – Izraelben) ezen a szinten “túlhaladt”: ezekben az országokban komoly szocialisztikus vívmányokról beszélhetünk (vagy legalábbis beszélhettünk).

Sztálin halála után a “szovjet” modell Kelet-Közép-Európában nagy válságba került, és e válság 1956-ban Magyarországon és Lengyelországban, 1968-ban Csehszlovákiában, 1980/81-ben Lengyelországban forradalmakban robbant ki. Ezek a mozgalmak elzárkóztak attól, hogy a kapitalizmust, vagy különösen – Lengyelországban és Magyarországon – a két világháború közötti feudálkapitalizmust kívánják restaurálni: az államszocializmus helyébe olyan rendszert kívántak állítani, mely a többpártrendszert a munkástanácsok rendszerével kombinálja. Ellenben 1989-ben, a bürokratikus államszocializmus összeomlása után ezekre az országokra kapitalizmust erőszakoltak. Ez a torzító “fejlődés” meg is hozta a maga “gyümölcseit”. Harc tört ki a “globális” (egyszersmind a “szocialista” menedzserréteggel összenőtt) és a “nemzeti” tőke között. Ebben a harcban a globális-komprádor tőke a reakciós neoliberalizmus jelszavait alkalmazza, a nemzeti tőke pedig még reakciósabb és ál-vallásos jelszavakat, esetenként fasiszta jelszavakat is. A nemzeti tőke ezen aljas irányzata ellen a neoliberalizmus nem képes eredményesen küzdeni, mert maga is antihumanista alapon áll: tulajdonképpen egy szelídebb és egy eldurvultabb antihumanizmus harcának vagyunk szemtanúi. A harc ezúttal világméretű: leírták már a “McVilág és a Dzsihád” ellentéteként. Én hazai vonatkozásában “Chicago és Pusztaszer” ellentéteként jellemeztem. (Bajos volna ugyanis a “neoliberalizmussal” szembeni ellenerőket az Iszlámra korlátozni. A hazai “pogány-kereszténység”, a Tőkéczkik, Makoveczek, Kunszabók és Bencsikek szellemisége fikarcnyival sem jobb, csak kisebb a hatása.)

Ilyen helyzetben a humanista erők perspektíváját egy új “harmadik út” kidolgozásában látom a neoliberalizmus sokszor “lágy”, de bizony nem egyszer pinochetien durva antihumanizmusa és a nemzeti-vallásos-antihumanista hisztériák között. Ennek a harmadik útnak tartalmaznia kell a szocializmus értékeit, azonban a demokratikus szocializmus értékeit, elsősorban úgy, ahogy azt Csehszlovákia és Chile haladó erői 1968-ban, illetve 1970-73 között meg akarták valósítani. A gyárakat munkástanácsok vezetése alá kell helyezni, az egyes termelői egységek közötti piaci versenyt rugalmas tervezéssel kell korlátozni. A politikai és szellemi szabadságot biztosítani kell, de az antihumanista erőket el kell taposni.

* * * 

Ferge Zsuzsa

A társadalmi biztonság mint közfelelősség az utolsó száz évben nyert polgárjogot, hogy az utolsó egy-két évtizedben ismét megkérdőjeleződjék. A szükségletek, amelyeknek kielégítésére intézményesített közös rendszerek jöttek létre, inkább nőnek, mint csökkennek. A közös források csökkentése viszont széles körben elfogad(tat)ott céllá vált. Ebben alapvető szerepet játszik a globalizált tőke, amely a piac szelídítését célzó korábbi intézményeket sorra elutasítja és visszaszorítja. E törekvések, amelyek tíz- és százmilliók biztonságát aláássák és jövőjét veszélyeztetik, nem találkoznak a többség helyeslésével a fejlett országokban sem.¹

Ezért indult el nagyjából egyidejűleg három, az emberek gondolkodására hatni akaró folyamat. Az egyik a “régi” baloldali értékeket szeretné feléleszteni, a másik szeretne a régi bal és az új jobb között helyet találni, a harmadik pedig szeretné az emberek többsége számára elfogadhatóbbá tenni az új jobboldali tendenciákat. Mindhárom törekvést aláfesti az a felismerés, hogy a szótárat meg kell újítani: a régi klisék elkoptak, háttérzajjá váltak, az újjak meg, pőrén megjelenítve, taszítóak. S valóban a szemünk előtt folyik – többek közt – a javak elosztását legitimáló közbeszéd egyes kifejezéseinek értelemváltoz(tat)ása. Ezek között kitüntetett szerepe van a szolidaritás újra- vagy átértelmezésének.

Hosszú lenne a szó teljes előtörténetét vizsgálni, de valamennyi előzményre szükség van. Politikailag sokan úgy véljük, hogy a szolidaritás a francia forradalom “szentháromságából” a testvériség rokon fogalma. Ezt Wallerstein is így gondolhatja, amikor a következőket írja: a testvériség “a francia szentháromság mostohagyermeke”, amely “mindig csak kegyesen odabiggyesztett függvény volt (a szentháromságon), s amelyet az egész hosszú 1789 utáni kulturális mezőben senki nem vett komolyan” …(legalábbis 1968-ig). (Igaz), “a testvériség szörnyű nehézségek árán létrehozandó építmény, s mégis, ez a törékeny lehetőség a valóságos alapja a szabadság és egyenlőség együttes megvalósításának”.² A szociológia a mai napig Durkheim értelmezését veszi alapul, s ennek nyomán (a társadalmi munkamegosztáson kialakuló, vagy ahhoz kapcsolódó) össztársadalmi viszonyrendszert ért rajta. Parsons értelmezésében “Egy közösség szolidaritása lényegében azt fejezi ki, hogy mennyiben (és milyen módon) várható az, hogy a közös érdek érvényesül az egyes érdekével szemben, ha e kettő szembe kerül egymással”.³ Durkheim nyomán a szolidaritás nemcsak a francia tudományosságban, hanem a gyakorlati politikában is kulcsszóvá vált. A századelő ‘szolidarizmusa’ talaján jött létre a kölcsönös segítő társulások sora, amelyek a később össztársadalmivá váló társadalombiztosítás előfutárai voltak.

A modern jóléti rendszerek kialakulását elemzők az elosztás-újraelosztás problematikájához és konfliktusaihoz kapcsolják a szolidaritás fogalmát. A makroszintű szolidarisztikus elosztás előzményei valóban lehetnek (mint Franciaországban) a kisközösségi szolidaritások, de értelmezhető a karitász, a jótékony adakozás is előképként. Baldwinnál voltaképpen mindkét közelítés megtalálható. “Amíg hatalom, gazdaság és csekély kockázatok egyetlen csoportnál összpontosultak, addig e szerencséseket kevéssé érdekelte (a társadalom egészét átfogó) szolidaritás… Amíg a szerencsések és privilegizáltak a társadalmi kiváltságok szakadéka fölött kerültek csak szembe a szegényekkel, addig csupán jótékonyság volt lehetséges, nem pedig szolidaritás.” …Az átfogó szolidaritás a közös kockázatok felismerésével vált lehetségessé. “Amikor a tudatlanság fátyla felemelkedett”, mind többek számára világossá vált, hogy a közös megoldás gazdaságilag is racionális. Baldwin úgy látja, hogy “félrevezető a szolidaritást… az altruizmus analogonjaként felfogni. Az altruizmus egyéni érzés, s többnyire a hasonló beállítottságúak szűk körére korlátozódik. A szolidaritás, ama kevés esetben, amikor egyáltalán létrejött, az általánosuló és kölcsönös önérdekekre épül.”⁴ Ugyanezért nem azonosítható egyébként a jótékonysággal (karitásszal) sem, amely egyoldalú adományozást jelent, jogok, jogosultságok nélkül. Viszont “a társadalmi szolidaritás nem más, mint jogokban kifejeződő igazságosság” (uo. 31.), s épp e jogokon alapul a társadalmat átfogó kölcsönösségi viszonyrendszer.

Nem állítom persze, hogy a szolidaritás, karitász, altruizmus fenti meghatározásai mindenki által elfogadottak lennének – sokféle értelmezés él egymás mellett. Annyi azonban igaz, hogy a modern szociálpolitikában a leginkább érvényesnek tekintett közelítés az, amely a szolidaritást makroszinten értelmezi, és a társadalmi integráció szövetének tartja. Ezért érdekes, hogy ma hányféle értelmezéssel találkozunk.

Valóban úgy látom, hogy folyik szavak értelemváltoz(tat)ása. A többé-kevésbé hagyományos baloldalon ez a politikai legitimációs válsággal függ össze (amelybe persze az államszocialista önkényuralom jócskán besegített). Ezért azok is igyekeznek új szavakat találni a hitelt vesztett régiek helyett, akik nem nagyon akarnak megalkudni, akik máig hisznek a felvilágosodás értékeiben. Ilyesfajta törekvésnek látom például azt – bár a szerző ezzel talán csak részben értene egyet -, hogy Amartya Sen teljesen új fogalomrendszerrel igyekszik összeegyeztetni a szabadság-egyenlőség antinómiát. Szerintem ugyanis ilyesfajta célt szolgál mindaz, ahogyan a negatív és pozitív szabadságot (újra)értelmezi,⁵ mindpedig az, ahogyan a képesség, vagy talán ‘képesnek levés’ (capability) fogalmát bevezeti és értelmezi. Mindkét esetben olyasmiről van szó, hogy a szabadsághoz az is hozzá tartozik, hogy lehessen használni, hogy az ember (megfelelő források segítségével is) “képessé váljon” a szabad választásra, illetve egy adott társadalomban való megfelelő funkcionálásra.⁶ Mindehhez természetesen források kellenek, s ezeket nehéz (akár kényszer-) szolidaritás nélkül összeszedni. Egy újabb fogalom-kereső kísérlet a “társadalom minősége” bevezetése, amely “az Európai Unió céljaira vonatkozó új szemlélet alapja lehet”.⁷ Hogy valóban a “régi” értékekről van szó, az a szerzők definíciójából kitűnik. A társadalmi minőségben az fejeződik ki, hogy a polgárok hogyan tudnak részt venni a közösség életében, amely viszont arra épül, hogy milyen szintű a szociális biztonság, a társadalmi összetartozás és szolidaritás, az autonómia és hatalommal felruházottság (empowerment). A társadalom minősége mára az Európai Unió szintjén elfogadott fogalommá vált, s bekerült az ő szótárukba is. Vagyis a szolidaritás és társadalmi integráltság továbbra is kitüntetett szerepet kap – csak új mezben jelennek meg.

A kevésbé régimódi, pragmatikusabb, vagy épp megalkuvó “új-baloldal” másként működik. A pragmatizmus motívumai egyszerűek: kellenek a szavazatok, éspedig főként középről vagy középjobbról, hiszen balról nem fenyegeti ellenfél a mai szociáldemokráciát. Pontosabban: szükség van a régi szavazóbázisra is, az újra is. A másik motívum a hazai és főként a nemzetközi tőke megnyugtatása. És természetesen, minthogy a hatalomgyakorláshoz erre – minden cinizmus nélkül – szükség van, igyekeznek reagálni az új – ökológiai, globalizációs – kihívásokra, amelyekre a szociáldemokráciának hagyományos válasza nem volt. A “harmadik út” (ill. ennek Giddens által nyújtott elméleti megalapozása)⁸ jól mutatja e sokarcúságot. Számtalan tételével a legrégivágásúbb szociáldemokrata is egyetérthet, míg másokról azt gondolhatja, hogy a megerősödött piaci hatalomnak szívből vagy színből tett engedmények. Az elsők közé tartoznak az olyan deklarációk, minthogy “európai összefüggésben szemlélve kulcsfontosságú a jóléti kiadások szintentartása”, vagy “a jóléti állam reformja nem jelentheti annak szociális hálóvá redukálását”. Ilyen elem az egyenlőség, mégpedig nem is csak az esélyegyenlőség központi értékének ismételt hangsúlyozása. Az olyan kreatív fogalmi újítások tára sem lebecsülendő azonban, amelyek valóban nemcsak színből, hanem szívből jövő engedményeknek is utat adnak. Ilyen például a felelős kockázatvállalás értelmének kiterjesztése a hagyományos piaci viszonyokon kívülre, s ezzel (a korábban mondottakkal ellentétben) a közfelelősség sok területéről való visszavonásának burkolt ígérete. Az egyik legveszélyesebbnek tűnő elem a “Nincs jog felelősség nélkül” jelszava. A jogok-felelősségek egyensúlyba hozatala az egyik leghangosabb, sok szempontból indokolt mai igény – azonban következetes és rövid távú érvényesítése veszélyeket hordoz. A Brit Munkáspárt választási kiáltványa a “beruházó állam” (ugyancsak új) fogalmához kiadás-átcsoportosítást kapcsolt: “a nemzeti jövedelemből többet fogunk oktatásra fordítani… miközben csökkentjük a gazdasági és társadalmi ‘selejtekre’ fordított összegeket”. A Tony Blair vezette kormányzat tevékenységének elemzői közül egyesek ezóta szoronganak attól, hogy hogyan is fogja a politika a “selejteket” (failures) meghatározni.⁹ Mindenesetre, a “nincs jog felelősség nélkül” jelszava a politika számára elsősorban azt jelenti, hogy “nincs segély munka nélkül”. A csak munka ellenében kapható segély gyakorlatába viszont belefér, sőt, beletartozik a kényszerrel való munkavégeztetés vagy ennek megtagadása esetén a léthez való jog megvonása akár fogyatékosoktól vagy gyermeküket egyedül nevelő szülőktől is. Ez még forrásokban bővelkedő országokban is a legveszélyesebb szociálpolitikai váltáshoz, a legelemibb emberi és társadalmi jog, a léthez való jog tagadásához vezethet. A szolidaritás a harmadik utas szövegekben ritkán fordul elő – nem kulcsszó.

A harmadik átértelmező tendencia mögött is – furcsa módon – a baloldal fenyegető kísértete lebeg. Ebben az esetben azonban nem arról van szó, hogy lejáratottnak vélt fogalmak helyett kell újakat keresni, hanem arról, hogy még mindig vonzónak vélt baloldali fogalmaknak kell új, a neoliberális ortodoxiával összhangban lévő értelmet adni. E törekvésre számtalan példát lehet találni az egyenlőség esély-egyenlőtlenségre redukálásától az “egyenlő közteherviselés” jelszaváig, amely ezzel a szófordulattal kívánja felváltani a progresszív közteherviselést egységes arányú, vagy akár egységes összegű adó- vagy járulékrendszerrel. A szavak átértelmezéséért folytatott versenyben paradigmaértékűnek tekintem a “szolidaritás” kifejezés sorsát. A törekvés végeredménye az, hogy a szolidaritás fogalmából eltűnik a kölcsönös viszony is, a társadalmat átfogó jelleg is, s össztársadalmi kapcsolati hálóból a gazdagok szegények iránti kötelezettségévé válik. így kívánja igazolni azt, hogy miért a segélyezés-típusú ellátások a “posztmodern” szociálpolitika kitüntetett eszközei.

E törekvésben kitüntetett szerepe lett Kornai Jánosnak, aki már több írásban közzétette a jóléti reformhoz javasolt két “etikai posztulátumát”. Az első “az egyén szuverenitásának” követelményét állítja fel, amely a jóléti szektorban megvalósulni engedi a szabad választás elvét. (Pillanatnyi témámon kívül esik, hogy mennyire leszűkül itt a szuverenitás elve – mondjuk például Sen értelmezéséhez képest.) A második elv kapcsolódik szorosabban az itt vizsgált kérdéshez. Ez ugyanis a szolidaritásról szól: “(Szolidaritás) Segíteni kell a szenvedőket, a bajban lévőket, a hátrányos helyzetűeket. …A szolidaritási elv azt sugalmazza, hogy az egyéni és közösségi karitatív tevékenységeken túlmenően a közösségnek állami redisztribúció útján is segítenie kell a szenvedőket, a bajba jutottakat, a hátrányos helyzetűeket… A szolidaritási elv érvényesítése célzott állami támogatásokat igényel, nem pedig univerzális jogokat…” A szerző helyesli azt, hogy mindenki képes legyen legalább alapvető szükségleteit kielégíteni, vagy, hogy legyen valamilyen (akár választott biztosítónál kötött) kötelező minimális biztosítás a jövő bajok kezelésére¹⁰ – de a “szolidaritás elvét csak azokkal kapcsolatban kell érvényesíteni, akik önerejükből nem képesek kielégíteni még az alapvető szükségleteiket sem”, vagy “nem képesek megfizetni a kötelező biztosítást”.¹¹

Bokros Lajos a magyar államháztartási reform kidolgozásakor (1995-ben) csak gazdasági indokokkal érvelt az állam szociálpolitikából való visszavonulása és a piacosítás mellett. Ekkor még a társadalombiztosítást egybetartó “kényszerszolidaritás” radikális elutasítása volt napirenden. 1998-ban azonban, amikor Bokros a reform értékelését végzi el, Kornai erkölcsi elveit is felhasználja (ön)igazolásra. Miután kifejti az univerzális ellátások és a széles körű, magas színvonalú társadalombiztosítás hátrányait, illetve a célzott segélyezés előnyeit, összefoglalóan minősíti a reform egészét: “Az egyéni autonómia és a magánválasztás vágyán túl, amelyek egy piacgazdaságban a gazdasági növekedés fő hajtóerejét jelentik és a hatékonyság garanciái, azt hiszem, hogy az átfogó államháztartási reform végső értelme a több társadalmi szolidaritásra törekvés. Minthogy a hagyományos redisztribuciós rendszerek (nyugdíj, egészségügy, oktatás) nagyrészt kimerítették belső dinamizmusukat, mind követelőbb szükséglet e rendszerek alapjának újradefiniálása, s ez az alap a társadalmi szolidaritás.”¹² Ez a szolidaritás egyértelműen megfelel a Kornai adta értelmezésnek: a szűkölködők segítését jelenti. Az állami újraelosztásnak csak azokat kell elérnie, akik teljesen elesettek, és soha semmilyen munkára, járulék- vagy adófizetésre, ellenszolgáltatásra nem képesek. A többiek esetében a jövedelemhez, illetve szükségletkielégítő javakhoz való hozzájutás a piaci mechanizmusok segítségével történik, legyen az közvetlen adás-vétel, vagy bármilyen – pl. biztosítási – piaci szerződés. Minthogy az államháztartási reform ilyenformán az önfelelősség maximálisra fokozását, az emberek átgyúrását szolgálja, Bokros úgy véli, hogy ez “sokkal nagyobb arányú átalakulás, mint az 1989. évi politikai rendszerváltás …mély, átfogó társadalmi forradalom …nem kevesebb, mint egy civilizációs váltás…” (uo. 568.). Sajnos, attól félek, hogy igaza lehet. Ha az állam ilyen mértékű visszavonulása megvalósul, akkor valóban új civilizációval, a modern európai értelemben vett civilizáció elsatnyulásával, a decivilizációval fogunk találkozni.

Nyomasztó, de tudomásul kell vennünk: széles kör számára legitimitást nyert a jövedelmek korlátlan egyenlőtlensége, a társadalmi kizárás, az egyéni önzés kultusza, a közfelelőség gyengítése. Ezen új gyakorlatok igazolása azonban ma is a három klasszikus érték – szabadság, egyenlőség, testvériség – nevében történik, csak épp e fogalmak felismerhetetlenségig történő újraértelmezésével.

Az ilyen csalások lehet, hogy előbb-utóbb lelepleződnek. És akkor talán kicsit több esélye van valami másnak. Magam szkeptikus vagyok abban, hogy a képességek kiteljesítésének vagy a társadalmi minőség javításának ma nálunk sok tere lenne – még akkor is, ha az ilyen irányba mutató gondolkodást nélkülözhetetlennek tartom, s én sem tudom feladni. De arra talán nálunk is van lehetőség, hogy egy, a mi körülményeinkre alkalmazott harmadik úthoz kapcsolódó gondolatrendszer kiformálódjon, amely legalább esélyes ellensúlya lehet az új ortodoxiáknak.

Jegyzetek

¹ Stefan Svallfors and Peter Taylor-Gooby (eds), 1999. The End of the Welfare State? Public Attitudes to Staete Retrenchment. London: Routledge

² Wallerstein, Immanuel, 1991. Unthinking Social Science. The Limits of Nineteenth Century Paradigms. Cambridge: Polity Press: 22.

³ Parsons, Talcott. ‘Social Systems’. In: D. L. Sills (ed.) The International Encyclopedia of the Social Sciences. The Macmillan Company and The Free Press., Vol. 15. 459-473., 461.

⁴ Peter Baldwin, 1990. The politics of Social Solidarity. Class Bases of the European Welfare State 1875-1975. Cambridge, New York: Cambridge University Press: 229.

⁵ Sen, Amartya, 1992. Az egyéni szabadság mint társadalmi elkötelezettség. Esély, 1.

⁶ Sen, Amartya, 1983. ‘Poor, Relatively Speaking’. Oxford Economic Papers, 153-169; Sen, A. K., 1985. Commodities and Capabilities. Amsterdam: North-Holland; Sen, Amartya, 1983. Capability and Well-being. In: Nussbaum, Martha and Amartya Sen, (eds.) The Quality of Life. Oxford: Clarendon Press, 30-53.

⁷ Beck, W., L. van der Maesen, A. Walker, 1997. The Social Quality of Europe. The Haugue-London-Boston: Kluwer Law International: 3., 267-8.

⁸ Giddens, A., 1999. A harmadik út. A szociáldemokrácia megújulása. Budapest: Agóra Marketing

⁹ Deakin, N. és R. Parry, 1997. The Treasury and Social Policy After the 1997 Elections, (Paper presented to the annual conference of the Social Policy Assocoation, Lincoln, July 1997).

¹⁰ ”A 2. Elv fényében érdemes átgondolni a jövőre vonatkozó bizonytalanság problémáját. Lehet, hogy ma nem szorulok rá senkire, de a jövőben rászorulhatok. Igen, de az 1. Elv értelmében elsősorban magamnak kell felkészülnöm a jövendő bajokra, megtakarítással és tartalékképzéssel, továbbá azzal, hogy önként kötök kommerciális jellegű magánbiztosítást…” (Uo. 20.)

¹¹ Kornai János, 1998. Az egészségügy reformjáról. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 18-21.

¹² Bokros Lajos, 1998. ‘The Unfinshed Agenda’. In: Bokros Lajos and Jean-Jacques Dethier (eds.) Public Finance Reform during Transition. The Experience of Hungary. Washington: The World Bank, 535-568., 537.

* * * 

Tamás Pál

A nyolcvanas évek óta a baloldali politikai formációk azon fővonulatát, amely a New Leftre sajátos kulturális idegenkedéssel tekintett, harcos ideológiaellenesség jellemezte. A szociáldemokrácia magát – a kommunisztikus mozgalmakkal szemben – amúgy is mindig pragmatikusabbnak, ideológiától függetlenebbnek érezte. Sokfelé hatottak a hatvanas években a pártpolitika pólusaitól függetlenül megjelenő, az “ideológia halálát” váró, előrejelző angolszász szövegek. A 89 utáni posztszocialista világban erre a beszédmódra, gondolkodási stílusra rakodtak rá az “igazán már nincs is jobb és baloldal többé” üzenetet közvetítő programtöredékek. Ideológiáról többé-kevésbé összefüggő rendszerként a 80-as években inkább a politikai jobboldalon lehetett beszelni.

A Harmadik út-programok megjelenése a 90-es évek közepén tulajdonképpen ideológiai fordulat, vagy legalábbis fontos cezúra. Ismét megfogalmazódik valamilyen összefüggő – bizonyos elméleti kiindulópontoktól sem idegenkedő – program iránti igény a baloldalon (vagy legalábbis azon a térfélen, amely hagyományosan a baloldalé volt).

A 80-90-es évek kapitalista reneszánsza láthatóan kikezdte a Szolidaritás-Igazságosság-Szabadság szentháromságát. A felmerülő kérdések világosak. Az erózió visszafordíthatatlan, vagy azért még tehető valami? S ha igen, akkor milyen áron?

Az alapkérdésekre, persze, egyelőre nincsenek igazi válaszok. De legalább a problémákat kezdjük világosabban látni.

(a) Vajon mennyire üríti ki, szűkíti le a nemzeti kormányok mozgásterét a globalizáció egyenes következményeként felerősödő transznacionális döntéshozatal? Félelmeink közismertek, de vajon mennyire bizonyítottak – nem általában, hanem az egyes konkrét területeken külön-külön? És a nemzeti kormányok mozgásterének összeszorulása egyformán megy-e végbe a nagy és a kis országok esetében? Nem lehetséges-e, hogy ez most inkább a nagyobb országok problémája, mert ezek mind ez ideig azt hitték, van önálló kormányzati játékterük, s most nyilvánvalóvá vált, hogy azt (vagy annak nagyobb részét) elvesztették? A kicsik ezzel szemben már régóta tudták, hogy játékterük a nemzetközi rendszerben amúgy is szűk, és hogy azt mind a multinacionális vállalatok, mind a nagyobb nemzetállamok korlátozzák. Ily módon a nagyobb nemzetállamok legyengülése (ami azért nem megy magától értetődően egyszerre és azonos sebességgel végbe – lásd az új balkáni háborút!), tulajdonképpen egyszerűen homogenizálja a kicsik körül a nemzetközi környezetet (abban meghatározó módon nagyvállalatok és nemzetközi szervek maradnak lábon). Ez pedig a politikacsinálás szempontjaiból részben azért esetleg felfogható könnyebbségnek is. Az egyneműbbé váló, azonosabb rugóra járó környezetben végül is egyszerűbb eligazodni.

(b) Valóban legyengülnek a kormányzat és a civil társadalom közötti közvetítő intézmények, individualizálódnak a kockázatok. A 89 utáni változások a mi régiónkban azonban mindmáig nem építettek ki erős civil társadalmat. A közvetítő intézmények tulajdonképpen eddig is erősebbek voltak, mint ami felé a civil oldalon közvetítettek. Ebből következően meghatározó módon a civil szervezetek is felülről épültek ki (a kivételekkel együtt is a környezeti tárca és külföldi források tartották életben a zöldeket, a nyugati feministák az itteni radikális nősejteket stb.). A közvetítő intézmények meggyengülése talán hozzájárulhatna ahhoz, hogy ennek a szférának megnőjön a helyi problémaérzékelési képessége (hajlandósága).

(c) A hagyományos értékek eróziója vagy összeomlása (melyik is?) elvben valóban antiszociális viselkedési formák felerősödéséhez és a család gyöngüléséhez vezet. Kérdés azonban, hogy az államszocializmus évtizedei a magyar társadalomban nem konzerváltak-e sok mindent amúgy is túl? Nem vesz-e amúgy is körül bennünket sok olyasmi, ami működő ipari társadalmakban amúgy is már eltűnt, felolvadt? S akkor ezek destabilizálásában nem játszik-e végső soron pozitív szerepet a globalizáció? Nem söpör-e el sok olyasmit, aminek amúgy is már meg kellett volna semmisülnie?

A Harmadik út-koncepciók sokszálú előtörténetéből kiemelhető a 19. század végén XII. Pius pápa, vagy teljesen más kulturális környezetben a 30-as évek kelet-európai radikalizmusának a kapitalizmus és a szocializmus közötti Harmadik útja. A Harmadik út, persze, mindig mást jelent. Piusnak a keresztény szolidaritást a piacgazdaságban. A neonarodnyikoknak valamilyen etnikai kollektivizmus újjáélesztését. S ugyanígy változnak a politikai mozgalmak az újabb Harmadik út-elképzelések mögött is. A kommunista időkben azután a demokratikus szocializmus a Harmadik út, később maga a szociáldemokrácia, azután pedig a szociális piacgazdaság. S most itt vannak az globalizációs-adaptációs programok. De akárhogy is változnak a divatok, a Harmadik út, mint új ideológiai hullám, a posztszocialista baloldal szempontjaiból különösen kedvezőnek tűnik. A Harmadik út-koncepciók bizonyos fokig amúgy is lenullázzák a korábbi baloldali programokat és így az új helyzetben el lehet felejteni, hogy 1989 után a mi vidékünkön a magukat baloldalinak nevező politikai formációk valamilyen mértékig legitimációs problémákkal küzdöttek, és sajátos ideológiai vákuumban működtek. Ebből a szempontból igen fontos, hogy az első hazai Harmadik út adaptációk az újat a 60-as évek társadalmistruktúra-vitáinak gondolati világából próbálják kiemelni. Akkor döbbent rá a nemzetközi baloldal, hogy a hagyományos munkások fogynak, hogy az értelmiség és egy új középosztály egyre fontosabb politikai bázissá válik. Az akkor meghirdetett stílusváltás, amiből persze csak hellyel-közzel valósult meg valami, a mozgalom “alá” próbált így új politikai-társadalmi támogatást építeni. A mostani vita azonban nem erről, hanem a “kibékülés a kapitalizmussal” lehetőségeiről és feltételeiről szól. A fő probléma nem egyszerűen a közvélemény “középre rendeződése”, hanem most már a globalizáció. Ebben az értelemben a hazai gyakorlat egyelőre kevéssé inspiráló. 1994-98 között a szociálliberális kormány természetesen “kapitalizmust épített” (e formulák ideológiai korlátairól nem itt és most kell értekeznünk), de célmodellje a klasszikus és nem a reformált kapitalizmus volt. Mindent összevetve, itt most nem egy régi játékban alkalmazható új stratégia (ahogy azt, például a magyar baloldal ideologizált kisebbsége hiszi), hanem egy valóban új játék lehetősége jelent meg horizontunkon.

így tehát először is a terminológiáról. Az eredeti brit vita konnotációja számunkra érdektelen (de mindenesetre nehezen érezhető). Az angol baloldal kritikusabb része számára a kifejezés túlságosan felülről érkezik, s nem az európai hagyományokból származik. Amerikai ízű, lényegében clintonista. Túl közvetlenül rímel az Elnök “háromszögelési” (triangulation) stratégiájára. Clinton kétségtelenül használja a Harmadik út kifejezést, például év eleji, ún. Uniós Beszédében, amikor kijelenti: “túljutottunk a múlt steril vitáin a kormányt ellenségnek, illetve megoldásnak tartók között. Amerikai honfitársaim, találtunk egy Harmadik Utat.” A hatás hosszabb távon azonban mintha fordítottnak tűnne. Inkább az amerikainál kétségtelenül kiforrottabb angol ideológiai konstrukciók kezdenek mostanában erősebben hatni Amerikában is. Egyébként az angol munkáspárti politikatervezőkre a svéd szocdemek hagyományos aktív munkaerőpiaci politikája az amerikaiakénál bizonyítottan nagyobb hatással volt.

Akárhogy van is, a fogalom használatában három nagy elágazást láthatunk:

(a) A Harmadik út köztes megoldásként fogalmazódik meg, világosan kirajzolódó alternatívák között:

• társadalomszervezési elvek (kapitalizmus-szocializmus) között,
• elosztási elvek (piac-állam) között,
• különböző kapitalizmusmodellek között,
• ideológiák (Régi Bal, új Jobb) között.

(b) A Harmadik út tulajdonképpen a 80-as évek neoliberális projektjére reagáló megújított szociáldemokrácia.

(c) a Harmadik út különböző eredetű gondolatok és programelemek heterodox együttese (ilyen például a “Radikális Centrum” koncepciója, amely tudatosan meg akar szabadulni a “baloldali” márkanévtől is). A Harmadik út lényegében reakció a politika szakadozottságaira, arra, hogy most egyfajta diszkontinuitás tűnik alaphelyzetnek, s ilyenkor a korábbi elkötelezettségek úgyis lenullázódnak.

A valóságban ennek az ideológiának vannak gyakorlatiasabb kezelésmódjai is. Ebből kettő látszik. Az elsőnél a Régi Baloldal címkéje alatt összefogjuk a késői szocialisztikus koncepciókat, s ezt a csomagot premodernnek kikiáltva, mindent, amit csak kívánunk, egy másik ellencsomagba összerakva elnevezünk modernnek. S ez lesz a Harmadik út. A másodiknál mindent, amit az új szocdem kormány csinálni akar, összefoglalva elnevezi Harmadik útnak, majd, amit nem akar, elnevezi Első és Második útnak. Van, aki szemében ez veszélyes szellemi lustaság, én azonban megbocsájtóbb lennék a gyakorlatiasság ilyen megjelenéseivel szemben (ha ezek már a mi mozgalmainkban is láthatók lennének). A mozgás koreográfiája azonban Kelet-Közép-Európában szükségszerűen más. A brit Harmadik út most elsősorban a Régi Ballal szemben fogalmazza meg magát. Ennek viszonylag virulens és kiterjedt idearendszerét akarja első fokon meghaladni. A thatcherizmus már régóta halott, a militáns nacionalizmusokat egyelőre nem kell annyira komolyan venni. A “posztszocialista” politikai homokozó szerkezete más. Virulens, meggyőzendő vagy felmorzsolandó kemény baloldali koncepciók itt majdhogynem nincsenek. Viszont élnek a nemzeti konzervativizmus Nyugat-Európában már ismeretlen változatai. Ráadásul ezek az importált angolszász konzervativizmus furcsa új importképződményeivel keveredve kezdenek aktivizálódni. Ezért nálunk a Harmadik út főfrontja itt, s nem a Régi Ballal szemben húzódik.

A Harmadik útban nincs egyetlen világosan megragadható, vagy körülírható Nagy Idea, nincs Központi Gondolat. Itt inkább közepes nagyságú ötletek rendszereiről lehet szó. Stuart White (MIT) öt ilyen elvet emel ki:

1. Az állam az esélyteremtő szolgáltatások és javak juttatását garantálja, de ezeket nem feltétlenül maga szolgáltatja.
2. Affinitás a kölcsönösség elve mint a baloldali eszmék megvalósításának eszköze iránt. Olyan adópolitikai eszközök használata, amelyek a (viszonylagos) szegényeket is megtakarításokra próbálnak meg ösztönözni.
3. Új elképzelések az állam pénzügyi rendszeréről (az állami garanciavállalási szerepből következően).
4. Alkalmazáscentrikus szociálpolitika (Robert Haveman kifejezése).
5. “Részvénycentrikus egalitarizmus” [asset-based egalitarianism]. Vagyis az állam nemcsak vagy nem elsősorban jövedelemelosztással foglalkozna, hanem olyan készségek, képességek és körülmények újraelosztásával, amelyek segítségével a piacon nagyobb valószínűséggel a győztesek közé lehet kerülni.

Egy másik felfogás (Paul Thompson) megpróbálja egymástól elválasztani a Harmadik út kulcselemeit és másodrendű elemeit. Eszerint a Harmadik út nem átfogó társadalompolitikai vízió, hanem sokkal korlátozottabb terjedelmű program. Kemény magja tulajdonképpen három elemből: a munkaerőpiacokra, a közvetlen munkahelyre és a jóléti állam működésére irányuló összekapcsolódó elképzelésekből áll. Adott országban és időszakban ehhez még más is hozzájöhet. De az alapmodellek tudatosan nem terjednek ki egy sor területre (így például nem foglalkoznak külpolitikával, identitás-kérdésekkel, a nemzeti üggyel stb.). Természetesen abból, hogy a Harmadik út aktuális brit változataiban ezek a politikák mellékes vagy elhagyható problémákká degradálódnak, még egyáltalán nem következik, hogy ennek más Harmadik út csomagokban is így kell történnie. Egy magyar Harmadik út-változatban például elképzelhetetlen, hogy a globalizáció kezelésének kérdései kapcsán ne történjen kísérlet a nemzeti probléma újrafogalmazására.

Természetesen, a Harmadik út-felfogások sem egyneműek. Kissé leegyszerűsítve egy 2 × 2-es mátrixba rendezhetők. Ennek egyik metszetét a társadalomszerkezeti változásokról, a másodikat pedig a politikacsinálás kívánatos modelljeiről alkotott felfogások rajzolják ki:

így tehát négy Harmadik út-modellel érdemes foglalkozni. A középosztály-építés programja (1) pragmatikus fogantatású, ugyanakkor a klasszikus balközép elképzelésektől messze van. Inkább a Radikális Centrum vonzáskörébe tartozik. A mozgalomrekonstrukciós modellek (2) elsősorban a civil társadalom rekonstruálására összpontosítanak, de pragmatikus megfontolásokból. A dezideologizálás (3) programelemei értékcentrikusak és aláhúzottan centristák, a hagyományos baloldali struktúráktól távolodnak. Végül ebbe a sorba tartozik még az a “civil fundamentalizmus” (4), amely az értékkészlet megújítását mindenekelőtt egy maximálisan baloldali civil társadalom ideáinak felmutatásában látná. A modelleket – különböző intenzitással – a Harmadik út ideológusai vitatják, kormányzati koncepciókba egyelőre azonban inkább a (2) és (3) és talán kisebb mértékben az (1) tartozna. A középosztály-politika egyébként egyáltalán nem jelenik meg akkora súllyal a konkrét politikacsinálás hétköznapjaiban, mint ahogy ezt itthonról elképzeljük. A nagy NEXUS vitában (lásd források) még maga a kifejezés is kifejezetten elvétve fordult csak elő.

Ahogy a kis mátrixból is látható, a társadalomszerkezeti változásokról alkotott Harmadik út-felfogások két pólus köré rendeződnek. Az elsőt Radikális Centrumnak, a másodikat Klasszikus Balközépnek nevezzük.

A Radikális Centrum abból indul ki, hogy nem származnak előnyök abból, ha az új munkáspárti kormányprogramban túl sok hagyományos baloldali elem lenne. E felismerésnek az elnevezésekben, címkékben is meg kell jelennie. A győzelem csak (társadalmi) koalíciós bázison lehetséges, és a középrétegeket is e szövetségen belül kell tartani. A választási siker szempontjából ellenjavallt minden olyan utalás, amely az állami kiadások növelésére, következésképpen az adók esetleges növelésére utalhatna. így a források szükségszerűen korlátos voltából következően nyilvánvalóan kimaradnak a programból azok a lehetséges lépések, amelyek ilyen eszközök nélkül kivitelezhetetlenek. A szociális védelem szükségszerűen a legelesettebbekre, pontosabban a “máris kizártakra” összpontosul (s közülük is kiemelten kezeltek azok, akiknek környezete a társadalom más részeire – bűnözés bázisaként, vagy máshogy – veszélyes lehet). Miután itt talán a társadalom 10%-áról lehet szó, az ügy jelentős állami forrásösszpontosítás nélkül is kezelhetőnek tűnik. A szociális gondoskodás alapértéke itt elsősorban nem a társadalmi szolidaritás, hanem a többség számára megragadható társadalmi béke lesz (ez, bármennyire cinikusan hangzik is, a középosztály életminőségének javulásában jelentkezik). Ebben az értelemben a szociálpolitika végül is a középosztályt szolgálja, s ezzel válik a centrista politika fontos alkotóelemévé. Ily módon, ugyan szociális bevételei stagnálnak (amit önmagában csökkenésként él meg), a középosztály a közvetetten elért életminőség-javulást mégis élvezheti, s így a “lenti” szociális támogatás is politikai szövetségerősítővé válhat fent és középen.

A Klasszikus Balközép felfogása ezzel szemben a hagyományos mérsékelt bal programjának valamilyen modernizált változata lenne. Elfogadja a korlátozott forrásokat, de mégis úgy hiszi, van tér a manőverekre. Igen lényegesnek tartja a jóléti szolgáltatások univerzális voltát. Ez az univerzalizmus több szinten is kívánatos. Először. A magasabb adók problémákat jelentenek, de végül is a dolog így mégis hatékonyabb. A középosztály számára olcsóbbak a magasabb adókon keresztül biztosított általános szociális vívmányok, mint ezek kiváltása alternatív magánszolgáltatásokon keresztül. Ha például a biztosítás kellően tömeges, a nagyságrendből ez szinte automatikusan következne is. Másodszor. Az univerzalizmus elengedhetetlen a szegények vagy majdnem szegények ügyeinek kezeléséhez. A középosztály aligha megy bele olyan szociális sémákba, amelyekben önmagát úgy elkülönítené, hogy az érintetteknek az általános sémán kívül még magánbiztosításokhoz is folyamodniuk kell (az, hogy nálunk egyelőre ezt még jól tűri, s így egyelőre a nemzetközi trenddel szemben mozog, valószínűleg vagy ideiglenes ügy, vagy – minden szöveg ellenére – e réteg számára az adóterhek így sem kibírhatatlanok). Harmadszor. A nemzeti szociális intézményháló egy sajátos összetartozásérzést, a közös sors illúzióját is kínálja. Ez felfogható valamilyen lelki komfortérzésként is.

A másik dimenzió a politikacsinálás alapirányai mentén bontja két osztályra a lehetséges akciókat. A pragmatikus megközelítés lentről építkezik. Nem jelöl ki előre valamilyen ideológiai mezőt, nem állítja, hogy vannak kötelező alapértékei, amelyeket azután a politika tűzön-vízen át megvalósít. És azt sem nagyon mondja, hogy konkrét lépései ilyen vagy olyan alapérték egyetlen lehetséges megvalósítását, érvényesítését jelentik. Intuitíve kijelöl valamilyen politikairányokat (tulajdonképpen a beavatkozási területek egymáshoz mért prioritásaiból építkezve), majd e politikanyaláb köré rendel kereteket. S ez lesz a szűkebben vett ideológia.

Az értékcentrikus politikacsinálás ellenkező irányban és sorrendben működik. Megpróbál közös ideacsaládokat kiemelni. Tisztázza, hogy milyen új-régi értékek köré kell a cselekvési programoknak rendeződniük, majd megkísérel ezeknek megfelelő akciókat megtervezni – tulajdonképpen felülről.

A baloldali politikacsinálás viszonylag gyakrabban a második, s nem az első fonalra fűződött fel, és mindezidáig ott, ahol az új szocdem kormányok valamilyen, a Harmadik úthoz hasonló programmal kísérleteztek, majdnem mindenütt pragmatikus ideológiaépítés figyelhető meg. Itt említésre méltó probléma, hogy azok az akciócsírák, amelyek nálunk a Harmadik Utat mint problémát egyáltalán napirendre tűzték, s megkísérelnek esetleges magyar Harmadik út-változatokról gondolkodni, tipikusan a második megközelítés felől vágnának neki az építkezésnek. Mindazonáltal a nemzeti Harmadik út-változatok kialakításánál – épp a fentiekből következően – szinte alig vannak átveendő kötelező gyakorlatok. A brit Harmadik út sem befejezett modell. Csak most egyszerűen a kormányzati szükségletekből következően az angol politikai tervezők úgy tesznek, mintha az ideológiai csomag (máris rendszerbe fogva) készen lenne. Valójában meg csak egy meglehetősen félig kész változat látható.

Végül mindebből valamilyen baloldali neoliberalizmus jön ki. A dereguláció kombinálása az univerzális hozzáférés jogával bizonyos oktatási tőkeszolgáltatásokhoz. S mert a thatcherista privatizáció (mint ahogy a legtöbb nyugat-európai konzervatív privatizációs program) nem foglalkozott a monopóliumok leépítésével, a baloldali privatizáció most mindenekelőtt demonopolizálást jelentene (és senki sem álmodozik az állami szektor növeléséről).

A konkrét programok szintjén a nyugat-európai Harmadik út-változatokban legérdekesebb elméleti újdonságnak a köz- és a magán- (verseny-) szféra határainak újrafogalmazása tűnne. Itt az államnak felelőssége van abban, hogy bizonyos javakhoz a rászorulók vagy az azt igénylők hozzájuthassanak, de ezeket a szolgáltatásokat a maguk fizikai valóságában nem maga az állam biztosítja. Az oktatásban és az egészségügyben sajátos kvázi-piacok jönnek létre. Az állam pénzügyileg kézben tartja a szolgáltatásokat, de a végrehajtók a magánszférából érkeznek. Ennek konkrét oktatáspolitikai változataként megjelenik az Egyéni Tanulási Betétek (Individual Learning Accounts) ötlete (az állam előírja a részvételt az oktatásban, forrásokat is adott szerkezetben rendelkezésre bocsájt, de nem működteti az iskolát). Extrém példa: fontolgatják a londoni földalatti privatizálását. A vonalakat külön-külön adnák el, de megőriznék az egész rendszer közös szabályozását. Vagyis koordinálva működtetnék, de magánberuházók bevonásával. Referendumok rendezéséről gondolkoznak, az angol National Lottery Machines bevonásával, ami hihetetlenül leegyszerűsítené és olcsóvá tenné az egészet. A helyi szinteken sok szó esik az “elektronikus demokráciáról”, a drótpostás szavazás különböző változatairól.

De mindeközben ott az új jelszó (Julian Le Grand megfogalmazása), amely nálunk, persze, nem mindenkinek tetszene. A Szabadság, Egyenlőség, Testvériség helyett a Harmadik út ideológusai inkább Közösségről, Elszámoltathatóságról, Felelősségről beszélnének. Ez a fogalomhármas nem évszázadokban keresi magát, kevéssé mozgósít, de nem ígérget, és komolyan beméri, mit vállalhat ma egy kormány anélkül, hogy (még inkább) nevetségessé válna.

Irodalom:

Az 1998-99-es nagy vita anyagai megtalálhatók a NEXUS brit honlapján (www.netnexus.org). Különösen David Halpern-David Mikos: The Third way: Summary of the Nexus On-line Discussion; Gerry Holtham: The Third Way; Michael Jacobs: The Third Way és John Plender: The New Way című írásai voltak inspirálók.

Érdekes további szövegek találhatók a szociáldemokrata pártok közös elméleti vitafóruma, a Felipe Gonzalez egykori spanyol miniszterelnök vezetésével működő Global Progress Commission honlapján (www. globalprogress.org/angles/index.html).

* * * 

Szigeti Péter

A dolgokat a társadalomtudományi elemzésben sokféleképpen meg lehet és meg kell közelíteni. így vagyunk a harmadik út kérdésével is. Már a címben feltett kérdés is termékenyen nyit meg szabad asszociációs képzeteket, azonban legtöbbször még annak az elemi, logikai és fogalomalkotásbeli követelménynek sem szoktak helyt adni a válaszadáskor, hogy tisztázzák: mi az a két út, ami között a harmadik felmerül? Tony Blair harmadik útja legalább megmondja, hogy a hagyományos baloldal és a mára már fényét vesztett új jobboldal közötti politikai mozgásteret keresi. Logikailag világos a pozíciója, ami a fogalmi tartalomban már közel sem ilyen egyértelmű.

Ha a hétköznapi tudat és tapasztalat oldaláról, s kicsit tréfásan is megközelíthetem a témát, akkor azt is mondhatom, hogy hazánkban az elmúlt tíz évben tökéletesen megvalósult az általában vett harmadik út. Mire gondolok? Arra, hogy igencsak eredményesen sikerült az államszocializmus és a kapitalizmus legrosszabb tulajdonságait egyesítenünk – bizonyos összefüggésekben és tapasztalatok szerint. Ezt a tételt egy személyes élménnyel szeretném illusztrálni. Igen világos volt, hogy a két rendszer legelőnytelenebb tulajdonságai ötvöződtek a minap, amikor lakásunkat felújítottuk. A konyha komplex felújítása és gépesítése megannyi részfeladat összehangolását igényelte volna, de nem akadt olyan fővállalkozó, aki a helyzet magaslatán állva képes lett volna átgondolni a műszaki, kivitelezési, jogi és belsőépítészeti problematikákat. Ez a koordináció tehát rám, a dilettánsra maradt, miközben az egyes szakfeladatok között negatív hatásköri összeütközések keletkeztek, azaz bizonyos problémákra senki sem gondolt, bizonyos feladatokat senki sem végzett el. A vízvezetékszerelő a mosogatógép-szerelőre, a mosogatógép-szerelő a belsőépítészre mutogatott, s közben a munkát senki sem csinálta. Mindegyik a másiktól várt valamit, vagy kifejezte azt, hogy örüljünk, hogy élünk. Mint régen, amikor a vállalkozó szívességet tett a megrendelőnek. Mindezt viszont nyugati árszínvonalon teljesítették.

Elvonatkoztatva most már a szakipari vállalkozások területétől, a helyzetet a 90-es évek elején általánosította a pesti szólás: “nyugati árak, keleti bérek”. Ha ez a harmadik út, akkor a magyar társadalom körülbelül 60%-a, sajnos, ma is úgy érezheti, hogy ez megvalósult. Az igazság azonban az, hogy a magyar társadalmat ideológusaink a 80-as évek végén a szervezett kapitalizmus jóléti államainak és mintáinak (német, svéd) segítségével győzködték, nem pedig egy közepesen fejlett ország reális lehetőségeivel. Hogy aztán a rendszerváltás neokonzervatív módon és a globális kapitalizmusra jellemző nyerseséggel, hogy ne mondjam annak brutalitásával menjen végbe. Nagy a differencia a minta és a valóság között, mégsem az a kérdéses, hogy melyik úton vagyunk.

Magam a kérdést formációelméleti oldaláról közelítem meg, s így a kapitalizmus és a szocializmus közötti dimenzió problémájaként fogom a választ megadni, figyelembe véve az egyedi nemzeti körülményeket és a különös, regionális adottságok befolyását a folyamatokra. Nem osztanám a – valóságos szaktudományos iparággá vált – tranzitológia azon recepjeit, hogy hogyan lehet a piacgazdaságra és a demokráciára áttérni. (Persze ettől még sok politológus kollégám élt meg ebből – talán nem is rosszul.) Az áttérés ugyanis mindenütt az adott nemzeti társadalom belső sajátosságain, társadalmi közegén keresztül történt, s nem pedig egy történetisége nélkül felfogott, idealizált, mintakövető recepció formájában, ahogyan ezt ez az irodalom meglehetősen leegyszerűsítve és teodíceaszerűen ajánlotta. Egyfajta utolérő fejlődés biztosítása jegyében. Sorsszerűség persze volt az egész régió átmenetében, abban, hogy a belső és külső erőviszonyok eredménye következtében a polgári társadalomhoz való visszatérés útjára léptünk, de nem volt és nem is lehetett olyan célkitűző értelem a folyamatban, amely érdekviszonyok és közegellenállás nélkül, egyfajta külső gondviselés célszerűségével vezényelte és vezényelhette volna a folyamatokat. A kilátásba helyezett eredmény természetesen elmaradt. A célok szerepe a társadalmi és gazdasági változások fő irányának kijelölésében persze tagadhatatlanul megvolt, de a kívánatosnak feltüntetett eredményt objektíve nem lehetett előállítani. Ezért nem is csodálkozom azon, hogy egy évtized után is a közepes fejlettség problémái vannak jelen hazánkban, csak éppen a formációváltás következtében a problémák már a kapitalizmus alapzatán jönnek létre. A társadalmi formák szintjén nincs harmadik út, mert az, hogy a termelés személyi és tárgyi feltételeit a magántulajdonra épülő piacgazdaság, vagy pedig a köztulajdon jegyében egyesítik – döntő jelentőségű társadalomszervező elv volt és maradt. Az ország 10 év alatt békés úton radikális gazdasági, társadalmi és politikai változásokon ment át, ahol a folytonos reformok minőségi változásokhoz vezettek. A gazdaság és a társadalom tagozódása megváltozott, az új tulajdoni, jövedelmi és hatalmi viszonyok mentén jöttek létre a tőke mozgási törvényeire és értékesülési folyamataira épülő struktúrák, intézmények. A legfontosabb társadalmi történések, jelenségek e felől, a bérmunka és a tőke társadalomszervező alapviszonya felől, s nem pedig a különböző szabályozási viszonyok felől érhetők meg, melyek az alapviszonyt éppúgy kiegészíthetik, mint módosíthatják, meglehetősen különböző racionalitások – jogi, kulturális, környezvédelmi, műszaki stb – jegyében.

Megszűnt körülbelül 1,4 millió munkahely, kialakult egy mára nézve már nem is nagyon magas munkanélküliségi szint, mert ahol a termelési feltételeket a piac integrálja, ott a specifikus munkaerőpiac jelöli ki az aktív foglalkoztatottak és a munkaerő tartalék hadseregének körét, arányait és belső szerkezetét. Nincs olyan társadalompolitikai ellenhatalom, amely a befektett magántőkék értékesülésének, rentábilitásának valaminő közérdek felőli szabályozásával lenne képes fellépni. A tőke társadalmi kontrolljára igen csekély lehetőség nyílt abban a szituációban, amelyet az eredeti tőkefelhalmozás államhatalmi eszközökkel, legális úton, a korábbi köztulajdoni formák – állami és szövetkezeti tulajdon – privatizációján és részben a kárpótlási folyamaton keresztül szerveztek meg. Világos, hogy amikor a szociológusok empirikus tényként konstatálják, hogy a népesség legszegényebb és leggazdagabb tizede közötti arány a 80-as évek 3-4-szereséről mára 8-szorosára nőtt, akkor itt ez a polarizáció a tulajdoni alapstruktúra megváltozásának a jövedelmek megoszlására gyakorolt következménye. Olyan eredmény, amely persze egy folyamat szakasza, s ahol a differenciálódás és polarizáció fő tendenciája aligha áll meg ennél a szorzónál, noha részleges ellentendenciák időnként bizonyára fellépnek majd. Az a tény, hogy sokféle egyéb, nem közvetlenül az alapstruktúrából folyó jövedelem is létezik (sikerdíj, igazgatótanácsi tagsági díj, szerencsejáték-nyereség stb.), nem változtat azon, hogy a profit, a kamat és a munkabér az alapviszonyból következő jövedelmek jogcímei és forrásai, s igen különböző dimenziójú életlehetőségeket jelőlnek ki tőke-, pénz- és munkaerő-tulajdonosaiknak. Attól, hogy bizonyos kombinációk is léteznek – teszem azt, a dolgozói részvényekben e három mozzanat egyesül -, nem rendül meg és nem veszti érvényét az alapviszony. A munkaerőpiac, sőt a ma már bizonyos értelemben meglehetősen szegmentált munkaerőpiac – a magánszektor és közalkalmazotti szféra; a férfi és női munka; fő- és részfoglalkoztatású munkaidő; a legális és feketemunka; a hazai és a bevándorlói munka közötti megosztottságok és egyenlőtlenségek – kialakulásának komplementereként értelmezhető az a körülbelül 900 ezres nagyságrendű népesség, amely az évtized elején kényszervállalkozóként indult a megélhetésért való harcba. Mára egy részük bizonyára stabilizálni tudta helyzetét,

különösen azok, akik kapcsolataik révén megfelelő egzisztenciahitelhez juthattak, s elérték vagy meghaladták korábbi társadalmi, jövedelmi pozícióikat és életlehetőségeiket, míg egy másik részük családja és önmaga egzisztenciáját azonos vagy csak alacsonyabb szinten képes újratermelni, mint korábban, ugyanis elesett az ingyenes és támogatott közfogyasztásoktól, az egészségügyi, oktatási és szociális ellátásoktól, s mára ezen szükségleteit, szolgáltatásokat csak vállalkozásának megfelelő szintű nyereségessége esetén képes igénybevenni. A szövetkezeti parasztság lényegében eltűnt, hisz bár ma is vannak szövetkezetek – mennyiségileg nézve talán 40%-a maradt talpon az egykori bázisszámnak -, de ezek éppen a formációváltás miatt térnek el eredeti rendeltetésüktől. A szocializmusban a szövetkezetek az agrárkérdés (a mezőgazdasági termelés hatékonysága) és a parasztkérdés együttes megoldásának társadalomszervező elvét jelentették, mert a föld és a falu népességeltartó képessége szempontjából egyesítették az ökonómiai, a szociális és a kulturális szempontokat, a föld osztatlan, közös tulajdona és a viszonylag magas belső demokratizmussal működő szövetkezeti forma keretein belül. A mai szövetkezetek a részvénytársaságokkal azonos elv jegyében, a magántulajdonhoz igazodó betétarányos szavazás jegyében működnek, s egyetlen kritérium mozgatja őket, a rentábilitásé. Szó sincs az említett többfunkciósságról, kollektív felelősségről és önigazgatói elemekről, mint a múltban. Kérdés, hogy a FAO által is – éppen az optimális táblanagyságok jól művelhetősége és a szakemberek felkészültsége miatt – nagyrabecsült és jelentős eredményeket felmutató magyar mezőgazdaság miért nem tudta átmenteni a rendszerváltás során, a múlt egyértelmű vívmányait sem. úgy tűnik, például az a társadalmi tény, hogy a mai sertésállomány a fele a nyolcvanas évekbelinek, s ez a feleződés stabilizálódni látszik, kifejez valami mélyebb összefüggést is: ahhoz, hogy mezőgazdaságunk integrálódni tudjon az EU-ba, előbb dezintegrálódnia kellett – ahogy ezt Andor László egy ízben megmutatta. Lehet, hogy ’túl jól’ sikerült ez a dezintegráció, s lehetett volna azért komolyabban, felelősségteljesebben s a gátlástalan magánérdekek – melyek rendszerkonform szempontból a homo oeconomicus értelmes önzésének teljesen kielégítő megnyilvánulásai voltak – néminemű kordában tartásával változtatni. Ez esetben, valószínű, kicsit jobban állhatnánk. A mozgásiránynak mindenképpen ennek kellett lennie, s a kérdésnek a szervezett politikai szférában való megnyilvánulása, hogy a “magángazda”-FKGP tudott talpon maradni az agrárszféra képviselőjeként, s nem az egykori, mondjuk 1991-92-es, Agrárszövetség. Azóta láthattuk azt is, hogy a hajdan a tagsággal szolidáris téeszelnökök milyen metamorfózison mentek át a társadalmi kapcsolatok megváltozásával, s váltak zöld bárókká az ésszerű önzés mintája jegyében. (Tisztelet annak a kivételnek, amely alulmaradt a szövetkezeti törvényhozás csatáiban.) Azt a liberális axiómát, mely szerint ha mindig és mindenki a magánérdekét érvényesíti, akkor ebből a piac integrációján keresztül a legnagyobb közhaszon keletkezik, ezt a hazai mezőgazdaság eredményei – enyhén szólva – nem igazán sietnek igazolni. Summa summárum: más és jobb lehett volna, de a harmadik út reális lehetőségét az összfolyamat dinamikája az adott nemzetközi erőtér mellett kizárta.

Látható, a válasz ezen a területen sem adható meg pusztán agrárpolitikai szempontból. Figyelembe kell venni, hogy a kelet-közép-európai térség egészében egyetlen egy ország sem tudott ellenállni a neokonzervatív ideológia és gyakorlat nyomásának. A Nyugat olyan döntő erőfölényben volt, hogy közvetlen és közvetett nyomása révén mindenütt, előbb vagy utóbb, de a vele szövetséges belső erőkre támaszkodva el tudta tüntetni azokat a politikai rezsimeket, amelyek nem követték a vele való konformitás útját – vagy inkább csak ennek célkitűzéseit. Ebből a szempontból közömbös, hogy milyen megfontolásokból és körülmények között próbálkozott Iliescu, a bolgár szocialisták vagy Meciar Szlovákiája – próbálkozásaik ellenére sem tudtak semmit fenntartani a gazdaság vegyes jellegéből, az állami tulajdonból, és a nemzetgazdaság mint entitás megőrzéséből. A globalizáció ereje a saját érdekösszefüggéseibe kényszeríti – ha másként nem, hát katonai eszközökkel, mint ez a saját területi integritását katonai eszközökkel is védeni kész Milosevics esete után már teljesen nyilvánvaló – az egykor szebb napokat megélt nemzetállamokat. úgyhogy az a paradoxon keletkezett, hogy az újjászülető nacionalizmusok közrehatottak a nemzetállamok legyengítésében. (Ez utóbbiak történelmileg, kulturálisan és nyelvileg létező tények maradnak, csak éppen – micsoda különbség – gazdasági bázisuk autonómiája nélkül.) Mert egyfelől egyfajta nemzeti reneszánsz jegyében bontották le a föderatív szocialista országokat. Másfelől pedig olyan erőtlen és ingatag kis országok keletkeztek, amelyek elvesztve korábbi regionális együttműködésük előnyeit, teljesen kiszolgáltatottá váltak a sikeres nyugati divide et impera politika következtében előállt új helyzetnek. Csak a világfolyamatokról egy “oblaszty” funkcionárius színvonalán gondolkodó egykori pártfőtitkár hihette, hogy megtarthatja a szövetségi államot, államfőként, saját destabilizáló politikájának vonala mentén. Akik maguk alatt képesek vágni a fát, erre rendszerint csak akkor jönnek rá, amikor az már kidőlt. Az USA hegemóniájának persze mindez igencsak kedvez, mert bár Németország tovább erősődik az Európai Unión belül, de a Balkánon fenntarthatók azok a feszültséggócok, amelyekkel szükség esetén megakadályozhatóvá válik egy erős európai integráció. így aztán német dominancia ide vagy oda, a lényeg, hogy az EU az USA vezette nyugati integráció alávetett al-régiója legyen, és ne több. Azt csak Lengyel László gondolja, hogy ez egy multipoláris világ. Ezek azok a geopolitikai összefüggések, amelyek miatt részterületeken sem sikerült valaminő vegyes gazdaságot vagy akár csak a szövetkezeti tulajdont áthozni a jelenbe.

Történelmileg páratlan, érdekes helyzet alakulhatott volna ki ezen geopolitikai erőviszonyok nélkül, ha a történelem lehetővé tette volna, amit nem tett, hogy ti. az úgynevezett egyensúlyi piac körülményei között versenyezhessen egymással, mondjuk, a szocialista szövetkezeti mezőgazdaság és az agrárgazdasági magántulajdon. A gondolatkísérlet termékenysége ellenére a kísérlet kísérlet – azaz befejezetlen cselekmény – maradt. Magyarországon az átmenet kormánya idején – és ezt alkotmányosan is rögzítették – még célkitűzés volt a szektorsemleges verseny. Csak éppen 1990 márciusa után a versenyszférából eltüntették a köztulajdont. (Hiszen az újonan létrejött önkormányzati tulajdon rendeltetése eleve nem a gazdasági verseny). A célkitűzést és az alkotmányt tették félre, hogy a Nyugattal való nagyobb konformitás jegyében gyorsan és erőszakoltan térjenek át a magángazdaságra, annak a tulajdoni rendszerben való dominanciájára, a gazdaság feletti magánrendelkezésre.

Következésképp azt a szabályszerűséget látom érvényesülni régiónkban, hogy minden járulék, majdnem kivétel nélkül, osztotta és osztja a fő dolog, a formációváltás sorsát. Ezért nincs a legátfogóbb szint, a társadalmi alakulat szintjén harmadik út. Nagyfokú az alak- és formagazdagság és a fejlettségi fokok szerinti különbözés, de ezt nem lehet kijátszani a tőkés termelési mód alapviszonyaival szemben, ahol ezek létrejöttek. Több termelési mód és forma epizódikus és sporadikus jelenléte mellett az uralkodó tőkés termelési mód határozza meg és rendeli maga alá, a magántulajdonos tőkefelhalmozás érdekei alá az egyéb formákat, érdekeket és társadalmi cselekvéseket. Ebből érthető meg, hogy miért 1/4-3/4 arányú a társadalombiztosításban a felosztó-kirovó és a piaci elvű biztosítási rendszer aránya, miért kerülnek előtérbe a magánbiztosítások útján szervezett egészségügyi és nyugellátások, vagy miért nem tudtak talpon maradni a kulturális szférában olyan közintézmények, mint amilyenek a művelődési házak voltak, vagy miért ölti fokozatosan magára oktatási rendszerünk az elitoktatás-tömegoktatás polgári társadalomban jól ismert jellegzetességeit. Persze egy oktatási rendszer a polgári társadalom körülményei között is lehet demokratikus vagy elitistább jellegű, laicizált vagy jelentős mértékben egyházi befolyás alatt álló – tehát volt, van és lesz politikai mozgástere és tétje ezeknek a folyamatoknak. Csak a polgári demokratikus, racionalista és progresszív társadalmi tudatot feltételező megoldások az elitizmussal, irracionalizmussal és konzervativizmussal szemben nem a harmadik utat, hanem az azonos út egymástól lényegesen eltérő változatait jelentik.

Nemcsak a tőke és pénzpiac formái és intézményei internacionalizálódnak, kerülnek kapcsolatba egymással a különböző tőzsdék, hanem a gazdaság dominanciaviszonyai is a nemzetközi trendek szerint alakulnak. Nálunk egyidejűleg ment végbe egy dezindusztrializációs folyamat és egy reindusztrializáció. Előbbi a múlt felszámolásaként, utóbbi a nemzetközi nagytőke igényeivel összhangban: autóösszeszerelő üzemek (Suzuki, Opel), zöldmezős beruházások, kereskedelmi láncolatok kiépítése stb. Lehet, hogy a 80-as évtizedben sem voltunk már ipari társadalom, abban az értelemben, hogy az aktív népesség zöme már nem az iparban, hanem a szolgáltatásokban dolgozott. Ma viszont szintén nem vagyunk hiánytalanul poszindusztriális társadalom, mégis a bankszektor, az informatika és a kapitalizálódó szabadidőszektor jelentik a gazdaság vezető ágazatait. Az uralkodó világszellem tehát megérkezett hozzánk, csak éppúgy ma is, mint a múltban, egy közepesen fejlett, félperiférikus ország nívóján és formái között. A rendszerváltás nem ezen változtatott, nem kerültünk közelebb a világgazdaság centrumához, csak éppen a tulajdoni és hatalmi viszonyok változtak meg. A korai szocializmust jellemző állapotokat felváltották a polgári társadalomra jellemző állapotok és magatartásformák. Hogy csak egy-két példát mondjunk: az új individualizmust és a yuppie-nemzedék fogyasztási kultúráját vagy a szervezett bűnözést mindenki érzékelheti a hétköznapokban. De fel kell tenni azt a kérdést is, hogy a kapitalizmus előnyei közül melyek vannak jelen társadalmunkban. Ilyennek tekinthető a diverzifikált fogyasztás és árukínálat, amely kétségtelenül nem jellemezte a korábbi hiánygazdaságot. Más kérdés, hogy a fizetőképes kereslet ettől még a népesség kétharmadára vagy, mások szerint, jobb esetben a felére nem terjed ki. Éppen ezért ez az előny csak a módosabb, ún. felső- és középosztályok számára elérhető. Hasonló a helyzet a formális demokrácia intézményrendszerének sikeres kiépítésével. A polgári demokratikus jogállam új, jelentős intézményekhez vezetett – Alkotmánybíróság, közigazgatási bíráskodás kiszélesítése, állampolgári jogok országgyűlési biztosai, számvevőszék, helyi önkormányzatok -, s hogy demokráciánk mégis elitista jelleget ölt, ennek okait a következőkben látom. Először is minden parlamentarizmus a párt- és a politikai elitizmus melegágya, különösen, ha a népesség alulról jövő nyomása és kontrollja nem kényszeríti ki ennek az immanens tendenciának a fékezését. Márpedig Magyarországon alig vannak jelen olyan társadalmi mozgalmak, sztrájkok, manifesztációk és szellemi termékek, melyek ezt az ellenőrző funkciót valóságossá tennék. Ami van, az is elvész vagy közömbösítődik a média-tudatipar transzformációjában. Ezért a formális demokrácia nem válik valóságossá, s ez megint összefügg azzal, hogy parlamentáris köztársaságunk egy olyan különös államforma, amely a maga egyedi, nemzeti államrendszerének biztosít átfogóbb keretet. Ez az államforma és politikai rendszer a polgári államtípus általános alapzatára épül, azt formálja meg, alakítja és oltalmazza. Az egyediség konkrét intézményei, nemzeti megoldásmódjai a különösség szintjének változatai. A különösség pedig az általánosra, a berendezkedés tulajdoni, osztály- és rétegviszonyaira vezethető vissza, azzal áll kölcsönhatásban. állam és politikai rendszer, államforma és államtípus tagolt egysége képezi azt a teljességet, konkrét totalitást, melyet vázlatosan szemügyre véve is láthatjuk, hogy miért nincs harmadik út; miért csak a látszata, vagy átmeneti-tünékeny valósága teremtődik meg néhány, önmagában bármilyen fontos mozzanatának. Hogy mi lesz az ezredforduló után? Csak a körülmények és erőviszonyok lényeges változása esetén lehet néminemű realitása a harmadikutas kezdeményezéseknek. Addig is az elméleti felkészülés a feladat.

* * * 

Síklaky István

A modern kor központi kategóriája a tőke (járadékot fiadzó vagyon). Ehhez kapcsolódik korunk két jellegzetes, paradigmatikus társadalom-alakzata:

– az egyiket az jellemzi, hogy minden társadalmi döntést a tőketulajdonosok érdekeinek vet alá (ez fejlődött napjainkra globális kapitalizmussá, amely elérkezett összeomlásának küszöbéhez);

– a másik alapvető jellemzője a termelőeszközök magántulajdonának, és ezzel a tőkeviszonynak bürokratikus diktatúra eszközével való kikapcsolása (az ún. létező szocializmus).

Mivel egyik sem bizonyult/bizonyul tartósan fenntarthatónak, és egyik sem valósította/valósítja meg a társadalmi renddel szembeni általános elvárásokat, megjelent egy harmadik út igénye.

Melyek a harmadik úttal szembeni általános elvárások?

– Gyakorlatilag teljes foglalkoztatottság, mindenki számára tisztes, biztonságos megélhetés, és a társadalmi polarizációnak a jelenleginél határozottan alacsonyabb szintje.

– Jó feltételek a szabad szellemi élet és a kulturális emelkedés számára.

– Részvételi demokrácia.

– Jó feltételek a fenntartható fejlődés (az ökoszférával való harmonikus kapcsolat) számára.

Az elmondottakból következik a válasz a feltett kettős kérdésre: csak egy harmadik útnak van realitása, csak erről van értelme beszélni.

És mi legyen ez a harmadik út?

E tekintetben igen nagy a bizonytalanság. A világ állapotát és mozgásirányát, az emberiség fejlődését értékelő 1998. évi ENSZ-jelentésben olvashatjuk (Napi Magyarország, 1999. 1. 23.): “Sem az egyes államok, sem a nemzetközi szervezetek nem rendelkeznek tíz-húszéves jövőképpel, hiszen nem tudnak megoldást találni a válságokra, a robbanással fenyegető válsággócok végleges megszüntetésére, végső soron a Föld majdani 8-10 milliárd lakosának jövőjére.” További tanulságos megállapításokat találunk Plenter János “Amit a pénzről tudni kell” c. könyvében (Magyar Kapu Alapítvány kiadása, 1998). Miután a szerző tudatja velünk, hogy a mai gazdaság központi jelensége a pénz, első fejezetei így hangzanak: “A pénz fogalmának bizonytalansága”, “A gazdaság pénzigényének megfoghatatlan tényezői”, “A pénzmennyiség veszedelmesen önkényes szabályozása”, majd egyre-másra közöl “senki nem tud semmit” tartalmú szövegeket tekintélyes tudósok, szakemberek tollából.

Ugyanakkor meggyőződtem arról – és ebben több ország számos kutatója is társam -, hogy van megoldó modell, és ennek kulcsa a Silvio Gesell által kidolgozott, új elvű pénzre és a földjáradék társadalmasítására alapozott – mint ő nevezi – természetes gazdasági rend. Napjainkra a globális kapitalizmus rendszerébe került államok elvesztették, illetve egyre inkább elvesztik a pénzkibocsátás és a nemzeti valuta fölötti ellenőrzés jogát. A pénzkibocsátást-bevonást, a valuták egymáshoz és az árukhoz viszonyított értékének alakítását – részben az eszközükké vált “nemzeti” jegybankok, kereskedelmi bankok és befektetési alapok közreműködésével – a nemzetközi pénzhatalom gyakorolja saját rövidlátó hatalmi érdekei szerint, az emberiség túlnyomó többségének kárára. Ezeket a funkciókat arra az átmeneti időre, amíg egy demokratikus világstruktúra kialakul, a polgárai által demokratikusan ellenőrzött államoknak – megfelelő törvényalkotással – vissza kell szerezniük. Erre alapozva lehet megvalósítani egy a Silvio Gesell javaslataira alapozott harmadikutas társadalmi berendezkedést.

Megpróbálom összefoglalni Gesell gondolatmenetének lényegét.

Vessünk egy pillantást a kezdetekre. Péter csapatának van 100 kg cserélnivaló búzája, Pál csapatának 100 kg cserélnivaló heringje. Elcserélik. Ez a cserekereskedelem, a közvetlen árucsere. Ez működik, amíg Péterék és Pálék időben és térben közvetlen kapcsolatban lehetnek egymással. A munkamegosztás fejlődésével azonban ez a közvetlen kapcsolat már nem tartható fenn, közvetítő kell. Más oldalról nézve: a munkamegosztás hatalmas kibontakozását teszi lehetővé, ha fellép a kereskedő, akinek pénze van, és azt mondja Péternek: “Megveszem pénzért a búzádat, és az árából vehetsz tőlem heringet” – és így jár el Pálnál is. Csak éppen 110 kiló búzáért ad 100 pénzt Péternek és 100 pénzért 100 kiló búzát ad Pálnak, és így tesz a heringgel is.

Ez rendben is van így, hiszen a kereskedőnek fedeznie kell a fuvar-, stb. költségeket, és a saját munkájáért is jár ellenérték. Ezt fedezi a 10 kiló különbözet. A baj nem itt van, hanem ott, hogy míg a közvetlen csere két egyenrangú piaci szereplő közt ment végbe, a pénz-közvetítette cserénél a pénztulajdonos fölénybe kerül az árutulajdonossal szemben (végső soron, modern szóhasználattal, a tőkés a munkással szemben).

Miért? Amikor Péter és Pál közvetlenül cseréltek, a csere mindkettőjük számára sürgős volt: ha Péter tartogatja a búzát, rágja a zsizsik, az egér stb., folyamatosan veszít értékéből. így van Pál is a heringgel. A két sürgős törekvés méltányos cserére vezet. Mikor azonban Péter a kereskedővel kerül szembe, helyzetük nem egyenlő. A kereskedőnek, amikor ő a vevő, nem sürgős a vásár, hiszen az ő cseretárgya, a pénz, nem romlik, nem fogy a tarsolyában. Kivárhatja, amíg Péter már nagyon szorítva érzi magát, és ekkor nem 110, hanem 120 kiló búzát kér 100 pénzért, míg persze Pálnak továbbra is csak 100 kilót ad. Ugyanígy áll szemben Pállal is. És ezzel megszületett a kamat (a második 10 kiló), amit a kereskedő szed be a pénztulajdonos számára.

Itt a kisebbik baj az, hogy Péterék és Pálék megcsonkítva kapják a csereárut. Az a nagyobbik baj, hogy megszületett a gazdasági válság lehetősége. Ha ugyanis a pénztulajdonos – bármi okból – kivár a pénzével, fennakad a csere, megreked a termelés, itt a válság – hatalmas veszteségeket és szenvedést okozva a munkamegosztásban résztvevő emberiségnek.

A hagyományos pénzen alapuló gazdaság hajtóereje, exponenciális jellegének meghatározója a kamatos kamat, azaz a következő szabály: akinek nélkülözhető pénze van, annak joga és lehetősége van arra, hogy pénzét arányos, időszakos díj, azaz kamat ellenében engedje át.

(E szabály abszurditása – természetidegen volta – nem eléggé közismert, ezért idézem Heinrich Haussmann példázatát: Ha Szent József Jézus születésekor 1 pfenniget évi 5% kamatra befektetett volna, 1990-ben befektetésének fölkamatolódott értéke 134 milliárd darab aranyból való földgolyó lenne.)

Silvio Gesell kamatelméletének lényege:

– Az ős-kamat oka a piaci cserénél a hagyományos pénz fölénye az áruval szemben; mértéke: a pénz-közvetítette árucsere fölénye az (önellátó) ősgazdasággal, és az árucsere más technikáival (közvetlen csere, váltó) szemben. Az őskamat feltűnő állandósággal évezredek óta évi 4-5%.

– A hitelkamat mértéke a hitelkereslet és kínálat közti viszony, de minimuma az ős-kamat.

– A reáltőke-kamat: a termelőeszközökbe (gyár, ház, hajó stb.) fektetett pénz kamata. Mivel a pénztulajdonos csak az őskamatnál nem kisebb járadék reményében fektet be a reálgazdaságba, nem alakulhat ki olyan reáltőke-kínálat (lakáskínálat a bérlőknek, munkahelykínálat a munkát keresőknek stb.), amely az őskamat alá nyomhatná a reáltőke-kamatot. Ezért, bár mértéke a reáltőke keresletének és kínálatának a viszonya, de nem lehet kevesebb, mint az őskamat.

Az ismertetett szabályok szerint kialakult kamathoz még hozzáadódhat a legjobbnál rosszabb adósnak felszámított kockázati prémium, és az inflációs rátát kompenzáló hausse-prémium. (Az így kiegészült kamatot Gesell bruttó-kamatnak nevezi.)

Gesell kulcsgondolata: A pénz nem természeti jelenség. Nem szükségképpen olyan, mint amilyenné történetileg alakult. A pénz állami intézmény, törvényes fizetőeszköz, tehát olyan, amilyennek a törvény előírja. Vezessünk be törvénnyel olyan pénzt, amely éppúgy gondot okoz a tulajdonosának, mint az áru az árutulajdonosnak, amely tehát éppúgy kényszeríti a pénztulajdonost a minél gyorsabb továbbadásra, mint az áru a tulajdonosát. Ezt úgy lehet elérni, hogy a pénzért – mondjuk havi fél százalék – használati díjat kell fizetni. A 100 márkás bankjegyet például annak, akinél éppen van, a díjfizetési napon 50 pfennig lefizetésével kell érvényesítenie, különben érvénytelenné válik. (Ez sokféle technikával megvalósítható, erre itt nem térek ki.)

Hasonlatot kínál egy másik áruközvetítő, a vasúti tehervagon. A fuvaroztatót a vasút arra akarja késztetni, hogy az igénybe vett vagont mielőbb bocsássa vissza a forgalomba. Ezért – a gyors árukirakodáshoz szükséges idő leteltével – kocsiállás-pénzt fizettet vele. így készteti a pénzhasználati díj is azt, akinél éppen pénz van, hogy minél előbb vegyen érte árut, vagy kínálja kölcsönként annak, akinek árura van szüksége, de nincs pénze.

így jön létre egy új elvű, forgásbiztosított pénz, a szabadpénz, amelyet a harmincas évek nagy válsága idején több helyen sikerrel meg is valósítottak.

Hogyan működik a szabadpénz?

A pénzreform-törvény alapján a kormány Valutahivatalt állít fel. A Valutahivatal a hagyományos pénzt új, forgásbiztosított (használati díjjal terhelt) pénzre cseréli, majd szükség szerint további szabadpénz-bankjegyeket nyomattat, és átadja a kormánynak forgalomba hozásra, valamint, ha kell, bankjegyeket von be. (A bevonás például egyszerűen úgy is történhet, hogy a Valutahivatal nem, vagy csak részben pótolja új bankjegyekkel a forgalomban lévő pénztömeg – használati díj folytán előálló – havi értékvesztését.)

A Statisztikai Hivatal figyeli és jelenti az általános árszínvonal alakulását. általános áremelkedés esetén a Valutahivatal pénzt von be (csökkenti a keresletet), általános árcsökkenés esetén pénzt bocsát ki (növeli a keresletet). Ezzel fenntartja a szilárd árszínvonalat. Ez az egyetlen feladata.

A kamat helyett a pénzügyi reform után a pénzforgás motorja a használati díj. A 0%-tól fölfelé haladó kamatlépcső helyébe a 0%-tól lefelé haladó használati-díj lépcső kerül.

Foglaljuk össze a geselli pénzreformtól várható hatásokat:

A pénzreform előtt a piaci kereslet a magánpénzkészletektől, és ennek révén a pénztulajdonosok akaratától, hangulatától, szeszélyétől, nyereségvágyától, spekulációitól függ, tehát a kereslet, és ezzel az általános árszint (az infláció) közhatalmilag nem tartható kézben. Ciklikus válságok léphetnek és lépnek fel. A pénzreform után a piaci kereslet a Valutahivatal által kibocsátott pénzmennyiségtől és a kereskedelmi “berendezések” által lehetővé tett legnagyobb forgási sebességtől függ; a magánpénzkészletek felolvadnak, így a kereslet és ezzel az általános árszint (az infláció) közhatalmilag jól kézbentartható. Megszűnnek a ciklikus válságok.

– A kölcsönkínálat megnövekedése folytán a kamat lecsökken, tendenciában nulláig, következésképpen a lakosság vásárlóereje mintegy harmadával nő (mivel a hagyományos pénzrendszerben az árak mintegy harmada kamat); új vállalkozók piacralépési lehetősége, és általában a vállalkozói szabadság (verseny) megnő, megszűnnek a kihasználatlan kapacitások, felszívódik a munkanélküliség.

– A pénzvagyonok megmaradnak, de a belőlük eredő járadék megszűnik. A pénzvagyon-tulajdonosokból vállalkozók lehetnek, vagy felélhetik a vagyonukat.

A földtulajdon társadalmasítása nem új, már jóval Gesell előtt megjelent gondolat. Korunk nagy társadalomjobbító irányzatai szerint a társadalmi igazságtalanságok legfőbb forrása a munka (teljesítmény) nélkül húzott jövedelem (persze nem számítva a rászorultaknak másodlagosan juttatott jövedelmeket). Silvio Gesell gazdasági világképe szerint a “munkások” (parasztok, utcaseprők, orvosok, királyok stb.) által létrehozott társadalmi össztermékből a hagyományos pénz által meghatározott gazdaságban két csoport húz teljesítmény nélküli jövedelmet: a pénzt (személyes szükségleteik fölött) tulajdonlók és a reáltőke-tulajdonosok kamatot, a földtulajdonosok pedig földjáradékot. A maradék a munkabér-alap, amely a verseny szabályai szerint oszlik meg a “munkások” között.

Mint láttuk, a szabadpénz olyan viszonyokat teremt, amelyek között megindul a kamatláb nullához tartó csökkenése, ezzel a kamatjáradék megszűnése. (Ez egyben a pénztőke és a reáltőke fokozatos megszűnését is jelenti, hiszen a tőke nem más, mint járadékot szülő vagyon. Ez azonban nem jelenti a piacgazdaság megszűntét, mert a piacgazdaságnak nem feltétele a tőke. – Lásd a Kislexikon rovat rövid értelmező szótárát. A szerk.)

A földjáradékot – amely az ismert értelmezés szerint a legrosszabb, még művelt földrészletnél jobb földek hozamtöbblete – nem lehet megszüntetni, azonban megfelelő bérleti díjjal el lehet vonni a földhasználótól, és közcélokra lehet fordítani. (A földjét bérbeadó magántulajdonos is ezt teszi, persze magánhasznára.) A Földet a Biblia szerint Isten minden embernek, az egész emberiség minden nemzedékének adta, ennek megfelelően évezredeken keresztül nem is volt magántulajdonban. A földjáradék közcélokra fordításához ezt az elvet kell újraérvényesíteni. Ehhez azonban nem szükséges a jelenlegi földtulajdonosokat kisajátítani, elegendő egy olyan – “piac- és eurokonform” – törvény, amely elővételi jogot ad minden eladásra szánt földrészlet esetén a területileg illetékes önkormányzatnak, és gondoskodik a fokozatos köztulajdonba vétel pénzügyi feltételeiről.

A területi önkormányzatok árverésen adják bérletbe a földrészletet annak, aki a legtöbb bérleti díjat ígéri, és megfelel a törvényes feltételeknek. (A törvényes feltételek tekintetében érdemes a dán példát figyelembe venni.) A bérleti szerződés mozgó bérleti díjat állapít meg. Ez azt jelenti, hogy néhány évenként törvényben szabályozott eljárással megállapítják, hogyan alakult az árveréseken az adott jellemzőkkel rendelkező földrészlet bérleti díja (hogyan változott a földjáradék), és ezzel módosulnak (nőnek vagy csökkennek) a korábban megkötött bérleti szerződések alapján fizetendő összegek.

Silvio Gesell ismertetett gondolataira támaszkodva összeállítható a fenntartható fejlődés, és egyben a kizsákmányolás nélküli jóléti társadalom megoldó modellje, amelyet “Magyar Modell”-nek neveztünk el, mert – bár legfontosabb elemei nem magyar gondolkodóktól erednek, és nem csak magyar tapasztalatokra támaszkodnak – Magyarországnak lehetősége van arra, hogy ezt a modellt – akár elszigetelten is – megvalósítsa, és ezzel példát mutasson a világnak, mint ahogy 1848-49-ben és 1956-ban is példát mutatott. A modell legfontosabb elemei – összefoglalva az eddig mondottakat is – a következők:

– PÉNZüGYI REFORM: az állam pénzkibocsátási és valutaellenőrzési jogának visszaállítása, újelvű, forgásbiztosított pénz (Silvio Gesell elnevezésével: szabadpénz) bevezetése és ezzel a kamat fokozatos megszűnése feltételeinek megteremtése.

– A FöLDTULAJDON TáRSADALMASíTáSA kisajátítás nélkül, közhatalmi elővásárlási jog révén, és a földjáradék közcélokra fordítása.

– HáRMAS TAGOLóDáS: a jogi-politikai, a kulturális-szellemi és a gazdasági szféra viszonylagos autonómiája és egymástól való függetlensége. (Rudolf Steiner nyomán.)

– A HITELEZÉS TáRSADALMASíTáSA választott hiteltestületek hálózata révén. (Éliás ádám nyomán.)

– KISTáJ-SZERVEZőDÉS szövetkezeti keretek között, nagyfokú önellátással a létfontosságú javak, és nyitottsággal a “luxus”-javak terén.

– RÉSZVÉTELI DEMOKRáCIA: kétkamarás országgyűlés listák nélkül választott, visszahívható képviselőkből álló alsóházzal; a középszintű önkormányzatok, a szakmai, tudományos és érdekképviseleti szervezetek küldötteiből álló felsőházzal, és föderatív államszervezet.

úgy gondolom, hogy az így körvonalazott harmadikút-modellt követő társadalmakban nagy valószínűséggel megvalósulnak az írásom elején felsorolt elvárások.

Függelék

1. Réges régen, az óperenciás tengeren is túl, élt Péter és csapata, szorgalmas földművelők.

A búza learatása után félretették a télire valót, a vetőmagot, és fölöslegük is maradt. A tengerparton élt Pál és csapata, szorgalmas halászok. Nekik meg füstölt halból volt fölöslegük. Időnként összejöttek, és elcseréltek 100 kiló búzát 100 kiló halért. Megszületett a munkamegosztás és a cserekereskedelem.

2. Arra vetődött a szemfüles Ubul, aki a hegyekben aranyat talált, és csinos lapocskákat, érméket formált belőle. Felkereste Pétert, és azt mondta: “Miért vesződsz a cserekereskedelemmel? Adjál 110 kiló búzát, adok érte 100 érmét. Aztán majd hozok 100 kiló halat, és megveheted tőlem a 100 érméért.” Péter ráállt. Ubul ugyanígy járt el Pálnál is.

Mi történt? Péter megkapta a 100 kiló halat, Pál megkapta a 100 kiló búzát, amire szükségük volt, a 10-10 kiló többletből Ubul 5 kiló búzát és 5 kiló halat adott a fuvarosnak, 5 kiló búza és 5 kiló hal pedig megmaradt magának. (Meg is érdemelte a csere lebonyolításával való fáradozásáért.) A cserék végén a 2×100 érme visszakerült Ubulhoz, készen a következő fordulóra. Megszületett a pénz.

3. Egy idő után Ubul elunta a vesződést a csereberével. Elővette unokaöccsét, Kázmért, és azt mondta: “Adok neked kölcsön 200 érmét. Kérj Pétertől az eddigi 110 helyett 120 kiló búzát 100 érméért, és Páltól is 120 kiló halat a másik 100 érméért. Te továbbra is 100 kiló halat és 100 kiló búzát adj 100 érméért. A 20-20 kiló többletből 10 kiló búza és 10 kiló hal a tiéd és a fuvarosé, 10 kiló búzát és halat pedig nekem adsz, amiért kölcsönzöm a 200 érmét.” így is történt, és ezzel megszületett a kamat, amit Ubul fáradozás nélkül kapott meg minden forduló után.

Péter egy kicsit szívta a fogát, amikor Kázmér azzal állt elő, hogy eztán 110 helyett 120 kiló búzát kér 100 érméért, de azt gondolta: “Ha soká habozok, az egerek eszik meg azt, amivel most többet kell adnom, a csapatom meg várja a halat.” Pál is így gondolkozott, így aztán minden simán ment tovább.

4. Teltek-múltak az évek. Sok volt a gyerek Péteréknél is, Páléknál is. Péterék új földeket törtek föl, Pálék új csónakokat építettek, új hálókat szőttek. Megnőtt a cserére szánható mennyiség és az igény is.

Ezt látva Ubul magához rendelte Kázmért, és azt mondta: “Adok neked kölcsön még 200 érmét, és most már egy-egy fordulóban 240 kiló búzát és halat vásároljál 200-200 érméért. Persze ezután én is 20 kiló búzát és halat kapok fordulónként, hiszen kétszer annyit adtam kölcsön. De várj csak! A második 200 érmét nem is adom oda, megőrzöm számodra az én jól elzárt kamrámban, és adok egy papírt, ami tanúsítja, hogy van nálam 200 érméd.”

Kázmér tehát 100 érmét és egy 100-as papírt ajánlott cserébe Péternek 240 kiló búzáért. Péter elfogadta a papírt is, mert tudta, hogy ő is fizethet majd Kázmérnak a 100-as papírral ugyanúgy, mint a 100 érmével. Ugyanez játszódott le Pálnál is.

Minden ment tehát tovább. Péter és Pál ettől kezdve minden fordulóban 200-200 kiló árut kapott, Kázmérnak és a fuvarosnak fáradozásuk ellenében 10 kiló hal és 10 kiló búza jutott, Ubul, a semmittevő pedig 20 kiló halat és 20 kiló búzát kapott minden fordulóban. És senkit nem zavart, hogy Ubul kamrájában nincs is ott az a második 200 érme, amiről a tanúsítvány szólt, mert lusta volt elmenni aranyért a hegyekbe. Hiszen sem Péternek, sem Pálnak nem jutott eszébe, hogy a 100-as papírt Ubulnál érmére váltsa, végtére is nem érmékre volt szükségük, hanem búzára és halra, azt pedig megkapták.

Ezzel megszületett a rejtett papírpénz. (Rejtett, mert a papír azt hazudta magáról, hogy beváltható érmére. Ilyenek voltak általában a bankjegyek még a XX. század elején is: rájuk volt nyomtatva, hogy “E bankjegy bemutatója a Központi Banktól ennyi és ennyi aranyat kap” – holott a kibocsátott bankjegyek szerinti aranymennyiségnek csak egy töredéke volt a bank trezorjában.)

5. Péterék és Pálék is tovább sokasodtak, és egyre ügyesebben termelték a búzát, fogták a halat. Már 1000 kiló búza és hal várt cserére. – Semmi baj! Ubul még 16 darab 100 érméről szóló papírt adott Kázmérnak, és a csere ment tovább.

Péter és Pál már régen megszokták, hogy árujukért hol érmét, hol papírt kapnak. Világos volt, hogy 100 érméért ugyanannyi árut tudnak vásárolni, mint egy 100-as papírért. Ezért Péter, amikor egy fordulónál megint 200 érmét és 8 darab 100-as papírt kapott az árujáért, elfogadta Ubul ajánlatát, hogy adja oda a 200 érmét kényelmesebben kezelhető 2 darab 100-as papírért, hiszen tudta, hogy a 100-as papírért ugyanannyi halat kap Kázmértól, mint 100 érméért. Ubul most már igazán semmiért kapja minden fordulóban a 100 kiló búzát és 100 kiló halat, tehát a kamatot, hiszen az eredeti 200 érme is a kamrájában van. De fel is dolgozhatja karkötőnek és nyakláncnak, hiszen a cseréhez nincs rá szükség: megszületett a nyílt papírpénz, amire rá sem kell írni, hogy 100 érme letétbe helyezését tanúsítja, csak annyit kell ráírni, hogy 100 pénz.

Irodalom

Silvio Gesell: “Die Natürliche Wirtschaftsordnung durch Freiland und Freigeld”; vierte Auflage, 1920. Freiland-Freigeldverlag, Rehbrücke bei Berlin.

Bíró Zoltán: Saját út (Eötvös Kiadó, 1988.) c. könyvének ismertetése. Könyvvilág, 88/12.

Síklaky István: “Ajánlás a túléléshez”. A JUSS alapítvány kiadása, 1992.

Kindler József: “A harmadik út gazdaságfilozófiája ma”. KOVáSZ 1997. dec.

Interjú Anthony Giddensszel, Tony Blair tanácsadójával “A harmadik út” c. könyve kapcsán. Népszabadság, 1998.10.10.

“A brit kormány harmadik utat keres”. Napi Magyarország, 1998. 11. 27.

Síklaky István: “Magyar modell – a globális kapitalizmus egy lehetséges alternatívája”. Kézirat a HÉA Stratégiakutató Intézet és társkiadói gondozásában 1999 őszén megjelenő “Nagy jövőkönyv” számára.