Síklaky István kiegészítése a körkérdéséhez írt hozzászólásához. A szócikkek az egymásraépülés sorrendjében követik egymást. A kiemelt szavak értelmezése az adott szócikkben bennefoglaltatik.

PIACGAZDASáG

A munkamegosztásból eredő árucserén alapuló gazdasági rend, amelyet a vállalkozás viszonylag nagy szabadsága (árutermelői, kereskedői, szolgáltatói, vagy bérmunkás szerep nagy szabadsággal való megválasztása és gyakorlása) valamint a fogyasztás viszonylag nagy szabadsága (a kínálatból való szabad választás) jellemez. A piacon szabad alkuval, a kereslet és a kínálat aránya szerint alakul az ár (az, hogy egy árufajta egységnyi mennyisége mennyi pénzre cserélődik), feltéve, hogy egyik piaci szereplő sem emelkedik ki túlerejével a többi közül olyan mértékben, hogy a maga javára tudja torzítani az áralakulást és a többi piaci tényezőt (monopólium, oligopólium). Mennél inkább észlelhető ez utóbbi jelenség, annál kevésbé beszélhetünk piacgazdaságról.

PÉNZ

Olyan tárgy, amelyet a munkamegosztásos (áru-) gazdaság szereplői az árucsere általános közvetítőjeként (csereeszközként) elfogadnak, és ezt az állam kényszerrel is alátámasztja. Ez az elfogadás és kényszer a pénz fedezete. (A pénz anyagi megjelenésével szemben csak az a követelmény, hogy fizikai értelemben könnyen kezelhető – megfogható, kicsi, könnyű -, megszámlálható, azonosítható és nehezen hamisítható legyen. Ezért válhatott általánossá a korábbi fémpénzekkel szemben a papírpénz.) A pénz értéke abban áll, hogy a piacon árut adnak érte, a pénz értékét tehát bármely a piacon kínált áruban kifejezhetjük. A pénz a fejlett piacgazdaság nélkülözhetetlen eleme.

PÉNZHELYETTESíTő

Olyan átruházható okmány, amely fizetési kötelezettséget testesít meg. A pénztől eltérően fizetésként való elfogadását az állam nem kényszeríti ki.

NYERESÉG

Vállalkozó (termelő, kereskedő, szolgáltató) által eladott áru vagy szolgáltatás önköltsége és eladási ára közötti különbség (ahol a pénztulajdonosnak juttatott kamatot és az adót is az önköltség részének tekintjük). A vállalkozói teljesítmény ellenértéke.

TULAJDON

Egy alany és egy gazdasági erőforrás közötti viszony, amelynek az a fő tartalma, hogy az alany rendelkezik az erőforrással, és őt illeti meg az erőforrás működtetésének haszna, illetve őt sújtja az ebből eredő kár.

TőKE

Olyan vagyon (földbirtok, gyár, bankszámlán lévő pénz, vagyonértékű jog), amely tulajdonosának személyes munkája, teljesítménye nélkül, egyedül a vagyon tulajdonjoga alapján jövedelmet (járadékot: kamatot, földjáradékot) hoz. (Az adók és a tőkekamat kifizetése utáni vállalkozói nyereség nem járadék, hanem a vállalkozói teljesítmény díja, tehát munkabér-jellegű jövedelem.)

TőKÉS GAZDASÁG (KAPITALIZMUS)

Piacgazdaságból kialakult gazdasági rend, amelynek meghatározó tényezői a tőketulajdonosok (akik tőkejáradékot: kamatot élveznek). Amilyen mértékben monopolizálódik, úgy veszti el piacgazdaság-jellegét.

GAZDASÁGI SZUVERENITáS

Döntő ismérvei: A kormány képes dönteni az ország határain belüli gazdasági élet alakulását illető kérdésekben, anélkül hogy bizonygatnia kellene más kormányok és külföldi vállalatok előtt, hogy mindez nem gördít akadályt a nemzetközi kereskedelem és befektetések elé; továbbá képes arra, hogy adókat vessen ki és közérdekű szabályokat érvényesítsen az országban működő vállalatokkal szemben anélkül, hogy ki lenne téve annak a fenyegetésnek, hogy visszatartják létfontosságú technológiájukat, vagy átviszik az általuk működtetett munkahelyeket külföldi telephelyekre. Ez azt is feltételezi, hogy a gazdasági és a politikai határok egybeesnek. (D. Korten nyomán.) A gazdasági szuverenitás szükségképpen magában foglalja a pénzkibocsátás és -bevonás, valamint a nemzeti valuta és az országban forgó külföldi valuták fölötti ellenőrzés jogát.

DEMOKRÁCIA

“Szótári értelemben a nép (démosz) uralma – az antik polisz közösség idején a polisz-tagság politikai ügyekben való tevőleges részvételét (participáció) jelentette, szemben az arisztokratikus, oligarchikus, monarchikus vagy despotikus berendezkedésekkel.” (Gombár Csaba: “Politika címszavakban”. Bp. ELTE, 1983. 36.)

DEMOKRATIKUS PIACGAZDASÁG

Nyolc év szünet után, 1998 végén újra feltámadt poraiból a történelem egyik legambiciózusabb kiadói vállalkozása. Bemutatták ugyanis a Marx-Engels összes Művei (Marx-Engels Gesamtausgabe, röviden MEGA2) sorozat IV. szakaszának 3. kötetét. Az összesen 122 kötetesre tervezett sorozat négy szakasza a következő: I. könyvek, cikkek, vázlatok; II. A tőke és előmunkálatai; III. levelezés; IV. kivonatok és jegyzetek.

A MEGA2 kiadása hosszas előkészítő munkálatok után 1975-ben kezdődött meg az NDK-ban. Az akkoriban még 170 kötetesre tervezett sorozatból végül 47 jelenhetett meg, az utolsó röviddel az államszocializmus bukása után. 1990-ben a nagyszabású vállalkozásnak – “Karl Marx és Friedrich Engels valamennyi írásának történelmi-kritikai kiadása” – kicsit karcsúsított formában való folytatására hozták létre a politikailag független, Amsterdamban működő Nemzetközi Marx-Engels Alapítványt (Internationale Marx-Engels Stiftung, IMES). Az IMES tudományos tanácsának tagjai között szép számmal találhatók nagy nevek, amelyek a tudományos (és politikai) megközelítések széles skáláját képviselik, mint például Immanuel Wallerstein és Gareth Stedman Jones, Jürgen Kocka és Eric Hobsbawm, Tőkei Ferenc és Iring Fetcher. Az alapítvány nemzetközi hálózatként működik, amelynek munkájában részt vesz több német és orosz intézet, valamint a neves amszterdami Nemzetközi Társadalomtörténeti Intézet, amely a marxi hagyaték jelentős részét őrzi. Mindezek mellett több országban különböző munkacsoportok is tevékenykednek.

A minap megjelent 48. kötet Karl Marx 1844 és 1847 között született jegyzeteit tartalmazza, továbbá nyolc, kivonatokat tartalmazó füzetet, amelyeket Marx ugyanebben az időben szerteágazó tudományos olvasmányairól készített. Ezt egy részletes bevezető egészíti ki, amely szerkesztési kérdésekkel foglalkozik, emellett kitér például a Marx által kijegyzetelt írások történelmi-tudományos elhelyezésére, arra, hogyan értékelte ezeket annak idején maga a mester, továbbá hogy milyen viták folytak Marx és különböző kortársai között e művekkel kapcsolatban.

Az, hogy a MEGA2 kiadásáért immár az IMES viseli a felelősséget, kétségkívül fontos lépés volt a Marx és Engels műveinek kiadását sokáig beárnyékoló, dogmatikus pártmarxizmussal való szakítás irányában. A marxi életmű kiadása mindig is erősen átpolitizált, pártpolitikai harcokkal övezett és igen összetett ügy volt. Már A tőke Marx halála (1883) után kevéssel megjelent második és harmadik kötete is máig tartó viták tárgya lett. Mint ismeretes, ezek a kötetek Marx vázlatnak, illetve nyersváltozatoknak szánt kéziratain alapulnak, amelyeket Engels rendezett, átdolgozott, majd 1885-ben, illetve 1894-ben kiadott. Más fontos művek eleve csak évtizedek múlva jelenhettek meg, így például A német ideológia (1925) vagy a Gazdasági-filozófiai kéziratok (1932).

Az összkiadásra tett első kísérlet, amelyet David Rjazanov kezdeményezett a Szovjetunióban az 1920-as években (MEGA1), és amely élvezte az akkori Német Szociáldemokrata Párt és a Porosz Levéltári Hivatal támogatását, Hitler hatalomra jutása és a Szovjetunió fokozódó sztálinizálódása következtében zátonyra futott. Rjazanov maga is a sztálini terror áldozata lett. Az évtizedekkel később az NDK-ban kiadott MEGA2 bizonyos szempontból már közeledett azokhoz a követelményekhez, amelyek egy történelmi-kritikai összkiadással szemben támaszthatók. A klasszikus szövegek prezentációja itt már tükrözi azt a törekvést, hogy a marxi és engelsi munkásságot annak történelmi keletkezési folyamatában mutassa be. A kommentáló lábjegyzetekből, a tárgymutató fogalomkészletéből, a bevezetőkből stb. viszont még árad a megkérdőjelezetlen marxista-leninista dogmatizmus.

Ezzel szemben a MEGA2-nek immár az IMES által kiadott folytatását – amelynek az 1993-ban elfogadott publikációs irányelvek szolgálnak alapul – egészen más szerepfelfogás és lényegesen tágabb mozgástér jellemzi. Ezenkívül a tulajdonképpeni MEGA2 mellett 1994-ben létrehozták az IMES évente kétszer megjelenő sorozatát, a MEGA-Studien-t (MEGA-tanulmányok). Ebben egyebek között a MEGA-kiadással és a kiadói tevékenységgel kapcsolatos, meglehetősen alapos kritika is helyet kap. A sorozat lapjain folyó viták egyike például a marxi és az engelsi szemlélet azonos vagy eltérő volta körül forog. A megújult MEGA2-kiadás egyik radikális bírálata szerint “az új MEGA kritikus-antidogmatikus jellege azon a döntésen áll vagy bukik, hogy a szerkesztők rábízzák-e magukat az engelsi szövegértelmezésre, vagy azt [a marxi szándékok] félreértés[e]ként éppenséggel leleplezni kívánják”. (Backhaus/Reichelt, MEGA-Studien, 1994/2, 102.) Amennyiben megkérdőjeleződik az elméleti összhang “a marxizmus alapító atyái” között, úgy valóban problematikussá válna a MEGA egész vállalkozása.

A MEGA-Studien lapjain persze nem csak ebben a kérdésben ütköznek meg a vélemények. Számos más problémáról is folyik a nyílt és érdekes vita. Emellett helyett találnak itt a marxizmus átfogóbb vagy részletkérdéseivel foglalkozó kutatási beszámolók, valamint olyan írások, amelyek közvetlenül a MEGA-kiadás problémáival, eredményeivel és melléktermékeivel foglalkoznak. így olvashatunk “a Neue Rheinische Zeitung alapításának történetét érintő új dokumentumokról és tényekről”, “A német ideológia kéziratai fennmaradásának történetéről”, vagy megtudhatjuk, hogy fest “Friedrich Engels és a »zsidókérdés« új megvilágításban” (MEGA–Studien, 1997/2, 1998/2, 1998/1). A képet a legkülönfélébb nyelveken megjelent új történelmi és elméleti munkákról írt recenziók egészítik ki. Ezek azonban nemcsak Marxról, Engelsről vagy a marxizmusról szólnak, hanem egy igen széles, a marxizmussal foglalkozók számára a legtágabb értelemben véve érdekes témahorizontot ölelnek fel.

Bárhogy viszonyul is az olvasó a MEGA2-nek a pluralizmus égisze alatt történő folytatásához vagy a marxi és társadalomkritikai filozófia, a társadalomelmélet és a történetírás nagy és kis kérdéseihez: a MEGA2 és főképpen a MEGA-Studien eleven vitafórumot, és az ösztönző gondolatok széles tárházát jelenti. Csak nem szabad visszariadnunk a “marxologizálás” sajátos légkörétől, amely részben még mindig jellemzi az egész vállalkozást, és amely legalábbis az olvasó- és kutatóközönség fiatalabb generációitól már bizonyára többnyire idegen.

A MEGA2 sorozat a Berliner Akademie Verlag gondozásában jelenik meg, a MEGA-Studien füzetei pedig megrendelhetők a következő címen: IMES, Cruquiusweg 31, NL-1019 AT Amsterdam.

Az Eszmélet által képviselt baloldaliság a rendszerváltás előtti évtizedek kultúrpolitikájában a társadalomtudományi viták perifériáján megtűrt, de önálló megnyilatkozási fórumhoz nem engedett irányzatok közé tartozott. Ez a sztálini és poszt-sztálini rendszerekkel és ideológiákkal szembeni, következetesen kritikus alapállásunkkal volt magyarázható. Ugyanakkor lapunk – az 1988-90-es időszakban született sajtótermékek döntő többségétől eltérően – mindvégig kritikus maradt azzal a társadalmi rendszerrel szemben, amely a berlini fal leomlása következtében térségünkben is kialakult, és kisebb-nagyobb irányváltások után megszilárdulni látszik.

Ez a kettős kritikai magatartás egyfajta harmadikutasságnak is tartható, ami nem véletlen, hiszen az antisztálinista szocializmust Magyarországon legmarkánsabban és elméletileg is igényesen megfogalmazó Lukács György maga is vállalta valamiféle harmadik út gondolatát (“tertium datur!”) a – húsz év késéssel megjelentetett – Demokratisierung heute und morgen (A demokratizálás jelene és jövője, 1988) című művében. Lapunk ezen indíttatásán, szellemiségén sem az új domináns ideológiák (liberalizmus, konzervativizmus), sem az új keletű intellektuális divatirányzatok (posztmodern, populizmus) hatása alatt nem változtattunk. Az első tíz évben folyóiratunk lapjain közreadott írások és viták is mutatják, hogy a kilencvenes évek hazai és globális trendjei jól jellemezhetők a marxi hagyományra támaszkodva, s e munkához támaszt nyújtanak olyan elméleti rendszerek, mint Lukács Györgyé, Polányi Károlyé, Ernest Mandelé vagy Immanuel Wallersteiné. Meggyőződésünk, hogy aki meg akarja érteni a jelenkori kapitalizmusra jellemző konfliktusokat és elidegenedést, a kizsákmányolás régi és új, nemzeteken belüli és nemzetközi formáit, nem kerülheti meg a felsorolt nevekhez kapcsolódó iskolákat, és Magyarországon nem kerülheti meg az Eszméletet sem.

A kritikai elemzés, amelynek folyóiratunk első tíz évét szenteltük, a gyakorlati politizálásban is utat kíván mutatni olvasóinknak. Rendszerezett formában fejtettük ki az ellenállhatatlannak látszó neoliberalizmussal, valamint a konzervativizmus legkülönbözőbb megnyilvánulásaival szembeni érveket. A gyakorlati alternatívát keresők figyelmét felhívtuk a baloldal évszázados és elidegeníthetetlen örökségére: a társadalmi önigazgatás és önszerveződés programjára, a szolidaritás elemi igényére és történelmileg változó intézményeire. Igyekeztünk hozzájárulni ahhoz, hogy olvasóink a hagyományosnak tekintett témákon (tulajdonviszonyok, szociális egyenlőtlenségek, rasszizmus stb.) túl naprakészek legyenek olyan területeken is, mint a nemek közötti társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségek problémaköre, az információs társadalom és a globalizáció trendjeinek értékelése, vagy akár a versenysportok politikai beágyazódása.

A viták azonban nemcsak a baloldal és a jobboldal között folynak, hanem a tágan értelmezett baloldalon belül is. Emiatt beszélnünk kell a baloldallal történelmileg összekapcsolódó elméleti és gyakorlati zsákutcákról is. Ilyen mindenekelőtt az etatizmus, amely mind a sztálinista, mind a szociáldemokrata hagyományban megjelent. Ilyen továbbá az utolérő fejlődés programja, amely intellektuális síkon a nemzeti emancipáció gondolatához kapcsolódott, a gyakorlatban azonban – a sztálinista ideológusok ügyködésének eredményeként, pragmatikus megfontolások ideológiai síkra emelése következtében – egy torz politikai gyakorlat igazolásául szolgált. A baloldali érzületű emberek körében megfigyelhető, újabb keletű zsákutca a szocializmusnak a liberalizmusban való feloldása, ami egyes exkommunistáknál a blairi ihletésű harmadikutasságban, a még korábban paradigmát váltóknál pedig a liberális pártokban való politizálásban öltött testet. Nem kevésbé improduktív az a fajta konzervatív baloldaliság, amely – elsősorban személyes nosztalgiákra, vélt vagy valós múltbeli sikerekre támaszkodva – a populizmus különböző válfajaival társulva próbál politikai programot kovácsolni meghaladott elméleti tételekből és legalább annyira ellentmondásos gyakorlati megoldásokból.

Az Eszmélet alapítói és szerkesztői nem rendelkeznek kész válaszokkal a kor elméleti és gyakorlati kihívásaira. Ha rendelkeznének, talán nem is lenne szükség a folyóiratra. úgy gondoljuk, hogy – az első tíz évhez hasonlóan – olyan baloldali folyóiratra van szükség, amely vitafórum a hazai baloldali értelmiségiek és aktivisták számára, egyszersmind közvetítő szerepet játszik a hazai és a nemzetközi baloldal műhelyei között. Az elmúlt években egyes lapszámaink felét, esetenként kétharmadát is azok a cikkfordítások tették ki, amelyeket eredetileg külföldi kollégáink, barátaink írtak a hazai olvasókat is érdeklő témákban. Ugyanakkor szerkesztőségünk tagjai, valamint angol nyelvű kiadványai eljuttatták a külföldi érdeklődőkhöz a hazai baloldali szerzők és fórumok elemzéseit. Az Eszmélet a következő évtizedben is az útkeresés folyóirata lesz, szerzőinkkel és olvasóinkkal egyetértésben követve az első tíz évben választott irányt.

A szerkesztők

Egy szórólap 1990-ből

“Az Eszmélet

…egyike a manapság egyre csökkenő számú társadalomelméleti folyóiratoknak,

Az Eszmélet

…elzárkózik minden durva, demagóg és szélsőséges hangtól, sosem vesz részt személyeskedő politikai vitákban,

Az Eszmélet

…kritikai alapállást foglal el minden hatalmi egyenlőtlenséggel és előjoggal szemben, származzék az gazdasági hatalomból, vagy bürokratikus hierarchiából,

Az Eszmélet

…fellép a társadalmi diszkrimináció, az előítéletek és a kulturális egyenlőtlenségek minden fajtája ellen,

Az Eszmélet

…pártoktól független lap: fórumot kíván nyújtani a baloldaliság és a humánum legkülönfélébb irányzatainak,

Az Eszmélet

…a holnapi baloldal lapja.”

Tízéves a rendszerváltás – és az Eszmélet. Ez alkalomból nemzetközi konferenciát rendezünk szeptember 24-26-án, a Kossuth Klubban. A tanácskozás meghívott külföldi előadói közül néhányan (Kate Hudson, Stephen Eric Bronner, Peter Gowan, Elmar Altvater) előre elküldték előadásaik írott változatát, amelyeket e számunkban adunk közre, hasonlóan Immanuel Wallerstein lapunk számára küldött esszéjéhez. E szerzők más témájú írásait olvasóink megtalálják az Eszmélet korábbi számaiban.

Az Eszmélet indulásának és tízéves működésének egyik meghatározó gondolatköre a "harmadik út" kérdése volt, amelyről ezúttal neves hazai társadalomkutatók véleményét kérdeztük.

Tartalomjegyzék

1. Stephen Eric Bonner : A halálos betegség – A nemzetközi kommunizmus a vízözön előtt
2. Immanuel Wallerstein : Globalizáció vagy az átmenet korszaka?
3. Kate Hudson : 1989 után tíz évvel. Kialakulóban egy új európai baloldal?
4. Peter Gowan : Az Európa-projekt alkonya
5. Elmar Altvater : Bombák és emberi jogok, avagy a politika militarizálódása
6. Régis Debray : Egy utazó levele a Francia Köztársaság elnökéhez, Jacques Chirac úrhoz
7. Bárdos-Féltoronyi Miklós, Hajdu Tibor, Szalai Erzsébet, Jemnitz János, Forgács Iván, Jakócs Dániel, Krausz Tamás, Harsányi Iván : Vétkesek közt cinkos, aki néma
8. Krausz Tamás : A rövid XX. század története
9. Andor László : Történelmi mozi
10. Horváth Gizella : Rendszerváltás és társadalomkritika
11. Szigeti Péter, Ferge Zsuzsa, Síklaky István, Szalai Pál, Tamás Pál : Körkérdés a harmadik útról
12. Síklaky István : A magyar modell értelmezési tartománya
13. Eszmélet : Egy MEGA-hit?
14. Eszmélet : Az Eszmélet első tíz éve

A második világháború végén a Szovjetunió és támogatói olyan erkölcsi tőkével rendelkeztek, amilyennel még a forradalom hősi éveiben sem. Sztálingrád egyértelműen a háború döntő ütközete volt, és egyetlen ország sem vesztett annyi életet és erőforrást, amely megközelítette volna a Szovjetunióét. A Sztálin által felállított koncentrációs táborok világa még ismeretlen, a moszkvai perek időszaka már csak emlék volt; a húszas évek félresikerült politikája és a Komintern felforgató szerepe a francia népfront és a spanyol polgárháború alatt elhomályosult a hősiesség mitikus aurájában, amely az európai kommunistáknak az antifasiszta ellenállásban betöltött kiemelkedő szerepéből következett. A Komintern 1943-as felszámolását követően – amire a második front megnyitásához volt szükség – a Szovjetunió magára maradt. Továbbra is élvezte azonban a világ kommunista pártjainak megingathatatlan lojalitását. Több kelet-európai ország – köztük Csehszlovákia, amely áldozatául esett a nyugati demokráciák árulásának az 1938-as müncheni konferencián – bizalommal tekintett nagyobbik szomszédjára. Mi több, a nyugat-európai kommunista pártok zöme is jelentős politikai erőként tűnt fel, és egyre nagyobb befolyást szerzett a szakszervezeti mozgalomban, amelyet megtizedelt a világháború pusztítása.

A háború végével a népfront-gondolkodás ismét a felszínre tört. A kommunistáktól sokan várták a proletariátus egységének megvalósítását (ez a cél tükröződött az olyan szervezetek létrehozásában is, mint a Szakszervezeti Világszövetség) és a polgári társadalom radikális átalakulását. A várakozások azonban alaptalannak bizonyultak. A kommunisták talán még hajlandók lettek volna polgári kormányok minisztériumainak irányítását vállalni, de egyetlen kommunista elképzelés sem vállalkozott arra – még a szerencsétlen sorsú kínai stratégia sem, amely a pártot Csang Kaj-sek Koumintagjába vezette 1928-ban -, hogy az „egységfront" nevében felszámolja saját szervezeteit. Sztálinnak semmi oka nem volt, hogy engedje francia, olasz vagy bármely más nemzetiségű vazallusait egy ilyen taktikát követni, főleg miután független státuszuk lehetővé tette, hogy megakadályozzák a nyugati „imperializmus" terjedését. A hidegháború azonban mégsem egyszerűsíthető osztályharccá. A Szovjetunió a háborúból nagyhatalomként került ki, Lenin eredeti törekvése: a nemzetközi osztályharc előmozdítása pedig egyértelműen feladásra került a nemzeti célok elérése érdekében. Ebben a tekintetben azonban gyakran elfelejtik, hogy Sztálin túlzott reálpolitikája előre látható volt. A diktátor nem volt hajlandó kihasználni az 1947-es európai sztrájkhullámot, és nem épített a Franciaországban, Olaszországban és Spanyolországban valóban létező forradalmi helyzetre. Még Kelet-Európában is felülről mentek végbe az általa kezdeményezett forradalmak, amelyek nagyban eltértek az orosz, a kínai vagy a vietnami forradalmaktól. Nem a munkástanácsok vagy valami hozzájuk hasonló szerveződés jellemezte őket, hanem a rendőrállamok azonnali megjelenése. A más nemzeteknél természetesnek vett folyamat itt a visszájára fordult. A forradalom első vívmánya és bázisa a rendőrség megszerzése volt. A tömegeknek is megvolt a maguk szerepe, de ez jóval kisebb szerep volt. A demokratikus intézmények hiányában valójában sohasem volt világos, hogy az álltaluk kifejtett véleményt a kormány kényszerítette rájuk, vagy valóban a sajátjuk volt.

Sztálin csak akkor volt következetes, ha a kérdés közvetlenül is befolyásolta a szovjet állam biztonságát. Az a rövidlátó politika, amely szatellitállamokat hozott létre, ahelyett, hogy elfogadta volna a Szovjetunió nyugati határán fekvő államok támogató szövetségét, értelmezhető egy jövőbeni invázió elleni védelemként. Kelet-Európa-szerte koalíciós kormányok jöttek létre, amelyekben széles társadalmi rétegek képviseltették magukat, a kommunisták azonban kezdettől fogva ellenőrizték a belügyminisztériumot vagy a rendőrséget és a hadsereget. Különleges fegyverszüneti megállapodásokon és nyilatkozatokon keresztül ezen országok mindegyikét arra kényszerítették, hogy megtisztítsák politikai infrastruktúrájukat a fasisztáktól, és biztosítsák az orosz hadsereg biztonságát. Ez tette lehetővé Sztálin számára, hogy a reakciós uralkodó osztályt – más ellenzéki demokratákkal vagy szocialista csoportokkal egyetemben – megfossza a politikai hatalomtól és a véleménynyilvánítás csatornáitól. Sztálin tiszteletben tartotta azt a vonalat, amelyet a keleti és nyugati hadseregek által felszabadított nemzetek közé húztak. Még követői is csak két közvetlen katonai konfliktusba keverték a Szovjetuniót Kelet-Európán kívül: a kínai határon és Afganisztánban – mindkettő, bár vitathatóan ugyan, de a szovjet érdekszférába tartozó területeket érintett. Nyilvánvalóvá vált, hogy Sztálin nyitott a geopolitikai diplomáciára. Ezt mutatta nemcsak az, hogy elfogadta az Egyesült Nemzetek felállítására vonatkozó nyugati előterjesztést, de az is, hogy Kelet-Európa átengedése a semleges Ausztria létrehozásáért, Irán elhagyásáért és az olasz és görög kommunisták által vezetett felkelések likvidálásáért kapott jutalomnak tekinthető. Tehát bármennyire fontos volt is az ideológia mint legitimáció és a cselekvések motivációs forrása, nem írhatjuk a Szovjetunió lényegétől elválaszthatatlan és megállíthatatlan terjeszkedésének rovására a fejlett országok és a munkásosztály két különálló blokkba való tömörülését.

Sztálin félelmei a nyugattól kétségtelenül eltúlzottak voltak. Mégis, nagyban hozzájárultak ehhez a George Patton-féle fanatikusok álmai, akik az éppen befejezett háborút tovább vitték volna egy kommunistaellenes keresztes hadjáratba, vagy a Henry Stimson külügyminiszternek az atomenergia nemzetközi elterjesztésére való felhívását követő hisztéria, a nukleáris támadással való néha burkolt, gyakran nyílt fenyegetés, valamint a Truman-doktrína meghirdetése, amely a „szabad emberek" kommunista agresszióval szembeni „védelmét" tette meg az amerikai külpolitika alapelvévé. Mindezek ellenére végül is a Marshall-terv pecsételte meg a világ két táborra szakadását, amelynek megszűnéséhez több mint negyven évre volt szükség.

Sztálin természetesen elfogadhatta volna a Marshall-segélyt, hiszen azt látszólag mind Kelet-, mind Nyugat-Európának felajánlották. (Persze egy ilyesfajta vakmerő lépés alighanem meghiúsítja az egész tervet, ebben az esetben ugyanis semmilyen esély sem lett volna rá, hogy a Kongresszus áldását adja rá.) Bizonyára megrettent attól, hogy a blöff lelepleződik. Végül is nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az európai újjáépítés támogatására indított amerikai programnak komoly politikai ára volt. A segélyért cserébe a résztvevő államoknak le kellett számolniuk a nemzeti kommunista pártokkal. Sztálin azonban ezekre a pártokra mindig is csak mint eszközökre tekintett, nem okozott különösebb nehézséget számára figyelmen kívül hagyni érdekeiket, ha a szovjet külpolitika azt követelte. Félelmeinek ahhoz az elképzeléshez sem volt semmi köze, hogy így a burzsoázia bebiztosítaná a Nyugat-Európa feletti ellenőrzését: éppen a különböző érdekszférák elismerése volt Sztálin külpolitikájának fő támasza. Ami igazán számított, inkább az volt, hogy a Marshall-terv azzal fenyegetett, hogy megszünteti azokat a gazdasági, politikai és ideológiai ellentmondásokat, melyekre a Szovjetunió és az őt támogató pártok és államok kapcsolata támaszkodhatott. Gazdasági szempontból a szovjet kommunizmus az ötvenes évek elején már semmivel sem volt képes többet nyújtani, mint a skandináviai demokratikus szocialista próbálkozások. A Szovjetunió nemzetgazdasága hihetetlen nagyságú volt, ugyanannyira hihetetlen, mint polgárainak szegénysége. A nehézipart támogatták, a fogyasztói igényeket figyelmen kívül hagyták. Még ennél is fontosabb, hogy ezt az ellentmondást a „forradalmi" kommunista párt azonosította a szocializmussal, egy osztály nélküli társadalom építésével – és ez a párt abszolút engedelmességet várt el minden hasonló párttól. Ami a szatellitállamokat illeti, a történelmileg szegényebb nemzetek modernizációs reményei egyrészt a Szovjetunióval kötött előnytelen gazdasági szerződések elfogadásához, másrészt annak a képmutató hangoztatásához voltak kötve, hogy a kommunista hatalomátvétel ezekben az országokban demokratikus úton ment végbe, titkos és általános választójog alapján. Az Európai Gazdasági Újjáépítési Program nemcsak lehetővé tette, de meg is követelte ilyenfajta összehasonlítások elvégzését, miután felhívta a figyelmet a modernizációs kísérletek nehézségére és a szovjet fogyasztási cikkek rossz minőségére. A Marshall-terv azonban ideológiailag ahhoz a republikanizmushoz kötődött, mely kötődést hagyományosan az Európában a 19. század utolsó negyedében megjelent szocialista munkásmozgalmakkal hozzák összefüggésbe. Valójában az a döntés, hogy az Egyesült Államok a terv irányítását a nyugat-európai államokra bízza, igazi politikai éleslátásra vall. Ennek eredményeképpen a vállalt kommunizmusellenesség határain belül Amerika szövetségesei viszonylagos politikai autonómiával rendelkeztek, ellentétben kelet-európai társaikkal. A Marshall-terv tehát megteremtette a gazdasági alapokat arra, hogy ne csak a polgári, hanem a szocialista pártok is – akik a New Dealnek a laissez faire kapitalizmussal való szakításában saját eredeti céljaik megvalósulását látták – azonosítsák az Egyesült Államokat a demokratikus törekvésekkel.

A Marshall-terv mindenekelőtt persze lehetőséget nyújtott az európaiaknak, hogy újjáépítsék kontinensüket. Nem vitás, a tervnek az implicit antikommunista pontokon túlmenően is voltak olyan vonásai, melyek egyértelműen az Egyesült Államok javát szolgálták. Amerika számára gazdaságilag végzetes lett volna, ha nem tud nagy tételben exportálni. De ez kevéssé számított. Sztálinnak teljesen igaza volt, amikor „nyugati imperializmusról" beszélt, de ez „emberarcú imperializmus" volt. A Marshall-terv kulcsfontosságúvá vált Nyugat-Európa kapitalista feltámadása és a nyugat-német „gazdasági csoda" szempontjából. A két blokk közötti, egyre növekvő gazdasági szakadék létrejöttéért – a központi tervezés mindenféle hibájánál jóval nagyobb mértékben – a diktátor azon döntése volt a felelős, amely megtiltotta a keleti blokk államainak a programban való részvételt. Sztálin és utódai számára egyetlen lehetőség maradt: saját, meglehetősen szánalmas gazdasági közösségük (a KGST) létrehozása; a fegyelem hangsúlyozása, az ideológiai munka szükségességének az újbóli megerősítése és annak további hangoztatása, hogy a Szovjetunió egy másik úton halad az anyagi jólét felé, amely végül – Hruscsov szavaival – „eltemeti" a Nyugatot. Egy valódi gazdasági újjáépítést célzó program hiányában azonban még az első szputnyik 1956-os fellövése okozta izgalmak is hatástalannak bizonyultak. A kommunista jövő képe halványnak tűnt a kapitalista jelen növekvő gazdasága mellett. A túlzott és gyakran nem hozzáértő szovjet kísérletek, amelyek a piacot a rugalmatlan tervgazdasággal akarták helyettesíteni, nem voltak képesek javítani a munkások helyzetén, akiket, a legbrutálisabb kapitalista stílusban, egyszerűen termelési tényezőnek tekintettek. Emellett a Szovjetunió nem egyszerűen csak kizsákmányolta Kelet-Európát a vegyesvállalatok és hasonló megoldások révén, de vazallusai olyan arroganciával uralkodtak a népeken, hogy a harag és az ellenállás elkerülhetetlenné vált. Először Németországban, majd Magyarországon és végül Csehszlovákiában.

A hidegháború ihlette „fentről végrehajtott forradalmak" nem adtak hatalmat a munkásosztálynak, nem hoztak létre új, szabadabb társadalmi rendet, és nem modernizálták a gazdaságot. Ezen célok elérése ugyanis ellentmondott az uralkodó pártok erdőkéinek. A hatalom átadása a munkásosztálynak a kommunisták állal maguk számára fenntartott „vezető szerep" feladását jelentette volna, de azt arra használták, hogy minden kritikát elnyomjanak; ebből következett a politikai célok elképesztő hiánya ós a háború utáni kommunizmus ideológiai stagnálása. A demokratikus ellenőrzés kiterjesztése a terjeszkedő bürokrácia és az ezzel együtt járó korrupció és karrierizmus megrendítését jelentette volna. És végül a modernizáció maga egyértelműen azzal fenyegetett, hogy a sztálinizmus politikai-ideológiai apparátusa anakronisztikussá válik.

Az ellentmondásokkal való szembenézés visszautasítása önbeteljesítő jóslattá vált. A „proletár internacionalizmusnak" és a „nemzeti önrendelkezésnek" az állandó hangsúlyozása, amely oly nyilvánvalóan mondott ellent a ténylegesen megvalósított politikai lépéseknek, csak növelte a kelet-európai népek ellenérzését egy olyan nagyhatalommal szemben, mely 1917 óta a kapitalizmussal szembeni szocialista alternatívával azonosította önmagát. Minthogy a rendszer elleni nyílt ellenálláson kívül nem volt más lehetőségük elégedetlenségük kifejezésére vagy a demokratikus elszámoltathatóság kiterjesztésének követelésére, a keleti blokk munkásai a Nyugathoz vagy olyan reakciós kommunistaellenes jelképekhez fordultak ösztönzésért, mint az egyház vagy a nacionalizmus. Bizonyos értelemben tehát éppen annak a kommunizmus-ellenességnek lettek a letéteményesei, amelytől a Szovjetunió mindig is annyira félt. Kelet-Európa számára a kommunizmus nem szolgált többé a kapitalizmussal szemben megfogalmazott emancipatorikus politikai alternatívaként vagy az eljövendő forradalmi cselekedeteket elősegítő, felsőbbrendű célként. Az osztályharc – a radikális lenini modell szerint értelmezve – halott volt. Ez vonatkozott a Nyugatra is, mivel az osztályharc hidegháborúra cserélésével a Szovjetunióhoz fűződő lojalitás egyre elvontabbá vált.

Az az ideológiai folyamat, mely a nyugati haladó szellemiségűek Szovjetunió iránt érzett szimpátiáját felszámolta, teljesen más volt, mint keleten. Közvetlen gazdasági kizsákmányolásra és a nemzetállamok brutális politikai elnyomására Nyugaton nem került sor. Döntő volt azonban a sztálini tisztogatás igazi mertekének és a rendszer totalitariánus jellegének felismerése. A háborút közvetlenül követő évektől egészen a hatvanas évek elejéig számos munka jelent meg, amely a „totalitarianizmus" szerkezetével és ideológiájával foglalkozott. A legtöbbjük erőteljesen kommunistaellenes hangvételű volt. Jelentősen eltérnek azonban témájukban, és egymástól jól elkülönülő csoportokat alkotnak. Voltak pusztán propaganda-jellegű munkák, amelyek támadták az összes tömegmozgalmat, és híján voltak mind elméleti, mind történelmi megalapozottságnak. Ilyen volt Eric Hoffer Az igaz hívő (1948) vagy J. Edgar Hoover A félrevezetés mesterei (1958) című könyve. Az írások egy másik része gyakran nagy tudományos értéket képviselő munka volt, mint Hannah Arendt A totalitaranizmus eredete (1951), vagy akár Albert Camus A lázadó (1951) című munkája, amelyet az a törekvés jellemzett, hogy a Szovjetunió és a nácizmus – mint egyetlen, összefüggő rendszer kétféle, tekintélyelvű hatalmi formái – közé egyenlőségjelet tehessenek. A harmadik csoportba az olyan ultrabaloldali kritikák tartoznak, mint Trockij Az elárult forradalom (1937) című könyve, vagy Victor Serge írásai, valamint a gyakran exkommunisták által írt művek, amelyek megpróbálták bemutatni azt a cinizmust és politikai elvtelenséget, amely Sztálin alatt elterjedt a kommunista mozgalomban. Általában keveset utaltak a nácikra, és nemcsak, hogy megkülönböztették Sztálint Marxtól, de azt állították: lehetséges szocialistának vagy akár marxistának lenni anélkül, hogy elfogadnánk a totalitariánus értékeket; ezen munkák között találhatunk olyan kedvelt regényeket, mint Arthur Koestler Sötétség délben-ét (1941), George Orwell Állatfarm (1945) és 1984 (1949) című munkáit vagy a Richárd Crossmann által szerkesztett, Az elbukott Isten (1950) című antológiát. És végül ott van azoknak az irodalmi hagyatéka, akik közvetlenül is szenvedtek a rendszertől, és műveikkel annyira megrázták a Nyugatot: Szolzsenyicin, Ginsburg és a többiek.

A kommunista reagálás erre az ideológiai támadásra szánalmas és öncélú szervezeti igazolás volt. Kezdetben, a harmincas évek példáját követve, minden kritikát – akár jobbról jött, akár balról – „árulók", „kémek" és hasonlók koholmányának tekintettek; még nagyobb volt hát a kiábrándulás, amikor a kritikák többsége helyénvalónak bizonyult. Aztán persze ott volt annak a tagadása, hogy Sztálin összemosható a nácikkal – amiben objektíve igazuk volt, hiszen Németország már iparilag fejlett nemzet volt Hitler színrelépésekor, a Szovjetunió azonban Sztálin hatalomra lépésekor még nem. Alapjában, még ha a két rezsim politikai szerkezete közti különbségeket figyelmen kívül hagyták is, ez a megkülönböztetés azt a célt szolgálta, hogy bagatellizálja vagy mentse a sztálini hatalom szörnyűségeit. A hamisan érvelő kommunista válasz nem foglalkozott az érintett egyének szenvedéseivel, amelyek „szubjektíve" ugyanannyira valósak, mint a nácik idejében. A történelmi fejlődés szükségszerűségeire való hivatkozás, amely egyértelműen megjelenik Maurice Merleau-Ponty Humanizmus és terror (1946) munkájában, melyet Koestler könyvére reagálva írt, nem tesz említést Sztálin nyilvánvaló politikai hibáiról, sem az elpazarolt erőforrásokról és emberéletekről. Érvei nemcsak egyszerűen megragadtak a tisztán objektív társadalmi-történeti folyamatok szintjén, de előfeltételezték olyan „szükségszerűségek" létét, amelyek azon emancipatorikus lehetőségek nevében, amelyeket a teleologikusan elképzelt jövő hoz magával, igazolták a sztálinizmus kegyetlenségeit.

Sztálin védelmezői sohasem tértek ki szabadság végső kiterjesztésére, amely alapvető volt Marx és Hegel számára, amikor szükségszerűségekről beszéltek. Merleau-Ponty valójában megelégedett az erkölcs relativitásának hangsúlyozásával és a múltnak a jövő szempontjából való megítélésével. Elsősorban azon kísérleteket követően, amelyek megpróbálták igazolni az emberek személyes felelőségéről való lemondását a fasizmus alatt, az etika relativitásának hangsúlyozása a hidegháborúban való részvételre ösztönzött. Nem feledkezhetünk meg azokról a botrányos állításokról sem, amelyek szerint a táborokat a burzsoá sajtó találta ki, vagy legalábbis jócskán eltúlozta. A hagyományos sztálini cinizmus miatt – amely csak tovább növelte az antikommunisták harci kedvét – a kommunista támogatók válaszai gyakran olyan vitákba fulladtak, amelyek a sztálini rendszer áldozatainak pontos számáról szóltak: mintha legalább is számítana, hogy húsz-, negyven- vagy hatvanmillió halottról van szó.

A külföldi támogatók zavartan és megdöbbenve álltak, amikor Hruscsov hivatalosan is elismerte Sztálin bűneit a párt 1956-ban tartott XX. kongresszusán. A kelet-német munkások 1953-as leverése és Magyarország 1956-os megszállása után többé lehetetlen volt hinni a régi teológiában. Nem lehetett többé a Forradalom hazájára, a Szovjetunióra úgy tekinteni, mint egy nemzetállamra a sok közül. Valójában több más állam is megjelent – jelentősen eltérő érdekekkel és megközelítéssel -, amelyeket legalább annyira tekinthettünk szocialistának, és jóval forradalmibbnak. Érdekes, hogy éppen akkor kezdődtek el a szakadások, amelytől sokan annyira féltek, amikor Sztálin újabb tisztogatási hullámba kezdett volna: Tito szakítása a Szovjetunióval 1948-ban, olyan semleges államok létrejötte, mint például India, és végül a kínai-szovjet szakadás 1963-ban. Ezek a fejlemények megszüntették a Szovjetunió „forradalmi előjogait", és egyre nehezebbé vált megkövetelni a munkásosztálytól a fegyelem hagyományosan magas fokát, illetve azt a fajta ideológiai egységet, amely képes lett volna elhárítani az újonnan jövők saját, „egy országban működő szocializmusát". Ebből kifolyólag nem volt véletlen, hogy a Párt XX. Kongresszusán Palmiro Togliatti, az olasz vezető, a népfront egyik első indítványozója, a „többközpontúság" és az „objektív körülményekben" fennálló különbségek felismerésének szükségszerűségéről beszélt. Meg kell hagyni, hogy Togliatti álláspontjával szemben a franciák (pártjuk az egyik legmaradibb volt az összes között) a nemzetközi egység fontossága mellett foglaltak állást, mindaddig, amíg a vitát gyorsan be nem rekesztették. Ennek ellenére öt évvel később, a XXII. Kongresszusra készült jelentésében Togliatti megismételte álláspontját. És csakis ennek volt értelme. Semmi alapja nem maradt tovább kitartani a kommunista mozgalom feletti szovjet hegemónia és a tagpártok tekintélyelvű belső szerkezete, a „demokratikus centralizmus" mellett. A korábbiakban a Szovjetunió a többi kommunista párt erős morális támogatását élvezte, miután sikeresen ötvözték a teleológia forradalmi hangsúlyozását az intézményi erőszakkal. A szovjet vállalkozás forradalmi jellege azonban egyre jobban kétségbe vonódott, főleg amikor Hruscsov meghirdette a „békés egymás mellett élés" programját, és – ahogyan azt Richárd Lowenthal írta – a harmadik világ államai számára a Szovjetunió egyre inkább mint „szövetséges", semmint „modell" jelent meg.

Egy olyan nemzetközi szervezet hiányában, amely biztosította volna a régi idők „vasfegyelmét", a mozgalom egységének feltételei egyre inkább eltűntek. Felszínre kerültek alapvető különbségek. George Kennannak tényleg igaza volt, mikor Emlékirataiban ezt írta: „míg az 1940-es évek végén (a jugoszláviai kivételével) egyetlen kommunista párt sem volt több, mint a szovjet hatalom eszköze, addig az 1950-es évek végére (kivéve talán a csehet és a bolgárt) egyetlenegyet sem tekinthetünk annak". Ez a kijelentés azonban bizonyítottnak vesz egy kérdést. Ha a nyugati kommunista pártok többé nem voltak a Szovjetunió eszközei, akkor mik voltak? Nem vitás, hogy Hruscsov a sztálini rendszer kritizálásával csatlakozott a nyugati kommunista pártok demokratikus és parlamentarista elkötelezettségéhez, és nem kötelezte őket tovább a szovjet külpolitikai kezdeményezések feltétel nélküli támogatására. Olaszország, Franciaország és Spanyolország kommunista pártjai egyre növekvő mértékben a saját „nemzeti útjukon" próbáltak meg eljutni a szocializmushoz. Kihasználva az új lehetőségeket, olyan elképzelésekhez nyúltak vissza, mint Paul Levié a húszas évek elején, vagy akár a harmincas évek népfrontos kísérletei. Ez magával hozta annak az 1948 utáni „ellenzékiségnek" a feladását, amely megkérdőjelezte a fennálló politikai rendet, és visszautasította a polgári pártokkal alkotott koalíciókban való részvételt. A változás szükségessége egyértelmű volt. A kommunista pártok be voltak zárva egy „baloldali gettóba", amely azokban az országokban, ahol a kommunisták a legerősebbek voltak, a szavazók 20-25 százalékát tette ki. Néha talán valamivel kevesebbet kaptak, többet viszont sohasem tudtak összegyűjteni.

És a dolgok így is maradtak 1968-ig, amikor Enrico Berlinguer a „történelmi kompromisszum" mellett tette le voksát. Eszerint az Olasz Kommunista Párt kisebbik kormánypártként elvállalta a polgári pártok koalíciójába való belépést. Miután túl nagyok voltak, és túl sokat fektettek be fennálló rendbe ahhoz, hogy forradalmat csináljanak, az európai kommunista pártoknak meg kellett próbálniuk valahogyan kitörni. A francia kommunista párt, az összes európai közül a legsztálinistább, elítélte Csehszlovákia durva lerohanását. Spanyolországban a párthoz közeli értelmiségiek a „proletárdiktatúra" melletti elkötelezettség feladásáról beszéltek. A párt szavazóbázisának az ipari munkásosztályon kívüli bővítésére irányuló törekvés mindenütt a „forradalmi" dogma hangsúlyozásának csökkenésével járt.

Természetesen, ez éppenséggel az a gondolkodásmód, amelyet Eduárd Bernstein követett, amikor a sokak által gyűlölt Második Internacionálé képviselte ortodox marxizmus felülvizsgálatára szólított fel. De ezt a kommunisták képtelenek voltak elismerni. Más igazolásra volt szükségük, főleg miután Hruscsov a Leninhez való visszatérésre építette Sztálin-kritikáját. Végül annak hangsúlyozásával érték ezt el, hogy miután Lenin a pártot tette meg a forradalom élcsapatává, a mozgalom tényleges osztályjellege lényegtelenné vált. így legitimmé váltak azok a törekvések, amelyek a párt szavazóbázisát szélesítették volna, és támogatást szerettek volna kapni a proletariátuson kívüli osztályoktól, rétegektől, pártoktól is. Az eurokommunisták ezáltal alkalmazhatták a régi bolsevik örökséget annak eredeti forradalmi célja nélkül. Természetesen azok a körülmények, amelyek a leninizmust életképes politikai alternatívává tették, már rég nem álltak fenn: egyetlen érintett ország sem volt fejletlen vagy abszolutista rendőrállam, mint az Orosz Birodalom. Az elképzelés képmutató volta egyértelművé vált, ahogy beindult az elkerülhetetlen integráció. A szociáldemokratákhoz, de még a liberális pártokhoz is hasonlóan az eurokommunisták olyan intézményi keretek között próbálták érvényre juttatni alapvetően munkás szavazóbázisuk érdekeit, amelyek nem akadályozták meg a kapitalista rendszer újratermelődését, és nem segítették szavazóik önszerveződő képességét. De ha a demokratikus intézmények melletti elkötelezettség érvénytelenné tette a „földalatti" mozgalom és a forradalmi eszme szükségességét, az, hogy hajlandóak voltak feladni a Szovjetunió feltétel nélküli támogatását a nemzeti célok elérésének érdekében, megsemmisítette a párt egyedi jellegét. Nevében leninista, jellegét tekintve reformista lévén, a tekintélyelvű szerkezet nem sok hasznos célt szolgált. A sors fintora, hogy a kommunisták pontosan ugyanabban a helyzetben találták magukat, mint Karl Kautsky régi követői: olyan „forradalmi párt vezetői voltak, amely nem csinált forradalmat". Így feleslegessé váltak szociáldemokrata riválisaik mellett, és csak intézményi célok akadályozták meg azt az egyesülést, amely összességében a munkásosztály érdekeit szolgálta volna. A szavazók talán tudták ezt. A választók támogatása egyre fogyott. Az eurokommunizmus nem hozott sikereket, és Gorbacsov színrelépéséig – ami már egy új kor kezdete – a nyugati kommunista pártok képtelenek voltak döntésre jutni. Időnként megerősítették elkötelezettségüket a Szovjetunió és az ortodox eszmék mellett, hogy aztán később visszavonuljanak. Egy kitartó, elvi alapokon álló radikális politika hiánya nemcsak aláásta a tekintélyelvűség fenntartásának bármilyen igazolását, de a nyugati kommunista pártok számára – nem is beszélve keleti társaikról – komoly identitásválságot okozott, amely az idő múlásával egyre nyilvánvalóbbá vált. Ha még azt is figyelembe vesszük, hogy mi történt ez alatt Kelet-Európában és a Szovjetunióban, érthetővé válik, hogy a céltalanság mély válsága hatotta át a nyugati kommunista mozgalmat és világképét.

Kierkegaardnak nem volt igaza, amikor azt írta, hogy csak a keresztények tudják milyen a „halálos betegség". A kommunisták szintén megtanultak elkeseredni, inkább, mint a harmincas években, amikor az út végén álló utópikus társadalom képe még része volt az emberek képzetvilágának, és sokkal inkább, mint a betegség első jeleinek kiütközésekor a második világháborút követően, amikor a szovjet társadalom tökéletes ellentéte volt mindazoknak a céloknak, amelyek az 1917 óta elszenvedett nehézségek igazolásául szolgáltak: a nemzetköziségnek, a szocializmusnak, a szabad társadalomnak. Machiavellinek és Kantnak igaza volt abban a – talán egyetlen – pontban, amelyben egyetértésre jutottak: aki el akar jutni a célhoz, akarnia kell a célhoz vezető eszközöket is.

A célok és az eszközök szétválása jellemezte ugyanis leginkább ezt a betegséget. A nemzetköziséget a Sztálin által vallott „szocializmus egy országban" elve rendítette meg először, de a Szovjetunió Kelet-Európával, a Marshall-tervvel és az Egyesült Nemzetekkel kapcsolatos imperialista politikája szintén szerepet játszott a fogalom teljes kiforgatásában. Ami a szocializmust illeti, azonosítása a Szovjetunió harmincas évekbeli embertelen modernizációjával, amely a nyugatinál jóval nagyobb szegénységgel és u bürokratikus korrupció magas szintjével járt együtt, nem mutatta a kommunista modellt életképesebb vagy radikálisabb alternatívának, mint amilyenek a szocializmus demokratikus formái voltak Európa más országaiban. Végül a harmincas évek terrorja – még ha ideiglenesnek vagy akár szükségesnek tekintjük is -, a gulágon történtekről szóló beszámolók és Sztálin újabb tisztogatásai, valamint az elnyomó – és most már korrupt – bürokrácia aláásták azt a hitet, hogy a Szovjetunió emancipatorikus politikai alternatívát képvisel a Nyugattal szemben.

Természetesen igaz, hogy a kommunista párt modernizálta a Szovjetuniót, és hogy a „felülről vívott forradalom" eltörölte a Kelet-Európában még létező premodem osztályokat és tulajdonformákat, bátorította a társadalmi mobilitást; az oktatást és más jogokat kiterjesztették a munkásokra is, és egy radikális nemzeti jóléti állam alakult ki. Paradox módon azonban ezek az eredmények még anakronisztikusabbá tették azokat a tekintélyelvű intézményeket, rugalmatlan tervezési formákat, amelyek fontos szerepet játszottak az elérésükben. Továbbá: még ha Sztálin szuperhatalommá tette is a Szovjetuniót, az újsütetű békítő politika, amelynek célja további, különböző ideológiai meggyőződésű szövetségesek felsorakoztatása volt, eltörölte azt a harcos magatartást, amely az országnak a „forradalmi előjogokat" biztosította. A pártnak nem volt többé lehetősége folytatni azt a sztálini politikát, amely – elsősorban a népfrontos évek alatt – különböző propagandaszövegeket hangoztatott a Szovjetunión belüli és azon kívüli szimpatizánsoknak. A cinizmus egyre nőtt, ahogy a szovjet társadalom a párt XX. Kongresszusát követően lassan megismerte Sztálin bűneit. Egyre csökkent az emberek hite az épülő kommunista társadalomban, amelyet Lenin Állam és forradalom című munkájában dolgozott ki, és amelyet eredetileg az irtózatos áldozatok igazolására használtak. Egy ilyen cél nélkül még a „proletárdiktatúra" marxista legitimációja is semmivé válik. Nem marad más, csak egy pragmatikus igazolás, amely egy olyan imperialista, hidegháborús ellenség képén nyugszik, amelynek egyetlen célja a szocialista világ elpusztítása. De ez az ellenség nem az a szörnyeteg volt, amelyet Sztálin és követői leírtak. A Szovjetunió képtelen volt alternatívát állítani ellenfele anyagi gazdagságával és demokratikus intézményeivel szemben. Sőt, éppen azok a védelmi költségek, amelyeknek célja a Szovjetunió megvédése volt a „nyugati imperializmustól", akadályozták meg a fogyasztási javak termelésének növekedését. S bár a Szovjetunió leszerelést hangsúlyozó külpolitikája pozitív visszhangot keltett, lehetetlen volt nem felismerni annak önző vonásait, és figyelmen kívül hagyni azt, hogy miközben a Szovjetunió a nemzeti önrendelkezésért aggódik a harmadik világban, Kelet-Európában folytatott politikája ettől igen távol áll.

Az egyszerű pragmatizmus nem helyettesíthette a haldokló Istent. A betegség az emberek körében is éreztette magát. Az emberek csak azt látták, hogy vezetőik megpróbálják kezelni az egyre nagyobb gazdasági lemaradást a Nyugathoz képest, s mindezt olyan ideológiai elvek nevében, amelyeknek semmi közük sem volt a valósághoz. De az emberek válasza nem a fatalizmus volt. Inkább visszatértek a felkelések hagyományához, amelyet nem központosított pártok szerveztek, hanem laza szövetségek segítettek. Végül megbuktatták a kommunista kormányokat, annak a republikanizmusnak a nevében, amely a szocializmus eredeti eszméjét jellemezte. A demokrácia és a szocializmus közötti kapcsolat még mindig feltáratlan ebben a nagy izgalomban, amelyet a berlini fal leomlása és a csehszlovákiai bársonyos forradalom okozott. És nem véletlenül. A kommunizmus – mint a nyugati kapitalizmussal szemben megfogalmazott legitim emancipatorikus alternatíva – elvesztette a belé vetett bizalmat, gazdaságilag, politikailag és ideológiailag egyaránt. Ebből kifolyólag nincs mit csodálkozni azon, hogy Kelet-Európa utcáin és szavazófülkéiben a demokráciát kellett zászlóra tűzni a múlt elképzeléseivel szemben. Természetesen a demokrácia többet jelent, mint egyszerű szavazás, és a „kommunizmus" utáni életbe való átmenet nehézségei jelentősek. A gazdasági igazságosságot gyakran áldozzák fel nem is annyira az igazi republikánus intézmények, hanem a tekintélyelvű demokrácia új formáinak oltárán. Mindezek ellenére 1989-ben megtörtént az első lépés a méltóság és az emberi jogok irányában, amely eredetileg magában foglalta az elkeseredés elleni harcot is.

(Fordította: Dombos Tamás)