„Köztudomású, hogy az individuum szubjektív biro­dalma – hasonlóan az egyes nemzetekhez – gyakran kerülhet igencsak zavaros állapotba. Elszabadulnak bennünk a démonok és csúfos kavarodást rendeznek, azaz fogalmazzunk tudományosabban: a lényegi rendből kiszakadt – vagy abba be nem illeszthető – részleges rend ragadja magához az uralmat. A végső analízisben azonban szükségképpen érvényesülnie kell a lényegi rendnek, vagy, mint mondani szokás, diadalmaskodik az »egy« […]" (W. K. Heisenberg)

Az emberek viszonya a világukhoz koronként nagyon eltérő lehet. Gondoljunk bele például, hogy az az Oidipusz, aki Szophoklésznél méltósággal viseli el a rá mért kegyetlen sorsot, Senecánál ugyanabban a történetben már csak folyamatos rettegésre képes. Nem merész kö­vetkeztetés, hogy a különböző történelmi helyzetekben más-más tipikus beállítódás jellemző az egyénekre.

Vannak korok, amelyek azt sugallják, hogy a világban rend van, és ez a rend megismerhető. Arra adnak ösztönzést, hogy keressük, fedezzük fel magunkban és magunk körül az eligazodást segítő szabályszerűsé­geket. Az ilyen időszakok kulturális alkotásaiban többnyire valamiféle magabiztossággal, a megszerezhető, elérhető bizonyosság képzetével találkozunk.

A XIX. század elején Hegel számára magától értetődő, hogy a világ működésének logikai vázát akarja bemutatni. Mintegy a kaotikus felszín mélyebb értelmének a megfejtéseként. Kora gyermekeként feltételezi, hogy amit az univerzum egészét átható, mozgató, egységes lényegként (a bolygóktól a művészeti, vallási és filozófiai termékekig) feltárt, azt – a végső rendet kiemelő – zárt logikai formában kell tálalnia.

Később Marxnak is nyilvánvaló, hogy a fennálló gazdasági rendszer feltérképezésekor a hegeli eljárást alkalmazza. Nem a kutatómunka, a tényfeltárás lépéseibe avatja be az olvasót (mintegy az együtt haladás, a közös felfedezés útját kínálva), hanem az általánosabb elméleti össze­függésekből vezeti le, világítja meg a konkrét jelenségeket. Módszertani meggyőződése – a kor tudományközpontú atmoszférájának megfelelően -, hogy így tudjuk eredményesebben megértetni-megérteni a körülöttünk tapasztalható gazdasági és társadalmi jelenségeket, folyamatokat. A követett minta: rendszerszemlélet és rendszerábrázolás.

Többen felhívták a figyelmet arra, hogy Darwin a piaci versengést, a piacot mozgató gazdasági élethalálharc napi gyakorlatát szemlélve jutott el az egész élővilágra jellemző létért való küzdelem gondolatáig és a törzsfejlődés szabályosságának megjelenítéséig. Elemzők kimutatták, hogy Einstein számára a fizikai világ mélyebb szabályszerűségeinek felfedezéséhez komoly ösztönzést adott a világot átható isteni rendbe vetett hit.

Az elérhető bizonyosságnak erről a szemléleti-módszertani bázisáról méltatja a társadalom egészének struktúráját megragadni képes nagy­epikát, és minősíti le a csak szubjektív hangulatokat illetve részössze­függéseket ábrázolni képes kisebb léptékű művészeti formákat Lukács György. A teljesség igényéről való lemondást nemcsak esztétikai, hanem etikai kérdésnek is tekinti. Annak feltételezése és életérzése, hogy a társadalmi mozgásokban átlátható rend érvényesül, rendezett világkép megalkotására, a valóság egész szerkezetének megformálására, be­mutatására ösztönöz.

A rendkeresést illusztráló példák felsorolása még hosszan folytatható.

Vannak azonban másféle korok is: olyanok, melyeket a kortársak többsége áttekinthetetlennek, kaotikusnak érzékel. Amelyekben nem lehet biztonságosan eligazodni. Ilyenkor az volna gyanús, hiteltelen, ha valaki – a mindennapi tapasztalatok által cáfolt – rendezett világkép sugalmazásával kísérletezne. Ha közvetlenül vissza nem igazolódó egyértelműségeket sulykolna: széleskörű elméleti tisztánlátást próbálna rázúdítani a világban eltévedő, bizonytalan, magukat talajtalannak érző egyénekre. A legutolsó évszázad szépirodalma, filozófiája attól adekvát, hogy visszatükröződik benne ez a káosz.

Az előbbi világkép hajlamos a mindent átfogó racionalitás hipotézisét, a tudományos általánosítás szempontjait abszolutizálni, és a – nem csupán racionalitással jellemezhető – individualitáson kritikusan átlépni. Mintegy a nagy egész diadalát ülni, kultuszát hirdetni. A magas elméletben szokás nem észrevenni a „kisszerű" egyedi létezést, nem tudomást venni róla.

Az utóbbi világképben viszont „minden egész eltörött" – ami a törmelék, a töredék, a részlegesség diadalához, kultuszához vezet. Teljességgel érthető, ha az egyént elsősorban a saját problémái foglalkoztatják, közvetlenül azokat akarja kezelni, megoldani. Így azonban az egyéni létezés nyomasztó gondjai olyan tágabb összefüggéseket is elfednek, amelyekből – jelentős mértékben – ezek a gondok fakadnak.

Jelen vázlat arra próbál rákérdezni, hogy nem kapcsolható-e össze a két ellentétes beállítódás? Lehetséges-e egyidejűleg figyelembe venni a megengedőbb gyakorlati (humánus) megértés és az átfogó elméleti igényesség szempontját? Nem egyesíthető-e a szétesettség, széttöredezettség életérzése és a totalitás átlátására való törekvés? Pusztán saját magát magyarázó szilánk, morzsa, ami annak mutat­kozik, vagy esetleg tágabb, összetett egységek alkotóeleme? Tovább lehet-e kapaszkodni az önmagában vett töredéktől a nagyobb egészek részeként felismert, megértett töredékig? Másként fogalmazva: nem ragadható-e meg átfogóbb totalitások részeként, részmozzanataként – azaz szerves elemeként – az, ami a közvetlen tapasztalatokban (vagyis a mostanság tipikus felfogásokban) csupán véletlenszerű törmeléknek jelenik meg?

Amikor minden egyéni hiba, gyengeség iránt megértőek vagyunk, mindent megbocsátunk, akkor ezzel lenézzük az illetőt és ártunk neki – fogalmazott annak idején egy ismert pedagógus. Vagy a másik irányból: valamilyen rokonszenves vonásának kiemelése következtében magát az illetőt fogadjuk el, kedveljük meg – találjuk rokonszenvesnek. (Pl. „kizsi­gereli ugyan a neki alárendelteket, de alamizsnával segíti a koldusokat".) A teljes egyén megítélését a részleges minősítésével cseréljük fel, váltjuk ki – a bizonytalan, elbizonytalanító korok jellegzetes tüneteként, lélektani menedékeként. Az ilyen pszichológiai realizmus – mutat rá többek között Slavoj Žižek – elkülöníti az egyén belső személyiségét és szubjektív viselkedését annak komplexitásától, külső hatásaitól: tetteinek objektív funkciójától, jelentésétől. Vegyük azonban észre: valaki viselkedésének megértő szándékú szemlélése (kritikusan megértő értelmezése) nem feltétlenül jelent egyúttal elfogadást, igazolást. Ugyanakkor bármiféle gyakorlati továbblépéshez – közvetítő, közelítő közegként – egy bizonyos fokú megértés is elengedhetetlen. Az – akár gyarló – egyéni szempontok részleges indokoltságának az elismerése és integrálása nélkülözhetetlen előfeltétel az individuális „töredék" és az átfogóbb „egész" gyakorlati összekapcsolásához.

I. Létkérdések – létválaszok

1. „Úgy döntöttem, hogy gazember leszek"

– Nagyon szeretheti a sört, ha ennyit pakol az autójába.

– Ne dőljön be a látványnak! Nem a sört, hanem a gyárosokat és a kereskedőket szeretem. Az ő üzleti nyereségüket akarom gyarapítani. Minden eszközzel támogatni kívánom a tőkéseket abban, hogy a gaz­dasági hatalmuk növekedjen. Mi mást tehetnék ennek érdekében, mint hogy árukat vásárolok?!

„Úgy döntöttem, hogy gazember leszek." Éljenek a gazdagok, és pusztuljanak a szegények! Éljenek az erősek, és pusztuljanak a gyen­gék! Éljenek a tulajdonosok, és pusztuljanak a nincstelenek! Éljenek a tőkések, és pusztuljanak a bérmunkások!

Ha nem akarnám gyarapítani a tőkések profitját, akkor nem vásárolnám az áruikat.

– Ne dőljön be a látványnak! Nem a sört, hanem az államot szeretem. Az államot a jövedelme teszi erőssé. Növelni akarom az állam hatalmát. Mi mást tehetnék ennek érdekében, mint hogy vásárlásokkal gyarapítom az adóbevételét?!

„Úgy döntöttem, hogy gazember leszek." Erősödjön az állam, hogy féken tudja tartani a szegényeket! Éljen és virágozzék államunk, hogy garantálni tudja a tőkés gazdasági rendszer és a profit biztonságát.

Ha nem akarnám növelni az állam hatalmát, akkor nem gyarapítanám vásárlásaimmal az adóbevételét. Ha nem akarnám növelni az állam hatalmát, akkor nem tartanám fenn adófizetéssel a gazdasági erejét. Ha nem akarnám növelni az állam hatalmát, akkor nem adnám a választá­sokon való részvétellel a hozzájárulásomat a politikai uralmához.

– Ne dőljön be a látványnak! Nem autókázni szeretek. Azért közlekedem autóval, hogy emelkedjen a benzinfogyasztás, és ezzel a kőolaj kiter­melése. Növelni akarom a nagy gazdasági birodalmak uralmát a világ nyersanyagforrásai felett. Segíteni szeretném, hogy a vezető hatalmak erősítsék a befolyásukat a kőolajtermelő országokban. Mi mást tehetnék ennek érdekében, mint hogy vásárlásaimmal újabb kőolajforrások meg­szerzésére ösztönzöm őket?!

„Úgy döntöttem, hogy gazember leszek." Azért használom szorgalma­san az autómat, hogy a legerősebb államok – fegyverekkel és katonaság­gal – további kőolajban gazdag országokra is kiterjesszék a hatalmukat. Mivel tudom elősegíteni nyersanyagokkal rendelkező országok gazdasá­gi vagy katonai leigázását? A vásárlásaimmal, az autóm használatával. Így támogatom, hogy a civilizált nemzetek újra meg újra megmutassák a vadakkal szembeni fölényüket.

Ha nem akarnám igazolni a vezető gazdasági hatalmak gyarmatosító hajlamát és bátorítani ezt a hajlandóságát, akkor minimálisra csökken­teném a kőolajszármazékok fogyasztását.

– Ne dőljön be a látványnak! Nem autót vezetni szeretek, hanem a klí­maváltozást akarom gyorsítani. Mi mást tehetnék a környezetre káros anyagok kibocsátásáért, mint hogy sokat használom a gépkocsimat?!

„Úgy döntöttem, hogy gazember leszek." Azért autózok, hogy rombol­jam a természeti környezetet. Azért autózok, hogy erősödjön az üveg­házhatás. Azért autózok, hogy romoljanak (csökkenjenek) a Földön az életfeltételek. Azért autózok, hogy pusztuljon az emberiség.

Ha nem akarnám rombolni a természeti környezetet, akkor teljesen felhagynék a gépkocsi használatával.

2. Kedvteléseink játékossága

Tapasztaljuk, hogy az embereknek mennyire különbözőek a kedvtelései.

Vannak, akik a gyors sikerek vonzásában élnek. Kézenfekvő, hogy kihasználják a kedvező egyéni helyzetüket, és előnyöket kovácsolnak belőle a maguk számára.

– Aki gazdagnak született és jelentős vagyonnal rendelkezik, az nagy valószínűséggel élvezni akarja, hogy a megkívánt javakat különösebb erőfeszítés nélkül meg tudja vásárolni. A készen kapott vagyon erős ösztönzés arra, hogy rászokjon a nagybani fogyasztás ízeire. Hogy érdeklődésében és tevékenységében a vásárlói-fogyasztói mentalitás váljon uralkodóvá.

– Akit megnyerő külsővel ajándékozott meg a természet, az minden bizonnyal élni is fog ezzel. A könnyen elérhető sikerek felé terelgeti a testi adottsága, és érvényesíti ezt a „versenyelőnyét" a többiekkel szemben.

– Aki valamilyen kiemelkedő képességgel született, annak kézenfekvő lesz, hogy megpróbálja azt kamatoztatni a maga javára. Rendkívüli erő­feszítések nélkül is eléri, hogy rá irányuljon a figyelem, az érdeklődés.

Egyesek tehát szorgalmasan gyűjtögetik a fogyasztási, hódítási, ismertségi stb. sikereiket. Áldoznak a kedvtelésüknek. Mondhatni: azt játsszák, hogy sikert sikerre halmoznak. Ez az egyéni hobbijuk. Azért cselekszenek így, mert örömüket lelik a könnyen elérhető sikerekben.

Vannak, akik színes, változatos, sokféle élményben gazdag életet akarnak élni. Mozgalmas, izgalmas mindennapokra vágynak. Sokat tesznek azért, hogy ne maradjanak le semmilyen élvezetről. Játékosan portyáznak a különböző kalandok világában. Felkutatják és kiaknázzák a kínálkozó örömforrásokat, befogadják az útjukba kerülő kellemes élményeket. Mondhatni: azt játsszák, hogy habzsolják, halmozzák az élvezeteket. Számukra az a siker, ha minél több élménnyel tudják kitölteni az életidejüket. Ez az egyéni hobbijuk, a fő kedvtelésük. Nekik ez jelenti a legnagyobb örömöt.

Míg egyesek pillanatnyi, itt és most, addig mások nem csupán átme­neti, hanem tartós sikerre vágynak. Nem az éppen adódó lehetőségek, illetve többé-kevésbé készen talált adottságok puszta kihasználására, hanem célirányos tevékenységre alapozzák a sikereiket.

– Van, aki elsősorban hírnévre, népszerűség megszerzésére törek­szik. Mindenáron fel akarja hívni magára a figyelmet. Ügyesen taktikázó játékosként próbál kitűnni a többiek közül. Aláveti magát annak, amit a kiemelkedés személytelen automatizmusa, gépezete a sikerhez meg­követel.

– Van, aki elsősorban hódításra, valamilyen hatalom megszerzésére tö­rekszik. Egyes egyének feletti személyes uralmat vagy intézményesített, pozícióból fakadó társadalmi uralmat akar. Az intézményes hatalom le­hetőséget, jogosultságot ad arra, hogy társadalmi kérdésekben döntsön, mások magatartását átformálja. Hogy a politikai hatalom részeseként, gyakorlójaként eredményesen tudja befolyásolni társadalmi folyamatok alakulását, irányítani emberek sorsát, viselkedését.

– Van, akit elsősorban a gazdasági hatalom vonz, ennek megszer­zésére törekszik. Arra vágyik, hogy minél több pénzt szerezzen, hogy mérték nélkül növelje a vagyonát. Ennek rendeli alá egyéb lehetőségeit, ennek érdekében kamatoztatja ismeretségeit, kapcsolatait. Alapvetően a szerzés motorja mozgatja. Pénze, vagyona segítségével pedig képessé válik az emberek befolyásolására: nemcsak tárgyak, áruk, szolgáltatások, hanem emberek fölött is hatalmat (fennhatóságot) szerez. A gazdasági siker gátlástalan ügyeskedést, rugalmas alkalmazkodást követel. Ezért – a siker érdekében – aláveti magát annak, amit a gazdasági versengés személytelen mechanizmusa előír.

A hírnév, a hatalom, a meggazdagodás híveit a nyerni akarás mozgatja. A kedvtelésüknek áldoznak, amikor így cselekszenek. Ez a fő hobbijuk. A jövedelemszerzésen túl azért ragaszkodnak a kedvtelésükhöz, mert örömüket lelik a tartós sikerben (a közvetlen eredményben, illetve a nyerés folyamatában). A versengés, rivalizálás gépezete rafinált viselke­désformák elsajátítására és alkalmazására kényszeríti őket. A sikerekért való erőfeszítésben, a többieken való felülkerekedés folyamatában a taktikázó ügyeskedés is örömforrás. Számukra az izgalmas gazdasági, politikai stb. játékok jelentik a legfőbb élvezetet.

Vannak tehát olyanok, akik a pillanatnyi vagy tartós sikerek vonzásában élnek. Ha elképzeléseik beválnak, akkor bővelkedni fognak az örömök­ben. Másokat a mozgalmas, kalandokkal teli időtöltés, a gazdag, sokirá­nyú élményszerzés vágya vezérel. Ily módon színes, változatos lesz az életük. (Ennek megfelelően maguk is sokarcúvá válnak. Sorsuk, életútjuk részekre oszló, elemeire tagolódó – más nézőpontból széttöredezett, feldarabolt – képet mutat.) De olyanok is léteznek, akik folytonosságra, állandóságra vágynak, és ezt külső útmutatásban vélik megtalálni. Ennek egyik változata, amikor egy tekintély irányítása alá próbálnak helyezked­ni. Megnyugvást jelent a számukra, hogy felnézhetnek valamilyen sze­mélyre, csoportra vagy intézményre. Érte lelkesednek, hozzá igazodnak. Öröm ebben a vezérben, vezetőben hinni, őt csodálni, neki szolgálni. Akik így éreznek és így cselekszenek, azoknak a biztos helyre tartozás, a lelki támaszt adó irányított időtöltés jelenti a legnagyobb örömöt. Ez az egyéni hobbijuk, a fő kedvtelésük. Persze nemritkán előfordul, hogy megrendül a tekintélybe vetett feltétlen bizalom. Ilyenkor arra kényszerülnek, hogy új vonzerőt találjanak, és neki vessék alá magukat.

A külső útmutatás másik változatában az elköteleződés valamilyen készen kapott eszme (hit, elv, eszmény) mellett történik. Vannak, akik lényegében egyetlen ügyért kívánnak buzgólkodni. Többnyire nem ímmel-ámmal, „ahogy esik, úgy puffan" alapon, hanem komolyan, nem csekély megszállottsággal. Ilyen a lelkialkatuk.

A kiválasztott, kitüntetett ügy, eszme lehet egyes egyéneknek, egy kisebb közösségnek, egy országnak, egy régiónak, az egész emberi­ségnek a szolgálata, védelme – vagy bármilyen más ideológia. Közös sajátosságuk, hogy hosszabb távú eltökéltséget feltételeznek. Híveik tartósan ráhangolódnak valamilyen elv, eszme képviseletére, illetve megvalósítására. Igyekeznek elsőbbséget adni neki, és minden egyebet másodlagos, járulékos kérdésként kezelni.

Emlékszünk a Makra hősnőjére, aki úgy döntött, hogy lényegbevágó társadalmi változásokat kíván elősegíteni: neki a „nyomorultak ügyéért" kell élni. Ezért nem akar férjhez menni, és nem akar gyereket. „A gyerek­nek tej kell meg gyümölcs meg cipő meg télikabát". Vagy – vagy. Vagy a gyerekvállalás (és a gyerek kiszolgálása), vagy a társadalmi változá­soknak (a nyomorultak ügyének) a szolgálata. Ha a gyereknek tejet stb. kell szerezni, akkor ez a kötelezettség óhatatlanul keresztezi, hátráltatja a társadalmi elhivatottságból adódó feladatait. (Az éppen esedékes pénz stb. előteremtése nem az „ügy" megvalósítása.) Ha viszont a nyomorultak ügyét részesíti előnyben és a gyerekéről való gondoskodást függeszti fel, akkor azt kockáztatja, hogy az éhezni és fázni fog miatta. Aki valami mellett komolyan („megszállottan") elkötelezi magát, az nehezen tud másra figyelni. Nehezen tud – lelki megrázkódtatások nélkül – mással is intenzíven (vagyis felelősen) foglalkozni.

Ismert annak a politikusnak a kijelentése, aki felismeri: Ha engedné, hogy hasson rá az Appassionata, nem lenne képes teljesen a forradalom­ra összpontosítani. Ezért megpróbálja a lefegyverző, elgyengítő hangu­latokat, érzelmi hatásokat kiiktatni az életéből. A magánörömök élvezete nem a „forradalomcsinálás" tette. Így azután nem következetlenség, hogy egy hegyi panoráma látványakor is a mensevikek járnak a fejében. (Szá­mára az érdemi magánörömöt is a forradalomcsinálás jelenti.)

Gyakran előfordul, hogy valaki azt gondolja, hogy életre szólóan elkö­teleződött valamilyen nemes eszme, ügy mellett. Azt gondolja magáról, hogy halálosan komolyan elhivatott. Azután idővel kiderül, hogy mégsem. Jól példázza ezt Gorkijnál Lószúnyog esete, akit az ügy csak a lebuká­sáig tartott fogva. Vagy gondolhatunk az emlékezetes ideológiai-politikai átigazolásokra szocialistából fasisztába, liberálisból nemzetibe stb. Az „átigazolás" puszta ténye azonban nem cáfolata, inkább megerősítése annak, hogy az illető alapjaiban eszmefüggő. Csupán az egyik formát cseréli egy másikra.

Némelyek tehát elköteleződnek valamilyen eszme mellett. Nekik ez a fő kedvtelésük. Mondhatni: azt játsszák, hogy „felteszik az életüket" va­lamilyen ügyre. Az egyes egyénnek mintegy hobbijává válik az az elv, hit, eszme, amelyet – az összes többivel szemben – kitüntet. Örömét leli az eszmében: abban, hogy útmutatást, irányt ad az életének, állandóságot, folytonosságot kölcsönöz az erőfeszítéseinek. Lelki megnyugvást kap tőle.

• Miért éppen a környezetvédelemért, a természet megóvásáért lelke­sedsz?
• – Ettől áll helyre a lelki egyensúlyom. Ezt „írta föl" a pszichológus.
• Miért éppen a világbékéért lelkesedsz?
• – Ettől áll helyre a lelki egyensúlyom. Ezt „írta föl" a pszichológus.
• Miért éppen az osztálybékéért, a politikai állam hatalmáért lelke­sedsz?
• – Ettől áll helyre a lelki egyensúlyom. Ezt „írta föl" a pszichológus.
• Miért éppen valamelyik politikai párt győzelméért lelkesedsz?
• – Ettől áll helyre a lelki egyensúlyom. Ezt „írta föl" a pszichológus.
• Miért éppen valamelyik sportcsapat győzelméért lelkesedsz?
• – Ettől áll helyre a lelki egyensúlyom. Ezt „írta föl" a pszichológus.
• Miért éppen a gyarmatosítók megbüntetéséért lelkesedsz?
• – Ettől áll helyre a lelki egyensúlyom. Ezt „írta föl" a pszichológus.
• Miért éppen a kizsákmányolók uralmának megdöntéséért lelkesedsz?
• – Ettől áll helyre a lelki egyensúlyom. Ezt „írta föl" a pszichológus.
• Miért éppen a környezet rombolásáért, a természet pusztításáért lelkesedsz?
• – Ettől áll helyre a lelki egyensúlyom. Ezt „írta föl" a pszichológus.
• Miért éppen az „idegenek" elleni gyűlöletért lelkesedsz?
• – Ettől áll helyre a lelki egyensúlyom. Ezt „írta föl" a pszichológus.

Ki erre, ki arra „teszi fel az életét". Ki ebben, ki abban kötelezi el magát. A különböző eszméket – változatos megfontolásokból – eltérő értékűek­nek szoktuk tekinteni: némelyeket magasabb rendűnek, magasztosabb­nak, nemesebbnek, tiszteletreméltóbbnak stb. minősítünk. Azonban messzemenően nincs egyetértés a megítélésükben: az egyik ember (illetve csoport) ezt, a másik azt tartja értékesebbnek. Például az egyik világképben az egyes egyén, a másikban valamely adott ország, az állam, a nemzet, egy továbbiban az emberiség, vagy lakóhelye, a Föld kap elsőbbséget.

Az egyes eszmék szubjektív megítélésében tehát szóródással találko­zunk. Miképpen maguk az eszmei elköteleződések is szubjektívek abban az értelemben, hogy egyéni döntésekből, preferenciákból erednek. Mint örömforrások (konkrét egyéni kedvtelésekként), formailag egyenrangúak­nak mutatkoznak. Illetve, ha nem hierarchizáljuk, rangsoroljuk az egyes eszméket (az „ügyeket") valamilyen külső szempont szerint, akkor ezek az elköteleződések az adott individuumok vonatkozásában objektíve (az egyénre gyakorolt hatásuk tekintetében) is egyenértékűeknek bizo­nyulhatnak. Kinél-kinél lényegében ugyanazt a funkciót látják el: az illető lelki irányultságot, morális kielégülést nyerhet tőle. (Ami nem feltétlenül egyenértékű a különböző eszmékben, eszmei elköteleződésekben, az a külső hatásuk, a világban betöltött objektív funkciójuk/funkcióik.)

Miért ne dönthetne valaki úgy, hogy megkapaszkodik valamilyen eszmé­ben? Ha úgy gondolja, hogy neki ez jó? Ha ebben talál örömöt?!

Miért ne dönthetne valaki úgy, hogy legfőbb céljának a versengésben elért sikereket tekinti? Hogy folyamatos és intenzív erőfeszítéseket tesz azért, hogy a gazdaság, a politika, a hírnév (ismertség), a tudomány, a sportok stb. területén másokat megelőzzön, legyőzzön? Hogy a vetélke­désbe kapaszkodik bele? Ha ebben talál örömöt?!

Miért ne dönthetne valaki úgy, hogy legfőbb céljának a komolyabb erőfeszítéseket nem igénylő könnyű sikereket tekinti? Hogy az ilyen sikerekbe kapaszkodik bele? Ha ebben talál örömöt?!

Miért ne dönthetne valaki úgy, hogy színes, izgalmas, élményekben gazdag életet akar élni? Ha a változatosságokban tud megkapaszkodni? Ha ebben talál örömöt?!

Miért ne fordulhatna elő, hogy valaki úgy dönt, hogy „gazember lesz"? Ha egyszer neki ez a hobbija? Ha élete folyamán olyan eseményekben volt része, melyek hatására ebben talál örömöt?!

A tapasztalatok szerint ki ebben, ki abban leli kedvét, ami azt mutatja, hogy ezek az örömforrások „itt és most" szubjektíve egyenértékűek. Illetve, ha nem minősítjük az egyéneket valamilyen külső szempont sze­rint eleve magasabb- vagy alacsonyabb rendűeknek, akkor a különböző jellegű örömforrások nemcsak szubjektíve, hanem az adott egyének vonatkozásában objektíve is egyenértékűek lehetnek: elősegítik az illető határozott, magabiztos viselkedésének kialakulását.

3. Létkérdések

Vannak, akik önkéntes elhatározásból, személyes eszmei elkötelező­désből igyekeznek egyetlen ügyet szolgálni. Ez a fő kedvtelésük. Azért teszik, mert ilyen a lelkialkatuk. De vannak, akiknek az élethelyzete olyan, hogy lényegében csak egyetlen üggyel tudnak törődni.

Nem logikátlan, hogy egy éhező az élelemszerzésre összpontosít, és amíg nem sikerült az éhét csillapítani, addig semmi más nem érdekli.

Nem logikátlan, ha egy hajléktalant aktuálisan csak a jelen foglalkoztat: kizárólagos célja, hogy túlélje a téli éjszakát, és ne fagyjon meg. Itt és most semmi egyéb nem létezik a számára. Sem a holnap, sem a hol­napután. Sem a nemzet, sem az emberiség.

Nem logikátlan, hogy ha a gyereknek „tej kell", és nincs miből megvásá­rolni, akkor az életben maradás szükséges kellékeit a legtörvénykövetőbb szülő is bármilyen módon hajlandó megszerezni. (Minden elvi jogtisz­telete ellenére, valószínűleg nem riad vissza attól, hogy „megélhetési bűnözőként" viselkedjen.)

A példák azt mutatják, hogy nem csupán belső elhatározásból jönnek létre „egy ügyű" magatartások. Ilyenek külső kényszerek hatására is keletkeznek. A szélsőségesen kiszolgáltatott helyzetben levő emberek „látótere", élethorizontja objektíve is lehatárolódik, összezsugorodik, beszűkül.

Az eltérő „egy ügyek" formailag egyenértékűek: mindegyik az adott egyén preferenciáit mutatja. Tartalmi szempontból azonban korántsem azonos, hogy az illető szubjektív kedvtelésből (hobbiból) kötelezi el magát valami mellett, vagy pedig objektív létkérdés egy meghatározott viselkedése: az élete (illetve mások – szerettei stb. – élete, életben maradása) függ tőle.

4. Létünk fenyegetettsége

Az élőlények általános adottsága, hogy létfenntartási tevékenységre kényszerülnek. Elsődleges feladatuk a mindenkori táplálék megszerzése. Erre a feladatra vannak utalva, ítélve. Kulcskérdés, hogy mi biztosítja, és mi veszélyezteti az életben maradásukat. A többi élőlényhez hasonlóan, az emberek számára is a lét kérdése, a puszta létezés biztosítása, a közvetlen életben maradás jelenti objektíve a legelemibb teendőt. Hozzá képest sokadrangúnak számít minden egyéb probléma. A létezés bizto­sítása nélkül, ennek hiányában semmi gondunk nem marad. Valamennyi másodlagos, járulékos tennivaló – az illetővel együtt – elenyészik.

Alapjaiban veszélyezteti az egyének létét, ha nem tudnak – közvetlenül vagy közvetve – gondoskodni a megélhetésükről. Létében fenyegeti az egyént, ha nem elérhetők számára az önfenntartáshoz, szervezete újra­termeléséhez, a biológiai fennmaradáshoz szükséges javak.

Az egyes egyénekre azonban nemcsak az alapszükségleti javak köz­vetlen hiánya jelent fenyegetést, hanem az is, ha ezek megszerzésének feltételei nem állnak rendelkezésre folyamatosan a társadalmi környeze­tükben. Hiába van valakinek jó állása, tisztes jövedelme, ha ezt veszélybe sodorhatja, hogy az éppen fennálló társadalmi rendszer nem garantálja a jövedelemszerzésnek (pontosabban: a megélhetési javak megszerzésé­nek) a lehetőségét. Nincs biztonságban, ha az éppen fennálló társadalmi berendezkedésben megélhetésének a feltételeit elveszítheti.

Továbbá: az egyéni lét akkor sincs biztonságban, ha akár a szűkebb, akár a tágabb társadalmi környezetben a létfenntartási cikkek megszerzésé­nek lehetősége nincs általános érvénnyel biztosítva. Az egyes egyén létét veszélyezteti, ha nem kap esélyt mindenki a folyamatos megélhetésre. Ha a fennálló társadalmi rendszer nem teszi lehetővé valamennyi állam­polgára számára a megélhetéssel arányos tulajdont, jövedelmet vagy fogyasztási javakat. Tapasztaljuk, hogy létükben fenyegetett egyének, csoportok gyakran próbálnak meg mások javai és élete megtámadásával túlélni. (Lehetséges hivatkozási alapjuk, hogy ők is a társadalomhoz tar­toznak: a nemzeti, állampolgári, regionális vagy globális közösség tagjai.) Mind a létfeltételek bizonytalansága (hiánya, illetve elveszíthetősége), mind a külső, mások részéről történő veszélyeztetettség miatt az egyéni fennmaradás alapkérdése társadalmi összefüggéseket vesz fel. Egyéni létproblémánk általános társadalmi dimenziót kap.

Az utóbbi időben a létünkben való fenyegetettségnek egy további formája is felerősödik. Rövidebb-hosszabb távon az is veszélyezteti egyének létét, ha az emberiség más csoportjai, a Glóbusz bármely, akár távolabbi területein élők számára helyben hiányoznak az életfeltételek. Előfordulhat (illetve mind gyakrabban ténylegesen előfordul), hogy ezek az emberek is részesedni kívánnak más országok javaiból, erőforrásaiból. Különö­sen az európai országokban tudatosul az erősödő migráció problémája. Mindaddig valamelyik centrum-ország (vagy mondjuk, az Európai Unió) polgáraként is fenyegetve érezheti magát az egyes egyén, ameddig a periféria-országok („fejlődő világ", „Dél", volt gyarmatok) teljes lakossá­gának nincs biztosítva a megélhetése. Lehetséges hivatkozási alapjuk, hogy a történelem során az ő kikényszerített többletmunkájuk (amerikai négerrabszolgaság, gyarmati népek, gazdasági gyarmatosítás stb.) is be­épült a jóléti országok gazdagságába. (Vö. „Eurafrika az eurafrikaiaké?" Eszmélet 82 /2009. nyár/) Ily módon egyéni fennmaradásunk biztosí­tásának alapkérdése történelmi (emberiségtörténeti, világtörténelmi) dimenziót kap.

Terjed a felismerés, hogy az ipari civilizáció jelenlegi formája károsan hat a természeti környezetre. Az erőltetett gazdasági növekedés olyan mellékhatásokkal jár, amelyek megbontják a Glóbusz egyensúlyi állapo­tát. A természeti környezet globális méretű tönkretétele az emberiség elpusztulásának veszélyével jár: azzal, hogy belátható időn belül az emberi élet számára alkalmatlanná válik a Föld. (Vö. „Környezetvé­dő-e a gyerekgyilkos?" Eszmélet 88 /2010. tél/) Létükben fenyegeti az egyéneket, ha tovább folytatódik a természeti környezet rombolása. Ennek a kockázatnak a figyelembevételével egyéni fennmaradásunk biztosításának alapkérdése emberiségléptékű, globális környezeti dimenziót kap.

Jól láthatóan az egyéni túlélés nemcsak az illető közvetlen maga­tartásán (aktivitásán, találékonyságán stb.) múlik. Az individuum több összefüggés, dimenzió metszéspontjában éli az életét, amelyek vektorai egyaránt hatnak rá, befolyásolják a lehetőségeit és esélyeit. A létére veszélyes külső fenyegetések az adott társadalmi rendszer, a történelmi múlt következményei, illetve a változó földi életfeltételek felől is érkez­hetnek.

A fentiekben megmutatkozott, hogy a létkérdéseknek különböző szintjei vannak. Úgy is fogalmazhatunk, hogy ugyanaz az alapvető létkérdés individuális, társadalmi (történelmi) és emberiségléptékű (planetáris) szinten egyaránt jelentkezik. Az említett fenyegetettségek az objektív létkérdések horizontjának bővülését mutatják. A felismert fenyegetettség horizontja a jelzett összefüggésekben (társadalmi, történelmi, természeti) egyre szélesedik, tovább tágul.

5. Hobbiválasz – létválasz

Megszokott tevékenységünk, hogy ezt-azt kérdezünk egymástól, és a feltett kérdésekre így-úgy válaszolunk. Hogy van? – hangzik fel mind­untalan. Ezt a tudakozódást nem feltétlenül kell komolyan venni. Amivel ilyenkor szembetaláljuk magunkat, többnyire csak formailag kérdés, de tartalmilag nem az. Ha valaki tényleg komolyan venné és érdemben meg akarná válaszolni, akkor aligha állhatná meg, hogy ne kérdések­kel feleljen. Milyen vonatkozásban? Mihez képest? Stb. Ugyanakkor vannak olyan kérdések, amelyek – ha itt és most éppen formailag nem hangzanak el, akkor is – folyamatosan föl vannak téve. Mit tegyek, hogy biztosítsam a mindennapi élelmemet? Mi a teendőm a hosszabb távú fennmaradásom érdekében? Van-e valami tennivalóm állampolgári létem biztonságáért, a társadalmi környezetem nyugalmáért? Mivel járulhatok hozzá a földi életfeltételek megőrzéséhez? Stb. Ezek a kérdések nem szubjektív kíváncsiságunkból, hanem puszta létünkből fakadnak. A közvetlen egyéni élethelyzetből, egy adott országhoz, illetve az emberi­séghez tartozás léthelyzetéből adódnak. Megválaszolásuknak – ponto­sabban helyes, működőképes megválaszolásuknak – komoly tétje van. A „Hogy van?" esetleges, mondhatni hobbi-szintű kérdés. Ha egyáltalán figyelembe vesszük és válaszolunk rá, a pontos feleletünk is – kivéte­les helyzetektől (például orvosi vizsgálattól) eltekintve – hobbiválasz. Az utóbbi kérdések viszont gyakorlati kihívások: magából a létezésből erednek, attól elválaszthatatlanok. A létezés, életben maradás feltétele­ire vonatkoznak: megkerülhetetlen, objektív (szakzsargonnal ontikus) létkérdések.

Minden szóbeli, írásbeli és gyakorlati cselekedetünk vonatkozásban áll a létezésünkkel – ennyiben nem puszta cselekvés, nem önmagában megálló elszigetelt tett, hanem egyúttal egyéni válaszunk is a különböző létkérdésekre. A létkérdésekre adott létválaszunk. Cselekedeteink úgy is kezelendők, mint – akár akarjuk, akár nem, akár tudatosítjuk, akár nem – a létezés kérdéseire adott feleleteink. Mint a létproblémákhoz való hozzászólásaink – ami eltérő formákban történhet.

1. Hozzászólás, amennyiben tudatosan számolunk az adott területe­ken megjelenő kihívásokkal és a belőlük fakadó dilemmákkal. („Tudom és teszem": ismerem a kérdéseket, és tudom, hogy rájuk válaszolok.)

2. Akkor is hozzászólás, ha valamilyen okból kitérünk, tudatosan térünk ki a problémák elől. Érzékeljük őket, azonban (aktuális vagy elvi megfon­tolásból) nem kívánunk velük foglalkozni. Az ilyen cselekvő passzivitás nem közvetlenül válaszol a kihívásokra, hanem indirekt módon. („Tudom, de nem teszem." Pontosabban: amikor szándékosan másról „beszélek", mást teszek, akkor az adott kérdésben közvetetten foglalok állást, illetve közvetetten cselekszem valamit. Beletörődöm abba, hogy itt és most, valamilyen okból, nem a tudásom legmagasabb fokán – esetleg nem a legjobb meggyőződésem szerint – kapcsolódom a témához.)

3. Akkor is hozzászólás, ha azért nem foglalkozunk a fenti kihívásokkal, mert nem akarunk róluk tudomást venni vagy mert egyáltalán nem vesszük őket észre. Nem tudatosítjuk magunkban a nem érzékelt, meg nem fogalmazódott létkérdéseket. Egyszerűen elmegyünk mellettük. De ez a spontán passzivitás is egyfajta reagálás az említett kérdésekre: indirekt válasz a problémákra. („Nem tudom, de teszem." Közvetetten akkor is adok feleletet, ha a „jobb az egészről nem tudni", „jobb nem figyelembe venni" álláspontjára helyezkedem.) Amikor valamely létkérdésre „jobb nem tudni" módon felelünk, akkor a kedvtelések, a hobbik szintjén történő választ adunk. Reagálásunk, amely az érdemi létválasz megkerülése, el­maradása: a létkérdésre adott hobbiválasz. De hatásaiban, funkciójában ez a hobbiválasz is létválasz.

A gondolatmenet még tovább folytatható, feszíthető. Látni kell, hogy minden szóbeli, írásbeli és gyakorlati cselekedetünk ténylegesen vala­milyen téma, terület kiemelése, preferálása az összes többi rovására. Ugyanakkor témaválasztásunk nem csupán az adott témáról szól, hanem – túlmutatva önmagán – rólunk, témaválasztókról is: megnyil­vánul benne, hogy itt és most ezt a kérdést tartjuk a legfontosabbnak, a legaktuálisabbnak. Hogy nincs ennél nagyobb problémánk, illetve hogy – ideiglenesen vagy tartósan – túl tudjuk tenni magunkat a na­gyobb problémákon. Ennyiben már maga a témaválasztás, valamely kérdéskör előnyben részesítése is válasz: egyfajta reagálás, gyakorlati, objektív felelet a létezés alapproblémáira. A kedvteléseinkből fakadó hobbi-témák – kevés eset kivételével – indirekt válaszok az alapvető létkérdésekre.

Az indirekt válaszokkal ösztönösen vagy tudatosan beletörődünk abba, hogy létezésünknek ezekbe a kérdéseibe nincs beleszólásunk. Lemondunk arról, hogy ezekben a vonatkozásokban a saját sorsunkat befolyásoljuk, magunk alakítsuk.

6. A cselekvés: állásfoglalás

Szó esett már arról, hogy az egyének élete egyidejűleg különböző szinteken zajlik. Egyidejűleg több összefüggés, dimenzió is jelen van az ember életében: az egyének objektív horizontja globális méretekig tágul. Ennek megfelelően a létüket veszélyeztető fenyegetettségek is külön­böző szintekről (biológiai, társadalmi, természeti) érhetik őket. Ezek a fenyegetések egymással kombinálódva, együttesen fejtik ki a hatásukat.

Az individuális, társadalmi és természeti dimenzió egymással ösz-szefonódva létezik. Ezért a létszintek komplexitása ellenkező irányban is érvényesül. Függetlenül attól, hogy éppen melyik szintre irányul az egyén valamely cselekedete, annak gyakorlati következménye a többin is megjelenik. Tevékenysége – eltérő súllyal – hatással van mindezen szintek folyamataira. Kisebb-nagyobb mértékben minden tett komplex hatású, kisugárzású. Akár mint valaminek aktív megcselekvése, akár – hiányaként – mint passzív nem-cselekvése formájában. Azt tapasz­taljuk, hogy megnyilvánulásainknak többnyire a közvetlen szubjektív szándékon túlmutató következményei, általánosabb objektív jelentései is vannak.

Az egyének tette kihatással van a társadalmi környezetükre. Cse­lekedetük társadalmi funkciókkal, jelentésekkel bír. Amikor az egyén valamilyen árut (pl. sört) vásárol, akkor a gyárosokat és a kereskedőket is támogatja. Szolgálatot tesz nekik: gyarapítja az üzleti nyereségüket, ezáltal növeli a gazdasági hatalmukat. Elősegíti, hogy a gazdagok még gazdagabbak legyenek.

Amikor az egyén valamilyen árut vásárol, akkor emeli az állam jöve­delmét. Adófizetéssel hizlalva a tőkésállamot, annak hatalmát is erősíti, pártolja. Ezzel elősegíti a tőkés termelés és a profitszerzés biztonságát. Amikor az egyén valamilyen árut vásárol, akkor aktívan támogatja a jelen­legi világrendet. Az áruvásárlás egyik társadalmi jelentése: hozzájárulás a kapitalizmus legitimálásához és népszerűsítéséhez, illetve – ami ennek csak a másik oldala – a tőkés rendszerrel szembeszegülők, azt gyen­gíteni próbálók elleni fellépés anyagi és ideológiai „finanszírozásához".

Az egyének tette kihatással van a történelmi folyamatokra. Amikor az egyén gépkocsival közlekedik, akkor – amellett, hogy például kíméli a cipőtalpát – ösztönzést ad gazdasági és politikai gyarmatosításra. Köz­vetlenül bármily csekély mértékben, de ténylegesen hozzájárul fegyveres konfliktusok kialakításához. A gépkocsi használatának egyik történelmi üzenete: fenyegetés kőolajban gazdag országok számára.

Az egyének tette kihatással van a természeti környezetre. Amikor az egyén gépkocsival közlekedik, akkor hozzájárul az üvegházhatás erő­södéséhez, a klímaváltozáshoz. Segíti a globális természeti környezet rombolását, a földi életfeltételek romlását, az emberiség önpusztításának folyamatát. A gépkocsi használatának planetáris jelentése: fenyegetés a földi életfeltételekre (ezáltal az emberiség fennmaradására).

Számos esetben a semlegesnek gondolt cselekvésünk korántsem teljesen semleges. Szükségképpen olyan erőtérbe kerül, amely – függet­lenül az eredeti, szubjektív szándéktól – különböző objektív tartalmakkal ruházza fel azt.

Egyáltalán nem logikátlan, ha valaki a kedvteléseinek él. A kedvteléseink­ből fakadó tettek azonban a nagy létkérdésekre nem kínálnak megoldást. Akit elsősorban a kedvtelései irányítanak, azt kockáztatja, hogy létében kiszolgáltatottá válik. A kedvtelések logikája és a létkérdések logikája más úton halad, külön utat jár. Kinek ez, kinek az a fő kedvtelése. Ki ebben, ki abban leli örömét. Miért is irigyelnénk bárkitől az örömöt?! Milyen alapon akarnánk azt elrontani?! De aki figyelmen kívül hagyja a létezésére le­selkedő külső fenyegetettségeket, az saját maga ronthatja el az örömét.

A fentiekben megmutatkozott, hogy a különböző egyének számára nagyon eltérő örömforrások játszhatnak egyenértékű szerepet. Az is kiderült, hogy a különböző örömforrások (mint egyéni kedvtelések) az alapvető létkérdésekre adott gyakorlati válaszokként korántsem bizo­nyulnak egyenértékűeknek. A folytatásban szó lesz arról, hogy az egyéni kedvtelések az individuum életében sem feltétlenül egyenértékűek: más­más szerepet töltenek be.

Sokakat a rendszerváltás előtt kialakult liberális meggyőződésük is gátolhatott abban, hogy túlzottan kemény kritikát fogalmazzanak meg a rendszerváltás után kiépülő magyar kapitalizmus természetéről, de az is igaz, hogy a szociológiában – éppen azért, mert az államszocializmusban ez a tudomány volt talán a legjobban kitéve a politika nyomásának – nem volt „divat” a rendszerkritika, hiszen a kapitalizmus-kritikát sokan a régi rendszer mentegetésével, vagy pedig egyenesen a rendszerváltás eredményeinek tagadásával azonosították. Van valami szomorú irónia abban, hogy Szelényi Iván, akit az államszocialista rendszer emigráci­óba kényszerített, jobban bírálta a magyar kapitalizmust és általában a kapitalista rendszert, mint a hazai kutatók, akik egy ilyen kritikával könnyebben kitehették magukat a „marxizmus” vádjának. Éppen ezért örvendetes, hogy – hála a L'Harmattan Kiadó közreműködésének -2012-ben három rendszerkritikai kötet is megjelent, olyan elismert hazai szakemberek tollából, mint Ferge Zsuzsa, Szalai Erzsébet és Ladányi János. Ami közös a három munkában, hogy miközben mindegyik tá­volságot tart az államszocialista rendszertől, kemény kritikai képet fest a magyar újkapitalizmusról is – mindezt szigorúan tények, szociológiai felmérések vagy statisztikák tükrében. Itt kell megjegyeznünk, hűen a szerzők intencióihoz, hogy Ferge Zsuzsa és Ladányi János nem a tőkés termelési rendszer egészét, hanem a magyarországi formációt bírálják, illetve veszik górcső alá, míg Szalai Erzsébet az egész világrendszerrel szemben fogalmaz meg igen kritikus gondolatokat. Az ismertetést Szalai Erzsébet kötetével kezdem, mert az ő témája a legátfogóbb, Ferge Zsu­zsa könyvével folytatom, aki elsősorban a hazai szociálpolitikával és a szegénység kérdésével foglalkozik, és Ladányi János kötetével zárom, aki azt a kérdést járja körbe, hogyan adódik össze a hátrányos helyzetű kistelepüléseken a depriváció.

Szalai Erzsébet a rendszerváltó társadalomtudósok azon nemzedékéhez tartozik, amelyik a liberalizmust lázadásként élte meg. Nemcsak megélés volt ez, hanem kockázattal járó cselekvés is, hiszen még az 1980-as években is komoly retorzióval járt a rendszerkritikai gondolkodás, főleg akkor, ha a kutató a nyilvánossággal is meg akarta osztani felfedezéseit. A társadalomtudomány ebből a szempontból különösen érzékeny terület volt, hiszen eredményei – amennyiben a kutató nem akarta meghamisíta­ni az igazságot – alapvetően ellentmondtak a dogmatikus kommunisták világképének és a marxista-leninista legitimációs ideológiának, amelyet ekkorra meghaladott az idő. Szalai Erzsébet a Beszélő köréhez tartozott, amelynek szerzője és terjesztője is volt. Részt vett a Szabad Kezde­ményezések Hálózatának megalapításában, amelyből később kialakult az SZDSZ. Szalai Erzsébet azon kevés szociológusok egyike, aki már a rendszerváltás idején kiábrándult a liberalizmusból, és – ahogyan a kötetben megjelent egyik interjújában fogalmaz – radikális baloldalinak vallja magát. Eszmei-ideológiai nézeteivel lehet vitatkozni, az azonban egyértelmű: elkötelezettsége mindig a vesztesek oldalára állítja, hiszen a rendszerváltás vitathatatlanul rengeteg vesztest produkált. Szalai Erzsébetnél – ahogyan ez kiderül a kötetben foglalt interjúkból és pub­licisztikai írásokból – a baloldali elkötelezettség mélyen átélt személyes sorsot (is) jelent, ami sokszor követelt a szerzőtől nagy áldozatot: politikai meggyőződése nemcsak liberális barátaitól távolította el, hanem akkor is kiállt elvei mellett, amikor ezzel az elvhűséggel állását kockáztatta (az új rendszerben is). Az interjúkból kibontakozó személyes élettörténetet min­denképpen ajánlom azok figyelmébe, akik kíváncsiak egy rendszerváltó értelmiségi sok szempontból „szabálytalan”, de erkölcsileg mindenkor támadhatatlan életútjára.

Az interjúkból azonban nemcsak a személyes életsors bontakozik ki, hanem Szalai Erzsébet társadalmi-politikai állásfoglalása is, amely mintegy keretet ad a kötet első részébe beválogatott tanulmányoknak az elmúlt tíz év terméséből. A tanulmányok felrajzolják a rendszerváltás utáni Magyarország hatalmi- és elitstruktúráját, és igen pesszimista képet festenek a hazai munka-tőke viszonyról egy meggyőződéses baloldali számára: „Az alacsony keresetek és a túlhajszoltság mellett a munkás­ság nagy részének foglalkoztatási helyzetét a teljes kiszolgáltatottság jellemzi. Az egészségügyi ellátást, nyugdíjat és rendszeres szabadidőt nem biztosító szürke- és feketemunka Liskó Ilona kutatásai szerint [Pá­lyakezdő szakmunkások követéses vizsgálata. Kutatási zárótanulmány (kézirat), Budapest, Oktatáskutató Intézet. 1999] jóval kiterjedtebb, mint az előző rendszer idején volt (az e szférában ledolgozott munkaórák szá­ma legalábbis megduplázódik). És míg korábban csupán kiegészítette a szocialista nagyüzemekben kapott béreket, most a legális munka mellett és helyett egyaránt végzik. A kizárólag szürke- és feketemunkát végzők aránya az összes foglalkoztatottakon belül csaknem harminc százalék (Ádám Sándor és Kutas János számításai alapján). Ráadásul ezen tevékenység piaci értéke – a túlkínálat következtében – az előző rend­szerben kialakult színvonalhoz képest jelentősen csökkent (Ékes Ildikó: A gazdaság árnyéka, avagy a rejtett gazdaság. Budapest, Rejtjel Kiadó, 2003).” (Szalai 2012, 54) A teljes kiszolgáltatottság dimenziói azonban tovább sorolhatók: a munkajogi szabályok képlékenysége, megalázó állásinterjúk, a feketemunkával együtt járó állandó bizonytalanság. Miköz­ben ma szokás „leleplezni” a Kádár-korszak munkásszállóit mint ínséges tömegszállásokat, Szalai jó érzékkel rámutat, hogy a szállás hiánya is sokszor gátja a foglalkoztatásnak (ez Ladányi Jánosnál is hangsúlyosan szerepel – a mélyszegénységben élőknek esélyük sincs olyan helyre költözni, ahol kaphatnának munkát). Szalai ugyanakkor tisztában van azzal, hogy az új munkásságnak a kiszolgáltatottságon túl nem sok köze van a régihez. A fiatalokról szóló könyvében a munkásokat úgy definiálja, mint „azokat, akik munkaerejük áruba bocsátásából élnek, és (de) ezen belül sem »irányítástechnikai«, sem más szellemi szempontból nem töltenek be csúcsvezetői pozíciót. Ez a meghatározás tehát kéttényezős: egyfelől a tőke-munka viszonyt, másfelől a munkamegosztásban elfog­lalt helyet tekinti az adott társadalmi réteg (rétegek) megkülönböztetése alapjának.” (Szalai Erzsébet: Koordinátákon kívül: Fiatal felnőttek a mai Magyarországon. Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó, 2011, 80) A szerző egyik fontos megállapítása, hogy a munkamegosztásban elfoglalt hely továbbra is döntő szerepet játszik a társadalmi rétegződésben; mint ahogyan (nem véletlenül) a munkanélküliek állnak a hierarchia legalján, és közülük sorolták be a legtöbben magukat az alsó középosztályba vagy a munkanélküliek „lúzer” táborába. A munkásságon belül Szalai Erzsé­bet megkülönbözteti a stabil munkaerő-piaci pozíciójú diplomásokat, az instabil munkaerő-piaci pozíciójú diplomásokat, a stabil munkaerő-piaci pozíciójú diplomanélkülieket, és az instabil munkaerő-piaci pozíciójú diplomanélkülieket. (2011, 81) Fontos itt megjegyezni, hogy a diploma csak belépőül szolgál a „jobb” munkahelyek világába; garanciát nem jelent, viszont nélküle a „lúzerek” csak a csodában vagy az elvándorlás­ban reménykedhetnek, ha javítani akarnak helyzetükön. Szalai Erzsébet emellett – korábbi munkáskutatásaira támaszkodva (Szalai Erzsébet: Tulajdonviszonyok, társadalomszerkezet és munkásság. Kritika, 33. évfolyam, 9. szám, 2004) – megkülönbözteti a multinacionális szektor munkásait a hazai ipar „buheráló”, rosszabb helyzetben levő, kizsákmányoltabb munkásságától. Felosztása és következtetései egybecsengenek Ferge Zsuzsa megállapításával, aki szintén fragmentáltnak nevezte a hazai munkástudatot.

Fontosnak tartom még kiemelni a definícióból a munkavállalók kettős helyzetét. Szalai Erzsébet azt írja, hogy a multiknál alkalmazott munká­sok – miközben jobban keresnek a hazai átlagnál – természetesen ki vannak zsákmányolva, hiszen jóval olcsóbbak, mint a külföldi munkaerő. Ugyanilyen kettős helyzet jellemzi az új kisvállalkozókat, akik egyfelől speciális kizsákmányolók, másfelől azonban a hatalmi elithez tartozó gazdasági szereplőkhöz való viszonyukban speciális kizsákmányoltak. (Szalai 2012, 72) Miközben ezt a kettős strukturáltságot a szerző fontos felismerésének tartom, itt szeretnék rámutatni arra, amit egyébként a szerző is kiemel: hogy a multik még így is jobb feltételeket biztosítanak alkalmazottaiknak, mint a hazai vállalkozók, arról nem is beszélve, hogy az új középrétegek előtt sokszor megnyitnak egy nemzetközi karriert… Szalai Erzsébet kísérletét a munka-tőke viszonyának megragadására perspektivikusnak látom. Kritikaként említeném a külföldi munkavállalás és általában az EU-csatlakozással megnyíló új lehetőségek alul­dimenzio­nálását – a globális tőkének itt lehet pozitív társadalmi helyzet- és tudatformáló szerepe.

A kötet több tanulmányban is körbejárja a magyar kapitalizmus válsá­gát, a globális válságot és a lehetséges forgató­könyveket. Hogy ezeket értelmezzük, vázoljuk fel a szerző gondolatmenetét! Szalai az 1970-es évek közepétől induló korszakot nevezi újkapitalizmusnak, amikor a pro­fitráta általános süllyedését a globális tőke a neoliberalizmussal kívánja orvosolni. Ebbe a folyamatba illeszkedik a kelet-európai államszocia­lizmus bukása, és a régió bekebelezése a kapitalista világgazdasági rendszerbe. Szalai alapvetően elhibázottnak tartja a magyar integrációt, a külföldi tőke kiemelkedő szerepe és az egyoldalú, elsősorban a német exportra irányuló multinacionális termelő­struktúra miatt. Tézise, hogy Medgyessy – szemben a közhittel – nem „osztogatott”, hanem az átme­neti növekedésből származó jövedelemtöbblet egy részét átcsoportosí­totta a tőkétől a munkához. A gazdasági elit azonban nyílt támadásba ment át, és lényegében azóta – kormányzattól függetlenül – folytatódik a forráskivonás a közszférából és nő a munkaerő kiszolgáltatottsága. A globális válság felgyorsította ezt a folyamatot: a centrum a profitráta csök­kenése ellen a periféria fokozódó kizsákmányolásával próbál védekezni, ami még tovább rontja a periféria helyzetét. Szalai megkockáztatja azt a feltevést, hogy a további forráselvonás a periférián csak nyílt politikai diktatúrával lesz lehetséges.

Ez a korántsem pozitív szcenárió lényegében nem más, mint a logi­kus és következetes végigvitele annak a gondolatnak, hogy Magyaror­szág perifériaként integrálódott a kapitalista világgazdasági rendszerbe, és társadalmát, politikai rendszerét tekintve is egyre inkább Latin-Ame­rikához idomul. Ezt a végkifejletet három esetben lehetne megelőzni, amelyeket a szerző részletesen tárgyal: 1. fordulat következik be a centrumkapitalizmusban; itt a szerző kitért a globalizációkritikai moz­galmakra, az Occupy mozgalomra és a zöld szervezetekre, amelyek antikapitalista programmal lépnek fel; 2. kelet-európai összefogással; a periféria országai együtt nagyobb nyomást tudnak kifejteni; 3. a belső rendszerkritikai mozgalmak megerősödésével; bár ennek csak akkor lenne reális esélye a sikerre, ha 1. is bekövetkezne. Egyelőre ezek egyike sem látszik teljesülni; a kelet-európai összefogásnak különösen kevés esélye van. Fontosnak tartom Szalai azon megállapítását, hogy Magyarországon máig erős a rendiség hagyománya; ha ehhez hoz­závesszük, hogy „a magántulajdonos egyre láthatatlanabbá válásával és az egyéni informális és bürokratikus alkumechanizmusok előtérbe kerülésével” (2012, 123) globálisan is zajlik a társadalmi viszonyok refeudalizációja, akkor a kilátások éppen nem a nagyobb, hanem a kisebb szabadság irányába mutatnak. „Magyarország beszorított, félpe­rifériás helyzetre-»ítéltsége« országmentő vezérek felemelkedését hívja elő” – írja Szalai (2012, 133). Egyet kell értenünk Szalai ezen megálla­pításával, noha érdemes hozzátenni: a félperifériás helyzetre-”ítélés” nem jelent determinációt. Ha tudatában is vagyunk annak, hogy az ország lehetőségei és perspektívái korlátozottak, mindenkinek jogában áll eldönteni, hogy a nagyobb vagy a kisebb szabadságot választja-e. A rendiség továbbélését sem lehet csak a hagyományra, a feudális múltra, a Kádár-korszakra vagy akár a rendszerváltásra fogni. Szalai Erzsébet élettörténete is azt példázza: az egyénnek mindig vannak választásai. A Kádár-korszak létbiztonságát – még ha ezt a rendszer diktatúrával és szűkös perspektívákkal párosította is – a globális kapi­talizmus korszakában semmilyen országmentő vezér nem tudja visszahozni. Ez éppolyan illúzió, mint a rendszerváltás azon ígérete, hogy a magyar kapitalizmus hasonlóan fog működni, mint az osztrák vagy a nyugatnémet, és hasonló életszínvonalat kínál majd az embereknek. Ebben az értelemben az országmentő vezér mítosza nem más, mint nacionalista mezben ugyanaz az illúzió. Az persze nagyon jó kérdés, hogy az emberek meddig hisznek el egy illúziót.

Szeretném még kiemelni az „Egy humanista vívódásaihoz” c. tanul­mányt. A szerző itt azt fejtegeti, hogy mi is marad a társadalmiságból, amikor a modern világban a társadalmi szerepek többsége anonimmá válik, deperszonalizálódik, a hálózatoknak pedig többnyire csak mun­kaerőként, fogyasztóként és ma már egyre inkább felhasználóként van szüksége az atomizálódott egyedekre. Emellett végbemegy a társadalmi szintű racionális és irracionális összezavarodása is. Szalai ennek pusztító jeleit és következményeit látja a mostani világ­gazdasági válságban: a piaci mechanizmus eszköz helyett öncéllá válik, tökéletesen elfoglalja a társadalmi felettes ént, és a társadalmi tudattalanba szorítja onnan az eszméket és értékeket. (2012, 141) Hozzátehetjük: ebbe a folyamatba illeszkedik a humán tudományok, azon belül a szociológia globális leértékelése (hiszen a bölcsészkarok visszaszorítása, a felsőoktatás piacosítása mind globális fejlemény). Az irracionalizmus győzelme számtalan veszélyforrást rejt magában: a környezet pusztításától, az erőforrások felelőtlen pazarlásától és felélésétől kezdve a perifériára sodródott munkanélküli tömegekig (akik közül sokan már nem tudnak visszailleszkedni a társadalomba), és a kontinensek, országok, emberek között folyó, egyre kíméletlenebb gazdasági versenyig. Szalai szerint, ha a nyugati típusú kapitalizmus alulmarad ebben a versenyben, jelentős baloldali erők híján fennáll a fasizálódás veszélye is.

Szalai érvei mutatják, hogyan gondolkodik egy ízig-vérig humanista társadalomtudós, aki felelősséget érez nemcsak a diákjaiért, hanem az országért és tágabb értelemben a világ történéseiért is. Miközben elgondolkodtatónak tartom a szerző érveit, jómagam nem mennék ennyire messze a negatív szcenárióban. A globális válság nem rázta meg alapjaiban a világkapitalizmust, és egyelőre a globalizációkritikai mozgalmak sem szerveződtek jelentős erővé. A szerző is beszél a munkásság strukturális átalakulásáról; a nagyipari munkásság jelentős része eltűnt, és jelentékeny társadalmi erő híján mire is támaszkodjon az új baloldal? A '68-as fejlemények jól mutatták a fiatalságra és a diákokra építő lázadás korlátait; ezért én szkeptikus volnék a csak fiatalokra építő mozgalmak hosszú távú sikere kapcsán. A Szalai Erzsébet által felvetett kérdéseket azonban nagyon fontosnak tartom; ezért is idéztem ilyen hosszan e tanulmányból. Ha vitatkozunk is olykor a válaszokkal, mi más lehet egy humanista dolga, mint rákérdezni a világ egészére? Tanulmányaiban ezt teszi Szalai Erzsébet példamutató szellemi és erkölcsi bátorsággal, következetesen távol tartva magát bármilyen hatalomtól.

Ferge Zsuzsa életművét nem kell bemutatni azok számára, akik vala­melyest is figyelemmel kísérik a hazai szociológiát. A tanulmánykötet elsősorban az elmúlt tíz év írásait tartalmazza, de egy 1962-es tanul­mányt is a nők, a család és a munkavállalás témájában, hogy jelezze a szerző tartós érdeklődését azon kérdés iránt, amelyet rendkívül innovatív, hosszú és termékeny munkásságában különböző oldalak­ról vizsgált: hogy miért olyan igazságtalan a társadalom, amilyen. A társadalmi igazságosság keresése adja meg a kötet egyik fő gondolati szálát – jelzi a szerző a bevezetőben, és ez fűzi össze a tanulmá­nyokat, amelyek igen széles tematikát ölelnek fel, kezdve a magyar társadalomban vallott értékektől az új egyenlőtlenségek jellegéig, a posztmodern szegénységtől a hazai szociálpolitika útkereséséig és útvesztőiig, a gyermekszegénységtől az egészségügy reformjáig; de az „igazságosság tünékeny ideáljának kergetését” az olyan mozaikok is segítenek kiegészíteni, mint a szülők iskolázottsága és a gyerekek iskolai eredménye közötti összefüggés, a nők munkába állásának hatása a gyerekek iskolai eredményeire, a humántudományok tár­sadalmi hasznossága, illetve bepillantás abba, hogyan is működött a statisztika a politikai diktatúra legsötétebb időszakában. A szerző a globális eredmények között említi, hogy a Világgazdasági Fórum figyelme is ráirányult a nagy egyenlőtlenségekre, és éves jelentésébe is belevette a világot fenyegető kockázatok közé a súlyos jövedelmi egyensúlyhiányokat [imbalance] és a strukturális munkanélküliséget. A szabadság és egyenlőség konfliktusát a második világháború után a jóléti államok kiépülésével kívánták korrigálni a fejlett nyugati államok; a neoliberalizmussal és a globalizációval azonban ismét kiéleződött ez a konfliktus. A biztonság iránti vágy sok esetben a szabadság korláto­zásával párosul – ahogyan azt már a fenti fejtegetésben is láthattuk. A világ véleményformálói – úgy tűnik – tudatában vannak ennek a veszélynek; Magyarország azonban mintha – történelmében nem elő­ször – ezúttal is szembemenne ezzel a világgal. Természetesen nem lehetséges bemutatni a kötet valamennyi tanulmányát; itt inkább arra teszek kísérletet, hogy kiemeljek bizonyos érveket, amelyek nemcsak a „társadalmi igazságosság kergetésének” építőkövei, hanem összefüg­gésükben is jól jellemzik a magyar társadalompolitika rendszerváltás utáni vágányait és vakvágányait.

Igen fontosnak tartom kiemelni Ferge Zsuzsa kutatásait az újkapitaliz­mus egyenlőtlenségeiről. A szerző a bevezetőben hangsúlyozza, hogy a villámgyors privatizációval Magyarországon elveszett több mint 1 millió munkahely, amelyet máig nem sikerült pótolni. Ezt az adatot mindenkép­pen érdemes fejben tartani akkor, amikor „,munkaalapú társadalomról” beszélünk. Ferge hangsúlyozottan bizonytalan becslése szerint 45-50% lehet a vesztesek aránya, 30-35% helyzete nem javult, de nem is romlott az elmúlt húsz év folyamán, és végül a nyertesek aránya 20-25%. Ami nagyon elgondolkoztató, az a szegénység „tartóssága”: egy 3000 fős panelvizsgálat alapján azok, akik 1992-ben szegények voltak, többsé­gükben (60%) azok is maradtak tizenöt év után, és csak 7%-nak sikerült jobb módba kerülnie. Ezek nagyon elszomorító adatok, és megerősítik azokat a feltételezéseket, amelyek szerint a magyar társadalom egyre jobban bezáródik. Ha ez így van, akkor mindinkább érthetővé válik a Kádár-korszak ambivalens megítélése (az erős állam, a rend és a tekintélyelvű kormányzás iránti vágyakozás összeolvad a nagyobb egyenlőség víziójával). Érdemes ehhez hozzátenni azt az empirikus kutatást, amiből kiderül, hogy a magyarok 2000-ben két vonatkozás­ban érzékeltek rendkívül nagy biztosítottsági hiányt: a közbiztonság és a jövedelmek esetében. (Ferge 2012, 34) Hasonlóan érdekesek az összefüggések a nem, az iskolázottság, a jövedelmi helyzet és a biz­tonságvágy között: a nők és a kevésbé iskolázottak biztonságpártibbak; és nagyon markáns a szegények és nem-szegények közötti különbség: a nem-szegények között a túlzott biztonságpártiak aránya 12 százalék, a szegények között 45 százalék. (Ferge 2012, 37) Magyarországon az egyetlen csoport, amelyben a szabadság értékelése kiemelkedő, és a nagy biztonságigény alacsony, azokból áll, akik szerint az új rendszer sokkal jobb, mint az előző volt, és akik többségükben maguk is a rend­szerváltás jelentős nyertesei.

Ferge Zsuzsa sorra veszi a „száraz” tényeket és adatokat: lakáshelyze­tet, jövedelmi helyzetet, iskolázottságot, csecsemőhalandóságot, várható élettartamot stb. Mindezek fényében megdől az az álláspont, hogy ha a gazdaság nő, eredményei előbb-utóbb „lecsorognak” a szegényekhez (vagyis nincs is szükség szociálpolitikára). Ez nem igaz, a magyar egyen­lőtlenségek a rendszerváltás óta jelentősen nőttek. Arra a kérdésre, hogy miért olyan nagyok a magyar egyenlőtlenségek, Ferge ad egy történeti választ (a zsákutcás magyar fejlődést, amely ma a nemzet politikai meg­osztásában ölt testet), illetve külön is megjelöli az önkormányzatok túl nagy önállóságát, amelyet egyébként Ladányi János is igen élesen bírál és a többszörös depriváció kialakulása egyik okának tekint. A történeti fejtegetésből fontosnak tartom kiemelni Ferge azon megállapítását, hogy a „nemzeteszmét ki- vagy felhasználó jobboldal most is, mint a harmincas évek második felében, »olyan társadalmi réteghez fordul, mely elhelyez­kedése és érzése szerint jobboldali, de olyan tartalmi követelésekkel, melyek jórészt baloldaliak.¹ A baloldali követelések ebben az esetben általában a jólét növelésére irányulnak, alkalmasint gazdagellenes, vagy épp egyenlősítő retorikával, de a jobboldali bázis nem teszi lehetővé e követelések univerzális, mindenkit átfogó tartalmát. Ez már csak az ér­zelmi töltésű, kirekesztő jellegű osztályozási elv miatt sem lehetséges.” (Ferge 2012, 55; kiemelés az eredetiben) Érdemes ezt összekapcsolni a szabadság és biztonság értékeinek fontosságát mérő empirikus ku­tatással, amelyből kiderül, hogy a leszakadó középrétegek mennyire fontosnak tartják a biztonságot (akár a szabadság korlátozása árán is). Ez mindenesetre magyarázza a politikai jobboldal biztonságot és rendet, valamint „munkaalapú társadalmat” ígérő retorikájának társadalmi sikerét.

Ferge Zsuzsa azonban szigorúan tartja magát szakmája elveihez és következetes módszertanához: soha nem fogalmaz meg olyan hipotézi­seket, nagy ívű elméleteket, amelyeket nem bizonyít. A közgazdász logi­kus és ténykedvelő gondolkodása a kötet minden tanulmányára rányomja a bélyegét. De ugyanez igaz szakmai és emberi elkötelezettségére a szegények és a kirekesztettek iránt, amely a tanulmánykötet egészén végigvonul. Egy nagy elméleti ívű tanulmányban meghatározza, hogy mi is tulajdonképpen a szegénység, mit jelent a depriváltság és a tartós sze­génység, melyek mérésének módszerei, és egyúttal felvázolja, merre is tart ma az európai szociálpolitika. Itt említem meg a kötet feltétlen erényei között a pontos fogalomhasználatot, a módszer és a forrásbázis minden­kor következetes tisztázását, amelyet követ a bizonyítás szigorú és csak a tényekből kiinduló folyamata. Hozzáteszem, hogy Magyarországon nehéz mérni a tartós szegénységet, hiszen nincsen olyan adatfelvétel­-sorozat, amely az időben nyomon követné egyének­-családok­-csoportok sorsát. Ferge ad egy újabb, hangsúlyozottan bizonytalan becslést: ha a társadalom legkisebb jövedelmű 25%-át tekintjük szegénynek (nyugdíja­sok nélkül), talán egyharmaduk, a (nem-nyugdíjas) népesség mintegy 7-8 százaléka lehet többgenerációs szegény. Ez mintegy 5-600 ezer embert jelent. A többiek helyzete később romlott (emlékezzünk rá, Ferge 45-50%-ra becsülte a vesztesek arányát). Ferge összességében megállapítja, hogy a szegénység nem illékony: igaz, a használt ruha jobb, mintha nincs ruha, de ez még nem segít a családoknak és a gyerekeknek kitörni a tartós szegénységből. A szegénység csak egy tartós, több kormányon átívelő, határozott irányú szociálpolitikával lehet valóban „illékony”.

Ahogy a kötet tanulmányaiból kiderül, éppen ez az, ami hiányzik Ma­gyarországon. Ferge Zsuzsa konkrétan és több tanulmányában rámutat a hazai szegényellenességre, és arra a tényre, hogy Magyarországon érdekellentét áll fenn a középosztály és a szegények között, mivel az előbbi is igényt tart az állami szociális juttatásokra – amelyek az államszocialista időszakban bérkiegészítő juttatásként is működtek, és tekintve a hazai bérek nyomottságát, sokan bizony ma is rá vannak szo­rulva valamilyen bérkiegészítésre. Ebben a közhangulatban különösen kontraproduktív lehet bevezetni az „igazolt szegénység” intézményét. Ferge idézi, hogy sok helyen az is növeli a roma- és szegény­ellenességet, ha az egyik gyerek az iskolában ingyen kapja az ebédet, mert a család „igazoltan” szegény, a másik meg nem, mert a család nem tud, vagy nem akar anyagi helyzetéről hivatalos papírt beszerezni. Pedig a magyar szociálpolitika, Ferge elemzése szerint, éppen a szegénység további stigmatizálása, büntetése és kirekesztése irányába halad. A statisztikák alapján világosan kirajzolódik, hogy a válság éveiben sem lanyhult a jóléti kiadások lefaragására irányuló igyekezet, minden ellen­kező irányú kormányretorika ellenére.

De – visszautalva Szalai kötetére – a hazai gazdasági elit már jóval korábban világossá tette, hogy nem óhajtja finanszírozni a jóléti államot. Hoznék egy tanulságos példát: Ferge megállapítja, hogy az országok Európa-szerte felkészültek a válságra, és ha nem is jelentősen, de növelték a szociális kiadásokat. Ez két országban nem következett be: Magyarországon és Lengyelországban. Fontos idézni azt is, hogy 2009-re kikristályosodott a Kelet és Nyugat közti jóléti szakadék: a keleti országok egyértelműen lemaradnak (a GDP 17-23%-át fordítják jóléti kiadásokra), miközben a nyugati országokban 30-33% ez az arány. Lát­juk tehát, hogy nem igaz az a neoliberális közgazdászok által gyakran hangoztatott kritika, hogy Magyarországot a túlzottan nagylelkű szociális politika teszi tönkre; a GDP 23%-ával Magyarország igaz, hogy élenjár a keleti blokkban, de korántsem költ annyit szociális kiadásokra, mint a fejlett nyugati államok. Érdemes ehhez hozzátenni a nyugati és keleti országok GDP-je közti különbséget, valamint azt, hogy a keleti orszá­gokban a bérek sokszor a megélhetést is csak szűkösen fedezik. Ennek fényében is érdemes végiggondolni, hogy miért érzi úgy a középosztály, hogy neki „járnak” azok a szociális juttatások, amelyek a szegényeken hivatottak segíteni? Ferge számításai megadják a magyarázatot, noha természetesen nem mentik fel azt a középosztályt, ahol eleve erős a szegény­ellenesség (amibe a romaellenes érzelmek is belejátszanak, noha a szegénység egyáltalán nem csak „romakérdés”): „1990 óta összesen 3-4 év volt, amikor a bérnövekedés akkora, vagy kicsit nagyobb volt, mint a GDP növekedése. A nyugdíjaknál ez a csoda a 20 év alatt 1993-94 körül fordult elő. Azóta növekedése mindig alacsonyabb, mint a GDP-é. 2009 óta zuhanórepülésben van, reálértéke visszaérkezett a 20 évvel korábbi szintre, miközben a GDP nem szárnyalt ugyan, de 25 százalékkal azért emelkedett.” (Ferge 2012, 163; kiemelés az eredetiben.) Ugyanakkor a 2000-es években a béreken belül jelentősen megnőtt a szóródás, a különbség minimum tízszeres lett: a képzetlenek lemaradtak, a kép­zettek, vezetők szárnyalnak. Megint látjuk tehát, hogy nem kell ahhoz munkanélkülinek lenni, hogy valaki a mai Magyarországon rászoruljon az állami szociálpolitikára.

De a hipotézisek előtt megint csak vizsgáljuk meg a tényeket! 2006-ban Gyurcsány meghirdette a második Bokros-csomagnak is nevezett Új Egyensúly Programot, amely a választási ígéretekkel szemben nem az állami szociálpolitika kiterjesztését, hanem az állami kiadások szigorú lefaragását irányozta elő. Miközben elterjedt volt az a vélekedés, hogy a csomag terheit 30 százalékban az állam, 20 százalékban a tőke és 50 százalékban a munka viseli, Ferge Zsuzsa kritikaként felveti, hogy az „állam” ebben az összefüggésben értelmezhetetlen, a „munkát” jelent­hetik a csúcsmenedzserek és a szakképzetlen munkások is, továbbá jelentős számú csoportok élnek Magyarországon, akiknek se munkájuk, se tőkéjük. Ezért társadalmi hatásvizsgálat szempontjából ő négy cso­portot különböztet meg az életvitel és jövedelem alapján: a szegények, a bizonytalan helyzetű alsó középrétegek, a felső középrétegek és a gazdagok csoportját. Ferge 1990 és 2010 között vizsgálja a szociálpo­litikai tartalmú jogszabályok hatását, és arra a következtetésre jut, hogy egyik ciklusból sem olvasható ki egyértelmű szociálpolitikai irány. Az első, kereszténydemokrata-konzervatív kormány leginkább a kihívások­ra „reaktívan” működött (példa erre a korkedvezményes nyugdíj, hogy csökkentse a gyárbezárások miatt kialakuló magas munkanélküliséget), a magukat baloldalinak nevező kormányok ide-oda csapongtak (amely kritika igen elgondolkodtató, ha belegondolunk, hogy a hagyományosan baloldali szavazókat éppen egy új szociális programmal lehetne hitelesen megszólítani), a hatodik kormányról pedig azt írja Ferge, hogy „nem illik rá rosszul a jobboldali­-neokonzervatív címke, erős populista töltéssel”, és „balszerencsénkre neki van a legkoherensebb programja a társadalom átalakítására, ez azonban sajnos ellentmond mindannak, amit eddig európai szociális modellnek hívtak”. (Ferge 2012, 182)

Ez a kordiagnózis éppúgy nem ígér fényes perspektívákat a magyar társadalomnak, mint ahogyan Szalai tanulmányai és publicisztikai írásai is inkább a negatív szcenáriót valószínűsítik. Ha a számok nem hazudnak, akkor bizony nem kecsegtethetjük magunkat valami ragyogó jövővel. Ez azonban semmiben nem kisebbíti a kötet érdemeit, amit ajánlok mindazoknak, akik el kívánnak mélyülni a hazai egyenlőtlenségek alakulásának okaiban, a szociálpolitika útvesztőiben és a szegénység vitás kérdéseiben. A két, eddig bemutatott kötet nézetem szerint jól ki­egészíti egymást: Ferge Zsuzsa statisztikai adatokkal és számításokkal alátámasztott munkáit az érdeklődőknek érdemes összevetni Szalai nagy ívű elemzéseivel és esszéisztikusabb formában megírt politológiai tanulmányaival. Ferge Zsuzsa régebbi írásaiból két gondolatot szerettem volna még kiemelni. 1962-es elemzése azt mutatja, hogy nem áll fenn szoros összefüggés az édesanya munkába állása és a gyerekek iskolai eredményei között, viszont a szülők foglalkozása és iskolai végzettsége igen nagymértékben meghatározza a gyerekek tanulmányi sikereit és továbbtanulását. Ezek az adatok arra vallanak, hogy a magyar társada­lomban bizonyos „rendiség” továbbélt a Kádár-korszakban is. A másik, amit szeretnék kiemelni, az a szerző „iskolája”. Ferge Zsuzsa olyan idő­szakban kezdte pályáját, ami jóval kevésbé kedvezett a szókimondásnak, mint a Kádár-korszak „gulyáskommunizmusa”. A kötet utolsó tanulmá­nyában ennek ellenére méltatja első munkahelyét, a KSH-t, és főnökét, Péter Györgyöt, és megmutatja, hogy a Rákosi-korszakban is lehetett tisztességes statisztikát csinálni – igaz, a jelentések csak a legfelsőbb pártvezetők számára voltak hozzáférhetők. A Rákosi-évek legnehezebb időszakában a Hivatal például megállapította, hogy hiába nőttek a bérek (55,1%-kal), az árak 85,5%-os növekedése miatt az 1952. évi reálbérek színvonala 16,4%-kal volt alacsonyabb, mint az 1949. évi. Gerő Ernő a jelentést olvasván kifakadt: „Maguk, ott a Hivatalban, nyomorpolitikát csinálnak!”. A részletes számításokból pedig azt is megtudjuk, hogy 1954-ben az átlagjövedelmek olyan nyomottak voltak, hogy a családfő tízévenként vehetett magának egy 1000 Ft-os télikabátot, a feleség 3 évenként szerezhetett be egy 400 Ft-os szövetruhát, a gyereknek pedig félévenként jutott egy 90 Ft-os cipő… Ezek az adatok éppen nem a rend­szer nagyszerűségét hirdették. Ferge Zsuzsa emberi tartását mutatja, hogy egykori főnöke munkásságának emlékét (aki később részt vett az új gazdasági mechanizmus kidolgozásában, és tisztázatlan körülmények között halt meg 1969-ben) megörökítette egy 2010-es tanulmányban, olyan időszakban, amikor a „kommunizmusról” általában csak rosszat illik mondani.

Ladányi János könyve nemcsak abból a szempontból kapcsolódik az eddig ismertetett két kötethez, hogy rendszerkritikai szemléletű, hanem célkitűzését tekintve is. Ahogyan a szerző írja, több mint húsz évvel a rendszerváltás után már nincs értelme a kialakult struktúra átmeneti jel­legéről beszélni, hanem hozzá kell fogni a régi szerkezet helyét elfoglaló új formáció megértéséhez és magyarázatához. Ladányi János – Ferge Zsuzsához és Szalai Erzsébethez hasonlóan – kordiagnózist állít fel, csak ő nem a struktúra egészére koncentrál (igaz, a magyarázathoz felhasználja a társadalompolitika kontextusát és tágabb értelemben a hazai gazdasági-társadalmi viszonyokat), hanem arra a kérdésre keresi a választ, hogyan halmozódnak a deprivációk a mélyszegénységben élő csoportoknál, és miért mond le a társadalom olyan jelentős rétegekről, amelyekre helyzetüket tekintve nagyon ráillik az underclass kifejezés? Hogyan zajlik a többszörös kirekesztés folyamata, és hogyan jelenik meg – tévesen – a szegénység mint romakérdés, miközben mindkét jellemzőt egyre inkább stigmatizálni igyekszik a többségi társadalom? Miért nem történtek lépések az inklúzióra, vagyis a kirekesztett csoportok társadalmi integrációjára, és miért nincs igény a nagyobb társadalmi szolidaritásra a többségi társadalomban? Ladányi János könyve sok szempontból párbe­szédet folytat Ferge Zsuzsa tanulmányaival, amelyekben az inklúzió köz­ponti kérdés. Igen szomorú képet kapunk a magyar társadalom jelenlegi állapotáról, ha figyelembe vesszük, hogy a szegénységben, sőt mélysze­génységben élő csoportok integrációja vagy a sokat emlegetett inklúzió helyett éppen ellenkező irányú folyamatok zajlanak a társadalomban: vagyis folyik a szegénység kirekesztése, stigmatizációja, és általában a hátrányos helyzetűek fegyelmezése és további büntetése – ami éppen nem a társadalmi szolidaritás magas fokára mutat. Pedig, ha figyelembe vesszük, hogy a szolidaritás is adhat társadalmi biztonság- sőt komfort­érzetet, ezek az eljárások és attitűdök nemcsak a szegénységben élőket viszik „még lejjebb”, hanem a kirekesztettek és a többségi társadalom közti szakadék mélyítésével rontják az össztársadalmi közérzetet is.

A mélyszegénység természetesen nem új keletű probléma. A szerző egész munkásságában – Ferge Zsuzsához hasonlóan – nagy szerepet játszott a kialakult egyenlőtlenségek tanulmányozása, a szegénység vitás kérdései és a településszerkezet (amely igen gyakran tükrözi a társadalmi helyzetet). Az államszocializmusban a szegénység, ha nem is volt tabutéma, legalábbis a politikailag kényes kérdések közé tartozott, hiszen a szocialista társadalomban a hivatalos marxista-leninista ideo­lógia értelmében a szegénység mint olyan, nem létezett (érdemes ezt összevetni a KSH már idézett, 1953-as életszínvonal-adataival!). Ladányi János ilyen irányú kutatásai semmiképpen nem a rendszer legitimációját erősítették, ő is azon szociológusok közé tartozott, akiknek sok okuk volt arra, hogy a rendszer bukását kívánják. A rendszerváltás után létrejött újkapitalizmus kritikája Ladányi János munkáiban sehol nem párosul a Kádár-rendszer utólagos megszépítésével; életművében és a fennálló egyenlőtlenségek bírálatában mindenkor következetes.

Szegénység és „szociális gettók” voltak tehát az államszocializmusban is, jóllehet a rendszer tapintatosan nem emlegette a szociális problé­mákat a széles nyilvánosság előtt. Ami a rendszerváltással döntően megváltozott, az a hátrányos helyzet halmozódása: a munkahelyvesztés különösen súlyosan érintette a segédmunkás-réteget, akik többnyire nem tudtak újra elhelyezkedni. A szerző szemléletesen mutatja be, hogyan szorították ki a roma népességet lakóhely-rehabilitáció címén a budapesti belső kerületekből, és hogyan számolták fel a szociális lakások rendszerét, ami azzal járt, hogy a romák olyan településeken koncentrálódtak, ahol olcsó volt a lakhatás. Ezek pedig általában olyan hátrányos helyzetű kistelepülések, ahol nincs munkalehetőség, nincs tö­megközlekedés, nincs hasznosítható tudást vagy képzettséget adó isko­la, nincs továbbképzés vagy szociális foglalkoztatás, nincs egészségügyi ellátás és általában hiányzik az az infrastruktúra, ami megteremthetné a „normális” élet kereteit – vagyis családok ítéltetnek arra, hogy a lét minimumát is alig-alig (vagy egyáltalán nem) biztosító feltételek között vegetáljanak, és gyermekeikre is továbbörökítsék halmozottan hátrányos helyzetüket. Idézném a kutató fontos következtetéseit, aki egész életében kutatta a települések egyenlőtlenségeit és a szegénységet: „A lakóhelyi szegregáció, a szegények, s mindenekelőtt a romák szegregációja nagyon erősen megnövekedett a rendszerváltás után. Ha megnézi az ember Magyarország térképén, hogy hol laknak a legnagyobb arányban munkanélküliek, hol laknak a legnagyobb arányban iskolázatlanok, hol laknak a legnagyobb arányban romák, akkor könnyen össze lehetne cserélni ezeket a térképeket, mert olyan mértékig összefüggnek ezek a folyamatok, hogy jóformán ugyanazt a tendenciát mutatják. Azt, hogy az országnak az északkeleti, keleti, déli, délnyugati peremén leszakadó, aprófalvas területek alakultak ki, ahol nagyon erősen koncentrálódik a legkiszolgáltatottabb, legkirekesztettebb helyzetben lévő, nagyon magas arányban roma népesség.” (Ladányi 2012, 175)

A könyv ezt a lényegi állítást módszertanilag igen megalapozottan bizonyítja, az egész országot felölelő népességi adatok, survey-adatok és a saját számításai alapján. Miközben Ferge Zsuzsánál kiemeltem a szigorúan a tényekhez ragaszkodó írás- és érvelésmódot, a mindig lelkiismeretesen tisztázott, következetes fogalom- és forráshasználatot, addig Ladányi János könyvének érdemei között hasonlóképpen meg kell említeni a rendkívül nagy forrásbázist, a népszámlálási adatok innovatív felhasználását, a szerző saját számításait és a kreatív kutatómunkát. A szerző kiemeli, hogy már a definíció is felvet bizonyos problémákat, mert ha az önbesorolást vesszük alapul annak meghatározásánál, hogy ki a roma, akkor igen nagy az ingadozás. Mivel feltehetjük, hogy a jobb helyzetben lévő, a többségi társadalomba beilleszkedett romák közül kevesebben vallják magukat romának, ezért ha az önbesorolást vesszük alapul, akkor jelentősen alábecsülhetjük a jobb helyzetű romák arányát. A szerző Szelényivel közösen végzett felmérésében igen nagy arányta­lanságokat talált az önbesorolás és például a kérdezőbiztos véleménye között. Ennek alapján jutnak arra a következtetésre, hogy az etnikai klasszifikációt döntően nem biológiai tényezők, hanem társadalmilag determinált mechanizmusok határozzák meg. Itt érdemes megemlíteni, hogy vegyes házasságok esetében sokszor valóban a „környék” (a tele­püléstípus) dönt arról, hogy a pár minek vallja magát.

Ladányi János említi, hogy a lakóhelyi szegregációt volt a legnehezebb operacionalizálni. Szelényivel úgy jártak el, hogy lakókörzeteket alakítot­tak ki, „cigány háztartásnak” tekintették azt, ahol a 2001-es népszámlálás során legalább egy személy volt, aki a nemzetiségre, hagyományokra, kulturális értékekre vagy nyelvre vonatkozó kérdések legalább egyikére a „cigány” választ adta, majd besorolták a lakókörzeteket az alacsony iskolázottságú, a munkanélküli vagy a cigány népesség szerint, és végül az számított szegregált lakóhelyen élőnek, aki olyan lakókörzetben élt, ami az alacsony iskolázottságú, a munkanélküli vagy a cigány népesség által legmagasabb aránnyal jellemezhető decilisek közül legalább egy szempont szerint a legfelső decilisbe tartozott. Ezen számítás alapján Ladányi János azt az eredményt kapta, hogy a magyarországi népesség csaknem egyötöde (17,8 százalék) él szegregált körülmények között.

Megerősítést nyert az is, hogy míg az elöregedő falvak problémája inkább csak az ötszáz főnél alacsonyabb népességszámú településtí­pusban tekinthető számottevőnek, gettósodó településeket mindegyik településkategóriában, de legmagasabb arányban szintén az ötszáz főnél alacsonyabb népességszámú aprófalvak csoportjában találhatunk. (Ladányi 2012, 107)

Ez a kordiagnózis – és az az adat, hogy az ország népességének egyötöde szegregált körülmények között él – Ferge Zsuzsa könyvéhez hasonlóan szomorú képet ad korunk Magyarországáról. Ladányi János élesen bírálja a cigány önkormányzatokat, amelyek nem tudják megjele­níteni a roma mélyszegénység érdekeit, sőt, sokszor a roma érdekeket sem. Emellett kárhoztatja a körzetesítést, ami lehetőséget ad a nem-roma lakosságnak arra, hogy effektíve szegregált iskolákat hozzon létre és megszabaduljon a problémásnak tekintett cigány gyerekektől. Az iskolai szegregáció pedig újratermeli a halmozottan hátrányos helyzeteket, hi­szen a „speciális” iskolákba utalt roma gyerekek semmiféle húzópéldát nem látnak maguk előtt, csak az állandó kirekesztést tapasztalják. Nem csoda hát, hogy sokan az általános iskolát sem végzik el, ami eleve „parkolópályára” állítja őket a munkaerőpiacon.

A három könyv egymást kiegészítve pontos és nagyon fájdalmas diag­nózist ad a mai magyar társadalomról és a közeljövő perspektíváiról. Elmondható, hogy a magyar politikai baloldal azt az esélyt is eltékozolta, amivel, ha nem is tudta volna visszafordítani a növekvő egyenlőtlensé­gek tendenciáját, legalábbis felmutatott volna egy életképes, az európai normákkal összhangban levő, valóban szociális társadalompolitikát, és több jelét adhatta volna általában is a baloldaliságnak. Ahogyan láttuk, a roma- és szegényellenességnek sajnos mélyen megvannak a törté­nelmi gyökerei a középrétegekben. Fel lehetett volna azonban mutatni egy működő szociális programot és felvillantani az inklúzió lehetőségét a kirekesztés helyett. Ahogyan a bemutatott könyvekből világosan kide­rül: illúzió volt abban reménykedni, hogy Magyarországon létrejön egy nyugatit típusú kapitalizmus és demokrácia. Azt nem tudni, meddig lesz uralkodó helyzetben az az illúzió, hogy a nacionalizmus téríti majd vissza a „helyes” vágányra az országot; de hát, mint a szerzők történeti fejtege­téseiből is láthatjuk, nem ez lesz az első eset, amikor a magyar politika holtvágányra fut. Az persze kérdéses – hogy visszautaljak a Ladányi János könyvének borítóján levő felszedett vasúti sínre, amely vélhetően nemcsak a világtól elzárt aprófalvak sorsát szemlélteti -, hogy honnan és hova mozdul majd el ez a holtvágány.

A tanulmány megírását a Bolyai Kutatói Ösztöndíj támogatta.

Jegyzet

1 A kiemelés forrása Kecskeméti György 1937-ben írt tanulmánya, a „Mai magyar szellem”, amely az akkori magyar harmadikutas ideológiát elemezte. (Kecske­méti György: Philippos és Demosthenes, Budapest, Ulpius-Ház, 2002)

Lordon kiváló a neoliberális globális kapitalizmus jelenségeinek szórakoztató, sőt éles nyelvű leírásában. Az euróválságról szólva meg­állapítja, hogy a különböző erejű nemzetgazdaságok számára az euró különbözőképpen hat, egyesek – mint például Németország – hasznot húznak belőle, míg mások – így például Görögország, Spanyolország, Portugália stb. – hátrányt szenvednek tőle. Lerántja a leplet az Euró Plusz paktumról, kihámozva annak körmönfont „újbeszél” fogalmazásából a lényeget. Tudja, hogy a tőke globális rendszerében, és magában az európaktumban is a legfontosabb elem „a munkaerő költsége, vagyis a munkabér” („Európaktum: hanyatlás minden téren”). Lordon rámutat a pénzügyi befektetőkön keresztül a külföldi hitelezőktől való függés hát­rányaira, a belföldi megtakarításokra támaszkodó költségvetés-finanszí­rozás előnyeire („Az államadósság újraállamosításáról, avagy fordítsuk vissza a pénzügyi globalizációt!”), a globalizáció nemzeti szuverenitást elnyomó természetére („A deglobalizáció és ellenségei”). Lordon látja az országok közötti szabadkereskedelem álságos (mert az erőseknek kedvező) jellegét („»Protekcionista veszély« – az értelmetlen teória”), bérlenyomó és piacromboló hatását, és azt is, hogy a tőzsde hogyan szakadt el eredeti funkciójától (a kis tőkék összegyűjtése a beruházások finanszírozása érdekében) és vált a gyors meggazdagodást ígérő speku­láció terepévé. („Zárjuk be a tőzsdéket!”) Pellengérre állítja a nyerészke­désvágy következtében történő bérleszorítást, ami éppen a közelmúltban is keresletcsökkenést okozott és fellendítette a hitelezést. Kimondja, hogy a válságot kezelni hivatott megszorító politikákkal az állam teljes leépítésének programjáról van szó, a jóléti állam elszegényítéséről, „hogy ezután a magánosítási megoldások mintegy maguktól kínálkozzanak”. Rávilágít, hogy a válságkezelés csak a válságig vezető út folytatása, és a költségvetési szigor csak tovább mélyíti a krízist. („Sokk és ellensokk”)

Ezenközben azonban időnként némiképpen elragadtatja magát, elfe­ledkezik a közgazdásztól elvárható pontos tényleírás követelményéről. Amikor például kijelenti, hogy „Egyedül a tőzsde volt képes a társadalom szemléletmódjában, mentalitásában vagy legalábbis nagyon széles körben a villámgyors meggazdagodás vízióját gerjeszteni” („Zárjuk be a tőzsdéket!”) – holott rabló-hódító háborúk az első tőzsde megnyitása (1531, Antwerpen) előtt is léteztek, és nem kevésbé keltették, sőt bizo­nyították a villámgyors meggazdagodás lehetőségét. Vagy amikor azt állítja, „Nagyon is lehetséges, hogy épp a protekcionizmus gyorsítaná fel a bérnövekedést azáltal, hogy nem helyezné mindenek elé az ex­portot, hanem az adott ország a saját fejlődését erősítené meg, amely a stabil bérjövedelmek kiterjesztésére alapulna.” („A deglobalizáció és ellenségei”) Csakhogy mára a termelőerők mesze kinőtték a nemzeti kereteket. Vajon mit kezdene egy olyan kis ország, mint Írország a nem­zetközi kereskedelem nélkül? Miből fedeznék az energiahordozókban, termőföldben, vagy akár fejlett technológiákban szegény országok belső szükségleteiket? Az importhoz pedig ellentételként exportra van szük­ség. Továbbá, a béremelkedést éppen az exportoffenzíva tette, teszi lehetővé sok országban, elég, ha csak Kínára gondolunk. Többek között erről szól a Béla Balassa és Paul Samuelson nevével fémjelzett hatás: a felzárkózó országokban az exportszektor termelékenysége jobban nő, mint a belföldre termelőké, ezért az exportszektorban a béremelkedés üteme nagyobb, ami viszont átgyűrűzik a belföldi szektorokba. Ez egyéb­ként inflációs hatással jár.

Lordon szerint az export és az adott ország fejlődése ellentmondás­ban van, a béreket az országok közötti szabadkereskedelem nyomja le. Valóban megfigyelhető a bérek kiegyenlítődésének tendenciája, de ez a magasabb bérű országokban lefelé, az alacsony bérűek esetében felfelé haladó trendet takar. Továbbá: csak az országok közötti kereskedelem nyomja le a béreket, a belföldi kereskedelem nem? Vajon hogyan ala­kulnak a bérek egy zárt gazdaságban, ha nő a munkanélküliség, válság, vagy fejlettebb technológiák bevezetése okán? Ha Lordon következetes lenne, megtiltaná az országon belüli szabadkereskedelmet is, tehát egyáltalán a piacot, vele a termelőeszközök magántulajdonlását. Ilyen messze azonban nem megy, belföldön csak a tőzsdét záratná be, hogy végre mindenki megtanulja, „pénzt csak munkával lehet keresni”. Vagyis a „pénz” az pénz, akár profit akár bér formáját ölti. Mindkettő munkából származik. Kivéve, ha a profit túl nagy, mert akkor nem. „Az egy dolog, ha a vállalatalapításból meg akarunk gazdagodni, de az már megint más tészta, ha csak akkor adjuk erre a fejünket, ha aránytalanul nagymérték­ben gazdagodunk meg” („Zárjuk be a tőzsdéket!”).

Nem csoda ezek után, ha Lordon szerint az egész globalizációs prob­léma magjában hibásan keressük az „elvont” osztályellentéteket, hiszen „a rendszer működése szétrombolja a közös érdekeket és antagoniszti­kus viszonyokat alakít ki a különböző csoportok [pl. a kínai és a francia munkások – A. A.] között. Ezért át kell alakítani a rendszer működését (megszüntetni a tőzsdei finanszírozást, felerősíteni az újraelosztást), hogy megteremtsük a szétszakított egység újjáépítésének feltételeit, és azután lehet majd más alapvető érdekellentétek megoldási javaslatait felvetni.” („A deglobalizáció és ellenségei”) Felmerül a kérdés, hogyan maradhat meg bármiféle érdekellentét az „egység” megteremtése után? Mi bontotta meg ezt az „egységet” (ha volt), és egyáltalán miben áll ez az „egység”? Ha az első kettőre nem is, az utolsó kérdésre megadja a választ: az „egység” a nemzeti vagy (ennek szinonimájaként) népi szuverenitás, a nemzeti lét. A nemzeti létek között pedig kibékíthetet­len ellentmondások feszülnek. Lordon a globalizáció lényegét annak nemzeti piacokat és nemzeti politikát maga alá rendelő hatásában leli meg: „végeredményben a globalizáció nem más, mint a mindent felölelő piacosítás révén a szuverenitás bomlasztása. Ennek fényében pedig az antiglobalizáció nem más, mint a politika visszatérése, a döntések újbóli átpolitizálása”. („Az államadósság újraállamosításáról…”) A nemzeti sa­játosságok örökkévalók, „a termelés társadalmi keretei leküzdhetetlenül különbözőek” – állítja Lordon. Valóban, a történelmi-kulturális hagyo­mányok mély nyomokat hagynak egy-egy ország életén, de vajon nem éppen a sokat bírált neoliberalizmus volt-e, ami megmutatta, hogy milyen könnyen lehet uniformizálni a termelés társadalmi kereteinek jó részét? És ha egy részüket lehet, akkor lehet a többit is, ha nem is uniformizálni, de megszüntetve­-megőrizni, vagyis a kooperációt gátló szerepüket kiküszöbölni. Ennél több nem is kell. Ami ezen felül marad, az csupa érdekesség, folklór, inspiráló különbség, közös kincs.

Lordon szerint a globalizációra a nemzeti piacok feletti ellenőrzés visszaszerzése a válasz, vagyis a nemzet (amely, ne feledjük, nemzeti tő­kéből és nemzeti munkából áll) érdekközösségének újraépítése. Kérdés az, mikor volt közös érdeke a nemzeti tőkének és a nemzeti munkának, ha egyszer – mint azt Lordon is tudja – a kulcsproblémát a bérek jelentik?

Egészen pontosan, a számok tükrében arról van szó, hogy a munka­kompenzáció (röviden bér) aránya a létrehozott új értékből, (a GDP-ből) már a hetvenes évek óta folyamatosan csökken.

Az USA, Japán és a legfejlettebb 15 európai ország esetében 1971 és 1980 között a bér/GDP arány átlagosan 70-78% között volt, napja­inkban azonban már csak 60-65% között. Ennek magyarázata az, hogy a piacon (bármilyen, akár nemzetközi, akár nemzeti piacon) a tőkés vállalat megmaradásának alfája az egységköltség, különösen a bérarány leszorítása. Amelyik vállalat ebben alulmarad versenytársaival szemben, az kihullik. Ezzel együtt jár az új érték profitrészének felhalmozódása a tőketulajdonosok kezében, amit Marx a tőkefelhalmozás törvényszerű­ségének nevezett.

Hogyan lehet ezt meggátolni? Lordon merész javaslatai a túlzott fel­halmozódás megakadályozására vonatkoznak. Ilyen például a tőzsde bezárása, vagy a hitelező és a hitelfelvevő profiton való osztozása a hitelkamat helyett (ami nagyon hasonlít a kamat nélküli iszlám bankokban alkalmazott megoldásokra). „Merthogy nem kell sok képzelőtehetség ahhoz, hogy olyan kamatlábat képzeljünk el, amely immáron nem fix, hanem a profit bizonyos százalékában kerül meghatározásra, időnként pedig (felfelé) felülvizsgálható a vállalat életciklusának első szakaszá­ban.” („Zárjuk be a tőzsdéket!”) Nem általában kell tehát megakadályozni a társadalmilag előállított termelőeszközöknek a tulajdonos osztály ke­zében való koncentrálódását, hanem csak lassítani, korlátozni kell ezt a folyamatot, hogy a túlzott kapzsiság ne kapjon teret.

E gondolati körben maradva érthető, hogy Lordon szerint az osztály­ellentétek nem mindig meghatározók. „Nem szabad […] kizárólag ked­venc ellentétünkre [az osztályellentétre – A. A.] összpontosítanunk. Ha azt szeretnénk megtudni, létezik-e olyan ellentét, amelynek elsőbbsége van a többihez képest, azt kell mondanunk, hogy erre a kérdésre nincs általánosan érvényes válasz, hiszen a mindenkori kapitalizmus sajátos struktúrája a meghatározó.” („A deglobalizáció és ellenségei”). Ugyan­akkor mégiscsak van meghatározó ellentét Lordon szerint: Például a francia és a kínai dolgozók között „objektív érdekellentét feszül”. „Csak ha megszabadítjuk egy ország dolgozóinak érdekeit az egyenlőtlen szabadkereskedelem által okozott érdekellentétek viszonyai közül, fej­lődhet ki a nemzetek közötti átfogó horizontális szolidaritás, amelyben az osztályérdekek érvényesülését a nemzeti érdekek elé lehet helyezni.” („A deglobalizáció és ellenségei”). Ezért hát Lordon több helyütt érvel a nemzeti szuverenitás visszaszerzését, mint az osztályellentétek megol­dásánál is sürgősebb feladatot teljesíteni hivatott protekcionizmus mellett.

A kereskedelem és a politika nemzeti keretekbe történő visszavételén túl a deficitfinanszírozás „visszaglobalizálása” („újraállamosítása”) mellett is érvel, a köztudottan magas (a GDP 200 százalékával felérő), de a bel­földi megtakarításokból finanszírozott japán államadósságra hivatkozva („Az államadósság újraállamosításáról…”). Így lehet kiküszöbölni az adóssal szemben feltételt állító nemzetközi pénzügyi közvetítő intézmé­nyeknek való kiszolgáltatottságot. Lordon meglepő módon nem írja le, de nyilván az IMF-re és az Európai Központi Bankra, esetleg a hitelező országokat tömörítő Párizsi Klubra, és a magánhitelezők, kereskedelmi bankok Londoni Klubjára gondol. Lordon maga is elismeri azonban, hogy ez a megoldás csak ott lehetséges, ahol a belföldi megtakarítások nagyok, mint például Franciaországban. Az adósságkrízis általános megoldásához viszont ez nem visz minket közelebb.

Frédéric Lordon tehát a következő receptet javasolja a globalizáció problémáira: nemzeti egység, szuverén nemzeti politika, protekcionista piacvédelem, belföldi adósságfinanszírozás megtakarításokból és/vagy inflációval (pénzteremtéssel), a tőzsdék bezárása, a profit korlátozása, illetve „terítése” az osztalékplafon és hitelkamat profithoz kötése révén. Végső soron tehát – a túlzott vagyonok elleni némi felhanggal együtt -semmi rendkívülit nem mond, mint azt, hogy a globalizációra az orvosság a globalizáció előtti korba való visszatérés.

Frédéric Lordonból sugárzik a hazaszeretet, a nagy belföldi piacú, emberi és anyagi erőforrásokban gazdag, impozáns történelemmel és saját kultúrával rendelkező Franciaország szeretete. Ez a szeretet itatja át közgazdasági alapállását is, óhatatlanul mindent egy ilyen tulajdon­ságokkal rendelkező ország szemszögéből néz. Ahol elég nagy a belső piac és elég fejlett a technológia, hogy a protekcionizmus (legalábbis elvileg) működhessen, ahol a belföldi megtakarítások elegendőek a költségvetési hiány finanszírozásához, ahol a jóléti állam igen fejlett és az ellene irányuló támadások igen fájdalmasak, ahol a nemzeti kulturális értékeket menteni kell a globalizáció uniformizáló hatásától stb. Bár tud a „szabadverseny” egyenlőtlenítő mechanizmusairól általában, ezekkel csak mint francia törődik, meg sem említve a francia múlt és jelen más, gyengébb országokra gyakorolt fejlődésgátló, jövedelemelszívó hatását. E tekintetben szimptomatikusak következő sorai: „Egyáltalán nem igaz […] hogy a jól beállított és szerződésekkel szabályozott protekcionizmus ártana a fejlődő országok dolgozói érdekének – csak megjegyezzük, hogy ezekben a vitákban a saját nemzetünk alkalmazottainak érdekeit sosem említik meg, mintha az nem is számítana.” („A deglobalizáció és ellenségei”).

Talán ezért is nem emeli be elemzésébe a kérdést, ugyan mi lenne a francia gazdaság erejét adó nagyvállalatokkal (és így azok alkalmazot­taival), ha nemzetközi tevékenységüket és profittermelő képességüket az állam gátolná, és mi lenne az állammal, ha ezt tenné velük.

A nyugati globalizációkritika fő árama a fejlett, magas életszínvonalat biztosító jóléti államok polgárainak, a világ munkásarisztokráciájának világképét türközi. Azokét, akik a globálissá vált kapitalizmus centrum-pe­riféria viszonyait nem értik, de ha igen, akkor sem akarják orvosolni. Akik azt hiszik, a kizsákmányolásnak a tőkefelhalmozással járó fokozódása őket nem érintheti, akik számára a jóléti állam elkerülhetetlen lebontása nem szükségszerű, akik féloldalas tapasztalataik és hiányos tudásuk alap­ján hisznek a „jó kapitalizmusban” (és abban, hogy ez mindig jár nekik).

Ez a romantikus antiglobalizmus azonban légvárakat épít. Rabja a maga közvetlen tapasztalati világának, amely nem engedi meg számára, hogy bizonyos általános összefüggésekre ráébredjen. Például arra, hogy a tőke nem megzabolázható. Csak annyi kell hozzá, hogy felismerjük: a dolgoknak megvan a maguk természete. Ez az eszmélés egyáltalán nem lehetetlen. Nincs olyan nép, amelynek fiai ne lennének képesek rá, mert ez a képesség a történelmi gyakorlat jóvoltából átível minden kulturális különbségen, hogy ne mondjuk, minden „nemzeti” kultúra része. Elsőként a francia kulturális örökségből hozva egy példát: Antoine de Saint-Exu-péry híres Kis Hercege minden reggel kigyomlálja (nem hagyja nőni, és nem derékban levágja,hanem kigyomlálja) bolygóján a majomkenyérfa-hajtásokat, mert tudja, ha megnőnek szétroppantják a bolygót. A magyar történelemben pedig, még előbb, a költő-forradalmár, Petőfi Sándor, kora osztálytársadalmának igazságtalanságait a következő logika mentén vélte megoldhatónak:

„Kaszálhatod a fűt világvégeig,
Holnap kinő az, ha ma lenyesik.
Tördelheted le a fa lombjait,
Idő jártával újra kivirít;
Tövestül kell kitépni azokat –
Akasszátok fel a királyokat!”

Hivatkozások F. Lordon cikkei  a magyardiplo.hu-n:

„Protekcionista veszély” – az értelmetlen teória

A deglobalizáció és ellenségei

Az államadósság újraállamosításáról, avagy fordítsuk vissza a pénzügyi globalizációt!

Europaktum: hanyatlás minden téren

Sokk és ellensokk

Zárjuk be a tőzsdéket! – Ha bezár a börze…

Mi végett tehát a vita? Minden bizonnyal Krausz (talán megrendült?) saját identitását megerősítendő, hiszen előzetesen kijelenti: „A magam részéről természetesen [miért természetes ez vajon?] sem Gyáni Gá­bort, sem senki mást nem kívánok semmiről, még kevésbé a marxizmus szemléleti előnyeiről vagy történetelméletéről, világlátásának helyessé­géről meggyőzni”. (Krausz 2012, 190) Ha nem valaki más meggyőzése motiválja a vitatkozót, akkor bizton gondolhatjuk, hogy a saját hitében vagy az önnön krédójában való újbóli megbizonyosodás vágya munkál kimondatlanul is a polemizálási szándék mögött. Innentől felesleges is mímelni a vitát; sajátmagát kell a polemizálónak meggyőznie a saját igaza vélt helyénvalóságáról.

Ebből a faramuci helyzetből következik, hogy nincs, elvileg sem lehetséges tényleges dialógus Krausz és az általa imigyen megszólítottak között. S valóban, nincs is Krausznak kivel vagy mivel vitatkoznia, hiszen minden, amit másoknál kifogásol, ami ellen felsorakoztatja érveit, nem létezik a valóságban. Olyan felfogások, nézetek ellen mozgósítja szellemi energiáit a cáfolat érdekében, amelyek teljes egészében az ő saját szel­lemi teremtményei. Ő maga hozza létre ilyenformán magát a vitapartnert is azáltal, hogy olyan nézeteket kölcsönöz neki, amilyeneket az sohasem vallott. Krausz találja ki ugyanis a megcáfolandókat mások szövegeinek enyhén szólva gondatlan olvasása révén, a bennük rejlő gondolatok részbeni vagy teljes félreértelmezésével, és annak következtében, hogy egész egyszerűen nem érti, amit olvas. Ezért azzal foglalkozom csupán a következőkben, hogy tényszerűen (a szövegek egymás mellé helyezésével) kimutatom, milyen önkényesen olvassa (értelmezi) Krausz megbírált szövegeimet, olyan gondolatokat találva bennük, amiknek ott nyoma sincs, vagy amelyek értelme, könnyen belátható módon, egészen más, mint amit kihüvelyezni vél belőlük.

1. Krauszt idézem: „Gyáni Gábor természetesen nem tartozik a rendszer tucatideológusai közé,¹ bár egyik, Ránki György pályájával foglalkozó írásában […] a marxizmust még ő is úgyszólván »ideológiai kötöttségként« tekinti csupán; elfelejti felidézni még egy-két oldallal odébb leírt gondolatait [?],² melyek szerint a marxizmus éppenséggel valami egészen mást (is) jelentett (az ellenzéki gondolkodást).³ A régi rendszer Ránki akadémikussal szembeni »engedékenysége« valóban és nyilvánvalóan ragyogó tehetségének is szólt, valamint hatalmas mun­kásságával magyarázható – írja nagyon helyesen Gyáni. Ezt azonban úgy interpretálja [sic!], hogy a professzor élete vége felé egyre inkább »megszabadult« az ideológiai kötöttségektől. Nem hangsúlyozza, hogy miközben Ránki megszabadult az ideológiai kötöttségtől, valójában sohasem adta fel a marxista elemzési módszert és kritikai szemléletet. […] Ugyanakkor Gyáni korrekten leírja (2009), hogy a marxista Ránki György egy egész korszak újító historikusa volt, mindig úttörőnek, egész generációk számára szellemi kezdeményezőnek számított.” (Krausz 2012, 190-191)

Lássuk, megfelel-e vajon a nekem tulajdonított álláspont annak, amit a „Történetíró a diktatúra korában. Ránki György élete és munkássága” című írásomban kifejtettem (Gyáni 2009). Bátran állíthatom, nem. Soha nem írtam le a szóban forgó tanulmányban, hogy Ránki György netán marxista volt, még ha valóban (sokáig) annak tartották is őt, és maga szintén ekként identifikálta magát (ki tudja, meddig). Többször is megem­lítem viszont a Ránki munkásságára végig jellemző pozitivista történetírói módszertan nagy jelentőségét (és ezen pozitivizmus funkcióját az egyes, általa túlideologizáltnak vélt történeti felfogások elleni fellépésében); az utóbbi viszont párosulhat is, meg nem is marxista szemléleti beállítottság­gal. Nem írtam le továbbá a cikkben az „ideológiai kötöttség” kifejezést sem, és nem is sugalmaztam annak ilyen vagy olyan szerepét a tudósi életpályában. Ha előfordul egyáltalán valami ehhez hasonló a szövegben, az egy Berend T. Iván önvallomásából vett idézet, amit azonban még csak nem is kommentálok.⁴

Arra vállalkoztam ebben a pályaképben, hogy megvizsgáljam: „miként alakult Ránki György életében az államszocializmus politikai-ideológiai abroncsába zárt társadalomtudományos és szellemi beállítódás, milyen »termékeny« feszültség jött vagy jöhetett létre a külső körülmények, valamint az intellektuális önállósodás, a szellemi emancipálódás belső igénye között”. (Gyáni 2009, 540) Amikor azt taglalom, hogy mi módon és miért „önállósította” magát Ránki a hetvenes-nyolcvanas években a külső (és olykor persze belsővé is tett) szorító körülményektől, akkor sem „az ideológiai kötöttségektől való megszabadulásra”, hanem a következőkre utalok: „Ennek [mármint önállósodásának] egyik előfeltétele volt, hogy a reformpolitizálásban elmerülő Berend T. Ivántól eltérően Ránki távol tartotta magát a közvetlen politikai ténykedéstől; a másik pedig az, hogy 1980-tól az Egyesült Államokban vállalt tartós oktatói munkát.” (Gyáni 2009, 548-549) Ennek nyomán „Ránki a maga útját kezdte járni.” (Gyáni 2009, 549) A helyzetet érzékeltetendő röviden áttekintem, hogy milyen témák foglalkoztatták őt ez időben (az ideológiai kötöttségekről azonban, ha voltak is neki ilyenek korábban, ezúttal sem esik szó). Joggal merül fel tehát a kérdés: honnan veszi Krausz mindazt, amit Ránki kapcsán nekem tulajdonít? Egész egyszerűen az ujjából szopja, hiszen nincs semmilyen idézhető szöveges bizonyítéka ezt illetően.

2. Komoly kifogásai támadnak vitapartneremnek azzal kapcsolatban is, amit Szűcs Jenőről állítok a róla szóló pályaképben, akit, mint igaz és rendíthetetlen marxistát – szól Krausz korholóan – Gyáni a „maga liberális zászlaja alá igyekszik »átmenteni«„. Mindezt egyetlen tőlem idézett mondattal támasztja alá, amely így hangzik: a Bibó Emlékkönyv szervezői „közt találjuk Szűcs Jenőt is, aki a korábban és hosszú időn át az őt szintén magával ragadó marxista szemléletet fokozatosan legyűrve ez időben jutott el Bibó elfogadásáig”. (Krausz 2012, 191)⁵ Nem érintem ugyan ebben a rövid gondolatmenetben, hogy mi maradt meg Szűcs­ben korábbi marxizmusából (amire Krausz ugyanakkor hangsúlyosan utal, de amit én sem itt, sem máshol nem tárgyalok), ennek ellenére ma is bátran állítom: ha valaki Bibó „fejtegetéseinek a vonzáskörében” kíván és igyekszik mozogni, annak bizony némileg el kell távolodnia a marxizmustól; ha ugyanis megmaradna marxistának, nem tehetné meg ezt a lépést. Márpedig Szűcs Jenő éppen erre törekedett nevezetes esszéjében, amiről ő maga így vallott: „Ha ez a tanulmány az 1979-ben meghalt Bibó István nevével kezdődik, több ponton az ő fejtegetéseinek vonzáskörében mozog, s befejezésül is az ő gondolataihoz tér vissza”. (Szűcs 1983, 127) Ennyit érdemes elmondani Szűcsnek a Bibóhoz ve­zető, nem kifejezetten marxista gondolati útjáról.

3. Kifogással él Krausz ama meglátásom ellen is, amely a „nacionalista történetírások felemelkedését” állítólag „a jobb- és baloldali totalitariz­musok destruktív szellemi hatásával” kívánja magyarázni. Botlásom szövegszerű bizonyítékaként egyetlen írásom egyetlen helyére utal, holott a kérdésről ennél jóval bővebben és más összefüggésekre is kitekintve, több alkalommal értekeztem már. De hagyjuk ezt, és nézzük magát a dolgot: jól érti vajon vitapartnerem az általa ismert szövegemben olvasottakat?

Úgy tűnik, most sem érti Krausz, amit olvas, hiszen azzal egészíti ki a rólam szóló bírálatot, hogy rámutat: „Gyáni adós maradt a nacionalizmus újbóli [kiemelés tőlem] felemelkedése okainak tisztázásával, hiszen már több mint húsz éve nem létezik »a baloldali diktatúrák nemzet­ellenes­sége és imperialista internacionalizmusa«, a nacionalizmus azonban még mindig virágzik az egész régióban […]”. (Krausz 2012, 199, 26. sz. jegyzet) Az itt a bökkenő, ami persze nem is csekély, hogy idézett szövegemben nem a nacionalizmusok újbóli felvirágzását (vagyis nap­jainkban észlelhető helyenkénti reneszánszát), hanem történetesen az ellentétét, a nemzeti történeti paradigma megrendülését kapcsoltam össze a különféle diktatúrák ideológiai utóhatásával. Egész pontosan így szól gondolatmenetem: „A nemzeti történeti paradigma bomlásának okai különösen sokrétűek. A második világháború már említett történelmi tapasztalatában rejlik a jelenség egyik forrása, s ettől némileg függetlenül a jobb- és baloldali totalitarianizmusok destruktív szellemi hatása járult hozzá döntő mértékben. Az agresszív hatalmi politikák 20. századi fék­telen tombolása, a baloldali diktatúrák deklarált nemzetellenessége, s nemkülönben imperialista internacionalizmusának megannyi elrettentő megnyilvánulása folytán egy időre diszkreditálódott a (szélsőséges) nacionalizmus.” Gyáni 2010a, 20) És így tovább. Magyarán: nem a mai nacionalista fellendülés, hanem a denaciona­lizálódás történetszemléleti kiváltó okait hoztam összefüggésbe (más egyebek mellett) a mondott államfejlődési tendenciák utóhatásaival.

Hogyan érthette ennyire félre Krausz ezt a viszonylag egyszerű fejte­getést? Számomra ez valóban talány. Ehhez képest másodrendű kérdés, hogy talán tényleg adós maradtam ezúttal az újból jelentkező naciona­lizmusok történetszemléleti megnyilvánulásainak a magyarázatával. Mentségemre szolgál (legalábbis remélem), hogy máshol viszont tettem szerény kísérletet a felderítésükre, bár lehet, hogy nem túl sok sikerrel jártam (akkor sem). Ezt a vállalkozást akkor lehet majd igazán megítélni, ha vitapartnerem megismerkedik végre a kérdéses szövegekkel. Van tehát még mit tanulmányozni (és megbírálni).⁶

4. Különösen sokat bíbelődik Krausz a régióvitát érintő felfogásom bírálatával, ám ehhez képest felettébb hiányosak az ismeretei a kérdést tárgyaló szövegeim tekintetében. Ha kézbe vette volna Történészdis­kurzusok című munkámat (Gyáni 2002a, 231-261, 285-295), egyetlen helyen mind megtalálta volna a témáról szóló írásaimat és akkor nem csupán két korai cikkemet tette volna kritika tárgyává. A Közép-Európa koncepció propagandistájaként állít be Krausz, mint olyasvalakit tehát, aki e fogalomváltással kívánt hozzájárulni a jövőhöz a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején. Hiszen, Gyáninak ez az elgondolása „már a rendszerváltás ideologikumához tartozott” (sic!). (Krausz 2012, 207, 38. sz. jegyzet)

Bármily megtisztelő is számomra idézett minősítése – végtére is egy diktatúra „ideologikumát” látszottam felcserélni egy demokrácia „ideologikumával” -, nehezen értelmezhető számomra maga a kijelentés, hiszen tisztán historiográfiai áttekintésnek szánt írásomban nem a saját felfogásomat, hanem mások nézeteit adtam közre. Nem hiányoznak per­sze írásomból az implicit értéktételezések sem (honnan hiányozhatnak azok), viszont semmilyen nyílt, deklaratív állásfoglalás nem olvasható az általam még csak nem is sejtett majdani rendszerváltás előtt írt és publikált szövegben. Pró és kontra bemutatom a főbb történeti koncepci­ókat úgy, hogy szembeállítom őket egymással (mert konfrontatív módon ténylegesen szemben is álltak akkor egymással); leíró módon ismertetem tehát a Kelet-Európa (na jó, a Kelet-Közép-Európa) és a Közép-Európa koncepció híveinek felfogását, majd a következő módon zárom a rekonst­rukciót. „Milyen tanulságok vonhatók le a bemutatott történészdiskurzus­ból? A számos megfogalmazható konklúzióból egyetlen momentumra, nevezetesen a mindenkori jelennek a történetírói előfeltevések közti, rendszerint nem kellően tudatosított, túlzottan nagy befolyására utalnék csupán ezúttal.” (Gyáni 2002b, 239) S ez a tanulság a két, egymással rivalizáló régiófelfogásra egyaránt vonatkozik! Valamivel később vált még világosabbá számomra (is), hogy idézett kijelentésem teljes joggal vonatkoztatható a Közép-Európa koncepció referencialitására is. (Gyáni 2002b, 249-261)

Ehhez képest Krausz szerint a Közép-Európa koncepció lelkes és feltétlen híveként lépek fel, aki úgymond visszatérést javasol a Közép­-Európa fogalomhoz és őszinte meggyőződéssel kívánja bizonyítani, hogy „Szűcs Jenő álláspontja egy új Közép-Európa-koncepció elméleti és tör­téneti kiindulópontja lehet”. Ez az utóbbi sugalmazás ugyanakkor nyíltan ideologikus szándékot sejtet, hiszen „a rendszerváltást követő új ideo­lógiai kurzusnak [ez] nyilvánvaló [sic!] jobban megfelelt”.(Krausz 2012, 212, 214) Rám nézve talán még hízelgő is Krausz utóbbi megállapítása, hiszen ezek szerint már 1988-ban tudtam, mi felel majd meg nyilvánvaló módon a csupán évekkel később bekövetkező rendszerváltásnak; de ta­lán hagyjuk is ezt. Ami ennél jóval fontosabb, nem látom a nyomát annak a szöveghelynek, ahol ilyen vagy ehhez hasonló kijelentésre ragadtattam volna magam. Ezzel szemben Krausz maga is idézi (2012: 213) azt a megállapításomat, mely szerint: „A most bemutatott vita nyomán úgy gondolom, […] hogy Közép-Európának inkább múltja van, mint jelene.” Hogyan szolgáltam vajon – jó előre – a rendszerváltás eszmei-gondolati igényeit, ha már az időben sem tulajdonítottam túlzottan nagy politikai és jelenbeli aktualitást Közép-Európa történeti fogalmának? A nekem tulajdonított mondanivaló feltételezése tökéletes gondolati kuszaság megnyilvánulása vitapartnerem oldalán.

Vagy talán a Pach Zsigmond Pállal folytatott vitám szolgálhatna erre nézve evidenciával? Aligha. A vele folytatott és a történeti diskurzusban már jó ideje esedékes vita közvetlenül arról szólt, hogy létezik-e kellő számú és súlyú empirikus történeti bizonyíték az elkanyarodás-elmé-letként kanonizált – marxista! – felfogás alátámasztására. Nota bene: ez volt az a történeti koncepció, ami hosszú időn át elvárt hivatkozási pontnak számított a Kelet-Európa történeti fogalom iránt elkötelezett ma­gyar historikusok számára. Akkori megítélésem szerint nem mutatható ki ilyen empirikus bizonyosság, az elkanyarodás-elmélet kidolgozója és annak hatalmi erővel való érvényesíttetője,⁷ Pach szerint viszont igen. Ez tehát a köztünk (valamint a Pach és Hanák között!) lefolyt vita igazi tétje, és nem az, hogy mi felel meg vajon a rendszerváltás vélt vagy valós historizálási igényeinek. Mindaz pedig, amit Krausz erről feltételez, az ő fejében létezik csupán; ám az ügyben közelről érintett szaktörténészek ez esetben (is) ténylegesen a múlttal és nem az éppen aktuális jelennek a múlttal kapcsolatos vágyképeivel voltak (vannak) elfoglalva, amikor mérlegre teszik (tették) az elkanyarodás-elmélet em­pirikus teherbíró képességét, ami már jó ideje, kimondatlanul is roppant könnyűnek találtatott.

5. Gyáni, aki Krausz szerint (2012, 190) – emlékezhetünk – korántsem tartozik a rendszer tucat­ideológusai közé, menthetetlenül az általa forrón szeretett jelennek, a liberális kapitalizmusnak a foglya. Ennek adja ékes tanújelét akkor is, amikor történetesen az 1956-os felkelés társadalom­történeti összefüggésein, ötvenhat társadalmi bázisán gondolkodik, hiszen „a történelmi alternatívák számbavételekor csak a saját ideológiai premisszáiba illő tendenciákat veszi számba, a többieket kívül rekeszti a »realitásokon«„. (Krausz 2012, 221)⁸ Történetesen „azt a hipotézisét kívánta [Gyáni] megalapozni [ezúttal.], hogy a munkástanácsok sze­repe jelentéktelen, lényegében felülről szervezett intézmények voltak, sőt, nem is igazán tartoztak a munkásmozgalom tradicionális irányzatai közé.” Mindezen „meglepő elméleti és szakmai tévedések” oda vezetnek, hogy Gyáni „1956-tal kapcsolatban a viszonylag »egységes forradalmi tábor«„ koncepcióját tételezi. S mindezt pedig azért teszi, hogy „választott ideológiai célkitűzéseinek” megfelelően megteremtse „a mai rendszer »előfutárát« […] a polgári demokrácia »korszerű« elvárásai alapján”. (Krausz 2012, 221)

Vitális kérdés, ténylegesen azt állítom-e, hogy ötvenhat „viszonylag egységes forradalmi tábora” volt akkoriban az egyedül cselekvőképes társadalmi erő? Nézzük tehát a szövegemet, amiből idézem a konklúziót. „Arra az eredményre jutottam tehát, hogy a magyar forradalom társada­lomtörténeti specifikuma társadalmi támogatottságának a pluralitásában és fragmentált voltában rejlik. Egyetlen olyan átfogó társadalmi csoport sem akadt ugyanis, melynek ne ragadta volna magával egyik vagy másik szegmensét a forradalom ellenállhatatlan heve, s amely több-ke­vesebb szerepet ne vállalt volna az események kirobbantásában vagy továbbvitelében. Ez a társadalmi sokszínűség és heterogenitás az, ami láthatóan megkülönbözteti 1956-ot az addig ismert forradalmaktól, vagy csak a velük kapcsolatban előadni szokott történeti narratíváktól.” (Gyáni 2007b, 102-103)

Felfoghatatlan, hogy miért nem értette meg Krausz – az idézett konklú­ziót is ismerve (remélhetően végigolvasta a rövid írást) – a tanulmányban előadottakat. Fejtegetéseiből ugyanakkor nyilvánvalóan kitűnik, hogy éppen ő hajlik leginkább a nekem tulajdonított premissza elfogadására, felmelengetve és tovább forszírozva a nagy múltú ötvenhatos munkás­tanácsi mitológiát.

Mi a baj ezzel a felfogással? Főként az, hogy a munkástanácsok (1) lényegében olyan szervezeti formák voltak 1956-ban, amelyek nem köthetők kizárólagos módon egy adott és konkrét társadalmi csoporthoz, mindenekelőtt a nagyipari munkássághoz; jóllehet bizonyos hányaduk va­lóban az üzemekben szerveződött meg, viszont akkor sem egyedül csak a fizikai dolgozókat tömörítették, hanem minden ott dolgozót egyaránt, a menedzsment egyes szegmenseit (a technikusokat, a mérnököket, az irodistákat) is magukba foglalták tehát. Márpedig Krausz láthatóan azt az elképzelést vallja (2012, 224-225), miszerint a munkástanács egyenlő az ipari munkásokkal, esetleg az ipari dolgozókkal. Továbbá, (2) amint azt Standeisky Éva megkerülhetetlen monográfiájából – amit Krausz nyilvánvalóan nem ismer (különben hivatkozna rá) – ma már jól tudjuk, a munkástanács (meg a nemzeti, a forradalmi stb. tanács) mind olyan alkalmi terminus volt, amely a lakó- és munkahelyeken ezerszámra létre­hozott, grass-root jellegű hatalmi szervezetek szokványos elnevezéséül szolgált ötvenhat során. S mint ilyen, hol tisztviselőket, hol értelmiségie­ket, hol pedig ipari és nem ipari fizikai dolgozókat tömörített külön-külön vagy akár együttesen is. (Standeisky 2010, 68-132, 205-228) Persze még ha ismerné is Krausz mindeme történetírói eredményeket, akkor sem hinne nekik, hiszen azok szerzője, mint ahogyan egy helyen meg­jegyzi, „a ma már liberálissá »szelídült« történész” (Krausz 2012, 224, 60. sz. jegyzet), aki Gyánihoz hasonlóan, feltételezhetően, „csak a saját ideológiai premisszáiba illő tendenciákat veszi számba”, megteremtve ezáltal a mai rendszer előfutárát.

Valójában azonban éppen a munkástanácsi ötvenhat-imázs kizáró­lagossága mellett kardoskodó Krausz tesz meg mindent a „viszonylag egységes forradalmi tábor” fogalmának elfogadtatásáért, amivel engem vádol. Mi egyéb ez, mint a szinekdochikus történeti ábrázolás példaszerű esete. Krausz lelke rajta.

6. S ha már 1956-ábrázolatom szintén a mai rendszer legitimációs ideológiai szükségleteit hivatott kielégíteni, miért lenne akkor másképp az 1968-cal kapcsolatban kifejtett argumentumokkal. „Gyáni Gábor 1968 »világforradalmával« kapcsolatos narratívája lényegében folytatja az 1956-os tematika [sic!] során már megfigyelt történészi és teoretikusi tel­jesítményt. Az az őszinte törekvés hatja át elméleti vizsgálódásait e tárgy­ban is, hogy beillessze, integrálja az eseményeket a polgári társadalom, egy romantikusan felfogott piacgazdaság [?] fejlődésének apológiájába, és kizárja a polgári »realitásokkal« [ugyan miért újra az idézőjel] szem­beni fejlődési utakat, útkereséseket.” (Krausz 2012, 226) Előrebocsátom: cikkemben sehol sem neveztem 1968-at világforradalomnak, 1968 ilyetén meghatározása magától Krausztól ered; én konzekvensen 1968 (keleti és nyugati) eseményeiről, eseménysoráról szóltam csupán, ami némileg mást jelent, mint a világforradalom terminusa.

Miért különösen fontos ez az utóbbi mozzanat? Főként azért, mert Krausz viszont világforradalomként tudatosítja magában 1968 legalábbis nyugati eseményeit (a keleti eseményeket – a prágai tavasz leverését – bajosan lehetne ugyanis ekként címkézni). Így nyeri el valódi értelmét a nekem felrótt vétek, hogy ti. a kapitalista rendszer apológiáját űzöm – ezúttal is. Ha ugyanis 1968 cselekvői, mármint a párizsi, berlini, amerikai stb. egyetemisták hús-vér forradalmárok voltak (amit én persze soha sem állítottam), akkor az illetők későbbi megszelídülése – Krausz szerint – a kapitalizmus integrációs képességének szolgál dicséretül. Más kérdés, hogy mindennek mint puszta ténynek a regisztrálása ténylegesen kimeríti vajon az apológia fogalmát, vagy olyan valaminek a tudomásulvétele csupán, amely akár még lázadásra is késztethet egyeseket a fennálló valóság ellen. Ezt az apró (persze mérhetetlenül nagy) különbséget Kra­usz nem érzékeli, nem téve különbséget a csak implicit értéktételezésen nyugvó elemi egzisztenciális kijelentések és a kijelentéseknek magát az explicit ítéletet is megfogalmazó fajtája között. Az utóbbi kategóriába sorolható mondatokra azonban egyetlen példa sem akad hivatkozott írásomban, így Krausz is csak a következő megállapításomat idézheti vádja igazolására. „A valamikori lázadók, miközben fokozatosan maguk váltak szellemi establishmentté, úgy éltették tovább hatvannyolc eredeti gondolati anyagát, hogy kanonikus közbeszéd lett később belőle.” (Gyáni 2008b, 33) Kétségtelen, nem esik szó ezúttal az 1968-as rendszerellenes marxista és anarchista diskurzusról, mivel ennek az utóbbinak a képvi­selői nem, vagy periférikusan tartoztak csupán az 1968 utáni szellemi (politikai) establishmenthez; következésképpen kanonikus közbeszéd sem lett az ő külön 1968-asságukból.

Úgy tűnik, az egyébként könnyen érthető szöveg újfent megemészt­he­tet­lennek bizonyult vitapartnerem számára. Őszintén sajnálom a dolgot.

7. A kapitalizmus mint társadalmi rend (Krausz szóhasználatában: társadalmi formáció) újabb apológiájával szolgálok szerinte a társadalmi igazságosság fogalmáról meditálva, amikor a kapitalizmust, állítólag, természetes rendként határozom meg. Az ez alkalommal kifejtett „rend­szerapológia” nyilvánvaló bizonyítéka szerinte az a kijelentésem, misze­rint „a természetes rend […] csak a polgári társadalom történetében éri el »normalitását«, mert az érvelés szerint a szocializmus XX. századi világában az egyenlőség a szabadság fogalmával szemben határozódott meg.” (Krausz 2012, 236) Túl azon, hogy nem szerepel a cikkemben ilyen mondat vagy akárcsak ezt sugalló fejtegetés, ráadásul gondolatmene­temnek ez a fajta rekonstrukciója még csak távolról sem emlékeztet az írásban előadottakra. Mert miről esik ott szó valójában?

Elsőként Barrington Moore-nak az igazságos és igazságtalan rend történeti fogalmáról szóló definícióját ismertetem, amely tehát nem a kapitalista, és nem a szocialista, hanem a bármikori társadalmi rend (a tartósan működőképes együttműködés, a társadalmi béke stb.) for­mális jegyeit részletezi. A társadalmilag igazságos rendet egyetemes történeti mivoltában tekintve jutok el végül oda, hogy a vázolt feltételek mellett kialakuló és viszonylag tartósan rögzülő (noha nem örök) rend teheti mindenki, vagyis a gazdag és a szegény, a hatalommal bíró és a hatalomnak alávetett számára egyaránt elfogadottá az egyébként mélyen igazságtalan életviszonyokat; ez maga az akkor igazságosnak számító rend, „amely garantálja a jogok és a kötelességek természetesen egyenlőtlen, történetileg ugyanakkor legitim megoszlását a társadalom különféle csoportjai között”. (Gyáni 1992a, 264)

Rejtély, hogy miként lesz ebből Krausznál az a nekem tulajdonított álláspont, mely szerint „a természetes rend […] csak a polgári társa­dalom történetében éri el »normalitását«„. Hozzáteszem: a normalitás szó semmilyen nyelvi kontextusban sem szerepel a szövegemben. Fölfoghatatlan továbbá, hogy miért tulajdonítja nekem Krausz azt az álláspontot, amely fölébe kívánná helyezné a jogi, a formális egyenlőség elvét a szociális egyenlőség eszményének és gyakorlati követelmé­nyének. Írásom egész gondolatmenete valójában éppen arra irányul, hogy kettőjük folytonos szembenállásának a dinamikájából vezessem le a kapitalizmus belső átalakulásának a konkrét történeti folyamatát, amely a jóléti állam fejleményét készítette elő. Igaz, nem felejtkeztem el eközben az újonnan keletkező ellentmondások, a politikai (formális) és a szociális igazságosságok összeegyeztetéséhez, egymással való újmódi párosításához vezető folyamatok által keltette feszültségekről sem, amelyek igazságtalanságot sejtető társadalmi tapasztalatokat szültek. Idézem: „Midőn a szociális jogok kiterjesztése, az emberi jogok tartalmi és szociológiai univerzalizálása vált a szocialista mozgalom által is pártolt kifejezett céllá, akkor az egyéni szabadságjogok ebből eredő korlátozása kezdte magába sűríteni az igazságtalanság miatt érzett sé­relmeket.” A jóléti állam mint történetileg új hatalmi szervezet működése révén keletkező igazságtalanság-tapasztalatokról beszélek tehát, és nem arról, hogy „a szocializmus XX. századi világában az egyenlőség a szabadság fogalmával szemben határozódott meg”. (Krausz 2012, 236) Így folytatódik ugyanis a szövegem: „Tény […], hogy amikor az állam újraelosztó funkcióra tesz szert, az egyéni szabadság klasszikus liberalizmusban tételezett érintetlensége megszűnik. Igaz, ennek fejében a tűrhetetlennek tartott szociális igazságtalanságok jelentősen mérsé­kelhetők, de legalábbis elviselhető mértékűre csökkenthetők. De ez már nem magától értetődő, mert az egyéni szabadság bármilyen sérelme, mint alapvető igazságtalanság tudatosul.” (Gyáni 1992a, 267) (Mármint az ebben a világban élők fejében, és nem a Krauszhoz hasonló kritikus marxista tollforgatókéban.) A gondolatmenetem köszönő viszonyban sincs tehát azzal, amit Krausz olvas ki belőle, nevezetesen hogy „a természetes rend […] csak a polgári társadalom történetében [sic!] nyeri el »normalitását«, mert […] a szocializmus XX. századi világában az egyenlőség a szabadság fogalmával szemben határozódott meg”. (Krausz 2012, 236)⁹

Nehéz ennél is jobban félreérteni ezt a nem túl körmönfont fejtegetést, ami akkor lehetséges csupán, ha olyan látószög kezeskedik olvasói befogadásáról, amely nem a másik megértését (a hermeneutikai értelem­ben vett dialógushelyzetbe való belehelyezkedést), hanem a szüntelen és kíméletlen bírálatát irányozza elő egyedüli opcióként.

A magát úton-útfélen lelkes marxistaként beállító Krausz azt tekinti saját világ- és történetszemlélete fő attribútumának, hogy telítve van „rendszerkritikai” potenciállal. Eddigi élettapasztalataim szerint ez a kritikai véna jobbára a másik, az idegen (pl. az ún. polgári rendszer) könyörtelen bírálataként nyilvánult meg; a gyakorlatban oly hosszú időn át éppen a marxizmus (marxizmus-leninizmus) által legitimált politikai rendszer kritikájaként azonban nem, vagy alig tett le valamit az asztalra. Megjegyzem: Krausz maga sem különösebben hasznosította 1989 előtt az akkor uralkodó rendszer feletti kritika ezen állítólagos marxista szel­lemi potenciálját.

Legalább ilyen fontos, és ez mostani hozzászólásom fő vagy szinte egyedüli mondandója, hogy helyénvaló szövegértés- és értelmezés hiányában nem is gyakorolhat valaki érdemi kritikát bármivel szemben, lett légyen az illető marxista vagy bármilyen más világnézetnek és tör­ténetszemléletnek a híve. Szóval előbb a megértés, csupán utána jöhet majd a vita.

Jegyzetek

¹ Ennek igazán örülhetek, bár nem tudtam eddig, hogy bármely rendszernek az ideológusa lennék; történelemkutatóként identifikáltam ugyanis magam, de lehet, hogy revíziót kell ezután tartanom önazonosságom ügyében.

² Nem szól róla jegyzet, így nem tudom, hogy hol írtam le időközben elfelejtett gondolataimat.

³ Vajon mikor, és egyáltalán: mi köze mindennek Ránkihoz, aki nem igazán vé­tette észre magát ellenzéki gondolatok megfogalmazásával. Hogyan is lehet egy szaktudós ellenzéki, hacsak nem ideológus is egyúttal (vagy főként az); márpedig Ránki talán szintén nem volt (tucat)ideológus.

⁴ Egyik korai könyvüknek, írja az idős Berend, „az elméleti vonatkozásai a vulgármarxista leegyszerűsítéseket tükrözik” (idézi Gyáni 2009: 542).

⁵ Az eredeti forráshely: (Gyáni 2008a).

⁶ Íme egy rövid lista a vonatkozó szövegekről: (Gyáni 1992b; 1999; 2001; 2003, 60-123; 2007a, 89-110, 124-135; 2010a, 85-133, 237-265; 2012).

⁷ Erről a tényről a Pach munkájánál kétségkívül időtállóbbnak bizonyult, rejtetten polemikus mű szerzőjének a szerzőhöz intézett levelében esik szó minden kertelés nélkül; a levél tartalmát röviden ismertetem: (Gyáni 2002d, 248).

⁸ Megfejthetetlen számomra, hogy miért került itt a realitás szó idézőjelek közé.

⁹ A szocialista rendszer, ha Krausz az 1917 utáni kommunista rendszerekre gondol, valójában szóba sem kerül az írásban!

Hivatkozások

Gyáni Gábor 1992a: A társadalmi igazság történelmi fogalma. Világosság, 1992/4.

Gyáni Gábor 1992b: A hagyomány mint politikai kultusz. 2000, 1992/7. 3-7.

Gyáni Gábor 1999: Kollektív emlékezet és nemzeti identitás. 2000, 1999/3. 12-17.

Gyáni Gábor 2001: Kanonizálható-e ma a hagyomány. Heti Válasz, 2001. de­cember 1. 78-80.

Gyáni Gábor 2002a: Történészdiskurzusok. Budapest, L'Harmattan Kiadó

Gyáni Gábor 2002b (1988): Történészviták hazánk Európán belüli hovatartozá­sáról. In: Gyáni 2002a

Gyáni Gábor 2002c (1999): Hol tart ma a történészek régió-vitája? In: Gyáni 2002a

Gyáni Gábor 2002d (1991): Érvek az elkanyarodás-elmélet ellen. In: Gyáni 2002a

Gyáni Gábor 2003: Posztmodern kánon. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó

Gyáni Gábor 2007a: Relatív történelem. Budapest, Typotex

Gyáni Gábor 2007b: A forradalom társadalomtörténeti paradoxonjai. In: Gyáni Gábor – Rainer M. János (szerk.): Ezerkilencszázötvenhat az újabb történeti irodalomban. Tanulmányok. Budapest, 1956-os Intézet

Gyáni Gábor 2008a: Szűcs Jenő, a magányos történetíró. Forrás, 2008/6.

Gyáni Gábor 2008b: Keleti és nyugati hatvannyolc: különbözőség és egység. Mozgó Világ, 2008/8.

Gyáni Gábor 2009: Történetíró a diktatúra korában. Ránki György élete és munkássága. In: Halmos Károly – Klement Judit – Pogány Ágnes – Tomka Béla (szerk.) 2009: A felhalmozás míve. Történeti tanulmányok Kövér György tiszteletére. Budapest, Századvég

Gyáni Gábor 2010a: Az elveszíthető múlt. A tapasztalat mint emlékezet és törté­nelem. Budapest, Nyitott Könyvműhely

Gyáni Gábor 2010b: A történetírás újragondolása. In: Gyáni 2010a

Gyáni Gábor 2012: Trianon versus holokauszt. Élet és Irodalom, 2012. augusztus 10.

Krausz Tamás 2005: Történelem, politika és a „két tábor”. Élet és Irodalom, 2005. november 25.

Krausz Tamás 2012: A magyar történetírás és a marxizmus. Megjegyzések a „kelet-európaiság” problémájához. Eszmélet 94 (2012. nyár), Melléklet

Standeisky Éva 2010: Népuralom ötvenhatban. Pozsony – Budapest, Kalligram – 1956-os Intézet

Szűcs Jenő 1983: Vázlat Európa három történeti régiójáról. Budapest, Magvető Kiadó

Ha valaki ki akar térni a vita elől, s el akarja kerülni a fáradságos polémi­át, érdemes Gyáni receptjét követni: mindenekelőtt primadonna módjára sértődj meg, denunciáld a vitapartnert, tulajdoníts neki hátsó szándékokat, és bizonyítsd be, hogy nem épelméjű, de legalábbis, hogy nem képes megérteni a vitatott mondatokat, gondolatokat. Ám a jó taktikát is túl lehet hajtani, ha az ember saját magán kívül mindenki mást „hülyére” vesz, aki tanulmányát nem puszta hamisításként olvasta. Miközben Gyáni maga írja le, hogy már a korábbi években is tettem egy-egy vonatkozásban kritikai megjegyzéseket nézeteivel kapcsolatban, most mégis arra a követ­keztetésre jut, hogy valaki vagy valakik irányítják tollamat. Abszurdabb feltételezés legfeljebb az összeesküvés-elméletben gondolkodók körében dívik. Nagy kár, hogy az általam megbecsült szerző nem vállalkozott korrekt eszmecserére. Hogy ehhez az intellektuális arzenál kevés, vagy inkább csak a „ne legitimáljunk a »hivatalostól« idegen szempontrend­szert” hagyománya vezeti, netán a személyes hiúság vagy ezek mind együtt, nehéz eldönteni. Pedig Gyáni nagy kritikus hírében áll a szakmán belül. Ám gyakran tapasztaljuk, hogy a legnagyobb kritikusok viselik a legnehezebben a kritikát. Még azt is felrója nekem, hogy nem akarom meggyőzni őt és az olvasókat. Igaz, más helyen kíméletlen vitázónak tekint. Persze, hogy nem meggyőzni akarom az olvasókat, hanem csupán elgondolkodtatni igyekszem őket a magyar történeti látásmód mai állása felől általában, néhány fontos történeti és szemléleti kérdéssel kapcsolat­ban. Gyáni Gábor nagystílűségét demonstrálja, hogy mindjárt identitásom megroppanására következtet, miközben egész tanulmányom – Gyáni ezt pontosan tudja – éppen az ellenkezőjét bizonyítja. De ha egy írás célja a személyeskedés, a képviselt álláspont puszta lejáratása, az ilyen inkorrekt megjegyzéseknek már nincs is komoly jelentőségük. Mégis, az olvasók kedvéért, „pedagógiai okokból” illik válaszolni, mert még valaki azt hihetné, Gyáni „vitacikkében” vannak bizonyított elemek.

Gyáni Gábor a reális vitakérdések és kritikai szempontok helyett job­bára csak személyes minősítésemmel foglalkozik, de azért eközben is az új „demokrácia” és „piacgazdaság” (hogy az ő fogalmait használjam) történész-ideológusaként, intellektuális menedzsereként tűnik fel. Ez nem feltétlenül kritikai megjegyzés, csupán egy funkció ellátására utal. Miután Gyáni nagy hangon kioktatott, hogy írásait félreolvasom, félreértem, elfeledkezik arról, hogy legalább pro forma megismerkedjen a „másik paradigmával”, amelynek sokféle és számos terméke jelent meg éppen az Eszmélet folyóiratban. Ő többször is megdorgál engem, mint jó tanító bácsi, hogy keveset olvastam tőle. Ezt a beállítódást akár tréfának is vehetném. Ám Gyáni tényleg nem fogja fel, hogy itt nem róla van csupán szó, hanem azokról is, akik nem hódolnak be kritikátlanul a mainstream történetírói paradigmának, és vele ellentétben esetleg nyitottak másféle elképzelésekre is. Ám, mint az elfogulatlan olvasó látni fogja, Gyáni -úgymond, pontosítási kísérletei során – minduntalan ugyanazokra a végkövetkeztetésekre jut, amelyeket tanulmányomban bíráltam, s ame­lyeket úgy fogtam fel, mint egy adott korszak uralkodó elméleti-ideológiai alapvetésének egyik irányzatát a történettudományon belül.

Gyáni Gábor hét pontban foglalta össze „téves olvasataimat”, ame­lyeken – legyen bármily unalmas is – végig kell mennünk legalább fő vonalakban, hogy lássuk, semmilyen „pontosítás” nem módosította az általam rekonstruált és bírált nézeteket.

A marxista történészhagyomány tagadása

Gyáni Gábor 1. pontja közös tanárunk, Ránki György akadémikus mar­xista mivoltának megítélésére vonatkozik. Én azt állítom, többek között, eredeti tanulmányomban – nem az alábbi kategorikussággal -, hogy Gyáni Gábor a magyar történetírás marxista hagyományát, korszakát szándékosan „legyengíti”, néhány fő alkotóját ebből az irányzatból kiemeli és „demarxizálja”, tulajdonképpen igyekszik a marxista történetírás pusz­ta létezését is kétségbe vonni, eljelenték­teleníteni, és zavaros módon a marxizmust összekeverni a rendszer legitimációs ideológiájával, a mar­xizmus-leninizmussal. Azt írtam, hogy miközben Ránki megszabadult az ideológiai kötöttségtől, valójában sohasem adta fel a marxista elemzési módszert és kritikai szemléletet. Ez valamely, de azért kitalálható okból kritikusomat kihozza a sodrából. Gyáni önmaga idézgetésébe feledkezve arra jutott: én „értettem félre” az ő álláspontját. De mi is itt a félreértés? Gyáni nagy szellemi csinn-bumm cirkusza végén az én következtetése­met még tovább radikalizálja, vagyis nemhogy nem cáfolja álláspontomat, épp ellenkezőleg, alátámasztja azt: Gyáni odáig megy, hogy Ránkival szemben is tagadja annak marxista szellemi elkötelezettségét. Hogy szerintem mi végre teszi ezt Gyáni, azt tanulmányomban elég bőségesen elmeséltem. Arról meg nincs mit mondani, hogy ha egy szerző megsza­badul egy rendszer politikai kötöttségeitől és „ideológiai abroncsaitól”, akkor az „ideológiai kötöttségek” kifejezés semmiféle torzítást nem tar­talmaz, amin a látszat szerint engem Gyáni rajtakapott. Ezt írtam: [Gyáni] „Nem hangsúlyozza, hogy miközben Ránki megszabadult az ideológiai kötöttségtől, valójában sohasem adta fel a marxista elemzési módszert és kritikai szemléletet.” Gyáni ezt opponálja mint „félreolvasást”, mond­ván, ő Ránkit sohasem tartotta marxistának. Lelke rajta. De ezt is csak most mondja ki. Én finoman fogalmaztam meg azt, hogy Gyáni Ránki esetében elhallgatja marxista voltát, nem is gondolván, hogy Gyáni képes abszolút evidenciákat nyilvánosan is tagadni, magával Ránki Györggyel szemben is. Gyáni minden érvelés, minden bizonyíték nélkül jelenti ki, hogy Ránki egyáltalán nem volt marxista.¹ Ez módszertani és szakmai zsákutca, s merem állítani, tudományerkölcsi szempontból sem korrekt eljárás. Hogyan is nézne ki, ha egy olyan történész, mint Gyáni Gábor egy marxista elődöt „istenít”? Pedig ez történik… Mint tudjuk, egy nagy örökség sok mindenre alkalmas. Ennyit Gyáni 1. pontjáról.

Sajnos, Gyáni 2. pontja is hasonlóan gyenge lábakon áll, legfeljebb meglepő kisstílűsége mutatkozik meg még durvább vonásokban. Gyáni egész koncepciójából fakad, hogy nem tud mit kezdeni Szűcs Jenő szintén evidens marxista elkötelezettségével.² Hiszen még heve­nyészett válaszában is azt állítja: ha Szűcs közeledett Bibóhoz, akkor fel kellett adnia marxista nézeteit vagy elemzési módszerét.(?) Így néz ki nálunk egy korrekt szillogizmus. Ez természetesen egyáltalán nem érv, ez szómágia; sem elméleti, sem szakmai bizonyítékok, sem semmi egyéb nem támasztja alá. Mit mondjak, nem szép. Hiába vettem a fáradságot, hogy bemutassam Szűcs marxista hivatkozásait és kon­cepciójának marxista gyökereit, Gyáni ez esetben is csak kinyilatkoztat, poeta dixit. Még szerencse, hogy nem került elő Juhász Gyula, Lackó Miklós, Berend T. Iván, hogy a nagy marxista generáció más korifeusait most ne emlegessem.

Nacionalizmus és liberalizmus

Gyáni 3. pontja sem tartalmasabb, itt is egyetlen cél vezeti: elkerülni a valóságos vitát, eltakarni valóságos ideológiai nézeteit. Gyáni mint történész és mint teoretikus nem érti a liberalizmus és a nacionalizmus gazdasági, társadalmi és politikai összekapcsoltságát, nem érti, hogy a két történelmi jelenség, mint ugyanannak az éremnek két oldala jelenik meg a történelemben és a jelenben is. Nem is kívánja bizonyítani, hogy érti, csupán szokásos módján megjegyzi, hogy ő mindazt, amiről én be­szélek, másutt már jól megírta. Kitér minden reális vita elől, ismét csak azzal a kamuflázzsal, hogy nem jól értem, amit ő ír. Poeta dixit.

„Egész pontosan így szól gondolatmenetem:” – idézi önmagát szer­zőnk: – „A nemzeti történeti paradigma bomlásának okai különösen sokrétűek. A második világháború már említett történelmi tapasztalatá­ban rejlik a jelenség egyik forrása, s ettől némileg függetlenül a jobb- és baloldali totalitarianizmusok destruktív szellemi hatása járult hozzá döntő mértékben. Az agresszív hatalmi politikák 20. századi féktelen tombolása, a baloldali diktatúrák deklarált nemzetellenessége, s nemkülönben im­perialista internacionalizmusának megannyi elrettentő megnyilvánulása folytán egy időre diszkreditálódott a (szélsőséges) nacionalizmus…” (Gyáni 2010, 20)

Ez az egész állítás úgy téves, ahogy van, tartalmában, nyelvileg és fogalomhasználatában egyaránt, de ez utóbbi kettőtől most tekintsünk el. Az államszocializmus egész korszakát a nemzeti paradigma bomlásának tekinteni („baloldali totalitarianizmus”?) szerfölött bizonyítatlan állítás. Gyáni készpénznek veszi a marxista-leninista jelszavakat, nem a való­ságos történelmi folyamatból indul ki. Éppen az ellenkezője igaz annak, amit állít, különben nem is lenne érthető, hogy e rendszerek bukása után hogyan tud egy pillanat alatt szárba szökni a legvadabb etno­nacionalista reneszánsz. Nem látni, hogy a Szovjetunió a nemzetek inkubátorának bizonyult, több mint baki. Súlyos tévedés. Éppen a Szovjetunió felbomlása adta meg a lökést a régióban az etno­nacionalizmus megerősödéséhez. A Szovjetunió felbomlásának egyik alapvető mozzanata viszont a neolibe­rális világgazdasági trendnek való alárendelődés volt.³ A nacionalizmus felvirágzásának egyik kiinduló oka és megnyilvánulása, amely magának – Gyáni avítt fogalomhasználatával – a „totalitariánus rendszerek” felbom­lásának is fontos eleme: a tőkés világrendszer neoliberális uralmi sziszté­májának, illetve gazdasági rendjének mély válsága. Az etnonacionalizmus felvirágzása – az államszocializmus összeomlása, az egész nemzetközi baloldal legyengülése mellett – e világválságra, „a tőke strukturális válsá­gára” (Mészáros István) adott világméretű torz válasz. Gyáni megadott cik­keiben, a Heti Választól az Élet és Irodalomig hiába keresné az olvasó e problémakör akár világosabb megfogalmazását is; mert ha az ember nem magának a világrendszernek a működéséből indul ki, feladja a valóságos okok keresését, hiszen nem magyar vagy kelet-európai specifikumról van szó, hanem „világjelenségről”. Ugyanis Gyáni nem érti, hogy a (neo)libe-ralizmus kudarca e válságban fejeződik ki a legeklatánsabban. Nem érti, hogy a kapitalizmus liberális menedzselésének összeomlása a mi régiónk­ban (is) a rendszer nacionalista menedzselését hívta életre, kiszorítva a baloldal antikapitalista (és tulajdonképpen minden más) formaváltozatait. A liberalizmus és a nacionalizmus ebben az elméleti valamint egyszerre történeti-gazdasági és szellemi térben két veszekedő testvér, sőt sziámi iker. Ezt a gondolatot hiányoltam Gyáni okfejtéséből, amin azonban sem most, sem máskor nem gondolkodott el. Inkább sértett hangon idézgeti saját magát, érvelés helyett megint páváskodik, miközben mellékesen elismeri, hogy ez a problematika a nemzeti paradigma újra­megerősödé­sének alapvető tárgyköre. Hál' istennek! Mégiscsak könnyebb a vitából kibújni, mint önállóan megfontolni egy-egy gondolati felvetés jogosságát.

A régióvita

Gyáni 4. pontjában is ragaszkodik ahhoz, hogy e tekintetben is munkás­ságának egészét tekintsem át, negligálva azt, hogy feladatom pusztán az elméleti publicisztikájában felbukkanó vitatható elméleti konstrukciók bemutatása volt. A kioktatás helyett itt elsüthette volna bölcsességeit, hiszen tanulmányom nagyobb része éppen e kérdés körül forog. De nem tette. Még ha fel is mondanám a leckét, amelyet tőlem Gyáni követel, akkor sem látná okát komoly vitának, hiszen számára felvetett kérdé­seim, illetve a mai, neomarxista gondolatkör teljesen idegen, tudomást sem akar róla venni, zárt rendszerben gondolkodik (noha nagy vesződ­séggel rekonstruálja a posztmodern és más divatos irányzatok fogalmi szerkezetét). Valahogy úgy tesz, mint az ismert viccben a paraszt bácsi, aki először jár az állatkertben, és a zsiráfra rettentően rácsodálkozik, aztán megjegyzi: „Mán pedig ilyen állat nincsen.” De hagyjuk is most a marxizmust, amikor az alapvető probléma az marad, mutatva a vita­partner horizontját, hogy vajon érti-e Gyáni saját magát. Hisz' még azt a megjegyzésemet sem értette meg – jelen cikkét jellemző személyes-szubjektív gondolkodásmódja következtében -, hogy a „közép-európai” gondolat mennyiben tartozott a rendszerváltás ideologikumához. Pedig hosszan és részletesen érveltem, a szakmai viták során sem kifogásolta senki, sőt éppen ellenkezőleg. Ám neki itt csak az volt a fontos, hogy én szerencsétlen, kvázi feltételeztem, hogy ő előre látta a rendszerváltást. Itt egyetértek Gyánival, természetesen nem látta előre. Ám 1988 körül már nem kellett nagy bölcsesség ahhoz, hogy az ember feltételezze legalább magában, miszerint nagyobb átalakulások várhatók. De hisz nem is ez a vitapont, túl azon, hogy nem is állítok ilyesmit. Gyáni gondo­lati kuszaságomra következtet a sajátjából. Bármily képtelenségnek is tűnik, szerzőnk nem veszi észre, hogy a közép-európaiság problémája az ő gondolkodásában a „közép-európai” magyar kapitalizmus kelet­kezésének összefüggésében merül föl, amit Pach Zsigmond Pállal való vitájában is demonstrált. De hát nem mondom fel még egyszer a tanulmányomat, hiszen az olvasó meggyőződhet arról, hogy az én belső gondolati ellentmondásaimról vagy Gyániéról van-e szó. Gyáni egyébként túlságosan is könnyű kézzel intézi el Pachot, anélkül, hogy e téren bármilyen komoly szaktudományos kutatása lenne, de ez legyen az ő személyes ügye. Ám az már nem személyes ügy, hogy ideológiai konstrukciója egy adott periódusban milyen gondolati tendenciákat tá­mogat. Nem világos számára, hogy egy történész akaratától függetlenül készíthet elő vagy erősíthet fel gondolati irányzatokat, fejleményeket. Nem érti, hogy a Közép-Európa-fogalom körüli vita hozzátartozott a rendszerváltás ideologikumához, függetlenül attól, hogy Gyáni Gábornak akkoriban milyen elképzelései voltak a történelmi perspektívákról. Hát ki olvas félre itt kit? Keressünk a kákán is csomót, csak hogy ne kelljen a fontos kérdésekről polemizálni. A hatalmi-személyes aspektus megint fontosabb minden elméleti vitánál.

1956 – 1968

Gyáni 5. pontjában bizonyul a legelesettebbnek, amikor 1956 kapcsán kifejtett kritikámhoz érdemben egyetlen szót nem tud hozzáfűzni. Itt már nem bíbelődik különféle idézetekkel sem, hogy szövegértésem korlátait és gyengeelméjűségemet bizonygassa. Csupán 1956 „társa­dalomtörténetével” foglalkozó – általam alaposan megbírált – cikkének zárógondolatát idézi, mintha a részemről kifogásolt gondolati konstrukciót és kritikámat ezzel ad acta tenné. Gyáni saját megfogalmazásától elra­gadtatva nem veszi észre (nem akarja észrevenni!), hogy egész '56-os koncepciója szemben áll a tények sorával, nem érti, hogy a felkelés két hetének eseményei alapján társadalomtörténeti végkonklúzióinak levonása módszertani zsákutcába kergeti. Még a munkástanácsok kelet­kezésének eseménytörténetét is összezavarja. A tulajdonos parasztság forradalmi potenciáljáról szőtt álmodozásai pedig nélkülözik a történeti megalapozottság minimumát is, vagy esetleg olyan forradalomkoncep­cióval rendelkezik, amely ismeretlen a komoly elméleti irodalomban. Gyáni ezt a végső gondolatot fogalmazza meg e témakörben: „Valójában azonban éppen a munkástanácsi ötvenhat-imázs kizárólagossága mellett kardoskodó Krausz tesz meg mindent a »viszonylag egységes forradalmi tábor« fogalmának elfogadtatásáért, amivel engem vádol. Mi egyéb ez, mint a szinekdochikus történeti ábrázolás példaszerű esete. Krausz lelke rajta.” Ez a klasszikus csúsztatás, amin Derrida fogalomhasználata sem segít. Legalább hatféle irányzatot különböztetek meg olyan cikkemben is, amelyet Gyáni Gábor egy ízben figyelemre méltatott (gondolom, el is olvasta). Az '56-os felkelés társadalmi és politikai irányzatainak sokféle­sége egy kérdés (a munkástanácsoktól a demokratikus kommunistákon át Mindszentyig, a Köztársaság téri gyilkosokig stb.), és hogy kit tartunk ebből forradalminak, kit nem, egy másik. Az '56-os munkástanácsok sze­repe, jellege pedig egy harmadik problémakör. Gyáni a három témakör összecsúsztatásával próbálja álláspontomat diszkreditálni, de inkább saját tudományos tekintélyét ássa alá, semmint az én álláspontomat. Sem Standeisky Éva, sem senki más nem segít Gyáninak abban, hogy bebizonyítsa: a munkástanácsok összetételét én csupán a nagyipari, a kétkezi munkások gyűjtőhelyeként fogom fel. A mérnökök, gazdasági szakemberek, mindenki, aki bérből és fizetésből élt, köztük nagyon sok kommunista párttag, jelen voltak a munkástanácsokban, ami több évtizede ismert tény. (Más kérdés az, hogy a munkástanácsok az adott történelmi feltételek között életben maradhattak volna-e mint önigazgató szervezetek?) Gyáni megint álvitát gerjeszt, hogy a valóságos vitapon­tokat elkerülhesse, hogy ne kelljen szembesülnie a tulajdonviszonyok, általában a közösségi tulajdon és a hatalom összefüggéseinek alapkér­déseivel, a munkástanácsok létrejöttével. Igen, ebben az összefüggés­ben is kimutattam Gyáni prezentista, a rendszerváltás ideologikumát erősítő történeti-elméleti fejtegetéseinek irányát, az osztályszemlélet bármely fajtájával szembeni zsigeri megvetését, ami társadalomtörté­nészi szempontból, ha a mai nyugati trendeket vesszük, bizony furcsa, provinciális benyomást kelt.⁴ Persze, megint nem Gyáni ízlése szerint interpretáltam nézeteit, de hát ezt részben megteszik mások helyettem, másfelől pedig tanulmányom célja nem Gyáni nézeteinek igazolása vagy elbeszélő rekonstrukciója volt.

Gyáni a 6. pontban – helyesen – így ír: „S ha már 1956-ábrázolatom szintén a mai rendszer legitimációs ideológiai szükségleteit hivatott ki­elégíteni, miért lenne akkor másképp az 1968-cal kapcsolatban kifejtett argumentumokkal.” Nem ismétlem meg hát Gyáni által is felidézett pon­tos értékelésemet, bár megjegyzem, az általa idézett szövegből sem az derül ki, hogy 1968 „világforradalmát” mint fogalmat neki tulajdonítom. Megint apró csúsztatás; meg egyébként is, hogy jutna ilyesmi eszembe, hiszen éppen azt bizonygatom, hogy 1968 valóban forradalmi tendenciáit, potenciálját elhallgatja. A „világforradalom” fogalmát pedig 1968-cal kap­csolatban az alábbi szerzők használják (én distanciálva magamat ettől a meghatározástól, idézőjelben használom, ha már a pontos „olvasatokról” van szó!), a felsorolás nem teljes, bár nem ártana, ha Gyáni közülük néhányat kézbe venne: Robert V. Daniels, Immanuel Wallerstein, Samir Amin, Alan Woods és sokan mások…

Sajnos, Gyáni ebben az összefüggésben is megsértődik. Különösen azt fájlalja, hogy 1968-ról szóló interpretációját egyoldalúnak ítélem, mert 1968 forradalmi tendenciáit negligálta, az amerikai imperializmus vietna­mi vérfürdőjét említés nélkül hagyta stb. (ami pedig 1968 egyik alapvető oka volt). Én egész érveléséből a fennálló világrend apológiáját olvastam ki. Hermeneutika ide vagy oda, mintha Gyáni sosem hallott volna a té­nyek csoportosításának elméleti-ideológiai jelentőségéről és jelentéséről.

Ebbe a témakörbe tartozik Gyáni 7. pontja is, amelyben azt nehez­ményezi, hogy egyik írásából a társadalmi igazság(osság)nak egy, a magántulajdonos rend iránti apologetikus elkötelezettségét mutattam ki. Mellékesen mondom, e pontnál Gyáni súlyos intellektuális botrányba keveredik, midőn a kapitalizmus társadalmi formációként való meg­határozását az „én szóhasználatomnak” tekinti. Az a körülmény, hogy Marxot nem olvassa, mellékes az ő esetében, de hogy Eric Hobsbawm, a Gyáni által is tisztelt, uram bocsá' marxista történész idevágó munkáját sem ismeri, mély megdöbbenéssel tölt el, nem is szólva Tőkei Ferencről vagy más, a témakör munkáimban elég jól adatolt szerzőiről. Gyáni arra hivatkozik, hogy ő csak leírta az általa idézett szerzők nézeteit, ami nem jelenti azt, hogy azonosult volna velük. Megint csak rosszul olvasnám a magántulajdonra épülő piacgazdaság iránti apologetikus megközelítését? Tanulmányomban kritikailag szóvá teszem Romsics Ignác egyes fejtege­téseit, fogalomhasználatát akadémiai székfoglalóját illetően, s pozitíve éppen Gyánira hivatkozom,⁵ aki Romsicsot ebben az összefüggésben, bár régebbi írásai kapcsán, a tények „alulinterpretáltságában” marasztalja el. Most Gyáni követi el ugyanezt a módszertani hibát („nem veszi észre saját szemében a gerendát”), noha elméleti premisszái, nézetem szerint – még ha emiatt Gyáni ismét meg is sértődik -, az „én terminológiámban” nem lépnek túl a polgári apologetika liberális keretein. De ez részemről egyáltalán nem szitokszó, pusztán a gondolatok, irányzatok specifikus szétválasztásának jelölése, leírása. Az emberiség történetének „termé­szetes rendje” az „én paradigmámban” a közösségi tulajdon, s a modern társadalom története bizonyos értelemben nem más, mint a környezet, a munka, a tulajdon magán-kisajátításának története. Ezért a társadalmi igazságosság fogalma, mint tanulmányomban is igyekeztem kibontani, magában rejti ezt az összefüggést. Ismét leszögezem: az igazságos­ság, a demokrácia fogalmai vagy kiterjednek a politikai szféra mellett a gazdasági és szociális területekre is, vagy nem jelentenek semmit a polgári társadalom apológiáján és szemfényvesztésen kívül. Gyáni vita­cikkében ismételten gondolatait rekonstruálja, megint saját magát nem érti, mikor ezt írja: „Tény […], hogy amikor az állam újraelosztó funkcióra tesz szert, az egyéni szabadság klasszikus liberalizmusban tételezett érintetlensége megszűnik. Igaz, ennek fejében a tűrhetetlennek tartott szociális igazságtalanságok jelentősen mérsékelhetők, de legalábbis elviselhető mértékűre csökkenthetők.” Tehát „marxista tollforgatónak” kell ahhoz lenni, hogy valaki evidens módon felismerje Gyáni hibás tételét. Nem szólva itt arról, hogy a jóléti állam kibontakozásának egész folya­matát nagyon leegyszerűsítve elemzi, nem látja annak a világrendszer egészében elfoglalt helyét, noha éppen Ránki professzor igen nagy híve volt a „régióelméletnek”. Az viszont súlyos félreértés, hogy csak a jóléti állam beköszöntével szűnik meg „az egyéni szabadság klasszikus liberalizmusban tételezett érintetlensége”. Ennyit ért Gyáni a klasszikus kapitalizmus történetéből? Az „én paradigmámból” az következik, hogy az ideológiai természetű jelenségek, az ideológiák „anyagi-gazdasági gyökereit”, keletkezési okait, létrejöttük szociális eredetét, az ideológiákat létrehozó társadalmi és osztályérdekeket komoly elemzőnek illik felmu­tatni, márpedig e mozzanatok hiányoznak írásaiból, amely mozzanatok­nak – engedélye nélkül – én komoly jelentőséget tulajdonítottam. Gyáni önmagát idézve így nyilatkozik: „Midőn a szociális jogok kiterjesztése, az emberi jogok tartalmi és szociológiai univerzalizálása vált a szocialista mozgalom által is pártolt kifejezett céllá, akkor az egyéni szabadságjogok ebből eredő korlátozása kezdte magába sűríteni az igazságtalanság miatt érzett sérelmeket.” Hogy ennek a mondatnak egyáltalán van-e világos értelme akár nyelvi, akár elméleti tekintetben, az önmagában is erősen kérdéses, de az bizonyos, hogy maga a tőkés magántulajdon a szociális kirekesztés oka. Gyáni nem fogta föl a valóban egyszerű igazságot, hogy az állami tulajdon társadalmasítása vezet ki ebből a dichotómiából, ez az eredeti kiindulópontja a szocialista mozgalomnak Marxtól kezdve.⁶ Gyánival ellentétben a történelemben sok munkás (Gyáni kedvéért: bérből-fizetésből élők) megértette ezt a világ igen különböző régióiban. Az „egyéni szabadságjogok” korlátozása a Gyáni­-féle felfogásban a tőkés magántulajdon korlátozását (is) jelenti; a másik, a (neo)marxista paradigmában, a „munkástanácsok egyetemes paradigmájában” a ma­gántulajdon korlátozása éppenséggel a szabadságjogok kiterjesztésének gyakorlati feltétele. Ez az, amit Gyáni nem képes/akar felfogni – '56 ese­tében sem. Egyszerűen észre sem veszi, vagy figyelmen kívül hagyja a liberalizmus születésétől kezdve létező belső ellentmondásait.

Ő a pártatlan történész szerepében igyekszik tetszelegni, mint a végső igazságok kimondója, irányzatok felett álló tudományos tényező. De ez az értékítélet-mentes történetírás vagy elméleti vizsgálódás valójában sohasem létezett, nemhogy a XXI. század elején, amikorra az egységes történettudomány felbomlása mind a kérdésfelvetések, mind a tudomány funkciója tekintetében már szerte a világon evidenciának számít. Van olyan történetírás, amely a hatalom szolgálatában, annak igézetében létezik, „megdolgozik eltartásáért”, van olyan is, amely funkcióját a hatalom ellenében határozza meg, s minden bizonnyal van olyan is, amely mindkét funkcióban otthon érzi magát. De bárhogyan legyen is, a nyelvi zavarosság, a fogalmi szabadosság vagy a meghatározatlan sokértelműség – hogy mondandómat összegezzem – nem erősíti az el­méleti tisztánlátást. Az absztrakt szembeállítások, fogalmi pongyolaságok gyengítik el Gyáni okfejtéseit, nem pedig az én „félreolvasásaim”. Nála csupán a fogalmak mozognak, nincsen mögöttük valóságos történelmi tartalom, konkrét orientáció, az ideológiák szabadon lebegnek, nincsenek történetileg levezetve, noha a történetírás oknyomozó tudomány; mert ha nem az volna, semmiféle tudományos értelme nem lenne. Most sem látom semmi okát annak, hogy értékelésemet módosítsam.

De döntse el az olvasó, hogy az én szövegértelmezési képességemmel van-e baj, vagy Gyáni Gábor elméleti „üzeneteivel”. Gyáni jelen esetben alábecsüli olvasóit, amikor számításon kívül hagyja, hogy egy még oly „értékmentes” írás is tartalmaz nem idézhető tartalmakat, valamely problémák mellőzését, a tények speciális csoportosítását; és ne feled­jük, maga az írás módszere sem „kijegyzetelhető” minőség,⁷ mindebből együtt is adódnak elméleti és módszertani következtetések. Egy dolog kétségtelen: „olvasatom” nem az ő paradigmáján belül áll, a „másik” szempontrendszer alkalmazása esetén a vele szemben megfogalmazott kritikám érvényes, a filológiai mezben felbukkanó csűrés-csavarás és az erre ráépített kritika kártyavárként omlik össze. Ismétlem, szövegei egész koncepcióm lényegét, konkrét állításait egyetlen esetben sem cáfolják. Gyáni Gábor azt gondolja, hogy ha az elméleti pozícióit sikerül filológiai térre átcsúsztatni, elkerülheti a komoly bírálatot. A dolgok nem így állnak. Aki nemcsak történész, hanem ideológus is, annak szembe kell néznie számára szokatlan kritikai megfontolásokkal. A magyar történetírás ta­lán többet nyert volna azzal, ha az egyik vezető mainstream történész, Gyáni Gábor komolyan veszi ideológusi funkcióját és érdemben reflektál a kritikára. Minimális tapasztalatként megfogalmazom írásom végén: Gyáni Gábornak is illene elfogadnia, hogy nem bírálhatatlan személy, és a neomarxista irányzat létezéséhez ideje lenne már hozzászoknia, s tudomásul vennie, hogy a világ sok országa mellett Magyarországon is megszilárdulóban van, mint intellektuális-szellemi irányzat.

Jegyzetek

¹ Gyáni „természetesen” figyelmen kívül hagyta tanulmányomban azt a helyet, ahol egy példával illusztráltam Ránki és a marxista történetírás eltérő pozícióját a nem marxista történetíráshoz képest, mégpedig a Horthy-rendszer jellegének megítélésében. Ránki és a marxista történészek e rendszert, „a 3 millió koldus Magyarországát” „konzervatív-tekintélyuralmi ellenforradalmi rendszerként” ha­tározták meg; velük szemben Romsics Ignác – a holokauszttal terhelt rendszert mentegetve – „korlátozott parlamentarizmusról” beszél, amit legutóbbi írásaiban és előadásaiban is megismétel, lásd pl. (Népszabadság, 2012. szeptember 1.), negligálva a rendszer valóságos politikai és osztálytermészetét.

² A marxista, marxizmus fogalmak meghatározása külön tanulmány feladata lehetne. De vitatott tanulmányom e vonatkozásban is tartalmaz olyan elemeket, amelyek kiindulópontként szolgálhatnak a probléma felvetéséhez.

³ A Szovjetunió felbomlásának okaival részletesebben foglalkoztam pl. (Krausz 2008).

⁴ Főleg egy olyan történész esetében furcsa az osztályszemlélet negligálása, aki fél életét a cselédsors kutatásának szentelte.

⁵ Mellékesen megjegyzem, nem helytálló az az állítása sem, hogy „kíméletlen” debatterként a vitapartner „szüntelen és kíméletlen bírálatát” irányzom elő „egyedüli opcióként”. Nem egy ponton fejeztem ki vele egyetértésemet, amelyre Gyáni vagy nem reflektált, vagy nem vette komolyan, mint békülékeny, empa­tikus vitázó.

⁶ Ez volt az én '89 előtti „ellenzékiségem” elméleti alapja, amelyet ritkán sikerült nyilvános folyóiratokban is megjeleníteni – ahogyan Gyáni fogalmaz – a diktatú­ra idején. Máskor nem sikerült, sőt… Ez persze nem az az ellenzékiség, amely Gyáni szimpátiáját kiváltotta, de ettől még létezett, mint szellemi és társadalmi­-politikai mozgalom. Gyáni, ha komolyan érdeklődik e kérdéskör iránt, sokféle anyagot talál ehhez is az Eszmélet folyóiratban. ⁷ Természetesen Gyáni Gábor ezt pontosan tudja, vagyis érti, hogy „részrehajlás” nélkül sohasem írtak történelmet. Legutóbb 2012. augusztus 17-én deklarálta az alábbiakat: „minden krónikaírás óhatatlanul szelekcióval jár, áll mögötte egy kimondott vagy kimondatlan értékrend, világkép, ideológia – fejtette ki a törté­nész”. (Gyáni Gábor akadémikus… 2012) Ám Gyáni úgy forgatja a dolgokat, ahogyan az neki kedvező. Ez alkalomból a konferencián éppen a „kijegyzetel­hetetlen” mozzanatok szerepét hangsúlyozta a történetírásban, ám ha ezt én konkrétan megvalósítom, eltorzítom őt.

Hivatkozások

Gyáni Gábor 2010: A történetírás újragondolása. In: Gyáni Gábor: Az elveszíthető múlt. A tapasztalat mint emlékezet és történelem. Budapest, Nyitott Könyvmű­hely

Gyáni Gábor akadémikus a történelmi bűnbakképzésről. (2012) Bűnbakok az európai és magyar történetírásban. Történészkonferencia, Zánka, 2012. au­gusztus 17. http://www.stop.hu/tudomany/gyani-gabor-akademikus-a-tortenelmi-bunbakkepzesrol/1075102

Krausz Tamás 2008: A Szovjetunió története. Budapest, Kossuth Kiadó

Népszabadság, 2012. szeptember 1. http://nol.hu/belfold/20120901-huszadik_szazadi_traumaink