A munkástulajdonban lévő szövetkezeteknek három alapvető tulajdonságuk van:

• az éppen alkalmazásban állók a vállalat tulajdonosai,
• a fontos kérdésekben a döntéseket egy ember – egy szavazat elven hozzák meg,
• a munkát, a béreket és más jövedelmeket demokratikus alapon osztják el.

Több száz hagyományos (többségében kisméretű) szövetkezet létezik ma az Egyesült Államokban, de pontos számukat senki sem ismeri. A munkás-tulajdonlás egy elterjedtebb formája a Munkavállalói Részvénytulajdonosi Program (MRP). Az MRP egyfajta munkavállalói javadalmazási program, melyben a vállalat saját részvényeit adja alkalmazottainak, cserében kevesebb szövetségi adót kell fizetnie. Az esetek zömében a munkások a vállalat részvényeinek kevesebb mint a felét birtokolják, így nem képesek a vállalat irányítására. És még a legtöbb munkás-többségű cégben is a magasabb fizetésű alkalmazottak kapnak több részvényt. A döntéshozatali mechanizmus tehát nem az egy ember – egy szavazat elven működik, habár számos MRP igenis előírja a tagok közti demokráciát.

A szövetkezeteknek több különböző formája ismert: termelői, fogyasztói vagy munkás-tulajdonban lévők, itt most az utóbbiról esik szó. A MRP-kel ellentétben a tisztán munkástulajdonú szövetkezeteket teljes mértékben a munkástulajdonosok irányítják, általában egy munkás – egy szavazat alapon (bár léteznek olyan szövetkezetek, melyek nem tulajdonosi alkalmazottakat is foglalkoztatnak).

A munkásszövetkezetek legelterjedtebbek a könyvesboltok, építkezési és felújítási vállalatok, élelmiszerboltok, pékségek, éttermek és furnérlemezgyártók között. Az Egyesült Államokban ma működő szövetkezetek számát 150-1000-re becsülik. 1991-ben az ICA 154 szövetkezetet számlált össze, 6 545 alkalmazottal. (Az ICA nyilvántartásai szerint 87 000 alkalmazott dolgozik olyan MRP-knél, ahol a munkavállalók a többségi tulajdonosok, 68%-uk bír teljes szavazattal.) A Dick Gilbert (Appalachian Cooperative Organization) felmérése szerint a munkásszövetkezetek kétharmada 25-nél kevesebb tagot számlál.

Pontos adatok beszerzése a szövetkezetekről azért nehézkes, mert az állami cégjegyzék nem tesz különbséget szövetkezet és más tulajdonosi formák között. Az IRS, és a Munkaügyi Minisztérium, melyek ugyan számon tartják az MRP-ket, a szövetkezetekkel nem foglakoznak. Az egyetlen információszerzési lehetőség tehát a felmérések készítése, melyek egyrészt drágák, másrészt megbízhatatlanok.

Carol DiMarcello, az ICA szakértője szerint a szövetkezetek más cégekhez hasonló sikerességgel működnek, de csődjüket nagyobb figyelem övezi, különleges irányítási formájuk miatt. A bukásnak három oka lehet: piaci verseny, tőkehiány vagy személyes ellentétek.

Betsy Bowman és Bob Stone ezt írják a munkásszövetkezetekről:

"Szocialisták vagyunk, mert hiszünk abban, hogy a szocializmus véget vetne a az emberi munka elnyomorító piaci viszonyainak és a kapitalisták által dominált emberi kapcsolatoknak. Azért támogatjuk a szövetkezeteket, mert demokratikus ellenőrzést biztosítanak a profitok felett, megakadályozzák, hogy néhány gazdag kezében összpontosuljon a tőke, és segítenek egy osztálymentes társadalom elérésében.

Ez tesz minket a baloldalon olyan különlegessé. A legtöbb szövetkezeti aktivista a munkástulajdonlást ‘harmadik útként’ értelmezi, kapitalizmus és szocializmus között. Sok szocialista úgy gondolja, hogy a szocializmushoz vezető egyetlen út a politikai hatalom megragadása, mely központi tervezéshez vezet – a munkahelyi demokrácia elterjesztése nem eredményes. A szocialisták több szempontból ellenzik a szövetkezeteket.

Először is, Marx 1864-ben azt írta, hogy a kapitalisták politikai hatalma szembeszállna mindenfajta szövetkezeti kísérlettel. És ezt a történelem igazolta is! Amikor a kapitalisták úgy érezték, a szövetkezetek veszélyeztetik létüket gazdasági háborút indítottak a szövetkezetek ellen: rágalomhadjáratba, beszállítói bojkottba, szabotázsokba kezdtek, de legfőképpen megtagadták a hitelnyújtást. De: az ehhez hasonló támadások leszerelhetők, ha a spanyol Mondragón példáját követjük – kiépítünk egy szövetkezeti hálózatot, amely lehetővé teszi, hogy a szövetkezetek támogassák egymást, szövetkezeti bankokat hozunk létre, hogy finanszírozzák az újonnan alakuló és terjeszkedni kívánó szövetkezeteket.

Száz évvel ezelőtt Beatrice Potter egy másfajta ellenérvet fogalmazott meg. Több tucat brit szövetkezetet megvizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy életük korlátozott, vagy mert tönkremennek, vagy mert sikerük esetén kapitalista vállalatok vásárolják fel őket. De Derek Jones legújabb kutatásai kimutatták, hogy a szövetkezetek éppen olyan hosszú ideig képesek fennmaradni, mint a hasonló iparágban működő hagyományos társaik.

Harmadrészt, Rosa Luxemburg állítása szerint a munkások sohasem lesznek képesek annyi tőkét összegyűjteni, hogy megvásároljanak vagy beindítsanak a modern gazdaság működésének megfelelő vállalatokat. De négy kiterjedt szövetkezeti hálózat létezik ma a világon, mindegyiküknek jelentős tőkét kellett felhalmozniuk a beruházásokhoz. Nemcsak a Mondragónt találjuk meg köztük, hanem a 150 000 tulajdonost számláló Bologna-környéki hálózatot, a kanadai tengeri tartományokban működő Coop Atlantic Szövetséget, és a Japán Seikatsu hálózatot.

Végül, a szövetkezet-szkeptikusok azt állítják, amíg a szövetkezet kapitalista körülmények között működnek, kénytelenek egymással versengeni a piacokért és a profitért, folytatni fogják tehát a kizsákmányolást. Csak a tervgazdaság képes a piacok romboló dinamikáját leküzdeni. De a szövetkezetek nem kívánnak mindenáron terjeszkedni, mint ahogy kapitalista társaik teszik. A kapitalista cégek számára a terjeszkedés növeli az egy részvényre eső jutalékot. A szövetkezetek számára a terjeszkedés a munkás-tulajdonosok számának növekedését és több jövedelmet jelent, tehát az egy munkásra jutó profit nem emelkedik. Ez viszont csak akkor áll fenn, ha a szövetkezetek nem alkalmaznak bérmunkát (mint ahogy a Mondragón is tette) – ez egy fontos elv, ami mellett az aktivistáknak ki kell állniuk.

Az emberi szükségletekre és nem a profitra irányuló termelést tökéletesen csak a demokratikusan tervezett világgazdaság képes biztosítani. A szövetkezeti hálózatok kiépítése azonban az első lépés ennek a célnak az elérésében."

Hogy az orosz gazdasági reformok tragikus hatást gyakoroltak az életszinvonalra, az már-már közhelynek számít. Újabban napvilágra kerültek a dicstelen átalakulást erkölcsi értelemben is megkérdőjelező tények. A múlt év végén kerültek nyilvánosságra megdöbbentő felfedezések az orosz miniszterelnök-helyettes és pénzügyminiszter Anatolij Csubajsz ügyleteiről.

1998 novemberében derült égből villámcsapásként kerültek nyilvánosságra különböző megdöbbentő felfedezések az orosz miniszterelnök-helyettes és pénzügyminiszterrel, Anatolij Csubajszszal kapcsolatban. Például az, hogy 90 000 dollárt kapott egy, az Uneximbank tulajdonában lévő kiadótól. A bank nyerte el az orosz privatizáció során a Szvjazinveszt (telekommunikációs vállalat) és a Norilszk Nikkel – a világ legnagyobb nikkelkitermelő vállalatának – többségi tulajdonjogát. Az ügyletek értéke meghaladja a 2,5 milliárd dollárt. A közvélemény legnagyobb megrökönyödésére azt állították, hogy a 90 000 dollár előleg volt egy, a privatizációról szóló könyv megírására.

Később kiderült, hogy nemcsak Csubajsz, de egy sor más kormányzati szereplő kapott hasonló összegeket ugyanezzel az üzlettel kapcsolatban: Bojko privatizációs miniszter, Mosztovoj, az állami csődbizottság feje, valamint Kazakov, az elnöki kormányzat második rangidős tagja. Ezt a három embert Jelcin menesztette – Csubajsz ugyanakkor megtarthatta miniszterelnök-helyettesi állását.

És ez nem az első ilyen botrány volt. A privatizációt felügyelő miniszter, Kok, távozni kényszerült, miután kiderült, hogy 100 000 dolláros "előleget" vett föl egy, az Uneximbankkal kapcsolatban álló cégtől. A privatizácóval összefüggésben azóta többször emeltek vádat.

Korrupciós botrányok Csubajsz és Kok "előlegeit" megelőzően és utána is voltak Oroszországban. Például Borisz Nyemcovval, a másik miniszterelnök-helyettessel kapcsolatban is. A Times augusztus 6-i cikke szerint:

"hétfőn …Alexander Minkin nyomozóriporter egy másolatot közölt a Novaja Gazeta lapjain egy telefonbeszélgetésről, amelyet Nyemcovnak és Szergej Liszovszkijnak, egy befolyásos médiacsoport fejének tulajdonítanak. Ezek szerint a miniszterelnök-helyettes több mint 60 000 fontot követelt volna Liszovszkijtól nemrég megjelent könyve, ‘A vidék’ után, hogy azt még beleszámolhassa vagyonbevallásába."

Minkin el nem tudta képzelni, hogyan érdemelhet emlékiratok egy vékonyka kötete ilyen nagy összegű előleget. Nyemcovot megvádolták, hogy három nappal elhalasztotta az általa beterjesztett antikorrupciós törvény elfogadtatását, ezzel számos kormányhivatalnok számára lehetővé téve, hogy kikerüljék teljes vagyonuk bevallását. Nyemcov vizsgálatot rendelt el telefonja lehallgatásának ügyében – azaz nem tagadta, hogy a beszélgetés lezajlott. December 10-én a Times újabb cikkében a következő jelent meg:

"Az orosz uralkodó elit egy újabb, potenciálisan romboló hatású korrupciós botrányba csöppent tegnap, miután egy tucat magas rangú kormányhivatalnok titkos bankszámláiról szivárogtak ki részletek.

Az utóbbi hónapok botrányai után, minek során négy prominens reformpárti politikust bocsátottak el, akik hatalmas előlegeket vettek föl egy meg nem jelent könyvért, egy moszkvai újság nyilvánosságra hozta, hogy több mint 70 közéleti személy, köztük miniszterek, tábornokok és diplomaták tartottak százezer font nagyságrendű összegeket egy gyanús kis moszkvai bankban.

A Moszkovszkij Komszomolec szerint, amelynek sikerült hozzájutnia a lista másolatához egy államügyészi hivatalból, a kompromittáló bizonyítékok azután kerültek napvilágra, hogy a nyomozók átvizsgálták a Rato Bank elnökének irodáit…

‘A nyomozók nem hittek a szemüknek a nevek és az elhelyezett betétek láttán’ – írja Alekszandr Kinstejn, a sztorit nyilvánosságra hozó nyomozóriporter. A nevek többsége közismert személyiségek neve volt: miniszterek, Jelcin elnök közvetlen munkatársai, a Szövetségi Biztonsági Szolgálat tábornokai, sőt a miniszterelnök-helyettesek egyike.

A felsorolt betétesek közt volt Anatolij Kruglov tábornok, az Állami Vámbizottság elnöke: az ő és felesége számláján több mint 70 000 font betétállomány volt… Valentin Kovaljov volt igazságügyi miniszter számláján 160 000 font; Sztarovojtov tábornok, a Szövetségi Kommunikációs és Információs Ügynökség feje és felesége nevén 150 000 font volt.

Nincs bizonyíték arra vonatkozóan, hogy illegális úton szerzett pénzekről lenne szó, de ezek az összegek egy kicsit nagyok egy olyan országban, ahol egy miniszter havi fizetése kb. 600 font. A számlák gyanút keltettek, mert titokban tartották őket. A betétesek még csak soha nem is jártak a bankban, és az ügyfelek számlákkal kapcsolatos ügyeit mindössze egy nagyon megbízható alkalmazott intézte."

Noha számos botrány pattant ki Oroszországban, a legnagyobb horderejű ügy az, ami egyszerre érinti a miniszterelnökhelyettes Csubajsz személyét, és Oroszország egyik legnagyobb bankját – az Uneximbankot.

Csubajsz könyvelőleg-ügyét már-már hitetlenkedve fogadta a nyugati média. Az Economist november 22-i számában például azt írták: "Úgy tűnik, Oroszország mindeddig legeredményesebb reformere, a miniszterelnök-helyettes és pénzügyminiszter Anatolij Csubajsz politikai öngyilkosságot követett el."

Chrystia Freeland a Financial Times november 21-i számában úgy fogalmazott: "Az időzítés nem is lehetett volna rosszabb. Az orosz reformok atyja alig egy hónappal a tőzsdei összeomlás után erejét vesztette."

A fentiek azután hangzottak el, hogy a nyugati kormányok öt évig masszív támogatást nyújtottak Csubajsznak. Richard Morningstar, az ex-Szovjetuniónak nyújtott amerikai segélyek koordinátora egy interjúban elárulta, hogy ez a segítség jóval túllépte a szóbeli segítség fogalmát: “Ha mi nem támogattuk volna pénzügyileg Csubajszot, gondolja, hogy kiharcolhattuk volna a privatizáció megvalósítását? Valószínűleg nem. Néhány száz millió dollár [ennyi az átlagos bilaterális segély Oroszországnak juttatott mennyisége] nem lehet elég egy ország megváltoztatására, de Csubajsz megsegítésére céltámogatásnak igen." Hasonlóan, amikor az IMF 1995-ben döntött a 6,4 milliárd dolláros hitelkeret Oroszország rendelkezésére bocsátásáról, az egyik feltétel az volt, hogy Csubajsz játssza a központi szerepet a kormányzat gazdasági programjában.

Csubajsz a segélyt az orosz privatizációt illető elképzelése miatt kapta. Az angol nyelvű sajtó hosszú ideig dicshimnuszokat zengett róla. A Daily Telegraph 1996. január 17.-i számában például így: "[Csubajsz] csaknem egyedül végezte el az ingyenes kuponok mielőbbi kibocsátását, ami mintegy százötvenmillió embert tett potenciális részvénytulajdonossá." Csak nemrégiben ismerték el, hogy a folyamattal kapcsolatban súlyos kétségek merültek fel. Az Economist csoport által kiadott Business Central Europe novemberi számának vezércikkéből is ez az utólagos felismerés tűnik ki:

"Visszatekintve megállapíthatjuk, hogy Oroszország ami hibát lehetett, azt elkövette a privatizáció ütemének erőltetésekor. A gyors átalakítással a reformerek megakadályozták a kommunizmus visszatérését, tették ezt azonban úgy, hogy az 1992-es tömeges privatizáció eredményeként számos vállalat tisztázatlan tulajdoni viszonyok közé került, miközben bankárok egy meglehetősen kicsiny csoportja fillérekért vásárolt fel privatizált vállalatokat, ezáltal mérhetetlen vagyonra és hatalomra szert téve… Az 1995-ös botrány, hiteleknek vállalati részesedésért való folyósítása … azt eredményezte, hogy egy maroknyi bankár a semminél alig valamivel többért jutott a legértékesebb vállalatokhoz."

A Newsweek december 1-i számában ugyanerről az jelent meg: "Az orosz gazdaság Csubajsz és reformpárti kollégái elkapkodott (és hanyagul végrehajtott) elmúlt hat évi privatizációja ellenére egyetlen hatalmas csődtömeg."

Az orosz privatizáció Csubajsz-féle elképzelése a kezdetektől ellentmondásos volt. A vállalati tulajdont privatizációs kuponok útján akarták szétosztani a lakosság között. Ezúton – állítólag – korrekt módon juthattak volna részesedéshez a felgyülemlett hatalmas orosz állami tulajdonból. A kuponok forgalomképesek voltak. Aki eladta, az rögtön hozzájuthatott mondjuk egy pár üveg vodkához. A lakosság legnagyobb része számára a kuponok útján eszközölt ilyesfajta "befektetés" hamar eltűnt. Ugyanakkor néhány ember hihetetlen mértékben gazdagodott meg azon a tulajdonon, amelyet a kuponok útján akartak szétosztani.

Csubajsz maga is elismerte jóval a történtek után, hogy "A privatizációs folyamat során nem sikerült létrehozni egy széles tulajdonosi kört. Az elképzelés megbukott, a súlyos hibák miatt, amelyeket elkövettünk, bizonyos konkrét pénzügyi intézmények miatt, a kuponbefektetési alapok miatt, amelyek betétesek százezreivel foglalkoztak. A munka irányítását rosszul szerveztük meg …ennek eredményeként emberek százezreinek érdekeit sértettük meg. A privatizációnak ez volt az a része, amely a legnagyobb politikai visszhangot váltotta ki."

A folyamatot kísérő reakciók legszemléletesebb példája Csubajsz egy, a széles nyilvánosság előtt elhangzott kijelentése nyomán támadt. Azt mondta, hogy minden privatizációs kupon legalább egy Volga gépkocsi árával azonos értékű.

Az orosz állampolgár számára egy kupon értéke a privatizációs folyamat elején két üveg vodka volt, a végén pedig mintegy két kiló kolbász. Ezt jelentette egy állampolgárnak az orosz állami tulajdonból való részesedés reálértékben – abban a gazdaságban, amelyik valaha a világ legnagyobbjai közé tartozott, és hat évtizeden keresztül teljes egészében állami tulajdonban volt.

A Csubajsz által támogatott privatizációs folyamat 1995-97 között új szakaszához érkezett: ez volt a "hitelért tulajdont" elgondolása. Azaz: a vállalatnak hitelt nyújtó bank részesedést szerzett a vállalatban, aminek következtében úgynevezett Pénzügyi Ipari Csoportok (PICS) alakultak. Az Uneximbank bocsáthatta például árverésre a Norilszk Nikkel, a világ legnagyobb kohászati központjai egyikének számító cég részvényeit, majd megvette a részvényeket messze a piaci ár alatt. A Reuters hírügynökség 1998. december 1-én ezt írta: "Nehéz akár egyetlen olyan esetet is találni, amikor a kormányzat korrekt áron szabadult meg vállalati érdekeltségektől."

A Russia Review, az angol nyelvű Moscow Times hetente megjelenő kiadványa, amely a privatizációs folyamat támogatójának számít, a folyamatot így látja: "A Pénzügyi Ipari Csoportok jelentősége 1995 végén nőtt meg a hitelért tulajdont elgondolása kapcsán. Az ötletet Vladimir Potanyinnak, az Uneximbank elnökének tulajdonítják… Mindössze 779 millió dollárnyi hitelért nyolc vállalat került néhány kiválasztott bank tulajdonába, így a Potanyin vezette Uneximbankéba is. A vállalatok az orosz gazdaság legkiemelkedőbbjei, olyan óriások, mint például a Jukosz [olajipari cég], a Norilszk Nikkel és az Aeroflot. Az oroszok csak túszként (zalozsnyik) emlegetik ezeket a vállalatokat, amelyek 336 millió dollárért, mondhatni az Uneximbank ölébe pottyantak…"

Csaknem az összes PICS részt vett az olajüzletben – tekintve, hogy ez Oroszországban a legbiztosabb üzlet, és a fizetség mindig készpénzben érkezik. 1998 nyarának végéig a PICS-k olajtársaságokat vásároltak föl az államtól szinte semmiért.

Amikor 1998 elején a negyedik legnagyobb olajtársaság, a Szidanko 34%-os részvénypakettjét bocsátották aukcióra, mindössze két vevő jelentkezett: az Uneximbank és az Alfa. A győztes az Unexim lett; a nevetségesnek mondható 20 millió dolláros vételárért és plusz 60 millió dolláros befektetési kötelezettségért egy 6,5 milliárd dolláros piaci kapitalizációjú társaság tulajdonosa lett. Ez csak kiegészítése annak az 51%-nak, amit az Unexim még 1997 januárjában szerzett 130 millió dollárért a hitelért tulajdont koncepció keretében. Mivel a törvény legalább két ajánlattevő jelenlétét írja elő az árverésen, hihetőnek tűnik, hogy az Alfa csak szívességet tett az Uneximnek, amikor benyújtotta licitjét.

Ez az üzlet az Uneximbank-csoport legerősebb vállalatát hozta létre: "Potanyin, mint üzletember és jó kormányközeli kapcsolatokkal rendelkező személy akkor érkezett karrierje csúcspontjára, amikor 1996 augusztusában miniszternek jelölték, ahol sikerült nyolc hónapot eltöltenie, mielőtt a kormányátalakítás kivetette volna a nyeregből…

Potanyin a hatalom berkeiben eltöltött idejét nem vesztegette haszontalanul, a PICS-k közül az Unexim rendelkezik valószínűleg a legjobb politikai kapcsolatokkal. A tyumeni olajprivatizációig az Unexim kaparintotta meg a legjobb cégeket Oroszországban, a legtöbbet az olajszektorban nevetségesen alacsony áron.

Az Uneximbank-csoport 34 tagot számlál… De ami a csoport jövőjét igazán biztosítja, az a Szidanko olajtársaság. 1996 végén az ötödik legnagyobb olajkitermelő vállalat 51%-a nyomorúságos 20 millió dollárért került az Uneximbank birtokába a hitelért tulajdont konstrukció keretében, további 60 millió dolláros befektetési kötelezettség vállalásával, miközben az Uneximbank-csoport másik vállalata, az Interros az 1997. januári privatizációs árverésen további 34%-ot szerzett meg 130 millió dollárért."

A sokat emlegetett hitelért tulajdon botrányai után további viták övezték azt a tendert, melynek eredményeként 1997 nyarán az Unexim jutott az orosz telekommunikációs céghez, a Szvjazinveszthez. Ezt követően Kok privatizációs minisztert posztja elhagyására kényszerítették. Szeptember 15-én Mihail Kodorovszkij, a Menatep Bank vezérigazgatója az orosz televízióban kijelentette, hogy Jelcin közölte a bankok vezetőivel, Koknak azért kellett mennie, mert "a bankok egyike olyan többletinformációval rendelkezett, amely Kok miniszteren keresztül szivárgott ki". A Wall Street Journal november 19-i számában így írtak erről:

"Amíg Csubajsz könyvügye ki nem pattant, az év szenzációja Alfred Kok, előző privatizációs miniszter 100 000 dolláros szerződése volt, ami a privatizáció történetének az ő szemszögéből történő megírására vonatkozott. A szponzor az a kiadó, amelyik – nem fogják kitalálni – kapcsolatban áll az Uneximbankkal, ugyanazzal a társasággal, amelyik Csubajsz előleg-ügyében is szerepet játszott."

Az ehhez hasonló műveletek olyan megállapításokat eredményezték mind az orosz, mind a nyugati sajtóban, hogy Csubajsz támogatja az egyik konkrét pénzügyi csoportot. Az Economist november 22-i számában:

"Csubajsz magára maradt egyetlen szövetségesével – az Uneximbankkal, egy hatalmas magánbankcsoporttal. Az Uneximbank a hitelért tulajdont koncepció nyomán jutott szinte ingyen olyan óriásvállalatokhoz, mint Oroszország negyedik legnagyobb olajtársasága vagy legnagyobb nikkelkitermelője. Sajnálatos módon az Uneximbank volt az is, amelyik megvette azt a kiadóvállalatot, amelyik a mintegy 450 000 dolláros előlegeket folyósította Csubajsz és más kollégái számára."

A privatizációt övező gazdasági botrányokon felül számos politikai találgatás látott napvilágot Csubajsz személye körül. Az orosz elnökválasztási kampány tetőfokán, június 19-én két személyt tartóztattak le, akik az orosz kormányirodából tartottak kifele – 500 000 dollárral egy kartondobozban. Az egyik Arkagyij Jesztyafejev, Csubajsz előző sajtótitkára, akkor az ORT televízió főigazgató-helyettese, a másik Szergej Liszovszkij, az elnökválasztási kampány egy szervezője volt.

1996. november 15-én Moszkva egyik legnépszerűbb napilapja, a Moszkovszkij Komszomolec egy állítólagos magnófelvétel-másolatot közölt le, melyen Jelcin újraválasztási kampányának vezetője, Csubajsz hallható, amint az ügy eltussolásáról beszél.

A másolat szerint június 22-én Csubajsz egy találkozón arról beszélt, hogyan tudná valaki elhagyni az országot. A felvétel szerint a következőket mondta: "van egy másik variáció is… Rosztropovics autóval megy Finnországba, Ön vele megy, csak semmi formalitás, mi majd segítünk, hogy rendes körülmények között megérkezzen. Már foglaltunk helyet a Finnországból Törökországba tartó gépre, szépen elrepül Törökországba, minden rendben lesz. Egy lényeges: 4-5 hónapig Törökországban kell tartózkodnia, úgyhogy vigyen elég pénzt magával, hogy minden rendben legyen, probléma nélkül."

Lezajlott állítólag egy másik beszélgetés is Csubajsz és az elnöki főtanácsadó, Viktor Iljusin között is az érintett személyek védelméről: "Csubajsz: Arkagyij Jesztyafejev tisztában volt mindennel! Tudta, hogy milyen kocázatot vállal! Teljes mértékben. Még csak kérdései sem voltak. Abszolút megbízható ember. Bizonyára [érthetetlen szöveg] egymillió dollár egy dobozban tegnap…

– Iljusin: Mondtam a főnöknek [Jelcin], amikor tegnap beszéltünk… ‘Borisz Nyikolajevics, ha most akarnánk, 15-20 embert kaphatnánk el a President Hotel előtt, akik sporttáskákban viszik ki a pénzt az épületből’."

A Moszkovszkij Komszomolec álllítólagos másolata szerint Csubajsz és Iljusin ezután azt vitatta meg, hogyan lehet elérni, hogy az érintett személyek ne kerüljenek a főügyésszel kapcsolatba:

"– Iljusin: Először megmondom neki [Jelcinnek], hogy találkoztunk – mivel ő adott engedélyt az energiaügyi miniszterekkel való találkozásra – megmondom, hogy a találkozó létrejött, és szerintünk szükség lenne Szkuratov [a főügyész] utasítására, hogy ezek az emberek biztonságban legyenek…

– Csubajsz: Van itt néhány dolog, amit meg kell érteni. Nos, tényleg. ők a bőrüket kockáztatják, és nekünk azt kellene mondanunk: ‘Elnézést, de harmadika után [július 3. – az elnökválasztás második fordulója] maguknak kell kimászniuk ebből.’ Ez egyszerűen nem elég jó. Ezt határozottan ellenzem. Hiszen bűnvádi eljárásnak néznek elébe! Igen, így történt, Iljusin és Csubajsz itt van, ők meg ott. De mi küldtük oda őket! Senki más, csakis mi!… Hogyan nézzek az emberek szemébe? …Ön megtette a dolgát, azután elválunk. És azután elítélik öt évre – hát sajnálom, ez benne volt a pakliban."

Majd megbeszélték, hogyan lehetne késleltetni az orosz főügyészt az ügy kivizsgálásában:

"– Csubajsz: Az alapkérdés: megakadályozzuk-e a dokumentumok eljuttatását Szkuratovhoz?…

Iljusin: De azt nem tudjuk megakadályozni, hogy az anyagok eljussanak az Ügyészi Hivatalba, ha ő azt kéri.

Csubajsz: Miért nem? Egy [érthetetlen szöveg] Borisz Nyikolajevicstől [Jelcin] Szkuratovnak, egy másik Kovaljovnak [a Szövetségi Biztonsági Hivatal igazgatója], hogy halasszák el az ügyet és kész.

Iljusin: Akkor elhalasztják, kétségkívül."

Csubajsz tagadta ezen szalagok hitelességét, a Moszkovszkij Komszomolec nem vonta vissza állításait – amiért senki sem perelte be. Az államügyészi hivatal büntetőjogi nyomozást rendelt el a pénz ügyében, de 1997 áprilisában azt megszüntette, minthogy "a nyomozás nem találta meg a pénz származási helyét, és a tényt, hogy valaki veszteséget szenvedett el ennek következményeként, nem lehetett megerősíteni".

Az említett gazdasági programok és politikai botrányok ismeretében nem meglepő, hogy a közvéleménykutatások szerint Csubajsz az ország egyik legnépszerűtlenebb politikusa. 1997 elején a Novaja Gazetában megjelent közvéleménykutatás szerint az orosz lakosság 75%-a nem bízik Csubajszban. Az Orosz Közvéleménykutató Központ május 24-én közölt felmérése szerint arra a kérdésre, hogy "Helyesli, vagy nem helyesli összességében Csubajsz első miniszterelnökhelyettesi tevékenységét?" a "nem tudja" válaszolókat leszámítva 83% kifogásolta Csubajsz tevékenységét áprilisban, és 82% májusban.

Míg a nyugati sajtó nem adott az ilyen eseményeket megillető mértékben helyet a tudósításokban az orosz helyzetnek, Oroszországban az események kellő visszhangra találtak. Csubajsz ostorozása általános volt, és nem csak a baloldalról.

Csubajsz egyik legfőbb bírálója Jurij Luzskov, moszkvai polgármester volt. 1996 júliusában például Luzskov kijelentette: "Úgy gondolom, ő [Csubajsz] döntötte romba a privatizációt, és a kupon nemcsak Oroszország, de az emberiség történetének egyik legnagyobb csalása."

Sztaniszlav Satalin, aki egyik szerzője az "500 Napos Tervnek" (Oroszország kapitalista gazdasággá történő átformálására), megállapítja: "Csubajsz általános tevékenysége, tapintatlan és durva magatartása gyűlöletessé tette nevét Oroszországban."

A liberális vezető, Grigorij Javlinszkij, a Jabloko párt vezére, aki az orosz-nyugati kapcsolatok egyik fő támogatója, a privatizációval kapcsolatban azt nyilatkozta: "Csubajsz elérte, hogy már senki nem hisz neki, még akkor sem, ha azt mondja, hogy új játékba akar kezdeni."

Hogy eltereljék a figyelmet ezekről a fejleményekről, azt kezdték terjeszteni, hogy az újonnan felbukkanó anyagok többsége a Csubajsszal szemben álló újságoktól származik. A Time december 15-i számában például azt írta: "az Anatolij Csubajszot lejáratni kívánó kampány továbbra is erős… a múlt héten nyugati újságíróknak tartott sajtótájékoztatón Csubajsz nem volt hajlandó hivatalosan megnevezni, hogy ki csinálja ezt… A kampány arra a 450 000 dollárra összpontosít, melyet Csubajsz és négy kollégája előlegként kapott egy, a privatizációról szóló könyvre."

Kétségtelenül igaz, hogy a leleplező cikkek Csubajsz ellenfeleitől származnak. De nem ez a kérdés, hanem az, hogy igazak-e, vagy sem? A könyvelőleg ügyében elismerték, hogy igaz.

A sajtó szabadságát a különböző, egymással ellentétes nézőpontok médiában történő kifejtése szavatolja. Léteznek Csubajsszal szemben álló lapok, amelyek természetesen alig várják, hogy a fentiekhez hasonló leleplező cikkek jelenjenek meg, és vannak más lapok, amelyek Csubajsz támogatóinak számítanak, és ezért nem szentelnek ennek akkora figyelmet. De az angol nyelvű sajtó még a beismert tényeket is alulreprezentálta – ennek tárgyalása következik.

Az információk jelentőségükön aluli értékelése vagy elhallgatása a nyugati sajtóban – aminek következményeként a Csubajsz körüli leleplezések nagy meglepetést keltettek – egyik oka a politikai elfogultság. Az Economist november 22-i számában például elismerte, hogy: "kétségbeesett ragaszkodás a múlt heti összeomláshoz. Csubajsz nagyot botlott, elbukott a saját maga által gerjesztett botrányban." Mindemellett Csubajsz általános helyzetét tekintve a lap azt írta: "Csubajszot is megilleti az ártatlanság vélelme."

A fentiek ismeretében elmondhatjuk, hogy az orosz korrupciót érintő ténymegállapításokat egy jó ideig félre tették. Egy kiegyensúlyozott nyugati sajtó legalábbis felhívta volna ezekre a figyelmet – akkor nem lett volna az ezt követő leleplezéseknek ilyen sokkoló hatása. Ahogy Leonyid Bersidszkij, a Kapital című orosz nyelvű gazdasági hetilap szerkesztője november 27-én írta: "Oroszország legutóbbi korrupciós botrányában nem az a lényeg, hogy a piaci reformokat egy korrupt klikk hajtotta végre. Bármilyen furcsa is, a leglényegesebb az, hogy a botrány mocskos leleplezéseinek nyomán a Nyugat végre rájött, hogy miért döglődik az orosz gazdaság."

A "Nyugati sajtó: a tények mellőzése" alcímmel azt írta: "Miután kipattant a könyvre felvett előleg ügye, többen vádolták a nyugati sajtót azzal, hogy túlzott jóindulattal viseltetik Csubajsz és ‘fiatal reformerei’ iránt… vajon korábbi botlásai, amelyek közismertek voltak Oroszországban, miért nem jelentek meg szinte soha a nyugati sajtóban?"

Kétségtelen, hogy a korábbi botrányok jelentőségüket tekintve lényegesen kisebb súllyal szerepeltek, és volt néhány egészen sajátságos példa arra, hogy a tények meg sem jelentek. Csak ennek tudható be, hogy a korrupciós megállapítások meglepetésként érték a nyugatot, noha az orosz média már hosszú ideje folyamatosan foglalkozott az üggyel. Ráadásul míg bizonyos elhallgatások csupán politikai okokra vezethetők vissza, azt is figyelembe kell venni, hogy egyes esetek nem jártak-e közvetlen anyagi előnnyel.

Kitűnő példája annak, hogy bizonyos lapok a fontos eseményekről mennyire nem adtak hírt, az a szenzációs cikk a moszkvai angol nyelvű The Exile október 23-i számában, ami a Kok-féle privatizációs botrányról szól. Az újság határozott kommunista-ellenességéről ismert, legfontosabb témája mindenféle szenzációs ügy és a szex. Ezt a cikket azonban érdemes teljes terjedelmében ismertetni, tartalma önmagáért beszél. A cikkben említett Jordan a Renaissance Capital, egy befektetési cég elnöke, Borisz Jordan. Az említett cég éppen fúzióra készül az MFK-val – az Uneximbank-csoport egyik tagjával.

"Az Exile olvasói bizonyára emlékeznek, hogy Jordan üzleti partnere, az Uneximbank, kényes helyzetbe került, amikor kiderült, hogy nyilvánvalóan csúszópénzt juttattak a korábbi állami privatizációs miniszternek, Alfred Koknak könyvre szóló előleg címén. Az Exile e héten tudomására jutott információk szerint Jordan egy hozzátartozója alapította azt a svájci árnyékvállalatot, amelyen keresztül a könyvelőleget kifizették.

…Oroszország legsikeresebb üzletemberei azok, akiknek sikerült jó kapcsolatokat kiépíteniük a privatizáció lebonyolításában szerepet játszó kormányhivatalnokokkal. A legismertebb esetek az úgynevezett ‘hitelért tulajdont’ pályázatok voltak 1995-ben…

Az MFK-Renaissance kapcsolatba hozható azoknak az aukcióknak az egyik legnagyobb nyertesével, a befolyásos Uneximbankkal. Az elmúlt nyáron az Unexim újabb sikereket könyvelhetett el az állami tulajdon két nagyszabású (Szvjazinveszt és a Norilsz Nikkel II) aukcióján, ami az üzleti konkurrenciát, különösen Borisz Berezovszkijt és Vlagyimir Guszinszkijt a bank tisztességtelen versennyel való megvádolására késztette.

Az Unexim riválisait különösen az dühítette, hogy a bank 21,5%-os részesedést szerzett a Szvjazinvesztben, az üzlet létrehozásában Jordan segédkezett… Ezután az árverés után a vesztesek és nyertesek lejáratási kampányba kezdtek egymás ellen, amit az orosz közvélemény a ‘bankárok háborújának’ nevez…

A Kok elleni ügy egy 100 000 dolláros könyvelőleg körül zajlik, amit hivatalos jövedelembevallásában ez év nyarán nyújtott be. A Novaja Gazetában és Financial Timesban megjelent cikkek kiderítették, hogy a svájci Servina kiadóvállalatot, amely azt a bizonyos előleget folyósította, az Uneximbank zürichi fiókja utasította a könyv megjelentetésére… Az előleg már csak a hatalmas összeg miatt is gyanús – kevés szerző van a világon, aki ilyen összegek fölött rendelkezik -; ráadásul az a tény, hogy a könyv, amely még meg sem íródott, az első a Servina négyéves történetében…

E héten kiderült, hogy a Servinát jegyző, Szekretan Trojanosz nevű jogi cég elnöke Borisz Jordan egy hozzátartozója. Egy telefoninterjú során Tyihon Trojanosz megerősítette, hogy ő Jordan rokona, és ‘rendszeres kapcsolatban’ áll vele.

‘Az ő édesanyja az én unokatestvérem’ – mondta. ‘Jó családi kapcsolataink vannak.’

Trojanosz nem kommentálta a lehetséges érdekellentétet, ami Jordan szerepét illeti a telekommunikációs árajánlatban… Nem nyilatkozott a Servina és az Uneximbank kapcsolatáról.

A Renaissance Capital egy szóvivője a Jordan és a Servina között fennálló kapcsolatot véletlen egybeesésként aposztrofálta. ‘Trojanosz úrnak van egy nagy cége, és több orosz üzletfele. Nem ésszerűtlen a feltételezés, hogy neki és Jordan úrnak egymást keresztező érdekeik lehetnek, ez azonban puszta véletlen.’ A Renaissance szóvivője azonban nem tagadta a Jordant és Trojanoszt összefűző családi köteléket (‘Trojanosz úr egy unokatestvér, akit egyszer elmozdítottak …’)

Megfigyelők szerint ez a kapcsolat puszta létezése okán is etikai problémákat vet fel. A Kroll Associates, egy nemzetközi kereskedelmi nyomozócég egy munkatársa, Richard Prior az ügy vázlatának hallatán, a nevek ismerete nélkül azt mondta, hogy egy ilyen családi kapcsolat ‘etikai problémákat’ vetne fel. Mint mondta: ‘Ha egy ilyen családi kapcsolat kiderülne, az érdekellentétekhez vezetne…’

A Kok-ügyet vizsgáló moszkvai főügyészi hivatal munkatársa, Tatjana Maszlova nem nyilatkozott arról, hogy a kormánynak tudomása lenne a kapcsolatról."

A Moscow Times saját állítása szerint a vezető angol nyelvű üzleti lap Oroszországban. Elvárható lenne tehát, hogy az ügyről beszámol, ezt azonban nem tette meg. Az Exile így ír erről: "mi… kellemetlenül nyilvánvalóvá tesszük, hogy kik vagyunk és honnan jövünk." A Moscow Times más tészta: "Néha azonban bepillantást nyerhetünk abba, hogyan teszik a dolgukat, mint példának okáért a múlt héten. Miután az Exile leközölte leleplező cikkét Borisz Jordanról (a Boston Globe-bal egyidejűleg, mert az abban szereplő cikket az Exile szerkesztője, Matt Taibbi közösen írta David Filipovval, a Globe irodavezetőjével), a Moscow Times feltűnően hallgatott. Napok teltek el, majd egy hét, végül nyilvánvalóvá vált, hogy a Times hagyta elúszni a sztorit…

Amint ez kiderült, a Moszkovszkij Komszomolec, a Nyezaviszinaja Gazeta, az orosz NSN hírszolgálat, és a Radio Maximum is átvette a mi Jordan-sztorinkat, Amerikában élő hazánkfiáról…

Persze nem kötelező bárkiről bármit írni – ez a sajtószabadság. Ha a Moscow Times soha egyetlen sort nem ír Jordanról, nem aggályoskodnánk amiatt, hogy elszalasztják a sztorit. Csakhogy a Moscow Times ódákat zengett róla, ittléte teljes ideje alatt…

Amíg a Radio Maximum a mi Jordan-sztorinkat sugározta, a Moscow Times a tőzsdekrachról írt. Október 29-i címlapsztorija arról értekezett, hogy mi a szerelmi vallomás újságírói megfelelője."

Az Oroszországban felfedett dolgok kétszeresen is botrányosak.

Az első és legfontosabb a privatizációs folyamat mélységesen korrupt volta. A kuponos privatizáció, amit a vagyon lakosság közötti szétosztásaként vezettek be a köztudatba, a töbséget valójában megfosztotta bármiféle vagyontól. Ezzel párhuzamosan gigantikus összegek vándoroltak kis csoportok kezébe gyakorlatilag ellenszolgáltatás nélkül. Ezt a hírhedt "hitelért tulajdont" elképzelés, és az ezt követő privatizációk útján tehették meg. Mára bebizonyosodott, hogy ezeket vezető minisztereknek – köztük két egymást követő privatizációs miniszternek és az első miniszterelnök-helyettes Anatolij Csubajsznak – juttatott, könyvelőlegnek álcázott összegekkel érték el.

Másodszor: az ezen botrányokra vonatkozó bizonyítékok folyamatosan jelen voltak az orosz sajtóban, és felbukkantak különböző politikai beállítottságú vezető pozíciójú orosz személyiség kijelentéseiben. De a nyugati sajtóban mindennek nyoma sem volt – a vádemelések villámcsapásként érték a nyugati közvéleményt, amikor azok teljesen nyilvánvalóak voltak Oroszországban. Az orosz helyzetről szisztematikusan félrevezető képet tápláltak.

Az ilyesfajta botrányok ismerősek Nagy-Britanniában a Hamilton-ügyből és más ügyekből. Oroszországban azonban ezek a fejlemények a politikai rendszer központi figuráit és az orosz pénzügyi intézmények legnagyobbjait érintik. A szóban forgó összegek nem ezer fontok, hanem százezer dollárok a korrupció és milliárd dollárok a megvalósult üzletek kapcsán. Az érintettek egy része még mindig hivatalban van, és ugyanazok az intézmények működnek.

A korrupcióval csak Oroszország birkózhat meg. A nemzetközi médiának viszont kötelessége, hogy feltárja a valós helyzetet, hogy ismertesse az Oroszországban megjelenő anyagokat, amint azok megjelennek, és ne okozzon meglepetést az olvasóknak a bekövetkező fejlemények során.

(Fordította: Kővári Gábor)

A szerző szerint az úgynevezett "orosz válság" oka nem más, mint a neoliberális sokkterápia elvei alapján megkísérelt válságkezelés és gazdasági rendszerváltás. A Nemzetközi Valutaalap felelőssége közvetlenül is tettenérhető. A lejárt IMF-receptek helyett inkább olyan intézkedésekre lenne szükség Oroszország talpraállításához, amelyek az egykori New Dealre emlékeztetnek.

Az orosz tudósok valaha arról voltak híresek, hogy útjára bocsátották az első műholdat. Mai kollégáik a túlélésért zöldséget termesztenek a kiskertben. Nem ám holmi nyugdíjasokról van szó, akik jól megérdemelt szabadidejükben kertészkednek, hanem főállású dolgozókról – bányászokról, tanárokról csakúgy mint tudósokról -, akik alapszükségleteiket igyekszenek kielégíteni a gazdasági összeomlás peremén. Az ember nap mint nap elmegy dolgozni, megteszi amit a munkáltatója megkíván, de hetek, sőt hónapok telnek el fizetés nélkül. Az emberek mégis maradnak, hisz így mégis részesülnek a járulékos juttatásokból – más fizető munka pedig úgysincs.

A dolgozók többségének – az állami és a magánszektorban egyaránt -, ezt jelentette a nyugati mintájú "reform" Oroszországban. Ezt a jelenséget a média csak ez év augusztusában kezdte válságként emlegetni, amikor Oroszország képtelen volt eleget tenni a nyugati bankokkal és befektetőkkel szemben fennálló fizetési kötelezettségeinek, akik szerencsét próbáltak az orosz államkötvényekkel.

Azután a meglepően sok év után, amit oly sok orosz végigszenvedett, most mégis úgy tűnik, hogy a Nyugat által sugallt, az orosz kapitalizmus mihamarabbi fölépítését célzó neoliberális program önmaga súlyától roppan össze. Ezt a programot hét éve készítették el Jelcin legfőbb közgazdasági tanácsadói – az IMF szakértőinek szoros közreműködésével.

Ma bármely Oroszországba látogató megtekintheti az IMF programjának hatását. A nemzeti kibocsátás a felére, a beruházás a negyedére esett vissza 1991 óta, és még csak remény sincs a felépülésre. A pénzszűke olyan mértékű, hogy a tranzakciók felét barterüzletek útján végzik el. A tűzhöz közel lévők kis, ám befolyásos csoportja szerezte meg a korábbi Szovjetunió legértékesebb tulajdonainak nagy részét, miközben a többség a szegénység és reménytelenség mocsarába süllyed. A gazdasági-szociális összeomlás 1991 óta több mint kétmillió ember idő előtti halálát okozta – alkoholizmus, gyilkosság, öngyilkosság, fertőző betegségek és a stresszel összefüggésbe hozható betegségek következtében.

A soha nem látott gazdasági visszaesés ellenére egészen a közelmúltig az orosz bankárok csak egyre gazdagabbak lettek, a részvénypiac pedig szárnyalt az orosz olaj-, gáz- és fémkereskedelemnek köszönhetően. Mindehhez a nyugati bankok nyújtottak segítő kezet, amennyiben finanszírozták azt a spekulatív rohamot, amely fölhajtotta a részvényárakat, így téve az orosz tőzsdét 1997-ben a világ egyik legjövedelmezőbb részvénypiacává. Aztán 1998 késő tavaszán az árak esni kezdtek, a befektetők pedig elkezdték kivonni pénzüket az országból.

A Clinton-kormány – félve, hogy Jelcin képtelen lesz kikeveredni a kialakuló pénzügyi krízisből — nyomást gyakorolt a mindaddig vonakodó Nemzetközi Valutaalapra, hogy az jóváhagyjon egy 22,6 milliárd dolláros gyorssegélyt július 13-án. A segély azonban hiábavalónak bizonyult. Négy héttel később a válság a befektetők menekülésével újrakezdődött, és az orosz kormánynak 300 százalékos kamatot kellett felajánlania a kötvényvásárlóknak.

Miután Washington visszautasította Jelcin kétségbeesett kérelmét további pénzek iránt, Oroszország megtette az elképzelhetetlent: rákényszerült arra, hogy külföldi adósságai visszafizetését 90 napra felfüggessze, egész adósságállományát átütemezze, és leértékelje a rubelt. A pánik bekövetkezett, az addig szárnyaló orosz bankok hirtelen a szakadék szélén találták magukat, a betétesek képtelenek voltak pénzükhöz jutni, a boltok polcai pedig egy szempillantás alatt kiürültek. A pénzügyi krízis csakhamar politikai válságba csapott át, ahogy Jelcin, hazai támogatottsága megcsappanásával, saját parlamentje megerősödött ellenzékével találta szemben magát.

Az orosz eufóriának pénzügyi válságba torkollása két okra vezethető vissza. Az egyik annak felismerése volt, hogy a Valutaalap a hatalmas kölcsönök és szigorú gazdasági intézkedések (vagy ismertebb nevén: a "szerkezeti kiigazítási program") ellenére képtelen megoldani az ázsiai pénzügyi válságot. Ennek tovagyűrűző hatásaként késő tavasszal a nemzetközi befektetők között bizonytalanság támadt az úgynevezett "fejlődő piacokkal" (emerging markets) szemben. Hasonlóan fontosnak tekinthető az olaj és más nyersanyagok árának rendkívüli csökkenése 1998 során, amely az orosz olajexport ellenértékét felére csökkentette az év első hat hónapjában az 1997-es év hasonló időszakához viszonyítva. Ez a két fejlemény késztette a befektetőket tőkéjük visszavonására Oroszországból.

Az ország hamarosan megindult a klasszikus adósságcsapda felé. Noha a költségvetési hiány a GDP 5%-ára rúgott, ami csak mérsékelten magasnak mondható, a nyár elejére a mind nagyobb tőkekiáramlás arra késztette a kormányzatot, hogy a hiány finanszírozására felvett kölcsönök kamatait egyre növekvő ütemben emelje. Nem javította a helyzetet, hogy ezek a kölcsönök rendkívül rövid lejáratúak voltak, esedékességük csak hetek kérdése volt, ami a visszafizetési problémát csak jobban elmélyítette. Júliusra a havi kamatfizetések a havi adóbevételt negyven százalékkal haladták meg. Felismerve a helyzet tarthatatlanságát, a befektetők a Valutaalap hatalmas segélyei ellenére hanyatt-homlok menekültek az országból.

Az orosz pénzügyi válság igazi oka azonban mélyebben keresendő, mint az ázsiai pénzügyi járvány, vagy a nyersanyagárak rövid távú ingadozása. Oroszország pénzügyi összeomlásának végső oka a reálgazdaság immár majd’ hét éve tartó szabadesése. Elvégre a pénzügyi szektor nem szárnyalhat a végtelenségig, ha az áruk és szolgáltatások előállítása összeomlóban van.

Hogy hogyan és miért döntötte végnélküli zuhanásba az orosz gazdaságot az IMF által inspirált neoliberális program, azt megírtam a Dollar and Sense egy korábbi számában (Russia in Shock. 1993. június). Az IMF sürgetésére Oroszország pillanatok alatt lerombolta előző gazdasági rendszerét – megszüntetve a központi tervezést, és az import, valamint a tőkemozgások felett gyakorolt ellenőrzést, mindezt a legtöbb állami vállalat magánkézbe adásával egyetemben. Azt várták, hogy az egyéni kezdeményezések által pillanatok alatt létrejön egy új és hatékony kapitalista rendszer, és ennek egyik feltétele, hogy az állam mindenből kimaradjon. De korunkban egy kapitalista rendszer kiépítése aktív állami szerepvállalást és jelentős időt igényel. A régi gazdasági rendszer megszüntetésével – új létrehozása híján – a gazdaság és a társadalom káoszba süllyedt.

Az infláció leküzdésére az IMF ragaszkodott ahhoz, hogy Oroszország szigorú költségvetési és monetáris politikát folytasson, azaz: fogja vissza a közkiadásokat, valamint tartsa szűken a pénz- és hitelállományt. Ez aztán biztosította, hogy a javak és szolgáltatások iránti csökkenő kereslet komoly visszaesést okozzon. Végül az orosz kormány csak úgy tudta teljesíteni a kötelező költségcsökkentési célt, hogy fokozta a bérek és közüzemi díjak kifizetéseinek késleltetését. A közüzemek tehát nem tudják kifizetni munkásaikat, ezzel mintegy láncreakciót indítva el a kifizetetlen bérek és adók terén a gazdaságban.

Ilyen körülmények között azután semmiféle IMF-prédikációnak nem lehet foganatja az adók beszedésével kapcsolatban. Sokat írtak például a kormány sikertelen próbálkozásáról, hogy behajtsa a Gazprom, a privatizált földgázmonopólium hatalmas adóhátralékát. Némi kutakodás után azonban kiderült, hogy a költségvetés kifizetetlen gázszámlája meghaladta a Gazprom adóelmaradását – hála az IMF által kikényszerített kiadáscsökkentésnek.

Amint a pénzügyi válság szele megcsapta Oroszországot, az IMF ragaszkodott a "szokásos" megoldáshoz: a költségvetési kiadások további lefaragása, magasabb adók, hitelvisszatartás. Egy olyan országnak ezt javasolni, melynek termelése 50%-kal esett vissza – ez egész egyszerűen abszurdum. Bármelyik közgazdasági tankönyv kézbevételével meggyőződhetünk róla, hogy egy ilyen leépülés mellett az áruk és szolgáltatások iránti kereslet további csökkentése az amúgy is súlyos válságot tovább mélyíti – ahogy azt Herbert Hoover elnök is bizonyította az 1929-32-es években.

Oroszország neoliberális stratégiája, úgy látszik, kútba esett. Megbukott gazdasági téren, és nem sok támogatója maradt az országban – noha ez nem gátolja meg a nyugati hatalmakat a "tartani a gazdasági irányvonalat" szlogen szajkózásában. A neoliberális stratégia támogatói mindig ragaszkodnak ahhoz, hogy semmilyen körülmények között sem létezik más alternatíva. Az orosz ellenzék, baloldal és centrum, kidolgozott egy alternatív gazdaságpolitikai stratégiát. Oroszország legjobb közgazdászai vettek részt részletes gazdasági tervek kialakításában. Ezeknek a terveknek három közös vonása van: 1. a középpontban mindenképpen az orosz ipar és mezőgazdaság talpraállítása áll; 2. a gazdaságot hazai fogyasztási cikkek termelésére kell ösztönözni a nyersanyagok exportja és a fogyasztási javak importja helyett; 3. az államnak aktív szerepet kell vállalnia a gazdaság talpraállításában és a hosszú távú fejlesztésben, ezeket nem szabad a piacra hagyni. Csak jelzésszerűen felsorolunk néhány intézkedést, amit az ellenzéki csoportok javaslatai tartalmaznak:

• Nagyszabású infrastrukturális beruházások beindítása a szállítás, energia, telekommunikáció és egészségügyi szolgáltatások területén. Ez egyaránt növelné a keresletet, és enyhítené a kínálat szűk keresztmetszeti problémáit.
• Elmaradt fizetések azonnali teljesítése a közalkalmazottaknak, nyugdíjasoknak, kormányzati vásárlások ellenértékének megtérítése a magánvállalkozásoknak. Ez megkönnyítené az elmaradt bérek kifizetését a magánszektorban is, és serkentené a keresletet az orosz kibocsátás iránt.
• Hitelek becsatornázása a produktív szférába: iparba, építőiparba és mezőgazdaságba a spekuláció helyett.
• Azon vállalatok visszaállamosítása, melyek valós értékük alatti áron találtak új gazdára – befolyásos "belső" emberek és bűnözők személyében. Ez erősítené azt a meggyőződést, hogy anyagi ellenszolgáltatást becsületes munkával is meg lehet szerezni, nemcsak "tűzközeli" helyzetből.
• Növelni a költségvetési támogatást a tudomány, technológia, oktatás és közegészségügy területein. Ez egyaránt szükséges a gazdaság és a lakosság hosszú távú egészségéhez és jólétéhez.
• Néhány kiválasztott hazai iparcikk és mezőgazdasági termék időleges védelmét biztosítani, hogy az orosz termelők lehetőséget kapjanak a modernizációra, és a felkészüljenek a nyugati cégekkel való versenyre.

Egy olyan nagy ipari országnak, mint Oroszország, nem szerencsés fogyasztási cikkeinek felét importból fedezni. (A moszkvai élelmiszerfeldolgozóipar nyersanyagainak mintegy 85-90%-a importból származik.)

• Az orosz nyersanyagok és energiahordozók hazai felhasználásának ösztönzése export helyett, ugyanakkor néhány elsődleges termék további exportálása devizabevétel érdekében.
• Az orosz tőkemozgások ellenőrzése azzal a nem titkolt céllal, hogy megállítsák az oligarchák tőkemenekítését, és meggyengítsék a rövid távú külföldi hitelektől való túlzott függést.
• Ellenőrzést gyakorolni a devizaváltások fölött, hogy a nyersanyagexportból származó bevételeket a Mercedesek és luxuscikkek vásárlása felől átirányítsák az átlagos fogyasztók jóléte és az orosz ipar újjáépítésének területére.

A visszaállamosítási elképzeléstől eltekintve egyik terv sem túl radikális. Nem egyet közülük az amerikai kormányzat is fölhasznált a New Deal idején, ami megmagyarázza, miért hivatkozik az orosz ellenzék folyamatosan az amerikai New Dealre, mint programjaik "forrására".

Ha Oroszország végleg hátat fordít a neoliberalizmusnak, és felvállal egy, a fentiekhez hasonló programot, jó esélye van arra, hogy a katasztrofális gazdasági összeomlást megfordítsa, amit gazdasági felépülés és terjeszkedés követhet. Oroszországnak nincs szüksége nyugati segélyekre vagy befektetésekre. Mindene megvan, amire csak szükség lehet: bőséges nyersanyag, képzett munkaerő, diverzifikált gazdasági bázis és egy potenciálisan hatalmas belső piac.

Ha Oroszország megszabadítható lenne attól a neoliberális politikától, amely gúzsba kötötte és lerombolta gazdasági potenciálját, ismét növekedésnek és fejlődésnek indulhatna. A sors iróniája, hogy a növekedő orosz gazdaság felkeltené a hosszú távú befektetők érdeklődését is, akik sokat segíthetnének, ha nem nélkülözhetetlenek is, a fellendülésben. Ezek a befektetők attól az Oroszországtól ijedtek meg, amelyet a neoliberális gazdaságpolitika hét éve oly könnyen sebezhetővé és szegénnyé tett.

(Fordította: Kővári Gábor)

Az 1999. évi balkáni háborút a szemlélő úgy látja, mint katonai akciók által kiváltott humanitárius katasztrófát, melynek az orvoslására indított katonai akció még nagyobb humanitárius katasztrófát okozott. Ez a mérleg nem foglalkozik a sokszor megvitatott kérdésekkel, hogy kinek volt igaza és miben, milyen akció volt szükséges és mi volt ballépés – egyszerűen leírja a 99-es év első nyolc hónapjának Jugoszlávia/Koszovó térségben történt eseményeit.

A ‘Szövetséges Erők’ hadműveletnél a NATO az év elején meglévő humanitárius katasztrófát használta mint ‘casus belli-t’, amelynek megszüntetése céljából avatkozott be. Ilyen megokolással nem ez az első katonai művelet. Hasonló humanitárius érvelést használtak az ENSz 688-as határozatában a kurdok védelmében valamint a szomáliai beavatkozásnál. így ez az érvelés egyre gyakrabban használt a nemzeti szuverenitás elvét megsértő katonai beavatkozások számára, habár jogilag vitatott.

A NATO jugoszláviai akciójának károsultjai között ártatlan emberek is vannak és lesznek, tekintet nélkül azok nemzetiségére – mivel a háború kísértete még hosszú ideig szedni fogja áldozatait. Az ilyen hosszabb távú hatások között találhatók a fel nem robbant aknák, lövedékek, pszichológiai hatások és a környezetbiztonság kategóriájába sorolható károk egy része is.

Két fontos terület van, ahol a környezeti károk jelentősek. Ezek egyike a NATO-bombázások hatására a környezetbe (talaj, víz, levegő) került mérgező hatású vegyi anyagok. A másik – a “humanitárius háború” szempontjából jelentős terület – a NATO által használt elszegényített uránium tartalmú lövedékek kérdésköre. E területek mellett még az infrastruktúra rendszerek (áram, víz, szennyvíz) lerombolása említendő, de valójában minden rombolás negatív környezeti hatással járt. Egyes vegyi anyagok illetve az elszegényített uránium lövedékek környezetbiztonsági szempontból másképp értékelendőek, mivel kis mennyiségben is nagy mértékben mérgezőek, bizonyos körülmények között lassan bomlanak le és képesek nagyobb távolságokat megtenni a levegőbe. Ezek közül az anyagok közül sok képes beépülni az élő szervezetekbe és a bioakkumuláció folyamatával a tápláléklánc szempontjából magasabb rendű állatokban és az emberekben nagyobb koncentrációban halmozódik fel, káros hatását sokkal erősebben fejtve ki, mint a tápláléklánc alacsonyabb fokán álló szervezetekben.

A NATO-bombázások 1999. március 24-ével kezdődő 78 napján a becslések szerint 1200 repülőgép 25000 repülést hajtott végre Jugoszlávia felett. Ezekből körülbelül 17 000 célpontja több mint 80 ipari létesítmény volt.

Kiemelkedőek ezek közül a pancevói petrokémiai és műtrágya gyártó ipartelepek elleni valamint az újvidéki olajipari komplexum elleni támadások, melyek hatására nagy mennyiségű mérgező vegyi anyag került a levegőbe, a talajba és a vizekbe.

A legjelentősebb szennyezések tételes listája így néz ki:

Több tonna rákkeltő hatású etilén-dikloridot engedtek a Dunába a robbanásveszély elkerülése végett;

körülbelül 50 tonna olaj emulzió került a Dunába a nem működő szennyvíztisztító berendezéseken keresztül.

Több mint 100 tonna folyékony ammónia szivárgott egyenesen a Dunába a pancevói Azotara nitrogén-feldolgozó üzemből.

Az olajipari komplexumból több mint 1000 tonna, a vinil-klorid monomer üzemből pedig több mint 1400 tonna etilén-klorid került a Dunába a bombázások eredményeképp.

Nátronlúgból néhány ezer tonna folyt a Dunába egy csatornán keresztül az olajipari komplexumból.

Sósavból közel ezer tonna jutott a Dunába. A teljesen lerombolt vinil-klorid üzemből több mint 1000 tonna rákkeltő hatású vinil-klorid monomer és azok égéstermékei kerültek a levegőbe, ahol ezeknek a koncentrációja 7200-szorosa lett a megengedett értéknek.

A Pancevót ért 1999. április 17–18-i bombázás miatt az orvosok a támadások idején a közeli Belgrád külvárosaiban élő nőknek azt ajánlották, hogy két évig ne vállaljanak gyermeket illetve azoknak, akik 9 hetesnél rövidebb ideje voltak terhesek abban az időszakban, abortuszt javasoltak.

Az orosz Hidrometeorológia és Környezeti Nyomkövető Szolgálat (Rosgidromet) a pancevói olajkészletek égésének hatásáról, a korom és benzopirén terjedéséről (az olaj égésekor korom, nehézfémek, kén-dioxid, nitrogén-oxidok és aromás szénhidrogének szabadulnak fel) készített elemzést. A számítások szerint Európa tíz országának jelentős területe szenvedett szennyeződést a tüzek következtében. A benzopirénhez hasonlóan más mérgező anyagok is felszabadultak és hasonló módon terjedhettek a Balkánon és Közép-Európában. A görögországi Xanthi-i egyetem közleménye szerint 1999 áprilisában a dioxinok, a furánok, és a poliklórozott bifenilek (PCBk) szintje jelentősen megugrott Észak-Görögországban. Ezekről a vegyületekről azt kell tudni, hogy hosszú ideig fennmaradnak a környezetben és nagy távolságokra képesek eljutni. Mindezek mellett felborítják a szervezet hormonháztartását és számos egészségügyi probléma okozói:

• rák és daganatok
• idegi eredetű viselkedési rendellenességek, mint például tanulási rendellenességek, vérmérsékletbeli változások
• immunrendszeri változások
• szaporodási problémák és a nemiséget érintő rendellenességek
• rövidebb ideig tartó tejelválasztás anyáknál
• cukorbetegség gyakoribb előfordulása.

Ezek a problémák hosszú évek múltán és esetleg az utódokban is jelentkezhetnek.

Az orosz modellezés szerint a pancevói ammónia-kiömlés mérgező hatásai egy 32–50 kilométer hosszú, 90–150 négyzetkilométeres nagyságú területen érvényesültek.

Jugoszláviában egyes transzformátor állomásokon használnak még poliklórozott bifenilekből álló Pyralene nevű anyagot, amelyből egy liter képes körülbelül egy milliárd liter vizet beszennyezni. így minden transzformátor állomás, amelyet ipari telepeken vagy az elektromos ellátó hálózat részeként elpusztítottak, ilyen anyaggal szennyezte a környezetet. Számos transzformátor állomás esetében a pyralene-t már kicserélték kevésbé ártalmas anyagokkal, de az így kivont pyralene-t a környéken tárolták, ahol ki volt téve a bombázásoknak.

A környezetbe került vegyi anyagok mellett az elszegényített uránium-lövedékek okoznak majd komoly egészségügyi problémákat. Ez nem csak Jugoszlávia és Koszovó területére vonatkozik, hanem a környező országokra is. Könnyen elképzelhető, hogy a Dél-Magyarországon több tízszeresére megemelkedett alfa háttérsugárzás ennek a jele.

De mik is az elszegényített uránium-lövedékek és mi a hatásuk?

Az Egyesült államok légierejéből a “Szövetséges Erők” hadművelet során bevetettek úgynevezett “tankölő” A10-es Thunderbolt II-es, repülőgépeket. Ezen gépek elsődleges feladata a páncélozott járművek megsemmisítése, másodlagosan mentőakciók biztosítása.

Az A10-es gépek fegyverzetének fontos része egy 30 mm-es, nyolc csövű Gatling ágyú, amely 3900 lövedéket tud kilőni percenként. Az ágyú úgynevezett elszegényített uránium (depleted uranium – DU) lövedéket használ.

Emellett a Jugoszlávia ellen bevetett Tomahawk cirkáló rakéták is tartalmazhattak stabilizáló anyagként elszegényített urániumot.

A DU lövedékek hatékony tankellenes “áthatolók”, mivel rendkívül nehezek (1,7-szer olyan nehezek, mint az ólom). Titániummal ötvözve az uránium rendkívül kemény. Ezenkívül az anyag előnyös tulajdonsága, hogy becsapódás esetén ég. Az Egyesült államok hadserege azért fejlesztette ki a DU lövedékeket, mert a fém maga rendkívül olcsó. A soványított uránium az az anyag, amely visszamarad, amikor dúsított, maghasadásra képes urániumot választanak el a természetes urániumból. így tulajdonképpen újra feldolgozzák a máskülönben veszélyes hulladéknak minősülő anyagot. Az elszegényített anyag főként uránium U 238 izotópot (felezési idő 4.5 milliárd év) és mellette egyéb radioaktív elemeket tartalmaz.

A DU lövedék toxikus és radioaktív. Amikor 500° C fölé hevül levegőn (például detonáció következtében), akkor lassan oxidálódik, fenntartva az égést és 80 %-ban belélegezhető 0,5-5 mikron nagyságú üveggyöngyszerű aerosolt képez. Ez az üvegbe foglalt uránium aerosol nagyon könnyű, tűz és szél által többször tíz kilométer távolságra képes eljutni a kibocsátási helytől elekrosztatikus erők által a levegőben maradva (ez nem maximális távolság – erre a távolságra van adat). Az aerosol sokkal veszélyesebb, mint a természetben előforduló uránium részecskék a talajban vagy az élelmiszerekben. Egy GAU-8/A “áthatoló” repülő 30 mm-es ágyújában a lövedék 272 gramm DU-t tartalmaz.

Az urániumoxid részecskék mind belélegzéssel, mind pedig élelmiszer és ital útján bejuthatnak a szervezetbe.

Az uránium, mint más nehéz fém, kémiailag rendkívül mérgező. Élelmiszerrel vagy vízzel lenyelve kis mennyiség is visszafordíthatatlan károsodást okozhat a vesékben. Mind a bélcsatornán, mind pedig a tüdőn keresztül felszívódva a véráramba kerülhet.

Belélegzett urániumoxid részecskék le tudnak telepedni az emberi tüdőben, a hordozó szervezetet növekvő dózisú alfa sugárzásnak kitéve. Ez tüdőrákot és fibriózist okozhat bármely korban lévő emberben, és különösen gyermekek számára veszélyes.

Amennyiben évek során a véráramba jut a DU, a májra és vesékre is hat, valamint beépülhet a csontokba, ahol a vérképzést károsítja. Az uránium át tud hatolni a placentán is, születési rendellenességeket okozva, és az anyatejjel is a csecsemőbe juthat. Károsíthatja a spermát és a petesejtet is, genetikai károsodást okozva az utódokban.

Kutatók úgy gondolják, hogy az úgynevezett öböl háború szindróma kiváltó okainak egyike az elszegényített uránium lövedékek használata, valamint a bombázások következtében felszabaduló vegyi anyagok (amelyek hasonlóképp felszabadultak a jugoszláviai bombázások következtében).

A DU hatása gyermekek számára pusztítóbb. A gyerekek közelebb vannak a földfelszínhez, és több urániumot építenek be a csontjaikba növekedés közben, s hosszabb életidejük alatt hosszabb ideig lappangó rákos megbetegedések is kiteljesedhetnek a szervezetükben. Jelentések szerint Dél-Irakban nagymértékben megnövekedett a halva születések, születési rendellenességek, leukémia és más rák fajták aránya azoknál a gyermekeknél, akik 1991 óta születtek.

Május 4-én az Egyesült államok Védelmi Minisztériumának sajtótájékoztatóján Wald tábornok beismerte, hogy az A10-esek DU lövedékeket használnak Jugoszláviában.

Az ENSZ egyik kisebbségek védelmével foglalkozó jelentése genocídiumnak, népirtásnak minősíti a DU fegyverek alkalmazását.

Hosszabb távon a szennyezés terjedhet és távolabbi helyekre is eljuthat a szennyezett területen termelt élelmiszerekkel, tejjel és természetes úton is.

A környezeti károk, melyeket a jugoszláv háború okozott, valójában még feltáratlanok, hiszen hosszabb távon, öt-tíz éven belül mutatkozik meg a hatásuk, természetükből adódóan pedig keveset lehet tenni ellenük most, hogy a baj már megtörtént. Még csak előzetes értékelések vannak – bár az ENSZ Környezetvédelmi Programja talán már októberben elkészíti jelentését. Igaz, ezek nagy része “politikailag korrektre” lesz fésülve, ha nyilvánosságra kerül, hogy ne váltson ki indulatokat a nemzetközi szervezeteket legnagyobb mértékben támogató országok ellen.

Minden bizonytalanság esetére is biztos, hogy a NATO-beavatkozás eredményeképp Jugoszlávia egyes területein és Koszovóban a lakosság egészségi állapota romlani fog és az átlagéletkor csökkenésével is számolhatunk. A környező országokra gyakorolt hatás megítélése már nehezebb, de az elmondható, hogy nem lett egészségesebb a környezetünk és mi sem. A Nagy-Britannia-i Coghill Research Laboratories becslései szerint az elszegényített uránium “használatából” következően a háborús zóna közelében élő 20 millió ember számára hatszorosára nőhet a leukémia, a rák, a dózis-függő születési rendellenességek kockázata.

Felmerül a “humanitárius beavatkozás” kérdése is. A NATO illetékes döntéshozói tisztában voltak a Pancevóra mért légicsapások következményeivel, az elszegényített uránium káros hatásáról is hallottak, ha ezt nem is fogadják el vagy próbálják alulértékelni. Bizarr, hogy a koszovói albánok, akiknek a megsegítésére a beavatkozás tulajdonképp történt, több nemzedéken keresztül fognak szenvedni az elszegényített uránium hatásaitól.

Ez a háború nem volt tiszta, és humanitárius jellege is csak a propaganda szintjén érvényesült.

Hivatkozások:

A Pollution Episode of Organix Semi-Volatile Compounds from the war-zone of Kosovo, detected in Xanthi Greece. S. Rapsomanokis, C. Zerefos, D. Melas, N. Tsangas. URL: http://www.duth.gr/cosovo/pollution.html

Assessment of environmental pollution in the Balkans and adjacent territories caused by NATO rocket and bomb strikes against Yugoslav territory. Hydrometeorological and Environmental Monitoring Service of the Russia Federation, Moscow, 1999.

Assessment of the Environmental Impact of Military Activities During the Yugoslavia Conflict. Preliminary Findings, June 1999. The Regional Environmental Center, URL: http://www.rec.org/

CRL – Coghill Research Laboratories, 1999.: The Use of Depleted Uranium (DU) Bullets and Bombs by NATO Forces in Yugoslavia. URL: http://www.cogreslab.demon.co.uk/

U. S. Department of Defense – Press Briefing, 1999. május 3.: URL: http://www.fas.org/man/dod-101/ops/docs99/t05031999_t0503asd.htm

Independent Commission of Inquiry Hearing to Investigate U.S./NATO War Crimes Against the People of Yugoslavia. Selected Research Findings, International Action Center, 1999. URL: http://www.iacenter.org/warcrime/index.html

NATO bombing unleashes environmental catastrophe on Europe. Press Release, May 14, 1999. International Action Center, URL: http://www.iacenter.org/natodu.htm

United Nations Commission on Human Rights Sub-Commission on Prevention of Discrimination and Protection of Minorities Forty-ninth session Report by the Secretary-General submitted pursuant to Sub-Commission, Resolution 1996/16. E/CN.4/Sub.2/1997/27 24 June 1997

Az Európa Tanács 1999. szeptemberében delegációt küldött Horvátországba, Montenegróba, Koszovóba és Makedóniába a rendezéshez és újjáépítéshez szükséges feltételek megismerése céljából. Ebben a testületben egyetlen magyarként én a kulturális és oktatási bizottságot képviseltem. Maga a téma megnevezése is tükrözi a nyugati politika teljes bizonytalanságát. Horvátország a legkevésbé sem tartja magát “délkelet-európai országnak”, míg Románia és Bulgária kifejezetten megsértődött azon, hogy kimaradt a felmérésből. A pontos cím a “volt Jugoszlávia tagköztársaságai” lett volna, de a horvátok számára a “jugoszláv” szó múlt időben is vörös posztó. A jelentést angol nyelven írtam, a hivatalos magyar fordítás csikorgó idegenszerűsége nem az én hibám. Koszovóban most tombol az etnikai terror a szerbek ellen, Horvátországban lapzártáig kérdéses a szabad választások megrendezhetősége, a Nyugat kegyét kereső montenegrói és makedón vezetés rettegve figyeli szerbbarát ellenzékét és albán kisebbségét. A jelentés annyit ad vissza mindebből, mint amennyi egy nemzetközi szervezet (utólag egyhangúlag elfogadott) riportjától várható. Keveset, szinte semmit, de a tények és a veszélyek érzékeltetésével valami keveset mégis. Montenegró, Koszovó és Makedónia a kialakulóban levő euro-atlanti birodalom protektorátusa, egyfajta mandátum-területe, s nagyjából elégedett is ezzel a helyzetével. Horvátország ugyanakkor mindent elkövet, hogy protektorátusból Magyarországhoz vagy Szlovéniához hasonlóan névleg egyenrangú tartomány legyen az új Washington-Brüsszel-i szent birodalomban. Egyáltalán nem kizárt, hogy ennek érdekében a jelentésben említett fél-diktatorikus állapotok demokratizálására is hajlandó lesz.

8535. sz. okmány 1999. szeptember 21.

Délkelet-Európa és Koszovó

A Kulturális és Oktatási Bizottság Véleményezése

Rapportőr: Hegyi Gyula, Magyarország, Szocialista Pártcsoport

Minden konfliktusban az első áldozatok között vannak a kulturális intézmények és műemlékek, iskolák és egyetemek illetve a média. Sok írónak, professzornak, újságírónak és más értelmiséginek azonban – akármelyik oldalon áll is – személyes felelőssége van az etnikai ellentétek és a Balkán szívében zajló véres, nacionalista bacchanália kirobbantásában. Miután a kommunizmusnak Jugoszláviában bealkonyult, az országnak – mint viszonylag szabad és fejlett országnak – minden esélye megvolt arra, hogy békés átmenettel jusson el a demokráciába. Az értelmiségiek azonban (pontosabban sok szerb író és tudós) “Nagy Szerbia” nevében nacionalista alapon való átalakulást kezdeményeztek. Ezt a vágyukat később sok horvát, muszlim és albán értelmiségi is visszhangozni kezdte, és természetesen a hazai és külföldi politikusok manipulációi is érvényre jutottak.

Nekünk, mint a Közgyűlés Kulturális Bizottságának, az a feladatunk, hogy védelmezzük a válság kulturális áldozatait. Ezzel egyformán fontos azonban azt is hangsúlyozni, hogy milyen különleges felelősséggel tartoznak a kultúra, az oktatás és a média területén dolgozók a nacionalizmus, rasszizmus és etnikai gyűlölködés elleni harcért. A bombák megállíthatják az agressziót, a fegyveres testületek helyreállíthatják a közrendet, a jogászok lefektethetik a demokrácia alapjait, de a problémák gyökere továbbra is ott van a felszín alatt, ha nincs meg a társadalomban a tolerancia igazi szelleme. Ez csakis a kultúra és a nevelés eszközeivel érhető el.

Annak is tudatában kell lennünk, hogy egy olyan soknemzetiségű, különböző vallásokat követő és hihetetlenül összetett régióban, mint amilyen Délkelet-Európa, a kultúra és az oktatás problémáinak megoldása nem ismerhet országhatárokat.

Az első kísérlet akkor történt ezen problémák teljes mélységükben való felderítésére, amikor Hegyi Gyula rapportőrként a Gazdasági ügyek Bizottságának szervezésében látogatást tett Horvátországban, Montenegróban, Koszovóban és a korábban Jugoszláviához tagköztársaságaként tartozó Macedóniában 1999. szeptember 7 – 12. között. Az idő azonban sajnálatos módon nagyon rövidnek bizonyult arra, hogy valamennyi problémát mélységében meg lehessen vizsgálni, ezért ez a jelentés főleg a médiára koncentrál, részben pedig az oktatásra. A legfontosabb megállapításokról szóló beszámoló mellékelve van.

Ezen összefoglaló meglehetős rövidsége ellenére bizonyos következtetéseket le lehet vonni. Az Európa Tanácsnak Koszovóban segítenie kell mind a nemzetközi törekvéseket, mind pedig a helyi intézményi rekonstrukciót, amelyek célja az oktatási rendszer reformja, oktatási illetve felsőoktatási politika létrehozása, a tanárképzés biztosítása, a kulturális élet újjáélesztése, hatékony média jogi szabályozás létrehozása illetve a média önszabályozása alapjainak lefektetése.

Ezzel egyenrangúan sürgős feladat a kulturális örökség védelme, a műemlékekben okozott károk felbecslése illetve olyan program létrehozása, amelynek célja a kulturális örökség rekonstrukciója függetlenül annak etnikai eredetétől. Szükség van ifjúsági és sport programokra is, amelyek sokat tehetnek a feszült légkör enyhítésében.

Hasonló célkitűzések alkalmazhatók Montenegróra is, amely több figyelmet érdemel szervezetünktől, annak ellenére, hogy erre nincs külön megbízásunk. Ilyen szellemben azonnal meg kell kezdeni a munkát Szerbiában is a demokratikus és reformista körökkel együttműködve, anélkül, hogy Milosevics esetleges távozására várnánk.

Nagyobb, regionális kitekintésben előtérbe kell kerülnie a kölcsönös kulturális kapcsolatok előmozdításának a nyíltság, a tolerancia és kölcsönös megértés jegyében.

Ezeken a területeken az Európa Tanács gyakorlata és tapasztalata valószínűleg az első és legnagyobb egész Európában, és a Koszovóban illetve körülötte kialakult helyzet példa nélküli kihívást jelent szervezetünk számára.

A Kulturális és Oktatási Bizottság szeretné kiegészíteni azokat a következtetéseket és ajánlásokat, amelyeket a Politikai ügyek Bizottságának jelentése tartalmaz. A módosítási javaslataink a következők:

1. 4. bekezdés: a “szerb és roma lakosság” után a következő szöveg beillesztése: “és az ortodox kulturáis örökség továbbra is fennálló, törvényellenes rombolása”

2. a 6. bekezdés után: egy 7. bekezdést kellene beilleszteni a következő szöveggel: “A Közgyűlés úgy véli, hogy a hosszútávú béke és demokratikus stabilitás ebben a térségben csak olyan módon érhető el, ha a kulturális és oktatási politika nagyon gyorsan a helyére kerül. Ezeknek ki kell zárniuk az etnikai gyűlölködést és támogatniuk kell a demokratikus értékeket, az emberi jogok és a kulturális különbségek tiszteletben tartását. A civil társadalom rekonstrukciója, különös tekintettel a fiatalokra, ugyanolyan fontos, mint a kulturális örökség helyreállítása.”

3. A 14. bekezdésben, az i, albekezdés után, egy új albekezdést kellene betenni a következő szöveggel: “ javaslatokat kell kidolgozni a kultúra, az oktatás és a média terén teendő intézkedésekre, amelyeket azonnal meg kell valósítani Koszovóban, valamint általánosságban véve az egész térségben.”

A LÁTOGATÁS ÖSSZEFOGLALÓ ÉRTÉKELÉSE

Horvátország

Horvátországban régi hagyománya van a jó újságírásnak és a polgári közvéleménynek. A jelenlegi helyzet veszélye az, hogy a média szabadsága jobban függ a politikai szándéktól, mint az infrastruktúra fejlesztésének valóban megalapozott szükségességétől. A független újságírók és ellenzéki politikusok szerint a kormányon levő párt (HDZ) és a Tudjman elnök körüli személyek szigorú ellenőrzést gyakorolnak a horvát média felett.

Minden létező televíziós csatornáról úgy hírlik, hogy teljes mértékben a kormányon levő párt ellenőrzése alatt áll és tény, hogy valamennyi teljes mértékben állami tulajdonban van. Egy frekvenciasávot megvásárolt egy üzletember, akiről úgy tudják, hogy “az Elnök embere”, aki egy negyedik csatornát akart létrehozni, ami eddig még nem valósult meg. Az ellenzékben levő szociáldemokratáknak van bizonyos befolyásuk a Rijekai Körzeti TV-re.

A rádió és tévécsatornák számára a frekvenciasávokat biztosító állami testület Tudjman elnök hivatalának közvetlen ellenőrzése alatt áll. Ezen testület egyes tagjai ugyanakkor az elnök tanácsadói is.

Mivel a horvátok 80 %-a csak a televízión keresztül szerez információt, a helyzet rosszabb, mint aggasztó. A választások hajnalán a hat ellenzéki párt továbbra is fenntartja azt az álláspontját, hogy a választási törvények önmagukban nem képesek biztosítani a választás tisztaságát, ha a média függetlensége nincs meg. Amint a képviselőiktől megtudtam, “a horvát televízió teljes egészében a kormánypárt propagandájának szolgálatában áll, és az ellenzék nem tud semmilyen befolyást gyakorolni az országos televízióra, különösen az elkövetkezendő választási kampány idején”. A politikai válság elkerülése és a tiszta választások biztosítása érdekében ezeket a problémákat minél hamarabb meg kell oldani.

Minthogy a hirdetések 90 %-a az állami tévéé, a rádió és a nyomtatott média nem rendelkezik a megfelelő forrásokkal ahhoz, hogy alternatív információ forrást építsen ki. Egy nemrégiben elfogadott törvény szerint maximum a tévétársaság tulajdonjogának 25 %-a adható át külföldieknek. A Fórum 21-nek, egy független újságírókból álló csoportnak két célja van: átalakítani az állami tévét igazi közszolgálati televízióvá és egyenlő esélyek biztosítása a magántévéknek.

Az állami tulajdonban levő rádiók kötelező előfizetési díjakat szednek, de nagyon kevesen hallgatják őket. Körülbelül tíz valóban független helyi állomás van a 115 közül. Az engedélyeket hatóságok adják ki, és sokan panaszkodnak a döntések részrehajlásai miatt. Zágráb térségében a lakosság 8 %-a hallgatja az állami rádiót, míg pl. több mint 22 % hallgatja a független Radio 101-et. A Radio 101 engedélye azonban csak a zágrábi sugárzásra terjed ki. E rádió jövedelmének 95 %-át teszik ki a hirdetések, és egyes hirdetőkről úgy hírlik, nem elég bátrak ahhoz, hogy független rádióban hirdessenek. Még ennél is rosszabb, hogy a lakosság jövedelmének általános csökkenése majdnem 25 % kiesést okozott a Radio 101 hirdetésből származó bevételeiben.

A városi lakosság hozzájuthat a kritikus programokhoz és politikai vitákhoz, illetve foghat idegen nyelvű adásokat, de a vidéki lakosság főleg az állam által ellenőrzött televíziós programokat nézi.

Van néhány független napi- és hetilap. A példányszámok szerint – de nem a megjelent újságok száma szerint – elmondható, hogy a nyomtatott média egyharmada független vagy nyíltan ellenzéki. Olyan vélemények vannak, hogy a HDZ a privatizációt a média feletti politikai befolyás eszközeként használja fel.

Zágrábban járva és újságírókkal beszélgetve az ember nem tud megszabadulni attól az érzéstől, hogy az egész politikai élet végtelen botránysorozat körül forog körbe és körbe. Ezeket független újságok vizsgálják és feltárják – de nincs visszajelzés, a történetek nem tükröződnek a közvéleményben.

Az újságok fő terjesztője a TISAK, amely hatalmas országos vállalat. Standok ezreivel rendelkezik. A TISAK-ról is az a nézet, hogy a kormány ellenőrzése alatt áll. Másrészt néhány ellenzéki újságot is nyomtatnak a VJESNIK nyomdában, amelyet a kormánypárt ellenőriz. Független szerkesztőktől azt hallottam, hogy a lapoknak azonnal ki kell fizetniük a nyomdaköltséget, míg az újságjaik értékesítéséből bejövő bevételeket csak hónapokkal később kapják meg a TISAK-tól. Arról értesültem, hogy a TISAK 3 millió kunával tartozik az ellenzéki hetilapnak, a Nacional-nak. Az újság szerkesztőségében a rendőrség házkutatást is végzett és fenyegetéseket kaptak.

Horvátország jelentős lépéseket tett a háborús károk elhárításáért, valamint a sérült kulturális intézményei és műemlékei helyreállításáért. Egyértelműen el kell határolnunk egymástól azokat a bátor erőfeszítéseket és biztató előrehaladást, amelyeket a horvát nép és kormány tett ezen a területen, illetve azokat a botrányokat és antidemokratikus tendenciákat, amelyek a média világában tapasztalhatók. Ez a helyzet veszélyeztetheti az elkövetkezendő választásokat.

Montenegro

A függetlenségért harcoló helyi politikai erők szerb-pártiak, sőt Milosevics-pártiak voltak néhány évvel ezelőtt. Ma a montenegrói kormány nem akar a mai belgrádi vezetés túsza lenni. Ezt a hozzáállást a nemzetközi közösségnek tisztelnie kell.

örülni kell annak a törekvésnek, hogy közvetlen kapcsolatokat szeretnének létesíteni más országokkal és kormányokkal anélkül, hogy az elszakadás irányában a végső lépést erőltetnék. Ez különösen a kulturális kapcsolatok terén érvényesül; a művészetekben, a tudomány, az irodalom, az oktatás és a média területén. Ez a kulturális csere hasznos lehet a külföldi partnerek számára is, minthogy Montenegro messze van az ún. McWorld tömegkultúrától és világunkat igazi kulturális értékekkel tudja gazdagítani. Az Európa Tanács fontos szerepet játszhat ezen kapcsolatok kiépítésében.

Akárcsak a montenegróiakat, a médiát is megosztja a Szerbiával való kapcsolatok kérdése. A négy napilap közül egyik a kormány tulajdonában van (Pobeda) és egy másik a szerbbarát csoportoké (Glas Crna Gorci). A többi kettő a helyi kormányzatokhoz áll közel. Igy van ez a rádió és tévé csatornákkal is, és vezetőik büszkék arra, hogy nyíltan támogatják Djukanovic-ot a Milosevics rezsim ellenében.

Bár ezt a hozzáállást tisztelni kell, az általánosságban demokráciapárti montenegrói kormánynak is szüksége van a független ellenőrzésre és áttekinthetőségre. Az egyik állandó fórum a Monitor nevű független hetilap, amely 9000 példányban jelenik meg. Ezt a hetilapot nemrégiben 400,000 DM összegre bírságolta meg Belgrád. Most körülbelül ezer példányt csempésznek belőle Szerbiába, hogy független információt biztosítsanak az ottani lakosság rendelkezésére. A Monitor a központi, belgrádi rezsimmel szemben a podgoricai kormányt támogatja. Másrészt azonban megpróbálja a helyi botrányokat kiteregetni. Amint egy független újságíró elmondta, a kormány néhány tagja (A Négy Család) gyanús privatizációs ügyekbe keveredett és – bár ez nem bizonyítható tökéletesen – vannak korrupcióra és szervezett csempészetre utaló jelek is. úgy tűnik, hogy a kormány néha megkéri a Monitort, hogy csendesítse le ezeket a botrányokat (“… tudtok a problémáinkról Miloseviccsel kapcsolatban…”). 1997 óta azonban már tolerálják a hetilap kritikus hozzáállását. A Monitor átlagos olvasója 35 éves és magas szintű képzettséggel rendelkezik. A montenegróiakat – mint egy szakértő elmondta – főleg a politika és a sport érdekli. Erősen, sőt túlzottan átpolitizált társadalom.

Az állami rádió és tévé albán nyelven sugároz naponta egy órát. A tévé mindent megtesz annak érdekében, hogy a szerb nézők számára érdekes politikai programokat biztosítson és ellensúlyozza a belgrádi propagandát.

Vannak albán általános és középiskolák, de az albán tanárok képzése nem elégséges. Ezt még a hivatalos szakértők is elismerik. Másik aggasztó tény az, hogy az albán iskolákban tanított anyagot az állami hatóságok nem ellenőrzik. A Kulturális és Oktatási Minisztérium képviselői ezzel kapcsolatban elfogadták a kritikát, ami a világ ezen részén eléggé szokatlan. A tankönyvek adaptálása és nyomtatása is nehezen megoldható probléma Montenegróban.

A hasonló történelmi hagyományok és kulturális értékek miatt Montenegro fontos kapcsolat lehet a szerb demokratikus erők számára, ha nem is a belgrádi ellenzéki politikusoknak, de az értelmiségieknek és a jószándékú egyszerű embereknek mindenképpen.

Koszovó

Az elmúlt hónapok alatt kétszáznál több nemzetközi szervezetet regisztráltak Koszovóban. Politikusok, újságírók, művészek és mindenféle más, fontos személyiségek utaznak nap mint nap Pristinába. Ironikusan még azt is mondhatnánk, hogy Pristina “divatba jött”. A lakosság valódi szükségletei azonban kevéssé ismeretesek még számunkra, az európai döntéshozók számára is.

A jugoszláv hadsereg által az albán lakosság ellen folytatott, megbocsáthatatlan etnikai tisztogatás után 150 ezer szerb hagyta el a térséget önként vagy kényszerből. Majdnem a teljes szerb lakosság – beleértve az értelmiséget is – elhagyta Pristinát és ugyanígy tett sok ipari, repülésügyi stb. szakértő is.

A roma lakosság még ennél is nyilvánvalóbb módon ártatlan áldozata az albán szélsőségeseknek. Az etnikai tisztogatás elfogadhatatlan és a nemzetközileg elfogadott kisebbségi jogok járnak minden etnikai kisebbségnek a térségben.

Az ún. “szerb kulturális elsőbbségnek” most már vége, és az albánok oktatását mindenféle területen támogatnia kell a nemzetközi közösségnek. Ebben a vonatkozásban a koszovói albán civil társadalom azon erőfeszítéseit, hogy a párhuzamos oktatási rendszer fenntartására törekednek azt követően is, hogy 1991. óta a legtöbb albán professzort és hallgatót elűzték a Pristinai Egyetemről, mindenképpen biztatónak kell tekintenünk. Információim szerint a felsőoktatás (az adott körülmények között elég logikusan) a humán területekre koncentrált. Egy modern társadalomban azonban szükség van más tudományos területek szakembereire is, ami azt jelenti, hogy több berendezésre és költséges infrastruktúrára van szükség.

Sajnálatos módon az oktatás most a Koszovóban maradt szerbek számára vált nehezen hozzáférhetővé. Ebben az évben valószínűleg csak nagyon kevés szerb hallgató és tanerő lesz az egyetemen, és a szerb hallgatóknak nem állt módjukban befejezni tanulmányaikat, mivel nem tudtak másik egyetemre átiratkozni a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságban.

A média helyzete pillanatnyilag nem túl biztató Koszovóban. Az első tévéállomás éppen csak elkezdett sugározni – albánul és szerbül. A napi két órás (benne öt perc szerb) televíziós adásidő azonban inkább csak kezdet, mint a valódi megoldás. A Radio Koszovo napi 10 órát sugároz albánul, szerbül és törökül. Mind a két állomást az EBESZ Médiaügyek Osztálya tartja ellenőrzése alatt.

Viták folynak a donor szervezetek és a különféle nemzetközi szervezetek között arról, hogy ki a médiaügyek felelőse. A svájci kormány pénzügyi támogatást ajánlott fel egy hivatalos rádiócsatorna létrehozására, amelynek “UNMIK Hangja” lenne a neve, de a helyszínen senki sem akart ilyen jellegű hivatalos rádiót. Az EBESZ szakértői azt javasolják, hogy a felajánlott eszközöket és pénzt a Radio Koszovo céljaira kellene felhasználni helyette. Szükség lenne a szerkesztőségek és a médiaprogramokhoz használt eszközök számára valamilyen helyiségekre. Még nem dőlt el, hogy honnan származzon a Radio Pristina dolgozóinak fizetése. Az EBESZ fenntartja azt a nézetét, hogy ez nem az ő dolguk. A tévéadókat (amelyeket a NATO bombák leromboltak) újjá kellene építeni, de kinek?

Nincs frekvencia-ellenőrzés a rádióadásoknál és bizonyos albán magánállomások szerbek ellen gyűlölködő kampányműsorokat sugároznak. A pszichológiai háttér könnyen érthető, de a gyűlölködésre uszító beszédeket többé nem szabad tolerálni.

Világos médiajog-alkotásra és hatékony ellenőrzésre, illetve szankciókra van szükség, beleértve azt is, hogy tiltó szabályozást kell hozni az etnikai és faji gyűlölködés ellen a médiában. Az Európa Tanács Média Szekciója 1999 augusztusában szakértői látogatást szervezett Pristinába a Koszovói EBESZ Misszió kérésére annak érdekében, hogy tanácsot adjanak a médiaszektor (sajtó, rádió, televízió) jövőbeli szabályozására vonatkozóan. A szakértők hangsúlyozták, hogy szükség van egy független szabályozó-hatóság létrehozására az adók vonatkozásában, amelynek feladatkörébe tartozna azon döntések ellenőrzése is, amelyeket bármely jövőbeli szabályozó-hatóság hoz. általánosabban szólva a szakértők aláhúzták annak szükségességét, hogy egy megfelelő jogi keret kellő gonddal való létrehozása szükséges egy kettős sugárzó rendszer kialakításához, amely a kereskedelmi adóállomásokból illetve a független közszolgálati adóállomásokból állna.

Jelenleg nincs szerb nyomtatott média Koszovóban. A politikai vélemények pluralizmusa nem létezik az albán sajtóban. úgy mondják, hogy a Koszovói Felszabadítási Szervezet (KLA) szoros ellenőrzést gyakorol az újságok többsége felett, beleértve a legfontosabb napilapokat is, mint pl. a Rilindja, Kohn Ditare és Kosova Sor. A Rugovához közel álló csoportok ellenőrzik az újonnan alapított Dardanna Expres c. lapot, valamint a magazin típusú Bota Sot c. újságot. Nincs olyan fórum, ahol a független értelmiség juttathatná kifejezésre nézeteit. Amint az EBESZ egyik média-szakértője kifejezte és sajnálatosnak találta: még Milosevics idejében is volt néhány kisebb újság, amelyek elkötelezettség nélkül adtak hangot független nézeteknek, míg jelenleg mindent vagy a KLA vagy Rugova pártja tart ellenőrzés alatt.

A normál üzleti tevékenység hiánya Koszovóban megnehezíti azt, hogy piaci alapon működő sajtót lehessen létrehozni. A külföldről jövő segítség és beruházások nagyon szükségesek ahhoz, hogy a médiában kialakuljon a pluralizmus.

Az ortodox keresztény hagyomány most nagy veszélynek van kitéve és az Európa Tanácsnak mindent meg kell tennie azért, hogy a sokféle etnikumot illetve Koszovó gazdag kulturális örökségét megőrizze.

A NATO-bombázások idején a kulturális örökségben okozott károk még eléggé korlátozottak maradtak és főleg a történelmi épületek szomszédságában lehulló bombákból eredtek (pl. a 14. századi kolostor Granicában és a 13-14. századi apátság Pec városában). Megsemmisültek azonban 18. században épült faházak (Damilovic) és az óvárosi központok Djaconovic és Pec városokban.

Jelentések vannak bizonyos mecsetek megrongálásáról is, amit az elvonuló szerbek követtek el közvetlenül a KFOR csapatok megérkezése előtt.

A helyzet azóta jelentősen romlott annak következtében, hogy a KLA “elégtételt” vesz a szerb ortodox örökségen. 1999. augusztus 13-án a Jugoszláv államok Szövetsége konzulátusa az Európa Tanácsnak egy olyan listát adott át, amelyben 32 “lerombolt, megrongált és kifosztott kolostor és templom szerepel, amelyek Koszovóban illetve Metohija-ban találhatók”. Ennél részletesebb listát lehet találni a Decani internetes honlapon, amelyet Fr. Sava hozott létre (www.decani.yunet.com – augusztus 19-ig 40 épületet soroltak fel és fényképek illetve dátumok is szerepelnek). Egy másik lista is van, amelyet Artamje püspök adott át Diaz de Mera-nak (ebben 42 épület szerepel, amelyeket június 13. és augusztus 4. között rongáltak meg vagy romboltak le). A Koszovóban történő eseményekről – beleértve a kulturális örökséget – részletes információt ad a nemrégiben megnyílt honlap: www.kosovo.com. Szeptember 14-én ez a honlap jelentette be az eddig valószínűleg legsúlyosabb veszteséget: a Saint Cosma ill. Damian templomra vonatkozóan, amely a Zociste kolostorban található és a tizennegyedik században épült. Híres volt a műemléknek minősülő freskóiról, most azonban földig rombolták. Ezen információ legnagyobb részét független források is megerősítették.

Az UNESCO két szakértőt küldött ki júliusban egy tíznapos misszióra. A PACE missziót, amelyre augusztus végén került sor, Diaz de Mera vezette, aki a műemlékekről a Kulturális örökség Albizottság elnökeként is kutatást folytatott. úgy tűnik azonban, hogy az Európa Tanács, az UNESCO illetve az NGO-k más akciót nem szerveztek (az Europa Nostra aggodalmát fejezte ki, de nem tudott beavatkozni).

Macedónia, a korábbi jugoszláv tagköztársaság

Macedónia súlyos veszteségeket szenvedett el a háborúból adódóan. Az ártatlan áldozat szerepéből kilépve fontos szereplőjévé kell váljon a balkáni béke és rekonstrukciós folyamatnak. A folyó két partján sétálva Skopjében az ember érzi a kulturális és szellemi szakadékot a modern macedón Skopje és a leginkább albánok lakta iszlám Skopje között. Ez a tény színt ad a városnak, de a tragikus körülmények következtében új bajok forrásává is válhat. Ezért a legfontosabb cél az, hogy a különböző etnikumok közötti béke fennmaradjon.

A nemzeti össztermékben bekövetkezett hirtelen visszaesés és a munkanélküliség megugrása ellenére Macedónia a költségvetéséből 15%-ot szán az oktatásra. Független állammá válva Macedónia – amint ezt hivatalos szakértőktől hallottam – kész arra, hogy minden szinten kiképezze a szükséges szakembereket.

Az általános és középiskolák szintjén vannak kisebbségi nyelviskolák az albán és a török gyerekek számára. A macedón kormány megpróbálja a muszlim (albán és török) lányokat a lehető legtovább az iskolában tartani, de ez nem könnyű dolog. Az oktatásuk úgy tűnik, hogy fontosabb a hatóságok számára, mint a saját családjaiknak. A Világbank külön programokat szponzorál a roma gyerekek oktatására.

A Tetovo-i Egyetem helyzete nagyon feszült.

Mind a kormánypárti mind pedig az ellenzéki politikusok és újságírók panaszkodnak a gyenge infrastruktúrára, amelyben a médiának működnie kell. A nyomdagépek nagyon régiek és az állami papírkészletek nem elegendőek. A tévé- és rádióstúdiók elavultak. Macedónia az egyetlen olyan független balkáni ország, ahol nincs egyetlen házi műholdas program sem.

Az állami tulajdonú tévé- és rádióállomások mellett van néhány kereskedelmi tévé és sok rádióállomás, köztük kalózadók is, amelyek engedély nélkül működnek. Az új kormány elkezdte az eljárásokat a kalóz rádiók ellen. Ezt azonban csak akkor lehet elfogadni, ha minden állomásnak megvan arra az esélye, hogy hivatalosan bejegyeztesse magát.

A média helyzete az elkövetkezendő elnökválasztás során döntő fontosságú lesz. Az EBESZ-szel folytatott konzultáció után a médiatörvény módosításra került és most már minden jelölt számára ingyenes kampányidő áll rendelkezésre. Többen figyelmezettek azonban arra, hogy a kampányidők fair beosztása nem jelenti automatikusan azt, hogy a jelöltek fair bánásmódban is részesülnek. A jobboldali politikusok arról panaszkodnak, hogy a magánkézben levő média “bizonyos körökhöz tartozik”, másfelől a szocialista-ellenes kormánynak saját napilapja van a Privatizációs ügynökségen keresztül. Az újságok terjesztési díja rendkívül alacsony (5–10%), ami elősegíti azt, hogy különböző újságok jelenhessenek meg. Minthogy a lakosság közel egyharmada a fővárosban él, nagy példányszám fogy a városi újságos standokon.

Az állami rádió alkalmazottai úgy vélik, hogy ők “pártatlanabbak, mint az állami tv”. úgy tűnik, hogy a legfontosabb politikai és gazdasági programokat az állami rádión keresztül sugározzák, de ezt nem tudtam személyesen ellenőrizni. Független források szerint a kampányszabályokat eddig a médiában betartották. A legintenzívebb kampányhetek azonban még előttünk állnak.

A Macedón Parlament kulturális bizottságának elnöke sürgeti, hogy Magyarország létesítsen egy ún. Alfa TV-t Budapesten, amely olyan szerepet játszana, mint a francia-német Channel Arte, egész Közép-Kelet-Európa számára sugározva műsorokat. A projektet az előző magyar kormány beindította, de a legutóbbi választás után ellaposodott. Legfrissebb információm szerint van arra esély, hogy ezt az ígéretes projektet újra lehessen éleszteni.

A beszámolót adó bizottság: Politikai ügyek Bizottsága (8533.dok.)

Véleményező bizottság: Kulturális és Oktatásügyi Bizottság

A véleményezést a bizottság jóváhagyta 1999. szeptember 20-án, a közgyűlés elfogadta 1999. szeptember 22-én

A bizottság titkársága: Mr Ary, Mrs Theophilova, Ms Kostenko