A marxisták az antropológusokhoz hasonlóan nem fogadják el az állam függetlenségét és természetes racionalitását. Ehelyett hangsúlyosan vagy kevésbé explicit módon, de úgy látják, mint Marx, hogy az állam az uralkodó osztály eszköze, a „burzsoázia végrehajtó bizottsága”. Az állam nem volt racionálisabb, mint maga a burzsoá gazdaság, amelynek logikája a saját összeomlása felé mutatott. A nyugati burzsoázia Marx után azonban óriási specializált gyárakba fektette vagyonát, amelyeket urbánus- és közkiadások, valamint a megfelelő közintézmények meg­teremtése kísért. Az egész komplexumot egy hatalmasra nőtt és egyre bonyolultabbá váló adórendszer és közpénzügyi intézmények egészítet­ték ki. Így a burzsoázia jobban beágyazódott a munkások társadalmába, és megtanult kompromisszumokat kötni azért, hogy újratermelhesse önmagát. Szövetségeket alakított ki például a weberi karizmatikus német és japán uralkodókkal, vagy tágabb értelemben a populista mozgal­makkal és a „józan ésszel” vagy a közvéleménnyel, ahogyan Gramsci jellemezte az amerikai fordizmust, és a munkásokkal általában, amikor is létrejöttek a nyugati jóléti államok; Délen és Keleten pedig a fejlesztő államok játszottak hasonló szerepet a lakosság jólétének emelésében. Az állam a marxisták számára tehát nem a bürokratikus racionalitás önmagába zárt szervezetét jelentette, hanem az intézményes „sűrítését” az osztályharcnak, az ellentmondásoknak és a kompromisszumnak, be­leértve a hegemón szervezetet és a „közösség”, a közhöz való tartozás és a közhöz kapcsolódó jövő mítoszait és rítusait (Hobsbawm – Ranger 1992; Hobsbawm 1992). És valóban, ezen rítusok miatt az állam sokkal inkább tűnt kollektív racionalitásnak, mint amennyire a burzsoázia mint „végrehajtó bizottság” el tudta volna hitetni az emberekkel azt a mítoszt, hogy az állam a közé. Az osztályharc adott vagy adhatott volna a kapi­talista államnak némi racionalitást (vagy inkább racionalitásokat), hogy ezáltal megmeneküljön elnyomó és destruktív lényegi énjétől. Ez volt az egyike azon dolgoknak, amit Marx remélt elérni, amikor a „proletariátus diktatúrájáról” beszélt (Luxemburg 2009).

Az antropológusok és a marxisták gondolkodását az 1980-as évektől egyre jobban befolyásolta a globalizáció, ami vitathatatlan és nagyon mély – bár korántsem egyértelmű – hatást gyakorolt a nemzetállam mítoszára és sorsára. A globalizáció fokozta a marxisták és antropoló­gusok kételyeit a weberi állam fétise iránt. Az antropológusok, mások mellett, elkezdtek foglalkozni a fejlesztő államon kívül megerősödött lokális/globális konfliktusokkal és tömörülésekkel, és más kulturális és gyakran erőszakos politikai formációkkal (például Ferguson 2006; Fried­man, J. ed. 2003; Sampson 2003; Reyna 2003; Glick-Schiller – Fouron 2003; Bayart 2009; Geschiere 1999; Collier – Ong 2004). Mások hibrid kulturális formációkként ábrázolták az államokat, egyenlőtlen transzna­cionális áramlatokkal (Appadurai 1996; Hannerz 1991; 1996), ahol a racionalitást nemritkán felülírta a mítoszok, vallások és varázs előtérbe kerülése (Kapferer 1997; 2002; Geschiere 1999). Kapferer hívta fel a figyelmet arra, hogy az államokban erősebb a korporativizmus és az oligarchizmus (Kapferer 1997; 2005; 2009). A marxisták egyebek mellett a fejlesztő állam, a fordizmus és a jóléti állam hanyatlására koncentráltak (MacMichael 2008; Harvey 1989; 2005; Jessop 2002), a pénz, a hitel és a többlettőke befektetésének területeire, beleértve az új imperializmust (Harvey 2003; 2005; 2010; Arrighi 1994; 2000), és az ellenállás új lehe­tőségeire (Harvey 2003; Silver 2003; Waterman 2001; a marxizmuson kívül lásd Tarrow 2005). A neoliberalizmus, az azzal elégedetlenek és a helyi megnyilvánulások szolgáltatták a közös alapot az elmúlt tizenöt év rendszerkritikai kutatásában és az értelmezési keretek kijelölésében (Clarke 2004; 2008a; 2008b; Harvey 2005; Kalb 2000; Kalb 2005; Kalb – Halmai eds. 2011; Nonini 2008; Smith 2008). John és Jean Comaroff, Bruce Kapferer, Susanna Narotzky és Gavin Smith, Mike Davis és Slavoj Žižek munkáiban is felfedezhetőek a párhuzamok az intézményesen eltérő területek ellenére (lásd még Kalb 2011).

A globalizáció-fókuszú megközelítés néhány fontos jellemzője igen eredeti módon kombinálódik Jonathan és Kaysa Friedman munká­jában a „globális rendszerek antropológiájáról – GRA” (Friedman, K. – Friedman, J. 2008a; 2008b), ami ambiciózus vállalkozás egy makro történeti-antropológiai elméletalkotásra. Gazdasági és politikai centrali­zációs és decentralizációs ciklusokat látnak a világtörténelemben, annak függvényében, ahogyan a tőke koncentrálódik egy helyen, majd kivonul onnan, amint megjelennek az olcsó versenyzők, akik kiszorítják a magas kiadásokkal járó metropoliszokat. Ilyen nagy centralizációs ciklusnak köszönheti felemelkedését Athén, Róma, a „Nyugat” és az Egyesült Ál­lamok. Ez teremtette meg a politikai központok és elitek hegemóniáját, és ez fejeződik ki az individualista, pragmatikus, fogyasztás-orientált modernitások elterjedésében, amelyek a jövő felé irányulnak, és az emberi történelem bármely szakaszában kimutathatók. A másik oldalon a hegemónia hanyatlásának ciklusai, meglátásuk szerint, fragmentálják a közös instrumentalista identitásokat, bomlasztják a homogenizáló modernitásokat, és általában elindítanak egyfajta én- és gyökérkeresést, a népek mitikus múltjában való elmélyedést, és így tulajdonképpen régen meghaladottnak hitt, ősi kulturális konfliktusokat generálnak. Friedmanék szerint ebben a regresszív szakaszban az egykor hegemón helyzetű mo­dern uralkodó osztályok kozmopolita elitekké alakulnak át, akik ünneplik a multi­kulturalizmust, miközben megszakítják kapcsolatukat a hanyatló helyi gazdaságokkal és társadalmakkal. Így azonban aláássák saját po­litikai hegemóniájukat, együtt a modernizmus kulturális hegemóniájával. Friedmanék a leszálló szakaszban elmélyülő társadalmi és kulturális anta­gonizmusokat a „kettős polarizáció” fontos fogalmával érzékeltetik: a polarizáció mind az osztályviszonyokra, mind pedig a kulturális iden­titás konstrukciójára kihat. Prognózisuk szerint a régi, hanyatló, nyugati magállamokban, ahonnan az olcsó tömegtermelők a globális Keletre és Délre települtek át, az egykori fordista munkások olyan etnikai „néppé” alakulnak át, amely egyre inkább az etno­-vallási neonacionalizmus esz­közéhez nyúl, mind a bevándorlókkal, mind pedig a globalizált uralkodó osztályokat szponzoráló, gyökértelen kozmopolitizmussal szemben (Friedman, K. – Friedman, J. 2008a; 2008b; Friedman, J. ed. 2003).

Világos, hogy ezt az ambiciózus és következetesen megírt munkát nem lehet megkerülni.

Itt két olyan aspektusát szeretném kiemelni a Friedman-tézisnek, amelyek nagyon fontosak az európai és nyugati államok jelen kihívásai szempontjából, de még sincsenek megfelelően kifejtve a GRA-ban. Elő­ször is, szeretnék behatóbban foglalkozni azzal, amit David Harvey úgy hívott: „az állam és pénz kapcsolata, vagyis az állami és pénzügyi hata­lom összefonódása, ami meggátolja, hogy megkülönböztessük az államot a tőkétől” (Harvey 2010, 48). Ezt kétféleképpen szeretném értelmezni. Egyfelől történetileg, másfelől a mai események kontextusában. Szeret­nék rámutatni mind az alapstruktúrákra és a lényegi mechanizmusokra, mind pedig a pillanatnyi eseményekre. Megjegyzem, hogy az állam-pénz viszonyt alakító politikai harcok csak osztályformációkként értelmezhe­tőek, amelyek ugyanakkor mélyen kulturálisak. Másodszor, áttekintem az EU-ban a neoliberális globalizációra és az állam-pénz viszony más fejleményeire adott mai etno­-nacionalista­-populista válaszokat, beleértve a velejáró osztályformálódást és szövetségeket (bővebben lásd Kalb – Halmai eds. 2011). Nincsenek nagy ambícióim; csak azt szeretném, hogy közelebbről szemügyre vegyük ezeket az aspektusokat, és valamivel jobban megvilágítsuk belső szerkezetüket.

1688 mítoszai és a globális kapitalizmus felemelkedése

Friedmanék munkája gazdag hegemóniában és identitásokban, de jóval kevésbé specifikus a tőke és az állam közötti változatos történeti viszo­nyok dolgában, valamint nem pontosítja az állam-pénz kapcsolat körül kibontakozó politikai harcokat és az azokból fakadó identitásokat. A GRA éppen ezért alulértékeli az osztályokat. Valójában Friedman weberi tőke­fogalma („absztrakt gazdagság”) az ellenkező irányba mutat, távol az állam-tőke kapcsolattól és a körülötte strukturálódó osztályformációktól. Ezek azonban soha nem absztraktak, hanem mindig konkrétak, bizo­nyíthatóan relációs és intézményes beágyazottságúak, és a történelem nem értelmezhető nélkülük. Friedmanék számára a tőke egyszerűen el tudja határozni, miért, hova, mikor és hogyan mozog. Vagy egy helyen koncentrálódik, és hegemón és befogadó modernizmusokat teremt mind a metropoliszban, mind pedig a hátországban, vagy pedig diffúzzá válik és eltűnik, miközben újraépíti és lerombolja a hegemóniákat és eldönti, hogy milyen irányt vesz az identitáspolitika. Az „absztrakt gazdagság” szemlátomást magától és magáért cselekszik, a saját számítása szerint és a saját hatáskörében. Nem társadalmi és intézményes viszony, ame­lyet az állam artikulál, hanem pusztán pénzbeli gazdagság. Nincs benne nyílt politika, és osztályharc vagy osztályformálódás sem várható. Ez a redukciós szemlélet az államot pusztán úgy tekinti, mint a tőke lényegi mediációs eszközét, ami vagy működésbe helyezi lokálisan a tőkét – ha az utóbbi érdeke úgy diktálja -, vagy pedig segít a tőke globális áramlá­sában, és megerősíti azokat a feltételeket, amelyek alatt a két lehetőség közül valamelyiknek be kell következnie. Én azonban azt mondanám, hogy ez a látásmód redukálja a mai kapitalista társadalmakról alkotott képünket. Sőt, valójában úgy tűnik, hogy Friedmanék tagadják a kapitalis­ta társadalom létezését. Ha a tőke nem más, mint absztrakt gazdagság, akkor idetartozik minden „kereskedő civilizáció”, nem pedig csak az a kapitalizmus, ami Európában alakult ki, és innen indult világhódító útjára. Azt állítom, amit David Harvey is, hogy ti. pontosan a kapitalista osztá­lyok által létrehozott, sőt kiharcolt kapitalista állam-pénz viszony az, ami történetileg definiálja a kapitalizmust. A kapitalista állam-pénz kapcsolat olyan folyamatokat implikál, amelyeket nem lehet általában a „kereskedő civilizációkkal” azonosítani. Olyan társadalmi erőket és mechanizmusokat hoz mozgásba, amelyek pontosabb megközelítést igényelnek, beleértve azokat a mechanizmusokat, amelyek specifikus identitásprojekteket is generálnak, amelyek jelölésére a friedmani kulturális folyamat koncepciói általában ugyan relevánsak, de nem eléggé pontosak.

Meg szeretném mutatni, hogy analitikailag nyerhetünk azzal, ha visszatérünk a klasszikus vitához a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenetről, és a kapitalista állam-pénz viszony kialakulására fó­kuszálunk. Az új történeti kutatások segítségével véleményem szerint megmutatható, hogy a „kereskedő civilizációk” absztrakt gazdagságától megkülönböztetett kapitalizmus egy bizonyos történeti pillanatban alakul ki – méghozzá akkor, amikor a régi típusú városállamok egyikében (ez esetben az Egyesült Tartományokban) a túlságosan sok felhalmozott tőke fegyveresen is elfoglal egy óriási territoriális és potenciálisan stratégiai fekvésű államot – Angliát -, saját kapitalista osztálya túlélése érdekében. Anglia politikai centrumának alávetése után a megszállók megreformálják a legfontosabb intézményeket, különösen az államot finanszírozó me­chanizmusokat és az adórendszert. Közben fél szemük állandóan a saját érdekeikre, önvédelmükre és kiterjesztett reprodukciójukra szegeződik. És miután olyan sok hasonló kísérlet elbukott a történelemben, amikor a városállamok maguk is vereséget szenvedtek a territoriális államokkal folytatott katonai versengésben, a tőke és a territoriális hatalom kom­binációja végre beindítja a „vég nélküli felhalmozást”. Vizsgáljuk meg közelebbről a kapitalizmus születésének ezt a pillanatát – ami éppúgy különbözik a tőkétől, mint az absztrakt gazdagság -, és figyeljük meg a térbeli társadalmi és identitásfolyamatokat, amelyeket ez a születés elindít. Érvelésem kiemeli a financializálódást, az államépítést, az impe­rializmust és az elszegényedést (vagy megfosztottságot) mint erőszakos relációs mechanizmusokat, szemben az absztrakt gazdagsággal mint elsődleges mozgatóerővel.

Ezen óriási történeti átmenet pontos dinamikája sokáig nem volt ismert. A feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenetről szóló vita klasszikus szerzőinek ez a részlet „fekete dobozt” jelentett. Csak annyi volt általában ismert, hogy valamikor 1700 táján az Egyesült Királyság valahogyan le­hagyta az Egyesült Tartományokat kereskedőkapacitás tekintetében, amit általában az előbbi nagyobb erőforrásaival magyaráztak. Sem Wallerstein (1980), sem pedig Arrighi (1996) nem mond sokkal többet ennél. Robert Brenner számára ennek nincs is igazi jelentősége, mert szerinte az angol kapitalizmus autochton módon alakul ki, amiben döntő szerepet játszik az agrár osztályformálódás, a bekerítések és a földnélküli proletariátus kialakulása (Brenner 1987; 1993). Brenner számára a „kapitalizmus egy országban” tökéletes lehetőségnek látszik. A whig történészek, akikre a marxisták és a világrendszer-kutatók többsége alapozott, hasonlóan el­nagyoltan emlegetik ezeket az eseményeket. Leírják az 1688-as „politikai uniót”, amikor a holland Stadholder (helytartó), III. Vilmos Anglia királya lett, és akit állítólag a whig párt és a protestáns földesurak hívtak be a „dicsőséges forradalom” alatt (Pincus 2009, Ferguson 2004, lásd még Brenner 1993). Így mondja el az eseményeket Macaulay klasszikusa, Anglia története is (2006 /1848/). De a „politikai unió” meglehetősen pontatlan kifejezés itt, mert valamifajta rózsás együttlétre utal. Ez a fajta „unió” nem létezik az államok történetében (amit most az EU is szépen demonstrál, hiába vannak a hímes szavak), különösen akkor nem, amikor az óriási tőkekoncentrációval és rendkívül ütőképes haditengerészettel rendelkező Egyesült Tartományok az egyik partner, amely ekkor a világ flottájának több mint a felével rendelkezett, és a kezdetektől nem érde­kelte a territórium. A városállamnak nagyon speciális okai voltak erre az „unióra”, és ezeket az érdekeket sokkal jobban szolgálta volna az, ha az unió örökre megmarad angol kérésre.

A jelen kutatások azt mutatják, hogy a „meghívás” története valójában a modern történelem egyik legnagyobb misztifikációja, egy olyan mítosz, ami máig él az angol állam és a dicsőséges forradalom nagy narratívá­jában, beleértve minden liberális magkoncepciót, amit ez a narratíva létrehozott – így a személyes szabadságot, az emberi jogokat, a népszu­verenitást, a parlamentáris demokráciát, a civil társadalmat, a toleranciát és az elszámoltathatóságot. Ez a meghívás azonban sok tekintetben nem különbözött attól a meghívástól, amelyet az iraki „Committe for the Liberation of Iraq” küldött az Egyesült Államoknak 2002-ben. Az 1688-as dicsőséges forradalmat még ma is úgy írják le, mint a független protes­tánsok harcát a katolikus zsarnok, II. Jakab ellen, aki megsemmisítette jogaikat és a régi szabadságokat; vagyis mint helyi felkelést, amit egy kicsit megtámogattak a hollandok a demokratikus felkelők kérésére. A mí­toszt nemrégiben Pincus (2009) írta meg újra. Jonathan Israel kutatásai (1995; 2003) a holland levéltárakban azonban bebizonyították, hogy a „di­csőséges forradalom” valójában holland katonai megszállás volt, azzal a hivatalos, bár titkos szándékkal, hogy az angolokat „hasznosakká tegyék barátaik és szövetségeseik, de leginkább az állam számára” (Secreete Resolutien iv 230-4, idézi Israel 1995: 849). Volt persze belső angol támogatás, ahogyan Pincus hangsúlyozza. De ez a támogatás részben egy nagyszabású holland propagandakampánynak volt köszönhető az „angol szabadságok védelméért”, részben pedig az Amszterdamban és Hágában élő angol kivándoroltak és száműzöttek mozgósították a közvéleményt (mint ahogyan a „Committe for the Liberation of Iraq” is Washingtonban székelt). Ráadásul a helyi támogatást csak akkor kezd­ték el szervezni, amikor minden kétely eltűnt afelől, hogy Orániai Vilmos erősebb, mint II. Jakab. 1688 tehát nem annyira belső felkelés volt, mint inkább az, amit Israel „angol-holland pillanatnak” hívott: egy invázió, a korai modern Európa egyik legnagyobb háborús flottájával, amit Amsz­terdam városa és Hollandia követelt és finanszírozott.

Az amszterdami polgárok olyan stratégiai elképzeléssel a fejükben valósították meg ezt a tervet, ami legalább annyira volt merész, mint amennyire kétségbeesett. Mivel Franciaország növekvő katonai ereje és birodalomépítő tervei fenyegették a holland uralmat, és Franciaország ráadásul olyan szárazföldi győzelemben gondolkodott, amit Amszterdam nem tud kivédeni, a bölcs vezető polgárok úgy döntöttek, hogy egy meg­lepő tengeri manőverrel „kihelyezik” országuk vészesen növekvő védelmi költségeit, és az európai erőegyensúlyt egyszer és mindenkor eldöntik a saját javukra, méghozzá úgy, hogy szövetséget kényszerítenek Ang­liára, amit ezentúl a holland katonai elit irányítana. 1688 decemberétől Vilmos megszerezte az irányítást London felett, II. Jakab elmenekült, és a vidéki földesurak nagy része hajlandó volt kooperálni a megszállókkal. Vilmos ekkor kijelentette, hogy Angliának a jövőben meg kell védenie, akár pénzügyileg is, Amszterdamot és a holland városokat, miközben saját, harcban edződött zsoldosai egyesítik Angliát, hogy megvédjék az országot II. Jakab Írországból irányított ellenforradalmától, amelyet Franciaország is támogatott. Ez a merész terv sikerült, Franciaország elszigetelődött, és egy „örökös protestáns szövetség” formálódott – ami valóban jó pár évtizedig tartott, noha már az elején megjelentek rajta a „repedések”, ahogy a kérlelhetetlen profithajhászás egymás ellen fordí­totta a felesküdt szövetségeseket.

A holland terv számára a végső koronát egészen biztosan nem II. Jakab koronája jelentette, hanem a Bank of England megalapítása 1693/94-ben. A Bank, amit szigorúan holland pénzügyi mintára hoztak létre, angol államkötvényekben magasabb hozamot (8%) garantált az amszterdami tőkének, mint amit akár a Holland Kelet-Indiai Társaság (VOC) ígérhetett. Az angol államnak kellett garantálnia a befektetések értékét, amit az segített, hogy Vilmos létrehozott egy új adórendszert, Európa legmagasabb adóival (kivéve az Egyesült Tartományokat). Ez explicite is kapcsolódott a parlamentáris rezsim megerősítéséhez, ami mai szóval „átláthatóságot” követelt az uralkodótól, vagyis azt, hogy ne szüntesse meg, vagy inflálja el a Bank adósságát a saját szakállára (amit a francia király megtehetett), amint azt később leírja a jelentős holland szefárd pénzügyi szakember, Isaac de Pinto (2009 /1774/).

Így formálódott a Római Köztársaság kora óta az első hitelt érdemlő szövetség a territoriális államépítés, a birodalomépítés és a tőkefelhalmo­zás között. A Bank és szélesebb alkotmányos, törvényes és intézményes kontextusa valójában a felhalmozás történetileg egyedi mechanizmusa, amit nemcsak háborúra terveztek, hanem a globális tőkeformálódásra is. A Bank tandemben működött az angol állammal, amelynek most megvoltak azok a fiskális mechanizmusai, amelyek révén legyőzhette Franciaországot az észak-atlanti régióban (kezdetben a hollandokkal szövetségben), és az egész világra kiterjeszthette a kapitalista viszonyo­kat. A Bank elősegítette azt, hogy a holland tőkéből atlanti tőkefolyam legyen, és létrehozta a munka térbeli elválasztását, megkülönböztetve a szabadokat és nem szabadokat. A „Commonwealth”-nek a törvény előtti szabad választókerületeit a tőke mozgása kapcsolta Londonhoz és a centrumhoz. Az „angol-holland pillanat” után drámai módon felgyorsul­tak a bekerítések, amelyek olyan fontosak a Brenner-tézis számára. A kapitalista intézményes és társadalmi átalakulás Angliában hegemónná és visszafordíthatatlanná vált.

Más szavakkal, a modern angol állam és a Bank of England, beleértve távolabbi külföldi imperialista leágazásait és az otthoni agrárkapitalizmus felgyorsult fejlődését, nagy részben az amszterdami főváros által elren­delt katonai megszállás eredménye, amit a polgárok azért rendelnek el, mert először is, meg akarják védeni magukat, másodszor pedig, nagyobb és biztonságosabb terepet keresnek működésük számára. A XVIII. szá­zad végéig a „pénzügyi forradalom” (Brewer 1988), ami megalapozta, pontosabban finanszírozta a brit imperializmus fejlődését, az amszter­dami tőkének köszönhette felfutását. Száz év leforgása alatt az angol államadósság több mint tízszeresére nőtt, miközben az állami bevételek is az egekbe szöktek. Az „angol-holland pillanat” jelezte az átmenetet a prekapitalista városállam-formálódás hosszú szakaszától a territoriális államok közti kis „résekben” a modern kapitalizmusba. Ez a modern kapitalizmus olyan térkiterjesztő erő, ami új – kapitalista – társadalmi és intézményes viszonyrendszereket hoz létre, amelyek rákényszeríthetők területekre és közösségekre, és a továbbiakban ezen viszonyrendsze­rektől függ a közösségek reprodukciója is. Három tényező alkotja a térki­terjesztő projekt relációs magját: a függő munkaerő létrehozása (szabad, szerződéses vagy rabszolga); a tőke „szabad” és „végtelen” mozgásának biztosítása; és az államhatalom, ami felügyeli a szerződéseket, biztosítja a tulajdonjogokat, gondoskodik az adósság behajtásáról és menedzseli az egyenlőtlen cserét. Ahogyan Harvey (2010) hangsúlyozza, ennek mozgatója nem volt más, mint a kapitalisták által ellenőrzött állam-pénz viszony. Ez a kapcsolat, ahogyan fentebb láttuk, 1688 és 1694 között született. Kulcsfogalmai voltak a liberalizmus, tolerancia, szabadság, piacok és szerződések, amelyek pontosan beleillettek a befogadó és individualista hegemón modernizmusba, amit Friedmanék tárgyalnak.

Helyi következmények: A holland őstípus

Mi történt az Egyesült Tartományok régi urbánus magterületeivel, amikor a helyi tőke financializálódott, és elmozdult a brit birodalom és az új fel­halmozási centrumok irányába? Hiszen végeredményben Hollandia volt a világ messze legurbanizáltabb régiója, lakosságának nagy része ekkor már városokban élt, és teljesen függött a piacoktól. Milyen tanulságokkal szolgálhat a XVIII. századi holland eset a felhalmozás és hegemónia Friedmanék által leírt válsága és lefelé vezető ciklusa számára?

Amint a tőke elvándorolt és külföldön új ipari centrumok alakultak, a holland városok és ipar csaknem azonnal hanyatlásnak indultak. A leg-iparosodottabb városok mint Haarlem és Leiden textilvárosai lakosságuk több mint felét elvesztették. Ugyanez történt Zaandammal, Európa első igazi nehézipari központjával Amszterdam északi részén. A kihelyezett tőke felhalmozása azonban folytatódott, és 1750-re az angol és holland kötvények és részvények lettek a vagyon legfontosabb formái (Israel 1995, 998-1018). Ezen társadalmi polarizáció közepette a holland tech­nológia még csaknem három generációig az élen maradt, és a monopo­lisztikus kereskedelem Kelet- és Nyugat-Indiával mesés profitokat hozott a részvényeseknek. Csak két-három generáció múlva vált érezhetővé a hanyatlás, és ekkor vált komoly politikai kérdéssé a munkanélküliség és a városi szegénység. Az elszegényedés elhalasztását segítette az, hogy a szakképzett iparosok az új felhalmozás centrumaiba emigráltak, a szakképzetlenek pedig visszatértek vidékre.

De az egyenlőtlenségek és az oligopóliumok két generáció után súlyos politikai és kulturális stagnáláshoz vezettek az országban. Az oligopóliumok, a parazita jólét és a politikai bezáródás elleni tiltakozás nyíltan csak az 1770-es években jelentkezett, együtt az amerikai füg­getlenségi háború új, liberális ideológiai forrongásával. Ezt a tiltakozó mozgalmat a közelgő francia forradalom is befolyásolta, és végül az 1780-as évek végén a „patrióták” sok városban megdöntötték a politikai elit uralmát (Schama 1977). A patrióták döntően a provinciális városi középosztályból származtak, és oligarchaellenes nemzeti liberális reformokat követeltek. Valójában programjuk emlékeztetett Orániai Vilmos 1688-as propagandájára, amelyet tovább inspiráltak az ame­rikai forradalmárok és a Függetlenségi Nyilatkozat, Thomas Paine és végül a francia harmadik rend, amellyel szövetséget akartak kötni. A világrendszer-elmélet hívei kimutatták, hogy a modern rendszerben a sikeres forradalmakat a korábbi felkelések liberális ideológusai inspirálták (Wallerstein 2004; Bosswell – Chase – Dunn 2000). Ez volt a helyzet az an­gol-holland pillanat exportált liberalizmusával is. Miután egy évszázadig számos zűrzavart és felfordulást okozott a világ más tájain, teljes erővel visszatért, és nemcsak azokat az államformációkat buktatta meg, amik ellen létrejött – az angol és a francia abszolutizmust -, hanem azokat is, amelyek érdekében létrehozták: az Egyesült Tartományokat és az ame­rikai gyarmatokat, előremutatva az amerikai függetlenség és a Bataafse Republiek (Hollandia elődje) felé.

Ebben az időszakban, amikor a holland hanyatlás mellett egyre jobban erősödtek az oligarchák, a szegény kézművesek és a munkás/ parasztok a hátországból és a német területekről a zsugorodó, de még mindig elfogadható helyzetű holland városok között vándoroltak. Noha tartósan nyomottak voltak a bérek, a városi munkásoknak úgy-ahogy sikerült megvédeniük elemi létfeltételeiket. A védekezést segítette az árak általános deflációja a XVIII. században, amikor olcsó árucikkek ér­keztek az új tengerentúli termelőterületekről, beleértve a burgonyát és a magas kalóriatartalmú cukrot (Mintz 1985; Israel 1995). A városi lakhatás is olcsóbbá vált, mert az ingatlanárak is deflációs spirálba kerültek. A városi életkörülmények ezért még mindig jobbak voltak, mint a környező „alulfejlett” régiók feltételei. A céhek és a munkásegyletek azonban egyre ellenségesebbek voltak a máshonnan bevándorló, olcsó, szakképzetlen és „civilizálatlan” munkásokkal szemben, és nemritkán mozgósítottak ellenük, különösen akkor, ha katolikusok voltak.

Néhány befejező gondolat: a holland eset nagyrészt megerősíti Friedmanék kettős polarizációs elméletét a régi hanyatló centrumban. A globálisan orientált korporatív elitek oligarchizálódása valóban együtt járt egy defenzív, populista vallási nacionalizmus terjedésével a városi munkásság körében, amely az új bevándorlók ellen irányult. Azonban itt volt valami, amit Friedmanék elemzése nem vett figyelembe: a defenzív nacionalizmus a provinciális középosztály kezében később átfordult egy offenzívabb politikai eszközzé, amint megkezdődött a nacionalizmus és liberalizmus hosszú (és transzatlanti) házassága (az oligarchiák, a privi­légiumok és a korrupció ellen), ami mintegy megtestesült az amerikai és francia forradalomban. Azt is meg kell jegyeznünk, hogy a hanyatlás csak nagyon fokozatosan érintette a holland bankrendszert, a holland „multikat” (VOC), fejlett technológiájukat és az oligarchiákat, amelyek még legalább három generáción át ünnepelhették szerencséjüket. Érdekes, hogy a hanyatló állam továbbra is könnyedén finanszírozta adósságait. Ezt úgy tehette meg, hogy olcsóbb kamatlábat használt, mint amit a brit állam még elviselhetett. Ezt pedig annak köszönhette, hogy óriási hazai oligarchikus tőkealap felett rendelkezett (hasonlóképpen a XXI. századi Japánhoz), ami talán a Nyugat egészének jövőjét is előrevetítette. Vé­gezetül, miközben az egyszerű emberek életszínvonalát állandó veszély fenyegette (vagy legalábbis úgy tűnt, hogy fenyegeti), nem következett be valódi összeomlás. A globális árucikkek árdeflációja és az ingatlan­árak csökkenése megfizethetővé tette a társadalmi reprodukciót a régi magterületeken. Az ingatlanárak csökkenése azonban valószínűleg hosszú távon hozzájárult a provinciális középosztály elitellenességéhez (vagy egyenesen gyűlöletéhez), hiszen ők a csökkenő helyi értékekre voltak utalva, miközben a városi patrícius-réteg bőségesen beszedte a magas monopólium-jövedelmeket az egész világgazdaságra kiterjedő érdekeltségei és ingatlanjai után. Ez volt az egyik alap-osztályellentét, ami végül elvezetett a „korrupt oligarchiák” uralmának liberális-nemzeti alapú megtöréséhez a XVIII. század végén.

Ez a szcenárió nem szerepel Friedman elemzésében, holott releváns lehet a mai hanyatló Nyugaton, amely valóban nem tudja elkerülni a szisztematikus deflációt. Mivel Friedmanék nem számolnak az ősi-kollektivista identitások ezen potenciálisan kettős természetével (pedig láttuk, hogy ezen identitásokat hogyan állították a középosztályok libe­rális és „modernizáló” célok szolgálatába a globalizálódó oligarchákkal szemben), elemzésükben nincs helye annak, hogy az új termelőterü­leteken (Amerika, az atlanti kikötők, az angol vidék) hogyan terjed el a modern individualista liberalizmus, és hogyan radikalizálódik a tőke és az új hegemón uralma ellen. Az új, XVIII. századi liberalizmus, ahogyan Friedmanék el is várhatnák, az egyéni szerződésekben és a pragmatikus konzumer­izmusban való tágabb hit. De olyan ellenzéki és radikálisabb, sőt valójában kollektivista hiedelmeknek is teret adott, amelyek az élet­feltételeiktől megfosztott brit parasztok (Thompson 2009), a gyökértelen világutazók és tengerészek (Linebaugh – Rediker 2008), az amerikai gyarmatosítók, a francia forradalmárok és az elszegényedett holland polgárok (Schama 1977) igényeinek is jól megfeleltek. Mint a kollekti­vista ősi hitek, amelyek átfordulhattak liberálissá és individualistává, az individualista modernizmusok éppúgy átváltozhattak kollektivista és radi­kális meggyőződésekké. A kozmológiák és ideológiák éppen ezért nem változtathatatlan entitások, hanem rugalmasak és alakíthatók, valójában olyan, belsőleg agonisztikus [itt: konfliktusos – a szerk.] vonalak mentén, amelyek az új osztályformálódás realitásait tükrözik. Ezért éppen a kapi­talista terjeszkedés új területeit és a magterületeket kísérő osztályharcok folyamata az (beleértve a kulturális osztályharcot az új modernizmusok és a régi, kollektivista hitvilág között), ami kevéssé kidolgozott a globális rendszerek antropológiájában.

Ezt a hiányosságot az magyarázza, hogy Friedman a weberi tőke- és osztályfogalommal dolgozik. Egy marxista szemlélet rámutatna a relációs mechanizmusokra, például a javaktól való szisztematikus megfosztott­ságra, ami elkerülhetetlen velejárója a kapitalista financiali­zálódásnak. Hiszen az állam-pénz viszony feletti kapitalista ellenőrzés nemcsak új vagyonokat és gazdaságot, hanem új áldozatokat is produkál, amikor az egyszerű termelőket megfosztják életfeltételeiktől, kiszorítják őket a régi piacokról, és olyan piacok felé taszítják, amit nem ők választanak, ahogyan Harvey (2005) aláhúzza a megfosztás révén való felhalmozás koncepciójában. Ez megint csak azt mutatja, hogy több figyelmet kell szentelnünk az osztályfolyamatoknak és -mechanizmusoknak, hogy jobban megértsük az állam, a tőke, a kultúra és a társadalom egymásba ágyazott viszonyrendszereit a globalizálódás időszakában.

Financializálódás és az állam meghódítása 1989-2009

1798-ban a holland Kelet-Indiai Társaságot (VOC) végül megszüntették és nacionalizálták a patrióták, mivel az oligarchiák és a korrupció egy­fajta szimbólumává vált. A hollandok tréfásan átnevezték a társaságot: Vereiging Ondergegaan door Corruptie (VOC), ami azt jelentette, hogy a „társaság, amit tönkretett a korrupció”. A 17 Úr (De Heeren 17), aki a kez­detektől vezette a multinacionális vállalatot, az oligarcha bezárulását és a romlottságot szimbolizálta. Hasonló analógiát használ az IMF egykori vezető közgazdásza, Simon Johnson, a 13 bankár c. könyvében (John­son – Kwak 2010), akik mintha rímelnének a 17 Úrra: kulcspozícióban levő pénzemberek kis köre, akik oligarchikus ellenőrzést gyakorolnak a Wall Streeten koncentrálódó késő kapitalista pénzpiacok felett, beleértve precedens nélküli privát befolyásukat az amerikai kormány állam-pénz kapcsolataira.

A hanyatlás fázisaiban, amikor a tőke kivonul a korábbi magterületekről, likvidálódik, és más, ígéretesebb befektetési területeket keres, a régi mag­területeken óhatatlanul megnő a pénzügyi szektorok gazdasági és politikai jelentősége, miközben az ipari tőke hanyatlik, ahogyan azt a holland példánál is láthattuk. Az idő múlásával ezek a pénzügyi aktorok megkí­sérlik átalakítani az állam-pénz viszonyt, ami korábban a hazai területek anyagi gazdagítását szolgálta, egy olyan mechanizmussá, amelyik jobban megfelel a globalizált likvid tőke rövid távú befektetési érdekeinek (Gowan 1999; Panitch – Konings 2009). Ez az, ami a neoliberális időszakban létrehozta a pénzügyi „deregulációt”. A financializálódás egyik következ­ménye lehet az, hogy otthon fejlődik a technológia és a specializáció, és lesz gazdasági növekedés. De más következmények nem ilyen pozitívak. Otthon, ahogyan a holland példán láthattuk, nőnek a társadalmi és anyagi egyenlőtlenségek és elkerülhetetlen az oligarchizálódás. De ide tartozik az is, hogy a kevésbé fejlett régiókban az államhatalmat és a pénzügyi mechanizmusokat felhasználják arra, hogy létrehozzák az új proletariá­tust, ami lenyomja a béreket mind a fejlett országokban, mind pedig a fejletlenebb területeken; pártolják a szabad­kereskedelmet a már meglevő termelői érdekekkel szemben; megemlítendő még az „egyenlőtlen csere” menedzselése diffúzió, a szerződések és tulajdonjogok túlburjánzása és túlzott védelme révén, valamint az adósságszolgálaton keresztül. Az el­múlt harminc évben éppen ezt tette a washingtoni Wall Street-komplexum és az amerikai állam által vezérelt neoliberális globalizáció. A folyamat során nemzetközi intézmények és egyezmények egész hálózata szerve­ződött a WTO, az IMF, a Világbank, a G8 és most a G20 találkozók körül, amit egyesek az új transznacionális nyugati állam kezdetének tekintenek (Shaw 2000). Ez a struktúra mára kezdi magába foglalni és „okítani” a globális Kelet és Dél legfontosabb szereplőit is (BRICS).

A neoliberális globalizáció tehát a mai financializálódással és tőkeki­helyezéssel, hasonlatos az angol-holland pillanathoz. Éppúgy, mint ott, létrehozott és magába olvasztott számtalan szereplőt – proletárokat, vállalkozókat, kapitalistákat és államokat – új területeken, amelyeket a tőke egyre sűrűsödő és táguló „áramkörei” kötnek össze. És megerősí­tette a kezdeti angol-holland pillanat mitológiai témáit: a demokráciát, az átláthatóságot, az önrendelkezést, a piacokat, a civil társadalmat, az individualizmust, a felelősséget, az elszámoltathatóságot és a szerződé­seket. A régi magterületeken pedig megjelent az oligarchizmus. Johnson 13 bankára azt a folyamatot jelképezi, amelynek révén a nyugati államot és a közérdekeket egyre inkább felfalja az oligopolisztikus pénzhatalom. Idővel a financializálódás révén a pénzügyi osztály foglalja el az államot (Visser – Kalb 2010), miközben importálja a demokratizálódás mítoszait, amelyek nevében működik. A pénzemberek tulajdonképpen „isten munká­ját végzik”, mondja Loyd Blankfein, a Goldman Sachs vezérigazgatója – ami éppen nem az elszámoltathatóságról szól, legalábbis nem a nép előtt.

Ha az ember beírja a Google-ba az „állam elfoglalását”, akkor azt tapasztalja, hogy a Világbank ezt a koncepciót kizárólag a globális Dél és Közép-Ázsia rosszul menedzselt gazdaságai számára tartja fenn. A koncepció arra utal, hogy nincs társadalmi differenciálódás, gazdasági dinamizmus, nyitottság és átláthatóság a korrupt országokban, amelyek csak egyetlen árucikk exportjától függnek, és ahol a legfontosabb állami pozíciókat elfoglalták azok a szereplők, akik részt vesznek a domináns szektorban. A koncepciót emellett tipikusan a kommunizmus 1989-1992-es összeomlásának kontextusában is használták, amikor azzal indokolták az azonnali és általános privatizációt, hogy különben a „belső érdekelt­ségek” (értsd: „kommunisták, akik igen erős pozíciókkal rendelkeznek a legfontosabb iparágazatokban és a minisztériumokban”) elfoglalják, vagy maguk alá gyűrik az államot (lásd még Woods 2007, 104-140).

A pénzügyi szektor egyoldalú növekedése az elmúlt harminc évben azonban Nyugaton is hasonlóan elszegényítette a korábbi és komple­xebb társadalmi és gazdasági ökológiát, és a magállamokat is egyetlen „terméktől” tette függővé. Simon Johnson (2009) egyenesen „banán­köztársaságnak” hívta őket. A pénzügyek „liberalizálásával” foglalkozó mai tanulmányok mind felhívják a figyelmet arra, hogy az elmúlt harminc évben lezajlott a „szabályozás elfoglalása” (Kay 2009): a nagy pénzek maguk írták a saját szabályaikat Greenspan azon mantrája nevében, hogy „a piac tudja a legjobban”. Azt is tudjuk, hogy az amerikai állam­pénz viszony szívében egész sereg pénzembernek és hivatalnoknak vannak gyökerei és szövetségesei a Wall Streeten, különösen a Gold­man Sachsnál. A szenátus több mint 400 volt tagja ma a Wall Streetért lobbizik. A New York Fed, ami felügyeli és „szabályozza” a Wall Streetet, a belső információk szerint a Goldman tanácsait követi (Financial Times, 2010. 6. 3. Gillian Tett írása). De a „szabályozás elfoglalásához” hasonló technikai fogalmakon túl is van történeti és analitikus értelme annak, hogy arról beszéljünk, hogy a pénz meghódította az államot. Vagy aho­gyan Willem Buiter, a Bank of England monetáris bizottságának egyik volt tagja megjegyezte: a pénz csaknem „önmaga törvénye” (Financial Times, 2009. 9. 1.).

Az, hogy a pénz elfoglalta az államot, szociológiai értelemben azt je­lenti, hogy a szigorúan vett pénzügyi szektoron kívül egész intézmények (ideértve a közintézményeket és közpublikumot), alapvetően függővé váltak a pénz áramlásától. Amint azt tudjuk, ma sok bank „túl nagy és túl beágyazott ahhoz, hogy megbukjon”. A nyugati országokban a teljes ban­ki szektor kötelezettségei olyan nagyok lehetnek, hogy nemritkán három­szor vagy akár tízszer is túllépik az éves GDP-t. A háborút követő későbbi években kialakult egy óriási piaci alapú ingatlan- és lakásszektor, aminek az a következménye, hogy ma a lakosság nagy része a hitelektől függ, vagy más módon van eladósodva, és az adósság és hitelek nagy része a globális pénzügyi piacokra vándorol. A nyugdíjhelyzet hasonló. A helyi közösségek és a helyi államok is egyre jobban függnek a bevételek és tervezés financializált formáitól. Működéséhez mindegyiknek szüksége van nagy mennyiségű tőkére és alacsony kamatlábra (lásd Turner 2008), ami megerősíti a pénzhatalom dominanciáját más közérdekek felett.

Amint a financializálódás dinamikája egész társadalmak működését meghatározza, úgy lesz a szektor maga egyre jobban oligarchikus. Összeolvadások és vásárlások révén a nyugati pénzügyi korporációk hihetetlen mértékben koncentrálódtak. Az IMF szerint nem több mint ti­zenegy transznacionális bank alkotja a globális rendszer „szisztematikus” oszlopait (Financial Times, 2011. 6. 4.). Az Egyesült Államokban már csak három Wall Street Befektetési Bank tartozik az oszlopok közé. Ez a három állítólag a financializált és globalizált kapitalizmus igazi motorja, a végső „piaccsinálók” (Augar 2005). Ezt az ötös/hármas csoportot ma kettő dominálja, a Goldman Sachs és a Morgan Stanley.

A befektetési szektorban bekövetkező növekvő oligopolizálódással, az egyesülések, összeolvadások és integrációk gyakoriságával, valamint azzal a ténnyel párhuzamosan, hogy a nemzetgazdaság egyre nagyobb része ágyazódott bele a bankok hálózatába, a bankok egyre nagyobb részhez jutottak a totális kapitalista profitból. Az 1970-es években és az 1980-as évek elején az észak-amerikai pénzügyi szektor legfeljebb csak a totális profit 16%-át mondhatta magáénak. 2004-re azonban a korpo­ratív Amerika profitjának 40%-a vándorolt a bankokhoz (Johnson 2009). A Goldman Sachs és a J. P. Morgan 20-30%-os profitrátákat produkált, miközben a banki szektoron kívüli profitráták nem haladták meg a 7%-ot (Augar 2005). A pénzügyi szektorban hihetetlenül nőttek a jutalmak és a keresetek, messze meghaladva a nyugati társadalom minden más csoportjának jövedelmeit.

Ugyanakkor a pénzügyi elit sikeresen lobbizott az alacsony adókért. A londoni Cityben Nick Ferguson befektetési bankár nyilvánosan megkér­dezte, hogy tisztességes-e az, hogy ő kevesebb adót fizet, mint a taka­rítónője (Peston, 2008, 20). Az ádáz verseny a globális városok között, mint New York, London és Párizs, lehetővé tette az alacsony vagy zéró adók kiterjesztését a pénzügyi korporációk és szakembereik számára, még inkább, mint az ipari korporációk esetében, amelyekről közismert, hogy az elmúlt harminc évben jelentősen csökkentek az állami adóalapba való befizetéseik.

A minősítő intézetekről sokáig azt hitték, hogy a hegeli objektivitás bástyájaként védelmet nyújtanak a spekuláció és defláció ellen, de őket is elfoglalták. A 2008-as pénzügyi válság láncreakcióját az állítólagosan legkevésbé kockázatos befektetések indították el, az AAA minősítésűek (Tett 2009). Miközben a minősítő intézetek látszólag a közellenőrzést szolgálják, valójában a nagy befektetési bankok és befektetők fizetik és alkalmazzák őket, nekik dolgoznak. A mai nagy pénzügyi terjeszkedés során különösen hatalmas hasznot hajtott az egyre növekvő számú szár­mazéktermékek besorolása és minősítése. 2005-re ez tette ki például a Moody's bevételeinek a felét (Tett 2009, 119). Ráadásul, mivel a minősítő intézetek csak a bankok egy kis klikkjével foglalkoztak, különösen nagy nyomás nehezedett rájuk „felülről”, amit most a közmeghallgatások során beismernek (Financial Times, 2010. 6. 3.). Tett azt írja (2009, 119), hogy a befektetési bankok „állandóan azzal fenyegették a minősítőket, hogy bojkottálni fogják őket, amennyiben nem a kívánt eredmény születik”. Mint a könyvelő cégek a szélhámos Enron és Worldcom bukásánál a 2000-es évek elején, a minősítő és besoroló intézetek éppúgy látszólag az elképzelt „objektív” állam szolgálólányai, de valójában már részei a pénz spektákulumának. Legalább annyira hatalmába kerítette őket a mohóság, mint a belső embereket, és teljesen kihasználták „rugalmas” szervezeti helyzetüket (Wedel 2010) az állam/köz és a privát szektor elmosódott határán. 2008 augusztusában, mindössze egy hónappal a pénzügyi válság kitörése előtt, Jerry Corrigan, a New York Fed volt ve­zetője, aki ma egy befektetési bankban dolgozik, beszámolót küldött az USA bankszektoráról Hank Paulson pénzügyminiszternek. A jelentéshez mellékelt egy levelet, amiben azt írta, hogy „emelkedett pénzügyes állam­férfiságra” van szükség a bankiparban, de kár, hogy úgy tűnik, „nagyon kevés ilyen értékes bankár maradt” (Tett, 2009, 268). Egy hónappal később az „emelkedett pénzügyes államférfiság” hiánya végül más té­nyezőkkel kombinálódva létrehozta az „államnak a nagy pénztőke általi nyílt elfoglalását”: három ív papíron a Goldman Sachs volt vezérigazga­tója, Hank Paulson „kiadta” a Kongresszusnak, hogy 700 milliárd dollárt bocsásson azonnal a Wall Street és az ő személyes rendelkezésére, mindenfajta demokratikus tanácskozás vagy ellenőrzés nélkül.

Az állam és a szabályozás elfoglalása új jelenséget tett lehetővé a 2000-es években, az ún. „árnyék bankrendszert”. Csak 2006-ban kezdték el a riporterek, közöttük az antropológus Gillian Tett, a Financial Times munkatársa felhívni a szélesebb közönség figyelmét az eszkalálódó globális adósságokra, amiket szó szerint elrejtett egy árnyékrendszer. A jelzálogon levő hitelderivatívákat 2001-ben vezették be, és azóta felvirág­zott ez az ágazat. Ezeket a kötelezettségeket azonban rögtön átvezették a bankok nyilvános egyenlegéről egy „kintlevő” nyilvántartásba. Így 2008-ra 50 trillió dolláros adósságot sikerült a közfigyelem elől elrejteni (több mint az USA GDP-je). Ezek az adósságok messze meghaladták azt az összeget, amire a bankok tőkealapja még garanciát vállalhatott; nemritkán előfordult, hogy 25-30-szorosa volt az így felhalmozott adós­ság a bankok pénzalapjának, miközben hivatalosan nem haladta meg a Basle szabályokban rögzített 7%-ot. Egy G8-as találkozón Washing­tonban 2007 áprilisában, mielőtt a Lehman testvérek csődbe mentek, a G8 államhivatalnokai hedge fund [kevéssé szabályozott, magas kockázatú, spekulatív befektetési alap (fedezeti alap), amely jellemzően csak szűk körű, vagyonos befektetők számára elérhető – a ford.] menedzserekkel konzultáltak, akik, mivel a globális pénzügyi rendszer szabályozatlan szektorában tevé­kenykednek, kockázatot jelentenek a hivatalnokok szerint. Az egyik erre így válaszolt: „Nem Önöknek kell aggódni emiatt, hanem a bankoknak! A rendszer szabályozott szektora ad okot aggodalomra, nem mi” (Tett 2009, 190-191). Az állami tisztviselők még ekkor sem értették, hogy a tiszteletreméltó bankok egy óriási árnyékrendszert működtetnek, ami nemsokára „felrobban”, és azonnal átcsúszik a közszámlára.

A türelmetlenül ketyegő időbomba a kamatláb növekedése volt, aminek elkerülhetetlenül be kellett következnie, és ami még tovább görgette (és ezáltal sokkal nagyobbá tette) a felhalmozódott adósságot. Amikor bekövetkezett, végül is válasz volt ugyannak a pénzügyi oligarchiának egy másik merész spekulációjára, ami „jövőbeli szerződéseket” jelentett olaj és más alaptermékekre, részben éppen azért, hogy kimenekítsék a tőkét a későbbi zavarokkal fenyegető hazai ingatlanpiacról. Ez az új spekuláció azonban 2007-2008-ban minden gazdaságban megdrá­gította az élelmiszert és más alapárucikkeket, inflációt gerjesztett egy olyan rendszerben, ahol több mint egy évtizede nem volt infláció, és az 1960-as évek óta először okozott globális aggodalmat a nem elegendő élelmiszerkészletek és az éhínségek miatt.

A szabályozás elfoglalása, a „bukáshoz túl nagy” bankárok, a függő középosztály és közpublikum, az árnyékrendszerben felhalmozódó óriási adósságok, a dráguló alapárucikkek és hitelkamatlábak mind hozzájárul­tak ahhoz, hogy 2008-ban végül megroppant a rendszer.

2010 májusában az EU-ban ismétlődött meg az amerikai 2008-as októberi szcenárió, amikor az EU-t sürgették arra, hogy töltsön ki egy 750 milliárd eurós csekket, látszólag azért, hogy „stabilizálja” az eurót, és „szolidaritást mutasson Görögországgal” és a periféria más nemze­teivel, valójában azonban azért – hogy idézzem Karl Otto Pöhlt, a német Bundesbank mélyen konzervatív volt elnökét -, hogy „megmentsék az európai bankokat és a gazdag görögöket (Spiegel International, 2010. 6. 3.). A pénz által elfoglalt államok átvették vagy pedig garantálták a bankok deficitjeit és más terheit. Rövid időre még egy neo­keynesi politikára is hajlandóak voltak azért, hogy felpumpálják a hanyatló gazdaságot. Rövidesen szembe kellett azonban nézniük azzal, hogy az államadós­ság jóval magasabb, mint a késő 1970-es évek krízisidején, amikor először került sor a jóléti állam elleni neoliberális támadásra. 2015-re a nyugati közadósság az előrejelzések szerint túllépi a GDP 115%-át. A minősítő intézetek, amelyek olyan látványosan megbuktak a pénzügyi krízis idején, most nem haboztak alacsonyabb besorolással büntetni az államokat, amelynek következményeképp magasabb kamatokat kell fizetniük a nagytőkének.

Még egyszer hangsúlyozom, hogy tisztán szociológiai értelemben beszélek az államok elfoglalásáról. Megjósolható volt, hogy harminc év financializálódás után a nyugati magállamok állam-pénz viszonyát azok ellenőrzik, akik a likvid globális tőkét is kontrollálják, és lehetővé teszik, hogy az utóbbi új intézményes és társadalmi berendezkedések felé áramoljon, illetve rájuk is kiterjessze uralmát. Ezeket a berendezke­déseket a legjobb esetben is csak gyengén befolyásolták a gazdaság és társadalom más ellenerői, mert ezeket a potenciális erőket az 1970-es évek krízisére adott neoliberális megoldások jelentősen meggyengítették. Turner (2008) leírja, hogyan lettek a nyugati államok és a közpublikum az alacsony hitelkamatok és az állandó ingatlanár emelkedés rabszolgái, ami úgymond, kompenzálta a középosztályt a stagnáló bérekért (lásd még Harvey 2010; Reich 2010). Az ingatlanár-nexus az olyan országok­ban mint az USA, Írország, Spanyolország, Görögország és Hollandia, rendszeresen 1%-ot adott hozzá a gazdasági növekedéshez, és extra fogyasztási jövedelmet jelentett a nyugdíjasoknak. Enélkül nem lehetett volna elkerülni, hogy a nyilvánosság előtt ne beszéljenek a stagnáló bérekről (leszámítva a top jövedelmeket).

Valóban, az államok mai látszólagos erőfeszítése arra, hogy felvegyék a harcot a pénzügyi osztállyal és újraszabályozzák a szektort, nem egyéb, mint egy olyan óriási és megtévesztő gyakorlat az áru­fetisiz­musban, amelyet maguknak az áru­fetisisztáknak kellene végrehajtani­uk. Csak a pénz cirkulációjára fókuszál, miközben elkerüli figyelmét a financializálódás másik oldala: a növekvő társadalmi egyenlőtlenségek, az oligarchizálódás és az állampolgárok demokratikus hatalmának csök­kenése a gazdaság felett mind a hanyatló magterületeken, mind pedig a kiterjedő periférián. A gazdag OECD-országokban a társadalmi bér az 1970-es évek közepe óta állandóan csökken az ún. „kapitalista bérrel” való összehasonlításban. Így az OECD-ben, miközben a tömeges vásár­lóerő relatíve csökkent, évente 7-10 trillió dollárt (az OECD GDP-jének 10%-a) bocsátanak rendelkezésre spekulációs célokra a vezető gazda­ságok valódi tulajdonosai. Miközben a tőke körforgása újabb 1,5 milliárd munkást kapcsolt bele a „globális gyárakba”, amivel megháromszorozta a rendszerben a globális proletariátus létszámát, ez a fejlemény masszívan lenyomta a relatív béreket. 2000 után különösen Kína okolható ezért a folyamatért. A kínai munkajövedelmek a tőkével szemben következetesen romlottak, ami a globális bérszínvonalat is lenyomta.

Mint a XVIII. századi Egyesült Tartományokban, a bérszínvonal süllye­dése nem jelentette az életkörülmények drámai romlását a magterülete­ken. A bérek azonban stagnáltak, a társadalom pedig bezárult, megme­revedett. Ám az olcsó hitel, ami nemritkán levonható az adóból, sokakat kompenzált, és segített fenntartani a végtelen növekedés, a „mindenki nyer”, és az ingatlanba és portfólióba fektetett személyes vagyon állandó gyarapodásának mítoszát. És, mint ahogyan a holland példánál láthat­tuk, a fogyasztási cikkek árának deflációja és a tömegtermelés valóban csökkentették a megélhetés költségeit. Nem valószínű azonban, hogy a középosztály ingatlanba fektetett vagyonának értékét vég nélkül meg lehet őrizni deflációval, és egyes országokban ez az érték már jelentősen csökkent (USA: 30% csökkenés 2011 közepére). Japánt is említhetem példaként. Ma már az is világossá vált, hogy a portfóliós befektetések, amit Nyugaton a középosztály igen nagy csoportjai vásároltak, nem hoz­zák meg a várt jövedelmet (King 2010). Ráadásul az alapárucikkek, mint az élelmiszer és az energia ma már drágul, ellentétben a holland XVIII. századi fejleményekkel. Nem csoda: a kelet-és dél-ázsiai urbanizáció, és a globális Kelet és Dél felemelkedő középosztályai igen nagy nyomást gyakorolnak a világ véges erőforrásaira. Ma már nincsenek új területei a nagygazdasági agrártermelésnek, mint a XVIII. és XIX. században, és noha Hubbert tézisét vitatják (Reyna – Behrends 2008) nem kétséges, hogy a jövőben értékes és ritka kincs lesz az energia. Más szavakkal, az olcsó árucikkek és a kompenzációs ingatlanvagyon felfelé ívelő trendje megfordul, és csökkenti a vásárlóerőt a magterületeken. Mint a klasszi­kus holland példában, a társadalmi polarizáció és oligarchizálódás, ami korábban nem volt a nyilvánosság szeme előtt, ma sokkal nyíltabban és több helyen is megjelenik. Az óriási közadósság éles vitákat eredményez majd arról, hogy ki és milyen kiadást fog fedezni a jövőben.

Szuverenitás és etnikai csoportok az új-régi Európában

Friedmanék munkája a nagy korszakok felé orientálódik. Erős oldalát jelentik a tőke áramlásának globális és transz­historikus viszony- és kap­csolatrendszerei, a hegemón ciklusok és az identitásképzés folyamata. Ezeknél a témáknál a munka világos és előremutató. Intuitíven úgy érez­zük, hogy az a financiális szakasz, amelyben a kozmopolita ideológiákat támogató globalizált elitek szembekerülnek a javaiktól megfosztott népi rétegekkel, akik kollektivista nemzeti-etnikai mítoszokat szegeznek ve­lük szembe, az új-régi világ nagy részére is helytálló. A mai Európában az elmúlt húsz évben kérlelhetetlenül erősödik a nacionalizmus, olyan kulturális-osztályalapú választóvonalak mentén, amelyekről Friedmanék írnak (Berezin 2009; Gingrich – Banks 2005; Kalb – Halmai 2011; Mudde 2007; Eatwell – Mudde eds. 2009). A nacionalizmus erősödése egyidejű­en zajlott azzal a folyamattal, amikor a nyugati államot és közpublikumot, ha egyenlőtlen mértékben is, de elfoglalta a pénztőke. Ennek az a kö­vetkezménye, hogy úgy tűnik, a demokratikus démosz valóban „etnikai csoportokra” esik szét, amelyek feltámasztják az organikus nemzet fétisét az állítólagos kulturális „betolakodókkal” szemben, legyenek azok felül vagy alul a társadalmi ranglétrán. A másik oldalon pedig megjelenik egy kozmopolita elit, amelyik elsősorban, úgymond, a „humanitással” szolidáris, miközben a nemzettudata háttérbe szorul. Ezen kulturális osztályformálódás egyik empirikus mutatója a folyamatosan csökkenő részvételi arány a választásokon, legyenek azok helyiek, országosak vagy európaiak; csak azok a pillanatok képeznek ez alól kivételt, amikor az etno­-politikus vállalkozók részvételre mozgósítják a nem-szavazókat egy olyan populista, neo­nacionalista választáson, ami aztán még inkább a kulturális jobboldal felé tolja el a teljes politikai spektrumot.

Mindazonáltal a GRA-nak (globális rendszerek antropológiája) empiri­kusabban kellene kezelnie a globális makro-folyamatok és a territoriális kimenetelek változatos mintázatát és összefüggéseit. Érvelésemben ezt úgy is megtehetjük, hogy figyelmesen szemügyre vesszük az ál­lam-tőke viszonnyal kapcsolatos empirikus fejleményeket az egyes nemzetállamokban, és a tőke és osztály pontosan meghatározott relációs és intézményes koncepcióival helyettesítjük a weberi tőkefogalmat és Weber kultúraközpontú osztályfogalmát. Mi történik az osztállyal és az identitással a mai pénzügyi, gazdasági és társadalmi válság közepette Európában? És mit jelent ez a folyamat a GRA kulcsfogalmai számára?

A territoriális kimeneteleket a következők befolyásolják: hogyan tago­lódik bele pontosan a terület a globális kapitalista osztályrendszerbe; az államépítés története, a belső viták és ellenzéki pártok, a domináns politikai-kulturális hagyomány; az osztályformálódás, osztálytapasz­talatok és osztályszövetségek pontos lokális/globális paraméterei. A hatalom az a relációs kulcstényező, ami közvetít a pénzügyi nyomás és a beágyazott kulturális folyamatok között. Ezt a relációs hatalmat osztálykonfigurációként operacionalizálhatjuk – a hatalom kumulatív és dinamikus egyensúlya a tőkét és a munkát összekapcsoló szereplők között, amelyet az állam és a közszféra közvetít. A friedmani kozmopolita elit versus javaiktól megfosztott „bennszülöttek” kevésbé legyen tudomá­nyos következtetés, mint inkább aktív kutatási agenda, amit specifikálni, módosítani, dinamizálni és kontextualizálni kell; vagyis egyfajta strukturált kontingencia mellett érvelek.

Emlékezzünk a kulturális diskurzusok képlékenységére: ahogyan láttuk a klasszikus holland példánál, a populista organikus kulturális esszencializ­musokat át lehetett alakítani és liberalizálni, amikor azokat elsajátították a politikailag aktív középosztálybeli szövetséges csoportok, és az állam ellen fordították jogaik követelését. Az Egyesült Államok­ban terjedő Tea Party mozgalom azt demonstrálja, hogy történetileg libertariánus és individualista diskurzusok lehetnek organikusak, holisz­tikusak és kollektivisták, amint egy mitikus szabad népről beszélnek, amelyik szembefordul a globalizált nagytőke által elfoglalt állammal. De kozmopolita, liberális, individualista diskurzusok is radikalizálódhatnak és kollektivizálódhatnak, ha jog-orientált, népi ideológiákra van szükség, ahogyan azt láthattuk a késő XVIII. század forradalmaiban. Az iden­titáspolitika jellegét az osztályszövetségek határozzák meg, amelyek sokszor átírják, vagy át akarják írni az állam és a nemzet sajátosságait, és kisajátítják, átformálják az államépítés történeti ideológiáit. De van egy lényegi térbeli aspektusuk: a nemzet beillesztése a globális kapi­talista rendszer egyik résébe óriási változást jelent mind történelmileg, mind pedig a jelen időben. Az, hogy az állam magállam vagy pedig (fél) periféria, nagy különbséget jelent a globális tőkével szemben. Ugyan­csak különbséget jelent az osztályformálódás folyamatát, összetételét, viszonyrendszerét és diskurzusvilágát tekintve is. A nemzeti történelem a világrendszerben olyan momentum, ami végül is összekapcsolódik azzal a kérdéssel, hogy egy állam ma liberális, volt gyarmati, volt fasiszta vagy pedig poszt­szocialista ország.

Friedmanék értelmezési keretében különösen az alsó középosztály marad alulreprezentált. Mintha ott „lógnának” valahol a globalizált kozmo­polita elit és felső középosztálybeli támogatóik, valamint az elszegénye­dett, „bennszülött” nép között, és mindkettő gyakorolna rájuk valamilyen hatást. Az alsó középosztály és a munkásság felső rétege alkotja azt a küzdőteret, ahol a kozmopolitizmus és az etnikai nacionalizmus hege­móniáit kialakítják.

A „új-régi Európa” (Anderson 2009) nagyon különleges kontextusa a küzdelem ezen folyamatainak. Míg az Unió nem átlátható és nem de­mokratikus, már erősen neoliberális befolyás alatt álló felső struktúráit elfoglalják a globális és részben financializált érdekek (európai csavarral), addig a ma még nominálisan szuverén demokratikus nemzetállamok maradnak meg az elsődleges küzdőterei a társadalmi reprodukció és újraelosztás népi politikájának. Ugyanakkor az új Európa magába foglal egy régi kapitalista magterületet, ami óriási mennyiségű tőkét exportál, és egy nagy perifériát Délen és Keleten, ami különböző összetételű tőkejavakat fogad. Az északnyugati államokat és az Uniót érett kapitalista uralkodó osztály irányítja. Ezen államoknak és uralkodó osztályaiknak sokkal több erőforrás áll rendelkezésükre ahhoz, hogy állampolgáraikkal és munkásaikkal tárgyaljanak, mint a periféria államainak és elitréte­gének; nagyobb tere van a kompromisszumnak. A magállamok állam­polgárai elvileg közvetlenül is tárgyalhatnak a nemzeti tőkével – noha tárgyalóerejük nem ér el az EU-ig vagy a nemzetközi szervezetekhez, és befolyásuk masszívan hanyatlik a globalizáció és financializálódás jelen korszakában. Ezeket az államokat valószínűleg szilárdan tartják majd befolyásuk alatt a magterületek pénzügyi szereplői. Középosztályuk egyre inkább integrálódik az utóbbiak által menedzselt globális hálóza­tokba (Panitch – Konings 2009), ami, úgy tűnik, gyengíti valamelyest a választóvonalat a kozmopoliták és a nép között. A perifériák azonban nem rendelkeznek saját érett kapitalista osztályokkal, és a rendelkezé­sükre álló erőforrások sem elegendőek. Állampolgáraik nem a tőkével alkudoznak, hanem a kormányzó elitekkel, akik a maguk részéről pedig a globális tőkével alkudoznak. Ha a tőkének nem tetszik a felajánlott alku, bármikor odébbállhat tárgyalni egy másik perifériális állammal. Ezt jelenti a „függő kapitalizmus”. Ez a helyzet képlékennyé teszi a politikát olyan országokban mint Görögország vagy Magyarország, de gyakran kevésbé hatékonnyá, mint a magállamokban, például Németországban vagy Franciaországban.

Az Egyesült Tartományok klasszikus példája megmutatta, hogy a pénzügyi oligarchiától való emancipációnak igen erős volt a nemzetközi viszonyrendszere. Amint láttuk, a küzdőtér transznacionális volt, és a világrendszerben is kiterjedt hálózattal rendelkezett. A mai európai viszonyrendszer a nemzetközi beágyazottság tekintetében erősen el­lentmondásos kontextust formál. Egyfelől, biztosítja a politikai harcok azonnali nemzetköziségét, mert az alapvető politikai kérdések mindig közvetlen módon érintik az EU íratlan alkotmányát és egyensúlypolitiká­ját. Emellett az EU politikája maga is gyakorol valamelyest szinkronizáló és uniformizáló hatást a nemzeti politikákra és küzdelmekre.

Másfelől azonban az EU-struktúra befagyasztja – látszólag nemzeti szinten – a formális szuverenitást, az elszámoltathatóságot és a demok­ratikus versenyt, miközben megakadályozza a pénzügyi és társadalmi politika európaizálódását. Így nemzeti keretek közé zárja a népi politikát, intézményesíti a nemzetek versenyét a globális tőke kegyeiért, és az EU-n belüli befolyásért, ezért menthetetlenül erősíti a nemzeti identitás­politikát. Ergo: az EU mélyen ellentmondásos mechanizmus. Szponzo­rálja a tőke és az elitek internacionalizálódását, ugyanakkor lokális „ott­honába” zárja a globalizáció népi politikáját, ami ezért nagyon is defenzív jelleget ölt. Struktúrája folytán az EU felnagyítja azt a Friedmanék által leírt trendet, amikor a kozmopolita elittel szemben a nép egyre inkább az etnikai nacionalizmus útjára lép.

A holland-magyar nacionalista avantgardisták

Vegyünk két nagyon különböző és mégis hasonló esetet: Magyarországot és Hollandiát – ez csak nagyon felszínes bemutatás lehet a terjedelmi korlátok okán; a komoly etnográfiai kutatásokat számos európai színtéren lásd: (Kalb – Halmai eds. 2011). Hollandia a kapitalista centrum történelmi magja, a liberális kozmopolitizmus szülőhazája, és az 1980-as évek óta a tőke financializá­lódásának és internacio­nalizálódásának modell-állama. Magyarország a kelet-közép-európai periférián helyezkedik el, történelmi generátora a liberális, organikus és fasiszta nacionalizmusoknak éppúgy, mint a szocializmusoknak, és a mai poszt­szocialista időszakban messze a legtöbb egy főre eső külföldi tőke fogadó országa az EU-nak (a GDP-hez viszonyítva). A két nagyon különböző ország azonban a mai helyzetben igen hasonló neonacionalista, etnikai nacionalista politikai hegemóniákat produkált. A nagy különbségek ellenére azt mondhatjuk, hogy ez a két ország a XXI. századi európai neo­nacionalista avantgar­disták „úttörője”.

Magyarország sokáig a posztkommunista átmenet mintagyereke volt. Egy olyan kapitalista átmenet során, amelyet az egykori szocialisták irányítottak, sokkal gyorsabban zajlott le a privatizáció, mint más kelet­közép-európai országban, és magasan nagyobb volt a külföldi tőke rész­aránya a folyamatban. Az európai ipari magterületekhez való közelség, a jó technológiai alapok és a szakképzett, olcsó munkásság (2008-ban 400 eurós átlagbér) komoly exportsikereket hozott az országnak. 1995 és 2005 között a kelet-közép-európai országok többé-kevésbé hasonlóan vonzó célpontot jelentettek a nyugati tőkének, mint Kelet-Ázsia. A külföldi tőke nagy részét vagy új gyárakba vagy pedig a pénzügyi és telekom­munikációs szektorba fektették be. Ezek az új gyárak gondoskodtak arról, hogy a keleti perifériák jóval nagyobb exportbevételeket hozzanak a magállamoknak, mint az EU mediterrán perifériájának turistaipara. Azonban a külföldi vállalatoknak adott adókedvezmények és a nyugati beszállítók alkalmazása miatt ez az új ipari bázis nem tudta megfelelően kompenzálni a szocialista ipar összeomlását. Az 1990-es évek elején több mint 1,5 millió állás szűnt meg Magyarországon (egy tízmilliós or­szágban). Az aktív munkások száma jóval a nyugat-európai átlagok alá zuhant, és azóta sem tudta elérni a nyugati átlagokat. A befektetések az ország nyugati részén és a fővárosban koncentrálódtak, és nem segí­tettek megakadályozni a keleti és déli régiók (további) leszakadását. A keleti részeken koncentrálódó roma lakosság elvesztette munkahelyét, és tartósan munkanélküli és súlyosan diszkriminált népcsoporttá vált, akik szociális és állami segélyekből, informális jövedelmekből és etnikai hálózatokból kénytelenek megélni. A korkedvezményes nyugdíjak vala­melyest mérsékelték a szocialista ipar összeomlásának következményeit, de súlyosan megterhelték az állami büdzsét, egy olyan államét, amely már az átmenet elején is az egykori keleti blokk leginkább eladósodott országa volt (Magyarország 1982 óta tagja az IMF-nek).

Magyarországon 1995-ben vezették be az első komoly megszorító csomagot az IMF követelésére. Azóta az olyan társadalmi juttatások, mint a lakás- és energiaár-támogatás vagy a családi segélyek, kedvez­mények, folyamatosan a „reformok” kedvelt célpontjai. A kis informális és kényszervállalkozások tömege (amelyek közül sok igen ingatag helyzetű) egyoldalú adórendszer létrejöttéhez vezetett, ahol valójában csak az állami alkalmazottak fizetnek adót, illetve a transznacionális tőke fizet (magas) adókat. A kelet-közép-európai országok lehettek ugyan kedvelt célállomásai a globalizált tőkének, de a „sikeres átmenet” valódi tapasztalata sok lakos számára a teljes elszegényedést vagy a tartósan alacsony életszínvonalat jelentette, és nem a remélt felfelé való mobilitást (Kalb 2009). 2005-re a társadalomtörténész Bartha Eszter kutatásában a győri alsó középosztály, szakképzett munkásság sok tagja panaszkodott arról, hogy becsületes munkával egyre nehezebb lakást, autót vásárolni, a gyerekekről gondoskodni és általában a tisztességes megélhetést biztosítani, mint a szocializmus idején (Bartha 2010).

Ami ezt a tapasztalatot még nehezebbé tette, az az volt, hogy a pri­vatizációt és az állami neoliberális politikát olyan politikus és vállalkozó elit menedzselte, amelyiknek gyakran volt szocialista háttere, és most blairista szociáldemokratává avanzsált (otthon posztkommunistaként váltak ismertté). Ennek két következménye volt a helyi politikára. Először, mint ahogy más kelet-közép-európai országból is, hiányzott egy olyan baloldal, amelyik nyilvánosan is felvállalta volna a neoliberális politika bírálatát és a javaiktól megfosztott emberek sérelmeit, mivel minden „progresszív erő” egy szűk politikai centrum köré koncentrálódott, ami a politikai liberalizmust gazdasági neoliberalizmussal vegyítette. Ez magá­ba foglalta az egykori ellenzék „antipolitikus” értelmiségi közszereplőit, akik tömegesen fordultak vagy a neoliberalizmus vagy pedig a konzer­vatív jobboldal felé (Tamás 1999). Így alig-alig kaptak nyilvánosságot a neoliberalizmus ellenzői, míg a média gyakran nevezte civil társadalom­ellenesnek a tiltakozásokat, és az „átmenet veszteseit” tette felelőssé sorsukért (Buchowski 2006; Kalb 2009a; 2009b).

Másodszor, a posztszocialista átmenet azon mítoszai szellemében, amelyek a keleti periféria elmaradottságáért a szocializmust és nem az azt megelőző feudalizmust teszik felelőssé, a felhalmozódott privát frusztrációk egyre inkább a posztkommunistákra irányultak, akiket azzal vádoltak, mint más kelet-közép-európai országokban is, hogy kifosztják az országot és „álkapitalizmust” építenek, ami csak akkor lesz hasonló a „valódi kapitalizmushoz”, ha a posztkommunistákat eltávolítják a hata­lomból (Ost 2005; Kalb 2009a; 2009b; Bartha 2011; Halmai 2011).

Az 1990-es évek végén Csurka István pártja, a MIÉP kapott némi tá­mogatást vidékről ezzel a retorikával (lásd Bartha 2011), de csak 2002-től történt komolyabb változás, amikor a Fidesz konzervatívjai, miután nem tudtak választást nyerni a német CDU-hoz hasonló polgárközpontú vá­lasztási programmal, elkezdték figyelembe venni a populáris frusztrációt (Halmai 2011). Választási szempontból be kellett törniük az 1960-as és 1970-es években felépült panelházak választókörzeteibe, amelyek la­kosai hálásak voltak a szocialistáknak a lakásukért – amiket az 1990-es években gyakorlatilag fillérekért megkaptak – és a nyugdíjukért. A Fidesz egyre nyíltabb nacionalista retorikára váltott át, gondoskodó és verseny­képes nemzetet kínált az „átmenet veszteseinek”, mint az általuk érzékelt transznacionális lojalitások és a poszt­szocialista korrupció ellenszerét. Neonacionalizmusa azonban egyre inkább hagyományosan baloldali té­mákat artikulált, mint a kórházak privatizálásának ellenzése, a társadalmi juttatások megnyirbálása elleni tiltakozás vagy a korrupt privatizációs ügyek leleplezése, amelyek visszhangra találtak a szélesebb publikum körében. A jobboldali mobilizáció a „nemzet kirablása” miatt hónapokon át tartó tüntetéssorozatot eredményezett a poszt­szocialisták ellen a parlament előtt 2006 őszén, miután a miniszterelnök elismerte, hogy a választások előtt nem mondott igazat Magyarország pénzügyi helyzeté­ről. A nagy demonstrációk ellenére a kormány az IMF és az ECB (Euró­pai Központi Bank) felszólítására újabb megszorító csomagot léptetett életbe. A Fidesz radikális szárnyán létrejött egy szélsőségesebb politikai formáció, a Jobbik. Részben hasonló szimpatizánstáborral és hasonlóan neo­nacionalista retorikával a Jobbik a Fidesznél is radikálisabban han­goztatta „a nép szükségleteit” – munkahelyeket, nemzeti foglalkoztatási programot, a romák kényszer-iskoláztatását, a pénztőke elleni védelmet, biztonságot -, illetve támadta a „nép ellenségeit”: a bűnöző romákat és a kozmopolita eliteket, akik megrontják a nemzetet. Ráadásul a Jobbik szoros kapcsolatokat ápolt a Magyar Gárda nevű paramilitáris alakulattal, ami megfélemlítő felvonulásokat szervezett a romák lakta falvakban, és Budapesten is tartott rendezvényeket. Az 1930-as évek fasiszta zászlói megjelentek a mai Budapest utcáin, és sok bosszúszomjas blogot is lehet olvasni az interneten. Úgy tűnik, mintha az ország valamifajta „tisztítóháborút” vívna Kun Béla, Rákosi és Kádár szellemével, akik most úgy jelennek meg, mintha közeli szövetségben álltak volna a nemzetközi erőkkel, és kisded érdekeikért kiárusították volna azoknak a nemzetet. A 2010-es választásokon igen sok korábban nem-szavazót sikerült mo­bilizálni (75% szemben a szokásos 55%-kal). A Jobbik 17%-ot szerzett, miközben a Fidesz óriási többséget kapott (az országgyűlési helyek 70%-át szerezte meg), és messze nagyobb támogatással tudott jobbol­dali populista kormányt alakítani, mint más európai országok jobboldali pártjai. Így tehát Magyarországon kialakult a neo­nacionalista jobboldal erős hegemón blokkja a XXI. századi Európában.

A pénzügyi válság eszkaláló szerepet játszott a neo­nacionalista kime­netelben. Magyarország EU-csatlakozásának kontextusában az európai bankok igen nagy eurós hiteleket adtak a magyar lakásvásárlóknak 2002 és 2008 között. Ez valamennyire kompenzálta őket a transznacionális munkaadókkal szembeni gyenge alkupozíciókért és a stagnáló átlagbére­kért. Sőt, felruházta őket a fogyasztói jólét és fogyasztói lehetőségek egy­fajta illúziójával – hiszen gyakorlatilag szinte az összes poszt­szocialista lakást meg tudták vásárolni a korábbi bérlők. És valóban, a nagy összegű euró kölcsönök a gyakorlatban is megerősítették a sikeres átmenet és a Nyugathoz való felzárkózás népszerű köznarratíváit; az euró-alapú köl­csön volt a napsugár a poszt­szocialista horizonton. A globális pénzügyi válság azonban tönkretette a fogyasztói hitel-pártot: a Magyarországon aktív osztrák bankok, miután komoly veszteségeket könyvelhettek el a globális pénzpiacon, és emellett szembesültek a likviditás súlyos apadá­sával 2008 végén és 2009 elején, nem voltak abban a helyzetben, hogy tovább görgessék a lokális privát adósságokat. A hitel váratlan apadása számtalan adóst fenyegetett fizetésképtelenséggel Magyarországon és más kelet-közép-európai országokban. Ez a kockázat, amit felnagyított a globális spekuláció, azonnal leértékelte a forintot, ami tovább erősí­tette azokat a félelmeket, hogy a helyi adósok nem tudják visszafizetni keményvaluta-alapú kölcsöneiket.

Az osztrák pénzügyi szakemberek elintéztek egy 25 milliárdos kölcsönt Magyarországnak az IMF-en és az ECB-n keresztül, mintegy ütközőként a nemzetközi bankok és a forint között. Ez új struktúra volt: a magyar államnak szerény adóssága volt más EU-országokhoz képest, és nem volt szüksége ekkora IMF-hitelre az ország finanszírozásához. Azért kellett ezt a kölcsönt felvennie, mert a nemzetközi piacokról eltűnt a hitel, és féltek a magyar adósok fizetésképtelenségétől. A magyar államnak kellett átvállalnia az osztrák bankok kockázatát. A kölcsönnek azonban olyan neoliberális strukturális feltételei voltak, amelyekért az IMF-et már régóta kritizálták, mint például a kórházak privatizálása, a vizitdíj bevezetése, a jóléti kiadások lefaragása, a közszféra fizetéseinek és a nyugdíjaknak a csökkentése stb. – amit a szervezet vezetője, a francia szocialista Strauss Kahn nyilvánosan cáfolt. A poszt­szocialista kormányt övező mély bizalmatlanság légkörében számtalan „városi legenda” övezte ezt a hitelfelvételt. A jobboldal egyes szószólói azt sugalmazták, hogy a megszorító intézkedéseket maga a magyar kormány javasolta az IMF-nek, hogy még több szenvedést okozzon a nemzetnek.

Amikor az új populista jobboldali kormány hivatalba lépett 2010 késő tavaszán, rögtön hozzálátott mind a „bűnrészességgel” gyanúsított minisz­tériumi pénzügyi szakemberek, mind pedig az osztrák bankok megbün­tetéséhez, megbosszulva a magyar nemzet újabb „elárulását”. A Magyar Nemzeti Bank elnökének, egy posztszocialista technokratának, aki nem­zetközi céget működtetett Cipruson, 25 000 dollárról 8 000-re csökken­tették a havi fizetését. Az ECB és az IMF nem habozott felhívni a magyar kormány figyelmét arra, hogy a magyar politikusok nem fenyegethetik a „Nemzeti Bank függetlenségét”, de a beavatkozás nem meglepő módon sikertelen maradt. Ezután a Fidesz pénzügyminisztere azzal fenyegető­zött, hogy Magyarország Argentínához hasonlóan leírhatja nemzetközi adósságait, ami a görög válság kontextusában komoly riadalmat okozott a nemzetközi pénzemberek körében. Amikor ez a képtelen fenyegetés lekerült az asztalról, a kormány kivetett egy relatíve magas egyszeri adót a bankszektorra, ami magasabb volt, mint bármely más országban, ahol megpróbálták a bankokkal is megfizettetni a pénzügyi válság okozta vesz­teségeket (kivétel volt Belgium) (Financial Times, 2011. 1. 12.). A Fidesz kijelentette, hogy a beszedett adóból egy nemzeti alapot kíván létrehozni, hogy megakadályozza a nem fizető adósok ingatlanának elárverezését, úgy, hogy megveszik a kölcsönöket a nemzetközi bankoktól. Emellett a kormány megtagadta az IMF kölcsön második részletének felvételét, és elzárkózott a további tárgyalásoktól az IMF képviselőivel.

Az ECB szakemberei erre kijelentették, hogy a nemrég létrehozott magán-nyugdíjpénztári vagyon, amit a Világbank erősen szorgalmazott, és amit nemzetközi bankok menedzseltek, nem számít bele a nemzeti megtakarításokba. Következésképpen a strukturális államhiány jelen­tősen emelkedett, és a kormányt az EU arra akarta rászorítani, hogy csökkentse az állami kiadásokat. Válaszlépésként a Fidesz egy merész húzással rátette a kezét a magán-nyugdíjpénztárakra, és így vitte le a deficitet, megelőzve a megszorítások újabb hullámát. Az őszi önkormány­zati választásokon a Fideszt újfent megjutalmazta a hálás nemzet, és tovább növelhette erejét. Ezt a hatalmat arra használta, hogy lebontsa a fékek és egyensúlyok rendszerének számos elemét, beleértve az Alkotmánybíróság jogkörének megnyirbálását. És egy média­biztossal is megfenyegette a liberális médiát, amelyik gyakran azonosította a magyar jobboldalt a fasizmussal. Hogy megszabályozzák az „arcátlan” médiát, a Fidesz-pártkatonák közül kikerülő biztos felügyelné a sajtó „méltóságát” és „tényszerű korrektségét” (Népszabadság, 2011. 1. 9.). A médiasza­badság korlátozását az EU szintén szóvá tette a magyar kormánynak. Ezenközben sokasodtak a magyar „önvédelmi szervezetek”, amiket hivatalosan nemegyszer „kulturális örökségvédő” egyletként regisztráltak.

Összefoglalva: Magyarországon a neoliberalizmussal, transznacio­nalizmussal és a tőke financializá­lódásával jellemzett poszt­szocialista átmenet megteremtette a maga populista, neo­nacionalista ellenpólusát, még akkor is, ha ez az ország a tőkekihelyezés egyik vonzó célpontja volt. Friedmanék tézise beigazolódott, de úgy látszik, rossz példán.

A másik oldalon Hollandiából kifelé áramlott a tőke. Pénzügyi szektora az egyik legnagyobb és leginkább transznacionális Európában, amely a holland GDP-nél több mint négyszer nagyobb pénzmennyiség és költség menedzseléséért felel. Nyugdíj- és biztosítási alapjai az európai játékosok legnagyobbjai közé tartoznak. A közös alapok is jelentősen növekedtek az 1990-es és 2000-es években. A holland ingatlanok értéke 1990 és 2005 között 250%-kal emelkedett, amit a kormány nagylelkű adópolitikája is igen nagy mértékben szponzorált: a jelzálogok kamatát teljes egészében le lehetett írni az adóból. Igaz, a holland ipar az 1980-as években visszaesett, de később a gazdaságnak sikerült technikailag megújulnia, és létrejött egy kisebb, de nyereséges, nemzetközileg orien­tált high-tech résszektor, ahol a fizetéseket csak igen szerény mértékben csökkentették (Visser – Hemerijck 1997). Ez olyan exporttöbbletet pro­dukált, ami (egy főre számolva) lehagyta Németországot és Kínát is, és létrehozta Európa legpozitívabb kereskedelmi mérlegét, amivel Hollandia lett az egész Unió legfőbb „fizetőembere”. Az európai sikert egy erős, csaknem foucault-i/benthami jóléti állam egészíti ki. A társadalmi juttatá­sok biztonságát azonban a kedvezményezettek felett gyakorolt nagyobb ellenőrzés ellensúlyozza. A 2000-es években a holland munkanélküliség a legalacsonyabbak között volt az EU-ban (noha ennek fontos aspektusa a részmunkaidős foglalkoztatás), és a foglalkoztatottság elérte az USA szintjét. A közmegegyezés szerint tehát Hollandia volt a globalizációs kor egyik legsikeresebb országa, amit kiemelkedően jól menedzseltek.

A politikai kép meglepő módon mást mutat. Attól a pillanattól kezdve, amikor az 1980-as évek végén a középbal párti kormány megpróbálta a jóléti állam kiadásait a restrukturálódó gazdasághoz igazítani, Hol­landia egyre képlékenyebbé vált politikailag. A kormány csökkentette a rokkantnyugdíjak számát – a jóléti államközpontú gazdasági átalakítás következményeképpen 1990-ben már 1 millióan, a lakosság 7%-a része­sült ilyen juttatásban, mert a feleslegessé vált munkaerőt átirányították a társadalmi juttatások rendszerébe. A rokkantnyugdíjak megnyirbálásának azonban megvolt a politikai ára: egyik első következménye lett a szo­ciáldemokrata szavazók masszív és tartós távolmaradása az urnáktól, valamint a szavazók általános számának súlyos visszaesése (egyéb­ként is csökkenő érdeklődés mellett). Hosszú távon pedig megjelent és általános körben is elterjedt a „kultúrabeszéd”, amit az újságírók, a jóléti bürokraták, a politikusok, a biztonsági emberek és a kutatóintézetek is felkaptak és tovább népszerűsítettek.

Az első retorikai támadást a miniszterelnök intézte a rokkantnyugdíja­sok ellen, amikor egy televíziós műsorban kijelentette, hogy „Hollandia beteg”, és azzal vádolta a gazdaság átalakításának áldozatait, hogy a felajánlott juttatásokért cserébe tiltakozás nélkül otthagyják állásukat. Egy masszív bürokratikus operáció során a többnyire idős embereket, akiket az állam beszélt rá arra, hogy vonuljanak ki a munkaerőpiacról, most azzal a „gyógy­terápiával” biztatták, hogy térjenek vissza a mun­kaerőpiacra, pontosan abban a pillanatban, amikor az állások száma is gyarapodott. Ettől kezdve a jóléti rendszer és más közintézmények foltozgatása vagy átszabása lett minden politikai reform kulcseleme, le­gyen kormányon akár a középbal, akár a középjobb. A program logikája az volt, hogy csökkenteni kell a kiadásokat, de meg kell menteni a jóléti és közintézményeket úgy, hogy közben növelni kell a foglalkoztatottságot, és modernizálni kell a gazdaságot.

A globális piacon elért hatékonyságnak azonban megvolt a társadalmi ára: 2005-re a rokkantnyugdíjasok száma ismét meghaladta az 1 milliót. Egyre több lett köztük a „szellemileg fogyatékos” fiatal. Ezeknek a fiata­loknak a tanulási problémáin nem sokat segített egy alacsony költségű, centralizált és szuper­hatékony oktatási gépezet, amely annak ellenére – vagy éppen azért -, mert retorikájának középpontjába állította az új „tudásipart”, a hatékonyságot kizárólag a kiadásokban és a rendszer által kibocsátott diplomák számában mérte. Ez csak egyik forrása volt a növekvő társadalmi elégedetlenségnek.

Még nyilvánvalóbban egyenlőtlenül és hierarchikusan oszlottak meg az erőforrások nemcsak a piaci szektorban, hanem a közszférában és a tágabb társadalomban is: ez volt a menedzseri bombaüzlet másik oldala. Nagyon sok holland vásárolt magának külföldön második otthont (2003-ig le lehetett vonni a hitelkamatokat az adóból), virágzott az antik autópiac, a tengerpartokat ellepték a holland üdülők, a módosak pedig jachtokkal járhatták a tengereket. A Gini-mutató egyre kúszott felfelé, és még csak nem is mutatta az ingatlan-és pénzpiacokon felhalmozódott nyereséget, mert az általában nem adózott és nem volt bejelentve (Wilterdink 1993; 2000). Az átlagbéreket viszont rövid pórázon tartották, megőrzendő a versenyképességet; valójában az összes OECD ország közül Hollan­diában volt a legnagyobb a reálbérek és a lakhatási költségek eltérése. A fiatalok és az alsó középosztályok kiszorultak a városokból, ami új lendületet adott a szuburbanizációnak, miközben a belvárosokat átalakí­tották a professzionális-menedzseri osztályok és (kulturális) fogyasztásuk igényeinek megfelelően. A szociológusok az 1990-es évek közepén fedezték fel újra a szegénységet, és közel 1 millió embert tekintettek sze­génynek. De ez nem hatotta meg a politikai osztályt, és a közvélemény sem nagyon reagált. A szakszervezetek beszéltek ugyan a problémáról, de nem mutattak erőt.

A harmadikutas szociáldemokrácia nem volt más, mint kompromisszum a régi munkáspártok jóléti menedzserei és a tőke valamint a jobboldal megkövetelte neoliberális gazdaságpolitika között, és Hollandiában talál­ták fel, jóval azelőtt, hogy Blair és Giddens bevezették volna a fogalmat brit használatra, amit aztán exportáltak az Egyesült Államokba. A jóléti ál­lamot átfogóan újraértelmezték és újraszabták; az emberek „foglalkozta­tásának” eszköze lett, azzal a céllal, hogy visszavezesse őket a rugalmas munkaerőpiacokra. A közszolgáltatásokból piac vezérelte vállalkozások lettek, ahol állandóan ellenőrizték a végeredményeket és az adófizetők pénze elköltésének hatékonyságát, olyan szigorúan, amire a Harvard Business School is büszke lehetne (Head 2011). Az 1990-es években Hollandiában a harmadikutas szociáldemokraták a történelemben első ízben keresték a szövetséget a VVD párt (Néppárt a Szabadságért és Demokráciáért) neoliberálisaival. Ez egy „kulturálisan konzervatív” klub volt, amelynek igen erős lobbistái voltak a holland munkaadók szerveze­tei, és emellett személyes szálak fűzték őket a biztonsági szolgálatokhoz. A biztonsági szerveknek komoly befolyásuk volt a politikai diskurzusra egy olyan országban, ami masszívan elmozdult a jogoktól a kötelességek és általában a biztonságpolitika szigorítása felé.

Az 1980 és 1990 közötti válságos évtized a bevándorlókat is súlyo­san érintette. Jobban sújtotta őket a munkanélküliség és az erősödő verseny az állásokért, mint a „bennszülött” hollandokat. A helyieket az is felbőszítette, hogy a bevándorló férfiak feleségüket és gyereküket is áthozták Európába a családegyesítés nevében. Az 1990-es években a térbeli polarizáció a dzsentrifikálódó belső és külső urbánus terek és a régi munkásnegyedek között éles szegregációhoz vezetett. A szegé­nyebb családok között egyre több volt a bevándorló, akik a lerobbant városnegyedekbe koncentrálódtak. A munkanélküli bevándorló fiatalo­kat és azokat a gyerekeket, akik kimaradtak az iskolából, egyre inkább „társadalmi problémának” és „biztonsági kockázatnak” bélyegezték.

A politikai diskurzusok ezen összességét nevezem „kultúrabeszédnek”. Megszilárdította és kifejezte a szövetséget a neoliberálisok és a munká­sok között, és „kulturális problémává” degradálta a bevándorló fiatalokat. Paul Scheffer esszéje a multikulturális drámáról, amit a befolyásos NRC Handelsblad publikált 1999-ben, és a parlamentben is volt vita róla, már jelezte, hogy hegemónná vált a kulturális diskurzus (Ghorashi 2003; 2010). A szerző egyebek mellett azt fejtegette, hogy a multikulturalizmus megrekedt a puha illúzióknál, és a bevándorlók gazdasági problémá­iról Hollandiában eltérő kulturális hátterük tehet. A társadalompolitika olyan hívószavait, mint befogadás és integráció, gyorsan felváltotta az asszimiláció türelmetlen követelése. A 2001. szeptember 11-ét követő világpolitikai események, a „terror elleni háború”, amelyben Hollandia a leghívebb európai támogatója volt az amerikai imperialista érdekeknek, tovább növelte a „kultúrabeszéd” népszerűségét. A hollandok valóságos kulturális háborúban érezhették magukat: a holland liberalizmus egy pil­lanatra visszatért XVII. századi háborús gyökereihez, miközben „hadat viselt” a muszlim zelóták, a nők elnyomói és a homofóbok ellen mind az anyaországban, mind pedig az egész világon, akár a Hindukus magas­lataiban is. És, mint a futballban, mindenáron nyerni akart.

Pim Fortuin volt az, aki először felfedezte Hollandiában a „kultúrabe­széd” potenciális választói mozgósító erejét. A xenofób kártya kijátszá­sával mobilizálni tudta a legnagyobb potenciális szavazóréteget az or­szágban: a nem-szavazókat. Ha nem lőtték volna le, megszerezte volna a győzelmet. Másodosztályú közértelmiségiek léptek a helyére: Hirsi Ali és Van Gogh egy mediatizált anti-iszlamista spektákulumot prezentáltak, mígnem az utóbbit meggyilkolta egy tökéletesen integrált fiatal muszlim, az előbbi pedig biztonsági őrizet mellett az Egyesült Államokba mene­kült (lásd még Buruma 2006; Ghorashi 2003). A szociális tárca új VVD-miniszterasszonya, aki korábban egy vidéki börtön igazgatója volt, saját politikai mozgalmat indított („Büszke vagyok Hollandiára”). A kulturális háború ezen kontextusában az NRC címlapon hozhatta, hogy a szexuális erőszakot a kulturális háttér magyarázza – úgymond, tudományosan bizonyítva. És a kormányzati kutatóközpont, amely az orwelli ízű „Tár­sadalmi és Kulturális Terviroda” (SCPB) nevet viseli, azzal örvendeztette meg megbízóit, hogy kidolgozott egy tudományos „modernitás-indexet”, ami szisztematikusan tagadja, hogy a muszlim bevándorlók „egykorúak” lennének az autochton hollandokkal (Fabian 1983), akik természetesen a modern individualizmus eszményképei voltak. A kultúrabeszéd azon­ban nemcsak a xenofóbiának adott újabb lökést. A türelmetlenség és a frusztráció magukról a hollandokról is szólt, akiket mintha a „bennszülött” hollandok is egyre inkább zavarnának. Egyre jobban terjed a zéró-tole­rancia, és az ellenséges hangulatot tovább tüzeli az egyre gyűlölködőbb, eszeveszettebb és kifejezetten ostoba blogok elszaporodása. Ennek „ellenszereként” a holland iskolák és szülők egyre gyakrabban fedeznek fel „szuper­intelligens” holland gyerekeket, akiket persze elhanyagoltak a bürokratikus intézmények és az iskolák, viszont feltétlenül megérdemlik a hivatalos támogatást.

Fortuin és Van Gogh meggyilkolása óta az okos holland szavazók be­húzták a féket, és a kereszténydemokrata Jan Peter Balkenendét támo­gatták, aki Harry Potter-szerű külsejével nem igazán kelti egy „született” politikus benyomását. A kultúrabeszéd azonban továbbra is virágzik, sőt intézményesül. Geert Wilders újrakezdte Fortuin támadásait a muszli-mok ellen, és 2005-ben a VVD-ből kilépve megalapította saját pártját, a PVV-t (Szabadság Párt). Ugyanazt a fehér, munkás, nem-szavazó réteget célozta meg az ország dezindusztrializált, szuburbanizált terü­letein, Limburgban, Helmondban, Nyugat­-Brabantban, Rotterdam körül, Hágában és Almerében, mint elődje. Állandó őrizet mellett és gyakran váltogatva lakhelyeit Wilders olyan követelésekkel borzolja a közvéle­ményt, mint például a „turbán és csador szemétadó” (a szennyező fizet: az egész parlament kacag), a Korán betiltása, erőszakos repatriálás, és az amerikai-izraeli konzervatívak által szponzorált iszlámellenes fasiszta narratíva más elemeinek átvétele.

2010-ben, amikor a Fidesz és a Jobbik lett a magyar országgyűlési választások nagy nyertese, Wilders arathatta le azt a kétes dicsőséget, hogy ő lett az egyik legnagyobb nyertese annak a választásnak, ami 1945 óta a legszélsőségesebb jobboldali kimenetet produkálta (pártja több mint 15%-ot szerzett). A VVD mindig is a magáévá tette a kultúra­beszédet, a neoliberális nacionalizmust, a bevándorlás-ellenes politikát, és erősen lobbizott a biztonságpolitika szigorításáért. De most, amikor Wilders kisajátította ezeket a jelszavakat, a VVD igen ügyesen arra a témára fókuszált, ami fennállása óta először tette nagy középosztálybeli párttá: az ingatlantulajdonosok biztonságára és pénzügyi védelmére. A VVD ingatlantulajdonosai és Wilders neo­nacionalistái együttesen egy potenciálisan erős történelmi blokkot alkottak: a financiali­zálódás és neoliberalizmus kedvezményezettjei és kárvallottjai egy közös „nép­frontba” tömörültek az 1970-es évek multikulturális diskurzusát és jogait hangoztató vezető elittel szemben.

Miután a pénzügyi válság költségeit sikeresen áthárították a közszfé­rára, új szakaszba lépett a jóléti állam körül folyó harc. A holland spekt­rumpártok mindenhol megszorításokat szorgalmaztak. A politikusok és technokraták Északnyugat Európa leghosszabb listájával álltak elő arról, hogy hol kell megnyirbálni az állam kiadásait, ha az ország sikeresen akar versenyezni a globális tőke kegyeiért (és megverni más európai országokat a kamatláb frontján). A Holland Nemzeti Bank technokratái azonban évek óta az ingatlan­lufi ellenőrzött deflációját sürgették, és égető politikai szükségszerűségnek állították be az adókedvezmények fokozatos csökkentését. A javaslatok mögé álltak a szociáldemokraták és a kereszténydemokraták egy része, akik lehetőséget láttak arra, hogy ha más irányba terelik a megszorításokat, akkor nem kell hozzányúlniuk a jóléti szolgáltatásokhoz, amiket együtt teremtettek meg. Mivel azonban a jóléti politika folytatását támogatták, szemben az ingatlantulajdonosokkal, vereséget szenvedtek a választásokon. A holland szavazók meghatározó része ragaszkodott inflálódott ingatlanvagyonuk állami védelméhez és a biztonsághoz, és ennek fejében hajlandó volt elfogadni az oktatási, a kulturális és a jóléti kiadások masszív lefaragását és a xenofób érzelmek (további) felkorbácsolását a holland társadalomban. Emellett leszavaz­ták az „európai társadalmi transzfereket” a „rosszul irányított és tékozló perifériára”.

Következtetések

Ma két avantgardista nemzet van Európában, ahol megfigyelhetjük a friedmani kettős polarizáció folyamatait: Magyarország és Hollandia. A GRA értelmében Magyarország nem számítana ilyen esetnek, mivel a tőkekihelyezés egyik célpontja, de anticipálja a holland esetet. A holland etno­-nacionalizmus azonban nem a saját transznacionális pénzügyi elitjét tekinti az egyik fő fenyegetésnek, ahogyan a GRA sugallja. A mai holland nacionalizmus, ami a Nyugat egyik leginkább financializált államában született újjá, egészen pontosan vidékről hódította meg a holland állam urbánus és kozmopolita szívét, úgy tekint önmagára, mint ami megérde­melt harcot vív a baloldal multikulturális, urbánus elitje ellen, amelynek bevándoroltjait asszimilációval és deportálással fenyegeti, de – ezt mi tesszük hozzá – eszében sincs harcolni a tőke és a „járulékos” társadalmi egyenlőtlenségek, oligarchiák és a neoliberális menedzserizmus ellen. A szélsőjobb inkább a holland tőkéért harcol: síkraszáll azért, hogy állami pénzen mentsék meg a bankokat, és szó sincs bankadóról. Vitathatat­lan tény marad, hogy a pénz elfoglalta az államot. Beérik azzal, hogy propagandájukban masszívan ostorozzák az urbánus kulturális elitet, amelyik az évek folyamán megengedte a neoliberális jogfosztásokat, miközben magát a tőkét és a tőkeviszonyokat nem éri támadás. Az urbánus kulturális elit kritikája helyettesíti a valódi rendszerkritikát. A magyar neonacionalizmus, ami hasonlóan vidékről vette be a fővárost, szintén ellenségesen tekint a liberális és poszt­szocialista urbánus kul­turális elitre, amelyik, úgymond bűnrészes a „nemzet” kifosztásában. De a holland esettől eltérően a magyar neonacionalizmus keményen támadja a nemzetközi tőkét és az európai pénzügyi érdekeket, melyek képviselőire úgy tekint, mint a valódi, és persze egymással szövetséges gazemberekre. A liberális individualizmust, a történeti holland örökséget a holland neonacionalizmus holland organikus identitásként értelmezi újra, amelyet „ideálisan” minden más nemzettől megtagad, beleértve számos európai szomszédját, míg a magyar neonacionalizmus a nemzet történeti, organikus koncepcióival operál, hogy munkahelyeket és jólétet ígérjen a „nemzetnek”, és kemény büntetést helyezzen kilátásba a nem­zetközi pénzügyi „ragadozók” és a „cigánybűnözők” számára. Ahogyan tanulmányomban hangsúlyoztam, ezen paradoxonos kimeneteleket a lokális/globális osztályformálódás folyamatai magyarázzák, valamint az állam-pénz kapcsolat körüli harcok, amiket a GRA vagy nem anticipál, vagy pedig gyengén artikulál.

Végezetül, úgy tűnik, hogy az európai arénában csak akkor várhatunk egy új, progresszív, individualista és modernista programot, ami eltér a mai perverz holland neo­nacionalista változattól, ha Európa fragmentált, technokrata térből maga is politikai térré alakul. És valóban, ha maradnak az önmagukba zárt, kis vagy középnagyságú nemzet­államok, amelyeket csak a saját problémáik és lokális igazságaik érdekelnek, és könnyű, készséges játékszerei a transznacionális tőke „oszd meg és uralkodj” elvének, akkor nagyon kicsi az esélye annak, hogy új, progresszív és befogadó projektek is elindulnak a defenzív, regresszív és gyakran nyil­vánvalóan narcisztikus etno­-nacionalista változatok helyett. Ha mindez nem változik, akkor a új-régi Európáról általában is elmondható, hogy termékeny talaja lesz a hiábavalóságok máglyájára vonatkozó friedmani jóslatoknak.

(Fordította: Bartha Eszter)

Az Eszmélet számára elküldött, angol nyelven megjelenés előtt álló tanulmány.

Irodalomjegyzék

Anderson, Perry 2009: The New Old Europe. London, Verso Appadurai, Arjun 1996: Modernity at Large. Minneapolis, University of Minnesota Press

Arrighi, Giovanni 1996: The Long Twentieth Century: Money, Power, and the Origins of our Time. London, Verso

Arrighi, Giovanni 2000: Globalization, State Sovereignty, and the Endless Accumulation of Capital. In: Don Kalb et al.: The Ends of Globalization: Bringing Society Back In. Lanham, Rowman and Littlefield, 125-150.

Asad, Talal 2004: Where are the Margins of the State? In: Veena Das – Deborah Poole (eds.): Anthropology in the Margins of the State. Oxford, James Curry, 279-288.

Augar, Philip 2005: The Greed Merchants: How the Investments Banks Played the Free Market Game. New York, Portfolio

Bartha Eszter 2010: Because it can't make me Happy that Audi is Prospering: Working Class Nationalism in Hungary after 1989. In: Don Kalb – Gabor Halmai (eds.): Headlines of Nation, Subtexts of Class: Working Class Populism and the Return of the Repressed in Neoliberal Europe. Oxford – New York, Berghahn Books, 156-193.

Bayart, Jean Francois 2009: The State in Africa: The Politics of the Belly. London, Polity Press

Berezin, Mabel 2009: Illiberal Politics in Neoliberal Times: Culture, Security and Populism in the New Europe. Cambridge, Cambridge University Press

Bosswell, Terry – Chase-Dunn, Christopher 2000: The Spiral of Capitalism and Socialism: Toward Global Democracy. Lynne Riener

Brenner, Robert 1993: Merchants and Revolution: Commercial Change, Political Conflict and London Overseas Traders, 1550-1653. Cambridge, Cambridge University Press

Brenner, Robert 1987: The Agrarian Roots of European Capitalism. In: T. S. Aston – C. H. E. Philpin (eds.): The Brenner Debate. Cambridge, Cambridge

University Press, 213-328. Brewer, John 1988: The Sinews of Power: War, Money, and the English State, 1688-1783. Boston MA, Harvard University Press

Buchowski, Michal 2006: The Specter of Orientalism in Europe: From Exotic Other to Stigmatized Brother. Anthropological Quarterly 79 (3), 463-482.

Buruma, Ian 2006: Murder in Amsterdam: Liberal Europe, Islam, and the Limits of Tolerance. New York, Penguin Books

Clarke, John 2004: Changing Welfare, Changing States: New Directions in Social Policy. London, Sage

Clarke, John 2008a: Living with/in and without neo-liberalism. Focaal- European Journal of Anthropology, 51, 135-147.

Clarke, John 2008b: Reply: Power, politics, and places – What's not neo-liberal? Focaal – European Journal of Anthropology, 51, 158-160.

Collier, Stephen – Ong, Aihwa (eds.) 2004: Global Assemblages: Technology, Politics and Ethics as Anthropological Problems. Oxford, Wiley Blackwell

Eatwell, Roger – Mudde, Cas (eds.) 2009: Western Democracies and the New Extreme Right Challenge. London, Routledge

Fabian, Johannes 1983: Time and the Other: How Anthropology makes its Object. New York, Columbia University Press

Ferguson, James 2006: Global Shadows: Africa in the Neoliberal World Order. Durham, Duke University Press

Ferguson, Niall 2004: Empire: How Britain Made the Modern World. London, Penguin

Financial Times számai

Friedman, Jonathan (ed.) 2003: Globalization, The State, and Violence. Lanham, Altamira Press

Friedman, Kaysa – Friedman, Jonathan 2008a: Modernities, Class, and the Contradictions of Globalization. The Anthropology of Global Systems. Lanham, Altamira Press

Friedman, Kaysa – Friedman, Jonathan 2008b: Historical Transformations. The Anthropology of Global Systems. Lanham, Altamira Press

Geschiere, Peter 1999: Globalization and the Power of Indeterminate Meaning: Witchcraft and Spirit Cults in Africa and East Asia. In: B. Meijer – P. Geschiere (eds.): Globalization and Identity: Dialectics of Flow and Closure. London, Wiley, 211-237.

Ghorashi, Halleh 2003: Ayaan Hirsi Ali: daring or dogmatic? Debates on multicul­turalism and emancipation in the Netherlands. Focaal – European Journal of Anthropology, 42, 163-173.

Ghorashi, Halleh 2010: Dutchness and the migrant „other”: From suppressed superiority to explicit exclusion? Focaal – Journal of Global and Historical Anthropology, 56, 106-111.

Ghorashi, Halle 2010: Dutchness and the migrant „other”: From suppressed superiority to explicit exclusion? Focaal – Journal of Global and Historical Anthropology, 56, 106-111.

Gingrich, Andre – Banks, Marcus (eds.) 2005: Neo-Nationalism in Europe: Per­spectives from Social Anthropology. Oxford – New York, Berghahn Books

Glick-Schiller, Nina – Fouron, Georges 2003: Killing me Softly: Violence, Globalization, and the Apparent State. In: Jonathan Friedman (ed.): Globalization, The State, and Violence. Lanham, Altamira, 203-249.

Gowan, Peter 1999: The Global Gamble: Washington's Faustian Bid for World Dominance. London, Verso

Gulbrandsen, Ornulf 2011: An African State of Exception. Botswana – A Different Postcolony. New York – Oxford, Berghahn Books (megjelenés előtt)

Halmai Gábor 2010: Dispossessed by the Spectre of Socialism. Nationalist Mobili­zation in „Transitional” Hungary. In: Don Kalb – Gabor Halmai (eds.): Headlines of Nation, Subtexts of Class: Working Class Populism and the Return of the Re­pressed in Neoliberal Europe. Oxford – New York, Berghahn Books, 194-239.

Hannerz, Ulf 1991: Cultural Complexity: Studies in the Social Organization of Meaning. New York, Columbia University Press

Hannerz, Ulf 1996: Transnational Connections: Culture, People, Places. London, Routledge

Harvey, David 1989: The Condition of Postmodernity: An Enquiry into the Origins of Cultural Change. Oxford, Basil Blackwell

Harvey, David 2003: The New Imperialism. Oxford, Oxford University Press

Harvey, David 2005: A Brief History of Neoliberalism. Oxford, Oxford University Press

Harvey, David 2010: The Enigma of Capital and the Crisis of Capitalism. London, Profile Books

Head, Simon 2011: The Grim Threat to British Universities. New York Review of Books, Vol. LVIII, No. 1. 58-63.

Hobsbawm, Eric – Ranger, T. (eds.) 1992: The Invention of Tradition. Cambridge, Cambridge University Press

Hobsbawm, Eric 1992: Nations and Nationalism since 1780: Programme, Myth, and Reality. Cambridge, Cambridge University Press

Hung Ho-Fung 2009: America's Head Servant: The PRC's Dilemma in the Global Crisis. New Left Review, 60. 5-25.

Israel, Jonathan 1995: The Dutch Republic: Its Rise, Greatness, and Fall 1477­1806. Oxford, Oxford University Press

Israel, Jonathan (ed.) 2003: The Anglo Dutch Moment: Essays on the Glorious Revolution and its world impact. Cambridge, Cambridge University Press

Jessop, Bob 2002: The Future of the Capitalist State. Cambridge, Polity Press

Johnson, Simon 2009: The Quiet Coup. The Atlantic, May, www.theatlantic.com/doc/print/2000905/imf-advice .

Johnson, Simon – Kwak, James 2010: 13 Bankers: The Wall Street Take-Over and the Next Financial Meltdown. London, Pantheon

Kalb, Don – Land, Marco van der – Staring, Richard et al. (eds.) 2000: The Ends of Globalization: Bringing Society Back In. Lanham, Rowman and Littlefield

Kalb, Don 2005: From Flows to Violence: Politics and Knowledge in the Debates on Globalization and Empire. Anthropological Theory 5 (2), 176-204.

Kalb, Don 2009a: Conversations with a Polish populist: Tracing hidden histories of globalization, class, and dispossession in postsocialism (and beyond). American Ethnologist, vol. 36, No. 2, 207-223.

Kalb, Don 2009b: Headlines of Nationalism, Subtexts of Class: Poland and Popular Paranoia, 1989-2009. Antropologica, vol. 51, No. 2, 289-300.

Kalb, Don – Halmai Gabor (eds.) 2011: Headlines of Nation, Subtexts of Class: Working Class Populism and the Return of the Repressed in Neoliberal Europe. Oxford – New York, Berghahn Books

Kalb, Don 2011: Introduction. In: Don Kalb – Gabor Halmai (eds.): Headlines of Nation, Subtexts of Class: Working Class Populism and the Return of the Repressed in Neoliberal Europe. Oxford – New York, Berghahn Books, 1 -63.

Kapferer, Bruce 1997: The Feast of the Sorcerer. Practices of Consciousness and Power. Chicago, The University of Chicago Press

Kapferer, Bruce (ed.) 2002: Beyond Rationalism: Sorcery, Magic and Ritual in Contemporary Realities. New York – Oxford, Berghahn Books

Kapferer, Bruce (ed.) 2005: Oligarchs and Oligopolies: New Formations of global Power. New York – Oxford, Berghahn Books

Kapferer, Bruce 2009: The Crisis of Power and Reformations of the State in Globalizing Realities. The Humboldt Lecture, 2009.

Kay, John 2009: What a Carve Up. Financial Times, July 31.

King, Stephen 2010: Losing Control: The Emerging Threats to Western Prosperity.New Haven, Yale University Press

Linebaugh, Peter 2003: The London Hanged: Crime and Civil Society in the Eighteenth Century. London, Verso

Linebaugh, Peter – Rediker, Marcus 2008: The Many Headed Hydra: Sailors, Slaves, Commoners, and the Hidden History of the Revolutionary Atlantic. London, Beacon Press

Luxemburg, Rosa 2009: Reform or Revolution and Other Writings. London, Dover Publications

Macaulay, Thomas 2006 (1848): The History of England. London, Penguin Books

MacMichael, Philip 2008: Development and Social Change: A Global Perspective. Pine Forge Press

Mintz, Sidney 1985: Sweetness and Power. London, Penguin Books

Mudde, Cas 2007: Populist Radical Right Parties in Europe. Cambridge, Camb­ridge University Press

Népszabadság, 2011. 1. 9.

Nonini, Don 2008: Comment: Thinking about neoliberalism as if specificity mattered. Focaal – European Journal of Anthropology, 51, 151 -154.

Ost, David 2005: The Defeat of Solidarity: Anger and Politics in Postcommunist Europe. Ithaca, Cornell University Press

Panitch, Leo – Konings, Martijn 2009: American Empire and the Political Economy of Global Finance. London, Palgrave Macmillan

Peston, Robert 2008: Who Runs Britain? …and who's to blame for the economic mess we're in. London, Hodder and Stoughton

Pincus, Steve 2009: 1688: The First Modern Revolution. New Haven, Yale Uni­versity Press

Pinto, Isaac de 2009 (1774): An Essay on Credit and Circulation in Four Parts. Ann Arbor, University of Michigan Library

Reich, Robert 2010: Aftershock: The Next Economy and America's Future. New York, Knopf

Reyna, Steve 2003: Imagining Monsters: A Structural History of Warfare in Chad (1968-1990). In: Jonathan Friedman (ed.): Globalization, The State, and Violence. Lanham, Altamira Press, 279-309.

Reyna, Stephen – Behrends, Andrea 2008: Introduction: The crazy curse: Toward an anthropology of oil. Focaal – European Journal of Anthropology, 52, 3-17.

Sampson, Steve 2003: Trouble Spots: Projects, Bandits, and State Fragmentation. In: Jonathan Friedman (ed.): Globalization, The State, and Violence. Lanham, Altamira Press

Schama, Simon 1977: Patriots and Liberators: Revolution in the Netherlands, 1780-1813. London, Fontana Press

Secrete Resolutien 2011: Secrete Resolutien Van De Edele Groot Mog. Heeren Staten Van Holland En Westvriesland: Deel. 17. Jan. 1659-20 Dec. 1668, by Holland (Netherlands : Province). Staten and Johan de Wit, Nabu Press

Shaw, Martin 2000: Theory of the Global State: Globality as an Unfinished Revolution. Cambridge, Cambridge University Press

Silver, Beverly 2003: Forces of Labor: Workers' Movements and Globalization since 1870. Cambridge, Cambridge University Press

Smith, Neil 2008: Neo-liberalism – Dominant but Dead. Focaal – European Journal of Anthropology, 51, 155-157.

Spiegel International, 2010. 6. 3.

Tamás Gáspár Miklós 1999: The Legacy of Dissent. In: Vladimir Tismaneanu (ed.): The Revolutions of 1989. London, Routledge

Tarrow, Sidney 2005: The New Transnational Activism. Cambridge, Cambridge University Press

Tett, Gillian 2009: Fool's Gold: How Unrestrained Greed Corrupted a Dream, Shattered Global Markets, and Unleashed a Catastrophe. London, Little Brown

Thompson, E. P. 2009: Customs in Common. London, The Merlin Press

Tilly, Charles 1985: War Making and State Making as Organized Crime. In: Peter Evans et al. (eds.): Bringing the State Back In. Cambridge, Cambridge Uni­versity Press

Turner, Graham 2008: The Credit Crunch: Housing Bubbles, Globalization, and the Worldwide Economic Crisis. London, Pluto

Visser, Jelle – Hemerijck, Anton 1997: A Dutch Miracle: Job Growth, Welfare Re­form and Corporatism in the Netherlands. Amsterdam, Amsterdam University Press

Visser, Oane – Kalb, Don 2010: Financialised Capitalism Soviet Style? Varieties of State Capture and Crisis. Archives Europennes de Sociologie, L, 2, 171-194.

Wallerstein, Immanuel 1980: The Modern Worldsystem II: Mercantilism and the Consolidation of the European World Economy, 1600-1750. New York, Academic Press

Wallerstein, Immanuel 2004: World Systems Analysis: An Introduction. Durham – London, Duke University Press

Waterman, Peter 2001: Globalization, Social Movements and the New Internationalisms. London, Continuum

Wedel, Janine 2010: Shadow Elite: How the World's New Power Brokers Under­mine Democracy, Government, and the Free Market. New York, Basic Books

Wilterdink, Nico 1993: Ongelijkheid en interdependentie. Groningen, Wolters-Noordhoff

Wilterdink, Nico 2000: Income Inequality and Flows of Money and Goods. In: Don Kalb et al. (eds.): The Ends of Globalization: Bringing Society Back In. Lanham, Rowman and Littlefield, 151-155.

Woods, Ngaire 2007: The Globalizers: The IMF, the World Bank, and Their Bor­rowers. Ithaca, Cornell University Press

A latin-amerikai civilizáció formálásában – legalábbis a szubkontinens felét kitevő Brazíliában – meghatározó, amúgy frankomán portugál kultúrában a nők nyilvános szerepléstől való elzártsága még több mint két évszázaddal később is a dolgok normális rendje. Röviddel az első, liberális szellemben fogant köztársaság megalakulása (1910) után az angol női aktivista, újságíró Ethel C. Hargrove, mint a Committee of the British International Association of Journalists delegációjának tagja, Portugáliában jár, és a következőket jegyzi fel a küldöttség tiszteletére rendezett lisszaboni fogadásról: „A fogadás fényes külsőségek között zajlott. A fényárban úszó, színpompás teremben több száz vendég vett részt a díszvacsorán, közöttük volt az angol követ, Sir Arthur Hardinge és számos portugál államhivatalnok, vezető újságírók, orvosok, ügyvé­dek, kétségtelenül a város legjobb köreinek képviselői, valami mégis hiányzott. Egyetlen portugál hölgy sem volt jelen. Lady Hardinge látta el a háziasszonyi teendőket, igazán elragadóan; de őszinte sajnálatomra nem volt alkalmunk találkozni Portugália vezető asszonyaival." (Hargrove 1914, 31-32)

Harmadik történelmi példám már az Európától politikai és szellemi értelemben távolodó, leváló, önállósodó Latin-Amerikából való. Észak­kelet-Brazília jelentős kikötőjében, Recifében a XIX. század elején az utazó jó családból való, tehetős, fehér nővel nem nagyon találkozhatott az utcán, ezek a nők az otthonukba zártan éltek. Viszont más, különböző társadalmi helyzetű (szabad vagy rabszolga) és bőrszínű (főleg fekete és mulat) asszonyt sokat lehetett látni szerte a városban. Ezek a nők többnyire árultak valamit. A fejükön hordott kosárból kiáltozva kínálták portékáikat: ínyenc falatokat (édességeket, banánt, narancsot) vagy akár szép kendőket. Más esetben saját testüket. Mind a rabszolgák, mind a felszabadítottak között sokan voltak ugyanis, akik száraz vagy szoptatós dajkának kínálkoztak, a maguk megélhetése érdekében vagy gazdáik hasznára, esetleg szabadulásukat remélve. Recifében valódi dajka- és anyatejpiac működött ebben az időben (nyilván módosult európai import ez is, mint oly sok minden más, ami meghatározta a latin-amerikai nők sorsát), és ez egészen az 1920-as évekig megmaradt, amikor Brazí­liában az orvosok köréből erőteljes, a paternalizmustól sem mentes kampány indult ellene, mondván, elsődlegesen az anya kötelessége gyermeke táplálása és gondozása. Ezzel közegészségügyi, államilag szabályozandó problémává lépett elő a dajkák helyzete. (Nascimento 2007, 76-77, 86-87)

Mire szolgál a latin-amerikai nők mai helyzetének vizsgálatakor ezek­nek az évszázados epizódoknak a felidézése? Egyrészt figyelmeztet, hogy napjaink jelenségei – legalábbis részben – olyan tradícióban gyö­kereznek, melyet erősen férfidominanciájú európai birodalmak határoztak meg egykor. Másrészt felvillant néhányat azokból a problémákból, melyek nem új keletűek, de még napjainkban is jellemzők a szubkontinensen:

• a társadalmi normák mereven elválasztják az eltérő helyzetű nőket egymástól életforma, lehetőségek tekintetében, közös azonban bennük, hogy e normák szigorúan kötik mindannyiukat, még ha akad is köztük egy-egy öntörvényű, szabályszegő;
• a különösen magas társadalmi állású asszonyok kivételezett helyzete ritkán és lassan hoz általános javulást;
• a nőknek ma is szerényebbek a lehetőségei a kulturális, politikai és gazdasági hatalomhoz való hozzáférés tekintetében, mint a férfiaknak; valamint
• gyakran saját testük felett sem rendelkezhetnek korlátok nélkül.

Ezek az alapvető kérdéskörök, melyek a legfrissebb politológiai, szoci­ológiai értékelésekben, kutatásokban az utóbbi két évtizedben bekövet­kezett radikális latin-amerikai változások tükrében is előtérben vannak. Észak-amerikai kutatók is gyakran foglalkoznak a témával komparatív keretben, például Franceschet (2005); Kampwirth (2004); Shayne (2004). Tanulmányom is ezeket a problémaköröket járja körül.

Az 1990-es és a 2000-es években – figyelmeztetnek a kutatók, köztük például a kanadai Susan Franceschet (2007a) – soha nem látott mér­tékben növekedett meg a nők hatalma és részvétele a latin-amerikai országok politikai életében. Ennek legnyilvánvalóbb jele, hogy több nő köztársasági elnököt választottak meg, éppen a kontinens legjelentősebb államaiban. Például a térség talán legkonzervatívabb szavazói Chilében 2006-ban a szocialista párt színeiben induló Michele Bacheletet. Argen­tína elnöke 2007 óta Cristina Fernandez de Kirchner, aki a peronista örökséget folytató, Justicialista Párt utódjaként fellépő bal-balközép Győ­zelmi Front (Frente para la Victoria, FPV) jelöltje volt. 2010 októberében Brazíliában a két sikeres ciklust záró Luiz Inácio Lula da Silva közeli munkatársa, Dilma Rousseff került hatalomra, a balközép Munkáspárt (Partido dos Trabalhadores – PT) képviseletében. Violeta Barrios Torres de Chamorro Nicaragua elnöke volt (1990-1997), akit egy rendkívül szé­les, sandinistaellenes pártszövetség (Unión Nacional Oppositora, UNO) támogatott, amelyben konzervatívok, liberálisok, kommunisták stb. egy­aránt részt vettek. A Guyanai Köztársaság elnöke 1997-1999 közt a szo­cialista (People's Progressive Party) politikus, Janet Jagan volt. Mireya Moscoso panamai elnök (1999-2004) néhai férjéről, a korábbi panamai elnökről elnevezett nacionalista párt, a Partido Arnulfista támogatásával győzött a választásokon. A 2010-es Costa Rica-i elnökválasztást pedig Laura Chinchilla nyerte, az ország legnépszerűbb pártja, a balközép Partido Liberación Nacional színeiben. De a vesztes elnökjelöltek között is találunk nőket (Keiko Fujimori Peruban indult 2011-ben, Sandra Torres Casanova szintén 2011-ben Guatemalában). Ezek az asszonyok gyakran férjük vagy apjuk nyomdokain haladnak a politikai pályán.

Nemcsak az államfők között (az elnöki rendszerek esetében széles jogkörrel), hanem a miniszterelnöki poszton is számos nőpolitikust ta­lálunk, főként Közép-Amerikában. Dominikában Maria Eugenia Charles példátlanul hosszan, 1980-1995 között viselte ezt a tisztséget. A Brit Nemzetközösséghez tartozó Jamaicában Portia Simpson-Miller előbb 2006-2007-ben volt kormányfő, majd 2012-ben ismét megválasztották. Ugyancsak a Nemzetközösség tagja Trinidad és Tobago, ahol 2010 óta Kamla Persad-Bissessar vezeti a kormányt. Ez a tendencia a közép-­amerikai külbirtokok esetében még előbb megkezdődött. A kontinens első nő miniszterelnöke Lucinda E. da Costa Gomez volt 1977-ben, a 2010-ben feloszlott Holland Antillákon, ahol több nő politikus is betöltötte ezt a tisztséget (1984-86 és 1988-93 közt Maria Ph. Liberia-Peters; 1993-ban és 1998-99-ben Suzanne F.C. Camelia-Römer; 2003-2004-ben Mirna Louisa-Godett; s végül 2006-2010 közt Emily de Jongh-Elhage). A fran­cia Guadalupe kormányfője 1982-85 közt Lucette Michaux-Chevry volt. Ahogy az USA-val társult államban, Puerto Ricóban 1988-90-ben Sila Maria Calderón Serra; 1996-99-ben Norma Burgos Andújar, majd 2005-ben Marisara Pont Marchese volt a miniszterelnök. (Worldwide Guide… 2012; Htun – Piscopo 2010)

Számos latin-amerikai országban hoztak törvényt a képviselőjelöltek összetételére vonatkozó női kvótáról. Ezek közül csak azokat emelném ki, ahol a parlamentben a női politikusok aránya meghaladja a magyar­országi 9,1%-ot: Argentínában 37,4%, Bolíviában 25,4%, Kolumbiában 12,7%, Costa Ricában 38,6%, a Dominikai Köztársaságban 20,8%, Ecuadorban 32,3%, a Guyanai Köztársaságban 31,3%, Hondurasban 18%, Mexikóban 26,2%, Nicaraguában – bár a pártok csak önkéntes kvótát alkalmaznak – a képviselők között különösen magas, 40,2% a nők aránya. Paraguayban 12,5%, Uruguayban 15,2%. (Quota Project… 2012) A nők jogainak biztosításában sok tekintetben élen járó Kubában pedig 43,3%.

A nők térnyerése a hatalmi pozíciókban, illetve az a jelenség, hogy problémáik egyre inkább előtérbe kerülnek a latin-amerikai országok politikai életében, elemzők szerint, összekapcsolható az úgynevezett bal­oldali hullám vagy fordulat kibontakozásával is, melyet világszerte inkább karakteres férfipolitikusokhoz szokás kötni. Az angolszász szakirodalom által gyakran csak rózsaszín dagályként [pink tide] emlegetett folyamatba illeszkedik Hugo Chávez 1998-as elnökké választása Venezuelában; Brazíliában a Munkáspárt alapítójának, Luiz Inácio Lula da Silvának 2002-es sikeres indulása a köztársasági elnöki címért, majd második, 2006-os fölényes győzelme; két igen szegény dél-amerikai köztársaság­ban, Bolíviában és Ecuadorban Evo Morales 2005-ös és Rafael Corea 2006-os elnökké választása; valamint Daniel Ortega visszatérése, aki az 1970-es és 1980-as években sandinista vezér volt Nicaraguában, majd szintén 2006-ban demokratikus úton szerezte meg az elnöki pozíciót. (Goodman 2009) A baloldali hullám programjai gyakran alkalmazzák a nőpárti retorikát, mégis, mint látni fogjuk, a női szempontok nem ritkán esetükben is politikai alkuk áldozatául esnek, a hatalom ideológiai ön­definíciójától függetlenül.

A nők előretörése a latin-amerikai országok politikai életében nem előzmények nélkül való jelenség. A jogaik védelmében fellépő mozgal­mak végigkísérték a XX. század történetét, és bár az 1980-as évekig – főként az autoriter rezsimekben – csekély hatásuk volt a kormányok politikájára, még a legkeményebb diktatúrák idején is működőképesek voltak. A nőket mindig ott találjuk az antidemokratikus rezsimek (pl. az akkori Chile vagy Argentína) elleni rezisztencia élharcosai és áldozatai között. Az argentin katonai diktatúra diszkreditálásában igen jelentős szerepe volt az eltűnt gyermekeikért demonstráló, fehér fejkendős ún. Május téri anyák [Asociación Madres de Plaza de Mayo] mozgalmának. Ennek a diktatúrának a viszonyait idézi Julio Cortázar sajtóanyagra épülő, megrázó szövege (2006, 29) az 1970-es évek közepéről: „A ne­gyedben az előző nap fegyveres összecsapás zajlott le, több mint száz halálos áldozattal, akik között helybéliek is voltak. A lányomat elrabolták, és a 601-es zászlóalj laktanyájába vitték. Ott több más nővel együtt brutálisan megkínozták. A túlélőket még aznap, szentestén agyonlőtték. Köztük volt a lányom is."

Frissebb példa a kubai Nők fehérben [Las Damas de Blanco] napja­inkban is aktív mozgalma, mely azokból az asszonyokból szerveződött, akik 2003-ban politikai okokból bebörtönzött férfi hozzátartozóik sza­badulásáért, illetve az általános szabadságjogok tiszteletben tartásáért demonstrálnak. A hetvenöt, 10-28 évre ítélt fogoly közül azóta már töb­ben szabadultak, de az ellenzékiek, köztük a nőmozgalom tagjai elleni, gyakran erőszakos atrocitások mind a hatóságok, mind magánemberek (a Castro rendszer szimpatizánsai) részéről a mai napig folytatódnak. A kubai kormány a Nők fehérben mozgalom katolikus egyházhoz is kötődő, békés demonstrációit amerikaiak által pénzelt provokációknak tekinti. Tagjait nem engedte kiutazni sem Strasbourgba, amikor az Eu­rópai Parlament 2005-ben nekik ítélte az emberjogi aktivisták számára alapított Szaharov-díjat, sem New Yorkba, mikor ott a Human Rights First emberjogi díját vehették volna át 2006-ban. (Amnesty International 2012)

A rezisztencia viszonyai között természetes módon kapcsolódott/ kapcsolódik össze a nemek közti egyenlőség kérdése a törvényesség (a törvény előtti egyenlőség) és az emberi jogok mindenkit érintő kér­déseivel, a nők sajátos problémái a korszak technológiai fejlődéséből és a modernitásból adódó általános kihívásokkal, illetve az államok és népek közötti egyenlőtlenség kérdése a nők helyzetének vizsgálatával. Ezek a párhuzamosságok – és bizonyos értelemben a sajátosan latin-­amerikai kultúra – adják a szubkontinens női mozgalmainak jellegzetes arculatát, hangsúlyait. Önálló fejlődésüknek a belső impulzusok mellett a nemzetközi feminizmus, illetve a gender kérdések körül megélénkült általánosan tapasztalható érdeklődés, a társadalmi nemről szóló globális diskurzus is nagy lendületet adott.

Nemzetközi téren a szemlélet változása az 1990-es években kez­dődött el, legátfogóbban a tematikus ENSZ-konferenciák megrende­zésével, valamint a nők problémáival foglalkozó NGO-k és más civil kezdeményezések számának növekedésével. Bár az első Női Világkon­ferenciát éppen a vizsgált térségben, Mexikóvárosban rendezték 1975-ben, mégsem ezt, hanem a IV., 1995-ös pekingit szokás mérföldkőnek tekinteni, ahol elfogadták a Pekingi nyilatkozatot és a hozzá kapcsolódó cselekvési programot. Ezek vezérgondolata az volt, hogy a fejlődés és a béke nemzetközi politikai keretében legyen a nemek közötti egyenlőség az elsődleges kiindulási alap. A dokumentumok tucatnyi – Latin-Ame­rikában is releváns – kérdéskörben szólítottak cselekvésre: a nők és a szegénység; a nők és az oktatás, képzés; a nők és az egészségügy; küzdelem a nők elleni erőszakkal szemben; a nők és a fegyveres konflik­tusok; a nők és a gazdaság; a nők a hatalomban és a döntéshozatalban; a nők emberi jogai; a nők és a média; a nők és a környezetvédelem; illetve különös figyelem a gyermeklányokra. Másfél évtized elteltével az ENSZ bécsi információs irodája (UNIS) a következőképpen értékelte a pekingi konferencia hatását: „A Pekingi konferencia óta jó néhány kér­désben – a legnagyobb mértékben az oktatás terén – léptünk előbbre. Bár a nemi kérdésekre reflektáló törvénykezési és politikai gyakorlat számos esetben kezelte az egyenlőtlenséget és a nőkkel szembeni diszkriminációt, az általános fejlődés továbbra is kiegyensúlyozatlan. Egyenlőtlenségek mutatkoznak a különböző térségek között és egyes országokon belül is. Sőt: a nemzetközi átlagok is elfedik a nők között lakhelyük, gazdasági helyzetük, etnikai hovatartozásuk, koruk, hátrányos helyzetük és más tényezők következtében mutatkozó különbségeket." (UNIS Vienna 2010)

A pekingi (ahol több mint 3000 szervezet képviseltette magát) és a hoz­zá hasonló megarendezvények pozitívumai, hogy alkalmat teremtenek az aktivisták találkozására, ezáltal elősegítik a nők mozgósítását, növelik tudatosságukat az egyenlőtlenségek felismerésében, valamint fórumot biztosítanak új normák megfogalmazására. Ugyanakkor nem szabad elfeledkezni ezeknek a nagy költségvetésű, relatíve drága események­nek az árnyoldalairól sem. Először is arról, hogy a régióban működő NGO-k aktiválása, a közöttük kialakuló network kiépítése jellemzően külső szereplők kezében van, tehát a latin-amerikai női szervezetek a nemzetközi mozgalomba kívülről érkező kezdeményezésre kapcsolódtak be. A pekingi konferencián való részvételüket például főként az ENSZ Latin-Amerika Gazdasági Bizottsága (CEPAL) női szekciója készítette elő. Ez a szervezet állította össze az egymással kapcsolatba hozható civilek listáját, regionális találkozókat rendezett a számukra és felké­szítette őket, hogyan lobbyzzanak a kormányoknál és a nemzetközi szervezetekben. (Franceschet 2007a, 2-3, 7) Ilyen módon azonban a helyi iniciatíva gyakran önállóságát veszti, és a sajátos, lokális problé­mák háttérbe szorulnak, valamint a nőket ezek a fórumok arra tanítják, hogyan illeszkedjenek az őket körülvevő, fennálló rendbe, tradicionális szerepükön ne változtassanak, inkább alkalmazkodjanak.

A női témák a 2000-es években az alternatív nemzetközi tanácsko­zásokon is egyre nagyobb teret kaptak. A davosi Világgazdasági Fórum ellenpólusaként indult útjára Brazíliából, Porto Alegréből 2001-ben a Tár­sadalmi Világfórum. A „nagy multinacionális vállalatok és az érdekeiket is szolgáló, velük cinkosságot vállaló nemzeti kormányok és nemzetközi intézmények által vezérelt globalizációs folyamattal" (Szociális Világ­fórum… 2010) szembenálló szerveződés 2009-es belémi (Amazónia, Brazília) deklarációja a női mozgalmakat a változások első számú aktorai közé emelte azzal, hogy kimondta: „A társadalmi egyenlőségért küzdő feministák, környezetvédők és szociális mozgalmak a XXI. században arra törekszenek, hogy a társadalmat megszabadítsák a termelés, a kom­munikáció és a szolgáltatások eszközeit uraló kapitalizmustól, mindezt olyan tulajdonformák támogatásával kívánják elérni, melyek a társada­lom javát szolgálják: szabad családi kisbirtokok, szövetkezetek, helyi közösségi tulajdon. […] Az alternatívák között szükségszerűen lennie kell feminista megoldásoknak is, hiszen addig nem lehet igazságos és az egyenlőségre épülő társadalmat létrehozni, amíg ennek a társadalomnak a fele elnyomott és kizsákmányolt." (Idézi: Goodman 2009.)

A nagy világeseményeknél több konkrét eredménnyel kecsegtetnek, és sajátosan latin-amerikai problémákat sikeresebben vetnek fel a regionális kezdeményezések. 1981-ben a kolumbiai Bogotában rendezték meg elő­ször, mintegy kétszáz nő részvételével szubkontinentális találkozójukat a latin-amerikai és karibi feministák (Encuentro Feminista Latinoamericano y del Caribe). (Céspedes 2007, 30-31) Azóta több, egyre szélesebb körű fórumot tartottak. A feminizmus számára a politikai cselekvés program­adója a mexikói Taxcóba szervezett IV. találkozó lett (központi témája: a feminista politika ma Latin-Amerikában, La política feminista en America

Latina hoy). A latin-amerikai nők helyzetében tapasztalható lassú, folya­matos javulás ellenére vannak példái az előrelendülés-­megtorpanás-­visszalépés­nek is. Ilyen a nicaraguai eset, ahol a mai jelenségek háttere bizonyos értelemben a taxcói fórumig vezethető vissza. Az 1980-as években formálódó első nicaraguai feminista szervezetek már képvisel­tették magukat ezen a találkozón. A hazatérő aktivisták között pedig ott voltak a női gondolkodást talán legsikeresebben képviselő politikai erő, az 1987-ben létrehozott Partido de la Izquierda Erótica (a Baloldali Ero­tika Pártja) alapítói is. Ez a szervezet rendkívül hatékonyan lobbyzott az 1987-es nicaraguai alkotmány kidolgozásakor, hiszen a korábbi (1974) alapokmányhoz képest, melyben semmilyen módon nem jelentek meg a nők jogai, 10 cikkelyt is el tudtak fogadtatni a nők egyenjogúságának elősegítése érdekében. A kutatók felhívják a figyelmet, hogy a mai, az abortusz teljes tiltásához vezető retrográd politikai fordulat Nicaraguában, illetve a jól érzékelhető antifeminista hullám éppen az 1980-as években kibontakozó újfeminizmusra, illetve egyben a Latin-Amerika szerte ta­pasztalható baloldali fordulat jelenségére adott válasz lenne. (Kampwirth 2008, 122-136) (Nicaraguában 2006-ban szigorítottak a korábban sem éppen liberális abortusztörvényen, megtiltottak kivétel nélkül minden terhesség-megszakítást, még az anya életét veszélyeztető esetekben is, ami pedig korábban engedélyezett volt. Ennek ellenére az abortuszok aránya jóval meghaladja a nyugat-európai vagy az Egyesült Államokbeli átlagot, és több tízezer nő halálához vezet.) Éppen ellenkező folyamat zárult le nemrégiben Uruguayban. A korábbi elnök, Tabaré Vasquez (2005-2010) 2008-ban még vétót emelt az uruguayi kongresszus ha­tározata ellen, mellyel egy 1938-as törvényt megváltoztatva legalizálni kívánta a művi terhesség-megszakítást. 2011 novemberében azonban az indítvány ismét a szenátus elé került, és decemberben el is fogadták. Az elnök, Jose Mujica (ahogy elődje, ő is a balközép Széles Front poli­tikusa) ezúttal nem gördített akadályt a lakosság 63%-a által támogatott törvény ratifikálása elé.

Kétségtelen, hogy a nemzetközi trendek és az egyes latin-amerikai országok belső demokratizálódása – Samuel Huntington nevezte el 3. globális demokratizálódási hullámnak az 1970-es években Dél-Európá­ban kezdődött folyamatot, mely Latin-Amerikára az 1980-as években terjedt át – együttes hatásaként a nők helyzete általánosságban javult. A válás napjainkra minden latin-amerikai országban legális lett, utoljára 2004 decemberében Chilében. A nők részvétele erősödött a munkaerő­piacon, társadalmi pozícióik lassan változni kezdtek. A Világbank adatai szerint a latin-amerikai dolgozók között arányuk az 1980-as 35 százalék­ról 2007-re 53 százalékra nőtt. Számuk főként a szolgáltató szektorban emelkedett. Azonban sokan továbbra is feketén dolgoznak, például a bolíviai városokban a nők 71 százaléka bejelentetlen alkalmazott, míg a férfiak között ez az arány 54 százalék. Világbanki adatokra és Mario Pecheny véleményére hivatkozva állítja Oualalou (2012): „A kilencvenes évek gazdasági válságában kiderült, hogy a nők megállnak a saját lá­bukon is, talán még jobban, mint a férfiak. Nemcsak az önbizalmuk nőtt meg, hanem jogilag is egyre inkább elismerik őket."

Vitatható, hogy a pozitív diszkrimináció ennek az egyre növekvő elismertségnek a jele-e? Mindenesetre sok nőnek segítenek az olyan kifejezetten nőknek szóló kezdeményezések, mint például a Venezuelá­ban 2001-ben létrehozott speciális hitelbank, ami a női mikro-vállalkozók támogatására alakult (Banco Nacional de la Mujer vagy Banmujer). Sokan úgy látják, hogy a legszegényebb rétegek profitálnak a legtöbbet a baloldali kormányok szociálpolitikájának női vonatkozásaiból. Ezzel kapcsolatban példaként szokták emlegetni a brazil családtámogatási programot, a Bolsa Familiát, ami mintegy 13 millió háztartást érint, vagy „Az én házam, az én életem" nevű lakhatási segélyprogramot, hiszen mindkettő elsősorban a nőket célozza meg, elősegítve, hogy a családi ingatlan tulajdonjoga az asszonyokat illesse meg. „Ez javítja alkupozíci­ójukat a férfiakkal szemben, valamint segít a család helyzetén is, mivel a nők különösen ügyelnek a gyermekeik egészségére és táplálkozására." (Oualalou 2012)

Ezek a programok is hozzájárulnak ahhoz, hogy a különböző felmé­rések szerint, nemzetközi összehasonlításban (főként Afrika vagy Ázsia vonatkozásában) a latin-amerikai nők lehetőségei nem a legrosszab­bak, bár ez azért nem jelenti azt, hogy minden rendben lenne. A Global Gender Gap adatai alapján elemezve az ezredfordulós helyzetet (a nők és férfiak közötti esélyegyenlőség mértéke a világ első 58 országában), Nagy Ildikó megállapítja (2005, 206): „Az egyes latin-amerikai országok teljesítménye között is nagy különbségek vannak. A legjobban […] Costa Rica (18.) szerepelt, majd pedig nagy szünetet követően Kolumbia (30.), Uruguay (32.), Argentína (35.), majd Peru (47.), Chile (48.), Venezuela (49.), Brazília (51), Mexikó (52.) következik. Az utóbbi országok mind­egyik dimenzióban rosszul szerepeltek a nemek közötti esélyegyenlő­ségeket tekintve, kivéve a gazdasági lehetőségeket Venezuela, Chile és Brazília esetében. A jelentés szerint ezekben az országokban nem feltétlenül a nők gazdasági lehetőségeivel van a probléma, hanem inkább azzal, hogy nem jutnak megfelelő képzéshez és olyan alapvető emberi jo­gokhoz, mint a politikai részvétel, illetve az egészségügyi, jóléti ellátások."

A latin-amerikai országokban az alapvető emberi jogok, az esély­egyenlőség és a tanulási lehetőségek terén érzékelhető a legjelentősebb javulás, míg a nők elleni erőszak és a reprodukciós jogok tekintetében lassabb az előrelépés, annak ellenére, hogy folyamatos a nemzetközi normák alkalmazása a latin-amerikai országok törvényalkotásában. Azonban ebben a régióban a demokrácia és az erőszak nem áll egy­mással éles ellentétben, sőt, a demokrácia együtt él az erőszakos gya­korlattal, a violent pluralism állapotával (Arias – Goldstein 2010), és ez mindenképpen sajátos kontextusba helyezi a nőket érintő kérdéseket is. Minden latin-amerikai ország elfogadta és ratifikálta a nők elleni erőszak megelőzéséről, büntetéséről és felszámolásáról szóló Amerika-közi egyezményt (azaz az 1994-es Belém do Pará-i Egyezményt), és ennek következményeként az 1990-es években az egyes államok ratifikálták saját erőszakellenes törvényeiket. A rendelkezések hatékonyabb alkal­mazását segítendő sorra alakultak az állami szintű, a nők jogainak vé­delmével foglalkozó hivatalok, egyes országokban (Brazília, Chile, Costa Rica, Guatemala, Honduras, Mexikó, Paraguay és Peru) ezek vezetője miniszteri hatáskörrel rendelkezik, és részt vehet a kormányüléseken. (Franceschet 2007b, 3-4) Lassan sikerült is a nők elleni erőszakkal szembeni fellépés szükségességét általánosan elfogadottá tenni, azon­ban mégis talán ez maradt a legsúlyosabb probléma Latin-Amerikában, ahogy a világ többi részén is. A Pánamerikai Egészségügyi Szervezet (PAH) 2006-os, becsült adatai szerint élete során megközelítőleg minden harmadik nő közeli hozzátartozója által elkövetett szexuális, fizikai vagy pszichikai erőszaknak válik áldozatává. Azonban a legtöbbször ezeket az eseteket a törvények és a közvélemény egyaránt az általános emberi jogok keretein belül kezeli, és nem sajátosan női problémaként. Talán csak Brazíliában sikerült túllépni ezen a szemléleten, ahol a családon belüli erőszak külön kategóriaként jelenik meg a törvényekben. Igaz, betartatásukkal vannak gondok, anyagi források vagy a politikai akarat hiánya miatt. (Sorj – Moraes 2008, 125) De a régióban általánosságban is jellemző maradt az a gyakorlat, hogy a konzervatív beállítottságú bíróságok a nők védelmében hozott törvények létezése ellenére sem döntenek az asszonyok javára, különösen családon belüli erőszak esetében. Ráadásul Latin-Amerikában elhíresült egy sajátos, kifejezet­ten nők sérelmére elkövetett bűntény-típus, a feminicídium, vagyis az olyan gyilkosság, amit férfiak követnek el nőkön, csakis azért, mert nők. „»Egész Közép-Amerikában és Mexikóban kirívóan magas a nőgyilkos­ságok száma – mármint az olyan eseteké, amikor egy nőt csak azért ölnek meg, mert nő.« […] A rekordtartó El Salvador, itt százezer lakosra 13,9 asszonygyilkosság jut. Guatemalában az arány 9,8. Néhány mexikói államban, mint például Chihuahua (itt található Ciudad Juarez városa, amely már húsz éve a nők szisztematikus legyilkolásáról ismert), Baja-California és Guerrero, a hasonló esetek száma megháromszorozódott 2005 és 2009 között, és elérte a 11,1 főt százezer lakosra vetítve. Ez a nagymértékű növekedés többek közt a kormány és a kábítószer-ke­reskedők közötti összetűzésekre vezethető vissza. A mindennapossá váló gyilkosságok a párkapcsolatokban is szinte banálissá teszik az erőszakos fellépést. Ráadásul »a drogok és a szervezett bűnözés elleni háborúnak sajátos következményei vannak a nőkre nézve: mint minden háborúban, a nőkön elkövetett erőszak összekovácsolja a fegyveres csoportok tagjait, megerősíti őket férfiasságukban és még az ellenfelet is provokálja«." (Oualalou 2012)

A nők elleni erőszakkal szemben Latin-Amerikában is az egyik legfon­tosabb fegyver az esetek nyilvánosságra hozatala, hogy az áldozatok fel merjék fedni, ami velük történt, törjék meg a csendet és lépjenek a nyilvánosság elé. Ez azonban néha váratlan eredményre vezet. Így Brazíliában az erőszak egy formájának, az önbíráskodásnak melegágya lett. A férfi hozzátartozók a nő, egyben a család becsülete védelmében maguk kutatják fel a támadót, és bosszút állnak. Ráadásul ezt a szerepet gyakran bűnözők veszik át, és megfigyelhető, hogy a drogkereskedők által felügyelt területekről alig érkezik bejelentés a hatóságokhoz, mert ezekben a közösségekben az áldozatok mindenképpen el akarják kerülni a rendőrség beavatkozását, vagy mert itt a hatalmat gyakorlók morális kontrollja erős, és valóban kevés nemi erőszak történik. Paradox módon éppen a hagyományos szexuális morál eredményezi az ilyen típusú bűncselekmények számának csökkenését. (Sorj – Moraes 2008, 131-132) Ez a brazil példa egy a latin-amerikai országokban általáno­san is tapasztalható jelenségre, a társadalom bizonyos csoportjainak (nagyvárosi szegénynegyedek, vidéki kistelepülések, esetleg egy teljes országrész lakói) „államtalanodására" hívja fel a figyelmet. A lakosság (jelentős része nem adózik, nem választ) és az állam (nem biztosítja a megfelelő közszolgáltatásokat, oktatást, egészségügyet, közbiztonsá­got) viszonya leépül, helyette alternatív hatalmi struktúrák formálódnak, gyakran bűnözők kezében (pl. drogkartellek Kolumbiában). Különleges eset, mikor egy forradalmi társadalmi mozgalom rendezkedik be és békés eszközökkel teremti meg a központi hatalomtól független auto­nómiát, ahogy ez a zapatisták fennhatósága alatt álló mexikói Chiapas tartományban történt, ahol „úgy a zapatista meszticek és bennszülöttek, mint a nem-­zapatisták mostanság már inkább »az autonóm fórumokhoz fordulnak, mint a hivatalos szervekhez«, földtulajdoni, lopás vagy válási ügyeikkel. Azzal a meggyőződéssel, hogy »igazságosabbak« és »ha­tékonyabbak«." (Duterme 2009) Az „államtalanodás" viszonyai között a még oly jó szándékú, központi nőpolitikát is nehéz érvényre juttatni; az önállósodó hatalmi centrumok a nemek viszonyának kérdésében is sajátos elképzeléseik szerint cselekszenek. Annál is inkább, mivel a nők helyzetének javulását sem a női politikusok pozícióba kerülése, sem a baloldali politikai vezetés nem garantálja feltétlenül.

A baloldali hullám képviselői általában pozitív módon tematizálják a nők problémáit. Az ecuadori elnök, Rafael Correa gyakran beszél arról, hogy a XXI. század a nemek közötti jogegyenlőség és a nőkkel szem­beni diszkrimináció végének korszaka lesz. Az is közismert, hogy Hugo Chávez kijelentette, feministának tartja magát, és azt szokta mondani: „Az igazi szocializmus feminista." Azonban a gyakorlatban lassú az elő­relépés. Venezuelában a nők aktívabbakká váltak ugyan a politikában a részvételi kormány működésének idején, de ahogy Margarita Lopez Maya ellenzéki képviselőjelölt, a caracasi egyetem szociológusa meg­jegyzi: „tisztában van vele, hogy szavait közhelyesnek fogják tartani, mégis kitart a véleménye mellett: »Akárcsak régen, a hatalom közbenső szintjeit ma is férfiak foglalják el. A nők olyankor lépnek színre, ha konkrét problémák kerülnek terítékre, a politikai játszmák kevésbé érdeklik őket.« Bár három nőt is találni a kormányzati szervek élén, a szociológus szerint »őket azért választották meg, mert lojálisak Chávez elnökhöz, ráadásul vonzzák a nők szavazatait«." (Idézi: Oualalou 2012) A női politikusok mellett szól még, hogy a közvélemény általában kevésbé tartja őket korruptnak, mint a férfiakat.

Az abortusszal kapcsolatban (ami megkötöttségek nélkül csak Kubá­ban, Guyanában és Puerto Ricóban engedélyezett, és hét latin-amerikai országban minden körülmények között tilos) Hugo Chávez egy másik, 2008-as kijelentését szokták emlegetni: „Az abortuszt több országban is engedélyezik; engem lehet ugyan konzervatívnak bélyegezni, én mégis ellene vagyok annak, hogy meg lehessen szakítani a terhességet. Ha egy gyerek problémával születik, csak még jobban kell szeretni." (Idézi: Oualalou 2012) Bár a venezuelai parlament az elnök hatalomra kerülése óta több törvénytervezetet is megvitatott abortuszügyben, a liberalizálás még mindig nehezen képzelhető el, a vallásos és katonai körök állás­pontja, de tulajdonképpen Chávez személyes meggyőződése miatt sem. Bolíviában Evo Morales politikai bázisának jelentős részét az indiánok, a szakszervezetek és a nők alkotják, és az elnök több női tárcavezetővel dolgozik együtt, ennek ellenére a 2009-es alkotmány, sokak várakozása ellenére sem liberalizálta az abortuszt. A művi vetélés csak a bűncse­lekményekből származó vagy az anya életére, egészségére veszélyes terhességek esetében engedélyezett Bolíviában. Dél-Amerikának ebben az egyik legszegényebb, 9 millió lakosú országában a 2000-es évek közepén a halálokok között harmadik helyen állt az illegális abortusz és következményei. Becslések szerint évente 30-40 ezer titokban végzett terhesség-megszakítás történik. Bár az engedélyezett esetek egy része relatíve jó körülmények között zajlik az ország 12 klinikáján, de mivel ez a beavatkozás drága, sok nő számára elérhetetlen, akik más megoldást keresnek. (Goodman 2009)

Nemcsak a baloldali kormányzat, de a nők hatalomba kerülése sem jelent feltétlen garanciát a feministák által leginkább szorgalmazott vál­tozások megvalósulására. Ezzel kapcsolatban Lamia Oualalou (2012) megállapítja: „Ugyan a nők hatalomra kerülésével valamelyest felborul a tradicionális társadalmi rend, ám ettől még nem feltétlenül képviselnek progresszív szellemiséget. Közép-Amerikában a női elnökök mindig is rendkívül konzervatívak voltak, és a jövőben is azok lesznek, gazdasági és társadalmi kérdésekben egyaránt – még olyankor is, ha ezek köz­vetlenül a nőket érintik, mint például az abortuszjog." Gondoljunk csak az 1990-ben Nicaraguában megválasztott Violeta Barrios de Chamorro idejére, amikor a nőknek sok vívmányról kellett lemondaniuk (számos bölcsödét szüntettek meg, a családon belüli erőszak ellenes programokat leállították, a tankönyvek a katolikus egyház tanításaival összhangban lévő, tradicionális nemi szerepeket igyekeztek közvetíteni, és a makro­gazdasági feltételek egyre inkább visszakényszerítették a nőket a fakanál mellé, a számukra hagyományosan kijelölt státusba). Az évszázados játékszabályokhoz alkalmazkodó, a férfivilágba belesimuló politikusnők helyett a feministák mást várnak közéleti térnyerésüktől. Gioconda Belli nicaraguai írónő, a már említett Baloldali Erotika Pártjának prominens képviselője arról beszélt egy nemrégiben adott interjúban (2012), hogy a latin-amerikai politikusnők olyan országokban kerültek pozícióba, ahol korábban évszázadokon keresztül férfiak dominálták a közéletet. Ezért az az elvárás velük szemben, hogy vezetőként ők is férfiként viselkedje­nek, mivel az állam berendezkedése, működése alapvetően maszkulin. Tehát a legfontosabb az lenne, hogy a női hatalom is megszervezze magát, alakítsa át a struktúrákat. Új, a női gondolkodásmódnak jobban megfelelő játékszabályokat kell alkotni, méghozzá olyan asszonyoknak, akik a hatalomba érkezve sem mondanak le nőiségükről, hanem inkább arra törekednek, hogy teljesen megváltoztassák, saját képükre formálják a társadalom működési szabályait.

A feminizmusnak más politikai irányzatokhoz való viszonyulását te­kintve Latin-Amerikában két nagy vonulata alakult ki. Az egyik csoportot az állami intézményekkel illetve pártokkal együttműködő, esetleg ott is dolgozó institucionales, a másikat az állami struktúráktól távolmaradó autónomas alkotják. (Franceschet 2007b, 6) A legutóbbi időkben a moz­galom nemcsak a hatalomhoz és a hagyományos pártpolitikához, hanem az alternatív kezdeményezésekhez is kialakította a kapcsolatait. Külön elemzést érdemelne a mexikói zapatisták vagy a chilei öko-feministák be­mutatása, illetve leginkább talán az indián nőmozgalmak (pl. Bolíviában), hiszen Közép- és Dél-Amerikában a mintegy 50 milliós indián népesség 60%-a nő, és jelentős részük háromszorosan is hátrányos helyzetű, et­nikai alapon, szegénysége folytán és nőként egyaránt. Ráadásul, mivel a környezetkárosítás az indiánok területeit veszélyezteti elsősorban, a nők ebben a vonatkozásban is erősen érintettek.

Most csak arra hozunk néhány példát, hogy mennyire változato­san alakul a szubkontinens országaiban a feminizmus és a hatalmat gyakorlók kapcsolata. Chilében a feminista aktivisták szinte kizárólag a Concentración nevű tömörülés balközép pártjaihoz kötődnek. (A Concertación de Partidos por la Democracia /Pártszövetség a Demok­ráciáért/ elnevezésű tömörüléshez a chilei baloldal, balközép és centrum pártjai tartoznak; 1990-2010 között ez volt a kormányzó erő, jelenleg Sebastian Pinera jobboldali kormányának legfőbb ellenzéke.) Ennek tör­ténelmi előzményei a chilei diktatúra idejére, az Augusto Pinochet rend­szerével szembeni ellenállás időszakára vezethetők vissza. Az elhúzódó rezisztencia, a politikai harc formálta közös múlt, a személyes kapcsola­tok ma is szinte kizárólag az 1990-2010 között kormányzó erőkhöz kötik a feministákat. Mivel egy irányba köteleződtek el, korábban kormányzati tényezőkké válhattak, azonban ennek az időszaknak a lezárulásával po­litikailag háttérbe szorultak. Argentínában másképpen alakult a helyzet. A feministáknak több, jelentősebb párthoz voltak kötődéseik, de például a

Las Damas de la Plaza de Mayo mindig is pártsemleges mozgalomként lépett fel. Az állam és a feminizmus viszonya itt nem olyan szoros, mint Chilében. Argentínában nagyobb autonómiát és szabadságot élveznek a feministák, de kapcsolatuk sokkal lazább az intézményekkel és sosem váltak kormányzati tényezőkké. (Franceschet 2007a, 6-7)

Megint másként alakult a helyzet Brazíliában, ahol az 1970-es évek közepén virágzott fel az új feminista mozgalom, párhuzamosan az ország modernizációjával. Aktivistái akkor főként magasan képzett, középosz­tálybeli értelmiségiek voltak, akik nagy figyelmet fordítottak a nemzetközi feminizmus eredményeire, ugyanakkor aktív részesei voltak a katonai diktatúra ellenzékének. Közben a legkülönbözőbb, eltérő társadalmi tapasztalatot hordozó csoportokkal kerültek kapcsolatba (nagyvárosi szegényekkel, gerillákkal, szakszervezeti vezetőkkel, papokkal, háziasz-szonyokkal). Az együttműködés során egyrészt a brazil feministák euró­pai vagy észak-amerikai társaiknál érzékenyebbekké váltak a szociális egyenlőtlenség problémáira és a szegényebb rétegek legfőbb gondjaira (egészség, erőszak, munka); egyes, főként baloldali képviselőik például „a testünkről magunk rendelkezünk" elvét mellékesnek tekintik, az élet­körülmények javításához képest; másrészt nézeteik erősen inspirálták az egyetemes politikai törekvéseket. (Sorj – Moraes 2008, 122-124) A „nagypolitikában" azonban ennek az inspirációnak a mai napig meg­vannak a maga korlátai. Jól példázza ezt a legutóbbi elnökválasztási kampány, melyben Dilma Rousseffnek a győzelem érdekében el kellett határolódnia korábbi, az abortusz engedélyezését igenlő álláspontjától, miután konzervatív és egyházi körök élesen támadták. Méghozzá olyan módon, hogy „az utóbbi időben modern diskurzust folytatva az emberi jogokra hivatkoznak, nem pedig a család vagy az erkölcsi értékek nevé­ben óvják a magzatot". (Oualalou 2012)

Utolsó példánk a nicaraguai eset, ami azt mutatja, hogy a feminizmus és a politika kapcsolatában a személyes ambíciók, érdekek és elfogult­ságok néha fontosabbak az elveknél. Az abortusz fent említett nicaraguai teljes betiltása elemzők szerint részben a feministák és Daniel Ortega szakításának lett az eredménye. (Kampwirth 2008) Meglepő fordulat volt, mikor a parlament 2006-ban az egykor forradalmi sandinista front támo­gatásával szavazta meg az új törvényt, ami a szervezet korábbi elveinek feladását jelentette, röviddel az elnökválasztás előtt. Ennek kapcsán többen felvetik, hogy akkor kezdődött volna a jobboldali sandinizmus korszaka. Ez az állítás talán túlzás, inkább azt mondhatnánk, hogy a mozgalom szalonképesebbé kívánt válni (pl. új szimbólumok), konszo­lidálódott, bár továbbra is baloldali programmal lép fel, de flexibilitása, sőt cinizmusa kétségtelen.

A vita feministák és antifeministák között 2003-ban mérgesedett el egy 9 esztendős, Rosa nevű kislány terhessége kapcsán, aki korábban nemi erőszak áldozata lett. Akkor a politikai harc a feministák győzelmével zárult, hiszen Rosánál engedélyezték az egészségügyi abortuszt, arra való tekintettel is, hogy felmérések szerint a lakosság többsége, 64%-a úgy vélte, egy kilenc éves kislányt nem lehet arra kötelezni, hogy hordja ki magzatát. Azonban a vita – ami voltaképpen nem csak Rosa sorsáról folyt, hanem sok más nőéről, akik hasonló helyzetbe kerülnek egészsé­gükre vagy életükre veszélyes terhességük miatt – a nyilvánosságban napirenden maradt, és végül 2006-ban a tiltó törvény elfogadásával, a feministák vereségével ért véget. Ezt több tényező készítette elő. Egyrészt a női mozgalom, mely korábban az egyik legfontosabb és legeredményesebb társadalmi szerveződés volt Nicaraguában, a 2006-os kampány során főként a kommunikáció, a nyelvezet és a minimális és maximális követelések tekintetében megosztottá vált. Ugyanakkor a terhesség-megszakítás ellenzői egymásra találtak, összefogtak, és poli­tikailag rendkívül hatékonyan készítették elő a 2006. október 6-i abortusz ellenes tömegdemonstrációjukat, mely csak néhány nappal előzte meg a parlamenti szavazást. A menet célja nyilvánvalóan a politikai nyomás­gyakorlás volt. Sok résztvevő nem képviselt határozott álláspontot a kér­désben, vagy nem is volt tisztában azzal, hogy az egészségügyi okokból és nem a minden megkötés nélkül alkalmazható abortusz ellen tüntet. Gyakran pusztán papjaik felszólítására vettek részt a demonstráción; a szervezésben a katolikus és a protestáns egyházak egyaránt aktívak voltak. (A protestánsok aránya Nicaraguában az 1970-es években még csak 5%, a 2000-es évek közepére azonban már mintegy 20-30%.) Az egyházak szerepvállalását többen összefüggésbe hozták azzal, hogy 2006 után hozzájuk (akár a katolikus, akár a protestáns felekezethez) kötődő személyek – férfiak és nők egyaránt – kerültek kormányzati po­zícióba (oktatás, egészségügy, családügy területén). Meg kell jegyezni ugyanakkor, hogy bár az egyházak az abortuszkérdésben a konzervatív körök mobilizálására alkalmas, antiliberális diskurzust folytatnak, a katolikus egyházon belül, pontosabban annak szociálisan érzékeny, jel­lemzően latin-amerikai vonulatán, a felszabadítás teológiájaként ismert reformgondolkodáson belül létezik feminista teológiai irányzat is. (Magyar nyelven erről részletesebben lásd: Houtart /2011/.)

A 2000-es években Daniel Ortegából – az egykori marxista gerilla­vezérből és a Somoza-diktatúrát elsöprő elnökből (1985-1990), aki demokratikus választások útján 2007-ben ismét elfoglalhatta az elnöki széket – a feministák leggyűlöltebb ellenfele vált, azután, hogy 1998-ban mostohalánya többrendbeli szexuális bűnténnyel vádolta meg, miszerint a sandinista vezető 11 éves kora óta zaklatta és megerőszakolta. Az ügyet politikai alku keretében eltussolták, ebben mind a jelenlegi first lady, a bántalmazott lány édesanyja, mind a sandinista mozgalom, illetve az akkor hatalmon, ma ellenzékben lévő politikai aktorok részt vettek. (2001-ben a bíróság titkosította az ügy aktáit, azután, hogy Ortega és az akkori elnök, Arnoldo Alemán között létrejött egy büntetlenségi paktum.) Nicaraguában a feministák és a sandinista mozgalom politikai szakítása nem sokat váratott magára.

2007 után az elnök és hitvese abortuszellenes keresztény-konzervatív retorikája egyre határozottabb lett. Majd a 2011 novemberében rendezett választási kampányban ismét kijátszották az abortusz-kártyát. Ezúttal egy megerőszakolt, 12 éves indián lány terhessége állt a középpontban, aminek megszakításához a hatóságok nem járultak hozzá. Az elnök felesége, a sandinista mozgalom szószólójaként csodának, Isten ajándé­kának nevezte a születendő gyermeket. Közben az ellenzék arról beszélt, hogy a Sandinista Front ultrakonzervatív erővé vált, mely manipulálja a közvéleményt, és az egyszerű emberek vallásosságát perverz módon kihasználja. Ezek után Daniel Ortegát több mint 66%-kal újraválasztották. Nicaraguában a nők elleni erőszak növekszik, a szexuális bűncselekmé­nyek 86%-át 16 éven aluliak sérelmére követik el, a szüléssel kapcsola­tos halálesetek 80%-ában pedig művi vetéléssel megmenthető lenne az anya élete. (Az adatokat vö. Caroít 2011)

A fentiekben röviden érzékeltetni igyekeztünk a latin-amerikai térség mozaikszerű sokféleségét. Ezen a szöveten értelmezhetők a nőket érintő, mai napig releváns problémák. Kezelésük a térségben gyakran kötődik az általános emberi jogok illetve a szociális helyzet alakulásához. Latin­Amerikában jelen vannak a nemzetközi normák, de következetes alkal­mazásuk mindig a helyi politika függvénye. A feministák több országban elég erősek ahhoz, hogy érdemi befolyásuk legyen ezekre a politikai folyamatokra, ám a nők társadalmi státusából adódó meghatározottságait ezek az eredmények egyenlőre csak kis mértékben módosítják.

Hivatkozások

Amnesty International (2012. március): Index: AMR 25/007/2012, Routine Repression. Political short-term detentions and harassment in Cuba. http://www.amnesty.org/en/library/asset/AMR25/007/2012/en/16f0c0fe-c76b-428e-9050-bc9eb2ea95f7/amr250072012en.pdf   (Letöltés: 2012. 05. 28.)

Arias, Enrique Desmond – Goldstein, Daniel M. (szerk.) 2010: Violent Democracies in Latin America. Durnham, Duke University Press

Belli, Gioconda 2012: El poder femenino cambia las reglas del juego. La Nación, 2012. június 25. (interjú)

Caroít, Jean-Michel 2011: Eleicőes na Nicarágua reacendem o debate sombre o aborto. In: UOL Notícias, 2011. 11. 05.  http://m.noticias.uol.com.br (Letöltés: 2012. 07. 02.)

Céspedes, María Stella Toro 2007: Debates feministas latinoamericanos: Institucionalización, autonomía y posibilidades de acción política. Santia­go, Universidad de Chile, 2007. (MA dolgozat) http://www.academia.edu/1041513/Debates_feministas_latinoamericanos_Institucionalizacion_autonomia_y_posibilidades_de_accion_politic a (Letöltés: 2012. 06. 25.)

Cortázar, Julio 2006: Újságkivágások. (Ford.: Latorre Ágnes.) In: Julio Cortázar: Itt és most. Budapest, L'Harmattan

Duterme, Bernard 2009: Zapatisták – divatjamúlt emberek? (Ford.: Sipos Já­nos.) In: Le Monde diplomatique on-line magyar kiadás, 2009. október. http://www.magyardiplo.hu/2009-oktober/112-zapatistak-divatjamult-emberek (Letöltés: 2012. 06. 30.)

Franceschet, Susan 2005: Women and Politics in Chile. Boulder, Lynne Rienner Publishers

Franceschet, Susan 2007a: Democratization, Transnationalism, and Gender Politics in Argentina and Chile. (A Kanadai Politikatudományi Társaság éves konferenciájának anyaga) Saskatoon, Saskatchewan, http://www.cpsa-acsp.ca/papers-2007/Franceschet.pdf (Letöltés: 2012. 05. 06.)

Franceschet, Susan 2007b: From Persuasion to Power? Women's Policy Machineries in Latin America. (Műhelytanulmány) http://76.12.148.244/PublicationFiles/persuasion_franceschet.pdf  (Letöltés: 2012. 06. 01.)

Goodman, Donna 2009: The Struggle for Women's Equality in Latin America. (2009. március 13-i bejegyzés) http://dissidentvoice.org/2009/03/the-struggle-for-womens-equality-in-latin-america/ (Letöltés: 2012. 05. 06.)

Hargrove, Ethel C. 1914: Progressive Portugal. London, T. Werner Laurie LTD.

Houtart, Francois 2011: A felszabadítási teológia jelenlegi helyzete Latin-Ameri­kában . (Ford.: Barna Anett.) Eszmélet 90 (2011. nyár)

Htun, Mala – Piscopo, Jennifer M. 2010: Presence without Empowerment? Women in Politics in Latin America and the Caribbean. SSRC Conflict Prevention and Peace Forum (2010 december) tanulmányai, http://webarchive.ssrc.org/pdfs/ (Letöltés: 2012. 05. 28.)

Kampwirth, Karen 2004: Feminism and the Legacy of Revolution: Nicaragua, El Salvador, Chiapas. Athens, Ohio University Press

Kampwirth, Karen 2008: Abortion, Antifeminism, and the Return of Daniel Ortega in Nicaragua, Leftist Politics? In: Latin American Perspectives. (2008. novem­ber) 122-136.

Nagy Ildikó 2005: A nők és férfiak közötti esélyegyenlőség mértéke a világ orszá­gaiban. In: Nagy Ildikó – Pongrácz Tiborné – Tóth István György (szerk.): Sze­repváltozások. Jelentés a nők és férfiak helyzetéről, 2005. Budapest, TÁRKI, Ifjúsági, Családügyi, Szociális és Esélyegyenlőségi Minisztérium, 194-207.

Nascimento, Alcileide Cabral do 2007: Vida e esperanca: o tarbalho feminino no criacáo de bebés no Recife (1789-1831). Revista Esbogos (Florianópolis) Vol. 14. No. 17. (2007), 75-89.

Oualalou, Lamia 2012: Hogyan változik a nők helyzete Latin-Amerikában? (Ford.: Makádi Balázs.) Le Monde diplomatique on-line magyar kiadás, 2012. február 20-24. http://epa.oszk.hu/01800/01827/00029/pdf/ (Letöltés: 2012. 05. 07.)

Quota Project – Global Database of Quotas for Women. http://www.quotaproject.org/ (Letöltés: 2012. 05. 28.)

Saint-Simon herceg Emlékiratai (1987). (Ford.: Réz Pál.) Budapest, Európa Könyvkiadó

Shayne, Julie D. 2004: The Revolution Question: Feminisms in El Salvador, Chile and Cuba. Rutgers University Press

Sorj, Bila – Moraes, Aparecida Fonseca 2008: Paradoxes of the Expansion of Women's Rights in Brazil. In: Peter Birle – Sérgio Costa – Horst Nitschack (szerk.): Brazil and the Americas – Convergences and Perspectives. Madrid – Frankfurt am Main, Iberoamericana – Vervuert, 121-134.

A Társadalmi Világfórum Elvi Chartája. (2010) www.gajaegyesulet.hu/wp-content/uploads/2010/07/eszf_charta.doc (Letöltés: 2012. 05. 07.)

UNIS Vienna 2010. március 4. http://www.unis.unvienna.org/unis/hu/pressrels/2010/unisinf355.html (Letöltés: 2012. 05. 28.)

Worldwide Guide to Women in Leadership. www.guide2womenleaders.com (Letöltés: 2012. 05. 06.)

A történeti társadalomtudományok – amikor a legjobb formájukat nyújtják – feltárják a jelenkor rejtett jelentését azáltal, hogy a jelent, visszatekintve a múltbéli trendek kontextusába, illetőleg előretekintve, a lehetséges jövők kontextusába helyezik. Giovanni Arrighi A hosszú huszadik század [The Long Twentieth Century] című műve a történeti társadalomtudomány e legmagasabb rendű megtestesülését példázza. Amikor Arrighi több mint 15 évvel ezelőtt megírta e könyvet, egyáltalán nem riadt vissza, hogy felvállalja a jövendőmondó kevéssé irigylésre méltó szerepét. A hosszú huszadik század legelső lapján nyíltan kijelenti, hogy elsődlegesen abból a célból vizsgálja a modern világrendszer korábbi átalakulásait, hogy megértse azokat a feltételeket, amelyek mellett a „tőkés világgazdaság új és kiterjesztett alapokon nyugvó rekonstrukciója végbemehet, és hogy amennyiben tényleg végbemegy, milyen formát ölthet”. (Arrighi 1994, 1, kiemelés tőlem – J. G.)

A tőkés világgazdaság lehetséges jövőbeli pályáinak (beleértve az esetleges felbomlást is) előrejelzése még a legjobb körülmények között is kockázatos. A rendszer óriási méreteit és a részek közti kölcsönhatásokat tekintve egy ilyen vállalkozás számos szakmai kockázatot rejt magá­ban. Ez még akkor is így van, ha az előrejelzés széles körű kutatásra, lényegre törő fogalomalkotásra és képzelőerőre támaszkodik – márpe­dig Arrighinek e téren nemigen akadt párja. A hosszú huszadik század széles távlatú előrejelzéseinek egyik prózai kockázata, hogy a vizsgálat tárgyával kapcsolatban oly sok releváns adat áll rendelkezésre, hogy a háttérben megbúvó „ismeretlen ismeretlenek” szinte szükségszerűen kisiklatják az előrejelzéseket. Egy másik probléma a történelmi véletlenek bizonytalan szerepe. Még alapvetőbb veszély, hogy az előrejelzést koráb­ban észre nem vett és figyelmen kívül hagyott, a modern világrendszer fejlődését kormányzó tendenciák „felfedezésére” alapozzák.¹ A hosszú huszadik században Arrighi valóban tesz néhány nagyon tanulságos felfedezést – vegyük például azt a meglátását, hogy mély megfelelés van a hegemonikus ciklus és a pénzügyi rendszer expanziója között – de fennmarad a kockázat, hogy más, ugyanilyen észrevétlen és figyelmen kívül hagyott tendenciák feltáratlanok maradnak.

A hosszú huszadik század leginkább gondolatébresztő következte­tései a világrendszer-léptékű újratermelés azon halmozódó strukturális ellentmondásaival kapcsolatosak, amelyek az egyre inkább policentrikus világrendszerben a katonai erő és a gazdasági dinamizmus közti, egyre mélyülő szakadékban gyökereznek. A probléma ilyetén való megfogal­mazása vezeti el Arrighit ahhoz az áttörést jelentő következtetéséhez, hogy a következő rendszerszintű felhalmozási ciklus – már ha lesz ilyen egyáltalán – vezető ereje egy olyan szereplő lesz, amely széttöri a katonailag átütő hatalommal bíró szuverén állam tradicionális formáját. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy e formulázások forradalmi potenciálja csak akkor realizálódhat teljes mértékben, ha megszabadítjuk a javít­hatatlanul „szociáldeterminisztikus” perspektívától, és szocio-ökológiai elméleti tartalommal gazdagítjuk.

Későbbi írásaiban – amelyek többségét beválogatta az Adam Smith Pekingben [Adam Smith in Beijing] című 2007-es könyvébe – Arrighi magabiztosan elemzi az USA hanyatlása és Kína felemelkedése közti dialektikus kölcsönhatást. De eközben elbagatellizálja korábbi meggyőző­dését, mely szerint a hegemón-váltás korábban példa nélküli törésekkel jár, végveszélybe sodorva a modern világrendszer újratermelődését, be­letaszítva a rendszert a feltartóztathatatlan sodródás állapotába.² Habár Arrighi haláláig lehetségesnek tartotta, hogy a rendszer valami drasztiku­san másba alakuljon át, mint ami azelőtt volt (Arrighi 2010; Arrighi 2007), kevés kétség lehet aziránt, hogy immár a hegemón szerep kínai átvétele volt az a motívum, amely a leginkább lekötötte a figyelmét.³ Azzal, hogy elfordította figyelmét a hegemón pozíció megöröklése előtt tornyosuló akadályokról, Arrighi lényegében marginalizálja A hosszú huszadik szá­zad azon elméleti megfontolásait, amelyek legalább potenciálisan javít­hatják a tőkés felhalmozás világméretekben ható, erősödő geoökonómiai és szocio-ökológiai korlátaival kapcsolatos megértésünket.

1. Kelet-ázsiai geoökonómia A hosszú huszadik században

1.1. A japán termelési hálózatok és a felemelkedő kontinentális Kína

Minden történeti társadalomtudós beleeshet – bármilyen szilárdak legye­nek is a társadalmi rendszerek fejlődésével kapcsolatos modelljeik, vagy bármilyen éleslátó legyen is a történeti interpretáló képességük – abba a csapdába, hogy tévesen nagyobb szerepet tulajdonít bizonyos szerep­lőknek, mint amekkorát a későbbi fejlemények fényében ténylegesen játszottak. Arrighi A hosszú huszadik században ott hibázott, amikor azt feltételezte, hogy japán bázisú transznacionális nagyvállalatok feldolgo­zóipari és beszerzési hálózatai maradnak a belátható jövőben azok a szívószálak, amelyek a kelet-ázsiai globális tőkés felhalmozási folyamat újrarendeződésének a koktélját kevergetik. Japán elhúzódó stagnálása nyomán – amelyet a tokiói ingatlanpiac és a Nikkei-index közel húsz évvel ezelőtti összeomlása idézett elő – mára már avíttnak tűnik a japán keirecukra^a , mint a Kelet-Ázsiára rátelepedő felülmúlhatatlan kolosszu­sokra tekinteni. A keirecuk halványuló elsőbbsége nyilvánvalóvá válik, mihelyt a legnagyobb kínai társaságok mellé sorakoztatjuk fel őket, az olyan állami behemótoktól kezdve, mint az olajóriások (Sinopec, China National Petroleum Company, China National Offshore Oil Company), az acélgyártók (Baosteel), vagy a távközlési óriáskonszernek (China Mobile, China Netcom, China Telecom), a részben vagy teljesen magántulajdonú konszernekig, mint a Legend Holdings, a Huawei Technologies, vagy a TCL. Ezek a cégek saját jogon jelentős külföldi befektetőkké váltak, és sok esetben előkelő helyezéssel szerepelnek a Global Fortune 500-as listáján.⁴ Azt a benyomást, hogy immár nem a japán transznacionális vállalatok és messzire nyúló termelési és beszállítói hálózatai képezik a kelet-ázsiai felhalmozási folyamatok élvonalát, csak megerősíti az a tény, hogy a japán fejlesztő államot, amely egykor az ugródeszka szerepét játszotta a japán transznacionális vállalatok kirajzásához, jelentős mér­tékben dekonstruálták, illetve az „angolszász” részvényesi kapitalizmus képére szabták át (Dore 2006)⁵

Igaz, a 2000-es évek elejére-közepére a japán gazdaság végre lerázta magáról a tartós deflációs másnaposságot, és ami lényegesebb, a ja­pán transznacionális vállalatok továbbra is integráns részét képezték a kelet-ázsiai gazdasági expanziónak a Kínába való közvetlen tőkebefek­tetéseken keresztül, valamint a high-tech alkatrészek és berendezések iránti falánk kínai kereslet kielégítésével. (Bello 2009, Harris 2005, 11) Ám épp Kína tőke és import iránti kereslete volt az, amely felélesztette a japán multik profitabilitását, és hajtóerőként szolgált a rég esedékes japán kilábaláshoz (Bello 2009; Harris 2005, 11; Tucker 2009).⁶ A robusztus kínai növekedés szolgált e lokomotív motorjaként, az az új szerep, amit Kína mint a világpiacra irányuló kelet-ázsiai export elsődleges platformja kezdett játszani, nem pedig a japán feldolgozóipari-beszállítási hálózatok által vezérelt termékáramlások. (Hung 2009, 16) A puding próbája egy­értelmű eredményt hozott a 2008-2009-es kelet-ázsiai, „hegyes V-alakú” recesszió során, amelyet a Wall Street és a londoni City által kibocsátott strukturált hiteltermékek összeomlása okozott. A Kínába irányuló japán tőkejavak exportja megroggyant, pusztító hatást kifejtve a japán felhalmo­zási folyamatra, ami azzal fenyegetett, hogy a japán bankrendszer ismét belezuhan az örvénybe. (Bello 2009; Hung 2009, 16; Tabuchi 2009)

Nem kell túlságosan szigorúan megítélni Arrighit amiatt, hogy nem látta előre, miszerint a kontinentális Kína nyersanyag- és termékpiacai ilyen gyorsan és mélyrehatóan magukba olvasztják a globális japán feldolgozóipari hálózatokat, alávetve őket a kínai gazdaság ritmusának – nyugodtan elismerhetjük, hogy egy ilyen nagyszabású és ambiciózus műben szükségképpen előfordulnak ilyesfajta hibák.⁷ De annak, hogy Arrighi nem látta előre Kína előtérbe lépését, mélyebb metodológiai gyökerei is lehetnek. Arrighi tisztánlátását elhomályosíthatta a történeti kapitalizmusról szóló elmélete, amely braudeliánus módon előtérbe tolja a koncentrált pénzügyi és katonai hatalom parancsnoki posztjait, és a kétféle hatalom közti dinamikus szinergiát. Precízebben fogalmazva, Arrighi talán braudeliánus elfogultsága miatt taglalja aránytalanul hosszan a japán pénztőke és az Egyesült Államok „második hidegháború” során véghezvitt agresszív újra-felfegyverkezése közti paradox kapcsolódáso­kat – miközben viszonylag csekély figyelmet fordított arra, hogy egy Kína lokációs előnyeivel, méreteivel és szuverenitásával rendelkező ország talán képes lehet arra, hogy az amerikai-japán kapcsolatok alapvető ellentmondásait a maga javára fordítsa. Mint azt R. Taggart Murphy (2006) és Kees van der Pijl (2006) megmutatta, a japán pénz és az amerikai hatalom közti furcsa szövetség ellentmondásossága az 1985-ös Plaza-egyezményben nyert ideiglenes feloldást. A jennek a dollárhoz viszonyított felértékelésével az egyezmény politikailag lehetővé tette, hogy Japán tovább exportáljon feldolgozóipari termékeket az Egyesült Államokba, miközben meghitelezze az amerikai költekezést (beleértve Reagan túlméretezett Pentagon-költségvetését), anélkül, hogy ez olyan súlyos protekcionista reakciót provokáljon ki, amely felboríthatná az egész amerikai-japán viszonyrendszert. (Pijl 2006, 309-310) Csakhogy a jen árfolyama mindkét fél által előre nem látott magasságokba szökött. Ennek egyik következménye annak a folyamatnak a felgyorsulása volt, amelynek során a japán (és más északkelet-ázsiai) transznacionális vállalatok áthelyezték a beszállítói lánc alacsonyabb hozzáadott értékű összetevőit a délkelet-ázsiai gazdaságokba. (Bello 2009; Tabb 1996, 257; Pijl 2006, 309-310) Ennek nyomán a délkelet-ázsiai termelési tényezők ára megemelkedett, ami viszont felgyorsította az olcsó munkaerőt kereső külföldi befektetések beáramlását a Kína part menti városi övezeteiben kiépülő exportplatformokba. (Lo 1999, 17; Pijl 2006, 309)

1.2. Kínai-japán feszültségek és a regionális együttműködés korlátai

Az igazságosság kedvéért meg kell jegyezni, hogy A hosszú huszadik században Arrighi igenis hangsúlyossá tette, hogyan vált egy régión belüli centrifugális folyamat – nevezetesen a nagyvárosi termelőtőke kirajzása az olcsóbb földet és munkát kínáló hátország irányába – a legfőbb katalizátorává annak, hogy Kelet-Ázsia globális felhalmozási központtá vált (Arrighi 1994, 344-349). Arrighi megállapítja, hogy a „repülő ludak^b legújabb fázisát a japán, dél-koreai és tajvani transz­nacionális vállalatoknak (és közvetítőiknek) az olcsóbb föld és az alacsonyabb bérű munkaerő reményében a Mao utáni Kínába és a doi moi^c által fémjelzett Vietnamba való kirajzása jelentette. (Arrighi 1994, 347) De itt lelhető fel Arrighi látásmódjának egy újabb fogyatékossága, amely zavaró tényezőként nem csupán A hosszú huszadik században, hanem az azt követő munkáiban is jelen van. A csendes-óceáni térség más elemzőihez (Balakrishnan 2009, 16; Beeson 2009; Hung 2009, 6-7; Palat 2004) hasonlóan Arrighi is világosan látja, hogy a kelet-ázsiai gazdasági potenciál 1945 utáni megugrása nem érthető meg az USA hidegháborús geostratégiájának kontextusán kívül, annak figyelembe vétele nélkül, hogy e geostratégia több csatornán keresztül is hozzá­járult a térség „tőkés szigetcsoportjának” dinamikus növekedéséhez. (Arrighi 1994, 338-342) De a kelet-ázsiai fejlődés jövőbeli pályájának vizsgálata közben Arrighi furcsamód félreteszi ezt a gondolati keretet, a hozzá tartozó geopolitikai kérdésfeltevésekkel együtt. A jövő vizsgálata­kor Arrighi ahhoz a nézethez tartja magát, hogy az amerikai hegemón időnkénti benyomulásai ellenére a kelet-ázsiai civilizációs folytonosság sértetlen.⁸ Tekintettel arra, hogy Japán választott vezetői a legutóbbi évtized nagyobbik részét azzal töltötték, hogy az Egyesült Államokkal való „különleges kapcsolathoz” való ragaszkodás jegyében kitartóan visszautasították az ázsiai identitást (közben pedig elbagatellizálták Ja­pán ázsiai történelmének kevéssé vonzó mozzanatait) (Kingston 2007; Selden 2009b), Arrighi álláspontja igencsak vakmerő.

Arrighi lényegében azt állítja, hogy akármilyen összetett államközi feszültségek sújtják a térséget, közép- és hosszútávon a de facto re­gionális gazdasági integráció erői szükségképpen diadalmaskodnak e feszültségek felett – és ez az álláspont eleve viszonylag triviálissá minő­síti a szóban forgó feszültségek elemzését. Következésképpen kurtán elintézi azon lehetséges utak sokaságát, amelyeken haladva a szoro­sabbá váló kelet-ázsiai gazdasági kapcsolatok nem csapnak át a régió autonóm hatalmi centrumként való kiemelkedésébe. Arrighi sem annak a lehetőségét nem veszi számba komolyan, hogy még egy meggyengült Egyesült Államok is sikeresen játszhatja tovább egyensúlyozó stratégiáját a régióban, sem pedig azt a fenyegetőbb lehetőséget, hogy az Egyesült Államoknak a mostaninál csekélyebb, vagy nem létező katonai-biztonságpolitikai jelenléte a térségben éppenséggel kiélezi azokat a hosszú ideje fennálló feszültségeket, amelyek (egyesek illúzióival szemben) mély gyökerekkel bírnak, az amerikai birodalmi intrikáktól függetlenül is (Calder 2006; Selden 2009b).⁹

A japán transznacionális vállalatok immár jól bejáratott gyakorlata, hogy Kínába telepítik át termelésüket, tőkejavakat és high-tech alkat­részeket importálva Japánból a kínai telephelyre, majd a befejezett késztermékeket visszaexportálják Japánba (és a világpiacra) (Pijl 2006, 318). Ez olyannyira igaz, hogy 2004-től kezdve – először azóta, hogy az Egyesült Államok a hidegháború leplét borította Kelet-Ázsiára – Japán és Kína egymás legfőbb külkereskedelmi partnerei (Shorrock 2005). Egyes kutatók szerint az egyre kiterjedtebb kínai-japán kereskedelmi forgalom arra ösztönzi majd a japán és kínai uralkodó eliteket, hogy ne csupán fejlesszék kétoldalú kapcsolataikat, hanem együttesen építsenek ki pánázsiai intézményeket, felhatalmazva őket arra, hogy kézbe vegyék a regionális problémák (légszennyezés, pénzügyi instabilitás, árfolyam­-egyensúlytalanságok, atomfegyverek terjedése, megújuló energia stb.) megoldását, kiiktatva az Egyesült Államok közvetítő szerepét (Beeson 2009).¹⁰ De az Egyesült Államoktól független regionális együttműködés­hez szükséges horgonyt, a baráti kínai-japán viszonyt illetően a felol­datlan múlt visszhangjai és a jelenkor politikai tehetetlenségi nyomatéka erősebbnek bizonyulhat, mint a gazdasági kapcsolatok puszta bővülése (Pei – Swaine 2005; Pijl 2006, 326, 328; Selden 2009b).

A Japánban 2009-ig kormányzó Liberális Demokrata Párton (LDP) be­lül évtizedek óta folyamatosan erősödő neonacionalista jobboldal, és az, hogy japán államfők és csúcsszintű LDP-vezetők sorozatosan inzultálták a japán háborús bűnökre élénken emlékező kínai közvéleményt, közis­merten mérgezik a kétoldalú kapcsolatokat (Feffer 2009; McCormack 2007). Ezek a fajta gesztusok főként azért jelentenek veszélyt a kínai­-japán kapcsolatokra, mert a Kínai Kommunista Párt (KKP) felső vezetését harcias retorikára kényszerítik, különben a rezsim – amely a lakosságot a posztszocialista korszakban folyamatos nacionalista propagandával bombázza – hitelét veszítené (Pijl 2006, 328; So 2009, 58). Ha a na­cionalista szenvedély kielégítéséről van szó, a KKP legfőképpen az új középosztályra koncentrál, amely Kína felemelkedését saját jólétéhez kapcsolja, és amely ragaszkodik hozzá, hogy Kínát tisztelettel kezeljék a nemzetközi színtéren – különösképpen a japánok (Shorrock 2005; Shirk 2007, 11). Valójában a növekvő jóléttel és önbizalommal párhuzamosan a kínai új középosztálynak a japán megszállás során elkövetett atrocitá­sokkal kapcsolatos neheztelése is egyre nő – ezt bizonyítja a 2009-ben készült, a nankingi mészárlás brutalitását látványosan megelevenítő „Élet és halál városa” című film döbbenetes népszerűsége (Tsai 2009). A japán kormányzati provokációkra adott vehemens reakciók – érkezzenek akár a kínai közembertől, akár az állampárt szóvivőjétől – tovább erősítik a bizal­matlanság és a félelem érzését a japánokban, miután a rosszul informált japán lakosság jelentős része úgy értelmezi e vehemenciát, mint Kína agresszív szándékainak perdöntő bizonyítékát (Overholt 2007, 37).

Súlyos hiba lenne azonban, ha az ilyesfajta sértéseket és kölcsönös vádaskodásokat tekintenénk a kínai-japán feszültségek gyökér-oká­nak. Elvégre az LDP újnacionalista „revizionista” szárnya csak az egyik geopolitikai irányzat Japánban, méghozzá a japán nagytőke, illetőleg a nagytőke állami bürokráciában ülő klientúrája szilárd támogatása nélkül – valójában még saját pártjukon belül sem követik őket egyöntetűen (Calder 2006; Hughes 2009, 843; Sevastopulo 2006).

A valóság az, hogy a (kínai-japán együttműködésre alapozott) kelet­-ázsiai szintű intézményépítés útjában álló akadályok mélyen struktu­rálisak. Meglehet, hogy nem az LDP „revizionista” frakciójának nacio­nalista fellángolása az az imázs, amelyet a japán uralkodó elit a világ, és különösen Japán ázsiai szomszédjai számára közvetíteni szeretne. Bármennyire otromba is ez az irányzat, valójában a japán geostratégiai körökben elterjedt aggodalomból táplálkozik – amelyben osztoznak az LDP és a JDP mindkét szárnyának politikacsinálói. A japán uralkodó elit valamennyi szekcióját mélységesen aggasztja, hogy Kína gyors ütemű gazdasági felemelkedése kezd jelentős erőkülönbséget generálni Kína és Japán között, és Japán regionális befolyásának is bealkonyul (Hughes 2009, 840), mihelyt a kettejük közti viszony „aszimmetrikus függőségi viszonnyá” alakul át (Hughes 2009, 841). A japán elitből sokan pártolják a multilaterális problémamegoldást Kelet-Ázsia vonatkozásában. De ez főként azért van, mert látják, hogyan tromfol rá Kína a Japán által felve­tett regionális kezdeményezésekre a saját maga által indított és vezérelt kezdeményezésekkel; és a multilateralizmusra mint alkalmas eszközre tekintenek, amellyel meggátolhatják, hogy Kína még jobban beelőzze Japánt, és Kelet-Ázsia többi részét egyre inkább saját vonzáskörébe vonja (Hughes 2009, 847, 855). Így például, miután Kínának sikerült liberalizálnia kereskedelmét az ASEAN csoporttal 2002-ben, ezzel formalizálva a kínai piacok dél-ázsiai exportőrökre gyakorolt erősödő gravitációs hatását, Japán ellenlépésként megkötötte saját gazdasági integrációs szerződését, amely kereskedelemmel, befektetésekkel és szolgáltatásokkal kapcsolatos lépéseket egyaránt tartalmaz (Hughes 2009, 847).

És az elit egyetlen szekciója sem javasolja, hogy Japán kizárólagosan, vagy akár elsősorban a regionális politikai integrációra támaszkodjon Kína növekvő hatalmának ellentételezéseképpen. Valamennyien tá­mogatják az Egyesült Államokkal való biztonsági egyezménynek, mint a Kína növekvő regionális lábnyomával és ütőképességével szemben szükséges védelmi eszköznek a továbbélését (Hughes 2009, 855).

Világos, hogy egy regionális multilateralizmus iránt nyitottabb Japán alkalmanként visszautasíthat egyes specifikus amerikai kezdeményezé­seket és taktikai megoldásokat. Így például a JDP régóta bírálja, hogy az Egyesült Államok egyszerűen „félreteszi” az ENSZ-t, amikor nem sikerül elnyernie annak támogatását saját előre eldöntött geostratégiai célkitűzéseihez (McCormack 2007, 132). De ezzel együtt Japán nem fogja kétségbe vonni az USA átfogó geopolitikai előjogait (Calder 2006; Kambayashi 2009; McCormack 2007, 4-5; Selden 2009b; Yamaguchi 2007). Japán uralkodó elitje tudatosan döntött a Kínával kapcsolatos do­mináns amerikai megközelítés majmolása mellett – „létesíts kapcsolatot (kereskedelmileg), de biztosítsd be magad (katonailag)” (Barma – Ratner – Weber 2007; Bhadrakumar 2007a; 2007b) – valamint amellett, hogy e közös megközelítés katonai aspektusaiban felvállalja a másodhegedűs szerepét. E döntést Japán biztonságpolitikai érdekeinek hűvös mérle­gelésével hozták meg (Pijl 2006, 326). Azóta nem tértek el érdemben e megközelítéstől, hogy 1996-ban megfogalmazták a Clinton-Hasimoto közös nyilatkozatban – ekkor jutottak a japán döntéshozók arra a követ­keztetésre, hogy Kína megfélemlítő hadműveletei a Tajvani szorosban arról a lehetőségről árulkodnak, hogy a kínai gazdasági felemelkedést esetleg „expanzionizmus” (sic) fogja kísérni (Hughes 2009, 841).

Az, hogy Japán továbbra is az Egyesült Államokhoz köti saját kelet­-ázsiai geostratégiáját, szorosan összefügg azzal a folyamattal, amelytől épp ellentétes hatást várnak. Nevezetesen a kibontakozó kínai-japán gazdasági kölcsönös függés, ahelyett, hogy mérsékelné Japánnak az amerikai birodalommal szembeni alárendelődését, éppenséggel pregnánsabbá teszi ezt az alárendelődést. Murphy (2006, 58) tömör megfogalmazásában:

„Japán háború utáni belenyugvása az amerikai protektorátus státuszá­ba részben […] annak a hitnek tudható be – e hitben a tokiói politikai elit nagy része osztozik -, hogy az amerikai védelem alternatívája az új Kínai Birodalomba való betagozódás lenne, hűbéres államként. Ahogy Japán Kínától való gazdasági függése mélyül, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá az amerikai ellensúly jelentősége […]”

Ahhoz, hogy Japán a mostanihoz mérhető szerepet játsszon a kelet­-ázsiai ügyek koordinálásában egy valóban független keretrendszerben, határozottan ki kellene nyilvánítani az amerikai felügyelettől való autonó­miát. Az autonómia ilyen kinyilvánítása nem csupán az amerikai globális dominancia számára lenne korszakos törés, hanem annak szempontjából is, amit Murphy „belső hatalmi elrendezés”-nek nevez, és amely egészen azóta kormányozza Japánt, amióta az amerikai megszállók beindították a „fordulaton^d a késői 1940-es években (Murphy 2006, 44). Az amerikai imperializmus készséges csatlósaként való hatvan évnyi létezés mély lenyomatot képezett a japán politika és társadalom genetikai struktúrá­ján (McCormack 2007); az Egyesült Államokkal való radikális szakítás irányába nyomást kifejteni képes és hajlandó politikai erők együttese olyannyira marginális, hogy gyakorlatilag nemlétezik.¹¹

2. A Gazdagság (Ázsia) és az Erő (Egyesült Államok) közti aszimmetria elméleti következményei

Arrighi talán nem látta előre, hogy Kína milyen hamar válik a regionális növekedés hajtóerejévé (vagyis a következő rendszerszintű ciklus sa­rokpontjává), valamint elbagatellizálta a Kína és Japán között nagyon valóságosan és nagyon makacsul létező geopolitikai szakadékot. De azok az elméleti megfontolások, amelyek figyelmét a japán transzna­cionális termelési és beszerzési hálózatokra vonták, teljes mértékben helytállóak voltak, akkor is és most is. Arrighi a helyzet legsarkalatosabb jellegzetességét ragadta meg, a két kölcsönösen kiegészítő aszimmetria együttlétezését: „a katonai erőfölény és a tőkés felhalmozásban mutatko­zó fölény oly mértékben szétválni látszott geopolitikailag, mint korábban soha” (Arrighi 1994, 22).¹² Ahhoz képest, hogy immár a hegemón-státusz hanyatló évtizedeibe kellett volna lépnie, az Egyesült Államok páratlan mértékű, közel abszolút politikai-katonai dominanciát élvezett a világ­rendszeren belüli primátusért hipotetikusan versenybe szálló jelöltek felett. Ugyanakkor az Egyesült Államok nem próbálta meghosszabbítani fénykorát azzal, hogy a gyors felemelkedés útjára lépett centrumország vállalati részvényeibe és államadósságába fekteti tőkéjét, és járadékosi jövedelmet húz ezekből a befektetésekből. Ehelyett az Egyesült Államok példátlan mértékű folyó fizetési mérleg deficitet produkált e felemelkedő hatalommal szemben (Arrighi 1994, 15). A mérleg másik oldalán Japán­nak, mint a rendkívül magas termelékenységű felhalmozási folyamatok térbeli és szervezeti csomópontjának a státusza elegendő kellett volna, hogy legyen ahhoz, hogy Japán legyen az első számú jelölt a világ­rendszer vezető hatalmának a pozíciójára. De Japán gyakorlatilag az aktuális hegemón katonai protektorátusaként szinte vazallusi pozícióban van, és emiatt rendellenesen passzív az államközi politika szférájában. Pénzforrások sem érkeznek Japánba a korosodó hegemóntól, amely megkönnyíthetné az utóbbi számára saját hanyatlását azáltal, hogy a világrendszeren belül a tőkés felhalmozás elsődleges színterének kor­mányát és vállalatait megfinanszírozza. Ehelyett valószerűtlen módon Japán fizet sarcot a jelenlegi központnak azzal, hogy sokkal nagyobb értékben vásárol annak (alacsony hozamú) likvid pénzügyi eszközeiből, mint megfordítva (Arrighi 1994, 15).

Arrighi úgy próbálta megfejteni e paradoxont, hogy elméletileg meg­alapozott összehasonlító vizsgálat alá vetette az összes eddigi hege­monikus átmenetet (ibero-­genovai, holland, brit, amerikai), a világrendszer evolúciójának mérföldköveit. E vállalkozás egy sor konceptuális áttörést eredményezett a történeti társadalomtudományban.¹³ Függetlenül a tény­től, hogy eredetileg részben a japán transznacionális nagyvállalatoknak a világrendszer fejlődésében játszott szerepének téves értékeléséből fakadtak, ezek az áttörések éppolyan jelentősek ma, a XXI. század első évtizedét követően is (ha nem még inkább). Az e kutatásokban foglalt innováció lényege azokban az ellentmondásos strukturális trendekben ragadható meg, amelyek a globális tőkés rend érési folyamatát kísérik, ahogy ez a rend végigmegy az egymást követő felhalmozási cikluso­kon (avagy hegemóniákon). Ahogy ezek az ellentmondásos trendek kibontakoznak, egyre inkább szétrobbanással fenyegetik a rendszer alapvető állványzatát, tehát a rendszert magát. Minden egymást követő rendszerszintű ciklus növekvő feszültséget táplál (1) a hegemón vezető hatalomnak a tőkés centrumon belüli kisebb partnereihez képest foko­zódó politikai-katonai túlsúlya (Arrighi 1994, 32-33), (2) a tőkés termelés és csere legdinamikusabb csomópontjainak fokozódó térbeli szóródása (Arrighi 1994, 32-33), és (3) a hegemón szerepét betöltő központnak (vagy központok szövetségének) a tőke világméretű bővített újratermelé­sét lehetővé tevő intézményes infrastruktúra megfelelő vezérlésére való növekvő képtelensége között. Ez a növekvő képtelenség abból is fakad, hogy bármely központ (vagy központok szövetsége) területi kiterjedése és az általa mozgósítható szervezeti kapacitások egyre inkább elégtelen­nek bizonyulnak a globális rendszerhez viszonyítva, amely minden egyes ciklus során a komplexitás új rétegeivel gazdagodik, és amelyen belül egyre szövevényesebbé válik a részek kölcsönös függése (Arrighi 1994, 14, 32-33). Ez az utolsó pont talán Arrighi legmarkánsabb hozzájárulása a világrendszer-kutatáshoz, mivel ezen nyugszik az a vitatható állítása, mely szerint lehetséges, hogy az Egyesült Államok hanyatlását nem egy új hegemón felemelkedése, hanem súlyosbodó és talán leküzdhetetlen rendszerszintű káosz követi majd (Arrighi 1994, 6, 79).¹⁴

3. Lehetséges-e a globális rendszer Kína-központú újraszervezése?

3.1. Arrighi újragondolja Kínát és a következő rendszerciklust

Az egyre leküzdhetetlenebb ellentmondásokkal, valamint ezeknek a vi­lágrendszer lejárati idejét érintő következményeivel kapcsolatos okfejtés Arrighi leginkább figyelmen kívül hagyott elméleti innovációi közé tartozik. Meglepő ez a figyelmetlenség, ha figyelembe vesszük, hogy a világrend­szer-elmélet sok követője előszeretettel fedez fel kumulatív trendeket a tőkés világrendszer diszkrét események által övezett evolúciójában (ld. például Boswell – Chase-Dunn 2000; Chase-Dunn – Lawrence 2009). Azért is meglepő, mert a világrendszer-kutatók és útitársaik körében egyre közkeletűbbé válik az a nézet, hogy a globális rend felmérhetetlen nagyságú és ismeretlen következményekkel járó vízválasztó válságá­hoz érkezett (Amin 2004, 17; Wallerstein 1996; Went 2001-2002, 490). E kutatók állításai ugyanazt a patthelyzetet tükrözik, amelyet Arrighi tisztán felismert több mint egy évtizeddel ezelőtt. Jelen formájában a világrendszert gúzsba köti a politikai-katonai uralmi pozíció – az USA¹⁵ -, illetve a tőkés növekedés legrobusztusabb helyszíne – a kelet-ázsiai partvidék, amelynek mára integráns részeivé váltak a part menti urbánus Kína gyári körzetei, pénzügyi csomópontjai és kutatóközpontjai – között fennálló, potenciálisan végzetes meg nem felelés (McNally 2009).¹⁶ Továbbá, ez a meg nem felelés egy olyan környezetben áll fenn, ahol egyetlen hegemónjelölt sem rendelkezik azokkal a méretekkel és fizikai­-szellemi kapacitásokkal, amelyek elégségesek lennének a globális ura­lom és felhalmozás új feltételeinek a kimunkálásához a kölcsönhatások egyre sűrűbb hálójával átszőtt világrendszerben; még Kína sem, amint azt később kifejtem. A felszínen tehát meglepőnek tűnik, hogy Arrighi komolyan fontolóra veszi, hogy a Bush-adminisztrációnak az amerikai uralom meghosszabbítására irányuló hiábavaló erőfeszítései talán csak Kína hegemón pozícióba való felemelkedését gyorsítják. (Arrighi 2005a, 2005b; 2007) De az igazság kedvéért meg kell állapítani, hogy Arrighit a ténylegesen végbement változások bírták rá, hogy háttérbe tolja saját korábbi álláspontját, hogy felülvizsgáljon egy olyan hipotézist, amelyet mások talán (helytelenül) merev elméleti alaptételként fogalmaztak volna meg.

Ez az átértékelés alapvetően konzisztens A hosszú huszadik század szellemével, sőt a betűjével is. A korábbi hegemonikus átmenetek szinte véletlenszerű jellemzőinek tárgyalásakor Arrighi megjegyzi, hogy „e szer­vezeti képességek megszerzése (amelyek ahhoz szükségesek, hogy egy ország a tőkés felhalmozás új fázisának élére álljon – J. G.) sokkal inkább a tőkés világgazdaság változó térkonfigurációjában előálló pozicionális előnyök eredménye volt, semmint az innovációé mint olyané” (Arrighi 1994, 14). E megjegyzésre szorosan rímel, ahogy az 1990-es évektől kezdve a kelet-ázsiai felhalmozási folyamat gazdasági átstrukturálódása és térbeli rekonfigurációja kéz a kézben haladt. A régión belüli felhalmo­zási dinamika ennek eredményeképpen előálló területi újrarendeződése e dinamika motorját Kínába tolta át, egy államba, amelyről plauzibilisen feltételezhető, hogy rendelkezik a globális politikai gazdaság „új és ki­terjesztett alapokon” nyugvó újraszervezéséhez szükséges méretekkel és képességekkel. A Kínai Népköztársaság fokozatos „piaci reform és nyitás” politikáját régóta azzal a tudatos céllal űzi, hogy fokozza Kína technikai-tudományos és gazdasági modernizációját és nemzeti erejét más kelet-ázsiai országokhoz és a világhoz mint egészhez viszonyítva (Hart – Landsberg – Burkett 2004, 30; Harvey 2005, 122-123; So 2003, 11-12, 15-16; So – Chiu 1995, 150-152). De az alacsony költségű, exportra termelő telephelyeket és a kolosszális kínai piacon hídfőállást kereső, centrumországokból érkező transznacionális társaságok (és a kínai diaszpóra-tőkések) aktív közreműködése nélkül e stratégia, amely végül áthelyezte a régió felhalmozási dinamikájának a súlypontját a ten­gerparti urbánus Kínába, nem lett volna ilyen átütően sikeres.¹⁷ Ebben rejlik a párhuzam Arrighi Hosszú huszadik századbeli elemzésével a múltbéli hegemonikus átmenetek nem-célirányos természetéről. Annak ellenére, hogy az USA explicit módon céljának tekinti uralmi pozíciójának kitolását a „lejárati időn” túlra, saját termelővállalatai segítették Kínát hoz­záférni azokhoz a tényezőkhöz, amelyek birtokában Kína képes magát mint lehetséges hegemonikus utódot láttatni.¹⁸

Azzal, hogy egyenlő geopolitikai függetlenséget tartott fenn az összes fontos tőkés központtal szemben – e központok mindegyike készségesen „saját” transznacionális tőkéit támogatja, ha Kína felmérhetetlen munka-, termék- és fogyasztói piacához való hozzáférésről van szó -, Kína képes volt szembeállítani őket egymással, először az egyiktől, aztán a másiktól kialkudva kedvezményeket, halmozva ezzel hegemonikus kapacitásait. Az Adam Smith Pekingben lapjain Arrighi elámul azon, hogyan képes Kína felszerelést és technológiaimportot kiharcolni az Európai Uniótól az USA unilateralizmusával szembeni közös harc nevében (Arrighi 2007, 208); az, hogy ezzel a fajta érveléssel igyekszik alátámasztani a Kína­-központú hegemonikus átmenet realisztikus voltát, mutatja alapvető hű­ségét A hosszú huszadik században kimunkált magyarázó kerethez. De ha létezik olyan világtörténelmi jelenség, amely ékesen mutatja, milyen látnoki volt Arrighinek a világrendszert a fékezhetetlen káosz felé sodró ellentmondásokkal kapcsolatos okfejtése, akkor az éppen Kína elmúlt évtizedbeli „békés felemelkedése”.

3.2. Kína és az Egyesült Államok ellentmondásokkal tűzdelt kölcsönös függése

Ha szaván fogjuk A hosszú huszadik század Arrighijét, és csatlakozunk ahhoz az állásponthoz, hogy a világrendszer expanziójának egy újabb sikeres ciklusához olyan államra, illetve olyan kapitalista szereplőkre van szüksége, amelynek eszközökkel-kapacitásokkal való ellátottsága expo­nenciálisan nagyobb, mint amivel a „hosszú” huszadik század (1873-??) politikai és üzleti szereplői rendelkeztek, akkor nehéz elgondolni, hogyan lenne képes egy Kína-központú rendszerszintű ciklus megfelelni e feltételnek (Harvey 2009). Kína földrajzi kiterjedése és robusztus politi­kai-katonai autonómiája ellenére merész dolog azt állítani, hogy ezek a földrajzi és kapacitásbeli tényezők exponenciálisan nagyobb erőforrás­-ellátottsággá adódnak össze, ami pedig szükséges (bár nem elégséges) feltétele annak, hogy Kína keresztülvezethesse a világrendszert az expanzió egy újabb körén. Japánnal összevetve – amely közismerten hiányt szenved stratégiai nyersanyagkészletekből, és amely katonai biztonságát illetően még mindig a nyugat-csendes-óceáni térségben bevethető amerikai haderőtől függ – Kína erőforrások figyelemre méltó portfóliójával rendelkezik. Gazdaságának mérete megduplázódott az elmúlt 25 év minden hét évében (Tabb 2008, 23), GDP-je megnégy­szereződött 1989 és 2004 között (Anderson 2010, 91). Annak ellenére, hogy hírhedten magas Gini-együtthatóval^e rendelkezik, Kína egy főre jutó GDP-je 12-szer akkora, mint amekkora 30 évvel ezelőtt volt, és ez erőteljesen hozzájárul a KKP uralmának stabilitásához (Yao 2010). Kína meredeken növekvő feldolgozóipari kapacitással és globális kibocsátási részesedéssel büszkélkedhet (Glyn 2005; Harris 2005, 10), mára a világ másológépeinek, DVD-lejátszóinak és mikro­sütőinek kétharmadát gyártja (Tabb 2008, 23), és nemrég előzte meg Németországot a világ első szá­mú exportőrének címéért folytatott versenyben (Wolf 2010). Jól ismert tény, hogy Kína több mint kétezer milliárd dollárnyi devizatartalékkal rendelkezik (Anstey 2010), hogy a konvencionális és nukleáris katonai erők egyre ütőképesebb arzenáljáról ne is beszéljünk (Righter 2008). Mindeme erőforrások felett egy szilárd és stabil pártállam rendelkezik, amely féltékenyen őrzi a nehezen megszerzett nemzeti szuverenitást (Anderson 2010, 94; Harris 2005, 9; So 2009, 56).

De sok olyan attribútumot, amely Kínát látszólag lehetséges hege­monikus utóddá teszi, fenntartással érdemes kezelni. Kínának mint a világgazdaság ipari műhelyének a reputációja elhomályosít néhány kulcsfontosságú tényt. A centrumországokba irányuló kínai export túl­nyomó része „külföldi tulajdonban lévő vállalatok által gyártott, külföldi márkájú termék […] Kína a bevételnek csak kis hányadában részesül” (Shirk 2007, 26; lásd továbbá Hart-Landsberg – Burkett 2004, 13; Harvey 2005, 124; Panitch 2010, 82; Tabb 2008, 5; Walker – Buck 2007, 52).¹⁹ Továbbá, Kína technológiai szempontból függő helyzetben maradt a legtöbb magas hozzáadott értékű gazdasági ágban (Engardio et al. 2007; Hart-Landsberg 2008), és Kína mérföldkőnek számító au­tóipari, civil légi szállítási, számítógépchip és napenergetikai szektorai erősen függenek importált találmányoktól, vagy pedig globális mércével elavultnak számító megoldásokat alkalmaznak (Roberts – Engardio 2009, 40-42).

Pusztán a fentiek alapján kétségbe vonni Kína hegemonikus kilátá­sait természetesen egyet jelentene azoknak a módszertani elveknek a feladásával, amelyekhez Arrighi oly állhatatosan ragaszkodik A hosszú huszadik században (és azt követően is). Egy állam hegemonikus po­tenciálja nem ítélhető meg kizárólag az adott ország mérhető területi, katonai-politikai, GDP- vagy egyéb adottságainak a riválisok összesített adottságaival való egybevetésén (Arrighi 1994, 15). A hegemonikus po­tenciál azon is alapszik, hogy mennyire képes az állam a maga előnyére átformálni a külső geopolitikai és világpiaci környezetet, amelyben ő és az összes többi állam cselekszik.²⁰

Arrighi metodológiai állítása, mely szerint az állam hegemonikus poten­ciálját nem lehet megfelelően megítélni annak számításba vétele nélkül, hogy az állam adottságai milyen módon lépnek dialektikus kölcsönha­tásba a tőkés felhalmozás és az államhatalom globális hálózataival, kétségtelenül helytálló. Mégis, Arrighi túlbecsüli a kínai hegemonikus utódlás valószínűségét. Ez részben azért van, mert nem fogadja meg saját tanácsát: gondosan diagnosztizálni kell a hanyatló hegemonikus blokk hanyatlása, illetőleg a feltételezetten felemelkedőben lévő hege­monikus blokk felemelkedése között fennálló, ellentmondásokkal tűzdelt kölcsönhatásokat. (Arrighi 1994, 9) Az Adam Smith Pekingben c. mun­kájában Arrighi kijelenti, hogy a megnyerhetetlen Iraki megszállással és a széles értelemben vett „terror elleni háborúval”, amely tovább rombolja az Egyesült Államok hitelességét kisebb partnerei szemében, a Bush-adminisztráció felgyorsította az Egyesült Államok hegemonikus hanyat­lásának már feltartóztathatatlan folyamatát (Arrighi 2007). Ám Arrighi elhamarkodottan feltételezi, hogy az amerikai dominancia csökkenése egyben Kína hegemonikus felemelkedését is jelenti, miközben elmu­lasztja végiggondolni azt a hipotézist, hogy az Egyesült Államok és Kína „szorosan átölelik egymást, és olyan menüettet járnak, amely részben haláltánc” (Jones 2005, 108). Vagyis Arrighi lényegében figyelmen kívül hagyja annak a lehetőségét, hogy az amerikai és a kínai felhalmozási rezsimek oly szorosan egymáshoz kapcsolódnak, hogy az Egyesült Államok dominanciájának halványulása ahelyett, hogy olyan vákuumot teremtene, amely lehetővé tenné a Kína-központú felhalmozási ciklus megkezdődését, inkább Kínát is lelöki a felemelkedés útjáról.

Arrighi hajlamos alábecsülni, hogy milyen nagymértékben függ Kína prosperitása és stabilitása a jól bejáratott „Kína termel és hitelez, az USA kölcsönvesz és elkölt” elrendezéstől, amely összeköti a két gazdaságot. 1997-től kezdve a kínai GDP állótőke-felhalmozásra fordított aránya meg­döbbentő méreteket öltött, miközben a béreknek a nemzeti jövedelemben való részesedése 40% alá esett (Cheng 2007; Righter 2008). Miközben Kína gigantikus exportőrré nőtte ki magát a fejlett tőkés világ mindhárom makro­-régiójának (Egyesült Államok, az EU és Kelet-Ázsia többi része) relációjában, egyedül az Egyesült Államok volt felelős a folyó fizetési mérleg hatalmas többletének felszívásáért (Brenner – Jeong 2009; M. Li 2008c, 28-29). A kínai exportvezérelt fejlődési modell megfelelő működése – és az új, exportorientált épített környezet újabb és újabb rétegeinek „strukturált koherenciája” (Harvey 1989) – ilyenformán a világ pénztőke-tulajdonosainak túszává vált, hogy ugyanis azok hajlandóak-e fenntartani az eszközbuborékokat (különösen az ingatlanbuborékot), illetőleg a hitelfelvétellel (különösképpen lakás-jelzáloggal) finanszírozott amerikai fogyasztást (Hart-Landsberg – Burkett 2004, 49, 66; Jones 2005, 110; M. Li 2008c, 23-25; Panitch 2009).

A 2008-2009-es válság már megmutatta, hogy a hidegháború utáni amerikai és kínai gazdasági expanzió milyen szorosan összefüggött. Kína hirtelen beleragadt a masszív exportkapacitások és a kínai export iránti erőtlen külső kereslet közti meg nem felelés csapdájába (Bello 2009; Brenner – Jeong 2009). Ahhoz, hogy számottevő esély legyen a kínai felemelkedés sikeres folytatódására, a KKP-nak át kell alakítania fejlődési modelljét – nem csupán pénzügyi és költségvetési prioritásait, hanem a kínai osztályviszonyokat és a régiók közti viszonylatokat is (Petras 2005). A kínai uralkodó rezsim azonban nem látszik képesnek, vagy akár kész­nek a szükséges nagyarányú módosítások végrehajtására.

A kínai állami tulajdonú bankok olcsó hitelekkel való elárasztása, illetve a állami beruházás számos nagyméretű infrastruktúra-projekttel való felduzzasztása nem oldotta meg a kínai felhalmozási mód túlzott exportfüggőségének problémáját. Az olcsó hitelek és az infrastruktúra­projektek tovább duzzasztják a már amúgy is túlzott kapacitásoktól szenvedő iparágakat (Hung 2009, 22). Eközben nem sokat tettek a tömegfo­gyasztás élénkítése érdekében (Balakrishnan 2009, 17; Hung 2009, 22; Kwong 2009; Yang 2010). Amióta csak a Hu Csin-tao – Ven Csia-pao vezetés elkezdte propagálni a „harmonikus társadalom” és a „tudomá­nyos fejlődés” fogalmait 2004-ben, a KKP adókedvezményekkel és a szegényeket, különösen a falusi szegényeket segítő jövedelemkiegészítő támogatásokkal törekedett a kínai felhalmozási modell hátrányos mel­lékhatásainak (ezen belül a szörnyűséges társadalmi-politikai felfordu­lás fenyegetésének) a tompítására (Hung 2009, 20; Selden 2009a; So 2009, 55-56). Bizonyos mértékig ezt a megközelítést alkalmazták a KKP gazdaságösztönzési kiadásainak elosztásakor is: nyugdíj-kiegészítések a leépített állami vállalati munkásoknak, fizetésemelések az általános iskolai tanároknak és hasonlók (Barber et al. 2009; Jacobs 2009). De ezek a kiadások viszonylag csekélyek voltak, ha összevetjük a vasúti és közúti építkezésekre, illetve a bankok feltőkésítésére fordított óriási összegekkel (Hung 2009, 22).

Amikor a részvénypiaci és ingatlanpiaci buborékok kipukkannak – ez elkerülhetetlen -, Kína ismét a külső piacoktól fogja várni, hogy fenn­tartsák a hazai növekedést és hogy fenntartsák a társadalmi stabilitást (Ariff 2009; Ito – Rial 2010). De a recesszió utáni másnapossággal küzdő világgazdasági környezetben e külső piacokról ki fog derülni, hogy jórészt eltűntek (Balakrishnan 2009, 17; Bello 2009). Nem csupán azért tűntek el, mert az Egyesült Államokban (és a fejlett Észak más előőrseiben) a fogyasztási kiadásokat megtámogató eszközpiaci luftballonok kidurran­tak, és mert az emögött meghúzódó túlzott tőke­akkumuláció még mindig ott bujkál a globális rendszerben (Balakrishnan 2009, 18). E külföldi felve­vőpiacok azért is köddé válnak, mert Kína addigra sokrétű protekcionista intézkedéssel fog szembenézni, amely válaszreakció lesz a feltételezett árfolyam-politikai merkantilizmusra – ide sorolható az a fenyegetés, hogy az Egyesült Államok árfolyam-manipulációra hivatkozva 27,5%-os általá­nos vámot vet ki az összes kínai importtermékre. (Anstey 2010; Beattie – Dyer 2010; Bradsher 2010; Callinicos 2010; Pettis 2010).

Az Adam Smith Pekingben lapjain Arrighi éleslátóan jellemzi a fő dilemmát, amely béklyóba köti az Egyesült Államok próbálkozásait a Kína felemelkedésére adott adekvát válaszadásra (Arrighi 2007, 305). De Arrighi szemlátomást kevésbé van tisztában azzal, hogy az Egyesült Államokban ennek eredményeképpen előálló belpolitikai bizonytalanság hogyan teszi vészesen instabillá az amerikai-kínai geopolitikai kölcsönös függés egész építményét – és hogyan csökkenti Kína hegemón pozícióba való gördülékeny felemelkedésének esélyeit. Valahányszor az Egyesült Államok antidömping vádakat hangoztat Kínával szemben a WTO-n belül, vagy Kína állítólagosan „alulértékelt” jüanja ellen borzolja a kedélyeket, ezzel növeli egy adok-kapok jellegű kereskedelmi háború (és a csökkenő kínai exportbevétel) lehetőségét. Kína dollártartalékainak felülvizsgálatá­val vághat vissza az amerikai protekcionizmus eszkalálódása esetén – e fenyegetést kínai tisztségviselők nyíltan hangoztatják a válság kitörése óta. (Batson 2009; Pettis 2010). De egyelőre ez a fenyegetés nem hiteles. Ahhoz, hogy a fenyegetés hiteles legyen, bizonyítani kell, hogy létezik reális hosszú távú stratégia a dollár világpénz-státuszának aláásására és a dollár felváltására. De ehhez szükséges lenne Kína és Japán össze­fogása, miután Japán a dollárhegemónia másik legfontosabb támasztéka. És ahogy azt korábban elmagyaráztuk, Japán még a JDP bizonytalan kezű irányítása alatt is erősen vonakodik közvetlen kihívást intézni az Egyesült Államok politikai dominanciájával szemben – mivel kétosztatú külpolitikájának egyik része épp e dominanciára való támaszkodás.

4. A globális tőkés újratermelés szocio-ökológiai korlátai

A politikai-katonai erő és a gazdasági dinamizmus közti növekvő arány­talanságot tovább komplikálja az a követelmény, hogy a következő he­gemón hatalomnak történelmileg példátlan méretekkel és szervezeti ké­pességekkel kell rendelkeznie, az eddigi ciklusváltások tanúsága szerint. Arrighi megfigyelései segítenek a globális tőkés expanzió és a további expanzió biofizikai korlátai között történelmileg létrejött viszonyrendszer vizsgálatában is. De mivel Arrighi látásmódja rövidlátóan „társadalmi determinista” – vagyis szinte vak arra, ahogyan a világrendszer területi terjeszkedése és felhalmozása mindig is az emberi társadalom és a természet közti anyagcsere rendszerébe ágyazódott (Moore 2009, 3-6, 8) -, nem kapcsolja össze a „normális” hegemonikus átmenet méretbeli és kapacitásbeli korlátaival kapcsolatos éleslátó megállapításait annak felismerésével, hogy küszöbön áll a folytatódó rendszerszintű terjeszke­dés beleütközése a szocio-ökológiai korlátokba.

A hosszú távú előrejelzéseknek a megfigyelt szabályosságokra ala­pozása (legyenek ezek akár ciklikusak, akár kumulatívak) azzal a koc­kázattal jár, hogy e szabályszerűségek bizonyos rejtett, így nem észlelt és elméletileg nem feldolgozott feltételeken alapulhatnak. E feltételek, valamint az, hogy azok megléte mennyire alapvető, talán csak akkor válik manifesztté és elméletileg kezelhetővé, amikor korábbi diszkrét létezésük már nem vehető adottnak – vagyis pontosan amikor kezdenek elpárologni. Amikor 15 évvel ezelőtt Arrighi az utolsó simításokat végezte A hosszú huszadik századon, nem vette tudomásul, hogy a világrend­szer-szintű újratermelés a múltban, jelenben és jövőben mennyire függ geofizikai feltételek bizonyos specifikus kombinációjától. Az értékter­melés szocio-technikai forradalmainak hosszú sorozatát az üzletileg kiaknázható fosszilis energiaforrások bőséges hozzáférhetősége tette lehetővé (Altvater 2006, 42), valamint az éghajlat, amely elegendően stabil és enyhe volt ahhoz, hogy bátorítsa és díjazza a munkamegtakarító beruházások alkalmazását (Clark – York 2005, 403-409; Simms 2005). De a történeti társadalomtudósok egy része most kezdi felismerni, hogy ez a konfiguráció gyorsan erodálódik (Foster 2009; Grimes 1999; M. Li 2007, 2-3).

Még az általában óvatos Nemzetközi Energia Ügynökség (IEA) is csat­lakozott az energiagazdászok kórusához, akik úgy tartják, hogy nagyjából a következő évtizeden belül – de nagy valószínűséggel hamarabb – a konvencionális nyersolaj kitermelt évi mennyisége eléri csúcspontját, majd visszavonhatatlanul csökkenni kezd (Connor 2009; Foster 2009, 92-99; Klare 2008, 35-43). Eközben az Éghajlat-változási Kormányközi Testület (IPCC) 2007-es Negyedik Értékelő Jelentése óta lefolytatott vizsgálatok azt jelzik, hogy az emberi beavatkozás miatt végbemenő éghajlatváltozás a korábbi konszenzusos becslésnél gyorsabban bonta­kozik ki, és az ökoszisztémára gyakorolt hatása is súlyosabb (Hansen et al. 2008; UNEP 2009). A klimatológus közösségből mára sokan úgy vélik, hogy ha az üvegházhatású gázok jelenlegi kibocsátási trendjei akár csak egy további évtizeden keresztül folytatódnak, a globális felmelegedési folyamat ugrásszerű és bizonyosan katasztrofális fordulata következik be (Leahy 2009; M. Li 2008b, 51-53).

A történeti társadalomtudományok azon képviselői, akik teljes mérték­ben számolnak a fentiekben vázolt riasztó szocioökológiai tendenciákkal, hajlanak arra a konszenzusos véleményre, hogy a terjeszkedő világka­pitalizmus valószínűleg nem lesz képes felülkerekedni a konvencionális olaj kimerülése és a rákövetkező klímakáosz okozta problémákon (Clark – York 2008, 22; Moore 2008, 59-62). E hozzávetőleges következte­tésüket mindenekelőtt két megfontolásra alapozzák. Először, az olaj mint olcsó, sűrű és hordozható energiaforrás (és mint tömegszerűen alkalmazható nyersanyag az ipari mezőgazdasághoz) nem helyettesít­hető előnyös tulajdonságai azt jelentik, hogy a globális kőolaj-kitermelés abszolút hanyatlása súlyosan és előre nem látható módokon fékezni fogja a tőke bővített újratermelését (Goff 2003, 195-204; M. Li 2007). Másodszor, a drámai éghajlati átalakulás és annak vadul megjósolha­tatlan következményei közepette a tőkés módon produktív természeti és épített környezet helyreállítása és megőrzése a megtermelt értéktöbblet oly masszív eltérítését igényelné az úgynevezett geo-engineering pro­jektek irányába, hogy az megbénítaná a felhalmozási folyamatot (Jones 2005; O'Connor 1998, 170, 246-247).

Az, ahogyan Arrighi elmossa a tőkés világgazdaság szocio-ökológiai alapjait, valamint azokat a geofizikai akadályokat, amelyeket a rendszer megteremt, majd próbál leküzdeni, egy teoretikus lenyomatot is magán visel. A világkapitalizmus Arrighi-féle braudeliánus konceptualizációja – a pénzügyi erőközpontok és a katonai hatalmi központok ezoterikus szférá­ja, amely a termelés és csere banális síkja felett lebeg – hajlamossá tesz arra, hogy figyelmen kívül hagyjuk az anyagi élet környezeti ellentmondá­sait. Akármi legyen is Arrighi figyelmetlenségének az eredete, most már megengedhetetlen lendületes spekulációkba bocsátkozni Kína hegemón pozíció felé való meneteléséről úgy, mintha a fosszilis energiakényszerek és az erősödő globális felmelegedés nem képezne meghatározó erejű feltételeket a tőkés világgazdaság jövője számára – beleértve annak le­hetséges pusztulását is. A világrendszer-szintű újratermelésre gyakorolt hatásával az energiaforrások szűk keresztmetszeteinek és a szélsőséges klimatikus zavaroknak egymást erősítő jellege még irreálisabbá teszi a hanyatló Egyesült Államok és az emelkedő Kína közötti, eleve nem túl valószínű hegemonikus átmenetet (Li 2008, 10) – különösen, ha figye­lembe vesszük, hogy ezek a szűk keresztmetszetek és zavarok egyaránt gyakoribbá teszik majd Kína jól dokumentált paraszt- és munkástiltako­zásait, és gyengítik a kínai államnak a számtalan válságra való reagálási képességét (French 2005a; Gulick 2004b; M. Li 2010; Silver 2003, 167; Solinger 2005; Yang 2005).

4.1. Kína a csukódó geohistóriai ajtóba szorul

Természetesen az elmúlt tizenöt évben végbement viharos ütemű kínai felhalmozás maga is jócskán hozzájárult a világkapitalizmus expanziós logikája és a tőkés értékesítési folyamatban kitermelt, felhasznált és kimerített energiakészletek közti növekvő feszültséghez. 2000 és 2004 között a világ energiafogyasztás-növekedésének 40%-a Kínának volt betudható (Wen – Li 2006, 140), csakúgy, mint az olajfelhasználás növe­kedésének 35%-a 2002 és 2007 között (Klare 2009). Kína külföldi olaj- és gázkészletek iránti sebesen növekvő kereslete a fosszilis üzemanyagok világpiaci árának egyik legfőbb meghatározó tényezőjévé vált (Hatemi – Wedeman 2007, 104; Li 2008, 2), és lendületes ipari növekedésének folytathatósága a fosszilis üzemanyagok gyorsan növekvő importjának foglyává teheti (Auerback 2005; M. Li 2010).

A KKP sokrétű stratégiával igyekszik függetleníteni saját felhalmozási teljesítményét és ezzel társadalmi kohézióját az olaj- és gázimportra való túlzott hagyatkozástól. E stratégia, amelyet a 2006-os ötéves tervben formalizáltak, olyan elemeket tartalmaz, mint Kína iparszerke­zetének korszerűsítése a kevésbé anyagigényes, termékegységre jutó kisebb hulladék-kibocsátással járó iparágak fejlesztésével (Bezlova 2007; McKay 2007), vagy a feldolgozóipari termelőfolyamatok alacsony energiahatékonyságának a javítása (Bezlova 2007; Economy 2007b; McKay 2007). De mind az ágazati szerkezet korszerűsítése, mind pedig az energiahatékonyság frontján Kína jócskán alulteljesített a 2006-os ötéves tervben megjelölt célokhoz képest, nem utolsósorban azért, mert a pekingi minisztériumok és bürokráciák nagymértékben veszítettek ama képességükből, hogy a nemzeti terveket megfelelően végrehajtassák helyi szinten (Economy 2007a; Economy 2007b; Kahn – Yardley 2007). Így aztán a KKP-nak az importált szénhidrogén-üzemanyagoktól való függőség mérséklését célzó stratégiájában a hangsúlyt a hazai (megújuló és nem megújuló) energiaforrások fokozott kiaknázására kell helyeznie. A kínai döntéshozók 2020-ra a nukleáris erőművek által előállított villamos energia megötszörözését irányozták elő, a vízenergia-kapacitás megdup­lázását, valamint a szélenergia-kapacitás radikális bővítését – ez utóbbi már jócskán folyamatban van (M. Li 2008a, 6-7; Parenti 2009); 2030-ra Kína napenergia-termelő kapacitásainak erőteljes növekedését is tervbe vették (M. Li 2008a, 7). De a konvencionális elemzések gyakran elsikla­nak ama tény felett, hogy a pártállam több és jobb hazai energiaforrással kapcsolatos tervének végrehajtása előrevetíti a tömeges zendülések kirobbanását, és ez éppúgy igaz a terv „zöld és karcsú”, mint a „piszkos és drabális” alkotóelemeire.

Kína egyike azon néhány országnak, ahol a köztisztviselőket még mindig elbűvölik a gigantikus gátépítési projektek (amelyeket immár a Világbank se hajlandó támogatni), pedig náluk az efféle projektek már be­bizonyították, hogy nagyon is képesek népi megmozdulásokat kirobban­tani. Kína hidroenergetikai arzenáljának koronaékszere természetesen a Három-szoros gát, miközben e gát építését a Jangce-völgy kitelepített lakóinak ismétlődő tiltakozásai kísérték. De még a látszólag ártalmatlan, kisméretű megújuló-energia projektek is kollektív erőszakhoz vezethet­nek. Amikor a sűrűn lakott Kuangtung (Kanton) tartomány kormányzata a tiszta energiatermelés fellendítésére vonatkozó pekingi utasításnak engedelmeskedve nagy térigényű szélerőmű-farmot épített, a kisajátított paraszti földek tulajdonosai fellázadtak, és legalább húszat közülük a rohamrendőrség golyói öltek meg (French 2006; Kahn 2005).

De a KKP hazai energiaforrásokra való támaszkodást célzó stratégiá­ján belül a hegemonikus felemelkedésre a legnagyobb veszélyt – miután több évszázadnyi „karbon kapitalizmus” után a szénnyelők befogadó kapacitásaik határán túl vannak – az a terv jelenti, hogy a jelenleginél nagyobb mennyiségben bányásszanak és égessenek szenet. Kína a világ messze legnagyobb szénkitermelője és -felhasználója, és közis­mert arról, hogy a szénre mint elsődleges energiaforrására támaszkodik (Heinberg 2008; Kahn – Yardley 2007; Li 2008a, 5; Parenti 2009). Kína szénfogyasztásának volumene megduplázódott 2000 és 2007 között, és főleg emiatt lett Kína az Egyesült Államok mellett a legjelentősebb üvegházgáz-kibocsátó (Bello 2008; Economy 2007a; Heinberg 2008; Li 2008, 2, 5).²¹ 2009-ben Kína még tartotta a hírhedt tempót, amellyel heti átlagban egy-két új szénerőművet helyeztek üzembe (Heinberg 2008; Parenti 2009). E szénerőművek által a 2012-ig várható kibocsátott bruttó széndioxid-mennyiség könnyedén felülmúlja a kiotói egyezmény aláíróitól 2005-2012 során elért nettó kibocsátás-csökkenést (Clayton 2004). Te­kintettel a fennálló Észak-Dél egyenlőtlenségekre mind az egy főre jutó energiafogyasztás, mind pedig az egy főre jutó üvegházgáz-kibocsátás terén, képmutatás lenne a széntüzelésű erőmű-kapacitás szupergyors bővítését célzó kínai programot kipécézni, mint az emberiség elleni ki­vételes környezeti bűntettet (McKibben 2005). De ettől még megmarad az egyszerű és kellemetlen tény: nagyon is lehetséges, hogy e program fogja rászabadítani az atmoszférára azt a széndioxid-többletet, amely előidézi a fékezhetetlen globális felmelegedést, egy olyan katasztrófát, amely nem csupán véget vet a kínai hegemónia ábrándképének, hanem egyben szörnyű pusztítást visz véghez a kínai falusi szegények száz­milliói körében éppúgy, mint a világrendszer többi emberi közösségében (Gulick 2007; Parenti 2009).

Az éghajlatváltozás már most is nagy pusztítást végzett Északnyu­gat-Kína száraz területein, és az ennek eredményeképpen végbemenő sivatagosodás nemcsak a viszonylag csekély emberi népességet, ha­nem a szélirányban lakó kínaiak százmillióit is kedvezőtlenül érinti. Túl azon, hogy pásztorok és a megélhetést korábban is épp csak lehetővé tevő földeken élő földművesek tízmilliói válnak környezeti menekültekké (Economy 2007a), a lopakodva előrenyomuló sivatagok és a visszahúzó­dó füves területek a közvetett okozói azoknak a halálos homokviharoknak is, amelyek mostanra minden tavasszal mérgező nehézfém-szemcsékkel szennyezett homokkal árasztják el Pekinget (Economy 2007a). A lassan permanenssé váló északnyugat-kínai szárazság egyik kevesebbet emle­getett hatása, hogy Észak-Kína vízi útjai egyre kevésbé használhatóak a lecsökkent vízhozam miatt – és ez érinti a Sárga-folyó mellékfolyóit, következésképp a Sárga-folyót magát is.

A kínai vidéki szegények körében a rák okozta halálozások megugrása közelebbről meg nem becsült mértékben annak tudható be, hogy Kína fo­lyói immár nem szállítanak elegendő vizet ahhoz, hogy a szokásszerűen beléjük szórt kockázatos vegyületek felhíguljanak (Nolan 2004, 27) – és ezzel visszakanyarodtunk a globális felmelegedés valóságához.

A kínai vidék nincstelen parasztsága nem áll tétlenül, miközben a vi­zek által hordozott mérgek elveszik családtagjaik (és falvaik más lakói) életét. Kína széleskörű tiltakozó „incidenseinek” növekvő részében a népi osztályok olyan helyi állampárti tisztségviselők ellen szervezked­nek, akiket felelősnek tartanak az ökoszisztémákat szennyező halálos koncentrációjú karcinogén vegyületekért, amelyekben a hétköznapi emberek élnek, dolgoznak és játszanak (Economy 2004, 19; French 2005b; Magnier 2006). Némely fontos vonatkozásban Kína hazai sütetű „környezeti igazságosság” mozgalmai nemigen hasonlítanak a globális Észak fejlett tőkés demokráciáinak mozgalmaihoz. A károsult parasztok gyakran ráébrednek, hogy a játékszabályok nem nekik kedveznek: a helyi bíróságokon a bírák többnyire pont azokat a tisztviselőket szolgálják, akikkel szemben a petíciókat beadták (Economy 2007a). Így aztán a környezeti igazságosságért kampányolók időnként közvetlen akcióhoz folyamodnak – beleértve az erőszak alkalmazását is (Economy 2007a; French 2005b). 2005-ben például Csöcsiang tartomány egy sor heves demonstráció színhelye volt – ezekben 30-40 ezer dühös paraszt szeny-nyező vegyi- és gyógyszeripari üzemeket vett körbe, amelyeket a helyi tisztviselők nem voltak hajlandóak bezáratni; a rákövetkező összecsa­pásokban kormányzati tulajdont romboltak le, és megölték a biztonsági személyzetet (Economy 2007a; French 2005b; Magnier 2006). Amikor a klímaváltozás kockázatait és költségeit igyekeznek kiszámolni, a KKP környezetgazdászai és a zöld nemzetközi NGO-k csupán az olyasféle számításokra koncentrálnak, hogy az emelkedő óceánok hány ipari parkot, vagy hány hold termőföldet árasztanak majd el a partmenti te­rületeken stb. Ez a könyvelői megközelítés képtelen meglátni azt, hogy végső soron Kína falusi szegényei lesznek annak a döntőbírái, hogy a globális felmelegedés geofizikai jelensége miképpen formálja majd Kína veszélyek övezte fejlődési pályájának szocioökológiai jelenségét.

Következtetés

A hosszú huszadik század számos felbecsülhetetlen adalékkal szolgál a globális tőkés rendszer ciklikus és kumulatív fejlődésének megértéséhez. Úgy vélem, hogy Arrighi egyik leginkább úttörő jellegű teljesítménye az a megfigyelés, hogy mindegyik egymást követő hegemonikus rezsim az államnak és a tőkének a korábbi ciklushoz képest térbelileg kiterjedtebb, funkcionálisan pedig széleskörűbb képességekkel bíró szövetségén nyugszik. Ugyanilyen fontos az a végkövetkeztetése, hogy mivel a világ geoökonómiai rendje egyidejűleg oly sűrű szövetűvé és oly kiegyen­súlyozatlanná vált – ami legtisztábban a katonai erő és a felhalmozott tőkék tömege közti strukturális és térbeli szakadásban mutatkozik meg -, hogy teljes mértékben reális lehetőség, hogy az Egyesült Államok hegemóniáját követő korban nem emelkedik fel egy új hegemón rezsim, amely képes lenne olyan nagyságrendű erőforrásokat mozgósítani, ami a globális rendszernek az expanzió egy újabb hosszú hullámán való keresztülnavigálásához szükséges volna. Más szavakkal, A hosszú huszadik század egyik legértékesebb hozzájárulása a globális tőkés újratermelés (halmozódó) gátjainak az elméleti végiggondolása. Azon­ban e végiggondolás részleges, mert nem épít elégséges mértékben annak gondos analízisére, hogy milyen utakon-módokon függött mindig is a hosszú távú globális tőkés terjeszkedés a különféle ökológiai erő­források alacsony költségű – és a tőkés racionalitás saját logikájának perspektívájából nézve, csekély következményekkel járó – kiaknázásától; míg mára ez egyre inkább fenntarthatatlannak mutatkozik. Továbbá, a tőkés újratermelés akadályainak az elméleti végiggondolása utóbb háttérbe szorult, Arrighinek a felemelkedő Kína iránti lelkesedése miatt²² , amelynek hatására úgy vélte, hogy Kínában megvan a valóságos potenciál ahhoz, hogy keresztülvezesse a globális rendszert a jelenlegi patthelyzeten, miközben bebetonozza saját magát mint a vélelmezetten fenntartható „világpiaci társadalom” kelet-ázsiai oszlopát. A Kína lehet­séges hegemonikus küldetésével kapcsolatos Arrighi-féle spekulációk egy sor rendkívül kényelmetlen konceptuális kérdést vetnek fel – ezek megválaszolására ehelyütt nincs mód.²³ Legyen most annyi elegendő, hogy több mint ironikus az a tény, hogy a globális tőkés újratermelés ellentmondásainak alábecsülése és Kína felemelkedésének remény­teli értékelése párhuzamosan jelenik meg Arrighinél. Amint azt más világrendszer-elemzők aprólékos gonddal kimutatták, pontosan Kína üstökösszerű felemelkedése – beleértve e felemelkedés bioszférikus következményeit e törékeny geohistóriai pillanatban – teszi eddig soha nem látott mértékben kérdésessé számos vonalon a modern világ­rendszer további életkilátásait (Li 2008).²⁴ Ezzel együtt, a tőkés világ­gazdaság önmegsemmisítésével kapcsolatos „egységes mezőelmélet” kidolgozására irányuló további erőfeszítések során A hosszú huszadik század nélkülözhetetlen segítségnek fog bizonyulni.

(Fordította: Matheika Zoltán)

Eredeti megjelenés: Journal of World-Systems Research, XVII [2011], 1; http://jwsr.ucr.edu/archive/vol17/Gulick-vol17n1.pdf

Szerkesztői Jegyzetek

a , Keirecu: „vállalatcsoport”, a második világháború után ki-, vagy újraalakult japán vállalatbirodalmak japán elnevezése.

b , Eredetileg Japánból származó hasonlat annak a folyamatnak a leírására, amelynek során a kelet-ázsiai országok egymás után bekapcsolódnak a gaz­dasági-ipari fejlődésbe. Japán a „vezérlúd”, közvetlenül Japán mögött repülnek a „kis tigrisek” (Dél-Korea, Tajvan, Szingapúr, Hongkong), őket követi Malaysia, Indonézia, stb.

c , Doi moi: „átépítés”, az 1986-ban kezdődő piaci reformok vietnámi gyűjtőneve.

d , A fordulat [reverse course] azt jelentette, hogy az Egyesült Államok a kínai forradalom és az éleződő hidegháború hatására a korábbi irányvonallal ellentét­ben támogatni kezdte Japán újraiparosítását, egyidejűleg pedig a demokratikus jogok korlátozására és kommunistaellenes tisztogatásokra utasította a japán kormányzatot.

e , A jövedelmi, illetve vagyonegyenlőtlenség leggyakoribb mutatószáma. A két elméleti szélsőérték 0 és 1; ha a mutató értéke 0, tökéletes az egyenlőség, ha 1, a teljes jövedelem (vagyon) egyetlen személy/háztartás kezében összpontosul.

Jegyzetek

¹ Azért tettem a „felfedezés” szót idézőjelbe, hogy felhívjam a figyelmet arra, aminek a harcedzett világrendszer-kutatók számára már nyilvánvalónak kellene lennie (és amit Arrighi is készséggel elismerne): Arrighi úttörő jellegű követ­keztetései jelentős mértékben más szerzők elméleti és empirikus munkáinak kreatív szintéziséből erednek – beleértve olyan szerzőket is, akik kívül esnek a világrendszer-paradigmán.

² Ezek a tematikus hangsúlyok az 1999-es Káosz és kormányzás a modern vi­lágrendszerben [Chaos and Governance in the Modern World System] lapjain még evidensen nyomon követhetőek. (Arrighi – Silver et al. 1999)

³ Így például A hosszú huszadik század 2010-es második kiadásához írt utószó­ban Arrighi ezt írja: „egy Kelet-Ázsia központú világpiaci társadalom a jelenleg folyó globális politikai-gazdasági átalakulás sokkal valószínűbb kimenetelének tűnik ma, mint tizenöt évvel ezelőtt […] Kína egyre inkább az Egyesült Államok mint vezető hatalom hiteles alternatívájává lép elő az USA régióján belül és azon túl is.” (Arrighi 2010)

⁴ A Káosz és kormányzás a modern világrendszerben című műben Arrighi, Beverly Silver és munkatársaik módosítják az azzal kapcsolatos elemzést, hogy mely szereplők alakítják a kelet-ázsiai termelési-beszerzési rendszereket, kö­vetkezésképpen a kelet-ázsiai és globális politikai-gazdasági rendszert: a japán keirecuk mellett nagyobb hangsúlyt kapnak a diaszpórában élő kínaiak üzleti hálózatai (Arrighi – Silver et al. 1999, 280). Mikor Arrighi az Adam Smith Pekingben-t írta, mindkét „államszerű üzleti hálózatnak” kisebb figyelmet szentelt, ehelyett a kínai kormány tulajdonában lévő, vagy a kormány által szponzorált nagyvállalatok kaptak meghatározóbb szerepet a narratívában.

⁵ Ennek szemléletes példája az a könyörtelenség, amellyel a nagy japán mun­káltatók (NEC, Nissan, Panasonic stb.) a világgazdaság összehúzódására reagáltak 2008-2009-ben, tízezrével bocsátva el a munkásokat, amerikai versenytársaikhoz hasonlóan (Tabuchi 2009).

⁶ Ironikus csavarnak is felfogható, hogy Kína erőteljes növekedése egyben a japán gazdaság neoliberális karcsúsításának lehetővé tételéhez is hozzájárult. A japán bankrendszer rendbetételét segítette a kínai orientációjú japán multik helyreállt profitabilitása; a gyenge jövedelmezőség szorításából kiszabadult bankok képesek voltak beragadt hitelkinnlevőségeik tetemes hányadát leírni, megszabadítva ezzel a japán termelő szektort rossz hatékonyságú többletka­pacitásainak nagy részétől. (The Economist 2005, 24)

⁷ A hosszú huszadik század második kiadásának utószavában Arrighi beismeri korábbi figyelmetlenségét: „Amikor A hosszú huszadik századot írtam, nem voltam teljesen tudatában annak, hogy milyen méreteket öltött és milyen követ­kezményekkel jár Kína nekirugaszkodása a kelet-ázsiai gazdaság centrumában” (Arrighi 2010).

⁸ Később Arrighi bővebben is kifejtette e nézetét (2002a), és élete végéig fenn­tartotta. Idézet egy 2009-ben készült interjúból (Arrighi 2009, 89-90): „Ami különösen érdekes Kelet-Ázsiában, hogy mindenféle nacionalizmus dacára végső soron a gazdaság határozza meg az államok egymás iránti hajlandósá­gát, az egymással szemben követett politikákat […] Megdöbbentő volt, hogy a japán nacionalizmus fellendülése a Koizumi-kormány alatt hirtelen megtorpant, amikor kiderült, hogy a japán gazdaságnak komoly érdeke fűződik a Kínával való üzleti kapcsolatokhoz. Kínában is rengeteg japánellenes demonstrációra került sor, de azután ezek abbamaradtak. A Kelet-Ázsiára jellemző általános kép az, hogy a kétségtelenül meglévő mély nacionalista érzéseket a gazdasági érdekek rendszeresen képesek felülírni.”

⁹ Az Adam Smith Pekingben 10. fejezetében Arrighi elismeri, hogy az Egyesült Államokkal fennálló biztonsági partnerség kiterjesztésével Japán újfent az USA Kelet-Ázsiával kapcsolatos stratégiai célkitűzéseihez igazodik, és bizonyos ér­telemben specifikusan Kína felemelkedésével szemben áll csatasorba (Arrighi 2007, 281-282, 288, 294, 299-300). De Japánnak azt a hajlandóságát, hogy „ázsiai Britanniaként” az Egyesült Államokat szolgálja, inkább Koizumi minisz­terelnök politikai irányultságával, semmint napjaink japán politikai intézményi berendezkedésének mély strukturális jellemzőivel magyarázza (lásd ezzel kap­csolatos érvelésemet e cikk folytatásában). Továbbá, mikor annak a lehetőségét tárgyalja, hogy az USA visszavonja Kelet-Ázsiában állomásozó birodalmi légióit (Arrighi 2007, 301), nyilvánvalóvá válik, mennyire túlbecsüli Japán vazallus­státuszát mint a kínai-japán ellenségeskedés kiváltó okát. Felmérések azt mutatják, hogy a kínai közvélemény jóval kedvezőbben viszonyul az Egyesült Államokhoz, mint Japánhoz (Committee of 100… 2008).

¹⁰ Palat (2005) e vélemény árnyalt verzióját fejti ki, fenntartva, hogy Kína kelet-ázsiai gazdasági hatalommá való emelkedése mérsékli a feltámadó japán imperializ­mussal kapcsolatos regionális félelmeket; így az egymást átfedő japán és kínai kereskedelmi és befektetési hálózatok Kelet-Ázsiában egészében véve javítják az autochton monetáris, vagy akár a biztonsági együttműködés esélyeit a régióban.

¹¹ Mi több, az Egyesült Államokkal szakítani kész politikai erők koalíciója (már amennyire ilyen egyáltalán létezik Japánban) magában foglalja azokat a jobb­oldali széleket, akik szíves-örömest leráznák magukról az amerikai birodalmi gyámkodást – hogy aztán visszaköveteljék Japánnak azt a speciális küldetését, hogy az alsóbbrendű ázsiaiak önzetlen jótevője legyen (Feffer 2009; Pijl 2006, 326). Más szavakkal, abszolúte semmi okunk nincs abban bízni, hogy egy ilyen koalíció hipotetikus felemelkedése tompítaná, nem pedig kiélezné a kínai-japán ellentéteket.

¹² A hosszú huszadik század második kiadásában Arrighi több alkalommal is jelzi az olvasóknak, hogy ez a „financiális és katonai hatalom példa nélküli bifurkációjával” kapcsolatos észrevétel az eredeti mű egyik kulcsfontosságú mondanivalója.

¹³ E projekt továbbvitelére a Káosz és kormányzás a modern világrendszerben című munkában került sor (Arrighi – Silver et al. 1999).

¹⁴ A Káosz és kormányzás a modern világrendszerben tartalmazta e tézis mélyebb kidolgozását (Arrighi – Silver et al. 1999, 275-278).

¹⁵ 2008 szeptemberében az USA kongresszusa 612 Mrd dolláros katonai költség­vetést hagyott jóvá; az inflációt is figyelembe véve ez a legnagyobb hadikölt­ségvetés a második világháború vége óta (C. Johnson 2008).

¹⁶ A globális jövedelmi egyenlőtlenségek vizsgálata során Arrighi ritkán mulasztja el megjegyezni, hogy a legutóbbi két és fél évtized során Kína gyors gazdasági növekedése (következésképpen az egy főre jutó kínai GNP gyors növekedése) volt az egyetlen ellenható tényező, amely nélkül a globális jövedelemegyen­lőtlenséggel kapcsolatos összkép drasztikus romlást mutatna (Arrighi 2002b, 81-83).

¹⁷ Globális üzleti tanácsadók által lefolytatott elismert kutatásokból (Gu 2005) kiderült, miért optimális telephely Kína a transznacionális vállalatok számára, fogyasztásicikk-gyártási folyamataik kihelyezéséhez. Amikor csak lehetséges, a multik olyan országokba telepítik termelő leányvállalataikat, ott építik ki be­szerzési hálózataikat, ahonnan a készterméket a helyi és a globális piacokra is teríteni tudják. Ez csökkenti azt a kockázatot, amit a kizárólag a telephely-­országon kívüli piacokra való hagyatkozás magában hordoz. És ami még lénye­gesebb: megteremti annak a lehetőségét, hogy az állóeszköz-beruházásokat és a beszállítói láncok kiépítését néhány kulcsfontosságú földrajzi pontra kon­centrálva – nem pedig sok marginális helyszínen szétszórva – valósítsák meg, csökkentve ezzel a helyi jogszabályokhoz való igazodás termékegységre jutó költségét (nem beszélve a megvesztegetési költségekről) és egyéb tranzakciós költségeket. Különösen a munkások fogyasztói kosarába kerülő termékeket gyártó és forgalmazó, centrum­országokból érkező óriásvállalatok igyekeznek olyan országokba koncentrálni tengerentúli összeszerelő üzemeiket és beszál­lítói kapcsolataikat, ahol jelentős belső keresletre számíthatnak a szóban forgó termékek iránt. Még ha a kínai fejlesztési modell végső soron exportvezérelt is, Kína lakossága oly hatalmas, hogy az ottani „új középosztály” vásárlóereje – tehát a fogyasztási cikkek iránti belföldi kereslet is – óriási (Harvey 2005, 137). Hasonló elemzést ad Lynn (2003).

¹⁸ Gowan (2004) szépen összegzi az amerikai politikának azt a sajátosságát, hogy minduntalan enged az „üzleti internacionalisták” érdekeinek, de ugyanakkor állandó jelleggel az „Amerika (sic) az első” pózába vágja magát – ez a szokásos módja az „üzleti internacionalizmus” hazai lakosságot sújtó következményei miatt termelődő népi elégedetlenség kézben tartásának, miközben a valóságban mindig az „internacionalistáké” a végső szó.

¹⁹ Ennek beszédes példáját adja Tabb: „az IPodokon a „Made in China” olvas­ható, de igazából csak az összeszerelést és a tesztelést végzik ott. Egy IPod értékéből csak 3,7 dollárnyi marad Kínában. Az Apple zsebeli be a bruttó profit 80%-át. (Tabb 2008, 5)

²⁰ Érdemes ugyanakkor megjegyezni, hogy A hosszú huszadik században Arrighi maga is úgy érvel, hogy a brit hegemónia csúcspontját követően az utódlásért vetélkedő két elsődleges jelölt (Németország és az Egyesült Államok) győzel­mi kilátásait a korábbi átmenetekhez képest erősebben befolyásolták a belső mérettel és a mozgósítható szellemi-fizikai-technikai kapacitások tömegével kapcsolatos attribútumok, mivel „a vezető tőkés állam világhatalma oly nagyra nőtt elődeihez és kortárs versenytársaihoz képest […]” (Arrighi 1994, 60-61). Vajon a belső méreteknek és képességekkel való ellátottságnak a sikeres he-gemonikus utódlásban játszott szerepével kapcsolatos idézett értékelés nem érvényes a Pax Americana korszakának alkonyán?

²¹ Megdöbbentő módon a kínai szénbányákban keletkezett földalatti tüzek mára az atmoszférába kerülő teljes széndioxid-mennyiség 3%-ára rúgnak – ez töb­bé-kevésbé megfelel az Egyesült Államok személyautói és kisteherautói által kibocsátott mennyiségnek (Heinberg 2008; T. Johnson 2008).

²² Habár lelkesedése kétségtelenül óvatos (Arrighi 2010; 2009, 85).

²³ Ilyenek például: melyek a hasonlóságok és a különbségek a feltételezett „vi­lágpiaci társadalom” és a globális tőkés rendszer között? Tényleg létezik valós intellektuális igazolása annak az állításnak, hogy egy, a mai Kínához hasonlatos állam által vezetett megreformált nemzetközi rend valamiképpen nem-kapitalista lehetne (Panitch 2010)? És amennyiben a Kína-központú „világpiaci társadalom” és jelenlegi geopolitikai rend közötti különbségek tényleg felülmúlják a hason­lóságokat, akkor nem lenne több értelme a hegemón-pozícióba jutott Kínát a tőkés világgazdaság tagadásaként felfogni, nem pedig a helytartói palást örököseként?

²⁴ Azt a találó meglátását extrapolálva, hogy a tőke-állam kapcsolatrendszer minden, egymást követő hegemonikus rezsimben belsővé tette az áruterme­léssel és a biztonsággal kapcsolatos feladatok bizonyos, korábban külsődleges mozzanatait, A hosszú huszadik század utolsó, poszthumusz kiadásában Arrighi kijelenti, hogy a globális rendszer következő hegemón hatalma előtt álló feladat, hogy teljes egészében vegye számba az ipari felhalmozásnak a természeti kör­nyezetre és az emberi lényekre gyakorolt romboló hatását, és ezáltal biztosítsa mind a természet, mind a munka újratermelődését. Túl azon a fogós kérdésen, hogy egy ilyen „teljes számbavétel” egyáltalán összeegyeztethető-e egy olyan társadalmi-gazdasági renddel, amely a felhalmozást helyezi előtérbe, van itt még egy kellemetlen empirikus körülmény: rövid időre a KKP beindította a „zöld GDP-számbavétel” kísérleti programot, amely azonban gyorsan kegyvesztetté vált és teljes egészében megszüntették (Li – Lang 2010).

Hivatkozások

Altvater, Elmar 1998: Global Order and Nature. In: Roger Keil et al. (Eds.): Political Ecology: Global and Local. London, Routledge

Altvater, Elmar 2006: The Social and Natural Environment of Fossil Capitalism. In: Leo Panitch – Colin Leys (Eds.): Socialist Register 2007: Coming to Terms with Nature. London, Merlin, 37-59.

Altvater, Elmar 2009: The Plagues of Capitalism. Speech delivered to 2009 World Social Forum. Europe Solidaire Sans Frontieres. January 30. http://www.europe-solidaire.org/spip.php?article12913

Amin, Samir 2004: Obsolescent Capitalism. London, Zed Press

Anderson, Perry 2010: Two Revolutions. New Left Review 61, 59-96.

Anstey, Chris 2010: Roach Rebuffs Krugman Call to Pressure China on Yuan. Bloomberg, March 19. http://www.bloomberg.com/apps/news?pid=20670001&sid=adVYlGeWMUJI

Ariff, Mohamed 2009: China's economic clout may be an illusion. New Straits Times, August 19.

Arrighi, Giovanni 1994: The Long Twentieth Century. London – New York, Verso

Arrighi, Giovanni 2002a: The African Crisis: World Systemic and Regional Aspects. New Left Review 15, 5-36.

Arrighi, Giovanni 2002b: Global Inequalities and the Legacy of Dependency Theory. Radical Philosophy Review 5 (1-2), 75-85.

Arrighi, Giovanni 2005a: Hegemony Unravelling – I. New Left Review 32, 23-80.

Arrighi, Giovanni 2005b: Hegemony Unravelling – II. New Left Review 33, 1-34.

Arrighi, Giovanni 2007: Adam Smith in Beijing: Lineages of the Twenty-First Century. London – New York, Verso

Arrighi, Giovanni 2009: The Winding Paths of Capital. New Left Review 56, 61-94. Magyarul: A kapitalizmus kanyargós ösvényei – David Harvey interjúja Giovanni Arrighivel. Eszmélet 84 (2009. tél).

Arrighi, Giovanni 2010: The Long Twentieth Century. (New and Updated Edition) London – New York, Verso

Arrighi, Giovanni -Silver, Beverly et al. 1999: Chaos and Governance in the Mo­dern World System. Minneapolis, University of Minnesota

Arrighi, Giovanni – Lu Zhang 2010: Beyond the Washington Consensus: A new Bandung? In: Jon Shefner – Patricia Fernandez-Kelly (Eds.): Globalization and Beyond: New Examinations of Global Power and its Alternatives. University Park, Penn State University Press

Auerback, Marshall 2005: What Could Go Wrong in 2005? TomDispatch.com January 21. http://www.tomdispatch.com/post/2141/auerback_a_tour_of_economic_disaster_2005_style

Balakrishnan, Gopal 2009: Speculations on the Stationary State. New Left Review 59, 5-26.

Barber, Lionel – Dyer, Geoff – Kynge, James – Zhang, Lifen 2009: Wen Jiabao: does not see it as China's role to save capitalism from itself. Financial Times, February 1. http://www.ft.com/cms/s/0/ae6805b4-f08c-11dd-972c-0000779fd2ac.html

Barboza, David 2010: Contrarian Investor Sees Economic Crash in China. New York Times, January 8. http://www.nytimes.com/2010/01/08/business/global/08chanos.html

Barma, Naazneen – Ratner, Ely – Weber, Steven 2007: A World without the West. National Interest online, July 1. www.nationalinterest.org/General.aspx?id=92&id2=14798

Batson, Andrew 2009: China Takes Aim at Dollar. Wall Street Journal, March 24.

Beattie, Alan -Dyer, Geoff 2010: China export surge stirs US anger. Financial Times, June 10.

Becker, Jasper 2003: China in an energy quandary. Asia Times Online, August 28. http://www.atimes.com/atimes/China/EH28Ad01.html

Beeson, Mark 2009: East Asian Regionalism and the End of the Asia-Pacific: After American Hegemony. The Asia-Pacific Journal, 2, January 10. http://japanfocus.org/-mark-beeson/3008

Bello, Walden 2008: Will Capitalism Survive Climate Change? Focus on the Global South, March 31. http://www.focusweb.org/philippines/commons/articles/126-will-capitalism-survive-climate-change

Bello, Walden 2009: Asia: The Coming Fury. Foreign Policy in Focus, February 9. http://fpif.org/fpiftxt/5855

Bezlova, Antoaneta 2007: China: Sustainable Development Gets Priority. InterPress Service, March 6. http://ipsnews.net/news.asp?idnews=36822

Bezlova, Antoaneta 2008: Balking at Changing Dollar-Centric Economic Order. InterPress Service, November 21. http://ipsnews.net/news.asp?idnews=44800

Bhadrakumar, M. K. 2007a: US Shadow over China-Russia Ties. The Asia-Pacific Journal, April 2. http://www.japanfocus.org/products/details/2395

Bhadrakumar, M. K. 2007b: China begins to define the rules. Asia Times Online, January 20. http://www.atimes.com/atimes/China/IA20Ad03.html

Biel, Robert 2006: The Interplay between Social and Ecological Degradation in the Development of the International Political Economy. Journal of World-Systems Research, 1, 109-147.

Bodeen, Christopher 2010: China's sandstorms blast Beijing with dust, sand. Washington Post, March 22.

Boswell, Terry – Chase-Dunn, Christopher 2000: The Spiral of Capitalism and Socialism: Toward Global Democracy. Boulder, Lynne Rienner

Bradsher, Keith 2010: China Uses Rules on Global Trade to Its Advantage. New York Times, March 14. http://www.nytimes.com/2010/03/15/business/global/15yuan.html

Brenner, Robert – Jeong, Seonjin 2009: On the Current World Crisis. The Hankyoreh, January 29. http://www.hani.co.kr/arti/society/society_general/335869.html

Bunker, Stephen 1984: Modes of Extraction, Unequal Exchange, and the Progressive Underdevelopment of an Extreme Periphery: The Brazilian Amazon, 1600-1980. The American Journal of Sociology, 5, 1017-1064.

Calder, Kent E. 2006: China and Japan's Simmering Rivalry. Foreign Affairs, 2, 129-139.

Callinicos, Alex 2010: Don't overstate China's power. Socialist Worker, February 13. www.socialistworker.co.uk/art.php?id=20210

Chan, John 2004: Mass protests in China point to sharp social tensions. World Socialist Website, November 1. http://www.wsws.org/articles/2004/nov2004/chin-n01.shtml

Chan, John 2008: Chinese president visits Japan: Tensions remain beneath talk of warmer ties. World Socialist Website, May 16. http://www.wsws.org/articles/2008/may2008/japa-m16.shtml

Chan, John 2010a: Mass protest against US base on Okinawa. World Socialist Website, April 29. http://www.wsws.org/articles/2010/apr2010/japa-a29.shtml

Chan, John 2010b: Japanese finance minister quits. World Socialist Website, January 19. http://www.wsws.org/articles/2010/jan2010/japa-j19.shtml

Chase-Dunn, Chris – Lawrence, Kirk 2009: The Next Three Futures: Another US Hegemony, Global Collapse, or Global Democracy? Paper presented at the annual conference of the International Studies Association, Exploring the Past, Anticipating the Future Session, New York City, February 17. http://irows.ucr.edu/papers/irows47/irows47.htm

Cheng, Eva 2007: China: Wage share plunges. Green Left Weekly, October 19. http://www.greenleft.org.au/2007/728/37739

Christie, Renfrew 1980: Why Does Capital Need Energy? In: Petter Nore – Terisa Turner: Oil and Class Struggle. London, Zed

Clark, Brett – York, Richard 2005: Carbon metabolism: Global capitalism, climate change, and the biospheric rift. Theory and Society, 34, 391-438.

Clark, Brett – York, Richard 2008: Rifts and Shifts: Getting to the Root of Environmental Crises. Monthly Review, 6, 13-24.

Clayton, Mark 2004: New coal plants bury „Kyoto”. Christian Science Monitor, December 27.

Committee of 100 (2008): Hope and Fear: Full Report of C-100's Survey on American and Chinese Attitudes Toward Each Another. New York, Committee of 100

Connor, Steve 2009: Warning: Oil supplies are running out fast. The Independent, August 3. http://www.independent.co.uk/news/science/warning-oil-supplies-are-running-out-fast-1766585.html

Cruz de la Castro, Renato 2000: Whither Geoeconomics? Asian Affairs, An American Review, No. 4, 201-221.

Deng, Peng 2002: Embracing the Polar Bear? – Sino-Russian Relations in the 1990s. Journal of Third World Studies, 2, 113-139.

Dore, Ronald 2006: Japan's New Miracle Economy: Neoliberalism and the Poverty of Wealth. The Asia-Pacific Journal, November 9. http://japanfocus.org/products/topdf/2267

Economy, Elizabeth 2004: The River Runs Black: The Environmental Challenge to China's Future. Ithaca, NY – London, Cornell University Press.

Economy, Elizabeth 2007a: The Great Leap Backward? Foreign Affairs, September/October 2007. http://www.foreignaffairs.org/20070901faessay86503/elizabeth-c-economy/thegreat-leap-backward.html

Economy, Elizabeth 2007b: China vs. Earth. The Nation, May 7. http://www.thenation.com/article/china-vs-earth

Engardio, Pete – Roberts, Dexter – Balfour, Frederik – Einhorn, Bruce 2007: Broken China. Business Week, July 23. www.businessweek.com/magazine/content/07_30/b4043001.htm

Fargione, Joe et al. 2008: Land Clearing and the Biofuel Carbon Debt. Science, 319, 1235-1238.

Feffer, John 2009: Japan: The Price of Normalcy. The Asia-Pacific Journal, January 10. http://japanfocus.org/_John_Feffer-Japan__The_Price_of_Normalcy

Feffer, John 2010: Pacific Pushback: Has the U.S. Empire of Bases Reached Its High-Water Mark? TomDispatch.com, March 4. http://www.tomdispatch.com/blog/175214/tomgram:_john_feffer,_can_japan_say_no_to_washington/

Foster, John Bellamy 2005: The Ecological Revolution. New York, Monthly Review Press

French, Howard 2005a: Land of 74,000 Protests (But Little Is Ever Fixed). New York Times, August 24. http://www.nytimes.com/2005/08/24/international/asia/24letter.html?pagewanted=all

French, Howard 2005b: Riots in Village in China as Chinese Pollution Protest Heats Up. New York Times, July 19.

French, Howard 2006: Police in China Battle Villagers in Land Protest. New York Times, January 17. http://www.nytimes.com/2006/01/17/international/asia/17china.html

Fu, Jing 2010: Urban-rural income gap widest since reform. China Daily, March 2. http://www.chinadaily.com.cn/china/2010-03/02/content_9521611.htm

Glyn, Andrew 2005: Imbalances of the Global Economy. New Left Review, 34, 5-37.

Goldman, Michael – Schurman, Rachel 2000: Closing the „Great Divide”: New Social Theory on Society and Nature. Annual Review of Sociology, 563-584.

Gowan, Peter 2004: Triumphing Toward International Disaster: The Impasse in American Grand Strategy. Critical Asian Studies, 1, 3-36.

Grimes, Peter 1999: The Horsemen and the Killing Fields: The Final Contradiction of Capitalism, In: Walter Goldfrank – David Goodman – Andrew Szasz (Eds.): Ecology and the World-System. Westport, CT, Greenwood

Gu, George Zhibin 2005: China's competitiveness in a strong yuan world. Asia Times Online, August 2. http://www.atimes.com/atimes/China/GH02Ad02.html

Gulick, John 2004a: A Critical Appraisal of Peter Gowan's „Contemporary Intra-Core Relations and World-Systems Theory”: A Capitalist World-Empire or US-East Asian Geo-Economic Integration? Journal of World-Systems Research, 2, 502-515.

Gulick, John 2004b: Insurgent Chinese Workers and Peasants: The „Weak Link” in Capitalist Globalization and US Imperialism. In: Daniel Burton-Rose – George Katsiaficas – Eddie Yuen (Eds.): Confronting Capitalism: Dispatches from a Global Movement. Brooklyn, NY, Soft Skull, 292-306.

Gulick, John 2007: Socio-Ecological Instability in China. Peace Review, 3, 315-322.

Hansen, James – Sato, Makiko – Kharecha, Pushker – Beerling, David – Berner, Robert – Masson-Delmotte, Valerie – Pagani, Mark – Raymo, Maureen – Royer, Dana L. – Zachos, James C. 2008: Target Atmospheric CO2: Where Should Humanity Aim? The Open Atmospheric Science Journal, 2, 217-231.

Harris, Jerry 2005: Emerging Third World powers: China, India, and Brazil. Race and Class, 3, 7-27.

Hart-Landsberg, Martin 2008: The Realities of China Today. Against the Current, November/December. http://www.solidarity-us.org/node/1940

Hart-Landsberg, Martin – Burkett, Paul 2004: China and Socialism: Market Reforms and Class Struggle. Monthly Review, 3, 7-123.

Harvey, David 1989: The Place of Urban Politics in the Geography of Uneven Capitalist Development, In: David Harvey: The Urban Experience. Baltimore, MD, Johns Hopkins Press

Harvey, David 2005: A Brief History of Neoliberalism. Oxford, UK, Oxford University Press

Harvey, David 2009: Why the US Stimulus Package Is Bound To Fail. Reading Marx's Capital with David Harvey. February 12. http://davidharvey.org/2009/02/why-the-us-stimulus-package-is-bound-to-fail/

Hatemi, Peter – Wedeman, Andrew 2007: Oil and Conflict in Sino-American Relations. China Security. 3, 95-118.

Hatoyama, Yukio 2009: Japan must shake off US-style globalization. Christian Science Monitor, August 19. http://www.csmonitor.com/Commentary/Opinion/2009/0819/p09s07-coop.html

Heinberg, Richard 2008: Coal in China. MuseLetter #195. June 27. http://old.globalpublicmedia.com/museletter_coal_in_china

Hirai, Junichi 2004: After the elections. International Viewpoint, February. http://www.internationalviewpoint.org/spip.php?article108&var_recherche=Hirai

Hiro, Dilip 2009: Defying the Economic Odds. TomDispatch.com, May 3. http://www.tomdispatch.com/post/175067/dilip_hiro_the_newest_superpower

Hornborg, Alf 2001: The Power of the Machine. Walnut Creek, CA, Altamira

Hughes, Christopher 2009: Japan's response to China's rise: regional engagement, global containment, dangers of collision. International Affairs, 4, 837-856.

Hung, Ho-fung 2009: America's Head Servant? The PRC's Dilemma in the Global Crisis. New Left Review, November-December, 5-25.

Ito, Aki – Rial, Patrick 2010: Rogoff Says China Crisis May Trigger Regional Slump. BusinessWeek.com, February 24. http://www.businessweek.com/news/2010-02-24/rogoff-says-china-crisis-may-trigger-regional-slump-update1-.html

Ito, Takatoshi 2010: China's property bubble is worse than it looks. Financial Times, March 17. http://www.ft.com/cms/s/0/9b09f824-3163-11df-9741-00144feabdc0.html.

Jacobs, Andrew 2009: China Fears Tremors as Jobs Vanish From Coast. New York Times, February 23.

Johnson, Chalmers 2008: We Have the Money. TomDispatch.com, September 28. http://www.tomdispatch.com/post/174982/chalmers_johnson_the_pentagon_bailout_fraud

Johnson, Tim 2007: Warming triggers „alarming” retreat of Himalayan glaciers. McClatchy Newspapers, June 7. http://www.mcclatchydc.com/163/story/16151.html

Johnson, Tim 2008: China's coal fires belch fumes, worsening global warming. McClatchy Newspapers, November 17. http://www.mcclatchydc.com/226/story/55758.html

Jones, Mark 2005: Battle of the Titans, In: Andrew McKillop – Sheila Newman (Eds.): The Final Energy Crisis. London, Pluto Press

Kahn, Joseph 2005: Police Fire on Protestors in China, Killing Several. New York Times, December 9.

Kahn, Joseph – Yardley, Jim 2007: As China Roars, Pollution Reaches Deadly Extremes. New York Times, August 26. http://www.nytimes.com/2007/08/26/world/asia/26china.html?ex=1188705600&en=6ae4a672525a05e7&ei=5070&emc=eta1

Kambayashi, Takehiko 2009: Briefing: Why power may shift in Japan. Christian Science Monitor, http://www.csmonitor.com/World/Asia-Pacific/2009/0819/p10s04-woap.html

Kingston, Jeff 2007: Japan, Just a Puppet of America? The Japan Times, July 8.

Klare, Michael 2005: Revving Up the China Threat. The Nation, October 24. http://www.thenation.com/doc/20051024/klare

Klare, Michael 2006: Containing China. TomDispatch.com, April 18. http://www.tomdispatch.com/index.mhtml?pid=78021

Klare, Michael 2008: Rising Powers, Shrinking Planet. New York, Metropolitan Books

Klare, Michael 2009: Oil 2009: Be Careful What You Wish For. TomDispatch. com, January 8.

Kunitomi, Kenji 2007: Neo-liberal counter-reform and militarization. International Viewpoint Online Magazine, 386. http://www.internationalviewpoint.org/spip.php?article1212

Kwong, Peter 2009: No Reform or Relief in China. Agence Global, April 27. http:// www.agenceglobal.com/Article.asp?Id=1984

LaFraniere, Sharon 2009: Possible Link Between Dam and China Quake. New York Times, February 6. http://www.nytimes.com/2009/02/06/world/asia/06quake.html?partner=rssemc=rss

Leahy, Stephen 2008: Record Financing For Biofuels, Not Food. InterPress Ser­vice, February 4. http://www.ipsnews.net/news.asp?idnews=41066

Leahy, Stephen 2009: Time Running Out on Vows to Act, Scientists Warn. InterPress Service, September 24. http://www.ipsnews.net/print.asp?idnews=48577

Li, Minqi 2007: Capitalism with Zero Profit Rate?: Limits to Growth and the Law of the Tendency of the Rate of Profit to Fall. University of Utah Department of Economics Working Paper Series, No. 2007-05. www.econ.utah.edu/~mli/CV%20(minqi-Utah).doc

Li, Minqi 2008a: Peak Energy and the Limits to China's Economic Growth: Prospect of Energy Supply and Economic Growth from Now to 2050. Political Economy Research Institute Working Paper, 189, December. http://www.peri.umass.edu/fileadmin/pdf/ working_papers/working_papers_151-200/WP189.pdf

Li, Minqi 2008b: Climate Change, Limits to Growth, and the Imperative for Socialism. Monthly Review, 3, 51-67.

Li, Minqi 2008c: An Age of Transition: The United States, China, Peak Oil, and the Demise of Neoliberalism. Monthly Review, 11, 20-34.

Li, Minqi 2010: The End of the „End of History”: the Structural Crisis of Capitalism and the Fate of Humanity. Science and Society, 3, 290-305.

Li, Vic – Lang, Graeme 2010: China's „Green GDP” Experiment and the Struggle for Ecological Modernisation. Journal of Contemporary Asia, 1, 44-62.

Li, Xinxin 2003: Ten Hidden Dangers Affecting China's Economic Operations. Beijing Liaowang in Chinese, November 24, 6-8.

Lo, Dic 1999: The East Asian Phenomenon: The Consensus, the Dissent, and the Significance of the Present Crisis. Capital and Class, 67, 14-15.

Los Angeles Times (2005): Scapegoat, Made in China. April 16. http://www.latimes.com/news/printedition/opinion/la-ed-trade16apr16,1,4414212.story

Lynn, Barry 2003: Trading with a Low-wage Tiger. The American Prospect, 2, http://www.prospect.org/print/V14/2/lynn-ba.html

Magnier, Mark 2006: As China Spews Pollution, Villagers Rise Up. Los Angeles Times, September 3. http://articles.latimes.com/2006/sep/03/world/fg-enviro3

McCormack, Gavan 2005: Koizumi's Coup. New Left Review, 35, 5-16.

McCormack, Gavan 2007: Client State: Japan in the American Embrace. London – New York, Verso

McKay, Huw 2007: From growth to „quality of growth”. Asia Times Online, March17. http://www.atimes.com/atimes/China/IC17Ad05.html

McKibben, Bill 2005: The Great Leap. Harper's Magazine, 1867, 42-52.

McKibben, Bill 2006: The Coming Meltdown. The New York Review of Books, 1. http://www.nybooks.com/articles/18616

McNally, David 2009: From Financial Crisis to World-Slump: Accumulation, Financialisation, and the Global Slowdown. Historical Materialism, 2, 35-83.

Mead, Walter Russell 2007: The Great Fall of China. Los Angeles Times, De­cember 30.

Mooney, Paul 2004: China faces up to growing unrest. Asia Times Online, Novem­ber 16. http://www.atimes.com/atimes/China/FK16Ad01.html

Moore, Jason W. 2008: Ecological Crises and the Agrarian Question in World-Historical Perspective. Monthly Review, 6, 54-62.

Moore, Jason W. 2009: Ecology and the Accumulation of Capital. (Unpublished manuscript prepared for the workshop Food, Energy, Environment: Crisis of the Modern World- System, Fernand Braudel Center, Binghamton University.) 9-10 October 2009.

Mouawad, Jad 2009: Oil Industry Sets a Brisk Pace of New Discoveries. New York Times, September 24. http://www.nytimes.com/2009/09/24/business/energy-environment/24oil.html?_r=4&adxnnl=1&adxnnlx=1253823214-gOUKnCPuYHLssi65Q2h+Gw

Murphy, R. Taggart 2006: East Asia's Dollars. New Left Review, 40, 39-64.

Negroponte, John 2007: Annual Threat Assessment of the Director of National Intelligence. Washington, D.C., Office of the Director of National Intelligence

Nolan, Peter 2004: China at the Crossroads. Cambridge, UK, Polity

O'Connor, James 1998: Natural Causes. New York, Guilford

Overholt, William 2007: Asia, America, and the Transformation of Geopolitics. New York, Cambridge University Press

Palat, Ravi 2004: Capitalist Restructuring and the Pacific Rim. London – New York, Routledge Curzon

Palat, Ravi 2005: On New Rules for Destroying Old Countries. Critical Asian Studies, 1, 75-94.

Panitch, Leo 2009: The Financial Crisis and American Power: An Interview with Leo Panitch. Socialist Project. E-bulletin, No. 186. February 16.

Panitch, Leo 2010: Giovanni Arrighi in Beijing: An Alternative to Capitalism? Historical Materialism, 1, 74-87.

Parenti, Christian 2009: Can China Catch a Cool Breeze? The Nation, April 15. http://www.thenation.com/print/article/can-china-catch-cool-breeze

Pei, Minxin – Swaine, Michael 2005: Simmering Fire in Asia: Averting Sino-Japanese Strategic Conflict. Carnegie Endowment Policy Brief, No. 44.

Petras, James 2005: Statism or Free Markets? China Bashing and the Loss of US Competitiveness. Counterpunch Online, October 22-23. http://joun.leb.net/petras10222005.html

Pettis, Michael 2010: How will an RMB revaluation affect China, the US, and the world?. http://mpettis.com/2010/03/how-will-an-rmb-revaluation-affect-china-the-us-and-the-world

Pijl, Kiis van der 2006: Global Rivalries from the Cold War to Iraq. London, Pluto Press

Righter, Rosemary 2008: Black Smoke over China. Times Literary Supplement, January 30.

Roberts, Dexter – Engardio, Pete 2009: The China Hype. Business Week, No­vember 2, 36-42.

Schwartz, Nelson 2009: Rise in Jobless Poses Threat to Stability Worldwide. New York Times, February 15.

Searchinger, Timothy et al. 2008: Use of U.S. Croplands for Biofuels Increases Greenhouse Gases Through Emissions from Land Use Change. Science Express, February 7. http://www.princeton.edu/~tsearchi/writings/Searchinger_ et_al-ScienceExpress.pdf

Selden, Mark 2009a: China's Way Forward? Historical and Contemporary Perspectives on Hegemony and the World Economy in Crisis. The Asia-Pacific Journal, March 24. http://www.japanfocus.org/-Mark-Selden/3105

Selden, Mark 2009b: East Asian Regionalism and its Enemies in Three Epochs: Political Economy and Geopolitics, 16th to 21st Centuries. The Asia-Pacific Journal, February 25. http://www.japanfocus.org/-Mark-Selden/3061

Sender, Henny 2009: China to stick with US bonds. Financial Times, February 11. http://www.ft.com/cms/s/0/ba857be6-f88f-11dd-aae8-000077b07658.html?nclick_check=1

Sevastopulo, Demetri 2006: Japan foreign chief warns of nationalism in Asia. Financial Times, May 4.

Shah, Sonia 2004: Crude: The Story of Oil. New York. Seven Stories Press

Shirk, Susan 2007: China: Fragile Superpower. Oxford, UK, Oxford University Press

Shorrock, Tim 2005: Bright Side to Stormy Sino-Japanese Ties. InterPress Service, December 14. http://www.ips.org/asiaamerica/morevoices/2005/china-japan2.html.

Silver, Beverly 2003: Forces of Labor: Workers' Movements and Globalization Since 1870. Cambridge, UK – New York, Cambridge University Press Simms, Andrew 2005: Ecological Debt. London, Pluto

Smith, Richard 1997: Creative Destruction: Capitalist Development and China's Environment. New Left Review I/222, 3-41.

So, Alvin 2003: The Communist Path of Developmental State: The Chinese Experience. (Unpublished manuscript)

So, Alvin 2009: Rethinking the Chinese Developmental Miracle. In: Ho-fung (Ed.): China and the Transformation of Global Capitalism. Baltimore, MD, Johns Hopkins Press

So, Alvin – Chiu, Stephen 1995: East Asia and the World Economy. Thousand Oaks, CA, Sage Publications

Solinger, Dorothy 2005: Worker protests in China – plentiful but preempted? Taipei Times, February 19. 9.

Tabb, William 1996: The East and the World Today. Social Justice, 1-2, 250­262.

Tabb, William 2008: IBSA and the BRICs: State Logic versus Capital Logic Approaches to Projecting 21st Century Globalisation. Paper presented as keynote address at the Global Studies Association Annual Conference. New York City, Pace University, June 8.

Tabuchi, Hiroko 2009: Japan's Economy Plunges at Fastest Pace Since '74. New York Times, February 16.

Takeda, Louise 2003: Political Ecological Economics: An Emerging Transdisciplinary Approach to Sustainability. The Interdisciplinary Journal of International Studies, 1, 41-57.

The Economist (2005): Koizumi Gets His Way. Sep. 15. http://www.economist.com/node/4400754

The Economist (2006): A giant stirs, a region bridles. May 11. http://www.economist.com/node/6911187

The Economist (2008): Japan's New Government. September 26. http://www.economist.com/agenda/displaystory.cfm?story_id=12322328

Thompson, Drew 2009: Beijing's GDP Numerology. Foreign Policy, March 10. http://www.foreignpolicy.com/articles/2009/03/09/beijings_gdp_numerology

Tsai, Michelle 2009: China's Other Massacre. Foreign Policy, June 2. http://www.foreignpolicy.com/story/cms.php?story_id=4960

Tucker, Noah 2009: Did China Cause the Crisis? 21st Century Socialism, February 2. http://21stcenturysocialism.com/article/did_china_cause_the_crisis_01808.html

UNEP (2009): Climate Change Science Compendium 2009. Nairobi, United Nations Environmental Program Walker, Richard – Buck, Daniel 2007: The Chinese Road. New Left Review, 46, 39-66.

Wallerstein, Immanuel 1996: The Global Possibilities, 1990-2025. In: Terence K. Hopkins – I. Wallerstein et al.: The Age of Transition: Trajectory of the World System 1945-2025. London, Zed Books

Wallerstein, Immanuel 2005: The U.S., China, and India. Commentary No. 166. August 1. http://www.binghamton.edu/fbc/166en.htm

Watts, Jonathan 2004: On the water front. The Guardian, November 11. http://www.guardian.co.uk/china/story/0,7369,1348274,00.html

Wen, Dale – Li, Minqi 2006: China: Hyper-Development and Environmental Crisis. In: Leo Panitch – Colin Leys (Eds.): Coming to Terms with Nature. Monmouth, UK, Merlin Press

Went, Robert 2001-2002: Globalization: Towards a Transnational State? A Skeptical Note. Science and Society, 4, 484-491.

Wolf, Martin 2010: China and Germany unite to impose global deflation. Finan­cial Times, March 16. http://www.ft.com/cms/s/0/cd01f69e-3134-11df-8e6f-00144feabdc0.html

Xinhuanet (2009): Melting glaciers on China's Qinghai-Tibet plateau water source „worrisome”. February 4. http://news.xinhuanet.com/english/2009-02/04/content_10763469.htm

Yamaguchi, Mari 2007: Fukuda wins poll, likely next PM. Associated Press, September 23.

Yang, Lian 2005: Dark Side of the Chinese Moon. New Left Review, 32, 132-­140.

Yang, Yao 2010: The End of the Beijing Consensus. ForeignAffairs.com, February 2. http://www.foreignaffairs.com/articles/65947/the-end-of-the-beijing-consensus

Yardley, Jim 2004: Rivers Run Black, and Chinese Die of Cancer. New York Times, September 12.

York, Geoffrey 2007: Japan's right wing re-emerges. Toronto Globe and Mail, August 7.

A jobboldali képviselők nem elégedtek meg az általuk elképzelt világ megkonstruálásával, hanem történelemleckét is adtak az egyszerű ál­lampolgárnak, s bizonyos „történelmi” megállapításaikat alkotmányba is foglalták. (Van-e ilyen még Európában? – tehetnénk fel a költői kérdést.)

Többek között azt, hogy „a Magyar Szocialista Munkáspárt és jogelődei (az állampárt) felelősek (a) a második világháborút követő esztendők többpártrendszerre épülő demokratikus kísérletének szovjet katonai segítséggel történő felszámolásáért; (b) a kizárólagos hatalomgyakorlás és a törvénytelenségre épülő jogrend kiépítéséért; (c) a tulajdon szabad­ságán alapuló gazdaság felszámolásáért, az ország eladósításáért és versenyképességének végzetes lerontásáért; (d) Magyarország gazda­ságának, honvédelmének, diplomáciájának és emberi erőforrásainak idegen érdekek alá rendeléséért; (e) az európai civilizáció hagyományos értékeinek módszeres pusztításáért, a nemzeti önazonosság aláásásáért; (f) az állampolgárok és egyes csoportjaik alapvető emberi jogaiktól való megfosztásáért vagy azok súlyos korlátozásáért, különösen emberek meggyilkolásáért.”

E tanulmányban nincs hely arra, hogy történészszemmel e pontok igazságtartalmát cáfoljuk, az elmúlt húsz év során a témában könyvtárnyi irodalom született, ha valaki meg szeretné ismerni hazánk XX. századi történelmét, annak semmi akadálya. Annál nagyobb kár (mondhatnám: bűn), hogy ezt az ország döntéshozói nem tették meg a törvény megal­kotása előtt, így alapvető történelmi összefüggésekkel sincsenek tisztá­ban. Olyan ez – szigorúan történészszakmai szempontból – mintha egy téves matematikai képletet, vagy éppen az emberi szervezet egy téves feltérképezését alkotmányban rögzítené valamely állam, és kötelező érvényűvé emelné.

Eközben zajlik a történészszakma politikai alávetése, a jól működő kutatóintézmények felszámolása, valamint új, a hatalomhoz lojális csoportok létrehozása. Miért volt minderre szükség akkor, amikor sem­milyen társadalmi nyomás vagy igény nem mutatkozott ilyen döntés meghozatalára (leszámítva persze a szélsőjobboldalt)? Az átmeneti rendelkezések szerint azért, mert „elmaradt a diktatúra vezetőinek felelősségre vonása, nemcsak jogi, de erkölcsi értelemben is. Az Alaptörvény hatálybalépésével lehetőség nyílik az igazság érvénye­sítésére.” Valóban így volt, és valóban előttünk járnak e kérdésben az állandóan hivatkozott, velünk történelmi sorsközösségben élő lengyelek és cseh(szlovákok)?

Az átmeneti igazságszolgáltatás típusai

A „kommunista rendszerek” kelet-európai bukása után a klasszikusan ismert három fő igazságosság-felfogás (formális, megtorló, osztó) mel­lett egy új elmélet is született: az átmeneti igazságosság. Ez röviden a múlt rendszer törvényszegőinek és áldozatainak a politikai tranzíció utáni kezelését jelenti. Az átmeneti igazságszolgáltatást Roman David munkája (2011) alapján két csoportra oszthatjuk: elkövető-központú és áldozat-központú megközelítésre. Az amerikai szerző elsősorban az elkövető-központú megközelítéseket vizsgálja, amelyen belül négy csoportot különböztetett meg az államapparátusban dolgozókra fóku­szálva. Azt vizsgálta, hogy az államapparátus személyzeti rendszerére nézve milyen igazságszolgáltatási stratégiák működtek Csehszlová­kiában, Lengyelországban és Magyarországon. A csehszlovák példát egyértelműen „kizáró [exclusive] rendszernek”, a lengyelt a „megbéké­lés [reconciliatory] rendszerének”, a magyarországit pedig „befogadó [inclusive] rendszernek” minősítette. A negyedik stratégia a „folytonosság [continuance] rendszere”, amelyben a politika nem foglalkozik a múlttal, nincs semmilyen szembenézés, beismerés, inkább a felejtés a jellemző. David egyik közép-európai államot sem sorolta ide.

A „kizáró rendszernek' két fontos következménye van. Az egyik, hogy az új rendszernek képesnek kell lennie a régi diszkreditált elitet felváltani hasonló szakértelemmel bíró új elittel. A másik, hogy az új elit számára visszaélésre, személyes bosszúra ad lehetőséget, hogy a régi „fertő­zött” bürokrácia helyére állítsa a hozzá lojális újat. Ez a megközelítés Kelet-Európában leginkább Lettországban, Litvániában, Albániában, Bulgáriában és Csehországban vált gyakorlattá. A kizáró rendszer jellem­zője továbbá, hogy „elkövető-centrikus”, szemben az „áldozat-centrikus” megközelítéssel, ahol az elbocsátás csupán az áldozatok emberi jogai megsértése miatti kárpótlása része.

A „megbékélés rendszere” ezzel szemben azt jelenti, hogy a társada­lom kiegyezett a múlttal és a múlt embereivel, nincs bosszúvágy a régi elittel szemben. Sor kerül ugyan a beismerésre (ezt nagyjából eleve ismeri is a közvélemény), de nem jár az apparátusból történő kizárás­sal, a társadalom ad még egy esélyt, ha az illető cserébe elfogadja az új körülményeket. A lengyel gyakorlatot a kilencvenes évek végéig egyértelműen ilyennek tekinthetjük, azután történtek kísérletek a „kizáró rendszer” irányába történő elmozdulásra, de e szándékok lényegében sikertelenek maradtak.

A „befogadó rendszer” abban különbözik a „megbékélés rendszerétől”, hogy nincs beismerés, helyette leleplezés van. Itt sincs kirekesztés, a régi elit az új rendszer részévé válik anélkül, hogy vallomást tenne. Ez a tárgyalásos rendszerváltás eredménye. Ide sorolható a magyar gyakorlat, bár a célokban jelentős különbségek mutatkoztak a politikai paletta egymással szembeálló oldalain. A magyar rendszer abban sajátos, hogy az agresszív jobboldali diszkreditáló politikával szem­ben mind a liberálisok, mind a baloldal vereséget szenvedett. Ennek ellenére a társadalom mintha nem vetette volna alá magát e „nemzeti” törekvéseknek, hiszen a rendszerváltás után 12 évig a balliberális kor­mányok vezették az országot. A 2010-es parlamenti választások után a győztes jobboldal – tanulva a korábbiakból – egy rendkívül erőszakos kultúrharcot kezdett a társadalmi tudat megszerzéséért. Jelenleg úgy tűnik, hogy a húsz évvel ezelőtti csehszlovák gyakorlatnál is radikálisabb megoldásokat keresnek.

Az átvilágítástól a kárpótlásig – a csehszlovák példa

A kommunista múlttal történő elszámoltatást sürgetők általában Cseh­szlovákiát hozzák fel „jó példaként”, mondván, ott már időben és radiká­lisan szakítottak a múlttal. Ennek a megállapításnak természetesen van alapja, bár a kép nem ilyen egyszerű. Mielőtt rátérnénk a részletekre, érdemes feleleveníteni, hogy Csehszlovákiában mi kényszerítette ki a térség legelső és legradikálisabb átvilágítási törvényét.

Csehszlovákiában relatíve későn és rendkívül gyorsan, 1989 no­vember­-decemberében zajlott le a Bársonyos forradalom néven ismert rendszerváltás. Két tényező játszott döntő szerepet a régi elittel való leszámolásban. Belpolitikai szempontból az, hogy Csehszlovákiában működött a régió egyik legortodoxabb rezsimje, és az 1968-as katonai intervenció után a szovjet csapatok még nagy erőkkel állomásoztak az országban. A hirtelen hatalomba került új elit védelmi reflexei és a vál­tozások forradalmi jellege lehetővé tették, hogy éles határt húzzanak a régi és az új közé. Kezdődött azzal, hogy a november 17-i demonstráció leverésében kompromittálódott régi vezetőket felelősségre vonták, majd megtörtént a rendszerváltás szimbolikus aktusa is: megváltoztatták az ország nevét, törölték a szocialista jelzőt. Ebben a folyamatban feleleve­nítették az 50-es évek legsötétebb pillanatait (közismert, hogy Prágában zajlott le a térség legvéresebb kirakatpere). Az események külpolitikai szála pedig Moszkvából eredt. Az 1991. augusztusi szovjet puccskísérlet megijesztette a csehszlovák vezetőket, hogy a keményvonalas kommu­nisták visszatérése fordulatot okozhat Prágában is (történelmi példák voltak: 1948, 1968). Így a bel- és külpolitikai tényezők abba az irányba vezettek, hogy a moszkvai puccs után néhány héttel elfogadták azt az átvilágítási törvényt (451/1991 Sb.), amely kemény feltételeket szabott bizonyos állami funkciók betöltéséhez.

Az államigazgatásban, a hadseregben, a hírszerző szolgálatoknál, rendőri testületeknél, a köztársasági elnök hivatalában, a parlamentben, a kormányhivatalban, az alkotmánybíróságon, a legfelső bíróságon, a tudományos akadémia elnökségében, a rádiónál és a televíziónál, saj­tóirodáknál, állami vállalatoknál, állami szervezeteknél, részvénytársa­ságoknál (ahol a többségi részvényes az állam), állami pénzintézeteknél, állami alapítványoknál, állami közlekedési vállalatoknál kemény feltételek mellett lehetett pozícióba kerülni. Ha az illető 1948. február 25. és 1989. november 17. között nem volt állam- és nemzetbiztonsági testület tagja; nem szerepelt az állambiztonsági szervek nyilvántartásában mint rezi­dens, ügynök, továbbá „konspirációs” lakás bérlője vagy tulajdonosa; nem volt informátor vagy más szellemi munkatársa az állambiztonsági szerveknek. Nem volt a Csehszlovák Kommunista Pártnak kerületi, vagy annál magasabb szinten titkára, elnökségi tagja, a párt központi bizott­ságának tagja. Nem dolgozott a pártmunkát irányító hivatalokban, nem volt munkásőr, nem volt a Nemzeti Front akcióosztagának tagja; s 1968.

augusztus 21-e után nem volt a „felülvizsgálati és normalizációs bizott­ságok” tagja sem. Nem tanult a párt főiskoláján állambiztonsági, illetve közbiztonsági ismereteket; nem volt a Szovjet Szocialista Köztársaság Oktatási Minisztériuma Politikai Főiskolájának diákja, vagy azon három hónapnál hosszabb tanfolyam résztvevője.

1992-ben az újabb átvilágítási törvény már azokra is vonatkozott, akik a belügy, a rendőrség vagy az igazságszolgáltatás alkalmazottai szerettek volna lenni az új rendszerben (279/1992 Sb.). A cseh belügyminisztéri­um legfrissebb (2011. augusztus 4.) adatai szerint az 1991-es törvény következményeként 458 440 vizsgált személy közül 10 045 esetben, az 1992-es törvény esetében 24 295 vizsgálatból 4745-ben állapították meg a kollaboráció valamilyen formáját. E jogszabályok azonban csak az ál­lamigazgatásból zárhatták ki az érintetteket, egyáltalán nem akadályozták meg őket abban, hogy az új kapitalista gazdaságban részt vállaljanak. Kijelenthető, hogy a törvény az új politikai elit számára azért volt fontos, hogy a politikai versenyből kiiktassa a későbbiekben potenciális ellenfe­leit. Ráadásul a csehszlovák átvilágítási folyamat kizárólag adminisztratív jellegű volt és teljes körű jogvédelmet csak utólag (post facto) biztosított. Nem véletlen, hogy a törvényt élésen támadták Nyugaton is, részben azért, mert nem voltak tisztában a valódi következményeivel. Ha azonban megnézzük a számokat, akkor azt látjuk, hogy túlzottak voltak a reakciók, ahogy túlzóak azok az állítások, hogy a csehek (a szlovákok a szétválás után 1996-ban hatályon kívül helyezték a törvényt) ennek a törvénynek köszönhetik a megtisztulást. Szimbolikusan biztosan, de húsz év alatt a kevesebb, mint 15 ezer érintett, aki nem vállalhatott tovább állást az állami adminisztrációban, nem tekinthető óriási számnak. A lakosság 0,15 százalékát teszik ki azok, akik a lusztrációs törvény kárvallottjai. Ilyen méretű személyi változások minden más országban lezajlottak hasonló diszkriminatív törvény nélkül is.

A törvény elfogadása nem volt vitáktól mentes. Az egykori ellenzék legendás alakja, Václav Havel elnök is kritizálta a törvényt, de fenntar­tásai ellenére végül aláírta. Elvből ellenezte Aleksander Dubček is, aki az 1968-as prágai tavasz, „az emberarcú szocializmus” ikonikus alakja, a rendszerváltás után a Szövetségi Gyűlés elnöke. (Persze a törvény rá is vonatkozott.) Az alkotmány szerint neki alá is kellett volna írnia azt, hogy életbe lépjen, de nem tette meg. Sőt, a Nemzetközi Munkaügyi Szervezetet (ILO) szándékosan félreinformálta azzal, hogy 1 millió ember fogja elveszteni a munkáját a törvény értelmében. Részben ezzel is hozzájárult ahhoz, hogy nagyobb veszélyt lássanak külföldön a cseh gyakorlatban. Václav Klaus, a rendszerváltás utáni legnépszerűbb jobboldali vezető, centrista pozíciót foglalt el. Nem csupán a kommu­nistáktól, hanem az egykori ellenzéktől is távol tartotta magát. Inkább a többségre támaszkodott, amely az 1968-as események után apolitikussá vált, passzivitásba vonult, s nem vett részt sem a párt, sem az ellenzék munkájában.

Az átvilágítási törvény eredetileg mindössze 5 évre szólt, folyton meg kellett hosszabbítani. Václav Havel elnökként minden egyes alkalommal szerette volna ezt megakadályozni, tegyük hozzá: sikertelenül. Így az máig érvényben van, bár 2000-ben egy felmérés szerint a cseh lakosság csupán 36%-a helyeselte azt.

Meg kell azt is jegyezni, hogy a térség legradikálisabbnak tartott átvilágítási törvénye sem jelentette, hogy nyilvánosságra hozták volna az egykori együttműködők (ügynökök) neveit. Ha az illető csendben lemondott, nem tették közzé érintettségét. 2002-ben változott a helyzet: a parlament olyan törvényt fogadott el (107/2002 Sb.), amely a Belügymi­nisztériumot arra kötelezte, hogy tegye nyilvánossá a belső elhárításhoz, a kémelhárításhoz és a katonai elhárításhoz tartozó hálózati személyek nevét. Ezután a beazonosításukra szolgáló hálózati naplók szkennelt változatát közzétették az interneten.

Az átvilágítási törvény nem érintette az egyszerű párttagokat, akik nem viseltek korábban funkciót. Újabban felmerül a kérdés Csehországban, hogy nem kellene-e az egykori egyszerű párttagoktól is megtisztítani a bíróságokat. A belügyminisztérium 2011. januári közleménye szerint 1989-ben a bírák sorában 714 kommunista párttag volt, közülük 618-an ma is aktívak (Csehországban jelenleg 3.076 bírót, illetve 1.272 ügyészt tartanak nyilván). Az Alkotmánybíróság végül úgy döntött, hogy a bírák 1989 előtti párttagsága nem tekinthető érzékeny adatnak, így a miniszté­rium közzétette az érintettek nevét a saját honlapján, ami meglehetősen kellemetlen helyzetbe hozhatja az idősebb bírói generációt.

1993. augusztus elsején lépett életbe a „kommunista rezsim törvény­telenségéről és az ellenállásról” szóló másik fontos törvény (198/1993 Sb.). Ebben kimondták, hogy Csehszlovákia Kommunista Pártja (CSKP) vezetősége és tagjai (!) felelősek az 1948 és 1989 közötti politikáért, amelyet a szöveg a tradicionális európai értékekkel szembenállónak minősített. A CSKP ideológiai és jogi utódjának számító Cseh- és Mor­vaországi Kommunista Pártot nem szüntették meg abban a reményben, hogy támogatás híján majd úgyis megszűnik. Ez nem következett be, sőt 10-12 százalékos támogatottságot minden választáson élveznek (2002-ben pedig 41 mandátumot szereztek a 200 fős parlamentben). A magyar országgyűlés által elfogadott Átmeneti Rendelkezések e cseh törvénnyel egyértelműen rokonságot mutat, azzal a különbséggel, hogy Csehországban azt egy egyszerű törvény formájában fogalmazták meg, míg Magyarországon az alkotmány részeként súlyos következményei lehetnek a bírósági perektől az iskolai oktatásig.

A cseh gyakorlat a kétezres évek közepétől az „elkövető-központú” megközelítéstől az „áldozat-központú” felfogás irányába tolódott. 2004-től kezdődően több kárpótlása törvényt is elfogadtak. E restitúciós intézkedések főképpen nyugdíj-kiegészítéseket tartalmaznak az első és a második világháború veteránjai (357/2005 Sb.) és a „kommunista rendszer” áldozatai (622/2004 Sb.), illetve az aktív ellenállók megsegí­tésére. Fogalmi szempontból a legérdekesebb a 2011-ben elfogadott kárpótlási törvény (262/2011 Sb.), amely az ún. „harmadik ellenállás” résztvevőit érinti. Ez alatt azokat értik, akik 1947. február 25. és 1989. november 17. között aktívan felléptek a rendszerrel szemben. A törvény pontosan megfogalmazza, hogy mi az új rendszer viszonya a régihez, és kiket tart hősnek: „A kommunizmussal szembeni ellenállásnak és ellenzéki tevékenységnek tekinthető a kommunista rezsimmel szemben folytatott fegyveres vagy ahhoz hasonló harc, amely lehetett szabotázs, demokratikus állam hírszerzésével együttműködés, csempészet vagy határátlépés a kommunizmussal szembeni ellenállás vagy ellenzéki tevékenység céljával (sétáló-ügynökök).” Ugyanakkor rendkívül szigo­rúan kizárja a kárpótlásból mindazokat, akik Csehszlovákia Kommunista Pártjának tagjai, illetve tagjelöltjei voltak. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy az egész 1968-as reformmozgalmat, a Prágai tavasz résztvevőit, azokat az embereket, akik a katonai intervenció után esetleg ellenzéki tevé­kenységet folytattak, jó eséllyel kirekeszt a kárpótlásból, csak azért, mert egykor párttagok voltak. Csehországban egyébként megfigyelhető, hogy a Prágai tavasz fő mondanivalója (emberarcú demokratikus szocializmus) mintha még a történészek körében is háttérbe szorulna, és sokkal jobban hangsúlyozzák az intervenció utáni ellenállási formák jelentőségét.

Végül fel kell tenni a kérdést, hogy a radikális cseh lépések segítették-e a társadalmat történelmük feldolgozásában, jobban ismerik-e a csehek önmagukat, mint a magyarok, egészségesebb lett-e a közbeszéd, mint máshol. Ha a történészek elmúlt húsz éves szakmai termését nézzük, akkor nyugodtan kijelenthetjük, hogy sem minőségben, sem mennyiség­ben nem voltak a cseh kollégák „jobbak” a lengyelnél vagy a magyarnál. Sőt, mintha ódzkodnának a szintéziskészítéstől, az értékeléstől. Jellem­ző, hogy 1991-től máig egyetlen összefoglaló történelmi munka sem született Csehszlovákia 1948 és 1989 közötti történetéről cseh szerző tollából. A társadalomról sem jelenthető ki, hogy a radikális diszkeditáló törvényeknek megfelelően gondolkodna. A felmérések szerint egyre kevesebben támogatják az átvilágítási törvényt, de szimptomatikusabb, hogy a kommunista párt utódpártja, amely vállaltan kommunista, a mai napig folyamatos parlamenti tényező. Nem állíthatjuk azt sem, hogy a csehek e törvények révén közelebb kerültek volna Európához. Közismert, hogy a cseh politika (Václav Klausszal az élen) az euroszkeptikusok táborának egyik szószólója.

Végül meg kell említeni, hogy Csehországban létrehozták (191/2007 Sb.) az ún. Totalitariánus Rezsimeket Tanulmányozó Intézetet [Ústav pro studium totalitních režimů], amely céljai szerint a történelmi emlékezet megőrzését segíti elő. Az állami költségvetésből működő impozáns in­tézmény munkássága mégsem mondható kielégítőnek. Annak ellenére, hogy alárendelték az egész egykori állambiztonsági levéltárat, megle­hetősen kevés szaktudományos munka készült e műhelyben. Hasonló a helyzet Szlovákiában, ahol Nemzeti Emlékezet Intézet [Ústav paměti národa] néven jött létre egy központ (553/2002 Z.z.). A szlovák átvilá­gítási gyakorlat azonban a szétválástól kezdve élesen elvált a csehtől. Szlovákiában nem következett be a csehhez hasonló antikommunista kampány, talán azért sem, mert máig nincs is valódi baloldali alternatíva az országban. A szlovák Nemzeti Emlékezet Intézet szintén diszponál az egykori szlovák belügyi iratok felett, s megkockáztatható, hogy cseh kollégáiknál szakmailag jobb munkát végeznek az egykori állambizton­ság történeti feldolgozása terén. Ugyanakkor fő feladatuk nekik is a múlt kriminalizálása, az egykori „rendszerműködtetők” felderítése, adataik nyilvánosságra hozása.

Elsőkből lesznek az utolsók, majd az utolsókból az elsők – a lengyel példa

A közhiedelemmel ellentétben, a kilencvenes évek során Lengyelor­szágban nem tudott, nem akart a régi-új politikai elit szembenézni a múlttal. A tény, hogy a rendszerváltás Lengyelországban ment végbe legelőször, komoly hátrányt jelentett a későbbiekben a régi nómenklatúra kiszorításában. Mivel az 1989. júniusi választások csak félig szabadok voltak, így – az ellenzéki Szolidaritás elsöprő győzelme ellenére – az új kormányban számos fontos funkciót megőrizhettek a régi rendszer prominensei (pl. belügy, hadügy). Amikor bekövetkezett az első való­ban szabad választás (1991), addigra már sem a lakosság (amely a bőrén tapasztalta a gazdasági sokkterápia minden negatívumát), sem a Szolidaritás (amelyben súlyos szakadások következtek be) nem tu­dott, nem akart ezzel a kérdéssel megbirkózni. Másfelől, a Szolidaritás­-vezető liberálisai egyáltalán nem szándékoztak szembeköpni azokat a kommunistákat, akikkel a kerekasztal tárgyalások során hosszú viták után megegyeztek, történelmet írtak. Wojciech Jaruzelski, a hadiállapot bevezetője 1989-ben legalább annyira népszerű politikus volt, mint Lech Wałęsa. Adam Michnik volt az, aki Jaruzelskit az új Lengyel Köztársaság első elnökének javasolta. Természetesen mindezek később politikai megosztottsághoz vezettek, máig kemény vádak érik a „megalkuvókat” a radikális jobboldal részéről.

Kísérletek azért történtek. Elsőként Jan Rokita (azóta komoly politikai pályát befutott, akkor még fiatal ügyvéd) vezetésével 1989-ben parlamen­ti felhatalmazással megalakult az első tényfeltáró bizottság. Feladata az volt, hogy a hadiállapot bevezetésétől eltelt idő alatt bekövetkezett 122 személy halála és a belügyi szervek tevékenysége közötti összefüggé­seket feltárja, a felelősöket megnevezze. 1991 szeptemberéig, amíg a bizottság működhetett, 88 halálesetben tudta bizonyítani, hogy a belügyi szervek, illetve a rendőrség tevékenysége okozta a halált. Megnevezett közel 100 egykori funkcionáriust, akik ellen megalapozott gyanú merült fel gyilkosságok és egyéb törvénytelenségek elkövetésével kapcsolatban.

A bizottság jelentését azonban titkosították, a perekre nem került sor. A jelentést végül csak 2005-ben publikálták könyv formájában.

Az elszámoltatás mérföldköve lehetett volna az 1981. december 13-án bevezetett hadiállapotért felelős egykori vezetők elítélése. 1992 febru­árjában a Szejm törvényben mondta ki, hogy a hadiállapot törvénytelen volt. Bogdan Borusewicz-csel az élen pedig egy újabb vizsgálóbizottság jött létre, amelynek feladata a hadiállapot bevezetése körülményeinek feltárása lett. A bizottság munkája – amelyet később szintén publikáltak könyv formájában – rendkívül hasznos a korszakot kutatók számára, ám jogi következménye nem lett. 1993 után a posztkommunista többségű Szejm úgy döntött, hogy leveszi a napirendről a kérdést.

A harmadik próbálkozás már súlyosabb belpolitikai következmények­kel járt. 1992. május 28-án fogadta el a Szejm az átvilágítási törvényt. Antoni Macierewicz belügyminiszter június 4-én a törvénnyel kapcso­latosan nyújtotta át a Szejm marsalljának, helyettesének és a frakciók egy-egy képviselőjének azt a 64 nevet tartalmazó listát, amelyen olyan vezető politikusok, miniszterek, helyetteseik, illetve Lech Wałęsa államfő neve szerepeltek, akik a belügy szerint együttműködtek a kommunista állambiztonsági szolgálatokkal. A lista óriási belpolitikai botrányt kavart, amelybe bekapcsolódtak a közszolgálati médiumok is. Jan Olszewski koalíciós kormánya még aznap megbukott, másnap a bizalmi szavazást is beterjesztették ellene. Június 5-én jelentették be a kormány lemon­dását, majd két rövid életű kormány bukása után Wałęsa feloszlatta a parlamentet. Az előrehozott választásokon (1993) a posztkommunista Demokratikus Baloldal Szövetsége győzött és négy éven keresztül koalí­cióban kormányozhatott. A lusztrációs törvény sorsa is megpecsételődött, az AB először néhány paragrafust minősített alkotmányellenesnek, majd 1992. október 20-án az egészet megsemmisítette.

A posztkommunisták visszatérésével (1993) lefékeződött a múlttal való szembenézés és az elszámoltatás folyamata. Az egykori Szolidaritás ellenzéknek 1997-re sikerült időlegesen felfüggeszteni belső vitáit és koalíciót alkotva meg is nyerte a választásokat. Jerzy Buzek jobbközép kormánya idején új fejezetet nyitott a múlttal való szembenézés terüle­tén. 1998-ban törvényt hoztak a Nemzeti Emlékezet Intézetének (IPN) létrehozásáról, amelyet valódi igazságszolgáltatási jogosítványokkal is felruháztak (Dz.U. 1998 nr 155 poz. 1016). Az IPN ügyészeinek még így is komoly munkát jelentett, hogy tíz évvel később (!), 2008-ban végre bíróság elé tudják állítani Wojciech Jaruzelskit és nyolc társát. A per máig húzódik, az elsőrendű vádlott Jaruzelski ellen egészségi állapotára tekintettel a bíróság felfüggesztette a tárgyalásokat. Az IPN-ről azonban elmondható – a cseh és a szlovák gyakorlattal szemben -, hogy a múlt kriminalizálása mellett magas színvonalú történészszakmai munkát végeznek munkatársai. Ma már több százra rúg az Intézet által publikált dokumentumgyűjtemények és monográfiák száma. Színvona­las tudományos konferenciákat szerveznek, komoly hazai és külföldi előadókkal. Az IPN óriási szervezetté nőtte ki magát: minden vajdasági székhelyen létezik saját intézménye, több száz alkalmazottja van. Nem elhanyagolható, hogy a lengyelek legalább oly mértékben foglalkoznak a náci rezsim bűntetteivel, mint az azt követő „kommunista” rendszeré­vel. Az sem hagyható figyelmen kívül, hogy Lengyelország az egyetlen közép-európai állam, amelyben valódi és jelentős ellenállási (ellenzéki) mozgalmak működtek 1939-től egészen 1989-ig, s ahol a hatalom mind­végig számos alkalommal élt represszív eszközeivel.

Az 1981-es hadiállapottal kapcsolatban két fontos dolgot meg kell említeni. Egyrészt, ma úgy tűnik, hogy ismerünk minden dokumentu­mot, amely a hadiállapot bevezetésével kapcsolatos, ismerjük, amit a forrásokból tudni lehet. De nem tudjuk és feltehetően nem is fogjuk tudni – nincsenek erre tudományos módszerek -, hogy mi történt volna, ha Jaruzelski nem vezeti be a hadiállapotot: polgárháború, szovjet katonai intervenció vagy rendszerváltás? Így viszont nem lehet minden kétséget kizáróan igazságos ítéletet hozni az ügyben. (Leegyszerűsítve: arról kel­lene a bíróságnak döntenie, hogy Jaruzelski jól döntött-e, megmentette-e az országot a nagyobb katasztrófától, de nem tudjuk, hogy mi lett volna az a „nagyobb katasztrófa”.) A másik: a felmérések alapján ma már csak a lengyel társadalom 60%-a tudja megmondani pontosan az esemény dátumát, az érdeklődés folyamatosan csökken iránta. Ugyanakkor a több­ség, a rendszerváltás időszakával ellentétben, ma már rossz döntésnek tartja a hadiállapot bevezetését.

A Buzek­-kormány másik fontos lépése volt, hogy megalkotta a „kom­munista bűncselekmény” fogalmát, ami minden olyan tevékenységet magában foglal, amelyet a „lengyel nemzet ellen” követtek el. Ennek alapján az IPN 2000-től 2009-ig több mint 6300 eljárást folytatott le, 242 vádiratot nyújtott be 385 személy ellen.

A jobbközép-kormány bukása után a hatalomba visszakerülő baloldali kormányok alatt újra lekerült a napirendről a téma. Az „ügynök-ügy” csak 2005 elején vált újra központi témává, amikor napvilágra került a hír, hogy az IPN egy több mint 100 000 személy adatait tartalmazó listát őriz, amelyen szerepelnek az egykori funkcionáriusok mellett azok nevei is, akiket csak beszervezni kívánt a szolgálat. A listát a Rzeczpospolita napilap egyik publicistája, Bronislaw Wildstein szerezte meg, amely hamarosan felkerült az internetre is. E botrány újabb politikai vitákat kavart a múltról.

A 2005 őszén lebonyolított parlamenti választásokat a radikális jobb­oldali Kaczyński testvérek vezette Jog és Igazságosság (PiS) pártja nyerte; természetes volt, hogy az „ügynök-ügy” újra fontossá válik. A PiS-t azonban nem csupán a történelem megismerése vezette céljaiban, hanem az ügyet szorosan összekapcsolta az ún. „dekommunizációval” és a IV. Köztársaság eszméjével, amely az értelmezésükben a valódi rendszerváltást jelentette volna. 2006. október 18-án a kormányzó PiS és az ellenzéki Polgári Platform képviselői is megszavazták az újabb lusztrációs törvényt, amely az IPN hatáskörébe utalta a feladatot. Létrejött az IPN-en belül a lusztrációs iroda, és a törvény jelentősen kibővítette a lusztráció alá eső személyek körét is. A közfeladatot ellátó személyek kinevezéséhez mellékelni kell az IPN által kiállított tanúsítványt, hogy nem voltak korábban az állambiztonság titkos munkatársai. Az eredeti változat az 1991-es csehszlovák törvényhez állt közel, de 2007 májusá­ban az AB alkotmányellenesnek és a nemzetközi joggal ellentétesnek minősítette azokat a részeket, amelyek a lusztrációt kiterjesztették min­den tudományos dolgozóra, újságíróra, bankok és a részvénytársaságok felügyelőbizottságainak és hivatalainak tagjaira, adótanácsadókra és a nem közpénzből működő iskolák igazgatóira. A határozat fontos része volt, hogy megtiltotta az IPN-nek, hogy az egykori titkos ügynökökről listát készítsen, illetve publikáljon. Az AB nem ismerte el a korábbi cen­zúrahivatalt és az Egyházügyi Hivatalt, mint az állambiztonsági szerv részét. Fontos, hogy az említett törvény nem szankcionált, azaz nem jár funkcióvesztéssel, ha valakiről kiderül a kollaboráció, bár a PiS vezetői ezt rendkívül szerették volna.

A dekommunizációs diszkrimináció elemeként újra felmerült az egykori állambiztonsági szolgálatokkal együttműködő személyek nyugdíjainak csökkentése is. Korábban kétszer is napirenden volt az ügy, először Wałęsa, majd Kwaśniewski elnök is élt a vétójogával, így az nem lépett életbe. 2008 szeptemberében a kormányon lévő Polgári Platform képvi­selői nyújtották be az újabb törvénytervezetet. Lényege, hogy az egykori állambiztonsági szolgálat és a Nemzeti Megmentés Katonai Tanácsa (ez utóbbi a hadiállapot bevezetése pillanatában létrehozott alkotmányon kívüli végrehajtó szerv volt Wojciech Jaruzelski vezetésével) egykori funkcionáriusainak ún. nyugdíj­-privilégiumait megszüntesse. A javaslatot támogatta Lech Kaczyński államfő és a Jog és Igazságosság pártja is. A baloldali ellenzék természetesen kritizálta. Végül 2009. január 23-án fogadták el (Dz.U. 2009 nr 24 poz. 145), eszerint közel 30.000 egykori állambiztonsági funkcionáriust érinthet a nyugdíjcsökkentés. A végső verzióból kivették a katonai hírszerzés funkcionáriusait. Az IPN adatai szerint kb. 80.000 személyre vonatkoztatható a törvény, de kivételt tesz­nek azokkal, akik együttműködtek az ellenzékkel is. (Ez jelentős eltérés a cseh gyakorlattól.) Az AB megsemmisítette például azt a passzust, amely Jaruzelskinek a hadiállapot bevezetése után, mint a Nemzeti Megmentés Katonai Tanácsa vezetőjének jövedelme utáni nyugdíjára vonatkozott. Jaruzelski egyébként kijelentette, hogy ő kizárólag a hadseregben be­töltött állásai után járó nyugdíjjal szeretne élni, az államapparátusban betöltött funkciói után járó összegről lemond.

Néhány szót ejtenünk kell a lengyel kárpótlási törvényről is (Dz. U. z 2009 r. nr 91, poz. 741), amelyet meglehetősen későn, csak 2009-ben fogadott el a Szejm. Azoknak a lengyel állampolgároknak a hozzátar­tozói részesülhetnek egyösszegű 50.000 zloty pénzbeli kárpótlásban, akik 1956 júniusában Poznanban, 1957 októberében Varsóban, 1970 decemberében a Tengermelléken, 1976-ban Radomban, valamint a ha­diállapot idején és az 1983-1989 közötti rendszerellenes demonstrációk alatt vesztették életüket.

Zárszóként meg kell említeni, hogy Lengyelországot is példaként szokták emlegetni a „kommunista múlttal történő szembenézésben”. Valóban, ma már Lengyelország sok mindent behozott e téren abból a hátrányból, amivel indult a '90-es évek elején. Az igazság azonban az, hogy a lengyel politikai életben nem történt meg a megbékélés, a mai radikális jobboldali erőket egyáltalán nem elégíti ki a jelen helyzet: radikális elszámoltatást követelve folyamatosan mérgezik a politikai köz­beszédet; miközben a jobbközép Polgári Platform, valamint a baloldali és liberális erők természetesen megszabadulnának már a múlt állandó újraértelmezésének terheitől.

Lengyelország sokkal inkább példa lehet abban a tekintetben, hogyan lehet a történészekre bízva feldolgozni a múltat. Az IPN, annak ellenére, hogy komoly politikai nyomás alatt áll – bár ez az utóbbi időben csökken­ni látszik -, jól végzi munkáját. Nem csupán emlékezetpolitikát folytat, hanem kutatásokat, kiadói és oktatói-továbbképzési tevékenységet is végez. Negatívumként kell említeni, hogy a történeti kutatásokra fordí­tandó állami források döntő többségét az IPN működése viszi el; számos látványos konferencia és kiadvány mellett alig jut forrás a hagyományos akadémiai kutatóintézetek számára. Másfelől az IPN ugyan őrzi az egy­kori állambiztonsági iratokat, de a kutatás rendkívül nehézkes a hozzájuk tartozó levéltárakban. Ha lehet, még a magyarországi szabályozásnál is szigorúbb feltételek között juthat a kutató dokumentumhoz. Végül meg kell említeni, hogy az IPN végzi azt a munkát, hogy az átvilágítási törvény alá eső személyek érintettségéről adatokat közöl az interneten. Sajnos, az itt közölt adatokból nem derül ki, hogy az illető valójában milyen szerepet játszott a múltban. Számos per is lezajlott az elmúlt években a valótlan adatok közlése miatt. Szakmai szemmel megállapítható, hogy az IPN internetes listája teljes mértékben érdektelen.

Magyarország: tényleg nem történt semmi?

Végül röviden fel kell vázolni a magyar eseményeket is. Annál is in­kább, mert ma gyakran elhangzik, hogy nálunk nem történt semmi az elmúlt 22 évben („elmaradt a diktatúra vezetőinek felelősségre vonása, nemcsak jogi, de erkölcsi értelemben is”). Ez természetesen nem igaz. Magyarországon az 1956-os forradalom emléke szerves része volt a rendszerváltásnak. A nyolcvanas évek demokratikus ellenzéke állandóan napirenden tartotta a forradalom ügyét. Körükben alakult meg 1988-ban a Történelmi Igazságtétel Bizottság, tagjai voltak többek között Hegedűs B. András, Göncz Árpád, Nagy Erzsébet és Vásárhelyi Miklós. Nagy Imre kivégzésének 30. évfordulóján (1988) sürgették a kivégzettek újrateme­tését és rehabilitálását. 1989. június 16-án megtörtént az újratemetés (ehhez hasonló szimbolikus szertartásra, a korábbi rendszerrel szembeni egyértelmű szakításra máshol nem került sor), majd az első szabadon választott parlament első törvénye kimondta, hogy 1956 forradalom és szabadságharc volt, s ezzel megteremtette önmaga és a forradalom közötti kontinuitást, valamint szakított a Kádár-korszakkal. A magyar parlament törvényben vállalta '56 örökségét (ez nem történt meg sem Csehszlovákiában az 1968-as, sem Lengyelországban az 1980-81-es eseményekkel kapcsolatban). Mindez nem jelentette azt, hogy a forra­dalom hagyománya az új rendszer szerves részévé vált volna. Sokkal fontosabb volt az új elit számára a forradalom delegitimációs szerepe, amellyel a régi elit leszerelhető volt, mint a forradalom eszméinek köve­tése (gondoljunk csak arra, hogy a FIDESZ milyen gyorsan „felejtette el” saját eszmei példaképét, Bibó Istvánt). A hatalomba került jobboldal arra használta fel '56-ot, hogy egybemossa a sztálinizmust a kádárizmussal, végső soron a szocialistákat diszkreditálja. Utóbbiaknak szakítani kellett a kádárista ellenforradalmi tézissel, de ennek ellenére őket továbbra is ezen tézis örökösének tartották és tartják ma is. A szocialistáknak nem sikerült – a jobboldali kánonból kikerülő – Nagy Imrét sem a saját hagyományaik részévé tenni, így könnyen lehetett őket gyökértelennek, hazátlannak feltüntetni. Érthető, ha ebben az improduktív harcban nem szívesen vettek részt, inkább fátylat borítottak volna a múltra. E szán­déknak természetesen erős társadalmi bázisa is volt, hiszen 1994-ben a választók hatalomba segítették azt a Horn Gyulát, akinek ismert volt a forradalom leverésében játszott karhatalmista szerepe. Ebben megle­hetősen hasonló a helyzet a lengyelországihoz.

A rendszerváltás után a történelem kriminalizálására irányuló első kísérlet a Zétényi-Takács-féle igazságtételi törvény (1991) javaslata volt, amely végül az AB döntése nyomán soha nem lépett életbe. A tervezet arra adott volna lehetőséget, hogy az emberöléssel járó vagy hazaárulással felérő bűncselekményeket utólagosan büntetni lehessen akkor is, ha a maguk idejében (1944. december 21-e és 1990. május 2-a között) az uralmon lévő kommunista (vagy befolyása alatt álló) politikai rendszer azért nem torolta meg, mert azokat maga kezdeményezte. E törvény egyedülálló lett volna Közép-Európában. Még Lengyelországban sem merül fel, hogy az 1981-es hadiállapot bevezetését ne az akkor érvényben lévő jogszabályok (az akkori Alkotmány) alapján ítéljék meg (más kérdés, hogy azokkal összhangban volt-e, de azt a bíróság ma vizsgálja is). A törvény azt jelentette volna, hogy a magyar állam elveti a nullum crimen et nulla poena sine lege elvét, vagyis azt, hogy csak az elkövetéskor hatályos törvény szerint lehet valakit bűnösnek nyilvánítani és büntetéssel sújtani. Az AB határozat (11/1992. III. 5.) szerint az elévülést ugyan nem lehet megváltoztatni utólag, de azt is kiemeli, hogy büntethetőséget megszüntető okok „nem változtatnak a tett minősítésén, az továbbra is bűncselekmény marad; közömbös az is, hogy milyen okból nem üldözték a bűnöst. Ha az elévülés beállt, az elkövetőnek alanyi joga keletkezik arra, hogy ne lehessen megbüntetni.” Az AB szerint „közömbös, hogy az állam rosszul vagy egyáltalán nem érvényesítette büntető igényét, s az is, hogy milyen okból”. Az AB egy­értelműen a jogállamiságot, a jogrendet tette az első helyre, leszögezte, hogy itt „egyszerűen nincs tere a történelmi helyzet, igazságosság stb. figyelembevételének”. A 2012-ben életbelépett új magyar Alaptörvény és az Átmeneti Rendelkezések egyértelműen azt mutatják, hogy a kormány az AB jogi értelmezését elveti, s a szubjektív visszavetítő „igazságos­ságot” a jogrend elé helyezi. Egy polgári demokratikus jogállamban a jogrend előrébbvaló, ha hatalmi állam van, akkor ez „elesik”, ezért el is vetik. Itt fontos hangsúlyozni, hogy a visszamenőleges igazságtétel, amelyet a Zétényi-Takács javaslat és a mai kormány által képviselt program tartalmaz, jogi anakronizmus, mivel visszavetítő mértékeket kíván bevezetni, mintha a jogrend nem állami kényszerrel kötelezett volna 1948-89 között.

Az utólagos átértékelés egyetlen valamelyest elfogadható módja csak az áldozat-központú semmisségi törvényhozás, amely szimbolikusan fejezi ki az új rendszer véleményét tagadott elődjéről. A kilencvenes években a közép-európai országok átmeneti kormányai idáig el is men­tek. Ugyanakkor, aki ennél továbblép, az magát a történelmet ülteti a büntetőjogi vádlottak padjára. Ez a történelem kriminalizálása. Ez folyik ma Magyarországon. Ahogy Gustav Radburch német jogfilozófus 1946-os híres munkájában fogalmazott „a jogrendet akkor kell jogtalanságnak tekinteni, ha a törvény és az igazságosság közötti ellentmondás olyan elviselhetetlen mértéket ért el, hogy a törvénynek, mint igazságtalan jognak az igazságosság előtt meg kell hátrálnia”. Radburch e formu­lájában a Harmadik Birodalom jogrendjét tekintette jogtalanságnak az igazságosság előtt, s joggal tette Hitler rendszerét a vádlottak padjára. Kérdés, hogy mindez alkalmazható-e az államszocialista rendszerekre vonatkozóan. A mai magyar kormány szerint – nem kérdés – egyértel­műen igen, a történész szakma szerencsére ennél sokkal árnyaltabb, s rámutat a rendszer saját társadalmi legitimitására, amelyhez idővel hozzátársult a nemzetközi elfogadás és legitimáció is.

A semmisségi törvényhozásban élenjárt a térségben Magyarország, és hazai specialitásnak tekinthetőek az ún. semmisségi törvények. Még az első szabad választásokat megelőző állampárti parlament hozta meg az elsőt az 1956-os forradalom után történt perekkel kapcsolatban (1989/XXXVI tv.). Semmissé tették „a népfelkeléssel összefüggésben elkövetett politikai bűncselekmény, valamint az ezzel bűnhalmazatban – harci cselekmények során – elkövetett emberölés, rablás, közveszély okozás vagy személy elleni erőszak miatti” ítéleteket. Ezt a gyakorlatot folytatta az Antall-kormány: 1990-ben törvényt hozott a parlament az 1945 és 1963 közötti törvénysértő elítélésekről (1990/XXVI tv.). Esze­rint semmisnek tekintendők „az állam belső és külső biztonsága elleni bűncselekmények, a tervbűncselekmények, az árdrágító és közellátás elleni bűncselekmények, valamint a társadalmi tulajdont károsító bűn­cselekmény feljelentésének elmulasztása miatti elítélések”. Két évvel később az egyes „állam és közrend elleni bűncselekmények” miatt történt elítélések semmissé nyilvánításáról (1992/XI tv.) határozott a parlament. Előbbi kimondta, hogy „a törvénytelenül üldözöttek ügyeiben gyakorolt kegyelmi elhatározások alkalmatlanok voltak a sérelmek or­voslására, mert az el nem követett bűnök nem bocsáthatók meg”. Így a magyar parlament nem a rehabilitáció irányába indult el, hanem a régi jogrendszer törvénytelenségét mondta ki. E jogszabályok lényegében abból indultak ki, hogy a „kommunista rendszer” és annak törvényei is elfogadhatatlanok, nem azok alapján kell megítélni egy-egy akkori ítélet jogszerűségét. A semmisségi törvények máig érvényben vannak. Sőt, az első FIDESZ­–kormány idején is hoztak ilyen jellegű jogszabályt (az 1956. évi forradalom és szabadságharc utáni leszámolással összefüggő elítélések semmisségének megállapításáról szóló 2000/CXXX tv.).

A múlttal történő szembenézés egyik elengedhetetlen feltétele a tényfeltárás. Kijelenthető, hogy e téren jól áll Magyarország, és az egészséges nemzeti önismeret kialakulásáért sokat tett a tudomány. Szakmailag teljesen értelmezhetetlen a kormány azon követelése, hogy el kell kezdeni az 1944 utáni történelem feltérképezését, az el­múlt rendszer működtetőit meg kell nevezni. Hiszen ennek a tudásnak ma már nagyrészt teljesen a birtokában vagyunk. Maga a magyar kormány is tett ilyen kezdeményezéseket korábban: az 1993. január 21-én kelt határozatával „az elmúlt rendszer éveiben elkövetett egyes bűncselekmények feltárására” bizottságot hozott létre. A Tényfeltáró Bizottság feladata volt meghatározni, hogy milyen sortüzek voltak 1956. október 23-tól az év végéig, hogy milyen megtorlás követte az 1956-os forradalmat és szabadságharcot. A Bizottság munkáját könyv formájában Kahler Frigyes szerkesztésében nyilvánosságra is hozták. A tényfeltárásban még fontosabb szerepet játszott az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete, amely a Boross-kormány idején vált közalapítvánnyá. Munkássága nem csak itthon, hanem a világon mindenütt elismerést váltott ki. Szimptomatikus, hogy 2012 januárjában éppen a FIDESZ­-KDNP­–kormány szüntette meg az Intézet működését.

Hasonló tényfeltáró és elemző munkát végez a Politikatörténeti Intézet, amely állami támogatásban sem most, sem az első Orbán-kormány alatt nem részesül(t). Pedig éppen az 1945-1947 közötti időszakra, a Ráko­si-korszakra, majd az 1956-os forradalomra vonatkozóan több tucatnyi dokumentumkötetet, monográfiákat és tanulmányok százait publikálta, amivel jelentősen hozzájárult a történelmi ismeretek és a kormányzat számára is oly fontos nemzeti önismeret bővítéséhez. Az Intézet produk­tumai ma szerves részei a tudományos közéletnek, hivatkozási alapnak számítanak. Ennek ellenére a kormány eltökélt az Intézet és a hozzá tartozó levéltár ellehetetlenítésében. A folyamat szervesen következik a már idézett átmeneti rendelkezésekből, amelyben a kormány leszögezte, hogy „a Magyar Szocialista Munkáspárt és jogelődei, valamint a kom­munista ideológia jegyében kiszolgálásukra létrehozott egyéb politikai szervezetek bűnöző szervezetek voltak, amelyek vezetői el nem évülő felelősséggel tartoznak az elnyomó rendszer fenntartásáért, irányítá­sáért, az elkövetett jogsértésekért és a nemzet elárulásáért”. Vagyis egyértelműen a Zétényi­–Takács­-féle elgondolás felmelegítéséről és annak továbbfejlesztéséről van szó. Ennek jegyében nyújtotta be 2012 áprilisában a nemzeti erőforrás miniszter „a köziratokról, a közlevéltárak­ról és a magánlevéltári anyag védelméről szóló 1995. évi LXVI. törvény” módosítását tartalmazó T/6774. számú törvényjavaslatot is. Eszerint „az 1944-1989 között működött Magyar Dolgozók Pártja (MDP), Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP), ezek társadalmi szervezetei (Magyar Partizánszövetség, Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége, Ma­gyar Nők Demokratikus Szövetsége, Magyar Nők Országos Tanácsa), ifjúsági szervezetei (Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség, Dolgozó Ifjúság Szövetsége, Kommunista Ifjúsági Szövetség, Népi Kollégiumok Országos Szövetsége, Magyar Úttörők Szövetsége), valamint a Szak­szervezetek Országos Tanácsa, a szakszervezeti tanácsok és ágazati szakszervezetek iratai az állam tulajdonát képezik”. Mindez azt jelenti, hogy az Alaptörvénnyel összhangban a „bűnös” szervezetek dokumen­tumainak az állami levéltárban a helye, ezzel gyakorlatilag likvidálni lehet a Politikatörténeti Intézet alá tartozó törvényesen működő, és a szakmai szervezetek által folyamatosan felügyelt magánlevéltárat, s meg lehet fosztani az ingatlanhasználati jogától is. Az igazsághoz tartozik, hogy az egykori pártlevéltárakat minden más közép-európai országban államosították a rendszerváltás idején. A magyar helyzet annyiban speciális, hogy az 1991-es levéltári államosítás alkalmával nem mindent államosítottak, például az egykori SZOT iratokat a jogutód MSZOSZ tulajdonában hagyták, de a kutatók számára teljes mértékben hozzáférhetőek a Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltárban. Az, hogy 2012-ben felmerül ezen (magán)iratok államosítása, nem szolgál mást, mint az intézmény felszámolására való törekvést. Az az állítás pedig, hogy a jelenlegi helyzetben nem ismerhető meg a múlt, teljes mértékben hazugságon alapszik. A Magyar Országos Levéltár például évekkel ezelőtt közzétette az interneten az MDP és az MSZMP vezető szerveinek (KV, PB, KB) üléseiről készült jegyzőkönyvek szkennelt változatát (www.digitarchiv.hu), de a levéltárban egyébként is kutatható a korszak teljes egésze.

Az Átmeneti Rendelkezésben viszont igazat állítanak, amikor azt mondják, hogy a „kommunista” rendszer működtetőinek megbüntetése elmaradt. Ebben természetesen az is szerepet játszott, hogy az 1956 utáni megtorlás irányítói már nem élnek (Biszku Béla egykori belügy­miniszter kivételével). Ugyanakkor a rendszer áldozatainak tekintett személyek kárpótlása meglehetősen hamar elfogadásra került. A múlt áldozat-központú megközelítése kevesebb vitát, az elitben pedig keve­sebb érdeksérelmet okozott. Magyarország élenjárt a kárpótlás terén: már 1990-ben létrejött a Kárpótlási Hivatal, 1992-ben pedig elfogadták – a térségben elsőként – a magyar kárpótlási törvényt (1992/XXXII tv.), amely kimondta, hogy „kárpótlás illeti meg e törvényben megha­tározott esetekben azokat a személyeket, illetőleg hozzátartozóikat, akiket 1939. március 11. és 1989. október 23. között az életüktől vagy szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak”. A törvény ugyanakkor „kizáró” jellegű is volt, hiszen konkrétan meghatározta, hogy kik nem részesülhetnek kárpótlásban. Tehát ha valaki az államvédelmi szerveknek hivatásos állományú tagja volt, vagy részt vett az 1956-os forradalom leverésében, akkor már érdemei ellenére sem részesülhetett a kárpótlásban. (Ebben radikálisabb a lengyel törvénynél.) A törvényt 1997-ben kiegészítették a nácik által deportáltak és a Szovjetunióba elhurcoltak kárpótlásával (1997/XXIX tv.). Végül 2006-ban még egyszer megnyitották a „kaput” azok előtt, akik valamilyen okból nem éltek e jogukkal, vagy korábban hiányos dokumentáció miatt elutasították ké­relmüket. A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium adatai szerint 2006. december 31-éig, mintegy 95.000 kérelem érkezett a hivatalhoz. (http://www.kimisz… )

A magyar kárpótlási törvényekhez képest a jelenlegi Alaptörvény idő­ben leszűkítette a „nemzetiszocialista és kommunista diktatúráknak” ne­vezett korszakot: 1939 helyett 1944-re teszi a kezdetét. Ebből következik, hogy egy esetleges újabb kárpótlás esetén szűkebb lenne a potenciális kérvényezők köre is. A korábbi szakaszhatár egyébként teljes mértékben egybeesett a lengyel és a cseh-szlovák gyakorlattal. De úgy tűnik, a kormány nem is szándékozik további (anyagi jellegű) kárpótlást nyújtani a „diktatúra” áldozatainak. Erre utal az Átmeneti Rendelkezések egy be­kezdése, amely úgy fogalmaz: „minden magyar polgár, aki a kommunista diktatúrával szemben ellenállást tanúsított, akit a diktatúra kiszolgálói em­beri méltóságában és jogaiban megsértettek vagy igazságtalanul üldöz­tek, ha e jogsértésekben nem vett részt, elismerést és erkölcsi elégtételt érdemel”. Ugyanakkor minimális kiskaput mégis hagytak a döntéshozók az anyagi kártalanításra is, ha sikerül elfogadniuk olyan törvényt, amely az egykori állampárt még élő vezetőinek nyugdíjcsökkentését írná elő, akkor az abból befolyt összeget fordítanák e célra. Nem kérdéses, hogy ez minimális mértékű juttatás lehet csupán.

A csehszlovák gyakorlathoz képest későn, de a lengyelt jóval meg­előzve került elfogadásra az első lusztrációs törvény (1994/XXIII tv.). Jellemzően az első jobboldali többségű parlament működésének utolsó napjaiban. Eszerint ellenőrizni kellett, hogy bizonyos állami funkciókban lévő személyek hivatásos – nyílt vagy „szigorúan titkos” – állományú tisztként teljesítettek-e szolgálatot a volt BM III/III Csoportfőnökségnél, illetve elődeiknél, adtak-e a hálózati feladatok vállalására vonatkozó, saját kezűleg aláírt nyilatkozatot, és adtak-e jelentést vagy kaptak-e tevékenységükért illetményt, prémiumot, illetőleg kedvezményt, vagy teljesítettek-e szolgálatot 1956-1957-ben karhatalmi alakulatban; be-töltöttek-e olyan politikai vagy állami tisztséget, amelyben a BM III/III feladatkörébe tartozó adatokról döntéseikhez tájékoztatást kaptak, illetve tagjai voltak-e a Nyilaskeresztes Pártnak. Az Alkotmánybíróság számos pontban bírálta a törvényt, szerinte több alapjogot is sértett, néhány paragrafust meg is semmisített. Az AB kimondta, hogy „a lusztráció nem utólagos igazságtétel, de nem is kifejezetten a múlt feltárására törekszik”. A törvényt később számos alkalommal módosították. Egyik legnagyobb hiányosságán azonban nem változtattak: kizárólag a belső elhárításra, azaz a III/III-as csoportfőnökségre korlátozta az átvilágítást. A másik vitatott pontja pedig az ún. közvélemény-formálókat érintette. A 2000-ben elfogadott új törvényben az átvilágítandók körét kibővítették a sajtó azon szereplőire, akik „a politikai közvélemény alakítására közvetve vagy közvetlenül befolyást gyakorolnak” (2000/XCIII tv.). Ezzel évekkel megelőzte a magyar parlament a lengyel jogalkotókat, Varsóban ugyanis csak a Kaczynski által vezetett koalíció idején (2005-2007) hoztak ha­sonló tartalmú törvényt.

Az 1996-os módosítással létrejött a Történeti Hivatal azzal a céllal, hogy „az iratok kezelésére, őrzésére speciális szabályokat kell megálla­pítani, célszerű, hogy e feladatokat a Kormánytól és a Belügyminisztéri­umtól teljesen független, önálló szervezet végezze”. E kezdeményezés szintén évekkel megelőzte a csehszlovák és a lengyel folyamatokat. A szabályozás legnagyobb – máig ható – hibája, hogy a jelenlegi nem­zetbiztonsági szolgálatokra bízta, hogy milyen iratokat ad át a TH-nak. 2001-ben a Hivatalt állami szaklevéltárrá minősítették át (2001/XLVII tv.). A legfontosabb változást az irategyesítés jelentette: a nem jogállami titkosszolgálatok és a jogállami titkosszolgálatok iratait egyesítették. Majd 2002-ben az áldozatok információs kárpótlása feltételeinek megte­remtése érdekében a TH-ból létrehozták az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárát (2003/III tv.). A törvény fontos megállapítása, hogy az előző korszak titkosszolgálati iratai nem tekinthetők államtitoknak, ezért minősítésük megszűnik. Ennek ellenére még ma is igen nehéz a hivatásos történész számára is a kutatás. Végül 2007 nyarán kor­mányrendelettel felállítottak egy Szakértői Bizottságot Kenedi János vezetésével. Mivel a Bizottság jelentése nyilvános, és az eddigiek közül a legalaposabban mutatja be a jelenlegi helyzetet, ezért itt nem szüksé­ges a témát bővebben tárgyalni. A Bizottság munkája ugyan nem volt teljesen szabad, nem vizsgálhatták például a nyilvántartásokat, illetve azok kezelési módjait 1990. február 14-e után. Nem tudta a Bizottság el­érni, hogy a mágnesszalagokra rögzített információkat teljes egészében megismerhessék. Ez azonban szintén politikai akaraton múló kérdés, nem pedig szakmai. A parlamenti többség egyetlen törvénymódosítással rendezhetné a helyzetet.

Összegzés

A felvázolt törvényhozási folyamatokból egyértelműen látszik, hogy Ma­gyarország nem maradt le a „múlttal történő szembenézés” terén Cseh­országtól és Lengyelországtól. Nincs cseh(szlovák) és lengyel példa, amit követnünk kellene e téren. Minden országban úgy alakultak a dolgok, ahogy az a belső folyamatokból, sajátosságokból következett. Nem is erről van szó. Az Alaptörvényből és az Átmeneti Rendelkezésekből egy­értelműen kiolvasható, hogy a FIDESZ-KDNP kormánykoalíció kizárólag a saját hatalmának legitimálása és a nemzeti tőkésosztály védelme érdekében foglalkozik a kérdéssel. Gazdasági siker hiányában, és a neo­liberális gazdaságpolitika kilátástalansága miatt nincs más lehetősége a kormánynak, mint hogy a politikai eszköztár teljes arzenálját felvonultatva birtokba vegye a múltat, s önmagát tegye meg a nemzet egyetlen legitim politikai erejévé. Ezért kell kiiktatni minden olyan hagyományt és politikai tényezőt, ami e terv akadálya lehet. Nem a múlt megismerése a fontos számukra, hanem minden alternatív gazdasági és politikai elképzelés­sel történő leszámolás, illetve azok jövőbeni kialakulásának törvénnyel való megakadályozása. A jobboldali erők ma azon dolgoznak, hogy egy homogén történelmi tudattal rendelkező társadalmat alakítsanak ki, még akkor is, ha ez a tudat hamis lesz. A cél az alternatív gondolat megbé­lyegzése és eltiprása. Rendkívül veszélyes ez a történelemtudományra és a nemzeti önismeretre nézve is. Előbbit tekintve, mi értelme a törté­nész munkájának, ha kérdéseket sem tehet fel, hiszen a válaszokat már alkotmányba vésték? Utóbbit nézve pedig, milyen társadalom lesz az, amelyik egy adott politikai erő hamis mítoszain fog felnőni? Aki egy kicsit ismeri a történelmet, az pontosan tudja erre a választ.

Van azonban ennek a felfogásnak egy államelméleti vonatkozása is, amely az államrezon („raison d'état”) problémáját érinti. Minden államférfi előtt ott áll az állami önfenntartás és növekedés kényszere, és „az államrezon szolgáltatja a növekedés módjait és céljait”. Friedrich Meinecke német történész Machiavelli nyomán kifejtett államrezon felfogása szerint „minden állam számára, minden pillanatban az állami cselekvésnek egy eszményi pályája, egy eszményi államrezon létezik”. E jog gyakorlása mindenkit megillet a történelemben. A rendszerváltás utáni antikommunista politikai gondolkodás ezt a jogot elismeri ugyan, különösen önmagára vonatkoztatva, csak az államszocialista rendsze­rekkel tesz kivételt. Automatikusan úgy kezeli, mint amelyet nem illet meg az államrezon védelme és gyakorlása. Meinecke azt írja, hogy az „államrezon eredete két forrásra vezethető vissza, az uralmat gyakorlók személyes hatalomvágyára és az uralt nép szükségleteire, mely azért tűri a hatalmat, mert ellenszolgáltatást kap érte, s a maga látens ha­talmi és életösztönei által az uralmon lévők hasonló ösztöneit táplálja. Az uralkodót és az alattvalókat közös kötelék, a közösség ősi emberi szükséglete köti össze.” A rendszerváltás utáni jobboldali antikommu­nista kormányok – és ebben most élen jár a FIDESZ­-KDNP­–kormány – önkényesen úgy értelmezik az államszocialista rendszereket, hogy ezt a „közös köteléket” eltagadják, s kizárólag a kommunisták hatalmi ösztöneire helyezik a hangsúlyt. Ma már nincs a térségben olyan komo­lyan vehető történész, aki elfogadná ezt a fekete-fehérre leegyszerűsített képletet, viszont a térség jobboldali kormányainak propagandagépezete időről-időre ezt sulykolja a tömegekbe, egyre inkább ez jelenik meg a közoktatásban is. A mai magyar kormány „történet-politikája” tehát tel­jes mértékben beleillik az eddigi folyamatokba, és ma úgy látszik, hogy Közép-Európában a legradikálisabb forgatókönyvet szeretné megva­lósítani. Lengyelországban nem véletlenül tekint a radikális jobboldali Jaroslaw Kaczyński példaként Orbán Viktor politikájára. Más kérdés, hogy Varsóban ezek a politikai erők régóta és stabilan ellenzékben vannak (egyelőre).

Természetesen nem arról van szó, hogy semmin nem kell és nem sza­bad változtatni. Lehet változtatni az egykori állambiztonság ügynökeinek nyilvánosságra hozatali szabályain. A cseh és a lengyel gyakorlathoz hasonlóan létre lehet hozni egy internetes adatbázist, amely tartalmaz­hatná az összes egykori együttműködő nevét. Azon is lehet vitatkozni, hogy kikre terjedjen ki a nyilvánosság, illetve kikre nem. Elfogadható érvelésnek látszik, hogy az „állami feladatot ellátók” adatai nyilvános adatok (ezt az AB is megerősítette), tehát ebből a szempontból nem lehet különbséget tenni egy állambiztonsági tiszt vagy ügynök és egy volt párttitkár között. Ha utóbbi adatai nyilvánosak, akkor az előbbieké is az kell hogy legyen. Ezen érvelés szerint a jogállamnak jogában áll felülbírálni még a saját korábbi titkosításra vonatkozó döntéseit is, és nyilvánosságra hozhatja minden alkotmánysértés nélkül e személyek adatait. Tehát elviekben semmi nem akadályozhatja ma sem azt, hogy minden ügynök neve és adatai nyilvánosak legyenek. A kollektív múlt megismerése és az információs önrendelkezési jog közérdek. Más kér­dés, hogy ennek milyen társadalmi és tudományos hozadéka lenne. A cseh és a lengyel tapasztalatok azt mutatják, hogy társadalmilag káros is lehet, tudományosan pedig semmilyen új eredményre nem juthatunk ezáltal. A történészt a folyamatok, a mechanizmusok foglalkoztatják, nem pedig nevek sokasága. Az amúgy is „beteg” magyar társadalom számára pedig nem biztos, hogy újabb sebek feltépése, újabb gyűlölködéshez vezető döntés szükséges.

Törvénymódosítással lehet könnyíteni a történészkutató munkáját is: ne a bíróság állapítsa meg minden egyes esetben, hogy valaki együtt­működött-e az egykori szolgálatokkal vagy sem, bízzák ezt a szakér­telemmel bíró történészekre (a jelenlegi jogszabályok keretei között szinte senkiről nem lehet kimondani, hogy ügynöke lett volna az egykori állambiztonságnak, lásd: Ungváry-Kiss ügy). Az iratmegsemmisítések és az iratok feldolgozatlansága miatt rendkívül nehézkes legalább két külön­álló forrást találni ugyanarra a személyre vonatkozóan. A mai szabályok szerint még az sem minősül ügynöknek, akinek a saját kézzel aláírt be­szervezési lapja megtalálható. Ilyen korlátozásokról sem a csehszlovák, sem a lengyel jogalkotásban nem tudunk. A jelenlegi kormány azonban éppen szigorítani szeretné a kutathatóságot azzal, hogy megszünteti az ÁBTL szakmai kuratóriumát és egyetlen személy kezébe adja a jogot, hogy eldöntse, ki kutathat és ki nem.

Egyáltalán nincs szükség azonban újabb vizsgáló (?) bizottságra, az ún. Kenedi­–bizottságok a lehető legalaposabban végezték el a munkáju­kat. És végül, semmilyen szakmai érv nem szól a tervezett Nemzeti Em­lékezet Bizottság létrehozása mellett sem. A jelenlegi folyamatokat látva és az Átmeneti Rendelkezésekben lefektette jövőbeni céljait tekintve („a Nemzeti Emlékezet Bizottsága feltárja a kommunista diktatúra hatalmi működését, a kommunista hatalmat birtokló személyek és szervezetek szerepét, és tevékenysége eredményeit átfogó jelentésben, valamint további dokumentumokban közzéteszi”) világos, hogy nem a történelem megismerése, hanem a történelem (a jobboldali erők vélt, vagy valós ellenségeinek) kriminalizálása lesz tevékenységének fő eleme. Reméljük nem így lesz!

Irodalomjegyzék

Az idézett törvényeken kívül a tanulmányhoz felhasználtam a következő írá­sokat:

A Kenedi-bizottság jelentése. (2008) Budapest, http://mek.oszk.hu/08400/08450/08450.pdf (Letöltve: 2012. 05. 12.)

David, Roman 2011: Lustration and Transitional Justice. Personnel systems in the Czech Republic, Hungary, and Poland. Phiadelphia, University of Penn­sylvania Press

David, Roman: Zákon o protiprávnosti komunistického režimu nebo Právní zásady uznávané civilizovanými národy? 01.11.1999. http://www.obcinst.cz/clanek.asp?id=620 (Letöltés: 2012. 05. 11.)

Elster, John 1998: Coming to terms with the past. A framework for the study of justice in the transition to democracy. European Journal of Sociology, 1998. vol. 39. 7-48.

Eyal, Gil 2003: The origins of Postcommunist Elites. From Prague Spring to the breakup of Czechoslovakia. London – Minneapolis, University of Minneapolis Press

Jan, Rokita – Antoni, Dudek 2005: Raport Rokity. Sprawozdanie Sejmowej Komisji Nadzwyczajnej Do Zbadania Działalności MSW. Kraków, Arcana

Kaszás Péter 2003: A csehországi példa. Elnökválasztás előtt a kelet-közép-eu­rópai mintaállam. Magyar Nemzet, 2003. január 2. http://mno.hu/migr_1834/a-csehorszagi-pelda-722192 (Letöltés: 2012. 05. 11.)

Kende Péter 2000: Igazságtétel. Beszélő, 5. évf. 3. sz. 86-89.

Łazarewicz, Cezary – Janicki, Mariusz 2011: Zbrodnia, kara i odszkodowania. Polityka, Nr 50. 2011. december 7. 16-18.

Mayer, Françoise 2011: Češi a jejich komunismus, paměť a politická identita. Praha, Argo

Meinecke, Friedrich 2003: Az államrezon fogalma. In: Államtan. Írások a XX. századi általános államtudomány köréből. (Szerk.: Takács Péter), Budapest, Szt. István Társaság, 2003. 71-90.

Mitrovits Miklós 2009a: A hadiállapot és a „Jaruzelski-per”. Egyenlítő, VII. (2009) 12. sz. 32-35.

Mitrovits Miklós 2009b: Szembenézés a múlttal – Lengyelország története (1956-1989). Historiográfiai megközelítések. Múltunk, 54. évf. (2009) 4. sz. 122-153.

O stanie wojennym. W Sejmowej Komisji Odpowiedzialności Kostytucyjnej. Sprawozdanie komisji i wniosek mniejszości wraz z ekspertyzami i opiniami historyków. (1997) Warszawa, Wydawnictwo Sejmowe

Radburch, Gustav 1946: Gesetzliches Unrecht und übergesetzliches Recht. Süddeutsche Juristenzeitung, 1946. 105-108.

Ripp Zoltán 2003: Az ötvenhatos hagyományok és a politika. Mozgó Világ, 29. évf. 2003. 8

Sortüzek- 1956. (1993) (Szerk.: Kahler Frigyes), Budapest, IM

Ügynökök és akták. Nemzetközi konferencia az átvilágításról és az állambiztonsági iratok sorsáról. (2003) (Szerk.: Halmai Gábor), Budapest, Soros Alapítvány

http://www.abscr.cz/cs/vyhledavani-evidencni-zaznamy?language=cs&page=evi dencni-zaznamy (Letöltés:2012. 05. 12.)

http://www.kimisz.gov.hu/hivatalunk/hivatal.html?query=s%C3%A9relmei (Letöltés: 2012. 05. 11.)

Mivel maga Marx sohasem járt moziban – évtizedekkel a mozgókép feltalálása előtt élt -, a konferencia címe széleskörű képzettársítást engedélyezett a résztvevőknek. Az előadók egészen durva leegyszerű­sítéssel kétféle módon közelítettek a témához. Egy részük a szocialista elkötelezettségűnek amúgy nem nevezhető filmekben és filmtípusok­ban igyekezett felmutatni a marxi filozófia hatását, mások a szocialista országokban készült, illetve a szocialista forradalmakhoz kapcsolódó alkotásokat elemezték.

A konferencia bevezető előadását a londoni John Hyutnik professzor tartotta két „polgár”, Marx és az Aranypolgárban szereplő Kane alakjának felvillantásával. A marxi életműről több könyvet publikáló professzor A tőke angol fordításának vitriolos kritikájával kezdte előadását, s azt is megtudhattuk tőle, hogy maga Marx szerint a tízedik fejezettel érdemes a nagy mű elolvasását kezdeni. Hosszan fejtegette, hogy az eredeti tőkefelhalmozásra [original accumulation] az angol irodalomban a félrevezető primitive accumulation kifejezés rögzült a rossz fordítások nyomán. Orson Welles Aranypolgára (angol eredetiben egyszerűen Ci­tizen Kane) az ő értelmezésében ezt az eredeti tőkefelhalmozást jeleníti meg, a tőke mindenhatóvá válását mutatja be egyetlen személy életén keresztül. Kane modellje William Randolph Hearst, a múlt századelő sajtómogulja volt, aki a példányszám emeléséért háborúkat tudott ki­robbantani, s a csatamezőknél nem sokkal békésebb New York-i zenei életben is érvényesítette akaratát. Welles ebben a világhírű filmjében könyörtelen analízisét adja a kapitalizmusnak, s azt is bemutatja, hogy a tőkés kézben levő médiabirodalmak hogyan élnek vissza az úgyneve­zett „sajtószabadsággal”, és miként manipulálják a közvéleményt. Nem véletlen, hogy Hollywood feketelistára tette Wellest. Bár ezt nyíltan nem mondta ki, Hyutnik professzor végeredményben azt boncolgatta, hogy a marxizmussal nyíltan nem azonosuló Orson Welles a marxizmus és A tőke szellemében jeleníti meg az amerikai imperializmus „hőskorának” egyik legismertebb formálóját.

A plenáris előadás után panelekben folytatódott a konferencia, párhu­zamosan három futott belőlük, s összesen huszonnyolc tematikus panelt raktak össze a szervezők. Valamiképp az aranypolgáros nyitó előadás gondolatmenetét követték azok az előadások, amelyek a kapitalista filmpiac jellegzetes produkcióiban próbálták meg felmutatni a marxizmus – vagy legalábbis egy ösztönösen baloldali ideológia – nyomait. Lelkes teoretikusok a sci-fi műfajában, így például a Mátrixban is felfedezni véltek ilyen hatást. A legelegánsabb – bár erősen vitatható – előadást e vonulatban az aberystwythi egyetem emeritus professzora, Martin Baker tartotta. Ő és kutatótársai A Gyűrűk ura című kultuszfilmre beérkezett, mintegy huszonötezer nézői véleményt dolgozták fel. Baker professzor szerint A Gyűrűk ura a marxizmushoz hasonlóan reményt sugároz né­zőinek, azt mutatja be, hogy az egyszerű emberek is bátrak lehetnek, és ellenállhatnak a világ gonosz erőinek. A film „szekuláris vallásossága” ilyen értelemben egy jobb jövőbe vetett hitet, és az érte való küzdelem értelmét juttatja el sok millió olyan nézőhöz, akik sohasem néznének meg elvont művészfilmeket. Én annak idején öt perc után kikapcsoltam a tévében A Gyűrűk urát, s abból az öt percből is a nyomasztó unalom és a történet bugyutasága maradt meg bennem. Elég hosszú ideig vol­tam filmkritikus ahhoz, hogy felismerjem, mi a kommersz – legalábbis számomra, az én ízlésemnek. Vitába is keveredtem a professzorral, azt fejtegettem, hogy az efféle kommersz sokkal inkább leszereli, mintsem felkelti a világ megváltoztatásának vágyát az úgynevezett „egyszerű nézőkben”. Válaszul azt a tetszetős, de számomra megkérdőjelezhető kijelentést tette, hogy nincs objektív mércéje az esztétikai értéknek, s szerinte még a Sylvester Stallone főszereplésével készült, szuper-holly­woodi Dredd bíró is az igazságosabb világ iránti igényt elégítette ki. Itt abbahagytam a vitát.

Az emeritus professzor után egy diák következett, a londoni egyetemen tanuló Hiu M. Chan, aki „Egy amerikai szocialista Sanghajban” címen Charlie Chaplin kínai népszerűségéről tartott érdekes előadást. Egészen friss, 2011-es felmérések szerint is Chaplin a legismertebb amerikai „celeb” Kínában, még Bill Gates-nél is sokkal többen ismerik a nevét. Míg a kommunisták 1949-es hatalomátvétele után a legtöbb amerikai film eltűnt a mozikból, Chaplin filmjeit évtizedeken át, átütő sikerrel vetí­tették. Nem meglepő módon Chan szerint (is) az 1936-os Modern időkről mondható el leginkább, hogy már-már marxi eszközökkel elemzi a kapi­talista kizsákmányolást és elidegenedést. Az előadás párhuzamot vont a Modern idők és az 1949-ben, közvetlenül a kommunista hatalomátvétel után készült, Híd című kínai film között is. (Ez utóbbit sajnos az előadón kívül senki sem látta a konferencia résztvevői közül.)

Az egyértelműbben szocialista tematikájú vagy irányultságú filmekről szóló előadások közül a brit baloldali értelmiség örökzöld nagy toposzá­ról, a spanyol polgárháborúról szólók voltak a legizgalmasabbak. Alan Sennett a manchesteri egyetemről a köztársasági Spanyolország ügyét a mozikban és filmtékákban sok évtizede töretlen szépséggel népszerűsítő dokumentumfilmet, Joris Ivens The Spanish Earth [A spanyol föld] című alkotását elemezte. (A film narrátorra egyébként Orson Welles volt, ami a szocialista ügy melletti bátor kiállásnak számított 1937-ben.) Magam is emlékszem egy régi vetítésre a műegyetemi filmklubban, amikor bal­oldalinak aligha nevezhető évfolyamtársnőm is könnyekig meghatódott a film poézisén. Alan Sennett nem sokat törődött az efféle érzelmekkel, azt bizonygatta, hogy a baloldali kultuszfilmnek számító alkotás valójában keményen sztálinista propaganda. Jellemző epizódként felvillantotta a filmben lendületes forradalmárként megjelenő és nagyszerű szónoklatot kivágó Comandante Carlos pályafutását. Carlos parancsnok, eredeti ne­vén Vittorio Vidali a KGB-vel együttműködve sok, gyanúsnak bélyegzett kommunistát és más forradalmárt gyilkolt meg a spanyol polgárháború „belső frontján”, könyörtelen hóhéra volt a nem-sztálinista köztársasági harcosoknak. Később Trockij mexikói meggyilkolásában is közreműkö­dött. A rövid életű Trieszt Szabad Terület Kommunista Pártja vezetőjeként a Sztálin-Tito konfliktusban Sztálin mellé állította a pártot. A sokszoros gyilkos hosszú ideig az olasz parlament kommunista képviselője is volt, végül ágyban, párnák közt halt meg.

A sztálinista (noha megejtően szép és magával ragadó) A spanyol föld méltó ellenpontja Ken Loach Land and Freedom [Föld és szabadság] című, Magyarországon is ismert filmje. A George Orwell írásai alapján készült filmet John Cunningham, a sheffieldi egyetem oktatója elemez­te. John Cunningham nem ismeretlen az Eszmélet köre előtt sem, a bányászból munka közbeni tanulással értelmiségivé vált, rokonszenves tanár a kilencvenes években közel egy évtizedet Magyarországon töltött. Loach filmje arról szól, hogy a kommunizmus nem azonos a sztálinizmussal. A spanyol, leginkább trockistának nevezett P.O.U.M ezt próbálta megjeleníteni, s tagjait egyforma kegyetlenséggel üldözték előbb Sztálin, majd Franco pribékjei. A film legérdekesebb jeleneteinek Cunningham – másokkal együtt – a kollektivizálásról szóló vitákat ne­vezte. Ken Loach, a talán legismertebb és ma is aktív baloldali brit film­rendező a Skót Szocialista Párt támogatójának számít, s ez a filmje is a szabadságpárti antikapitalizmust hozza emberközelbe. (A prestoni baráti beszélgetéseken többször is elhangzott, nem skótoktól, hanem született angoloktól, hogy a brit baloldalon belül ma leginkább a skótokra érdemes odafigyelni. S ha Skócia esetleg valóban független lesz, akkor jó esély van arra, hogy erősen szociális állammá váljon.) Az előadó személyes élményeként mesélte el, hogy amikor egyik idősebb rokona meghalt, bőröndjében régi újságkivágásokat találtak. A harmincas évekből még a sztálinista Daily Worker-ből, de 1945 után – miután „felvilágosult” – már csak trockista lapokból.

A skót David Archibald a glasgow-i egyetemről Ken Loach legújabb filmjét, az idén bemutatott The Angel's Share-t elemezte, s beszélt Loach-csal folytatott interjújáról is. Ken Loach kétségkívül a mai európai filmművészet egyik legnagyobb és egyben elkötelezett szocialistának maradt alkotója, életművét érdemes lenne a hazai baloldal még létező fórumain rendszeresen bemutatni és megismertetni.

Steve Connor, a leeds-i egyetem PhD hallgatója Uli Edel 2008-ban for­gatott, A Baader-Meinhof komplexum című filmjét elemezte. Dolgozatát arra a gondolatra építette, hogy a rendező a Baader-Meinhof csoport történetével kapcsolatban olyan módon ábrázolja az elidegenedést, ami a marxi elidegenedés-fogalom elmélyítése és kiterjesztése. Akit ez az elméletieskedés nem győzött meg, az is élvezhette az előadás – videó-betétekkel illusztrált – folytatását, amely a filmet Arthur Penn Bonnie és Clyde című filmjével állította párhuzamba. Noha persze Andreas Baader és Ulrike Meinhof nem voltak szeretők, Baadernek a csoportból köztudottan Gudrun Ensslin volt a szerelme, a párhuzamos jelenetek összeválogatása kétségkívül szellemes. A német rendező jellegzetesen hollywoodi eszközökkel dolgozta fel a Vörös Hadsereg Frakció küzdelmét és az ellene folytatott, példátlan intenzitású rendőri­-titkosszolgálati hadjáratot, s így a két filmet illetően valóban indokolt a párhuzam a Bonnie és Clyde-történettel. Ez a közelítés persze arra is alkalmas, hogy elfelejtesse a lényegi különbséget. Bonnie és Clyde közönséges rablógyilkosok voltak, akikből a bulvármédia csinált hőst, míg Baaderék rossz és védhetetlen eszközökkel, de egy igazságosabb világ igézetével merültek bele az erőszak önpusztító spiráljába. De nyilván ez a csúsztatás is kellett ahhoz, hogy a német filmet Oscar-díjra jelöljék, ami bizonyosan nem fordulhat elő Ken Loach mélyen szocialista elkötelezettségű filmjeivel. Edel filmje ugyanakkor érzékenyen rögzíti a televízió, mint kiemelt, mindent meghatározó médium jelentőségét a hetvenes években (ma az internet, a mobiltelefon és ezek összekap­csolása sokat elvesz a tévé elsődleges hírközlő funkciójából). A csoport tagjai többnyire a tévék rendkívüli adásaiból értesülnek társaik sikeres vagy sikertelen akcióiról, sőt, Gudrun Ensslin nagy szerelmét, Andreas Baadert is egy tévéhíradóban látja meg először, ahogy a néző Ulrike

Meinhoffal is mint afféle értelmiségi tévébeszélgetések résztvevőjével találkozhat a film elején.

A kétnapos konferencia legerősebb blokkját az egykorvolt Jugoszlávia filmjeire – s magára az önigazgató szocializmus kísérletére – való emlé­kezés jellemezte. A konferencia főszervezője, a lengyel Ewa Mazierska bevezetőjében el is mondta, hogy amennyire örül a poszt-jugoszláv előadók impozáns jelenlétének, annyira sajnálja, hogy Lengyelországból vagy az egykori Csehszlovákiából senki sem mutatott érdeklődést a kon­ferencia témája iránt. A jelenleg a törökországi Doğuş egyetemén oktató horvát Ana Dević az időközben emblematikus sztárrá (és öntudatos jugoszlávból öntudatos szerbbé) vált Emir Kusturica korai – Jugoszlávia széthullása előtti – filmjeit elemezte, amelyek a jugoszláviai szocializmus törvénytelenségeit, a magánélet és a nyilvános politikai közeg kibékíthe­tetlen ellentétét dolgozták fel. Sajnos vele is vitába kellett bonyolódnom, mert az egész szocialista Jugoszlávia négy és fél évtizedét monolit tota­litárius diktatúraként kezelő felfogásával nehéz lett volna egyetérteni.

A jugoszláv filmművészet talán legnagyobb alkotójáról, a szerb Dušan Makavejevről két értékes előadást is hallhattunk. Dušan Radinović, a londoni egyetem óraadója az 1974-es, több nyugati országban is be­tiltott Sweet Movie-t elemezte. Bár sok filmtörténész úgy látja, hogy e filmjében a frissen Nyugat-Európába emigrált Makavejev a szocializmus mellett a kapitalizmust is elutasítja, a fiatal szlovén kutató fontosabbnak tartja azt, hogy Makavejev a Sweet Movie-ban saját, korábbi, marxista forradalmi meggyőződésével szakít egy libertariánus szemlélet kedvéért. A magával ragadó, de nehezen értelmezhető filmről egyébként a túlzott „marxizálással” aligha vádolható Wikipedia is fontosnak tartja megje­gyezni, hogy egyes elemzők szerint a Sweet Movie esetében „valójában Marx A tőke című, megfilmesíthetetlen művének érzéki filmváltozatáról van szó”. Radinovic idáig nem ment el, de ő is a szocialista ideológiához való viszonyt tartja a film központi témájának.

Egy másik, a változatosság kedvéért még Jugoszláviában betiltott filmjéről, a W. R., avagy az organizmus misztériuma című filmjéről Sezgin Boynik tartott előadást. Sezgin Boynik fiatal koszovói török, aki jelenleg a finnországi jyváskylái egyetemen PhD-zik a jugoszláv film 1963-1972 közti történetéből, de már társszerkesztője volt egy Pristinában megjelent könyvnek, amely a művészet és a nacionalizmus viszonyát elemezte. Boynik értelmezésében Makavejev „cine-marxizmusa” mindig két fogalom antagonisztikus dualizmusára épül: konkrét/absztrakt, egyéni/közösségi, spontán/szervezett. E filmben a kettősséget a titói Jugoszlávia „vidám­ságát, szabadságszeretetét és nem-dogmatikus kommunizmusát” (ezek a koszovói anarchista diák szavai) megjelenítő Milena, és a Szovjetunió merevségét és totalitarizmusát megtestesítő Vlagyimir képviseli. A film kulcsjelenetében Vlagyimir a nagy példakép, Lenin szavait idézve megüti Milenát, majd Sztálinnal azonosul. Az érzéki és horrorisztikus elemekben gazdag film a Sweet Movie-val együtt a szocialista gondolat újraértelmezésének látványos – Magyarországon méltatlanul kevéssé ismert – kísérlete.

Az egykori jugoszláv mozi másik nagy alkotója, Zelimir Zelnik szemé­lyesen is megjelent Prestonban. Életművének ismertetője, az amerikai – de jelenleg Belgrádban élő és dolgozó – Greg DeCuir így abba a helyzetbe került, hogy előadását annak „tárgya” jelenlétében tarthatta meg. Sok más értelmiségivel szemben, akik idővel hátat fordítottak fiatalkori baloldali meggyőződésüknek, a hetvenesztendős Zelnik meg­maradt elkötelezett, marxista művésznek. A fiatal DeCuir értelmezésé­ben Zelnik korai dokumentumfilmjei azt a fajta „módszeres marxizmust” képviselték, amely Lukács György szellemében a marxi „ortodoxiához” való visszatérés zászlója alatt valójában ellenzéki és kritikus hangvételt jelentett az államszocializmus dogmáival szemben. Zelnik – aki egészen fiatalon, 1969-ben a Berlinale Arany Medvéjét is elnyerte – többek között izgalmas dokumentumfilmet készített a belgrádi diákokról, akik 1968-ban elfoglalták a Belgrádi Egyetem filozófiai karát, amit „Marx Károly Vörös Egyetem”-nek neveztek át. Ugyancsak dokumentumfilmben dolgozta fel a fiatalkori hajléktalanságot, és a dogmatikus marxisták által „eltűnőben levőnek” tartott falusi parasztfiatalság életét. Zelnik egyébként Újvidé­ken él, vajdasági magyar munkatársai és barátai vannak, s időnként megjelenik magyarországi alternatív fesztiválokon is. (Zelnik 1942-ben náci koncentrációs táborban született, egy szerb kommunista anya és egy szintén kommunista szlovén apa gyermekeként, 1945-re mindkét szülőjét kivégezték a fasiszták. Fiának az Attila Hasszán nevet adta, jeleként annak, hogy ő – sajnos ezzel kisebbségben maradt – bízott a jugoszláviai népek „testvériségében-barátságában”.)

A konferencia keretében bemutatták Zelnik egész estés filmjét, a dokumentarista elemeket játékfilmes eszközökkel vegyítő A kapitalizmus régi iskolája (2009) című nagyszerű alkotását. A film a mai szerbiai mun­kástiltakozásokat – a munkásaikat meglopó gyárosok elleni fellépést, a gyárak kisajátítását, a földek önkényes elfoglalását és szövetkezetek ala­kítását – mutatja be. Az átgondolatlan és tisztességtelen privatizáció sok esetben olyanok kezébe juttatta a gyárakat és földbirtokokat, akik nem voltak képesek megtartani a munkahelyeket, elzavarták a dolgozókat, és apránként túladtak a termelési eszközökön. Ilyesmi persze nem csak Szerbiában fordult elő, de gyárfoglalásokra, úttorlaszokra, szervezett munkástiltakozásokra ismereteim szerint a rendszerváltó országok közül csak ott került sor. Legalább egy esetben, a Jugoremedija gyógyszergyár esetében sikeresen, a gyár hosszú küzdelem után a munkások tulajdo­nába került, eredményesen termel, bár az ellenérdekelt pénzügyi körök igyekeznek ellehetetleníteni a működését. Zelnik filmje némi fekete hu­morba csomagolja a munkástiltakozásokat, fiatal anarchista értelmiségiek próbálnak „proletár öntudatot” ültetni a kompromisszumokhoz szokott és óvatos munkások tudatába. Bár komikus elemeket is látunk, azt nyil­vánvalóvá teszi, hogy szerinte a radikális baloldali értelmiségnek és az öntudatos munkásságnak össze kell fognia a rablóprivatizáció ellen. A filmet követő beszélgetésen Zelnik a Munkástiltakozások Koordinációs Bizottsága (KORP) tevékenységétől is beszélt.

A konferencián magam is előadó voltam, „Kiáltvány a moziról – Forra­dalom és Analízis” című dolgozatomban arról beszéltem, hogy a filmmű­vészeten belül is érdemes distinkciót tenni a marxi értelemben vett kritikai elemzésre törekvő alkotások és a direkten forradalmi, lenini szellemben agitatív filmek között. Míg az utóbbiak lehetőségei napjainkban behatárol­tak, a kapitalizmus kritikai elemzésére és egy értelmesebb jövő felmutatá­sára nagyon is lenne igény. Előadásomban a nemzetközi példák mellett a magyar szocialista mozi hagyományait is felidéztem a Tanácsköztársaság filmműhelyétől az Állami Áruház-szerű „operett-baloldaliságon” át Kovács András Falak című, elkötelezetten kritikus remekléséig.

A konferencia huszonnyolc paneljének valamennyi előadását lehetet­len felidézni. A téma gazdagsága, az előadók (emeritus professzoroktól egyetemi hallgatókig) lelkesedése és persze a kritikus marxizmus fogy­hatatlan szellemi potenciálja a szervezőket arra sarkallja, hogy meg­próbálkozzanak egy időszakos (természetesen angol nyelvű) folyóirat, „Journal” alapításával is, amely folyamatosan foglalkozna a marxizmus és a mozi kapcsolatával. Akit érdekel a project és szeretne bekapcso­lódni az esetleges (szponzorok nélkül aligha megvalósuló) munkába, az keresse közvetlenül Ewa Hanna Mazierskát a Lancashire-i egyetemen. E-mail címe: EHMazierska@uclan.ac.uk