A munkanélküliség jelenlegi, történelmien magas szintje az Európai Unió előtt álló legjelentősebb kihívás. 1993-ban a munkanélküliség átlaga az EU-ban 10,6 százalék volt, szemben az USA 6,7 és Japán 2,5 százalékával. Bár a mostani recesszió helyezte előtérbe ezt a problémát, a tömeges munkanélküliség már a 80-as években újra felbukkant. Az 50-es és 60-as évek magas munkanélküliségének visszatérése a jelenleg uralkodó gondolkodásmódok és gazdasági megközelítések alapvető megváltoztatását követeli meg. A Munkanélküliség Európában című könyv 26 szerzője feltárja a nagyfokú munkanélküliség elterjedésének okait, és értékeli a lehetséges gazdaságpolitikai javaslatokat is.

A kiadvány négy részből áll, amelyek sorrendben a munkanélküliséggel és a gazdaságpolitikával; a tanításokkal és javaslatokkal; a regionális és iparpolitikával; illetve az európai munkanélküliség elleni harccal foglalkoznak. Egészében véve széleskörű és gondolatébresztő tanulmány, bár tekintélyes áttekintési területe miatt óhatatlanul is maradnak elnagyolt témák (például a német újraegyesítés hatásait nem elemzi részletesen). Mindegyik részben a szerzők saját egyéni, időnként egymással is ütköző nézeteiket mutatják be; ez a megközelítésbeli változatosság csak növeli a könyv vonzerejét. Nemcsak gondolatébresztő olvasmányként szolgálhat a közgazdászoknak, egyetemistáknak és gazdaságpolitikusoknak, de a felsorolt tények és elemzések fel fogják szítani az Európa-pártiak és euroszkeptikusok vitáját is.

A gazdaságpolitikára vonatkozó következtetések különbözősége leginkább a regionális problémákkal foglalkozó részben tűnik ki. Reichenback, Davila Muro és Lehner (Európai Közösségek Bizottsága – Commission of the European Communities) érvelése szerint a perifériális tagállamok az arányosnál többet nyertek a közös belső piac kialakulásával. A növekedést és az integrálódást önerősítő folyamatoknak látják, ahol a gazdasági és monetáris unió további lehetséges előnyökkel kecsegtet. Ez az érvelés szemben áll például Collierével, aki szerint a tizenkét (most már tizenöt) EU-ország nem alkot optimális valutaövezetet, így az aktív fiskális és regionális politika elengedhetetlen a további integrációhoz. A MacDougall-jelentés szerint a közösség GDP-jének 7 százalékát kitevő EU-költségvetés megbirkózhatna a létező egyenlőtlenségek 40 százalékával, azonban a jelenlegi költségvetés csak a GDP 1,27 százalékának felel meg, amit az 1992-es edinburghi közgyűlésen elutasított, ambiciózusabb javaslat is csak 1,38 százalékra emelt volna. Ezeket az általános statisztikákat megerősítik Tomaney részletes ipari esettanulmányai is.

Az ilyen apró fiskális transzferek fényében riasztók a munkanélküliség méretei. 1993-ban az EU-ban 17 millió ember volt munka nélkül; a munkaképes lakosság kevesebb mint 60 százalékának volt munkája, szemben az USA és Japán 70 százalékos értékével. Michie és Wilkinson szerint a munkanélküliség növekedése a makrogazdasági politika, a fizetési mérleg kényszerei és a deindusztrializáció kölcsönhatásának eredménye. A monetarista gazdaságpolitika, a privatizáció és a munkaerőpiaci dereguláció átlag alatti fizetésekhez és munkahelyhiányhoz vezettek. Ezek megterhelik a közkiadásokat, és beindítják az alacsony bérek, alacsony termelékenység és alacsony befektetések depresszív ciklusát.

Ormerod és Nolan fejezetei megkérdőjelezik az egyensúly eszméjének relevanciáját egy dinamikus világ munkanélküliségének vizsgálatában. A gazdaságok reakciója a sokkokra, legyenek azok előnyösek vagy hátrányosak, országról-országra és időről-időre különböznek. A sokk nem csak átmenetileg mozdíthatja ki a rendszert az egyensúlyi helyzetből, de teljesen új irányba is taszíthatja.

Mindazonáltal található egy fontos hiányosság – éppen a könyv “szívében”. Többen a szerzők közül (mint Michie és Wilkinson, Collier, Kelly és Tomaney) leírják a Maastrichti Egyezmény által lefektetett, az integrációhoz vezető út deflációs, munkahelypusztító jellemzőit. Mások, köztük Cripps, Ward és Grieve Smith felvázolják, mit foglalna magában agy alternatív, növekedéspárti, munkahelyteremtő stratégia. Senki sem foglalkozik azonban azzal, hogyan lehetne a monetarista, inflációellenes EU-politikából kiegyensúlyozottabb, növekedéspárti programot csinálni. Amíg ki nem dolgozzák a radikális reformok egy erre alkalmas sémáját, addig a teljes európai foglalkoztatás terve álom marad. Sajnos, ezt a kérdést Michie és Grieve Smith könyve, minden elméleti és empirikus éleslátása ellenére, elhanyagolja. Azzal a kérdéssel sem foglalkozik, hogy ha az EU többi országa továbbra is a deflációs maastrichti ajánlásokat követi, mit tehet Nagy-Britannia a teljes foglalkoztatás visszaállításáért azon túl, hogy kijelenti: bár a koordináció előbbrevaló, lehetséges olyan stratégia, amely egy országban növeli a foglalkoztatást. Michie szerint az egyetlen módja az EU-szintű növekedés beindításának, ha először egy nemzetgazdaságban növeljük a munkahelyek számát.

Talán a szerkesztők fontolóra veszik egy további kötet kiadását, amely ezekkel a kulcsfontosságú kérdésekkel foglalkozna. A Munkanélküliség Európában elemzései fontos alapul szolgálhatnak egy hasonló, következő munkához, egyúttal emlékeztetnek bennünket arra, mennyire elégtelen támogatást kap ma a munkanélküliség elleni harc. A kormányoknak soha nem lenne szabad megengedni, hogy elhanyagolják nemzeti és nemzetközi munkahelyteremtő kapacitásaikat. A tömeges munkanélküliség által teremtett makrogazdasági és emberi nyomorúság fényében ez az üzenet alapvető minden gazdaságelmélet számára. A könyvben szereplő javaslatok minden bizonnyal még jó ideig a gazdasági viták középpontjában lesznek.

A mezőgazdaság, a falu válsága láthatóvá vált a falusiak útelzáró elkeseredésében. Kétségbeesésük szükségszerű következménye az Antall-kormány dilettáns gazdaságpolitikájának, amely szétverte, válságba vitte a mezőgazdaságot, és a munkanélküliséggel falusi munkások tömegét űzte vissza a falura, ahol nem várta őket se munka, se megélhetés. A Horn-kormány három év alatt nem tett semmit a tragikus helyzet megoldására – agrárpolitikai koncepció hiányában és politikai gyávaságból. Pedig a mezőgazdaság szerepe Magyarországon nagyon jelentős: 1988-ban a GDP 18,6%-át adta, és 627 ezren találtak ott keresetet – most csak 279 ezren, de még mindig a GDP közel 10%-át, az exportnak pedig 24%-át adja. Nekünk ugyanis itt vannak jó adottságaink, és – legalábbis 1989 előtt – a mezőgazdaságunk a világ élmezőnyében volt. Az Európai Unióba való belépésnek nem szabad feláldozni az agráriumot. Tönkretett mezőgazdasággal lehetetlen, vagy hallatlanul nehéz az ország fölemelkedése.

– A falun ma – a földnélkülieken túl – több mint egymillió család nyomorog egy hektár alatti földjén, kiszolgáltatva a traktor-, vetőmag- és egyéb uzsorának. Földjük műveléséhez nem kapnak segítséget az államtól – amelyik ilyen sorsra juttatta őket – ahhoz, hogy a legszükségesebbeket megtermelhessék a családnak.

– A termelőszövetkezetek és gazdasági társaságaik művelik ma is a földek több mint felét, ők produkálják a termés 60%-át, veszik meg – együtt az állami gazdaságokkal – a gépek, a műtrágya, a növényvédőszer 70%-át, adnak munkát 150 ezer főnek – a munkaképes tagság kevesebb mint felének -, és jelentik egymillió ember halványuló reményét. Azonban változatlanul érvényben vannak az Antall-kormánynak a Kisgazda Párt sugalmazta szövetkezetellenes törvényei. A szövetkezetek még ma sem vehetnek földet (minden városi vehet 300 hektárt spekulációra, csak a parasztok a szövetkezetben nem), és egyéb hátrányos megkülönböztetések is sújtják őket, például sokkal súlyosabb terhek, mint a magángazdálkodókat (az iparral azonos társadalombiztosítás, személyi jövedelem- és társasági adó stb.).

– Szétvált a földtulajdon és a földhasználat. A falvak földjeinek közel fele vagy annál is több városiaké és külföldieké, a földek 80%-át bérlők művelik. Ez hatalmas és folyamatos jövedelem-kivonást jelent a jövedelemhiányos mezőgazdaságból. Az ötezer forintért vásárolt kárpótlási jegyen szerzett hektár föld bérlete 4-5 mázsa búza, 9-11 ezer Ft, sőt 150 német márkás, 15 ezer Ft-os bérlet is van. Ez 4 millió hektárnál legalább 36-44 milliárdos sarc, amit a nyomorgó falu fizet, és ami 15-20%-kal drágítja meg az élelmiszereket, összeszűkítve a fogyasztást.

– A mezőgazdaság kiszolgáltatott a spekulánsok és helyi kupeceik uralta felvásárló-kereskedelemnek és a jórészt multinacionális vállalatok kezébe került és monopolhelyzetű élelmiszeriparnak. Ezek az olcsón felvásárolt termékeken hatalmas, 50, 100, 150%-os és még magasabb profitot érnek el a termelők és a fogyasztók megsarcolásával, ami következik a szétaprózott gazdálkodókkal szembeni hatalmi helyzetükből. Pohár vízben a tenger: a nagy pulykafeldolgozók 195 Ft-ért vásárolták fel tavaly a pulykát, és feldolgozva 800-ért, 605 Ft-os árréssel értékesítették a fogyasztóknak. Ezzel szemben az önálló kisfeldolgozók 220-ért vásároltak és 400 Ft-os árréssel, 620-ért értékesítettek, amely ár nyilván már tisztes hasznot tartalmazott. A nagyok többlet-árrése 205 Ft volt, több mint a felvásárlási ár. A zöldség- és gyümölcsértékesítés árrése 4-6-szorosa az 1989 előttinek, 1989 és 94 között a cukor ára 339%-ra, a cukorrépáé csak 229%-ra emelkedett, a napraforgó ára 193%-ra, a napraforgóolajé 392%-ra. Az agrárolló 1989 és 1995 között 139,2%, vagyis a mezőgazdaság beszerzési árai ennyivel gyorsabban emelkedtek az értékesítési áraiknál. Ez fontos oka a mezőgazdaság jövedelemhiányának.

Az agrárválság lényege azonban az, hogy a szétaprózott mezőgazdasági termelés önköltsége a rendszerváltás óta több mint kétszeresére emelkedett. Ez az igazi probléma, amiről “nem illik” beszélni. Az önköltség a nyugat-európainak 45%-a volt a növénytermesztésben, 60-65%-a az állattenyésztésben. Most utolértük, sőt elhagytuk Nyugat-Európát. Emögött az új agrárstruktúra áll: a 2-2,5 millió földtulajdonos, és ami még rettenetesebb, a föld 5-6 millió, átlagban alig 1 hektáros parcellákra van szétaprózva. A földtulajdonosokból 1,5 millióan a földből próbálnak megélni, háromnegyedüknek alig egy hektárja van, 329 ezernek van 1-10 hektár közötti, és 43 ezernek 10 hektár feletti földje. A másfél millióból az eltérő becslések szerint kb. 400 ezer, illetve 800 ezer az “őstermelő”, vagyis aki több-kevesebbet piacra is termel, és talán 45-60 ezren gazdálkodnak 30 hektár feletti földön, közülük 4-7 ezer 120-300 hektáron, vagy néhányan még nagyobb birtokon. Tudnunk kell azonban, hogy a 30, 50, 100 és a 200 hektáros gazdaság is – ha kevésbé is, mint a 10 hektáros – drágán termel és nagyon nagy a tőkeigénye. Ezt az agrárválságot mélyíti tovább a termelés anarchikussá válása – egyszerre hiány és eladhatatlan túltermelés -, továbbá a bérleti rendszer költsége meg a mezőgazdasági kereskedelem és az élelmiszeripar magas profitja. A következmény a dráguló élelmiszer, és a kiszorulás még a hazai piacról is, mert fokozódik az import versenyképessége.

A mezőgazdaság az idén már 101 milliárdos állami segítség ellenére – amit most ígérnek a tüntetések nyomására 150 milliárdra emelni – nem hogy felhalmozna, de feléli a tőkéjét és tovább hanyatlik. És erre a falura zúdult rá vagy félmillió, az iparból kiszorult munkás. A falu nyomorba süllyed. Ezen nem változtat, hogy egy vékony réteg a nagyobb földjén, a termelőszövetkezetből kivitt traktorral, mérhetetlen túlmunkával, önkizsákmányolással és a nála is rosszabb helyzetűek bőrére traktor-, vetőmag- stb. uzsorával talpon tud maradni. Esetleg az olcsón vett kárpótlási jegyen szerzett földek után a szövetkezettől kapott bérleti díjjal, a nagy spekulánsok helyi kupeceként a kereskedelemben vagy bor- és paprikahamisítással és sok más módon ügyeskedve, még gyarapszik is.

Ezért vihették ki az utakra a válságtól agyongyötört falusiakat az állami bürokrácia adó- és társadalombiztosítási törvényei ellen. És ezért a kormány és a tüntetők között a süketek párbeszéde. A kormány a rossz adó- és társadalombiztosítási törvények enyhítését ajánlja, a tüntetők azonban csodát várnak, ezernyi bajuk megoldását. Állami biztosítást, mert az üzletit nem tudják megfizetni, és így teljes a kiszolgáltatottságuk. És főleg olyan árakat, amiért haszonnal adhatják el a drágán termelt termésüket, és az 5, 10, 30 hektáron meg tudnak élni. Tőkét az államtól a 10 vagy 30 hektárhoz, “mert traktor nélkül nem paraszt a paraszt”. Hogy azelőtt 100 hektárra kellett egy traktor? Most tényleg a 10 hektárt birtoklónak is kell. Hogy így a többlet-tőkeszükséglet országosan 1500-2000 milliárd Ft – csak az évi kamata 300-400 milliárd? Mindenki a saját baját érzi, és bajuk, fájdalmuk valódi, bármi legyen is az oka.

Ez az a helyzet, amikor a falu a legrosszabb elemek irányítása alá kerül, akik nem is akarnak megegyezni, mert különérdekeiket – pl. a borhamisítás szabadságát – nem követelhetik nyíltan, vagy mert politikai célokat követnek, miközben a nyomorgó többség bajait emlegetik. És fenyeget a legnagyobb erőt, tömeget jelentő szövetkezetiek jogos megmozdulása is helyzetük és a hátrányos megkülönböztetések ellen. És egyre több a jele a falusiak és városiak tragikus szembekerülésének is.

Eljött az igazság órája. A kormánynak és az országnak szembe kell néznie a mezőgazdaság válságával, ami mostanra nemzeti sorskérdéssé vált!

Mindent meg kell tenni az 1 hektár alatti parcellájukon nyomorgók és a földnélküliek, a falusiak többségének a megsegítésére, hogy “megérjék”, amíg a rendbe jövő gazdaság be tudja fogadni őket, mert a mezőgazdaságban jelenleg nincs és sokáig nem is lesz számukra hely – legjobb esetben is csak egy töredéküknek. Tisztességes ember nem mondhatja, hogy gazdaságaik életképtelenek, hát menjenek tönkre, falják fel őket, védtelenül kiszolgáltatva a farmergazdaságok, földjükből, olcsó munkájukból stb., kiuzsorázásukból növekedve. Megsegítésük – a földnélkülieknek darabka föld, hogy ne kényszerüljenek lopásra, sokszor a többi szegénytől – nem agrárpolitika, hanem hatékony és olcsó szociálpolitika. Ezek ugyanis önellátó gazdaságok, a családnak krumplit, zöldséget termelnek, kukoricát a disznónak, tyúknak. Piaci kapcsolatuk nincs, vagy alig van, és az is kényszer: a szájuktól vonják el, amit eladnak, mert kell a pénz. Furcsa módon éppen ezért nem probléma a teljes gazdaságtalanságuk, nem számít ugyanis a felhasznált munkaidő, mert ha nem lenne a föld, munka nélkül senyvednének a hideg szobában, ami emberzüllesztő, ami mindennél rosszabb. Megsegítésük gyakorlati megoldása az lehet, hogy az általuk létrehozott szövetkezeten át, vagy meglévő szövetkezetek szakcsoportjaként – ahogy a háztáji integráció folyt – kapnak támogatást az uzsorából kiszabadító szántással, vetőmaggal stb., és közös értékesítéssel, adóelszámolással. Ehhez az államnak kell segítséget adnia a termésből visszafizethető, kedvezményes hitellel, valamint támogatással a költségekre, a szervezést végzők fizetésére.

Az igazi kérdés a mezőgazdaság jövője: kisparaszti-kisfarmer mezőgazdaság vagy nagyüzemi mezőgazdaság – és ezen belül kapitalista vagy szövetkezeti nagygazdaságok. Amiből a kapitalistát, aki akarja, nevezheti 1-2-3 ezer hektáros farmnak.

A jelenlegi és ebből fokozatos koncentrációval kialakuló kisparaszti-kisfarmer mezőgazdaság választása esetén az országnak vállalnia kell ennek a nyugat-európainál is sokkal nagyobb támogatását, mert még elaprózottabb és nagyon elmaradott. Nincs felszerelése, tőkéje, szakértelme. Például a száz hektár feletti földön gazdálkodók között is 10%-nál kevesebbnek van főiskolai végzettsége. Ez a jelenleginél és a nyugat-európainál is lényegesen magasabb élelmiszerárakat jelent, meg kemény védővámokat. És óriási közvetlen támogatásokat is követel, mert az árak legalább némi csökkenéséhez előbb-utóbb biztosítani kell a kisgazdaságok tőkeszükségletét, amely a nagyüzemi mezőgazdaságénál sokkal magasabb. Ez legalább 1500-2000 milliárd forint pótlólagos tőke, vagyis a meglévő két-háromszorosa. Ebből ígért meg Horn Gyula miniszterelnök 600 milliárdot egy év alatt, ami az évi GDP 10%-a, vagy másképp annyi, mint a 2,7 millió nyugdíjas nyugdíja.

Ez már annak a belátását jelenti, hogy a létrejött szétaprózott mezőgazdaságnak a jelenlegi sokszorosát kitevő tőkejuttatást és olcsó hiteleket kell biztosítani, továbbá kamat-, ár- és jövedelem-kiegészítéseket, például közel ingyenes egészségügyet, nyugdíjat, magas exporttámogatást stb. Mindez igen súlyos terhet jelent a lakosság nagy többségének, akár az élelmiszerárakban, akár adóban kell megfizetni. Az ugyanis nem megy tartósan, hogy a kisgazdaságok mérhetetlen túlmunkával, nyomorogva, az “átkosból” maradt tartalékaikat felélve termeljenek, amíg a termelőszövetkezetből kivitt traktor el nem romlik, míg el lehet adni a háztájiból maradt tehenet, a nem trágyázott föld ki nem merül, el nem gazosodik.

A kapitalista nagygazdaság mint jövőkép gazdaságilag nagyon is reális, sőt az fenyeget, hogy spontán módon kialakul, ha a nemzeti agrárpolitika meg nem akadályozza. Megnyitja az utat ahhoz, hogy a szegények, öregek földjeit, majd az éppen a kapitalista nagygazdaságok által tönkretettekét fillérekért vehessék meg. És ha a nagyüzem kiszorította a piacról a bérlőket, eladóvá válik a városiak olcsón, spekulációval szerzett földje is. Ezt az utat vonzóvá teheti az állami vezetés számára, hogy nem kell hozzá se tőke-, se hiteltámogatás, se kamat-, ár- vagy jövedelem-kiegészítés. A tőkeszükségletet megoldják a városi spekulánsok és a külföldiek, meg a zömmel külföldi tulajdonú, monopolhelyzetet élvező élelmiszeripari vállalatok. A termelést gazdaságossá teszi a korszerűen felszerelt nagyüzemek helyreállítása. A magas élelmiszerárakat viszont alighanem megtartják, sőt monopoljellegű árként tovább emelik.

A falunak, a parasztságnak ez az út azt jelenti, hogy a földtulajdon után a földek használatától is megfosztják. A kárpótlás már elvette a falutól, és a városiak, külföldiek tulajdonába adta földjeik felét, visszahozva ezzel a Horthy-időket, a földosztás előtti állapotokat. Jelenleg még megmaradt a számukra a föld használata. A földeket a termelőszövetkezetek és a már csak a tőkehiány miatt is falusi napszámosokkal dolgoztató falusi agrárvállalkozók bérlik, ami enyhíti a földek elvesztése feletti fájdalmat. A magas szinten gépesített kapitalista nagygazdaságoknak azonban minimális lesz a munkaerő-szükséglete. Nem várható tőlük, hogy a tőkearányos profit maximálásáról lemondva, a csökkenő profitszázalékot, de nagyobb bér- és profittömeget jelentő intenzívebb gazdálkodást (intenzív növényi kultúrák, állattenyésztés, kertészet) folytassanak, ipari és szolgáltató tevékenységet vállaljanak fel a falusiak munkaellátása érdekében, és integrálják a kistermelést, ahogy ezt a szövetkezetek tették. Tegyük hozzá, semmi biztosíték, hogy gazdasági túlerejükkel megállnak a falusiak földjeinek a határánál, hiszen 50-100 ezer forintért, 2,5-4%-ért vagy még kevesebbért vehetnek meg egy hektár szántót az osztrákok, ami a határ másik oldalán 1,5-4 millióba kerül. Ez tehát tőke-spekulációnak is kiváló. A falunak az élettere, a paraszti lét feltétele a föld, ha elvész, a falusiaknak nem lesz miből élniük: a falu kihal, mert közvetve mindenkit – az iparosokat, az orvost, a pedagógust is – zömmel a föld tart el.

Az országnak ez az út azt jelenti, hogy rá maradnak a mezőgazdaságból kiszorulók újabb tömegei, a most ott nyomorgó, de mégis valami létalappal rendelkezők. Meg az elkerülhetetlenül erőszakba torkolló újabb és újabb tagosítások, amíg a szétszórtan felvásárolt földekből kialakulnak a több ezer holdas gazdaságok. A könnyű szívvel, nagy hangon földkoncentrációt hirdetők aligha láttak tagosítást, amikor a gazdákat el kell mozdítani a földjükről. Mindenki úgy érzi, rosszul jár, mert távolabb kerül a falutól, elveszik a jobb, tisztább, trágyázott, megszokott földjét, és “mindez az újgazdagok érdekében történik, és azok járnak jól, akik közel ülnek a tűzhöz”. És nem is csak egyszer kell majd mindegyik falut tagosítani, amíg az 5-6 millió, zömmel 1/2-3 hektáros földdarabból nagygazdaságok lesznek. A földet ugyanis csak akkor tudják felvásárolni, ha a gazdája tönkremegy, és a nagygazdaság tényleg nem tud száz helyen, mindenütt néhány hektáron gazdálkodni. Majd halljuk, hogy a tagosítás nemzeti érdek. A folyamatban benne vannak a sorozatos politikai viharok, amíg 1,5 millió család – köztük, akik most nyerteseknek hiszik magukat, sőt átmenetileg állami támogatással gyarapszanak is, és földet vásárolnak – belenyugszik a földjéről való elűzésébe. Mellesleg ezzel az addig nekik adott állami segítség százmilliárdjai is semmivé válnak.

A nagyüzemi mezőgazdaság szövetkezeti útja a politikai elit számára előítéletes fogalom, jóllehet a faluból nézve az a lényege, hogy a mezőgazdaság nem az egyéni gazdák és a szövetkezeti tagság kisajátításával korszerűsödik, azok továbbra is dolgozó tulajdonosok maradnak, csak önkéntesen szövetkezve korszerűsítik a termelésüket és annak szervezetét, hogy versenyképessé váljanak. Hogy mit és hogyan? Ez a jövő nagy kérdése, amit ne a politika döntsön el. Ezt a piacot érzékelő paraszti józanságra kell bízni, és a válasz tájanként, falvanként, meg az idő hozta tapasztalatokkal is változik majd. Lesz, ahol a gazdák csak az értékesítést, az élelmiszer-feldolgozást szövetkezetesítik. Másutt a parasztok egyéni gazdálkodást folytatnak, de közös gépi műveléssel, növényvédelemmel, esetleg közös, táblás búza-, kukorica-, napraforgó-, cukorrépa-termesztéssel. És sok helyen lesz nagyüzem – a megmaradt termelőszövetkezetek, illetve újak -, de ezeknél szintén új működési formák is várhatók. Nagyszövetkezet például, de önálló, profitcentrumként gazdálkodó egységekből – növénytermesztés, tehenészet, sertéstelep, gépüzem, kertészet, élelmiszerüzem, kereskedelmi szervezet -, vagy olyan nagyüzem, amely az egyéni állattenyésztőket, kertészkedőket, traktor- meg teherautó-tulajdonosokat integrálja. Máshol a nagyszövetkezet csak tulajdonosi vagy irányító és finanszírozó holding, a gazdálkodó egységek pedig önálló szövetkezetek vagy gazdasági társaságok. A lényeg a piacon helytálló, nyereséges termelés elérése a nagyüzem és annak módszerei, technológiája és – ahol az előnyösebb – a kisgazdasági gondosság együttes alkalmazásával. Ugyanis ez, a nagyüzem és a kisgazdaság egyenrangú párosítása a közös szövetkezeti tulajdonlás alapján, volt a magyar szövetkezetek nagy felfedezése.

Olyan agrárvilágot kellene teremteni, ahol a termelőszövetkezeti nagyüzem, meg a 1/2-2 hektáron háztájizó falusi és a 10, 20 vagy 100 hektáros gazda nem ellenségek, hanem együtt vannak a kereskedelmi-, hitel- és élelmiszeripari szövetkezetekben. A gazdák földjén a termelőszövetkezeti kombájn arat, takarmánnyal a közös keverő lát el mindenkit, viszont például a kertészkedés meg a malactenyésztés a gazdáknál, a háztáji keretei között zajlik.

Ehhez az első lépés az lenne, hogy egyenjogúsítsák végre a szövetkezeteket, hozzanak normális szövetkezeti törvényt, a termelőszövetkezetek vehessenek földet, kapjanak kárpótlást a rendszerváltásban elszenvedett súlyos károkért stb. Legyen szektorsemlegesség, azonos adó-, társadalombiztosítási és támogatási feltételek minden agrártermelőnek: szövetkezetnek, gazdálkodónak, nagyfarmernek. Az állam már elég kárt okozott, bízza végre a szövetkezeteket a tagságukra, a mezőgazdaságot a parasztokra.

Az agrárválság megoldásához nélkülözhetetlen, hogy az állam támogatást biztosítson a gazdaságok rendbetételéhez. Ez jogos is, mert az előző kormány a felelős a mezőgazdaság tönkretételéért. A mezőgazdaság, a falu hozta ugyanis – ha nem is jószántából – a rendszerváltásban a legsúlyosabb áldozatokat. Főleg a parasztok terhére hajtották végre a kárpótlást: az ő földjüket vették el hozzá, és mostanra a földek fele városi spekulánsoké és külföldieké lett. A kapitalizmus elfogadtatására végrehajtott osztogatásban – lakások, üzletek, a föld stb. – ők a szövetkezeti vagyon szétosztását kapták, a “vagyonnevesítést”. Örültek, hiszen azt mondták nekik, hogy fél-egymillió Ft-os üzletrész tulajdonosai lettek, és csak fokozatosan döbbennek rá: a sajátjukból kapták a vesztegetési ajándékot. A többség elhitte a kormánynak, hogy ez a vagyon az övé, amit nyugodtan eladhat. És a mezőgazdaság szétverése okozta szegénységtől hajtva sokan ki is vitték a szövetkezetből, és eladták fillérekért a spekulánsoknak, akik meggazdagodtak. Most látják, hogy lefűrészelték az ágat, amin ültek. Az eladott vagyon a szövetkezetük termelő tőkéje volt – tehén, koca, traktor, takarmány -, amiből ők éltek. A szövetkezet tönkrement, nincs munkahelyük. Kiszolgáltatottá vált a háztáji gazdaságuk is, mert megszűnt a szövetkezeti integrálása: a hitelbe történő megművelése, palánta-, növényvédőszer- és takarmányellátása, a közös feldolgozás, értékesítés. Megszűnt a nyugdíjasoknak a háztáji-megváltásul adott évi 30 mázsa tengeri (most 50 000 Ft lenne), és sok más támogatási forma.

A mezőgazdaságnak, hogy rendbe jöjjön, elsősorban kamattámogatás mellett nyújtott hitelre van szüksége – az életképes gazdaságok termelési színvonalának helyreállításához -, és segítségre az értékesítéshez, elsősorban exporttámogatásra. Működési, jövedelempótló támogatás is kell, amíg a termelés jövedelmezősége rendbe jön, vagyis mindaddig, amíg végbe nem megy a költség- és termelési színvonal – a nagyüzemi módszerektől és az ehhez szükséges tőkeinjekciótól várható – helyreállítása, másrészt az agráriumnak kedvezőtlen piaci viszonyok megváltoztatása.

Az utóbbihoz a kiszolgáltatott mezőgazdasági termelőknek lehetőséget kell kapniuk, hogy versenyezhessenek a hatalmas profitjukkal őket megsarcoló, spekulánsok uralta kereskedelemmel és a zömmel monopolpozícióban lévő élelmiszeripari nagyvállalatokkal. Lehetővé kell tenni, hogy a kistermelők és a termelőszövetkezetek rendelkezzenek szövetkezeti értékesítő és beszerzési hálózattal és élelmiszerüzemekkel. Ehhez segítséget kellene kapniuk a megmaradt állami vagyonból. A szükséges tőkét ugyanis a tönkretett mezőgazdaságból nem tudják előteremteni, és az a vagyon az ő munkájukból is eredt. A parlament a privatizációs törvény módosítása kapcsán ezt utasította el az ellenzéki pártok és a kormánypárti liberálisok összefogásával. Végül meg kell oldania az agrárpolitikának a mezőgazdaságot súlyosan terhelő, főleg a kárpótlásból létrejött bérleti rendszert is.

Agrárpolitika kellene végre, amely elvállalja a döntéseket. Ha a kapitalista nagygazdaságokat választja, szabaddá kell tenni a külföldi tőke és a gazdasági társaságok földvásárlását, ha a kisparaszti-kisfarmer utat, vállalni kell a szükséges támogatásokat – a szövetkezeti út is súlyos döntéseket követel. A politikának szembe kell néznie végre a zsigeri szövetkezetellenességgel és a politikai gyávasággal. Az lenne a kívánatos, ha a fejlődési út kiválasztását a parasztokra és a piacra bíznák. Ne hitegessék a csodát várva farmról álmodókat a feltételek biztosítása nélkül. A kapitalista nagyfarm és a szövetkezet kapjon azonos lehetőséget. Lesznek termelőszövetkezetek és sokféle más szövetkezet, kapitalista nagyfarmok is és kisgazdaságok, és az utóbbiak is versenyképesek lesznek. Lesz a parcellán gazdálkodóknak meg a kisfarmoknak szövetkezeti integrációja, más tájon meg az élelmiszeripari nagyvállalatok integrálják őket.

Mindegyik út jobb, mint ami van, de félek, hogy marad az egy helyben toporgás, miközben tovább süllyed a mezőgazdaság. A mostani zsákutca: kisparaszti-kisfarmer út, de csak a kikényszerített, meghalni sok, élni kevés támogatással. Kapitalista nagygazdaságok feltartóztathatatlan szaporodása, elűzött parasztok és erőszakos tagosítások, de mindez a magas árak és a minőségi termékek hiányának kihasználására, a mezőgazdaság korszerűsítése nélkül. Szövetkezetek a diszkriminációk és a külön terhek alatt roskadozva, kitéve ügyeskedők és sokszor saját, megingott vezetőik visszaéléseinek, kisajátításának, amikor is csak akkor sikeresek, ha hasonlóvá válnak a kapitalista nagygazdaságokhoz. A végeredmény tovább hanyatló mezőgazdaság, magas élelmiszerárak, növekvő élelmiszerimport, nyomorgó, útelzáró, tüntető parasztság, és a választásoknál, meg általában is kiszámíthatatlan, szélsőségekbe hajszolódó falu.

[A tanulmány hozzászólás a nemzeti agrárprogram vitájához, megírásának ideje 1997. március. A közölt adatok a KSH és más források adatainak egyeztetésével kerültek kialakításra.]

“Kísértet járja be Európát” – vajon aktuális-e Marx és Engels figyelmeztetése az 1848-as forradalmak előestéjéről? Nemcsak Jacques Derrida, a divatos filozófus válaszol erre igennel, hanem azok is, akik nemrégiben új baloldali folyóiratot indítottak Spectre (Kísértet) címmel. Az alapítók optimizmusa – ahogy arra a címlapon látható demonstráció is utal – abból az elégedetlenségi hullámból származik, amely a Maastrichti Szerződésben foglaltak, vagyis mindenekelőtt a nyugat-európai Gazdasági és Monetáris Unió (EMU) valóra váltásának kísérletét kísérte Európa-szerte. (Az EMU-val kapcsolatos tudnivalókat l. az Eszmélet 26. számában.)

A Spectre a Maastricht-ellenes baloldal fóruma kíván lenni, ami rögtön az első cikkből is kiderül. Ennek címe: “Euro: az első lépés egy föderális Európa felé, ahol a demokrácia múlt időbe kerül.” A bevezetés előtt álló európai valuta és az antidemokratikus tendenciák közötti kapcsolatot a cikk első két bekezdése világítja meg.

“Az egyes országok hatóságai hagyományosan egy sor eszközzel tudtak válaszolni a gazdasági nehézségekre. Leértékelhették valutájukat, és ezzel ösztönözhették az exportjuk iránti keresletet és elnyomhatták az importét. Csökkenthették a kamatlábat a gazdasági tevékenység serkentése érdekében. Vagy kölcsön vehettek pénzt és beruházhatták azt gazdaságilag előnyös módon, közvetlen munkahelyteremtéssel vagy az infrastruktúrát javítva.

Az EMU megszünteti mindezeket a hatásköröket, visszafejlesztve az EU-tagországok kormányait az USA tagállamainak szintjére. Egyidejűleg az EU központi hatóságainak csak egy részét erősíti meg a föderális kormányzás szintjéig. A Központi Bank (ECB) diktatórikus hatalommal fog rendelkezni a tagállamok gazdaságpolitikája fölött, ami drákói büntetőbírságok kiszabását is lehetővé teszi majd. A nem választott Bizottságnak továbbra is lehetősége lesz, hogy bíróként és zsűriként viselkedjen olyan kérdésekben, mint az állami segélyek, a környezetvédelmi törvénykezés vagy a fogyasztói védelem. Nem lesz azonban centralizált társadalombiztosítási vagy jóléti rendszer.”

A tágan értelmezett baloldalon persze sokféle nézet él az EMU-ról. A Spectre szembesít két európai parlamenti képviselőt, akik ugyanazokra a kérdésekre válaszolnak. Arra a kérdésre, hogy milyen előnyökkel jár a monetáris unió Európa dolgozói számára, Ian White, a brit Munkáspárt 51 éves képviselője (civilben pszichiátriai, oktatási és környezetvédelmi ügyekre szakosodott jogász) így válaszol: “Magasabb növekedés, egy komoly jóléti állam fenntartásának lehetősége progresszív adóztatás útján, alacsonyabb infláció, a hosszabb távú tervezés lehetősége, stabilitás, a progresszív értékek viszonylag békés és civilizált terjesztésének lehetősége.” Ugyanerre a kérdésre a svéd Baloldali Pártot képviselő, 32 éves Jonas Sjostedt (civilben a Volvo Lastvagnar kékgalléros dolgozója) ezt mondja: “Az egyszerű emberek számára az előnyök igen csekélyek. Könnyebb lesz az árakat összehasonlítani, és a szabadságra utazásnál eltűnik az átváltási költség.” Ezzel szemben Sjöstedt rámutat arra, hogy a konvergencia-kritériumoknak való megfelelés törekvése negatív hatást gyakorol a foglalkoztatásra, és szociálisan elfogadhatatlan árat követel meg az állami szektorban végrehajtott kiadáscsökkentésekkel.

Ugyanezekkel a kérdésekkel foglalkozik cikkében az ismert brit parlamenti képviselő, Ken Livingstone is. Számításai szerint, ha a dublini csúcsértekezleten rögzített büntetőbírságok már életben lennének, Nagy-Britanniának – a költségvetési célszámok túllépése miatt – 3,5 milliárd fontot kellett volna befizetnie a közös kasszába az 1995-ös év után. Maastricht egy lefelé vivő, deflációs spirálba kényszeríti a tagországok gazdaságát. Ez a brit gazdaságra nézve különösen súlyos következményekkel jár, mivel ott az elmúlt másfél évtizedben tűrhetetlenül alacsony szintre csökkent a beruházások részaránya. Livingstone szerint a Munkáspártnak el kellene utasítania a maastrichti konstrukciót, a tervezettnél sokkal nagyobb mértékben kellene megadóztatnia a privatizált vállalatokat, és a GDP egy százalékának erejéig csökkentenie kellene a védelmi kiadásokat. Csökkenteni kell – adóztatással vagy törvényi szabályozással – az osztalékok mértékét, ami lehetővé tenné, hogy a források a beruházások felé áramolhassanak, így bővítve a foglalkoztatási esélyeket.

Az EU köreiben nem kevesen tekintenek úgy a transzkontinentális közlekedési beruházásokra (TENs), mint amelyek nagyban hozzájárulhatnak Európa foglalkoztatási helyzetének javításához. Az ilyen optimisták közé tartozik nem kevés szociáldemokrata szerző is, mint például Ken Coates brit EP-képviselő. Ezt az illúziót oszlatja szét cikkében Olivier Hoedeman, aki a Bizottság propagandájával a tényeket helyezi szembe. “1991 és 1996 között a teherautók által Európában megtett kilométerek száma 30 százalékkal nőtt – csakúgy, mint a munkanélküliség. A nagysebességű távolsági szállítást célzó infrastrukturális projektek a termelés további centralizációját teszik lehetővé. Az igen alacsony szállítási költségekkel egyetemben lehetővé teszik a multinacionális vállalatok számára, hogy csökkentsék termelő és elosztó központjaik számát, és a megmaradókból lássák el az egész európai piacot. Az eredmény egyértelmű: a helyi munkahelyek elvesztése.”

A Spectre első számában három cikk is foglalkozik a nők munkalehetőségeivel, illetve -körülményeivel. Ezen írások egyike tíz olyan tényezőt elemez, amely a kilencvenes években rontja a nők társadalmi és gazdasági helyzetét. Ezek egyikeként említi a kelet-európai rendszerváltást, amelynek során a növekvő szegénység és erőszak, valamint a vallási fundamentalizmus újjáéledése mind elsősorban a nők helyzetét nehezítette meg. “A szociális és állami juttatások összeomlása egyre növekvő megpróbáltatást jelent a megfizetetlen munkát végző nők számára.”

A kelet-európai dráma részleteiről további információkkal szolgál a piacgazdaság “előnyeiről” szóló összeállítás. “A WHO legutóbbi adatai a várható életkor radikális csökkenésére mutatnak rá az orosz férfiak körében, valamint az összes volt szovjet államban, az 1991-es dezintegráció óta. A keringési betegségek aránya különösen számottevő; ezen a területen itt a legmagasabb a férfiak és a nők halálozási aránya a megvizsgált hatvan ország között. (…) Az orosz férfiak korai halála elsősorban a stressz-jellegű betegségekhez kapcsolódik, amit a túlzott dohányzás és alkoholfogyasztás is súlyosbít.” Egyes volt szovjet köztársaságokban az öngyilkosság, a baleset és az emberölés (úgynevezett “külső okok”) a halálozások egyharmadáért felelősek. “Észtország és Lettország a női öngyilkosság legmagasabb szintjét mutatja; Oroszország, Litvánia és Lettország pedig a férfiak öngyilkossági szintjét tekintve foglal el vezető pozíciót. Eközben a volt NDK területén a német egyesítés óta 50 százalékkal csökkent a születési arányszám.”

A Spectre Lengyelországgal foglalkozó cikke (szerző: Boleslaw Jaszosuk) azt is kétségbe vonja, hogy a szociális és gazdasági veszteségekért cserébe a kelet-európaiak politikai előnyökre tettek volna szert. A szerző szerint a szociális demokrácia ideálját felváltotta a pénzügyi demokrácia gyakorlata. Csak olyan politikai csoportoknak van reményük a sikerre, amelyek a gazdagoknak kedveznek, és így élvezhetik a hazai és külföldi tőkések támogatását. Lengyelországban – csakúgy, mint Magyarországon – minden parlamenti párt támogatja a NATO-csatlakozást, s aki ellenvéleményt nyilvánít, azt mint titkos orosz ügynököt bélyegzik meg.

A NATO-bővítésről Cheryllyn Humphreys, az Európai Parlament szakértője írt cikket a Spectre számára. Ebben bírálja a bővítés jelenlegi koncepcióját, amely szerinte inkább a térség feszültségeit növeli majd. “Ha a FÁK elég kellemetlenül érzi magát a közvetlen közelében megélénkülő katonai tevékenységek láttán, kényszerét érezheti, hogy ellenlépéseket tegyen. Minél instabilabbnak érzi helyzetét Oroszország, annál valószínűbb, hogy a cseheknek, lengyeleknek és magyaroknak tényleg lehet majd némi szükségük a védelemre. Ez megadhatja majd azt az igazolást, amelyre a NATO (és Oroszország) héjáinak szükségük van.” Humphreys szerint nem arról kellene vitatkozni, hogy ki kell-e bővíteni a NATO-t, hanem arról, hogy milyen szerepe legyen ennek a szervezetnek, ha a világ egésze számára biztosítani akarjuk azt a békét, amelyet Nyugat-Európa az elmúlt ötven évben élvezhetett.

A NATO-bővítés aktuális, gyakorlati kérdés, ennél sokkal kevesebbet tudunk azonban az Európai Unióhoz való csatlakozás tényleges lehetőségeiről. Lance Vagno Jensen, a dán Vörös-Zöld Szövetség parlamenti csoportjának titkára az EU kibővítéséről az alábbiakat írja a Spectre-ben: “A kibővítésről úgy beszélnek, mint ami elkerülhetetlenné teszi az Unió reformját, holott ez csak újabb ürügy a további centralizációra. Valójában a bővítés a belátható jövőben csak egy kis csoportra korlátozódik, Magyarországra, Lengyelországra és a Cseh Köztársaságra. Ezek az országok is hatalmas problémák elé néznek, ami a mezőgazdasági és makroökonómiai alkalmazkodást illeti.”

A Spectre első számának leghosszabb cikke egy interjú, amelynek alanya Jan Marijnissen, a holland Szocialista Párt (SP) parlamenti képviselője. Ez a párt a hatvanas-hetvenes évek független baloldali mozgalmaiból nőtt ki, és ma már több mint húszezer tagot számlál. Egyre több önkormányzatban jut érdemi képviselethez, és nagy lendülettel dolgozik nemzetközi kapcsolatrendszerének kiépítésén is. Bár Nyugat-Európa minden országában találunk kisebb-nagyobb radikális baloldali pártokat, ezek közül kevés tekinthető annyira eredményesnek, mint a hollandoké.

A Spectre kérdésére, amely az SP sikerének titkát kutatja, Marijnissen az alábbiakat válaszolja: “A nyolcvanas évek közepén elhatároztuk, hogy zárni fogjuk a szakadékot a párt és potenciális támogatói között. Elhagytuk a Marxra és Leninre hivatkozó retorikát annak érdekében, hogy az igazi lenini gyakorlatot folytathassuk, vagyis elvégezzük a konkrét helyzet konkrét elemzését, és ez alapján cselekedjünk. Olyan nyelvet próbáltunk keresni, amelyet az emberek megértenek és amelyhez viszonyulni tudnak; olyan értékrendre próbáltunk helyezkedni, amely a valóságos körülmények tényleges megtapasztalásából építkezik. El kellett gondolkodnunk ezeknek az értékeknek a gyökereiről, olyan szocialista értékekről, mint a szolidaritás, az egyenlőség, az emberi méltóság. Visszatekintettünk a történelemre, hogy lássuk, mit jelenthet ezen értékek alkalmazása. Természetesen a gyakorlatban mindez nem könnyű, de mégis sokkal hatékonyabbnak bizonyult, mint a marxista-leninista retorika ismételgetése.”

A Spectre első számában további cikkek foglalkoznak Algéria és az Európai Unió tárgyalásaival, a Portugál Kommunista Párt helyzetével, a mexikói zapatista felkeléssel, valamint az amerikai imperializmus bűneivel (utóbbiról az ismert brit drámaíró, Harold Pinter ír). Külön oldalon ismerteti a lap azokat a kampányokat és akciókat, amelyekbe az érdeklődő és cselekvésre kész olvasók bekapcsolódhatnak.

Az első szám beköszöntőjében az alábbiakat olvashatjuk. “Célunk, hogy szakítsunk azzal, amit franciául ‘pensée unique’-nak hívnak, vagyis kitörjünk azok közül a kínosan szűkre szabott keretek közül, amelyek közé az európai politikát szorították azáltal, hogy minden jelentősebb párt a szabadpiac és az euro bevezetését tűzte ki céljául. Mi szocialisták, internacionalisták és feministák vagyunk. Várjuk, hogy cikkeket kapjunk a legkülönfélébb témákról, beleértve az egységes valutát, az EU politikáját általában, az ön hazájának helyzetét, és különösképpen kampányokat és akciókat. (…) Különösen üdvözölnénk nők, etnikai kisebbségekhez és más, a tömegkommunikációban alureprezentált csoportokhoz tartozók írásait.

A Spectre első számában nincs hirdetés, de a jövőben boldogan fogadnánk olyan termékek gyártóinak és eladóinak jelentkezését, amelyek nem járulnak hozzá a Föld és lakói degradálódásához.”

Az államszocialista örökségről

Elsőként a magyar felsőoktatás államszocialista örökségének néhány sajátosságát érintjük. Az elemzés nem törekszik arra, hogy ezt az örökséget behatóan taglalja. Elsősorban és mindenekelőtt az örökségnek azt a jellegzetességét kívánom kiemelni, hogy a magyar felsőoktatást a rendszerváltozást megelőző jó tizenöt esztendőn keresztül sajátos stagnálás jellemezte. A hetvenes évek középétől a nyolcvanas évek végéig tulajdonképpen semmiféle lényeges expanzió nem volt a felsőoktatásban, tehát változatlanul egy rendkívül szűk áteresztő-képességű, nagyon erősen szelektív felsőoktatás működött, ráadásul meglehetősen kedvezőtlen képzési szerkezetben. A magyar felsőoktatás ilyen tekintetben egyáltalán nem igazodott ahhoz az expanzióhoz, amely Nyugat-Európában végbement. Amíg ott a felsőoktatás extenzív kiterjesztése a hatvanas évektől rendkívül felgyorsult, és a nyolcvanas évek közepére egy-egy megfelelő korosztály több mint kétötöde felsőfokú tanulmányokat folytathatott, addig Magyarországon a felsőoktatás – legalábbis a befogadóképesség tekintetében – elitrendszer maradt, hiszen a megfelelő korosztályoknak mindössze 10-13 százalékát fogadta be. Ez óriási lemaradást eredményezett az európai fejlődéshez képest, ami egyébként nemcsak a felsőoktatást, hanem az egész magyar oktatási rendszert jellemzi. Amíg például nálunk az érettségizők aránya a nyolcvanas évek végén alig haladta meg a megfelelő korosztály egyharmadát, a fejlett nyugati államokban ez az arány a négyötödhöz közelített. Az államszocializmus tehát konzekvensen visszafogta az oktatási rendszer kiterjesztését, a stagnálás ezen a területen sokkal előbb bekövetkezett, mint a gazdaságban. A gazdaság a nyolcvanas évek elejéig még valamiféle dinamikát mutatott, a közoktatás és a felsőoktatás fejlesztését azonban már a hetvenes évek közepén befagyasztották.

Természetesen mindez nem jelenti azt, hogy a magyar oktatási rendszer minőségi tekintetben is ennyire rosszul állt, és ily mértékben elmaradt a fejlett országokban mért oktatási teljesítményektől. Itt egy ellentétet konstatálhatunk. Az oktatás minősége tekintetében ugyanis a magyar iskolarendszer számos területen versenyképesnek bizonyult, amit az összehasonlító nemzetközi vizsgálatok eredményei egyértelműen tanúsítanak. Az érvényes tudáshoz való hozzájutás társadalmi lehetőségei szempontjából azonban messzemenően kedvezőtlenebbül alakultak a hazai folyamatok, mint Nyugat-Európában. Ez volt tehát az induló helyzet.

A felsőoktatás expanziója

A rendszerváltozással összefüggésben napirendre került annak a jóval korábban megérlelődött felismerésnek a realizálása, amely a felsőoktatás drasztikus és gyors ütemű kiterjesztését és a tömegoktatás irányában történő elmozdulást sürgette.

E folyamatnak kedveztek bizonyos demográfiai körülmények is, amennyiben a kilencvenes évek elején az ún. nagy létszámú korosztályok dörömböltek az egyetemek kapuin. Számos más körülmény – többek között az Európához való közeledés igénye is – a felsőoktatás befogadóképességének növelését motiválta. Az elmúlt hét esztendőben előrehaladt a felsőoktatás extenzív kiterjesztésének folyamata.

Nagy volumenű változásról van szó, hiszen az elmúlt hét esztendőben duplájára növekedett a felsőoktatásban résztvevők száma. Ez pozitív fejlemény. A hatalmi aktorok interpretációja szerint igazi közoktatás-politikai áttörésről van szó. Valóban óriási bravúr, hogy a felsőoktatás ily mérvű kiterjesztését drasztikus erőforrás-kivonással kapcsolták egybe. Hiszen 1990 és 1996 között 41 százalékkal csökkent a felsőoktatási ráfordítások reálértéke. A grandiózus “fejlesztés” következtében kialakult egy, a hallgatói létszámot tekintve felduzzasztott, ám szélsőségesen erőforrás-hiányos felsőoktatás, amely az anyagi ellátottság lehető legalsó szintjén működik. Nyilvánvaló, hogy a gazdaságilag fejlett országokban annak idején az expanziónak nem ezt a “bravúros” módját alkalmazták. Jobb helyeken az ilyesmit voluntarizmusként aposztrofálják. A kérdés mármost az, hogy egy ennyire eszköztelenített és ugyanakkor felduzzasztott felsőoktatást miként lehet megóvni a színvonal katasztrofális csökkenésétől.

Akad azonban az expanzióval összefüggésben más jellegű probléma is. Nevezetesen az, hogy a felsőoktatás nagymérvű mennyiségi kiterjesztése célszerűtlen képzési szerkezetben történt. Valójában a képzési szerkezet az elmúlt hét esztendőben alig változott. A hallgatói létszámok növelése egészében lineáris módon történt. A beáramlás olyan képzési területeken is magas volt (mint például a műszaki felsőfokú képzés vagy a pedagógusképzés), ahol a szükségletek semmiképpen nem igényelték volna a hallgatói létszám ilyen mérvű felduzzasztását. Ami például a pedagógusképzést illeti, a 2010-ig végig vezetett számításokból az derül ki, hogy a szóban forgó időszakban a mostani tanári állományt csak mintegy 12 ezer új pedagógus beállításával kellene kiegészíteni. Eközben a következő tíz esztendőben mintegy 68 ezer új tanárt és tanítót bocsát ki a felsőoktatás.

Valójában arról van szó, hogy a magyar felsőoktatás kiterjesztésének erőforrás-feltételeit, a képzési szerkezettel összefüggő problémákat és több más kérdést nem gondoltak át előzetesen. Az expanzió “vakrepülésként” valósult meg. A legnagyobb probléma mégis az, hogy az extenzív kiterjesztéshez nem teremtettek semmiféle pótlólagos erőforrást. Csupán ebben az esztendőben és átmenetileg jellemző, hogy a költségvetési támogatás növekedése meghaladja az inflációs rátát. A felsőoktatást azonban csupán egyetlen esztendőre emelték a prioritásokat élvező területek csoportjába. A jövő évi költségvetés legfeljebb az inflációval való lépéstartás lehetőségét ígéri.

Magyarországon jelenleg a megfelelő korosztály mintegy 16 százaléka folytathat felsőfokú tanulmányokat. Ez igen messze van annak az Európának az átlagától, ahová mi is igyekszünk. Ezzel az aránnyal az európai listán csak két ország van mögöttünk, Törökország és Portugália. Még a volt a szocialista országok közül is megelőz minket Csehország, de főként Lengyelország, ahol valóban jelentős bővítést hajtottak végre a felsőoktatásban. Következésképp a felsőoktatás további expanziója elkerülhetetlen. Ez azonban már nem kapcsolható össze erőforrás-kivonással, sőt nem építhető az anyagi erőforrások szinten tartására sem. A folyamat ugyanis beruházás-igényes, sem a jelenlegi épületállomány, sem pedig az anyagi eszköztár, még kevésbé a tanári fizetés sem elégséges egy megfelelő színvonalú, ám jóval több hallgatót befogadni képes felsőoktatás működéséhez.

Jelentős beruházás nélkül tehát további expanzióra nemigen kerülhet sor. Ebben a szituációban két dolog történhet. Ismételten befagyaszthatják a felsőoktatás kiterjesztését a korábbinál magasabb mennyiségi szinten. Ez nagyobb azonnali zavarok nélkül lehetséges, hiszen a demográfiai változások következtében, a mai hallgatói létszám megőrzése esetén, egy-egy korosztály 25-30 százaléka juthat be a felsőoktatásba. Az ellátottság mostani szintjén azonban igényes és versenyképes felsőoktatás nem működhet. Az erőforrások gyarapítása tehát elkerülhetetlen. Miután a költségvetési támogatás volumenének megfelelő növelését a hatalmi aktorok nem tartják célszerűnek vagy lehetségesnek, egy olyan megoldást preferálnak, amely az állami felsőoktatás részleges magánosítását jelenti. A cél az, hogy a költségek lehető legnagyobb arányát maguk a használók viseljék. Ezért primátust élvez a felsőoktatásban minden olyan jelentkező, aki megfelelő anyagi erőforrásokkal rendelkezik a növekvő képzési költségek vállalásához. Az állami felsőoktatás ily mérvű magánosítása unikális megoldásnak tekinthető. Következményei ma még sok tekintetben beláthatatlanok. Annyi azonban máris nyilvánvaló, hogy a hatalom utat nyitott az anyagi előnyök korlátlan érvényesítésének a tudástőke területén. Ily módon az anyagi és szellemi erőforrások koncentrált halmozása immár mechanizmusként működik a hazai felsőoktatási rendszerben.

Ugyanakkor a társadalmi berendezkedés kardinális kérdése, hogy hazánkban a mobilizálható tőkejavakkal nem rendelkező társadalmi csoportok hozzájuthatnak-e a tudásjavakhoz. A kérdés makrostrukturális jelentőségét csak növeli, hogy a polgárosodásnak a termelőtulajdonnal összekapcsolódó formái nálunk rendkívül korlátozottan érvényesülhetnek: a tulajdonszerkezet immár befejeződő átalakulásának periódusában azt tapasztalhatjuk, hogy a hazai lakosságnak mindössze 6 százaléka rendelkezik olyan termelő tőkével, amely többé-kevésbé megalapozhatja a polgári létforma és életvitel lehetőségét. Következésképp hazánkban a polgárosodás, átfogóbban az állampolgári felemelkedés fő formája csakis a tudásjavak megszerzésére épülhet. Ha azonban az érvényes és megbecsült társadalmi pozícióra is átváltható tudás megszerzése anyagi feltételeken, jelentős anyagi erőforrások meglétén múlik, akkor nem alakulhat ki olyan polgárság sem, amelynek létezése a tudástőkéhez kötődik. A probléma éppen az, hogy a hazai felsőoktatás (és közoktatás) egyre szűkülő áteresztő-képessége a polgárosodásnak ezt az esélyzónáját is beszűkíti, és ilyen formán az állampolgárok többsége semmilyen forrásból sem tud esélygyarapító eszközökre szert tenni.

Társadalmi polarizáció a felsőoktatásban

Miként fest a magyar felsőoktatás társadalmi áteresztőképessége? Vajon az expanzió együtt járt-e a felsőoktatásba való bejutás esélyeinek számottevő javulásával, a jelentkezők könnyebben jutnak-e be az általuk választott felsőoktatási intézményekbe, mint korábban, avagy a szelekció, az igények elutasítása nagyjából változatlan mérvű? A kérdés további aspektusa, hogy mily mértékben rétegspecifikusak a felsőfokú továbbtanulás esélyei? Hogyan alakultak az elmúlt években a korábban is létező esélykülönbségek? Miként fest a felsőoktatási intézmények hallgatóinak társadalmi összetétele?

Elsőként azt vizsgáljuk, hogy javult-e, stagnált avagy romlott-e a felsőoktatásba való bejutás lehetősége a hallgatói létszám növelése következtében. A vonatkozó empirikus adatok alapján azt tudom mondani, hogy a hallgatói létszám megduplázása nem hozott számottevő változást a felsőoktatásra vonatkozó igények teljesülésében. Ez azzal függ össze, hogy a felsőoktatás befogadóképessége növekedett ugyan, ám ennél jóval nagyobb mértékben nőtt a kereslet a felsőoktatás iránt. A nyolcvanas években például 33-40 ezer hallgató jelentkezett évente a felsőoktatásba, és ennek 40-45 százalékát vették fel. Ez a szám – részben demográfiai okok miatt – hirtelen megugrott a kilencvenes évek elején, felfutott 80 ezer fölé, és 1996-ban például a felsőoktatás a jelentkezőknek mindössze 40,5 százalékát tudta befogadni. A feszültség tehát változatlanul fennmaradt, hiszen a lakosság egyre inkább érzékeli a felsőfokú képzés jelentőségét az egész életpálya és életút szempontjából, és ugrásszerűen megemelkedik a tanulási igény. Mindez ismételten arra utal, hogy az expanzió távolról sem minősíthető befejezettnek. Ellenkezőleg. Éppen az prognosztizálható, hogy a tanulásra vonatkozó társadalmi igények továbbra is növekednek, a kereslet tehát feltehetőleg hosszabb távon előtte jár a kínálatnak. Ez olyan versenyszituációt teremt, amikor a szelekciót egyre növekvő mértékben befolyásolhatják az egyéni tudás és képességek tartományán kívül eső társadalmi és szociális diszpozíciók. Olyan kiszorító verseny bontakozhat ki, amely elzárja a felsőfokú továbbtanulás lehetőségét nemcsak az alsó, hanem a középrétegek számára is.

A legújabb empirikus felvételek alapján egyértelműen arra a következtetésre juthatunk, hogy a társadalmi szempontból szélsőségesen szelektív felsőoktatás kialakulását immár empirikus tényként kezelhetjük. Ez azzal függ össze, hogy a felsőoktatás talán a legnagyobb mértékben és a legkevésbé akadályozottan képezte le a társadalmi polarizáció folyamatait. Ebbe az irányba hatottak az iskolarendszer egészében végbement változások, nevezetesen a szelekciós küszöbök számának növelése, az igényes oktatási programokban való részvétel összekapcsolása a szülők anyagi tehervállalásával, az exkluzív elitgimnáziumi oktatás létszám-kereteinek befagyása, az ilyen értelemben szűkülő merítési bázis stb. Mindezek a tényezők egymást erősítő módon annak a tendenciának kedveztek, hogy az igényes oktatást a más szempontból is társadalmi előnyöket halmozó rétegek birtokolják.

Mi a helyzet azonban jelenleg a felsőoktatásban? Az esélykülönbségek drasztikus növekedését és a felsőoktatás számos területének társadalmi bezárulását a következő táblázatok adatai érzékeltetik.

Mint látható, a rendszerváltás nagy nyertese, a menedzser-réteg meghódította a felsőoktatást. A társadalom néhány százalékát reprezentáló csoport megszállta elsősorban a kurrens képzést adó felsőoktatási intézményeket, és az anyagi és a kapcsolati tőkét szellemi tőkére váltotta át. Feltűnő a beosztott szellemi alkalmazottak, köztisztviselők, a különböző közalkalmazotti kategóriában dolgozó szellemi munkások rendkívül gyér reprezentációja az egyetemeken, és természetesen a nem állami főiskolákon. Ez a nagyszámú társadalmi csoport elsősorban az állami főiskolákra tudja az utódnemzedéket bejuttatni. Ami pedig a fizikai dolgozók rendkívül tág kategóriáját illeti, a túlnyomó többség eleve kívül reked a felsőoktatáson. A középfokú képzettséggel rendelkező fizikai dolgozók gyermekei elsősorban pedagógusképző főiskolákon tanulhatnak. A magyar társadalom nagymérvű kulturális tagoltsága tovább differenciálja az iskolázási esélyeket. Ezt tapasztalhatjuk akkor, ha a felsőoktatási intézmények társadalmi összetételét a szülők iskolai végzettsége szerint vizsgáljuk.

A közölt tábla megerősíti a fentebb mondottakat. A befejezett, illetve befejezetlen általános iskolával rendelkezők (a népesség mintegy kétötöde) társadalmi környezetéből ma már legfeljebb elvétve lehet a felsőoktatás bármely területére bekerülni. Némiképp kedvezőbb a helyzete azoknak a fiataloknak, akiknek szülei legalább szakmunkásképző iskolai végzettséggel rendelkeznek. Valójában azonban a felsőoktatást a diplomás népesség nemzedéke uralja. Magyarországon a felnőtt népesség mintegy 12 százaléka rendelkezik felsőfokú végzettséggel. Ebből a körből rekrutálódik az értelmiségi utánpótlás túlnyomó többsége, ami nem önmagában probléma, hanem azért, mert a kutatás fényt vetett arra is, hogy a felsőfokú végzettség önmagában ma már nem elegendő a kurrens egyetemek eléréséhez. Sokkal fontosabb, hogy a diplomához megfelelő státusz-kapcsolatrendszer, s főként anyagi erőforrások társuljanak. Ennek alapján a képet úgy pontosíthatjuk, hogy a piacképes diplomát adó intézményeket elsősorban a jómódú vezető-menedzser-réteg uralja, amely ugyanakkor maga is felsőfokú képzettséget birtokol és a beosztott értelmiségi átlagot messze meghaladó anyagi erőforrásokkal rendelkezik. Nem véletlen, hogy például a gazdasági felsőoktatási intézményekben minden 100 hallgató közül 70 vezető-menedzser családból érkezik.

A fentebb bemutatott esélykülönbségeket átszínezik a település-struktúrára épülő egyenlőtlenségek. A hazai településszerkezet rendkívül erőteljesen differenciálja az iskolázási esélyeket, mégpedig az iskolázás minden szintjén. A részletek bemutatására ezúttal nincs mód, mindössze arra az empirikus tapasztalatra utalok, mely szerint a fővárostól és a megyei városoktól lefelé haladva rendkívül erőteljesen nőnek a felsőfokú oktatási esélykülönbségek a hazai településszerkezetben. Amíg Budapesten és a megyei városokban a megfelelő korosztály mintegy 16-17 százaléka egyetemi-főiskolai tanulmányokat folytathat, ez az arány az 50 ezer főnél nagyobb lakosságú városokban is mindössze 8,2 százalék. Kirívóan kedvezőtlen helyzetben azonban a falvakban élő fiatalok vannak, ahonnan a megfelelő korúak mindössze 1,2 százaléka jut be valamilyen felsőoktatási intézménybe. Ez az arány a rendszerváltás kezdetén sem volt valami rózsás (5,2%), kétségtelen azonban, hogy az iskolázás települési egyenlőtlenségei rendkívül erőteljesen növekedtek az elmúlt hét esztendőben. Miközben megduplázódott az egyetemekre, főiskolákra felvehetők száma, ez a folyamat semmit sem javított a falusi településeken élők iskolázási esélyein. Éppenséggel ellentétes tendencia zajlott le. A folyamat hátterében természetesen számos ok húzódik meg. Mindez összefügg a magyar középiskolai rendszer településszerkezetével, a falusi, kisvárosi középiskolák színvonalával, a városokban működő középiskolák egyre növekvő differenciálódásával, a kollégiumok hiányával, az iskolázhoz fűződő utazási költségek növekedésével stb. Egy olyan társadalomban, ahol a hatalom semmiféle lépést sem hajlandó tenni az iskolázási esélyegyenlőtlenségek korlátozása érdekében, csakis a társadalom bezárulásának tendenciája érvényesülhet. Ilyen szempontból a magyar oktatáspolitika valóban sikerágazata a liberális kormánykoalíciónak, hiszen a társadalom más szféráiban sehol sem sikerült az egyenlőtlenségek korlátlan érvényesítésének ennyire tág teret nyitni.

A folyamat ugyan még nem fejeződött be, az alsó és középső rétegek felsőoktatásból történő kiszorításának tendenciája azonban egyértelmű. Ezt szociálpolitikai lépések is támogatják. 1990-ben például a felsőoktatási hallgatóknak 43 százaléka részesült szociális ösztöndíjban, most pedig mindössze 31 százalék. De ezt a tendenciát erősíti a most induló úgynevezett költségtérítéses rendszer, amely nyíltan is azt a célt követi, hogy az anyagi erőforrást birtokló társadalmi csoportok diplomaszerzési lehetőségeit semmiképpen ne korlátozza a felvételi követelményrendszer, hiszen számtalanszor előfordult, hogy ez a szűrő a jómódú, ám szerény képességű és/vagy szorgalmú gazdagok és befolyásosak előtt elzárta a kurrens egyetemre való bejutás útját. Ezt az akadályt a liberális oktatáspolitika radikálisan elhárította. Hasonló célokat követ a tandíjrendszer is: attól a pillanattól kezdve, amikor a mostani limitált tandíjat 5500 Ft-ra vagy a fölé emelik, az elszegényedett értelmiségi csoportok sem tudnak megbirkózni a gyermekek felsőfokú taníttatásának anyagi terheivel.

Mindezt egybevéve, a rendkívül rigorózusan szelektív felsőoktatás kialakulása nem véletlenszerű hatások következménye. A spontán makrotársadalmi folyamatok közoktatás-politikai megerősítésre találtak. E két forrásból eredő hatások egymást erősítő módon érvényesülnek. Mindez pedig végeredményben elindíthat egy kasztosodási folyamatot az értelmiségi utánpótlás társadalmi rekrutációja szempontjából. Ez annál inkább reális veszély, mert Magyarországon két típusú hátrány is akadályozza a felsőoktatásba való bejutást az alsó és középrétegek köréből. Az egyik típusú hátrány, hogy hazánkban a kulturális tagoltság sokkal kiélezettebb, mint Nyugat-Európában. Ez az iskolázási szerkezetből következik. Kisszámú az a társadalmi csoport a magyar társadalomban, ahol a szülők műveltsége-iskolázottsági szintje eléri azt a nívót, ami már önmagában is javítja az iskolázási esélyeket. Másfelől az oktatás olyan érték, amihez egyre nagyobb anyagi beruházás esetén lehet hozzájutni. Mindenestre a magyarországi átlagjövedelem nem teszi lehetővé a gyermekek felsőfokú iskolázását. Legfeljebb a felső kvintilis rendelkezik olyan jövedelemmel, amelynek alapján a növekvő anyagi terhek még vállalhatók. Éppen ezért nagyon valószínű, hogy a társadalomnak ebből a felső ötödéből rekrutálódik majd a felsőoktatási utánpótlás jelentős része. Azt lehetne mondani, hogy ez önmagában nem tragédia. Mindez értékválasztás kérdése is. Továbbá összefügg azzal, hogy a magyar társadalom hajlandó-e elfogadni egy olyan berendezkedést, ahol a társadalmi érvényesülés szempontjából legfontosabbnak számító szellemi tőke társadalmi privilégiumként oszlik el, miközben a társadalom nagy része rosszul képzett és még rosszabbul fizetett munkaerőként jelenik meg a munkapiacon.

Hogy a magyar társadalommal ezt a jövőt el lehet-e fogadtatni, az a következő évtizedben derülhet ki. Reálisan feltételezhető egy olyan szcenárió, hogy az iskolázási esélykülönbségek növekedése és konzerválódása kiélezett társadalmi ellentmondásokat generál. Mindez nehezen belátható következményekhez vezethet. Van azonban a tárgyalt problémának további oldala is. A társadalmak akkor válhatnak igazából versenyképes társadalmakká, ha biztosítják az állampolgárok számára az egyéni adottságok és képességek lehetséges fejlesztését. Ennek legfontosabb intézményesült eszköze az oktatási rendszer. Minél inkább szelektív valamely társadalom oktatási rendszere, annál nagyobb a kockázata annak, hogy a társadalmi képesség-potenciál fejlődése elmarad a verseny követelte szükségletektől. Megdöbbentően szűk látókörű tehát az a politika, amely a költségvetési ráfordítások minimalizálása érdekében kiszorítja az igényes oktatás lehetőségeiből mindazokat, akik saját oktatásuk költségeit részben vagy egészben nem képesek vállalni. A hazai elit magatartását pedig konzekvensen az a szemlélet uralja, hogy az oktatás, a szellemi erőforrások gyarapítása szükséges, sőt nélkülözhetetlen ugyan, nem olyan területe azonban a társadalomnak, amelyet megkülönböztetetten kellene fejleszteni és támogatni. Ezt mindenkor az anyagi bőség beköszönte utáni időkre halasztották. Ez az anyagi bőség azonban ez idáig egyszer sem következett be. Többek között azért sem, mert szűk látókörű társadalmi, hatalmi elitekkel nem lehetséges egy ország fejlődését dinamizálni.

Hozzászólás Geoffrey Owen tanulmányához

Teljesen természetes, hogy az a túlságosan nagy kontraszt, ami a kínai valamint az orosz és kelet-európai gazdaságok teljesítményei között mutatkozik, rendkívül intenzív érdeklődést vált ki. A "tranzito­lógia" irodalma ezek összehasonlítása, elemzése szempontjából is hihetetlen burjánzásnak indult. Az izgató kérdés természetesen Kína sikereinek titka és a követés lehetősége, azaz hogy szerepelhet(ett volna)-e modellként a parancsgazdaságok reformálása számára? Miért volt képes ott túlélni a rendszer a kommunista rezsimek bukását, és megmaradni a reformok útján? Elsietettek voltak-e azok az állítások, hogy a szovjet típusú rendszerek alkalmatlanok a fokozatos reformálásra, és Kína valóban cáfolatát adja-e ennek? Fenntartható marad-e Kína növekedése, és, ezzel összefüggésben is, tapasztalatai valóban példaértékűek-e?

Ilyen és hasonló kérdések tömege merül fel és az ezekre adott/adható válaszok, az ellentmondásos tények ismeretében meglepő az a kategorikusság és kinyilatkoztatásszerű magabiztosság, ahogyan Mr. Owen "A kínai gazdasági reform tanulsága" című tanulmányában (Eszmélet, 31. 67-97.) Kínát példaként szembeállítja az orosz és kelet-európai megoldásokkal. Nem kívánjuk írásán végighaladva számos állítását megkérdőjelezni, csak néhány problematikus kérdésre szeretnénk felhívni a figyelmet.

Térségünkben az évtizedek tapasztalatai alapján is eléggé általánossá váltak azok a vélemények, hogy a gazdaság és a politika szoros kapcsolata miatt a szovjet típusú rendszerek átalakításánál nem lehet szó fokozatosságról, "nem lehet a szakadékot két ugrással átugrani".

A kommunista rendszer radikális lebontására van szükség, széles körű privatizációra, mert a piaci rendszer összeegyeztethetetlen a széles körű és domináns pozícióban lévő állami tulajdonnal. Az érvek között fontos helyet foglal el azon állítás, hogy a fokozatos reformálás esélyt adna konzervatív erőknek, hogy koalíciót hozzanak létre az átalakítás blokkolására. Mindezt cáfolni látszik Kína gyakorlata, ahol fennmaradt a kommunista párt egyeduralma, és a fokozatos reformálás útját követi, aminek lényegét szemléletesen fejezi ki az "átkelni a folyón, kitapogatva a köveket" metafora. Ez azonnal felhívja a figyelmet arra, hogy a kínai reformok eleve nem egy részletesen kidolgozott stratégiát követnek, a tapasztalatokat fokozatosan általánosítják és például a "szocialista piacgazdaság" mint célmegjelölés csak a 90-es években, több mint egy évtizednyi reform után került megfogalmazásra. Az Owen által feltételezett és sugallt világos stratégiai lépés-sorozat kevéssé létezett, Kína a kísérletek sorozatával kereste a megfelelő megoldásokat.

Ugyanakkor azok a bizonyos "kövek" nem egyszerűen csak a reform következő lépéseinek "víz alatti" körvonalait jelentik, hanem a megelőző, a reform előtti időszak felhasználásra alkalmas támasztékait is (erre még visszatérünk).

Logikailag a reformok feladatai lényegében azonosak a volt Szovjetunióban, Kelet-Európában, illetve Kínában: megküzdeni a parancsgazdaság olyan örökségeivel és alapproblémáival, mint az állami tulajdon nyomasztó túlsúlya, a beruházási tőke adományként juttatása, a puha költségvetési korlát, központilag meghatározott árak, amelyek nem tükrözik a keresletet és kínálatot, a belső gazdaság elszigetelése a nemzetközi versenytől és a világpiaci áraktól, a verseny hiánya a termékpiacokon, rossz elosztási hálózatok stb. Ebből következően az átalakítás során jelentkező veszélyek is jórészt azonosak, a fenyegető inflációtól a munkanélküliségen át a csökkenő életszínvonal miatt jelentkező társadalmi elégedetlenségig.

Kína reagálásában a legdöntőbbnek – Owenhez hasonlóan – a fokozatos és rugalmas megközelítést tartják. Nagy óvatosságot tanúsított az árfelszabadításban, az állami vállalatok szubvencionálásának felszámolásában és különösen ezek privatizációjában. Vannak azonban, akik azzal érvelnek, hogy a reformok kezdetén Kína is lényegében sokkterápiát alkalmazott, amikor a gazdaságában igen nagy súlyt képviselő mezőgazdaságban lerombolta a kollektív gazdálkodást az egyéni családi művelés javára. (Az sem mellékes, hogy a vezetés kezdetben a dekollek­tivizálást, a családi termelési felelősségi rendszert hangsúlyozottan csak a szegény vidékeken akarta engedélyezni. Ezen jórészt a parasztság spontán akciója lépett túl, és a vezetés rugalmassága, stratégiai helyzetfelismerése abban nyilvánult meg, hogy az így előállt helyzetet utólag tudomásul vette és szentesítette. ) Ez nemcsak a mezőgazdasági termelés rendkívül gyors növekedéséhez vezetett, hanem a falusi gazdálkodás diverzifikálásához, sokféle foglalkoztatási lehetőség megteremtéséhez is a szektorból felszabaduló munkaerő számára.

A Kínával foglalkozó szakemberek azonban jól tudják, hogy az egyéni gazdálkodásra való áttérés – sokkterápiával vagy anélkül – sok súlyos problémával terhelt, és távol van az Owen által elképzelt diadalmenettől. Tény, hogy a 80-as évek elején a kommunarendszer gyorsan felbomlott, de 1985-ig formálisan is – utána pedig ténylegesen mindmáig – fennmaradt a paraszt kötelezettsége, hogy az alapvető termékek (mindenekelőtt a gabonafélék, az olajos magvak és a gyapot) meghatározott mennyiségét alacsony áron átadja az állami felvásárlóknak, amelyek részben még ma is uralják a piacot. A föld tulajdonjogát sem kapták meg a parasztok, az változatlanul a kollektíváé maradt. A földtulajdon kérdésének ilyen megoldásából vezeti le Owen a falusi egyenlőtlenségek állítólagos elkerülését. (Az a pongyolaság már szót sem érdemel, hogy a föld tulajdonosaként egyszer az államot – 86. oldal -, majd néhány sorral lejjebb a faluközösséget jelöli meg az általa szintén említett kollektíva helyett, ami egyébként szintén meglehetősen bizonytalan kategória. Azt a kijelentését is nehezen lehet értelmezni, hogy az állami tulajdon a vidéki területeken is domináns maradt – 85. -, majd a termelőszövetkezetek széleskörű fennmaradását sugalló adatokat sorol.) Közismert, hogy falun (is) hatalmas gazdasági egyenlőtlenségek alakultak ki, amit az Owen által – kimondatlanul – igen kedvelt és favorizált kínai párt- és államvezetés is visszaigazol azzal a jelszavával, hogy "egyesek előbb gazdagodnak meg, mások később". A földtulajdon rendezetlensége, bizonytalansága a parasztokat sok esetben visszatartja a beruházásoktól. Nagy a bizonytalanság még az elhatárolásban is a kollektív tulajdonjog és a parasztok földhasználati jogai között, valamint az időtartamot illetően, amíg egy család művelhet egy bizonyos földdarabot (az elméletileg 15 éves, sőt 1993 óta inkább 30 éves szerződési idő ellenére).

Meglepő, és a tényekkel homlokegyenest ellenkező Owen állítása az "árolló" elkerüléséről (83.), hiszen a valóságban ez egyre szélesebbre nyílt már a mezőgazdasági reformok első szakaszában is. Az 1979-84-es években az "árolló" az államnak évi 41,2 és 67,7 milliárd jüan közötti összegeket biztosított, 1985-87-ben pedig az elvonás üteme évenként 15,6%-kal fokozódott és abszolút összege elérte a 104,5 milliárd jüant és a tendencia a későbbiekben is folytatódott. (L. D. Boni, 1991. 36.) Idilli képet kapunk a falu vezetőiről, a káderekről (86.), csak éppen ez is meglehetősen távol van a valóságtól. Még a hivatalos kínai sajtó is tömegével ad hírt önkényeskedéseikről, gazdasági visszaéléseikről. A válságjelenségekkel terhelt általános gazdasági körülményeken túl elsősorban ők voltak a felelősek az 1992-93-ban tucatnyi tartományban bekövetkezett parasztlázadásokért. Egyebek mellett ezek egyik kiváltója az elviselhetetlen (helyi) adóterhek voltak: míg a törvény szerint az állami adó szintje a paraszti jövedelmek 5%-át nem haladhatja meg (és ténylegesen többnyire ez alatt maradt), ezt a szintet a kollektíva és a helyi állami szervek által szedett adók tömege sokszorosan meghaladja, egyes becslések szerint esetenként eléri a 40%-ot. Ezek elképesztő változatosságára önmagában abból is következtetni lehet, hogy a paraszti megmozdulások hatására a központi kormány 1993. júniusig rendeletileg 80 (!) adófajtát, díjat törölt el. A parasztok jogfosztottsága, kiszolgáltatottsága egyúttal a pártállami politikai rendszer alapvető változatlanságának súlyos árára és következményeire is ráirányítja a figyelmet. Nagy a véleményeltérés a jelenlegi szétaprózott, alacsony technológiai/technikai színvonalú paraszti gazdálkodás perspektíváit, termelékenységét illetően, és lehetne sorolni a problémákat, hogy az infrastrukturális körülmények alapvetően alig javultak, gyenge az ellenálló képesség a természeti csapásokkal szemben, nem megfelelő a beruházás a mezőgazdaságba stb. Ez utóbbit illetően Owen a kínai reformok sikerének okát abban látja, hogy átcsoportosított "erőforrásokat a könnyűipar, a mezőgazdaság, a fogyasztói szolgáltatások fejlesztésére". (80.) Nos, ez az átcsoportosítás az említett szélesre nyitott árollón túl úgy nézett ki, hogy míg az 1976-80-as időszakban az összes állami beruházásból a mezőgazdasági célúak 10,5%-ot tettek ki, az 1981-85-ös időszakban ez 5%-ra, az 1986-89-es években pedig 3,1%-ra esett, és csak a 90-es években, a válságjelenségek hatására indult ismét növekedésnek.

Kína sikerének egyik legdöntőbb tényezőjét Owen a privatizáció elmaradásában, a társadalmi (állami + kollektív) tulajdon szerepének fennmaradásában jelöli meg. Az állami nagyvállalatok igen jó teljesítményéről beszél, gondokat csak a kis állami cégeknél lát. (88-89.) Holott a kínai vezetésnek is ez a szektor okozza a legnagyobb fejfájást, mivel rossz hatékonyságú, súlyos adósságokat halmozott fel, a termelési feladat mellett kiterjedt szociális funkciókat is ellát. Míg korábban hivatalosan az állami vállalatok egy harmadát tekintették veszteségesnek, ma már többnyire a felét. 1994 augusztusában 124 ezer állami vállalat felmérése azt mutatta, hogy adóságuknak az aktíváikhoz viszonyított aránya elérte a 75%-ot, és a következő évi, 150 ezer vállalatot érintő leltár hasonló eredményt mutatott. (Ricky Tung, 1996. 44.) Életben tartásuk erősen megterheli a költségvetést, az erre fordított milliárdok (együtt az árszubvenciókkal) az egyik fő oka a visszatérő költségvetési deficitnek. A felesleges munkaerőt az állami vállalatoknál ("kapun belüli munkanélküliség") a legalacsonyabb becslések is 30 millió főre teszik.

A társadalmi (állami) tulajdon változatlan dominanciájának kérdésében is sokkal árnyaltabb képet érdemes felvázolni. Az állam közvetlen gazdasági szerepének csökkentése a reformok egyik fontos célkitűzése. Elvileg ez a csökkenés az állam tulajdonosi, tervezési és gazdaságszervezési szerepére vonatkozhat. A reformok mindezt érintették és 1984 óta a tulajdonosi és a működtetési, igazgatási jogok elkülönítésére irányultak (nem érintve itt a terv és a piac viszonyának kérdéseit). Elméletileg – és gyakorlatilag – ez a jövedelem elosztását, felhasználását érinti, így az állami tulajdonlás "felhígulását" tükrözi és mozgásnak tekinthető a privatizáció felé. Ebben a mozgásban fontos szerepet játszik a részvényes-rendszer, ami a tulajdonlást érinti, és amelynek során mind több és több nem állami tulajdonrész "kerül be" az állami vállalatokba, ilyen módon is előidézve dominanciája csökkenését. Az így bekerülő tőke, technológia a veszteséges, technológiailag elavult nagy állami cégek modernizálását szolgálja. Ez a tulajdon-hibridizáció – és különösen végrehajtásának itt nem részletezhető megoldása – a kínai tulajdonreform megkülönböztető vonása a posztkommunista gazdaságokhoz képest.

A kínai vezetés a privatizáció gondolatának merev elutasításától már eljutott annak korlátozott hatókörű elfogadásáig. Különösen a nem stratégiai szektorokban érvényesülnek a privatizációs intézkedések az "állami tulajdon, de magánműködtetés" formulától a kis állami cégek nyílt privatizációjáig, eladásáig. A tulajdonreformnak ez a része az állam ellenőrzése mellett zajlik, amelynek mélységét és ütemét igyekszik egy sor érdek befolyása alatt kézben tartani. Emellett a gyorsan növekedő külföldi és magánszektor egyrészt fokozatosan csökkenti az állami szektor részesedését a GNP előállításában (míg 1978-ban ez a részesedés 78% volt, mára ez közelít a széles körű államosítást megelőző 1952-es 45%-hoz és az évtized végére valószínűleg 25% körülire csökkent), másrészt előkészíti a pénzügyi alapokat a még ütemesebb privatizáció számára. Ennek potenciális lehetőségét az is jelzi, hogy 1995 végén a lakossági megtakarítások közel 3 ezer milliárd jüant (több mint 350 milliárd dollárt) tettek ki, szemben az állami vállalatok 3500 milliárd jüanra (1993) becsült aktíváival.

Az állam által irányított és többé-kevésbé kézben tartott tulajdonreform mellett azonban egy nehezen tettenérhető, egyéni kezdeményezésű, ugyanakkor igen dinamikus és természetesen jórészt illegális eszközökkel és módszerekkel végrehajtott privatizációs folyamat is zajlik Kínában. Számtalan módja van az állami tulajdon privát kezekbe csatornázásának, ami már az 1993-t megelőző évtizedben becslések szerint napi 100 millió jüan nagyságrendben zajlott, és így mintegy 500 milliárd jüan állami vagyon magánzsebekbe kerülését jelentette. A gyorsuló folyamatnak itt csak néhány módszerét említenénk. Egyre világosabb például, hogy a külföldi tőkebefektetések nem elhanyagolható része mögött hazai állami vállalatok vezetői állnak, akik különböző manipulációs módszerekkel külföldre juttatott hatalmas tőkéket "külföldi befektetésként" visszairányítva hoznak létre közös vállalatokat. (A leginkább kedvelt hongkongi közvetítő "láncszem" mellett egyes feltételezések szerint a magyarországi kínai vállalkozások egy része is hasonló szerepet tölt be. ) Ezáltal nemcsak a tényleges külföldi befektetések összege csökken, hanem a külföldi befektetéseknek kezdettől biztosított kedvezmények révén évente 100 milliárd jüanra becsült adóveszteség éri a költségvetést, de ami a témánk szempontjából most leginkább érdekes, az állami vagyon jelentős része így magánkézbe kerül. A vállalatok át nem ruházható belső részvényeket bocsátottak ki alkalmazottaiknak, amelyek osztalékra jogosítanak, de csak a cégen belülieknek lehetne eladni. Elvileg ezek a cég, közvetve az állam tulajdonát képezik, a dolgozói vásárlás ellenére. Néhány tartomány felmérése azonban azt mutatta, hogy az 1991-92-ben kibocsátott 20 milliárd jüan értékű belső részvénynek már csak 10-20%-a volt belső kezekben, a többi a szabályt megszegve kívülállók kezébe került. (You Ji, 1995. 56-57.) A vállalatok kollektív részvényeket is képeztek, amelynek egyik összetevői például a profit megtartott részéből létrehozott szociális, jóléti alapok. Ezek egyértelműen a gyár aktíváit képezik, mégis sok esetben "társadalombiztosítási részvényekként" vagy "ösztönző részvényekként" ingyen átadják a munkásoknak. Ezáltal elmosódnak a vonalak a szociális jóléti alapok és a tulajdon más kategóriái között, a kollektív részvénytőke a tulajdonjog szempontjából szürke területté válik. Gyakori a szándékos nem-tőkésítés (alultőkésítés) annak érdekében, hogy csökkentsék az állami részek arányát külföldi tőkebevonás esetén. Így például sok gyár csak a nettó könyv szerinti aktívákat veszi számításba, és mellőzi a föld, a nem termelő épületek, létesítmények értékét. Még népszerűbb módszer a "láthatatlan" aktívák, mint a szabadalmak, a szellemi tulajdon figyelmen kívül hagyása. Más egyéb módszerek mellett mindez azt jelenti, hogy bár a részvényes rendszerrel a kínai vezetésnek nem állt szándékában az állami szektor privatizálása, a reform mégis mechanizmusokat hívott életre az állami tulajdon csökkentésére.

A világban mindenhol még a törvényekkel szabályozott, hivatalos politikai áldással végrehajtott privatizációnak is állandó kísérői a visszaélések, a korrupció, ám ezek valószínűleg eltörpülnek azok mellett a kínai esetek mellett, amikor a helyzet jórészt szabályozatlan és maga a hatalom enyhén szólva is ambivalens magatartást tanúsít a privatizációt illetően. Mindez és számos más példa és tény jelzi, hogy a gazdasági folyamatok érvényesítik hatalmukat, és minden erőfeszítés ellenére a kapitalista eszközök és módszerek átvételét nem tudják csak és kizárólag a teljesítmény és a hatékonyság növelésére korlátozni – a "sajátosan kínai színezetű szocializmus" egyre több vonatkozásban kapitalista arculatúvá válik.

Kína eltérő reformútja vizsgálatánál Owen figyelmen kívül hagy egy lényeges szempontot: éppen a reformtapasztalatok hívták fel nagy nyomatékkal a figyelmet a megelőző időszakban kialakult különbözőségek fontosságára. Vagyis a rendszerek említett alapvető azonosságai mellett olyan lényegi különbségek is léteztek, amelyek döntő módon befolyásolják a reformok végrehajtását, azok ütemét és eredményeit. Mivel ezt már más hozzászólók is hangsúlyozták, lehetőleg eddig nem vagy kevéssé exponált tényezőkre igyekszünk a figyelmet ráirányítani.

A leggyakrabban említett és legszembetűnőbb a szektorok fajsúlyának különbsége: míg Kínában az aktívak 75%-a dolgozott a mezőgazdaságban, a Szovjetunióban és a kelet-európai országokban nagyjából ugyanennyi az iparban. Ebből következően Kínában az extenzív fejlődés egyes tartalékai még a reformok megindulása utáni időszakban sem merültek ki. Egy további, a reformidőszak lépéseit alapvetően befolyásoló különbség, hogy míg a Szovjetunióban és az európai volt szocialista országokban lényegében a városi és falusi lakosság egészére kiterjesztették a társadalombiztosítást, az Kínában főleg csak a városi állami szektor dolgozóit (a munkaerő mintegy 20%-át) fogta át. Arról már van némi fogalmunk, hogy ezen jogok egyes részeinek visszavétele is mekkora fájdalmakkal járt! Vagy hol rendelkeznek térségünk országai olyan kiterjedt, a vállalkozásokban élenjáró gazdag és az anyaországhoz kötődő emigrációval, mint a kínaiak? (Például Thaiföldön a kínai származásúak a népesség 12%-át teszik ki, de a magánszektor több mint felét ellenőrzik.) Olyan hihetetlen gazdasági dinamizmust felmutató környezet sincs itt, mint az ázsiai-csendes-óceáni régió. Az is lényeges eltérés, hogy a reformok kezdetén Kínának nem volt külső (és belső) államadóssága.

A Szovjetunióhoz/Oroszországhoz képest az egyik lényeges különbséget az alapszintű társadalmi szervezetekben, különösen a családi és rokonsági struktúrákban találhatjuk meg. Nem is olyan régen még széles körű egyetértés volt abban, hogy a kínai család a gazdasági fejlődés akadályát képezi (korábban Max Weber is így értékelte), mára viszont éppen ellenkezőleg, a fejlődés motorjának tekintik, a teljesítmény és a motiváció fontos forrásának. Ilyen drámai változások következtek volna be a kínai család jellegében? Valójában inkább arról van szó, hogy a kínai családok mindig nagy változatosságot mutattak, a legtöbb egy fajta vegyüléke a fejlődésre kedvező, illetve kedvezőtlen tendenciáknak. Hogy ezen tendenciák közül melyik válik dominánssá, az döntően a külső erők és intézmények természetétől függ. Ebből a szempontból lehet összevetni a szocialista időszak hatását a kínai és a szovjetunióbeli, kelet-európai családokra. Kínában a hatás lényege abban összegezhető, hogy ez az időszak a legtöbb családi kötelék és kötelezettség megerősítését hozta, azzal a tulajdonképpen pozitív módosulással, hogy lazult a családok idős tagjainak hatalma. A mezőgazdaság kollektív szervezetei például latens módon jórészt a rokonsági kötelékek mentén szerveződtek. A városokban némileg más volt a helyzet, de például a családok különböző generációi a lakáshiány miatt is együttélésre kényszerültek, és főleg az olyan válságos időszakok, mint a "nagy ugrás" és a kulturális forradalom, a túlélés érdekében még szorosabbra fűzték a családi, rokonsági kötelékeket.

Ezzel szemben a Szovjetunióban a szocialista időszak (ráadásul ott 70 évről van szó!) inkább lazította a családi kötelékeket, és a nyugati társadalmak individualista családi orientációjához közelítette. A vidéki munkaerő tömeges toborzása, a fiatalok városba áramlása csak tovább erősítette ezt a tendenciát. Kínában a reformidőszakban az erős családi lojalitásokat sikeresen lehetett mozgósítani a gazdasági dinamizmus érdekében. Legyen szó akár a különböző vállalkozásokról, akár a hongkongi, tajvani és más "tengerentúli honfitársak" családi kötelékek által is mozgatott befektetéseiről. Természetesen a családi rendszer eltérései csak az okok egyike Kína gazdasági sikerében, sőt, valószínűleg nem is a legfontosabb.

Az előzőnél bizonyára lényegesebb "lépőköve" a kínai reformoknak az a maóista örökség, hogy az akkori évtizedekben a tervezés, beruházás és anyagelosztás sokkal nagyobb fokú regionális decentralizációja alakult ki, mint bármely más szocialista ország esetében. Ez párosult nemcsak a decentralizált ipartelepítéssel, hanem a falusi iparnak már a reform előtti kiépülésével, aminek eredményeként Kína a reformok kezdetén 1,5 millió kommuna- és brigádvállalattal rendelkezett, amelyek több mint 28 millió embert foglalkoztattak. Így az ipar földrajzilag nemcsak egyenletesebben oszlott meg az országban, de ami hatásában sokkal fontosabb: tulajdonjoga és ellenőrzése is egyenlőbben oszlott meg a kormányzati hierarchia különböző szintjei között. Ma már eléggé egybehangzóan az a vélemény, hogy a kínai gazdaság ezen decentralizációja képezi a kínai reformok működésének egyik fontos strukturális tényezőjét.

A reform hatalmas ösztönzést adott a helyi kormányok gazdasági, vállalkozói tevékenységének, mivel nagyfokú fiskális önállóságuk mellett a mezőgazdaság egyénivé alakulása után ezen vállalkozások nélkül lényegében bevételi forrás nélkül maradtak volna. Mivel meghatározták részesedésüket az adóbevételből, és jogokat adtak nekik a pénzügyi többlet vagy maradék megtartására, a helyi vezetők jövedelme és karrierje szorosan kapcsolódott falusi vállalataik sikeréhez. Falusi szinten ebben a párttitkárok játsszák a meghatározó szerepet, de ez a gazdasági tevékenység aligha tekinthető már szokásos kommunista politizálásnak. A helyi kormányok hivatalnokai minden módon részt vesznek a vállalatok munkájának elősegítésében, a tőkéket és hiteleket szabadon átcsoportosítják a tulajdonukban lévő vállalatok között, mindenekelőtt a legtöbb hasznot ígérő vagy a legnagyobb presztízsű vállalathoz. Mindezzel a tevékenységgel a helyi kormány már nem egyszerűen ügynöke, alárendelt adminisztratív láncszeme a központi hatalomnak, hanem közvetlen tulajdonos és vállalkozó. A maóista időszakból megmaradt (sokszor személyében is azonos) erős politikai infrastruktúra tehát a reformidőszak új gazdasági ösztönzésére a vidék gyors iparosításának, vállalkozásai ösztönzésének fő szereplőjévé vált. Miközben más átmeneti gazdaságokban a központosított tervgazdálkodás rendkívül rossz tapasztalatai miatt az államot, a kormányt igyekeztek gyorsan eltávolítani a gazdaságból, Kína egy olyan megoldást mutat, ahol az "állam vagy piac" megközelítés helyett a kettőt inkább kölcsönhatásában próbálták meg kezelni ("az állam orientálja a piacot, a piac szabályozza a vállalatot").

Az ország sajátosságaira alapozva a kínai vezetés nem alkalmazta az "átmeneti ortodoxiát", amit annál az alapvető különbségnél fogva sem tehetett, hogy míg másutt a kommunista rendszerek összeomlottak, Kínában erre nem került sor. Míg máshol a gazdasági reformok fontos politikai célja volt a kommunista hatalom lerombolása, Kínában a fokozatos reformok éppen a túlélését kívánják szolgálni. (Csaba L., 1996.) Kína ezért is meríthetett ihletet egyes kelet-ázsiai diktatúrák fejlődési modelljéből, ahol csak a modern gazdasági alapok megteremtése után került sor fokozatosan a politikai liberalizációra, az egypárti diktatúra feladására. A kínai vezetés óhajtja az eredményt, de szeretné elkerülni az ilyen szükségszerű következményeket. Ez már önmagában bizonytalanságot okoz a kínai reformok értékelésénél, amely egyébként is felvet olyan kérdéseket, hogy mennyire vált fenntarthatóvá ez a fejlődés, visszafordíthatatlannak tekinthető-e már a folyamat, egy hasonló reformfolyamat sikeres lehet-e Kínán kívül, vagyis levonhatók-e általánosítható tanulságok Kína eléggé egyedi példájából.

Különösen a kezdeti szakaszban a sokféle termelés, vállalkozás viszonylag kevés szakértelmet, indulási költséget igényelt, a belépési korlátok alacsonyak voltak. Pesszimista vélemények szerint a reform legnehezebb feladatai még hátra vannak, mindenekelőtt ami az állami vállalatok és a pénzügyi szektor reformját illeti. Ez nagy valószínűséggel növelni fogja a városi munkanélküliséget, ami hozzádadódik a vándormunkások most is százmilliót meghaladó tömegéhez, továbbra is fenyegető veszély az infláció, a részleges reformok pedig új lehetőségeket teremtenek a korrupció számára. Az optimista megközelítés szerint – amit táplál a 90-es évek gyors növekedése és a piaci viszonyok látványos fejlődése – a gazdaságban már mély strukturális változások mentek végbe, a folyamat visszafordíthatatlanná vált. Ezen nézet szerint jó "választás" volt a politikai változások elkerülése, így "csak" a piacgazdaságba való átmenet feladataival kellett megbirkóznia, szemben a rendszerváltó országokkal, ahol egyidejűleg egy stabil és hatékony demokrácia kiépítését is meg kell oldani. Más kérdés, hogy távolról sincs egyetértés abban, mennyire tekinthető szilárdnak Kína politikai rendszere (elegendő a központi hatalom eróziója körüli vitákra utalni), mit eredményez a gazdasági és a politikai intézmények kölcsönhatása, illetve a gazdasági reformok milyen várható hatással lesznek a politikai struktúrára, intézményekre.

Végül a számtalan különbség és öröklött sajátosság nagyon megnehezíti, hogy Kína megoldásából következtetéseket és tanulságokat vonjunk le az átmeneti gazdaságok számára. Kérdésessé teszi, hogy a reform hasonló megközelítése sikeres lehetne-e másutt. Nem tűnik tehát túlságosan megalapozottnak a "tanulni a kínai reformtapasztalatokból" felszólítás – ugyanakkor ez nem azt jelenti, hogy Kína ne szolgálhatna bizonyos általánosítható tanulságokkal (ezekre l. Csaba L., 1996.).

Owen által afféle következtetésnek szánt befejező, Demokrácia, tervezés, piac című fejezettel igazából nem lehet sokat kezdeni. Itt nemcsak az lesz egyértelműen nyilvánvaló, hogy Kína ürügyén fejtegetései egy prekoncepciót szolgáltak, a rendszerváltás, de lényegében a piacgazdaság elutasítását, hanem a valóságtól már teljesen elrugaszkodó kijelentéseket tesz: "a munkásosztály számára lehetővé vált, hogy megerősítse szövetségét a parasztsággal és a városi kispolgársággal"; "a munkásosztályt és a kispolgárságot bevonták a tervezési folyamatba és az eredmények ellenőrzésébe". Vagy mire gondolhat, amikor arról beszél, hogy a regionális különbségek növekedésének negatív tendenciáit az állam akkor tudja ellensúlyozni, "ha képes lesz rávenni a lakosságot (?) arra, hogy közvetlenül döntsön az erőforrások régiók és szektorok közötti elosztásáról".

És végül: "Kína példája azt mutatja, hogy a világ egyik legszegényebb országa is képes lehet a kapitalizmus meghaladására, mégpedig a történelemben példátlan gyorsasággal." Ha valami zajlik Kínában, az nem a "kapitalizmus meghaladása", mint Owen feltételezi. A megindult gazdasági átalakulások valódi piacgazdaság kialakulása felé mutatnak, és a vezetésnek mind kevésbé van más alternatívája, mint ennek a fejlődésnek a vezénylése, sorra feladva korábban kikezdhetetlennek tűnő tételeit. A jelenlegi politika folytatása mellett Kína nagyjából azonos utat járhat be a végeredményt tekintve, mint sikeres szomszédai ("nagy tigrissé" válhat). Vagyis Kínának "optimális" esetben meglehet az esélye arra, hogy egy fejlődési szakasz végén felesleges és kiüresedett díszítő elemmé válik a piacgazdaság elé illesztett "szocialista" jelző.

Irodalom

Jan Adam (1996): Kína átalakulási stratégiájának tanulságai. Külgazdaság, 7-8. sz. 89-101.

L. D. Boni (1991): Iszcserpani li vozmozsnoszti szemejnogo podrjada. Problemi Dalnyego Vosztoka, 1. sz. 35-42.

Csaba László (1994): A Tienanmen tér bája. Hozzászólás K. Griffin és A. R. Khan Átmenet a piacgazdaságba c. cikkéhez. Közgazdasági Szemle, 9. sz. 802-806. A vita folytatásához l. Közgazdasági Szemle, 1995. 7-8. sz. 754-765.

Csaba László (1996): A kínai és a kelet-európai átalakulás összehasonlítása. Európai Szemle 3. sz. 67-85.

Marshall I. Goldman (1993): The Chinese Model: The Solution to Russia's Economic Ills? Current History, Okt. 320-240.

Griffin, K. – Khan, A. R. (1994): Átmenet a piacgazdaságba. A kínai út tanulságai Oroszország és Kelet-Európa számára. Közgazdasági Szemle, 5. sz. 391-410.

Jordán Gyula (1993): Kína az 1990-es években. Szocializmus kínai jellemzőkkel, szocialista piacgazdaság, vagy… Társadalmi Szemle, 7. sz. 39-49.

Jordán Gyula (1996): A privatizáció Kínában – tények és feltevések. Közgazdasági Szemle 1. sz. 45-57.

Peter Nolan – Robert F. Ash (1995): China's Economy on the Eve of Reform. The China Quarterly, 144. sz. 980-998.

Louis Putterman (1995): The Role of Ownership and Property Rights in China's Economic Transition. The China Quarterly, 144. sz., 1047-1065.

Thomas G. Rawski (1995): Implication of China's Reform Experience. The China Quarterly, 144. sz. 1150-1173.

Tálas Barna (1991): Economic Reforms and Political Reform Attempts in China, 1979-1989. Berlin, Springer-Verlag.

Tálas Barna (1994): A kínai kommunisták újabb "hosszú menetelése" a szocialista piacgazdaság felé. Budapest Bank Tanulmányok, 18. sz.

Ricky Tung (1996): Obstacles Hindering the Establishment of a Modern State-owned Enterprise System is Mainland China. Issues and Studies, Febr. 32-51.

Andrew G. Waler (1995): China's Transitional Economy: Interpreting its Significance. The China Quarterly, 144. sz. 963-979.

You Ji (1995): Corporatization, Privatiization, and the New Trend in Main­land China's Economic Reform. Issues and Studies, Ápr. 28-61.