Ahhoz, hogy korunk neoliberális "konszenzusa" kialakuljon, hosszú évtizedek munkájára volt szükség. A vezető konzervatív közgazdászok, politológusok és szociológusok tevékenységét az amerikai nagyvállalatok alapítványai közvetlenül is szponzorálják. E hálózat feltérképezése azonban nem könnyű feladat.

Ha a neoliberálisok¹ és az egyirányú gondolkodás² reprezentánsai ma uralkodnak is az ideológia terepén, ez korántsem volt mindig így. A második világháborút követő években a neoliberalizmus sehol sem volt meghatározó jelentőségű. Bár az Egyesült Államokban az alapító atyák kezében eleinte kevés ütőkártya volt, egy fontos elvet hamar elsajátítottak: a gondolatoknak következményeik vannak. 1948-ban Richard Weaver ezt a jelmondatot adta könyve címéül, amely azután hosszú karrierre és hatalmas visszhangra tett szert az Atlanti-óceánon túl.³

Aligha tekinthetjük véletlennek, hogy ez az írás akkoriban az University of Chicago Press-nél látott napvilágot, ha tudjuk, hogy ennek a városnak az egyeteme⁴ jelentette a születő neoliberalizmus kemény magját. Friedrich August von Hayek, az emigráns osztrák közgazdász itt jelentette meg 1944-ben Út a szolgasághoz ⁵ című nagyhatású művét. Egy másik fiatal és ragyogó tehetségű közgazdász, egy bizonyos Milton Friedman szintén itt talált kiadóra, csakúgy, mint az irányzat más emelkedőben lévő csillagai.⁶ A közkeletűen csak “chicagói fiúknak” nevezett közgazdászokból álló Chicagói Iskola híressé vált, s tagjai szétrajzottak a világban, így kerültek Pinochet tábornok Chiléjébe is. Közgazdasági s vele filozófiai és szociális doktrináikat urbi et orbi kezdték tanítani. Milton Friedman művei – mint a Kapitalizmus és szabadság⁷ – a könyvesboltok sikerkönyveivé léptek elő.

A neoliberálisok számára az egyén szabadsága egyáltalán nem a politikai demokráciából és az államilag szavatolt jogokból következik: szabadnak lenni, e felfogásban, egyenlő azzal, hogy szabad vagyok az állam beavatkozásától. Ez utóbbinak pusztán a szabadpiaci keretek rögzítésére kell korlátozódnia. A termelőeszközök magántulajdona, illetve következésképpen ezek magánosítása elengedhetetlen követelmény. A forrásokat, a beruházásokat és a munkaerőt a legmegfelelőbben a piac osztja el; a szociálisan hátrányos helyzetű csoportoknak szánt állami programok szinte egészét egyéni, önkéntes jótékonykodásnak kell felváltania. Az egyén így válik maradéktalanul felelőssé saját sorsáért.

A neoliberálisok mindig is tudták, hogy ennek a New Deallel és a jóléti állam tanaival diametrálisan ellentétes programnak a gyakorlati kivitelezéséhez először a szellemi szférát kell megdolgozniuk. Az elveket azelőtt kell propagálni, mielőtt következményeik érzékelhetők lennének a honpolgárok és a társadalom életében. Azok számára pedig, akik előállítják, közzéteszik, oktatják és terjesztik ezeket a gondolatokat, kellően jó körülményeket kell teremteni. Ezért a neoliberális irányzat 1945-től kezdve állandóan törekedett arra, hogy gondolkodó elméket és anyagi támogatókat toborozzon, hogy megfelelő pénzügyi és intézményi háttérrel vértezze fel magát. Úgynevezett “agytrösztjei” (thinktanks) közül a legbefolyásosabbak az Egyesült Államokban találhatók. Talán nem felesleges, ha némelyikük tevékenységét itt újra felidézzük.⁸

A Hoover Intézetet (Hoover Institution on War, Revolution and Peace) 1919-ben a későbbi elnök, Herbert Hoover alapította. A Stanford Egyetem campusában székelő intézmény az orosz és a kínai forradalomra vonatkozó dokumentumgyűjteményeiről híres. Elsőrendű szerepe (a hidegháború élharcosa, főként évkönyve, az International Communist Affairs révén) a 60-as évektől gazdasági feladatkörrel is kiegészült. Évi mintegy 17 millió dolláros költségvetése lehetővé tette, hogy finanszírozza – mások mellett – Edward Tellernek, az atombomba egyik atyjának munkáit, valamint olyan közgazdászok munkásságát, mint George Stigler vagy a Stanford és Chicago között ingázó Milton Friedman.

Ugyancsak régi intézmény az American Enterprise Institute (AEI), amelyet 1943-ban a New Deal bizonyos aspektusaival szemben álló üzletemberek hoztak létre. A washingtoni székhelyű, a szellemi közszférával különlegesen jó viszonyban lévő AEI közvetlen együttműködésben áll a Kongresszus tagjaival, a szövetségi adminisztrációval és a médiával. A 80-as években az Intézet mintegy 150 fővel dolgozott, akik közül ötvenen kizárólag könyvek, jelentések, elemzések, illetve politikai és gazdasági ajánlások kutatási és előállítási feladataival foglalkoztak. Az AEI befolyásának viszonylagos csökkenésére utal, hogy évi költségvetése (1993-ban 12,8 millió dollár) jelenleg alig fele a tíz esztendővel korábbinak.

A legismertebb és Ronald Reagan elnökségéhez a legerősebben kötődő intézmény a Heritage Foundation (HF). Az 1973 óta működő HF, amelynek évi költségvetése kb. 25 millió dollár, évente mintegy kétszáz dokumentumot termel. Ez a média területén különösen aktív, minden más intézménynél többet idézett alapítvány adja ki – többek között – a public policy szakértőinek évkönyvét, amely ezerötszáz – hetvenféle rubrikába besorolt – neoliberális kutató és szakértő nevét tartalmazza (az időhiánnyal küzdő újságírók megelégedésére, akik cikkeiket ezáltal megfelelő “tudományos” nevekkel támaszthatják alá).

Említésre érdemes további két intellektuális központ is: a gyorsan fejlődő Cato Institute, amely a “minimális kormányzat” szószólója, s a privatizáció tanulmányozására szakosodott, illetve a Manhattan Institute for Policy Research, melyet 1978-ban a CIA későbbi igazgatója, William Casey alapított, s amelynek a redisztributív kormányzati programokkal szembeni kritikái komoly befolyásra tettek szert. E két “műhely” egyaránt a piacot ajánlja gyógyírnak valamennyi társadalmi problémára. A think-tankeket és a kormányzati szférát egyfajta közlekedőedény-rendszer köti össze, ami lehetővé tette, hogy a Nixon-éra “régi harcosai” menedéket találjanak James Carter interregnuma idején, illetve hogy ugyanezt tegyék a Reagan-Bush korszak emberei Clinton mostani elnöksége alatt.

Az Egyesült Államokon kívül a neoliberális szellemű intézmények hálózata kevésbé gazdag. Mindazonáltal az Egyesült Királyságban “Thatcher asszony kommandói” – ahogyan magukat szerették nevezni – fontos pozíciókat szereztek az ideológiai harcban. Említsük meg közülük a Centre for Policy Studiest és az Institute of Economic Affairst, amelyek kiadványainak listája a konzervatív közgazdászok egyfajta Ki kicsodája, illetve méginkább a londoni Adam Smith Institutot, amely – a kérdésben szakértőnek számító Brendan Martin szerint⁹ – “többet ért el, mint az újjobboldalon belül bármely más nyomásgyakorló csoport a privatizáció doktrínájának az egész világon való népszerűsítéséért”.

Mindazonáltal a rangidős és legbefolyásosabb formáció a Société du Mont Pelerin. 1947-ben vagy negyven amerikai és európai személyiség, Fridrich von Hayek meghívására, ebben a Montreux melletti svájci faluban jött össze, hogy egy tíznapos konferencián vegyen részt. Hangsúlyozva a történelmi pillanat komolyságát – “a civilizáció központi értékei forognak kockán” -, a csoport tagjai kijelentették, hogy “a magántulajdon és a piaci verseny jegyében fogant eszmék hanyatlása” veszélyt jelent a szabadságra, “mert az ezen intézmények által meghatározott hatalom és a belőlük következő kezdeményezőkészség diffúziója nélkül nehéz elképzelni olyan társadalmat, ahol ténylegesen meg lehetne őrizni a szabadságot”.¹⁰

1947 és 1994 között a Société huszonhatszor tartott – minden alkalommal egy-egy hetes – összejövetelt különböző városokban. 1994-ben Cannes volt a helyszín, ez év (1996) szeptemberében pedig a tagok – akiknek létszáma időközben negyvenről négyszázötvenre nőtt – az osztrák alapító, Hayek városában, Bécsben találkoztak. A Société előszeretettel hivatkozik a soraiból kikerült közgazdasági Nobel-díjasokra, tagjainak listáját azonban – akik mindannyian egyénileg csatlakoztak a Társasághoz – nem kívánja nyilvánosságra hozni; jobbnak látja elkerülni “a reklámot és a média reflektorfényét”.¹¹

A neoliberális ideológia termelésére és terjesztésére hosszú esztendők óta több száz millió dollárt fordítottak. Kérdés: honnan származik ez a pénz? A kezdet kezdetén, az 1940-es és 50-es években a főszerepet a William Volker Fund játszotta. Ez az alap mentette meg az ingatag folyóiratokat, s finanszírozta számos, Chicagóban kiadott könyv megjelentetését, fizette ki a befolyásos Foundation for Economic Education lejárt váltóit, illetve szervezett konferenciákat az amerikai egyetemeken. Szintén a Volker Fund volt az, amely pénzelte az amerikai résztvevők utaztatását a Société du Mont Pelerin első összejövetelére.

A 60-as években azután a neoliberálisok jelentősége már nem volt egészen marginális. Több amerikai családi alapítvány kezdte el őket s intézményeiket támogatni. A Ford Alapítvány – a jótékonykodásnak ez az igazi “elefántja” – a középjobb és a centrum sok egyéb pénzforrását is megnyitotta számukra azzal, hogy 300 ezer dolláros szubvenciót nyújtott az American Entreprise Institute-nak. A Bradley Alapítvány (28 millió dollárnyi adomány 1994-ben) – többek között – a HF-t és az AEI-t pénzeli, s magazinokat, folyóiratokat támogat.¹² Így 1990-1993 között a legjelentősebb neoliberális lapok közül négy (The National Interest, The Public Interest, New Criterion, American Spectator) különféle forrásokból összesen 2,7 millió dollárhoz jutott. Összehasonlításképpen: a mindösszesen négy progresszív szellemű amerikai folyóirat (The Nation, The Progressive, In These Times, Mother Jones) ugyanezen időszakban együtt csupán 269 000 dollár támogatásban részesült.¹³

A régi, nagy amerikai ipari vagyonokon nyugvó alapítványok, mint a Coors (sörgyártás), a Scaife vagy a Mellon (acélipar) s különösen az Olin (vegyipari termékek) ugyancsak pénzelnek egyes nagy presztizsű amerikai egyetemi tanszékeket. A cél: “erősíteni azokat a gazdasági, politikai és kulturális intézményeket, amelyeken a magánvállalkozás alapul”, miként ez az Olin Alapítvány brosúrájában olvasható, amely már 1988-ban 55 millió dollárt fordított efféle célokra. Magától értetődik, hogy ilyen nagyságrendű pénzekkel a nagylelkű adományozók fenntartják maguknak a jogot arra, hogy megjelöljék azt a professzort, aki a támogatott tanszék élére kerülhet, vagy az adott kutatóközpontot irányíthatja.¹⁴ Az Olin-féle jogi és közgazdasági tanszékek már megtalálhatók a Harvard, a Yale és a Stanford Egyetemen s természetesen – mások mellett – a chicagóin is.¹⁵ A francia történész, Francois Furet, aki a Chicagói Egyetemen a John M. Olin politikatörténeti és politikaikultúra-program igazgatójaként 470 000 dollárban részesült, egyike az ilyesfajta bőkezűség illusztris személyiségeinek.

Ily módon a pénz lehetővé teszi, hogy minden ízében kész “vitáknak” kellő hírnevet s hozzá megfelelő színteret teremtenek. 1988-ban Allan Bloom, a Chicagói Egyetemen működő Olin Központ a Demokrácia Elméletének és Gyakorlatának Tanulmányozására elnevezésű műintézmény igazgatója (aki minden évben 3,6 millió dollárt kap az Olin Alapítványtól) előadásra kérte fel a Külügyminisztérium egyik szürke funkcionáriusát. ő a felkérésnek eleget is tett, s előadásában proklamálta a Nyugat és a neoliberális értékek totális győzelmét a hidegháborúban. Beszédét cikk formájában azonmód leközölte a The National Interest, amely évi 1 millió dolláros Olin-támogatást kap, s amelynek főszerkesztője egy jól ismert neoliberális, Irving Kristol, akit akkoriban – mint a New York-i Egyetem Businnes Schooljának professzorát – az Olin Alapítvány 326 000 dollárral “ismert el”. Kristol ezután felkérte Bloomot, valamint az újjoboldal egy másik prominens alakját, Samuel Huntingtont (a Harvardon működő Olin Stratégiai Tanulmányok Intézete igazgatóját; ezt az intézetet 1,4 milliós Olin-támogatásból hozták létre), hogy “kommentálják” a cikket a folyóirat ugyanazon számában. Kristol a számban a saját “kommentárját” is lehozta.

Az így elkezdődött “vita”, amelyet az Olin-pénzalapok négy haszonélvezője indított útjára egy Olin-féle folyóiratban, hamarosan a New York Timesban és a Time magazinban folytatódott. Ma pedig már mindenki hallott Francis Fukuyamáról és A történelem végé-ről, amely több nyelven is bestseller lett. Az ideológiai kör bezárul, midőn sikerül meghódítani a nagy példányszámú napilapokat, a rádiót és a képernyőt. Ezt a győzelmet gyakorlatilag kardcsapás nélkül sikerült elérni. Ha nem vesszük tudomásul, hogy a gondolatoknak következményeik vannak, előbbutóbb kénytelenek leszünk a tézis igazságát a magunk kárán megtapasztalni.

[Megjelent: Le Monde diplomatique, 1996. augusztus, 16-17.]

Jegyzetek

¹ A kifejezés félreértésre adhat okot. Az Egyesült Államokban a neoliberálist neokonzervatívnak (vagy neo-connak) nevezik, mivel ott a “liberális” inkább baloldalinak vagy legalábbis demokrata-szavazónak számít.

² Az “egyirányú gondolkodás” azonosítását, meghatározását és megbélyegzését először Ignacio Ramonet végezte el a Le Monde diplomatique 1995. januári vezércikkében.

³ Richard Weaver: Ideas Have Consequences. Chicago, University of Chicago Press, 1948.

⁴ L. Serge Halimi: L’université de Chicago, un petit coin de paradis bien protégé. Le Monde diplomatique, 1994. április.

⁵ Friedrich August von Hayek: La Route de la servitude. Párizs, PUF, 1992. Magyarul: Út a szolgasághoz. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1991.

⁶ Például Russel Kirk: The Conservative Mind. 1953.; Leo Strauss: National Right and History. 1953.

⁷ Milton Friedman: Capitalisme et liberté. Párizs, Laffont, 1971. Az eredeti kiadás, Capitialism and Freedom, 1962-ben látott napvilágot.

⁸ L. Serge Halimi vizsgálódását: Les boîtes à idées de la droite américaine. Le Monde diplomatique, 1995. május. L. még erről a témáról James Allan Smith: The Idea Brokers: Think-Tanks and the Rise of the New Policy Elites. New York, The Free Press, 1991.; George H. Nash: The Conservative Intellectual Movement since 1945. New York, Basic Books, 1976.

⁹ Brendan Martin: In the Public Interest? London, Zed Books, 1993. 49.

¹⁰ Statement of Aims: Mont Pelerin Society; elfogadva 1947. április 8-án, idézi George Nash: I. m. 26.

¹¹ A Société du Mont Pelerin jelenlegi tevékenységére vonatkozó adatokat jelenlegi elnöke, Pascal Salin, a Paris-Dauphine egyetem professzora, Alain Madelin közeli tanácsadója szívességéből közöljük.

¹² L. Beth Schulman: Foundations for a Movement: How the Right Wing Subsidises its Press. Fairness and Accuracy in Reporting (FAIR), New York, 1995. március-április.

¹³ L. David Callahan: Liberal Policy’s Weak Foundations. The Nation, 1995. november 13.

¹⁴ Jon Weiner: Dollars for Neocon Scholars. The Nation, 1990. január 1.

¹⁵ Uo.

 

***

Susan George cikkére válaszul az LMd októberi számának levelezési rovata közölte Francois Furet-nek a szerkesztőséghez írott válaszlevelét. Ebben a francia történész, többek között, a következőket írta:

“Aligha kerülhette el az Önök figyelmét, hogy az amerikai egyetemeken, ahol az akadémiai programoknak a legkülönfélébb irányultságú alapítványok általi finanszírozása bevett gyakorlat, az effajta pénzügyi támogatás, szellemi oldalról, mindig egy vagy több, a szubvenció által preferált témában tekintélyes professzor bevonásával valósul meg, anélkül, hogy ez utóbbi(ak) befolyással lenne (lennének) magára a pénzügyi lebonyolításra, amely az egyetemi adminisztráció dolga. Ami a Susan George által említett összeget illeti, amelynek nagyságát egyébként még ellenőrizni kellene, ez – több évre elosztva – az amerikai és a francia forradalomra vonatkozó kutatásokat volt hivatva ösztönözni, a bicentenáriumok idején. Az én megbizatásom (vagy inkább társmegbizatásom, hiszen osztoztam rajta Keith Baker kollegámmal, aki akkor a Chicagoi Egyetem tanára volt), abban állt, hogy elnöke voltam annak a bizottságnak, amely kiválasztotta a legmegfelelőbb jelölteket arra a kutatási ösztöndíjra, amelyet ez az ‘Olin-féle pénz’ finanszírozott… Nevezetesen, ha jól emlékszem, a támogatás révén (a pályázaton nyertes egyetemisták közül) sokan Franciaországba jöhettek kutatni. Azaz minden szabályszerűen történt, az egyetem ellenőrzésével. Hozzáteszem, mert munkatársuk inszinuációja erre kényszerít, hogy ezért a pluszmunkáért én semmiféle díjazásban nem részesültem. Végül pedig: gondom volt ügyelni rá, miként egész életemben tettem Chicagóban és Párizsban egyaránt, hogy pártpolitikai megfontolások ne legyenek befolyással döntéseinkre.

Ilyenformán megérthetik, hogy az egyetemi tevékenységemnek erről az epizódjáról az Önök munkatársa és szerkesztősége által eszközölt ábrázolás felháborított, s tökéletesen méltatlannak tűnik számomra az önök lapja részéről.”

(Fordította: Lugosi Győző)

A XX. századi magyar történelem ellentmondásos személyisége volt Mindszenty (Pehm) József, aki negyed századon át zalaegerszegi apátplébánosként, majd rövid ideig veszprémi püspökként, azután – ez volt pályája csúcsa – esztergomi érsekként, végül pedig száműzöttként próbálta útját állni a társadalmi haladásnak.

Mindszenty József 1945. október 7-én foglalta el az esztergomi érseki széket. Az új hercegprímás a beiktatási ünnepségen elmondott beszédében homo regiusként, vagyis a király megbízottjaként – annak távollétében vagy hiányában – lényegében önmagát nyilvánította az ország legfőbb közjogi méltóságának. Mindszenty az emlékiratában is azt a véleményét fejti ki, hogy az esztergomi érsek személyéhez kötött prímási méltóság az egyetlen hivatal Magyarországon, melyben egyházi és állami jogkör egyesül. A fentiek igazolására idézi elődjét, Serédi Jusztiniánt: “A hercegprímásnak, mint első zászlós úrnak, közvetlen a király, illetve az államfő után következő, tehát legelső közjogi méltósága Szent István király óta alkotott törvényeinkben van biztosítva….”¹ Ezzel minden kétséget eloszlatott afelől, hogy ő nem kizárólag, sőt talán nem is elsősorban a magyar katolikusság lelkipásztora és feje kívánt lenni, hanem az ország első embere, a nemzet vezetője is. Ezt beiktatási beszédében úgy fogalmazta meg, hogy az országnak még nem egy alkotmányos tényezője hiányzik, de “az elődök helyén van már az ország prímása”. Ekkor még nagyon kevesen tudhattak arról, hogy az új esztergomi érsek már 1945. szeptember 22-i levelében hűségét és hódolatát fejezte ki Habsburg Ottónak, az “örökös király”-nak: “Felséges Uram! Mély hódolatomat jelentem örökös királyomnak, mint a Szentséges Atyától legkegyelmesebben kinevezett esztergomi érsek, mint az ország prímása és ezzel a ténylegesen államfőtlen ország első közjogi méltósága.”²

 

Mindszenty 1892. március 29-én Pehm Józsefként látta meg a napvilágot – és csak 1941-ben magyarosította nevét Mindszenty-re – a Vas megyei Csehimindszenten, ahol szülei 20 kat. hold földön gazdálkodtak. Ekkor már másutt is gyakori volt az országban, hogy a tehetősebb földműves családok, főleg több gyermek esetén, valamelyik fiúgyermeküket iskoláztatták, általában papot vagy tanítót neveltek belőle. Pehm József a szombathelyi premontrei főgimnáziumban érettségizett és innen vezetett egyenesen az útja a katolikus papnevelő intézetbe, amelynek az elvégzése után, 1915. június 12-én pappá szentelték. A sárvári járásban lévő Felsőpátyra nevezték ki segédlelkésznek, ahol azonnal bekapcsolódott a helyi hitel- és fogyasztási szövetkezet tevékenységébe. Közéleti érdeklődésének ilyen megnyilvánulásában annak is szerepe lehetett, hogy az édesapja, legalábbis helyi viszonylatban, aktívan politizált, községi bíró, iskolaszéki elnök stb. volt.

A felsőpátyi segédlelkész nagyon rövid időn belül, pontosan 1917. febuár 1-ével a zalaegerszegi állami főgimnázium hittanára lett. Itt bontakozott ki igazában közéleti-politikai tevékenysége: tagja lett a városi képviselőtestületnek, a hitelszövetkezet igazgatótanácsának, szerkesztette a vármegyei hetilapot, 1918 decemberében pedig megjelent saját hetilapja, a Zalamegyei Újság is. 1918-1919-ben kétségtelenül ő volt a zalai ellenforradalom egyik vezéralakja. A polgári demokratikus kormány letartóztatta, a tanácsköztársaság idején pedig internálták.³ Mindszenty emlékiratában így vall korabeli politikai szerepéről: “Mi is szervezkedtünk barátaimmal és munkatársaimmal Zalában. Az általam szerkesztett lapban bíráltuk a forradalmi túlkapásokat és igyekeztünk felkészülni a tavaszra kilátásba helyezett új választásokra. Barátaim és a megyei papság felkérésére vállaltam a keresztény meggyőződésű nép választási harcának a vezetését a megyében.

Nemcsak a sajtóban, de népgyűléseken, városházán és a megyei gyűléseken is megindokoltam pártunk álláspontját. A Károlyi-párt hívei a mi tevékenységünk következtében igen megfogytak Zalaegerszegen és a megyében.”⁴

Minden bizonnyal egyházi felettesei is nagyra értékelték a gimnáziumi hittanár aktív politikai szereplését a demokratikus köztársaság és a tanácsköztársaság idején, mert már 1919. október 1-én átveheti a zalaegerszegi plébánia vezetését. Politikai karierje szintén határozottan felfelé ívelt. ő lett a keresztény párt megyei elnöke, valamint tagja a megyei törvényhatósági bizottságnak és a városi képviselőtestületnek. Emellett vezetője vagy közreműködője volt a városban – és a megyében – tevékenykedő hitbuzgalmi egyesületek és társaságok, valamint a katolikus egyházhoz közelálló más társadalmi szervezetek munkájának. Később Mindszenty József azzal magyarázta politikai aktivitását, hogy ő eredetileg csupán lelkipásztor akart maradni, de mivel a politika “ledöntheti az oltárt és romlásba viheti a lelkeket”, a lelkipásztor kötelező feladata a szavazópolgárok alaposabb tájékozottságát és felvilágosítását még a “pártpolitika vonalán is” elősegíteni.

“Arra azonban – írja -, hogy az országrontók ellen tollal és szóval küzdjek és a keresztény politikusokat híveimnek adott határozott és világos eligazításával támogassam, mindig készen álltam.”⁵

De Mindszenty valójában még az előbb említetteknél is többre, nagyobb szerepre vágyott a politikában. Az 1930-as évek elején – a kormánypárt és a Független Kisgazdappárt ellensúlyozására – legitimista néppárt szervezését kezdeményezte. Az 1930-as évek második felében pedig olyan párt létrehozására gondolt, amely köztes helyet foglalt volna el a keresztény párt és a nemzeti szocialisták között. 1938-ban papi értekezletet hívott össze a fővárosban és a nyilasokkal való modus vivendi lehetőségének a megteremtését kereste, állítólag ez utóbbiak politikai befolyásának a korlátozása céljából.⁶

Az 1940-es évek elejétől viszont Mindszenty József már határozottan nyilasellenes és szembefordul a volksbundista törekvésekkel is. Ezzel összhangban Teleki Pál miniszterelnök felkérésre elvállalja a Nemzetpolitikai Szolgálat nevű mozgalom dunántúli vezetését, amely a Volksbundot próbálta ellensúlyozni a német nemzetiségű lakosság körében.⁷

Mindszenty közéleti-politikai szerepvállalásához minden bizonnyal ösztönzést merített a Prohászka Ottokár által ajánlott katolikus “népbarát” politikából és magatartásból, de erre ösztönözhette őt a Klebelsberg Kunó nevéhez fűződő iskola- és templomépítő akció is. A nehézségektől vissza nem riadó, erélyessége miatt “Zalai Lámának” becézett és kétségtelenül jó szervezőnek bizonyult Mindszenty József azonban a politika iránti nagyfokú affinitása ellenére sem tudott a keresztény nemzeti kurzus egyik vezéralakjává, országosan meghatározó személyiségévé válni. Mindszenty nemcsak a demokráciától idegenkedett, hanem attól is, hogy közelebb kerüljön az emberekhez. De ezeknél is döntőbb jelentőségű volt az a tény, hogy ő 1918 őszétől töretlenül és szilárdan legitimista meggyőződésű. Mikes János püspöke környezetéből a Habsburgok iránti tiszteletet és hűséget hozta magával, ami tulajdonképpen megegyezett a családi hagyományokkal is. Legitimizmusának mélységére – és politikai felfogásának a korlátaira is – jellemző, hogy 1943-1944 fordulóján a katolikus plébániákon aláírásgyűjtést kezdeményezett a magyar trón újbóli betöltése érdekében.

 

Mindszenty József 1944. március 4-én bizonyos fokig váratlanul lépett elő veszprémi megyés püspökké. Horthy Miklós kormányzó és a Kállay-kormány ugyanis legitimizmusa miatt ellenezte kinevezését. Serédi Jusztinián bíboros hercegprímásnak ugyancsak több kifogása volt ezzel kapcsolatban: hiányolta az egyházkormányzati felelőséghez szükséges rugalmasságát, valamint műveltségbeli fogyatékosságait, kifogásolta ridegségét és türelmetlenségét. Ilyen körülmények között a kinevezés minden bizonnyal elsősorban Angelo Rotta budapesti pápai nuncius támogatásának volt köszönhető.⁸

Az új veszprémi megyéspüspök első figyelemre méltó akciója az 1944. október 31-i memorandum volt, melyet más dunántúli püspöktársaival együtt intézett a nyilas kormány elnökhelyetteséhez. A memorandum többek között azt tartalmazta, hogy a háború további folytatása értelmetlen, s ezért a Dunántúlt ne vessék oda a visszavonulási harcok martalékául.⁹

Mindszenty azzal is kifejezte nyilas- és náciellenességét, hogy megtiltotta, hogy Te Deum-os misével emlékezzenek meg a zsidóság Veszprémből történő elhurcolásáról. A viszontválasz természetesen nem sokáig késett. 1944. november 27-én a nyilasok a letartóztatták püspököt, valamint azokat a papokat és papnövendékeket is, akik vele közösséget vállaltak. A letartóztatás indoka az volt, hogy Mindszenty megtagadta a püspöki palota nagy részének átadását katonai beszállásolás céljára. Állítólag a püspöki palota szóban forgó helyiségeit szemelték ki Szálasi Ferenc “nemzetvezető” számára. A püspök maga így emlékezik meg emlékiratában letartóztatásáról: “A letartóztatott egyháziak száma 26-ra emelkedett s hogy elhelyezésünk könnyebben menjen, este a sötétség leple alatt átvittek bennünket a törvényszéki fogházba… Csak ezután állították ki a letartóztatási végzést, mely szerint engem azért vettek őrizetbe, mivel 1944. november 27-én a katonai beszállásolás érdekében lefolytatott helyszíni megállapítás alkalmával a hatósági rendelkezéssel szembehelyezkedtem, hatósági közeg elleni erőszakot követtem el, továbbá társaimmal együtt tüntető felvonulás rendezésével a lakosság fellázítását kíséreltem meg. Ezzel a cselekménnyel a közrendet, a közbiztonságot és így a hadműveleti érdeket nagy mértékben veszélyeztettem.”¹⁰

Mindszenty Józsefet és társait 1944. december 23-án Sopronkőhidára szállították, de nem a börtönben, hanem végülis az Isteni Megváltó Leányai soproni anyaegyházában helyezték el őket. Vádirat viszont nem készült ellenük, sem Veszprémben, sem Sopronban. A püspök soproni kényszertartózkodása idején több ízben tárgyalt a nyilas adminisztáció megbízottaival. 1945. március 19-én pedig tiltakozó beadványt intézett a nyilas “országgyűlés” elnökéhez és abban kifejtette, hogy ő sokkal előbb volt antibolsevista, mint a nyilasok. “Ami általában a múltamat illeti: csak egészen szerényen, de önérzettel utalnom kell arra – írta -, milyen irodalmi és hitszónoki működést fejtettem ki évtizedeken keresztül éppen a bolsevizmus istentelen és nemzetgyilkos működésével szemben.”¹¹

A szovjet csapatok 1945. április 1-én vették a birtokukba Sopront. Mindszenty azonban csak április 20-án indult el innen székhelyére, Veszprémbe. Az antibolsevista püspök a szovjet csapatokat kizárólag barbár hódítóként, illetőleg megszállóként volt hajlandó látni és láttatni. De még náluknál is gyűlöletesebbek voltak számára a “magyar moszkoviták”, akik a szovjet hadsereg nyomában érkeztek meg. A püspök különösen azt kifogásolta, hogy az oroszok a vallásszabadságot a templomi istentisztelet szabad gyakorlására korlátozzák. Ezen túlmenően “három csapás”-sal jellemezte az akkor Magyarországon bekövetkezett változásokat: az “idegen megszállóktól ránk parancsolt” földosztással kihúzták az egyházi intézmények alól az anyagi alapot; a katolikusoknak mindössze két hetilapot és egy folyóiratot engedélyeztek; Debrecenben nem lehetett jelen keresztény párt.

A fentebbi véleményének, illetőleg kifogásainak Mindszenty igyekezett hangot adni az 1945. május 24-i püspökkari értekezleten is, amelyről a kibocsátandó körlevél megfogalmazásával Grősz József kalocsai érsek őt bízta meg. (Serédi Jusztinián 1945. március 29-én meghalt.) A veszprémi megyéspüspök azt indítványozta az értekezleten, hogy erélyes hangú memorandumban tiltakozzanak a kormánynál az egyházat ért sérelmek miatt. A püspöki kar – Czapik Gyula egri érsek felszólalása után – ezt megakadályozta.¹²

Ezután a püspöki kar állásfoglalásában elsősorban a lebonyolítás módját bírálta. Ezzel szemben Mindszenty a demokratikus földreformot változatlanul – és minden kertelés nélkül – rablásnak minősítette. A katolikus egyháznak 95 000 kat. hold földet hagytak meg. Mindszenty Józsefnek elismerték a nyilasokkal szembeni ellenállását és ennek köszönhetően a veszprémi püspökség 300 kat. holdat tarthatott meg magának.

Mindszenty József a püspökkari értekezlet eredményeit mintegy összegezve úgy fogalmazott az ország helyzetét és a közállapotokat jellemezve, hogy az anyagi romoknál is szomorúbbak a lelkekben jelentkező erkölcsi romok: megingott közöttünk isten törvényeinek tisztelete és meggyengült a nemzeti lét egyik legfontosabb pillére, a tekintély elve.

 

XII. Pius pápa 1945. augusztus 16-án nevezte ki Mindszenty Józsefet esztergomi érsekké; beiktatására október 7-én került sor. Az új esztergomi érsek és hercegprímás székfoglaló beszédében azt hangsúlyozta, hogy “történelmünk legnagyobb erkölcsi, közjogi és gazdasági örvényében fuldoklik a vérző Magyarország”.¹³ De ehhez mintegy biztatásként azt is hozzáfűzte, hogy ő, a hercegprímás, az ország első zászlósura, majd részt vesz a közjogi élet helyreállításában és továbbvitelében. Ez a felfogása jutott kifejezésre az Ideiglenes Nemzeti Kormány elnökéhez intézett választáviratában is: “Meleg gratulációját hálásan köszönöm, az ország első közjogi méltósága hazája rendelkezésére áll.”¹⁴ Mindszenty tehát nem keltett meglepetést, nem okozott csalódást híveinek beiktatásakor, hiszen új minőségében is tulajdonképpen a korábbi nézeteit hirdette.

Az új esztergomi érsek és hercegprímás első hazai, sőt külföldi visszhangot is kiváltó politikai akciója volt az 1945. október 18-i “választási pásztorlevele”.¹⁵ “Ne rettenjetek meg a gonoszság fiainak fenyegetésétől” – szólt a hívekhez a körlevél. A megrettenésre a hercegprímás annál kevésbé látott okot, mert az 1945. november 4-i nemzetgyűlési választásokat csupán az első és a viszonylag enyhébb “próbatételek” közé sorolta, amelyeket annál súlyosabbak követnek, minél kisebb lesz az ellenállás a hívők részéről. “Magyar édesapa, magyar katolikus édesanya, aki felelősséget érez gyermekei lelki tisztasága, földi és örök boldogsága iránt, nem habozhat a választások előtt. Csak olyan jelöltre adhatja szavazatát, aki emberileg szólva kezességet nyújt, hogy ilyen válság, ilyen szellemiség, ilyen eltévelyedések többé nem ismétlődnek a magyar földön.” Mellesleg Mindszenty egyetértett Ernest Bevin brit külügyminiszter korabeli nyilatkozatával, mely szerint Magyarországon is az egyik totális zsarnokságot a másik váltotta volna fel. A körlevelet az ország katolikus templomaiban már a választások előtti héten felolvasták. De a papság sok helyütt gondoskodott a november 4-én történő felolvasásáról is. Ezek után már nem volt meglepő, hogy a hívők – az ország számos helyén – egyenesen a templomból járultak a szavazó urnákhoz úgy, ahogy Lentikápolnán: itt “négyes sorokban mentek az emberek, mint a katonák, szavazni”.¹⁶ Mindszentynek ez a lépése olyan elfogult és durva politikai megnyilvánulás volt, hogy az a független Kisgazdapárt számára sem hagyott más választást a hivatalos tiltakozásnál. A koalíciós pártok tiltakozó nyilatkozatához a Magyar Radikális Párt is csatlakozott. Sőt, még egyes protestáns körök is helytelenítették a körlevelet.

Mindszenty József emlékiratában előbb azt írja, hogy a körlevél “döntően befolyásolta a választásokat”, majd később arról a képtelenségről igyekszik meggyőzni az utókort, hogy körlevelével nem akart illetéktelenül beavatkozni sem a napi politikába, sem pedig a választások menetébe.¹⁷ A hercegprímás, amikor ezeket a sorokat írta, már minden bizonnyal elfeledkezett 1945. szeptember 16-i pápai beszédéről: “Az egyház kívánja és követeli… minden keresztény hívőtől, hogy állampolgári jogait semmiféle megfélemlítéssel sem törődve, hite szerint gyakorolja. Minden keresztény magyart a lelkiismeret meg a hit vezessen e jogok gyakorlásában.”¹⁸ Mindszenty az előbbieket a hónapokon át “fondorlatokkal előkészített választások miatt” tartotta szükségesnek elmondani.

Még el sem ültek a választási körlevél nyomán keletkezett viharok, a hercegprímás teljes erkölcsi súlyával belevetette magát a köztársaság bevezetése elleni politikai küzdelembe. 1945. november 16-án Tildy Zoltán, az előző napon hivatalba lépett miniszterelnök és Varga Béla, a nemzetgyűlés elnöke Esztergomba látogatott. A hercegprímás mindenekelőtt arról igyekezett meggyőzni a vendégeit, hogy akadályozzák meg a köztársaság bevezetését. A püspökkari értekezlet 1945. december 20-án tudomásul vette a hercegprímás tiltakozását a köztársaság bevezetése ellen, de az állásfoglalás halasztó jellege miatt Mindszenty elégedetlen volt vele.¹⁹ Ezzel magyarázható, hogy az egyházfő nem sokkal a Rómából történt hazaérkezése után erélyes hangú levelet intézett a miniszterelnökhöz a köztársaság ügyében: “Úgy értesülök, hogy a nemzetgyűlés a közeljövőben napirendre szándékozik tűzni az alkotmányreformokat, köztük a köztársaság behozatalát, az ezeréves magyar királyság megszüntetésének tervét. Ha ez a hír megfelel a valóságnak s ha nem is kaptam erről hivatalos tájékoztatást, a magyar prímások több mint 900 éven át állandóan gyakorolt közjogi tisztéből folyóan óvást emelek eme tervek ellen.”²⁰

A püspöki kar 1945 decemberében kezdeményezte a Katolikus Szülők Vallásos Szövetségének létrehozását, amelynek feladatául szabták a kötelező iskolai vallásoktatás és a felekezeti iskolák státuszának védelmét.

A hercegprímás 1946 januárjában is változatlan energiával küzdött a köztársaság bevezetése ellen. De végülis keserűen kellett csalódnia, mert sem a koalíciós pártok, sem az ellenzék körében nem akadt senki, az egyetlen Slachta Margitot kivéve, aki nyíltan szembehelyezkedett volna a köztársaság bevezetésével. Slachta a törvényjavaslat vitájában nem csak a királyságot, hanem a Habsburgokat is védelmébe vette. Ugyanitt Eckhardt Sándor a Demokrata Néppárt nevében arról szólt, hogy magából az államforma milyenségéből “pártunk nem óhajt pártkérdést csinálni”.²¹ 1946. január 31-én a nemzetgyűlés elfogadta az 1946:I. törvénycikket, február 1-én pedig közfelkiáltással Tildy Zoltánt választotta meg a Magyar Köztársaság elnökévé. Ezzel a legitimizmus magyarországi hívei, a hercegprímással egyetemben, látványos vereséget szenvedtek az államforma kérdésében.

A hercegprímás legitimizmusával Rómában sem aratott osztatlan sikert. XII. Pius pápa 1945. október 21-én a magyar főpap legitimizmusára célozva mondta a következőket: “Ne higgyék egyesek, hogy ismét visszatér a régi világ. Talán sohasem voltunk olyan messze a restaurációtól, mint ma”.²² Apor Gábor, Horthy Miklós utolsó vatikáni követe szintén teljesen kilátástalannak tartott egy Habsburg restaurációt, s ehhez még azt fűzte hozzá, hogy csakis az őszintén népi irányzat nyerhetne teret a magyar katolicizmusnak, nem pedig az arisztokráciának nyújtott támogatás.²³ A vatikáni tisztségviselők közül is többen vélekedtek hasonlóan erről a kérdésről. De ez sem késztette a magyar katolikus főpapot legitimizmusának felülvizsgálatára.

A köztársaság megteremtése után Mindszenty változatlanul merev, intranzigens magatartást tanúsított a magyar állammal szemben. S azokat az egyházi személyeket sem kedvelte, akik a modus vivendi-t keresték az állammal. A hercegprímás sajátos műfajt teremtett azzal, hogy az egyházi rendezvényeken és más nyilvános szereplésein vallási frazeológiában nyilatkozott politikai kérdésekről. Ez esetenként indokolt volt az egyház védelmében, míg több alkalommal a hatalom tudatos provokálását jelentette, és az akkori törvények szerint ezek a megnyilvánulások kimerítették az izgatás fogalmát. Szemléletes példája volt ennek az Üllői úti Örökimádás templomában elmondott prédikációja, amit azután utcai tömegtüntetés követett. Erre reagált a szociáldemokrata Révész Ferenc, aki nemzetgyűlési felszólalásában a következőket mondotta: “A hercegprímás úr egymás után veszi védelmébe előbb a nagybirtokot, azután a királyságot, később a háborús bűnösöket. Ez már nem magánügy, hanem közügy, a demokráciának az ügye.”²⁴

Ezekben a hetekben-hónapokban a hercegprímásnak azok az erőfeszítései voltak méltók a magyar katolikus egyház fejéhez, amelyeket a magyarországi németek, illetőleg a csehszlovákiai magyarság érdekében kifejtett. Ezek az akciók megérdemlik, hogy az utókor számon tartsa őket, még akkor is, ha a maguk idejében nem jártak – és nem is járhattak – kézzelfogható eredménnyel. A nyugati hivatalos körök és közvélemény ugyanis majd csak a hidegháborús légkörben szentelt több-kevesebb figyelmet a hercegprímás megnyilatkozásainak.

Mindszenty József esztergomi érsek addigi munkássága elismerésének is tekinthette, hogy XII. Pius pápa 1946. február 21-én az ő fejére is feltette a bíbornoki süveget. Az újabb római látogatás arra is alkalmat nyújtott neki, hogy tovább építse nemzetközi kapcsolatait, ami leginkább az USA-beli főpapokkal sikerült. Ezt annál is fontosabbnak tartotta a hercegprímás – és most már bíboros is -, mert azt a meggyőződést érlelte magában, hogy a szövetséges nagyhatalmak együttműködését belátható időn belül a nyugati hatalmak és a Szovjetunió konfrontációja váltja fel. A bíboros a magyar demokrácia bukását olyannyira közelinek gondolhatta, hogy Rómában titokban találkozott Kállay Miklós volt miniszterelnökkel, akit arra próbált rábeszélni, hogy alakítson emigráns kormányt. Kállay azonban az általa naivnak minősített kezdeményezést elhárította magától.²⁵

A bíboros hercegprímás az 1946. áprilisi püspökkari értekezleten ismertette a kormányhoz intézendő memorandumot és a nyilvánosságnak szánt nyilatkozatot, amelyekben utólag is a köztársasági államforma bevezetését marasztalta volna el. A püspöki kar többsége azonban nem támogatta ezt az akciót, s így a szóban forgó tervezetek lekerültek a napirendről.

A Szabad Nép 1946. július 7-i közleménye adta hírül, hogy a belügyminiszter a demokratikus államrend hatályosabb védelme érdekében a fegyverszüneti egyezmény 15. pontjának megfelelően 1946. július 4-én, 5-én és 6-án 220 jobboldali egyesület feloszlatását rendelte el; a belügyminiszter – a SZEB követelésére – számos katolikus társadalmi és ifjúsági egyesületet is feloszlatott. A katolikus egyesületek, mindenekelőtt a KALOT és a Cserkész Szövetség feloszlatása miatt komoly nézeteltérések és ellentétek támadtak a koalíción belül. Ezek feloldására hívták össze július 8-ra a pártközi értekezletet, ahol Varga Béla – a miniszterelnök véleményéhez kapcsolódva – “katasztrofálisnak” minősítette a KALOT feloszlatásának következményeit, mégpedig arra való hivatkozással, hogy “ez az egész katolicizmust Mindszenty karjába kergeti”. Holott szerinte a KALOT-ot esetleg maga a hercegprímás oszlatta volna fel a közöttük lévő éles ellentétek miatt.²⁶ A nemzetgyűlés elnöke ebben a kérdésben kitűnő “jósnak” bizonyult. A bíboros hercegprímás a püspöki kar értekezletén valóban amellett volt, hogy a KALOT-ot ne állítsák helyre, a többi püspök viszont egyhangúlag kérte a visszaállítást.²⁷ A pártközi megállapodás ellenére a katolikus egyesületek sorsa nem rendeződött, s így a jövőre vonatkozólag is az ellentétek forrása maradt.

 

1947 tavaszán a katolikus egyház és az állam a fakultatív vallásoktatás ügyében is élesen megütközött egymással. A koalíciós pártok 1947. március 11-én kormányprogramként fogadták el a fakultatív vallásoktatás bevezetését. Ennek előzményeként Nagy Ferenc miniszterelnök és pártelnök március 10-én arról tájékoztatta az FKGP Politikai Bizottságát – Bánáss László püspökkel folytatott személyes beszélgetésére hivatkozva -, hogy az akkor éppen ülésező püspökkari értekezlet a fakultatív vallásoktatás bevezetésének felvetését nem tartja sérelmesnek a katolikus egyházra nézve, nem lát benne a hitélet rovására olyan intézkedést, amely annak elmélyítését akadályozná.²⁸ De azt kívánja, hogy ezt a kérdést is az állam és az egyház viszonyának általános rendezése keretében oldják meg.

Mindszenty József emlékirataiban némileg másként látja az előzményeket. Szerinte a pártközi értekezleten Varga Béla és Balogh István, a két katolikus pap megígérte, hogy majd a püspöki karral is elfogadtatják a fakultatív hitoktatás bevezetését. A hercegprímás itt azt is megemlíti, hogy Bánáss László veszprémi püspök szintén arról tájékoztatta a kisgazdapárti vezetőket, hogy a püspöki kar “megértést” tanúsít a tervvel kapcsolatban.²⁹ Mindszenty azt is elismerte, hogy Nagy Ferenc ezekre az “ígéretekre” építette a véleményét.

A püspökkari értekezleten elfogadott március 12-i nyilatkozat azonban már minden kétséget eloszlatott a katolikus klérus hivatalos álláspontját illetően. A nyilatkozat ugyanis azt tartalmazta: “a püspöki karnak és minden katolikus embernek változatlan álláspontja, hogy a hitoktatást egyetlen gyermektől sem lehet elvenni, mert az ellenkeznék a természeti és isteni joggal, a magyar törvénnyel és a szülők ismételten megnyilatkozott, népszavazásszerű állásfoglalásával”.³⁰

Másnap, március 13-án a bíboros hercegprímás felszólított minden katolikus püspököt, főapátot, apostoli kormányzót, illetőleg helynököt, hogy a legközelebbi hétköznap leglátogatottabb miséjén és a következő vasárnap főistentiszteletén olvassák fel minden templomban a körlevelét. Ugyanakkor utasította az említett egyházi vezetőket, hogy azokon a helyeken, ahol még nem volt tiltakozás a fakultatív hitoktatás ellen, szervezzék azt meg: az összes egyházközség és a Katolikus Szülők Vallásos Szövetségének helyi szervezetei a nemzetgyűlés elnökének küldött táviratokban fejtsék ki, hogy ragaszkodnak a kötelező iskolai hitoktatáshoz. Ezután a bíboros hercegprímás arra hívta fel a híveket, hogy ne hagyják senki által megtéveszteni magukat, hanem maradjanak szilárdak: “Tartsatok ki igazunk mellett; várjátok és kövessétek majd további utasításainkat.”³¹

A plébániákról, az egyházi iskolákból, a szülők szövetségének szervezeteitől napokon belül tömegesen érkeztek a tiltakozó táviratok és levelek a köztársasági elnökhöz, a miniszterelnökhöz és a pártok vezetőihez, illetőleg a táviratok és levelek másolatai, valamint a hűségnyilatkozatok Esztergomba. A tiltakozások és rokonszenv-tüntetések színhelyeivé váltak az iskolák, sőt a katolikus templomok is, ahol nem ritkán a politikai gyűlések szokásos hangulata – közbekiáltások, hangos tetszésnyilvánítás, taps stb. – uralkodott el. A legnagyobb demonstrációra 1947. március 21-én Szegeden került sor, ahol a minden korosztályhoz tartozó tanulóifjúság – iskolánkénti csoportokba tömörülve-verődve – kivonult az utcára és “Kötelező hitoktatást”, “Hittant akarunk” jelszavakat kiáltozva járta be a várost.

A legfelső katolikus egyházi köröket, a hercegprímást is beleértve, szemmel láthatóan örömmel és megnyugvással töltötték el a fakultatív vallásoktatás elleni akciók, különösen a kibontakozóban lévő tömegmozgalom sikere. Emellett az is megnyugtatóan hatott a katolikus egyházi körökre, hogy többnyire élvezték a protestáns egyházi vezetők szolidaritását, valamint a pártonkívüli, a szabadságpárti és a demokrata néppárti nemzetgyűlési képviselők támogatását.

A katolikus főpapság a fentebb említettek ellenére sem volt azonban teljesen és maradéktalanul elégedett. A fakultatív vallásoktatás elleni akciónak ugyanis lényegében egyetlen közölni valója volt: a “nem”. Kiderült, a katolikus egyház nem igazán készült fel szellemileg erre a küzdelemre. Igaz, hiányzott a vezetéséből a Prohászka Ottokárhoz hasonlítható nagy formátumú, tudós és művelt katolikus egyházi személyiség is. Arról már nem is beszélve, hogy ezúttal a nyugati példa sem segített, amelyre oly sűrűn hivatkoztak katolikus egyházi körökben, ha a magyarországi viszonyok bírálatáról volt szó. “Mi – hangzott ezúttal az 1947. április 12-i körlevélben – nem tartjuk a külföldet mindenben utánzandó példának. Nem tartunk minden szellemi irányzatot és állásfoglalást importálandónak, csak azért, mert külföldi.”³²

Problémát jelentett katolikus egyházi vezetőknek a tankönyvek ügye is. A közvélemény előtt azzal vádolták a kormányzatot, hogy az egységes állami tankönyvek bevezetése újabb, komoly anyagi terhek vállalására kényszeríti a szülőket. Másfelől azonban tisztában voltak vele, hogy a Szent István Társulat sem tud az államinál olcsóbb tankönyvet a tanulóifjúság kezébe adni. De a legnagyobb veszélynek mind inkább az tűnt a katolikus egyházi vezetőknek, hogy a kormány majd nem viszi a fakultatív vallásoktatás kérdését a nemzetgyűlés elé, hanem – a rendkívüli felhatalmazás alapján kibocsátott – rendelettel szünteti meg az iskolákban a kötelező vallásoktatást. A püspöki kar emiatt 1947. április 12-i állásfoglalásában nem csupán törvénysértéssel vádolta a kultuszminisztert és a fakultatív vallásoktatás szorgalmazóit, hanem most már a legszigorúbb egyházi szankciókat – többek között a kiközösítést – is kilátásba helyezte. Ezzel egyidejűleg a püspöki kar minden tagjának aláírásával ellátott levélben követelte Nagy Ferenc miniszterelnöktől a Vatikánnal való kapcsolatok felvételét és a fakultatív vallásoktatásnak a napirendről való levételét. Ezt a dokumentumot a hercegprímás megbízottai március 15-én nyújtották át a miniszterelnöknek.

1947. április 28-án a hercegprímás újabb levelet küldött a miniszterelnöknek. Ez a levél azonban már nem helyezett kilátásba egyházi megtorló intézkedéseket, hanem csupán a Vatikánnal való kapcsolatok felvételét sürgette. Ennek a levélnek az előzményeként is felfogható, hogy Nagy Ferenc megígérte Bánáss püspöknek, a katolikus egyház változatlanul megkapja a kormánytól az igényelt tankönyvhitelt, továbbá az egyházak iskolafenntartó joga “csorbítatlan” marad.

A fakultatív vallásoktatás bevezetése május végén-június elején hivatalosan is lekerült a napirendről anélkül, hogy a március 11-i pártközi egyezmény idevonatkozó pontjait a koalíciós partnerek végrehajtották volna.

 

Mindszenty József bíboros hercegprímás 1947-1948-at, az ottawai Mária-világkongresszus hatásától is ösztönözve, amelynek résztvevője volt, Boldogasszony Évének nyilvánította. Ennek jegyében hatalmas tömegek zarándokoltak a Mária-kegyhelyekre,³³ ahol a bíboros hercegprímás és más főpapok prédikáltak. Ezekből a – bibliai idézetekkel és példálózásokkal teli – szentbeszédekből nem volt nehéz “kihallani” az időszerű politikai mondanivalót. 1947. szeptember 14-én Mindszenty a máriaremetei ünnepen arról beszélt, hogy az emberiség Krisztus keresztje körül a világ végéig két táborra oszlik, s ezután így folyatatta: “Aki eddig Isten trónjától függetlenül akart magának emberi méltóságot és hatalmat, az mindig lebukott a rabszolgaság színvonalára. Aki meghajol Isten hatalma és fensége előtt, az emberi méltósággal magasodott mindig. Inkább féltem az embert magától az embertől, mert írva vagyon a Szentírásban: Átkozott, aki emberben bízik.”³⁴

Az ilyen és ehhez hasonló prédikációk hatására a zarándoklatok nem egy helyen tüntetéssé változtak, s ez a helyzet úgyszólván robbanásig “felforrósította” a levegőt, a katolikus egyház és az állam, közvetlenül pedig a bíboros hercegprímás és a kormányzat viszonyát. Vidéken több helyütt zavargásokra, sőt tragikus kimenetelű összecsapásokra is sor került – különösen azután, hogy az iskolák államosítása napirenden volt – az államosítás ellenzői és hívei között.

1947. december 4-én a törvényhozás – a kormányprogram szellemében – megszüntette a “bevett” és az “elismert” vallásfelekezetek jogállása közötti különbségeket; konkrétan felszámolta a “bevett” egyházak, köztük a katolikus egyház által is addig élvezett előnyöket, aminek logikus következményeként Magyarországon is megszűnt az egyházi adók kényszerjellege. Nyilvánvaló volt, hogy a kormányzat ezt a törvényt csupán az első lépésnek tekinti az állami és az egyházi, illetőleg vallási funkciók elválasztása vonatkozásában, és végre kívánja hajtani az állam és az egyházak – történelmi jelentőségű – szétválasztását. Ezzel összefüggésben került napirendre 1948 tavaszán nálunk is az iskolák államosítása. Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter 1948. május 15-i sajtókonferenciáján jelentette be, hogy a kormány törvényjavaslatot nyújt be az országgyűlésben az iskolák államosításáról.

A kormány kezdeményezésére 1948 februárjában Rákosi Mátyás miniszterelnök-helyettes Czapik Gyula egri érsekkel és Barankovics Istvánnal, a Demokrata Néppárt vezetőjével tárgyalt az állam és az egyház viszonyáról, az esetleges megegyezés feltételeiről. Itt merült fel, hogy a katolikus egyház vezetői valamilyen formában ismerjék el a Magyar Köztársaság kormányát. Április közepén újabb találkozóra került sor, amelyen Rákosi Mátyás és Szakasits Árpád miniszterelnök-helyettesek, illetőleg Czapik érsek és Papp Kálmán győri püspök vettek részt. Ezt követően Czapik Gyula egri érsek és Bánáss László veszprémi püspök nyilatkozatot tett a köztársaság mellett, amiért azután Mindszenty bíboros hercegprímás meg is róta őket.³⁵

A bíboros hercegprímás 1948. május 11-i körlevelében kilátásba helyezte az exkommunikációt: “Amikor a halhatatlan lelkek üdvösségéről van szó, minden hívőnek meg kell értenie, hogy esetleg keményebb eszközöktől sem szabad az egyháznak visszariadnia.”³⁶ A püspöki kar június 7-én úgy foglalt állást, hogy egyházmegyei pap, szerzetes és szerzetesnő az államosított iskolában tanári és tanítói állást nem vállalhat. Ez a rendelkezés a hitoktatókra természetesen nem vonatkozott. A püspöki kar 1948. június 12-i nyilatkozatában azokra is kiterjesztette az exkommunikációt, akik az államosítási törvényre szavaznak, vagy annak végrehajtásában közreműködnek.³⁷

1948. június 16-án az országgyűlés 230 : 63 arányban elfogadta az 1948:XXXIII. törvénycikket a nem állami iskolák fenntartásának az állam által való átvétele, az azokkal összefüggő vagyontárgyak állami tulajdonba való vétele és személyzetének állami szolgálatba való átvétele tárgyában. A vita befejezésekor az országgyűlés elnöke – 66 ellenzéki képviselő írásbeli indítványára – név szerinti nyílt szavazást rendelt el. Erre minden bizonnyal azért volt szükség, hogy a törvényhozásban helyet foglaló katolikus papokat – parlamenti szereplésük okán – a későbbiekben ne lehessen egyházilag felelősségre vonni. A “nem”-mel szavazók között a Demokrata Néppárt és a Keresztény Női Tábor, s részben a Független Magyar Demokrata Párt parlamenti tagjai voltak. A törvény változatlanul hagyta a kötelező iskolai vallásoktatás rendszerét, és egyáltalán nem érintette azokat az intézményeket, ahol az egyházak vallásos tevékenysége és a papi utánpótlás biztosítása folyt.

Az iskolák államosításáról szóló törvény megszületése után mit sem változott a bíboros hercegprímás véleménye a katolikus egyház és az állam viszonyáról. Változatlanul úgy vélekedett, hogy az illegitim állammal nem lehet megegyezni: “Minden megegyezés bizonyos mérvig elismerés és lemondás a jogokról, de a rendszer minden tette négy éven át abszolút törvénytelenséget jelentett, amit a püspöki kar nem ismerhetett el törvényesnek.”³⁸ Szerinte az iskolaállamosítást is egy törvénytelenül megválasztott parlament szavazta meg. “S mivel a vasfüggöny még nem záródott le egészen, tudomást szerzett a történtekről a szabad világ közvéleménye is. Mi magunk is gondoskodtunk arról – írja Mindszenty az emlékiratában -, hogy a szükségesnek látszó dokumentációs anyaggal a nyugati sajtót ellássuk. Számos esetben fogadtam magam is nyugati újságírókat, hogy tájékoztassam őket az Egyház ellen folytatott romboló támadásokról.”³⁹ Ezek után a bíboros hercegprímás előtt tulajdonképpen már csak egy út állt: vállalni a következményeket…

 

Mindszenty József bíboros hercegprímást 1948. december 26-án az államvédelmi hatóságok letartóztatták. Erről a Belügyminisztérium sajtóosztálya a következőket jelentette: “Mindszenty József esztergomi érseket hűtlenség, a köztársaság megdöntésére irányuló bűncselekmény, kémkedés és valutaüzérkedés gyanúja alapján a rendőrség őrizetbe vette.”⁴⁰

A letartóztatás híre itthon és külföldön egyaránt nagy visszhangot keltett. A vele együtt járó propaganda sértette a hívők lelkiismereti szabadságát, erős túlzásai pedig inkább bizonytalanságot, sőt félelmet ébresztettek az emberekben.

Az USA és több nyugat-európai állam kormánya mellett elsősorban a Vatikán és a különböző katolikus társadalmi szervezetek tiltakoztak az őrizetbe vétel miatt, és követelték a bíboros szabadon bocsátását. 1949. január 10-én a Magyar Püspöki Kar körlevelében arra hívta fel a hívők figyelmét, hogy a megpróbáltatások idején is őrizzék meg keresztény nyugalmukat és ragaszkodásukat egyházukhoz. A tiltakozások a nyilvános főtárgyalás idején, vagyis 1949. február 3-5-én még csak fokozódtak.

A népbíróság különtanácsa 1949. február 8-án életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélte Mindszenty Józsefet. A hercegprímás koncepciós pere – és életfogytiglani elítélése – a hatalmat kisajátító Rákosi-csoport bűnös és hibás akciója volt. Az ily módon elítélt mártír lett, s korábbi politikai megnyilvánulásait és rendszerkritikáját mintegy igazolták a törvénysértő lépések. Az 1946:VII. törvénycikk alapján – amelyet a Független Kisgazdapárt abszolút többsége mellett fogadott el a magyar törvényhozás, és amelyet a hercegprímás minden további nélkül hóhértörvénynek nevezett – a hatalom kétségtelenül kezdeményezhette a bírósági eljárást. De nem a köztársaság megdöntésére irányuló bűncselekmény vádjával, hanem esetleg az izgatás vétsége miatt, ami öt évig terjedhető fogházbüntetéssel járt.⁴¹ Hasonlóan rövidlátó politika volt a hercegprímást valutaüzérkedéssel vádolni, illetőleg megrágalmazni akkor, amikor a bejelentés elmulasztását is szigorúan büntette a korabeli jogszabály. Hiszen aki a külföldi fizetőeszköz behozatalát vagy birtoklását nyolc napon belül nem jelentette be és ezt a mulasztását “csak” gondatlanságból követte el, három évig terjedhető fogházzal volt büntethető a 8400/1946. M. E. sz. rendelet értelmében. Más kérdés, hogy a politikai bölcsesség ilyen megoldást is választott volna-e.

Mindszenty József bíboros hercegprímás közéleti-politikai pályája elítélésével valójában véget ért.

Az USA kormánya kezdeményezte a bíboros ügyének az ENSZ közgyűlésének napirendjére való tűzését.⁴² A magyar kormány tiltakozása után az ENSZ különleges politikai bizottsága olyan döntést hozott, hogy Magyarország képviselőjét is meghívja az ügy tárgyalására, amit viszont a magyar kormány a belügyekbe való illetéktelen beavatkozás címén szintén elutasított. Ezután az ENSZ Bolívia indítványát fogadta el, amely lényegében azt tartalmazta, hogy az érdekeltek a “békeszerződések értelmében foganatosítsanak intézkedéseket”.⁴³ Ezzel a Mindszenty-ügy átmenetileg lekerült a nemzetközi fórumok napirendjéről.

A bíboros hercegprímás az 1948. december 26. és 1956. október 30. közötti időszakot börtönben, illetőleg házi őrizetben töltötte. 1956. október 30-án szabadult a Nagy Imre kormány utasítására, és másnap Budán már számos magyar és külföldi küldöttséget fogadott, egyháziakat és világiakat egyarány. 1956-os szereplése vitathatatlanul nem egyházi, hanem politikai funkciójú volt. 1956. november 3-án rádiószózatot intézett a nemzethez. Igaz, nem az egyház nagybirtokait, hanem csupán intézményeit követelte vissza, kulturnacionalizmust hirdetett és kilátásba helyezte a “bukott rendszer örököseinek” felelősségre vonását. A hercegprímás 1956. november 3-i beszédének értelmezése évtizedek óta vita tárgya. De ez a kijelentése egészen bizonyosan nem lehet az: “Isten kegyelméből ugyanaz vagyok, mint aki voltam bebörtönzésem előtt.”⁴⁴

A bíboros hercegprímás másfél évtizedet töltött kényszerűen a budapesti amerikai nagykövetségen. Az ott eltöltött évek már a “hanyatló” korszaka, nincs kapcsolata sem a magyar társadalommal, sem a hazai és a világegyházzal. 1971. szeptember 28-án – a Vatikán, Washington és Budapest megállapodása alapján – kegyelemben részesült, elhagyhatta az országot. 1973. december 18-án VI. Pál pápa egyházjogilag üresnek nyilvánította az esztergomi érseki széket, miután Mindszenty nem volt hajlandó az önkéntes visszavonulásra.

Mindszenty József 1975. május 6-án Bécsben hunyt el. Május 15-én Mariazellben temették el. 1991. május 4-én kívánságára Esztergomban helyezték örök nyugalomra.

***

Antall József miniszterelnök Mindszenty József esztergomi újratemetése alkalmából elmondott búcsúztatójában a volt bíboros hercegprímást “a magyar történelem egyik legnagyobb erkölcsi erőt adó példaképeként” jellemezte, aki “a közjó megvalósításában acélakaratú katona, mások szenvedéseinek átérzésében szelídlelkű pap”.⁴⁵

Ez a jellemzés – és az ilyenkor szokásos elfogultság is – persze csupán akkor értelmezhető, ha tisztában vagyunk azzal, hogy Mindszenty József egész életében – és megingathatatlanul – konzervatív, legitimista és harcos antikommunista volt. Politikai eszmevilága valójában a polgári fejlődést megelőző időkből táplálkozott, ezért már a polgári demokrácia jelentős eszményeivel sem tudott mit kezdeni. Elveihez való rendíthetetlen ragaszkodása, töretlen elszántsága és helytállása is akkor jelentettek volna tényleges értéket, ha ezeket az erőforrásait és tulajdonságait a nemzeti felemelkedés és a társadalmi haladás szolgálatába állítja. Jellemzően, ez a “szelídlelkű pap” a pápai elhatározással szemben is rendíthetetlennek mutatkozott, amikor nem volt hajlandó lemondani az esztergomi érseki székről. Mindszenty József mindig öntudatosan vallotta és vállalta konzervativizmusát és legitimizmusát, amit az utókornak nincsen joga tudomásul nem venni.

Jegyzetek

¹ Mindszenty József: Emlékirataim. Toronto, Vörösváry István kiadása, 1974. 81.

² Nagy Töhötöm: Jezsuiták és szabadkőművesek. Buenos Aires, a szerző saját kiadása. 1965. 157-158.

³ Gergely Jenő: Mindszenty József. In: Sánta Ilona (szerk.): Politikus pályák. Kossuth Könyvkiadó, 1984. 131.

⁴ Mindszenty József: I. m. 20.

⁵ Uo. 28-29.

⁶ A Mindszenty-per. (A dokumentumkötetet összeállította, az előszót, Mindszenty József életrajzát írta, jegyzetekkel és annotált névmutatóval ellátta: Gergely Jenő és Izsák Lajos.) Reform, 1989. 14.

⁷ Gergely Jenő: I. m. 132.

⁸ A Mindszenty-per. I. m. 16.

⁹ A memorandumot Mindszenty József veszprémi, Apor Vilmos győri, Shwoy Lajos székesfehérvári megyéspüspök és Kelemen Krizosztom pannonhalmi főapát írta alá.

¹⁰ Mindszenty József: I. m. 44-45.

¹¹ A Mindszenty-per. I. m. 17.

¹² Uo. 18.

¹³ Mindszenty József: I. m. 84.

¹⁴ Uo. 82.

¹⁵ A pásztorlevél kelte: Esztergom, 1945. október 18. A püspöki kar nevében Mindszenty József hercegprímás, esztergomi érsek írta alá.

¹⁶ Balogh Sándor: Parlamenti és pártharcok Magyarországon 1945-1947. Kossuth Könyvkiadó, 1975. 98.

¹⁷ Mindszenty József: I. m. 103.

¹⁸ Uo. 75.

¹⁹ Gergely Jenő: I. m. 136.

²⁰ Mindszenty József: I. m. 106.

²¹ Balogh Sándor: I. m. 165.

²² Nagy Töhötöm: I. m. 161.

²³ Uo. 164.

²⁴ Balogh Sándor: I. m. 174.

²⁵ Nagy Töhötöm: I. m. 172-173.

²⁶ Balogh Sándor: I. m. 244.

²⁷ Nagy Töhötöm: I. m. 199.

²⁸ A kisgazdapárt Politikai Bizottságának 1947. március 19-i ülésén Nagy Ferenc megerősítette, hogy Gyöngyösi Jánossal együtt fogadta Bánáss Lászlót, aki a püspökkari értekezletről jött, és közölte, hogy a püspöki kar nem fog nehézséget támasztani a fakultatív vallásoktatással kapcsolatban.

²⁹ Mindszenty József: I. m. 170.

³⁰ Balogh Sándor: A fakultatív vallásoktatás kérdése és az egyházak (1947 tavasza). Századok, 1973. 4. sz. 915.

³¹ Balogh Sándor: Parlamenti és pártharcok Magyarországon. I. m. 441.

³² Mindszenty József: I. m. 174.

³³ 1948. decemberi összesítés szerint a Mária-év ünnepségein és zarándoklatain 4 600 000 személy vett részt.

³⁴ Mindszenty József: I. m. 197-198.

³⁵ Orbán Sándor: Egyház és állam. Kossuth Könyvkiadó, 1962. 147-154.

³⁶ Uo. 158.

³⁷ A Mindszenty-per. I. m. 27.

³⁸ Mindszenty József: I. m. 220.

³⁹ Uo. 210.

⁴⁰ Szabad Nép, 1948. december 28.

⁴¹ ”4. par. (1) Vétséget követ el, aki két vagy több személy jelenlétében olyan valótlan tényt vagy valós tényt olyan módon állít vagy híresztel, amely alkalmas arra, hogy az 1. Par. (1) bekezdésében meghatározott államrend vagy köztársaság iránt megvetést keltsen vagy nemzetközi megbecsülését csorbítja a 4. Par. (1) bekezdésében… meghatározott vétség büntetése öt évig terjedhető fogház.”

⁴² Nehéz esztendők krónikája 1949-1953. Dokumentumok. (Szerkesztette és a bevezetést írta Balogh Sándor.) Gondolat Könyvkiadó, 1986. 62.

⁴³ Szabad Nép, 1949. május 10.

⁴⁴ Mindszenty József: I. m. 437.

⁴⁵ Új Ember, 1991. május 5.

 

Irodalom

A Mindszenty-per. A dokumentumkötetet összeállította, az előszót, Mindszenty József életrajzát írta, jegyzetekkel és annotált névmutatóval elláta: Gergely Jenő és Izsák Lajos. Reform, 1989.

Balogh Sándor: Parlamenti és pártharcok Magyarországon 1945-1947. Kossuth Könyvkiadó, 1975.

Földet, köztársaságot, állami iskolát. Viták a magyar parlamentben 1944-1948. Válogatta és a bevezetést írta: Balogh Sándor. A szövegmagyarázó jegyzeteket készítette és a függeléket összeállította: Izsák Lajos. Gondolat Kiadó, 1980.

Gergely Jenő: A katolikus egyház Magyarországon 1944-1971. Kossuth Könyvkiadó, 1985.

Gergely Jenő: Katolikus egyház, magyar társadalom 1890-1986. Tankönyvkiadó, 1989.

Izsák Lajos: Polgári pártok és programjaik Magyarországon 1944-1956. Pannonia könyvek, 1994.

Mészáros István: A hazai történettudomány 1948-1992 közötti Mindszenty képe. Esztergom, 1992.

Mindszenty József: Emlékirataim. Toronto, Vörösváry István kiadása, 1974.

Mindszenty és a hatalom. Tizenöt év az USA-követségen. A dokumentumokat válogatta, a bevezetőt és a jegyzeteket írta: Ólmosi Zoltán. Lex KFT, 1991.

Nagy Töhötöm: Jezsuiták és szabadkőművesek. Buenos Aires, a szerző saját kiadása, 1965.

Orbán Sándor: Egyház és állam. Kossuth Könyvkiadó, 1962.

A szerzők rövid ismertetése könyvükről: Grenzen der Globalisierung, 1996

Különösen német nyelvterületen vált klasszikussá rövid idő alatt a globalizáció témakörében Elmar Altvater és Birgit Mahnkopf könyve: A globalizáció határai. A két berlini közgazdász-politológus e vaskos kötetben tekintette át azokat a tényleges gazdasági-társadalmi folyamatokat – az őket kísérő ideológiákkal együtt – amelyek a legutóbbi egy-két évtized globális változásait meghatározták. Az alábbiakban kísérletet teszünk főbb téziseik összefoglalására.

Elemzésüket a szerzők a kereskedelmi kapcsolatokra, a globális migrációs folyamatokra, illetve a közvetlen beruházásokra vonatkozó adatok megfigyelésével kezdik. Ezek az adatok azt mutatják, hogy az első világháborút megelőző "Pax Britannica" korszakában a globális gazdasági integráció lényegében ugyanolyan mértékű volt, mint most, a huszadik század végén. A válságok és háborúk évtizedeiben a világpiac felbomlásának irányába mutató tendenciák erősödtek meg, de az integráció a második világháború után hihetetlenül felgyorsult. Különbséget kell tennünk az áru-, pénz- és tőke-, illetve munkapiacok elemzése között. Egy nemzetgazdaság nyitottsága nem csak statisztikailag vizsgálandó kérdés, hanem az intézményrendszeren belüli következményei is vannak. Például a központi bank függetlensége a nyitott nemzetgazdaság és a szabályozatlan piacok megfelelő kifejezője. Ha a gazdaságpolitika szuverenitásának elvét elvetjük, akkor a központi bankok a valutaverseny mindenkori igényeinek fognak engedelmeskedni. A piacokhoz kell alkalmazkodniuk, és képtelenek megvalósítani a kormányzatok politikai célkitűzéseit. Ezért a bank függetlensége nem a globális gazdasági rendszerrel, hanem a közvetlen állami politikával szemben létezik csak.

A huszadik század vége felé a következő négy tényező helyezi új megvilágításba a globalizációt. Nincs több fehér folt a világ térképén; a Föld képe az általános tudás részévé vált (többek között a műholdfelvételeknek köszönhetően); a tőkés piacgazdaság és a politikai demokrácia egy globális alternatíva nélküli szabályozási mechanizmusnak tűnik a "létező szocializmus" bukása után; a felhalmozás óriási méretűvé vált.

Valójában persze csak a verseny globális, és a világ összes régiója ki van téve ennek. A versenyképességet ugyanakkor mindig helyileg (lokálisan) kell megteremteni. Fontos tehát különbséget tennünk a globális és a lokális elemzés között, a "glokális" helyett. A globális verseny és a helyi versenyképesség igen komoly problémákat vet fel. A helyi szintű kivonulás épp annyira lehetetlen, mint a társadalmak teljes alárendelése a világpiacnak.

Altvater és Mahnkopf kimutatja, hogy a globalizáció nem vezethet valamifajta nyugodt állapothoz. A globalizáció korlátai először a társadalmi viszonyokkal szembeni gazdasági kényszerekként jelentkeznek, tovább súlyosbít a társadalmi dezintegráció "ördögi köre". A világpiac a szociális ellátás szabványosítását követeli meg, ami lényegében a hosszú évtizedek során kiharcolt szociális vívmányok eltörlését jelenti. A javak és a szolgáltatások árai mögött eltűnnek a termelés igencsak különböző regionális, nemzeti, helyi feltételei. Az egységes világpiaci ár nyomást gyakorol a termelési-, illetve munkafeltételekre, mégpedig a lehető legalacsonyabb színvonal felé terelve azokat. A kizsákmányolás ellen "társadalmi szerződéseket", illetve szövetségeket kötnek. Ezek egyrészt védő jellegűek, amennyiben az egykor elért szociális juttatások színvonalát kívánják megőrizni, másrészt a társadalom produktív erőforrásait akarják mobilizálni a versenyképességnek a globális viszonyok közötti növelése érdekében. Bizonyos mértékig még a világkereskedelem szociális (és ökológiai) előírásai is elláthatnak ilyen védő funkciót.

A globalizációnak létezik egy másik komoly korlátja is: a Föld ökológiai teherbíró-képessége. A termelés és fogyasztás nyugati-indusztriális modellje nem globalizálható, hiszen megvalósítása a rendelkezésre álló készleteknél jóval nagyobb erőforrások meglétét követelné meg. Ráadásul mindez korlátokat szab a fogyasztási szint demokratizálásának is.

Fejlődési modellek

Mindenekelőtt a különböző fejlődési paradigmákat kell megvizsgálnunk, mivel nemcsak a "létező valóság", hanem más "lehetséges valóságok" is léteznek. A sikeres fejlődési modellek valahogy mindig megoldották azt a problémát, hogy a külső megszorítások ellenére hogyan érhető el egyfajta rendszerszerű koherencia. A sikeres fejlődési modellek mindig egyfajta orientációt jelentettek (a dinamikus közgazdaságtan fogalmával élve: "attraktorok" voltak), melyhez az alternatív elképzelések egy idő után közelítettek. Ugyanakkor ezek a fejlődési modellek meghatározott regionális vagy nemzeti feltételekhez voltak szabva, és ezeken a határokon belül voltak alkalmazhatók. A globális rendszer különböző síkjai azonban összefüggenek, és ezt a rendszert különféle fejlődési rendellenességek és nem-egyidejű folyamatok jellemzik.

A két szerző szerint a globalizációval kapcsolatban fel kell tehát vetni az "uniformitás és fragmentáció" Janus-arcú problémáját. Három fogalmat kell itt megkülönböztetnünk: a fragmentációt, a frakcionizációt és a fraktalizációt. A fragmentáció a világ egyes régióinak az egységes világpiacból való kizárását, illetve a fejlődés fő vonaláról való leszakítását jelenti. Frakcionizációnak a regionális és nemzeti tőkének a globalizált pénzpiacok által előállított értéktöbbletből való részesedésért folytatott harcban való részvételét nevezzük. A fraktalizáció a globális rendszeren belüli önreprodukció alapelvének mechanizmusát jelenti, vagyis az ez ideig nemzeti szinten szabályozási funkciókat ellátó intézményi formáknak átvitelét nemzetközi vagy globális szintre. Erre példa lehet egyes jóléti intézmények nemzetköziesedése, vagy különböző valutaövezetek kialakítása kvázi-központi bankok alapításával.

"Kiszakító mechanizmusok"

A gazdaság fokozatosan kiszabadítja magát a társadalom és a politika kötelékeiből, és egy globális gazdasági rendszer alakul ki a nemzeti szintű állami szabályozás felett. Ezeket a folyamatokat a tér és idő olyan globális szervezeteinek megjelenése is alátámasztja, melyek élesen elkülönülnek az érintett emberek tényleges tér- és időérzékelésétől. Mindez súlyos következményekkel jár a modern városra nézve. A "globális városok" már nem csak egy adott régióhoz kötődnek, hanem csomópontok a pénzügyi szolgáltatások, a média, a szállítás, a turizmus stb. globális hálójában. Még a hasznosított energiák is felszabadítják magukat az emberi természet korlátozó ereje alól. Döntő tehát, hogy a termelés, egyidőben a mezőgazdaság eltűnésével, elszakad a természeti kötelékektől, aminek végzetes következményei lehetnek. Míg a mezőgazdasági termékek a világ egyes régióiban különbözőek voltak, addig mára ezek a különbségek eltűntek a mezőgazdaságban és az iparban egyaránt, és a globális piacon a legtávolabbi területek is versenyezhetnek egymással szinte azonos termékekkel ("like products", ahogy a GATT nevezi őket). A természetes térségek összetartó sokfélesége a piaci elvárások széttartó egyformaságában oldódik fel.

A verseny ezáltal globálissá vált, amit a "helyi verseny" is tovább súlyosbít. Ez a "megszállottak közötti kiszorítósdi", amelyből ráadásul nincs is kiút, hiszen a – természetbe való – visszavonulás lehetőségét szisztematikusan lerombolták. Már maga a pénz sem csupán a társadalomtól, hanem magától a reálgazdaságtól szakadt el. Másként fogalmazva: a monetáris és a reálszféra teljesen elkülönül egymástól. Ezeknek a kiszakító mechanizmusoknak ugyanakkor az is jellemzője, hogy ellenhatást is kifejtenek, mégpedig befolyásolják és szűkítik a társadalom és a politika mozgásterét. A kényszerek különösen fontosak a társadalmi érzékelhetőség szempontjából, hiszen tájékozódási pontokként funkcionálnak egy "komplex világban".

A mindenütt jelenlevő pénzfétis

A pénzfétis keletkezését és funkcióját Altvater és Mahnkopf a monetáris és a reálszférán belüli felhalmozás különbségéből kiindulva magyarázza. A marxi elmélet egyik fontos tétele szerint a tőkés rendszer kétféleképpen válik társadalmivá: a pénz és a munka által. Az értékek éppúgy, mint az értéktöbblet, a profit, a kamat egyidejűleg keletkeznek az áruk és a pénz körforgásában és a termelő munka során. Még ha a gazdaság valamilyen általános "virtualizálását" feltételezzük is, munkavégzés attól még folyik. A piaci verseny korlátaiból következően, a munkanélküliség is azonnal megjelenik. A pénz egyfajta követelés, tehát tulajdonjogot testesít meg, mellyel szemben szükségszerűen kötelezettségek állnak. Először tehát a pénzügyi eszközöket kell megvizsgálni, mobilizálhatóságukat, rugalmasságukat a világ pénzpiacán. Mindezek végső soron egy "másodlagos kapitalizmus" kialakulásához vezettek. A pénzügyi eszközök tulajdonosai idő és tér tekintetében gyakorlatilag korlátlan urai vagyonuknak. A "hagyományos" kapitalizmus korszakában még léteztek helyi vagy nemzeti korlátok. Ma már normális dolognak tekintik, ha nem járulnak hozzá a közösség életéhez (például adóelkerüléssel élve), ha éppen ez az útja vagyonuk növelésének. ők azok, akik globális versenyt gerjesztenek a valuták között, arra kényszerítve a központi bankokat, hogy megőrizzék az érintett valuta értékét a globális valutaversenyben, a "tőkekimenekítés" elkerülése végett. Mindezt csakis restriktív monetáris politikával tehetik meg, melyet kiegészít a kormányok restriktív költségvetési politikája, különösen a szociális kiadások területén. A globális pénztársadalom uralmának következményei a helyi munkatársadalomra nézve végzetesek.

A pénzvagyon másik oldala az adósság. Mivel a pénzügyi eszközök jórészt magánjellegűek, a (nettó) adósság csakis állami lehet. Más szavakkal, a globális monetáris vagyon gyors növekedése az államadósság ugyanilyen mértékű növekedését eredményezi a gazdag ipari országokban ugyanúgy, mint a "harmadik világban" vagy Kelet-Európában. Csupán a nettó külföldi adósságokat összeadva, világviszonylatban az összeg 200 milliárd dollár. A monetáris vagyon és az adósság kapcsolata egészen egyenlőtlen társadalmi viszonyokat és a kizsákmányolás új formáit hozza létre.

Mindezekből miatt tisztázni kell a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank szerepét is, vagyis meg kell magyarázni: hogyan működik a pénzvagyon és az államadósság kapcsolatának ellenőrzése. A nemzetközi pénzügyi rendszer felettébb instabil, a válság bármikor bekövetkezhet. Még a Bretton Woodsi intézmények sem lesznek képesek ezen változtatni. Gazdaságpolitikai ajánlásaik ehhez túlságosan általánosak (itt elsősorban a nemzetgazdaságok szerkezeti kiigazításának intézkedéscsomagjára gondolunk, amely "washingtoni konszenzus" néven ismert).

"A szabadkereskedelem ígéretei"

David Ricardonak a komparatív előnyökről szóló elmélete szinte hitvallássá vált a makroökonómián belül, és a mai napig meghatározza a GATT-on és a WTO-n (az új Világkereskedelmi Szervezeten) belüli kereskedelmi folyamatokat. A szabadkereskedelmi rendszernek azonban több belső ellentmondása van. Többek között képtelen összetettebb helyzetek magyarázására – például amikor nem csak két ország cserél egymással két árut, hanem több ország több terméket, vagy amikor magántulajdonban levő vállalatok a főszereplők. Továbbá igen problematikus a helyzet azon országok számára, melyek olyan termékcsoportra specializálódtak, melyek a termelési vertikumon belül nem kapcsolódnak a többi termékhez. Ezek a nyersanyagtermelő országok a legtöbb esetben fejlődési csapdába kerülnek: a nyersanyagexportra való szakosodás lehetetlenné teszi a változatos gazdasági és társadalmi viszonyok kialakulását.

A szabadkereskedelmi rendszer működése és érvényessége mindezen kívül azt követeli meg, hogy tér és idő veszítsék el eredeti jelentésüket, másszóval a szállítási költségek egyáltalán ne, vagy csak alig játsszanak szerepet. Az erősen lecsökkentett energia-költségek, a logisztikai forradalom és a bérköltségekre kifejtett igen erős nyomás volt az, ami lehetővé tette, hogy a szállítási költségek nem korlátozzák a verseny érvényesülését. Mindenekelőtt ez teszi lehetővé olyan globális piac kialakulását, ahol a világ összes régiója versenyezhet egymással technikailag és az energia-felhasználás tekintetében. Hozzá kell tenni ugyanakkor, hogy az utóbbi évtizedekben a szolgáltatások kereskedelme egyre nagyobb szerephez jutott, és a "formális" gazdasági kapcsolatok mellett egyre több "informális" kapcsolat is kialakult, melyek a barterügyletektől a csempészeten át az illegális dömpingig vagy a bűnözésig (drogkereskedelem, fegyverkereskedelem) terjednek. A világpiaci eladások mintegy 20%-a ezen a sötét oldalon történik, és statisztikailag igen nehezen követhető.

Közvetlen beruházások

Altvater és Mahnkopf nagy jelentőséget tulajdonít annak a ténynek, hogy a világkereskedelem növekvő része ágazatokon vagy vállalatokon belül folyik, ezért nehezen egyeztethető össze a komparatív előnyök elméletével. Emiatt ugyanis a specializáció tényleges alakulása eltér attól, amit a szabadkereskedelem doktrínái indokolnának. A közvetlen beruházások is hasonló tendenciát mutatnak: a beruházások egyre növekvő részben a szolgáltató (tercier) szektorba irányulnak, de maga a földrajzi elosztás is megváltozott. Az ipari országok és a "szabad bank-övezetek" a "harmadik világhoz" képest nagyobb hangsúlyt kapnak. Kelet- és Közép-Európa iránt továbbra is csekély az érdeklődés.

A közvetlen beruházások foglalkoztatási hatásai mennyiségileg összességében negatívak. Átmenetileg ugyan megnőhet a foglalkoztatási szint, de a termelékenységnövekedés elérésével a foglalkoztatás csökkenni kezd. A minőségi hatások még drámaibbak. A vállalatok transznacionálissá válásával a munkapiacok is transznacionálissá váltak, így nemcsak az alacsonyabb jövedelmű csoportokból származó alacsonyabb képzettségű munkásoknak kell egymással versenyezniük, hanem növekvő számban a magas képzettségűeknek is. A globális együttműködés, és egyidejűleg a bérszínvonal és a munkakörülmények versenye is a világméretű kommunikációs hálózatokon folyik. A globálissá vált munkapiac bizonyos szegmenseiben ezeknek a változásoknak káros hatásai vannak a nemek közötti kapcsolatokra.

A szolgáltatások előretörése

Az ágazati és foglalkoztatási szerkezetben bekövetkezett változások és a globális verseny kapcsolata távolról sem egyértelmű. Sok esetben a munkakörülményekben bekövetkezett változások okai (például függő munkavállalók függő önfoglalkoztatottakká válása) valószínűleg inkább a szolgáltató szféra előretörése mögött keresendők, mint magában a termelési rendszer változásában. Nehéz továbbá különbséget tenni a szolgáltatások és az ipari termelés között. Egy dolog mindenesetre biztosnak tűnik: a pénzügyi globalizáció és az összes piacon tapasztalható erősödő cserekapcsolatok időszakában a "globális városok", a globális kommunikációs hálók csomópontjai első számú szolgáltatási központtá válnak. A globalizáció "szoftverjét" képviselik. Ennek a folyamatnak persze kevés köze van a "virtualizációhoz", mivel a szoftver önmagában teljesen használhatatlan az energia- és anyagigényes termelési eljárások és a szállítás "hardverje" nélkül.

A "szolgáltatások" fogalma nagyon különböző, sőt egymással ellentétes társadalmi valóságot jelenthet. A magas képzettséget követelő tevékenységeket a "szoftver"-központokban jól fizetett férfiak végzik, míg a személyközpontú és alacsonyan fizetett munkákat nők látják el. A gazdagabb országokban modernizációs folyamatok biztosítják az ilyen típusú szolgáltatások iránti keresletet. A "szolgáltatói gazdaságnak" ebben a szegmensében egyfajta globális munkapiac alakult ki az elmúlt évtizedek során, melyen belül az ipari országokban céltudatosan alkalmaznak nőket (Dél-Koreából, a Fülöp-szigetekről) valamilyen igazolás segítségével, hogy ők ápolónők vagy házvezetőnők.

A globalizációs tendenciák tehát cseppet sem ellentmondásmentesek. A fejlődő országokban, de a fejlettekben is, egyre jobban növekszik az "informális" szektor, mégpedig a formális szektor árnyékában és annak funkcionális ekvivalenseként. Az informális szektorokban hiányzik a munka körülményeinek formális védelme, a foglalkoztatási feltételek nem biztonságosak, a bérek pedig alacsonyak. Az informális szektorokban, illetve a formális gazdaság informalizált szektoraiban döntően nők dolgoznak. A munkakörülmények tekintetében a globalizáció és a szolgáltatói szféra megerősödése semmi esetre sem segítette elő a nemek közötti egyenlőség javulását, sőt további igazságtalanságokhoz, megkülönböztetésekhez és egyenlőtlenségekhez vezetett. A helyzetet súlyosbította és tovább fokozta a nemzetközi migráció kialakulása. A munkakörülmények alakulásához hasonlóan a migráció is a "feminizáció" egyértelmű tendenciáját jelzi.

Szervezeti stratégiák

A globalizáció nehéz dilemma elé állítja a vállalatokat. Egyfelől a piaci és pénzügyi viszonyoknak megfelelően decentralizálniuk kell menedzseri struktúrájukat. Másfelől ellenőrzésük alatt kell tartaniuk a centrifugális erőket. A modern vállalat szétterjed a globális tér egészében, de egyben hatékony ellenőrzési és kooperációs mechanizmusokkal is kell rendelkeznie. Egy adott régión belül ez eddig nem volt probléma, hiszen a vezetés ugyanabból a közös kultúrából jött és hasonló tapasztalatai voltak. A bizalom így a szavahihető döntések talaján alakulhatott ki. Különböző kultúrák találkozásakor ez sokkal nehezebb. Itt válik világossá, hogy a "kiszakítás" (disembedding) folyamata miatt milyen súlyos problémák merülnek fel. Még akkor is adódnak nehézségek, ha a vállalaton kívüli versenyt belül próbálják szimulálni. A vállalat ugyan nyerhet a bizonytalanság okozta helyzeten, de a verseny alááshatja a vállalat szavahihetőségét a "stakeholderek" (a vállalat működésében érdekelt különböző szereplők) számára.

A nemzetgazdaság támogatása

A nemzetállam és a nemzetgazdaság működésének megértéséhez tisztázni kell a gazdaság és a politika kapcsolatát. Ha a kereskedelmi kapcsolatokat vizsgáljuk, akkor kiderül, hogy azok sikere attól függ, hogy a nemzetgazdaság mennyire tud sikeresen integrálódni a világpiacba; azaz a nemzetállam a sikeres politikával aláássa saját szuverenitását. Ha egy szabadkereskedelmi rendszerből indulunk is ki, a nemzetállam a globalizáció miatt elveszíti ugyan a szuverenitását, ebből azonban nem következik, hogy mint globális szereplő ne jutna szerephez. Csupán a funkciója változik meg, a "versenyző nemzetállam" pozíciójába kerül. Mindez a protekcionista gazdaságpolitikai stratégiákon keresztül jól bemutatható. Itt is fontos azonban a különböző irányzatok elhatárolása. Különbséget szokás tenni például a hagyományos protekcionizmus, amely a "fiatal, fejlődő iparágakat" védi, a "merkantilista protekcionizmus" (dömping- és leértékelési politika), az "imperialista protekcionizmus", mely nemcsak a nemzeti iparágakat védi, hanem a határokon túl is terjed, valamint a "neomerkantilista" politika között, amely a globalizációt is figyelembe veszi. A szerzők következtetése az, hogy a szabadkereskedelemnek a társadalmi viszonyokat és a környezetet romboló hatásaival egy másfajta protekcionizmust kell szembeállítanunk.

A neoliberális elméletnek az állami beavatkozás eredménytelenségéről vallott álláspontjával szemben több példát is fel lehet hozni a huszadik századból. Ezek arról tanúskodnak, hogy a közvetlen állami beavatkozáson alapuló tervezés hosszú évtizedeken keresztül sikeresen működött. Ilyen volt a szocialista tervezés keleten, vagy az importhelyettesítő iparosítás délen, illetve a teljes foglalkoztatottság elérését célzó keynesiánus beavatkozás nyugaton. A globális gazdaság neoliberalizmusa felváltotta ezeket a modelleket, eltüntetve a nemzetgazdaságok védőbástyáit, kitéve őket a világpiaci verseny nyomásának, az ökonómia felsőbbrendűségét hirdetve a politika és a társadalom felett.

Ez az irányzat annyira erős lehet, hogy még a nagyobb nemzetállamok sem tudnak tenni ellene. Ezért jönnek létre a különböző regionális szövetségek. Már a 60-as években léteztek különböző gazdasági tömbök, amit a regionális szövetségek alakulásának "második hulláma" követett a 80-as évek végétől kezdődően. Ez több okkal magyarázható. A két világrendszer harca véget ért, ennek következtében megszűnt a "vasfüggöny" és a rendszerek versenyéből adódó védettség. A GATT-fordulók keretében kialakult az egységes világpiac; az USA hegemóniája megrendült, miközben a nyugat-európai integráció előrehaladott állapotba került. A 80-as évekkel kezdődően a pénzügyi globalizáció kialakulásával azonban felerősödött az az igény, hogy megoldást találjanak a pénzügyi rendszer instabilitásaira; valamint a versenyképesség megőrzése érdekében megfelelő stratégiákat alakítsanak ki az erősödő globális versenyben.

A nyugat-európai integráció és a kelet-európai átalakulási folyamat

A valutaunió, ami a 90-es évek nyugat-európai politikájának kulcsmozzanata, több problémát is felvet a globalizáció szempontjából. Ez az unió "egy több sebességű Európa" felé vezet, amely előnyös lenne mindazon országok számára, amelyek képtelenek teljesíteni a monetáris unió kemény maastrichti kritériumait. A monetáris uniónak igen szomorú jövője van, ha kizárólag a pénztársadalom elvárásait követi a munkatársadalommal szemben, vagyis aláássa a jóléti állam monetáris stabilizációval szembeni minimumait, valamint lerombolja magát a jóléti rendszert és a társadalmi szolidaritás maradék forrásait. A kereskedők és a pénzemberek Európájának ezért nincs jövője.

A kelet-európai átalakulási folyamat előrejelzései sem annyira biztatók, mint azt egyes elemzők 1989 óta gondolják. Várhatóan egyfajta "hibrid kapitalizmus" jön létre itt, vagyis világpiacba integrált szektorok és nagy informális gazdasági szektorok együttélése. Mindez a szabályozás új formáinak kialakulásához vezet. A nyugat-európai integráció és a kelet-európai átalakulási folyamat a földrajzi zártságból, illetve az ebből következően igen erős egymásra utaltságukból adódóan olyan szervezeti formák kialakulásához fog vezetni, amelyekhez a megfelelő intézményi szabályozórendszerek még nem jöttek létre.

Európán kívüli gazdasági blokkok

A világ különböző térségeiben nagyszámú regionális szövetség alakult ki. Ilyen többek között a NAFTA és a MERCOSUR Észak- és Dél-Amerikában, az AFTA Dél-Ázsiában, és bizonyos integrációs lépések történtek már Afrika déli részén is (SADC). A példák megerősítik az elméleti várakozásokat. A regionális integrációnak csak azokon a területeken van esélye, ahol már elérték a diverzifikált termelés egy olyan minimális szintjét, amely elősegítheti a nemzetközi munkamegosztás kialakulását a régión belül, emellett létezik valamilyen hegemón hatalom, amely a "vezető" szerepet fel tudja vállalni; adott tehát a politikai akarat a szövetség létrehozására, illetve a közös értékek megléte is elősegíti az integrációt. Altvater és Mahnkopf úgy véli, hogy a regionális gazdasági szövetségek nem védenek a globalizációs tendenciák ellen, de mivel egyelőre nem létezik más alternatíva, egyfajta "második legrosszabb" megoldásként értékelhetők.

Környezetvédelem és demokrácia

Könyvük utolsó részében a szerzők a Föld korlátozott teherbíró képessége szempontjából vizsgálják a globalizáció hatásait. Összehasonlítják az emberi történelem "prométheuszi forradalmait", a mintegy 5000 évvel ezelőtti neolitikus forradalmat, a kb. 200 évvel ezelőtti ipari forradalmat, illetve a termelés fordista, szénhidrogén-felhasználásra épülő modelljén belül a fosszilis energiaforrások felhasználását. Úgy vélik: léteznek olyan "objektív" természeti korlátok, amelyek a természetre vonatkozó társadalmi viszonyokként ragadhatók meg. Vagyis a Föld korlátozott teherbíró képességéből következően az ipari országok termelési és fogyasztási modellje nem válhat globálissá a túlzott méretű erőforrásfelhasználás következtében.

A globális igazságosság elvét követve közkézen forog a "környezeti tér" koncepciója (miután a globalizáció keretében már végbement a természeti környezet tökéletes lerombolása). Ez az elképzelés a természeti javak olyan interpretációját adja, amelyhez a kereslet magától igazodik. De hogyan? A piaci mechanizmus által, amely a globalizáción keresztül a környezet összes korlátját felrúgja, vagy az egyéni lemondás segítségével, amely mindaddig irracionális marad, amíg nincs társadalmi szabályozás, esetleg a természet lerombolásának növelésével, vagy a "vidám társadalom" virtualizációjával? A válasz, sajnos, kijózanító. A szűkülő természeti környezethez való alkalmazkodási mechanizmusok csupán egy lehetőséget nyújtanak a természeti rombolás megfékezésére. Mindez csakis akkor lehet sikeres, ha a természethez való emberi viszonyulás változik meg gyökeresen, ha egy újabb "prométheuszi forradalom" játszódik le.

A globalizáció és a környezetvédelmi korlátozások, illetve a demokrácia kapcsolatát is elemezni kell. A globalizáció támogatta a demokratizációs folyamatot Latin-Amerikában és Kelet-Közép-Európában. A politikai diktatúrának nincs sok értelme, ha a világpiac korlátaival kell szembesülnie; egyszerűen diszfunkcionálissá válik (ha egyáltalán "funkcionális" volt valaha is). A piac túlsúlya ugyanakkor a demokrácia létét is fenyegetheti, amely így csak a formális szabályozásra redukálódhat. Ráadásul a demokratikus részvétel "terei" is feloldódnak a nemzetállamok határainak eltűnésével. Ehelyett új terek alakulnak ki, mint például a környezeti tér. Az öko-politika kétségtelenül elvezetett új politikai szereplők, új beavatkozási formák és újonnan szabályozott területek megjelenéséhez. A globális rendszerben mindezek a "globális irányítás" fogalmával foglalhatók össze. Mindez azonban nem ad választ arra a problémára, hogy a nemzetállammal együtt a jóléti állam is olyan válságba kerül, amely sokkal több egyszerű költségvetési egyensúlytalanságnál. A társadalmi igazságosság normái a bizonytalanság zónájába kerültek, mivel a pénztársadalom igényei maguk alá gyűrték a munkatársadalom szempontjait. (Itt olyan konkrét kérdésekre kell gondolni, mint az öregségi nyugdíjrendszerek tőkésített formájúra való átállítása, vagy az ökológiai problémáknak a demokráciára kifejtett hatásai.) Az alapvető dilemma a két német szerző szerint az, hogy ha a természeti környezet igénybevételét le kell lassítani, akkor az a "termelékenységi megegyezésnek", vagyis a termelési viszonyok fordista formájának végét is jelenti. Ha pedig a politikai demokrácia addig működik jól, amíg a gazdaság növekszik, akkor az új helyzet ebből a szempontból is át kell gondolni, hiszen a gazdasági növekedés "dinamikusan egyenlősítő alapelve" nélkül a jóléti növekedést csakis az újraelosztás radikálisan egyenlősítő politikájával érhetjük el.

Alternatív "fejlődési pályák"

Befejezésül Altvater és Mahnkopf áttekinti a jelenleg létező alternatív megközelítéseket, amelyek szerintük nem elég radikálisak. Mindenesetre az alternatív gazdaságpolitikának vannak perspektívái. Ezek azonban csak ott alkalmazhatók, ahol sok globalizációs probléma halmozódott fel, így a pénzügyek és az energiafelhasználás. Ezért érdemes foglalkozni az energia-adókkal, a transznacionális tőkemozgások adójával (Tobin-féle adó), a munkaórák csökkentésével és a nyereségtermelő foglalkoztatástól független minimális jövedelem bevezetésével.

Ha a globalizáció azt jelenti, hogy a versennyel kapcsolatos összes korát ledől, akkor újakat kell felépítenünk. Ha a globális átalakulás folyamatában a pénztársadalom kap prioritást, akkor a munkatársadalmat is meg kell erősíteni. Ezek lehetnek a legfontosabb orientációs pontok egy olyan politikai dialógus számára, amelynek általánosnak (azaz nemzeti és kulturális határokon túlmutatónak) kell lennie, valamint ki kell tudni állnia a globalizáció tudományos elemzésének próbáját.

[Münster, Verlag Westfalisches Dampfboot, 1996.]

(Az ismertetést a szerzők által készített tartalmi összefoglalás alapján Szabó Miklós fordította és szerkesztette.)

"A globalizáció és a multikulturalizmus sodrásában a nemzeti szuverenitás és az azt legitimáló nemzeti kultúra abszolút értéke megkérdőjeleződik" – írta nemrég legnépszerűbb napilapunkban egy ismert szociológus. De vajon lehet-e értelmesen is beszélni a globalizációról, amelyről legtöbbször mint valamiféle természeti folyamatról esik szó, amely ránk kényszeríti a bérek kegyetlen visszafogását, a nyugdíjreformot és általában a jóléti kiadások lefaragását. A szkeptikusok szerint inkább egyfajta ideológiáról van szó, amelynek feladata az utóbbi két évtizedben bekövetkezett globális hatalomváltás elfogadtatása. A vita nyomon követése céljából e számunkban a világrendszer egyenlőtlenségeivel kapcsolatos eddigi vizsgálatainkat (függőség, dominancia stb.) kiegészítjük a hegemónia kategóriájával, és bemutatunk néhányat a hegemónia modern formáival szembeni, népi és nemzeti indíttatású, elméleti és gyakorlati kezdeményezésekből.

Tartalomjegyzék

1. Samir Amin : Globalizáció vagy globális polarizáció?
2. Peter Taylor : Mitől modern a világrendszer? Hétköznapi modernitás és globális hegemónia
3. Susan Zimmermann : A család bálványától a piac bálványáig – A nemek közötti viszonyok változása a fejlett ipari társadalmakban
4. Riselia Duarte Bezerra : Szamba és hegemónia – Testek és ellentmondások a brazil társadalomban
5. Görög Tibor : Nemzeti eszme kerestetik – Jegyzetek egy elnöki ukaz margójára
6. Krausz Tamás : A világrendszer és az önigazgatás a peresztrojka periódusában
7. Pach Zsigmond Pál : A Tanácsköztársaság – mai szemmel
8. K. Gorsenyin : „Ha nem teljesíti a parancsot, magát lövik le!” – Ahogyan a kisember részt vesz a nagy történelemben
9. BAL : A szekszárdi húsipari munkások tiltakozásának tanulságai
10. Tőkei Ferenc : A rendszerváltozás kérdéséhez – üzenetek a XIX. századból
11. Tőkei Ferenc : A tőke centralizációról – üzenetek a XIX. századból
12. Birgit Mahnkopf, Elmar Altvater : A globalizáció határai
13. Derek Kerr : Bonefeld-Holloway: A globális tőke, a nemzetállam és a pénz politikuma könyvéről
14. Hugo Radice : A globalizáció kérdése
15. Szikszai Szabolcs : The Ecologist
16. Andor László : Visszaágyazódás ellenmozgással – a 6. Polányi Konferencia
17. Eszmélet : Eszmélet Nap – 1996. december 7.

Derek Kerr összefoglalója a könyvről a Capital & Class-ban.

Izgató és gondolatébresztő könyv ez, mely hozzájárul ahhoz, hogy megértsük a pénz és az állam szerepét a globális kapitalizmus rendszerében. Izgató volta abban a sikeres kísérletében rejlik, hogy szakít a tőkés társadalom elidegenített megjelenítésével, és egy "konceptuális gyakorlatot" teremt, amelynek alapja az élő munka. A könyv éles és örömteli kontrasztot jelent azokhoz a száraz és steril beszámolókhoz képest, amelyeket megbabonáz a tárgyilagos pénzszemlélet, és úgy kezelik a pénzt, mint a közgazdaságtan egy aspektusát, vagy mint annak a keretnek egy elemét, amelyen belül az osztályharc zajlik. Az utóbbi fajta beszámolók fetisizálják a pénzt, olyan módon, ami ellentétben áll a pénzről mint a hatalmi versengés tárgyáról szerzett tapasztalatainkkal. Ez a Bonefeld és Holloway által szerkesztett könyv azonban kísérletet tesz arra, hogy érthetően mutassa be: "a pénz politikájának" megismerése egyszersmind a pénznek a társadalmi kapcsolatok és az osztályharc egy formájaként való megismerését is jelenti.

Ami érdekes a könyvben, az az, ahogy a pénz fogalmának e fontos újraalkotását a tőkés felhalmozás három egymással is összefüggő jellemzőjén keresztül valósítja meg. Így vizsgálja a keynesianizmus válságát és a monetarizmus felemelkedését; elemzi a globális gazdaság és a nemzetállam közötti kapcsolatokat, valamint ezek változását az elmúlt két évtized során; végül pedig a pénz politikumának kritikáját fogalmazza meg. Miként a szerkesztők helyesen rámutatnak, a pénzről mint az osztályharc egy formájáról szóló egész vita középpontjában annak felismerése áll, hogy a monetáris egyensúlyhiány másik oldala a munkaerő szabályozatlansága. A könyvben ezt a témát eltérő szempontok alapján vizsgálják a különböző tanulmányok.

A könyv első két fejezete azt mutatja be, hogy mind a keynesianizmus, mind a monetarizmus politikai választ jelentett erre a zabolázatlan erőre; olyan válaszokat, amelyek elmulasztották ezen erőt becsatornázni az értékek bővített újratermelésébe. John Holloway szerint az 1929-es tőzsdekrach a régi rend végső összeomlása volt, amely szükségessé tette a munkaerő ellenőrzésének új módját. Érdekes módon ez a krach az 1917-es októberi forradalom másik oldalaként jelenik meg. A "belső kapcsolat" a krízis e két oldala között a hitel volt. Szintén a hitel volt az a tényező, amely megalapozta a jelenből kivezető keynesiánus kiutat, csakúgy, mint a kapitalizmus jövője iránti érdeklődést. A jövő azonban egészen más lett, mint amilyennek akkor gondolták, mivel a munkaerő kizsákmányolásától elszakított pénztőke óriási mértékű növekedése a Bretton Woodsi rendszer feladásához és a keynesianizmus hanyatlásához vezetett. Werner Bonefeld szerint a monetarista válasz a pénz és a kizsákmányolás közötti kapcsolat erősítésének kísérletén keresztül a jelen megőrzését jelentette. Ez a kísérlet az adósságszolgálat költségeinek emelkedésén keresztül az 1982-es adósságválsághoz vezetett. Miként Bonefeld rámutat, a nyugati világ válasza erre a válságra a hitelexpanzióhoz való visszatérés volt, amelynek eredményeként a pénz elkülönülése a termeléstől változatlanul fennállt az 1980-as években. Ma egy új megegyezésre lenne szükség.

A Christian Marizzi által írt negyedik fejezet érdekessége, hogy 1977-ben jelent meg először, és talán az első tanulmányok egyike volt, amely az 1970-es évek válságát úgy fogalmazta meg, hogy a pénzt mint tőkét nem lehet többé a munkaerőt hatékonyan irányító tőkévé konvertálni. Ez a folyamat a monetarista offenzívához mint a "monetáris terrorizmus" egy új szakaszához vezetett.

Az ötödik és hatodik fejezet formaelemzést használ annak megvilágítására, hogy a globális tőkeviszonyok politikai formáját valójában nemzetközi államrendként alapozták meg, amelyen belül a nemzetállam nem más, mint egy megkülönböztetett mozzanat. Peter Burnham számára az államforma az osztályviszonyok létezésének egy sajátos módja, a kényszer kifejeződése, amely nélkül osztályokra tagolódó társadalom nem létezhet. Burnham érdekes leírását nyújtja a tőkés állam felemelkedésének, amivel a globális rendszernek mint önálló struktúrának az elemzéséhez vezet át. E rendszerben az államhatalom területi egységek között oszlik meg. Burnham nem foglalkozik azzal, hogy a "politikum" miért esett szét nemzetállamokra, hanem azt kutatja, hogy ennek a szétesésnek milyen következményei vannak ma.

John Holloway a hatodik fejezetben különbséget tesz a "politikum" és a nemzetállam között. A politikum mint a tőkés viszonyok egy mozzanata a globális totalitás egyik kifejeződése, amelyben a tér minden lehetősége a tőkében mint pénzben sűrűsödik össze. A politikum a területileg különböző nemzetállamok sokaságában tud megnyilvánulni. Történelmileg a kizsákmányolás viszonyainak a térbeli korlátok alól való felszabadítása együtt járt egy új territorialitás kifejlődésével, mégpedig a nemzetállam képében. Ami figyelemreméltó, az Holloway kiindulási pontja a nemzetállam elemzéséhez. A nemzetállam viszonya a tőkéhez egy nemzetileg helyhez kötött állam és egy világszinten mobil tőke viszonyát jelenti. Ez teszi lehetetlenné azt, hogy bármilyen egyszerű kapcsolatot találjunk a nemzetállam és a világtőke bármely kis része között.

A hetedik és a nyolcadik fejezet a negyedik fejezetben Marazzi által felvetett témákkal foglalkozik. Harry Cleaver a pénz szerepét úgy mutatja be, mint az irányítás fegyverét, amelynek erejét az osztályharc folyamatosan aláássa. Ám ebben a fejezetben néha úgy látszik, mintha a pénz nem az osztályharc egy formája lenne, hanem egy olyan dolog, amelyet fel lehet használni "elnyomó" és "kreatív" módon, vagyis "használhatja a munkásosztály a válság kiélezésére". Werner Bonefeld nagyon érdekesen interpretálja Marx pénzelméletét úgy, hogy a pénzt mint az emberi kapcsolatok önellentmondó jelenségét határozza meg. Itt úgy tűnik, hogy eltér Cleaver fejezetének egynémely következtetésétől. "A munkaerő tőkés kizsákmányolása – érvel Bonefeld – nem esik kívül a pénzviszonyokon. Inkább alkotója magának a pénzviszonyoknak." A fejezet figyelmet fordít az államnak a pénzhez való kapcsolatára is. Bonefeld számára az állam az a politikai forma, amelyen keresztül a pénz társadalmi ereje létezik.

Az összefoglaló fejezet újra megfogalmazza a könyv fő üzenetét. A pénz nem dolog, hanem az osztályharc formája, és a pénz története úgy tekinthető, mint az osztályviszonyok kialakulásának, felbomlásának és újjáalakulásának folyamata. A fejezet nyomon követi ezt a folyamatot az 1920-as évek elejétől napjainkig, és rámutat a munka tőke általi fékentartásának gyengeségére. A szerkesztők számára a munkaerő megzabolázhatatlansága a remény üzenetét hordozza. "Ennek az erőnek meg kell nyilvánulnia, elméletileg és gyakorlatilag is." A könyv fontos hozzájárulás ehhez a politikai feladathoz.

[New York, Macmillan Press, Basingstoke & St. Martin’s Press, 1995.]

(Fordította: Heltai László)