Marx a polgári közgazdaságtan tanulmányozásakor ama a következtetésre jutott, hogy a tények jelentésének elfedésére éppen a tényeket lehet felhasználni. A tényekre hivatkozó frázisok mögött tehát fel kell fedni a reális állapotokat. Ehhez pedig átfogó társadalomelméletre van szükség.

Egyre világosabbnak tetszik, hogy Marx¹ gondolkodói teljesítménye – kérdésföltevésének eredménye. Elméletét (hipotézisét) óriási tényanyag rendezésére használhatta fel, és miután úgy találta, hogy kategóriarendszere eléggé rugalmas az ismert tények értelmezésére, társadalmi modelljét aktivitás-modellé fejlesztette. A hármas aktus az elmélet, a tények rendezése és a cselekvésmodell kialakítása nyilván párhuzamosan ment végbe, ám a kérdésfeltevés mindhármat megelőzte. (Gunnar Myrdal e problémákkal kapcsolatban írja: “Az elméletnek a priorinak kell lennie az empirikus tény-megfigyelésekhez képest. A tények csak akkor kezdenek jelenteni valamit, ha elméleti keretben megmagyarázzuk és csoportosítjuk őket. A tudományos ismeret részeként a tények nem létezhetnek ezen kívül. Még mielőtt válaszokat kaphatnánk, fel kell tennünk a kérdéseket, a kérdéseknek viszont, hogy értelmük legyen, a társadalmi valóságnak mint egésznek megértésére törekvő, logikailag koordinált kísérlet részét kell alkotniok. Szigorú logikai értelemben egy nem elméleti megközelítés elgondolhatatlan.”)²

Marx a polgári nemzetgazdaságtan tanulmányozásakor arra a következtetésre jutott, hogy a tények jelentésének elfedésére éppen a tényeket lehet felhasználni – a tényekre hivatkozó frázisok mögött tehát fel kell fedni a reális állapotokat. Ám, mint láttuk, ehhez egy átfogó társadalomelméletre van szükség, még akkor is, ha a teóriaellenesség manipulációi az elméletnek kedvezőtlen, sőt az elméletalkotókra ellenséges légkört teremtenek, nyilván ismét azért, hogy az empíria abszolút tekintélyére hivatkozhassanak a tények átfogó értelmezési kísérletei ellen. Ebben az az ideológia-kritika feladata Marx szerint, hogy leleplezze a tényeket reális jelentésük kidolgozásával, és leleplezze a tények elfedésére szolgáló ideológiai talaj meghatározottságait, a részleges teóriák álradikalitását.

Elméleti álláspontjának kidolgozása jól nyomon követhető a Párizsi kéziratokban (1844) és az Engels közreműködésével írt munkában, A német ideológiában (1845-46). Ez utóbbiból származó, emlékezetes megfogalmazások egész sorában figyelhetők meg az ideologikus nyomás alól való felszabadulás részletei is. Így ír: “Az uralkodó osztály gondolatai minden korszakban az uralkodó gondolatok, vagyis az az osztály, amely a társadalom uralkodó anyagi hatalma, az egyszersmind uralkodó szellemi hatalma is. Az az osztály, amely az anyagi termelés eszközeit kezében tartja, ezzel egyszersmind a szellemi termelés eszközei fölött is rendelkezik, úgyhogy ezzel egyszersmind azoknak a gondolatai, akik híján vannak a szellemi termelés eszközeinek, átlagban neki vannak alávetve. Az uralkodó gondolatok nem egyebek, mint az uralkodó anyagi viszonyok eszmei kifejeződése.”

Az elmélet felé haladás erkölcsi-meggyőződésbeli hajtóereje a fennálló viszonyokkal való elégedetlenség, logikai hajtóereje pedig a helyes kérdésföltevés kidolgozásának kényszere. Az előbbi nyilván nem elegendő, de belső, intim volta a második erőt táplálja. Marx fiatalkori cikkei felháborodásból születnek: igazságérzete tiltakozik a társadalmi elnyomás konkrét formái és az elnyomást leplező jogi formák ellen. A tiltakozás azonban önmagában, teória nélkül csak moralizálás: a valóság leleplezésének egyedül lehetséges módja az átfogó elmélet, amely képes a tényeket – kivétel nélkül az összes tényeket – értelmezni. Marx egy ilyen átfogó elmélet konstrukciójához keresett kiindulást, ehhez viszont a kérdést, a logikai építkezés számára kielégítő kérdését kellett megfogalmaznia.

Látszatra egyszerű probléma: azt kell kérdezni, mi a társadalom. De az eredmény tautológia, hiszen a társadalom társadalom. Ismét csak általánosság, ismét csak frázis. Az általánosságot konkrétságában, a totalitást a kategóriák gazdagságában megmutatni – talán ez volna a kiút? A jelenségek (tények) halmazát számtalan kapocs fűzi más halmazokhoz, a kategóriák gazdagsága, a kategóriákat egymáshoz fűző viszonyok kategoriális kidolgozása határtalanná tágítja ugyan az értelmezés lehetőségeit, csakhogy a totalitás extenzitásában határokkal rendelkezik. Határok vannak, mondja Arisztotelész, mondja Hegel, és tudja Marx is.

Az intenzív végtelent kell felépíteni: modellt kell létrehozni. A konstrukcióhoz kiindulópont szükséges: a kérdés, ismét a kérdés feltevésének szükségessége. Vajon a történelem maga a kiindulás? Azt kellene kérdezni, hogy mi a történelem? Marx 1857-58-as gazdasági kézirataiban (A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai) olvassuk: “Képtelen és hibás dolog volna tehát a gazdasági kategóriákat abban a sorrendben felsorakoztatni, amelyben történelmileg meghatározóak voltak. Sorrendjüket éppenséggel az a vonatkozás határozza meg, amelyben a modern polgári társadalomban egymással állanak és amely pontosan fordítottja annak, amely természetszerű sorrendjükként jelenik meg, illetve a történelmi fejlődés sorrendjének megfelel.” Tehát a történelemmel elfedni a jelent “képtelen és hibás dolog” a jelent önmagából kell megérteni.

Tudjuk, hogy Marx végül is egy empirikus történelmileg változó, de minden korban szükségszerű meghatározottságból indult ki. Az emberek alapvető élettevékenységéből, a termelőtevékenységből. Ennek megragadása lehetővé tette számára a társadalmi totalitás-modell kidolgozását. Kevésbé ismert kérdésfeltevése, amelyre csak válasz az említett kiindulás. Marx ugyanis a tényekből indult ki, de azokból, amelyeket nem volt képes megmagyarázni kora egyetlen elmélete sem. Számára ez a tény azt bizonyította, hogy – mint A német ideológiában írta – az “emberek eddig mindig hamis képzeteket alkottak saját magukról, arról, amik, vagy amiknek lenniök kellene… Fejük szüleményei a fejük fölé nőttek. A teremtők meghajoltak teremtményeik előtt.” Az eldologiasodás tényének felismerése egész teoretikus teljesítményét meghatározza: erre a tényre kérdezett rá akkor, amikor úgy tette fel a kérdést: mi veti alá az embereket saját teremtményeiknek, miért nem olyan a világ, amilyennek az emberek nagy többsége szeretné.

A kérdésfeltevés (“ha ilyen a világ, miért éppen ilyen”) gyümölcsözik A tőke a gazdasági főmű kategóriáiban, melyekben ott működik a korabeli kapitalizmus kategóriáinak gazdagsága nem határ nélküli, a logikai rend az intenzív totalitás képzetét kelti, és ezt csak fokozza az a mód, ahogyan Marx minden jelenségben kimutatja az eldologiasodás tényét. A gazdagság-termelés problémájának megoldása ebben a teoretikus perspektívában már csak azért is jelentős, mert az ideológia-kritika fontos példáját nyújtja. Az 1857-58-as Kéziratokban írja: “Mármost a gazdagság egyrészt olyan dolog, amely dolgokban, anyagi termékekben valósul meg, amelyekkel az ember mint szubjektum áll szemben másrészt mint érték a gazdagság idegen munka feletti puszta parancsnoklás, amelynek célja nem az uralom, hanem a magánélvezet stb. Minden formában dologi alakban jelenik meg… ilyen módon a régi szemlélet, amelyben az ember jelenik meg a termelés céljaként – bármilyen korlátolt nemzeti, vallási, politikai meghatározásban is – igen magasztosnak látszik a modern világhoz képest, amelyben a termelés jelenik meg az ember céljaként és a gazdagság a termelés céljaként.”

Az ideológiai formák teszik, hogy az emberek a tényeket nem valóságukban, hanem illuzórikus megjelenésükben élik át, s a reálisban való mozgásukat, kapcsolataikat, közösségi formáikat illúzióik szerint alakítva, közösségeiket, kapcsolataikat is képzeletbelivé fokozzák le. A közösségeket szervező, a közösség aktivitását tervező intézmények így maguk is a képmutatás és önáltatás eszközei, amelyek éppen ebben a szerepben önállósulva a közösség reális igényeinek védelme nevében a közösséget alkotó egyének ellen lépnek fel. Az eszme uralmára hivatkozva az intézmény elfedi a reális viszonyok uralmát: “a dologi függési viszonyok – mondja Marx az 1857-58-as Kéziratokban – a személyiekkel ellentétben úgy is megjelennek (a dologi függés nem egyéb, mint a látszólag független egyénekkel önállóan szembelépő társadalmi vonatkozások, azaz a velük magukkal szemben önállósult kölcsönös termelési vonatkozásaik), hogy az egyéneken most elvonatkoztatások uralkodnak… Az elvonatkoztatás vagy eszme azonban nem egyéb, mint azon anyagi viszonyok elméleti kifejezése, amelyek urak felettük… a viszonyoknak ez az uralma (ez a dologi függőség, amely egyébként megint átcsap meghatározott csakhogy minden illúziótól megfosztott személyi függőségi viszonyokba) maguknak az egyéneknek a tudatában eszmék uralkodásaként jelenik meg, és az uralkodó osztályok persze minden módon erősítik, táplálják, sulykolják ezen eszmék, azaz ezen dologi függőségi viszonyok örökkévalóságába vetett hitet.”

Az illúziók termelése objektív folyamat, a dologiság részlegessége önmagát az eszmék egyetemességével fedi el, s az intézmények ennek az egyetemességnek nevében biztosítják a gazdasági realitásból következő uralmukat. A kör zárt: teoretikusan a mindent átfogó struktúrát nem lehet felbontani. Ismét egy empirikus tényhez kell fordulni: a történelemben a gyakorlati tevékenység, a forradalmi tevékenység mindig felbontotta az adottat, Marx tehát a teoretikus modellt aktivitás-modellé változtatja. Ez nem valósítható meg ellentmondás nélkül: a teória ellenáll a meghatározatlan ténynek, tehát meg kell szüntetni, és a tényeket értelmező hipotézis helyén a változás hipotézisét, ezt a hit-hipotézist kell létrehozni.

A felháborodás most dominál, de Marxnál nem marad az egyediség elvontságának formájában, hanem teoretikus alapokat keres. A teória eddig tényeket értelmezett, most a (megfelelő, az óhajokkal egyező) tények hiányának elméletévé lesz. A mozgósító célzat nyilvánvaló: új tényeket kell létrehozni, tevékenység révén meghaladni a fennállót: “a kommunista tudat tömeges létrehozásához és magának a dolognak – a szocialista forradalomnak – a keresztülviteléhez egyaránt az emberek tömeges megváltozása szükséges, ami csakis gyakorlati mozgalomban, forradalomban mehet végbe a forradalom tehát nemcsak azért szükséges, mert az uralkodó osztályt nem lehet más módon megdönteni, hanem azért is, mert a megdöntő osztály csak a forradalomban juthat el odáig, hogy lerázza nyakáról a múlt egész szennyét és képessé váljék a társadalom új megalapozására” (A német ideológia).

A forradalom mindig a dologi struktúra leleplezése, az illúziók, az illuzórikus viszonyok, a hatalmi intézmények radikális felszámolása. Az emberiség nevében a partikularitás ellen fellépő mozgalom azonban, célkitűzésein túl, maga is objektíve meghatározott történelmi szerepet tölt be: létrehozza azt, amit egyáltalán létrehozhat. A német ideológiában Marx (és Engels) a dologiság (elidegenülés) végleges felszámolásának feltételeit éppen azért kutatja, mert a társadalom “igazi” történelmét azonosítja egy olyan struktúrával, amely nem szüli többé objektíven, szándékok és jelszavak ellenében is az eldologiasodást. Itt olvassuk: “Ez az elidegenülés …természetesen csak két gyakorlati előfeltétellel szüntethető meg. Hogy elviselhetetlen hatalommá váljék, vagyis olyan hatalommá, amely ellen forradalmat csinálnak, ahhoz az kell, hogy az emberiség tömegét teljesen ‘tulajdonnélküliként’ hozza létre, s egyszersmind ellentmondásban a gazdagságnak és műveltségnek egy meglévő világával… másrészt pedig a termelőerők egyetemes fejlődése… Enélkül 1. a kommunizmus csak mint helyi jelenség létezhetnék, 2. magának az érintkezésnek a hatalmai nem fejlődhettek volna ki mint egyetemes s ezért elviselhetetlen hatalmak, hazai sütetű babonás – körülmények maradtak volna.”

Az aktivitás-modell és az elméleti-modell sajátos marxi egysége, amint kitűnik életművéből, kérdésfeltevésének eredménye. A kérdésben potenciálisan jelen van a válasz is, Marx kérdésében Marx válasza. Miért olyan a világ, amilyen, kérdezte, de a kérdést erkölcsi felháborodása azonnal megfordíttatja vele: ha olyan, amilyen, miképpen lehetne mássá? Válaszait műveiben találhatjuk meg.

Jegyzetek

¹ Az először A Hét 1973. március 16-i számában, Marxról való évfordulós megemlékezésként megjelent szöveg később csak az Itt és mást című posztumusz kötetben látott napvilágot (Kolozsvár, 1979. 302-307.), az ezzel párhuzamosan Budapesten megjelent válogatásba, a szintén több, azelőtt kiadatlan, vagy kötetben még meg nem jelent írást közlő Párbeszéd a vágyakkal címűbe nem került bele. (Megjegyzendő, hogy Bretternek 1973-tól haláláig nem jelent meg kötete.)

² Myrdal, Gunnar: Érték a társadalomtudományban. Válogatott módszertani tanulmányok. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1972. 373.

Karl Marx korszakalkotó munkássága hosszú évtizedeken át kívül rekedt a hivatalos tudomány falain. A harmincas évek világgazdasági válsága azonban fordulatot hozott; Marxról pozitívan nyilatkoztak olyan kiemelkedő közgazdászok, mint Robinson és Schumpeter; Keynes közgazdaságtana számos hasonlóságot mutatott a marxi tézisekkel; sőt a közgazdaságtan főáramában is tovább élnek a marxi elmélet egyes mozzanatai.

A modern közgazdaságtan és a marxi elmélet kapcsolatáról Az elmúlt évtizedekben a magyar szakirodalomban csak keveset olvashattunk az egykor “polgárinak” (nem-marxistának) nevezett közgazdaságtan és a marxi elmélet bonyolult kapcsolatáról. Pedig a rendszerváltás előtt is igen fontos kérdésekre adhatott volna választ a marxi gazdaságelmélet és a modern közgazdaságtan viszonyának a felvetése. Sajnálatos, hogy még Marx és Keynes elméletének a kapcsolatát is meglehetősen óvatosan kezelték.¹ Veszélyes lett volna, ha Keynesnél, a XX. század egyik leghatásosabb “polgári” közgazdászánál “marxista” mondanivalót keresnek, vagy ha Marxot keynesiánus módon interpretálják. Kivételt ebben a vonatkozásban talán csak a marxista politikai gazdaságtan továbbfejlesztésén dolgozó Erdős Péter jelentett.² Mára azonban a marxista politikai gazdaságtan és Marx elmélete mellett Erdős Péter művei is teljesen mellőzötté váltak.

A marxista politikai gazdaságtan szerepét Magyarországon is átvette a modern közgazdaságtan, pontosabban a mainstream mikro- és makroökonómia. A nyugati közgazdaságtanhoz való “felzárkózásnak” azonban nem szükségszerű velejárója a marxi gazdaságelmélet nálunk kialakult teljes mellőzése. Különösen nem szükségszerű Marx tudománytörténeti jelentőségének a megkérdőjelezése. A marxi elmélet teljesen negatív megítélése nagyon távol áll attól, ahogyan Marxot a modern közgazdaságtan jeles képviselőinek széles köre ma értékeli.

Igaz, hogy a marxi gazdaságelmélet nagyon hosszú ideig (az 1930-as évekig) teljesen kívülrekedt a modern közgazdaságtan területén, annak fejlődésére semmilyen hatást nem gyakorolt. De ahogy a közgazdaságtan történetében “elméleti válságok” és “elméleti forradalmak” mentek végbe, úgy került sor a Marxhoz való viszonyban is radikális irányváltásokra. Az 1960-as évek végétől (100 évvel A tőke I. kötetének megjelenését követően) a sokféle Marx-értékelés ellenére a modern közgazdászok körében egyre többen fogadták el azt a véleményt, amelyet néhányan már évtizedekkel korábban felismertek. Eszerint Marxnak azon közgazdászok között kell helyet kapnia, akik megalapozták a modern közgazdaságtudományt. Ez az értékelés persze sem akkor, sem napjainkban nem tekinthető általánosnak.³

A továbbiakban elsősorban azt szeretném bemutatni, hogy miért a keynesi forradalom idején változott meg a modern közgazdaságtan képviselőinek a Marx-szal szembeni, addig teljesen ellenséges magatartása. úgy gondolom, hogy e témára nemcsak az elmélettörténet iránt érdeklődő olvasóknak érdemes odafigyelni. A kérdés végiggondolása segítséget nyújthat azoknak is, akik a mai közgazdaságtan sokféle irányzata⁴ között próbálnak eligazodni. Végső soron ez hozzájárulhat ahhoz is, hogy erőteljesebben ösztönözzük annak a kedvezőtlen Marx-értékelésnek az újragondolását, amely nálunk ma még általánosan jellemző.

A közgazdaságtan “családfájának” kettéágazása

A közgazdaságtan családfájának Samuelson-féle, nálunk is jól ismert ábrázolása szerint a XIX. század második felében az addig nagyjából egységesen fejlődő közgazdasági elmélet “családfája” kettéágazott. Az egyik ágon megjelent a klasszikus hagyományokat kritikailag feldolgozó, de attól teljesen eltérő marxi elmélet. A másik ágon az 1870-es években végbement marginális forradalom, szakítva a klasszikusok alapvető elméletével, megteremtette a neoklasszikus irányzat alapjait. A közgazdaságtan marxi és neoklasszikus ágának a korabeli képviselői figyelemre sem méltatták egymás elméletét. Ez a kölcsönös távolságtartás önmagában is jelzi azt a tényt, hogy a közgazdasági elmélet “családfája” valójában kettéágazott. A két ág képviselői közötti különbség olyan mértékűvé vált, hogy a későbbiekben már egymás nyelvezetét sem értették meg. A közgazdaságtan történetének egyik izgalmas kérdése, hogy miért nem vettek tudomást egymásról a klasszikus közgazdaságtantól egyaránt elrugaszkodó Marx és a korabeli marginális forradalom képviselői.

Néhány jel utal arra, hogy Marx olvasott Jevonsról,⁵ de érdektelennek találta őt. Nem érzékelte nála a “forradalmi” változást a korabeli, Marx által lebecsült és sokszor “vulgárisnak” nevezett közgazdaságtanhoz képest. Valószínűleg nem jutott el Marxhoz a németekhez közelebb álló osztrák iskola és Walras általános egyensúlyi elméletének a hatása sem.⁶ Marx halála után Engels sem foglalkozott érdemben ezzel az irányzattal, pedig ő már az új elmélet térhódítását is tapasztalta Angliában.

A marginális forradalom követői már az 1890-es évektől háttérbe szorították a közgazdaságtan addigi hagyományos iskoláit, és ezzel a neoklasszikus elmélet a közgazdaságtan uralkodó irányzatává vált. Az egyre inkább megerősödő és a közgazdaságtan főáramává fejlődő neoklasszikus irányzatra a marxi elmélet hosszú évtizedekig nem gyakorolt semmilyen hatást.⁷ Marx gazdaságelmélete szinte teljesen elszigetelődött, és az uralkodó tudományos közgazdaságtanon kívül rekedt. Egy-két szimpatizánst kivéve, Marx ekkor csak a szociáldemokrata mozgalom képviselőire és később Lenin elméletére gyakorolt hatást.

A marxi elmélet közgazdaságtudományon kívülre szorulását több tényező együttes hatása váltotta ki. A legfontosabb e tényezők között a gazdasági elmélet jellegének alapvetően új, neoklasszikus felfogása. Az 1890-es évektől a gazdaságelmélet addigi elnevezését, a politikai gazdaságtant (vagy nemzetgazdaságtant) kiszorította a Marshall által bevezetett Economics elnevezés. Ez a névváltoztatás egyértelműen kifejezi azt az irányváltást, ami a gazdaságelméletben az 1870-es évek marginális forradalma óta lezajlott. A Economics művelői a természettudományokhoz hasonló tudományos rangra törekedve “értékmentes”, tiszta tudomány megteremtését tűzték ki célul. A “tiszta” gazdaság elvont szintjén számukra érdektelennek bizonyultak a gazdaság aktuális társadalmi, intézményi keretei, a szociológiai, a politológiai stb. problémák. Ezért adottságként előfeltételezték a társadalmi, gazdasági környezet változatlanságát. Az elemzéseikhez alkalmazott modellek a tökéletes verseny érvényességét attól függetlenül feltételezték, hogy az a valóságos gazdasági viszonyoknak megfelel-e vagy sem. A tökéletes verseny feltételei között racionálisan cselekvő egyén optimalizáló magatartásának a törvényszerűségeit kutatták. Az egyes piaci szereplők álláspontjáról elemezve a gazdaságot, tulajdonképpen mikroökonómiát dolgoztak ki. A kereslet és a kínálat elemzéséhez alkalmazott módszereik segítségével egy összefüggő, logikailag zárt elméleti építményt hoztak létre, amely tulajdonképpen egy árelméletnek felel meg. Ennek keretében bizonyították, hogy a piaci automatizmusok érvényesülése (az árarányok változása) révén az általuk leírt gazdaság hatékonyan működik. A neoklasszikus árelmélet szerint tehát a gazdaságban olyan önszabályozó mechanizmus létezik, amely minden külső beavatkozás nélkül megteremti az egyéni optimumok mellett a társadalmi optimumot is. Ebből következően a gazdasági bajok létezésével tartósan nem is kell számolni, a gazdasági rendszer stabil.

A marxi gazdaságelmélet szinte minden lényeges vonatkozásban – az elemzés tárgya, fő célkitűzése és elemzési technikája szerint is – különbözik nemcsak a klasszikus, de a neoklasszikus elmélettől is. Ezekre a különbségekre alapozva értelmezhető a közgazdaságtan marxi paradigmája. Marx fő műve A tőke,⁸ amelynek alcíme A politikai gazdaságtan bírálata. Ez jelzi, hogy Marx a korabeli politikai gazdaságtanra irányuló átfogó kritikai elméletként értelmezte a maga művét. Marx elmélete azonban nagyon távol állt a tiszta gazdaságtanról szóló neoklasszikus felfogástól. A korabeli politikai gazdaságtanhoz (főként a klasszikus politikai gazdaságtanhoz) képest Marx egészen más értelemben hozott elméleti “forradalmat”. A klasszikusok elméletéhez hasonlóan a marxi elmélet is a munkaérték-elméleten alapult, de ebben a rendszerben a klasszikus gazdaságtantól eltérően az érték nem a priori kiindulópontként szolgált. Marx a modern polgári társadalom gazdasági mozgástörvényeit a történelmileg meghatározott társadalmi rendszer belső struktúrája alapján kívánta bemutatni. A gazdasági élet valamennyi problémakörét egy átfogó elméleti rendszer keretében tárgyalta, és teljesen instabilnak mutatta be a tőkés gazdasági rendszer egészét. Elméleti rendszerében a dialektikus kifejtési rend alapján a gazdasági élet legegyszerűbb sejtformájából, a munkatermékek áruformájából illetve az áru értékformájából indult ki, és nem az érték fogalmából. Marx az áru értékét is éppúgy, mint a többi gazdasági kategóriát, történelmi forma-meghatározottságként fogta föl. Marxnál a klasszikusoktól eltérően a munkatermékek áruformája (a tőkés árutermelés legalapvetőbb és általános jellegzetessége) a társadalmi termelésnek nem örök természeti vagy általános társadalmi formája, hanem egy történelmileg meghatározott formája. A gazdasági viszonyokat Marx a társadalmi környezettel való kölcsönhatásban értelmezte és elemzéseiben levezette azok átmeneti jellegét is.

A neoklasszikus közgazdászok határozottan különböző elmélet képviselőiként alakították ki a teljesen ellenséges Marx-értékelésüket. A neoklasszikus árelmélet tiszta gazdaságtani álláspontjáról Marx elméleti rendszere teljesen elhanyagolhatónak, hiábavalónak bizonyult. Az árelméleten kívüli marxi problémafelvetésekre tulajdonképpen figyelmet sem fordítottak. A kapitalizmus súlyos problémáiról, a munkanélküliségről, a válságról szóló marxi elemzést és különösen a kapitalizmus bukására vonatkozó végkövetkeztetést egyáltalán nem kezelték tudományos problémafelvetésen alapuló elemzésnek. Mivel a valós gazdaság tényei egy ideig inkább igazolták a neoklasszikus elméletnek az egész gazdaság működéséről kialakított felfogását, mint a marxi állításokat, ez a megítélés széleskörűen elfogadott volt.

A marxi elméletnek a neoklasszikus árelmélet szempontjából való interpretálása azonban újabb okot is eredményezett a marxi elmélet elvetéséhez. Az ilyenfajta interpretáció ugyanis Marx elméleti rendszerének módszertantani félreértelmezéséhez vezetett. Marx elméletét ezért nemcsak a problémafelvetései, hanem az elavult, hegeliánus misztifikációnak minősített “nem-tudományos” módszertana miatt is teljesen elvetették. Az ilyen álláspont megalapozásához valójában szükség sem volt tudományos bírálatokra. Ezért a neoklasszikus közgazdászok nem fordítottak figyelmet a marxi elmélet megismerésére sem, illetve nem bonyolódtak bele annak a tudományos bírálatába sem. Az egyetlen kivétel Böhm-Bawerk,⁹ aki az első és sokáig egyetlen olyan neoklasszikus közgazdász, aki érdemben foglalkozott Marx elméletével.

Böhm-Bawerk az árelméletre koncentrálva főként azért érdeklődött Marx munkái iránt, hogy végleg megcáfolja a klasszikus közgazdaságtan alapját jelentő munkaérték-elméletet. A klasszikus hagyományokra építő marxi elemzés ugyanis a ricardói gazdaságtan ellentmondásainak feloldására tett ígéretet a munkaérték-elmélet újraértelmezésével. A marginális forradalom követői viszont épp a szubjektív értékelmélet alapján szakítottak a hanyatlás jeleit évtizedek óta felmutató (azaz elméleti válsággal küszködő), “elavult” klasszikus közgazdaságtannal. Böhm-Bawerk Marx-kritikája közvetlenül azt kívánta igazolni, hogy Marx rosszul oldotta meg az érték és az ár (a termelési ár) közötti transzformációs problémát, sőt szerinte logikailag lehetetlen a transzformációs probléma kielégítő megoldása, mert az egy vég nélküli számítási eljárást igényelne.¹⁰ Böhm-Bawerk Marxnál ellentmondást látott az I. kötet értékfogalma és a III. kötet termelésiár-fogalma között. Erre alapozva azt a következtetést vonta le, hogy Marx végül fel is adta az I. kötet értékelméletét, így Marx rendszere nem alkot egységes egészet, vagyis az tudományosan teljesen hibás. Böhm-Bawerk szerint Marx “úgy hitt a tételében (a munkaérték-elméletben), ahogy a fanatikus hisz a dogmákban. A munkaérték-elméletet mint axiómát Marx sem empirikusan, sem gazdaságpszichológiailag nem tudta igazolni, ezért bonyolódott bele… a logikai-dialektikai spekulációkba. Marxnak az a próbálkozása, hogy dialektikus úton jusson el a tételei bizonyító erejű alátámasztásához… teljesen csődöt mondott.”¹¹ A munkaérték-elmélet a “marxi dialektika révén olyan nyilvánvaló hajótörést szenvedett, hogy emiatt még az abban vakon hívők is ingadozni kezdtek”¹² – írja Böhm-Bawerk.

Böhm-Bawerknek ez utóbbi megállapítása egyáltalában nem alaptalan. A tőke I. kötete még nyitva hagyta azt a kérdést, hogy vajon tud-e választ adni Marx a ricardói gazdaságtan megoldatlan problémáira, belső ellentmondásaira. A tőke további kötetei azonban csak sokkal később, Marx halála után jelentek meg. Az 1880-as évektől kezdve már több nem-neoklasszikus szerző is foglalkozott az I. kötethez kapcsolódóan a ricardói gazdaságtan megoldatlan problémáival.¹³ A tőke további köteteinek megjelenését ezért ebben a körben már egyfajta várakozás előzte meg. A tőke III. kötetének¹⁴ a megjelenése (1894) azonban csalódást okozott még a szimpatizánsoknak is, mert egyáltalában nem találták ebben a várt megoldást. Azt, hogy a III. kötetben az értéktől eltérő termelési árra tért át Marx, ők úgy értelmezték, hogy az értéknek Marx nem tulajdonít valóságtartalmat. Például Schmidt az I. és a III. kötet viszonyával kapcsolatban arra az álláspontra jutott, hogy az I. kötetben kifejtett értéktörvény Marxnál pusztán “hipotézisnek”, egy “elméletileg szükséges fikciónak” tekinthető.¹⁵ Ehhez hasonló Sombart felfogása is, szerinte az érték “nem empirikus, hanem gondolati, logikai tény” Marxnál.¹⁶ Lexis már azt hangsúlyozta, hogy Marx Ricardóhoz hasonlóan nem is talált helyes megoldást a legtöbb kérdésre. Szerinte az érték Marxnál csak egy a priori kijelentés.¹⁷

Ezekkel a véleményekkel Marx biztosan nem értett volna egyet. Az ő dialektikus módszere nem igényelte az axiomatikus eljárásokat, az a priori kijelentéseket. Helyette már csak Engels reagálhatott ezekre a téves interpretációkra. Ennek érdekében Engels 1895-ben megírta a Kiegészítés és pótlás a Tőke III. könyvéhez című cikket.¹⁸ Valószínűleg erre azért került sor, mert még Engels is úgy gondolta, hogy e kérdésnek Marxnál található megoldása nem kielégítő.¹⁹

Marx tehát a neoklasszikus irányzaton kívüli olvasóit sem tudta meggyőzni arról, hogy a munkaérték-elmélet újraértelmezésével valóban sikerült meghaladnia a klasszikus közgazdaságtant. Böhm-Bawerknek a munkaérték-elméletre vonatkozó “megsemmisítő” kritikai elemzését ezért nem is igen tudták hatékonyan visszautasítani a közgazdaságtan marxi ágának korabeli képviselői sem.²⁰

Egy rövid megjegyzés erejéig itt feltétlenül meg kell említeni, hogy a transzformációs problémát hangsúlyozó megsemmisítő bírálat ma már nem állja meg teljesen a helyét. Az azóta kialakult matematikai közgazdaságtan eredményei alapján e kérdések ma már részben megoldhatónak tűnnek, részben pedig más megvilágításban merülnek fel.²¹ A probléma matematikai vonatkozásaira viszont már a század elején felhívta a figyelmet Bortkiewicz.²²

Az a tény, hogy sokáig alapvetően nem kérdőjeleződött meg Böhm-Bawerk Marx-kritikája, fontos szerepet játszott abban, hogy Marx a közgazdaságtan korai neoklasszikus korszakában mind a problémafelvetései, mind a módszertana tekintetében a tudományos közgazdaságtanon kívülre kerüljön.

Az előbbi helyzet kialakulásában nyilvánvalóan szerepet játszottak ideológiai tényezők is, amelyek miatt Marxot inkább forradalmárnak, mint tudósnak tekintették. A neoklasszikus közgazdászok elfogadhatatlannak tartották azt a tőkés társadalommal szembeni morális felháborodást, amelyet Marx elmélete elég nagy sikerrel képviselt, különösen az egyre szervezettebb munkásmozgalomra gyakorolt hatásában.

Végül szólni kell még egy fontos tényezőről. A terjedelmes és sokszor nehezen követhető eredeti művek mondanivalójának “népszerűsítésére” gyakran születnek rövid, könnyen követhető és összefoglaló jellegű interpretációk. Ezek a legtöbb esetben az eredeti mű helyére lépnek, és épp ezzel nehezebbé teszik az eredeti mondanivaló elterjedését. A Marxról szóló interpretátor irodalom is háttérbe szorította az eredeti elméletet. Ezért többnyire úgy utasították el Marx elméletét, hogy azt legfeljebb csak az interpretátor irodalom tézisei alapján ismerték tételesen.²³ Még az elmélettörténeti írásokban is, amennyiben Marxot egyáltalán megemlítették, a “kívülállók szokás szerint egyáltalán nem mámorító sorsában” részesítették, vagyis: “Ha nem vetik el őket mindenestől, akkor elmondják róluk elméletük kliséjét, amely a legritkább esetben nyugszik az eredeti anyagon, és többnyire csak az ellenségeik érveiről ad valamiféle képet…”²⁴

A marxi elmélet közgazdaságtudományon kívülre szorulásának okai tehát csak részben kapcsolódnak az eredeti marxi mondanivalóhoz.²⁵ Ezek az okok szorosan kapcsolódnak a neoklasszikus közgazdaságtanhoz, továbbá a tőkés gazdaság, illetve a közgazdaságtudomány fejlődéséhez is.

A modern közgazdaságtan képviselőinek legszélesebb köre a közgazdaságtan újabb nagy fordulópontján, az 1929-33-as világgazdasági válság idején tulajdonképpen nem is ismerte az eredeti marxi gazdaságelméletet. Marxot mint közgazdászt még a legjobb szándékú interpretációk is legfeljebb Ricardo tanítványának tekintették. A közgazdaságtan önálló marxi paradigmájának létét viszont egyáltalán nem ismerték fel.

A nem-marxistákon kívül is voltak azért néhányan, például az institucionalizmusnak a képviselői, akik már a századforduló idején visszautasították ezt az általános Marx-értékelést. Az institucionalizmus mindig is kritikailag viszonyult a neoklasszikus elmélet tiszta közgazdaságtani felfogásához, ezért tulajdonképpen bizonyos rokon vonásokat mutatott Marx gazdaságelméletével. Az irányzat megalapítója, Veblen határozottan kifejezte szimpátiáját Marx elmélete iránt. Szerinte Marx nem tartozik egyetlen filozófiai iskolához, eszméi nem sorolhatók be egyetlen korábbi szellemi áramlatba sem. Marx éppúgy “egy elméleti iskola megteremtője, mint egy gyakorlati célokra irányuló mozgalom vezetője”.²⁶ Az ellenséges Marx-kritika Veblen szerint nem veszi figyelembe, hogy Marx rendszere, mint egész, eredeti. “Ha a marxi rendszert nem egészként… tekintjük, akkor az nemcsak nem védhető, de nem is érthető meg. A rendszere egy elkülönített sajátosságának (például az értékelméletnek) a megvitatása ezért… hiábavaló” – írja Veblen már 1906-ban.²⁷ Azonban a Marxszal szembeni elutasító magatartás még az ilyen fellépések ellenére sem változott meg hosszú ideig.

Marx A tőke I. kötete 2. kiadásának utószavában, 1873-ban utal azokra a körülményekre, amelyek művét szükségszerűen megkerülhetetlenné teszik majd a “szakemberek” számára is. “A tőkés társadalom ellentmondásos mozgása …a legszembeszökőbben …a periodikus ciklus viszontagságaiban érezteti magát, amelynek csúcspontja – az általános válság.” Ennek hatásai majd beleverik a fejekbe a dialektikát – írja Marx.²⁸ Hasonlóan látja Engels is e kérdést 1886-ban, amikor a korábbi sikertelen próbálkozások után megjelenik A tőke I. kötetének az első angol kiadása. Ennek az előszavában Engels arról ír, hogy közeledik a válság, amikor az egyik súlyos kérdés az lesz, hogy “Mi legyen a munkanélküliekkel?”. “Ilyen pillanatban kétségtelenül érdemes meghallgatni” majd azt, amit Marx írt.²⁹ Az a válság, ami Marxra irányította a figyelmet, azonban csak jóval később jelentkezett.

Az 1929-33-as nagy gazdasági válság és a keynesi forradalom

Ahogy az előbbiekben láttuk, az uralkodó neoklasszikus irányzat képviselői annak ellenére, hogy mikroökonómiai szemléletmódot alkalmaztak, a tételeikből az egész gazdaság működésére vonatkozó következtetéseket is megfogalmaztak. Bizonyítottnak vélték azt, hogy az egyéni optimumhelyzettel egyidejűleg az egyensúlyi árarányok megteremtik a makrogazdasági piacok, az árupiac, a pénzpiac, a munkapiac egyensúlyát is. Ezért szerintük kényszerű munkanélküliség, túltermelési válság vagy egyéb jelentős gazdasági probléma tartósan nem alakulhat ki. Az ő rendszerükben az egyensúly csak valamilyen külső hatás (például technikai változás) következtében, és csak átmenetileg borulhat fel. A tökéletes verseny feltételei mellett a piaci automatizmusok működése révén a gazdaság visszatalál (egy másik) egyensúlyi állapotba. A közgazdaságtanban régóta uralkodó Say-dogma érvényessége tekintetében tehát a neoklasszikus közgazdászok egyáltalán nem szakítottak a hagyományos (klasszikus) közgazdaságtannal.

A Say-dogma eredete a XIX. század elejéig vagy akár Smith-ig nyúlik vissza. Say arra a felismerésre alapozta érvelését, hogy “minden eladás vétel”, és megfordítva, “minden vétel eladás” is egyben. Ebből következően az eladók szükségszerűen potenciális vevők is, ezért az áruforgalomból szükségszerűen következik, hogy az összes keresletben sosem lehet hiány, a túltermelési válság kialakulása elvileg lehetetlen.³⁰ A dogma korai képviselői (Smith, J. Mill, Say) és Ricardo is (aki kritikátlanul elfogadta ezt a dogmát) tulajdonképpen a korlátlan fejlődési lehetőségek előtt álló gazdaságból indultak ki, annak az elméletét kívánták megfogalmazni. Erre a gazdaságra vonatkozóan akarták bizonyítani, hogy a termelés bővülésével, a jövedelmek kifizetésével bővül a piac is, így nincsenek komoly akadályai a fejlődésnek. A tőkés gazdaság valóságos fejlődéstörténete azonban nem mindig igazolta ezt az optimista felfogást. 1825-ben kitört az első jelentős válság, és később bizonyos időszakonként ez megismétlődött, amiből a konjunkturális ingadozások (a ciklusok) létezésére lehetett következtetni. Már a XIX. század elején néhányan (Malthus, Sismondi) felvetették a Say-dogma bírálatát, és később Marx is határozottan szembeszállt ezzel a dogmával.

A marginális forradalom követői viszont egészen a XX. század elejéig fenntartás nélkül hittek a Say-dogma magyarázó erejében. A ciklusok létét feszegető írások, amelyek kétségbe vonták ennek helyességét, sokáig érintetlenül hagyták ezt az uralkodó neoklasszikus alapelvet. Azok, akik a valóság tényeire való hivatkozással támadták a Say-dogmát, komoly bírálatokban részesültek. A neoklasszikus elmélet szigorú, zárt logikájával könnyen rá lehetett mutatni az előző bírálatok logikai hibáira. A bírálatok helyességét sokáig megerősítette az a tény is, hogy a túltermelési válságok általában minden külső beavatkozás nélkül, “maguktól” tényleg meg is oldódtak, azaz inkább átmenetinek, mint tartósnak bizonyultak.

A XX. század elejére ennek ellenére mégis felerősödött a Say-dogma érvényesülésével szembeni kétely. A konjunktúraciklusok létét már tagadni nem lehetett, ezért igyekeztek ezek létezésére olyan elméleti magyarázatot adni, amely összeegyeztethető a Say-dogma fenntarthatóságával. Kétféle olyan neoklasszikus magyarázat jött létre, amely az egész gazdaság működési zavarait időleges, átmeneti problémaként mutatta be, és újra bizonyítani próbálta, hogy a gazdaságban léteznek olyan mechanizmusok, amelyek ezeket az átmeneti zavarokat képesek megszüntetni. A Say-dogma modern megfogalmazásaként két új tétel került ekkor bizonyításra:

1. A kamatmechanizmus biztosítja, hogy az erőforrások teljes felhasználása mellett a beruházás és a megtakarítás egyensúlya, azaz az árupiac egyensúlya kialakul.

2. A munkabérek változása (azaz a munkapiaci automatizmusok) a teljes foglalkoztatás kialakulását eredményezik a reálegyenleg-hatás következtében.

Ezek a tételek tehát inkább megerősítették, mint megkérdőjelezték a neoklasszikus elméletet. A valós gazdaság működése viszont egyre erőteljesebben cáfolta az előző elméleti következtetéseket. A fejlett országok zöme az I. világháború után a tőkés gazdaságok történetének legnagyobb világgazdasági válsága irányába haladt.

Az 1929-33-as nagy gazdasági válság idején a korábban soha nem tapasztalt méretű munkanélküliség és túltermelés megszüntetésére a piaci automatizmusok működésébe vetett hit már egyáltalán nem bizonyult elégségesnek. A korábban kialakult “átmeneti” gazdasági problémákkal ellentétben a 30-as évek válsága kilátástalannak, tartósnak tűnt.

Ekkor erőteljesen és egyértelműen megkérdőjeleződött az uralkodó neoklasszikus elméletnek az egész gazdaság működésére vonatkozó addigi hagyományos (klasszikus/neoklasszikus) elképzelése. óriási szakadék keletkezett a neoklasszikus elmélet makroökonómiai következtetései és a gazdasági valóság tényei között. A közgazdaságtan története “elméleti válságként” írja le ezt a helyzetet. Az elméleti válság lényege, hogy “a közgazdaságtudomány nem képes azokra a problémákra irányítani eszközeit, amelyeket a társadalom többsége jelentősnek tart. …Az 1930-as években az érett tőkés gazdaságot uraló feszítő gond: a mély és elhúzódó válság, amely széles körű és példa nélküli hevességű munkanélküliséggel párosult.”³¹

A tudomány “tiszta” világából kitekintve ezekre a gazdasági problémákra, az uralkodó neoklasszikus elmélet képviselői választás elé kerültek: vagy nem foglalkoznak e “tényekkel” és ragaszkodnak saját elemzéseikhez, vagy tudomásul veszik a valóságos gazdaság kihívásait és kihúzzák saját elméletük alól a talajt. Azonban mindkét lehetőség csak az addigi elmélet használhatatlanságának, a tudományos közgazdaságtan “válságának” a bevallását jelentette. Ebben az elméleti válsághelyzetben egy olyan új elméletre volt szükség, amelyik beépíti elemzéseibe a gazdasági bajok keletkezésének a lehetőségét (elismerve azok tartós létezését is), és amelyik képes ezeket egy általános elméleti rendszer fogalmaival tudományosan leírni. A közgazdaságtudomány megingott tekintélyének visszaszerzése elméleti forradalmat igényelt. Az elméleti forradalom szükségességét Samuelson a következőképp fogalmazza meg: “Az idejétmúlt elméletek képesek dacolni az őket cáfoló tényekkel. új elméletekre van szükség, nem csupán egy makacs tényre, hogy egy régi elmélet megdőljön. Az elméletek akkor rendülnek meg csupán, ha a rendhagyó tényekre egy jól felépített alternatív elméleti struktúra ad magyarázatot.”³² Hasonlóan ír erről Hansen is: “A tények egyedül nem döntenek meg egy elméletet.”³³

Az 1930-as évekre több irányban is megindult az új szemléletmód kialakulása,³⁴ mégis az elméleti forradalom egyetlen szerző nevéhez, Keyneshez kötődött. Keynes fő műve, A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete 1936-ban jelent meg. Az elméleti válságból kivezető utat Keynes azzal találta meg, hogy felismerte: a Say-dogma elvetése a neoklasszikus elmélet bírálatának az alapja. Keynes a neoklasszikus elméletet úgy bírálta, hogy eközben megtartotta annak számos tételét is. A következőket írja a neoklasszikus elméletről: “bírálatunk elsősorban nem az elemzésében található logikai hibákra vonatkozott, hanem azt hangsúlyozta, hogy ennek az elméletnek a hallgatólagos előfeltevései ritkán vagy éppen sohasem valósultak meg, s ezért nem alkalmas a valóságos világ gazdasági problémáinak a megoldására”.³⁵ Ezt felismerve, Keynes szerint szükségessé vált annak a közgazdaságtannak a kidolgozása, amelyik nem bízza az összes gazdasági probléma megoldását a piaci automatizmusok működésére.³⁶ Nem járhatunk el úgy a közgazdaságtanban, mint “ahogyan az Eukleidészt követő mértantudósok járnának el egy nem eukleidészi világban, akik tapasztalva, hogy a valóságban a nyilvánvalóan párhuzamos egyenesek is találkoznak egymással, szemrehányást tennének e vonalaknak, amiért nem haladnak egyenesen… a valóságban nincs más kiút, mint elvetni a párhuzamosok axiómáját és kidolgozni egy nem eukleidészi geometriát. …hasonlóra van szükség a közgazdaságtanban is.”³⁷ Keynes szerint ehhez először a közgazdaságtan addigi szokásos belső tagozódását kell megváltoztatni. A neoklasszikus elméleteknek az árelméletre és pénzelméletre vonatkozó belső tagozódását ezért Keynes elvetette, és ehelyett javasolta a közgazdaságtan – azóta szokásossá vált – mikroökonómiára és makroökonómiára való felosztását.

A neoklasszikus elmélet számos tételét bíráló “keynesi forradalom” lényegében a modern makroökonómiai elemzés alapjait teremtette meg. Keynes kialakította a közgazdaságtani gondolkodás olyan technikáit, amelyekkel a neoklasszikus közgazdászok addig egyáltalán nem is foglalkoztak. A keynesi elmélet egyik újdonsága, hogy a közgazdaságtani elemzés tárgyát kibővítette egy teljesen új dimenzióval, az aggregált kereslet elemzésével. “Az a gondolat, hogy az összes kereslet függvényét nyugodtan elhanyagolhatjuk, a ricardói közgazdaságtan egyik alaptétele, és több mint egy évszázadon keresztül erre támaszkodott a közgazdasági gondolkodás. …a hatékony kereslet nagy rejtélye eltűnt a közgazdasági irodalomból. Említést sem találhatunk róla Marshall, Edgeworth és Pigou professzor összes munkáiban.”³⁸ Keynes nemcsak elvetette a közgazdaságtan addig szokásos ár- és pénzelméletre tagolását, hanem arra is törekedett, hogy makroökonómiai elemzésében meghaladja a pénz gazdasági szerepére vonatkozó korábbi felfogást. A pénz szerepétől szerinte csak akkor lehetne eltekinteni, ha a gazdaságban a jövőre vonatkozó várakozások megbízhatók, kiszámíthatók lennének. A valóságos piacgazdaság viszont Keynes szerint nem ilyen, ezért a pénz sajátosságait sem hagyhatjuk figyelmen kívül. “Akkor sem szabadulhatnánk meg a pénztől, ha eltörölnénk az aranyat, az ezüstöt és a törvényes fizetési eszközöket. Bármely tartós vagyontárgy szert tehet pénztulajdonságokra, okot adhat tehát a pénzt használó gazdaság jellegzetes problémáinak a felmerülésére” – írja Keynes.³⁹ Annak ellenére, hogy Keynes is elsősorban komparatív statikus vizsgálati módszert alkalmazott, a várakozások figyelembevételéből következően tulajdonképpen dinamikus elemzést is végzett.

Marx újrafelfedezése

A nagy gazdasági válság tényei és a keynesi forradalom újításai új lehetőségeket teremtettek a közgazdasági elméletben. Ebben az időszakban, több mint ötven évvel a marxi elmélet megjelenése után alakultak ki azok a körülmények is, amelyek először tették lehetővé a marxi elmélet megismerése iránti igény megfogalmazódását, az addig szokásos ellenséges magatartás megváltozását.

Joan Robinson⁴⁰ szerint a Marxszal szembeni új magatartás szükségességének az oka a kapitalizmus jelentős mértékben megváltozott körülményeire vezethető vissza. Ezek elemzése “vezetett az ortodox doktrínák (neoklasszikus tételek) megrendítéséhez, és annak a határozottságnak a feldúlásához, ami eddig a közgazdászoknál a ‘laissez faire’-kapitalizmus hatékonyságát illetően megszokott volt. Ezért Marxszal, a kapitalizmus korai kritikusával szembeni magatartás ma már nem olyan visszautasító, mint korábban volt.”⁴¹

A Marx iránti érdeklődés első jelei már a keynesi forradalom előtt is megmutatkoztak. Oskar Lange például az 1930-as évek közepén rámutatott arra, hogy a korabeli közgazdaságtan és a marxi gazdaságtan között kialakult rés oka az, hogy a két elmélet különböző módon közelít a gazdaság problémáihoz. Lange szerint az ortodox neoklasszikus közgazdaságtan a mikroökonómiára és a statikus egyensúly általános elméletére korlátozza elemzéseit, a marxi elmélet pedig a specifikusan tőkés fejlődés makrodinamikai elméleteként került kidolgozásra. Lange szerint, ha a marxi elméletet ezen az alapon interpretáljuk, akkor a hozzá való viszony is eltérhet a szokásos ellenséges magatartástól. Bizonyos ponton szerinte még a marxi elmélet fölényéről is beszélhetünk. Ugyanis Marx a materialista történelemszemléletet összekapcsolta a gazdasági fejlődésre vonatkozó elmélettel, és ezzel “pontosan meghatározta az intézményi keretnek azt a sajátosságát, ami a kapitalizmust elválasztja az általános cseregazdaságtól”.⁴²

Leontief 1937-ben, az Amerikai Közgazdasági Társaság ülésén tartott előadásában már határozottan arról beszélt, hogy a marxi gazdaságelmélet nagy jelentőségű az aktuális gazdaságelmélet számára. Leontief Marxot a valós viszonyok leírása miatt a tőkés rendszer sajátosságait felfedező nagy közgazdászként értékeli. Szerinte a közgazdaságtan fejlődését előmozdítaná a marxi elmélet felhasználása. “A gazdaságelmélet ‘üres doboza’ ma sem telibb, mint 20 évvel ezelőtt volt, de a marxi elmélet erőteljesen kapcsolódik ahhoz az anyaghoz, amellyel a vákuum betölthető”⁴³ – írja Leontief.

A keynesi forradalmat követően a közgazdaságtan tipikus makroökonómiai problémáinak elkülönített tárgyalása tényleg jelentős változásokat tett lehetővé a Marxhoz való viszonyban. Bár a marxi elmélet módszertani és ideológiai jellegzetességeit továbbra is elfogadhatatlannak tartották, ez már nem akadályozta azt, hogy Marx elméletének bizonyos korábban teljesen elhanyagolt részeit figyelemre méltónak tartsák.⁴⁴ Az 1930-as évek végétől kialakult a marxi elmélet “makroökonómiája” iránti érdeklődés.

Erre az érdeklődésre közvetve Keynes elmélete is ösztönzőleg hatott. Keynes nem fordított figyelmet makroökonómiája árelméleti alapjainak végiggondolására. Annak ellenére, hogy élesen támadta a neoklasszikus elmélet irreális feltevéseit, mégis elfogadta a neoklasszikus árelmélet számos tételét. A mikroökonómia területén a keynesi elmélet nem hozott forradalmat. Ehhez hasonló módon, a makroökonómiai problémák Marxnál is önállóan felvethetőnek tűntek, anélkül, hogy az olvasók foglalkoztak volna az addig vitatott árelméleti problémákkal. Ezen kívül többen hasonlóságokat is találtak Keynes és Marx mondanivalója között. Már az 1930-as évek végére több olyan tanulmány jelent meg, amelyik felvetette a marxi és a keynesi elmélet közötti hasonlóságot, illetve megpróbálkozott a marxi elmélet makroökonómiai tételeinek az újratárgyalásával.⁴⁵ E tanulmányok szerint a két elmélet összehasonlítására alapvetően az ad okot, hogy mindkettő eltérő felfogást képvisel a szokásos klasszikus/neoklasszikus elmélettől. Míg a neoklasszikus elmélet olyan gazdasággal foglalkozik, amilyennek a gazdaságnak lennie kellene, addig Marx és Keynes azzal a beteg gazdasággal foglalkozik, amelyik reálisan létezik. A gazdasági problémák okát Marx és Keynes is abban látja, hogy nincsenek olyan önszabályozó mechanizmusok, amelyek a gazdaság egészét hatékonyan működtetnék.

A hasonlóságok mellett ugyanakkor elismerik, hogy a két elmélet semmiképpen sem azonos. Fontos pontokon, különösen a módszertan tekintetében óriási a különbség Marx és Keynes között. Rámutatnak arra, hogy Marx értékkategóriákat használt, és megkülönböztette a termelési és a forgalmi folyamatot, ezzel szemben Keynes jövedelemkategóriákat használt, és főként az árupiacra koncentrált. További különbségként hangsúlyozzák azt, hogy a marxi elmélet a gazdaságfejlődés dinamikájára, Keynes pedig a rövidtávú egyensúlyra helyezte a hangsúlyt.

A marxi elmélet makroökonómiai problematikájának e felfedezése mellett néhány szerzőnél megfogalmazódott Marx teljes elméleti rendszerének az újraértékelése is. Ebben fontos szerepe volt a keynesi forradalom utáni mainstream közgazdaságtan fejlődésének is. A mainstream közgazdaságtan szinte azonnal beillesztette a neoklasszikus alapokra épülő mikroökonómia mellé a keynesi alapokra épülő makroökonómiát.⁴⁶ (Ezzel létrejött a közgazdaságtan máig uralkodó főárama.) A keynesi elméletnek az uralkodó irányzatba való beépülését azonban többen igen kritikusan fogadták. Ezen közgazdászok egy része a keynesi elmélettel szembeni fenntartásai miatt, másik része viszont a neoklasszikus elmélettel szembeni fenntartásai miatt határolódott el a mainstream közgazdaságtantól. Az utóbbi közgazdászok különösen nyitottak voltak a közgazdaságtan neoklasszikus hagyományoktól eltérő értékeire. Ezek között fontos helyet kapott Marx elmélete is. A mainstream közgazdaságtan képviselői eközben továbbra is inkább elhatárolódtak Marxtól.

Itt kell kitérni arra is, hogy tulajdonképpen Keynes maga is elhatárolódott Marx elméletétől, és ezzel lényegesen nehezebbé tette a Marxszal szembeni ellenséges magatartás szélesebb körű megváltozását. Az, hogy már Keynes egyes kortársai is, de Keynes halála (1946) után még többen mutattak rá arra, hogy Keynes és Marx elmélete között számos ponton sok a hasonlóság, miközben Keynesnek igen elítélő véleménye volt Marxról, sokáig nem okozott gondot az elmélettörténészek számára. Joan Robinson, aki Keynes közeli munkatársa is volt, ugyanis a következőket állította: “Keynes soha nem tudott kiigazodni Marxon”, mert tulajdonképpen nem is olvasta Marxot.⁴⁷ Fő művében Keynes összesen három helyen tesz jelentéktelen említést Marxról, amelyek egyike sem utal egyértelműen ennek az ellenkezőjére.⁴⁸ Keynes 1927-ből származó, később sokat idézett megjegyzései is kellően alátámasztották az előző véleményt: A tőke “…nemcsak tudományosan hibás, de a modern világ számára érdektelen is”. Továbbá, hogy értetlenül áll azon tény előtt, hogy egy ilyen illogikus és unalmas könyv hogyan tudott hatást gyakorolni még a történelemre is.⁴⁹ Keynes összes műveinek kiadása óta néhányan kétségbe vonták Robinson állítását, hogy tudniillik Keynes nem is olvasta Marxot. Az e témáról megjelent későbbi cikkek⁵⁰ azonban csak valószínűsíteni tudják az állítás ellenkezőjét.

Az előbb idézett Robinson mellett Schumpeter⁵¹ is kiemelkedő szerepet játszott abban, hogy átfogó Marx-tanulmányaikkal a kortársaik számára új megvilágításba kerülhessen Marx egész elméleti teljesítménye. Mindketten tudatosan törekedtek arra, hogy felkeltsék az érdeklődést Marx iránt. Saját elméletük továbbfejlesztéséhez kerestek új szempontokat a marxi elméletben. írásaikban⁵² rámutattak arra, hogy bizonyos fajta szemléletet Marx elmélete képvisel talán egyedül a közgazdaságtan történetében. A marxi elméletben általuk felfedezett “újszerűség” az a mód, ahogyan Marx a “fennállónak a kritikai elemzését” nyújtja. Robinson és Schumpeter Marxot elsősorban mint a kapitalizmus mozgástörvényeit ábrázoló közgazdászt mutatta be. Ez óriási előrelépés volt, hiszen a korábbiakban éppen e tekintetben becsülték le Marxot a legteljesebben és legegyértelműbben. Ennek oka, mint láttuk, főként az volt, hogy Marx “jóslatai” a kapitalizmus bukásának szükségszerűségéről nem következtek be. Csak a nagy gazdasági válság és az abból kialakuló elméleti forradalom irányította a figyelmet erre a területre.

Robinson közvetítő szerepet is vállalt magára, amikor megpróbálta Marx gondolatmenetét átfordítani a modern közgazdaságtan nyelvezetére. ő sokkal inkább tartotta tudósnak a tőkés rendszer ellentmondásait leíró Marxot, mint a munkaérték-elmélethez ragaszkodó Marxot. Szerinte Marx arra mutatott rá, hogy a tőkés gazdasági rendszerben olyan ellentmondások találhatók, amelyeknek végül a rendszer bukásához kell vezetniük. Ezért, ha a működési zavarokat ténylegesen felmutató gazdasági rendszert működőképessé kívánjuk tenni, akkor nagyon sokat meríthetünk Marx elemzéseiből, különösen a problémafelvetéseiből. “…ha egyáltalában van remény a gazdaságtudományban az előrehaladásra, akkor az csak az lehet, hogy a Marx által felvetett problémák megoldásához felhasználjuk az akadémiai módszereket” – írja Robinson.⁵³

Schumpeter Marxra vonatkozó véleményét a következőképp összegezte: “Még ha Marxnak néha reménytelenül nem volt is igaza, a kritikusainak még kevésbé volt mindig igaza. Azt, hogy ezek között kiemelkedő közgazdászok is találhatók, nyugodtan Marx javára könyvelhetjük. Különösen azért, mert ezek többségével Marx már nem tudott vitába szállni.”⁵⁴ Schumpeter szerint “teoretikus vétségei” (elemzéstechnikái hibái – H. M.) ellenére Marx mégis létrehozott a gazdaságtudomány számára egy alapvető jelentőségű elméleti teljesítményt. “Ez egy olyan elmélet gondolata, amely nem pusztán összeegyeztethetetlen részmodellek korlátlan számán vagy közgazdasági mennyiségek általános összefüggésén nyugszik, hanem a történelmi időben endogén módon fejlődő reális gazdasági folyamatokon.”⁵⁵

Robinson és Schumpeter Marxra vonatkozó írásai a II. világháború idején már egyértelműen Marx újrafelfedezéséről – vagy Schumpeter kifejezésével -, Marx “feltámadásáról” szólnak.

Bár az újra felfedezett marxi elmélet értékelésében a későbbiekben jelentős fordulatra már nem került sor, mégis történt néhány lényeges előrelépés. Ezeket már csak rövid, összefoglaló jelleggel mutatnám be.

1. A Marxhoz kapcsolódó közgazdasági irodalom a II. világháború után egyre terjedelmesebbé vált. Az 1960-as évekre már könyvtárnyi irodalom foglalkozott Marx elméletével, és ez az irodalom egyre bővül, egészen napjainkig. Számos további elemzés készült a marxi és a keynesi elmélet kapcsolatának részletes feltárására, és Marx úgynevezett makroökonómiai elméletének értékelésére. Marx és Keynes elmélete között számos összehasonlítási szempontot találtak. Bár ezek konkrét elemzései eltérő, sőt egymásnak is ellentmondó érvelésekhez vezettek néha, mégis megfigyelhető néhány azonos következtetés. Ezek a következők:

• Keynes és Marx is átfogóan bírálja a korabeli klasszikus/neoklasszikus elméletet.
• Mindketten koruk gazdaságának valóságosan felmerülő problémáira keresnek elsősorban választ.
• Elméletüket nem jellemzi a gazdaság reál- és monetáris szférájára vonatkozó szétszakítottság.
• Mindketten különös szerepet tulajdonítanak a pénznek, hangsúlyozzák, hogy a pénz nem pusztán forgalmi eszköz, hanem önálló gazdasági szerepe is van.
• Mindketten elutasítják a Say-dogmát.
• Mindketten kifejtik a beruházások keresletnövelő szerepét.
• Mindkettőjüknél megtalálható a gazdaság mikro- és makroszemlélete közötti különbség felismerése.
• Elemzéseikben számolnak a gazdasági tényezők időbeli kapcsolatával, a bizonytalansági tényezőkkel, szemléletük dinamikus elemeket is tartalmaz.
• Mindketten számolnak a munkanélküliség szükségszerűségével.

összefoglalva: mindketten állítják, hogy a tőkés gazdaság instabil, vagyis nem működnek olyan önszabályozó mechanizmusok, amelyek biztosítanák a gazdaság hatékony működését. Marx ebből a tőkés gazdaság bukásának szükségszerűségét vezeti le, Keynes viszont ettől eltérően lehetőséget lát a bajok enyhítésére, ez a lehetőség pedig a kormányzat aktív gazdasági szerepvállalása.

2. Elsősorban a keynesiánus hagyományokhoz kötődő közgazdászok közül többen “megfogadták” Robinson tanácsát, és kellő figyelmet fordítottak a közgazdász Marx “tudományos” problémafelvetéseire. Ezzel lehetővé vált bizonyos problémák (növekedési elméletek, válságelméletek, jövedelemelosztási elméletek) Marxhoz kapcsolódó továbbfejlesztése is. Sőt a modern közgazdaságtanon belül megerősödtek azok a heterodox irányzatok is, amelyek sokkal inkább támaszkodnak Marxra, mint bármelyik neoklasszikus szerzőre. Ez különösen azért válik napjainkban is fontossá, mert mind a neoklasszikus elméletet, mind a neoklasszikus-keynesiánus szintézist ezek az irányzatok bírálják a legélesebben. így a mainstream képviselői is többször belekényszerültek a marxi elmélethez kapcsolódó vitákba.

3. Marx elmélettörténeti helyének a meghatározására vonatkozóan már az 1960-as években két álláspont alakult ki. Az egyik szerint a marxi elmélet a klasszikus elmélet egyik változata, ami nem feltétlenül jelenti annak elismerését is, hogy a klasszikus elmélet továbbfejlesztett változata. E kérdést elsősorban Marx és Ricardo elméletének összevetése révén próbálják eldönteni. A másik álláspont szerint a marxi elmélet a modern gazdasági elméletek egy korai változata, vagyis Marx tévedései ellenére is számos ponton megelőzte kora közgazdasági elméleteit.

4. Az eltérő Marx-értékelések ellenére az a tendencia biztosan megfigyelhető, hogy egyre szélesebb körben képviselik az utóbbi álláspontot. De mindkét nézet képviselői számára egyaránt gondot okoz a marxi elmélet metodológiai sajátosságainak kezelése. A közgazdaságtudomány eddigi fejlődése során nem igényelte, nem használta a marxi elmélet sajátos metodológiai teljesítményeit. De ebből nem szükségszerűen következik, hogy bizonyította volna ezek elavult voltát. A közgazdaságtan számos problémáját a marxitól eltérő metodológia alapján sem sikerült még megoldani.

Jegyzetek

¹ Ez még inkább meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy Keynes fő műve, A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete, amely első kiadásban 1936-ban jelent meg, már 1965 óta magyar nyelven is hozzáférhető. A modern közgazdaságtan teljesítményei közül, leszámítva a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó által a későbbiekben kiadott Nobel-díjas sorozat köteteit, csak igen kevés juthatott el a szélesebb magyar olvasóközönséghez.

² Erdős Péter: Adalékok a mai tőkés pénz, a konjunktúraingadozások és a gazdasági válságok elméletéhez (1966) c. könyvében a keynesi elmélet bírálatára készülve először “bizonyos, a keynesizmus által felvetett elméleti problémákra” kereste az addig hiányzó marxista választ, majd a második könyvében (Bér, profit, adóztatás. 1976.) arról ír, hogy az eredeti célkitűzés célból eszközzé vált a számára.

Erdős Péter mellett itt meg kell említenünk Bródy András könyveit is (érték és újratermelés. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1969. és Ciklus és szabályozás. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1980.). Bródy András a marxi érték- és újratermelési elmélet matematikai modelljének kidolgozása során kapcsolódott a modern közgazdaságtan más jelentős teljesítményeihez.

³ A közgazdászokon kívül filozófusok, szociológusok, történészek foglalkoznak ma is jelentős terjedelemben Marx életművével. ők Marxot a XX. század társadalomtudományi gondolkodását meghatározó személyek közé sorolják. A társadalomtudósok általában tisztázzák Marxhoz való viszonyukat, még akkor is, ha az elméletét sokan nem fogadják el ma sem.

⁴ A mai közgazdaságtan főárama (mainstream) a marginális forradalomból kifejlődő mikroökonómia és a keynesi forradalomból kialakuló makroökonómia “sajátos keverékeként” jött létre. Az uralkodó irányzat mellett viszont ma léteznek ettől részlegesen vagy teljesen különböző, a fő áramot részben vagy alapjaiban bíráló és egymással is versengő elméleti irányzatok. Ezek között több olyan is található, amelyik többé-kevésbé kapcsolódik a marxi hagyományokhoz. A különböző közgazdasági irányzatok hazai megjelenésének azonban – az elmélettörténeten kívül – még nagyon kevés jelét figyelhetjük meg. A mainstream közgazdaságtan mellett talán csak a gazdasági liberalizmushoz közelálló monetarizmus tekinthető nálunk ma ismert és népszerű irányzatnak. Ezzel szemben ma keveset hallunk Keynesről és a különböző keynesiánus irányzatokról, és még kisebb figyelmet kapnak azok a különböző heterodox irányzatok, amelyek nem a neoklasszikus hagyományokra építik föl elemzéseiket. A mainstream túlsúlya miatt csak kevés szó esik a közgazdaságtan mai “válságáról” is. L.: Balogh T.: Mit ér a hagyományos közgazdaságtan? Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1994.

⁵ Jevonsnak, a marginális forradalom egyik megalapítójának, 1871-ben Angliában jelent meg a műve.

⁶ A közgazdasági irodalomban széleskörűen tájékozott Marx a marginális forradalom előfutárainak, például a német Gossen 1854-es könyvére, vagy a szintén német Thünen 1826-os könyvére sem figyelt fel. A marginális forradalom másik két megalapítójának, az osztrák Mengernek az 1871-es könyve, és a francia Walrasnak az 1874-es könyve is elkerülte Marx figyelmét.

⁷ A közgazdaságtannak a múlt század közepén kialakult kettéágazását Samuelson véglegesnek tünteti fel, és Marx későbbi elmélettörténeti hatását is csak a Leninhez és a radikális közgazdaságtanhoz való viszonyban ábrázolja. Ebben a tekintetben a Samuelson-féle családfát felül kell vizsgálni.

⁸ Marx műveinek csak kis töredéke jelent meg a szerző életében. Különböző írásainak első kiadására igen sokára került sor, néhány írását máig sem publikálták még. A tőke I. kötetének első kiadása 1867-ben jelent meg Hamburgban. Marx e művet az 1859-es, A politikai gazdaságtan bírálatához c. írás folytatásának nevezi. A tőke további kötetei nem jelentek meg Marx élete során. Engels Marx kéziratai alapján 1885-ben kiadta A tőke II. és 1894-ben a III. kötetét. Az értéktöbblet-elméletek A tőke IV. kötete. Ennek az első, Kautsky-féle kiadása 1905-1910 között jelent meg, az eredeti szöveghű kiadás pedig először 1954-ben Moszkvában, orosz fordításban látott napvilágot, majd 1956-ban Berlinben, német nyelven is megjelent.

⁹ Böhm-Bawerk a régi osztrák iskola egyik legjelentősebb képviselője, aki következetesen építette elemzéseit a szubjektív értékelméletre. Böhm-Bawerk Marx-kritikát tartalmazó írása Zum Abschluss des Marxschen Systems (A marxi rendszer lezárásához) címmel 1896-ban, tehát már Marx (és Engels) halála után jelent meg. Böhm-Bawerk e híres tanulmányán kívül is jelentős terjedelemben foglalkozott Marxszal.

¹⁰ Böhm-Bawerk egyik támadási pontja a marxi munkaérték-elmélet irányába az értékmeghatározás körkörös módjának a felvetése. Szerinte Marx hibát követett el azzal is, hogy a termelési ár kiszámításánál a költségeket jelentő tényezőket értéken és nem termelési áron számította ki.

¹¹ Böhm-Bawerk: Kapital und Kapitalzins. I. k. 1921. 386-387.

¹² Uo. 398.

¹³ Engels A tőke III. kötetének előszavában több olyan szerzőt sorol fel, akiknek írásai ekkor születtek.

¹⁴ A tőke II. kötetének 1885-ös első kiadása ebből a szempontból elhanyagolható, hiszen az tematikusan egészen más problémákkal foglalkozik. Egyébként a II. kötet megjelenése nem is váltott ki különösebb visszhangot.

¹⁵ Marx, K.: A tőke. III. k. 1974. 844.

¹⁶ Uo. 843.

¹⁷ Lexis azt is kifogásolta, hogy Marx igazi hegeliánusként a gazdasági fejlődést dialektikus folyamatként fogta fel. Lexis, W.: The Concluding Volume of Marx’s Capital. (Eredeti megjelenés éve 1895.) In: Wood, J. C.: Karl Marx’s Economics: Critical Assessments. II. k. 1988. 6-24.

¹⁸ Marx, K.: A tőke. III. k.1974. 835-857.

¹⁹ Az engelsi “kiegészítés” azt próbálja bizonyítani, hogy volt olyan időszak a történelmi fejlődés során, amikor közvetlenül az érték volt az árcentrum. Ez a prekapitalizmusbeli időszak az egyszerű árutermelés, ahol az érték valóságosan is létezett. Engels szerint Marxnál az értéknek termelési árrá való átalakulását az a valóságos történelmi átmenet indokolja, amelynek révén az egyszerű árutermelés tőkés termeléssé változott a történelmi fejlődés során. Engels ezzel teljesen nyitva hagyta, illetve elkerülte azt a felvetett kérdést, hogy vajon a kapitalizmus viszonyai között “létezik-e”, “valóságos-e” az érték. Azzal, hogy Engels a történelmi átmenetre próbálta terelni ezt a kérdést, valójában újabb támadási lehetőséget teremtett a marxi elmélet ellen.

Az érték “valóságtartalmának” megítélése, az érték tapasztalatilag igazolható létezésének kérdése későbbi viták forrásává is vált. Vannak, akik e vitában, éppen azért, mert szimpatizálnak a marxi elmélettel, tényleg hiányosnak tartják az eredeti marxi megoldást, hiányolják a Marxtól megszokott ontológiai magyarázatot, az úgynevezett történeti megközelítést. Ebben a meggyőződésükben komoly szerepe van annak az aggályuknak, hogy enélkül Marxot esetleg jogosan támadhatják azzal, hogy az értéknek csak ideológiai jelentősége van. (Talán ez motiválta Engels szándékát is.) Engels nyomán fölvetődött annak a részletes, gazdaságtörténeti anyagokkal is alátámasztható vizsgálata, hogy tényleg létezett-e a kapitalizmust megelőzően olyan egyszerű árutermelés, ahol az árak még az értékekhez igazodtak, ahol nem dominált még az átlagprofit elve. Az ilyen irányú kérdések körül szinte napjainkig tartó vita bontakozott ki, ami az úgynevezett történelmi transzformációs problémaként vált ismeretessé. A történelmi transzformációs vitában viszont az a vélemény vált bizonyíthatóbbá, amelyik Engels álláspontjával ellentétben kétségbe vonja az egyszerű árutermelésre, az érték közvetlen létezésére vonatkozó felfogást. Ezzel egyidejűleg visszatértek a régi Sombart- és Schmidt-féle álláspontok is, tudniillik hogy Marxnál az érték pusztán elemzési eszköz.

²⁰ Böhm-Bawerks Marx-Kritik címmel 1904-ben jelent meg Hilferding ellenkritikája.

²¹ A “matematikai” transzformációs probléma az 1960-as évektől kezdődően tulajdonképpen egy önálló kutatási ág kialakulásához vezetett. L.: Bródy András: érték és újratermelés. KJK 1969. és Marx átvilágítása. Kritika, 1993. 6. sz.

²² Bortkiewicz 1906 és 1907-ben több cikket is írt e témáról. Bortkiewicz szerint Marx elkerülhette volna a rendszerében kimutatott ellentmondásokat, ha több matematikai ismerettel rendelkezett volna. Szerinte ugyanis Marx nem használta egzakt módon az érték és a termelési ár fogalmát. Emiatt viszont Böhm-Bawerkkel ellentétben nem eleve elvetendőnek, hanem először korrigálandónak tekinti Marx művét. Ha ez a korrekció összhangba hozható Marx mondanivalójával, akkor Marx elmélete megvédhető. Bortkiewicz kísérletet tett erre a korrekcióra. Ennek eredményeként azt állította, hogy a marxi mondanivaló kifejtéséhez elégséges csak a termelési ár fogalmát használni, amit végső soron tényleg a munkaráfordítások határoznak meg. Ennek levezetéséhez viszont semmi szükség nincs egy külön értékfogalomra, és az értéknek a termelési árrá való transzformációjára. Bortkiewicz Marx elméletét végső soron Ricardo elméletével megegyezőnek tartotta, szerinte a marxi elmélet helyett akár vissza is térhetünk Ricardohoz.

²³ Elsősorban Kautsky Marx gazdaságtana című népszerűsítő műve alapján.

²⁴ Kühne, K.: ökonomie und Marxizmus. I. k. 1972. 42.

²⁵ …a közgazdaságtan teoretikusai közül alig adatott meg néhánynak, hogy a gondolatai oly erős szembenállást váltottak ki, és oly durva torzulást szenvedtek el, mint ahogyan ez Marxszal megtörtént.” Uo. 53.

²⁶ Veblen, T.: The Socialist Economics of Karl Marx and his Followers. (Eredeti megjelenés éve 1906.) In: Wood, J. C.: I. m. I. k. 1988. 26.

²⁷ Uo.

²⁸ Marx, K.: A tőke. I. k. 1973. 20.

²⁹ Uo. 31.

³⁰ A Say-dogma melletti érvelés során azzal a feltevéssel kell élnünk, hogy a piacon csak a gazdaság reálfolyamatai jelennek meg, mintha a piacgazdaság lényegében nem különbözne a közvetlen termékcserét folytató gazdaságoktól. Továbbá feltételeznünk kell azt is, hogy a pénz nem különbözik lényegileg a többi árutól, mintha egyetlen szerepe az lenne, hogy technikailag közvetíti az árucserét, vagyis forgalmi eszköz. Ez a technikai közvetítő szerep nyugodtan el is hanyagolható a “reális csere” elemzésénél, hiszen a pénz a reálváltozókra úgysem hat. Ez a szemléletmód egyaránt jellemző volt a klasszikus és a neoklasszikus közgazdászokra, de nem jellemző Marx elméletére.

³¹ Deane, Ph.: A közgazdasági gondolatok fejlődése. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1984. 238.

³² Samuelson P. A. – Nordhaus W. D.: Közgazdaságtan I. k. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1986. 190-191.

³³ Hansen, A. H.: útmutató Keyneshez. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1965. 20.

³⁴ Az elméleti válsághelyzet ugyanakkor Keynes makroökonómiai elmélete mellett más típusú elméleti újításokat is inspirált. Ugyanis az elméleti frissítés erejével hatott minden új problémafelvetés és elemzési eszköz. Ilyen volt például az időtényező bekapcsolása a gazdasági elemzésekbe, vagy a tökéletes versenytől eltérő piaci formák elemzése. L.: Mátyás Antal: A modern közgazdaságtan története. Aula, 1993. 176-179., 205-206., 258-260. és Deane, Ph.: I. m. 201-237.

³⁵ Keynes, J. M.: A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1965. 402.

³⁶ Az adott erőforrások felhasználása tekintetében Keynes elfogadta a piaci automatizmusok fontos szerepét. “Nem a tényleges foglalkoztatás irányát, hanem volumenét illetően mondott csődöt mai rendszerünk.” (Keynes, J. M.: I. m. 403.)

³⁷ Uo. 35.

³⁸ Uo. 52.

³⁹ Uo. 319.

⁴⁰ Joan Robinson a cambridge-i közgazdaságtan jeles képviselője, aki Keyneshez hasonlóan élesen bírálta a neoklasszikusok számos tételét. A keynesi forradalom utáni úgynevezett neoklasszikus szintézist követően is következetesen képviselte a hagyományos neoklasszikus szemlélettel szembeni ellentétet. Marx-interpretációja is az újító törekvéseket képviselő felfogásába illeszthető be. Marx-kritikájára ezért egyáltalán nem érvényesek a neoklasszikus közgazdászok Marxszal szembeni előítéletei, ő Marxhoz mint egy jelentős közgazdászhoz viszonyult.

⁴¹ Robinson, J.: Grundprobleme der Marxschen ökonomie. 1951. 9. Angolul: An Essay on Marxian Economics. 1942.

⁴² Lange, O.: Marxian Economics and Modern Economics. 1935. In: Horowitz, D.: Marx and Modern Economics. 1968. 86.

⁴³ Leontief, W.: The Significance of Marxian Economics for Present-day Economic Theory. 1938. In: Horowitz, D.: I. m. 96.

⁴⁴ A marxi gazdaságelmélet felé történő nyitást értékelve érdemes figyelembe venni azt is, hogy a 30-as években jelentek meg először Marx fiatalkori művei, a Gazdasági-filozófiai kéziratok, A német ideológia, a Grundrisse. Ezek a művek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a közgazdaságtanon kívül a többi társadalomtudományi ágban is elindult ebben az időben a Marx felé fordulás folyamata.

⁴⁵ Például Ward, E. E.: Marx és Keynes általános elmélete. 1939.; Fan Hung: Keynes és Marx elmélete a tőkefelhalmozásról, a pénzről és a kamatról. 1939.; Alexander, S. S.: Mr. Keynes és Mr. Marx. 1940.; Joan Robinson: Marx a munkanélküliségről. 1941.

⁴⁶ L.: Deane, Ph.: I. m. 238-254., 273-284.

⁴⁷ Joan Robinsontól idézi Thweatt, W. O.: Note: Keynes on Marx’s Das Kapital. History of Political Economy, 1983. 4. sz. 617.

⁴⁸ L.: Keynes, J. M.: I. m. 21., 52., 380.

⁴⁹ Keynestől idézi Thweatt: I. m. 619.

⁵⁰ Thweatt: I. m.; Behrens, R.: What Keynes knew about Marx. Studi Economici ,1985. 2. sz.

⁵¹ ”Talán ő volt az utolsó azok sorában, akik szuverén mesteri tudással ismerték a gazdaság- és a társadalomtudomány egész területét, és akik történeti, elemző és filozófiai nézőpontból egyaránt képesek voltak felfogni a maga kölcsönös összefüggéseiben és viszonyaiban a gazdaságot és a társadalmat” – írja Schumpeterről tanítványa, Erich Schneider 1970-ben. Timmermann, M.: Die ökonomischen Lehren von Marx, Keynes und Schumpeter. Stuttgart, 1987. 7.

⁵² Joan Robinson Essays on Marxian Economics című könyve 1942-ben jelent meg Londonban. Ugyanekkor jelenik meg New Yorkban Schumpeter nagy sikerű könyve, a Capitalism, Socialism and Democraty, amelyben ő egy százoldalas fejezetet szán a marxi elmélet bemutatására.

⁵³ Robinson, J.: I. m. 152.

⁵⁴ Schumpeter, J. A.: Capitalism, Socialism and Democracy. 1942. Németül: Kapitalismus, Sozialismus und Demokratie. 1946. 75.

⁵⁵ Uo. 77.

"A túlnépesedés problémájának nem létezik technikai megoldása; gyökeres erkölcsi fordulatra van szükség." Garrett Hardin biológiaprofesszor 1968-ban elhangzott szavait akár tekinthetnénk a The Ecologist mottójának is. A kéthavonta megjelenő brit folyóirat ugyanis nevével ellentétben nem partikuláris témákat feldolgozó ökológiai vagy környezetgazdaságtani cikkeket közöl, hanem igyekszik minden olyan, nemzeteket átfogó, illetve lokális gazdasági folyamatot kritikailag elemezni, amely a kapitalista termelési mód globalizációjából és az ezt támogató nemzetközi, illetve állami szervezetek működéséből fakadó káros következmények mintapéldájának tekinthető. Emellett a The Ecologist természetesen konkrét természettudományi kutatásokról és azok eredményeiről is rendszeresen beszámol, azonban minden egyes esettanulmány, tudósítás és könyvismertető szemléletéről elmondható, hogy elveti a közgazdasági és természettudományi publikációk többségét jellemző kizárólagos matematikai nyelvezetet, és történeti kontextusba ágyazva tálalja a vizsgált problémát. Az újságot ennek alapján mindenképpen jellemzi egy olyan törekvés, hogy a közgazdaságtant kiszabadítsa a képletek és az objektív számviteli-statisztikai adatok fogságából, és rávilágítson a számok mögött rejlő politikai és gazdasági valóságra, nemritkán az ezek által előidézett környezeti és emberi tragédiákon keresztül. Ilyenformán a folyóirat megpróbál hozzájárulni ahhoz, hogy a közgazdaságtan visszanyerje sajnálatosan elhanyagolt társadalomtudományi jellegét.

A bevezetésben említett "erkölcsi fordulaton" a The Ecologist szerkesztői elsősorban azt értik, hogy a politikai és gazdasági folyamatokat illetően erősíteni kell a globális szemléletet. Mindez nemcsak abban mutatkozik meg, hogy az újság rendszeresen közreadja a nemzetközi környezetvédő és egyéb karitatív társadalmi szervezetek kampányfelhívásait valamint az éppen soros konferenciák részletes leírását, hanem abban is, hogy egy rendkívül reprezentatív nemzetközi szerkesztőgárdát sikerült összehoznia, amely garantálja, hogy a világ összes szegletében képes legyen követni a történéseket. A laikus szemlélőnek persze feltűnhet, hogy az összes szerkesztő – az egyetlen norvég kivételével – az egykori brit felségterületek országaiból származik, azonban mindez csak olyan szempontból tekinthető fontosnak, hogy a The Ecologist így minden földrészen jelen van. A szerzőgárda természetesen még ennél is kiterjedtebb, s nemcsak földrajzilag, hiszen fellelhető benne szinte az összes társadalom- és természettudomány képviselője. Ez a globális és többé-kevésbé interdiszciplináris szemlélet a folyóirat sajátossága, amellett, hogy a vizsgált problémák természetéből adódóan a közgazdaságtan első marad az egyenlők között. A globális szemlélet és az ehhez kapcsolódó "erkölcsi forradalom" szükségességét jól illusztrálja a fogyasztói érdekcsoportok három generációjáról szóló elemzés, amelyben a The Ecologist rávilágít azon fogyasztói érdekképviseletek rövidlátására, amelyek az egyes élelmiszerek árának csökkenését egyértelmű haszonként értékelik, és figyelmen kívül hagyják, hogy a mezőgazdaság gépesítése és a növényvédő szerek végletekig fokozott használata által elért árcsökkenés következtében tovább romlik az élelmiszerek és a művelt talaj minősége, továbbá hogy a mezőgazdasági termelők számának csökkenése folytán nő a munkanélküliek tömege. A nemzetközi munkamegosztás miatt a probléma globális jellegétől pedig ma már egyszerűen nem lehet eltekinteni. Ha valaki tehát állampolgárnak és nem pusztán fogyasztónak tekinti magát, akkor ezekkel a problémákkal feltétlenül tisztában kell lennie.

Meghatározó jelentőséggel bírnak a folyóirat szemléletének és nyelvezetének formálásában az évente általában egyszer megjelenő tematikus különszámok, amelyekben egy aktuális világméretű problémát járnak körül a téma szakértői. Az ilyen különszámok készítése során a szerkesztők bizonyos politikai döntéshozók megszólításától sem riadnak vissza. Ilyen volt például az 1991 tavaszi FAO-melléklet, amelyben az akkori szerkesztők nyílt levélben fordultak az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezetének főtitkárához, éles hangon elítélve a harmadik világ úgymond élelmiszer-önellátását célzó, valójában azonban a műtrágya- és növényvédőszer-termelők érdekeit képviselő "Zöld Forradalmat" és más FAO-programokat, s követelték, hogy az ENSZ legnagyobb költségvetésű szervezete vizsgálja felül forrásallokációjának mechanizmusait. Mint a nemrégiben megtartott második FAO-kongresszus kudarca is mutatja – amelyen még Magyarország is csupán egy államtitkár-helyettessel képviseltette magát -, az élelmezési helyzet, ha lehet, még rosszabbá vált, hiszen lassan egymilliárd lesz az éhezők száma, és ennek fényében egyre inkább hitelét veszti a FAO nemes célját, az éhezés megszüntetését már az 1974-es kongresszus óta harsogó retorika is.

A The Ecologist egyik legjelentősebb, eszmetörténeti, politikatörténeti és közgazdasági szempontból egyaránt meghatározónak tekinthető különszáma az 1992 nyarán megjelent, Kinek a közös jövője? című gyűjtemény volt, amely a bekerítés hagyományos értelemben vett fogalmát kibővítve alkalmazta azt napjaink gazdasági folyamatainak leírására. Itt tehát a bekerítés, mint az elsődleges tőkefelhalmozásnak az angol tőkés fejlődésben megismert formája, tágabb értelmet nyer, és beletartozik minden olyan politikai és gazdasági folyamat, amely során ledőlnek a tőke mozgása előtti akadályok, és a tőke ellenőrzése alá vonja az élet valamely területét. A különszám írói ezen folyamatok kulcsfontosságú mozzanataként emelik ki a helyi közösségek kultúráinak, termelési módjainak és politikai intézményeinek módszeres lerombolását és lehetetlenné tételét. A történelem számtalan kézenfekvő példával szolgál, az indiai gyapottermesztő parasztok XIX. századi elszegényedésétől kezdve a Shell által feltárt olajmezők miatt évezredes lakóhelyükről erőszakkal kitoloncolt nigériai bennszülöttek tragédiáján keresztül a Hudson-öbölbeli kis kanadai halászközösségek szétveréséig és egymás ellen fordításáig. A The Ecologist érdeme azonban az, hogy a bekerítés fogalmát a mai folyamatokra is tudja alkalmazni, és ezáltal számos olyan mítoszt és hiedelmet oszlat el, amely a tőkés osztályok és az ezekkel szoros szövetségben uralkodó politikai elitek uralmának ideológiai megerősítése céljából keletkezett. Ki gondolná, hogy Egyiptom 1974-ig gabonaexportőr volt, mígnem a politikai célokból gabonavásárlásra folyósított amerikai kormánysegélyek (USAID) nyomására elkezdett hatalmas búzamennyiségeket importálni, s a hazai búzát állati takarmánnyá alakítani? Ki hinné, hogy a Clinton-kormány szociális lefaragásokról szóló előterjesztésének tizenéves anyákat ostorozó szövegével ellentétben az USA-ban állami juttatásban részesülő anyáknak csak 4%-a 18 éven aluli? Ki hinné, hogy az IMF és a Világbank képviselői által annyira ajnározott dél-koreai exportvezérelt növekedés protekcionista struktúrapolitikával és a nők kíméletlen kizsákmányolásával vált lehetővé? S vajon ki tudja azt, hogy a közhiedelem szerint piaci erők által vezérelt versenyfeltételek között működő nemzetközi gabonakereskedelem 85%-át hat multinacionális vállalat tartja kézben?

Eszmetörténeti szempontból azonban nem utolsósorban azért tekinthető mérföldkőnek ez a különszám, mert rávilágít a tőke állandó növekedésigénye által gerjesztett, az egyre riasztóbb méreteket öltő bekerítési folyamat mögött felsorakoztatott és a helyi közösségek szétverésének szükségességét alátámasztani igyekvő közgazdasági logika megalapozatlanságára. Itt térhetünk rá valójában Garrett Hardin munkásságának fontosságára, aki a 60-as években vált világhírűvé A közlegelők tragédiája című művével. A UCLA professzora ebben a játékelmélet – a "fogoly-dilemma" után – második legjelentősebb csapdahelyzetének, a "potyautas-problémának" egy modelljét fogalmazta meg. A probléma röviden úgy foglalható össze, hogy egy senki tulajdonában nem lévő és senki által nem ellenőrzött közlegelőn, ahol minden kecskepásztor csak a saját hasznára van tekintettel, addig fognak megjelenni új belépők, amíg az egy pásztorra vetített profit egyszer csak nulla nem lesz, minthogy az egy kecskére jutó csökkenő fűmennyiség miatt az összes állat lesoványodik. A probléma lényege tehát, hogy a tulajdonnak vagy inkább az ellenőrzésnek a hiánya hatékonyság-veszteséget eredményez. A nyugati közgazdászok egy jelentős része azonban a közlegelő szót (commons) hibásan a hagyományos munkamegosztásban élő helyi közösségek kezelésében álló természeti javakra alkalmazta, azzal érvelve, hogy ezen közösségek ellenőrzését az erdők, a földek, a tavak, a tengerpartok felett azért kell a racionálisabb tőkés tulajdonnal és termelésmóddal felváltani, mert a "közösségi" művelés, amint azt Hardin fehéren-feketén bemutatta, nem lehet hatékony. Hardint azonban, mint később saját maga mutatott rá, a közgazdászok végzetesen, és nem kizárt, hogy szándékosan félreértették, hiszen világos, hogy az ő szabad prédának tekinthető közlegelőjét nem lehet összekeverni azokkal a valóságban létező, szigorú lokális társadalmi felügyelet alatt álló közjószágokkal, amelyek esetében az ott élő közösségek szabályozzák a belépést, a fakitermelés avagy a halfogás megengedhető mértékét, a felhasználható szerszámok jellegét, sőt még az igazságszolgáltatást is. Ezek a "közlegelők" tehát nem azok a közlegelők, amelyekről Hardin beszél, mégis ennek az ideológiának a jegyében verték szét például a 70-es években a fentebb említett kanadai halászközösségeket, és a modern közgazdasági tankönyvek is a "köztulajdon" ilyen hátrányairól írnak.

Ugyanilyen hibás az a vélekedés is, hogy a helyi közösségek felelősek a közjavak szennyezéséért és minőségének romlásáért. Számos gyarmatosított brazíliai és indiai törzs példája bizonyítja az ellenkezőjét, s megszámlálhatatlan azon esetek sora, ahol az állami beruházások – mondjuk duzzasztógátak, atomerőművek építése, intenzív talajművelés elősegítése – súlyos környezeti katasztrófákat eredményeztek. Ebből pedig inkább következik az, amint azt Martin Khor, a malajziai Fogyasztóvédelmi Szövetség vezetője és egyben a The Ecologist szerkesztője is megfogalmazza, hogy a "helyi ellenőrzés, ugyan nem feltétlenül biztosít megfelelő környezetvédelmet, mégis szükséges, hiszen állami felügyelet alatt a természeti környezet integritása szükségképpen sérül".

A The Ecologist által vizsgált közgazdasági téveszmék sorában mindenképpen említést érdemel még a költség-haszon-elemzés, amely mára a gazdasági jellegű döntések elsődleges szempontjává nőtte ki magát. A folyóirat szerkesztői rámutatnak arra, hogy a számszerűsített költségek és hasznok számviteli jellegű mérlegelése egyre inkább a közgazdaságtan szent tehenévé válik, annak ellenére, hogy számos leegyszerűsített feltevéssel él, következetlen és súlyos hiányosságokkal küszködik. Példaértékű ebből a szempontból, hogyan hasonlította össze az ENSZ Éghajlatváltozással Foglalkozó Kormányközi Bizottsága (UN Intergovernmental Panel on Climate Change) a globális felmelegedés hatásait vizsgáló tanulmányában a fejlett és a harmadik világban élő emberek életének értékét. Az élet értékét az alapján határozták meg, hogy mekkora egy országban az egy fő elhalálozásával járó GDP-kiesés – ezekután nem meglepő a tanulmány eredménye, miszerint egy OECD-országban élő állampolgár élete tízszer többet ér pénzben kifejezve, mint egy ázsiai vagy afrikai állampolgáré. Felmerül a kérdés, hogy ha egy védett állatfaj egyedei földrajzi elhelyezkedésüktől függetlenül ugyanannyit érnek, akkor egy afrikai és egy európai ember értéke – ha lehet ilyenről beszélni – mitől különbözik. Az emberi életek számának mértékegységként való használata persze logikusan azt vonná maga után, hogy a fejlett országoknak csökkenteniük kellene gazdasági tevékenységüket, hiszen az emberi életek számát tekintve a fejletlen országok viselnék a globális felmelegedés "költségeinek" 93%-át, míg dollárban kifejezve ez az arány – az alacsonyabb GDP-értékek miatt – az előbbinek alig több mint egyharmada, 33,6%.

Amellett azonban, hogy a költség-haszon-elemzést, sajnos, egyre több helyen használják az emberi élet értékének meghatározására, a legtöbb közgazdász magának az elemzésnek a módszertanát sem ismeri kellőképpen, és így következetlenül alkalmazza. Gyakran bukkan elő például az az egyszerű műhiba, hogy egy megvalósítandó projekt költségeinek felmérésekor azt veszik figyelembe, hogy az egyénnek mennyit érne biztosan elkerülni a számára szerencsétlen esemény bekövetkeztét, és nem azt, hogy az egyén mennyit követelne kárpótlásként, ha a szerencsétlen esemény bekövetkezne. Ezt elsősorban praktikus okokból teszik, hiszen a szerencsétlenség elkerülésére szánt pénzösszeg a tapasztalat szerint mindig kisebb, mint amit kárpótlásként elvárnának. Ezzel a logikai csavarral azonban megrendül az egész elméletet megalapozó paretoi értelemben vett hatékony elmozdulás fogalma, amely szerint minden olyan változás növeli a társadalmi jólétet, amelynek során a kárt szenvedő alanyok kompenzációját követően is megmarad, esetleg nő a társadalmi hasznosság értéke. Az elkerülésre szánt összeg vizsgálata igazolható lehet ugyan – például orvosi vagy biztosítási projektek elemzésekor -, ha a szerencsétlen eset a halál, és a delikvenst akkor kellene megkérdezni a kárpótlás mértékéről, amikor már nem él. Ilyen típusú elemzések azonban egyszerűen nem működnek, hiszen egy súlyos szerencsétlenség vagy egy haláleset által okozott "kár" a legtöbb ember számára pénzben kifejezhetetlen. A közgazdászoknál persze más a helyzet…

Jól érezte meg Ralph Nader, a General Motors-perben híressé vált fogyasztóvédelmi aktivista, hogy ez lehet a nagyvállalatoknak is a gyenge pontja. ő ugyanis azért perelte be annak idején az autógyártó vállalatot, mert az azzal az érveléssel dobott piacra egy életveszélyes konstrukciót, hogy a várható balesetekből adódó biztosítási díjak kifizetése alacsonyabb költséget jelent majd számára, mint a konstrukció biztonságossá tételének üzemi költségei. Nader bátor magatartása a per során kétségkívül hozzájárult egy tudatosabb fogyasztói réteg kialakulásához. A feladat tehát adott. Kérdés azonban, hogy kinek lenne ma bátorsága beperelni az Egyesült Nemzetek Szervezetét?

Végül álljon itt ízelítőül egy pár a legérdekesebb főcímekből: A Szovjetunió környezeti pusztítása; A fakitermelés politikai gazdaságtana; A FAO a világ éhezésének fellendítéséért; Emberi testrészek kereskedelme; A terhesség, mint betegség?; Rugalmas testek – rugalmas munkaidő; Globalizáció. A The Ecologist szerkesztői egyébként a folyóiratban helyet szorítanak az olvasói véleményeknek is, sőt, ha kell, vitába is szállnak velük.

A fenti témákhoz a következő e-mail címen lehet hozzászólni: Ecologist@gn.apc.org.

"A globalizáció és a multikulturalizmus sodrásában a nemzeti szuverenitás és az azt legitimáló nemzeti kultúra abszolút értéke megkérdőjeleződik" – írta nemrég legnépszerűbb napilapunkban egy ismert szociológus. De vajon lehet-e értelmesen is beszélni a globalizációról, amelyről legtöbbször mint valamiféle természeti folyamatról esik szó, amely ránk kényszeríti a bérek kegyetlen visszafogását, a nyugdíjreformot és általában a jóléti kiadások lefaragását. A szkeptikusok szerint inkább egyfajta ideológiáról van szó, amelynek feladata az utóbbi két évtizedben bekövetkezett globális hatalomváltás elfogadtatása. A vita nyomon követése céljából e számunkban a világrendszer egyenlőtlenségeivel kapcsolatos eddigi vizsgálatainkat (függőség, dominancia stb.) kiegészítjük a hegemónia kategóriájával, és bemutatunk néhányat a hegemónia modern formáival szembeni, népi és nemzeti indíttatású, elméleti és gyakorlati kezdeményezésekből.

Tartalomjegyzék

1. Samir Amin : Globalizáció vagy globális polarizáció?
2. Peter Taylor : Mitől modern a világrendszer? Hétköznapi modernitás és globális hegemónia
3. Susan Zimmermann : A család bálványától a piac bálványáig – A nemek közötti viszonyok változása a fejlett ipari társadalmakban
4. Riselia Duarte Bezerra : Szamba és hegemónia – Testek és ellentmondások a brazil társadalomban
5. Görög Tibor : Nemzeti eszme kerestetik – Jegyzetek egy elnöki ukaz margójára
6. Krausz Tamás : A világrendszer és az önigazgatás a peresztrojka periódusában
7. Pach Zsigmond Pál : A Tanácsköztársaság – mai szemmel
8. K. Gorsenyin : „Ha nem teljesíti a parancsot, magát lövik le!” – Ahogyan a kisember részt vesz a nagy történelemben
9. BAL : A szekszárdi húsipari munkások tiltakozásának tanulságai
10. Tőkei Ferenc : A rendszerváltozás kérdéséhez – üzenetek a XIX. századból
11. Tőkei Ferenc : A tőke centralizációról – üzenetek a XIX. századból
12. Birgit Mahnkopf, Elmar Altvater : A globalizáció határai
13. Derek Kerr : Bonefeld-Holloway: A globális tőke, a nemzetállam és a pénz politikuma könyvéről
14. Hugo Radice : A globalizáció kérdése
15. Szikszai Szabolcs : The Ecologist
16. Andor László : Visszaágyazódás ellenmozgással – a 6. Polányi Konferencia
17. Eszmélet : Eszmélet Nap – 1996. december 7.

Hatodszor került megrendezésre a Polányi Károly Nemzetközi Konferencia 1996 novemberében, ezúttal Montrealban, Reciprocity, Redistribution and Exchange: Re-embedding the Economy in Culture and Nature (Reciprocitás, redisztribúció és csere. A gazdaság visszaágyazódása a kultúrába és a természetbe) címmel. A mintegy száz résztvevő három napon át folytatott eszmecserét a gazdaság, a kultúra, az ökológia, az etika és a politika kapcsolatáról. A konferencia helyszíne a négy montreáli egyetem egyike, a Concordia volt. (Ennek égisze alatt működik a rendező intézmény, a Karl Polanyi Institute of Political Economy.)

A Polányi-konferenciákra alapvetően négyféle tudóskör jár több-kevesebb rendszerességgel. Az első és számban legkisebb az, amely közvetlenül kötődik a Polányi-családhoz, Polányi Károly vagy Kari Polanyi-Levitt tanítványa volt. A második az, amely a piacgazdaság egyfajta morális kritikájától indíttatva keres elméleti fogódzókat, és találta azt meg Polányi The Great Transformation című művében vagy valamely más írásában. A harmadik csoportot a többé-kevésbé következetes marxisták alkotják, akik e fórumon is a más progresszív gondolkodókkal való összefogás lehetőségét keresik. Végül pedig, mintegy negyedik csoportként fel-felbukkannak az olyan "nagymenők" (Claus Offe, Bob Jessop stb.), akik kellően rugalmas nézetekkel tudnak megjelenni különböző rendezvényeken, fürdőzve a baloldali értelmiség áhítatában, és talán egy kicsit reklámozandó legutóbbi vagy éppen megjelenés előtt álló könyvüket is.

A hatodik konferencián résztvevők összetétele nem hozott meglepetést, újdonságot inkább a vita középpontjába állított témák jelentettek. A korábbi Polányi-konferenciákhoz képest új témaként jelent meg az ökológia és a gazdaság kapcsolatának elemzése Polányi munkáira és szellemiségére támaszkodva (kiindulva a földnek "fiktív áruként" való értelmezéséből). Az előadók kapcsolatot kerestek a korlátozatlan piacgazdaság által okozott szociális és környezeti károk között, és bírálták azokat az elgondolásokat, amelyek szerint a természeti javak piaci értékkel való felruházása gátat vethetne azok pazarló felhasználásának. Amint arra például John Ferguson (York University) rámutatott: a közgazdaságtan főáramának kísérletei olajat öntenek a tűzre azzal, hogy monetizálni próbálják a környezeti problémákat, hiszen – a piacgazdaság korlátlan kiterjedésével – éppen ez tekinthető az eredeti probléma okozójának.

Különösen érdekesek voltak a pénzelmélettel és -történettel kapcsolatos előadások. Itt több előadó – például Jean-Yves Moisseron (DIAI/ORSTOM, Franciaország) – is foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy mennyiben egyeztethető össze Polányi és Marx pénzelmélete, illetve mennyiben más a Polányi-művekből kihámozható pénzfogalom (elszámolási és fizetési eszköz) annál a közkeletű meghatározásnál, amely a pénzt döntően forgalmi eszköznek tekinti (illetve Marxnál értékmérőnek és forgalmi eszköznek, amely ily módon alkalmas a kincsképző, fizetési és világpénz-funkciók ellátására). Japán monetáris fejlődésének "polányiánus" áttekintését (Takesi Murota, Dosisa Egyetem, Japán) megkülönböztetett figyelem kísérte, hiszen olyan ország előtörténetéről volt szó, amely ma igen fontos szerepet játszik a világgazdaságban, bár ennek előzményeiről – mint például a trimetallizmus működési módjáról vagy az aranystandardhoz való csatlakozás kétszeri kísérletéről – a Japán-szakértők szűk körén kívül kevesen tudnak.

A pénz eltérő fogalmi meghatározása Marx és Polányi elméleti rendszerében megérthető abból a különbségből, ahogyan a két, egymást egyébként sok tekintetben átfedő nézetrendszerben a "beágyazottság" kategóriája értelmezhető. Marxnál a gazdaság társadalmi beágyazottsága egyszerűen annyit jelenthet, hogy a gazdasági intézményeket nem személytelen mechanizmusoknak tekintjük, hanem olyan viszonyrendszer elemeinek, amely a társadalmi munkamegosztás által kialakított csoportok erőterében érvényesül. Marxnál tehát a különböző gazdasági formák egyben különböző társadalmi formák is. Polányinál más a helyzet; nála létezik vagy legalábbis feltételezhető egyfajta "normálállapota" a társadalomnak, amelyben a gazdaság működése "a társadalom" normáiba illeszkedik, azoknak megfelelően működik. Ehhez képest abnormális állapotnak tekinthető, ha a gazdaság "kiágyazódik" a társadalomból, a társadalom szociális, kulturális és etikai normáival szembehelyezkedve önálló életet kezd élni, mégpedig az ember valóságos lényegétől idegen piaci törvények alapján. (E fejtegetésben a "csereérték uralma a használati érték fölött" marxi kategóriája ismerhető fel.)

Ezért állíthatjuk szembe a két rendszert az alapfogalmak tekintetében is: Marxnál az osztályok viszonya a fő kérdés, Polányinál a koordinációs mechanizmusoké. Marxnál végső soron a filozófiai gazdaságtan tekinthető az alapvető tudománynak, Polányinál a gazdaságantropológia. Az újkori európai történelmi fejlődés vizsgálatánál Marx alapján az eredeti felhalmozás megindulását (16-17. század) tekinthetjük döntő fordulópontnak, míg Polányinál az alapvető fordulatot az ipari forradalom (18-19. század) jelenti. Marxnál a progresszió újabb társadalmi formaváltást feltételez egy új gazdasági forradalom bázisán, míg Polányinál kétséges, hogy beszélhetünk-e egyáltalán progresszióról; nála a feladat a gazdaság visszaintegrálása ("visszaágyazódása") a társadalomba, mégpedig decentralizáció útján, a reciprocitásra épülő kapcsolatok megerősítésével.

A pénzviszonyokkal kapcsolatos fejtegetések a nemzetközi pénzügyek jelenkori tendenciáinak elemzésén keresztül kapcsolódtak a konferencia egy további nagy témaköréhez, a globalizáció problémájához, amelyről mások mellett Kari Polanyi-Levitt, Polányi Károly leánya tartott előadást (a programfüzetben meghirdetett cím "Globalizáció: ideológia vagy valóság?" volt, amely az előadás napján már így fogalmazódott meg: "A piacok globalizációja vagy a globalizáció piaca?"). Az uralkodó ideológia a globalizációt elkerülhetetlen, természetes folyamatnak tünteti fel, ami a McGill Egyetem professzora szerint durva túlzás, és inkább a társadalmi erőviszonyok eltolódásának, mint valamiféle technikai korszakváltásnak tulajdonítható. Az értelmező szótárakban a kilencvenes években jelent meg a globalizáció kifejezés, leginkább a kereskedelmi és átváltási korlátok lebontásához kapcsolva. Ezt a korszakot a globális tőke szupranacionális szuverenitásához vezető időszaknak tekinthetjük; nem kellően tiszázott azonban, hogy mi is e folyamat legfőbb hajtóereje (az információs technológia, a pénzügyi innováció, a transznacionális vállalatok, az USA, a szocializmus meghátrálása, a multilaterális pénzügyi szervezetek bürokratái vagy egy új transznacionális szakértői elit). Ami azonban biztos: ez a folyamat sem stabilitást, sem fenntartható gazdasági növekedést nem eredményezett. A gyors növekedést felmutató kelet-ázsiai országok éppen hogy a globalizáció nyitottságot hirdető ideológiájával ellentétes módszerekkel lettek sikeresek; a világpiaci árak korlátlan érvényesülése mellett egy gazdaság sem volt képes leküzdeni az alulfejlettség állapotát. Sok ideológus elfelejti, hogy az önszabályozó piac 19. századi rendszere – amelyhez Polányi nem tartotta lehetségesnek a visszatérést – az imperializmus klasszikus korszakával esett egybe. A jelenkori globalizáció is az alá-fölé-rendeltség struktúráit erősíti, ezúttal a pénzügyi mechanizmusokon keresztül. A nemzetek szuverenitását felváltotta a tőkepiacok szuverenitása; a hírműsorok már-már úgy jelentik be a részvény- és valutaárfolyamok alakulását, mint valamiféle közvélemény-kutatási eredményt. A pénzfolyamatok privatizációja, amely a Bretton Woodsi pénzrendszer 1971-es összeomlása óta bekövetkezett, az eredeti tőkefelhalmozás új fordulójának tekinthető, amely sem a munkahelyteremtéshez, sem a gazdasági fejlődéshez általában nem járul hozzá abban a mértékben, ahogy azt ideológusai állítják (a harmadik világban a munkahelyeknek mindössze két százalékát adják a transznacionális vállalatok). Polanyi-Levitt konklúziója: a globalizáció jelszavával lebonyolított hatalomátrendezéssel szembeni ellenmozgalom az ideológia és a valóságos folyamat megkülönböztetésével kezdődhet.

A volt szocialista országokat egy lengyel, egy bolgár és egy magyar résztvevő képviselte. A lengyel Tadeusz Kowalik adatokkal teletűzdelt előadásban mutatta be a reálbérek és az életszínvonal romlásának folyamatát, rámutatva, hogy a megindult gazdasági fellendülés (GDP-növekedés) ellenére térségünket jelentős instabilitás, valamint nem kevés aggasztó gazdasági és szociális trend jellemzi. A bolgár Krisztina Sztojanova a 90-es évek kelet-európai filmkultúrájáról beszélt. Ezt az időszakot az üzleti szempontok előtérbe kerülése miatt egyrészt mennyiségi fogyatkozás (a hazai gyártású filmek számának csökkenése, a vetítőhelyek jelentős részének megszüntetése stb.), másrészt pedig újszerű zsánerek középpontba állítása (gengsztervállalkozó, lecsúszó figurák stb.) jellemzi. A magyarországi rendszerváltással foglalkozó előadás párhuzamot vont a laissez faire rendszer – Polányi által tanulmányozott – angliai kialakítása és a kelet-közép-európai gazdasági rendszerváltás között, sorra véve az intézményi átalakítás lépéseit, valamint az átalakulás szociális következményeit. A Kelet-Európával foglalkozó szekcióban elnöklő David Mandel (UQAM, Montreal) a legutóbbi évek oroszországi folyamatait elemezve azt a meglepő következtetést vonta le, hogy talán még a Brezsnyev-időkben is erősebb civil társadalomról lehetett beszélni, mint manapság, amikor a gazdasági és szociális szétzilálódás határai még csak ki sem rajzolódtak.

A konferencia – immár hatodszor – megmutatta, hogy Polányi életműve végül is olyan egységes anyagot jelent, amelyből kiindulva az élet különböző szférái, a világ különböző régiói és történelmi korszakai konzisztens módon tanulmányozhatók. A közös elemzési alapot egyrészt a "beágyazottság" (embeddedness) kategóriája jelenti, másrészt pedig a történelmi fejlődés "kettős mozgása" (double-movement), amely a legutóbbi két évtized neoliberális tendenciájával szemben is egyfajta "ellenmozgás" (counter-movement) megjelenését vetíti előre.