A NATO hadat visel Európában. A bevetésekben a második vi­lágháború befejezése óta először vesznek részt német csapa­tok is. Az orosz elnök szerint a NATO esetleges keleti terjeszke­dése „felszítaná a háború lángját" – de ennek lehetőségét való­jában senki sem látszik fontolgatni. A kommentátorok sokkal in­kább arra következtetnek, hogy Borisz Jelcin csupán választási hadjáratot folytat, a karikaturisták pedig újabb és újabb variáci­ókban ábrázolják az idült alkoholistát, amint kétségbeesetten sarkantyúz egy kimúlt medvét. A Frankfurter Allgemeine Zeitung ugyan távolról sem lelkesedik a groteszk megnyilatkozások hal­latán, de nem is aggódik: „Noha komolyan kell vennünk ezeket a jelzéseket, megijednünk fölösleges, hiszen a mai Oroszország nem azonos az egykori Szovjetunióval."

Ez valóban így van: stratégiailag már a Szovjetunió is defen­zívába szorult, ahogyan már akkoriban is kielemezhető volt, és ahogyan azt a történelem azóta be is bizonyította. A blokklogika és a fenyegetés technikái mindazonáltal tűrhetően működtek, így aztán annak az esélye, hogy katonai erővel politikai befolyásra lehessen szert tenni, meglehetősen korlátozott maradt. A hideg­háború jóval kevesebb áldozatot követelt, mint a „forró béke". A kölcsönös fenyegetés már nem működik, és a háború az impe­rializmuson belül élesedő konkurenciaharc és a világszerte egyre agresszívabbá váló nacionalizmus korában ismét az érdek­érvényesítés bevált eszközének minősül.

Hogy az Orosz Köztársaság a jelenlegi körülmények között is változatlanul aktív szereplő, s nemcsak áldozat, napnál világo­sabban megmutatkozott legutóbb, a csecsének elleni támadás során. A helyzet azonban mindenképpen kényessé vált az eurázsiai nagyhatalom számára. Ha Oroszországnak a FÁK mint katonai szövetség meghiúsulása után sikerült is a Taskenti Szer­ződéssel (1992. május 15.) egy új kollektív biztonsági rendszert létrehoznia, amely támadás esetén azonnali katonai segítség­nyújtást szavatol, ez a Szovjetunió kilenc utódállama közötti szer­ződés, amelybe Ukrajna ráadásul be sem lépett, a régió határa­in túl aligha tehet szert nemzetközi jelentőségre. A helyzet leg­fontosabb jellemzői a következők:

Az Orosz Köztársaságnak azonban nemcsak azzal kell szem­benéznie, hogy elveszítheti világhatalmi pozícióját. A megválto­zott világpolitikai szituáció ugyanis már közvetlenül fenyegeti lét­fontosságú biztonsági érdekeit is. A NATO tervezett keleti ter­jeszkedése az Orosz Köztársaság helyzetét még inkább des­tabilizálná, és további regionális fegyveres konfliktusok le­hetőségét idézné fel. Egykori szövetségeseit fordítanák el­lene, s ami korábban védőövezetének számított, az a jövő­ben hurok lenne a nyaka körül. Az orosz külügyi felderítő szol­gálat egy 1993. november végén közzétett tanulmánya nyoma­tékosan hangsúlyozza, hogy a NATO, „a világ legnagyobb, ha­talmas támadási potenciállal rendelkező katonai szövetsége", keleti bővítésével „befolyását az európai kontinens egy olyan ré­szére terjesztené ki, ahol az államközi határok a második világ­háború eredményeként változtak meg".

A tanulmány arra is felhívja a figyelmet, hogy a fennálló hatá­rokat semmiképpen sem lehet általánosan és véglegesen elis­mertnek tekinteni. Emellett külön feszültségforrás, hogy a NATO-tagságra elsőként pályázó országok – Lengyelország, a Cseh Köztársaság, Magyarország és Szlovákia – mindannyian, mint az International Herald Tribune 'megjegyzi, „többé-kevésbé a né­met befolyási övezethez tartoznak". A NATO keleti kiterjesztése így azután az utóbbi években elsősorban a Német Szövetségi Köztársaság által szorgalmazott „keleti schengeni" típusú szer­ződések és bilaterális toloncegyezmények logikus külpolitikai folytatásának tűnik, amely szerződéseken keresztül az NSZK már ma is igen jelentős befolyást képes gyakorolni a szóban forgó országok állambiztonsági politikájára.

Mindeközben Oroszország, pontosabban az akkori szovjet vezetés, noha már régen hozzájárulását adta a német újraegye­sítéshez, a Német Szövetségi Köztársasággal és az USA-val folytatott titkos tárgyalásokon – igyekezvén útját állni az erő­egyensúly számára kedvezőtlen és drasztikus megbillenésének – még hónapokig ragaszkodott hozzá, hogy az egyesített Né­metország ne lehessen NATO-tag. Végül azonban – egyébként küldöttsége heves tiltakozása ellenére – maga Gorbacsov mon­dott le erről a feltételről. Utóda, Jelcin is békülékenyen reagált az egykor ellenséges szövetség keleti bővítésének újsütetű gon­dolatára. 1993. augusztus 25-én lengyel kollégája, Walesa nyo­mására hivatalosan is elismerte, hogy Lengyelország céljául tűz­heti ki a NATO-tagságot, anélkül, hogy ezzel „más országok, köz­tük Oroszország érdekeivel ellentétbe kerülne".

E békülékenység mögött nyilvánvalóan a globális politikai ki­bontakozás rendkívül optimista megítélése húzódott meg, mi több, Jelcin odáig is elment, hogy magát az Orosz Köztársasá­got is a nyugati katonai szövetség potenciális tagjelöltjének nyil­vánítsa. Ezzel szemben külügyminisztere, Kozirev, bár a NATO-opciót ő is mindenképpen fenn kívánta tartani, a következő hó­napokban többször óva intett minden olyan lépéstől, amely „Oro­szországot háttérbe szoríthatná".

Időközben mindazonáltal mégis ez következett be. A szerb ál­lások Oroszországgal nem egyeztetett, 1994. áprilisi bombázá­sa jelentette az első olyan súlyos gesztust, amellyel a NATO vi­lágossá tette, valójában milyen csekély jelentőséget tulajdonít a katonapolitikai együttműködésnek Oroszországgal. Pedig hát Jugoszlávia korábban kétségkívül az orosz érdekszférához tar­tozott. „A bombatámadások csak egy esetben nem voltak telje­sen értelmetlenek, amennyiben ugyanis az erődemonstráció volt a céljuk: a szövetség meg akarja mutatni, ki is az úr Európá­ban"- kommentálta az eseményt a Krasznaja Zvezda című ka­tonai lap.

Hosszas vonakodás után Oroszország végül mégis rászánta magát, hogy belépjen a NATO kezdeményezte „békepartnersé­gi" szövetségbe – minden bizonnyal annak reményében, hogy tagként inkább lesz képes befolyásolni a szervezet további mű­ködését. 1994. június 22-én Kozirev külügyminiszter aláírta a keretegyezményt – három héttel később pedig Clinton elnök a lengyel parlament előtt kijelentette: „Az már nem kérdés, hogy a NATO felvesz-e új tagokat vagy sem, mindez csupán a mikor és a hogyan függvénye." Oroszország ellenvetéseit irreleváns tényezőként kezelni – ezt szinte vezérelvnek tekintette az 1994. december 1-jei brüsszeli NATO-ülésszaknak az a munkacsoport­ja, amelynek feladatául szabták, hogy készítse elő az új tagok felvételét, és vizsgálja meg, mennyiben gyorsíthatja meg a fel­vételi eljárást a „partnerség a békéért" intézménye. Érdemes felfigyelni az időzítésre: december másodikára volt kitűzve a bé­kepartnerségi szerződés megkötése Oroszországgal. Erre azon­ban nem került sor. Kozirev elhagyta Brüsszelt, a NATO-orszá­gok pedig meglepetésüket fejezték ki az oroszok kiszámíthatat­lansága felett.

Röviddel ezután vonultak be Oroszország csapatai Csecsen­földre. Ám a „korlátozott méretű, győzelmes háború", amely ez­úttal Oroszország katonai hatalmi pozícióját volt hivatva demonst­rálni, katasztrofálisan végződött. Csecsenföldet nem tudták vil­lámháborúval lerohanni; az orosz hadsereg, ahelyett, hogy ütő­képességét bizonyította volna, csak nyomorult állapotát mutatta meg. A kelet-európai országok és a NATO viszont erre a hábo­rúra éppen annak bizonyítékaként hivatkoznak, mennyire elen­gedhetetlen a NATO keleti bővítése, hogy gátak közé szorítsák a „kiszámíthatatlan Oroszországot".

A harmadik összeütközést megint csak a NATO provokálta ki légierejének balkáni bevetésével: a boszniai szerb állások sző­nyegbombázását, amely megteremtette a horvát hadsereg és a bosnyák kormánycsapatok offenzívájának lehetőségét, ismétel­ten nem egyeztették Oroszországgal. A NATO ehelyett az ENSZ­-szel kötött titkos megállapodást. „A NATO most megmutatja, mire képes – bombázik, majd összeszámolja trófeáit, vajon hány pol­gári lakos esett áldozatul"- foglalta össze Jelcin a boszniai szer­bek elleni többnapos légiháborút szeptember 8-án tartott 85 per­ces sajtótájékoztatóján, ahol továbbá azt is kijelentette, hogy a NATO keleti kiterjesztése európai háborút jelent. Röviddel ezu­tán zúdultak a szerb állásokra a NATO „Tomahawk" típusú szárnyasrakétái.

Míg Oroszország érdeke nyilvánvalóan az, hogy megaka­dályozza a NATO keleti bővítését – még ha láthatólag vajmi kevés befolyása van is arra, hogy hogyan és milyen időzítéssel valósítják meg ezt a tervet -, a NATO érdekei meglehetősen ellentmondásosak. Franciaország a NyEU kiépítését szorgalmaz­za, Anglia viszont az amerikaiaknak azon törekvésével kapcso­latban, hogy Németországot „partnerként beemeljék a vezetés­be", úgy tűnik, a legnagyobb zavarban van: hogyan is lehetne az újraegyesült Németországot a legkedvezőbb módon bevonni a szövetségbe, úgy tudniillik, hogy közben korlátozva is legyen. Ami a dél-európai országok véleményét illeti, azt még csak meg sem kérdezik.

A keleti bővítés fő mozgatóereje kétségkívül Németország, mindenekelőtt pedig Rühe védelmi miniszter, aki mindig is óvott attól, hogy Oroszország tényleges vétójogot kapjon az új tagor­szágok felvételét illetően. A németek rendkívüli elkötelezettsé­ge mellett, amellyel a NATO keleti kiterjesztéséért síkra száll­nak, Oroszország azon próbálkozásai, hogy – az USA európai befolyását visszaszorítandó – egy orosz-német tengelyt hozza­nak létre Európában, kilátástalannak tűnnek. A Szövetségi Köz­társaság vezetése az orosz közeledési törekvéseket, amelyek egyébként főleg Franciaországot célozzák meg, eddig elsősor­ban arra használta fel, hogy a gazdasági együttműködést fej­lessze: Oroszország legnagyobb kereskedelmi partnere Német­ország. Kohl szövetségi kancellár sikerrel állt ki Jelcinnek a G7-ek csúcstalálkozóján való részvétele mellett, és szorgalmazza az EU és Oroszország szoros együttműködését.

A németek ezzel párhuzamosan mindazonáltal továbbra is arra törekednek, hogy gyengítsék Oroszország biztonságpolitikai po­zícióit. Az állítólagos plutónium csempészés ürügyén Németor­szág által kezdeményezett kampány tényleges célja az volt, hogy az orosz atomipart nemzetközi gyámság alá helyez­zék. Azzal, hogy síkra szállt egy autonóm Volgai Német Köz­társaság, nemkülönben a Kalinyingrádi Terület internacionalizációja (értsd: az Oroszországi Köztársaságtól való elkülönítése) mellett, a Német Szövetségi Köztársaság lényegében Oroszor­szág állami integritását kérdőjelezte meg.

„Biztonságpolitikai szempontból az összes állam közül Német­ország húzta a legnagyobb hasznot a bipoláris szembenállás megszűnéséből" – elemezte a helyzetet Klaus Neumann, a Szö­vetségi Haderő főfelügyelője az Europäische Sicherheit lapjain. „Országunknak ezzel megadatott a lehetőség, hogy a politiká­ban ne csupán reagáljon, hanem kezdeményezőként lépjen fel, és a NATO-ban és az EU-ban kiépített kapcsolatainak szilárd alapján részese legyen a dolgok alakításának." Márpedig részt venni a dolgok alakításában – és efelől a Szövetségi Haderő leg­első tisztje semmi kétséget nem hagy – katonai értelemben vett aktivitást is jelent. A cél egyértelmű: „Először van esélyünk eb­ben az évszázadban, hogy a kialakuló válságokat és konfliktu­sokat távol tartsuk Németországtól, magától értetődik: elsősor­ban a NATO és az EU későbbiekben meghatározandó érdek­szférájában."

Másodsorban pedig ott, ahol éppen jön. Ennek megfelelő sok­színűséggel és aktivitással politizál mostanában Németország: hol Franciaországgal ápol szoros együttműködést, hol Oroszor­szággal barátságos, hol az Egyesült Államokhoz igazodik. A ke­leti bővítésről folytatott vita kezdeti szakaszában Rühe védelmi miniszter nyíltan megfenyegette a Clinton-adminisztrációt: az új tagállamok befogadásának további halogatása éppen azt hoz­hatja magával, hogy ezeket az államokat a Nyugat-Európái Uni­óba veszik fel, és akkor katonailag a NATO helyett a NyEU-t (és annak új tagjait) kell felértékelni. Ezen az úton meg is történtek az első lépések, amikor is 1994 májusában Lengyelország, Ma­gyarország, a Cseh Köztársaság, Szlovákia, Románia, Bulgária és a balti köztársaságok számára garantálták a csatlakozást.

Az amerikai politika azóta teljesítette a német követeléseket, és Németország sikeresen vette a további akadályokat is. Ide sorolandó mindenekelőtt az intenzív boszniai NATO-bevetés, amit Bonn oly régen szorgalmazott. Hol vannak már azok az idők, amikor Kari Feldmeyer, a Frankfurter Allgemeine katonai szak­értője arról panaszkodott – például az Europäische Sicherheit 1995. januári számában -, hogy „Franciaország és Anglia mint a NATO két nagyhatalma végső soron úgy politizál, hogy ezáltal gyakorlatilag Szerbiát támogatja. … Nem hangsúlyozzák ugyan nyilvánosan, hogy Szerbia 1945 előtt fontos szövetségese volt Franciaországnak és Angliának a Németországot korlátozni igyekvő politikában, mindazonáltal ez a tény mindmáig a politi­kai beállítottság alkotóeleme maradt."

A NATO keleti bővítése lenne a második fontos lépés abban az irányban, hogy Németország kiépítse középhatalmi pozíció­ját, s ezzel növelje mind a NATO-n belüli befolyását, mind pedig katonapolitikai súlyát a meggyengült Oroszországgal szemben. Magát Oroszországot pedig kétoldalú együttműködéssel és gaz­dasági támogatásokkal rá kell bírni, hogy ne akadályozza Né­metországnak nyugat-európaiból közép-európai hegemón állam­má válását. Ez a stratégia, hála az Orosz Köztársaság erősen Amerika-ellenes politikai orientációjának, úgy tűnik, be is válik: orosz részről sem az EU tervezett keleti bővítése, sem pedig Lengyelországnak a Nyugat-Európái Unióba való integrációja nem váltott ki jelentősebb ellenállást.

Németország mindenesetre még ragaszkodik az USA-val való szoros együttműködéshez. Volker Rühe az 1995 eleji nemzet­közi biztonságpolitikai konferencián még hangsúlyozta, hogy Európának szüksége van az Egyesült Államokra mint hátvédre Oroszországgal szemben, melynek méretei és potenciálja kü­lönben minden tekintetben szétfeszítenék a kontinens dimenzi­óit. Ugyanakkor a német vezetés – a Nyugat-Európái Unió szerepének erősítésén és az atombomba megszerzésének igényén keresztül megpróbálja – kivonni magát az ameri­kai Nagy Testvér gyámkodása alól. Jellemző a német vitára, hogy még az a kevés kritikus hang is, amely egyáltalán meg­kérdőjelezte a NATO keleti bővítését, nem a német nagyhatal­mi törekvések ellen tiltakozott, csupán azt a félelmet fejezte ki, hogy a Visegrádi Államok vagy a Baltikum bevonása később esetleg kontraproduktívnak bizonyulhat. „A szövetség nem bír­na el egy jelentős kibővítést" – figyelmeztet többek között Péter

Glotz, aki ezen túlmenően attól is tart, hogy Oroszország előbb támadná meg a balti államokat, mint Lengyelországot, tehát nem a megfelelő országok állnak a felvételre várók listájának élén. Hasonló tendenciát mutatnak Josef Joffe Süddeutsche Zeitung-belí kifogásai is, mivel ő a NATO-t továbbra is „valóban ütőké­pes szövetségnek" szeretné megőrizni, ahol „kemény fegyelem" uralkodik, és ahová nem „lopakodhatnak be" csak úgy egysze­rűen „a biztonság élősdijei". „A magyarokkal és csehekkel kap­csolatban az embernek az az érzése, hogy számukra fontosabb a szövetséghez való puszta odatartozás, mint hogy hozzájárul­janak a szövetség haderejének növeléséhez."

Lehetséges, hogy többek között éppen ezek a harcos német hangok váltottak ki fordulatot az Egyesült Államok-beli vita me­netében. A NATO keleti kiterjesztésének tervét az USA kon­zervatív biztonságpolitikai szakemberei támogatják ugyan, de csak két feltétellel, amint azt Zbigniew Brzezinski, Jimmy Carter biztonsági tanácsadója egy, a Foreign Affairs számára írt tanul­mányában kiemelte. „Oroszország és Németország egyaránt önmaga komplex és mélyreható nemzeti újradefiniálásának fá­zisát éli meg. Az újraegyesült Németország választhat: vagy egy túlnyomórészt európaizált Németországgá válik, vagy Európa germanizációját tűzi ki céljául. Az első lehetőség csak egy kibő­vített EU és mindenekelőtt egy gyorsabban terjeszkedő NATO keretein belül képzelhető el, amelyben az USA kötelezettséget vállal, és bővítésének formáját is jelenősen befolyásolja. A má­sodik lehetőség viszont akkor valószínűbb, ha csökken a NATO jelentősége, és Közép-Európa, ily módon magára maradván, zavartalan vadászterületté válik hatalmas keleti és nyugati szom­szédai számára." Mindenesetre sok jel utal arra, hpgy az integ­rációnak az a politikája, ami a megosztott Németországgal szem­ben még tűrhetően működött, a jelenlegi megváltozott körülmé­nyek között visszájára fordulhat.

(Fordította: Soós Anna)

„A Gestapo volt a náci állam főtengelye", „csak ennek a tartó­szerkezetnek a segítségével, amely az állam épületének legki­sebb tégláját is alátámasztotta, tudta magát a náci rendszer a népre erőszakolni"¹ – írta Jacques Delarue francia rendőrségi szakember, a Harmadik Birodalom titkainak avatott ismerője. Hasonló axiómákban fölöttébb bővelkedik a történelmi, politoló­giai és mindenekelőtt a publicisztikai irodalom, sőt – látszólag bizonyítva a fenti állítást – gyakran maguk a diktátorok is ural­muk legfontosabb eszközét látják a szemérmesen belbiztonsá­gi szerveknek nevezett apparátusokban. Vizsgálódásom célja e némileg egyoldalú kép árnyalása, illetve a titkosrendőrségek ál­tal betöltött szerep pontos meghatározása. Másfelől kísérletet teszek a belpolitikai titkosszolgálatok tipizálására, struktúrájuk elemzésére.

„A cár szemei és fülei"

Valamennyi állam alkalmaz titkos ügynököket terrorizmus- és kémelhárítás céljából, tekintet nélkül politikai rendszerére. A demokratikus és diktatórikus államok belbiztonsági szolgá­latait deklarált funkciójuk alig különbözteti meg egymástól: a cél mindkét esetben a fennálló társadalmi-politikai-jogi épü­let védelme a tényleges és potenciális „felforgatókkal" szemben. Igazi differenciát az utóbbiak hivatalos meghatározása, illetve a titkosszolgálat gyakorlati hatalmának köre képez. Így például a jogállam és a demokrácia elkötelezett hívei sem tekinthetik a szabad véleménynyilvánítás üldözésének a RAF, az IRA vagy a Ku-Klux-Klan merénylői ellen lefolytatott nyomozásokat, ugyan­akkor viszont nehéz a „nemzetbiztonság védelmeként" felfogni gyermekek bebörtönzését és megkínzását, amint az Pinochet Chiléjében vagy Medici Brazíliájában történt.

A titkosrendőrség feladata kettős: információkkal látja el a ha­talmat az ellenzéki csoportosulásokról és a lakosság hangula­táról, emellett a rezsim elitegységeként vesz részt a represszió­ban, amíg a tiltakozó megmozdulások elfojtása katonai egysé­gek bevetése nélkül is lehetséges. Az alkotmányellenes, illegi­tim és elnyomó jellegű kormányzat puszta léténél fogva (cenzú­ra, a bírálat tilalma) eltorlaszolja a kommunikáció és vélemény­közlés normális csatornáit, ezért a lakosság valódi gondolatai­nak megismerésére csak álcázott formában képes a hatalom: besúgók, lehallgató készülékek, levélfelbontások segítségével. Az állandó megfigyelés érzése természetesen tovább korlátoz­za az emberek őszinteségét és nyíltságát, így végül a túlságo­san hatékony elrettentést alkalmazó rendőrség saját csapdájá­ba esik: a beérkező értékelhető információk mennyisége a mi­nimumra csökken, s az esetleges spontán tüntetés vagy forra­dalom teljesen váratlanul éri a diktátort.² Az utóbbi eset a titkos­rendőrség diszfunkciójának csúcsa, hiszen besúgóhálózatát éppen az elégedetlenség kezdődő jeleinek felfogása végett tartja fenn. E stádiumban néhány tucat vagy száz letartóztatás ele­gendő az ellenzék (időleges) megbénításához, míg amennyiben a felkelés leveréséhez mozgósítani kell a hadsereget, a tábor­nokok könnyen magukra ruházhatják a rendőrség korábbi ha­táskörét.³

Mint az előbbiekből kitűnt, a titkosrendőrség megkülönböztetendő a főhatalomtól; kettőjük viszonya Arendt véleménye sze­rint totalitárius államokban messzemenően egyoldalú („a GPU a szovjet kormányzat egyik részlege", a parancsok puszta vég­rehajtója), míg a „despotikus bürokráciák" esetében a belügyi szervek nagyfokú autonómiát élveznek (az Ohrana „állam az ál­lamban").⁴ Arendt koncepciójának sebezhető pontja hogy a dik­tatúrák típusuktól függetlenül rendszerint szoros ellenőrzés alatt tartják titkosrendőrségüket – sőt, a kontrollálatlan erőszakszer­vezet rendszerint a rezsim válságáról tanúskodik (lásd az Ohrana merényletgerjesztő provokációit, a Kulturális Forradalom egymás­sal harcoló vörösgárdista osztagait stb.). Arendt kételkedik to­vábbá abban, hogy a hadsereg megfelelő eszköz lenne egy (to­talitárius) diktatúra számára, mivel a fegyveres erők „nehezen tudnak egy idegen hódító szemével tekinteni saját népükre".⁵

Ellenpéldaként elegendő a következő statisztikai adatok be­mutatása: 1945-1980 között Európában 6 de jure és 1 de facto katonai puccsra került sor (utóbbi a Franciaországban 1958-ban), míg Ázsiában összesen 39, Latin-Amerikában 35 ízben ragadta magához a hadsereg a hatalmat. A megtorlás kegyetlensége terén a chilei, guatemalai vagy indonéz junták messze felülmúl­ták a totalitáriusként ismert Mussolini-, Husák- vagy Kádár-re­zsimet. A tábornokok összeesküvése már számos diktátort ta­szított le trónjáról: Ngo Dinh Diemet, Caetanót, Csiang Csinget, Perónt, Hailé Szelassziét, Obotét, Stroessnert és Szukarnót. Ezzel szemben vajon hány esetet ismerünk, amikor a belügyi apparátus önálló erőként lép fel és megbuktatja a kormányt, majd vezetője államfőként irányítja az országot? A tárgyalt országok­ban három többé-kevésbé hasonló folyamat játszódott le mind­össze: Andropov főtitkárrá emelkedése (de ez nem járt az SZKP visszaszorításával a KGB javára), Pak Csöng Hi meggyilkolása a KCIA által (a győztes végül így is a hadsereg képviselője, Cson Tu Hvan lett), továbbá Joannidisz (a katonai titkosszolgálat fő­nöke) palotaforradalma Papadopulosz ellen. Mindez ékesen szemlélteti, hogy a hadsereg lényegesen aktívabb és meghatá­rozóbb szerepet játszik a politika alakításában, mint az elnyo­mással általánosan asszociált titkosrendőrség. Az úgynevezett totalitárius diktatúrákban a katonai elit nem bír független­séggel a főhatalommal szemben, mivel az utóbbi erős párt­apparátussal és tömegszervezetekkel rendelkezik a belügy­minisztérium erőin kívül. Jellemző módon a szovjet hadsere­get az NKVD-KGB ügynökei mellett a párt politikai tisztjei is el­lenőrzésük alatt tartották,⁶ míg az NSDAP a Wehrmacht-egységek szállítóeszközeit kivonta a tisztikar illetékességi köréből, és óvatossági megfontolásból az NSKK-ra (a párt motorizált hadtestére) bízta.⁷

Diktatúra = rendőrállam?

A fenti fogalmakat a közhiedelem hajlamos azonosítani, pedig a rendőrállam – olyan zsarnokság, amely tömegbázis és poli­tikai ellenőrző mechanizmus nélkül, pusztán a fegyveres erők által gyakorolt represszió segítségével tartja magát hatalmon – a modern történelemben viszonylag szórványos jelenség, így minősíthetjük az 1976-1983-as argentin, az 1967-1974-es görög és az 1971-1979-es ugandai juntát, a Taraki-Amin-Karmal rezsimet Afganisztánban, valamint bizonyos megszorí­tásokkal Ngo Dinh Diem dél-vietnami és Li Szin Man dél-koreai diktatúráját.⁸ E kormányzatok egyaránt viszonylag rövid ideig tudták rákényszeríteni akaratukat a lakosságra, sőt olykor in­tenzív külföldi katonai támogatást kellett kérniök. Politikai üldö­zés terén Sztálin, Mao, Hodzsa, Kim IrSzen, Hitler, Duvalier, So­moza vagy Szuharto aligha bizonyult kíméletesebbnek, straté­giájuk azonban sokkalta összetettebb volt. A totalitárius diktatú­rák állami-politikai-gazdasági apparátusa a társadalom vala­mennyi rétegét és csoportját megfosztotta autonómiájától, miál­tal a potenciális ellenzéki csoportok nem rendelkeztek a hata­lomtól független bázissal (ez az állapot a desztalinizáció folya­mán fokozatosan átalakult: a Szolidaritás sikere többek között a represszió enyhüléséből fakadt). A haiti, nicaraguai vagy indo­néz rezsimek stabilitása az ellenzéki csoportok megosztásán, egymással szemben való kijátszásán nyugodott.⁹

Mindkét „konfliktuskezelési modell" megérdemli a további tanul­mányozást. Az észak-vietnami államszocialista diktatúra félelme­tesen sűrű ellenőrzési hálózata valószínűleg páratlan a modern történelemben, s jóval hatékonyabban működött a szokványos besúgóseregnél. A lakosság foglalkozások és korcsoportok sze­rint a párt-, ifjúsági, nő- és szakszervezetek, a termelőszövetke­zetek, valamint az úgynevezett utcabizottságok felügyeletének árnyékában élt, emellett százezrek teljesítettek szolgálatot a had­seregben és a milíciában. A titkosrendőrség informátorain kívül hármas csoportokat hoztak létre a katonák, 12 tagúakat pedig a polgári lakosság körében: a résztvevők kölcsönösen tartoztak fi­gyelni a másik 2, illetve 11 személyt, s bármelyikük vétsége ese­tén mindannyiukat felelősségre vonhatták. A gazdaság kulcsága­zatai az állami szektorba tartoztak, a katolikus és buddhista egy­házak anyagilag és adminisztratíve egyaránt függő helyzetbe ke­rültek.¹⁰ Másfelől a totalitárius rezsimek ellenfeleik üldözésébe nemegyszer tevőlegesen bevonják alattvalóik bizonyos csoport­jait is (ifjúsági rohamosztagok a szovjet „kuláktalanítás", a kínai és az albán Kulturális Forradalom, vagy a Kristályéjszaka idején), kampányokkal mozgósítják a lakosságot.

A kormányzás szintén sikeres, sőt kevesebb véráldozatot kö­vetelő modellje az ellenzéki csoportok közötti egyensúlyozás. A formula egyszerű: az oppozíció X pártját meg kell győzni arról, hogy az Y ellenzéki kör sokkal veszélyesebb ránézve, mint a fennálló rezsim (ós vice versa). Bár a Horthy-rendszer igen anak­ronisztikus társadalmi szerkezetet védelmezett fölöttébb széles spektrumú oppozícióval szemben, sohasem fenyegette az a ve­szély, hogy a kommunisták, szociáldemokraták, liberálisok, ke­reszténydemokraták, kisgazdák és nyilasok összefognak a meg­döntésére (a nagybirtok túlélőképességét például a módosabb parasztok és a zsellérek között feszülő ellentét garantálta). Még Pinochet brutalitása sem tudta közös frontba tömöríteni a ke­reszténydemokrata pártot a baloldallal.¹¹ Kisebb intenzitással, de hasonlóképpen manipulálta Gomulka a munkásokat az ér­telmiségiekkel szemben, avagy a Kádár-rendszer a baloldali, „né­pies" és liberális csoportosulásokat egymás rovására. Mindazo­náltal a rugalmasabb módszereket kedvelő diktatúrák nyitóstá­diuma sem mentes a rivális politikai struktúrákat megsemmisítő vagy meggyengítő repressziótól; lásd az 1919-1920-as magyar­országi fehérterrort, az 1956 utáni megtorlást, a II. világháború alatti és utáni jugoszláviai tömegmészárlásokat, Franco 1936-1940-es terrorhullámát, illetve (tágabb értelemben) a desztalinizációt minden államban megelőző „sztálinista" periódust (álla­mosítások, kollektivizálás, a monolitikus állam- és pártappará­tus megteremtése).

Terror – mikor és miért?

Bizonyos diktatúrák fennállási idejét szinte teljesen kitölti a fo­lyamatos vagy ciklikusan jelentkező terror, mely önmagát erősí­ti, s a diktátor bukása, halála, katonai kudarca avagy nagyará­nyú külpolitikai változás vethet csak véget neki. Ez történt a sztá­lini Szovjetunióban, Hitler európai birodalmában, Mao Kínájában, Sékou Touré Guineájában, Idi Amin Ugandájában vagy „Papa Doc" Duvalier Haitijában. Ugyanakkor sok példát találunk arra is, hogy egy antidemokratikus rezsim évtizedekig „funkcionál" viszonylagosan minimális represszió mellett (Mussolini, PRI-diktatúra Mexikóban, Kenya, posztsztálini lengyel és magyar rezsim, Szingapúr, Elefántcsontpart, Szaúd-Arábia).

Talán kissé meglepő egy nyilvánvalóan fasiszta-totalitárius államot az utóbbi kategóriába sorolni, pedig a számadatok ön­magukért beszélnek. A körülbelül 40 milliós Olaszországban 1926-1938 között a politikai különbíróságok 3.447 személyt ítél­tek el összesen 17.047 (átlagosan 5) évre, 10.000-et száműz­tek a Lipari-szigetekre, s ugyanennyien emigráltak nézeteik mi­att. A magyarázat nem a „Duce" lágyszívűségében rejlik (az eti­ópiai és líbiai olasz megszálló csapatok akciói kegyetlenségben alig maradtak el az ukrajnai német „partizánvadász-hadművele­tektől"), hanem a lakosság passzivitásában. A kicsiny létszámú, de agresszív PNF-fel szemben a nagy agrárligák és a PSI szin­te kísérletet sem tettek a védekezésre, az olaszok többsége, bár tartós lelkesedést nem tanúsított a diktatúra iránt, elégedetlen­ségét a második világháborúig a „csendes bojkott" formáira kor­látozta. Mussolinit a hagyományos elittel kötött kompromisszu­ma is gúzsba kötötte. A rendszernek tehát nem kellett széles körű megtorlással élnie hatalmon maradása érdekében, sőt az éppenséggel veszélyeztette volna a kényes egyensúlyt. Hason­ló motiváció állt a felsorolt példák nagyobb része mögött (a Ká­dár- és Gierek- rendszert gazdaságpolitikájában – amíg lehe­tett – a maximális konfliktuskerülés vágya vezette), különös te­kintettel az anyagi jólétet növekvő mértékben biztosítani tudó országokra („olaj-emírségek", Szingapúr). Szaúd-Arábiában az uralkodó dinasztia intenzíven felhasználta a helyi kulturális-tár­sadalmi tradíciókat, így – éles ellentétben a Szádat- vagy a Pahlavi-diktatúrával – kellő legitimitást élvezett (a marginalizá­lódott ellenzékkel annál kíméletlenebbül számoltak le).

Az ellenzék részleges integrálása a hatalmi gépezetbe lé­nyegesen csökkenti a politikai feszültségeket, s egyúttal megfoszthatja a rivális pártokat vezetőiktől. Az utóbbiak vagy csatlakoznak a kormányzó szervezethez, vagy pedig a rezsim által tolerált, „lojális" ellenzéki pártocskákban tevékenykednek (az utóbbi modell a külföld szemében a demokrácia látszatával ru­házza fel a diktatúrát; lásd Szuharto Indonéziája, Mexikó, Stroess-ner Paraguaya, Malaysia, brazil junta). A rendszerrel nem rokon­szenvező, de azt nyíltan nem is bíráló személyekkel szembeni rugalmasságot az „aki nincs ellenünk, velünk van" jelszava tö­mören összefoglalta; a származás szerinti megkülönböztetés eltörlése, a korábban üldözöttek (és családtagjaik) rehabilitálá­sa számottevően hozzájárult Kádár, illetve Teng Hsziao-ping ural­mának megszilárdításához. Ennek antitézisét fogalmazta meg Trujillo, a dominikai diktátor: „Csak azokat a politikai ellenfeleket szeretem, akiknek az özvegyével van dolgom." A sztálini, maói, polpoti, amini, hitleri világképbe nem illett bele, hogy a „helyte­len" („burzsoá", „kulák", lango, acsoli, zsidó, cigány) származá­sú embereket, bármiképpen viselkednek is, „érintetlenül" hagy­ják.¹² Mao hatalmas népszerűségnek örvendve került hatalomra Kínában, s győzelmét néhány éven belül kétmilliónyi kivégzés­sel koronázta meg. A nácik a háborús vereség felé tántorogva sem voltak hajlandók akár csak lefékezni is az „Endlösung"-ot. Ngo Dinh Diem ugyanakkor indított hadjáratot a Viet Minh, a Cao Dai és Hoa Hao szekták, a nemzeti kisebbségek és a „polgári" ellenzéki csoportok ellen (később a buddhistákra is sor került). Az ilyen skálájú ós indiszkriminatív terror egyértelműen diszfunkcionális: erős „kontrollmechanizmus" esetén az ered­mény a társadalom mérhetetlen szenvedése, míg annak hi­ánya mellett a rendszer bukásához vezető forradalom.

Az irracionális terror a diktatúra azon meggyőződésén alapul, hogy programja vagy léte széles tömegek elvárásaival teljesen ellentétes, ám rendelkezik megfelelő fegyveres erővel akaratá­nak keresztülviteléhez.¹³ (Különösen tisztán figyelhető meg ez az iráni sah uralmának utolsó tíz évében.) Abszolutizálja az erő­szak szociális jelentőségét, s következésképpen az elnyomó szervekét. Az út egyenesen vezet a mindenható titkosrendőrsé­gig, mely a nép szemében a rendszer jelképévé válik: Gestapo, NKVD, ÁVH, Szavak, SRB, Tonton Macoute-ok etc.

A kémkedés variációi

A hatalmi ágak szétválasztásának demokratikus eszménye a nyugati országok titkosszolgálat-struktúrájában is képviselteti magát. Klasszikus példaként az Egyesült Államok és a Szovjet­unió gyakorlatát szokták szembeállítani (CIA-FBI-katonai hír­szerző apparátusok-külügyminisztérium-elnöki testőrség-álla-monként szervezett rendőrség kontra KGB). A decentralizált­ság kétségkívül megkönnyíti a főhatalom (például a parlament) számára az erőszakszervek féken tartását, de önmagában nem garancia az emberi jogok megvédésére. A törvényhozó és bí­rói szervek függetlensége esetén a belügyi apparátus nem tartóztathat le és ítéltethet el valakit tetszése szerint, ártat­lanul, viszont titkos megfigyelései ettől még széleskörűek és alkotmánysértőek lehetnek (lásd az FBI, a Sin Bet, illetve az olasz SID és SIFAR körül kirobbant botrányokat). Másfelől, a „diktatúra = centralizmus" tétel korántsem mindig állja meg a helyét: a titkosszolgálati struktúra igen gyakran tükrözi a kor­mányzat jellegét, ám nem ennyire bipoláris módon.

Erősen centralizált titkosszolgálati rendszer jellemezte a Szov­jetuniót, az iráni Pahlavi-rezsimet, a náci Németországok-Dél-Afrikát és Somoza Nicaraguáját (az utóbbi országban egyetlen intézmény, a Nemzeti Gárda töltötte be a hadsereg és a rendőr­ség szerepét, birtokolta a vasúthálózatot, a postát, a távírót, a rádiót, az egészségügyet stb.)¹⁴ : a legbefolyásosabb apparátus rendőri és külföldi hírszerző tevékenységet egyaránt folytatott. Különböző mértékű széttagoltság uralkodott a csangkajsekista és kommunista Kínában, a chilei, argentin, salvadori és guate­malai juntában, Duvalier Haitijában, Trujillo Dominikájában, Szad­dam Husszein Irakjában, Idi Amin Ugandájában, a Horthy- és a Mussolini-rendszerben, a Ngo Dinh Diem irányította Dél-Vietnam­ban, a császári Etiópiában stb. (1976-1983 között Argentíná­ban a „felforgatók" üldözésével összesen 11 titkosrendőrség fog­lalkozott.) Mint látható, a decentralizáltság legalább annyira gya­kori sajátsága a belügyi apparátusnak, sőt funkcionális szétvá­lasztásokra az első típusban is sor került: a náci RSHA-n belül csak a Gestapo tartóztathatott le gyanúsítottakat, a pusztán megfigyelőként működő SD nem¹⁵ , a KGB esetében pedig a 2. Főigazgatóságra hárult a megelőző, az 5.-re az operatív „mun­ka".¹⁶

Az erőszakszervezetek felépítése elárulhatja a rendszer elit­jét képező csoportok közti viszonyt, a hatalom eloszlását. Mus­solini Olaszországában a monarchista érzelmű és függetlensé­gét számottevően megőrző hadsereg kulcsfontosságú pozíció­kat tartott a kezében a PNF-fel és Bocchini OVRÁ-jával szem­ben: a külföldi felderítést és kémelhárítást a katonai titkosszol­gálatok látták el, a milícia (éles ellentétben az SS-szel) a tisztek irányítása alatt állt, a politikai vádlottakat pedig katonai különb­íróságok ítélték el. Horthy idején a Belügyminisztérium politikai rendőrségén kívül a VKF informátorai is figyelték az ellenzéket; a csendőrség kettős (BM-HM) parancsnokság alá tartozott (az 1930-as évek végétől az általános jobbratolódást ebben a szfé­rában a katonai-csendőri szervek előretörése jellemezte).¹⁷ Rendkívül éles rivalizálás folyt például az argentin titkosszolgá­latok között, képet adva a junta klikkjeinek hatalmi harcáról. A náci diktatúra titkosrendőrségét állami (Gestapo) és pártvona­lon (SD, NSDAP-APA) egyaránt ellenőrizni tudta; itt az NSDAP még nagyobb hatáskörrel bírt, mint az SZKP a Szovjetunióban, a KGB és a milícia állami intézmények lévén.

A titkosrendőrség megfigyelő tevékenysége megoszlik az elit és a tömegek között; az előbbi csoport ellenőrzésére min­den diktatúra gondot fordít, míg az utóbbira már nem feltétlenül, illetve mérsékeltebb és kevésbé központosított formában. A gaz­dasági-politikai befolyással bíró társadalmi réteghez tartozó po­litikus (például Aquino, Nagy Imre, Khomeini, Chamorro, Goulart) szociális presztízse és kiterjedt összeköttetései révén sokkal hatékonyabban tud puccsot vagy jelentős tömegmozgalmat szer­vezni, mint olyasvalaki, akit szegénysége ugyan élesen szem­beállít a rendszerrel, ám korlátozza is lehetőségeiben. A fekete­afrikai államokban a modern belügyi szervek elsődlegesen a városi lakosságra összpontosítják figyelmüket, a szétszórtan, elmaradott körülmények között élő, írástudatlan parasztok fölöt­ti ellenőrzést rábízzák a törzs- és falufőnökökre (például Kenya, Zaire); a totális ellenőrzés viszonylag ritka (Guinea sorolható ide). A XIX. század közepéig a cári titkosrendőrség ügynökei legna­gyobbrészt a nemesek után kémkedtek – jó okkal, hiszen a de­kabristák zömmel közülük kerültek ki. Minél urbanizáltabb egy társadalom, minél szélesebb körű a társasági élet, annál nagyobb a rendőrség által szemmel tartott személyek és helyek száma. A „klasszikus" információszerző módszer: olyan helyekre kell beépíteni a besúgókat, ahol sokan fordulnak meg – színházban, moziban, vendéglőben, vasúton, piacon, parkolóban, szállodá­ban és így tovább.

Magasabb „színvonalat" képvisel a „blokk"-rendszer, amely nem annyira meghatározott helyekhez, inkább meghatározott személyekhez kötődik. Az NSDAP Blockleiterei 40-60 család nézeteit fürkészték, hasonló szerepet játszottak a Kuomintang-Kína faluközösségei (pao-csia), a dél-vietnami és japán házkö­zösségek vagy a szovjet utcabizottságok élére állított, az ott élő­ket személy szerint jól ismerő felügyelők.

Végül lehetséges az egész érintett kisközösség bevonása az (ön)megfigyelésbe, a kollektív felelősség rendszere által. Már említettük a VDK-t, de hivatkozhatunk az orosz obscsinára (il­letve középkori kínai és japán megfelelőire), a Harmadik Biro­dalom hivatalgépezetében meghonosított kölcsönös kémkedés­re, valamint a KNK-lakóbizottságok csoportjaira is (utóbbiaknak minden otthon ülő felnőtt – nyugdíjas, háziasszony – tagja).

A sejtek többféleképpen kapcsolhatók be az országos háló­zatba: jelentéseiket a pártszervekhez, a közigazgatáshoz vagy közvetlenül a rendőrséghez küldözgetik.

Kifizetődő befektetés?

Nem mindig. Dél-Vietnamban 1963-1972 között 16.000-ről 122.000-re nőtt a Nemzeti Rendőri Erő létszáma, ennek dacára az ellen­zék ereje és népszerűsége alig mérséklődött, a titkosügynökök és katonák brutalitása viszont folyamatosan rombolta a katonai rezsim amúgy is gyenge lábon álló tekintélyét.

Ismét az 1945-1980 közé eső periódust tanulmányozva azt ta­pasztaljuk, hogy Európában négy diktatúra ért véget békés át­menettel, kettőt puccs döntött meg, egyet pedig súlyos katonai vereség. Latin-Amerikában a tárgyalásos transitiók száma 3, a forradalmaké 6, a puccsoké pedig 15. Ázsiában a fenti kategóri­ák aránya 2:5:24, kiegészítve 3 katonai vereséggel. E rendszer­váltási formák elsődlegesen az adott régiók politikai kultúrájáról adnak képet, egyúttal azonban az antidemokratikus rezsimek se­bezhető pontjairól is. A forradalmak viszonylag csekély számából (65 esetből 11) arra következtethetnénk, hogy a titkosrendőrség valóban hatékonyan fojtja el a radikális és demokratikus mozgal­makat. Tézisünket az bizonyítaná, ha a 11 rezsim nem fordított volna kellő figyelmet a belbiztonsági szolgálat kiépítésére – ám Mohamed Reza Pahlavit, Li Szin Mant, Somozát, Batistát, Jiménezt aligha lehetne ilyesmivel vádolni, sőt titkosrendőrségük (akaratlanul) hozzájárult az ellenzék radikalizálódásához. Az ural­kodó katonai oligarchián belül klikkharcokat a rendőri egy­ségek láthatóan képtelenek meggátolni – a sikertelen puccs­kísérletek rendszerint a katonai erőviszonyok aránytalanságából következnek (a hadsereg többsége lojális marad a tábornok-ál­lamfőhöz). Nem szorul különösebb bizonyításra, hogy egy hírhedt belbiztonsági apparátus a rezsim tárgyalásos felszámolásában kevés szerepet játszhat – az ellenzék egyik első követelése a BM „megfékezése" szokott lenni.¹⁸

Jegyzetek

¹ Jacques Delarue (1965): A Gestapo története. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 13-14.

² Lásd például Ceausescu bukását. A jelenségről tömör analízist szol­gálaton Anne McElvoy (1992): The Saddled Cow. East Germany's Life And Legacy. London, Faber and Faber Limited. 99. – A szerző vélemé­nye szerint a keletnémet SSD tudatosan törekedett a fenti veszély elke­rülésére.

³ Ez történt Uruguayban (1972-1973), Dél-Vietnamban (1959-1963) és Indonéziában (1958-1965).

⁴ Hannah Arendt (1986): The Origins of Totalitarianism. London, 425.

⁵ Arendt, i. m. 420. (A szerző ford.)

⁶ Derek J. R. Scott (1961): Russian Political Institutions. New York, Praeger Inc., 155., 218.-A szakirodalom mélyrehatóan feldolgozta e kér­dést.

⁷ Delarue, i. m. 217.

⁸ Az utóbbi két esetben a lakosság számottevő, de lehatárolt hányada legalábbis passzívan támogatta a rezsimet: Dél-Koreában a Li Szin Man által földhöz juttatott parasztok, Dél-Vietnamban a katolikusok.

⁹ Az utóbbi metódust taktikai szinten Sztálin, Hitler és Mao is alkal­mazta: a terrorhullámok nem egyidőben érték valamennyi üldözött cso­portot. Martin Niemöller találóan számolt be a fasizmus így elért hatá­sáról: „Amikor a kommunistákat vitték el, hallgattam, mert nem voltam kommunista. Amikor a szociáldemokratákat vitték el, hallgattam, mert nem voltam szociáldemokrata. Amikor a zsidókat vitték el, hallgattam, mert már koncentrációs táborban ültem. És amikor engem és barátai­mat vitték el, már nem volt senki, aki tiltakozni tudott, vagy akart volna." In: Bernt Engelmann (1986): Poroszország. Budapest, Gondolat Könyv­kiadó, 434-435.

¹⁰ Stanley Karnow (1984): Vietnam. A History. Harmondsworth, Pen-guin; Donald Lancaster (1961): The Emancipation of French Indochina. London, Oxford University Press.

¹¹ Alan Angell: Pinochet Chiléje: a vég kezdete? The World Today, 1985/2.

¹² Ezt a kategóriát nevezi Arendt „objektív ellenségnek"; i. m. 421.

¹³ A szovjet mezőgazdaság mindennemű elmaradottsága és problé­mái ellenére sem állíthatjuk, hogy a „razkulacsivanyije" és a kollektivi­zálás több millió halottja csupán a történelem elkerülhetetlen meneté­nek, s nem a hatalmi elit „koncepciójának" esett áldozatul. A XX. szá­zadban – a maói Nagy Ugrástól eltekintve – csak külföldi megszállás alatt került sor ilyen szörnyű következményekkel járó gazdaságpolitiká­ra: II. Lipót Kongói Szabad Államában, s a II. világháború idején Ukraj­nában, Kínában és Vietnamban.

¹⁴ Eduardo Crawley (1979): Dictators Never Die. London, 96., 98.

¹⁵ Delarue, i. m. 164.

¹⁶ KGB:„Das Schwert trifft auch Unschuldige", Spiegel, 1984/27.121.

¹⁷ Hollós Ervin (1971): Rendőrség, csendőrség, VKF 2. Budapest, Kos­suth Könyvkiadó.

¹⁸ McElvoy említi, hogy 1989 után az SSD vált általános bűnbakká, s a rezsim fenntartásában legalább olyan jelentős szerepet játszó hivatali és pártapparátust alig érte kritika. I. m. 107.

¹⁹ Ha mégis, akkor sem menthette volna meg a pusztulástól magát a rendszert, legföljebb II. Sándort, Plevét, Sztolipint stb. – A VCSK az eszer merényletekre túszok tömeges kivégzésével válaszolt.

²⁰ Lásd Sztálin hatalmon maradását a katonai vereségek dacára, és az általa ideiglenesen bevezetett „új kurzust". – Tanulságos azzal zárni esszénket, hogy maguk a diktátorok sem viseltetnek feltétlenül bizalom­mal titkosrendőrségük iránt: Sztálin, Rákosi és Duvalier „tisztogatásai" valósággal lefejezték a belügyi apparátust. Álljon itt bizonyítékul egy rit­kán idézett Mao-utasítás a Kulturális Forradalom idejéből: „Zúzzátok szét teljesen a közbiztonsági szerveket."

Az 1996-os év első heteinek nagy vitája arról szólt: mit tegyen a kormány az 1995 végén hirtelen kasszírozott többszáz milliárd forinttal. A pénzügyi kormányzat és az ahhoz közel álló szakértők azt javasolták, hogy a ter­vezetten felüli teljes bevételt az államadósság csökken­tésére kell fordítani, mert minden más megoldás fölbo­rítja a nehezen megvalósított egyensúlyt: inflációt okoz, és rontja a külkereskedelmi mérleget. Ez az aggodalom azt sejteti, hogy a legkevesebb veszéllyel az jár, ha a pénzt külföldön fektetjük be. Erre adnánk néhány öt­letet az illetékeseknek, ha még nem késő.

1. Kizárólag piackonform eszközökhöz folyamod­junk, amire lehetőséget kínálnak például a portfolió beruházások. Ennyi pénzzel már érdemes kimenni egy nagyobb tőzsdére, és kisebbségi tulajdont vásárolni a jövő ígéreteinek tartott, fellendülőben levő vállalatok­ban. Ez valószínűleg törvénymódosítást igényelne, hi­szen efféle befektetéseket a jelenleg érvényes törvények szerint nem választhatnak az állam pénzének kezelői, a hetvenkét százalékos kormánytöbbségnek azonban ez nem okozhat gondot.

A koalíció a szó szoros értelmében kamatoztathatná Sörös Györgyhöz fűződő jó viszonyát is, és megkérhet­né a jótékonyságáról ismert üzletembert, hadd vásárol­jon a Magyar Állam úgy 5-10 százalékos részesedést spekulációs alapjában, a Quantum Fundban. Onnantól kezdve a világ legjobb befektetési szakemberei forgat­nák pénzünket, valószínűleg az eddigi sikereikhez ha­sonló eredményességgel.

2. Az előzőnél is nagyobb hozamot ígérne, ha kormá­nyunk nagyszabású telekspekulációba kezdene Bosznia-Hercegovinában. A háború által feldúlt volt jugoszláv tagköztársaságban hatalmas kiterjedésű terü­leteket aknásítottak el az elmúlt évek során. Az ilyen vidékeken feltehetőleg olcsón adják a telkeket; egész megyéket felvásárolhatnánk. (Ehhez nyilván fantomcé­geket kellene alapítani, amiben gazdasági elitünknek biztosan van jártassága.)

Ezután pedig nem maradna más, mint felvételt hirdetni egyedülálló magyar nyugdíjasoknak szabad­ban végezhető, könnyű fizikai munkára. Nem kellene nagyon sokat ígérni, de nagyon keveset sem. Egy átlag­nyugdíjas vélhetően a havi nyugdíja háromszorosáért is szerencsét próbálna, ha az utazási költséget az alkal­mazó vállalat fizetné. Az egyszerűség kedvéért minden­ki menettérti jegyet kapna.

A taposóakna nem feltétlenül öli meg azt, aki rá­lép, de az egyik lábát mindenképpen szétroncsolja. Idős embereknél azonban sokkal valószínűbb, hogy egy ilyen esetnél az illető az ijedségtől szörnyethal vagy infarktál. Esetleg kórházba szállítás közben életét vesz­ti. Egy ilyen megoldás nagy segítséget jelentene a tár­sadalombiztosításnak, amely az államkasszához hason­lóan tetemes hiánnyal küzd.

Az aknátlanított területek ára nyilvánvalóan meg­emelkedik, s a földet vállalatunk eladhatja az újjáépí­tésre ráhangolódott vállalkozásoknak. Vigyázzunk! Ha előzőleg olyan vállalatban szereztünk részesedést, amely az újjáépítési bizniszre utazik, könnyen előfor­dulhat, hogy az egyik zsebünkből a másikba tesszük a pénzt. Az ilyen helyzeteket – tekintettel a tranzakciós költségekre – igyekezzünk elkerülni!

3. „Aki karddal vész, karddal él" – mondták a régi rómaiak (görögök, illírek, szarmaták, vizigótok stb.). Használjuk fel a privatizációs többletbevételt arra, hogy többségi részesedést vásárlunk nálunk kisebb és elma­radottabb országok villamos energia- és gázszolgáltató vállalataiban! Előzőleg természetesen várjuk el, hogy a szolgáltatás árát fölemeljék, és a vállalatok profittal üze­meljenek.

Miután miénk a cég, könnyű a helyzetünk. Ha pél­dául egy adott évben kevesebb adó folyik be a terve­zettnél a magyar költségvetésbe, egyszerűen felemeljük a villanyáram és a gáz árát a gyarmatosított országban. Azért mind a kettőt, hogy odaát ne kelljen, a polgárok­nak a fejüket tömi azon, hogy a „piaci" árak megválto­zása miatt átállítsák-e a gázfűtést elektromosra, vagy fordítva.

A célország kiválasztásánál körültekintően kell eljár­ni. Nem árt például, ha már katonai diktatúra van ha­talmon, hiszen utólag sokkal körülményesebb egy ilyet kormányra segíteni. Egy szigorú tábornokkal, de tulaj­donképpen már egy szolidabb tekintélyuralmi rezsim­mel is jól együttműködhetünk, ha az áremeléseket eset­leg lakossági elégedetlenség kísérné.

Ha a célország tartozik a Magyar Nemzeti Banknak (nem kevés ilyen fejlődő ország van), akkor megkérhet­jük őket, hogy privatizációs bevételüket használják rög­vest adósságtörlesztésre. így a pénzünk is visszajön, és az energiaszektor is a miénk marad.

***

Elképzelhető, hogy javaslatainkat egyesek erkölcsi megfontolásokból kifogásolják. Nekik azt válaszolhat­juk: vagy moralizálunk, vagy piacgazdaságot építünk! Ezt időben el kell dönteni. Mert a kettő együtt nem megy.

Tartalomjegyzék

1. Gazdag Ferenc, Lugosi Győző, Balogh András, Krausz Tamás, Keleti György : Kell-e nekünk NATO? – Kellünk-e a NATO-nak?
2. Jochen Hippler : A demokratizálás mint uralmi forma – A harmadik világ a hidegháború után
3. Szelényi Iván, Eric Hanley, Fodor Éva : Baloldali fordulat a volt szocialista országokban – újjáéled-e az osztályszemlélet?
4. Thoma László : Kelet-európai liberálisok
5. Krausz Tamás : Futball és rasszizmus Magyarországon – avagy miről szól az Ajax-Fradi ellentét?
6. Alan Freeman : A nyugati rasszizmus anyagi gyökerei
7. Stephanie Rosenfeld : A chilei gazdasági csoda mítosza
8. Emily Morris : Gazdasági reformok Kubában – Külső feltételek és gazdaságpolitikai lehetőségek
9. Jonathon W. Moses : Borisz Jelcin brumaire tizennyolcadikája
10. Alekszandr Nyikolajevics Taraszov : Utószó 1993 októberéhez
11. Oliver Tolmein : A NATO és Csonka-Oroszország – A keleti bővítés terveinek hátteréről
12. Szalontay Balázs : Titkosrendőrség, terror és tolerancia a modern diktatúrákban
13. Néhány ötletes tanács a privatizációs többletbevétel felhasználására avagy hogyan őrizzük meg a pénzügyi egyensúlyt?

Keleti György, Balogh András, Gazdag Ferenc és Krausz Tamás vitatkozik arról, hogy Magyarország számára van-e alternatívája a NATO-hoz való csatlakozásnak, milyen előnyökkel és hátrányokkal járhat a belépés.

A Budapesti Condorcet Kör és az Eszmélet nyilvános vitaestje a Kossuth Klubban, 1995. október 26-án.

Felkért résztvevők: Balogh András (B. A.), a Külügyi Intézet főigaz­gatója, Gazdag Ferenc (G. F.), a Stratégiai és Védelmi Kutató Inté­zet igazgatója, Keleti György (K. Gy.) honvédelmi miniszter és Krausz Tamás (K.T.), a Politikatörténeti Intézet főmunkatársa. Vi­tavezető: Lugosi Győző (L. Gy.).

L. Gy: Tegnap este egy késői televíziós beszélgetésben, a hazai liberális gondolkodás jeles képviselői között teljes egyet­értés mutatkozott abban, hogy Magyarország külpolitikájára s egész nemzetközi státuszára súlyos csapást jelentene, ha a NATO-csatlakozásról (esetlegesen) kiírandó népszavazáson negatív eredmény születne. Nyugati partnereink – fogalmazták meg a beszélgetés résztvevői – ezt az Európának való hátat for­dítás gyanánt értelmeznék. Kérdésem: a NATO-ba való belépés vajon tényleg elválaszthatatlan-e az európai integrációba, jele­sül az Európai Unióba való bekapcsolódásunktól? Előszobája-e a NATO az EU-nak? És ha számunkra igen, miért nem volt az Ausztriának, Finnországnak, avagy – az érem másik oldalán – Törökországnak?

K. Gy.: Az európai integrációnak természetesen nem feltétele a NATO-hoz csatlakozás. A két folyamat párhuzamosan zajlik majd. De gazdasági okokból – szerintem – hamarabb fogunk belépni a NATO-ba, mint az Európai Unióba, mert a tőke köztu­dottan odamegy, ahol biztonságban érzi magát. Ugyanakkor e csatlakozásnak negatív gazdasági vonzata is van: pénzbe fog kerülni.

B. A.: Úgy gondolom, igenis korreláció van a két európai, pon­tosabban euro-atlanti szervezethez való csatlakozás között. Ez akkor is igaz, ha a NATO-tagság nem fedi teljesen az EU-tagságot. Az Egyesült Államok a NATO vezető hatalma, miközben nem tagja az Európai Uniónak. Az újonnan felvett EU-tagok pedig nem tagjai a NATO-nak. Igaz, Ausztriában most lett nyílt politikai disz­kusszió tárgya, hogy csatlakozni kell-e a NATO-hoz, Finnország­ban pedig a politika boszorkánykonyhájában ügyködők váltak a belépés híveivé. Törökországnak viszont, noha régóta NATO-tag, esélye sincs arra, hogy bekerüljön az Európai Unióba. Sem a régi, sem a jelenlegi NATO-felvétel követelményeinek nem felel meg, annak idején csupán a hidegháborús légkör fogadtatta el a NATO-val. Ma viszont nincs olyan külső fenyegetettség, ami miatt a NATO lemondana a maga támasztotta kikötésekről. A politikai döntéshozók Magyarországon tehát kétféle megoldást követhetnek. Elutasíthatják Európát az Európai Unióval és a NATO-val együtt, vagy kereshetik az utat az integrációs szerve­zetekhez, de ez esetben egyiket sem hanyagolhatják el a másik rovására.

K. Gy: Ausztria egyébként 1994 márciusában aláírta a NATO által útjára bocsátott ún. békepartnerség-programot. Ez egyfelől lépés a NATO irányába, másfelől arra utal, hogy az osztrákok különleges kapcsolatot akarnak kiépíteni a szomszédos orszá­gokkal.

K.T:Én egy egészen más logikában gondolkodom. Most egy kísértetiesen régi struktúrát állítunk helyre. A törleszkedést a NATO-hoz Magyarország és a régió egésze szempontjából ká­rosnak tartom. Ha egyszer a rendszerváltásra igent mondtak az orosz vezetők, akkor nem értem, hogy mi a NATO funkció­ja. Ha összeomlott a kommunizmus, akkor a NATO mint védel­mi szervezet, vajh' ki ellen irányul? Miféle történelmi előnnyel jár a peremországok számára, ha ütköző pozícióba kerülnek Oroszországgal? Mindenki jövőre utaló valószínűségeket em­leget, de nem nevez meg semmilyen garanciát. Ha az oroszok­kal szemben álló katonai táborhoz fogunk csatlakozni, azt meg­sínylik gazdasági kapcsolataink. Ezt az oroszok és az ukránok be is jelentették. Az a gazdasági erő viszont, amelyet a Közös Piac ígér nekünk, vagy lesz vagy nem lesz. A Nyugatnak ép­pen az az érdeke, hogy szétválassza a katonai és a gazdasá­gi csatlakozást. Nekem úgy tűnik, a NATO-ba lépést ők sugall­ják, ők határozzák meg azokat a feltételeket, amelyek között haladnunk kell, és majd meglátjuk, származik-e ebből valami­lyen gazdasági haszon vagy sem. Katasztrofálisnak tartom, hogy a politikában nincs erről vita. A másik problémám a NATO-val kapcsolatban az, hogy ha NATO-ország leszünk, akkor had­ba kell lépnünk mindazokkal az országokkal szemben, ame­lyekkel a NATO egy adott pillanatban katonailag konfrontálód­ni akar. Mármost itt a térségben, ahol jócskán vannak magyar kisebbségek, érdemes-e újra kitenni magunkat egy katonai ve­szélyforrásnak, és mondjuk nem egy 68-as, csehszlovákiai in­vázióban, hanem egy talán sokkal gyilkosabb invázióban részt venni? Ezt megfontolandónak és egy társadalmi vitára alkal­mas gondolatnak tartom.

G. E: Szeretnék itt visszatérni a vitaindító kérdésre, neveze­tesen arra, hogy mennyire kötődik egymáshoz az Európai Uni­ós tagság, illetve a NATO-tagság. Magyarország nagyságrend­jénél, földrajzi helyzeténél meg egy sor más dolognál fogva olyan ország, amelynek politikájára az átlagosnál nagyobb erő­vel hatnak a külső tényezők. Kérem ezt tudomásul kell venni. Akárcsak azt a szabályrendszert, amelyet a már működő in­tézmények kialakítottak. A nyugat-európai intézmények között van ugyanis egyfajta, jogilag is tetten érhető harmónia. Hatá­rozottan törekednek arra, hogy tagságukat szinkronizálják, a társult és a meghívott tagok tevékenységét összehangolják. Tehát ha valaki EU-tagságban gondolkodik, akkor annak tud­nia kell, hogy az Európai Unió a Maastrichti Szerződés 5. cik­kelyének értelmében bármely katonai és biztonságpolitikai kér­désben számíthat a NATO illetékes szerveinek tanácsaira, se­gítségére stb. Az Európai Uniós tagság ugyanazt a családot jelenti, mint a NATO-tagság, bár ezt általában nem veszik ész­re. Moszkvában is vitába keveredtem az orosz kollégákkal, amikor megkérdeztem tőlük, hogy miért nem ellenezték Finn­ország csatlakozását az Európai Unióhoz, hogy miért nem vet­ték észre azt a csapdát, ami a két szervezet átjárhatóságából ered. A másik megjegyzésem, hogy tisztázni kellene az alap­kérdéseket, például azt, hogy mi ma a NATO. 1995 végén sze­rintem a NATO jobbára nem katonai, hanem egyre növekvő mértékben politikai jellegű szervezet. Intézetünk megpróbál in­formációkat terjeszteni, mert hamis az a NATO-kép, amelyik csupán az előjel megfordításából áll, vagyis abból, hogy ami azelőtt negatívum volt, az most kritikai csodálat tárgya. A do­log egyszerűen nem így működik.

B. A.: Az elhangzottak fényében visszatérek az alapkérdés­hez. A közép-európai társadalmakban van egy nagyfokú illúzió-kergetés, él egy teljesen hamis felfogás Európáról. Tulajdonkép­pen az egész közép-európai térség közvéleménye azt feltétele­zi az Európai Unióról, hogy az elsősorban gazdasági együttmű­ködés, amely az emberi kapcsolatok szabaddá válásával, a tőke mozgásával és a kulturális értékek cseréjével jár. Nem tudato­sodik kellő keménységgel senkiben, hogy az Európai Unió igenis politikai jellegű közösség, saját védelmi, biztonságpolitikai kon­cepcióval. Miután Európa védelmi, biztonsági struktúrája kez­detleges, miután nem tudja megállni a helyét a világban, Nyu­gat-Európa egyértelműen elkötelezte magát a NATO mellett. Il­lúzió, hogy a világban megszűntek az ellentétek, hogy perspek­tivikusan ezekkel nem kell számolni. Mindenki pontosan tudja, hogy Európa nyugati részén törékenyek az államok, a gazdasá­gok, a társadalmak, hogy a katonai elemnek továbbra is meg­van a maga szerepe. Azzal is mindenki tisztában van, hogy Nyu­gat-Európa nem nélkülözheti hosszú időn keresztül az Egyesült Államok jelenlétét. Ezért Magyarországnak, ahogy más közép­európai országoknak is, őszintén el kell döntenie, lát-e lehető­séget arra, hogy az európai környezettől függetlenül saját utat válasszon. Ha igen, akkor ezt az alternatívát mielőbb ki kell dol­goznia. Én nem látom, hogy ennek a független útnak az alap­elemeit bárki kimunkálta volna; amivel – akár szakértői, akár politikai szinten – foglalkoznak, az kizárólag a létező európai struktúrákhoz való illeszkedés. Jelenleg nincs realitása az ön­erőre támaszkodásnak, annak, hogy a kelet-ázsiaiakkal szoro­sabb kapcsolatot alakuljon ki, vagy hogy helyreálljon Oroszor­szággal együtt valamiféle külön közösség. Ha pedig ezt tudo­másul vesszük, akkor ki kell mondani, hogy Nyugat-Európa nem egyszerűen gazdasági, kulturális, humanitárius klub, hanem po­litikai, katonai entitás. Aki á-t mond, annak b-t is kell mondania. Hezitálni, habozni nem lehet. Nem azt kell nézni, hogy mennyi­be kerül a NATO-tagság, milyen előnyei vagy hátrányai vannak, mert ezek hamis kérdésfeltevések. Azok az országok ugyanis, amelyekhez gyakorlatilag minden magyar politikai csoportosu­lás csatlakozni akar, fönn akarják tartani a katonai szövetséget, mert bizonytalanok, mert félnek a jövőtől stb. Márpedig ha ezek­nek az országoknak az a véleménye, hogy csatlakozni kell a NATO-hoz, akkor ezt a szándékot mi nem ignorálhatjuk, nem vehetjük semmibe.

K. Gy: Krausz Tamás hozzászólására szeretnék reagálni. Nemrég találkoztam egy NATO-gyakorlaton azzal a francia tá­bornokkal, aki két évvel ezelőtt vezette az ENSZ békefenntartó csapatait. Azt mondta, nagyon sajnálja, hogy annak idején nem kapott engedélyt a bombázásokra, mert így az elmúlt két esz­tendő pusztításait meg lehetett volna spórolni. A probléma tehát az, hogy kinek és mikor kell belépnie egy háborúba. Meg kell nézni, hogy az ENSZ kötelékében kik avatkoznak be például a délszláv válságba. Akik ezt vállalják. Nincs semmiféle kötele­zettség. Például a németek Tornádó-repülőgépekkel derítik föl a légvédelmi tüzelőállásokat, a lokátorokat, viszont fegyverrel nem vesznek részt a békefenntartásban. Van különbség a NATO és a Varsói Szerződés között. Az a bevonulás 1968-ban, amire Tamás utalt, amiből csak a románok maradtak ki, kötelező inter­nacionalista fellépés volt. Ám abban az akcióban, ami most kö­vetkezik, jelesül a boszniai béketerv NATO-felügyelet melletti végrehajtásában, csak azok az országok fognak részt venni, akik ezt a szándékukat Brüsszelben jelzik. Én ezt nagyon fontos el­térésnek tartom. Ha Magyarország azt az értékrendet kívánja magáénak vallani, amely a NATO-tagországokat jellemzi, akkor a NATO-ban a helye. Elsősorban nem katonai értékrendre gon­dolok itt, hanem azokra a politikai, gazdasági, társadalmi minő­sítésekre, amelyekkel a NATO-országokat azonosítani szokták. Az amerikai védelmi miniszter szerint, öt elengedhetetlen felté­tele van a NATO-tagságnak. Az ország legyen demokratikus be­rendezkedésű, legyen híve a piacgazdaságnak, legyen jó vi­szonyban a kisebbségeivel meg a szomszédos országokkal, és csak ezután beszélt a katonai kompatibilitásról meg a hadsereg nagyságáról. E felsorolásból is látható, hogy a NATO egyre in­kább politikai szervezet, s talán ezért ítéli meg egységesen a parlament valamennyi pártja, függetlenül attól, hogy a patkó melyik oldalán ül.

B. A.: Találtam egy idevágó Clinton-idézetet:…..elnyomó poli­tikai rendszerben élő országok, szomszédaikra fenekedő álla­mok, civil ellenőrzés nélküli haderővel és zárt gazdasági rend­szerrel bíró országok ne folyamodjanak felvételért a NATO-ba".

K.T.: Tulajdonképpen egyetértek Balogh Andrással abban, hogy a nagyhatalmak rákényszeríthetik az akaratukat Közép-Kelet-Európára. Az utóbbi évtizedeknek ez a tanulsága. De ké­telkedem a miniszter úr szavaiban, miszerint mi dönthetjük el, hogy milyen akciókban kívánunk majd részt venni. Amikor belé­pünk egy katonai szervezetbe, akkor a kívánságok-már negyed­ötödleges dolgok. A szervezeten belüli erőviszonyok fogják el­dönteni, hogy egyáltalán mit kívánhatunk. Akkor miben külön­bözik az álláspontom az Andrásétól? Van egy kitűnő írása az Eszméletben az európai integrációról, és abban felvet egy na­gyon fontos gondolatot, nevezetesen, hogy Európa több régió­ból áll, de kettőből mindenképp, a privilegizált és az alávetett nemzetek régiójából. Meglehet, hogy Ausztria is folyamodni fog a NATO-tagságért, de nem azokkal a lehetőségekkel és jogok­kal fog majd belépni, mint Magyarország. Ezért én Andrással szemben azt szorgalmazom, hogy építsünk föl egy másik alter­natívát (ami azért a nemzetközi irodalomban nem ismeretlen gondolat), a közép-kelet-európai országok viszonyuljanak alrégióként Nyugat-Európához, egyeztessék érdekeiket a gaz­daságban, a politikában és a kultúrában, mert az adott törté­nelmi feltételek között nincsenek nemzeti megoldások. A magyar is intézi a maga dolgát, a cseh is, a szerb is, és így minden egyes nemzet külön-külön kerül alárendelt pozícióba. Újra kellene Vi­segrádról beszélni, ha már szó van az Európához csatlakozás­ról. Fennen kellene hirdetnünk az alrégiót, mint lehetőséget a kooperációra. Ebben ugyan nincs benne Oroszország, de én mégsem tenném teljesen zárójelbe, hiszen Németország abszo­lúte együttműködik vele. Miért gondolja mindenki, hogy az oro­szok ugyanúgy fogják tolerálni a magyar politikát, mint a néme­tek? Kis ország vagyunk, nem számítunk. Igaz, Oroszország­ban van egy Zsirinovszkij, de hát Ausztriában is van egy Haider, aki sokkal veszélyesebb, mint a mi Csurkánk, mert nem a la­kosság 5%-a, hanem 11%-a támogatja. Holott szélsőjobboldali, idegengyűlölő és rasszista. Egyébként Zsirinovszkij nem fog ha­talomra kerülni Oroszországban, hacsak Európa el nem taszítja magától Oroszországot, de akkor jaj nekünk, akkor ütköző pozí­cióba kerülünk. Egy szó mint száz, ki kellene dolgoznunk egy alternatív koncepciót a többi közép-kelet-európai országgal, amíg nem késő.

L. Gy: Az 1993-ban kiadott NATO-kézikönyv előszavában Gazdag Ferenc ezt írja: „…a bipoláris világrend hajdan irigyelt osztrák vagy finn utat ígérő modelljének követése az új körül­mények között nemcsak lehetetlen, hanem az egypólusú világ­ban értelmetlen is". Kérdésem: vajon tényleg egypólusú-e a mai világ? S ha igen, nem az-e a benyomása az uraknak, hogy Oroszország mintha erről nem tudna, s emiatt a NATO kiterjesz­tését fenyegetésként éli meg? Ha pedig így van, előnyös-e Ma­gyarország biztonsága szempontjából, ha a NATO s a vele szem­ben – potenciálisan – ellenséges Oroszország harapófogójába kerül? Nem kéne mégis inkább az osztrák semlegesség földraj­zi meghosszabbítása mellett döntenünk?

G. F: A semlegességnek – abban az értelemben, ahogy ezt a bipoláris rendszer idején használtuk – nincs értelme. A konfe­renciákon a kollégák tréfásan azt szokták mondani, hogy „sem­leges, de ki ellen?" A semlegesség furcsa módon működő vala­mi. Ha megnézzük az európai államokat a semlegesség szem­pontjából, akkor azt látjuk, hogy nincs két egyforma jogi alapú semlegesség, teljesen különböző esetekkel állunk szemben. Önmagában a semlegesség kinyilvánítása egy garast sem ér. Azok az államok, amelyek megpróbálták a politikájukat erre ala­pozni, szomorú tapasztalatokra tettek szert. Utalnék Belgiumra, ahol a semlegesség formulájával kísérelték meg a II. világhábo­rú előtt elkerülni azt, ami elkerülhetetlen volt. A nagyhatalmak nem szokták figyelembe venni a semlegességet. Ha jól emlék­szem, Ausztria semlegessége sem volt tabu a Varsói Szerző­dés hajdani tervezői számára. Finnország például a gyakorlat­ban soha nem volt semleges állam, egy 48-as szerződés kon­zultációs kötelezettséget írt elő számára Moszkvával. Vagyis csu­pán kvázi semleges, – nyugati szóhasználattal – „finnlandizált" ország volt. Az említett jelző csak a magyar olvasatban pozitív terminus, eredendően nem volt az. Pillanatnyilag a semleges­ség útja szerintem járhatatlan.

K. Gy: Az oroszok véleményéről mondanék valamit. Horn Gyu­la ez év (1995) márciusában járt Moszkvában, és ott Jelcin el­nök közölte vele, hogy a NATO-csatlakozás magyar belügy. A hivatalos álláspont tehát ez. Ha Oroszország változtatja a véle­ményét, ha a sajtó útján próbál üzengetni, az rendkívül veszé­lyes dolog. Egy nagyhatalom külpolitikája nem lehet ennyire vál­tozékony, nem tehet száznyolcvan fokos fordulatokat, mert az komoly zavarokat okozhat a világban. Egy nagyhatalom politi­kája legyen kiszámítható! Sok újságíró, hozzáértő szerkesztő tudja persze, hogy ezek a nyilatkozatok nem nekünk szólnak, hanem a belpolitikának. Hiszen az oroszok duma- és elnökvá­lasztás előtt állnak, és a mostani vezetésnek valahogy bizonyí­tania kell az erejét. Üzennie kell a közvéleménynek, hogy látjá­tok, mi megmondjuk a lengyeleknek, a magyaroknak, még a NATO-nak is. Várjuk meg a választások végét, akkor majd ki­derül, mi a legújabb hivatalos álláspont a NATO-csatlakozást il­letően, és döntsünk majd akkor. Továbbmegyek, ha mi most ezt a fenyegetőzést komolyan vesszük, akkor egy hónap múlva, ha az Moszkvának nem tetszik, az Európai Unióhoz se csatlako­zunk? Ha Jelcin ezt követően azt mondja, hogy szüntessük be a nyugati kereskedelmet, és csak Oroszországnak szállítsunk, mit tudom én, hogy milyen feltételekkel, akkor azt is komolyan kell vennünk? El kell hinnünk, hogy szuverén ország vagyunk és dönthetünk szuverén módon.

G. R: Három dolgot szeretnék az eddigiekhez hozzátenni. Az első borzasztóan személyes valami. Az egyik szemem sír, a másik meg nevet. Örülök, hogy vitapartnereim itt az asztal kö­rül, beleértve a miniszter urat is, az általunk megjelentetett kiad­ványokból idéznek. Ez azt jelenti, hogy nem dolgozunk hiába. De nem olvassák elég figyelmesen a könyveinket. Többet kell tehát publikálnunk vagy több kiadványt kell ingyen kiosztanunk. A második megjegyzésem az, hogy a témához hihetelenül sok tévképzet társul. A NATO 1949-es Alapokmányának cikkelyei szerint, konkrétan a 10. paragrafusra gondolok, akkor vehető fel egy ország, ha hozzájárul az adott térség biztonságához. Ez vi­szont nincs ingyen. Nemcsak a NATO-tagállamokra, hanem a semleges országokra vonatkozó adatsorokat is közzé kellett vol­na tennünk. Akkor mindenki tudná, hogy fegyverkezésre a sem­legesek költenek a legtöbbet, hogy egy hadsereget olcsóbb fenn­tartani egy szövetségi rendszeren belül, mint önállóan. Az a leg­drágább, ha magunk akarunk mindent csinálni.

Közbeszólás: Nem kell hadsereg! Sok fehér lepedővel gaz­daságosan megoldható a biztonság.

G. R: Kérem szépen, amikor a sztrádán haladva nyugati ven­dégeim látják, hogy Belgrád 300 akárhány vagy Zágráb 260 km, akkor enyhe borzongással kérdik; nem lesz baj, ha tovább me­gyünk? Aki tehát azt mondja, hogy nem kell hadsereg, az pont olyan felelőtlen, mint Linder Béla, aki 1918-ban hazaküldte a katonákat. Ezért húzódnak a határaink ott, ahol húzódnak…

K. T.: Na ne; történészként ne mondd már, hogy azért volt az I. világháborús vereség, mert hazaküldték a katonákat!

Susan Zimmermann: Ausztriából költöztem ide. Ott is évek óta kőkeményen gyúrják a közvéleményt, a társadalmat, hogy be kell lépni a NATO-ba. Szeretném felhívni a figyelmet a miniszter úr fejtegetésének egy paradoxonára. Úgy véli, hogy be kell lép­nünk a NATO-ba, mert ha Magyarország felett gépek röpköd­nek, akkor szerinte hamarább befejeződik a délszláv válság. Ér­velése előfeltételezi, hogy a NATO-beavatkozás megoldja a dél­szláv krízist. Úgy gondolom, előbb ezt az előfeltételezést kelle­ne megvitatni. Ugyanakkor Keleti úr azt is állítja, hogy ha majd benne leszünk a NATO-ban, nem muszáj belépnünk a háború­ba. Egyfelől le kell tennünk a voksot egy bizonyos oldalon, más­felől senki nem kötelez bennünket semmire. Ez az enyhén szól­va önellentmondó érvelés ismerős Ausztriából. Végül feltennék egy erkölcsi kérdést: részt kell-e venni egyáltalán egy háború­ban bármelyik oldalon? Kérdezem: háború esetén mikor volt Magyarországnak haszna abból, hogy valamelyik nagyhatalom­mal szövetségben állt? '

G. F: A NATO nem a saját szakállára megy Boszniába rendet teremteni, erre az ENSZ kérte fel. Az ENSZ-nek pedig éppúgy tagállama Oroszország, mint Magyarország. Amikor a Biztonsági Tanácsban döntöttek a beavatkozásról, akkor ehhez a határo­zathoz kellett egy moszkvai igen is. Ezt senki ne felejtse el!

K. Gy.: Feltennék a hölgynek egy kérdést. Ha kialakul a világ­ban egy fegyveres konfliktus, Ön mit tenne a legszívesebben, a szemben álló felek közé állna? A fegyveres konfliktusokat álta­lában erőszakkal szokták megállítani. Valahová le kell tenni a voksot. Az Öböl-háború idején Ausztria a szövetséges haderőre szavazott. Emlékeztetném, hogy 1991 nyarán négy dandárral védte a határát. Mi miért nem tehetjük meg azt, amit Ausztria? Az az érdekünk, hogy minél előbb véget érjen a háború, hisz a határaink mellett pusztítanak.

Susan Zimmermann: Először azt kellene tisztázni, hogy a NATO-beavatkozás révén gyorsabban fejeződik-e be a délszláv háború?

K. Gy: Nekem az a véleményem, hogy igen.

Szabó János: A vita tökéletesen tükrözi a hazai helyzetet. Ki­mondatlan kérdések léteznek a NATO-val kapcsolatban, de ezek­nek nincs fóruma, nyilvánossága. Ilyen körülmények között ne­hezen választható el, hogy ki intéz kiáltványt a néphez, illetve ki végez racionális elemzéseket. Holott a két dolog nem ugyanaz. Módszertanilag nagyon közel áll egymáshoz az, amikor egy ha­talmi grémium, mondjuk a kormányzat, a társadalom megkér­dezése nélkül dönt egy ilyen fontos kérdésben, vagy ha úgy akar­nak egyesek népszavazást, hogy előzőleg nem készítették erre fel a társadalmat. Mind a két esetben csak hangulati érvek alap­ján igyekeznek befolyásolni az embereket. Mondandóm lénye­ge, hogy növelni kell a társadalom kompetenciáját a döntésben, vagyis be kell vonni az embereket a NATO-vitába. Fel kell tárni, hogy a belépés és a nem-belépés mögött milyen implicit számí­tások rejlenek. A belépés mögöttiek előjöttek a vitában, az is nyilvánvalóvá vált, hogy a semlegesség nadrágja lyukas, de a nem-belépés mögötti implicit számításokra nem derült fény. A megteremtendő regionális egység gondolata igen érdekes, csak elfelejtkezik arról a konkurrencia-helyzetről, amelyben élünk, amelyből ezt az önvédelmi aspektust nehéz kibontani. Felme­rült, hogy nem jó nekünk a NATO-ban, mert itt van a Balkán mel­lettünk, de ha nem lépünk be a NATO-ba, akkor vajon a Balkán elmegy innen? A kérdések tisztázását mindenképp folytatni kell.

Csapody Tamás: Téziseim a következők: 1. Nem tudok egyet­érteni azzal, hogy Magyarország csatlakozása Európához egy katonai integráció mentén történjen meg, ez a fajta modernizá­ciós paradigma egy nagyon rossz, militarista szellemiséget ta­kar. 2. A NATO egyértelműen katonai szervezet, a politikai vo­natkozások hangsúlyozása csak a legitimizációt célozza. 3. Ami a békefenntartást illeti, a NATO csak keresi a helyét, csak el akar­ja fogadtatni magát, de funkciója valójában nem változott. 4. Kö­zép-Kelet-Európában a békét nem a Partnerség a békéért prog­ram tartja fönn, ezért ez a fajta katonai beállítódás erősen kifo­gásolható. 5. A magyar hadsereg az elmúlt öt évben korántsem a GDP 1,5 %-át emésztette fel, hanem elköltötte legalább an­nak 4-5 %-át.

Sebestyén György: Van néhány civil szervezet, amelyik intel­lektuális alapon és érzelmileg is érintetten felvállalja a NATO-ellenességet, mert – ellentétben a magyar és a nyugati politikai elittel – úgy ítéli meg, hogy ez nekünk káros. Miért nem rakott rendet a NATO ugyanolyan gyorsan a Balkánon, mint a Közel-Keleten? Vajon nem az érdekek különbségével magyarázható a dolog? A Közel-Kelet fontos volt számára valami miatt, ezért rögtön rendet csinált, itt a Balkánon viszont ráért megvárni, hogy az emberek kiirtsák egymást. Jó-e nekünk, ha atomfegyvereket telepítenek ide, ha létrehoznak hazánkban egy potenciális cél­pontot? Aztán amikor idelőnek, nekünk kell majd feltartóztatnunk azokat a hadseregeket, amelyek rajtunk keresztül akarnak be­vonulni valahová. Vesztesek leszünk-e, ha megpróbáljuk magun­kat ettől távol tartani?

K. Gy.:A kérdés bonyolultabb, mint ahogy Ön felveti. A Közel-Keleten érdekelt volt a tőke abban, hogy mentse az olajat, a Bal­kánon meg tagadhatatlanul nem volt ilyen érdekeltsége, de a népeket nem ezért hagyta kicserélődni. A Közel-Keleten siva­tag van és bombázásra alkalmas lakatlan terület, a Balkán vi­szont ideális hely partizán jellegű hadműveletekre. Emlékeztet­ném Önt, hogy a II. világháborúban 40 német hadosztálynak sem sikerült a Tito-féle partizánmozgalmat legyőzni. Egy háború meg­nyerése nemcsak szándék, hanem terepviszonyok kérdése is. Bizonyára elkerülte az Ön figyelmét a katonai szakértők véle­ménye, akik szerint, ha a NATO hasonló ütemben rakott volna rendet Boszniában, mint az Öböl-háborúban, akkor kb. 240 ezer fős hadseregre lett volna szüksége. Helyeselte volna, ha 240 ezer katona Boszniába vonul?

G. F.:A magyar közgondolkozás szinte vallásos módon hisz a rendcsináló hatóságokban, az intézkedő külső erőkben. De a kérdést úgy kell feltenni, hogy kinek van jogosítványa beavat­kozni a jugoszláv belügyekbe? A válasz: egyetlen létező nem­zetközi szervezetnek sincs. Ha a jugoszlávok lerohanták volna például Albániát, akkor az ENSZ-nek a vonatkozó passzusok értelmében kötelező lett volna interveniálnia. De nem ez tör­tént. Az történt, hogy egyes szervezetek felvállalták a Jugosz­lávián belüli tagállamok, népcsoportok közötti vita levezénylé­sét. Furcsa játék volt. Először az EBÉÉ vállalta fel a közvetí­tést, aztán az Európai Unió, de egyiknek sem volt erre felhatal­mazása. Végül az ENSZ elé került a probléma. Ott pedig úgy döntöttek, ahogy általában a nemzetközi konfliktusokban dön­teni szoktak. így került a kérdés – a tagállamok konszenzusá­val, illetve a Biztonsági Tanács döntése alapján – a NATO-hoz. Tehát a NATO nem önálló cselekvő, nem önálló szereplő Boszniában. Legyünk nyíltak, a NATO-beavatkozásról egy ENSZ-mandátum határozott, így tehát Moszkva is felelős érte.

K.T.: A szakértők – arisztokratikus módon – azt hiszik, hogy a magyar társadalmat szakmai érvekkel kell meggyőzni, holott a kérdés maga politikai. Szakértői vélemények pro és kontra léteznek, de a végső szót az érdekek mondják ki. A történelem nem a racionális döntések mentén halad, mert ha így lenne, nem lennének etnikai háborúk a volt Jugoszláviában. A kommuniz­mus bukása után mindenki azt hitte, hogy a béke szigetei szol­gáltatnak majd örök boldogságot a kelet-európai népeknek. Nem ez következett be. A magyar társadalom józan része, amelyik nem hagyja magát manipulálni, nem szeretne egyetlen szom­szédos országgal sem háborús konfliktusba kerülni. Ha mi a NATO-val részt veszünk a szerbek bombázásában, akkor hiába akarunk jót, hiába akarjuk megfékezni a szélsőjobboldali szer­beket, a horvátok mellé állva elköteleződünk a háborúban.

Szűcs Mihály: Szeretnék a vitában egy harmadik dimenziót nyitni. Volt nyugat-európai, jugoszláv dimenzió, de a hazai pá­lyáról még nem beszéltünk. Kérdés: fejlettség tekintetében va­jon a gazdaság van-e közelebb a Közös Piachoz vagy a hadse­reg a NATO-hoz? Mert ha a gazdaság olyan messze van a Kö­zös Piactól, mint a hadsereg a NATO-tól, akkor soha nem en­gednek be minket a Közös Piacba. Nincs ugyanis hadra fogha­tó seregünk. A tisztikar progresszív része öt éve próbál egy nor­mális hadsereget összehozni, cikkezgetünk, javaslatokat teszünk fűnek-fának, de a politikai vezetés nem támogat bennünket. NATO-t akarnak, NATO-elvek nélkül. Ez így nem fog összejön­ni. Az orosz problémához csak annyit tennék hozzá, hogy az éhes elefánt eltaposhatja a jóllakott egeret.

Hozzászóló, név nélkül: Három irányból szeretném megköze­líteni a kérdést. 1. Választhatunk szövetségeseket, de ezzel el­lenséget is választunk. A NATO hívei azt feltételezik, hogy akik ellenzik a NATO-tagságot, azok vagy oroszbarátok vagy szélső­baloldaliak. Engem egyikkel sem lehet vádolni, miután az édes­anyámat 18 éves korában, mint erdélyi kisebbségit, kényszer­munkára vitték a Szovjetunióba. Oroszország nem kellemes el­lenfél: sem 1849-ben, sem 1914 és 1918 között nem volt az. Sokan Franciaországot hibáztatják Trianonért, holott jórészt az ortodox pánszláv előrenyomulás volt a szellemi szerző. A II. vi­lágháború után pedig a rossz békefeltételeket is elsősorban Oro­szországnak köszönhetjük. Tehát nem szabad vele szembeke­rülnünk. 2. Mitől véd meg bennünket a NATO? Magyarországon nincsenek elszakadni akaró kisebbségek, hacsak a pilisi szlo­vákok meg nem őrülnek… Ha viszont Erdélyben vagy Szlováki­ában hatalomra kerülne valamilyen szélsőséges erő, a NATO nem akadályozná meg a népirtást, mint ahogy Törökországban sem védi meg a kurdokat. így biztonságpolitikai érv nemigen hozható fel a NATO-csatlakozás mellett. 3. A magyar elit, lett lé­gyen bármelyik pártban, bizonyos szempontból egységes: tekin­télyelvű rendszerben szocializálódott és így megszokta, hogy a társadalom beleegyezése nélkül dönt. Nem arról van-e szó, Hogy nem akar, úgymond, kettesben maradni a társadalommal, és ezért külső támaszt keres a NATO-ban?

B. A.: Azzal a megközelítéssel, hogy a magyar fegyveres erők érik-e el előbb a NATO-standardot vagy inkább a magyar gaz­daság színvonala az Európai Unió standardját, nem sokat lehet kezdeni. A NATO elvárásai alapvetően nem a fegyveres erők fel­készültségére, ellátottságára, azaz minőségére vonatkoznak, ha­nem az átláthatóságra, a civil és politikai kontroll megvalósítá­sára stb. Az Európai Unió viszont a felvételt a gazdaság struk­turális reformjához, teljesítőképességéhez, no meg például a jogharmonizációhoz köti, ezért döntött a magyar politikusok több­sége úgy, hogy először a NATO-ba kell bejutni, mert oda könnyebb, mint az EU-ba. Itt jegyzem meg, hogy akik európai­ságról beszélnek, akik el akarják fogadni az európai mintákat, akik honosítani akarják az európai intézmények szellemét és közben azt hirdetik, hogy hallani sem akarnak a NATO-ról, azok irracionálisán viselkednek, tudniillik a nyugat-európai országok egész politikai fölépítményéhez szervesen hozzátartozik a NATO mint katonai szervezet. Egyetértek azokkal, akik csalást emle­getnek, amikor a NATO-t egyesek politikai szervezetként aposzt­rofálják. Tudomásul kell venni, hogy a NATO kemény katonai szervezet, sőt, azt is, hogy a nyugati demokratikus rendszerek­ben benne van az erőszak eleme belül is, kívül is. Nincs szük­ség semmiféle ködösítésre, ez része a játéknak. Ennek alapján kell dönteni. A nyugati demokráciák ismerik mind a belső, mind a külső kényszert. Szigorú kompetitív rendszert képeznek, amely­ben a fegyveres erőknek ma is döntő szerepük van. Tehát Nyu­gat-Európát azonosítani egy demilitarizált, pacifista rendszerrel – egyszerűen szemfényvesztés.

G. F.: Gondolom, a vita során mindenkiben felmerült a kérdés, hogy egyáltalán miről szól a mese. Lehet-e önmagában a NATO-tagság egy ország politikai stratégiájának a célja? Nem, ez sza­márság lenne. Ennyi erővel beléphetnénk az OECD-országok közé, és boldogok lehetnénk, hogy minden rendben van. A ré­gió valamennyi politikai elitjének arra kell válaszolnia, hogy mi­képp modernizálja az országát. Úgy tűnik, az összes politikai erő körülöttünk, és itt Magyarországon is, a fejlett centrum felé akar menni. A NATO-tagság és az EU-tagság tehát nem cél, csu­pán a modernizáció eszköze.

K. T.: Feri, ne csapjuk be a társadalmat! Nem sikerült sem gaz­dasági, sem szociális szinten felzárkózni a Nyugathoz. Akármi­lyen mutatót nézel, a különbségek csak nőttek. Inkább András­sal értek egyet, hogy kényszerek vannak, és ezeknek a kény­szereknek megvan a maguk konzekvenciája. De ne öltöztessük már ezeket ideológiai köntösbe!

Kepecs Ferenc: Elhangzott, hogy a NATO-ba lépés Magyar­ország számára azt jelentené, hogy idegen érdekekért sodródik veszélyes katonai kalandokba. Ezzel szemben én azt állítom, ha egyszer szükségünk lesz arra, hogy dán, holland, norvég meg amerikai katonák védjenek meg bennünket, akkor nem enged­hetjük meg magunknak az elegáns kívülállást. A délszláv vál­ság megoldásával kapcsolatban éreztem egy olyan hangulatot, különösen a béketábor hívei részéről, mintha a NATO-egységek­kel a Wehrmacht vonult volna be Boszniába. De hát, uraim, az ENSZ nem azért avatkozik be, hogy szétválassza a nacionalis­tákat, hanem hogy megvédje azokat a szarajevói civileket, aki­ket az orvlövészek lelőnek az utcákon, hogy megvédje azokat a muzulmán, horvát, szerb polgárokat, akiket még lemészárolná­nak, és nőket, akiket még megerőszakolnának. Hagyjuk ezt, ne avatkozzunk közbe?

Hozzászóló, név nélkül: Azt kérdezném a miniszter úrtól, ha az Alkotmánybíróság nem talál kivetnivalót a népszavazási kez­deményezésben, és tegyük fel, hogy a népszavazás eredmé­nyes lesz, s az ország lakói nem akarják majd, hogy belépjünk a NATO-ba, akkor mit fog tenni? Lemond, vagy behívja a NATO-t azok ellen, akik leszavazták?

Marton Imre: Keleti úr, Ön azt mondta, hogy a NATO legutób­bi brüsszeli dokumentuma határozza meg, hogy kell-e atomfegy­vereket telepíteni a kelet-európai országokba vagy sem. Mivel magyarázza akkor, hogy a dokumentum közzététele után, szin­te néhány nap múlva, Csehország és Lengyelország azonnal felajánlotta, hogy hajlandó atomfegyvereket telepíteni. Mi van végül is ebben a dokumentumban? A közvélemény nem ismeri. Tartalmaz világos elvárásokat vagy sem?

K. Gy: Hamarosan, a Külpolitika következő számában min­denki elolvashatja ezt a dokumentumot, és megtudhatja a nuk­leáris erőkről szóló IV. fejezetből, hogy a frissen felvett NATO-országok területén az atomfegyverek számára nincs kötelező állomásoztatási előírás. Amiről Ön beszél, azt csupán az a sze­rencsétlen közép-kelet-európai rivalizálás sugallja, amely túl akarja teljesíteni a normákat. De ismétlem, ilyen követelmény nincs, hacsak valaki nem akar eminens tanuló lenni.

Marton Imre: Néhány évtized múlva előfordulhat, hogy az a gazdasági háború, ami ma folyik a világban, szembeállítja majd az atlanti szövetséget és az ázsiai térséget. Kérdés, mennyire egységes ma a NATO, amikor az Egyesült Államok megtudja akadályozni, hogy az európai országok maguk rendezzék ügye­iket, és be tudja bizonyítani, hogy nélküle sehol sem találják a jó megoldást. Azt mindenáron el kell kerülnünk, hogy a térség Oroszország és az Egyesült Államok alkudozásának terepe le­gyen, mert ez a veszély, sajnos, fennáll. Egy globalizálódó világ jövője szempontjából érdemes lenne megvizsgálni, hogy hogyan alakul az emberiség jövője a NATO segítségével, illetve a NATO ellenére? Mennyire képvisel egyetemes érdekeket a NATO, avagy mennyire csupán privilegizált klubok katonai, politikai és gazda­sági szervezete?

Sz. Bíró Zoltán: Két megjegyzésem lenne. 1. Nem gondolják-e az urak, hogy a NATO-val kapcsolatos szkepszis azzal függ össze, hogy a lakosság gazdagodó csoportjai bekerülnek az európai centrumba, más csoportjai viszont távolodnak tőle? Amíg nem lesz Magyarországon arányos közteherviselés, addig ez a helyzet nem fog változni. 2. A minap Sumejko úr, a felsőház elnöke, Oroszország harmadik legfontosabb közjogi méltósága méltóztatott Bonnban, a televízió kamerájába belenyilatkozni, hogy azért nem szeretnék a NATO kibővítését, mert nem akar­ják elveszíteni az orosz katonai piacokat. Ez az érvelés, noha racionális, meglehetősen otromba. így, ami engem illet, az orosz ernyő alá se szeretnék tartozni.

B. A.: A kolléga által felvetett probléma a legkardinálisabb, ez­zel érdemes foglalkozni. Nem kevesebbről van szó, mint a nyu­gati orientáció megkérdőjelezéséről. Látjuk, hogy a jelenlegi mo­dernizációs folyamat polarizálja a társadalmat, hiszen a privati­záció ellenére csökkent mind a gazdaság teljesítőképessége, mind a lakosság életszínvonala. Az emberek számára a demokrácia így kiüresedik. Főleg itt Magyarországon, ahol azok a szabadság­jogok, amelyekkel általában az utca embere élni szokott, többé-kevésbé már a 80-as években is megvoltak, nem úgy, mint Cseh­szlovákiában. Krausz Tamás barátom egy esztendeje zseniálisan fogalmazott. Egyesek – mondta – már most Nyugat-Európában vannak, ami a fogyasztásukat, az ízlésüket, a lehetőségeiket ille­ti. Mások valahol a Közel-Keleten, megint mások pedig mintha Indiában élnének. Ne értse félre senki, nem napsütötte honfitár­sainkra gondolok, hanem egy bizonyos életformára, stílusra. Nem csak a marxizmus, hanem a modern demokratikus eszmék is el­veszítették támogatottságukat, és a kiábrándulás hatalmas űrhöz, bizonytalan helyzethez vezetett. El kell gondolkodnunk azon, hogy ha a lakosság egy tekintélyes része, legalábbis az első körben, ki marad is a nyugati típusú modernizációból, el kell-e utasítanunk a mostani westernizációt egy ismeretlen ugrás kedvéért. A nyu­gati modernizáció esetlegesen és hosszú idő múlva fog bekövet­kezni. Ugyanakkor félő, hogy az ismeretlen ugrás fundamentalis­ta irányt vesz. Nem véletlenül indult el Irán az iszlám forradalom felé, miután a társadalom többségét nem tudta bekapcsolni a nyu­gati modernizációba. Persze van különbség Közép-Európa és a Közel-Kelet között, de a káosztól a mi térségünkben is lehet tar­tani, mert a kiszámíthatatlanság elemeit viszi be a társadalmak­ba. A nyugati modellben rengeteg elfogadhatatlan mozzanat van, de nincs más járható út. Ahogy a régi pesti vicc mondja: az értel­miség előtt két út áll, az egyik az alkoholizmus, a másik pedig járhatatlan. Tehát a westernizáció útja nagyon göröngyös, nagyon sok buktatóval jár, de egy létező modell. A másik út feltehetően egy közel-keleti vagy dél-amerikai típusú fundamentalizmushoz, esetleg anarchiához vezet. Ilyen körülmények között, tudatában a lehetséges ellenérveknek, azt javaslom, hogy a nyugati út mel­lett foglaljunk állást. Ennek viszont része, akárhogy csűrjük-csavarjuk, a NATO-hoz való csatlakozás. De az ajánlatommal tulaj­donképpen én sem vagyok elégedett.

Balázs István: Szocialista önkormányzati képviselőként naponta találkozom Zuglóban a választóimmal, és azt tapasztalom, hogy az embereket nem érdekli különösebben a NATO. Munkahelyet és létbiztonságot szeretnének. Ehhez vissza kellene szerezni ke­leti piacainkat, mert nyilvánvaló, hogy a Nyugat a jövőben sem fog piacokat biztosítani számunkra. Álságosnak tartom az emlí­tett alternatívanélküliséget, hogy vagy beleszaladunk a NATO kar­jaiba, vagy nincs más megoldás. Én el tudok képzelni egy oro­szokkal egyeztetett Nyugathoz közeledést, amibe még a NATO-hoz csatlakozás is belefér. Szeretnék egy konkrét példát hozni arra, hogy mennyire nyitottak. Az utóbbi hónapokban – Nemzet­közi Kongresszus néven – „újjászervezték" a KGST-t, amelynek ma az a célja, hogy megtalálja a kommunikáció módját a nyugati világgal. Nyáron itt volt Budapesten Vinogradov főtitkár, de egyet­len hivatalos személyiség sem fogadta. Sajnálatos.

K. T.: Röviden reagálnék a közönség felvetett kérdéseire. 1. Mi köze van a NATO-nak a Balkánhoz? Attól függ, hogy például Németországot beleértem-e a NATO-ba. Ugyanis Németország, ellentétben Amerikával, elismerte annak a Horvátországnak a függetlenségét, amelyik nem tisztázta e függetlenség feltételeit a többi köztársasággal. így tulajdonképpen Németország vetette el a balkáni konfliktus magvát. Ezt az amerikai szakírók is' elis­merik. 2. Merre tart a világ fejlődése? Kelet-Európa realitása András szerint a Nyugathoz való csatlakozás. De hát nincs sem­miféle jele annak, hogy a nyugati centrumba tartanánk. Ha nem dolgoz ki alternatívát, az a hatalmi elit történelmi bűne lesz. Olyan nincs, hogy csupán egy lehetőség van a történelemben! De az igaz, hogy általában nem az valósul meg, amit az emberek el­terveznek. Ezért vagyok kicsit optimista, hátha egyszer jobb irányba megy a történelem az eltervezettnél. Hallottuk, hogy a térség népei konkurrálnak egymással. A fenét! A hatalmi elitek versenyeznek egymással, védik az érdekeiket és állítják szem­be a népeket. A népek még soha nem háborúztak maguktól. Az előző kormány ideje alatt húszezer géppisztolyt szállítottunk Horvátországba, és ezért mind a mai napig súlyos felelősség terheli a hatalmi elitet. Az új kormány igyekszik ezt a konkurren-ciát különböző szerződésekkel a kooperáció felé tolni. Egyébként Németországnak is érdeke egy regionális összefogás Közép-Ke­let-Európában. Számára is átláthatóbbá válna így a régió. De ne­künk is szimpatikusabb a német modell, mint az amerikai, mert a németeknél még van valamilyen jóléti állam. 3. Mi következik ab­ból, ha a társadalom végképp kiábrándul a demokráciából? A csa­lódás Kelet-Európában egyetemes. A baloldal által nem realizált programokat, törekvéseket mindenütt ki fogja használni a szél­sőjobboldal és a jobboldali nacionalista populizmus. Erre minden normálisan gondolkodó társadalmi csoportnak fel kell készülnie. Egyelőre nem látom a választ e kihívásra.

K. Gy.: Nemrég a Honvédelmi Minisztérium csináltatott egy fel­mérést, meglehetősen nagy, azt hiszem, 1.800 fős mintavétel­lel, hogy megtudja hogyan viszonyul a lakosság a NATO-hoz. A vizsgálatból kiderült, hogy a NATO-t támogatók száma az utol­só fél évben 51%-ról 49%-ra csökkent. Bár ez a két százalék betudható felmérési pontatlanságnak is. Vagyis inkább stagnál a dolog megítélése. A lakosság 14%-a ellenzi a NATO-tagsá­got, 36-40%-a pedig bizonytalan az ügyben. Ha a kormány, a parlamenti pártok egyetértésével, valóban be akar lépni a NATO-ba, akkor az eddiginél jóval intenzívebb propagandát kell mel­lette folytatnia. No persze, ha a népszavazás, ami kb. két milli­árdba fog kerülni, nem-et mond a csatlakozásra, akkor annak eredményét, bármilyen fájdalmas számunkra, hisz ez külpoliti­kánk alappillére, nem hagyhatjuk figyelmen kívül.

G. R: Ha kiírjuk a népszavazást, rajtunk fog röhögni a világ. A spanyol kormány is majdnem belebukott a NATO-val kapcsolatos népszavazásba. A dolog a valóságban úgy működik, hogy a NATO meghív egy országot, azután az vagy elfogadja a felkérést, vagy nem. Amikor a svájciak és a norvégok arról döntöttek, hogy csat­lakozzanak-e az Európai Unióhoz költségvetésben, jogharmoni­zációban, az infláció mértékében és egy sor más dologban mind a két ország megfelelt azoknak a kritériumoknak, aminek alapján felvételt lehet nyerni. A magyar kormány döntése NATO-ügyben most virtuális döntés lenne, mert sem a magyar gazdaság, sem a magyar hadsereg nincs olyan állapotban, hogy beléphetnénk. Egyébként senki sem mondta, hogy csatlakozzunk. Maradjon az ország legalább egy tisztességes utcalány szintjén, várja meg, amíg hívják. A másik dolog, amit fontosnak tartok az utolsó szó jogán itt elmondani, hogy az ország lehetőségeivel, illetve sorsá­val kapcsolatban optimistább vagyok a többieknél. Öt-hat év telt el Magyarországon a rendszerváltás óta, ez történelmi léptékkel mérve semmi. Nem vagyok közgazdász, de azt tudom, hogy a gazdasági fejlődésben az eredmények leghamarabb kb. egy ge­neráció múlva érzékelhetők, hogy egy Kondratyev nevű emberre hivatkozzam, akit még az Eszmélet is leközölne. Azt várni öt év után, hogy radikális változás következzen be az ország gazdasá­gi helyzetében, teljesen irreális kívánság. Nyilvánvalóan politikai motívumok gerjesztik ezt az igényt. No persze a lakosság elhitte, hogy a demokrácia beköszönte Magyarországon a jóléti társadal­mak beköszöntét fogja jelenteni, holott ez csupán a politikai pár­tok által sugallt optikai csalódás volt. A pártok nem mondták meg a népnek, hogy a határ kinyitása nem jelenti azt, hogy lesz pénze Bécsben vásárolni. Ennek ellenére bizakodóbb vagyok, mint a többség.

B. A.: Ne felejtsük el, hogy azt a magyar elitet, amelyikről ilyen rossz a véleményünk, az a populáció termelte ki, amelyikre Ta­más hivatkozik, és amelyik tulajdonképpen nem sokkal jobb a megbírált elitnél. Amikor a nyugati orientációval szemben egye­sek alternatívaként állítják fel a közép-európai regionális egysé­get, és megpróbálnak holmi konföderációs terveket felelevení­teni (amit, való igaz, a németektől kezdve sokan pártfogolnak), elfelejtik, hogy most nem a „nyugati imperialisták", nem az orosz „bolsevik fasiszták", még csak nem is a térség elitjei akadályoz­zák meg ezek létrejöttét, hanem a Duna menti népek (bocsá­nat, hogy ironizálok!) „mély, testvéri rokonszenve". Tudom, hogy annak idején a csendőrök uszították egymás ellen az embere­ket, de miért időt állóbb a hatásuk majd ötven év internaciona­lista befolyásánál? Önkritikusan be kell vallanunk, hogy a tér­ség integrációs készsége fejletlen, és ezért nincs alternatíva a nyugati orientációval szemben. Hiába igyekszünk Visegrádba életet lehelni, szándékunkat nem sikerül megvalósítani. Klaus úr – eléggé el nem ítélhető módon – barbároknak becéz ben­nünket, és nem akar velünk együttműködni, de valljuk be, mi is hisztérikusan viselkedünk, ha a románokkal vagy az ukránokkal való kapcsolat bővítését ajánlja valaki. Látni kell, hogy a térség­ben nem csupán objektív akadályai vannak az együttműködés­nek, hanem szubjektív feltételek is gátolják a kooperációt. És akkor még nem említettem a gazdasági különbségekből adódó nehézségeket! Miután mindegyik országnak ugyanarra van szük­sége – tőkére, technológiára, modern infrastruktúrára -, nem tud­ják egymást pótolni. A regionális egység gondolata tehát szim­patikus számomra, melengeti a szívemet, de ezzel együtt, saj­nos, nem létező alternatíva.

L. Gy: Köszönöm a beszélgetést minden résztvevőnek.