Az alábbi tanulmány abból a célból készült, hogy felderítsük: hogyan arathattak elsöprő győzelmet Magyarországon és Len­gyelországban az 1993-94-es választások során azok a kom­munista utódpártok, amelyek a kelet-közép-európai országok első szabad választásain oly megalázó vereséget szenvedtek?

Magyarázatunkhoz a liberális-konzervatív törésvonal elmé­letének és az ún. „két tengely"-elméletnek a tételeit kívánjuk egymással szembe állítani. A korábbi helyzet szerint a poszt­kommunista politikát erkölcsi megfontolások és az értékrendek feletti küzdelem irányítja, magyarul a liberálisok és konzervatí­vok között oszlik meg. Ez a tétel megegyezik azokkal az elmé­letekkel, amelyek az osztályszerkezet jelentőségének háttér­be szorulását jósolják a nyugati demokráciákban. Ez a nézet a poszt-kommunista országok első szabad választásai alkalmá­val tömeges támogatást nyert: az osztályszemlélet a pártok közötti választás során nem érvényesült. A második elmélet szerint a poszt-kommunista politika egyszerre a jelképek és az érdekek politikája. Következésképpen egyaránt hatnak rá a li­berális-konzervatív és a jobboldali-baloldali szembenállások. E két tengely elmélete jelentősnek tartja az osztályszemlélet hatásait, egyben magában hordozza a társadalmi osztályok fokozódó jelentőségének lehetőségét is, amikor politikai jóslá­sokba bocsátkozik.

Az alábbi tanulmány a „két tengelyes" elmélet igazát próbál­ja meg alátámasztani: középpontjában az a tétel áll, amely szerint a volt kommunista pártok azért győztek a második szabad választásokon, mert sikeresen játszották el a szociáldemokrata pártok szerepét, és – ennek következtében – el tudták nyerni a városi munkásosztály szavazatait. A kelet-közép-európai országok első két szabad választása között a jelképes politizálás helyét a hagyományosabb, érdekek szerinti politizálás vette át.

1. A politikai szerencse forgandósága a poszt-kommunista Magyarországon és Lengyelországban: a tapasztalat rejtélye

Kelet-Európának az utóbbi öt évben már kétszer sikerült megle­petéssel szolgálnia elemzői számára.¹ Az első meglepetés ter­mészetesen az volt, amikor 1989-ben a köztudatban viszonylag stabilnak vélt államszocialista államrendszerek hirtelen össze­omlottak. Többnyire még azok a szocialista elemzők is, akik el­kerülhetetlennek tekintették az egypárti uralom megszűnését, fokozatosabb, elhúzódóbb átalakulásra számítottak. Ezenkívül – és ez az alábbi tanulmány szempontjából még fontosabb – laikus körökben az a feltételezés terjedt el, hogy a kommunista rendszert, legalábbis kezdetben, egy szociáldemokrata jellegű állam váltja fel, amely majd érzékenyebben fog reagálni a szoci­ális egyenlőtlenségek és igazságtalanságok kérdéseire, mint azt szocialista/kommunista előde tette. Ezzel szemben a politikai váltás gyorsan játszódott le, és a kommunista pártok, illetve utód­szervezeteik a választások során nem a szociáldemokratáktól szenvedtek el vereséget, hanem olyan pártoktól, amelyek kon­zervatív célokat, hazafias és vallásos értékeket hirdettek. Az 1990-es évek elején már úgy tűnt, hogy csak a liberális ide­ológia képes alternatívát kínálni ezekkel a konzervatív erők­kel szemben. 1990-ben Magyarországon (l. 1. táblázat) a há­rom konzervatív beállítottságú párt együttesen a szavazatok több mint 40%-át nyerte el, ezzel a képviselői helyek mintegy 60%-át szerezte meg. "

Lengyelországban 1991-ben (l. 3. táblázat) a konzervatívok a közvetlen szavazatok több mint harmadát kapták, ami a parla­menti helyek mintegy 40%-át biztosította számukra. A liberális nézeteket hirdető pártok ugyancsak mindkét országban figye­lemre méltó eredményeket értek el: a liberálisok a magyarorszá­gi, ill. lengyelországi közvetlen szavazatoknak 30, ill. 22 %-át szerezték meg. Ezzel szemben az utódpártok² nagyon gyengén szerepeltek: Magyarországon a választók 11, míg Lengyelor­szágban 12%-a szavazott olyan pártokra, amelyeket szociálde­mokratákká átalakult reformkommunisták, illetve demokratikus szocialisták alkottak. Az ilyen pártokra³ leadott szavazatok ará­nya megegyezett a korábbi kommunista párttagok arányával (az utódpártok részére a korábbi párttagság bizonyult az egyetlen valóban megbízható „szavazatjelző" tényezőnek 1990-91 során). Mindkét országban tettek kísérleteket antikommunista szociál­demokrata pártok létrehozására, de ezek nem értek el számot­tevő eredményt a választásokon. A közvetlen szavazatok alig két százalékát nyerték el, tehát Magyarországon még csak be sem juthattak a parlamentbe.

1993-94-re Kelet-Európa újabb meglepetéssel állt elő. Alig­hogy a legtöbb elemző kezdte a szocializmust, sőt annak szociáldemokrata változatát is a múlt részének tekinteni, egyút­tal azt is elfogadni, hogy a politikai jobboldali-baloldali megosz­tottság helyébe a világnak ezen a tájékán a liberaiizmus-konzervatizmus ellentéte lépett, a választópolgárok több kelet­-európai országban poszt-kommunista, baloldali utódpártokat jut­tattak hatalomra. 1993-ra (l. 4. táblázat) a lengyelországi utód­párt támogatói arányát megkétszerezte. Ezzel együtt az antikom­munista szociáldemokrata párt helyzete is sokat erősödött. A széles értelemben vett baloldal, azaz a volt LEMP utódpártja (SLD) által vezetett koalíció, ennek hagyományos szövetsége­se, a Parasztpárt (PSL)⁴ és a Szolidaritásból kivált szociálde­mokrata frakció (UP) együttesen a közvetlen szavazatok több mint 40%-át tudta megszerezni. Ez a képviselői helyek csak­nem 74%-át jelentette számukra. A konzervatívok vesztettek: az 1993 utáni országgyűlésben részvételük már nem éri el az 5%-ot sem. A liberálisok mérsékelt sikert arattak: 1993-ban csu­pán 16%-át adták a lengyel képviselőknek, tehát nem voltak képesek a konzervativizmus váratlan visszaesését kihasználni.

E tanulmány célja azt feltárni, hogy milyen okok húzódhatnak meg a poszt-kommunista országok baloldali fordulatai mögött, és miben is áll ez a fordulat? Megváltozott-e a pártok választó­körének összetétele? Ha igen, le lehet-e írni ezt a változást osz­tályszempontok szerint? Okkal nevezhetjük-e az 1993-as és 1994-es választásokon győztesnek bizonyuló pártokat baloldal­inak? Már előrevetíthetjük a tanulmány végkövetkeztetését: a fenti kérdésekre óvatos, úgyszólván visszafogott igen lesz a vá­lasz. Az 1990-94-es magyar- és lengyelországi választások köz­vélemény-kutatási adatai arra utalnak, hogy a két ország utód­pártjának győzelme – legalábbis bizonyos fokig – annak tulaj­donítható, hogy sikerült önmagukat kellőképpen legitim szo­ciáldemokrata pártként megjeleníteniük, és így maguk mel­lé tudták állítani a munkásságot, amelynek soraiból valószí­nűleg sokan távol maradtak az 1990-es választások alkalmával. Nem áll szándékunkban az általunk igen egyoldalúnak tartott érték-, világ- és jelképszemléletet egy másik, ugyancsak egyol­dalú, kizárólag osztályszempontú politikai felfogással helyette­síteni. Míg egyfelől úgy látjuk, hogy az osztályszerkezet igenis jelen van, nem tagadjuk a poszt-kommunista politika liberális- konzervatív megosztottságának jelentős voltát. Például egyér­telműen mutatunk rá arra, hogy a pártok közötti választásra leg­kiemelkedőbben egyedül a vallásosság utalt és utal ma is.

Ugyanakkor azt is megjegyezzük, hogy a baloldali-jobboldali törésvonal nemcsak hogy nem tűnt el, de egyre nagyobb sze­rephez jut a társadalmi és gazdasági változások jelenlegi szint­jén. Ennek a baloldali-jobboldali szembenállásnak az erősödé­sét és az osztályszemlélet fokozódó jelentőségét kívánjuk szem­ügyre venni az adott időszak pártok közötti választásai szem­pontjából.

2. Elméleti rejtély: A poszt-kommunista országokban erősödik az osztályszemlélet?

Az a kérdés, hogy az osztályszemlélet vajon mekkora szerepet játszik a politikai folyamatok alakulásában általában, illetve ki­emelten a választásokban, egyidős a szociológia tudományá­val. Napjaink nyugati szociológusainak közös álláspontja sze­rint az osztályszemlélet jelentősége összességében hanyatlófélben van. Az osztályszemlélet szerepéről élénk vita folyik, ám azok, akik kiállnak az osztályszempontú vizsgálatok változatlan hasznossága mellett, általában nem vitatják a „ha­nyatló jelentőség" kifejezés használatát; elsősorban arra töreked­nek, hogy kimutassák: az osztályszemlélet – gyengülése elle­nére – még mindig érvényben van.

Ez a tanulmány egy lépéssel meghaladja ezt az álláspontot: arra próbálunk rámutatni, hogy a poszt-kommunizmus első öt esz­tendeje alatt az osztályszemlélet jelentősége éppenséggel fo­kozódott. Jóllehet nem ez utalt legfőképpen a későbbi pártok közötti választásra, mindazonáltal 1990-91-hez képest 1993-94 során nagyobb jelentőségűvé vált mindkét általunk vizsgált or­szágban. Álláspontunk érvényessége jól körülhatárolható: tanul­mányunk a poszt-kommunista fejlődés korai stádiumáról szól. Alig­ha tartalmaz üzeneteket – különösen nem számottevőket – a nyu­gati választói magatartás, illetve választási politika elemzéséhez. Az osztályszemléletről, illetve a politikáról szóló irodalmat csak ebben a korlátozott – méghozzá igen szűkre szabott – területen képes kiegészíteni. Állításainkat provokatívnak szánjuk, ugyan­akkor csupán szerény mértékben tartunk igényt általánosítások­ra.

Minthogy az Annual Review of Sociology legfrissebb, 1995/ 21. számában Jeff Manza, Michael Hont és Clem Brooks kiváló és mélyre ható áttekintést nyújtanak a szociológiai szakiroda­lom azon részéről, amely a társadalmi osztályok választói visel­kedésre gyakorolt hatását tárgyalja, ezt felesleges volna itt újra elismételnünk. Nézetünk kifejtése során nagymértékben támasz­kodunk erre az áttekintő tanulmányra, csupán azokra a vitatott részletekre kívánunk rávilágítani, amelyek az alábbi elemzés szempontjából különösen érdekesnek tűnnek. Megkíséreljük azonosítani/meghatározni az egyedülállóan kelet-európai, késő­szocialista vagy poszt-kommunista felfogást erről a kérdésről. (A szakirodalomnak ezt a csekély, ám olykor a lényegre mutató ré­szét Manza, Hont és Brooks érthetően nem vizsgálja.)

A. Az osztályszemlélet és a politika a nyugati demokráciákban: hanyatlik a gazdasági érdekek jelentősége?

A klasszikus szociológiai gondolkodásban a gazdasági érdek és különösen az egyének osztályhelyzetének elsődleges fontossá­gát a politikai magatartás magyarázatában alapjában sosem vonták kétségbe.

A marxizmus egyértelműen meghatározó szerepet játszott, amikor az osztályt a politikai elemzés középpontjába állította. A marxizmus klasszikusai ezt igen különös módon tették: az osz­tálytól forradalmi és nem választási politizálást vártak. A válasz­tási politizálást polgárinak („burzsoá") minősítették; a munkás­osztály egyetlen helyes érdekkifejezési módjának a forradalmi cselekvést tartották, szemben azzal, amit a forradalmi marxis­ták rosszalló értelemben „választói rendszernek" (elektorizmus) neveztek.

Mellékesen hadd jegyezzük meg, hogy Marx egyik legkorábbi (1843), Engels pedig egyik legkésőbbi munkájában eláll ettől a véleménytől, tehát szép kis marxistának bizonyultak. Marx A hegeli államjog kritikája c. írásában még úgy vélekedett, hogy az általános választójog a munkásosztály emancipációját ered­ményezhetné. Tény, hogy néhány hónappal később híres tanul­mányában (A zsidókérdésről) már elutasította ezt a nézetet. Eb­ben már nem ítéli elegendőnek az általános választójogot és a politikai emancipációt. Az emberi emancipáció forradalmi láto­másában, a civil társadalom mindenhatóságában találja meg az emberiség történelmének végcélját.

A munkásosztály tehát visszakapja a választáson alapuló po­litizálás lehetőségét, amelyet aztán a leninista típusú forradalmi marxisták a II. Internacionálé a korosodó Engels utolsó írásai­ban politikai sikerként való értékelésével mint revizionizmust uta­sították vissza. Több mint fél évszázad telt el, mire az elmé­leti marxisták érdeklődése – kiábrándulva a szovjet és kínai jellegű forradalmi kísérletekből – újra a „demokratikus osztály­harc" felé fordult, és kezdték a társadalmi osztályok szere­pét vizsgálni a választói magatartásokban és a politikai szö­vetségekben (Przeworski, 1980; Prezeworski-Sprague, 1986; Wright, 1985; Wright, 1989). Természetesen a szociáldemokra­ta politikai szimpátiát tápláló, de a marxizmus elmélete iránt nem elkötelezett gondolkodók évek hosszú során át azért elemez­ték kitartóan a társadalmi osztályok választási politikára gyako­rolt hatását, hogy bemutassák a munkáspártok munkásosztály általi támogatottságát. Ez kiemelkedően igaz a skandináv or­szágok (Korpi,1986), Anglia (Goldthorpe és társai, 1967; Marshal et al, 1988) és Ausztrália eseteire.

Azok az elemzők, akik kritikus szemmel tekintettek a klasszi­kus marxista álláspontra, nemigen vonták kétségbe a társadal­mi osztályok politikai szükségességét. Weber véleménye jól pél­dázza a marxista problémafelvetésre adott korai válaszokat. Eszerint a társadalmi osztályba tartozás természetesen számit – ami azt illeti, nemcsak, sőt nem elsődlegesen a forradalmak, hanem a párt-, ill. választási politika szempontjából. De ez csu­pán az egyik a politikai résztvevők számos szerkezeti vonása közül, amelyeket mind figyelembe kell venni. így például a poli­tikai hatalom is gyakran a társadalmi tekintély és nem az osz­tályprivilégiumok alapján érvényesül. Ezenkívül a politikai intéz­mények, de különösen a politikai pártok (Weber, 1978) viszony­lag vagy feltételezhetőleg függetlenek az osztályérdekektől. Ál­talánosságban a különváló politikai szociológia és az empirikus választási tanulmányok az 50-es évek végéig, a 60-as évek ele­jéig kényelmesen megvoltak ezekkel a tágan értelmezett fogal­makkal. Az osztály- és a kézzelfogható gazdasági érdekeket meghatározó kiindulópontnak tekintették mind a kortárs politi­kai szociológia (Lipset, 1960; Lipset és Rokkan, 1967), mind a választói magatartás vizsgálatának (Lazersfeld és társai, "1948; Campbell és társai, 1960) „klasszikusai".

A pártválasztás meghatározó társadalmi tényezői

Az elmúlt három évtized alatt éles vitát folytattak egymással egy­felől azok, akik a társadalmi osztályok politikai hatásának csök­kenését vagy elmúlását vélték látni, és ezért a politika, illetve a politikai szociológia gyökeres újrafogalmazását tartották szük­ségesnek, másfelől pedig azok, akik az osztályok változatlan je­lentőségét hirdették.

A politikai magatartás osztályszempontú vizsgálatát legelőször az ún. polgárosodási elmélet tette próbára. Ez az Angliában, az 50-es években kialakult elmélet úgy tartotta, hogy a modern ipari társadalomban a fizikai munkásság aránya csökken, sőt, ami még ennél is nagyobb jelentőségű: maguk a munkások is polgárosodnak értékrendjük és politikai magatartásuk szempont­jából. Kétségtelen, hogy az adott időszak alatt számos olyan szerző, aki egyáltalán nem kapcsolódott a polgárosodási elmé­lethez, arra mutatott rá, hogy a pártválasztásban általánosan csökken a társadalmi osztályok szerinti döntés (Alford, 1967; Diven, 1992; Clark és Lipset, 1993).

Különös módon a polgárosodási elméletet leginkább Gold-thorpe és társai (1967) megsemmisítő bírálatából, a mára már klasszikusnak számító A jómódú munkás-ból ismerjük. Ebben Goldthorpe és szerzőtársai megcáfolhatatlan empirikus bizonyí­tékokat sorolnak fel az angliai választói magatartás osztályszem­léletének változatlan súlya mellett. Meggyőzően mutatják be, hogy a brit Munkáspárt még a 60-as években is erős munkás­osztálybeli támogatottságot élvezett.

A polgárosodásról szóló szociológiai vita politikailag távolról sem volt ártatlan. A polgárosodás elmélete a Munkáspártot bí­rálta. Azt sugallta, hogy a Munkáspárt – hagyományos válasz­tói bázisának eltűnése következtében – vagy elbukik, vagy el kell távolodnia ún. baloldali politikájától, és új politikai arculatot kell kialakítania. Azok, akik visszautasították a polgárosodási el­méletet, ezáltal kiálltak a brit szociáldemokrata mozgalom és baloldali politikájának változatlan életképessége mellett.

A Goldthorpe-tanulmány ugyanakkor nem zárta le a vitát. A Munkáspárt hanyatlása a 70-es évtizedben felszította a polgá­rosodás elvének lángjait (Heath és Curtice, 1985), amelyet az­tán Marshall és társai (1988) újra kioltottak. Ők alkotják a University of Essex szociológusainak azon csoportját, amely élet­ben tartja azt a kutatási hagyományt, amelyet Lockwood és Goldthorpe fejlesztett ki a 60-as évek folyamán.

A politikai magatartás osztályszempontú elemzését másodjá­ra az ún. poszt-materialista felfogás állította próba elé. A poszt­materialista nézet ugyancsak a II. világháborút követő, növekvő jólét gondolatából indult ki, és azt hirdette, hogy az új nemze­dék poszt-materialista értékeket vall, politikai magatartását nem anyagi érdekek irányítják, amelyek a jólét körülményei között amúgy is elveszítik jelentőségüket.

Tartalmi összefüggései alapján a poszt-materialista felfogásban végső soron a korábbi angol nézet amerikai változatát láthatjuk. Inglehart (1977) nem vonja kétségbe Goldthorpe állítását a tár­sadalmi osztályok változatlan szerepéről a brit politikában, mind­össze úgy tartja, hogy egy egyedülálló angliai jelenséggel van dolgunk. Igen különös, ahogy az „amerikai kivételességről" szóló tézist a „brit kivételességről" szóló állítássá módosítja. Összessé­gében, egészen a poszt-materializmus elméletéig – Sombart nagy jelentőségű műve, a Miért nincs szocializmus az Egyesült Álla­mokban? óta – az a hiedelem tartotta magát, hogy a társadalmi osztályok relatív mellékessége és a szocialista mozgalmak hiá­nya kizárólag amerikai jelenség, amelyre külön magyarázattal kell szolgálni. Inglehart poszt-materialista elméletében az amerikai politizálási mód válik mértékadóvá. A társadalmi változás morálisan amúgy is a jólét, tehát az osztálykülönbségek eltűnése felé tart – a brit érdekpolitizálás az, ami ettől (a normálistól) elüt, tehát ez igényel külön magyarázatot.

A polgárosodás és a poszt-materializmus elmélete egyaránt a 80-as évek korai szakaszának terméke. Nem kívánjuk ehe­lyütt ezeket kritizálni, de kötelességünknek érezzük megjegyez­ni, hogy a 80-as évek eleje óta mind Nagy-Britanniában, mind pedig az Egyesült Államokban jelentősen élesedtek a társadal­mi egyenlőtlenségek, az alacsony jövedelmi rétegek reálbére nagymértékben esett, ezért – legalábbis látszólag – ez az el­méleti vonalvezetés nem tűnik teljesen elfogadhatónak.

A polgárosodásról és a poszt-materializmusról szóló tanokra gyakran úgy tekintettek – és amint azt fenti ismertetéseink bizo­nyítják, nem minden alap nélkül -, mint az osztályszempontú elemzés és a baloldali politizálás valamiféle jobbszárnyi bírála­tára. A 80-as évekre azután olyan teoretikusok is, akik azono­sultak a baloldallal – közöttük néhány egykori marxista -, csat­lakoztak a kórushoz, amely a társadalmi osztályoknak a politi­kai magatartás szempontjából csökkenő jelentőségét zengte. Az ő meggyőződésüket ugyanakkor nem a polgárosodási vágy a poszt-materialista elmélet szolgáltatta. A poszt-marxizmusnak létezik egy olyan irányzata, elsősorban a frankfurti iskola szer­zői között, amely elutasítja, hogy az osztály lenne a politikai vál­tozás kulcsintézménye. Különösen nagy kételkedés övezi a pro­letariátus „progresszívnak" tartott szerepét.

Adorno, Horkheimer és Marcuse gyakran foglalkoztak írása­ikban ezzel a kérdéssel. A frankfurti iskola filozófusait taszította az a jelenség, amit ők a németországi nácizmus munkásosz­tály általi támogatásának tekintettek a 30-as esztendőkben, ezért nem láttak okot arra, hogy a munkásságban a baloldali politika őszinte támogatóit keressék.

Mellékesen a német munkásság feltételezett nácizmusa és a polgárság náciellenessége mind a mai napig élénken vitatott kérdése a történettudománynak és a politikai szociológiának egyaránt. A 60-as évek során Marcuse egyedüli célja az volt, hogy megtalálja azt a történelmi tényezőt, amely képes a ha­gyományos marxista szerepű munkásosztály helyére állni. Úgy vélte, hogy a társadalom peremén megjelenő új csoportosulá­sok – ő csak a radikális diákságot nevezte meg, de az elem­zés kiterjeszthető az etnikai kisebbségekre, nőkre, homosze­xuálisokra stb. – döntő szerephez jutnak majd az új progresszív politizálásban (Marcuse, 1969). Marcuse előrevetítette a 70-es évek végére, a 80-as évek elejére kialakuló új társadalmi moz­galmak elméletét. Eszerint a fejlett kapitalista világ politikája új kérdések köré fog épülni, pl. környezetvédelem, nőmozgalmak, állampolgári jogok, stb. Ezek az új kérdések valószínűleg más választókört vonzanak majd, mint a hagyományos baloldali ér­dekek. Inkább mozgósítják a középosztályt, vagy az ún. új osz­tály tagjait, azaz a különféle értelmiségieket (Gorz, 1982; Offe, 1985; Laclau és Mouffe, 1985). Mellesleg, ezeknek az új tár­sadalmi mozgalmaknak a zöme anti-etatista, ami tovább rongálja a baloldali politika jellegzetes osztályalapját. Ezt a baloldalt, amely az új társadalmi mozgalmak köré szervező­dik majd, nemcsak a műveltebb középosztály, az értelmiség alkotja, ugyanakkor ellenez mindenféle állami beavatkozást, ide­értve a jóléti államot is. Tehát elutasítja a baloldali politikai pár­tok és a munkásosztály közötti kapcsolat legfontosabb eszkö­zét. Lipset, aki a maga módján egy hasonló gondolati pályát tett meg élete végére a radikális baloldaliságtól a neoliberalizmusig, munkásságának kései korszakában jelentősen újrafogalmazta korai politikai szociológiai álláspontját, amelyben a társadalmi osztályok még lényeges tényezőként szerepeltek, és az első­sorban osztályszempontok szerint leírt politika ís a baloldal­jobboldal tengelyben nyerte el értelmét. Egy nemrégiben nap­világot látott, izgalmas cikkében ennek az újrafogalmazott bal­oldalnak a XIX. századi liberalizmusra emlékeztető értékszem­léletéről beszél: „…a baloldali és liberális kifejezések manap­ság a szabadpiaci és demokratikus tendenciákat jelentik, …a jobboldali és konzervatív jelzők azokra a csoportokra vonatkoz­nak, amelyek az állami irányítást védelmezik. Meglepő, de eze­ket az ideológiai fogalmakat ebben a felfogásban először leg­inkább a tizenkilencedik században használták." (Lipset, 1991: 220)

Az anti-etatista társadalmi mozgalmakból kialakuló új baloldal valóban egyre nehezebben különböztethető meg a XIX. száza­di liberalizmustól. Ezzel párhuzamosan társadalmi bázisa is vál­tozik: a munkásosztály helyét a művelt középosztály, vagy – Gouldner értelmezésében – az új osztály foglalja el. Ez a jelen­ség rejti magában a választási magatartás klasszikus, osztály­szempontú elméleteinek harmadszori elvetését.

A választási részvétel meghatározó társadalmi tényezői

A fent említett három próbatétel, amelyekkel „a társadalmi osz­tályok választási politikában élvezett jelentőségének" szembe kellett néznie, mind a pártok közötti választás köré épül. Az ed­dig idézett irodalmak egyaránt azt állították, hogy a baloldali pár­tok folyamatosan veszítenek választói támogatottságukból, mi­vel hagyományos osztálybázisuk tűnőfélben van.

Ám a politikai magatartást nem lehet és nem is szabad pusztán a választásokon részt venni szándékozók pártpre­ferenciáira korlátozni. A politikai magatartás elemzésekor egyúttal figyelemmel kell lennünk a választói részvétel kérdé­sére is. A választói részvétel nagy szórást mutat az országok és az idő függvényében: Nyugat-Európában gyakran 90% fö­lött alakul, míg az Egyesült Államokban a csekély 50%-os arány is előfordul. Ezzel együtt a választói részvétel csökkenésének általános tendenciája figyelhető meg. Az elemzők voltaképpen egyetértenek a választói részvétel meghatározó tényezőiben: mindannyian úgy látják, hogy a részvételt elsősorban a válasz­tópolgárok iskolázottsági szintje és foglalkozása befolyásolja. Az alacsonyabb iskolázottságú, illetve az alacsonyabb társadalmi osztályokba tartozó személyek kevésbé jelennek meg a válasz­tófülkéknél. Lipset (1960) készített egy társadalmi osztályokra alapuló értékelést a nyugat-európai és az amerikai választási részvétel közötti különbségekről. Ebben azt állítja, hogy az ame­rikai polgárok döbbenetesen alacsony részvétele a választáso­kon annak tulajdonítható, hogy az Egyesült Államokban nem léteznek szociáldemokrata pártok. Tehát a társadalmi osztályok hatása erőteljesen érződik az egyesült államokbeli választói rész­vételen – érvel tovább az ifjú Lipset -, mivel szociáldemokrata párt hiányában az alacsonyabb társadalmi osztályok nem talál­nak olyan pártot, amelyre szavazhatnának.

Azt a nézetet, amely szerint az alacsonyabb társadalmi osz­tályok kevésbé jelennek meg a választásokon, és hogy az ala­csonyabb választási részvétel annak tulajdonítható, hogy hiá­nyoznak azok a pártok, amelyek a munkásosztály soraiból kike­rülő választókat vonzanák, alapjaiban még nem kezdték ki. Az eddigi egyetlen vita a témában akörül bontakozott ki, vajon a választási részvétel csökkenése összefügg-e a társadalmi osz­tályok helyzetével?

Itt most hadd térjünk ki azoknak a kutatási eredményeknek az összegzésére, amelyek a választói magatartás és a társadalmi osztályok összefüggésére vonatkoznak a fejlett nyugati demok­ráciákban. A pártok közötti választás szempontjából a szakiro­dalom jelentős része azt állítja, hogy az osztályok jelentősége csökken. Ezt az állítást mind tartalmi, mind módszertani alapon többen kétségbe vonták. Például Goldthorpe és társai (1967) és Marshall és társai (1987) vitatták a polgárosodási elmélet pon­tosságát, és megingathatatlan bizonyítékokkal álltak elő a pár­tok közötti választások változatlan osztályalapúsága mellett. Manza, Hont és Brooks (1995) módszertani okokkal magyaráz­ta, miért megbízhatatlanok a társadalmi osztályok csökkenő je­lentőségét hirdető tanok. Weaklim (1991) számadatokkal támasz­tott kételyeket a poszt-materializmussal és az új társadalmi moz­galmakkal szemben. Hadd húzzuk ismételten alá: a társadalmi osztályok hatását a választási részvételre még soha nem von­ták kétségbe.

A szakirodalom tehát általában elfogadja, hogy a részvétel mértékét nagyban befolyásolja a választásra jogosultak osz­tályhelyzete. Az egyes országok közötti eltérések a munkás­osztály, ill. munkáspártok jelenlétének, avagy hiányának tulaj­doníthatók. Az Egyesült Államokban egyedülálló politikai kultú­ra érvényesül, amelyben az a politikai játékszabály, hogy nem a választópolgárok szociális értelemben alsó hányadát kell meg­szólítani, hanem ehelyett úgy kell a demokrácia játszmáját le­bonyolítani, hogy olyan egymással versenyben álló politikai prog­ramokat dolgoznak ki, amelyek a választópolgárok felső körei­hez szólnak, illetve azokat mozgósítják. Az európai politikai rendszer ezzel szemben a magas részvételi arányokon ala­pul; a társadalmi osztályok szerepe elhanyagolható a vá­lasztási részvételben, ugyanakkor jelentős a pártok közötti választás szempontjából.

Érdemes szó szerint idézni Manza, Hont és Brooks közös ér­tékelő tanulmányának következtetéseit: „Néhány mostani tu­dományos elemző úgy látja, hogy a társadalmi osztályok és a képviselőválasztás közötti viszonyt a nyugat-európai és ameri­kai tőkés demokráciákban 1945 óta a folyamatos »eltávolodás« jellemzi. Másokat az osztályokról szóló elmélet, a statisztikai módszerek továbbfejlesztése és a megbízható adatokhoz való hozzájutás lehetősége késztetett arra, hogy újraértékeljék azt az állítást, mely szerint a társadalmi osztályoknak a választási po­litikában betöltött szerepe csökken.

A legtöbb jelenlegi kutatás arra a következtetésre jut, hogy pontosabb, ha a folyamatokat "tendencia nélküli változásnak«, illetve – kivételes esetekben – »újra-szövetkezésnek« nevezzük. A kutatók erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy úgy hangolják össze az újraértékelések következő új hullámát, hogy ezáltal egyszerűsödjék a nemzetközi összehasonlítás művele­te. Ezen a ponton csupán egy biztos következtetés vonható le: egy országban sem bizonyult a választás osztályoktól függet­lennek két egymást követő alkalommal." (Kiemelés a szerzők­től.)

B. Két, egymást kizáró elmélet a poszt-kommunista politika természetéről: a liberális-konzervatív törésvonal és az ún. „két tengely" elmélete

A fent ismertetett polgárosodási, poszt-materialista, valamint az új társadalmi mozgalmakról szóló tételek sajnos nem vonatkoz­tathatók pontosan a poszt-kommunista társadalmak körülménye­ire. A politikai szociológia elfogadott nézete szerint a tőkés fej­lődés kezdeti stádiumaiban a társadalmi osztályok nagy jelen­tőséget élveznek a politikai magatartás szempontjából. Azok a nézetek, amelyek kétségbe vonják a társadalmi osztályok sze­repét és a jobboldali-baloldali megosztottságot, mind a fejlett tőkés rendszer körülményeire támaszkodnak.

Az osztályok felbomlásáról beszélni majd akkor lesz idősze­rű, ha már egy későbbi stádiumban a munkásosztály nagysága zsugorodni kezd, és a gazdasági felfutás következtében a munkásság és a polgárság egyre hasonlóbb mértékben fog gyara­podni. Ezzel szemben az államszocializmusból a piacgazda­ságba való átmenetet helyesebb a szocialista hierarchiából a tőkés osztályrendszerbe való átmenetként jellemezni. Az osztályok nem tűnnek el, sőt inkább kialakulófélben vannak. A késői államszocializmus nem volt különösebben gazdag; a gaz­dasági intézmények átszervezése következtében az életszínvo­nal esett, éleződtek a társadalmi egyenlőtlenségek. A mai Ke­let-Európában egy átlagos dolgozó a kommunizmus buká­sa előtti fizetésének körülbelül kétharmadát viheti haza.

Minthogy a poszt-kommunista Kelet-Európa történelmi körül­ményei ilyen szembetűnően elütnek a fejlett kapitalista Nyugat­tól, külön elméleteket kell alkotnunk, hogy leírhassuk a politika egyes területeinek lényegét, és azokat a meghatározó társa­dalmi tényezőket, amelyek az e területeken más-más helyet el­foglaló pártok választói körét kijelölték a poszt-kommunista át­alakulás idején.

Jóllehet ezeket a kérdéseket élénk vita övezi a kelet-európai értelmiség köreiben, a szakirodalomban mégsem találtunk meg­felelően körvonalazott álláspontokat.

A kortárs kelet-európai értelmiség kultúrája – döntő mérték­ben – élőszóban jut kifejezésre. Az elgondolásokat csak beszél­getések, előadások során fejtik ki, legtöbbször nem jelentetik meg Írott formában. A politikai területekről, pártokról és azok szava­zóköréről, illetve a hasonló témákról szóló publikációk többsége újságcikk, illetve napilapokban megjelenő interjú – nem tudo­mányos folyóiratban közzétett tanulmány. A szakértők sokszor idézik egymást mind ezeknek a beszélgetéseknek a során, mind az újságcikkekben. Ez megnehezíti az elméletalkotás általáno­sító folyamatát, egyben meglehetősen esetlegessé teszi azt. Kö­vetkezésképpen igen kevés letisztult nézet alakul ki, és kevés ismeret halmozódik fel. Az alábbiakban mindent megteszünk an­nak érdekében, hogy ennek az elméleti kirakójátéknak a da­rabjait elfogadható módon egymáshoz illesszük.

Az itt bemutatandó két nézet közül az elsőt nevezzük „a liberális-konzervatív törésvonal" elméletének! Ennek az elméletnek az a gondolat áll a középpontjában, hogy a jobboldal és a balol­dal fogalma Kelet-Európában tartalmát veszítette. Helyét a poli­tikai palettán a liberálisok és konzervatívok közötti megosztott­ság vette át. Ez tehát azt jelenti, hogy a politikai küzdelmet nem a gazdasági érdekek irányítják, a pártoknak nincs jól körülhatá­rolható szavazóköre, amelyet társadalomszerkezeti vagy osztály­szempontok szerint lehetne leírni. Ehelyett a politikai küzdelem az egymással szemben álló kultúrák, értékek, a vallási és etni­kai hovatartozás, az eltérő világnézetek között zajlik.

A másik elméletnek „a két tengely elmélete"nevet adtuk. Nap­jaink Kelet-Európájában senki sem vonja kétségbe a kulturális konfliktusok és a liberális-konzervatív szembenállás súlyát. Még­is, akad néhány szociológus, politológus és társadalomelemző, aki kitart a baloldali-jobboldali megosztottság jelenléte mellett. Ezek szerint tehát nem csupán egy törésvonal létezik, nem csu­pán egy tengelyre épül rá a poszt-kommunista politika, hanem kettőre. Míg a liberális-konzervatív ellentétet az értékren­dek különbözősége adja, addig a baloldali-jobboldali ten­gely gazdasági érdekek között húzódik. Bizonyos szerzők, akikről elmondhatjuk, hogy osztják „a két tengely elméletének" állítását, azt jelzik, hogy a gazdasági érdekek végül a poszt­kommunista politikán belül is nagyobb szerephez fognak jutni, így a pártok, legalábbis egynémely párt, jól körülhatárolható, biztos szavazókörrel fog rendelkezni. Ilyen körülmények között arra kell számítanunk, hogy a társadalmi osztályok jelentősége a politikai magatartás szempontjából általában növekedni fog, és ez különösen igaz lesz a pártok közötti választások eseté­ben.

A két elmélet közötti vita a következő két kérdéscsoport körül alakult ki:

A két elmélet állításainak ismertetése során igyekezni fogunk kitérni a közöttük feszülő ellentét mindkét elemére, ámbár sta­tisztikai elemzéseinkben csupán a második kérdésre szorítkoz­tunk: az egyén osztályhelyzetének jelentőségét, egyszerűbben fogalmazva: a foglalkozás és a várható pártválasztás összefüg­géseit vizsgáltuk.

Már föntebb rámutattunk, hogy a polgárosodásról, a poszt­materializmusról, az új társadalmi mozgalmakról és a társadal­mi osztályok változatlan jelentőségéről szóló elméletek politika­ilag nem tekinthetők „ártalmatlannak". Az ismeretek szociológi­ája, avagy a szociológia szociológiája jól jöhet, ha meg akarjuk érteni a kelet-európai elméleti vitákat, egyúttal bemutatni, milyen politikai különbségek is húzódnak meg a liberális-konzervatív szembenállás és „a két tengely" elméletének vitája mögött. Rö­viden: megpróbáljuk a hátteret és néhány kulcsfontosságú ál­láspontot bemutatni azoktól a szerzőktől, akiket a fenti két el­mélet mögé sorakoztathatunk fel.

A liberális-konzervatív szembenállás elmélete a kelet-európai disszidensek politika-ellenességében és a kommunista rendszer alatti ellenzéki politizálás korai megfogalmazásában gyökeredzik, amely a civil társadalom harcát hirdette a hatalmon lévőkkel szemben.

Ezt az anti-politizálást, más néven alternatív politizálást elő­ször – nagyjából azonos időben, a 70-es évek vége, a 80-as évek eleje táján – Vaclav Havel, Adam Michnik és Konrád György indította el. A politika-ellenesség inkább gondolkodásmódot, mintsem arra irányuló, fegyelmezett erőfeszítést jelentett, hogy pontosan meghatározzák, mit is jelent a politizálás a világnak ezen a részén. Inkább ideológiai programnak, mintsem társa­dalomelemzési gyakorlatnak szánták. A kelet-európai disszidensek – megundorodva az egykori államszocialista politikusok ügyeskedéseitől – erkölcsi mércét kívántak felállítani. Bár a kom­munista politikusoknak nem kellett versenyszerű, szabad válasz­tásokon megmérkőzniük, érdekes módon mégis jól ismerték az érdekpolitizálást. Marxizmusban való jártasságuk, és ennek azon tanítása, mely szerint a politika az érdekcsoportok közötti komp­romisszumok mestersége, hajthatta őket a koalícióépítés, az el­lenfeleik szövetségek révén való semlegesítése, megosztása, ily módon irányítása felé. A 60-as években a disszidens, ill. ellen­zéki politikusok első nemzedéke a marxista „politikacsinálást" próbálta meg utánozni. A lengyel Kuron és Modzelewski, a ma­gyar Haraszti úgy hitték, hogy meg tudják és meg is kell „érin­teniük" a munkásosztályt. Azt tartották, hogy az ellenzéknek az a dolga, hogy olyan társadalmi bázist hozzon létre, amely ké­pes lesz ellenzéki politizálásra. Egy évtizeddel később, ahogy az ellenzék erősödött, ez az álláspont már gyermekdednek tűnt, és a XIX. századi orosz narodnyikok naiv populizmusára emlé­keztetett, akik parasztruhába öltözött radikális értelmiségiek vol­tak, és még beszédmódjukban is a parasztokat próbálták utá­nozni, azt bizonyítván, hogy valódi társadalmi bázis áll a hátuk mögött. A 70-es, 80-as évek fordulójának vezető kelet-európai disszidens értelmisége úgy döntött, hogy felhagy ezzel a nevet­séges színjátékkal, mondván: ők nem munkások, hogyan is lép­hetnének fel a munkásosztály képviselőiként?

De kit is képviseltek ők igazán? Erre a kérdésre a politika-elle­nesség leleményes válasszal szolgált: a civil társadalmat, a ma­gasabb erkölcsi színvonalat – nem pedig bármilyen különálló cso­portosulást vagy társadalmi osztályt. Az anti-politika izgalmas, nagyon ötletes megfordítása volt a civil társadalomról alkotott marxi felfogásnak. A fiatal Marx a civil társadalom határait abból a megfontolásból kívánta az osztályharc hangsúlyozásával kitá­gítani, hogy ezáltal meghaladja az osztályok közötti különbsége­ket; az egykori államszocializmus disszidens ideológusai az osz­tályhatárokat olyan társadalmi mozgalmak révén gondolták fel­számolni, amelyek nem tesznek különbséget osztály és osztály között, hogy így újra életbe léptessék a civil társadalom fogal­mát. Tehát az osztályokra épülő politizálás, a sokszínű érdekek befolyásolásán alapuló politizálás helyébe egy új erkölcsiségű politizálási módot kívántak állítani.

Az anti-politizálás mozgalmának létrehívása amellett, hogy egyszersmind bátor és nemes cselekedet volt, igen tartalmas­nak és vonzónak bizonyult. A 80-as évtized során nemcsak a disszidens értelmiségiek, hanem a társadalom különböző nagy csoportjai is megtapasztalhatták az ún. „szabadsághiányt". A késői szocializmus gazdaságilag nem volt különösebben sike­resnek mondható, a 70-as évektől fogva mélyült a kapitalista Nyugat- és az államszocialista Kelet-Európa életszínvonala kö­zötti szakadék. Mégis, fennállásának utolsó két évtizedében a rendszerrel szembeni elégedetlenség elsődlegesen az emberek­nek a szabadság, a demokrácia, illetve az együvé tartozás iránti vágyából fakadt. Ezeket a vágyakat kétféle módon lehetett au­tentikusan megválaszolni: egyrészt a liberalizmus irányából, amely az egyén szabadságát hangsúlyozta, másrészt a konzer­vativizmus irányából, amely a nemzet, az etnikai tisztaság és a vallás fogalmának feltámasztott nyomatékosításával kínált meg­oldást az identitás és az együvé tartozás meghatározására.

Az anti-politizálás és a vele együtt megjelenő „civil társadalom"-elmélet⁶ a 80-as évek során a kommunista, érdekcsopor­tok szerinti politizálással állította önmagát szembe. A küzdelmet, úgy mondták, „a társadalom" és „a hatalmi erők" vívták egymás­sal, nem pedig a társadalom különféle rétegei. Az anti-politizá­lásnak ez a felfogása egyaránt könnyen magába tudta fogadni a liberális értelmiségiek, a konzervatív hazafiak, a bigott hívők és a jobb életkörülményekért, valamint önállóságukért harcoló munkások csoportját, értelmiségi tanácsadóikat is ideértve.

A poszt-kommunista időszak későbbi halálos ellenségei – a köztük feszülő egyet nem értés ellenére – békésen megfértek egymással a kommunista párt és „apparátcsikjai" elleni közös küzdelemben. A liberalizmus a hazafiság és a vallás mint állam­polgári jogok mellett szállt síkra; míg a liberális értelmiségiek olyan szervezeteket hoztak létre, mint például a KOR, addig a konzervatív értelmiség – még a lengyelországi egyházi vezetés is – támogatta a munkásság szociáldemokrata törekvéseit, ame­lyeket például a Szolidaritás szakszervezeti mozgalma is meg­testesített. Minthogy ez a fennálló rendszer ellen irányult, ezért részét képezte a társadalom küzdelmének a hatalmon lévőkkel szemben.

A 80-as évek eleji lengyel és magyar disszidensek liberaliz­musa a polgári szabadságjogokra, és nem a piacgazdasági rend­szerre, illetve a magántulajdonra összpontosított.⁷ 1989 köze­ledtével azonban a „civil társadalom" ezen boldog egységessé­ge bomlásnak indult. Nyilvánvalóvá vált, hogy a politika-ellenesség valójában politizálás más eszközökkel, nem pedig a politi­kai tevékenységek teljeskörű elutasítása. Ennek megfelelően az újonnan kialakuló politikai küzdőterek az anti-politika logikája és főbb érdekei mentén oszlottak meg, más szóval a legjelentő­sebb különbség a liberálisok és a konzervatívok között rejlett. Noha a liberálisok és a konzervatívok könyörtelen harcot vívtak egymás ellen, azért készek voltak megállapodni a poszt-kom­munista politikai felfogás legalább egy alapfeltételében, amelyet Tamás Gáspár Miklós (1989) és Adam Michnik oly meggyőző­en fogalmazott meg: a politika poszt-kommunista szakaszában nincs helye a baloldali-jobboldali megosztottságnak (hasonló­an vélekedik még Milán Simecka, 1992; Kis, 1990a; 1990b; 1992; Arató és Cohen, 1992). Ideje, hogy „búcsút vegyünk a baloldaltól" – szólt Tamás Gáspár Miklós egyik nagy hírű tanul­mányának címe.⁸ Simecka (1990) egészen odáig merészkedett, hogy azt sugallja: Közép-Európa – az osztálymentes politizálás és az idejétmúlt baloldal-jobboldal fogalmainak mellőzése ré­vén – leckét adhat a Nyugatnak pragmatikus politizálásból.

Kelet-Közép-Európa annak a „magasabb szintű" politikai kul­túrának a bölcsője, amely a teljes nemzet, az egész társadalom – és nem csupán valamelyik rétegének – anyagi érdekeit teste­síti meg. Arató (1992: 78) ugyancsak előnyösebb helyzetűnek találja azokat a pártokat, amelyek nem hajszolják a társadalmi osztályokon alapuló választói kör kialakítását. Egyúttal arra fi­gyelmeztet, hogy a politika „weimarizálódása" menne végbe, amennyiben a poszt-kommunista Kelet-Európa az osztályokon alapuló politizálással kísérletezne.

A fent ismertetett álláspont az – legyen bár elemző vagy csak leíró jellegű -, amit mi a „liberális-konzervatív törésvonal" elmé­letének neveztünk el. Az e felfogást követő poszt-kommunista po­litizálás különböző erkölcsi és világnézeti vélemények vitáját je­lenti. A politika-ellenesség nézete szerint a poszt-kommunista politika sokkal inkább a jelképek politikája, az értékrendek csatá­ja, mintsem érdekpolitika vagy osztályharc. Ami azt illeti, a liberá­lis-konzervatív szembenállás elmélete meggyőző elemzésnek bizonyult, ugyanakkor – miként arra egy, az 1990-es magyaror­szági választásokról szóló korábbi tanulmányunkban már hivat­koztunk (Szelényi Sz. és társai, 1995) – igen jól tudta követni a korai poszt-kommunista rendszer politikai folyamatait is. Nem ért minket meglepetésként, hogy nem találtunk kimutatható statiszti­kai összefüggéseket a pártszimpátia és a választók osztályhely­zete között. Ez megerősíti annak az elméletnek az állításait, amely a baloldal és az osztályhelyzet mellékességét hirdeti a politikai küzdelmekkel összefüggésben. Ugyanakkor az is meglehetősen igaz megállapítás, hogy 1990-91-ben a baloldali jelző aligha illett az egykori kommunista pártokra. Sem tagságuk, sem széles tá­mogatottságuk nem a baloldali választókörből, azaz a munkás­osztályból verbuválódott. Mindezeken túl, a poszt-kommunista li­berális és konzervatív pártok túlfűtött „Kulturkampf"-ba bocsátkoz­tak egymással (I. Schlett, 1994), amelyben a hazafiság kontra koz­mopolitizmus kérdését vitatták a nyugat-barát és az általuk xenofóbiás populistáknak tartott személyiségek; illetve azok a né­zetek csaptak össze, amelyek egyfelől vallási és családi érdeke­ket, másfelől a világi értékeket, továbbá az állam és az egyház szétválasztását hangsúlyozták.

Tény, hogy a liberális-konzervatív szembenállás tanát nem fo­gadta el minden politikai elemző. Főként azok a politológusok, akik rokonszenveztek az utódpárt programjával, illetve akik így vagy úgy kapcsolatban álltak a kommunista párt reformszárnyával, másként értékelték a stabil választói bázis hiányát és a nyilvánvaló gyenge­séget, sőt magának a politikai baloldalnak a hiányát is.

Bihari Mihály, a korábbi reformkommunista, akit a 80-as évek végén a kommunista párt kizárt tagjai sorából, hogy az utódpárt aztán visszavegye és parlamenti képviselővé tegye 1994-ben, már 1989 decemberében azt írta az egyik napilapban (Bihari, 1989), hogy a magyarországi politikai csatározásokban nem ket­tő, hanem három, oldal vesz részt. Noha elismerte a baloldal gyenge voltát, kitartott amellett, hogy még reményteli jövő áll előt­te. A baloldali pártok hasznosságát a politikai konszolidáció szempontjából elméletileg elképzelhetőnek tartotta. Egy másik, Biharihoz hasonló kötődésű politológus, G. Márkus György – meglepő módon – Lipset és Rokkan elméleteiben keres magá­nak kiindulópontokat (Márkus, 1994). Egyik cikkében, amelyet az első választási ciklus végén, de még a második demokrati­kus választás előtt, 1994 májusában írt, arra a következtetésre jut, hogy a liberális-konzervatív szembenállás tartós súlyán túl az a politikai baloldal, amely elismeri a társadalmi igazságos­ság értékeit, széles körben vált elfogadhatóvá, sőt a liberálisok és a konzervatívok is a munka-tőke ellentét mentén különültek el egymástól (idézett mű: 43).

Bihari, de különösen G. Márkus írásaiban tehát a „két tengely elméletét" látjuk felbukkanni: azt az állítást, mely szerint a balol­dalnak igenis van jövője, és társadalmi bázisát egy társadalmi osztály fogja kijelölni.

A politikai játéktér osztályok szerinti megosztottságának kér­dését számos nem-szocialista politikus, illetve politológus is fel­vetette (Ost, 1993; Kitschelt, 1992; Kuron, 1994; Reykowski, 1994; Wnuk-Lipinski, 1995). Miközben a társadalmi osztályok csökkenő jelentőségét hirdető vélemény baloldali bírálói attól tar­tottak, hogy kötődéseik politikai képviselői el fognak tűnni a szín­ről, addig a konzervatívabb felfogású elemzők aggodalommal szemlélték annak az ideológiának az erősödését, amely ellen felnőtt életük nagy részén át küzdöttek. Azok a konzervatív ér­telmiségiek, akik a politikai hatalomban vagy akörül tevékeny­kedtek, mindkét országban napilapok hasábjain, interjúkban és nyilvános viták során óvtak a „kommunista restauráció" veszé­lyétől. Reykowski (1994: 19-20.) például a „gondoskodó állam" támogatói létszámának növekedését tapasztalja Lengyelország­ban 1991 és 1993 között, és úgy vélekedik, hogy ez a változás árthat a kialakulófélben lévő demokratikus intézményeknek.

Az 1990-es magyarországi választásokról szóló korábbi ta­nulmányainkban (Szelényi I. és Szelényi Sz., 1991; Szelényi Sz. és társai, 1995) kiemelten foglalkoztunk a választói részvétellel. Adatelemzéseink megbízható bizonyítékát adták, hogy a válasz­tásokon való részvételt leginkább a választópolgárok iskolázott­sági szintje, illetve – bizonyos mértékig – foglalkozása határoz­ta meg. A magyarországi első szabad választások alkalmá­val a választópolgároknak csupán mintegy fele jelent meg az urnák előtt. Többségük a magasabb iskolai végzettsé­gűek, illetve a magasabb társadalmi presztízst élvező pá­lyák tisztviselői közül került ki. Ugyancsak szemügyre vettük a szavazó és a szavazástól távolmaradt polgárok politikai nézetei között mutatkozó különbségeket. A számok azt bizonyították, hogy amellett, hogy a választástól tartózkodók alacsonyabb tár­sadalmi rangúak voltak, legtöbbjük olyan értékeket vallott ma­gáénak, amelyeket a szociáldemokrata pártok választókörével szokás kapcsolatba hozni. Arra az ún. „két tengely"-elmélettel összhangban álló következtetésre jutottunk, hogy 1990-ben a megszólítatlan szociáldemokrata választókör igen tekintélyes méretű lehetett. Abban az időben ezt a felvetést hevesen vitat­ták. A liberális filozófus Kis János, aki ekkortájt az SZDSZ elnö­ke volt, elemzésünkre adott válaszában megerősítette azt az álláspontját, mely szerint a baloldalnak nincs jövője Kelet-Euró­pában, ezért pártja, a liberális SZDSZ helyes stratégiát folyta­tott akkor, amikor nem egy szociáldemokrata platformot tett ma­gáévá, hanem – ehelyett – az állampolgári jogok képviselete mel­lett kötelezte el magát.

A „két tengely"-elméletet nagyvonalakban úgy foglalhatjuk össze, hogy a politikai küzdőtéren a baloldali-jobboldali meg­osztottság éppen úgy érvényes, mint a liberális-konzervatív, csakhogy a poszt-kommunista átalakulás kezdeti időszakában ez még nem derül ki világosan.

A kommunizmus bukását követő idők első szakaszát elsősor­ban a szabadság, az identitás és együvé tartozás kérdései ural­ják, ezért ez a liberális-konzervatív tengely mentén, a társadal­mi osztályok csupán halvány körvonalai között épül ki. Minthogy a gazdasági érdek- és osztálykülönbségek továbbélnek a fel­szín alatt, ugyanakkor az állampolgári jogokat a törvény szava­tolja, a gazdasági konfliktusok előtérbe kerülnek. Ennek az a következménye, hogy a politika a jelképes politizálásból az ér­dekpolitizálás felé mozdul el, ismét jelentőséget kap a balolda­li-jobboldali megosztottság és a politikai nézetek osztályfüggő­sége. Más szóval: minél inkább megközelítik a volt államszo­cialista országok a demokratikus piacgazdasági modellt, annál mélyebb tartalmat nyer a bal- és jobboldal fogalma, annál nagyobb szerephez jutnak a gazdasági érdekek és az osztálykülönbségek a választói döntésben.

A liberális-konzervatív törésvonalról szóló elmélet az osztály­szemléletnek és az érdekpolitizálásnak mond búcsút. Ezzel szemben a „két tengely"-elv azt vallja, hogy a jelképek politikája a korábbiaknál kevésbé fogja irányítani a poszt-kommunista po­litikai elképzeléseket, ugyanakkor az osztályszemlélet erősödé­sére és az érdekpolitizálás újfent központi szerepére számít.

3. Feltételezések, számadatok és módszerek

Ebben a fejezetben a két, egymással vitában álló tézis, a „libe­rális-konzervatív törésvonal" és a „két tengely" elméletének helyzetmagyarázó erejét kívánjuk összemérni a magyar- és lengyel­országi pártpreferenciák 1990-94-es változása alapján.

A „két tengely"-elmélet helyességét igazolja az, ha 1. a társa­dalmi osztályoknak és az iskolázottságnak csupán csekély ha­tását tapasztaljuk az 1990-91-es magyarországi, illetve lengyel­országi választásokon; ha 2. az osztályszemlélet és az iskolá­zottság erősödő hatása tapasztalható mindkét országban 1993­94 során; ha 3. a második szabad választások alkalmával a szo­cialista pártok szembetűnően több támogatót szereztek a vá­lasztó polgárok azon köréből, amely szavazatait általában szo­ciáldemokrata pártokra adja, tehát, ha a „fizikai munkás" státusz­ból szocialista szavazatra következtethetünk; ha 4. az ideológi­ai kérdések (például a felekezeti hovatartozás, a maga összes lehetséges változataiban, megőrizték jelentőségüket a második választások alatt is, de az osztályszemlélethez képest hatásuk csekélyebbnek bizonyult. Az alábbi számadatok nagy általános­ságban ezeket a feltételezéseket támasztják alá.

Számadatok

Számadatainkat két forrásból szereztük be. Az 1990-es magyar­országi és az 1991-es, illetve 1993-as lengyelországi választá­sokra vonatkozóakat a „Társadalmi rétegződés Kelet-Európá­ban 1989 után" c. felmérésből (Szelényi-Freiman, 1991) merí­tettük, amelyben a népesség különféle rétegeinek találomra ki­választott képviselőit arról kérdeztük, hogy a legutóbbi parla­menti választásokon kire szavaztak.

A közvélemény-kutatást Magyarországon 1993-ban, Lengyel­országban 1994-ben végeztük el. Látható, hogy néhány éves eltérés mutatkozik a felmérés és a választások időpontja között, de ez nem érinti az adatok megbízhatóságát. Sőt, 1993-94-re nézve a legtöbb esetben csak csekély mértékben lehetünk ta­núi az ún. nyájszellem érvényesülésének, azaz annak a tenden­ciának, hogy a választók közül többen állítanák azt, hogy a győz­tes párt(ok)ra szavaztak, mint ahogyan azt az összesített válasz­tási eredmények bizonyítják. Ugyanakkor, sajnos, az 1991-es lengyelországi bejelentett baloldali szavazatokkal kapcsolatban beszélhetünk bizonyos fokú „nyájszellem"-hatásról. Az 1994-es felmérés idején a megkérdezettek közül lényegesen többen em­lékeztek vissza úgy, hogy 1991-ben a baloldalra szavaztak, mint azt ténylegesen tették. Míg a valóságban a baloldali pártok a szavazatok csupán 23,1 %-át szerezték meg, addig 1994-es válaszadóink 31,3%-a emlékezett vissza úgy, hogy,, rájuk sza­vazott. Másfelől viszont a felmérésből eredő visszamenőleges becsléseink a szavazatok pártok közötti megoszlásáról igen helytállónak bizonyultak.

Az 1994-es magyarországi választásról szóló elemzéshez a MEDIÁN (közvélemény-kutató iroda) „exit poll" adatait használ­tuk fel. A MEDIÁN spontán kiválasztás alapján 60809 embert kérdezett meg, közvetlenül szavazataik leadása után. Az így nyert eredmény nagyon közel járt a választás tényleges kime­netének adataihoz.

Az 5-ös (Magyarország) és a 6-os (Lengyelország) tábláza­tok a szavazó népesség lehetséges változóinak megoszlását

mutatja, ahogyan azt modelljeinkhez is felhasználtuk. Magyar­ország esetében a szavazatokat három pártcsoportosulás sze­rint elemeztük: MSZP, konzervatívok (MDF, FKGP, KDNP) és liberálisok (FIDESZ és az SZDSZ). A lengyelországi eredmé­nyek vizsgálatához is ebbe a három kategóriába soroltuk be a pártokat, jóllehet a baloldalt ott egy választási koalíció adja, amelyet a volt kommunista párt vezet. Mellette a meglehetősen konzervatív, hagyományos szövetséges, a Parasztpárt és az an­tikommunista Munka Unió, az egykori Szolidaritás-mozgalom baloldali, szociáldemokrata frakciója áll. A rájuk adott szavaza­tokat egységesen a baloldal szavazataiként kezeltük.

A szavazást várhatóan befolyásoló tényezők közé felvettünk egy 5 „dummy" változóból álló sort a társadalmi osztályba tarto­zás kimutatásához. A szűkkörübb exit poll-adatok és saját ada­taink összehasonlítása érdekében a gazdaságilag inaktív lakos­sági csoport mutatóit külön tüntettük fel.

Ezek után, az EGP osztályozási rendszerének megfelelően, a következő foglalkozási kategóriákat állítottuk fel: diplomások, me­nedzserek, szellemi munkakörben dolgozók, fizikai, továbbá me­zőgazdasági munkások. Sajnos a magánvállalkozás hatását nem tudtuk külön megvizsgálni a pártok közötti választás tekintetében, mivel a MEDIAN-tól beszerzett adatok között a magánvállalkozás nem szerepelt külön kategóriaként. Ezeken kívül még számos olyan, többnyire állandó, kontroli-változót alkalmaztunk, amelyek itt nem igényelnek bővebb magyarázatot. A „templomjáró" elne­vezést azok kapták, akik nem csupán évente néhányszor vesz­nek részt istentiszteleten. A „városlakó" cím azokra vonatkozik, akik a 100.000-es lélekszámnál nagyobb települések lakói.

Az alábbi eredményeket, melyek a táblázati adatok minden­irányú összevetéséből és logisztikai regressziós modellekből fa­kadnak, abból a célból közöljük, hogy általuk megbecsülhetővé váljék a pártválasztás különböző, egymástól független változói­nak hatása az egyes országokra nézve év szerint. Külön figyel­met kívánunk fordítani azoknak a mutatóknak a nyomon követ­hető változásaira, amelyek az osztályhelyzetre utalnak.

4. Eredmények: a pártok közötti választás meghatározó tényezői

Magyarországon, illetve Lengyelországban 1990-91 és 1993­94 között lezajlott néhány jelentős változás, ami megváltoztatta a választói magatartás szociális determináltságát. Olyan váltó­zásokról van szó, amelyek összhangban állnak mind a poszt­kommunista időszak lehetséges szociáldemokrata választói bá­zisáról alkotott feltételezésünkkel, mind pedig a „két tengely"-elmélettel. Ugyanakkor adataink kétségessé teszik a liberális-konzervatív törésvonal elvének helyességét.

Először is: a baloldali fordulat a magyar és a lengyel politi­kában egyaránt a választói részvétel csekély, de tartalmát tekintve mégis jelentős növekedésével járt együtt. A magyar­országi részvétel a választások első fordulóiban 66-ról 70%-ra, a második fordulókban 45-ről 52%-ra emelkedett (I. az 1. és 2. táblázatokat). Lengyelországban a részvétel még látványosab­ban növekedett: 1993-ban mintegy 23%-kal többen szavaztak, mint 1991-ben.

Sajnos nem rendelkezünk adatokkal azokról a polgárokról, akik csak a második választás alkalmával adták le szavazataikat. Ennél fogva nincsenek közvetlen bizonyítékaink arra, hogy a Szocialista Pártnak jól jött a megnövekedett választói részvé­tel, vagy hogy csökkent volna az iskolázottság, illetve a foglal­kozás hatása, amely meghatározó volt az 1990-es választásoktól távolmaradók csoportjának előrejelzésében. Csupán annyit mondhatunk, hogy a választói részvétel növekedése megfelel a lehetséges szociáldemokrata választói körről felállított hipoté­zisünknek.

Az osztálytudat fokozódó jelentőségét, és hangsúlyosan a volt kommunista pártok támogatói létszámának növekedését a mun­kásosztály körében legjobban az a táblázat mutatja be, amely a pártokra leadott szavazatok és a foglalkozások közötti össze­függést keresi (8., 9. táblázatok).

A fizikai munkásság részéről az utódpártok támogatottságá­nak döbbenetes erősödése tapasztalható. Ez az egyetlen lé­nyeges jelenség ad választ arra, hogy miért nyerték ezek a pár­tok a választást éppen négy évvel a kommunizmus bukás§„után. Lengyelországban (I. 9. táblázat) a parasztságtól eltekintve, amely a kétségesen baloldali Parasztpárt révén már 1991-ben a baloldalra adta voksát, minden foglalkozási ágban nőtt az utód­pártok támogatóinak aránya. Ám ez a növekedés (mintegy 80%) a fizikai munkásság körében kiemelkedő szintet ért el. Minden más foglalkozási csoportban ugyancsak több volt a baloldalra leadott szavazatok száma 1993-ban, mint 1991-ben, de csu­pán 40-50%-kal.

A 8. táblázat hasonló fejleményekre utal Magyarország tekin­tetében: a baloldalra szavazók aránya elsősorban a fizikai és a mezőgazdasági munkások körében növekedett meg. Figyelemre méltó ugyanakkor a menedzser-réteg erős baloldali kötődé­se is. Ez a jelenség, amely már 1990-ben is megfigyelhető volt, az 1989 előtti technokrata elit politikai támogatásának „lehorgonyozásáról" tanúskodik: hűek maradtak azokhoz, akik ezekbe a pozíciókba segítették őket. A diplomások egyik országban sem rokonszenveznek annyira a baloldali politikai erőkkel, mint a menedzserek – inkább a liberális pártokat választják.

A többváltozós elemzés további megerősítést nyújt a pártvá­lasztásokban érvényesülő osztálytudat jelentőségének fokozó­dásáról szóló tézisnek, valamint annak a megállapításnak, hogy a műveltebb városi munkásság szavazatainak döntő szere­pe volt az utódpártok 1993-94-es választási győzelmében.

A 6. és 7. táblázat négy különálló logisztikai regresszió eredmé­nyeit mutatja be. Az egyes sorok a baloldalra szavazók százalé­kos megoszlását tükrözi: Magyarországon a szocialistákra (MSZP), Lengyelországban a Baloldali Demokratikus Szövetség­re (SDC), a Parasztpártra (PSL) és a Munka Unióra (UP) le­adott szavazatokat vetettük egybe az összes többivel.

Akadnak bizonyítékok, amelyek azt a feltételezésünket tá­masztják alá, hogy a második szabad választások alkalmával mindkét országban erősödött az osztályszemlélet hatása a pár­tok közötti választásban. Ahogyan azt az 1990-es magyarországi választásokról készített tanulmányunkban (Szelényi Sz. és tár­sai, 1995) megjegyeztük, a társadalmi osztályok hatása 1990-ben inkább a választásokon való részvételben nyilvánult meg. A pártok közötti döntés szempontjából azonban igen kis jelen­tősége volt.

Jelenlegi elemzésünkben az 1990-es választási eredménye­ket egy másik adatsor alapján értelmezzük, mint korábban, jól­lehet az eredmények ugyanazok. 1990-ben Magyarországon nem lehetett összefüggésbe hozni a megkérdezettek foglalko­zási ágait és az MSZP-re leadott szavazatokat. Az iskolázott­ság, ezzel szemben, árulkodóbbnak tűnik. A közép-, illetve fel­sőfokú végzettségűek közül többen szavaztak a szocialistákra, mint az alapfokú végzettségűek soraiból. Az egyetemi diplomá­val rendelkezők több mint kétszer annyian választották a Szoci­alista Pártot (e^.98=2,7), mint a nyolc általános iskolai osztályt (sem) végzettek. Tehát, míg a foglalkozás önmagában nem ké­pes magyarázatot adni az 1990-es szocialista eredményekre, addig szemmel látható, hogy a tanultabb, világias, városi (hoz­zá kell tennünk: volt párttag) középosztály jelentette az utód­párt társadalmi bázisát léte első éve alatt. 1994'-re, ugyanak­kor, azt tapasztaljuk, hogy a fizikai munkás válaszadók közül lényegesen többen szavaztak a Szocialista Pártra, mint a diplo­mások, a szellemi dolgozók és a mezőgazdasági munkások köreiből. Amint erre már korábban rámutattunk, a menedzse­rek a fizikai munkásokhoz hasonlóan szavaztak. Noha a két min­tavétel mennyiségi különbségei megnehezítik a közvetlen össze­hasonlítást ezen a szinten, az világosan látszik, hogy a poten­ciális szociáldemokrata választókör⁹ sikeres mozgósításán túl az MSZP a régi kádereinek voksát is meg tudta tartani. 1994-ben az MSZP kettős gyökérzettel kapaszkodott a talajba: egyfe­lől a volt kommunistákhoz szólt, főként azokhoz az egykori ká­dereihez, akik meg tudták őrizni vállalatvezetői pozíciójukat a rendszer összeomlása után is, másfelől a munkásosztály sza­vazóit is mozgósítani tudta. Mindössze négy esztendő alatt a szocialisták képesek voltak átalakulni a korábbi kommunista értelmiség pártjából egy olyan párttá, amelyet messze leg­inkább a munkásosztály támogat. Az a tény, hogy a középfo­kú iskolai végzettség és a városi lakhely nagymértékben és támogatólag kötődött a szocialista szavazatokhoz 1994-ben, azt jelzi, hogy az MSZP munkástámogatottságát az iskolázottabb, városi, nem vallásos fizikai munkásság adja. Ezért tehát társa­dalmi bázisa szempontjából azt mondhatjuk, hogy az 1994-es Szocialista Párt nagyon hasonlított a hagyományos szociálde­mokrata pártokhoz, mint például a 70-es évek előtti brit Mun­káspárthoz. Érdemes megjegyeznünk, hogy a legkiszolgáltatot­tabb rétegek ugyanakkor nem az MSZP-t választották. Az inak­tívak (főként a nyugdíjasok, akik életszínvonaluk zuhanását ér­zékelhették, de a munkanélkülieket is ideszámítottuk), valamint a legkevésbé iskolázott, szakképzetlen dolgozók nem támogat­ták a szocialistákat.

A lengyelországi választások története több tekintetben ha­sonlatos a magyarországi választási sikerek alakulásához. Mi­ként Magyarországon, a második szabad választások alkalmá­val a lengyel baloldal is több munkásszavazatot szerzett, mint 1991-ben. Ám a két ország között nem elhanyagolható különb­ségek is felfedezhetők. Legelsőként az, hogy Lengyelország­ban 1991-ben a baloldali pártok választóinak zömét az iskolá­zatlan, idősebb, vidéki parasztság és nem az egyetemi végzett­ségű volt káder-, ma menedzserréteg tette ki, mint Magyaror­szágon. Ez a tény megfelel annak az általános benyomásunk­nak, hogy a lengyel kommunista párt a 70-es évtized végétől folyamatosan veszítette el támogatóit az iskolázott, menedzse­ri rétegből; ezzel szemben Magyarországon technokraták tekin­télyes csoportja tartott ki a rendszer mellett. 1993-ra a lengyel baloldal választói körének fizikai munkás rétege megerősödött, ugyanakkor a diplomások tisztán eltávolodtak a politikai játék­térnek erről a részéről. 1993-ban a lengyelországi baloldalra még mindig a világias felfogású vidéki emberek szavaztak, de fizikai munkás éppen annyi akadt közöttük, mint mezőgazdasági.

Összefoglalva tapasztalatainkat a poszt-kommunista válasz­tói magatartás szociális meghatározottságának változásairól, a következőket mondhatjuk: miközben 1990-91-ben a foglalkozási vagy osztálystátusz csupán enyhe hatást gyakorolt a pártválasz­tásra, addig 1993-94-ben a társadalmi osztályok hatása foko­zott mértékben volt érzékelhető a pártok közötti választásban. Ez a változás erősebb és egyértelműbb Magyarország, gyen­gébb és ellentmondásosabb Lengyelország esetében. Felfogá­sunk szerint ez a folyamat az 1990-es választásokon még jel­lemző „jelképes politizálástól" való eltávolodást jelenti az „érdek­politizálás" felé. Úgy véljük, hogy ez az új pártrendszer megerő­södésére utal, általánosságban véve a parlamenti demokrácia megerősödésének a jele.

„Határozott" feltételezésünket azonban két további megálla­pítás gyengíti. Először: tekintettel arra, hogy a választói rész­vételről nincsenek adataink, feltételezésünket sajnos nem áll mó­dunkban közvetlenül ellenőrizni. Lehet, hogy amit itt leírtunk, puszta feltételezés marad, még ha összhangját a rendelkezé­sünkre álló adatokkal ki tudtuk is mutatni. Másodszor: a 7. táb­lázat jól bizonyítja, hogy korai volna még búcsút mondani az ide­ológiai tényezőnek, vagy eltekinteni a liberális-konzervatív meg­osztottság súlyától. A pártok közötti választásra a legdöntőbb mértékben az a változó gyakorolt hatást, amely a válaszadó rendszeres templomlátogatására vonatkozott. Újrafogalmazva legátfogóbb elméleti álláspontunkat, elmondhatjuk, hogy a libe­rális-konzervatív és a baloldali-jobboldali megosztottság egy­szerre van jelen a poszt-kommunista politikában. Az 1993-94-es baloldali fordulatot csak úgy értelmezhetjük, hogy a hang­súly a liberális-konzervatív hasadásról a baloldali-jobbol­dali hasadásra került át.

5. Következtetés: búcsú a liberális középtől?

Elemzésünk nyomán igen mély kétségek ébredhetnek Tamás Gáspár Miklós „búcsú a baloldaltól" felvetése iránt. A baloldal és az osztályszemléletű politizálás mindezideig nem múltak el; kezdeti gyengeségeik után, úgy tűnik, visszatérőben vannak. Ebből a téves diagnózisból tanulnunk kell, egyúttal belátnunk, hogy a búcsú a jobboldaltól, más szóval a konzervativizmustól, aligha lehet most időszerű. Hiba lenne azt a következtetést le­vonni, hogy a politikai jobboldal meghalt Kelet-Európában, Ma­gyarország és Lengyelország esetében különösen.

Nem szabad eltúlozni ezen országok 1993-94-es baloldali győzelmének jelentőségét. Összességében csupán a választók egyharmada szavazott tisztán a baloldalra 1993-94-ben. Lengyel­országra nézve még ez a megállapítás is túlzó. A Parasztpárt, amint azt választókörének összetétele is mutatja, távolról sem tekinthető baloldali pártnak, semmilyen releváns szempont sze­rint sem. A további baloldali szavazatok pedig két olyan mozga­lom (SLD és UP) között oszlanak meg, amelyek egyre rosszabb viszonyban állnak egymással. A lengyel politikai jobboldal szer­vezettsége gyenge volt, képviselői helyeinek végzetes elveszté­se ennek tulajdonítható. Összességében a jobboldal a közvet­len szavazatok csaknem egynegyedét szerezte meg Lengyelor­szágban 1993-ban, ám ez hat különböző párt között oszlott meg, így a képviselői helyek 5%-át sem nyerte el. Magyarországon új középjobb alakult ki, amelyet a vezető szerepre törő FIDESZ és az átalakult, liberálisabb felfogású MDF alkot. Ezeknek a pár­toknak számottevő győzelmi esélye lehet az 1998-as, de külö­nösen a 2002-es országgyűlési választásokon.

Magyarországot és Lengyelországot hagyományosan a poli­tikai paletta jobboldali/konzervatív árnyalatai jellemzik, és nem volna meglepő, ha ez továbbra is így maradna. A parlamenti demokrácia egy évszázados gyakorlatának fényében ez a hir­telen baloldali politikai fordulat igényel magyarázatot. Azt el kell ismernünk, hogy a jobbközép pártok kétségtelenül nehéz felada­tot vállaltak magukra 1990-ben. Vereségük nem olyan meglepő, ha meggondoljuk, milyen sok népszerűtlen intézkedést kellett életbe léptetniük kormányzásuk idején. Ráadásul a jobbközép is tanulta még a demokratikus politizálást. Megfelelő képessé­gek hiányában nehéz feladataikat jóformán a lehető leggyen­gébben teljesítették.

Most az utódpártokon a sor, hogy hibákat kövessenek el – és ezt szorgalmasan teszik is. A jobbközép pedig a kényelmesebb, ellenzéki pozícióból szerezhet jó pontokat. Ami azt illeti, a ma­gyarországi közvélemény-kutatások eredményei egy éves kor­mányzás után az MSZP támogatottságának meredek zuhaná­sát és a politikai paletta jobb szélén helyet foglaló kisgazdák növekvő népszerűségét mutatják. A szocialistákra szavazók ará­nya 1995 szeptemberére az 1994 májusi 33%-ról 23-24%-ra esett vissza. Ugyanakkor a kisgazdák 9%-ról 25-26%-ra növel­ték potenciális szavazataikat. Bár Lengyelországban az utódpárt talán egy kicsit jobban áll, mégis egy cipőben jár a magyar szo­cialistákkal: kormányzó pártként mindazokat a népszerűtlen dön­téseket meg kell hoznia, amelyek elengedhetetlenül összekap­csolódnak a poszt-kommunista átalakítással.

A lengyelországi volt kommunisták 1993, a magyarországiak 1994 óta jobboldali liberális gazdaságpolitikát folytatnak. Az IMF avagy saját ötleteik kényszere alatt csökkentik az államszocia­lizmus óta kialakuló félben lévő népjóléti intézmények költsége­it, miközben hajszolják a magánosítást és a piacosodást. A nyu­gati demokráciákhoz hasonlóan a baloldal fájdalmasabb jobb­oldali politizálást folytat, mint a konzervatív pártok. Az ex-kommunista pártok jobboldalibb módon kormányoznak, mint a rend­szerváltást követő első konzervatív kormányok. Kihez fordulhat a kiábrándult választó legközelebb? Valószínűnek látszik, hogy az elkövetkező négy-nyolc évben a politikai küzdőtér jobbolda­la fog megerősödni.

Általános következtetésünk tehát így szól: a poszt-kommu­nista politika baloldali fordulata nagyon ingatag talajon kö­vetkezett be, nem fog sokáig fennmaradni, és már készülő­félben lehet a jobboldali fordulat. Azért számítunk erre, mert – alaposabban szemlélve – kétséges, mennyire tekinthető bal­oldalinak a jelenlegi lengyel, illetve magyar kormány. Igaz, hogy az utódpártok azért nyerték meg az 1993-94-es választásokat, mert a szavazópolgárok szociáldemokrata, Illetve munkáspárto­kat láttak bennük, ugyanakkor ezek a pártok sosem voltak egy­ségesek. Amint arra ugyancsak rámutattunk már, a neoliberális piacosítási és privatizációs politikát először a reformkommunista technokraták hirdették meg még az egykori kommunista pártok keretein belül. 1989 jelentős mértékben ezeknek a technokra­táknak a győzelmét hozta a régi típusú pártvezetés felett. 1989-et követően a kommunista-ellenes közhangulat miatt ugyan a háttérbe kellett vonulniuk, de az utódpártok választási sikere nyomán ezek a technokraták nagy lendülettel tértek vissza.

Magyarországon a helyzetképet tovább színezi az a tény, hogy az MSZP – parlamenti abszolút többsége ellenére – a Szabad Demokratákkal lépett koalícióra. Az SZDSZ neoliberális politikai nézeteket vall, ezért erős támogatásban részesíti az MSZP tech­nokratáit. Lengyelországban 1993-ban, még inkább 1994-ben Magyarországon úgy tűnt, hogy kivételes politikai lehetőségek nyíltak meg. A győztes pártok elsöprő többséggel és rendkívül széles társadalmi bázissal tudtak kormányt alakítani. A magyar szocialista-liberális koalíció arra az amerikai demokrata koalíci­óra emlékeztetett, amelyet Roosevelt a 30-as évek alatt forrasz­tott egybe, és amely képes volt a New Deal-t végrehajtani. 1994-ben Magyarországon a szocialisták ölelték fel a munkásosztályt a maguk erős szakszervezeti kapcsolatai és a munkásság vál­tozatlan szakszervezeti támogatása révén. Ám a szocialisták ugyancsak befogadták a technokrata vezetői réteget, különös tekintettel a menedzser-elitre.

A technokrata és nyugatias beállítottságú vezetői réteg kom­munista-ellenes tagjai a szabad demokraták által bekerültek a koalícióba. Szinte már láthatóak voltak a,,poszt-kommunista New Deal" körvonalai: egy átfogó kompromisszum volt kialakulóban a munkásság és – minthogy Kelet-Európáról szólva alig beszél­hetünk vagyonos nagypolgárságról – a tőke funkcionális meg­felelője között. Ez utóbbit a poszt-kommunista társadalom szer­kezetében a technokrata-menedzser vezetői réteg és ennek fel­világosult értelmiségi klientúrája szolgáltatja. Az 1995-ös őszi felmérések szerint ez a „poszt-kommunista New Deal" nem mű­ködik valami jól.

A munkavállalók politikai képviselete mindkét ország kormá­nyában gyenge; az első hegedűs szólamát az a technokrata ve­zető réteg viszi, amely nem nagyon hajlik politikai megegyezés­re. Következésképpen a baloldali koalíció társadalmi bázisa és baloldali jellege együtt fog köddé válni. 1993-94 során mindkét általunk vizsgált országba visszatért a baloldal és az osztály­függő politikai magatartás. Aligha fog bármelyikben is sokáig ki­tartani.

Jegyzetek:

¹ Az alábbi elemzés elsősorban az ún. közép-európai régióra érvényes. Kelet-Európa keleti részének (Románia, Szerbia, sőt bizonyos fokig Bul­gária) és a volt szovjet tagállamoknak (Oroszország, Ukrajna) más a politikai történelme. Az új politikai rendszerek, az új pártok kialakítása ezekben az országokban gyakran lényegesen lassabban zajlik. Keleten nem ment végbe az az igen megrázó politikai vezetőváltás, amely Kö­zép-Európát 1989-90 folyamán jellemezte.

² Hálával tartozunk Jacek Kochanowicznak, aki ennek a tanulmány­nak számos változatához fűzött megjegyzéseivel hozzásegített bennün­ket ahhoz, hogy jobban átlássuk a lengyelországi politikai helyzetet. Segítsége nélkül nem tudtuk volna ezt a cikket megírni. Munkánk köz­ben mindvégig az ő tanácsaira és az általa rendelkezésünkre bocsátott ismeretekre támaszkodtunk.

³ Például Magyarországon a volt kommunista párt reformpártLiagjai létrehozták a Magyar Szocialista Pártot (MSZP), amely végül a magyar politikai színtér egyik jelentős tényezője lett. A konzervatív ex-párttagok megalapították a magyar munkáspártot, amely kezdetben a régi MSZMP nevet viselte, majd később felvette a Munkáspárt nevet. Ők ez ideig csu­pán marginális szerepet töltenek be. Lengyelországban a korábbi kom­munista pártot a Szociáldemokrata Párt Lengyelországért (SDRP) vál­totta fel. Ennek magját fiatalabb politikusok alkották, akik már a kommu­nista időszak végén a reform hívei voltak. Lengyelországi megfelelője nem létezik a magyar munkáspártnak. 1993-ra az SDRP minden kisebb ex-kommunista csoportosulást be tudott vonni a Szociáldemokrata Bal­oldal (SLD) elnevezésű választási koalícióba. A régió összes többi or­szágában is hasonló változások játszódtak le.

⁴ A „baloldali" kifejezés helyessége ilt kérdéses. A kommunista pártok számos tekintetben valósággal jobboldali jellegűek voltak, és szociálde­mokrata szólamaikkal együtt sem könnyű a „baloldali" jelzőt az utódpár­tokkal kapcsolatban elfogadni. Ez különösen igaz a PSL-re, amely tényle­gesen együttműködött a kommunista párttal és annak utódpártjával, mi­közben társadalmi bázisát főként az igen konzervatív lengyel parasztság adta. A PSL két frakcióból áll: egy technokrata csoportból, amely a keres­kedelemmel foglalkozó parasztok érdekeit próbálja meg érvényesíteni (Pawlak volt miniszterelnök is ennek az irányzatnak a képviselője), és egy populista, jobboldali frakcióból, amely Sóska vezetésével a konzervatív parasztságot képviseli.

⁵ A németországi utódpárt, a Demokratikus Szocializmus Pártja (PDS) kiváló eredményeket ér el az „új tagállamokban", a volt Kelet-Németország­ban. Az 1994 októberi parlamenti választásokon a volt NDK-területeken a szavazatok mintegy 20%-át nyerte el. 1994-ben az egyik tartományi par­lamentben – Anwalt-Sachsenben (Alsó-Szászország) – a PDS kiszorítot­ta a Szabad Demokratákat, és ő adta a tartományi kormányzót. (Néme­tországban rendszerint a két nagy párt egyike sem szerez abszolút több­séget, a kormányzáshoz egy kisebb párt támogatására van szükségük.) Ebben a tartományban a Szabad Demokraták nem tudtak bekerülni a par­lamentbe, így a szociáldemokrata miniszterelnököt kizárólag PDS-szava-zatokkal választották meg. Nem lehet teljességgel kizárni, hogy a PDS országos szinten is ilyen helyzetbe kerülhet.

⁶ Lásd erről főként Arató-Cohen, 1992. Ezenkívül részletes és bőséges irodalom áll rendelkezésre erről a kérdésről mind kelet-európai, mind nyu­gati Kelet-Európa-szakértők tollából. Ezt nem kívánjuk itt áttekinteni, mint­hogy jelenlegi dolgozatunk szempontjából csupán mellékes jelentőségű.

⁷ Meglepő módon, a gazdasági liberalizmus, a „kapitalista restauráció" programját először a kommunista elit technokrata csoportosulása fogal­mazta meg. A polgárjogi liberalizmus és a „laissez faire"-t hirdető gazda­sági neoliberalizmus összefonódása nem ment igazán végbél988-89 előtt, amikor is az egykori pártelhagyók a hatalom megszerzésének közelébe kerültek, és szükségük támadt egy gazdasági újjáépítési programra. Ezt a volt reformkommunista technokratáktól vették kölcsön. A lengyel Swiecicki és Balcerowicz, valamint a magyarTardos, Lengyel, Surányi és Bokros kivétel nélkül tagjai voltak az államszocialista berendezkedésnek – vagy legalábbis szorosan kötődtek hozzá -, amikor radikális piacosítási stratégiáikat kidolgozták.

⁸ Az inkább politikai filozófus, mint társadalomelemző Tamás Gáspár Miklós előírásszerűen így fogalmaz: ízlése szerint még mindig túl sok a baloldal Kelet-Európában. Mind a társadalomnak, mind a politikának a ja­vára szolgálna, ha a meddő jobboldali-baloldali szembenállást felszá­molnák.

⁹ Tulajdonképpen vizsgáltuk az időközben lezajlott változás jelentősé­gét: a teljes magyarországi mintán végigfuttattunk egy egyszerű logisztikus regressziót a megfelelő interakciókkal Ezt a modellt itt nem mutatjuk be, mert az a meggyőződésünk, hogy célszerűbb az önálló mo­deliekhez magyarázatot fűzni. A fizikai munkások szavazatainak válto­zását mutató koefficiens alakulása ebben a modellben szintén pozitív és szembeötlő volt.

Irodalom

Alford, R. R. 1967. Party and Society. Chicago: Rand McNally.

Andorka Rudolf-Hedvig Lehrnan-Spéder Zsolt. 1994. A társadalmi szer­kezet változásai (1992-93) és azok lehetséges hatásai a politikára. In: Magyarország Politikai Évkönyve. Budapest: Demokrácia Kutatások Ma­gyar Központja Alapítvány, 66-82.

Arató András. 1992. Civil társadalom Lengyelországban és Magya­rországon. Politikaitudomány/ Szemle, No. 2: 53-81.

Arató András-Jean Cohen. 1992. Civil társadalom és demokratikus átmenet Latin-Amerikában és Kelet-Európában. Mozgó Világ, No. 7: 17­42.

Bihari Mihály. 1989. A diktatórikus szocializmusból a pluralista demok­ráciába: a magyar út 1987-89. Népszabadság, December 23.

Brooks, C.-J. Manza. 1994. Do Changing Values Explain the New Politics? A Critical Assessment of the Postmaterialist Thesis. Sociological Quarterly, Vol. 36.

Campbell, A. At all. 1960. The American Voter. New York: John Wiley and Sons.

Clark.T. N.- S.M. Lipset. 1991. Are social classes dying? International Sociology, Vol. 6. No. 4, 397-410.

Clark, T. N.-S. M. Lipset-M. Rempel. 1993. The declining political significance of social class. International Sociology, Vol. 8. No. 3, 293-316.

Engels, F. 1895. Bevezetés az „Osztályharcok Franciaországban 1848-1850" (K. Marx) 1895-ös kiadásához. In: Marx-Engels válogatott művei I., Kossuth, 1977.

Franklin, M. N. 1985. The Decline of Class Voting in Britain. New York: Oxford University Press.

Franklin, M. N.-E. C. Page. 1984. A Critique of the Consumption Cleavage Approach in British Voting Studies. Political Studies 32:521-36.

G. Márkus György. 1994. Rokkan és Lipset törésvonal-elmélete és a poszt-kommunista Európa realitásai. In: Balogh István (szerk.): Törésvo­nalak és értékválasztások. Budapest: MTA Politikai Tudományok Intézete, 27-46.

Goldthorpe, J. H.-D. Lockwood-F. Bechhofer-J. Platt. 1968.The Affluent Worker: Political Attitudes and Behavior. Cambridge: Cambridge University Press.

Goldthorpe, J. H- G. Marshall. 1992. The Promising Future of Class Analysis: A Response to Recent Critiques. Sociology 26: 381-400.

Gorz, Andre. 1982. Farewell to the Working Class. Boston: South End Press.

Heath, A.-R. Jowell-R. Curtis. 1985. How Britain Votes. London: Pergamon Press.

Hout, Michael-Clem Brooks-Jeff Manza. 1993. Persistence of Classes in Post-industrial Societies. International Sociology Vol. 8. No. 3. 259-278

Inglehart, R. 1977. The Silent Revolution. Princeton: Princeton University Press.

Inglehart, R. 1984. The Changing Structure of Political Cleavage in Western Society. In: R. J. Dalton-S. C. Flanagan-P. A. Beck (ed): Electoral Change in Advanced Industrial Democracies. Princeton: Princeton University Press, 25-69.

Janos, A. C. 1994. Continuity and Change in Eastern Europe: Strategies of Post-Communist Politics. Easr European Politics and Societies, Vol. 8. No. I, 1-31.

Kelley, J.-l. McAllister-l. Mughan. 1985. The Decline of Class Revisited: Class and Party in England, 1964-1979. American Political Science Review 79: 719-37.

Kierzkowski, Henryk-Marek Okolski-Stanislaw Wellísz (eds). 1993. Stabilization and Structural Adjustment in Poland. London-New York: Routledge.

Kis János. 19907a. Liberalizmus ma. Beszélő, Szept. 29., 4. Kis János. 1990/b. Kettészakadhat-e az SZDSZ? 168 óra, No. 16: 4-5. Kis János. 1992. Gondolatok a közeljövőről. Magyar Hírlap, Decem-ber24.11.

Kitschelt, Herbert. 1992. The Formation of Party Systems in East Central Europe. Politics and Society, 20.1 (March): 7-50.

Konrád György. 1982. Anti-Politics. New York: Harcourt, Brace and Jovanovich.

Korpi, Walter. 1983. The Democratic Class Struggle. London: Routledge.

Kowalik, Tadeusz. 1992. Can Poland afford a Swedish Model? Dissent, Winter.

Kuron, J. 1994. Rzeczpospolita dia kazdego. [Köztársaságot minden­kinek] Zycie Gospodarcze No. 21.

Laclau, E.-C. Mouffe. 1985. Hegemony and Socialist Strategy. Lon­don: Verso

Lazarsfeld, Paul és társai 1948. The People's Choice. New Work: Co­lumbia University Press.

Lipset, S. M. 1981 [1960]. Political Man. Expanded Edition. Baltimore: Johns Hopkins University Press.

Lipset, S. M. 1991. No Third Way. In: Dániel Chirot (ed): The Crisis of Leninism and the Decline of the Left. Seattle: University of Washington Press.

Lipset, S. M.-S. Rokkan (eds). 1967. Party System and Political Alignments. New York: Free Press.

Lipset, S. M – S. Rokkan. 1967. Party System and Voter Alignment.New York: Free Press.

Manza, Jeft-Michael Hout-Clem Brooks. 1995. Class Voting in Capitalist Democracies since World War II: Dealignment, Realignment, orTrendless Fluctuation?. In: Annual Review of Sociology, Vol. 21.

Marshall, G.-D. Rose-H. Newby-C. Vogler. 1988. Social Class in Modern Britain. London: Unwin Hyman.

Mateju, Petr. 1996 (megjelenés alatt), in: Search of Recent Left-turns in Post-Communist Countries, In D. Treiman-P. Mateju-Szelényi I. (eds): Winners and Losers of Post-communist Transformations.

Marcuse, Herbert. 1969. An Essay on Liberation. Beacon Press: Boston.

Marx, Karl. 1975 [1843]. A hegeli államjog kritikája. Tájékoztató.

Michnik, Adam. 1993. Lengyel krétakör, Mozgó Világ, No. 3.: 17-33.

Offe, Claus. 1985. New Social Movements: Challenging the Boundaries of Institutional Politics. Social Research 52: 17-68.

Ost, David. 1993. The Politics of Interest in Post-Communist East Europe. Theory and Society 22: 4.

Piven, F. F. 1992. The Decline of Labor Parties: an Overview. In: Piven (ed): Labor Parties in Postindustrial Societies. New York: Oxford University Press, 1-19.

Przeworski, A.-J. Sprague. 1986. Paper Stones: A History of Electoral Socialism. Chicago: University of Chicago Press.

Péter Róbert. 1994. Középosztály, attitűdök, politikai preferenciák. In: Balogh István (szerk.):Törésvonalak és értékválasztások. Budapest: MTA Politikai Tudományok Intézete, 203-226.

Reykowski, Janusz. 1994. Keynote address. In: Komitet Prognoz 'Polska XXI wieku' przy Rezydium PAN, Zmiany systemowe a mentalnosc polskiego spoleczenstwa. Warsaw.

Schlett István. 1994. A konzervatív gondolkodás nem szorult háttérbe. Kritika, No. 9: 8-9.

Simecka, Milan. 1992. A bal- és jobboldal kilátástalansága. Magyar Lettre Internationale, tavasz: 262-268.

Sombart, Werner. 1976. Why is there no socialism in the United States? White Plains, N. Y: M. E. Sharpe.

Szelényi Iván-Szelényi Szonja. 1991. The Vacuum in Hungárián Politics: Classes and Parties. New Left Review187. (May-June): 12-37.

Szelényi Szonja-Szelényi Iván-Wínifried R. Poster. 1995. Interests and Symbols in Post-Communist Political Culture:The Case of Hunga­ry. American Sociological Review.

Tamás Gáspár Miklós. 1989. Búcsú a baloldaltól. Kritika, No. 12: 10­16.

Teixera, R. A. 1987. Why Americans Don't Vote: Turnout Decline in the United States. 1960-84. New York: Greenwood Press. Weber, Max. Gazdaság és társadalom.

Wiekliem, D. L. 1991. The Two Lefts? Occupation and Party Choice in Francé, Italy and the Netherlands. American Journal of Sociology 96: 1327-61.

Wright, Eric O. 1985. Classes. London: Verso.

Wright, Eric 0.1989.The Debate on Classes. London: Verso

Wnuk-Lipinski, E. 1994. LeftTurn in Poland. A Sociological and Political Analysis. Warsaw: Institute of Political Studies, Polish Academy of Sciences.

A piaci reform szociológiája

Natalija Rimasevszkaja akadémikus, az Oroszországi Tudomá­nyos Akadémia Népességkutató Intézetének igazgatója, a mun­katársai segítségével végzett nagyszabású kutatások alapján kimutatta: a 160 milliós Oroszország mindössze 15 millió lako­sáról, tehát a népesség kevesebb mint 10 százalékáról mond­ható el, hogy anyagi szempontból sikerült javítania vagy legalább megőriznie korábbi, szovjet korszakbeli pozícióit (jelentős gya­rapodást pedig csak 5 millió ért el). Mindenki másnak a viszo­nyai tetemesen romlottak. Rimasevszkaja így jellemzi e többség helyzetét: „Ez több, mint szegénység. Ez nyomor." Például a min­den szempontból átlagosnak tekinthető Orlovi Területen egy „kö­zepes életszínvonalú" – tehát nem szegény! – család élelmi­szerre költi anyagi eszközeinek 80 százalékát (miközben ennek részaránya Nyugaton még a szegények esetében sem lépi túl az egyharmadot). Az itteni lakosoknak csak 5,6 %-a költi pén­zének „csak" felét élelmiszerre. „A lakosság túlnyomó többsé­ge legfeljebb kenyeret vesz, egyébként egyáltalán nem jár vá­sárolni. Egy vekni fekete kenyér 400-500 rubelbe kerül, ez jó­szerivel a felét kiteszi annak, amit egy átlagos nyugdíjas egy napra megengedhet magának." Drámaian csökkent a várható élettartam, felszökött a megbetegedési ráta, többek között a jár­ványok gyakorisága. Az egyre nagyobb teret hódító alkoholizmus ma már minden második családot érint. Mindennek folyománya­ként az újszülötteknek csak 40%-a egészséges, ezer szülésre már húsz halvaszületés esik. Sorozáskor a megfelelő életkort elért if­jaknak mindössze 25%-a bizonyul alkalmasnak katonai szolgá­latra.⁴

Ennek a helyzetnek természetes következménye Oroszor­szág lakosságának fogyatkozása. A halandóság csaknem mindenütt felülmúlja a születések számát. 1992-ben Orosz­ország lakossága – a menekültek beáramlása ellenére -219 000 fővel csökkent, 1993-ban pedig a halálozások szá­ma már 700 000-rel haladta meg a születésekét.⁵ Rimasev­szkaja prognózisa szerint 1994-ben Oroszország lakosságának fogyatkozása már elérheti az egymillió főt.⁶ Ez a csökkenés töb­bek között az éhezéssel és a vele járó megbetegedésekkel is összefügg, nemkülönben azzal a körülménnyel, hogy a vagyon­talanok képtelenek állni a gyógykezelés hallatlan költségeit (1992-ről 1993-ra Oroszországban a gyógyszerárak átlagosan a tízezerszeresükre emelkedtek!). Már 1992-ben az akkori Jel­cin-Gajdar-kormány tervszámként rögzítette, hogy a gyógyszer­árak növekedése következtében az év végére 4,5 millió beteg meghal. Később aztán a kormánytisztviselők körültekintőbben jártak el, amennyiben ilyetén kalkulációikat nem kötötték a köz­vélemény orrára: a legátfogóbb információkat kertelés nélkül tit­kosítottak. Az egyes betegségfajtákra vonatkozó adatok időnként mégis beszivárognak a sajtóba. Például kiderült, hogy Oroszor­szágban tízmillió cukorbeteg közvetlen életveszélyben van.⁷ Ta­gadhatatlan tény, hogy folyamatosan egyre többen esnek áldo­zatául a kormány gazdaságpolitikájának. Ezt az alattomos fo­lyamatot oxfordi kutatók ENSZ-statisztikákra támaszkova „csen­des genocídiumnak" nevezték. A hír bejárta a világsajtót, bizo­nyára sokan megrendültek… Minden maradt a régiben.

A Szovjetunió orvostársadalmának több nemzedéke sohasem látott éhen halt embert. A „dystrophia alimentaris" következté­ben beálló halál csak a tankönyvekből volt ismeretes számukra. Néhány hónappal a Gajdar meg az IMF receptúráján alapuló „gazdasági reformok" (tehát az úgynevezett árliberalizálás) be­vezetése után az újságokban egyszer csak kezdtek megjelenni – bár egyedi előfordulásokként bemutatva – különböző embe­rek éhhaláláról szóló hírek. Nagyon úgy tűnik azonban, hogy az újságokig ezeknek az eseteknek csak jelentéktelen hányada ju­tott el.⁸ A. Nyevzorovnak, röviddel a „Hatszáz másodperc" című tv-műsor beszüntetése előtt, még volt ideje hírt adni arról, hogy a leningrádi katonai körzetben a frissen behívottak 80%-a súly-hiányosan jelent meg a sorozáson, a krónikus alultápláltság kö­vetkeztében. A hadsereg vezetése arra kényszerült, hogy előbb 2-3 hónapra kórházakba és szanatóriumokba küldje őket „felja­vítás" céljából, és csak ezután kezdődhetett a katonai kiképzés. Az 1994 tavaszán orvosokkal folytatott saját beszélgetéseim is alátámasztják, hogy az éhhalál Oroszországban mindennapos jelenséggé vált. 1993/94 telén (tehát közvetlenül az októberi for­dulatot követően) csak Kurszki Pályaudvarról és környékéről naponta 6-10 éhen halt embert szállítottak a halottasházakba (zömmel menekülteket és hajléktalanokat).

Mindez szó szerint a legapróbb részletekig egybehangzik a szemtanúk beszámolóival a bolíviai „gazdasági szanálásról" (amely, mellesleg, ugyancsak az IMF receptjei szerint és ugyan­annak a Jeffrey Sachsnak a vezérletével ment végbe), ahol is a minimálbér tizede a létminimumnak, és La Paz utcáiról minden reggel el kell távolítani az éhenhaltak holttesteit. Igaz, hogy Bo­líviában mindez a partizánmozgalom kiújulásához és egy balol­dali kormány hatalomra jutásához vezetett. Oroszországban pe­dig ahhoz, hogy az 1995. decemberi dumaválasztásokon min­den negyedik szavazó a kommunista pártra voksolt.

Arra, hogy az IMF tervei szerint végrehajtott reformok csakis ilyen eredményekre vezethetnek, több szovjet közgazdász már 1991 végén-1992 elején figyelmeztetett. De azidőtájt „a piac­gazdaság ellenségeinek" kiáltották ki őket, és gúnyolódtak eze­ken az „ittfelejtődött kommunista dinoszauruszokon". Ugyanilyen figyelmeztetést intézett a közvéleményhez 1992-ben Bécsben közzétett „Agenda-92" című tanulmányában egy USA-beli, né­met és osztrák közgazdászokból álló munkacsoport. Kutatásuk többek között kimutatta, hogy az IMF ajánlásai teljes mértékben ellentmondanak annak a gyakorlatnak, amelye^a háború utáni Európa és Japán folytatott gazdaságának helyreállításakor. Ez ugyanis olyan elveken nyugodott, mint a valuták rögzített kereszt­árfolyamai, az árkontroll és a jövedelmező vállalatok államosí­tása. A Jelcin-adminisztráció ezt a figyelmeztetést sem sietett figyelembe venni.

Oroszország valóságos helyzete még ennél is rosszabb. A minőségi és termelékenységi szempontból egyenértékű munkát Oroszországban átlagosan ötvenedannyira értékelik, mint az Európai Unió államaiban⁹ . Azoknak az élelmiszereknek és egyéb áruféleségeknek az értéke, amelyek egy-egy NATO-katona napi adagját képezik, oroszországi árakra átszámolva meghaladja az itteni minimális havibér összegét¹⁰ . Az átlagos reálbér 1991 de­cemberétől 1993 decemberéig a felére csökkent.¹¹ Ráadásul ez az adat az átlagbérre vonatkozik, miközben a lakosság leggaz­dagabb, illetve legszegényebb 10 %-ának jövedelme közötti sza­kadék Oroszországban rohamosan mélyül. 1994 tavaszán az eltérés mértéke rekordot ért el – a különbség 26-szoros volt (összehasonlításul: Dél-Amerikában 13-szoros, az USA-ban 6-szoros). És ez a folyamat még tovább is gyorsul.¹²

Rimasevszkaja kutatási eredményei szerint Oroszországban ma csak öt millió ember tartható gazdagnak, e réteg egyötöde egyébként Moszkvára koncentrálódik. Az ország lakosságának leggazdagabb 10%-a mondhatja magáénak a jövedelmek, az áruk és szolgáltatások 50%-át – vagyis pontosan annyit, amennyi a fennmaradó 90%-ra jut.¹³ Sőt, a szakadék valójában még en­nél is mélyebb, hiszen a felső 10%-ban gyakorlatilag nincs olyan, aki az adózás elkerülése céljából folyamatosan el ne titkolná a jövedelmét. Érdemes hát megvizsgálni, hogy milyenek az ural­kodó társadalmi viszonyok abban országban, amelyben az itt jelzett tragédia megtörténhetett.

Az októberi események osztályjellege

Az 1993. októberi események osztályszempontú elemzése bi­zonyos nehézségekbe ütközik. A helyezet ugyanis az, hogy – a kapitalizmusban megszokott hagyományos értelemben – Oro­szországban (és egyáltalán a volt Szovjetunió területén) osztá­lyok még nem léteznek. Kialakulásuk folyamata még az elején tart.

A szovjet társadalom szociálisan homogén társadalom volt, minden tagja az állam szolgálatában álló bérmunkásként eg­zisztált. Hivatalosan úgy tartották számon, hogy a szovjet tár­sadalomban két osztály létezik: a munkásosztály meg a parasztság, ezenkívül még egy „réteg", a „dolgozó értelmiség". Valójá­ban mindezek a kategóriák gazdaságon kívüliek voltak. Közgaz­dasági értelemben a gazdaság minden szereplője – ismétlem – az állami bérmunkás helyzetében volt.

Ami a tőkés osztályt illeti, ennek kialakulása Oroszországban még nagyon az elején tart. A kizsákmányoló osztály kialakulá­sának legfőbb merítési bázisa a bűnözés világa (innen szárma­zik az új burzsoázia mintegy 40%-a), meg a volt párt-, állami és gazdasági (menedzser-, bank-) bürokrácia (további legalább 40%). A bűnözök és a hivatalnokok világának összefonódása (más szóval a tipikusan maffia jellegű struktúrák kialakulása) pontosan ennek a két társadalmi csoportnak új uralkodó osz­tállyá egyesülésén alapul.

Meg kell mondani, hogy éppen a bürokrácia volt az a társa­dalmi csoport, amelyik mindenki másnál korábban ismerte fel a végbemenő változások osztálylényegét, azaz tudatosította ma­gát „magáért való" osztályként. Általában véve is kimondhatjuk: a Szovjetuniónak a kapitalizmusba való átmenete is annak kö­vetkezménye volt, hogy a szovjet bürokrácia „magáért való osz­tályként" ismerte fel magát, és ezzel összefüggésben osztály­célokat tűzött maga elé, mindenekelőtt azt, hogy a gazdasági alap önmaga alá rendelésével a tulajdon felett pusztán rendel­kező „osztályból" ténylegesen tulajdonos osztállyá változtassa magát.

Azok a formák, amelyek között a tőkés osztály kialakulása Oroszországban végbemegy, arra utalnak, hogy itt nem egysze­rűen egy masszív burzsoázia, hanem egy bürokrata burzsoá­zia létrejöttével van dolgunk. Valóban: azok a vállalatok, ame­lyek az állami szektorból a magánszférába kerülnek, gyakorlati­lag kivétel nélkül részvénytársaságokká alakulnak át, amelyek­nek tényleges tulajdonosa részben az állam, részben a bürok­raták széles köre. Tehát az oroszországi kizsákmányolók új osz­tálya mindenekelőtt kollektív tulajdonosként és kollektív kizsákmányolóként lép színre. Mi több, bár az állami tulajdon számot­tevő része állami rendelkezésben marad, itt a belső önigazga­tásnak és a gazdasági önállóságnak még azokat a formáit is felszámolják, amelyeket e vállalatok Gorbacsov idején kaptak. Végül, a bürokrata burzsoázia kialakulóban lévő osztályán be­lül is végbemegy egy fokozatos, de következetes erőeltolódás a bürokrácia javára és mindenki más (többek között a második legnagyobb csoport, a bűnözők) rovására. Erről tanúskodnak azok speciális kutatási eredmények is, amelyeket egy, az OTA Szociológiai Intézetének elitkutató részlegében dolgozó ismert társadalomelemző, Olga Kristanovszkaja vezetésével működő szociológus kutatócsoport tett közzé a közelmúltban.¹⁴

A volt Szovjetunió többi szociális csoportja még mindig nem vált „magáért való osztállyá". Ezt a folyamatot egyébként a bü­rokrata burzsoázia is aktívan és tudatosan fékezi. Erre a cél­ra intenzíven igénybe veszi az értelmiséget is, amelynek közre­működésével a tömegkommunikációs eszközök, az oktatási in­tézmények stb. a lakosság alapvető tömegeinek tudatában nagy agilitással gyökereztetik meg „a népi privatizációról", „a haszon­ban való általános részesedésről" és ehhez hasonlókról szóló mítoszokat. Mindeközben, bár a szovjet társadalom „középosz­tálya" végérvényesen szétesett, ma is világos, hogy az a társa­dalmi csoport, amelynek számára a szovjet időkben a privilégi­umok hozzáférhetőek voltak – tehát a bürokrácia – megkapa­rintott minden hatalmat és tulajdont, miközben a „középosztály" másik részét – az értelmiséget – rohamos elnyomorodás fenye­geti. (A kultúra, a tudomány, az oktatás területén dolgozók jöve­delmei a legalacsonyabbak a nemzetgazdaság minden egyéb területét figyelembe véve.)

Az októberi események különössége abban állt, hogy ez a konfliktus – szemben mindkét tábor propagandájával – egyugyanazon eliten belüli ellentétet testesített meg. Az, ami kívülről nézve egyfelől a képviseleti hatalom, a Szovjetunió restaurációjának hívei, plusz a baloldali, nacionalista és neosztálinista erők széles blokkja, másfelől pedig a végre­hajtó hatalom, a radikális monetaristák és a kapitalista res­tauráció híveinek blokkja közötti megütközésnek tűnt, való­jában a bürokrata burzsoázia két csoportjának konfliktusa volt.

Mindkét csoportról elmondható, hogy híveinek (sőt, vezetői­nek) kiválasztódása meglehetősen véletlenszerű volt. Ruckoj, Haszbulatov és Barabannyikov 1991-ben még Jelcin harcostár­sa és Acsalov valamint Makasov ellenfele volt. Ruckoj, például, politikai karrierjének hajnalán „patrióta" volt, és Apollón Kuzmin, az ismert antiszemita és soviniszta figura helyettese az utóbbi által létrehozott „Haza" nevű „hazafias társulásban". A választá­sok idején a „Pamjaty" támogatta Ruckojt. Jelcin éppen azért vette alelnökként maga mellé, hogy ezzel szavazótáborát „az orosz nemzeti eszme" híveinek irányába szélesíthesse. Ruckoj hosszú ideig Jelcin hű harcostársaként viselkedett, többek kö­zött a dolgozókhoz való viszony tekintetében is. Elég arra emlé­keztetni, hogy 1992-ben a légi közlekedésirányítók összorosz-országi munkabeszüntetésének elfojtásakor ő irányította a kor­mány lépéseit, méghozzá oly mértékben merev álláspontról, hogy a sztrájkolok szakszervezeti vezetőinek benyomása sze­rint az ország 1937-be látszott visszatérni.¹⁵

Az a tény, hogy Oroszország rekapitalizációjának ellenfelei Ruckoj és Haszbulatov oldalán harcoltak, ez utóbbiak maguk pedig a szovjethatalom és a Szovjetunió visszaállítása mellett szálltak síkra (például közvetlenül Jelcin 1400. rendeletének megjelenése előtt), egyáltalán nem azt tanúsítja, hogy 1993 szeptemberében-októberében Ruckoj minden híve azonos osz­tályálláspontot foglalt volna el. Egyszerűen annyi történt, hogy Jelcin és Gajdar ellenfelei, minthogy megosztottak voltak és nem volt elegendő politikai befolyásuk, a végrehajtó hatalom folya­matos támadásainak láttán arra törekedtek, hogy a Jelcinnel való szembenállás platformján egységes blokkba tömörüljenek. Ez egyfelől kölcsönösen udvarias engedményeket követelt minden erőtől, amelyik csatlakozott ehhez a Jelcin-ellenes blokkhoz, másfelől egy olyan össznépi vezér kiválasztását, akit szembe lehet állítani Jelcinnel. Formális politikai pozíciójánál fogva (mint alelnök) ilyen vezérként csakis Ruckoj jöhetett számításba.

Végeredményben Jelcin, Csernomirgyin és Gajdar a komprá­dor körök jelöltje volt, míg Ruckoj és Haszbulatov a nem-komp­rádor nemzeti bürokrata burzsoáziáé. És Jelcin győzelme Ruckoj felett 1993 októberében nem egyebet jelentett, mint hogy a komprádor burzsoázia felülkerekedett a nemzeti bü­rokrata burzsoázián. És az, hogy ugyanebben a hónapban a nemzeti burzsoá szerveződések egyesültek azokkal a szer­vezetekkel, amelyek (legalább saját megítélésük szerint) a bér­munkások érdekeit képviselték, teljesen természetes: az ilyen típusú blokkosodás jól ismertjelenség a „harmadik világ", a nem­zeti-felszabadító mozgalmak történetéből.

A minden megfigyelőnek szembetűnő közönyt 1993 szeptemberében-októberében (az eseményekben legfeljebb 60.000 ember vett részt – a 12 milliós Moszkvában!) nagyrészt éppen az magyarázza, hogy a lakosság nagy része a megütköző felek egyikével sem tudott azonosulni, lévén, hogy számára mindket­tő a „fentieket" képviselte, más szóval valami szociálisan és osz­tályszempontból idegen erőt.

Az apátia másik oka természetesen az volt, hogy a lakosság már torkig volt a politikával – különben ez is jól ismert jelenség a forradalmak és ellenforradalmak történetéből

Az orosz sajtóban ma megfogalmazódik az a vélemény, mi­szerint a lakosságnak az októberi fordulat idején tanúsított kö­zömbösségét, illetve a dolgozók többségének vonakodását a parlament likvidálásának megakadályozásától az váltotta ki, hogy Ruckoj oldalán sok nacionalista szervezet is felbukkant, bele­értve még Barkasov nyíltan fasiszta csoportosulását is. így ér­velt – többek között – A. Buzgalin és A. Kolganov a Munka Pártja képviseletében.¹⁶ Ez természetesen tévedés. A jobboldali naci­onalista, fasiszta és protofasiszta szerveződések jelentős része októberben Jelcin oldalán lépett fel (a monarchistáktól és a fasizálódó kozákoktól kezdve, többek között a Zsirinovszkij-féle Oroszország Liberál-Demokrata Pártján át, Oroszország legis­mertebb fasiszta szervezetéig, a D. D. Vasziljev vezette Pam-jatyig).

Már a „Ruckoj-kormány" legelső nyilatkozatai is leszögezték, hogy a status quo ante bellum fenntartása lehetetlen, az ellen­forradalmi demokrácia rezsimjéhez (az október előtti direktóri­umhoz) való visszatérés elképzelhetetlen. Ruckojnak csak egy többé-kevésbé engedékeny brumaire-i rendszert sikerült létre­hoznia.¹⁷ Ruckoj persze hamarosan kiírandó választásokról be­szélt, de nem feledhetjük el, hogy a XX. században éppen a nem­zeti burzsoázia bizonyította az egész világ számára – méghoz­zá nem is egyszer-, milyen közel is áll a szívéhez egy fasiszta vagy katonai diktatúra bevezetése.

Igaz, hogy azok a baloldaliak, akik Ruckojt támogatták, re­ménykedhettek, hogy sikere esetén kénytelen lesz tekintettel len­ni az őt győzelemre juttató erőkre és ezek érdekeire. Annál is inkább, mert sokuknak reális esélye volt a legmagasabb állami funkciók elnyerésére. Ám, először is, októberben a baloldaliak nem jelentették a kizárólagos társadalmi bázist Ruckoj számá­ra. A bázis egy másik részét a legkülönbözőbb árnyalatú patrió­ták, nacionalisták és a szovjet imperializmus harcosai alkották. A szociális bázis – talán a legkevésbé szembetűnő, de a leg­gazdagabb, és Ruckojhoz, Haszbulatovhoz, egyáltalán a „fehér­házi" vezetőséghez legközelebb álló – harmadik összetevője pedig éppen a nemzeti bürokrata burzsoázia volt. Megjósolha­tatlan, vajon meddig ügyködött volna egyáltalán Ruckoj és „kor­mánya" a baloldalra való tekintettel. De kétségtelen, hogy mi­helyt megerősíti pozícióit, ez a „Ruckoj-kormány" fokozatosan elfordult volna a baloldaltól, hogy aztán egyre inkább a bürokra­ta burzsoázia nemzeti szárnyának érdekeit fejezze ki.

Az október utáni rendszer osztályszerkezete

így hát az októberi fordulattal a komprádor burzsoázia Oroszor­szágban (lehet, hogy csak ideiglenesen) legyőzte a nem-komp­rádor („nemzeti") bürokrata burzsoáziát. Ennek következménye­képpen felgyorsult Oroszország alávetése – mind gazdasági, mind politikai értelemben – a nyugati tőkének, mindenekelőtt a finánctőkének. Oroszország fokozódó tempóban válik „har­madik világbeli" állammá, nyersanyagforrássá a fejlett nyugati országok és multinacionális korporációk számára, egyszersmind pedig – micsoda előny… – az olcsó (de nagyonis képzett) mun­kaerő forrásává. A komprádor bürokrata burzsoáziát képviselő nyugatbarát kormányzó rezsim szisztematikusan és céltudato­san veri szét a gazdaság termelőágazatait, hogy a vállalatok, miután csődbe juttatta őket, „veszteséges" voltuk ürügyén szim­bolikus áron kivásárolhatok legyenek. Vevőként egyaránt jelent­kezik a hazai bürokrata burzsoázia és a külföldi tőke. Mondani sem kell, hogy a nemzetközi finánctőkének eközben zsíros fa­latok jutnak.

A valóságos gyakorlat nagyonis alátámasztja ezt az értéke­lést. 1992-93-ban az ipari termelés hanyatlása 51%-ot tett ki. Ezzel összehasonlítva az USA híres Nagy Depressziója könnyű meghűlésnek minősíthető. Az októberi fordulat után a hanyatlás jelentősen fel is gyorsult. Jakov Urinszonnak, az orosz gazda­sági miniszter első helyettesének nyilatkozata szerint 1994 má­jusára Oroszországban a termelés az 1993. decemberinek 53%-ára esett vissza!¹⁸ Ez szinte hihetetlen, békeidőben döbbene­tes szám, de úgy tűnik, háborús időkben is példátlan. Elég csak arra emlékeztetni, hogy a második világháborúban való részvé­telének első két évében a Szovjetunió termelése 42%-kal esett vissza, méghozzá olyan körülmények között, amikor az ország iparilag legfejlettebb területei fasiszta megszállás alatt álltak, ren­geteg vállalat megsemmisült a harci cselekmények során, és a hadseregbe való behívások miatt az ipar a képzett munkásság nagy részéről kénytelen volt lemondani.

Közismert, hogy a termelés spontán módon bekövetkező visszaesései során, mihelyt azok elérték a kb. 20%-os mérté­ket, a süllyedés üteme békés körülmények között is csökken, mivel ilyenkor leszűkül magának a hanyatlásnak a termelési bá­zisa is. Oroszországban azonban 1994 májusában a termékki­bocsátás visszaesése az áprilisi 28%-kal szemben 32%-ra rú­gott, ezen belül a tüzelő- és nyersanyagágazatban 14%-kal szemben 20%-ra, a feldolgozó ágazatokban 40'nel szemben 44%-ra.¹⁹ Ez világos bizonyítéka annak, hogy a termelés vissza­esése Oroszországban nem spontán, hanem irányított jellegű folyamat.

Azt, hogy az októberi győztesek gazdaságpolitikája tuda­tos manipuláció, tehát tudatosan irányul Oroszország bérmun­kásainak érdekei, mi több, egyáltalán magának Oroszország­nak a gazdasági érdekei ellen, tények egész sora támasztja alá. Például a kormány szándékosan akadályozza, hogy az oroszországi bankok pénzt fektessenek be a termelésbe. Ennek következtében a vállalatok forgóeszköz-igénye csak ötven szá­zalékig van kielégítve, sokaké pedig csak 20-25%-ig, amely kö­rülmény persze a csőd szélére juttatja őket. Áprilisra az ország­ban ötezer gyár és üzem volt kénytelen leállni. Egész ágazatok, sőt régiók 1993 novemberétől-decemberétől nem kapnak fizetést.

És mindez annak köszönhető, hogy a kormány ellenáll a bankok minden próbálkozásának, hogy „feltáplálják" a vállalatokat.²⁰

Világos, hogy mindez milyen céllal történik. A kormány által szétzilált vállalatokat a komprádor bürokrata burzsoázia meg a nyugati tőke később potom áron felvásárolhatja; a nyugati tulaj­donosok aztán vagy bezárják őket, vagy legalábbis úgy alakít­ják át a termelést, hogy perspektivikusan se válhassanak konkurenciává. Példaként említhetjük a pétervári Szvetlána nevű egyesülést, amelyik integrált áramköröket, félvezető- ós vá­kuumtermékeket, számítástechnikai eszközöket és orvosi beren­dezéseket állított elő, méghozzá úgy, hogy termékeinek fele ver­senyképes volt a világpiacon. A Szvetlánát mesterségesen tönk­retették: a kibocsátott termékekért az állam nem fizetett a válla­latnak, a béreket több mint fél évig nem fizették ki. Most a Szvetlánát árulják a nyugati tőkének. A vállalat megszerzéséért öt külföldi cég szállt sorompóba, közöttük olyan monstrumok, mint a General Electric és a Philips. Közben a Szvetlána érté­két nevetséges összegben (22 milliárd rubel) határozták meg, ami nagyjából egy közepes méretű vasárubolt értékének felel meg. Nem nehéz megjósolni a Szvetlána jövőjét: tulajdonkép­peni tevékenységét teljes mértékben felszámolják, a vállalat „összecsavarozó üzemmé" degradálódik, ahová termékmodulo­kat fognak szállítani nyugatról, helyben pedig az alacsony kép­zettségű munkaerő kizárólag összeszereléssel foglalkozik majd. A Szvetlána 31 ezres kollektívájából csak hétezer dolgozó ma­rad, a betanított munkások. Hasonló a helyzet egy sor más pétervári vállalatnál is.

1994. július 1-jén Oroszországban befejeződött a privatizáció első üteme, az ún. „kuponos" (voucheres) privatizáció. A máso­dik ütemet – a pénzes privatizációt – a külföldi tőke széles körű bevonásával kívánják lefolytatni. Ennek során sor kerülhet má­sodlagos privatizációra is, tehát már privatizált vállalatok tovább-privatizálására.

Hát pontosan ezért zilál szét a komprádor bürokrata burzsoá­zia kormánya egész ágazatokat. Például a könnyűipart ós a tex­tilipart csaknem maradéktalanul privatizálták (már 1988-ban meg­kezdődött államtalanításukkal ezek az ágazatok voltak Oroszor­szágban a privatizáció úttörői). De október után a kormány elju­tott odáig, hogy módszeresen felszámolja a könnyűipart és a tex­tilipart. A vállalatokat esztelen adókkal kezdték fojtogatni, a költ­ségvetési finanszírozást felváltotta a kereskedelmi hitel rendsze­re, miközben a hitelkamatok 3-5%-ról 210-240%-ra szöktek fel! Nyersanyagot (az államtól is) csak előre (és rendszerint kemény valutában) történő fizetéssel lehetett vásárolni, ami tökéletes ab­szurdum volt, hiszen az előre fizetéshez csak a termék kibocsá­tása és értékesítése révén lehetett volna megszerezni a pénz­eszközöket. Az értékesítés körül egyébként is problémák támad­tak. A kereskedelmi hálózatot ellenőrző komprádor burzsoázia szánt szándékkal gyenge minőségű árut hozatott be külföldről, s ezzel feltöltvén a pultokat, megtagadta a hazai termék átvételét.

A privatizáció második szakaszának küszöbén, május végén, ­júniusban Jelcin egy sor olyan rendeletet adott ki, amely finan­ciális könnyítéseket biztosított a külföldi tőke számára (egészen az adómentességig és a devizában jelentkező teljes haszon ki­viteli jogáig). Ugyanakkor hatálytalanította azokat az 1993-ban megállapított szabályokat, amelyek korlátozták a külföldi bankok tevékenységét Oroszországban. Az oroszországi bankárok vi­haros – és megalapozott – tiltakozását, miszerint a hazai ban­kok a nyugatiakhoz viszonyítva törpék, ráadásul nem is rendel­keznek az azokéhoz mérhető tapasztalattal, s következéskép­pen így arra ítéltetnek, hogy a nyugati finánctőke letarolja őket, az elnök figyelmen kívül hagyta. Hiába festették le a legapróbb részletekig azt is, milyen kemény diszkriminációval kell szem­benézniük az oroszországi bankoknak a nyugati országokban – ez sem segített rajtuk.²¹

Mindazon propagandisztikus szólamok ellenére, amelyek „több tucat millió tulajdonos megjelenését" emlegették, s azt állították, hogy a „kuponos népi privatizáció" első, részjegyes szakaszában a vállalatok közel 60%-át magánosították, az egész voltaképpen blöff volt. Az Állami Duma törvénykezési és igazságszolgáltatási reformbizottsága által közzé tett számok a napnál világosabban bizonyítják ezt, s azt is, hogy a tulajdont valójában a második szakaszra tartalékolták, a komprádorok és a külföldi tőke szá­mára. Mint kiderül ugyanis, az első szakasz lezárultakor a ma­gántulajdonban lévő vállalatok az ipari össztermelésnek mind­össze 7,3%-át teszik ki, a mezőgazdaságinak 2%-át, amellett, hogy a mezőgazdasági földterület tekintetében a magántulajdon részaránya 5%. Mi több, a paraszti magángazdaságok (farmer­gazdaságok) tömegesen számolódnak fel: 1992-ben ötezer, 1993-ban tizennégyezer ilyen gazdaság szűnt meg létezni.²²

Az egyetlen olyan szektor, ahol a magántulajdonos valóban elfoglalta a pozíciók döntő többségét, a kereskedelem. A kiske­reskedelmi áruforgalomban a magánvállalatok részaránya 1994 első negyedében 71% volt.²³ Mindez megfelel a komprádor­kapitalizmus klasszikus sémájának. Most majd azokat a pénz­eszközöket, amelyekre a komprádor burzsoázia az eredeti tő­kefelhalmozás során így szert tett, iparvállalatok és mezőgaz­dasági területek felvásárlására használják fel.

Az USA Külügyminisztériumának adatai szerint az oroszországi „privatizációs folyamatba" az amerikai tőke máris invesztált 86 millió dollárt, és a közeljövőben további 190 milliót szándékozik befektetni.²⁴ Az oroszországi méretekkel összeverve ezek látszó­lag nem nagy összegek, de ne felejtsük el, először is, hogy a va­lóban lukratív vállalatok és mezőgazdasági területek privatizáció­ja még el sem kezdődött, másodszor, hogy az amerikai tőke az oroszországi vagyont fillérekért vásárolja fel, harmadjára pedig, hogy a felvásárlás, formálisan, rubelért történik (amikoris az ér­vényes árfolyam szerint 1 USA-dollár több mint 2000 rubel). Eköz­ben a Nyugat széleskörűen reklámozott „segítsége", amelyet állí­tólag Oroszországnak nyújt, efemer jelenségnek bizonyult. A Jel­cin-rendszerhez egyébként fenntartások nélkül hű Izvesztyija is olyan adatokat tett közzé, amelyekből kitűnik, hogy a Nyugat által Oroszországnak megígért több mint 43 milliárd dollárból 13,2 mil­liárd csak szóban létezett, és nem folyósítják. Egy másik, 10,8 milliárdnyi részt hitelek és kölcsönök formájában nyújtottak, ame­lyeket Oroszországnak a közeljövőben vissza kell térítenie (már­pedig közismert, hogy nincs miből, hiszen Oroszország külső adóssága már jelenleg is csillagászati összegre rúg: 83 milliárd dollár).További 15 milliárd dollár, mint kiderül, nem valóságos pénz vagy áru, hanem Oroszország külső adósságszolgálati kötelezett­ségének átütemezéséből adódik. Végeredményben tehát „az oroszországi gazdaság újjáélesztésére a kapitalizmus pályáján" a Nyugattól 4 milliárd dollár folyt be – ami az agonizáló oroszországi gazdaságnak annyi, mint halottnak a szenteltvíz. De a legszebb az, hogy Oroszország még ezt a pénzt sem kapja meg! Ugyanis szinte teljes egészében (3,04 milliárd dollár) a Párizsi Klub tagországaival szembeni adósság kamataira megy el.²⁵

A gyarmatosító gazdaságpolitika

Az október utáni Oroszország és a nyugati finánctőke közötti vi­szonyok a második világháborút követő neokolonializmus klasszikus mintái szerint alakulnak. Még csak nem is úgy, aho­gyan a 80-as években a Nyugat aktívan igyekezett formálni vi­szonyát a „harmadik világhoz", hanem az 50-60-70-es évek ta­pasztalatából ismert módon. Vagyis: ami történik, az nem egyéb, mint Oroszország nyersanyag-kincseinek erőltetett ütemű, masszív kirablása, potom áron való felvásárlása.

Ezt több példával is illusztrálhatjuk. Vegyük az oroszországi kőolajat. Oroszországban csökken a kőolaj kitermelése – ám még ennél is gyorsabban a belső felhasználása. A leépülőfélben lévő vállalatok, melyeket egyaránt nyomaszt az aránytalan adó­teher és az általános recesszió, képtelenek megvenni a kőola­jat, annál is inkább, mivel annak belső piaci ára egyre nő. Tete­jébe az oroszországi kormány még forgalmi adót is kivet a kő­olaj belpiaci eladására, ami már-már agyrém, hiszen az olaj nem luxuscikk, és nem is olyan áru, amelynek kereskedelmét az ál­lamnak korlátoznia kell (mint pl. a dohány- és alkoholtermékek esetében). Mi sem természetesebb, minthogy mindez az olaj külpiaci értékesítésére ösztönzi a kőolaj-kitermelőket. Persze nem a FÁK államaira számítanak (azok ugyanis szintén fizetés­képtelenek), hanem a fejlett nyugati országokra.²⁶

Kihasználva az oroszországi kőolaj-kitermelők kilátástalan helyzetét, a termék nyugati importőrei kíméletlenül leszorították a behozott olaj árát, és nagy buzgalommal vásárolják fel tarta­lék gyanánt. 2000-ig a nyugati társaságoknak az oroszországi kőolajjal kapcsolatos ilyetén ügyletek révén legalább 100 milli­árd dollárt sikerül megtakarítaniuk.²⁷ Nem nehéz kiszámítani, mennyivel haladja ez meg, például, az IMF által Oroszország­nak megígért 1,5 milliárd dolláros „rendszerátalakítási hitelt". Egyébként Goldmann professzor, a Harvardról, kiszámította, hogy egy, az USA által megítélt hasonló, 1,2 milliárd dolláros hitelből Oroszország a valóságban legfeljebb 141 milliót kapott meg, az összeg fennmaradó része egyáltalán nem az oroszor­szági gazdaság fejlesztésére és modernizálására fordítódott, hanem amerikai monopóliumok zsebelték be.²⁸

Mindez persze lehetetlen lenne Csernomirgyin miniszterelnök beleegyezése és közreműködése nélkül, aki (jóllehet a kulisszák mögött) ténylegesen továbbra is irányítja Oroszország kőolaj- és földgázipari komplexumát.²⁹ Mondanunk sem kell, az ügylet hasz­nának egy része e komplexum vezetőinek zsebében köt ki, hogy végül a nyugati bankokban vezetett számláikon állapodjék meg.

D. Sz. Csernavszkij akadémikus (Oroszország Természettudo­mányi Akadémiája) szinergetikai módszerű elemzést végzett a – korábban Csernomirgyin által igazgatott – Gazprom Rt. tevékeny­ségéről. Csernavszkij, többek között, kiderítette, hogy éppen a kőolaj- és földgázipari komplexum megszerzéséért folytatott harc volt az egyik oka Gajdar bukásának és Csernomirgyin felemelke­désének. De még érdekesebb jelenségnek bizonyult, hogy miköz­ben a Nyugatra történő olaj- és gázeladások jövedelmei nagyrészt a nyugati bankokban, az üzletágban érdekelt újgazdag bürokra­ták devizaszámláin landolnak, a kőolaj és a földgáz kitermelésé­re fordított kiadások az állami struktúrák közreműködésével rá­terhelődnek Oroszország minden dolgozójára.

Másik példa az alumínium. Ugyanaz az ábra, mint a kőolaj esetében. Oroszországban az alumínium termelése is vissza­esett (1990 és 1993 között 8%-kal), fogyasztása pedig – ugyan­azon okokból, mint az olaj esetében – még nagyobb mértékben csökkent (30%-kal). A nyugati vevők az alumínium árát draszti­kusan, közel felére leszállították (1989-ben 1950 dollár/tonna volt, 1994-ben 1000). Az alumíniumexport mindeközben – az oroszországi termelő számára ilyen kedvezőtlen áron – 1990 és 1993 között több mint háromszorosára bővült.³⁰ 1994 januárja és májusa között 1993 ugyanezen időszakához viszonyítva az alumínium kivitele megkétszereződött! És nem elég a komprá­dorok harácsolása: 1993 óta nőttek Oroszország külföldi alumí-niumkoncentrátum-vásárlásai.³¹

További hasonló példákat is említhetünk. Itt van a műtrágya, amelynek híján az orosz falu fulladozik, s amelyet a nyugati mo­nopóliumok mélyen áron alul vásárolnak fel. De a kőolaj és az alumínium példája a legtanulságosabb, mert ez a két exportcikk a legjelentősebb Oroszország deviza-bevételi forrásai között: csak a hivatalos adatok szerint is 1993 tíz hónapjára á kőolaj­export hozadéka 15 milliárd 644 millió USA-dollárt tett ki, az alu­míniumé pedig 962 milliót. Más szavakkal, a nyugati korporáci­ók és az oroszországi komprádorok együttes nyeresége a kő­olaj- és alumíniumügyletekből legalább ennyire rúg.

Minthogy a komprádor rezsim egyáltalán nem érdekelt a ha­zai csúcstechnológia vagy az oroszországi tudomány fejleszté­sében, nem hogy nem akadályozza, de még ösztönzi is a ki­emelkedően képzett szakmunkások és a tudósok távozását Oro­szországból (az ún. „agyelszívást"). B. Szaltikov tudományügyi miniszter, ahelyett, hogy az oroszországi tudomány fejlesztését szorgalmazná (miniszterként ez lenne a legfőbb kötelessége), tehetetlen és az ország tudományos kapacitását leromboló po­litikájával emigrálásra készteti a tudósokat. Sőt, többször nyil­vánosan kiállt az „agyelszívás" kívánatossága mellett.

Azzal, hogy elveszti képzett munkaerejét és tudósait, Orosz­ország egészében véve, és közelebbről az oroszországi bér­munkásság is, természetesen kárt szenved. Konzerválódik az elavult technológiára épülő gazdálkodás, nem jönnek létre, illet­ve nem kerülnek bevezetésre megfelelő tudományos teljesítmé­nyek, romlik a termelés résztvevőinek általános felkészültsége, a bérmunkás-osztály soraiban nő a képzetlen és az alacsony képzettségű munkaerő részaránya. Következésképpen a dolgo­zók irányíthatóbbakká és veszélytelenebbeké válnak az új re­zsim számára (két okból is: először, mert a képzetlen és ala­csony képzettségű munkaerő könnyen helyettesíthető; másod­szor, mert az alacsonyabb felkészültségű munkásokat könnyeb­ben elkábítja a hatalmon lévők propagandisztikus agymosása).

Tehát a nyugati monopolisták tetemes többletnyereségre tesz­nek szert az oroszországi szuperolcsó, magasan képzett mun­kaerő és „agy" kizsákmányolása révén. Az USA tudósai, akiket különben aggaszt az orosz tudományos értelmiség országukba áramlása, már régen kiderítették, hogy egy ott dolgozó orosz kutató átlagosan feleannyi fizetést kap, mint amerikai kollégája, miközben többnyire hétszer annyit dolgozik. Ily módon tehát az amerikai munkaadó, pusztán azzal, hogy orosz kutatót alkal­maz a hazai helyett, tizennégyszeres haszonra tesz szert! De ez még nem minden. Az „agyak" és a magasan képzett mun­kaerő kiszivattyúzása Oroszországból lehetővé teszi a nyugati munkaadóknak, hogy saját hazájukban is csökkentsék a bér­szintet, s ugyanez hozzájárul a munkanélküliség növekedésé­hez is, vagyis közvetlenül sújtja a nyugati képzett munkásságot és a tudomány szférájában foglalkoztatottakat.

Ezzel párhuzamosan a nyugati monopóliumok – az orosz kor­mány egyetértésével – elkezdték magában Oroszországban is (fillérekért) felvásárolni az „agyakat", Nyugatra telepítésük nél­kül, hogy otthon ne gerjesszenek további társadalmi feszültsé­get, és hogy e monopóliumok ezzel is növelhessék extraprofit­jukat. A Boeing például központot hozott létre Moszkvában, kap­csolatra lépett egy egész sor repüléstechnikai kutatóintézettel, és potom áron jut hozzá a tudományos fejlesztésekhez. Követ­kezésképpen a légi közlekedési technika területén kidolgozott hazai újítások Nyugatra kerülnek, Oroszország repülőgépipara pedig mély válságot él át. Négy-öt évvel ezelőtt Oroszország a repüléstechnika nemzetközi piacán mind a repülőgépek minő­sége, mind áruk tekintetében versenyképes volt, ma már ennek nyoma sincs, az elaggott gépek egymás után zuhannak le.³²

A mezőgazdasági termelés Oroszországban még azokban az időszakokban is csökken, amikor szezonálisan törvényszerűen növekednie kellene.³³ Ezt az értékesítési válság hozza magá­val: a mezőgazdasági termelők raktárai dugig vannak az évi ter­méssel. A termelők hatalmas veszteségeket szenvednek, töb­bek között a gyorsan romló termékek megsemmisülése folytán. Ugyanakkor a kereskedelmi vállalatok – amelyeket a komprá­dor burzsoázia teljes mértékben ellenőrzése alatt tart – nem vesznek át hazai mezőgazdasági termékeket. A pultokon nyu­gati kommersz termékek vannak felhalmozva, amelyeket azon­ban Oroszországban kiváló minőségű áruk gyanánt adnak el. Világos, hogy ez hamarosan az oroszországi mezőgazdasági termelők tönkremenéséhez vezethet (mégpedig a tulajdonformá­tól függetlenül), amit nyilván az követ majd, hogy az oroszországi népgazdaság agrárszektorát felvásárolja – a hazai komprádo­rokkal szövetségben – a nyugati nagytőke. Az oroszországi me­zőgazdaság területén dolgozók csaknem mindegyike számára ez azt jelenti, hogy falusi proletárrá válik, vagy egyenesen mun­kanélkülivé (hiszen a felvásárolt földek egy része nyilván kiesik a mezőgazdasági termelésből).

A sajtóba kézen-közön bekerült információk alapján kimond­ható, hogy a komprádor-jellegű manipulációkból nemcsak a mi­niszterelnök, de az elnök is kivette a részét. Erről meggyőző módon tanúskodik legalábbis az a történet, miszerint Jelcin el­nök titkos rendeletekkel (562. sz. rendelet, 1993. ápr. 26. és 473. sz. elnöki utasítás, 1993. jún. 23.) hozta létre a „Roszvnyestorg" és a „Vnyestyechnyika" nevű zárt rendszerű részvénytársasá­gokat. Ezeknek a „titkos" rt-knek a vezetőségében (valamiféle „Nemzeti Sportalap" leple alatt) ott találjuk Samil Tarpiscsevet, az elnök személyes edzőjét és tanácsadóját. Az rt-k feladata, hogy kijelöljék az egyes önálló földterületeket Moszkvában és Kiszlovodszkban, a kormánynak pedig megbízatása van rá, hogy biztosítsa ezeknek az rt-knek a financiális és technikai ellátá­sát.

Elmondható tehát, hogy az október utáni rendszer egész igaz­gató apparátusa – az egyszerű helyi korrupt hivatalnokoktól a miniszterelnökig és Jelcin elnökig – részese ennek a törvényte­len manipulációnak, amelynek végső lényege saját országának és népének kirablása.

Legitimáció és konszolidáció

A napjainkban Oroszországra kényszerített „kultúra" és „életforma" valójában nyíltan osztályjellegű: ez a gazdag, agresszív beállítottságú, sportos, katonás, egoista, fogyasz­táscentrikus, álszent, értelmiségellenes, korlátolt burzsoák „kultúrája", akik ősellenségüknek tekintik a bérmunkásokat, a szegényeket, a betegeket, a pacifistákat, a kollektivizmus híveit, a szabadgondolkodókat, azokat a független alkotó­kat és értelmiségieket, akik a XVIII-XIX. század klasszikus európai kultúrájának és a XX. század baloldali avantgárdjá­nak örökösei.

Annak ürügyén például, hogy Oroszországot „felzárkóztassák a civilizált nyugati életformához", „új egészségvédelmi koncep­ciót" igyekeznek meghonosítani az egész Föderációban. Ez az új, „civilizált" koncepció azt állítja, hogy a Szovjetunióban kiala­kult egészségügyi ellátási rendszer „hamis humanizmuson" ala­pult, és hogy az orvoslásnak nem arra kell irányulnia, hogy meg­gyógyítsa a betegeket, hanem hogy megőrizze az egészsége­sek egészségét. Ami a beteg állampolgárokat illeti, ezeket vol­taképpen ballasztként tartja számon, amelytől a társadalomnak meg kellene szabadulnia. Mindezen közben természetesen „a fejlett nyugati országok tapasztalataira" szokás hivatkozni.³⁴

A kormány a gazdaságban stratégiai céljaként a privatizációt és az infláció elleni harcot nevezi meg – tehát pontosan azt, amit az IMF elvár ügyfeleitől. Az infláció megfékezése végett a kor­mány különböző eszközökkel mesterségesen csökkenti a lakos­ság vásárlóerejét, kezdve a bérek visszatartásától egészen a ter­melés szisztematikus alulfinanszírozásáig. Mint ismeretes, Csernomirgyin a nemzetközi pénzügyi intézmények előtt arra kö­telezte magát, hogy az inflációt havi 10-12% alatt tartja, és 1994 végéig 7-9%-ra dolgozza le. A felhasznált intézkedések: a ter­melés leépítése, az előzetes költségek növekvése csökkenő ter­melési hatékonyság mellett, értékesítési válság, a fizetési rend­szer részleges megbénulása, a rubel vásárlóerejének zuhanása, a forgóeszközök krónikus hiánya… Ezek az eszközök természe­tesen alkalmasak a kitűzött célok elérésére.³⁵ Ugyanakkor azon­ban szétzilálják az ország gazdaságát, ráadásul perspektivikusan az inflációs spirál újabb nekilendüléséhez vezetnek.³⁶

Hogy milyen elszántan ragaszkodik a komprádor vezetés és a Nyugat az oroszországi gazdaság privatizációjához, arról mi sem tanúskodik jobban, mint az a tény, hogy ha a vállalatigazgatók sorában netán akad ellenzője ennek a folyamatnak, azt egyszerűen elteszik láb alól. így esett gyilkosság áldozatául jú­nius 21-én Nyikolaj Belouszov, a Csehovi Nyomdaipari Kombi­nát igazgatója, a Moszkva Környéki Terület legkiemelkedőbb ipari szakembere. Pontosan azért ölték meg, mert 1986 óta kemé­nyen ellenállt annak a nyomásnak, hogy vállalatát, amely a Te­rület egyik legrentábilisabb üzeme volt, magánosítsák.³⁷

Annak ellenére, hogy a bürokrata burzsoázia különböző cso­portjai között nyilvános és éles polémia folyik, az október utáni rezsim kereteiben a bürokrata burzsoázia mint formálódó új ural­kodó osztály bizonyos konszolidációjának lehetünk tanúi. Gen­nagyíj Burbulisz, azon az elméleti konferencián, amelyet az oroszországi szociáldemokraták és a Friedrich Ebért Alapítvány moszkvai irodája szervezett 1994. április 16-án, előadásában bejelentette az egybegyűlteknek: az országban immár megkez­dődött a stabilizáció periódusa, amelyet nevezetesen az a kö­rülmény alapoz meg, hogy az érdekelt elitcsoportok már felosz­tották egymás között a korábbi állami tulajdont, és így most sta­bilitásra van szükségük.³⁸

Világos: az uralkodó osztály alapvető csoportjainak össze-békülése a termelési eszközök magántulajdonán és az új tu­lajdonosok számára ezáltal biztosított kivételes előnyökön alapul. Az egyre gyatrább, s eközben egyre nyíltabban mun­kásellenes munkaügyi törvénykezés (miközben a munkaadók még ezt sem tartják be) odáig fajult, hogy még a Rosszijszkaja Gazeta, ez a hivatalos kormánykiadvány is, amikor elemzés alá vette a magánszektor munkakörülményeit, a benne fog­lalkoztatott bérmunkásokat „jobbágyoknak" nevezte.³⁹ A kor­mány folyamatosan publikál adatokat a statisztikai átlagpolgár „jö­vedelmi növekményéről",⁴⁰ miközben a bérmunkások reáljövedel­me az utóbbi két évben az egyhetedére csökkent.⁴¹ Ez tehát annyit tesz, hogy fantasztikus méreteket öltött a munkaadók, tehát a hi­vatalnokok és burzsoák gazdagodása.

Az új uralkodó osztály konszolidációját az a körülmény is elő­segíti, hogy az oroszországi bürokrata burzsoázia komprádor és nem-komprádor alcsoportra való megoszlása bizonyos mér­tékig viszonylagos. A bürokrata ugyanis, mint olyan, nem lehet komprádor vagy nem-komprádor. Ha a külső körülmények abban az irányban hatnak, hogy a komprádor jellegű operációk révén meggazdagodjék, akkor természetesen ezt az utat választja, Más szóval: hogy egy adott tisztségviselő részese-e a komprádorte­vékenységnek, a hely és az időpont tőle független körülményei döntik el. Ma részese, holnap nem, holnapután megint az. A cseperedő oroszországi komprádor burzsoázia a maga részéről szin­tén erősen különbözik a gyarmatosítás kori klasszikus komprá­dor burzsoáziától: amennyiben szoros kötelék fűzi 1. a nemzeti állami struktúrákhoz, 2. a finánctőkéhez, 3. a nemzeti kitermelő, sőt termelő iparhoz. Pusztán az a tény, hogy Oroszország új gaz­dasági szerkezete és új uralkodó osztálya még a formálódás stá­diumában leledzik, rendkívüli mobilitást, átszivárgást tesz lehető­vé a bürokrata burzsoázia két valóságosan szerveződő csoportja között. Mi több, bátran állíthatjuk: a komprádor csoporttal szem­ben álló nemzeti bürokrata burzsoázia minden egyes tagja arról álmodozik, hogy bekerülhessen „ellenfelei" csapatába, persze tár­sadalmi státuszának elvesztése nélkül. Kétségtelenül mindkét csoport felismeri, hogy a komprádorok helyzete előnyösebb, ami egyszerűen a globális változásokból következik. Ezt az elméleti konklúziót a reális gyakorlat elemzése is alátámasztja.⁴² Ezenkí­vül már maga az a tény is, hogy Oroszországban megjelent a komprádor-réteg, bizonyítja, hogy az ország a neokolonializmus pályájára került, mégpedig mint függő ország.

Miután az októberi győztesek által beterjesztett új „játéksza­bályokat" elfogadták, a parlamenti ellenzéki erők is hozzájárul­tak az új kizsákmányoló osztály konszolidációjához és a Máso­dik Köztársaság rendszerének megszilárdulásához. Gyakorlati­lag – beleértve azokat is, akik nem voltak hajlandók aláírni a Jelcin által a társadalomra kényszerített Polgári Egyetértési Nyi­latkozatot – a politikai establishment részévé váltak, ami el­kerülhetetlenül ahhoz vezetett, hogy (az ugyanazon establishmentben kormányzó rezsim képviselőivel egyetemben) egysé­ges korporatív érdekeik támadtak.

Ez éppúgy vonatkozik a burzsoá jellegű parlamenti ellenzék­re, mint a burzsoáellenesre, amely magát „szocialistának" véli. Voltak, akik saját taktikájuk csapdájába estek. így pl. „az Orosz­országi Föderáció Kommunista Pártja" (Zjuganov vezetésével) miután 1993 decemberében elkövette azt a hibát, hogy nem tá­mogatta a bojkottot, és ezzel maga is Jelcin rendszerének „legitimizálói" közé került, most kényszerűen a rezsim masszív stabilizálójának szerepét játssza. Ezen mit sem változtat, hogy minden lépését (mint pl. a kormány által beterjesztett költségve­tés megszavazását az Állami Dumában stb.) fenntartások és ön­igazolások tömegével bástyázza körül. Thiers módjára, akinek a szavait Marx oly előszeretettel idézi „Osztályharcok Francia­országban" című művében: „Mi, royalisták, mi vagyunk az alkot­mányos köztársaság igazi támaszai",⁴³ Zjuganov ma bátran mondhatná: „Mi, az OFKP, hű támaszai vagyunk Jelcin félbonapartista rendszerének". Hiszen egy legális parlamenti „kommu­nista" ellenzék létezése, amely ráadásul az égvilágon semmit sem képes befolyásolni, ideális spanyolfal a jelcini rendszer lé­nyegének elfedésére, ami lehetővé teszi a rezsim számára, hogy a nyílt represszió vállalása vagy a lelepleződés kockázata nél­kül szétzilálja az országot, miközben megőrzi a „demokrata" re­noméját a külpolitikában; egyszersmind akadálya annak, hogy kiformálódjanak a rezsimmel való harc új módszerei, amelyek megfelelnének a mai nap valóságos helyzetének.

(Fordította: Havas Ferenc)

Jegyzetek

¹ L. Jelcin és a jelcinizmus (oroszul: Jelcinscsina). Poszt-szovjet Füze­tek XI., Budapest, Magyar Ruszisztikai Intézet, 1993.

² Eszmélet, 21-22. sz. 127-135.0.

³ Alekszandr Taraszov szakmája szerint történész, publicista. Ellenzéki szerző volt már a szovjet korszakban is. Ez az írása eredeti formájában 1994. május 29. és 1994. július 26. között készült. Napjainkban minde­nekelőtt az oroszországi rendszerváltás társadalmi-gazdasági és politi­kai következményeit vizsgálja. Borisz Kagarlickijjal közös tanulmányt jut­tatott el egy Magyarországon készülő tanulmánykötet (Politikatörténeti In­tézet) számára a mai oroszországi baloldal állapotáról. (A szerk.)

⁴ Trud, 1994. július 16.

⁵ Trud, 1994. június 18.

⁶ Trud, 1994. július 16.

⁷ Gradszkije vesztyi, 1994. 13. sz.

⁸ Jurij Vlaszov a következőket írja: „Három hónappal a liberalizáció kez­dete után különböző városok patológusai megdöbbent és felháborodott hangú jelentéseket kezdtek küldeni hozzám, melyekben leírták, hogy a demokrácia e szerencsétlen áldozatainak boncolása a bélcsatorna to­tális táplálékhiányát mutatta ki életük utolsó 20-30 napjában." (Vlaszov Ju. P.:Kto pravit bal. Moszkva, 1993.250.)

⁹ Business MN, 1994. 21. sz.

¹⁰ Novaja jezsednyevnaja gazeta, 1994. június 11,

¹¹ Business MN, 1994. 21. sz.

¹² Wova/a jezsednyevnaja gazeta, 1994. június 11.

¹³ Trud,. 1994. július 16.

¹⁴ Kuranti, 1994. május 26.; Moszkovszkaja Pravda, 1994. május 26.

¹⁵ Russian LabourReview, 1993. l.sz.7-10.

¹⁶ Intervzgljad-lnprecor, 1994.; „Véres október Moszkvában" c. különki­adás. 128.

¹⁷ A nyilatkozatok szövegének forrásai: Rosszijszkaja Gazeia, 1993. szeptember 9.; A Fehér Ház röpiratatai. Moszkvai röpirat-kiadványok 1993. szeptember 22. ós október 4. között. Szemelvények Oroszország Állami Történelmi Közkönyvtárának és a „Memóriái" TudományosJCuta-tó és Ismeretterjesztő Központ könyvtárának állományából. Moszkva, 1993. 11-12., 15-17., 30., 77., 81., 101.

¹⁸ Szegodnya, 1994. június 17.

¹⁹ Szegodnya, 1994. június 9.

²⁰ Finanszovije Izvesztyija, 1994. 16. sz. Az oroszországi gazdaság­ba történő tőkebefektetések az 1990-es szinthez viszonyítva összessé­gükben harmadjukra estek vissza, jelesül az ipar tekintetében pedig egyötödükre. (Moszkovszkaja Pravda, 1994. július 9.)

²¹ Kommerszant, 1994. 22. sz. 3-4., 7.

²² Szovjetszkaja Rosszija, 1994. június 7.

²³ Szovjetszkaja Rosszija, 1994. június 7.

²⁴ Finanszovije Izvesztyija,  1994. 28. sz.

²⁵ Az Izvesztyija 1994. június 6-i kiadásának adataiból számított összeg.

²⁶ Business MN, 1994. 22. sz.

²⁷ Pravda, 1994. május 12.

²⁸ Ugyanott.

²⁹ Vö.: Izvesztyija, 1994. július 5.

³⁰ Izvesztyija, 1994. május 12.

³¹ Szegodnya, 1994. június 10.

³² Moszkovszkij komszomolec, 1994. április 14.

³³ Szegodnya, 1994. június 9.

³⁴ Szegodnya, 1994. június 6.

³⁵ Vö.: Gyelovaja szreda, 1994. május 26., Finanszovije Izvesztyija, 1994. 29. sz.

³⁶ Finanszovije Izvesztyija, 1994. 28. sz.

³⁷ Moszkovszkij komszomolec. 1994. június 24.

³⁸ A konferencián résztvevő Borisz Kagarlickijnak, a Munka Pártja egyik vezetőjének szóbeli közlése.

³⁹ Rosszijszkaja Gazeta, 1994. május 15.

⁴⁰ lgaz, hogy ezeknek a „győzelmi jelentéseknek" a szövegei gyakran viccszámba mennek. Például a Moszkomsztat „Társadalmi-gazdasági helyzet és a gazdasági reform fejlődése 1994 első negyedévében" című jelentésében a következőket olvassuk: „A moszkvaiak jövedelmei 1993 első negyedévéhez viszonyítva 9,5-szeresükre emelkedtek, 7-szeres ár­növekedés mellett. A lakosság pénzjövedelmeinek szintje a fogyasztói árak 1994. márciusi növekedésének figyelembevételével 1993 decem­beréhez képest 27%-kal csökkent." (Ekonomika i zsizny, 1994. 11.sz.) Minthogy a jelentés szerényen elhallgatja, hogy 1993 első negyedéve után az infláció kezdte elérni a havi 25-30%-ot, a bért pedig három­négy hónapja nem fizették ki a moszkvai dolgozóknak, a „9,5-szeres jövedelemnövekedésről" szóló kijelentéseknek közgazdasági értelmet egyszerűen nem lehet tulajdonítani, legfeljebb csak pszichoterápiáit. A Goszkomsztat egyébként is bizonyíthatóan meghamisítja az adatokat, hogy a rezsim számára előnyös fényben tüntesse fel a helyzetet. N. Rimasevszkaja leleplezte, hogy a Goszkomsztat feltupírozott adatokat közöl a lakosság életszínvonaláról és „jövedelmi növekményéről", nem­különben a háztartások jövedelmi megoszlásáról (Trud, 1994. június 16.). A Világgazdasági Intézet szakértői pedig rámutattak, hogy a Goszkom­sztat kozmetikázza az oroszországi infláció ütemére vonatkozó adato­kat (Moszkovszkaja Pravda, 1994. június 9.).

⁴¹ Prory/V tyecsenyija, 1994. 1. sz.

⁴² L. pl. Kommerszant, 1994. 12. sz. 19.

⁴³ Marx: Osztályharcok Franciaországban. Marx és Engels Válogatott Művei, Kossuth. 1975. 338.

Tartalomjegyzék

1. Gazdag Ferenc, Lugosi Győző, Balogh András, Krausz Tamás, Keleti György : Kell-e nekünk NATO? – Kellünk-e a NATO-nak?
2. Jochen Hippler : A demokratizálás mint uralmi forma – A harmadik világ a hidegháború után
3. Szelényi Iván, Eric Hanley, Fodor Éva : Baloldali fordulat a volt szocialista országokban – újjáéled-e az osztályszemlélet?
4. Thoma László : Kelet-európai liberálisok
5. Krausz Tamás : Futball és rasszizmus Magyarországon – avagy miről szól az Ajax-Fradi ellentét?
6. Alan Freeman : A nyugati rasszizmus anyagi gyökerei
7. Stephanie Rosenfeld : A chilei gazdasági csoda mítosza
8. Emily Morris : Gazdasági reformok Kubában – Külső feltételek és gazdaságpolitikai lehetőségek
9. Jonathon W. Moses : Borisz Jelcin brumaire tizennyolcadikája
10. Alekszandr Nyikolajevics Taraszov : Utószó 1993 októberéhez
11. Oliver Tolmein : A NATO és Csonka-Oroszország – A keleti bővítés terveinek hátteréről
12. Szalontay Balázs : Titkosrendőrség, terror és tolerancia a modern diktatúrákban
13. Néhány ötletes tanács a privatizációs többletbevétel felhasználására avagy hogyan őrizzük meg a pénzügyi egyensúlyt?

A NATO hadat visel Európában. A bevetésekben a második vi­lágháború befejezése óta először vesznek részt német csapa­tok is. Az orosz elnök szerint a NATO esetleges keleti terjeszke­dése „felszítaná a háború lángját" – de ennek lehetőségét való­jában senki sem látszik fontolgatni. A kommentátorok sokkal in­kább arra következtetnek, hogy Borisz Jelcin csupán választási hadjáratot folytat, a karikaturisták pedig újabb és újabb variáci­ókban ábrázolják az idült alkoholistát, amint kétségbeesetten sarkantyúz egy kimúlt medvét. A Frankfurter Allgemeine Zeitung ugyan távolról sem lelkesedik a groteszk megnyilatkozások hal­latán, de nem is aggódik: „Noha komolyan kell vennünk ezeket a jelzéseket, megijednünk fölösleges, hiszen a mai Oroszország nem azonos az egykori Szovjetunióval."

Ez valóban így van: stratégiailag már a Szovjetunió is defen­zívába szorult, ahogyan már akkoriban is kielemezhető volt, és ahogyan azt a történelem azóta be is bizonyította. A blokklogika és a fenyegetés technikái mindazonáltal tűrhetően működtek, így aztán annak az esélye, hogy katonai erővel politikai befolyásra lehessen szert tenni, meglehetősen korlátozott maradt. A hideg­háború jóval kevesebb áldozatot követelt, mint a „forró béke". A kölcsönös fenyegetés már nem működik, és a háború az impe­rializmuson belül élesedő konkurenciaharc és a világszerte egyre agresszívabbá váló nacionalizmus korában ismét az érdek­érvényesítés bevált eszközének minősül.

Hogy az Orosz Köztársaság a jelenlegi körülmények között is változatlanul aktív szereplő, s nemcsak áldozat, napnál világo­sabban megmutatkozott legutóbb, a csecsének elleni támadás során. A helyzet azonban mindenképpen kényessé vált az eurázsiai nagyhatalom számára. Ha Oroszországnak a FÁK mint katonai szövetség meghiúsulása után sikerült is a Taskenti Szer­ződéssel (1992. május 15.) egy új kollektív biztonsági rendszert létrehoznia, amely támadás esetén azonnali katonai segítség­nyújtást szavatol, ez a Szovjetunió kilenc utódállama közötti szer­ződés, amelybe Ukrajna ráadásul be sem lépett, a régió határa­in túl aligha tehet szert nemzetközi jelentőségre. A helyzet leg­fontosabb jellemzői a következők:

Az Orosz Köztársaságnak azonban nemcsak azzal kell szem­benéznie, hogy elveszítheti világhatalmi pozícióját. A megválto­zott világpolitikai szituáció ugyanis már közvetlenül fenyegeti lét­fontosságú biztonsági érdekeit is. A NATO tervezett keleti ter­jeszkedése az Orosz Köztársaság helyzetét még inkább des­tabilizálná, és további regionális fegyveres konfliktusok le­hetőségét idézné fel. Egykori szövetségeseit fordítanák el­lene, s ami korábban védőövezetének számított, az a jövő­ben hurok lenne a nyaka körül. Az orosz külügyi felderítő szol­gálat egy 1993. november végén közzétett tanulmánya nyoma­tékosan hangsúlyozza, hogy a NATO, „a világ legnagyobb, ha­talmas támadási potenciállal rendelkező katonai szövetsége", keleti bővítésével „befolyását az európai kontinens egy olyan ré­szére terjesztené ki, ahol az államközi határok a második világ­háború eredményeként változtak meg".

A tanulmány arra is felhívja a figyelmet, hogy a fennálló hatá­rokat semmiképpen sem lehet általánosan és véglegesen elis­mertnek tekinteni. Emellett külön feszültségforrás, hogy a NATO-tagságra elsőként pályázó országok – Lengyelország, a Cseh Köztársaság, Magyarország és Szlovákia – mindannyian, mint az International Herald Tribune 'megjegyzi, „többé-kevésbé a né­met befolyási övezethez tartoznak". A NATO keleti kiterjesztése így azután az utóbbi években elsősorban a Német Szövetségi Köztársaság által szorgalmazott „keleti schengeni" típusú szer­ződések és bilaterális toloncegyezmények logikus külpolitikai folytatásának tűnik, amely szerződéseken keresztül az NSZK már ma is igen jelentős befolyást képes gyakorolni a szóban forgó országok állambiztonsági politikájára.

Mindeközben Oroszország, pontosabban az akkori szovjet vezetés, noha már régen hozzájárulását adta a német újraegye­sítéshez, a Német Szövetségi Köztársasággal és az USA-val folytatott titkos tárgyalásokon – igyekezvén útját állni az erő­egyensúly számára kedvezőtlen és drasztikus megbillenésének – még hónapokig ragaszkodott hozzá, hogy az egyesített Né­metország ne lehessen NATO-tag. Végül azonban – egyébként küldöttsége heves tiltakozása ellenére – maga Gorbacsov mon­dott le erről a feltételről. Utóda, Jelcin is békülékenyen reagált az egykor ellenséges szövetség keleti bővítésének újsütetű gon­dolatára. 1993. augusztus 25-én lengyel kollégája, Walesa nyo­mására hivatalosan is elismerte, hogy Lengyelország céljául tűz­heti ki a NATO-tagságot, anélkül, hogy ezzel „más országok, köz­tük Oroszország érdekeivel ellentétbe kerülne".

E békülékenység mögött nyilvánvalóan a globális politikai ki­bontakozás rendkívül optimista megítélése húzódott meg, mi több, Jelcin odáig is elment, hogy magát az Orosz Köztársasá­got is a nyugati katonai szövetség potenciális tagjelöltjének nyil­vánítsa. Ezzel szemben külügyminisztere, Kozirev, bár a NATO-opciót ő is mindenképpen fenn kívánta tartani, a következő hó­napokban többször óva intett minden olyan lépéstől, amely „Oro­szországot háttérbe szoríthatná".

Időközben mindazonáltal mégis ez következett be. A szerb ál­lások Oroszországgal nem egyeztetett, 1994. áprilisi bombázá­sa jelentette az első olyan súlyos gesztust, amellyel a NATO vi­lágossá tette, valójában milyen csekély jelentőséget tulajdonít a katonapolitikai együttműködésnek Oroszországgal. Pedig hát Jugoszlávia korábban kétségkívül az orosz érdekszférához tar­tozott. „A bombatámadások csak egy esetben nem voltak telje­sen értelmetlenek, amennyiben ugyanis az erődemonstráció volt a céljuk: a szövetség meg akarja mutatni, ki is az úr Európá­ban"- kommentálta az eseményt a Krasznaja Zvezda című ka­tonai lap.

Hosszas vonakodás után Oroszország végül mégis rászánta magát, hogy belépjen a NATO kezdeményezte „békepartnersé­gi" szövetségbe – minden bizonnyal annak reményében, hogy tagként inkább lesz képes befolyásolni a szervezet további mű­ködését. 1994. június 22-én Kozirev külügyminiszter aláírta a keretegyezményt – három héttel később pedig Clinton elnök a lengyel parlament előtt kijelentette: „Az már nem kérdés, hogy a NATO felvesz-e új tagokat vagy sem, mindez csupán a mikor és a hogyan függvénye." Oroszország ellenvetéseit irreleváns tényezőként kezelni – ezt szinte vezérelvnek tekintette az 1994. december 1-jei brüsszeli NATO-ülésszaknak az a munkacsoport­ja, amelynek feladatául szabták, hogy készítse elő az új tagok felvételét, és vizsgálja meg, mennyiben gyorsíthatja meg a fel­vételi eljárást a „partnerség a békéért" intézménye. Érdemes felfigyelni az időzítésre: december másodikára volt kitűzve a bé­kepartnerségi szerződés megkötése Oroszországgal. Erre azon­ban nem került sor. Kozirev elhagyta Brüsszelt, a NATO-orszá­gok pedig meglepetésüket fejezték ki az oroszok kiszámíthatat­lansága felett.

Röviddel ezután vonultak be Oroszország csapatai Csecsen­földre. Ám a „korlátozott méretű, győzelmes háború", amely ez­úttal Oroszország katonai hatalmi pozícióját volt hivatva demonst­rálni, katasztrofálisan végződött. Csecsenföldet nem tudták vil­lámháborúval lerohanni; az orosz hadsereg, ahelyett, hogy ütő­képességét bizonyította volna, csak nyomorult állapotát mutatta meg. A kelet-európai országok és a NATO viszont erre a hábo­rúra éppen annak bizonyítékaként hivatkoznak, mennyire elen­gedhetetlen a NATO keleti bővítése, hogy gátak közé szorítsák a „kiszámíthatatlan Oroszországot".

A harmadik összeütközést megint csak a NATO provokálta ki légierejének balkáni bevetésével: a boszniai szerb állások sző­nyegbombázását, amely megteremtette a horvát hadsereg és a bosnyák kormánycsapatok offenzívájának lehetőségét, ismétel­ten nem egyeztették Oroszországgal. A NATO ehelyett az ENSZ­-szel kötött titkos megállapodást. „A NATO most megmutatja, mire képes – bombázik, majd összeszámolja trófeáit, vajon hány pol­gári lakos esett áldozatul"- foglalta össze Jelcin a boszniai szer­bek elleni többnapos légiháborút szeptember 8-án tartott 85 per­ces sajtótájékoztatóján, ahol továbbá azt is kijelentette, hogy a NATO keleti kiterjesztése európai háborút jelent. Röviddel ezu­tán zúdultak a szerb állásokra a NATO „Tomahawk" típusú szárnyasrakétái.

Míg Oroszország érdeke nyilvánvalóan az, hogy megaka­dályozza a NATO keleti bővítését – még ha láthatólag vajmi kevés befolyása van is arra, hogy hogyan és milyen időzítéssel valósítják meg ezt a tervet -, a NATO érdekei meglehetősen ellentmondásosak. Franciaország a NyEU kiépítését szorgalmaz­za, Anglia viszont az amerikaiaknak azon törekvésével kapcso­latban, hogy Németországot „partnerként beemeljék a vezetés­be", úgy tűnik, a legnagyobb zavarban van: hogyan is lehetne az újraegyesült Németországot a legkedvezőbb módon bevonni a szövetségbe, úgy tudniillik, hogy közben korlátozva is legyen. Ami a dél-európai országok véleményét illeti, azt még csak meg sem kérdezik.

A keleti bővítés fő mozgatóereje kétségkívül Németország, mindenekelőtt pedig Rühe védelmi miniszter, aki mindig is óvott attól, hogy Oroszország tényleges vétójogot kapjon az új tagor­szágok felvételét illetően. A németek rendkívüli elkötelezettsé­ge mellett, amellyel a NATO keleti kiterjesztéséért síkra száll­nak, Oroszország azon próbálkozásai, hogy – az USA európai befolyását visszaszorítandó – egy orosz-német tengelyt hozza­nak létre Európában, kilátástalannak tűnnek. A Szövetségi Köz­társaság vezetése az orosz közeledési törekvéseket, amelyek egyébként főleg Franciaországot célozzák meg, eddig elsősor­ban arra használta fel, hogy a gazdasági együttműködést fej­lessze: Oroszország legnagyobb kereskedelmi partnere Német­ország. Kohl szövetségi kancellár sikerrel állt ki Jelcinnek a G7-ek csúcstalálkozóján való részvétele mellett, és szorgalmazza az EU és Oroszország szoros együttműködését.

A németek ezzel párhuzamosan mindazonáltal továbbra is arra törekednek, hogy gyengítsék Oroszország biztonságpolitikai po­zícióit. Az állítólagos plutónium csempészés ürügyén Németor­szág által kezdeményezett kampány tényleges célja az volt, hogy az orosz atomipart nemzetközi gyámság alá helyez­zék. Azzal, hogy síkra szállt egy autonóm Volgai Német Köz­társaság, nemkülönben a Kalinyingrádi Terület internacionalizációja (értsd: az Oroszországi Köztársaságtól való elkülönítése) mellett, a Német Szövetségi Köztársaság lényegében Oroszor­szág állami integritását kérdőjelezte meg.

„Biztonságpolitikai szempontból az összes állam közül Német­ország húzta a legnagyobb hasznot a bipoláris szembenállás megszűnéséből" – elemezte a helyzetet Klaus Neumann, a Szö­vetségi Haderő főfelügyelője az Europäische Sicherheit lapjain. „Országunknak ezzel megadatott a lehetőség, hogy a politiká­ban ne csupán reagáljon, hanem kezdeményezőként lépjen fel, és a NATO-ban és az EU-ban kiépített kapcsolatainak szilárd alapján részese legyen a dolgok alakításának." Márpedig részt venni a dolgok alakításában – és efelől a Szövetségi Haderő leg­első tisztje semmi kétséget nem hagy – katonai értelemben vett aktivitást is jelent. A cél egyértelmű: „Először van esélyünk eb­ben az évszázadban, hogy a kialakuló válságokat és konfliktu­sokat távol tartsuk Németországtól, magától értetődik: elsősor­ban a NATO és az EU későbbiekben meghatározandó érdek­szférájában."

Másodsorban pedig ott, ahol éppen jön. Ennek megfelelő sok­színűséggel és aktivitással politizál mostanában Németország: hol Franciaországgal ápol szoros együttműködést, hol Oroszor­szággal barátságos, hol az Egyesült Államokhoz igazodik. A ke­leti bővítésről folytatott vita kezdeti szakaszában Rühe védelmi miniszter nyíltan megfenyegette a Clinton-adminisztrációt: az új tagállamok befogadásának további halogatása éppen azt hoz­hatja magával, hogy ezeket az államokat a Nyugat-Európái Uni­óba veszik fel, és akkor katonailag a NATO helyett a NyEU-t (és annak új tagjait) kell felértékelni. Ezen az úton meg is történtek az első lépések, amikor is 1994 májusában Lengyelország, Ma­gyarország, a Cseh Köztársaság, Szlovákia, Románia, Bulgária és a balti köztársaságok számára garantálták a csatlakozást.

Az amerikai politika azóta teljesítette a német követeléseket, és Németország sikeresen vette a további akadályokat is. Ide sorolandó mindenekelőtt az intenzív boszniai NATO-bevetés, amit Bonn oly régen szorgalmazott. Hol vannak már azok az idők, amikor Kari Feldmeyer, a Frankfurter Allgemeine katonai szak­értője arról panaszkodott – például az Europäische Sicherheit 1995. januári számában -, hogy „Franciaország és Anglia mint a NATO két nagyhatalma végső soron úgy politizál, hogy ezáltal gyakorlatilag Szerbiát támogatja. … Nem hangsúlyozzák ugyan nyilvánosan, hogy Szerbia 1945 előtt fontos szövetségese volt Franciaországnak és Angliának a Németországot korlátozni igyekvő politikában, mindazonáltal ez a tény mindmáig a politi­kai beállítottság alkotóeleme maradt."

A NATO keleti bővítése lenne a második fontos lépés abban az irányban, hogy Németország kiépítse középhatalmi pozíció­ját, s ezzel növelje mind a NATO-n belüli befolyását, mind pedig katonapolitikai súlyát a meggyengült Oroszországgal szemben. Magát Oroszországot pedig kétoldalú együttműködéssel és gaz­dasági támogatásokkal rá kell bírni, hogy ne akadályozza Né­metországnak nyugat-európaiból közép-európai hegemón állam­má válását. Ez a stratégia, hála az Orosz Köztársaság erősen Amerika-ellenes politikai orientációjának, úgy tűnik, be is válik: orosz részről sem az EU tervezett keleti bővítése, sem pedig Lengyelországnak a Nyugat-Európái Unióba való integrációja nem váltott ki jelentősebb ellenállást.

Németország mindenesetre még ragaszkodik az USA-val való szoros együttműködéshez. Volker Rühe az 1995 eleji nemzet­közi biztonságpolitikai konferencián még hangsúlyozta, hogy Európának szüksége van az Egyesült Államokra mint hátvédre Oroszországgal szemben, melynek méretei és potenciálja kü­lönben minden tekintetben szétfeszítenék a kontinens dimenzi­óit. Ugyanakkor a német vezetés – a Nyugat-Európái Unió szerepének erősítésén és az atombomba megszerzésének igényén keresztül megpróbálja – kivonni magát az ameri­kai Nagy Testvér gyámkodása alól. Jellemző a német vitára, hogy még az a kevés kritikus hang is, amely egyáltalán meg­kérdőjelezte a NATO keleti bővítését, nem a német nagyhatal­mi törekvések ellen tiltakozott, csupán azt a félelmet fejezte ki, hogy a Visegrádi Államok vagy a Baltikum bevonása később esetleg kontraproduktívnak bizonyulhat. „A szövetség nem bír­na el egy jelentős kibővítést" – figyelmeztet többek között Péter

Glotz, aki ezen túlmenően attól is tart, hogy Oroszország előbb támadná meg a balti államokat, mint Lengyelországot, tehát nem a megfelelő országok állnak a felvételre várók listájának élén. Hasonló tendenciát mutatnak Josef Joffe Süddeutsche Zeitung-belí kifogásai is, mivel ő a NATO-t továbbra is „valóban ütőké­pes szövetségnek" szeretné megőrizni, ahol „kemény fegyelem" uralkodik, és ahová nem „lopakodhatnak be" csak úgy egysze­rűen „a biztonság élősdijei". „A magyarokkal és csehekkel kap­csolatban az embernek az az érzése, hogy számukra fontosabb a szövetséghez való puszta odatartozás, mint hogy hozzájárul­janak a szövetség haderejének növeléséhez."

Lehetséges, hogy többek között éppen ezek a harcos német hangok váltottak ki fordulatot az Egyesült Államok-beli vita me­netében. A NATO keleti kiterjesztésének tervét az USA kon­zervatív biztonságpolitikai szakemberei támogatják ugyan, de csak két feltétellel, amint azt Zbigniew Brzezinski, Jimmy Carter biztonsági tanácsadója egy, a Foreign Affairs számára írt tanul­mányában kiemelte. „Oroszország és Németország egyaránt önmaga komplex és mélyreható nemzeti újradefiniálásának fá­zisát éli meg. Az újraegyesült Németország választhat: vagy egy túlnyomórészt európaizált Németországgá válik, vagy Európa germanizációját tűzi ki céljául. Az első lehetőség csak egy kibő­vített EU és mindenekelőtt egy gyorsabban terjeszkedő NATO keretein belül képzelhető el, amelyben az USA kötelezettséget vállal, és bővítésének formáját is jelenősen befolyásolja. A má­sodik lehetőség viszont akkor valószínűbb, ha csökken a NATO jelentősége, és Közép-Európa, ily módon magára maradván, zavartalan vadászterületté válik hatalmas keleti és nyugati szom­szédai számára." Mindenesetre sok jel utal arra, hpgy az integ­rációnak az a politikája, ami a megosztott Németországgal szem­ben még tűrhetően működött, a jelenlegi megváltozott körülmé­nyek között visszájára fordulhat.

(Fordította: Soós Anna)

„A Gestapo volt a náci állam főtengelye", „csak ennek a tartó­szerkezetnek a segítségével, amely az állam épületének legki­sebb tégláját is alátámasztotta, tudta magát a náci rendszer a népre erőszakolni"¹ – írta Jacques Delarue francia rendőrségi szakember, a Harmadik Birodalom titkainak avatott ismerője. Hasonló axiómákban fölöttébb bővelkedik a történelmi, politoló­giai és mindenekelőtt a publicisztikai irodalom, sőt – látszólag bizonyítva a fenti állítást – gyakran maguk a diktátorok is ural­muk legfontosabb eszközét látják a szemérmesen belbiztonsá­gi szerveknek nevezett apparátusokban. Vizsgálódásom célja e némileg egyoldalú kép árnyalása, illetve a titkosrendőrségek ál­tal betöltött szerep pontos meghatározása. Másfelől kísérletet teszek a belpolitikai titkosszolgálatok tipizálására, struktúrájuk elemzésére.

„A cár szemei és fülei"

Valamennyi állam alkalmaz titkos ügynököket terrorizmus- és kémelhárítás céljából, tekintet nélkül politikai rendszerére. A demokratikus és diktatórikus államok belbiztonsági szolgá­latait deklarált funkciójuk alig különbözteti meg egymástól: a cél mindkét esetben a fennálló társadalmi-politikai-jogi épü­let védelme a tényleges és potenciális „felforgatókkal" szemben. Igazi differenciát az utóbbiak hivatalos meghatározása, illetve a titkosszolgálat gyakorlati hatalmának köre képez. Így például a jogállam és a demokrácia elkötelezett hívei sem tekinthetik a szabad véleménynyilvánítás üldözésének a RAF, az IRA vagy a Ku-Klux-Klan merénylői ellen lefolytatott nyomozásokat, ugyan­akkor viszont nehéz a „nemzetbiztonság védelmeként" felfogni gyermekek bebörtönzését és megkínzását, amint az Pinochet Chiléjében vagy Medici Brazíliájában történt.

A titkosrendőrség feladata kettős: információkkal látja el a ha­talmat az ellenzéki csoportosulásokról és a lakosság hangula­táról, emellett a rezsim elitegységeként vesz részt a represszió­ban, amíg a tiltakozó megmozdulások elfojtása katonai egysé­gek bevetése nélkül is lehetséges. Az alkotmányellenes, illegi­tim és elnyomó jellegű kormányzat puszta léténél fogva (cenzú­ra, a bírálat tilalma) eltorlaszolja a kommunikáció és vélemény­közlés normális csatornáit, ezért a lakosság valódi gondolatai­nak megismerésére csak álcázott formában képes a hatalom: besúgók, lehallgató készülékek, levélfelbontások segítségével. Az állandó megfigyelés érzése természetesen tovább korlátoz­za az emberek őszinteségét és nyíltságát, így végül a túlságo­san hatékony elrettentést alkalmazó rendőrség saját csapdájá­ba esik: a beérkező értékelhető információk mennyisége a mi­nimumra csökken, s az esetleges spontán tüntetés vagy forra­dalom teljesen váratlanul éri a diktátort.² Az utóbbi eset a titkos­rendőrség diszfunkciójának csúcsa, hiszen besúgóhálózatát éppen az elégedetlenség kezdődő jeleinek felfogása végett tartja fenn. E stádiumban néhány tucat vagy száz letartóztatás ele­gendő az ellenzék (időleges) megbénításához, míg amennyiben a felkelés leveréséhez mozgósítani kell a hadsereget, a tábor­nokok könnyen magukra ruházhatják a rendőrség korábbi ha­táskörét.³

Mint az előbbiekből kitűnt, a titkosrendőrség megkülönböztetendő a főhatalomtól; kettőjük viszonya Arendt véleménye sze­rint totalitárius államokban messzemenően egyoldalú („a GPU a szovjet kormányzat egyik részlege", a parancsok puszta vég­rehajtója), míg a „despotikus bürokráciák" esetében a belügyi szervek nagyfokú autonómiát élveznek (az Ohrana „állam az ál­lamban").⁴ Arendt koncepciójának sebezhető pontja hogy a dik­tatúrák típusuktól függetlenül rendszerint szoros ellenőrzés alatt tartják titkosrendőrségüket – sőt, a kontrollálatlan erőszakszer­vezet rendszerint a rezsim válságáról tanúskodik (lásd az Ohrana merényletgerjesztő provokációit, a Kulturális Forradalom egymás­sal harcoló vörösgárdista osztagait stb.). Arendt kételkedik to­vábbá abban, hogy a hadsereg megfelelő eszköz lenne egy (to­talitárius) diktatúra számára, mivel a fegyveres erők „nehezen tudnak egy idegen hódító szemével tekinteni saját népükre".⁵

Ellenpéldaként elegendő a következő statisztikai adatok be­mutatása: 1945-1980 között Európában 6 de jure és 1 de facto katonai puccsra került sor (utóbbi a Franciaországban 1958-ban), míg Ázsiában összesen 39, Latin-Amerikában 35 ízben ragadta magához a hadsereg a hatalmat. A megtorlás kegyetlensége terén a chilei, guatemalai vagy indonéz junták messze felülmúl­ták a totalitáriusként ismert Mussolini-, Husák- vagy Kádár-re­zsimet. A tábornokok összeesküvése már számos diktátort ta­szított le trónjáról: Ngo Dinh Diemet, Caetanót, Csiang Csinget, Perónt, Hailé Szelassziét, Obotét, Stroessnert és Szukarnót. Ezzel szemben vajon hány esetet ismerünk, amikor a belügyi apparátus önálló erőként lép fel és megbuktatja a kormányt, majd vezetője államfőként irányítja az országot? A tárgyalt országok­ban három többé-kevésbé hasonló folyamat játszódott le mind­össze: Andropov főtitkárrá emelkedése (de ez nem járt az SZKP visszaszorításával a KGB javára), Pak Csöng Hi meggyilkolása a KCIA által (a győztes végül így is a hadsereg képviselője, Cson Tu Hvan lett), továbbá Joannidisz (a katonai titkosszolgálat fő­nöke) palotaforradalma Papadopulosz ellen. Mindez ékesen szemlélteti, hogy a hadsereg lényegesen aktívabb és meghatá­rozóbb szerepet játszik a politika alakításában, mint az elnyo­mással általánosan asszociált titkosrendőrség. Az úgynevezett totalitárius diktatúrákban a katonai elit nem bír független­séggel a főhatalommal szemben, mivel az utóbbi erős párt­apparátussal és tömegszervezetekkel rendelkezik a belügy­minisztérium erőin kívül. Jellemző módon a szovjet hadsere­get az NKVD-KGB ügynökei mellett a párt politikai tisztjei is el­lenőrzésük alatt tartották,⁶ míg az NSDAP a Wehrmacht-egységek szállítóeszközeit kivonta a tisztikar illetékességi köréből, és óvatossági megfontolásból az NSKK-ra (a párt motorizált hadtestére) bízta.⁷

Diktatúra = rendőrállam?

A fenti fogalmakat a közhiedelem hajlamos azonosítani, pedig a rendőrállam – olyan zsarnokság, amely tömegbázis és poli­tikai ellenőrző mechanizmus nélkül, pusztán a fegyveres erők által gyakorolt represszió segítségével tartja magát hatalmon – a modern történelemben viszonylag szórványos jelenség, így minősíthetjük az 1976-1983-as argentin, az 1967-1974-es görög és az 1971-1979-es ugandai juntát, a Taraki-Amin-Karmal rezsimet Afganisztánban, valamint bizonyos megszorí­tásokkal Ngo Dinh Diem dél-vietnami és Li Szin Man dél-koreai diktatúráját.⁸ E kormányzatok egyaránt viszonylag rövid ideig tudták rákényszeríteni akaratukat a lakosságra, sőt olykor in­tenzív külföldi katonai támogatást kellett kérniök. Politikai üldö­zés terén Sztálin, Mao, Hodzsa, Kim IrSzen, Hitler, Duvalier, So­moza vagy Szuharto aligha bizonyult kíméletesebbnek, straté­giájuk azonban sokkalta összetettebb volt. A totalitárius diktatú­rák állami-politikai-gazdasági apparátusa a társadalom vala­mennyi rétegét és csoportját megfosztotta autonómiájától, miál­tal a potenciális ellenzéki csoportok nem rendelkeztek a hata­lomtól független bázissal (ez az állapot a desztalinizáció folya­mán fokozatosan átalakult: a Szolidaritás sikere többek között a represszió enyhüléséből fakadt). A haiti, nicaraguai vagy indo­néz rezsimek stabilitása az ellenzéki csoportok megosztásán, egymással szemben való kijátszásán nyugodott.⁹

Mindkét „konfliktuskezelési modell" megérdemli a további tanul­mányozást. Az észak-vietnami államszocialista diktatúra félelme­tesen sűrű ellenőrzési hálózata valószínűleg páratlan a modern történelemben, s jóval hatékonyabban működött a szokványos besúgóseregnél. A lakosság foglalkozások és korcsoportok sze­rint a párt-, ifjúsági, nő- és szakszervezetek, a termelőszövetke­zetek, valamint az úgynevezett utcabizottságok felügyeletének árnyékában élt, emellett százezrek teljesítettek szolgálatot a had­seregben és a milíciában. A titkosrendőrség informátorain kívül hármas csoportokat hoztak létre a katonák, 12 tagúakat pedig a polgári lakosság körében: a résztvevők kölcsönösen tartoztak fi­gyelni a másik 2, illetve 11 személyt, s bármelyikük vétsége ese­tén mindannyiukat felelősségre vonhatták. A gazdaság kulcsága­zatai az állami szektorba tartoztak, a katolikus és buddhista egy­házak anyagilag és adminisztratíve egyaránt függő helyzetbe ke­rültek.¹⁰ Másfelől a totalitárius rezsimek ellenfeleik üldözésébe nemegyszer tevőlegesen bevonják alattvalóik bizonyos csoport­jait is (ifjúsági rohamosztagok a szovjet „kuláktalanítás", a kínai és az albán Kulturális Forradalom, vagy a Kristályéjszaka idején), kampányokkal mozgósítják a lakosságot.

A kormányzás szintén sikeres, sőt kevesebb véráldozatot kö­vetelő modellje az ellenzéki csoportok közötti egyensúlyozás. A formula egyszerű: az oppozíció X pártját meg kell győzni arról, hogy az Y ellenzéki kör sokkal veszélyesebb ránézve, mint a fennálló rezsim (ós vice versa). Bár a Horthy-rendszer igen anak­ronisztikus társadalmi szerkezetet védelmezett fölöttébb széles spektrumú oppozícióval szemben, sohasem fenyegette az a ve­szély, hogy a kommunisták, szociáldemokraták, liberálisok, ke­reszténydemokraták, kisgazdák és nyilasok összefognak a meg­döntésére (a nagybirtok túlélőképességét például a módosabb parasztok és a zsellérek között feszülő ellentét garantálta). Még Pinochet brutalitása sem tudta közös frontba tömöríteni a ke­reszténydemokrata pártot a baloldallal.¹¹ Kisebb intenzitással, de hasonlóképpen manipulálta Gomulka a munkásokat az ér­telmiségiekkel szemben, avagy a Kádár-rendszer a baloldali, „né­pies" és liberális csoportosulásokat egymás rovására. Mindazo­náltal a rugalmasabb módszereket kedvelő diktatúrák nyitóstá­diuma sem mentes a rivális politikai struktúrákat megsemmisítő vagy meggyengítő repressziótól; lásd az 1919-1920-as magyar­országi fehérterrort, az 1956 utáni megtorlást, a II. világháború alatti és utáni jugoszláviai tömegmészárlásokat, Franco 1936-1940-es terrorhullámát, illetve (tágabb értelemben) a desztalinizációt minden államban megelőző „sztálinista" periódust (álla­mosítások, kollektivizálás, a monolitikus állam- és pártappará­tus megteremtése).

Terror – mikor és miért?

Bizonyos diktatúrák fennállási idejét szinte teljesen kitölti a fo­lyamatos vagy ciklikusan jelentkező terror, mely önmagát erősí­ti, s a diktátor bukása, halála, katonai kudarca avagy nagyará­nyú külpolitikai változás vethet csak véget neki. Ez történt a sztá­lini Szovjetunióban, Hitler európai birodalmában, Mao Kínájában, Sékou Touré Guineájában, Idi Amin Ugandájában vagy „Papa Doc" Duvalier Haitijában. Ugyanakkor sok példát találunk arra is, hogy egy antidemokratikus rezsim évtizedekig „funkcionál" viszonylagosan minimális represszió mellett (Mussolini, PRI-diktatúra Mexikóban, Kenya, posztsztálini lengyel és magyar rezsim, Szingapúr, Elefántcsontpart, Szaúd-Arábia).

Talán kissé meglepő egy nyilvánvalóan fasiszta-totalitárius államot az utóbbi kategóriába sorolni, pedig a számadatok ön­magukért beszélnek. A körülbelül 40 milliós Olaszországban 1926-1938 között a politikai különbíróságok 3.447 személyt ítél­tek el összesen 17.047 (átlagosan 5) évre, 10.000-et száműz­tek a Lipari-szigetekre, s ugyanennyien emigráltak nézeteik mi­att. A magyarázat nem a „Duce" lágyszívűségében rejlik (az eti­ópiai és líbiai olasz megszálló csapatok akciói kegyetlenségben alig maradtak el az ukrajnai német „partizánvadász-hadművele­tektől"), hanem a lakosság passzivitásában. A kicsiny létszámú, de agresszív PNF-fel szemben a nagy agrárligák és a PSI szin­te kísérletet sem tettek a védekezésre, az olaszok többsége, bár tartós lelkesedést nem tanúsított a diktatúra iránt, elégedetlen­ségét a második világháborúig a „csendes bojkott" formáira kor­látozta. Mussolinit a hagyományos elittel kötött kompromisszu­ma is gúzsba kötötte. A rendszernek tehát nem kellett széles körű megtorlással élnie hatalmon maradása érdekében, sőt az éppenséggel veszélyeztette volna a kényes egyensúlyt. Hason­ló motiváció állt a felsorolt példák nagyobb része mögött (a Ká­dár- és Gierek- rendszert gazdaságpolitikájában – amíg lehe­tett – a maximális konfliktuskerülés vágya vezette), különös te­kintettel az anyagi jólétet növekvő mértékben biztosítani tudó országokra („olaj-emírségek", Szingapúr). Szaúd-Arábiában az uralkodó dinasztia intenzíven felhasználta a helyi kulturális-tár­sadalmi tradíciókat, így – éles ellentétben a Szádat- vagy a Pahlavi-diktatúrával – kellő legitimitást élvezett (a marginalizá­lódott ellenzékkel annál kíméletlenebbül számoltak le).

Az ellenzék részleges integrálása a hatalmi gépezetbe lé­nyegesen csökkenti a politikai feszültségeket, s egyúttal megfoszthatja a rivális pártokat vezetőiktől. Az utóbbiak vagy csatlakoznak a kormányzó szervezethez, vagy pedig a rezsim által tolerált, „lojális" ellenzéki pártocskákban tevékenykednek (az utóbbi modell a külföld szemében a demokrácia látszatával ru­házza fel a diktatúrát; lásd Szuharto Indonéziája, Mexikó, Stroess-ner Paraguaya, Malaysia, brazil junta). A rendszerrel nem rokon­szenvező, de azt nyíltan nem is bíráló személyekkel szembeni rugalmasságot az „aki nincs ellenünk, velünk van" jelszava tö­mören összefoglalta; a származás szerinti megkülönböztetés eltörlése, a korábban üldözöttek (és családtagjaik) rehabilitálá­sa számottevően hozzájárult Kádár, illetve Teng Hsziao-ping ural­mának megszilárdításához. Ennek antitézisét fogalmazta meg Trujillo, a dominikai diktátor: „Csak azokat a politikai ellenfeleket szeretem, akiknek az özvegyével van dolgom." A sztálini, maói, polpoti, amini, hitleri világképbe nem illett bele, hogy a „helyte­len" („burzsoá", „kulák", lango, acsoli, zsidó, cigány) származá­sú embereket, bármiképpen viselkednek is, „érintetlenül" hagy­ják.¹² Mao hatalmas népszerűségnek örvendve került hatalomra Kínában, s győzelmét néhány éven belül kétmilliónyi kivégzés­sel koronázta meg. A nácik a háborús vereség felé tántorogva sem voltak hajlandók akár csak lefékezni is az „Endlösung"-ot. Ngo Dinh Diem ugyanakkor indított hadjáratot a Viet Minh, a Cao Dai és Hoa Hao szekták, a nemzeti kisebbségek és a „polgári" ellenzéki csoportok ellen (később a buddhistákra is sor került). Az ilyen skálájú ós indiszkriminatív terror egyértelműen diszfunkcionális: erős „kontrollmechanizmus" esetén az ered­mény a társadalom mérhetetlen szenvedése, míg annak hi­ánya mellett a rendszer bukásához vezető forradalom.

Az irracionális terror a diktatúra azon meggyőződésén alapul, hogy programja vagy léte széles tömegek elvárásaival teljesen ellentétes, ám rendelkezik megfelelő fegyveres erővel akaratá­nak keresztülviteléhez.¹³ (Különösen tisztán figyelhető meg ez az iráni sah uralmának utolsó tíz évében.) Abszolutizálja az erő­szak szociális jelentőségét, s következésképpen az elnyomó szervekét. Az út egyenesen vezet a mindenható titkosrendőrsé­gig, mely a nép szemében a rendszer jelképévé válik: Gestapo, NKVD, ÁVH, Szavak, SRB, Tonton Macoute-ok etc.

A kémkedés variációi

A hatalmi ágak szétválasztásának demokratikus eszménye a nyugati országok titkosszolgálat-struktúrájában is képviselteti magát. Klasszikus példaként az Egyesült Államok és a Szovjet­unió gyakorlatát szokták szembeállítani (CIA-FBI-katonai hír­szerző apparátusok-külügyminisztérium-elnöki testőrség-álla-monként szervezett rendőrség kontra KGB). A decentralizált­ság kétségkívül megkönnyíti a főhatalom (például a parlament) számára az erőszakszervek féken tartását, de önmagában nem garancia az emberi jogok megvédésére. A törvényhozó és bí­rói szervek függetlensége esetén a belügyi apparátus nem tartóztathat le és ítéltethet el valakit tetszése szerint, ártat­lanul, viszont titkos megfigyelései ettől még széleskörűek és alkotmánysértőek lehetnek (lásd az FBI, a Sin Bet, illetve az olasz SID és SIFAR körül kirobbant botrányokat). Másfelől, a „diktatúra = centralizmus" tétel korántsem mindig állja meg a helyét: a titkosszolgálati struktúra igen gyakran tükrözi a kor­mányzat jellegét, ám nem ennyire bipoláris módon.

Erősen centralizált titkosszolgálati rendszer jellemezte a Szov­jetuniót, az iráni Pahlavi-rezsimet, a náci Németországok-Dél-Afrikát és Somoza Nicaraguáját (az utóbbi országban egyetlen intézmény, a Nemzeti Gárda töltötte be a hadsereg és a rendőr­ség szerepét, birtokolta a vasúthálózatot, a postát, a távírót, a rádiót, az egészségügyet stb.)¹⁴ : a legbefolyásosabb apparátus rendőri és külföldi hírszerző tevékenységet egyaránt folytatott. Különböző mértékű széttagoltság uralkodott a csangkajsekista és kommunista Kínában, a chilei, argentin, salvadori és guate­malai juntában, Duvalier Haitijában, Trujillo Dominikájában, Szad­dam Husszein Irakjában, Idi Amin Ugandájában, a Horthy- és a Mussolini-rendszerben, a Ngo Dinh Diem irányította Dél-Vietnam­ban, a császári Etiópiában stb. (1976-1983 között Argentíná­ban a „felforgatók" üldözésével összesen 11 titkosrendőrség fog­lalkozott.) Mint látható, a decentralizáltság legalább annyira gya­kori sajátsága a belügyi apparátusnak, sőt funkcionális szétvá­lasztásokra az első típusban is sor került: a náci RSHA-n belül csak a Gestapo tartóztathatott le gyanúsítottakat, a pusztán megfigyelőként működő SD nem¹⁵ , a KGB esetében pedig a 2. Főigazgatóságra hárult a megelőző, az 5.-re az operatív „mun­ka".¹⁶

Az erőszakszervezetek felépítése elárulhatja a rendszer elit­jét képező csoportok közti viszonyt, a hatalom eloszlását. Mus­solini Olaszországában a monarchista érzelmű és függetlensé­gét számottevően megőrző hadsereg kulcsfontosságú pozíció­kat tartott a kezében a PNF-fel és Bocchini OVRÁ-jával szem­ben: a külföldi felderítést és kémelhárítást a katonai titkosszol­gálatok látták el, a milícia (éles ellentétben az SS-szel) a tisztek irányítása alatt állt, a politikai vádlottakat pedig katonai különb­íróságok ítélték el. Horthy idején a Belügyminisztérium politikai rendőrségén kívül a VKF informátorai is figyelték az ellenzéket; a csendőrség kettős (BM-HM) parancsnokság alá tartozott (az 1930-as évek végétől az általános jobbratolódást ebben a szfé­rában a katonai-csendőri szervek előretörése jellemezte).¹⁷ Rendkívül éles rivalizálás folyt például az argentin titkosszolgá­latok között, képet adva a junta klikkjeinek hatalmi harcáról. A náci diktatúra titkosrendőrségét állami (Gestapo) és pártvona­lon (SD, NSDAP-APA) egyaránt ellenőrizni tudta; itt az NSDAP még nagyobb hatáskörrel bírt, mint az SZKP a Szovjetunióban, a KGB és a milícia állami intézmények lévén.

A titkosrendőrség megfigyelő tevékenysége megoszlik az elit és a tömegek között; az előbbi csoport ellenőrzésére min­den diktatúra gondot fordít, míg az utóbbira már nem feltétlenül, illetve mérsékeltebb és kevésbé központosított formában. A gaz­dasági-politikai befolyással bíró társadalmi réteghez tartozó po­litikus (például Aquino, Nagy Imre, Khomeini, Chamorro, Goulart) szociális presztízse és kiterjedt összeköttetései révén sokkal hatékonyabban tud puccsot vagy jelentős tömegmozgalmat szer­vezni, mint olyasvalaki, akit szegénysége ugyan élesen szem­beállít a rendszerrel, ám korlátozza is lehetőségeiben. A fekete­afrikai államokban a modern belügyi szervek elsődlegesen a városi lakosságra összpontosítják figyelmüket, a szétszórtan, elmaradott körülmények között élő, írástudatlan parasztok fölöt­ti ellenőrzést rábízzák a törzs- és falufőnökökre (például Kenya, Zaire); a totális ellenőrzés viszonylag ritka (Guinea sorolható ide). A XIX. század közepéig a cári titkosrendőrség ügynökei legna­gyobbrészt a nemesek után kémkedtek – jó okkal, hiszen a de­kabristák zömmel közülük kerültek ki. Minél urbanizáltabb egy társadalom, minél szélesebb körű a társasági élet, annál nagyobb a rendőrség által szemmel tartott személyek és helyek száma. A „klasszikus" információszerző módszer: olyan helyekre kell beépíteni a besúgókat, ahol sokan fordulnak meg – színházban, moziban, vendéglőben, vasúton, piacon, parkolóban, szállodá­ban és így tovább.

Magasabb „színvonalat" képvisel a „blokk"-rendszer, amely nem annyira meghatározott helyekhez, inkább meghatározott személyekhez kötődik. Az NSDAP Blockleiterei 40-60 család nézeteit fürkészték, hasonló szerepet játszottak a Kuomintang-Kína faluközösségei (pao-csia), a dél-vietnami és japán házkö­zösségek vagy a szovjet utcabizottságok élére állított, az ott élő­ket személy szerint jól ismerő felügyelők.

Végül lehetséges az egész érintett kisközösség bevonása az (ön)megfigyelésbe, a kollektív felelősség rendszere által. Már említettük a VDK-t, de hivatkozhatunk az orosz obscsinára (il­letve középkori kínai és japán megfelelőire), a Harmadik Biro­dalom hivatalgépezetében meghonosított kölcsönös kémkedés­re, valamint a KNK-lakóbizottságok csoportjaira is (utóbbiaknak minden otthon ülő felnőtt – nyugdíjas, háziasszony – tagja).

A sejtek többféleképpen kapcsolhatók be az országos háló­zatba: jelentéseiket a pártszervekhez, a közigazgatáshoz vagy közvetlenül a rendőrséghez küldözgetik.

Kifizetődő befektetés?

Nem mindig. Dél-Vietnamban 1963-1972 között 16.000-ről 122.000-re nőtt a Nemzeti Rendőri Erő létszáma, ennek dacára az ellen­zék ereje és népszerűsége alig mérséklődött, a titkosügynökök és katonák brutalitása viszont folyamatosan rombolta a katonai rezsim amúgy is gyenge lábon álló tekintélyét.

Ismét az 1945-1980 közé eső periódust tanulmányozva azt ta­pasztaljuk, hogy Európában négy diktatúra ért véget békés át­menettel, kettőt puccs döntött meg, egyet pedig súlyos katonai vereség. Latin-Amerikában a tárgyalásos transitiók száma 3, a forradalmaké 6, a puccsoké pedig 15. Ázsiában a fenti kategóri­ák aránya 2:5:24, kiegészítve 3 katonai vereséggel. E rendszer­váltási formák elsődlegesen az adott régiók politikai kultúrájáról adnak képet, egyúttal azonban az antidemokratikus rezsimek se­bezhető pontjairól is. A forradalmak viszonylag csekély számából (65 esetből 11) arra következtethetnénk, hogy a titkosrendőrség valóban hatékonyan fojtja el a radikális és demokratikus mozgal­makat. Tézisünket az bizonyítaná, ha a 11 rezsim nem fordított volna kellő figyelmet a belbiztonsági szolgálat kiépítésére – ám Mohamed Reza Pahlavit, Li Szin Mant, Somozát, Batistát, Jiménezt aligha lehetne ilyesmivel vádolni, sőt titkosrendőrségük (akaratlanul) hozzájárult az ellenzék radikalizálódásához. Az ural­kodó katonai oligarchián belül klikkharcokat a rendőri egy­ségek láthatóan képtelenek meggátolni – a sikertelen puccs­kísérletek rendszerint a katonai erőviszonyok aránytalanságából következnek (a hadsereg többsége lojális marad a tábornok-ál­lamfőhöz). Nem szorul különösebb bizonyításra, hogy egy hírhedt belbiztonsági apparátus a rezsim tárgyalásos felszámolásában kevés szerepet játszhat – az ellenzék egyik első követelése a BM „megfékezése" szokott lenni.¹⁸

Jegyzetek

¹ Jacques Delarue (1965): A Gestapo története. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 13-14.

² Lásd például Ceausescu bukását. A jelenségről tömör analízist szol­gálaton Anne McElvoy (1992): The Saddled Cow. East Germany's Life And Legacy. London, Faber and Faber Limited. 99. – A szerző vélemé­nye szerint a keletnémet SSD tudatosan törekedett a fenti veszély elke­rülésére.

³ Ez történt Uruguayban (1972-1973), Dél-Vietnamban (1959-1963) és Indonéziában (1958-1965).

⁴ Hannah Arendt (1986): The Origins of Totalitarianism. London, 425.

⁵ Arendt, i. m. 420. (A szerző ford.)

⁶ Derek J. R. Scott (1961): Russian Political Institutions. New York, Praeger Inc., 155., 218.-A szakirodalom mélyrehatóan feldolgozta e kér­dést.

⁷ Delarue, i. m. 217.

⁸ Az utóbbi két esetben a lakosság számottevő, de lehatárolt hányada legalábbis passzívan támogatta a rezsimet: Dél-Koreában a Li Szin Man által földhöz juttatott parasztok, Dél-Vietnamban a katolikusok.

⁹ Az utóbbi metódust taktikai szinten Sztálin, Hitler és Mao is alkal­mazta: a terrorhullámok nem egyidőben érték valamennyi üldözött cso­portot. Martin Niemöller találóan számolt be a fasizmus így elért hatá­sáról: „Amikor a kommunistákat vitték el, hallgattam, mert nem voltam kommunista. Amikor a szociáldemokratákat vitték el, hallgattam, mert nem voltam szociáldemokrata. Amikor a zsidókat vitték el, hallgattam, mert már koncentrációs táborban ültem. És amikor engem és barátai­mat vitték el, már nem volt senki, aki tiltakozni tudott, vagy akart volna." In: Bernt Engelmann (1986): Poroszország. Budapest, Gondolat Könyv­kiadó, 434-435.

¹⁰ Stanley Karnow (1984): Vietnam. A History. Harmondsworth, Pen-guin; Donald Lancaster (1961): The Emancipation of French Indochina. London, Oxford University Press.

¹¹ Alan Angell: Pinochet Chiléje: a vég kezdete? The World Today, 1985/2.

¹² Ezt a kategóriát nevezi Arendt „objektív ellenségnek"; i. m. 421.

¹³ A szovjet mezőgazdaság mindennemű elmaradottsága és problé­mái ellenére sem állíthatjuk, hogy a „razkulacsivanyije" és a kollektivi­zálás több millió halottja csupán a történelem elkerülhetetlen meneté­nek, s nem a hatalmi elit „koncepciójának" esett áldozatul. A XX. szá­zadban – a maói Nagy Ugrástól eltekintve – csak külföldi megszállás alatt került sor ilyen szörnyű következményekkel járó gazdaságpolitiká­ra: II. Lipót Kongói Szabad Államában, s a II. világháború idején Ukraj­nában, Kínában és Vietnamban.

¹⁴ Eduardo Crawley (1979): Dictators Never Die. London, 96., 98.

¹⁵ Delarue, i. m. 164.

¹⁶ KGB:„Das Schwert trifft auch Unschuldige", Spiegel, 1984/27.121.

¹⁷ Hollós Ervin (1971): Rendőrség, csendőrség, VKF 2. Budapest, Kos­suth Könyvkiadó.

¹⁸ McElvoy említi, hogy 1989 után az SSD vált általános bűnbakká, s a rezsim fenntartásában legalább olyan jelentős szerepet játszó hivatali és pártapparátust alig érte kritika. I. m. 107.

¹⁹ Ha mégis, akkor sem menthette volna meg a pusztulástól magát a rendszert, legföljebb II. Sándort, Plevét, Sztolipint stb. – A VCSK az eszer merényletekre túszok tömeges kivégzésével válaszolt.

²⁰ Lásd Sztálin hatalmon maradását a katonai vereségek dacára, és az általa ideiglenesen bevezetett „új kurzust". – Tanulságos azzal zárni esszénket, hogy maguk a diktátorok sem viseltetnek feltétlenül bizalom­mal titkosrendőrségük iránt: Sztálin, Rákosi és Duvalier „tisztogatásai" valósággal lefejezték a belügyi apparátust. Álljon itt bizonyítékul egy rit­kán idézett Mao-utasítás a Kulturális Forradalom idejéből: „Zúzzátok szét teljesen a közbiztonsági szerveket."