Az alábbi tanulmány abból a célból készült, hogy felderítsük: hogyan arathattak elsöprő győzelmet Magyarországon és Lengyelországban az 1993-94-es választások során azok a kommunista utódpártok, amelyek a kelet-közép-európai országok első szabad választásain oly megalázó vereséget szenvedtek?
Magyarázatunkhoz a liberális-konzervatív törésvonal elméletének és az ún. „két tengely"-elméletnek a tételeit kívánjuk egymással szembe állítani. A korábbi helyzet szerint a posztkommunista politikát erkölcsi megfontolások és az értékrendek feletti küzdelem irányítja, magyarul a liberálisok és konzervatívok között oszlik meg. Ez a tétel megegyezik azokkal az elméletekkel, amelyek az osztályszerkezet jelentőségének háttérbe szorulását jósolják a nyugati demokráciákban. Ez a nézet a poszt-kommunista országok első szabad választásai alkalmával tömeges támogatást nyert: az osztályszemlélet a pártok közötti választás során nem érvényesült. A második elmélet szerint a poszt-kommunista politika egyszerre a jelképek és az érdekek politikája. Következésképpen egyaránt hatnak rá a liberális-konzervatív és a jobboldali-baloldali szembenállások. E két tengely elmélete jelentősnek tartja az osztályszemlélet hatásait, egyben magában hordozza a társadalmi osztályok fokozódó jelentőségének lehetőségét is, amikor politikai jóslásokba bocsátkozik.
Az alábbi tanulmány a „két tengelyes" elmélet igazát próbálja meg alátámasztani: középpontjában az a tétel áll, amely szerint a volt kommunista pártok azért győztek a második szabad választásokon, mert sikeresen játszották el a szociáldemokrata pártok szerepét, és – ennek következtében – el tudták nyerni a városi munkásosztály szavazatait. A kelet-közép-európai országok első két szabad választása között a jelképes politizálás helyét a hagyományosabb, érdekek szerinti politizálás vette át.
1. A politikai szerencse forgandósága a poszt-kommunista Magyarországon és Lengyelországban: a tapasztalat rejtélye
Kelet-Európának az utóbbi öt évben már kétszer sikerült meglepetéssel szolgálnia elemzői számára.1 Az első meglepetés természetesen az volt, amikor 1989-ben a köztudatban viszonylag stabilnak vélt államszocialista államrendszerek hirtelen összeomlottak. Többnyire még azok a szocialista elemzők is, akik elkerülhetetlennek tekintették az egypárti uralom megszűnését, fokozatosabb, elhúzódóbb átalakulásra számítottak. Ezenkívül – és ez az alábbi tanulmány szempontjából még fontosabb – laikus körökben az a feltételezés terjedt el, hogy a kommunista rendszert, legalábbis kezdetben, egy szociáldemokrata jellegű állam váltja fel, amely majd érzékenyebben fog reagálni a szociális egyenlőtlenségek és igazságtalanságok kérdéseire, mint azt szocialista/kommunista előde tette. Ezzel szemben a politikai váltás gyorsan játszódott le, és a kommunista pártok, illetve utódszervezeteik a választások során nem a szociáldemokratáktól szenvedtek el vereséget, hanem olyan pártoktól, amelyek konzervatív célokat, hazafias és vallásos értékeket hirdettek. Az 1990-es évek elején már úgy tűnt, hogy csak a liberális ideológia képes alternatívát kínálni ezekkel a konzervatív erőkkel szemben. 1990-ben Magyarországon (l. 1. táblázat) a három konzervatív beállítottságú párt együttesen a szavazatok több mint 40%-át nyerte el, ezzel a képviselői helyek mintegy 60%-át szerezte meg. "
Lengyelországban 1991-ben (l. 3. táblázat) a konzervatívok a közvetlen szavazatok több mint harmadát kapták, ami a parlamenti helyek mintegy 40%-át biztosította számukra. A liberális nézeteket hirdető pártok ugyancsak mindkét országban figyelemre méltó eredményeket értek el: a liberálisok a magyarországi, ill. lengyelországi közvetlen szavazatoknak 30, ill. 22 %-át szerezték meg. Ezzel szemben az utódpártok2 nagyon gyengén szerepeltek: Magyarországon a választók 11, míg Lengyelországban 12%-a szavazott olyan pártokra, amelyeket szociáldemokratákká átalakult reformkommunisták, illetve demokratikus szocialisták alkottak. Az ilyen pártokra3 leadott szavazatok aránya megegyezett a korábbi kommunista párttagok arányával (az utódpártok részére a korábbi párttagság bizonyult az egyetlen valóban megbízható „szavazatjelző" tényezőnek 1990-91 során). Mindkét országban tettek kísérleteket antikommunista szociáldemokrata pártok létrehozására, de ezek nem értek el számottevő eredményt a választásokon. A közvetlen szavazatok alig két százalékát nyerték el, tehát Magyarországon még csak be sem juthattak a parlamentbe.
1993-94-re Kelet-Európa újabb meglepetéssel állt elő. Alighogy a legtöbb elemző kezdte a szocializmust, sőt annak szociáldemokrata változatát is a múlt részének tekinteni, egyúttal azt is elfogadni, hogy a politikai jobboldali-baloldali megosztottság helyébe a világnak ezen a tájékán a liberaiizmus-konzervatizmus ellentéte lépett, a választópolgárok több kelet-európai országban poszt-kommunista, baloldali utódpártokat juttattak hatalomra. 1993-ra (l. 4. táblázat) a lengyelországi utódpárt támogatói arányát megkétszerezte. Ezzel együtt az antikommunista szociáldemokrata párt helyzete is sokat erősödött. A széles értelemben vett baloldal, azaz a volt LEMP utódpártja (SLD) által vezetett koalíció, ennek hagyományos szövetségese, a Parasztpárt (PSL)4 és a Szolidaritásból kivált szociáldemokrata frakció (UP) együttesen a közvetlen szavazatok több mint 40%-át tudta megszerezni. Ez a képviselői helyek csaknem 74%-át jelentette számukra. A konzervatívok vesztettek: az 1993 utáni országgyűlésben részvételük már nem éri el az 5%-ot sem. A liberálisok mérsékelt sikert arattak: 1993-ban csupán 16%-át adták a lengyel képviselőknek, tehát nem voltak képesek a konzervativizmus váratlan visszaesését kihasználni.
1. táblázat Az 1990-es magyarországi választások eredményei* | |||||||
|
1. forduló Pártlistákra leadott szavazatok |
2. forduló Képviselői helyek |
|||||
Százalékos | Számszerű | Százalékos megoszlás | |||||
LIBERÁLISOK |
|
|
|||||
Szabad Demokraták |
21,4 |
92 |
23,8 |
||||
Fiatal Demokraták |
8,9 |
22 |
5,7 |
||||
KONZERVATÍVOK |
|
|
|
||||
Demokrata Fórum |
24,7 |
164 |
42,5 |
||||
Kisgazdák |
11,8 |
44 |
11,4 |
||||
Kereszténydemokraták |
6,5 |
21 |
5,4 |
||||
BALOLDAL |
|
|
|
||||
Szocialisták |
10,9 |
33 |
8,6 |
||||
EGYÉB/FÜGGETLENEK |
15,8 |
10 |
12,6 |
||||
ÖSSZESEN: |
100,0 |
386 |
12,6 |
||||
VÁLASZTÓI RÉSZVÉTEL |
66,0 |
– |
45,0 |
||||
* A magyar választási törvény meglehetősen bonyolult. A választók egyszerre szavaznak pártlistákra és egyéni jelöltekre. Az egyéni jelöltek közötti verseny eldöntéséhez többször van szükség második fordulóra. A képviselői helyek pártlisták szerinti megoszlása: országos lista: 152: területi lista: 58; egyéni választókerületek: 176. Az egyéni jelöltnek a győzelemhez 50%+1 szavazatot kell szereznie az első fordulóban. Ha ezt nem éri el, a második fordulóban a legjobb eredményt elért három jelölt indul egymás ellen, és az egyszerű többség dönt. A rendszer célja a kormányozhatóság, a szavazatok elaprózódásának megakadályozása a túl sok párt között. A győztes párt ezáltal valószínűleg több parlamenti helyet tud megszerezni, mint a közvetlen szavazatok révén. Lásd a Demokrata Fórum 1990-es és a Szocialista Párt 1994-es teljesítményét. |
2. táblázat Az 1994 májusi magyarországi választások eredményei* |
||||||||
|
1. forduló Pártlistákra leadott szavazatok |
2. forduló Képviselői helyek |
||||||
|
Százalékos |
Számszerű |
Százalékos megoszlás |
|||||
LIBERÁLISOK |
|
|
|
|||||
Szabad Demokraták |
19,8 |
70 |
18,1 |
|||||
Fiatal Demokraták |
7,0 |
22 |
5,7 |
|||||
KONZERVATÍVOK |
|
|
|
|||||
Demokrata Fórum |
11,7 |
37 |
9,6 |
|||||
Kisgazdák |
8,8 |
26 |
6,7 |
|||||
Kereszténydemokraták |
7,1 |
20 |
5,2 |
|||||
BALOLDAL |
|
|
|
|||||
Szocialisták |
32,9 |
209 |
54,1 |
|||||
EGYÉB/FÜGGETLENEK |
16,7 |
2 |
0,6 |
|||||
ÖSSZESEN: |
100 |
386 |
100,0 |
|||||
VÁLASZTÓI RÉSZVÉTEL |
70 |
– |
52,0 |
|||||
*Az abszolút többséghez 194 képviselői hely szükséges. A fontosabb törvények és az alkotmánymódosítás 2/3-os többséget, minimum 255 főt igényel. |
3. táblázat: Az 1991-es lengyelországi választás eredményei | ||
|
A közvetlen szavazatok %-os megoszlása |
Képviselői helyek száma |
LIBERÁLISOK |
|
|
Demokratikus Unió (UD) |
12,3 |
13,5 |
Liberális Kongresszus (KLD) |
7,4 |
8,0 |
Reálpolitikai Egyesülés (UPR) |
2,2 |
0,7 |
LIBERÁLIS ÖSSZESEN: |
21,9 |
22,2 |
KONZERVATÍVOK |
|
|
Centrum Szövetség (PC) |
8,7 |
9,6 |
Szövetség a Független Lengyelországért (KPN) |
8,8 |
11,1 |
„Szülőhazánk" választási koalíció |
|
|
(Kereszténydemokrata Párt – KKW „0") |
10,1 |
6,3 |
Népi Szövetség (PL) |
5,4 |
6,1 |
Szolidaritás |
5,8 |
5,1 |
KONZERVATÍV ÖSSZESEN: |
33,8 |
38,2 |
BALOLDAL |
|
|
Baloldali Demdokratikus Szövetség (SLD) |
11,9 |
13,0 |
Parasztpárt (PSC) |
9,2 |
10,9 |
Munka Unió (UP) |
2,0 |
0,9 |
BALOLDAL ÖSSZESEN: |
23,1 |
24,9 |
EGYÉB PÁRTOK |
21,1 |
14,7 |
* A választást 1991. október 28-án tartották. A részvétel 43,0%-os volt. A pártokat Edmund Wnuk-Lipinski nyomán csoportosítottuk liberális, konzervatív, ill. baloldali kategóriákba. ** A szakirodalom közléseiben mutatkoznak csekélyebb eltérések a választási eredmények között. Ezek bizonyára a választási koalíciók változásaiból fakadnak. Mi Edmund Wnuk-Lipinski (1993) adatait közöljük, egyúttal jelezni kívánjuk, hogy például Kierzkowski (1993) más adatokat lett közzé, különös tekintettel a konzervatív pártok választási sikerére. Eszerint a KPN csupán a szavazatok 7,5%-át szerezte meg. A KKW „0" választási koalíció helyett a Katolikus Választási Koalíciót (WAK) szerepelteti a szavazatok 8,7%-ának elnyeröjeként. |
4a. táblázat: A lengyel parlamenti pártok 1993-as választási eredményei* | ||
|
Közvetlen szavazatok %-os arány |
Képviselői helyek szarna |
LIBERÁLISOK |
|
|
UD |
10,5 |
16,1 |
KONZERVATÍVOK |
|
|
KPN |
5,7 |
4,8 |
BALOLDAL |
|
|
SLD |
20,4 |
37,2 |
PSL |
15,0 |
28,7 |
UP |
7,2 |
8,0 |
BALOLDAL ÖSSZESEN: |
42,6 |
73,9 |
EGYÉB |
|
|
NÉMET KISEBBSÉG |
1,1 |
0,8 |
Reformtámogatók nem párlszerű tömörülése (BBWR) |
5,4 |
3,5 |
* A választásokat 1993. szeptember 19-én tartották. Az új választási törvény értelmében az önálló pártok számára 5%, míg a koalíciók számára 8% volt a parlamentbejutás küszöbértéke. A választói részvétel az 1991-es 11 231 000-ről 13 816 000 főre növekedett. Ez 23%-os emelkedést jelent. |
4b. táblázat A lengyelországi parlamenten kívüli pártok 1993-as választási eredményei* | |
|
Közvetlen szavazatok %-os megoszlása |
LIBERÁLISOK |
|
KLD |
3,9 |
UPR |
3,1 |
LIBERÁLIS ÖSSZESEN: |
7,0 |
KONZERVATÍVOK |
|
PC |
4,4 |
KKW „0" |
6,3 |
PL |
2,3 |
Koalíció a Köztársaságért (KdP) |
2,7 |
Samoobrona (a.m. önvédelem) |
2,7 |
KONZERVATÍV ÖSSZESEN: |
18,4 |
EGYÉB |
9,0 |
* Ezek a pártok nem érték el a képviselőházba kerüléshez szükséges küszöbértéket. |
E tanulmány célja azt feltárni, hogy milyen okok húzódhatnak meg a poszt-kommunista országok baloldali fordulatai mögött, és miben is áll ez a fordulat? Megváltozott-e a pártok választókörének összetétele? Ha igen, le lehet-e írni ezt a változást osztályszempontok szerint? Okkal nevezhetjük-e az 1993-as és 1994-es választásokon győztesnek bizonyuló pártokat baloldalinak? Már előrevetíthetjük a tanulmány végkövetkeztetését: a fenti kérdésekre óvatos, úgyszólván visszafogott igen lesz a válasz. Az 1990-94-es magyar- és lengyelországi választások közvélemény-kutatási adatai arra utalnak, hogy a két ország utódpártjának győzelme – legalábbis bizonyos fokig – annak tulajdonítható, hogy sikerült önmagukat kellőképpen legitim szociáldemokrata pártként megjeleníteniük, és így maguk mellé tudták állítani a munkásságot, amelynek soraiból valószínűleg sokan távol maradtak az 1990-es választások alkalmával. Nem áll szándékunkban az általunk igen egyoldalúnak tartott érték-, világ- és jelképszemléletet egy másik, ugyancsak egyoldalú, kizárólag osztályszempontú politikai felfogással helyettesíteni. Míg egyfelől úgy látjuk, hogy az osztályszerkezet igenis jelen van, nem tagadjuk a poszt-kommunista politika liberális- konzervatív megosztottságának jelentős voltát. Például egyértelműen mutatunk rá arra, hogy a pártok közötti választásra legkiemelkedőbben egyedül a vallásosság utalt és utal ma is.
Ugyanakkor azt is megjegyezzük, hogy a baloldali-jobboldali törésvonal nemcsak hogy nem tűnt el, de egyre nagyobb szerephez jut a társadalmi és gazdasági változások jelenlegi szintjén. Ennek a baloldali-jobboldali szembenállásnak az erősödését és az osztályszemlélet fokozódó jelentőségét kívánjuk szemügyre venni az adott időszak pártok közötti választásai szempontjából.
2. Elméleti rejtély: A poszt-kommunista országokban erősödik az osztályszemlélet?
Az a kérdés, hogy az osztályszemlélet vajon mekkora szerepet játszik a politikai folyamatok alakulásában általában, illetve kiemelten a választásokban, egyidős a szociológia tudományával. Napjaink nyugati szociológusainak közös álláspontja szerint az osztályszemlélet jelentősége összességében hanyatlófélben van. Az osztályszemlélet szerepéről élénk vita folyik, ám azok, akik kiállnak az osztályszempontú vizsgálatok változatlan hasznossága mellett, általában nem vitatják a „hanyatló jelentőség" kifejezés használatát; elsősorban arra törekednek, hogy kimutassák: az osztályszemlélet – gyengülése ellenére – még mindig érvényben van.
Ez a tanulmány egy lépéssel meghaladja ezt az álláspontot: arra próbálunk rámutatni, hogy a poszt-kommunizmus első öt esztendeje alatt az osztályszemlélet jelentősége éppenséggel fokozódott. Jóllehet nem ez utalt legfőképpen a későbbi pártok közötti választásra, mindazonáltal 1990-91-hez képest 1993-94 során nagyobb jelentőségűvé vált mindkét általunk vizsgált országban. Álláspontunk érvényessége jól körülhatárolható: tanulmányunk a poszt-kommunista fejlődés korai stádiumáról szól. Aligha tartalmaz üzeneteket – különösen nem számottevőket – a nyugati választói magatartás, illetve választási politika elemzéséhez. Az osztályszemléletről, illetve a politikáról szóló irodalmat csak ebben a korlátozott – méghozzá igen szűkre szabott – területen képes kiegészíteni. Állításainkat provokatívnak szánjuk, ugyanakkor csupán szerény mértékben tartunk igényt általánosításokra.
Minthogy az Annual Review of Sociology legfrissebb, 1995/ 21. számában Jeff Manza, Michael Hont és Clem Brooks kiváló és mélyre ható áttekintést nyújtanak a szociológiai szakirodalom azon részéről, amely a társadalmi osztályok választói viselkedésre gyakorolt hatását tárgyalja, ezt felesleges volna itt újra elismételnünk. Nézetünk kifejtése során nagymértékben támaszkodunk erre az áttekintő tanulmányra, csupán azokra a vitatott részletekre kívánunk rávilágítani, amelyek az alábbi elemzés szempontjából különösen érdekesnek tűnnek. Megkíséreljük azonosítani/meghatározni az egyedülállóan kelet-európai, későszocialista vagy poszt-kommunista felfogást erről a kérdésről. (A szakirodalomnak ezt a csekély, ám olykor a lényegre mutató részét Manza, Hont és Brooks érthetően nem vizsgálja.)
A. Az osztályszemlélet és a politika a nyugati demokráciákban: hanyatlik a gazdasági érdekek jelentősége?
A klasszikus szociológiai gondolkodásban a gazdasági érdek és különösen az egyének osztályhelyzetének elsődleges fontosságát a politikai magatartás magyarázatában alapjában sosem vonták kétségbe.
A marxizmus egyértelműen meghatározó szerepet játszott, amikor az osztályt a politikai elemzés középpontjába állította. A marxizmus klasszikusai ezt igen különös módon tették: az osztálytól forradalmi és nem választási politizálást vártak. A választási politizálást polgárinak („burzsoá") minősítették; a munkásosztály egyetlen helyes érdekkifejezési módjának a forradalmi cselekvést tartották, szemben azzal, amit a forradalmi marxisták rosszalló értelemben „választói rendszernek" (elektorizmus) neveztek.
Mellékesen hadd jegyezzük meg, hogy Marx egyik legkorábbi (1843), Engels pedig egyik legkésőbbi munkájában eláll ettől a véleménytől, tehát szép kis marxistának bizonyultak. Marx A hegeli államjog kritikája c. írásában még úgy vélekedett, hogy az általános választójog a munkásosztály emancipációját eredményezhetné. Tény, hogy néhány hónappal később híres tanulmányában (A zsidókérdésről) már elutasította ezt a nézetet. Ebben már nem ítéli elegendőnek az általános választójogot és a politikai emancipációt. Az emberi emancipáció forradalmi látomásában, a civil társadalom mindenhatóságában találja meg az emberiség történelmének végcélját.
A munkásosztály tehát visszakapja a választáson alapuló politizálás lehetőségét, amelyet aztán a leninista típusú forradalmi marxisták a II. Internacionálé a korosodó Engels utolsó írásaiban politikai sikerként való értékelésével mint revizionizmust utasították vissza. Több mint fél évszázad telt el, mire az elméleti marxisták érdeklődése – kiábrándulva a szovjet és kínai jellegű forradalmi kísérletekből – újra a „demokratikus osztályharc" felé fordult, és kezdték a társadalmi osztályok szerepét vizsgálni a választói magatartásokban és a politikai szövetségekben (Przeworski, 1980; Prezeworski-Sprague, 1986; Wright, 1985; Wright, 1989). Természetesen a szociáldemokrata politikai szimpátiát tápláló, de a marxizmus elmélete iránt nem elkötelezett gondolkodók évek hosszú során át azért elemezték kitartóan a társadalmi osztályok választási politikára gyakorolt hatását, hogy bemutassák a munkáspártok munkásosztály általi támogatottságát. Ez kiemelkedően igaz a skandináv országok (Korpi,1986), Anglia (Goldthorpe és társai, 1967; Marshal et al, 1988) és Ausztrália eseteire.
Azok az elemzők, akik kritikus szemmel tekintettek a klasszikus marxista álláspontra, nemigen vonták kétségbe a társadalmi osztályok politikai szükségességét. Weber véleménye jól példázza a marxista problémafelvetésre adott korai válaszokat. Eszerint a társadalmi osztályba tartozás természetesen számit – ami azt illeti, nemcsak, sőt nem elsődlegesen a forradalmak, hanem a párt-, ill. választási politika szempontjából. De ez csupán az egyik a politikai résztvevők számos szerkezeti vonása közül, amelyeket mind figyelembe kell venni. így például a politikai hatalom is gyakran a társadalmi tekintély és nem az osztályprivilégiumok alapján érvényesül. Ezenkívül a politikai intézmények, de különösen a politikai pártok (Weber, 1978) viszonylag vagy feltételezhetőleg függetlenek az osztályérdekektől. Általánosságban a különváló politikai szociológia és az empirikus választási tanulmányok az 50-es évek végéig, a 60-as évek elejéig kényelmesen megvoltak ezekkel a tágan értelmezett fogalmakkal. Az osztály- és a kézzelfogható gazdasági érdekeket meghatározó kiindulópontnak tekintették mind a kortárs politikai szociológia (Lipset, 1960; Lipset és Rokkan, 1967), mind a választói magatartás vizsgálatának (Lazersfeld és társai, "1948; Campbell és társai, 1960) „klasszikusai".
A pártválasztás meghatározó társadalmi tényezői
Az elmúlt három évtized alatt éles vitát folytattak egymással egyfelől azok, akik a társadalmi osztályok politikai hatásának csökkenését vagy elmúlását vélték látni, és ezért a politika, illetve a politikai szociológia gyökeres újrafogalmazását tartották szükségesnek, másfelől pedig azok, akik az osztályok változatlan jelentőségét hirdették.
A politikai magatartás osztályszempontú vizsgálatát legelőször az ún. polgárosodási elmélet tette próbára. Ez az Angliában, az 50-es években kialakult elmélet úgy tartotta, hogy a modern ipari társadalomban a fizikai munkásság aránya csökken, sőt, ami még ennél is nagyobb jelentőségű: maguk a munkások is polgárosodnak értékrendjük és politikai magatartásuk szempontjából. Kétségtelen, hogy az adott időszak alatt számos olyan szerző, aki egyáltalán nem kapcsolódott a polgárosodási elmélethez, arra mutatott rá, hogy a pártválasztásban általánosan csökken a társadalmi osztályok szerinti döntés (Alford, 1967; Diven, 1992; Clark és Lipset, 1993).
Különös módon a polgárosodási elméletet leginkább Gold-thorpe és társai (1967) megsemmisítő bírálatából, a mára már klasszikusnak számító A jómódú munkás-ból ismerjük. Ebben Goldthorpe és szerzőtársai megcáfolhatatlan empirikus bizonyítékokat sorolnak fel az angliai választói magatartás osztályszemléletének változatlan súlya mellett. Meggyőzően mutatják be, hogy a brit Munkáspárt még a 60-as években is erős munkásosztálybeli támogatottságot élvezett.
A polgárosodásról szóló szociológiai vita politikailag távolról sem volt ártatlan. A polgárosodás elmélete a Munkáspártot bírálta. Azt sugallta, hogy a Munkáspárt – hagyományos választói bázisának eltűnése következtében – vagy elbukik, vagy el kell távolodnia ún. baloldali politikájától, és új politikai arculatot kell kialakítania. Azok, akik visszautasították a polgárosodási elméletet, ezáltal kiálltak a brit szociáldemokrata mozgalom és baloldali politikájának változatlan életképessége mellett.
A Goldthorpe-tanulmány ugyanakkor nem zárta le a vitát. A Munkáspárt hanyatlása a 70-es évtizedben felszította a polgárosodás elvének lángjait (Heath és Curtice, 1985), amelyet aztán Marshall és társai (1988) újra kioltottak. Ők alkotják a University of Essex szociológusainak azon csoportját, amely életben tartja azt a kutatási hagyományt, amelyet Lockwood és Goldthorpe fejlesztett ki a 60-as évek folyamán.
A politikai magatartás osztályszempontú elemzését másodjára az ún. poszt-materialista felfogás állította próba elé. A posztmaterialista nézet ugyancsak a II. világháborút követő, növekvő jólét gondolatából indult ki, és azt hirdette, hogy az új nemzedék poszt-materialista értékeket vall, politikai magatartását nem anyagi érdekek irányítják, amelyek a jólét körülményei között amúgy is elveszítik jelentőségüket.
Tartalmi összefüggései alapján a poszt-materialista felfogásban végső soron a korábbi angol nézet amerikai változatát láthatjuk. Inglehart (1977) nem vonja kétségbe Goldthorpe állítását a társadalmi osztályok változatlan szerepéről a brit politikában, mindössze úgy tartja, hogy egy egyedülálló angliai jelenséggel van dolgunk. Igen különös, ahogy az „amerikai kivételességről" szóló tézist a „brit kivételességről" szóló állítássá módosítja. Összességében, egészen a poszt-materializmus elméletéig – Sombart nagy jelentőségű műve, a Miért nincs szocializmus az Egyesült Államokban? óta – az a hiedelem tartotta magát, hogy a társadalmi osztályok relatív mellékessége és a szocialista mozgalmak hiánya kizárólag amerikai jelenség, amelyre külön magyarázattal kell szolgálni. Inglehart poszt-materialista elméletében az amerikai politizálási mód válik mértékadóvá. A társadalmi változás morálisan amúgy is a jólét, tehát az osztálykülönbségek eltűnése felé tart – a brit érdekpolitizálás az, ami ettől (a normálistól) elüt, tehát ez igényel külön magyarázatot.
A polgárosodás és a poszt-materializmus elmélete egyaránt a 80-as évek korai szakaszának terméke. Nem kívánjuk ehelyütt ezeket kritizálni, de kötelességünknek érezzük megjegyezni, hogy a 80-as évek eleje óta mind Nagy-Britanniában, mind pedig az Egyesült Államokban jelentősen élesedtek a társadalmi egyenlőtlenségek, az alacsony jövedelmi rétegek reálbére nagymértékben esett, ezért – legalábbis látszólag – ez az elméleti vonalvezetés nem tűnik teljesen elfogadhatónak.
A polgárosodásról és a poszt-materializmusról szóló tanokra gyakran úgy tekintettek – és amint azt fenti ismertetéseink bizonyítják, nem minden alap nélkül -, mint az osztályszempontú elemzés és a baloldali politizálás valamiféle jobbszárnyi bírálatára. A 80-as évekre azután olyan teoretikusok is, akik azonosultak a baloldallal – közöttük néhány egykori marxista -, csatlakoztak a kórushoz, amely a társadalmi osztályoknak a politikai magatartás szempontjából csökkenő jelentőségét zengte. Az ő meggyőződésüket ugyanakkor nem a polgárosodási vágy a poszt-materialista elmélet szolgáltatta. A poszt-marxizmusnak létezik egy olyan irányzata, elsősorban a frankfurti iskola szerzői között, amely elutasítja, hogy az osztály lenne a politikai változás kulcsintézménye. Különösen nagy kételkedés övezi a proletariátus „progresszívnak" tartott szerepét.
Adorno, Horkheimer és Marcuse gyakran foglalkoztak írásaikban ezzel a kérdéssel. A frankfurti iskola filozófusait taszította az a jelenség, amit ők a németországi nácizmus munkásosztály általi támogatásának tekintettek a 30-as esztendőkben, ezért nem láttak okot arra, hogy a munkásságban a baloldali politika őszinte támogatóit keressék.
Mellékesen a német munkásság feltételezett nácizmusa és a polgárság náciellenessége mind a mai napig élénken vitatott kérdése a történettudománynak és a politikai szociológiának egyaránt. A 60-as évek során Marcuse egyedüli célja az volt, hogy megtalálja azt a történelmi tényezőt, amely képes a hagyományos marxista szerepű munkásosztály helyére állni. Úgy vélte, hogy a társadalom peremén megjelenő új csoportosulások – ő csak a radikális diákságot nevezte meg, de az elemzés kiterjeszthető az etnikai kisebbségekre, nőkre, homoszexuálisokra stb. – döntő szerephez jutnak majd az új progresszív politizálásban (Marcuse, 1969). Marcuse előrevetítette a 70-es évek végére, a 80-as évek elejére kialakuló új társadalmi mozgalmak elméletét. Eszerint a fejlett kapitalista világ politikája új kérdések köré fog épülni, pl. környezetvédelem, nőmozgalmak, állampolgári jogok, stb. Ezek az új kérdések valószínűleg más választókört vonzanak majd, mint a hagyományos baloldali érdekek. Inkább mozgósítják a középosztályt, vagy az ún. új osztály tagjait, azaz a különféle értelmiségieket (Gorz, 1982; Offe, 1985; Laclau és Mouffe, 1985). Mellesleg, ezeknek az új társadalmi mozgalmaknak a zöme anti-etatista, ami tovább rongálja a baloldali politika jellegzetes osztályalapját. Ezt a baloldalt, amely az új társadalmi mozgalmak köré szerveződik majd, nemcsak a műveltebb középosztály, az értelmiség alkotja, ugyanakkor ellenez mindenféle állami beavatkozást, ideértve a jóléti államot is. Tehát elutasítja a baloldali politikai pártok és a munkásosztály közötti kapcsolat legfontosabb eszközét. Lipset, aki a maga módján egy hasonló gondolati pályát tett meg élete végére a radikális baloldaliságtól a neoliberalizmusig, munkásságának kései korszakában jelentősen újrafogalmazta korai politikai szociológiai álláspontját, amelyben a társadalmi osztályok még lényeges tényezőként szerepeltek, és az elsősorban osztályszempontok szerint leírt politika ís a baloldaljobboldal tengelyben nyerte el értelmét. Egy nemrégiben napvilágot látott, izgalmas cikkében ennek az újrafogalmazott baloldalnak a XIX. századi liberalizmusra emlékeztető értékszemléletéről beszél: „…a baloldali és liberális kifejezések manapság a szabadpiaci és demokratikus tendenciákat jelentik, …a jobboldali és konzervatív jelzők azokra a csoportokra vonatkoznak, amelyek az állami irányítást védelmezik. Meglepő, de ezeket az ideológiai fogalmakat ebben a felfogásban először leginkább a tizenkilencedik században használták." (Lipset, 1991: 220)
Az anti-etatista társadalmi mozgalmakból kialakuló új baloldal valóban egyre nehezebben különböztethető meg a XIX. századi liberalizmustól. Ezzel párhuzamosan társadalmi bázisa is változik: a munkásosztály helyét a művelt középosztály, vagy – Gouldner értelmezésében – az új osztály foglalja el. Ez a jelenség rejti magában a választási magatartás klasszikus, osztályszempontú elméleteinek harmadszori elvetését.
A választási részvétel meghatározó társadalmi tényezői
A fent említett három próbatétel, amelyekkel „a társadalmi osztályok választási politikában élvezett jelentőségének" szembe kellett néznie, mind a pártok közötti választás köré épül. Az eddig idézett irodalmak egyaránt azt állították, hogy a baloldali pártok folyamatosan veszítenek választói támogatottságukból, mivel hagyományos osztálybázisuk tűnőfélben van.
Ám a politikai magatartást nem lehet és nem is szabad pusztán a választásokon részt venni szándékozók pártpreferenciáira korlátozni. A politikai magatartás elemzésekor egyúttal figyelemmel kell lennünk a választói részvétel kérdésére is. A választói részvétel nagy szórást mutat az országok és az idő függvényében: Nyugat-Európában gyakran 90% fölött alakul, míg az Egyesült Államokban a csekély 50%-os arány is előfordul. Ezzel együtt a választói részvétel csökkenésének általános tendenciája figyelhető meg. Az elemzők voltaképpen egyetértenek a választói részvétel meghatározó tényezőiben: mindannyian úgy látják, hogy a részvételt elsősorban a választópolgárok iskolázottsági szintje és foglalkozása befolyásolja. Az alacsonyabb iskolázottságú, illetve az alacsonyabb társadalmi osztályokba tartozó személyek kevésbé jelennek meg a választófülkéknél. Lipset (1960) készített egy társadalmi osztályokra alapuló értékelést a nyugat-európai és az amerikai választási részvétel közötti különbségekről. Ebben azt állítja, hogy az amerikai polgárok döbbenetesen alacsony részvétele a választásokon annak tulajdonítható, hogy az Egyesült Államokban nem léteznek szociáldemokrata pártok. Tehát a társadalmi osztályok hatása erőteljesen érződik az egyesült államokbeli választói részvételen – érvel tovább az ifjú Lipset -, mivel szociáldemokrata párt hiányában az alacsonyabb társadalmi osztályok nem találnak olyan pártot, amelyre szavazhatnának.
Azt a nézetet, amely szerint az alacsonyabb társadalmi osztályok kevésbé jelennek meg a választásokon, és hogy az alacsonyabb választási részvétel annak tulajdonítható, hogy hiányoznak azok a pártok, amelyek a munkásosztály soraiból kikerülő választókat vonzanák, alapjaiban még nem kezdték ki. Az eddigi egyetlen vita a témában akörül bontakozott ki, vajon a választási részvétel csökkenése összefügg-e a társadalmi osztályok helyzetével?
Itt most hadd térjünk ki azoknak a kutatási eredményeknek az összegzésére, amelyek a választói magatartás és a társadalmi osztályok összefüggésére vonatkoznak a fejlett nyugati demokráciákban. A pártok közötti választás szempontjából a szakirodalom jelentős része azt állítja, hogy az osztályok jelentősége csökken. Ezt az állítást mind tartalmi, mind módszertani alapon többen kétségbe vonták. Például Goldthorpe és társai (1967) és Marshall és társai (1987) vitatták a polgárosodási elmélet pontosságát, és megingathatatlan bizonyítékokkal álltak elő a pártok közötti választások változatlan osztályalapúsága mellett. Manza, Hont és Brooks (1995) módszertani okokkal magyarázta, miért megbízhatatlanok a társadalmi osztályok csökkenő jelentőségét hirdető tanok. Weaklim (1991) számadatokkal támasztott kételyeket a poszt-materializmussal és az új társadalmi mozgalmakkal szemben. Hadd húzzuk ismételten alá: a társadalmi osztályok hatását a választási részvételre még soha nem vonták kétségbe.
A szakirodalom tehát általában elfogadja, hogy a részvétel mértékét nagyban befolyásolja a választásra jogosultak osztályhelyzete. Az egyes országok közötti eltérések a munkásosztály, ill. munkáspártok jelenlétének, avagy hiányának tulajdoníthatók. Az Egyesült Államokban egyedülálló politikai kultúra érvényesül, amelyben az a politikai játékszabály, hogy nem a választópolgárok szociális értelemben alsó hányadát kell megszólítani, hanem ehelyett úgy kell a demokrácia játszmáját lebonyolítani, hogy olyan egymással versenyben álló politikai programokat dolgoznak ki, amelyek a választópolgárok felső köreihez szólnak, illetve azokat mozgósítják. Az európai politikai rendszer ezzel szemben a magas részvételi arányokon alapul; a társadalmi osztályok szerepe elhanyagolható a választási részvételben, ugyanakkor jelentős a pártok közötti választás szempontjából.
Érdemes szó szerint idézni Manza, Hont és Brooks közös értékelő tanulmányának következtetéseit: „Néhány mostani tudományos elemző úgy látja, hogy a társadalmi osztályok és a képviselőválasztás közötti viszonyt a nyugat-európai és amerikai tőkés demokráciákban 1945 óta a folyamatos »eltávolodás« jellemzi. Másokat az osztályokról szóló elmélet, a statisztikai módszerek továbbfejlesztése és a megbízható adatokhoz való hozzájutás lehetősége késztetett arra, hogy újraértékeljék azt az állítást, mely szerint a társadalmi osztályoknak a választási politikában betöltött szerepe csökken.
A legtöbb jelenlegi kutatás arra a következtetésre jut, hogy pontosabb, ha a folyamatokat "tendencia nélküli változásnak«, illetve – kivételes esetekben – »újra-szövetkezésnek« nevezzük. A kutatók erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy úgy hangolják össze az újraértékelések következő új hullámát, hogy ezáltal egyszerűsödjék a nemzetközi összehasonlítás művelete. Ezen a ponton csupán egy biztos következtetés vonható le: egy országban sem bizonyult a választás osztályoktól függetlennek két egymást követő alkalommal." (Kiemelés a szerzőktől.)
B. Két, egymást kizáró elmélet a poszt-kommunista politika természetéről: a liberális-konzervatív törésvonal és az ún. „két tengely" elmélete
A fent ismertetett polgárosodási, poszt-materialista, valamint az új társadalmi mozgalmakról szóló tételek sajnos nem vonatkoztathatók pontosan a poszt-kommunista társadalmak körülményeire. A politikai szociológia elfogadott nézete szerint a tőkés fejlődés kezdeti stádiumaiban a társadalmi osztályok nagy jelentőséget élveznek a politikai magatartás szempontjából. Azok a nézetek, amelyek kétségbe vonják a társadalmi osztályok szerepét és a jobboldali-baloldali megosztottságot, mind a fejlett tőkés rendszer körülményeire támaszkodnak.
Az osztályok felbomlásáról beszélni majd akkor lesz időszerű, ha már egy későbbi stádiumban a munkásosztály nagysága zsugorodni kezd, és a gazdasági felfutás következtében a munkásság és a polgárság egyre hasonlóbb mértékben fog gyarapodni. Ezzel szemben az államszocializmusból a piacgazdaságba való átmenetet helyesebb a szocialista hierarchiából a tőkés osztályrendszerbe való átmenetként jellemezni. Az osztályok nem tűnnek el, sőt inkább kialakulófélben vannak. A késői államszocializmus nem volt különösebben gazdag; a gazdasági intézmények átszervezése következtében az életszínvonal esett, éleződtek a társadalmi egyenlőtlenségek. A mai Kelet-Európában egy átlagos dolgozó a kommunizmus bukása előtti fizetésének körülbelül kétharmadát viheti haza.
Minthogy a poszt-kommunista Kelet-Európa történelmi körülményei ilyen szembetűnően elütnek a fejlett kapitalista Nyugattól, külön elméleteket kell alkotnunk, hogy leírhassuk a politika egyes területeinek lényegét, és azokat a meghatározó társadalmi tényezőket, amelyek az e területeken más-más helyet elfoglaló pártok választói körét kijelölték a poszt-kommunista átalakulás idején.
Jóllehet ezeket a kérdéseket élénk vita övezi a kelet-európai értelmiség köreiben, a szakirodalomban mégsem találtunk megfelelően körvonalazott álláspontokat.
A kortárs kelet-európai értelmiség kultúrája – döntő mértékben – élőszóban jut kifejezésre. Az elgondolásokat csak beszélgetések, előadások során fejtik ki, legtöbbször nem jelentetik meg Írott formában. A politikai területekről, pártokról és azok szavazóköréről, illetve a hasonló témákról szóló publikációk többsége újságcikk, illetve napilapokban megjelenő interjú – nem tudományos folyóiratban közzétett tanulmány. A szakértők sokszor idézik egymást mind ezeknek a beszélgetéseknek a során, mind az újságcikkekben. Ez megnehezíti az elméletalkotás általánosító folyamatát, egyben meglehetősen esetlegessé teszi azt. Következésképpen igen kevés letisztult nézet alakul ki, és kevés ismeret halmozódik fel. Az alábbiakban mindent megteszünk annak érdekében, hogy ennek az elméleti kirakójátéknak a darabjait elfogadható módon egymáshoz illesszük.
Az itt bemutatandó két nézet közül az elsőt nevezzük „a liberális-konzervatív törésvonal" elméletének! Ennek az elméletnek az a gondolat áll a középpontjában, hogy a jobboldal és a baloldal fogalma Kelet-Európában tartalmát veszítette. Helyét a politikai palettán a liberálisok és konzervatívok közötti megosztottság vette át. Ez tehát azt jelenti, hogy a politikai küzdelmet nem a gazdasági érdekek irányítják, a pártoknak nincs jól körülhatárolható szavazóköre, amelyet társadalomszerkezeti vagy osztályszempontok szerint lehetne leírni. Ehelyett a politikai küzdelem az egymással szemben álló kultúrák, értékek, a vallási és etnikai hovatartozás, az eltérő világnézetek között zajlik.
A másik elméletnek „a két tengely elmélete"nevet adtuk. Napjaink Kelet-Európájában senki sem vonja kétségbe a kulturális konfliktusok és a liberális-konzervatív szembenállás súlyát. Mégis, akad néhány szociológus, politológus és társadalomelemző, aki kitart a baloldali-jobboldali megosztottság jelenléte mellett. Ezek szerint tehát nem csupán egy törésvonal létezik, nem csupán egy tengelyre épül rá a poszt-kommunista politika, hanem kettőre. Míg a liberális-konzervatív ellentétet az értékrendek különbözősége adja, addig a baloldali-jobboldali tengely gazdasági érdekek között húzódik. Bizonyos szerzők, akikről elmondhatjuk, hogy osztják „a két tengely elméletének" állítását, azt jelzik, hogy a gazdasági érdekek végül a posztkommunista politikán belül is nagyobb szerephez fognak jutni, így a pártok, legalábbis egynémely párt, jól körülhatárolható, biztos szavazókörrel fog rendelkezni. Ilyen körülmények között arra kell számítanunk, hogy a társadalmi osztályok jelentősége a politikai magatartás szempontjából általában növekedni fog, és ez különösen igaz lesz a pártok közötti választások esetében.
A két elmélet közötti vita a következő két kérdéscsoport körül alakult ki:
- Egy avagy két tengely osztja fel a politikai küzdőteret? Vajon a jelképes vagy a gazdasági érdekek-e a politikai csaták legfőbb tétjei?
- A politikai küzdőtéren különböző helyet elfoglaló pártok rendelkeznek-e meghatározható választói körrel, és vajon ezek a választói körök pontosan leírhatók-e a társadalom szerkezete alapján? Hogy még pontosabban fogalmazzunk: lehet-e arra számítani, hogy a választópolgárok osztályhelyzetéből pártválasztásukra tudunk majd következtetni?
A két elmélet állításainak ismertetése során igyekezni fogunk kitérni a közöttük feszülő ellentét mindkét elemére, ámbár statisztikai elemzéseinkben csupán a második kérdésre szorítkoztunk: az egyén osztályhelyzetének jelentőségét, egyszerűbben fogalmazva: a foglalkozás és a várható pártválasztás összefüggéseit vizsgáltuk.
Már föntebb rámutattunk, hogy a polgárosodásról, a posztmaterializmusról, az új társadalmi mozgalmakról és a társadalmi osztályok változatlan jelentőségéről szóló elméletek politikailag nem tekinthetők „ártalmatlannak". Az ismeretek szociológiája, avagy a szociológia szociológiája jól jöhet, ha meg akarjuk érteni a kelet-európai elméleti vitákat, egyúttal bemutatni, milyen politikai különbségek is húzódnak meg a liberális-konzervatív szembenállás és „a két tengely" elméletének vitája mögött. Röviden: megpróbáljuk a hátteret és néhány kulcsfontosságú álláspontot bemutatni azoktól a szerzőktől, akiket a fenti két elmélet mögé sorakoztathatunk fel.
A liberális-konzervatív szembenállás elmélete a kelet-európai disszidensek politika-ellenességében és a kommunista rendszer alatti ellenzéki politizálás korai megfogalmazásában gyökeredzik, amely a civil társadalom harcát hirdette a hatalmon lévőkkel szemben.
Ezt az anti-politizálást, más néven alternatív politizálást először – nagyjából azonos időben, a 70-es évek vége, a 80-as évek eleje táján – Vaclav Havel, Adam Michnik és Konrád György indította el. A politika-ellenesség inkább gondolkodásmódot, mintsem arra irányuló, fegyelmezett erőfeszítést jelentett, hogy pontosan meghatározzák, mit is jelent a politizálás a világnak ezen a részén. Inkább ideológiai programnak, mintsem társadalomelemzési gyakorlatnak szánták. A kelet-európai disszidensek – megundorodva az egykori államszocialista politikusok ügyeskedéseitől – erkölcsi mércét kívántak felállítani. Bár a kommunista politikusoknak nem kellett versenyszerű, szabad választásokon megmérkőzniük, érdekes módon mégis jól ismerték az érdekpolitizálást. Marxizmusban való jártasságuk, és ennek azon tanítása, mely szerint a politika az érdekcsoportok közötti kompromisszumok mestersége, hajthatta őket a koalícióépítés, az ellenfeleik szövetségek révén való semlegesítése, megosztása, ily módon irányítása felé. A 60-as években a disszidens, ill. ellenzéki politikusok első nemzedéke a marxista „politikacsinálást" próbálta meg utánozni. A lengyel Kuron és Modzelewski, a magyar Haraszti úgy hitték, hogy meg tudják és meg is kell „érinteniük" a munkásosztályt. Azt tartották, hogy az ellenzéknek az a dolga, hogy olyan társadalmi bázist hozzon létre, amely képes lesz ellenzéki politizálásra. Egy évtizeddel később, ahogy az ellenzék erősödött, ez az álláspont már gyermekdednek tűnt, és a XIX. századi orosz narodnyikok naiv populizmusára emlékeztetett, akik parasztruhába öltözött radikális értelmiségiek voltak, és még beszédmódjukban is a parasztokat próbálták utánozni, azt bizonyítván, hogy valódi társadalmi bázis áll a hátuk mögött. A 70-es, 80-as évek fordulójának vezető kelet-európai disszidens értelmisége úgy döntött, hogy felhagy ezzel a nevetséges színjátékkal, mondván: ők nem munkások, hogyan is léphetnének fel a munkásosztály képviselőiként?
De kit is képviseltek ők igazán? Erre a kérdésre a politika-ellenesség leleményes válasszal szolgált: a civil társadalmat, a magasabb erkölcsi színvonalat – nem pedig bármilyen különálló csoportosulást vagy társadalmi osztályt. Az anti-politika izgalmas, nagyon ötletes megfordítása volt a civil társadalomról alkotott marxi felfogásnak. A fiatal Marx a civil társadalom határait abból a megfontolásból kívánta az osztályharc hangsúlyozásával kitágítani, hogy ezáltal meghaladja az osztályok közötti különbségeket; az egykori államszocializmus disszidens ideológusai az osztályhatárokat olyan társadalmi mozgalmak révén gondolták felszámolni, amelyek nem tesznek különbséget osztály és osztály között, hogy így újra életbe léptessék a civil társadalom fogalmát. Tehát az osztályokra épülő politizálás, a sokszínű érdekek befolyásolásán alapuló politizálás helyébe egy új erkölcsiségű politizálási módot kívántak állítani.
Az anti-politizálás mozgalmának létrehívása amellett, hogy egyszersmind bátor és nemes cselekedet volt, igen tartalmasnak és vonzónak bizonyult. A 80-as évtized során nemcsak a disszidens értelmiségiek, hanem a társadalom különböző nagy csoportjai is megtapasztalhatták az ún. „szabadsághiányt". A késői szocializmus gazdaságilag nem volt különösebben sikeresnek mondható, a 70-as évektől fogva mélyült a kapitalista Nyugat- és az államszocialista Kelet-Európa életszínvonala közötti szakadék. Mégis, fennállásának utolsó két évtizedében a rendszerrel szembeni elégedetlenség elsődlegesen az embereknek a szabadság, a demokrácia, illetve az együvé tartozás iránti vágyából fakadt. Ezeket a vágyakat kétféle módon lehetett autentikusan megválaszolni: egyrészt a liberalizmus irányából, amely az egyén szabadságát hangsúlyozta, másrészt a konzervativizmus irányából, amely a nemzet, az etnikai tisztaság és a vallás fogalmának feltámasztott nyomatékosításával kínált megoldást az identitás és az együvé tartozás meghatározására.
Az anti-politizálás és a vele együtt megjelenő „civil társadalom"-elmélet6 a 80-as évek során a kommunista, érdekcsoportok szerinti politizálással állította önmagát szembe. A küzdelmet, úgy mondták, „a társadalom" és „a hatalmi erők" vívták egymással, nem pedig a társadalom különféle rétegei. Az anti-politizálásnak ez a felfogása egyaránt könnyen magába tudta fogadni a liberális értelmiségiek, a konzervatív hazafiak, a bigott hívők és a jobb életkörülményekért, valamint önállóságukért harcoló munkások csoportját, értelmiségi tanácsadóikat is ideértve.
A poszt-kommunista időszak későbbi halálos ellenségei – a köztük feszülő egyet nem értés ellenére – békésen megfértek egymással a kommunista párt és „apparátcsikjai" elleni közös küzdelemben. A liberalizmus a hazafiság és a vallás mint állampolgári jogok mellett szállt síkra; míg a liberális értelmiségiek olyan szervezeteket hoztak létre, mint például a KOR, addig a konzervatív értelmiség – még a lengyelországi egyházi vezetés is – támogatta a munkásság szociáldemokrata törekvéseit, amelyeket például a Szolidaritás szakszervezeti mozgalma is megtestesített. Minthogy ez a fennálló rendszer ellen irányult, ezért részét képezte a társadalom küzdelmének a hatalmon lévőkkel szemben.
A 80-as évek eleji lengyel és magyar disszidensek liberalizmusa a polgári szabadságjogokra, és nem a piacgazdasági rendszerre, illetve a magántulajdonra összpontosított.7 1989 közeledtével azonban a „civil társadalom" ezen boldog egységessége bomlásnak indult. Nyilvánvalóvá vált, hogy a politika-ellenesség valójában politizálás más eszközökkel, nem pedig a politikai tevékenységek teljeskörű elutasítása. Ennek megfelelően az újonnan kialakuló politikai küzdőterek az anti-politika logikája és főbb érdekei mentén oszlottak meg, más szóval a legjelentősebb különbség a liberálisok és a konzervatívok között rejlett. Noha a liberálisok és a konzervatívok könyörtelen harcot vívtak egymás ellen, azért készek voltak megállapodni a poszt-kommunista politikai felfogás legalább egy alapfeltételében, amelyet Tamás Gáspár Miklós (1989) és Adam Michnik oly meggyőzően fogalmazott meg: a politika poszt-kommunista szakaszában nincs helye a baloldali-jobboldali megosztottságnak (hasonlóan vélekedik még Milán Simecka, 1992; Kis, 1990a; 1990b; 1992; Arató és Cohen, 1992). Ideje, hogy „búcsút vegyünk a baloldaltól" – szólt Tamás Gáspár Miklós egyik nagy hírű tanulmányának címe.8 Simecka (1990) egészen odáig merészkedett, hogy azt sugallja: Közép-Európa – az osztálymentes politizálás és az idejétmúlt baloldal-jobboldal fogalmainak mellőzése révén – leckét adhat a Nyugatnak pragmatikus politizálásból.
Kelet-Közép-Európa annak a „magasabb szintű" politikai kultúrának a bölcsője, amely a teljes nemzet, az egész társadalom – és nem csupán valamelyik rétegének – anyagi érdekeit testesíti meg. Arató (1992: 78) ugyancsak előnyösebb helyzetűnek találja azokat a pártokat, amelyek nem hajszolják a társadalmi osztályokon alapuló választói kör kialakítását. Egyúttal arra figyelmeztet, hogy a politika „weimarizálódása" menne végbe, amennyiben a poszt-kommunista Kelet-Európa az osztályokon alapuló politizálással kísérletezne.
A fent ismertetett álláspont az – legyen bár elemző vagy csak leíró jellegű -, amit mi a „liberális-konzervatív törésvonal" elméletének neveztünk el. Az e felfogást követő poszt-kommunista politizálás különböző erkölcsi és világnézeti vélemények vitáját jelenti. A politika-ellenesség nézete szerint a poszt-kommunista politika sokkal inkább a jelképek politikája, az értékrendek csatája, mintsem érdekpolitika vagy osztályharc. Ami azt illeti, a liberális-konzervatív szembenállás elmélete meggyőző elemzésnek bizonyult, ugyanakkor – miként arra egy, az 1990-es magyarországi választásokról szóló korábbi tanulmányunkban már hivatkoztunk (Szelényi Sz. és társai, 1995) – igen jól tudta követni a korai poszt-kommunista rendszer politikai folyamatait is. Nem ért minket meglepetésként, hogy nem találtunk kimutatható statisztikai összefüggéseket a pártszimpátia és a választók osztályhelyzete között. Ez megerősíti annak az elméletnek az állításait, amely a baloldal és az osztályhelyzet mellékességét hirdeti a politikai küzdelmekkel összefüggésben. Ugyanakkor az is meglehetősen igaz megállapítás, hogy 1990-91-ben a baloldali jelző aligha illett az egykori kommunista pártokra. Sem tagságuk, sem széles támogatottságuk nem a baloldali választókörből, azaz a munkásosztályból verbuválódott. Mindezeken túl, a poszt-kommunista liberális és konzervatív pártok túlfűtött „Kulturkampf"-ba bocsátkoztak egymással (I. Schlett, 1994), amelyben a hazafiság kontra kozmopolitizmus kérdését vitatták a nyugat-barát és az általuk xenofóbiás populistáknak tartott személyiségek; illetve azok a nézetek csaptak össze, amelyek egyfelől vallási és családi érdekeket, másfelől a világi értékeket, továbbá az állam és az egyház szétválasztását hangsúlyozták.
Tény, hogy a liberális-konzervatív szembenállás tanát nem fogadta el minden politikai elemző. Főként azok a politológusok, akik rokonszenveztek az utódpárt programjával, illetve akik így vagy úgy kapcsolatban álltak a kommunista párt reformszárnyával, másként értékelték a stabil választói bázis hiányát és a nyilvánvaló gyengeséget, sőt magának a politikai baloldalnak a hiányát is.
Bihari Mihály, a korábbi reformkommunista, akit a 80-as évek végén a kommunista párt kizárt tagjai sorából, hogy az utódpárt aztán visszavegye és parlamenti képviselővé tegye 1994-ben, már 1989 decemberében azt írta az egyik napilapban (Bihari, 1989), hogy a magyarországi politikai csatározásokban nem kettő, hanem három, oldal vesz részt. Noha elismerte a baloldal gyenge voltát, kitartott amellett, hogy még reményteli jövő áll előtte. A baloldali pártok hasznosságát a politikai konszolidáció szempontjából elméletileg elképzelhetőnek tartotta. Egy másik, Biharihoz hasonló kötődésű politológus, G. Márkus György – meglepő módon – Lipset és Rokkan elméleteiben keres magának kiindulópontokat (Márkus, 1994). Egyik cikkében, amelyet az első választási ciklus végén, de még a második demokratikus választás előtt, 1994 májusában írt, arra a következtetésre jut, hogy a liberális-konzervatív szembenállás tartós súlyán túl az a politikai baloldal, amely elismeri a társadalmi igazságosság értékeit, széles körben vált elfogadhatóvá, sőt a liberálisok és a konzervatívok is a munka-tőke ellentét mentén különültek el egymástól (idézett mű: 43).
Bihari, de különösen G. Márkus írásaiban tehát a „két tengely elméletét" látjuk felbukkanni: azt az állítást, mely szerint a baloldalnak igenis van jövője, és társadalmi bázisát egy társadalmi osztály fogja kijelölni.
A politikai játéktér osztályok szerinti megosztottságának kérdését számos nem-szocialista politikus, illetve politológus is felvetette (Ost, 1993; Kitschelt, 1992; Kuron, 1994; Reykowski, 1994; Wnuk-Lipinski, 1995). Miközben a társadalmi osztályok csökkenő jelentőségét hirdető vélemény baloldali bírálói attól tartottak, hogy kötődéseik politikai képviselői el fognak tűnni a színről, addig a konzervatívabb felfogású elemzők aggodalommal szemlélték annak az ideológiának az erősödését, amely ellen felnőtt életük nagy részén át küzdöttek. Azok a konzervatív értelmiségiek, akik a politikai hatalomban vagy akörül tevékenykedtek, mindkét országban napilapok hasábjain, interjúkban és nyilvános viták során óvtak a „kommunista restauráció" veszélyétől. Reykowski (1994: 19-20.) például a „gondoskodó állam" támogatói létszámának növekedését tapasztalja Lengyelországban 1991 és 1993 között, és úgy vélekedik, hogy ez a változás árthat a kialakulófélben lévő demokratikus intézményeknek.
Az 1990-es magyarországi választásokról szóló korábbi tanulmányainkban (Szelényi I. és Szelényi Sz., 1991; Szelényi Sz. és társai, 1995) kiemelten foglalkoztunk a választói részvétellel. Adatelemzéseink megbízható bizonyítékát adták, hogy a választásokon való részvételt leginkább a választópolgárok iskolázottsági szintje, illetve – bizonyos mértékig – foglalkozása határozta meg. A magyarországi első szabad választások alkalmával a választópolgároknak csupán mintegy fele jelent meg az urnák előtt. Többségük a magasabb iskolai végzettségűek, illetve a magasabb társadalmi presztízst élvező pályák tisztviselői közül került ki. Ugyancsak szemügyre vettük a szavazó és a szavazástól távolmaradt polgárok politikai nézetei között mutatkozó különbségeket. A számok azt bizonyították, hogy amellett, hogy a választástól tartózkodók alacsonyabb társadalmi rangúak voltak, legtöbbjük olyan értékeket vallott magáénak, amelyeket a szociáldemokrata pártok választókörével szokás kapcsolatba hozni. Arra az ún. „két tengely"-elmélettel összhangban álló következtetésre jutottunk, hogy 1990-ben a megszólítatlan szociáldemokrata választókör igen tekintélyes méretű lehetett. Abban az időben ezt a felvetést hevesen vitatták. A liberális filozófus Kis János, aki ekkortájt az SZDSZ elnöke volt, elemzésünkre adott válaszában megerősítette azt az álláspontját, mely szerint a baloldalnak nincs jövője Kelet-Európában, ezért pártja, a liberális SZDSZ helyes stratégiát folytatott akkor, amikor nem egy szociáldemokrata platformot tett magáévá, hanem – ehelyett – az állampolgári jogok képviselete mellett kötelezte el magát.
A „két tengely"-elméletet nagyvonalakban úgy foglalhatjuk össze, hogy a politikai küzdőtéren a baloldali-jobboldali megosztottság éppen úgy érvényes, mint a liberális-konzervatív, csakhogy a poszt-kommunista átalakulás kezdeti időszakában ez még nem derül ki világosan.
A kommunizmus bukását követő idők első szakaszát elsősorban a szabadság, az identitás és együvé tartozás kérdései uralják, ezért ez a liberális-konzervatív tengely mentén, a társadalmi osztályok csupán halvány körvonalai között épül ki. Minthogy a gazdasági érdek- és osztálykülönbségek továbbélnek a felszín alatt, ugyanakkor az állampolgári jogokat a törvény szavatolja, a gazdasági konfliktusok előtérbe kerülnek. Ennek az a következménye, hogy a politika a jelképes politizálásból az érdekpolitizálás felé mozdul el, ismét jelentőséget kap a baloldali-jobboldali megosztottság és a politikai nézetek osztályfüggősége. Más szóval: minél inkább megközelítik a volt államszocialista országok a demokratikus piacgazdasági modellt, annál mélyebb tartalmat nyer a bal- és jobboldal fogalma, annál nagyobb szerephez jutnak a gazdasági érdekek és az osztálykülönbségek a választói döntésben.
A liberális-konzervatív törésvonalról szóló elmélet az osztályszemléletnek és az érdekpolitizálásnak mond búcsút. Ezzel szemben a „két tengely"-elv azt vallja, hogy a jelképek politikája a korábbiaknál kevésbé fogja irányítani a poszt-kommunista politikai elképzeléseket, ugyanakkor az osztályszemlélet erősödésére és az érdekpolitizálás újfent központi szerepére számít.
3. Feltételezések, számadatok és módszerek
Ebben a fejezetben a két, egymással vitában álló tézis, a „liberális-konzervatív törésvonal" és a „két tengely" elméletének helyzetmagyarázó erejét kívánjuk összemérni a magyar- és lengyelországi pártpreferenciák 1990-94-es változása alapján.
A „két tengely"-elmélet helyességét igazolja az, ha 1. a társadalmi osztályoknak és az iskolázottságnak csupán csekély hatását tapasztaljuk az 1990-91-es magyarországi, illetve lengyelországi választásokon; ha 2. az osztályszemlélet és az iskolázottság erősödő hatása tapasztalható mindkét országban 199394 során; ha 3. a második szabad választások alkalmával a szocialista pártok szembetűnően több támogatót szereztek a választó polgárok azon köréből, amely szavazatait általában szociáldemokrata pártokra adja, tehát, ha a „fizikai munkás" státuszból szocialista szavazatra következtethetünk; ha 4. az ideológiai kérdések (például a felekezeti hovatartozás, a maga összes lehetséges változataiban, megőrizték jelentőségüket a második választások alatt is, de az osztályszemlélethez képest hatásuk csekélyebbnek bizonyult. Az alábbi számadatok nagy általánosságban ezeket a feltételezéseket támasztják alá.
Számadatok
Számadatainkat két forrásból szereztük be. Az 1990-es magyarországi és az 1991-es, illetve 1993-as lengyelországi választásokra vonatkozóakat a „Társadalmi rétegződés Kelet-Európában 1989 után" c. felmérésből (Szelényi-Freiman, 1991) merítettük, amelyben a népesség különféle rétegeinek találomra kiválasztott képviselőit arról kérdeztük, hogy a legutóbbi parlamenti választásokon kire szavaztak.
A közvélemény-kutatást Magyarországon 1993-ban, Lengyelországban 1994-ben végeztük el. Látható, hogy néhány éves eltérés mutatkozik a felmérés és a választások időpontja között, de ez nem érinti az adatok megbízhatóságát. Sőt, 1993-94-re nézve a legtöbb esetben csak csekély mértékben lehetünk tanúi az ún. nyájszellem érvényesülésének, azaz annak a tendenciának, hogy a választók közül többen állítanák azt, hogy a győztes párt(ok)ra szavaztak, mint ahogyan azt az összesített választási eredmények bizonyítják. Ugyanakkor, sajnos, az 1991-es lengyelországi bejelentett baloldali szavazatokkal kapcsolatban beszélhetünk bizonyos fokú „nyájszellem"-hatásról. Az 1994-es felmérés idején a megkérdezettek közül lényegesen többen emlékeztek vissza úgy, hogy 1991-ben a baloldalra szavaztak, mint azt ténylegesen tették. Míg a valóságban a baloldali pártok a szavazatok csupán 23,1 %-át szerezték meg, addig 1994-es válaszadóink 31,3%-a emlékezett vissza úgy, hogy,, rájuk szavazott. Másfelől viszont a felmérésből eredő visszamenőleges becsléseink a szavazatok pártok közötti megoszlásáról igen helytállónak bizonyultak.
Az 1994-es magyarországi választásról szóló elemzéshez a MEDIÁN (közvélemény-kutató iroda) „exit poll" adatait használtuk fel. A MEDIÁN spontán kiválasztás alapján 60809 embert kérdezett meg, közvetlenül szavazataik leadása után. Az így nyert eredmény nagyon közel járt a választás tényleges kimenetének adataihoz.
5. táblázat A szavazói összetétel változóinak %-os megoszlása a két magyarországi választáson (1990,1994) | |||
1990 | 1994 | ||
Nők |
50,4 |
48,9 |
|
Városi lakosság |
33,3 |
29,7 |
|
Templomlátogatók |
30,4 |
31,3 |
|
Iskolai végzettség |
|
|
|
alapfokú |
59,4 |
48,8 |
|
középfokú |
26,6 |
37,1 |
|
felsőfokú |
14,0 |
14,0 |
|
Foglalkozás |
|
|
|
ügyvezető |
4,4 |
6,4 |
|
szellemi |
17,1 |
11,0 |
|
fizikai |
32,6 |
26,1 |
|
Mezőgazdasági |
2,6 |
3,6 |
|
Inaktív |
32,4 |
45,1 |
|
Pártok szavazatai |
|
|
|
liberális pártok |
33,4 |
26,9 |
|
konzervatív pártok |
50,9 |
28,7 |
|
szocialista párt |
9,2 |
30,9 |
|
egyéb |
6,5 |
13,5 |
|
Átlagéletkor (év) |
45,5 |
45,9 |
|
n |
2,936 |
58,98 |
6. táblázat A szavazói összetétel változóinak %-os megoszlása a két lengyelországi választáson (1991,1993) | |||
|
1991 |
1993 |
|
Nők | 52,3 | 51,2 | |
Városi lakosság |
33,6 |
29,8 – |
|
Templomlátogatók |
87,6 |
89,1 |
|
Iskolai végzettség |
|
|
|
alapfokú |
51,9 |
53,9 |
|
középfokú |
36,4 |
34,7 |
|
felsőfokú |
11,7 |
11,4 |
|
Foglalkozás |
|
|
|
ügyvezető |
8,4 |
9,2 |
|
szellemi |
9,0 |
6,6 |
|
fizikai |
22,8 |
20,0 |
|
Mezőgazdasági |
28,3 |
21,7 |
|
Inaktív |
9,8 |
9,7 |
|
Pártok szavazatai |
|
|
|
baloldali pártok |
21,6 |
32,8 |
|
egyéb |
31,3 |
44,8 |
|
Állagéletkor (Év) |
39,8 |
42,6 |
|
n |
1,858 |
1,888 |
Az 5-ös (Magyarország) és a 6-os (Lengyelország) táblázatok a szavazó népesség lehetséges változóinak megoszlását
mutatja, ahogyan azt modelljeinkhez is felhasználtuk. Magyarország esetében a szavazatokat három pártcsoportosulás szerint elemeztük: MSZP, konzervatívok (MDF, FKGP, KDNP) és liberálisok (FIDESZ és az SZDSZ). A lengyelországi eredmények vizsgálatához is ebbe a három kategóriába soroltuk be a pártokat, jóllehet a baloldalt ott egy választási koalíció adja, amelyet a volt kommunista párt vezet. Mellette a meglehetősen konzervatív, hagyományos szövetséges, a Parasztpárt és az antikommunista Munka Unió, az egykori Szolidaritás-mozgalom baloldali, szociáldemokrata frakciója áll. A rájuk adott szavazatokat egységesen a baloldal szavazataiként kezeltük.
A szavazást várhatóan befolyásoló tényezők közé felvettünk egy 5 „dummy" változóból álló sort a társadalmi osztályba tartozás kimutatásához. A szűkkörübb exit poll-adatok és saját adataink összehasonlítása érdekében a gazdaságilag inaktív lakossági csoport mutatóit külön tüntettük fel.
Ezek után, az EGP osztályozási rendszerének megfelelően, a következő foglalkozási kategóriákat állítottuk fel: diplomások, menedzserek, szellemi munkakörben dolgozók, fizikai, továbbá mezőgazdasági munkások. Sajnos a magánvállalkozás hatását nem tudtuk külön megvizsgálni a pártok közötti választás tekintetében, mivel a MEDIAN-tól beszerzett adatok között a magánvállalkozás nem szerepelt külön kategóriaként. Ezeken kívül még számos olyan, többnyire állandó, kontroli-változót alkalmaztunk, amelyek itt nem igényelnek bővebb magyarázatot. A „templomjáró" elnevezést azok kapták, akik nem csupán évente néhányszor vesznek részt istentiszteleten. A „városlakó" cím azokra vonatkozik, akik a 100.000-es lélekszámnál nagyobb települések lakói.
Az alábbi eredményeket, melyek a táblázati adatok mindenirányú összevetéséből és logisztikai regressziós modellekből fakadnak, abból a célból közöljük, hogy általuk megbecsülhetővé váljék a pártválasztás különböző, egymástól független változóinak hatása az egyes országokra nézve év szerint. Külön figyelmet kívánunk fordítani azoknak a mutatóknak a nyomon követhető változásaira, amelyek az osztályhelyzetre utalnak.
4. Eredmények: a pártok közötti választás meghatározó tényezői
Magyarországon, illetve Lengyelországban 1990-91 és 199394 között lezajlott néhány jelentős változás, ami megváltoztatta a választói magatartás szociális determináltságát. Olyan váltózásokról van szó, amelyek összhangban állnak mind a posztkommunista időszak lehetséges szociáldemokrata választói bázisáról alkotott feltételezésünkkel, mind pedig a „két tengely"-elmélettel. Ugyanakkor adataink kétségessé teszik a liberális-konzervatív törésvonal elvének helyességét.
Először is: a baloldali fordulat a magyar és a lengyel politikában egyaránt a választói részvétel csekély, de tartalmát tekintve mégis jelentős növekedésével járt együtt. A magyarországi részvétel a választások első fordulóiban 66-ról 70%-ra, a második fordulókban 45-ről 52%-ra emelkedett (I. az 1. és 2. táblázatokat). Lengyelországban a részvétel még látványosabban növekedett: 1993-ban mintegy 23%-kal többen szavaztak, mint 1991-ben.
Sajnos nem rendelkezünk adatokkal azokról a polgárokról, akik csak a második választás alkalmával adták le szavazataikat. Ennél fogva nincsenek közvetlen bizonyítékaink arra, hogy a Szocialista Pártnak jól jött a megnövekedett választói részvétel, vagy hogy csökkent volna az iskolázottság, illetve a foglalkozás hatása, amely meghatározó volt az 1990-es választásoktól távolmaradók csoportjának előrejelzésében. Csupán annyit mondhatunk, hogy a választói részvétel növekedése megfelel a lehetséges szociáldemokrata választói körről felállított hipotézisünknek.
Az osztálytudat fokozódó jelentőségét, és hangsúlyosan a volt kommunista pártok támogatói létszámának növekedését a munkásosztály körében legjobban az a táblázat mutatja be, amely a pártokra leadott szavazatok és a foglalkozások közötti összefüggést keresi (8., 9. táblázatok).
A fizikai munkásság részéről az utódpártok támogatottságának döbbenetes erősödése tapasztalható. Ez az egyetlen lényeges jelenség ad választ arra, hogy miért nyerték ezek a pártok a választást éppen négy évvel a kommunizmus bukás§„után. Lengyelországban (I. 9. táblázat) a parasztságtól eltekintve, amely a kétségesen baloldali Parasztpárt révén már 1991-ben a baloldalra adta voksát, minden foglalkozási ágban nőtt az utódpártok támogatóinak aránya. Ám ez a növekedés (mintegy 80%) a fizikai munkásság körében kiemelkedő szintet ért el. Minden más foglalkozási csoportban ugyancsak több volt a baloldalra leadott szavazatok száma 1993-ban, mint 1991-ben, de csupán 40-50%-kal.
7. táblázat A magyarországi baloldali pártra 1990-ban és 1994-ben leadott szavazatok logisztikus regressziós változói (állandó hibaszázalék) | |||||
1990 | 1994 | ||||
Nők |
-0,09 |
(0,14) |
0,06 |
(0,01) |
|
Városi lakosság |
-0,23 |
(0,14) |
0,11 |
(0,02) |
|
Templomlátogatók |
-1,08 |
(0,18) |
-0,97 |
(0,02) |
|
Iskolai végzettség: |
|
|
|
|
|
középfokú |
0,55 |
(0,17) |
0,15 |
(0,02) |
|
felsőfokú |
0,98 |
(0,21) |
0,12 |
(0,03) |
|
Munkakör: |
|
|
|
|
|
ügyvezető |
-0,06 |
(-0,32) |
-0,01 |
(0,04) |
|
diplomás |
-0,19 |
(0,32) |
-0,20 |
(0,04) |
|
szellemi |
0,12 |
(0,22) |
-0,18 |
(0,03) |
|
mezőgazdasági |
-1,20 |
(-0,73) |
-0,19 |
(0,05) |
|
inaktív |
-0.24 |
(0,20) |
-0,25 |
(0,03) |
|
Életkor |
0.04 |
(0,01) |
0,02 |
(0,00) |
|
Állandó |
-3,80 |
(0,28) |
-1,20 |
(0,03) |
|
khi2 | 111,4 | 2.554,7 | |||
N | 2.936 | 58.982 |
8. táblázat A lengyelországi baloldali pártokra 1991-ben és 1993-ban leadott szavazatok logisztikus regressziós változói (állandó hibaszázalék) | |||||
1991 | 1993 | ||||
Nők |
-0,06 |
(0,11) |
0,07 |
(0,10) |
|
Városi lakosság |
-0,84 |
(0,12) |
-0,45 |
(0,11) |
|
Templomlátogatók |
-0,41 |
(0,16) |
-0,60 |
(0,16) |
|
Iskolai végzettség: |
|
|
|
|
|
középfokú |
-0,25 |
(0,13) |
-0,10 |
(0,11) |
|
felsőfokú |
-0,22 |
(0,22) |
-0,22 |
(0,18) |
|
Munkakör: |
|
|
|
|
|
ügyvezető |
-0,02 |
(0,23) |
-0,31 |
(0,20) |
|
diplomás |
-0,25 |
(0,26) |
-0,69 |
(0,25) |
|
szellemi |
0,40 |
(0,16) |
-0,08 |
(0,16) |
|
mezőgazdasági |
0,93 |
(0,18) |
-0,07 |
(0,18) |
|
inaktív |
0.11 |
(0,16) |
-0,35 |
(0,14) |
|
Életkor |
0.01 |
(0,00) |
0,01 |
(0,00) |
|
Állandó |
-0,91 |
(0,26) |
0,40 |
(0,25) |
|
khi2 | 141 | 67 | |||
N | 1.858 | 1.888 |
9. táblázat A Magyar Szocialista Pártra 1990-ban és 1994-ben leadott szavazatok %-os megoszlása munkakörök szerint | ||
|
1990* |
1994** |
Ügyvezető |
13,2 |
36,1 |
Diplomás |
10,4 |
30,4 |
Szellemi |
9,6 |
30,3 |
Fizikai |
7,9 |
32,6 |
Mezőgazdasági |
2,6 |
27,5 |
Inaktív |
9,8 |
29,8 |
Összes |
9,6 |
30,9 |
* Az adatokat a „Társadalmi rétegződés Kelet-Európában 1989 után" c. felmérésből vettük át. ** Az adatok a MEDIÁN exit poll-jából származnak. |
10. táblázat A lengyelországi baloldali pártokra 1991-ban és 1993-ban leadott szavazatok %-os megoszlása munkakörök szerint | |||
|
1990* |
1993** |
|
Ügyvezető |
26,3 |
41,0 |
|
Diplomás |
19,0 |
28,8 |
|
Szellemi |
33,0 |
46,6 |
|
Fizikai |
28,3 |
51,1 |
|
Mezőgazdasági |
56,3 |
51,6 |
|
Inaktív |
29,2 |
41,8 |
|
Összes |
31,1 |
44,8 |
|
* Az adatokat a „Társadalmi rétegződés Kelet-Európában 1989 után" c. felmérésből vettük át. ** Az adatok a MEDIÁN exit poll-jából származnak. |
A 8. táblázat hasonló fejleményekre utal Magyarország tekintetében: a baloldalra szavazók aránya elsősorban a fizikai és a mezőgazdasági munkások körében növekedett meg. Figyelemre méltó ugyanakkor a menedzser-réteg erős baloldali kötődése is. Ez a jelenség, amely már 1990-ben is megfigyelhető volt, az 1989 előtti technokrata elit politikai támogatásának „lehorgonyozásáról" tanúskodik: hűek maradtak azokhoz, akik ezekbe a pozíciókba segítették őket. A diplomások egyik országban sem rokonszenveznek annyira a baloldali politikai erőkkel, mint a menedzserek – inkább a liberális pártokat választják.
A többváltozós elemzés további megerősítést nyújt a pártválasztásokban érvényesülő osztálytudat jelentőségének fokozódásáról szóló tézisnek, valamint annak a megállapításnak, hogy a műveltebb városi munkásság szavazatainak döntő szerepe volt az utódpártok 1993-94-es választási győzelmében.
A 6. és 7. táblázat négy különálló logisztikai regresszió eredményeit mutatja be. Az egyes sorok a baloldalra szavazók százalékos megoszlását tükrözi: Magyarországon a szocialistákra (MSZP), Lengyelországban a Baloldali Demokratikus Szövetségre (SDC), a Parasztpártra (PSL) és a Munka Unióra (UP) leadott szavazatokat vetettük egybe az összes többivel.
Akadnak bizonyítékok, amelyek azt a feltételezésünket támasztják alá, hogy a második szabad választások alkalmával mindkét országban erősödött az osztályszemlélet hatása a pártok közötti választásban. Ahogyan azt az 1990-es magyarországi választásokról készített tanulmányunkban (Szelényi Sz. és társai, 1995) megjegyeztük, a társadalmi osztályok hatása 1990-ben inkább a választásokon való részvételben nyilvánult meg. A pártok közötti döntés szempontjából azonban igen kis jelentősége volt.
Jelenlegi elemzésünkben az 1990-es választási eredményeket egy másik adatsor alapján értelmezzük, mint korábban, jóllehet az eredmények ugyanazok. 1990-ben Magyarországon nem lehetett összefüggésbe hozni a megkérdezettek foglalkozási ágait és az MSZP-re leadott szavazatokat. Az iskolázottság, ezzel szemben, árulkodóbbnak tűnik. A közép-, illetve felsőfokú végzettségűek közül többen szavaztak a szocialistákra, mint az alapfokú végzettségűek soraiból. Az egyetemi diplomával rendelkezők több mint kétszer annyian választották a Szocialista Pártot (e.98=2,7), mint a nyolc általános iskolai osztályt (sem) végzettek. Tehát, míg a foglalkozás önmagában nem képes magyarázatot adni az 1990-es szocialista eredményekre, addig szemmel látható, hogy a tanultabb, világias, városi (hozzá kell tennünk: volt párttag) középosztály jelentette az utódpárt társadalmi bázisát léte első éve alatt. 1994'-re, ugyanakkor, azt tapasztaljuk, hogy a fizikai munkás válaszadók közül lényegesen többen szavaztak a Szocialista Pártra, mint a diplomások, a szellemi dolgozók és a mezőgazdasági munkások köreiből. Amint erre már korábban rámutattunk, a menedzserek a fizikai munkásokhoz hasonlóan szavaztak. Noha a két mintavétel mennyiségi különbségei megnehezítik a közvetlen összehasonlítást ezen a szinten, az világosan látszik, hogy a potenciális szociáldemokrata választókör9 sikeres mozgósításán túl az MSZP a régi kádereinek voksát is meg tudta tartani. 1994-ben az MSZP kettős gyökérzettel kapaszkodott a talajba: egyfelől a volt kommunistákhoz szólt, főként azokhoz az egykori kádereihez, akik meg tudták őrizni vállalatvezetői pozíciójukat a rendszer összeomlása után is, másfelől a munkásosztály szavazóit is mozgósítani tudta. Mindössze négy esztendő alatt a szocialisták képesek voltak átalakulni a korábbi kommunista értelmiség pártjából egy olyan párttá, amelyet messze leginkább a munkásosztály támogat. Az a tény, hogy a középfokú iskolai végzettség és a városi lakhely nagymértékben és támogatólag kötődött a szocialista szavazatokhoz 1994-ben, azt jelzi, hogy az MSZP munkástámogatottságát az iskolázottabb, városi, nem vallásos fizikai munkásság adja. Ezért tehát társadalmi bázisa szempontjából azt mondhatjuk, hogy az 1994-es Szocialista Párt nagyon hasonlított a hagyományos szociáldemokrata pártokhoz, mint például a 70-es évek előtti brit Munkáspárthoz. Érdemes megjegyeznünk, hogy a legkiszolgáltatottabb rétegek ugyanakkor nem az MSZP-t választották. Az inaktívak (főként a nyugdíjasok, akik életszínvonaluk zuhanását érzékelhették, de a munkanélkülieket is ideszámítottuk), valamint a legkevésbé iskolázott, szakképzetlen dolgozók nem támogatták a szocialistákat.
A lengyelországi választások története több tekintetben hasonlatos a magyarországi választási sikerek alakulásához. Miként Magyarországon, a második szabad választások alkalmával a lengyel baloldal is több munkásszavazatot szerzett, mint 1991-ben. Ám a két ország között nem elhanyagolható különbségek is felfedezhetők. Legelsőként az, hogy Lengyelországban 1991-ben a baloldali pártok választóinak zömét az iskolázatlan, idősebb, vidéki parasztság és nem az egyetemi végzettségű volt káder-, ma menedzserréteg tette ki, mint Magyarországon. Ez a tény megfelel annak az általános benyomásunknak, hogy a lengyel kommunista párt a 70-es évtized végétől folyamatosan veszítette el támogatóit az iskolázott, menedzseri rétegből; ezzel szemben Magyarországon technokraták tekintélyes csoportja tartott ki a rendszer mellett. 1993-ra a lengyel baloldal választói körének fizikai munkás rétege megerősödött, ugyanakkor a diplomások tisztán eltávolodtak a politikai játéktérnek erről a részéről. 1993-ban a lengyelországi baloldalra még mindig a világias felfogású vidéki emberek szavaztak, de fizikai munkás éppen annyi akadt közöttük, mint mezőgazdasági.
Összefoglalva tapasztalatainkat a poszt-kommunista választói magatartás szociális meghatározottságának változásairól, a következőket mondhatjuk: miközben 1990-91-ben a foglalkozási vagy osztálystátusz csupán enyhe hatást gyakorolt a pártválasztásra, addig 1993-94-ben a társadalmi osztályok hatása fokozott mértékben volt érzékelhető a pártok közötti választásban. Ez a változás erősebb és egyértelműbb Magyarország, gyengébb és ellentmondásosabb Lengyelország esetében. Felfogásunk szerint ez a folyamat az 1990-es választásokon még jellemző „jelképes politizálástól" való eltávolodást jelenti az „érdekpolitizálás" felé. Úgy véljük, hogy ez az új pártrendszer megerősödésére utal, általánosságban véve a parlamenti demokrácia megerősödésének a jele.
„Határozott" feltételezésünket azonban két további megállapítás gyengíti. Először: tekintettel arra, hogy a választói részvételről nincsenek adataink, feltételezésünket sajnos nem áll módunkban közvetlenül ellenőrizni. Lehet, hogy amit itt leírtunk, puszta feltételezés marad, még ha összhangját a rendelkezésünkre álló adatokkal ki tudtuk is mutatni. Másodszor: a 7. táblázat jól bizonyítja, hogy korai volna még búcsút mondani az ideológiai tényezőnek, vagy eltekinteni a liberális-konzervatív megosztottság súlyától. A pártok közötti választásra a legdöntőbb mértékben az a változó gyakorolt hatást, amely a válaszadó rendszeres templomlátogatására vonatkozott. Újrafogalmazva legátfogóbb elméleti álláspontunkat, elmondhatjuk, hogy a liberális-konzervatív és a baloldali-jobboldali megosztottság egyszerre van jelen a poszt-kommunista politikában. Az 1993-94-es baloldali fordulatot csak úgy értelmezhetjük, hogy a hangsúly a liberális-konzervatív hasadásról a baloldali-jobboldali hasadásra került át.
5. Következtetés: búcsú a liberális középtől?
Elemzésünk nyomán igen mély kétségek ébredhetnek Tamás Gáspár Miklós „búcsú a baloldaltól" felvetése iránt. A baloldal és az osztályszemléletű politizálás mindezideig nem múltak el; kezdeti gyengeségeik után, úgy tűnik, visszatérőben vannak. Ebből a téves diagnózisból tanulnunk kell, egyúttal belátnunk, hogy a búcsú a jobboldaltól, más szóval a konzervativizmustól, aligha lehet most időszerű. Hiba lenne azt a következtetést levonni, hogy a politikai jobboldal meghalt Kelet-Európában, Magyarország és Lengyelország esetében különösen.
Nem szabad eltúlozni ezen országok 1993-94-es baloldali győzelmének jelentőségét. Összességében csupán a választók egyharmada szavazott tisztán a baloldalra 1993-94-ben. Lengyelországra nézve még ez a megállapítás is túlzó. A Parasztpárt, amint azt választókörének összetétele is mutatja, távolról sem tekinthető baloldali pártnak, semmilyen releváns szempont szerint sem. A további baloldali szavazatok pedig két olyan mozgalom (SLD és UP) között oszlanak meg, amelyek egyre rosszabb viszonyban állnak egymással. A lengyel politikai jobboldal szervezettsége gyenge volt, képviselői helyeinek végzetes elvesztése ennek tulajdonítható. Összességében a jobboldal a közvetlen szavazatok csaknem egynegyedét szerezte meg Lengyelországban 1993-ban, ám ez hat különböző párt között oszlott meg, így a képviselői helyek 5%-át sem nyerte el. Magyarországon új középjobb alakult ki, amelyet a vezető szerepre törő FIDESZ és az átalakult, liberálisabb felfogású MDF alkot. Ezeknek a pártoknak számottevő győzelmi esélye lehet az 1998-as, de különösen a 2002-es országgyűlési választásokon.
Magyarországot és Lengyelországot hagyományosan a politikai paletta jobboldali/konzervatív árnyalatai jellemzik, és nem volna meglepő, ha ez továbbra is így maradna. A parlamenti demokrácia egy évszázados gyakorlatának fényében ez a hirtelen baloldali politikai fordulat igényel magyarázatot. Azt el kell ismernünk, hogy a jobbközép pártok kétségtelenül nehéz feladatot vállaltak magukra 1990-ben. Vereségük nem olyan meglepő, ha meggondoljuk, milyen sok népszerűtlen intézkedést kellett életbe léptetniük kormányzásuk idején. Ráadásul a jobbközép is tanulta még a demokratikus politizálást. Megfelelő képességek hiányában nehéz feladataikat jóformán a lehető leggyengébben teljesítették.
Most az utódpártokon a sor, hogy hibákat kövessenek el – és ezt szorgalmasan teszik is. A jobbközép pedig a kényelmesebb, ellenzéki pozícióból szerezhet jó pontokat. Ami azt illeti, a magyarországi közvélemény-kutatások eredményei egy éves kormányzás után az MSZP támogatottságának meredek zuhanását és a politikai paletta jobb szélén helyet foglaló kisgazdák növekvő népszerűségét mutatják. A szocialistákra szavazók aránya 1995 szeptemberére az 1994 májusi 33%-ról 23-24%-ra esett vissza. Ugyanakkor a kisgazdák 9%-ról 25-26%-ra növelték potenciális szavazataikat. Bár Lengyelországban az utódpárt talán egy kicsit jobban áll, mégis egy cipőben jár a magyar szocialistákkal: kormányzó pártként mindazokat a népszerűtlen döntéseket meg kell hoznia, amelyek elengedhetetlenül összekapcsolódnak a poszt-kommunista átalakítással.
A lengyelországi volt kommunisták 1993, a magyarországiak 1994 óta jobboldali liberális gazdaságpolitikát folytatnak. Az IMF avagy saját ötleteik kényszere alatt csökkentik az államszocializmus óta kialakuló félben lévő népjóléti intézmények költségeit, miközben hajszolják a magánosítást és a piacosodást. A nyugati demokráciákhoz hasonlóan a baloldal fájdalmasabb jobboldali politizálást folytat, mint a konzervatív pártok. Az ex-kommunista pártok jobboldalibb módon kormányoznak, mint a rendszerváltást követő első konzervatív kormányok. Kihez fordulhat a kiábrándult választó legközelebb? Valószínűnek látszik, hogy az elkövetkező négy-nyolc évben a politikai küzdőtér jobboldala fog megerősödni.
Általános következtetésünk tehát így szól: a poszt-kommunista politika baloldali fordulata nagyon ingatag talajon következett be, nem fog sokáig fennmaradni, és már készülőfélben lehet a jobboldali fordulat. Azért számítunk erre, mert – alaposabban szemlélve – kétséges, mennyire tekinthető baloldalinak a jelenlegi lengyel, illetve magyar kormány. Igaz, hogy az utódpártok azért nyerték meg az 1993-94-es választásokat, mert a szavazópolgárok szociáldemokrata, Illetve munkáspártokat láttak bennük, ugyanakkor ezek a pártok sosem voltak egységesek. Amint arra ugyancsak rámutattunk már, a neoliberális piacosítási és privatizációs politikát először a reformkommunista technokraták hirdették meg még az egykori kommunista pártok keretein belül. 1989 jelentős mértékben ezeknek a technokratáknak a győzelmét hozta a régi típusú pártvezetés felett. 1989-et követően a kommunista-ellenes közhangulat miatt ugyan a háttérbe kellett vonulniuk, de az utódpártok választási sikere nyomán ezek a technokraták nagy lendülettel tértek vissza.
Magyarországon a helyzetképet tovább színezi az a tény, hogy az MSZP – parlamenti abszolút többsége ellenére – a Szabad Demokratákkal lépett koalícióra. Az SZDSZ neoliberális politikai nézeteket vall, ezért erős támogatásban részesíti az MSZP technokratáit. Lengyelországban 1993-ban, még inkább 1994-ben Magyarországon úgy tűnt, hogy kivételes politikai lehetőségek nyíltak meg. A győztes pártok elsöprő többséggel és rendkívül széles társadalmi bázissal tudtak kormányt alakítani. A magyar szocialista-liberális koalíció arra az amerikai demokrata koalícióra emlékeztetett, amelyet Roosevelt a 30-as évek alatt forrasztott egybe, és amely képes volt a New Deal-t végrehajtani. 1994-ben Magyarországon a szocialisták ölelték fel a munkásosztályt a maguk erős szakszervezeti kapcsolatai és a munkásság változatlan szakszervezeti támogatása révén. Ám a szocialisták ugyancsak befogadták a technokrata vezetői réteget, különös tekintettel a menedzser-elitre.
A technokrata és nyugatias beállítottságú vezetői réteg kommunista-ellenes tagjai a szabad demokraták által bekerültek a koalícióba. Szinte már láthatóak voltak a,,poszt-kommunista New Deal" körvonalai: egy átfogó kompromisszum volt kialakulóban a munkásság és – minthogy Kelet-Európáról szólva alig beszélhetünk vagyonos nagypolgárságról – a tőke funkcionális megfelelője között. Ez utóbbit a poszt-kommunista társadalom szerkezetében a technokrata-menedzser vezetői réteg és ennek felvilágosult értelmiségi klientúrája szolgáltatja. Az 1995-ös őszi felmérések szerint ez a „poszt-kommunista New Deal" nem működik valami jól.
A munkavállalók politikai képviselete mindkét ország kormányában gyenge; az első hegedűs szólamát az a technokrata vezető réteg viszi, amely nem nagyon hajlik politikai megegyezésre. Következésképpen a baloldali koalíció társadalmi bázisa és baloldali jellege együtt fog köddé válni. 1993-94 során mindkét általunk vizsgált országba visszatért a baloldal és az osztályfüggő politikai magatartás. Aligha fog bármelyikben is sokáig kitartani.
Jegyzetek:
1 Az alábbi elemzés elsősorban az ún. közép-európai régióra érvényes. Kelet-Európa keleti részének (Románia, Szerbia, sőt bizonyos fokig Bulgária) és a volt szovjet tagállamoknak (Oroszország, Ukrajna) más a politikai történelme. Az új politikai rendszerek, az új pártok kialakítása ezekben az országokban gyakran lényegesen lassabban zajlik. Keleten nem ment végbe az az igen megrázó politikai vezetőváltás, amely Közép-Európát 1989-90 folyamán jellemezte.
2 Hálával tartozunk Jacek Kochanowicznak, aki ennek a tanulmánynak számos változatához fűzött megjegyzéseivel hozzásegített bennünket ahhoz, hogy jobban átlássuk a lengyelországi politikai helyzetet. Segítsége nélkül nem tudtuk volna ezt a cikket megírni. Munkánk közben mindvégig az ő tanácsaira és az általa rendelkezésünkre bocsátott ismeretekre támaszkodtunk.
3 Például Magyarországon a volt kommunista párt reformpártLiagjai létrehozták a Magyar Szocialista Pártot (MSZP), amely végül a magyar politikai színtér egyik jelentős tényezője lett. A konzervatív ex-párttagok megalapították a magyar munkáspártot, amely kezdetben a régi MSZMP nevet viselte, majd később felvette a Munkáspárt nevet. Ők ez ideig csupán marginális szerepet töltenek be. Lengyelországban a korábbi kommunista pártot a Szociáldemokrata Párt Lengyelországért (SDRP) váltotta fel. Ennek magját fiatalabb politikusok alkották, akik már a kommunista időszak végén a reform hívei voltak. Lengyelországi megfelelője nem létezik a magyar munkáspártnak. 1993-ra az SDRP minden kisebb ex-kommunista csoportosulást be tudott vonni a Szociáldemokrata Baloldal (SLD) elnevezésű választási koalícióba. A régió összes többi országában is hasonló változások játszódtak le.
4 A „baloldali" kifejezés helyessége ilt kérdéses. A kommunista pártok számos tekintetben valósággal jobboldali jellegűek voltak, és szociáldemokrata szólamaikkal együtt sem könnyű a „baloldali" jelzőt az utódpártokkal kapcsolatban elfogadni. Ez különösen igaz a PSL-re, amely ténylegesen együttműködött a kommunista párttal és annak utódpártjával, miközben társadalmi bázisát főként az igen konzervatív lengyel parasztság adta. A PSL két frakcióból áll: egy technokrata csoportból, amely a kereskedelemmel foglalkozó parasztok érdekeit próbálja meg érvényesíteni (Pawlak volt miniszterelnök is ennek az irányzatnak a képviselője), és egy populista, jobboldali frakcióból, amely Sóska vezetésével a konzervatív parasztságot képviseli.
5 A németországi utódpárt, a Demokratikus Szocializmus Pártja (PDS) kiváló eredményeket ér el az „új tagállamokban", a volt Kelet-Németországban. Az 1994 októberi parlamenti választásokon a volt NDK-területeken a szavazatok mintegy 20%-át nyerte el. 1994-ben az egyik tartományi parlamentben – Anwalt-Sachsenben (Alsó-Szászország) – a PDS kiszorította a Szabad Demokratákat, és ő adta a tartományi kormányzót. (Németországban rendszerint a két nagy párt egyike sem szerez abszolút többséget, a kormányzáshoz egy kisebb párt támogatására van szükségük.) Ebben a tartományban a Szabad Demokraták nem tudtak bekerülni a parlamentbe, így a szociáldemokrata miniszterelnököt kizárólag PDS-szava-zatokkal választották meg. Nem lehet teljességgel kizárni, hogy a PDS országos szinten is ilyen helyzetbe kerülhet.
6 Lásd erről főként Arató-Cohen, 1992. Ezenkívül részletes és bőséges irodalom áll rendelkezésre erről a kérdésről mind kelet-európai, mind nyugati Kelet-Európa-szakértők tollából. Ezt nem kívánjuk itt áttekinteni, minthogy jelenlegi dolgozatunk szempontjából csupán mellékes jelentőségű.
7 Meglepő módon, a gazdasági liberalizmus, a „kapitalista restauráció" programját először a kommunista elit technokrata csoportosulása fogalmazta meg. A polgárjogi liberalizmus és a „laissez faire"-t hirdető gazdasági neoliberalizmus összefonódása nem ment igazán végbél988-89 előtt, amikor is az egykori pártelhagyók a hatalom megszerzésének közelébe kerültek, és szükségük támadt egy gazdasági újjáépítési programra. Ezt a volt reformkommunista technokratáktól vették kölcsön. A lengyel Swiecicki és Balcerowicz, valamint a magyarTardos, Lengyel, Surányi és Bokros kivétel nélkül tagjai voltak az államszocialista berendezkedésnek – vagy legalábbis szorosan kötődtek hozzá -, amikor radikális piacosítási stratégiáikat kidolgozták.
8 Az inkább politikai filozófus, mint társadalomelemző Tamás Gáspár Miklós előírásszerűen így fogalmaz: ízlése szerint még mindig túl sok a baloldal Kelet-Európában. Mind a társadalomnak, mind a politikának a javára szolgálna, ha a meddő jobboldali-baloldali szembenállást felszámolnák.
9 Tulajdonképpen vizsgáltuk az időközben lezajlott változás jelentőségét: a teljes magyarországi mintán végigfuttattunk egy egyszerű logisztikus regressziót a megfelelő interakciókkal Ezt a modellt itt nem mutatjuk be, mert az a meggyőződésünk, hogy célszerűbb az önálló modeliekhez magyarázatot fűzni. A fizikai munkások szavazatainak változását mutató koefficiens alakulása ebben a modellben szintén pozitív és szembeötlő volt.
Irodalom
Alford, R. R. 1967. Party and Society. Chicago: Rand McNally.
Andorka Rudolf-Hedvig Lehrnan-Spéder Zsolt. 1994. A társadalmi szerkezet változásai (1992-93) és azok lehetséges hatásai a politikára. In: Magyarország Politikai Évkönyve. Budapest: Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány, 66-82.
Arató András. 1992. Civil társadalom Lengyelországban és Magyarországon. Politikaitudomány/ Szemle, No. 2: 53-81.
Arató András-Jean Cohen. 1992. Civil társadalom és demokratikus átmenet Latin-Amerikában és Kelet-Európában. Mozgó Világ, No. 7: 1742.
Bihari Mihály. 1989. A diktatórikus szocializmusból a pluralista demokráciába: a magyar út 1987-89. Népszabadság, December 23.
Brooks, C.-J. Manza. 1994. Do Changing Values Explain the New Politics? A Critical Assessment of the Postmaterialist Thesis. Sociological Quarterly, Vol. 36.
Campbell, A. At all. 1960. The American Voter. New York: John Wiley and Sons.
Clark.T. N.- S.M. Lipset. 1991. Are social classes dying? International Sociology, Vol. 6. No. 4, 397-410.
Clark, T. N.-S. M. Lipset-M. Rempel. 1993. The declining political significance of social class. International Sociology, Vol. 8. No. 3, 293-316.
Engels, F. 1895. Bevezetés az „Osztályharcok Franciaországban 1848-1850" (K. Marx) 1895-ös kiadásához. In: Marx-Engels válogatott művei I., Kossuth, 1977.
Franklin, M. N. 1985. The Decline of Class Voting in Britain. New York: Oxford University Press.
Franklin, M. N.-E. C. Page. 1984. A Critique of the Consumption Cleavage Approach in British Voting Studies. Political Studies 32:521-36.
G. Márkus György. 1994. Rokkan és Lipset törésvonal-elmélete és a poszt-kommunista Európa realitásai. In: Balogh István (szerk.): Törésvonalak és értékválasztások. Budapest: MTA Politikai Tudományok Intézete, 27-46.
Goldthorpe, J. H.-D. Lockwood-F. Bechhofer-J. Platt. 1968.The Affluent Worker: Political Attitudes and Behavior. Cambridge: Cambridge University Press.
Goldthorpe, J. H- G. Marshall. 1992. The Promising Future of Class Analysis: A Response to Recent Critiques. Sociology 26: 381-400.
Gorz, Andre. 1982. Farewell to the Working Class. Boston: South End Press.
Heath, A.-R. Jowell-R. Curtis. 1985. How Britain Votes. London: Pergamon Press.
Hout, Michael-Clem Brooks-Jeff Manza. 1993. Persistence of Classes in Post-industrial Societies. International Sociology Vol. 8. No. 3. 259-278
Inglehart, R. 1977. The Silent Revolution. Princeton: Princeton University Press.
Inglehart, R. 1984. The Changing Structure of Political Cleavage in Western Society. In: R. J. Dalton-S. C. Flanagan-P. A. Beck (ed): Electoral Change in Advanced Industrial Democracies. Princeton: Princeton University Press, 25-69.
Janos, A. C. 1994. Continuity and Change in Eastern Europe: Strategies of Post-Communist Politics. Easr European Politics and Societies, Vol. 8. No. I, 1-31.
Kelley, J.-l. McAllister-l. Mughan. 1985. The Decline of Class Revisited: Class and Party in England, 1964-1979. American Political Science Review 79: 719-37.
Kierzkowski, Henryk-Marek Okolski-Stanislaw Wellísz (eds). 1993. Stabilization and Structural Adjustment in Poland. London-New York: Routledge.
Kis János. 19907a. Liberalizmus ma. Beszélő, Szept. 29., 4. Kis János. 1990/b. Kettészakadhat-e az SZDSZ? 168 óra, No. 16: 4-5. Kis János. 1992. Gondolatok a közeljövőről. Magyar Hírlap, Decem-ber24.11.
Kitschelt, Herbert. 1992. The Formation of Party Systems in East Central Europe. Politics and Society, 20.1 (March): 7-50.
Konrád György. 1982. Anti-Politics. New York: Harcourt, Brace and Jovanovich.
Korpi, Walter. 1983. The Democratic Class Struggle. London: Routledge.
Kowalik, Tadeusz. 1992. Can Poland afford a Swedish Model? Dissent, Winter.
Kuron, J. 1994. Rzeczpospolita dia kazdego. [Köztársaságot mindenkinek] Zycie Gospodarcze No. 21.
Laclau, E.-C. Mouffe. 1985. Hegemony and Socialist Strategy. London: Verso
Lazarsfeld, Paul és társai 1948. The People's Choice. New Work: Columbia University Press.
Lipset, S. M. 1981 [1960]. Political Man. Expanded Edition. Baltimore: Johns Hopkins University Press.
Lipset, S. M. 1991. No Third Way. In: Dániel Chirot (ed): The Crisis of Leninism and the Decline of the Left. Seattle: University of Washington Press.
Lipset, S. M.-S. Rokkan (eds). 1967. Party System and Political Alignments. New York: Free Press.
Lipset, S. M – S. Rokkan. 1967. Party System and Voter Alignment.New York: Free Press.
Manza, Jeft-Michael Hout-Clem Brooks. 1995. Class Voting in Capitalist Democracies since World War II: Dealignment, Realignment, orTrendless Fluctuation?. In: Annual Review of Sociology, Vol. 21.
Marshall, G.-D. Rose-H. Newby-C. Vogler. 1988. Social Class in Modern Britain. London: Unwin Hyman.
Mateju, Petr. 1996 (megjelenés alatt), in: Search of Recent Left-turns in Post-Communist Countries, In D. Treiman-P. Mateju-Szelényi I. (eds): Winners and Losers of Post-communist Transformations.
Marcuse, Herbert. 1969. An Essay on Liberation. Beacon Press: Boston.
Marx, Karl. 1975 [1843]. A hegeli államjog kritikája. Tájékoztató.
Michnik, Adam. 1993. Lengyel krétakör, Mozgó Világ, No. 3.: 17-33.
Offe, Claus. 1985. New Social Movements: Challenging the Boundaries of Institutional Politics. Social Research 52: 17-68.
Ost, David. 1993. The Politics of Interest in Post-Communist East Europe. Theory and Society 22: 4.
Piven, F. F. 1992. The Decline of Labor Parties: an Overview. In: Piven (ed): Labor Parties in Postindustrial Societies. New York: Oxford University Press, 1-19.
Przeworski, A.-J. Sprague. 1986. Paper Stones: A History of Electoral Socialism. Chicago: University of Chicago Press.
Péter Róbert. 1994. Középosztály, attitűdök, politikai preferenciák. In: Balogh István (szerk.):Törésvonalak és értékválasztások. Budapest: MTA Politikai Tudományok Intézete, 203-226.
Reykowski, Janusz. 1994. Keynote address. In: Komitet Prognoz 'Polska XXI wieku' przy Rezydium PAN, Zmiany systemowe a mentalnosc polskiego spoleczenstwa. Warsaw.
Schlett István. 1994. A konzervatív gondolkodás nem szorult háttérbe. Kritika, No. 9: 8-9.
Simecka, Milan. 1992. A bal- és jobboldal kilátástalansága. Magyar Lettre Internationale, tavasz: 262-268.
Sombart, Werner. 1976. Why is there no socialism in the United States? White Plains, N. Y: M. E. Sharpe.
Szelényi Iván-Szelényi Szonja. 1991. The Vacuum in Hungárián Politics: Classes and Parties. New Left Review187. (May-June): 12-37.
Szelényi Szonja-Szelényi Iván-Wínifried R. Poster. 1995. Interests and Symbols in Post-Communist Political Culture:The Case of Hungary. American Sociological Review.
Tamás Gáspár Miklós. 1989. Búcsú a baloldaltól. Kritika, No. 12: 1016.
Teixera, R. A. 1987. Why Americans Don't Vote: Turnout Decline in the United States. 1960-84. New York: Greenwood Press. Weber, Max. Gazdaság és társadalom.
Wiekliem, D. L. 1991. The Two Lefts? Occupation and Party Choice in Francé, Italy and the Netherlands. American Journal of Sociology 96: 1327-61.
Wright, Eric O. 1985. Classes. London: Verso.
Wright, Eric 0.1989.The Debate on Classes. London: Verso
Wnuk-Lipinski, E. 1994. LeftTurn in Poland. A Sociological and Political Analysis. Warsaw: Institute of Political Studies, Polish Academy of Sciences.