Az alábbi tanulmány abból a célból készült, hogy felderítsük: hogyan arathattak elsöprő győzelmet Magyarországon és Len­gyelországban az 1993-94-es választások során azok a kom­munista utódpártok, amelyek a kelet-közép-európai országok első szabad választásain oly megalázó vereséget szenvedtek?

Magyarázatunkhoz a liberális-konzervatív törésvonal elmé­letének és az ún. „két tengely"-elméletnek a tételeit kívánjuk egymással szembe állítani. A korábbi helyzet szerint a poszt­kommunista politikát erkölcsi megfontolások és az értékrendek feletti küzdelem irányítja, magyarul a liberálisok és konzervatí­vok között oszlik meg. Ez a tétel megegyezik azokkal az elmé­letekkel, amelyek az osztályszerkezet jelentőségének háttér­be szorulását jósolják a nyugati demokráciákban. Ez a nézet a poszt-kommunista országok első szabad választásai alkalmá­val tömeges támogatást nyert: az osztályszemlélet a pártok közötti választás során nem érvényesült. A második elmélet szerint a poszt-kommunista politika egyszerre a jelképek és az érdekek politikája. Következésképpen egyaránt hatnak rá a li­berális-konzervatív és a jobboldali-baloldali szembenállások. E két tengely elmélete jelentősnek tartja az osztályszemlélet hatásait, egyben magában hordozza a társadalmi osztályok fokozódó jelentőségének lehetőségét is, amikor politikai jóslá­sokba bocsátkozik.

Az alábbi tanulmány a „két tengelyes" elmélet igazát próbál­ja meg alátámasztani: középpontjában az a tétel áll, amely szerint a volt kommunista pártok azért győztek a második szabad választásokon, mert sikeresen játszották el a szociáldemokrata pártok szerepét, és – ennek következtében – el tudták nyerni a városi munkásosztály szavazatait. A kelet-közép-európai országok első két szabad választása között a jelképes politizálás helyét a hagyományosabb, érdekek szerinti politizálás vette át.

1. A politikai szerencse forgandósága a poszt-kommunista Magyarországon és Lengyelországban: a tapasztalat rejtélye

Kelet-Európának az utóbbi öt évben már kétszer sikerült megle­petéssel szolgálnia elemzői számára.¹ Az első meglepetés ter­mészetesen az volt, amikor 1989-ben a köztudatban viszonylag stabilnak vélt államszocialista államrendszerek hirtelen össze­omlottak. Többnyire még azok a szocialista elemzők is, akik el­kerülhetetlennek tekintették az egypárti uralom megszűnését, fokozatosabb, elhúzódóbb átalakulásra számítottak. Ezenkívül – és ez az alábbi tanulmány szempontjából még fontosabb – laikus körökben az a feltételezés terjedt el, hogy a kommunista rendszert, legalábbis kezdetben, egy szociáldemokrata jellegű állam váltja fel, amely majd érzékenyebben fog reagálni a szoci­ális egyenlőtlenségek és igazságtalanságok kérdéseire, mint azt szocialista/kommunista előde tette. Ezzel szemben a politikai váltás gyorsan játszódott le, és a kommunista pártok, illetve utód­szervezeteik a választások során nem a szociáldemokratáktól szenvedtek el vereséget, hanem olyan pártoktól, amelyek kon­zervatív célokat, hazafias és vallásos értékeket hirdettek. Az 1990-es évek elején már úgy tűnt, hogy csak a liberális ide­ológia képes alternatívát kínálni ezekkel a konzervatív erők­kel szemben. 1990-ben Magyarországon (l. 1. táblázat) a há­rom konzervatív beállítottságú párt együttesen a szavazatok több mint 40%-át nyerte el, ezzel a képviselői helyek mintegy 60%-át szerezte meg. "

Lengyelországban 1991-ben (l. 3. táblázat) a konzervatívok a közvetlen szavazatok több mint harmadát kapták, ami a parla­menti helyek mintegy 40%-át biztosította számukra. A liberális nézeteket hirdető pártok ugyancsak mindkét országban figye­lemre méltó eredményeket értek el: a liberálisok a magyarorszá­gi, ill. lengyelországi közvetlen szavazatoknak 30, ill. 22 %-át szerezték meg. Ezzel szemben az utódpártok² nagyon gyengén szerepeltek: Magyarországon a választók 11, míg Lengyelor­szágban 12%-a szavazott olyan pártokra, amelyeket szociálde­mokratákká átalakult reformkommunisták, illetve demokratikus szocialisták alkottak. Az ilyen pártokra³ leadott szavazatok ará­nya megegyezett a korábbi kommunista párttagok arányával (az utódpártok részére a korábbi párttagság bizonyult az egyetlen valóban megbízható „szavazatjelző" tényezőnek 1990-91 során). Mindkét országban tettek kísérleteket antikommunista szociál­demokrata pártok létrehozására, de ezek nem értek el számot­tevő eredményt a választásokon. A közvetlen szavazatok alig két százalékát nyerték el, tehát Magyarországon még csak be sem juthattak a parlamentbe.

1993-94-re Kelet-Európa újabb meglepetéssel állt elő. Alig­hogy a legtöbb elemző kezdte a szocializmust, sőt annak szociáldemokrata változatát is a múlt részének tekinteni, egyút­tal azt is elfogadni, hogy a politikai jobboldali-baloldali megosz­tottság helyébe a világnak ezen a tájékán a liberaiizmus-konzervatizmus ellentéte lépett, a választópolgárok több kelet­-európai országban poszt-kommunista, baloldali utódpártokat jut­tattak hatalomra. 1993-ra (l. 4. táblázat) a lengyelországi utód­párt támogatói arányát megkétszerezte. Ezzel együtt az antikom­munista szociáldemokrata párt helyzete is sokat erősödött. A széles értelemben vett baloldal, azaz a volt LEMP utódpártja (SLD) által vezetett koalíció, ennek hagyományos szövetsége­se, a Parasztpárt (PSL)⁴ és a Szolidaritásból kivált szociálde­mokrata frakció (UP) együttesen a közvetlen szavazatok több mint 40%-át tudta megszerezni. Ez a képviselői helyek csak­nem 74%-át jelentette számukra. A konzervatívok vesztettek: az 1993 utáni országgyűlésben részvételük már nem éri el az 5%-ot sem. A liberálisok mérsékelt sikert arattak: 1993-ban csu­pán 16%-át adták a lengyel képviselőknek, tehát nem voltak képesek a konzervativizmus váratlan visszaesését kihasználni.

E tanulmány célja azt feltárni, hogy milyen okok húzódhatnak meg a poszt-kommunista országok baloldali fordulatai mögött, és miben is áll ez a fordulat? Megváltozott-e a pártok választó­körének összetétele? Ha igen, le lehet-e írni ezt a változást osz­tályszempontok szerint? Okkal nevezhetjük-e az 1993-as és 1994-es választásokon győztesnek bizonyuló pártokat baloldal­inak? Már előrevetíthetjük a tanulmány végkövetkeztetését: a fenti kérdésekre óvatos, úgyszólván visszafogott igen lesz a vá­lasz. Az 1990-94-es magyar- és lengyelországi választások köz­vélemény-kutatási adatai arra utalnak, hogy a két ország utód­pártjának győzelme – legalábbis bizonyos fokig – annak tulaj­donítható, hogy sikerült önmagukat kellőképpen legitim szo­ciáldemokrata pártként megjeleníteniük, és így maguk mel­lé tudták állítani a munkásságot, amelynek soraiból valószí­nűleg sokan távol maradtak az 1990-es választások alkalmával. Nem áll szándékunkban az általunk igen egyoldalúnak tartott érték-, világ- és jelképszemléletet egy másik, ugyancsak egyol­dalú, kizárólag osztályszempontú politikai felfogással helyette­síteni. Míg egyfelől úgy látjuk, hogy az osztályszerkezet igenis jelen van, nem tagadjuk a poszt-kommunista politika liberális- konzervatív megosztottságának jelentős voltát. Például egyér­telműen mutatunk rá arra, hogy a pártok közötti választásra leg­kiemelkedőbben egyedül a vallásosság utalt és utal ma is.

Ugyanakkor azt is megjegyezzük, hogy a baloldali-jobboldali törésvonal nemcsak hogy nem tűnt el, de egyre nagyobb sze­rephez jut a társadalmi és gazdasági változások jelenlegi szint­jén. Ennek a baloldali-jobboldali szembenállásnak az erősödé­sét és az osztályszemlélet fokozódó jelentőségét kívánjuk szem­ügyre venni az adott időszak pártok közötti választásai szem­pontjából.

2. Elméleti rejtély: A poszt-kommunista országokban erősödik az osztályszemlélet?

Az a kérdés, hogy az osztályszemlélet vajon mekkora szerepet játszik a politikai folyamatok alakulásában általában, illetve ki­emelten a választásokban, egyidős a szociológia tudományá­val. Napjaink nyugati szociológusainak közös álláspontja sze­rint az osztályszemlélet jelentősége összességében hanyatlófélben van. Az osztályszemlélet szerepéről élénk vita folyik, ám azok, akik kiállnak az osztályszempontú vizsgálatok változatlan hasznossága mellett, általában nem vitatják a „ha­nyatló jelentőség" kifejezés használatát; elsősorban arra töreked­nek, hogy kimutassák: az osztályszemlélet – gyengülése elle­nére – még mindig érvényben van.

Ez a tanulmány egy lépéssel meghaladja ezt az álláspontot: arra próbálunk rámutatni, hogy a poszt-kommunizmus első öt esz­tendeje alatt az osztályszemlélet jelentősége éppenséggel fo­kozódott. Jóllehet nem ez utalt legfőképpen a későbbi pártok közötti választásra, mindazonáltal 1990-91-hez képest 1993-94 során nagyobb jelentőségűvé vált mindkét általunk vizsgált or­szágban. Álláspontunk érvényessége jól körülhatárolható: tanul­mányunk a poszt-kommunista fejlődés korai stádiumáról szól. Alig­ha tartalmaz üzeneteket – különösen nem számottevőket – a nyu­gati választói magatartás, illetve választási politika elemzéséhez. Az osztályszemléletről, illetve a politikáról szóló irodalmat csak ebben a korlátozott – méghozzá igen szűkre szabott – területen képes kiegészíteni. Állításainkat provokatívnak szánjuk, ugyan­akkor csupán szerény mértékben tartunk igényt általánosítások­ra.

Minthogy az Annual Review of Sociology legfrissebb, 1995/ 21. számában Jeff Manza, Michael Hont és Clem Brooks kiváló és mélyre ható áttekintést nyújtanak a szociológiai szakiroda­lom azon részéről, amely a társadalmi osztályok választói visel­kedésre gyakorolt hatását tárgyalja, ezt felesleges volna itt újra elismételnünk. Nézetünk kifejtése során nagymértékben támasz­kodunk erre az áttekintő tanulmányra, csupán azokra a vitatott részletekre kívánunk rávilágítani, amelyek az alábbi elemzés szempontjából különösen érdekesnek tűnnek. Megkíséreljük azonosítani/meghatározni az egyedülállóan kelet-európai, késő­szocialista vagy poszt-kommunista felfogást erről a kérdésről. (A szakirodalomnak ezt a csekély, ám olykor a lényegre mutató ré­szét Manza, Hont és Brooks érthetően nem vizsgálja.)

A. Az osztályszemlélet és a politika a nyugati demokráciákban: hanyatlik a gazdasági érdekek jelentősége?

A klasszikus szociológiai gondolkodásban a gazdasági érdek és különösen az egyének osztályhelyzetének elsődleges fontossá­gát a politikai magatartás magyarázatában alapjában sosem vonták kétségbe.

A marxizmus egyértelműen meghatározó szerepet játszott, amikor az osztályt a politikai elemzés középpontjába állította. A marxizmus klasszikusai ezt igen különös módon tették: az osz­tálytól forradalmi és nem választási politizálást vártak. A válasz­tási politizálást polgárinak („burzsoá") minősítették; a munkás­osztály egyetlen helyes érdekkifejezési módjának a forradalmi cselekvést tartották, szemben azzal, amit a forradalmi marxis­ták rosszalló értelemben „választói rendszernek" (elektorizmus) neveztek.

Mellékesen hadd jegyezzük meg, hogy Marx egyik legkorábbi (1843), Engels pedig egyik legkésőbbi munkájában eláll ettől a véleménytől, tehát szép kis marxistának bizonyultak. Marx A hegeli államjog kritikája c. írásában még úgy vélekedett, hogy az általános választójog a munkásosztály emancipációját ered­ményezhetné. Tény, hogy néhány hónappal később híres tanul­mányában (A zsidókérdésről) már elutasította ezt a nézetet. Eb­ben már nem ítéli elegendőnek az általános választójogot és a politikai emancipációt. Az emberi emancipáció forradalmi láto­másában, a civil társadalom mindenhatóságában találja meg az emberiség történelmének végcélját.

A munkásosztály tehát visszakapja a választáson alapuló po­litizálás lehetőségét, amelyet aztán a leninista típusú forradalmi marxisták a II. Internacionálé a korosodó Engels utolsó írásai­ban politikai sikerként való értékelésével mint revizionizmust uta­sították vissza. Több mint fél évszázad telt el, mire az elmé­leti marxisták érdeklődése – kiábrándulva a szovjet és kínai jellegű forradalmi kísérletekből – újra a „demokratikus osztály­harc" felé fordult, és kezdték a társadalmi osztályok szere­pét vizsgálni a választói magatartásokban és a politikai szö­vetségekben (Przeworski, 1980; Prezeworski-Sprague, 1986; Wright, 1985; Wright, 1989). Természetesen a szociáldemokra­ta politikai szimpátiát tápláló, de a marxizmus elmélete iránt nem elkötelezett gondolkodók évek hosszú során át azért elemez­ték kitartóan a társadalmi osztályok választási politikára gyako­rolt hatását, hogy bemutassák a munkáspártok munkásosztály általi támogatottságát. Ez kiemelkedően igaz a skandináv or­szágok (Korpi,1986), Anglia (Goldthorpe és társai, 1967; Marshal et al, 1988) és Ausztrália eseteire.

Azok az elemzők, akik kritikus szemmel tekintettek a klasszi­kus marxista álláspontra, nemigen vonták kétségbe a társadal­mi osztályok politikai szükségességét. Weber véleménye jól pél­dázza a marxista problémafelvetésre adott korai válaszokat. Eszerint a társadalmi osztályba tartozás természetesen számit – ami azt illeti, nemcsak, sőt nem elsődlegesen a forradalmak, hanem a párt-, ill. választási politika szempontjából. De ez csu­pán az egyik a politikai résztvevők számos szerkezeti vonása közül, amelyeket mind figyelembe kell venni. így például a poli­tikai hatalom is gyakran a társadalmi tekintély és nem az osz­tályprivilégiumok alapján érvényesül. Ezenkívül a politikai intéz­mények, de különösen a politikai pártok (Weber, 1978) viszony­lag vagy feltételezhetőleg függetlenek az osztályérdekektől. Ál­talánosságban a különváló politikai szociológia és az empirikus választási tanulmányok az 50-es évek végéig, a 60-as évek ele­jéig kényelmesen megvoltak ezekkel a tágan értelmezett fogal­makkal. Az osztály- és a kézzelfogható gazdasági érdekeket meghatározó kiindulópontnak tekintették mind a kortárs politi­kai szociológia (Lipset, 1960; Lipset és Rokkan, 1967), mind a választói magatartás vizsgálatának (Lazersfeld és társai, "1948; Campbell és társai, 1960) „klasszikusai".

A pártválasztás meghatározó társadalmi tényezői

Az elmúlt három évtized alatt éles vitát folytattak egymással egy­felől azok, akik a társadalmi osztályok politikai hatásának csök­kenését vagy elmúlását vélték látni, és ezért a politika, illetve a politikai szociológia gyökeres újrafogalmazását tartották szük­ségesnek, másfelől pedig azok, akik az osztályok változatlan je­lentőségét hirdették.

A politikai magatartás osztályszempontú vizsgálatát legelőször az ún. polgárosodási elmélet tette próbára. Ez az Angliában, az 50-es években kialakult elmélet úgy tartotta, hogy a modern ipari társadalomban a fizikai munkásság aránya csökken, sőt, ami még ennél is nagyobb jelentőségű: maguk a munkások is polgárosodnak értékrendjük és politikai magatartásuk szempont­jából. Kétségtelen, hogy az adott időszak alatt számos olyan szerző, aki egyáltalán nem kapcsolódott a polgárosodási elmé­lethez, arra mutatott rá, hogy a pártválasztásban általánosan csökken a társadalmi osztályok szerinti döntés (Alford, 1967; Diven, 1992; Clark és Lipset, 1993).

Különös módon a polgárosodási elméletet leginkább Gold-thorpe és társai (1967) megsemmisítő bírálatából, a mára már klasszikusnak számító A jómódú munkás-ból ismerjük. Ebben Goldthorpe és szerzőtársai megcáfolhatatlan empirikus bizonyí­tékokat sorolnak fel az angliai választói magatartás osztályszem­léletének változatlan súlya mellett. Meggyőzően mutatják be, hogy a brit Munkáspárt még a 60-as években is erős munkás­osztálybeli támogatottságot élvezett.

A polgárosodásról szóló szociológiai vita politikailag távolról sem volt ártatlan. A polgárosodás elmélete a Munkáspártot bí­rálta. Azt sugallta, hogy a Munkáspárt – hagyományos válasz­tói bázisának eltűnése következtében – vagy elbukik, vagy el kell távolodnia ún. baloldali politikájától, és új politikai arculatot kell kialakítania. Azok, akik visszautasították a polgárosodási el­méletet, ezáltal kiálltak a brit szociáldemokrata mozgalom és baloldali politikájának változatlan életképessége mellett.

A Goldthorpe-tanulmány ugyanakkor nem zárta le a vitát. A Munkáspárt hanyatlása a 70-es évtizedben felszította a polgá­rosodás elvének lángjait (Heath és Curtice, 1985), amelyet az­tán Marshall és társai (1988) újra kioltottak. Ők alkotják a University of Essex szociológusainak azon csoportját, amely élet­ben tartja azt a kutatási hagyományt, amelyet Lockwood és Goldthorpe fejlesztett ki a 60-as évek folyamán.

A politikai magatartás osztályszempontú elemzését másodjá­ra az ún. poszt-materialista felfogás állította próba elé. A poszt­materialista nézet ugyancsak a II. világháborút követő, növekvő jólét gondolatából indult ki, és azt hirdette, hogy az új nemze­dék poszt-materialista értékeket vall, politikai magatartását nem anyagi érdekek irányítják, amelyek a jólét körülményei között amúgy is elveszítik jelentőségüket.

Tartalmi összefüggései alapján a poszt-materialista felfogásban végső soron a korábbi angol nézet amerikai változatát láthatjuk. Inglehart (1977) nem vonja kétségbe Goldthorpe állítását a tár­sadalmi osztályok változatlan szerepéről a brit politikában, mind­össze úgy tartja, hogy egy egyedülálló angliai jelenséggel van dolgunk. Igen különös, ahogy az „amerikai kivételességről" szóló tézist a „brit kivételességről" szóló állítássá módosítja. Összessé­gében, egészen a poszt-materializmus elméletéig – Sombart nagy jelentőségű műve, a Miért nincs szocializmus az Egyesült Álla­mokban? óta – az a hiedelem tartotta magát, hogy a társadalmi osztályok relatív mellékessége és a szocialista mozgalmak hiá­nya kizárólag amerikai jelenség, amelyre külön magyarázattal kell szolgálni. Inglehart poszt-materialista elméletében az amerikai politizálási mód válik mértékadóvá. A társadalmi változás morálisan amúgy is a jólét, tehát az osztálykülönbségek eltűnése felé tart – a brit érdekpolitizálás az, ami ettől (a normálistól) elüt, tehát ez igényel külön magyarázatot.

A polgárosodás és a poszt-materializmus elmélete egyaránt a 80-as évek korai szakaszának terméke. Nem kívánjuk ehe­lyütt ezeket kritizálni, de kötelességünknek érezzük megjegyez­ni, hogy a 80-as évek eleje óta mind Nagy-Britanniában, mind pedig az Egyesült Államokban jelentősen élesedtek a társadal­mi egyenlőtlenségek, az alacsony jövedelmi rétegek reálbére nagymértékben esett, ezért – legalábbis látszólag – ez az el­méleti vonalvezetés nem tűnik teljesen elfogadhatónak.

A polgárosodásról és a poszt-materializmusról szóló tanokra gyakran úgy tekintettek – és amint azt fenti ismertetéseink bizo­nyítják, nem minden alap nélkül -, mint az osztályszempontú elemzés és a baloldali politizálás valamiféle jobbszárnyi bírála­tára. A 80-as évekre azután olyan teoretikusok is, akik azono­sultak a baloldallal – közöttük néhány egykori marxista -, csat­lakoztak a kórushoz, amely a társadalmi osztályoknak a politi­kai magatartás szempontjából csökkenő jelentőségét zengte. Az ő meggyőződésüket ugyanakkor nem a polgárosodási vágy a poszt-materialista elmélet szolgáltatta. A poszt-marxizmusnak létezik egy olyan irányzata, elsősorban a frankfurti iskola szer­zői között, amely elutasítja, hogy az osztály lenne a politikai vál­tozás kulcsintézménye. Különösen nagy kételkedés övezi a pro­letariátus „progresszívnak" tartott szerepét.

Adorno, Horkheimer és Marcuse gyakran foglalkoztak írása­ikban ezzel a kérdéssel. A frankfurti iskola filozófusait taszította az a jelenség, amit ők a németországi nácizmus munkásosz­tály általi támogatásának tekintettek a 30-as esztendőkben, ezért nem láttak okot arra, hogy a munkásságban a baloldali politika őszinte támogatóit keressék.

Mellékesen a német munkásság feltételezett nácizmusa és a polgárság náciellenessége mind a mai napig élénken vitatott kérdése a történettudománynak és a politikai szociológiának egyaránt. A 60-as évek során Marcuse egyedüli célja az volt, hogy megtalálja azt a történelmi tényezőt, amely képes a ha­gyományos marxista szerepű munkásosztály helyére állni. Úgy vélte, hogy a társadalom peremén megjelenő új csoportosulá­sok – ő csak a radikális diákságot nevezte meg, de az elem­zés kiterjeszthető az etnikai kisebbségekre, nőkre, homosze­xuálisokra stb. – döntő szerephez jutnak majd az új progresszív politizálásban (Marcuse, 1969). Marcuse előrevetítette a 70-es évek végére, a 80-as évek elejére kialakuló új társadalmi moz­galmak elméletét. Eszerint a fejlett kapitalista világ politikája új kérdések köré fog épülni, pl. környezetvédelem, nőmozgalmak, állampolgári jogok, stb. Ezek az új kérdések valószínűleg más választókört vonzanak majd, mint a hagyományos baloldali ér­dekek. Inkább mozgósítják a középosztályt, vagy az ún. új osz­tály tagjait, azaz a különféle értelmiségieket (Gorz, 1982; Offe, 1985; Laclau és Mouffe, 1985). Mellesleg, ezeknek az új tár­sadalmi mozgalmaknak a zöme anti-etatista, ami tovább rongálja a baloldali politika jellegzetes osztályalapját. Ezt a baloldalt, amely az új társadalmi mozgalmak köré szervező­dik majd, nemcsak a műveltebb középosztály, az értelmiség alkotja, ugyanakkor ellenez mindenféle állami beavatkozást, ide­értve a jóléti államot is. Tehát elutasítja a baloldali politikai pár­tok és a munkásosztály közötti kapcsolat legfontosabb eszkö­zét. Lipset, aki a maga módján egy hasonló gondolati pályát tett meg élete végére a radikális baloldaliságtól a neoliberalizmusig, munkásságának kései korszakában jelentősen újrafogalmazta korai politikai szociológiai álláspontját, amelyben a társadalmi osztályok még lényeges tényezőként szerepeltek, és az első­sorban osztályszempontok szerint leírt politika ís a baloldal­jobboldal tengelyben nyerte el értelmét. Egy nemrégiben nap­világot látott, izgalmas cikkében ennek az újrafogalmazott bal­oldalnak a XIX. századi liberalizmusra emlékeztető értékszem­léletéről beszél: „…a baloldali és liberális kifejezések manap­ság a szabadpiaci és demokratikus tendenciákat jelentik, …a jobboldali és konzervatív jelzők azokra a csoportokra vonatkoz­nak, amelyek az állami irányítást védelmezik. Meglepő, de eze­ket az ideológiai fogalmakat ebben a felfogásban először leg­inkább a tizenkilencedik században használták." (Lipset, 1991: 220)

Az anti-etatista társadalmi mozgalmakból kialakuló új baloldal valóban egyre nehezebben különböztethető meg a XIX. száza­di liberalizmustól. Ezzel párhuzamosan társadalmi bázisa is vál­tozik: a munkásosztály helyét a művelt középosztály, vagy – Gouldner értelmezésében – az új osztály foglalja el. Ez a jelen­ség rejti magában a választási magatartás klasszikus, osztály­szempontú elméleteinek harmadszori elvetését.

A választási részvétel meghatározó társadalmi tényezői

A fent említett három próbatétel, amelyekkel „a társadalmi osz­tályok választási politikában élvezett jelentőségének" szembe kellett néznie, mind a pártok közötti választás köré épül. Az ed­dig idézett irodalmak egyaránt azt állították, hogy a baloldali pár­tok folyamatosan veszítenek választói támogatottságukból, mi­vel hagyományos osztálybázisuk tűnőfélben van.

Ám a politikai magatartást nem lehet és nem is szabad pusztán a választásokon részt venni szándékozók pártpre­ferenciáira korlátozni. A politikai magatartás elemzésekor egyúttal figyelemmel kell lennünk a választói részvétel kérdé­sére is. A választói részvétel nagy szórást mutat az országok és az idő függvényében: Nyugat-Európában gyakran 90% fö­lött alakul, míg az Egyesült Államokban a csekély 50%-os arány is előfordul. Ezzel együtt a választói részvétel csökkenésének általános tendenciája figyelhető meg. Az elemzők voltaképpen egyetértenek a választói részvétel meghatározó tényezőiben: mindannyian úgy látják, hogy a részvételt elsősorban a válasz­tópolgárok iskolázottsági szintje és foglalkozása befolyásolja. Az alacsonyabb iskolázottságú, illetve az alacsonyabb társadalmi osztályokba tartozó személyek kevésbé jelennek meg a válasz­tófülkéknél. Lipset (1960) készített egy társadalmi osztályokra alapuló értékelést a nyugat-európai és az amerikai választási részvétel közötti különbségekről. Ebben azt állítja, hogy az ame­rikai polgárok döbbenetesen alacsony részvétele a választáso­kon annak tulajdonítható, hogy az Egyesült Államokban nem léteznek szociáldemokrata pártok. Tehát a társadalmi osztályok hatása erőteljesen érződik az egyesült államokbeli választói rész­vételen – érvel tovább az ifjú Lipset -, mivel szociáldemokrata párt hiányában az alacsonyabb társadalmi osztályok nem talál­nak olyan pártot, amelyre szavazhatnának.

Azt a nézetet, amely szerint az alacsonyabb társadalmi osz­tályok kevésbé jelennek meg a választásokon, és hogy az ala­csonyabb választási részvétel annak tulajdonítható, hogy hiá­nyoznak azok a pártok, amelyek a munkásosztály soraiból kike­rülő választókat vonzanák, alapjaiban még nem kezdték ki. Az eddigi egyetlen vita a témában akörül bontakozott ki, vajon a választási részvétel csökkenése összefügg-e a társadalmi osz­tályok helyzetével?

Itt most hadd térjünk ki azoknak a kutatási eredményeknek az összegzésére, amelyek a választói magatartás és a társadalmi osztályok összefüggésére vonatkoznak a fejlett nyugati demok­ráciákban. A pártok közötti választás szempontjából a szakiro­dalom jelentős része azt állítja, hogy az osztályok jelentősége csökken. Ezt az állítást mind tartalmi, mind módszertani alapon többen kétségbe vonták. Például Goldthorpe és társai (1967) és Marshall és társai (1987) vitatták a polgárosodási elmélet pon­tosságát, és megingathatatlan bizonyítékokkal álltak elő a pár­tok közötti választások változatlan osztályalapúsága mellett. Manza, Hont és Brooks (1995) módszertani okokkal magyaráz­ta, miért megbízhatatlanok a társadalmi osztályok csökkenő je­lentőségét hirdető tanok. Weaklim (1991) számadatokkal támasz­tott kételyeket a poszt-materializmussal és az új társadalmi moz­galmakkal szemben. Hadd húzzuk ismételten alá: a társadalmi osztályok hatását a választási részvételre még soha nem von­ták kétségbe.

A szakirodalom tehát általában elfogadja, hogy a részvétel mértékét nagyban befolyásolja a választásra jogosultak osz­tályhelyzete. Az egyes országok közötti eltérések a munkás­osztály, ill. munkáspártok jelenlétének, avagy hiányának tulaj­doníthatók. Az Egyesült Államokban egyedülálló politikai kultú­ra érvényesül, amelyben az a politikai játékszabály, hogy nem a választópolgárok szociális értelemben alsó hányadát kell meg­szólítani, hanem ehelyett úgy kell a demokrácia játszmáját le­bonyolítani, hogy olyan egymással versenyben álló politikai prog­ramokat dolgoznak ki, amelyek a választópolgárok felső körei­hez szólnak, illetve azokat mozgósítják. Az európai politikai rendszer ezzel szemben a magas részvételi arányokon ala­pul; a társadalmi osztályok szerepe elhanyagolható a vá­lasztási részvételben, ugyanakkor jelentős a pártok közötti választás szempontjából.

Érdemes szó szerint idézni Manza, Hont és Brooks közös ér­tékelő tanulmányának következtetéseit: „Néhány mostani tu­dományos elemző úgy látja, hogy a társadalmi osztályok és a képviselőválasztás közötti viszonyt a nyugat-európai és ameri­kai tőkés demokráciákban 1945 óta a folyamatos »eltávolodás« jellemzi. Másokat az osztályokról szóló elmélet, a statisztikai módszerek továbbfejlesztése és a megbízható adatokhoz való hozzájutás lehetősége késztetett arra, hogy újraértékeljék azt az állítást, mely szerint a társadalmi osztályoknak a választási po­litikában betöltött szerepe csökken.

A legtöbb jelenlegi kutatás arra a következtetésre jut, hogy pontosabb, ha a folyamatokat "tendencia nélküli változásnak«, illetve – kivételes esetekben – »újra-szövetkezésnek« nevezzük. A kutatók erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy úgy hangolják össze az újraértékelések következő új hullámát, hogy ezáltal egyszerűsödjék a nemzetközi összehasonlítás művele­te. Ezen a ponton csupán egy biztos következtetés vonható le: egy országban sem bizonyult a választás osztályoktól függet­lennek két egymást követő alkalommal." (Kiemelés a szerzők­től.)

B. Két, egymást kizáró elmélet a poszt-kommunista politika természetéről: a liberális-konzervatív törésvonal és az ún. „két tengely" elmélete

A fent ismertetett polgárosodási, poszt-materialista, valamint az új társadalmi mozgalmakról szóló tételek sajnos nem vonatkoz­tathatók pontosan a poszt-kommunista társadalmak körülménye­ire. A politikai szociológia elfogadott nézete szerint a tőkés fej­lődés kezdeti stádiumaiban a társadalmi osztályok nagy jelen­tőséget élveznek a politikai magatartás szempontjából. Azok a nézetek, amelyek kétségbe vonják a társadalmi osztályok sze­repét és a jobboldali-baloldali megosztottságot, mind a fejlett tőkés rendszer körülményeire támaszkodnak.

Az osztályok felbomlásáról beszélni majd akkor lesz idősze­rű, ha már egy későbbi stádiumban a munkásosztály nagysága zsugorodni kezd, és a gazdasági felfutás következtében a munkásság és a polgárság egyre hasonlóbb mértékben fog gyara­podni. Ezzel szemben az államszocializmusból a piacgazda­ságba való átmenetet helyesebb a szocialista hierarchiából a tőkés osztályrendszerbe való átmenetként jellemezni. Az osztályok nem tűnnek el, sőt inkább kialakulófélben vannak. A késői államszocializmus nem volt különösebben gazdag; a gaz­dasági intézmények átszervezése következtében az életszínvo­nal esett, éleződtek a társadalmi egyenlőtlenségek. A mai Ke­let-Európában egy átlagos dolgozó a kommunizmus buká­sa előtti fizetésének körülbelül kétharmadát viheti haza.

Minthogy a poszt-kommunista Kelet-Európa történelmi körül­ményei ilyen szembetűnően elütnek a fejlett kapitalista Nyugat­tól, külön elméleteket kell alkotnunk, hogy leírhassuk a politika egyes területeinek lényegét, és azokat a meghatározó társa­dalmi tényezőket, amelyek az e területeken más-más helyet el­foglaló pártok választói körét kijelölték a poszt-kommunista át­alakulás idején.

Jóllehet ezeket a kérdéseket élénk vita övezi a kelet-európai értelmiség köreiben, a szakirodalomban mégsem találtunk meg­felelően körvonalazott álláspontokat.

A kortárs kelet-európai értelmiség kultúrája – döntő mérték­ben – élőszóban jut kifejezésre. Az elgondolásokat csak beszél­getések, előadások során fejtik ki, legtöbbször nem jelentetik meg Írott formában. A politikai területekről, pártokról és azok szava­zóköréről, illetve a hasonló témákról szóló publikációk többsége újságcikk, illetve napilapokban megjelenő interjú – nem tudo­mányos folyóiratban közzétett tanulmány. A szakértők sokszor idézik egymást mind ezeknek a beszélgetéseknek a során, mind az újságcikkekben. Ez megnehezíti az elméletalkotás általáno­sító folyamatát, egyben meglehetősen esetlegessé teszi azt. Kö­vetkezésképpen igen kevés letisztult nézet alakul ki, és kevés ismeret halmozódik fel. Az alábbiakban mindent megteszünk an­nak érdekében, hogy ennek az elméleti kirakójátéknak a da­rabjait elfogadható módon egymáshoz illesszük.

Az itt bemutatandó két nézet közül az elsőt nevezzük „a liberális-konzervatív törésvonal" elméletének! Ennek az elméletnek az a gondolat áll a középpontjában, hogy a jobboldal és a balol­dal fogalma Kelet-Európában tartalmát veszítette. Helyét a poli­tikai palettán a liberálisok és konzervatívok közötti megosztott­ság vette át. Ez tehát azt jelenti, hogy a politikai küzdelmet nem a gazdasági érdekek irányítják, a pártoknak nincs jól körülhatá­rolható szavazóköre, amelyet társadalomszerkezeti vagy osztály­szempontok szerint lehetne leírni. Ehelyett a politikai küzdelem az egymással szemben álló kultúrák, értékek, a vallási és etni­kai hovatartozás, az eltérő világnézetek között zajlik.

A másik elméletnek „a két tengely elmélete"nevet adtuk. Nap­jaink Kelet-Európájában senki sem vonja kétségbe a kulturális konfliktusok és a liberális-konzervatív szembenállás súlyát. Még­is, akad néhány szociológus, politológus és társadalomelemző, aki kitart a baloldali-jobboldali megosztottság jelenléte mellett. Ezek szerint tehát nem csupán egy törésvonal létezik, nem csu­pán egy tengelyre épül rá a poszt-kommunista politika, hanem kettőre. Míg a liberális-konzervatív ellentétet az értékren­dek különbözősége adja, addig a baloldali-jobboldali ten­gely gazdasági érdekek között húzódik. Bizonyos szerzők, akikről elmondhatjuk, hogy osztják „a két tengely elméletének" állítását, azt jelzik, hogy a gazdasági érdekek végül a poszt­kommunista politikán belül is nagyobb szerephez fognak jutni, így a pártok, legalábbis egynémely párt, jól körülhatárolható, biztos szavazókörrel fog rendelkezni. Ilyen körülmények között arra kell számítanunk, hogy a társadalmi osztályok jelentősége a politikai magatartás szempontjából általában növekedni fog, és ez különösen igaz lesz a pártok közötti választások eseté­ben.

A két elmélet közötti vita a következő két kérdéscsoport körül alakult ki:

A két elmélet állításainak ismertetése során igyekezni fogunk kitérni a közöttük feszülő ellentét mindkét elemére, ámbár sta­tisztikai elemzéseinkben csupán a második kérdésre szorítkoz­tunk: az egyén osztályhelyzetének jelentőségét, egyszerűbben fogalmazva: a foglalkozás és a várható pártválasztás összefüg­géseit vizsgáltuk.

Már föntebb rámutattunk, hogy a polgárosodásról, a poszt­materializmusról, az új társadalmi mozgalmakról és a társadal­mi osztályok változatlan jelentőségéről szóló elméletek politika­ilag nem tekinthetők „ártalmatlannak". Az ismeretek szociológi­ája, avagy a szociológia szociológiája jól jöhet, ha meg akarjuk érteni a kelet-európai elméleti vitákat, egyúttal bemutatni, milyen politikai különbségek is húzódnak meg a liberális-konzervatív szembenállás és „a két tengely" elméletének vitája mögött. Rö­viden: megpróbáljuk a hátteret és néhány kulcsfontosságú ál­láspontot bemutatni azoktól a szerzőktől, akiket a fenti két el­mélet mögé sorakoztathatunk fel.

A liberális-konzervatív szembenállás elmélete a kelet-európai disszidensek politika-ellenességében és a kommunista rendszer alatti ellenzéki politizálás korai megfogalmazásában gyökeredzik, amely a civil társadalom harcát hirdette a hatalmon lévőkkel szemben.

Ezt az anti-politizálást, más néven alternatív politizálást elő­ször – nagyjából azonos időben, a 70-es évek vége, a 80-as évek eleje táján – Vaclav Havel, Adam Michnik és Konrád György indította el. A politika-ellenesség inkább gondolkodásmódot, mintsem arra irányuló, fegyelmezett erőfeszítést jelentett, hogy pontosan meghatározzák, mit is jelent a politizálás a világnak ezen a részén. Inkább ideológiai programnak, mintsem társa­dalomelemzési gyakorlatnak szánták. A kelet-európai disszidensek – megundorodva az egykori államszocialista politikusok ügyeskedéseitől – erkölcsi mércét kívántak felállítani. Bár a kom­munista politikusoknak nem kellett versenyszerű, szabad válasz­tásokon megmérkőzniük, érdekes módon mégis jól ismerték az érdekpolitizálást. Marxizmusban való jártasságuk, és ennek azon tanítása, mely szerint a politika az érdekcsoportok közötti komp­romisszumok mestersége, hajthatta őket a koalícióépítés, az el­lenfeleik szövetségek révén való semlegesítése, megosztása, ily módon irányítása felé. A 60-as években a disszidens, ill. ellen­zéki politikusok első nemzedéke a marxista „politikacsinálást" próbálta meg utánozni. A lengyel Kuron és Modzelewski, a ma­gyar Haraszti úgy hitték, hogy meg tudják és meg is kell „érin­teniük" a munkásosztályt. Azt tartották, hogy az ellenzéknek az a dolga, hogy olyan társadalmi bázist hozzon létre, amely ké­pes lesz ellenzéki politizálásra. Egy évtizeddel később, ahogy az ellenzék erősödött, ez az álláspont már gyermekdednek tűnt, és a XIX. századi orosz narodnyikok naiv populizmusára emlé­keztetett, akik parasztruhába öltözött radikális értelmiségiek vol­tak, és még beszédmódjukban is a parasztokat próbálták utá­nozni, azt bizonyítván, hogy valódi társadalmi bázis áll a hátuk mögött. A 70-es, 80-as évek fordulójának vezető kelet-európai disszidens értelmisége úgy döntött, hogy felhagy ezzel a nevet­séges színjátékkal, mondván: ők nem munkások, hogyan is lép­hetnének fel a munkásosztály képviselőiként?

De kit is képviseltek ők igazán? Erre a kérdésre a politika-elle­nesség leleményes válasszal szolgált: a civil társadalmat, a ma­gasabb erkölcsi színvonalat – nem pedig bármilyen különálló cso­portosulást vagy társadalmi osztályt. Az anti-politika izgalmas, nagyon ötletes megfordítása volt a civil társadalomról alkotott marxi felfogásnak. A fiatal Marx a civil társadalom határait abból a megfontolásból kívánta az osztályharc hangsúlyozásával kitá­gítani, hogy ezáltal meghaladja az osztályok közötti különbsége­ket; az egykori államszocializmus disszidens ideológusai az osz­tályhatárokat olyan társadalmi mozgalmak révén gondolták fel­számolni, amelyek nem tesznek különbséget osztály és osztály között, hogy így újra életbe léptessék a civil társadalom fogal­mát. Tehát az osztályokra épülő politizálás, a sokszínű érdekek befolyásolásán alapuló politizálás helyébe egy új erkölcsiségű politizálási módot kívántak állítani.

Az anti-politizálás mozgalmának létrehívása amellett, hogy egyszersmind bátor és nemes cselekedet volt, igen tartalmas­nak és vonzónak bizonyult. A 80-as évtized során nemcsak a disszidens értelmiségiek, hanem a társadalom különböző nagy csoportjai is megtapasztalhatták az ún. „szabadsághiányt". A késői szocializmus gazdaságilag nem volt különösebben sike­resnek mondható, a 70-as évektől fogva mélyült a kapitalista Nyugat- és az államszocialista Kelet-Európa életszínvonala kö­zötti szakadék. Mégis, fennállásának utolsó két évtizedében a rendszerrel szembeni elégedetlenség elsődlegesen az emberek­nek a szabadság, a demokrácia, illetve az együvé tartozás iránti vágyából fakadt. Ezeket a vágyakat kétféle módon lehetett au­tentikusan megválaszolni: egyrészt a liberalizmus irányából, amely az egyén szabadságát hangsúlyozta, másrészt a konzer­vativizmus irányából, amely a nemzet, az etnikai tisztaság és a vallás fogalmának feltámasztott nyomatékosításával kínált meg­oldást az identitás és az együvé tartozás meghatározására.

Az anti-politizálás és a vele együtt megjelenő „civil társadalom"-elmélet⁶ a 80-as évek során a kommunista, érdekcsopor­tok szerinti politizálással állította önmagát szembe. A küzdelmet, úgy mondták, „a társadalom" és „a hatalmi erők" vívták egymás­sal, nem pedig a társadalom különféle rétegei. Az anti-politizá­lásnak ez a felfogása egyaránt könnyen magába tudta fogadni a liberális értelmiségiek, a konzervatív hazafiak, a bigott hívők és a jobb életkörülményekért, valamint önállóságukért harcoló munkások csoportját, értelmiségi tanácsadóikat is ideértve.

A poszt-kommunista időszak későbbi halálos ellenségei – a köztük feszülő egyet nem értés ellenére – békésen megfértek egymással a kommunista párt és „apparátcsikjai" elleni közös küzdelemben. A liberalizmus a hazafiság és a vallás mint állam­polgári jogok mellett szállt síkra; míg a liberális értelmiségiek olyan szervezeteket hoztak létre, mint például a KOR, addig a konzervatív értelmiség – még a lengyelországi egyházi vezetés is – támogatta a munkásság szociáldemokrata törekvéseit, ame­lyeket például a Szolidaritás szakszervezeti mozgalma is meg­testesített. Minthogy ez a fennálló rendszer ellen irányult, ezért részét képezte a társadalom küzdelmének a hatalmon lévőkkel szemben.

A 80-as évek eleji lengyel és magyar disszidensek liberaliz­musa a polgári szabadságjogokra, és nem a piacgazdasági rend­szerre, illetve a magántulajdonra összpontosított.⁷ 1989 köze­ledtével azonban a „civil társadalom" ezen boldog egységessé­ge bomlásnak indult. Nyilvánvalóvá vált, hogy a politika-ellenesség valójában politizálás más eszközökkel, nem pedig a politi­kai tevékenységek teljeskörű elutasítása. Ennek megfelelően az újonnan kialakuló politikai küzdőterek az anti-politika logikája és főbb érdekei mentén oszlottak meg, más szóval a legjelentő­sebb különbség a liberálisok és a konzervatívok között rejlett. Noha a liberálisok és a konzervatívok könyörtelen harcot vívtak egymás ellen, azért készek voltak megállapodni a poszt-kom­munista politikai felfogás legalább egy alapfeltételében, amelyet Tamás Gáspár Miklós (1989) és Adam Michnik oly meggyőző­en fogalmazott meg: a politika poszt-kommunista szakaszában nincs helye a baloldali-jobboldali megosztottságnak (hasonló­an vélekedik még Milán Simecka, 1992; Kis, 1990a; 1990b; 1992; Arató és Cohen, 1992). Ideje, hogy „búcsút vegyünk a baloldaltól" – szólt Tamás Gáspár Miklós egyik nagy hírű tanul­mányának címe.⁸ Simecka (1990) egészen odáig merészkedett, hogy azt sugallja: Közép-Európa – az osztálymentes politizálás és az idejétmúlt baloldal-jobboldal fogalmainak mellőzése ré­vén – leckét adhat a Nyugatnak pragmatikus politizálásból.

Kelet-Közép-Európa annak a „magasabb szintű" politikai kul­túrának a bölcsője, amely a teljes nemzet, az egész társadalom – és nem csupán valamelyik rétegének – anyagi érdekeit teste­síti meg. Arató (1992: 78) ugyancsak előnyösebb helyzetűnek találja azokat a pártokat, amelyek nem hajszolják a társadalmi osztályokon alapuló választói kör kialakítását. Egyúttal arra fi­gyelmeztet, hogy a politika „weimarizálódása" menne végbe, amennyiben a poszt-kommunista Kelet-Európa az osztályokon alapuló politizálással kísérletezne.

A fent ismertetett álláspont az – legyen bár elemző vagy csak leíró jellegű -, amit mi a „liberális-konzervatív törésvonal" elmé­letének neveztünk el. Az e felfogást követő poszt-kommunista po­litizálás különböző erkölcsi és világnézeti vélemények vitáját je­lenti. A politika-ellenesség nézete szerint a poszt-kommunista politika sokkal inkább a jelképek politikája, az értékrendek csatá­ja, mintsem érdekpolitika vagy osztályharc. Ami azt illeti, a liberá­lis-konzervatív szembenállás elmélete meggyőző elemzésnek bizonyult, ugyanakkor – miként arra egy, az 1990-es magyaror­szági választásokról szóló korábbi tanulmányunkban már hivat­koztunk (Szelényi Sz. és társai, 1995) – igen jól tudta követni a korai poszt-kommunista rendszer politikai folyamatait is. Nem ért minket meglepetésként, hogy nem találtunk kimutatható statiszti­kai összefüggéseket a pártszimpátia és a választók osztályhely­zete között. Ez megerősíti annak az elméletnek az állításait, amely a baloldal és az osztályhelyzet mellékességét hirdeti a politikai küzdelmekkel összefüggésben. Ugyanakkor az is meglehetősen igaz megállapítás, hogy 1990-91-ben a baloldali jelző aligha illett az egykori kommunista pártokra. Sem tagságuk, sem széles tá­mogatottságuk nem a baloldali választókörből, azaz a munkás­osztályból verbuválódott. Mindezeken túl, a poszt-kommunista li­berális és konzervatív pártok túlfűtött „Kulturkampf"-ba bocsátkoz­tak egymással (I. Schlett, 1994), amelyben a hazafiság kontra koz­mopolitizmus kérdését vitatták a nyugat-barát és az általuk xenofóbiás populistáknak tartott személyiségek; illetve azok a né­zetek csaptak össze, amelyek egyfelől vallási és családi érdeke­ket, másfelől a világi értékeket, továbbá az állam és az egyház szétválasztását hangsúlyozták.

Tény, hogy a liberális-konzervatív szembenállás tanát nem fo­gadta el minden politikai elemző. Főként azok a politológusok, akik rokonszenveztek az utódpárt programjával, illetve akik így vagy úgy kapcsolatban álltak a kommunista párt reformszárnyával, másként értékelték a stabil választói bázis hiányát és a nyilvánvaló gyenge­séget, sőt magának a politikai baloldalnak a hiányát is.

Bihari Mihály, a korábbi reformkommunista, akit a 80-as évek végén a kommunista párt kizárt tagjai sorából, hogy az utódpárt aztán visszavegye és parlamenti képviselővé tegye 1994-ben, már 1989 decemberében azt írta az egyik napilapban (Bihari, 1989), hogy a magyarországi politikai csatározásokban nem ket­tő, hanem három, oldal vesz részt. Noha elismerte a baloldal gyenge voltát, kitartott amellett, hogy még reményteli jövő áll előt­te. A baloldali pártok hasznosságát a politikai konszolidáció szempontjából elméletileg elképzelhetőnek tartotta. Egy másik, Biharihoz hasonló kötődésű politológus, G. Márkus György – meglepő módon – Lipset és Rokkan elméleteiben keres magá­nak kiindulópontokat (Márkus, 1994). Egyik cikkében, amelyet az első választási ciklus végén, de még a második demokrati­kus választás előtt, 1994 májusában írt, arra a következtetésre jut, hogy a liberális-konzervatív szembenállás tartós súlyán túl az a politikai baloldal, amely elismeri a társadalmi igazságos­ság értékeit, széles körben vált elfogadhatóvá, sőt a liberálisok és a konzervatívok is a munka-tőke ellentét mentén különültek el egymástól (idézett mű: 43).

Bihari, de különösen G. Márkus írásaiban tehát a „két tengely elméletét" látjuk felbukkanni: azt az állítást, mely szerint a balol­dalnak igenis van jövője, és társadalmi bázisát egy társadalmi osztály fogja kijelölni.

A politikai játéktér osztályok szerinti megosztottságának kér­dését számos nem-szocialista politikus, illetve politológus is fel­vetette (Ost, 1993; Kitschelt, 1992; Kuron, 1994; Reykowski, 1994; Wnuk-Lipinski, 1995). Miközben a társadalmi osztályok csökkenő jelentőségét hirdető vélemény baloldali bírálói attól tar­tottak, hogy kötődéseik politikai képviselői el fognak tűnni a szín­ről, addig a konzervatívabb felfogású elemzők aggodalommal szemlélték annak az ideológiának az erősödését, amely ellen felnőtt életük nagy részén át küzdöttek. Azok a konzervatív ér­telmiségiek, akik a politikai hatalomban vagy akörül tevékeny­kedtek, mindkét országban napilapok hasábjain, interjúkban és nyilvános viták során óvtak a „kommunista restauráció" veszé­lyétől. Reykowski (1994: 19-20.) például a „gondoskodó állam" támogatói létszámának növekedését tapasztalja Lengyelország­ban 1991 és 1993 között, és úgy vélekedik, hogy ez a változás árthat a kialakulófélben lévő demokratikus intézményeknek.

Az 1990-es magyarországi választásokról szóló korábbi ta­nulmányainkban (Szelényi I. és Szelényi Sz., 1991; Szelényi Sz. és társai, 1995) kiemelten foglalkoztunk a választói részvétellel. Adatelemzéseink megbízható bizonyítékát adták, hogy a válasz­tásokon való részvételt leginkább a választópolgárok iskolázott­sági szintje, illetve – bizonyos mértékig – foglalkozása határoz­ta meg. A magyarországi első szabad választások alkalmá­val a választópolgároknak csupán mintegy fele jelent meg az urnák előtt. Többségük a magasabb iskolai végzettsé­gűek, illetve a magasabb társadalmi presztízst élvező pá­lyák tisztviselői közül került ki. Ugyancsak szemügyre vettük a szavazó és a szavazástól távolmaradt polgárok politikai nézetei között mutatkozó különbségeket. A számok azt bizonyították, hogy amellett, hogy a választástól tartózkodók alacsonyabb tár­sadalmi rangúak voltak, legtöbbjük olyan értékeket vallott ma­gáénak, amelyeket a szociáldemokrata pártok választókörével szokás kapcsolatba hozni. Arra az ún. „két tengely"-elmélettel összhangban álló következtetésre jutottunk, hogy 1990-ben a megszólítatlan szociáldemokrata választókör igen tekintélyes méretű lehetett. Abban az időben ezt a felvetést hevesen vitat­ták. A liberális filozófus Kis János, aki ekkortájt az SZDSZ elnö­ke volt, elemzésünkre adott válaszában megerősítette azt az álláspontját, mely szerint a baloldalnak nincs jövője Kelet-Euró­pában, ezért pártja, a liberális SZDSZ helyes stratégiát folyta­tott akkor, amikor nem egy szociáldemokrata platformot tett ma­gáévá, hanem – ehelyett – az állampolgári jogok képviselete mel­lett kötelezte el magát.

A „két tengely"-elméletet nagyvonalakban úgy foglalhatjuk össze, hogy a politikai küzdőtéren a baloldali-jobboldali meg­osztottság éppen úgy érvényes, mint a liberális-konzervatív, csakhogy a poszt-kommunista átalakulás kezdeti időszakában ez még nem derül ki világosan.

A kommunizmus bukását követő idők első szakaszát elsősor­ban a szabadság, az identitás és együvé tartozás kérdései ural­ják, ezért ez a liberális-konzervatív tengely mentén, a társadal­mi osztályok csupán halvány körvonalai között épül ki. Minthogy a gazdasági érdek- és osztálykülönbségek továbbélnek a fel­szín alatt, ugyanakkor az állampolgári jogokat a törvény szava­tolja, a gazdasági konfliktusok előtérbe kerülnek. Ennek az a következménye, hogy a politika a jelképes politizálásból az ér­dekpolitizálás felé mozdul el, ismét jelentőséget kap a balolda­li-jobboldali megosztottság és a politikai nézetek osztályfüggő­sége. Más szóval: minél inkább megközelítik a volt államszo­cialista országok a demokratikus piacgazdasági modellt, annál mélyebb tartalmat nyer a bal- és jobboldal fogalma, annál nagyobb szerephez jutnak a gazdasági érdekek és az osztálykülönbségek a választói döntésben.

A liberális-konzervatív törésvonalról szóló elmélet az osztály­szemléletnek és az érdekpolitizálásnak mond búcsút. Ezzel szemben a „két tengely"-elv azt vallja, hogy a jelképek politikája a korábbiaknál kevésbé fogja irányítani a poszt-kommunista po­litikai elképzeléseket, ugyanakkor az osztályszemlélet erősödé­sére és az érdekpolitizálás újfent központi szerepére számít.

3. Feltételezések, számadatok és módszerek

Ebben a fejezetben a két, egymással vitában álló tézis, a „libe­rális-konzervatív törésvonal" és a „két tengely" elméletének helyzetmagyarázó erejét kívánjuk összemérni a magyar- és lengyel­országi pártpreferenciák 1990-94-es változása alapján.

A „két tengely"-elmélet helyességét igazolja az, ha 1. a társa­dalmi osztályoknak és az iskolázottságnak csupán csekély ha­tását tapasztaljuk az 1990-91-es magyarországi, illetve lengyel­országi választásokon; ha 2. az osztályszemlélet és az iskolá­zottság erősödő hatása tapasztalható mindkét országban 1993­94 során; ha 3. a második szabad választások alkalmával a szo­cialista pártok szembetűnően több támogatót szereztek a vá­lasztó polgárok azon köréből, amely szavazatait általában szo­ciáldemokrata pártokra adja, tehát, ha a „fizikai munkás" státusz­ból szocialista szavazatra következtethetünk; ha 4. az ideológi­ai kérdések (például a felekezeti hovatartozás, a maga összes lehetséges változataiban, megőrizték jelentőségüket a második választások alatt is, de az osztályszemlélethez képest hatásuk csekélyebbnek bizonyult. Az alábbi számadatok nagy általános­ságban ezeket a feltételezéseket támasztják alá.

Számadatok

Számadatainkat két forrásból szereztük be. Az 1990-es magyar­országi és az 1991-es, illetve 1993-as lengyelországi választá­sokra vonatkozóakat a „Társadalmi rétegződés Kelet-Európá­ban 1989 után" c. felmérésből (Szelényi-Freiman, 1991) merí­tettük, amelyben a népesség különféle rétegeinek találomra ki­választott képviselőit arról kérdeztük, hogy a legutóbbi parla­menti választásokon kire szavaztak.

A közvélemény-kutatást Magyarországon 1993-ban, Lengyel­országban 1994-ben végeztük el. Látható, hogy néhány éves eltérés mutatkozik a felmérés és a választások időpontja között, de ez nem érinti az adatok megbízhatóságát. Sőt, 1993-94-re nézve a legtöbb esetben csak csekély mértékben lehetünk ta­núi az ún. nyájszellem érvényesülésének, azaz annak a tenden­ciának, hogy a választók közül többen állítanák azt, hogy a győz­tes párt(ok)ra szavaztak, mint ahogyan azt az összesített válasz­tási eredmények bizonyítják. Ugyanakkor, sajnos, az 1991-es lengyelországi bejelentett baloldali szavazatokkal kapcsolatban beszélhetünk bizonyos fokú „nyájszellem"-hatásról. Az 1994-es felmérés idején a megkérdezettek közül lényegesen többen em­lékeztek vissza úgy, hogy 1991-ben a baloldalra szavaztak, mint azt ténylegesen tették. Míg a valóságban a baloldali pártok a szavazatok csupán 23,1 %-át szerezték meg, addig 1994-es válaszadóink 31,3%-a emlékezett vissza úgy, hogy,, rájuk sza­vazott. Másfelől viszont a felmérésből eredő visszamenőleges becsléseink a szavazatok pártok közötti megoszlásáról igen helytállónak bizonyultak.

Az 1994-es magyarországi választásról szóló elemzéshez a MEDIÁN (közvélemény-kutató iroda) „exit poll" adatait használ­tuk fel. A MEDIÁN spontán kiválasztás alapján 60809 embert kérdezett meg, közvetlenül szavazataik leadása után. Az így nyert eredmény nagyon közel járt a választás tényleges kime­netének adataihoz.

Az 5-ös (Magyarország) és a 6-os (Lengyelország) tábláza­tok a szavazó népesség lehetséges változóinak megoszlását

mutatja, ahogyan azt modelljeinkhez is felhasználtuk. Magyar­ország esetében a szavazatokat három pártcsoportosulás sze­rint elemeztük: MSZP, konzervatívok (MDF, FKGP, KDNP) és liberálisok (FIDESZ és az SZDSZ). A lengyelországi eredmé­nyek vizsgálatához is ebbe a három kategóriába soroltuk be a pártokat, jóllehet a baloldalt ott egy választási koalíció adja, amelyet a volt kommunista párt vezet. Mellette a meglehetősen konzervatív, hagyományos szövetséges, a Parasztpárt és az an­tikommunista Munka Unió, az egykori Szolidaritás-mozgalom baloldali, szociáldemokrata frakciója áll. A rájuk adott szavaza­tokat egységesen a baloldal szavazataiként kezeltük.

A szavazást várhatóan befolyásoló tényezők közé felvettünk egy 5 „dummy" változóból álló sort a társadalmi osztályba tarto­zás kimutatásához. A szűkkörübb exit poll-adatok és saját ada­taink összehasonlítása érdekében a gazdaságilag inaktív lakos­sági csoport mutatóit külön tüntettük fel.

Ezek után, az EGP osztályozási rendszerének megfelelően, a következő foglalkozási kategóriákat állítottuk fel: diplomások, me­nedzserek, szellemi munkakörben dolgozók, fizikai, továbbá me­zőgazdasági munkások. Sajnos a magánvállalkozás hatását nem tudtuk külön megvizsgálni a pártok közötti választás tekintetében, mivel a MEDIAN-tól beszerzett adatok között a magánvállalkozás nem szerepelt külön kategóriaként. Ezeken kívül még számos olyan, többnyire állandó, kontroli-változót alkalmaztunk, amelyek itt nem igényelnek bővebb magyarázatot. A „templomjáró" elne­vezést azok kapták, akik nem csupán évente néhányszor vesz­nek részt istentiszteleten. A „városlakó" cím azokra vonatkozik, akik a 100.000-es lélekszámnál nagyobb települések lakói.

Az alábbi eredményeket, melyek a táblázati adatok minden­irányú összevetéséből és logisztikai regressziós modellekből fa­kadnak, abból a célból közöljük, hogy általuk megbecsülhetővé váljék a pártválasztás különböző, egymástól független változói­nak hatása az egyes országokra nézve év szerint. Külön figyel­met kívánunk fordítani azoknak a mutatóknak a nyomon követ­hető változásaira, amelyek az osztályhelyzetre utalnak.

4. Eredmények: a pártok közötti választás meghatározó tényezői

Magyarországon, illetve Lengyelországban 1990-91 és 1993­94 között lezajlott néhány jelentős változás, ami megváltoztatta a választói magatartás szociális determináltságát. Olyan váltó­zásokról van szó, amelyek összhangban állnak mind a poszt­kommunista időszak lehetséges szociáldemokrata választói bá­zisáról alkotott feltételezésünkkel, mind pedig a „két tengely"-elmélettel. Ugyanakkor adataink kétségessé teszik a liberális-konzervatív törésvonal elvének helyességét.

Először is: a baloldali fordulat a magyar és a lengyel politi­kában egyaránt a választói részvétel csekély, de tartalmát tekintve mégis jelentős növekedésével járt együtt. A magyar­országi részvétel a választások első fordulóiban 66-ról 70%-ra, a második fordulókban 45-ről 52%-ra emelkedett (I. az 1. és 2. táblázatokat). Lengyelországban a részvétel még látványosab­ban növekedett: 1993-ban mintegy 23%-kal többen szavaztak, mint 1991-ben.

Sajnos nem rendelkezünk adatokkal azokról a polgárokról, akik csak a második választás alkalmával adták le szavazataikat. Ennél fogva nincsenek közvetlen bizonyítékaink arra, hogy a Szocialista Pártnak jól jött a megnövekedett választói részvé­tel, vagy hogy csökkent volna az iskolázottság, illetve a foglal­kozás hatása, amely meghatározó volt az 1990-es választásoktól távolmaradók csoportjának előrejelzésében. Csupán annyit mondhatunk, hogy a választói részvétel növekedése megfelel a lehetséges szociáldemokrata választói körről felállított hipoté­zisünknek.

Az osztálytudat fokozódó jelentőségét, és hangsúlyosan a volt kommunista pártok támogatói létszámának növekedését a mun­kásosztály körében legjobban az a táblázat mutatja be, amely a pártokra leadott szavazatok és a foglalkozások közötti össze­függést keresi (8., 9. táblázatok).

A fizikai munkásság részéről az utódpártok támogatottságá­nak döbbenetes erősödése tapasztalható. Ez az egyetlen lé­nyeges jelenség ad választ arra, hogy miért nyerték ezek a pár­tok a választást éppen négy évvel a kommunizmus bukás§„után. Lengyelországban (I. 9. táblázat) a parasztságtól eltekintve, amely a kétségesen baloldali Parasztpárt révén már 1991-ben a baloldalra adta voksát, minden foglalkozási ágban nőtt az utód­pártok támogatóinak aránya. Ám ez a növekedés (mintegy 80%) a fizikai munkásság körében kiemelkedő szintet ért el. Minden más foglalkozási csoportban ugyancsak több volt a baloldalra leadott szavazatok száma 1993-ban, mint 1991-ben, de csu­pán 40-50%-kal.

A 8. táblázat hasonló fejleményekre utal Magyarország tekin­tetében: a baloldalra szavazók aránya elsősorban a fizikai és a mezőgazdasági munkások körében növekedett meg. Figyelemre méltó ugyanakkor a menedzser-réteg erős baloldali kötődé­se is. Ez a jelenség, amely már 1990-ben is megfigyelhető volt, az 1989 előtti technokrata elit politikai támogatásának „lehorgonyozásáról" tanúskodik: hűek maradtak azokhoz, akik ezekbe a pozíciókba segítették őket. A diplomások egyik országban sem rokonszenveznek annyira a baloldali politikai erőkkel, mint a menedzserek – inkább a liberális pártokat választják.

A többváltozós elemzés további megerősítést nyújt a pártvá­lasztásokban érvényesülő osztálytudat jelentőségének fokozó­dásáról szóló tézisnek, valamint annak a megállapításnak, hogy a műveltebb városi munkásság szavazatainak döntő szere­pe volt az utódpártok 1993-94-es választási győzelmében.

A 6. és 7. táblázat négy különálló logisztikai regresszió eredmé­nyeit mutatja be. Az egyes sorok a baloldalra szavazók százalé­kos megoszlását tükrözi: Magyarországon a szocialistákra (MSZP), Lengyelországban a Baloldali Demokratikus Szövetség­re (SDC), a Parasztpártra (PSL) és a Munka Unióra (UP) le­adott szavazatokat vetettük egybe az összes többivel.

Akadnak bizonyítékok, amelyek azt a feltételezésünket tá­masztják alá, hogy a második szabad választások alkalmával mindkét országban erősödött az osztályszemlélet hatása a pár­tok közötti választásban. Ahogyan azt az 1990-es magyarországi választásokról készített tanulmányunkban (Szelényi Sz. és tár­sai, 1995) megjegyeztük, a társadalmi osztályok hatása 1990-ben inkább a választásokon való részvételben nyilvánult meg. A pártok közötti döntés szempontjából azonban igen kis jelen­tősége volt.

Jelenlegi elemzésünkben az 1990-es választási eredménye­ket egy másik adatsor alapján értelmezzük, mint korábban, jól­lehet az eredmények ugyanazok. 1990-ben Magyarországon nem lehetett összefüggésbe hozni a megkérdezettek foglalko­zási ágait és az MSZP-re leadott szavazatokat. Az iskolázott­ság, ezzel szemben, árulkodóbbnak tűnik. A közép-, illetve fel­sőfokú végzettségűek közül többen szavaztak a szocialistákra, mint az alapfokú végzettségűek soraiból. Az egyetemi diplomá­val rendelkezők több mint kétszer annyian választották a Szoci­alista Pártot (e^.98=2,7), mint a nyolc általános iskolai osztályt (sem) végzettek. Tehát, míg a foglalkozás önmagában nem ké­pes magyarázatot adni az 1990-es szocialista eredményekre, addig szemmel látható, hogy a tanultabb, világias, városi (hoz­zá kell tennünk: volt párttag) középosztály jelentette az utód­párt társadalmi bázisát léte első éve alatt. 1994'-re, ugyanak­kor, azt tapasztaljuk, hogy a fizikai munkás válaszadók közül lényegesen többen szavaztak a Szocialista Pártra, mint a diplo­mások, a szellemi dolgozók és a mezőgazdasági munkások köreiből. Amint erre már korábban rámutattunk, a menedzse­rek a fizikai munkásokhoz hasonlóan szavaztak. Noha a két min­tavétel mennyiségi különbségei megnehezítik a közvetlen össze­hasonlítást ezen a szinten, az világosan látszik, hogy a poten­ciális szociáldemokrata választókör⁹ sikeres mozgósításán túl az MSZP a régi kádereinek voksát is meg tudta tartani. 1994-ben az MSZP kettős gyökérzettel kapaszkodott a talajba: egyfe­lől a volt kommunistákhoz szólt, főként azokhoz az egykori ká­dereihez, akik meg tudták őrizni vállalatvezetői pozíciójukat a rendszer összeomlása után is, másfelől a munkásosztály sza­vazóit is mozgósítani tudta. Mindössze négy esztendő alatt a szocialisták képesek voltak átalakulni a korábbi kommunista értelmiség pártjából egy olyan párttá, amelyet messze leg­inkább a munkásosztály támogat. Az a tény, hogy a középfo­kú iskolai végzettség és a városi lakhely nagymértékben és támogatólag kötődött a szocialista szavazatokhoz 1994-ben, azt jelzi, hogy az MSZP munkástámogatottságát az iskolázottabb, városi, nem vallásos fizikai munkásság adja. Ezért tehát társa­dalmi bázisa szempontjából azt mondhatjuk, hogy az 1994-es Szocialista Párt nagyon hasonlított a hagyományos szociálde­mokrata pártokhoz, mint például a 70-es évek előtti brit Mun­káspárthoz. Érdemes megjegyeznünk, hogy a legkiszolgáltatot­tabb rétegek ugyanakkor nem az MSZP-t választották. Az inak­tívak (főként a nyugdíjasok, akik életszínvonaluk zuhanását ér­zékelhették, de a munkanélkülieket is ideszámítottuk), valamint a legkevésbé iskolázott, szakképzetlen dolgozók nem támogat­ták a szocialistákat.

A lengyelországi választások története több tekintetben ha­sonlatos a magyarországi választási sikerek alakulásához. Mi­ként Magyarországon, a második szabad választások alkalmá­val a lengyel baloldal is több munkásszavazatot szerzett, mint 1991-ben. Ám a két ország között nem elhanyagolható különb­ségek is felfedezhetők. Legelsőként az, hogy Lengyelország­ban 1991-ben a baloldali pártok választóinak zömét az iskolá­zatlan, idősebb, vidéki parasztság és nem az egyetemi végzett­ségű volt káder-, ma menedzserréteg tette ki, mint Magyaror­szágon. Ez a tény megfelel annak az általános benyomásunk­nak, hogy a lengyel kommunista párt a 70-es évtized végétől folyamatosan veszítette el támogatóit az iskolázott, menedzse­ri rétegből; ezzel szemben Magyarországon technokraták tekin­télyes csoportja tartott ki a rendszer mellett. 1993-ra a lengyel baloldal választói körének fizikai munkás rétege megerősödött, ugyanakkor a diplomások tisztán eltávolodtak a politikai játék­térnek erről a részéről. 1993-ban a lengyelországi baloldalra még mindig a világias felfogású vidéki emberek szavaztak, de fizikai munkás éppen annyi akadt közöttük, mint mezőgazdasági.

Összefoglalva tapasztalatainkat a poszt-kommunista válasz­tói magatartás szociális meghatározottságának változásairól, a következőket mondhatjuk: miközben 1990-91-ben a foglalkozási vagy osztálystátusz csupán enyhe hatást gyakorolt a pártválasz­tásra, addig 1993-94-ben a társadalmi osztályok hatása foko­zott mértékben volt érzékelhető a pártok közötti választásban. Ez a változás erősebb és egyértelműbb Magyarország, gyen­gébb és ellentmondásosabb Lengyelország esetében. Felfogá­sunk szerint ez a folyamat az 1990-es választásokon még jel­lemző „jelképes politizálástól" való eltávolodást jelenti az „érdek­politizálás" felé. Úgy véljük, hogy ez az új pártrendszer megerő­södésére utal, általánosságban véve a parlamenti demokrácia megerősödésének a jele.

„Határozott" feltételezésünket azonban két további megálla­pítás gyengíti. Először: tekintettel arra, hogy a választói rész­vételről nincsenek adataink, feltételezésünket sajnos nem áll mó­dunkban közvetlenül ellenőrizni. Lehet, hogy amit itt leírtunk, puszta feltételezés marad, még ha összhangját a rendelkezé­sünkre álló adatokkal ki tudtuk is mutatni. Másodszor: a 7. táb­lázat jól bizonyítja, hogy korai volna még búcsút mondani az ide­ológiai tényezőnek, vagy eltekinteni a liberális-konzervatív meg­osztottság súlyától. A pártok közötti választásra a legdöntőbb mértékben az a változó gyakorolt hatást, amely a válaszadó rendszeres templomlátogatására vonatkozott. Újrafogalmazva legátfogóbb elméleti álláspontunkat, elmondhatjuk, hogy a libe­rális-konzervatív és a baloldali-jobboldali megosztottság egy­szerre van jelen a poszt-kommunista politikában. Az 1993-94-es baloldali fordulatot csak úgy értelmezhetjük, hogy a hang­súly a liberális-konzervatív hasadásról a baloldali-jobbol­dali hasadásra került át.

5. Következtetés: búcsú a liberális középtől?

Elemzésünk nyomán igen mély kétségek ébredhetnek Tamás Gáspár Miklós „búcsú a baloldaltól" felvetése iránt. A baloldal és az osztályszemléletű politizálás mindezideig nem múltak el; kezdeti gyengeségeik után, úgy tűnik, visszatérőben vannak. Ebből a téves diagnózisból tanulnunk kell, egyúttal belátnunk, hogy a búcsú a jobboldaltól, más szóval a konzervativizmustól, aligha lehet most időszerű. Hiba lenne azt a következtetést le­vonni, hogy a politikai jobboldal meghalt Kelet-Európában, Ma­gyarország és Lengyelország esetében különösen.

Nem szabad eltúlozni ezen országok 1993-94-es baloldali győzelmének jelentőségét. Összességében csupán a választók egyharmada szavazott tisztán a baloldalra 1993-94-ben. Lengyel­országra nézve még ez a megállapítás is túlzó. A Parasztpárt, amint azt választókörének összetétele is mutatja, távolról sem tekinthető baloldali pártnak, semmilyen releváns szempont sze­rint sem. A további baloldali szavazatok pedig két olyan mozga­lom (SLD és UP) között oszlanak meg, amelyek egyre rosszabb viszonyban állnak egymással. A lengyel politikai jobboldal szer­vezettsége gyenge volt, képviselői helyeinek végzetes elveszté­se ennek tulajdonítható. Összességében a jobboldal a közvet­len szavazatok csaknem egynegyedét szerezte meg Lengyelor­szágban 1993-ban, ám ez hat különböző párt között oszlott meg, így a képviselői helyek 5%-át sem nyerte el. Magyarországon új középjobb alakult ki, amelyet a vezető szerepre törő FIDESZ és az átalakult, liberálisabb felfogású MDF alkot. Ezeknek a pár­toknak számottevő győzelmi esélye lehet az 1998-as, de külö­nösen a 2002-es országgyűlési választásokon.

Magyarországot és Lengyelországot hagyományosan a poli­tikai paletta jobboldali/konzervatív árnyalatai jellemzik, és nem volna meglepő, ha ez továbbra is így maradna. A parlamenti demokrácia egy évszázados gyakorlatának fényében ez a hir­telen baloldali politikai fordulat igényel magyarázatot. Azt el kell ismernünk, hogy a jobbközép pártok kétségtelenül nehéz felada­tot vállaltak magukra 1990-ben. Vereségük nem olyan meglepő, ha meggondoljuk, milyen sok népszerűtlen intézkedést kellett életbe léptetniük kormányzásuk idején. Ráadásul a jobbközép is tanulta még a demokratikus politizálást. Megfelelő képessé­gek hiányában nehéz feladataikat jóformán a lehető leggyen­gébben teljesítették.

Most az utódpártokon a sor, hogy hibákat kövessenek el – és ezt szorgalmasan teszik is. A jobbközép pedig a kényelmesebb, ellenzéki pozícióból szerezhet jó pontokat. Ami azt illeti, a ma­gyarországi közvélemény-kutatások eredményei egy éves kor­mányzás után az MSZP támogatottságának meredek zuhaná­sát és a politikai paletta jobb szélén helyet foglaló kisgazdák növekvő népszerűségét mutatják. A szocialistákra szavazók ará­nya 1995 szeptemberére az 1994 májusi 33%-ról 23-24%-ra esett vissza. Ugyanakkor a kisgazdák 9%-ról 25-26%-ra növel­ték potenciális szavazataikat. Bár Lengyelországban az utódpárt talán egy kicsit jobban áll, mégis egy cipőben jár a magyar szo­cialistákkal: kormányzó pártként mindazokat a népszerűtlen dön­téseket meg kell hoznia, amelyek elengedhetetlenül összekap­csolódnak a poszt-kommunista átalakítással.

A lengyelországi volt kommunisták 1993, a magyarországiak 1994 óta jobboldali liberális gazdaságpolitikát folytatnak. Az IMF avagy saját ötleteik kényszere alatt csökkentik az államszocia­lizmus óta kialakuló félben lévő népjóléti intézmények költsége­it, miközben hajszolják a magánosítást és a piacosodást. A nyu­gati demokráciákhoz hasonlóan a baloldal fájdalmasabb jobb­oldali politizálást folytat, mint a konzervatív pártok. Az ex-kommunista pártok jobboldalibb módon kormányoznak, mint a rend­szerváltást követő első konzervatív kormányok. Kihez fordulhat a kiábrándult választó legközelebb? Valószínűnek látszik, hogy az elkövetkező négy-nyolc évben a politikai küzdőtér jobbolda­la fog megerősödni.

Általános következtetésünk tehát így szól: a poszt-kommu­nista politika baloldali fordulata nagyon ingatag talajon kö­vetkezett be, nem fog sokáig fennmaradni, és már készülő­félben lehet a jobboldali fordulat. Azért számítunk erre, mert – alaposabban szemlélve – kétséges, mennyire tekinthető bal­oldalinak a jelenlegi lengyel, illetve magyar kormány. Igaz, hogy az utódpártok azért nyerték meg az 1993-94-es választásokat, mert a szavazópolgárok szociáldemokrata, Illetve munkáspárto­kat láttak bennük, ugyanakkor ezek a pártok sosem voltak egy­ségesek. Amint arra ugyancsak rámutattunk már, a neoliberális piacosítási és privatizációs politikát először a reformkommunista technokraták hirdették meg még az egykori kommunista pártok keretein belül. 1989 jelentős mértékben ezeknek a technokra­táknak a győzelmét hozta a régi típusú pártvezetés felett. 1989-et követően a kommunista-ellenes közhangulat miatt ugyan a háttérbe kellett vonulniuk, de az utódpártok választási sikere nyomán ezek a technokraták nagy lendülettel tértek vissza.

Magyarországon a helyzetképet tovább színezi az a tény, hogy az MSZP – parlamenti abszolút többsége ellenére – a Szabad Demokratákkal lépett koalícióra. Az SZDSZ neoliberális politikai nézeteket vall, ezért erős támogatásban részesíti az MSZP tech­nokratáit. Lengyelországban 1993-ban, még inkább 1994-ben Magyarországon úgy tűnt, hogy kivételes politikai lehetőségek nyíltak meg. A győztes pártok elsöprő többséggel és rendkívül széles társadalmi bázissal tudtak kormányt alakítani. A magyar szocialista-liberális koalíció arra az amerikai demokrata koalíci­óra emlékeztetett, amelyet Roosevelt a 30-as évek alatt forrasz­tott egybe, és amely képes volt a New Deal-t végrehajtani. 1994-ben Magyarországon a szocialisták ölelték fel a munkásosztályt a maguk erős szakszervezeti kapcsolatai és a munkásság vál­tozatlan szakszervezeti támogatása révén. Ám a szocialisták ugyancsak befogadták a technokrata vezetői réteget, különös tekintettel a menedzser-elitre.

A technokrata és nyugatias beállítottságú vezetői réteg kom­munista-ellenes tagjai a szabad demokraták által bekerültek a koalícióba. Szinte már láthatóak voltak a,,poszt-kommunista New Deal" körvonalai: egy átfogó kompromisszum volt kialakulóban a munkásság és – minthogy Kelet-Európáról szólva alig beszél­hetünk vagyonos nagypolgárságról – a tőke funkcionális meg­felelője között. Ez utóbbit a poszt-kommunista társadalom szer­kezetében a technokrata-menedzser vezetői réteg és ennek fel­világosult értelmiségi klientúrája szolgáltatja. Az 1995-ös őszi felmérések szerint ez a „poszt-kommunista New Deal" nem mű­ködik valami jól.

A munkavállalók politikai képviselete mindkét ország kormá­nyában gyenge; az első hegedűs szólamát az a technokrata ve­zető réteg viszi, amely nem nagyon hajlik politikai megegyezés­re. Következésképpen a baloldali koalíció társadalmi bázisa és baloldali jellege együtt fog köddé válni. 1993-94 során mindkét általunk vizsgált országba visszatért a baloldal és az osztály­függő politikai magatartás. Aligha fog bármelyikben is sokáig ki­tartani.

Jegyzetek:

¹ Az alábbi elemzés elsősorban az ún. közép-európai régióra érvényes. Kelet-Európa keleti részének (Románia, Szerbia, sőt bizonyos fokig Bul­gária) és a volt szovjet tagállamoknak (Oroszország, Ukrajna) más a politikai történelme. Az új politikai rendszerek, az új pártok kialakítása ezekben az országokban gyakran lényegesen lassabban zajlik. Keleten nem ment végbe az az igen megrázó politikai vezetőváltás, amely Kö­zép-Európát 1989-90 folyamán jellemezte.

² Hálával tartozunk Jacek Kochanowicznak, aki ennek a tanulmány­nak számos változatához fűzött megjegyzéseivel hozzásegített bennün­ket ahhoz, hogy jobban átlássuk a lengyelországi politikai helyzetet. Segítsége nélkül nem tudtuk volna ezt a cikket megírni. Munkánk köz­ben mindvégig az ő tanácsaira és az általa rendelkezésünkre bocsátott ismeretekre támaszkodtunk.

³ Például Magyarországon a volt kommunista párt reformpártLiagjai létrehozták a Magyar Szocialista Pártot (MSZP), amely végül a magyar politikai színtér egyik jelentős tényezője lett. A konzervatív ex-párttagok megalapították a magyar munkáspártot, amely kezdetben a régi MSZMP nevet viselte, majd később felvette a Munkáspárt nevet. Ők ez ideig csu­pán marginális szerepet töltenek be. Lengyelországban a korábbi kom­munista pártot a Szociáldemokrata Párt Lengyelországért (SDRP) vál­totta fel. Ennek magját fiatalabb politikusok alkották, akik már a kommu­nista időszak végén a reform hívei voltak. Lengyelországi megfelelője nem létezik a magyar munkáspártnak. 1993-ra az SDRP minden kisebb ex-kommunista csoportosulást be tudott vonni a Szociáldemokrata Bal­oldal (SLD) elnevezésű választási koalícióba. A régió összes többi or­szágában is hasonló változások játszódtak le.

⁴ A „baloldali" kifejezés helyessége ilt kérdéses. A kommunista pártok számos tekintetben valósággal jobboldali jellegűek voltak, és szociálde­mokrata szólamaikkal együtt sem könnyű a „baloldali" jelzőt az utódpár­tokkal kapcsolatban elfogadni. Ez különösen igaz a PSL-re, amely tényle­gesen együttműködött a kommunista párttal és annak utódpártjával, mi­közben társadalmi bázisát főként az igen konzervatív lengyel parasztság adta. A PSL két frakcióból áll: egy technokrata csoportból, amely a keres­kedelemmel foglalkozó parasztok érdekeit próbálja meg érvényesíteni (Pawlak volt miniszterelnök is ennek az irányzatnak a képviselője), és egy populista, jobboldali frakcióból, amely Sóska vezetésével a konzervatív parasztságot képviseli.

⁵ A németországi utódpárt, a Demokratikus Szocializmus Pártja (PDS) kiváló eredményeket ér el az „új tagállamokban", a volt Kelet-Németország­ban. Az 1994 októberi parlamenti választásokon a volt NDK-területeken a szavazatok mintegy 20%-át nyerte el. 1994-ben az egyik tartományi par­lamentben – Anwalt-Sachsenben (Alsó-Szászország) – a PDS kiszorítot­ta a Szabad Demokratákat, és ő adta a tartományi kormányzót. (Néme­tországban rendszerint a két nagy párt egyike sem szerez abszolút több­séget, a kormányzáshoz egy kisebb párt támogatására van szükségük.) Ebben a tartományban a Szabad Demokraták nem tudtak bekerülni a par­lamentbe, így a szociáldemokrata miniszterelnököt kizárólag PDS-szava-zatokkal választották meg. Nem lehet teljességgel kizárni, hogy a PDS országos szinten is ilyen helyzetbe kerülhet.

⁶ Lásd erről főként Arató-Cohen, 1992. Ezenkívül részletes és bőséges irodalom áll rendelkezésre erről a kérdésről mind kelet-európai, mind nyu­gati Kelet-Európa-szakértők tollából. Ezt nem kívánjuk itt áttekinteni, mint­hogy jelenlegi dolgozatunk szempontjából csupán mellékes jelentőségű.

⁷ Meglepő módon, a gazdasági liberalizmus, a „kapitalista restauráció" programját először a kommunista elit technokrata csoportosulása fogal­mazta meg. A polgárjogi liberalizmus és a „laissez faire"-t hirdető gazda­sági neoliberalizmus összefonódása nem ment igazán végbél988-89 előtt, amikor is az egykori pártelhagyók a hatalom megszerzésének közelébe kerültek, és szükségük támadt egy gazdasági újjáépítési programra. Ezt a volt reformkommunista technokratáktól vették kölcsön. A lengyel Swiecicki és Balcerowicz, valamint a magyarTardos, Lengyel, Surányi és Bokros kivétel nélkül tagjai voltak az államszocialista berendezkedésnek – vagy legalábbis szorosan kötődtek hozzá -, amikor radikális piacosítási stratégiáikat kidolgozták.

⁸ Az inkább politikai filozófus, mint társadalomelemző Tamás Gáspár Miklós előírásszerűen így fogalmaz: ízlése szerint még mindig túl sok a baloldal Kelet-Európában. Mind a társadalomnak, mind a politikának a ja­vára szolgálna, ha a meddő jobboldali-baloldali szembenállást felszá­molnák.

⁹ Tulajdonképpen vizsgáltuk az időközben lezajlott változás jelentősé­gét: a teljes magyarországi mintán végigfuttattunk egy egyszerű logisztikus regressziót a megfelelő interakciókkal Ezt a modellt itt nem mutatjuk be, mert az a meggyőződésünk, hogy célszerűbb az önálló mo­deliekhez magyarázatot fűzni. A fizikai munkások szavazatainak válto­zását mutató koefficiens alakulása ebben a modellben szintén pozitív és szembeötlő volt.

Irodalom

Alford, R. R. 1967. Party and Society. Chicago: Rand McNally.

Andorka Rudolf-Hedvig Lehrnan-Spéder Zsolt. 1994. A társadalmi szer­kezet változásai (1992-93) és azok lehetséges hatásai a politikára. In: Magyarország Politikai Évkönyve. Budapest: Demokrácia Kutatások Ma­gyar Központja Alapítvány, 66-82.

Arató András. 1992. Civil társadalom Lengyelországban és Magya­rországon. Politikaitudomány/ Szemle, No. 2: 53-81.

Arató András-Jean Cohen. 1992. Civil társadalom és demokratikus átmenet Latin-Amerikában és Kelet-Európában. Mozgó Világ, No. 7: 17­42.

Bihari Mihály. 1989. A diktatórikus szocializmusból a pluralista demok­ráciába: a magyar út 1987-89. Népszabadság, December 23.

Brooks, C.-J. Manza. 1994. Do Changing Values Explain the New Politics? A Critical Assessment of the Postmaterialist Thesis. Sociological Quarterly, Vol. 36.

Campbell, A. At all. 1960. The American Voter. New York: John Wiley and Sons.

Clark.T. N.- S.M. Lipset. 1991. Are social classes dying? International Sociology, Vol. 6. No. 4, 397-410.

Clark, T. N.-S. M. Lipset-M. Rempel. 1993. The declining political significance of social class. International Sociology, Vol. 8. No. 3, 293-316.

Engels, F. 1895. Bevezetés az „Osztályharcok Franciaországban 1848-1850" (K. Marx) 1895-ös kiadásához. In: Marx-Engels válogatott művei I., Kossuth, 1977.

Franklin, M. N. 1985. The Decline of Class Voting in Britain. New York: Oxford University Press.

Franklin, M. N.-E. C. Page. 1984. A Critique of the Consumption Cleavage Approach in British Voting Studies. Political Studies 32:521-36.

G. Márkus György. 1994. Rokkan és Lipset törésvonal-elmélete és a poszt-kommunista Európa realitásai. In: Balogh István (szerk.): Törésvo­nalak és értékválasztások. Budapest: MTA Politikai Tudományok Intézete, 27-46.

Goldthorpe, J. H.-D. Lockwood-F. Bechhofer-J. Platt. 1968.The Affluent Worker: Political Attitudes and Behavior. Cambridge: Cambridge University Press.

Goldthorpe, J. H- G. Marshall. 1992. The Promising Future of Class Analysis: A Response to Recent Critiques. Sociology 26: 381-400.

Gorz, Andre. 1982. Farewell to the Working Class. Boston: South End Press.

Heath, A.-R. Jowell-R. Curtis. 1985. How Britain Votes. London: Pergamon Press.

Hout, Michael-Clem Brooks-Jeff Manza. 1993. Persistence of Classes in Post-industrial Societies. International Sociology Vol. 8. No. 3. 259-278

Inglehart, R. 1977. The Silent Revolution. Princeton: Princeton University Press.

Inglehart, R. 1984. The Changing Structure of Political Cleavage in Western Society. In: R. J. Dalton-S. C. Flanagan-P. A. Beck (ed): Electoral Change in Advanced Industrial Democracies. Princeton: Princeton University Press, 25-69.

Janos, A. C. 1994. Continuity and Change in Eastern Europe: Strategies of Post-Communist Politics. Easr European Politics and Societies, Vol. 8. No. I, 1-31.

Kelley, J.-l. McAllister-l. Mughan. 1985. The Decline of Class Revisited: Class and Party in England, 1964-1979. American Political Science Review 79: 719-37.

Kierzkowski, Henryk-Marek Okolski-Stanislaw Wellísz (eds). 1993. Stabilization and Structural Adjustment in Poland. London-New York: Routledge.

Kis János. 19907a. Liberalizmus ma. Beszélő, Szept. 29., 4. Kis János. 1990/b. Kettészakadhat-e az SZDSZ? 168 óra, No. 16: 4-5. Kis János. 1992. Gondolatok a közeljövőről. Magyar Hírlap, Decem-ber24.11.

Kitschelt, Herbert. 1992. The Formation of Party Systems in East Central Europe. Politics and Society, 20.1 (March): 7-50.

Konrád György. 1982. Anti-Politics. New York: Harcourt, Brace and Jovanovich.

Korpi, Walter. 1983. The Democratic Class Struggle. London: Routledge.

Kowalik, Tadeusz. 1992. Can Poland afford a Swedish Model? Dissent, Winter.

Kuron, J. 1994. Rzeczpospolita dia kazdego. [Köztársaságot minden­kinek] Zycie Gospodarcze No. 21.

Laclau, E.-C. Mouffe. 1985. Hegemony and Socialist Strategy. Lon­don: Verso

Lazarsfeld, Paul és társai 1948. The People's Choice. New Work: Co­lumbia University Press.

Lipset, S. M. 1981 [1960]. Political Man. Expanded Edition. Baltimore: Johns Hopkins University Press.

Lipset, S. M. 1991. No Third Way. In: Dániel Chirot (ed): The Crisis of Leninism and the Decline of the Left. Seattle: University of Washington Press.

Lipset, S. M.-S. Rokkan (eds). 1967. Party System and Political Alignments. New York: Free Press.

Lipset, S. M – S. Rokkan. 1967. Party System and Voter Alignment.New York: Free Press.

Manza, Jeft-Michael Hout-Clem Brooks. 1995. Class Voting in Capitalist Democracies since World War II: Dealignment, Realignment, orTrendless Fluctuation?. In: Annual Review of Sociology, Vol. 21.

Marshall, G.-D. Rose-H. Newby-C. Vogler. 1988. Social Class in Modern Britain. London: Unwin Hyman.

Mateju, Petr. 1996 (megjelenés alatt), in: Search of Recent Left-turns in Post-Communist Countries, In D. Treiman-P. Mateju-Szelényi I. (eds): Winners and Losers of Post-communist Transformations.

Marcuse, Herbert. 1969. An Essay on Liberation. Beacon Press: Boston.

Marx, Karl. 1975 [1843]. A hegeli államjog kritikája. Tájékoztató.

Michnik, Adam. 1993. Lengyel krétakör, Mozgó Világ, No. 3.: 17-33.

Offe, Claus. 1985. New Social Movements: Challenging the Boundaries of Institutional Politics. Social Research 52: 17-68.

Ost, David. 1993. The Politics of Interest in Post-Communist East Europe. Theory and Society 22: 4.

Piven, F. F. 1992. The Decline of Labor Parties: an Overview. In: Piven (ed): Labor Parties in Postindustrial Societies. New York: Oxford University Press, 1-19.

Przeworski, A.-J. Sprague. 1986. Paper Stones: A History of Electoral Socialism. Chicago: University of Chicago Press.

Péter Róbert. 1994. Középosztály, attitűdök, politikai preferenciák. In: Balogh István (szerk.):Törésvonalak és értékválasztások. Budapest: MTA Politikai Tudományok Intézete, 203-226.

Reykowski, Janusz. 1994. Keynote address. In: Komitet Prognoz 'Polska XXI wieku' przy Rezydium PAN, Zmiany systemowe a mentalnosc polskiego spoleczenstwa. Warsaw.

Schlett István. 1994. A konzervatív gondolkodás nem szorult háttérbe. Kritika, No. 9: 8-9.

Simecka, Milan. 1992. A bal- és jobboldal kilátástalansága. Magyar Lettre Internationale, tavasz: 262-268.

Sombart, Werner. 1976. Why is there no socialism in the United States? White Plains, N. Y: M. E. Sharpe.

Szelényi Iván-Szelényi Szonja. 1991. The Vacuum in Hungárián Politics: Classes and Parties. New Left Review187. (May-June): 12-37.

Szelényi Szonja-Szelényi Iván-Wínifried R. Poster. 1995. Interests and Symbols in Post-Communist Political Culture:The Case of Hunga­ry. American Sociological Review.

Tamás Gáspár Miklós. 1989. Búcsú a baloldaltól. Kritika, No. 12: 10­16.

Teixera, R. A. 1987. Why Americans Don't Vote: Turnout Decline in the United States. 1960-84. New York: Greenwood Press. Weber, Max. Gazdaság és társadalom.

Wiekliem, D. L. 1991. The Two Lefts? Occupation and Party Choice in Francé, Italy and the Netherlands. American Journal of Sociology 96: 1327-61.

Wright, Eric O. 1985. Classes. London: Verso.

Wright, Eric 0.1989.The Debate on Classes. London: Verso

Wnuk-Lipinski, E. 1994. LeftTurn in Poland. A Sociological and Political Analysis. Warsaw: Institute of Political Studies, Polish Academy of Sciences.