Tartalomjegyzék

1. Gazdag Ferenc, Lugosi Győző, Balogh András, Krausz Tamás, Keleti György : Kell-e nekünk NATO? – Kellünk-e a NATO-nak?
2. Jochen Hippler : A demokratizálás mint uralmi forma – A harmadik világ a hidegháború után
3. Szelényi Iván, Eric Hanley, Fodor Éva : Baloldali fordulat a volt szocialista országokban – újjáéled-e az osztályszemlélet?
4. Thoma László : Kelet-európai liberálisok
5. Krausz Tamás : Futball és rasszizmus Magyarországon – avagy miről szól az Ajax-Fradi ellentét?
6. Alan Freeman : A nyugati rasszizmus anyagi gyökerei
7. Stephanie Rosenfeld : A chilei gazdasági csoda mítosza
8. Emily Morris : Gazdasági reformok Kubában – Külső feltételek és gazdaságpolitikai lehetőségek
9. Jonathon W. Moses : Borisz Jelcin brumaire tizennyolcadikája
10. Alekszandr Nyikolajevics Taraszov : Utószó 1993 októberéhez
11. Oliver Tolmein : A NATO és Csonka-Oroszország – A keleti bővítés terveinek hátteréről
12. Szalontay Balázs : Titkosrendőrség, terror és tolerancia a modern diktatúrákban
13. Néhány ötletes tanács a privatizációs többletbevétel felhasználására avagy hogyan őrizzük meg a pénzügyi egyensúlyt?

Keleti György, Balogh András, Gazdag Ferenc és Krausz Tamás vitatkozik arról, hogy Magyarország számára van-e alternatívája a NATO-hoz való csatlakozásnak, milyen előnyökkel és hátrányokkal járhat a belépés.

A Budapesti Condorcet Kör és az Eszmélet nyilvános vitaestje a Kossuth Klubban, 1995. október 26-án.

Felkért résztvevők: Balogh András (B. A.), a Külügyi Intézet főigaz­gatója, Gazdag Ferenc (G. F.), a Stratégiai és Védelmi Kutató Inté­zet igazgatója, Keleti György (K. Gy.) honvédelmi miniszter és Krausz Tamás (K.T.), a Politikatörténeti Intézet főmunkatársa. Vi­tavezető: Lugosi Győző (L. Gy.).

L. Gy: Tegnap este egy késői televíziós beszélgetésben, a hazai liberális gondolkodás jeles képviselői között teljes egyet­értés mutatkozott abban, hogy Magyarország külpolitikájára s egész nemzetközi státuszára súlyos csapást jelentene, ha a NATO-csatlakozásról (esetlegesen) kiírandó népszavazáson negatív eredmény születne. Nyugati partnereink – fogalmazták meg a beszélgetés résztvevői – ezt az Európának való hátat for­dítás gyanánt értelmeznék. Kérdésem: a NATO-ba való belépés vajon tényleg elválaszthatatlan-e az európai integrációba, jele­sül az Európai Unióba való bekapcsolódásunktól? Előszobája-e a NATO az EU-nak? És ha számunkra igen, miért nem volt az Ausztriának, Finnországnak, avagy – az érem másik oldalán – Törökországnak?

K. Gy.: Az európai integrációnak természetesen nem feltétele a NATO-hoz csatlakozás. A két folyamat párhuzamosan zajlik majd. De gazdasági okokból – szerintem – hamarabb fogunk belépni a NATO-ba, mint az Európai Unióba, mert a tőke köztu­dottan odamegy, ahol biztonságban érzi magát. Ugyanakkor e csatlakozásnak negatív gazdasági vonzata is van: pénzbe fog kerülni.

B. A.: Úgy gondolom, igenis korreláció van a két európai, pon­tosabban euro-atlanti szervezethez való csatlakozás között. Ez akkor is igaz, ha a NATO-tagság nem fedi teljesen az EU-tagságot. Az Egyesült Államok a NATO vezető hatalma, miközben nem tagja az Európai Uniónak. Az újonnan felvett EU-tagok pedig nem tagjai a NATO-nak. Igaz, Ausztriában most lett nyílt politikai disz­kusszió tárgya, hogy csatlakozni kell-e a NATO-hoz, Finnország­ban pedig a politika boszorkánykonyhájában ügyködők váltak a belépés híveivé. Törökországnak viszont, noha régóta NATO-tag, esélye sincs arra, hogy bekerüljön az Európai Unióba. Sem a régi, sem a jelenlegi NATO-felvétel követelményeinek nem felel meg, annak idején csupán a hidegháborús légkör fogadtatta el a NATO-val. Ma viszont nincs olyan külső fenyegetettség, ami miatt a NATO lemondana a maga támasztotta kikötésekről. A politikai döntéshozók Magyarországon tehát kétféle megoldást követhetnek. Elutasíthatják Európát az Európai Unióval és a NATO-val együtt, vagy kereshetik az utat az integrációs szerve­zetekhez, de ez esetben egyiket sem hanyagolhatják el a másik rovására.

K. Gy: Ausztria egyébként 1994 márciusában aláírta a NATO által útjára bocsátott ún. békepartnerség-programot. Ez egyfelől lépés a NATO irányába, másfelől arra utal, hogy az osztrákok különleges kapcsolatot akarnak kiépíteni a szomszédos orszá­gokkal.

K.T:Én egy egészen más logikában gondolkodom. Most egy kísértetiesen régi struktúrát állítunk helyre. A törleszkedést a NATO-hoz Magyarország és a régió egésze szempontjából ká­rosnak tartom. Ha egyszer a rendszerváltásra igent mondtak az orosz vezetők, akkor nem értem, hogy mi a NATO funkció­ja. Ha összeomlott a kommunizmus, akkor a NATO mint védel­mi szervezet, vajh' ki ellen irányul? Miféle történelmi előnnyel jár a peremországok számára, ha ütköző pozícióba kerülnek Oroszországgal? Mindenki jövőre utaló valószínűségeket em­leget, de nem nevez meg semmilyen garanciát. Ha az oroszok­kal szemben álló katonai táborhoz fogunk csatlakozni, azt meg­sínylik gazdasági kapcsolataink. Ezt az oroszok és az ukránok be is jelentették. Az a gazdasági erő viszont, amelyet a Közös Piac ígér nekünk, vagy lesz vagy nem lesz. A Nyugatnak ép­pen az az érdeke, hogy szétválassza a katonai és a gazdasá­gi csatlakozást. Nekem úgy tűnik, a NATO-ba lépést ők sugall­ják, ők határozzák meg azokat a feltételeket, amelyek között haladnunk kell, és majd meglátjuk, származik-e ebből valami­lyen gazdasági haszon vagy sem. Katasztrofálisnak tartom, hogy a politikában nincs erről vita. A másik problémám a NATO-val kapcsolatban az, hogy ha NATO-ország leszünk, akkor had­ba kell lépnünk mindazokkal az országokkal szemben, ame­lyekkel a NATO egy adott pillanatban katonailag konfrontálód­ni akar. Mármost itt a térségben, ahol jócskán vannak magyar kisebbségek, érdemes-e újra kitenni magunkat egy katonai ve­szélyforrásnak, és mondjuk nem egy 68-as, csehszlovákiai in­vázióban, hanem egy talán sokkal gyilkosabb invázióban részt venni? Ezt megfontolandónak és egy társadalmi vitára alkal­mas gondolatnak tartom.

G. E: Szeretnék itt visszatérni a vitaindító kérdésre, neveze­tesen arra, hogy mennyire kötődik egymáshoz az Európai Uni­ós tagság, illetve a NATO-tagság. Magyarország nagyságrend­jénél, földrajzi helyzeténél meg egy sor más dolognál fogva olyan ország, amelynek politikájára az átlagosnál nagyobb erő­vel hatnak a külső tényezők. Kérem ezt tudomásul kell venni. Akárcsak azt a szabályrendszert, amelyet a már működő in­tézmények kialakítottak. A nyugat-európai intézmények között van ugyanis egyfajta, jogilag is tetten érhető harmónia. Hatá­rozottan törekednek arra, hogy tagságukat szinkronizálják, a társult és a meghívott tagok tevékenységét összehangolják. Tehát ha valaki EU-tagságban gondolkodik, akkor annak tud­nia kell, hogy az Európai Unió a Maastrichti Szerződés 5. cik­kelyének értelmében bármely katonai és biztonságpolitikai kér­désben számíthat a NATO illetékes szerveinek tanácsaira, se­gítségére stb. Az Európai Uniós tagság ugyanazt a családot jelenti, mint a NATO-tagság, bár ezt általában nem veszik ész­re. Moszkvában is vitába keveredtem az orosz kollégákkal, amikor megkérdeztem tőlük, hogy miért nem ellenezték Finn­ország csatlakozását az Európai Unióhoz, hogy miért nem vet­ték észre azt a csapdát, ami a két szervezet átjárhatóságából ered. A másik megjegyzésem, hogy tisztázni kellene az alap­kérdéseket, például azt, hogy mi ma a NATO. 1995 végén sze­rintem a NATO jobbára nem katonai, hanem egyre növekvő mértékben politikai jellegű szervezet. Intézetünk megpróbál in­formációkat terjeszteni, mert hamis az a NATO-kép, amelyik csupán az előjel megfordításából áll, vagyis abból, hogy ami azelőtt negatívum volt, az most kritikai csodálat tárgya. A do­log egyszerűen nem így működik.

B. A.: Az elhangzottak fényében visszatérek az alapkérdés­hez. A közép-európai társadalmakban van egy nagyfokú illúzió-kergetés, él egy teljesen hamis felfogás Európáról. Tulajdonkép­pen az egész közép-európai térség közvéleménye azt feltétele­zi az Európai Unióról, hogy az elsősorban gazdasági együttmű­ködés, amely az emberi kapcsolatok szabaddá válásával, a tőke mozgásával és a kulturális értékek cseréjével jár. Nem tudato­sodik kellő keménységgel senkiben, hogy az Európai Unió igenis politikai jellegű közösség, saját védelmi, biztonságpolitikai kon­cepcióval. Miután Európa védelmi, biztonsági struktúrája kez­detleges, miután nem tudja megállni a helyét a világban, Nyu­gat-Európa egyértelműen elkötelezte magát a NATO mellett. Il­lúzió, hogy a világban megszűntek az ellentétek, hogy perspek­tivikusan ezekkel nem kell számolni. Mindenki pontosan tudja, hogy Európa nyugati részén törékenyek az államok, a gazdasá­gok, a társadalmak, hogy a katonai elemnek továbbra is meg­van a maga szerepe. Azzal is mindenki tisztában van, hogy Nyu­gat-Európa nem nélkülözheti hosszú időn keresztül az Egyesült Államok jelenlétét. Ezért Magyarországnak, ahogy más közép­európai országoknak is, őszintén el kell döntenie, lát-e lehető­séget arra, hogy az európai környezettől függetlenül saját utat válasszon. Ha igen, akkor ezt az alternatívát mielőbb ki kell dol­goznia. Én nem látom, hogy ennek a független útnak az alap­elemeit bárki kimunkálta volna; amivel – akár szakértői, akár politikai szinten – foglalkoznak, az kizárólag a létező európai struktúrákhoz való illeszkedés. Jelenleg nincs realitása az ön­erőre támaszkodásnak, annak, hogy a kelet-ázsiaiakkal szoro­sabb kapcsolatot alakuljon ki, vagy hogy helyreálljon Oroszor­szággal együtt valamiféle külön közösség. Ha pedig ezt tudo­másul vesszük, akkor ki kell mondani, hogy Nyugat-Európa nem egyszerűen gazdasági, kulturális, humanitárius klub, hanem po­litikai, katonai entitás. Aki á-t mond, annak b-t is kell mondania. Hezitálni, habozni nem lehet. Nem azt kell nézni, hogy mennyi­be kerül a NATO-tagság, milyen előnyei vagy hátrányai vannak, mert ezek hamis kérdésfeltevések. Azok az országok ugyanis, amelyekhez gyakorlatilag minden magyar politikai csoportosu­lás csatlakozni akar, fönn akarják tartani a katonai szövetséget, mert bizonytalanok, mert félnek a jövőtől stb. Márpedig ha ezek­nek az országoknak az a véleménye, hogy csatlakozni kell a NATO-hoz, akkor ezt a szándékot mi nem ignorálhatjuk, nem vehetjük semmibe.

K. Gy: Krausz Tamás hozzászólására szeretnék reagálni. Nemrég találkoztam egy NATO-gyakorlaton azzal a francia tá­bornokkal, aki két évvel ezelőtt vezette az ENSZ békefenntartó csapatait. Azt mondta, nagyon sajnálja, hogy annak idején nem kapott engedélyt a bombázásokra, mert így az elmúlt két esz­tendő pusztításait meg lehetett volna spórolni. A probléma tehát az, hogy kinek és mikor kell belépnie egy háborúba. Meg kell nézni, hogy az ENSZ kötelékében kik avatkoznak be például a délszláv válságba. Akik ezt vállalják. Nincs semmiféle kötele­zettség. Például a németek Tornádó-repülőgépekkel derítik föl a légvédelmi tüzelőállásokat, a lokátorokat, viszont fegyverrel nem vesznek részt a békefenntartásban. Van különbség a NATO és a Varsói Szerződés között. Az a bevonulás 1968-ban, amire Tamás utalt, amiből csak a románok maradtak ki, kötelező inter­nacionalista fellépés volt. Ám abban az akcióban, ami most kö­vetkezik, jelesül a boszniai béketerv NATO-felügyelet melletti végrehajtásában, csak azok az országok fognak részt venni, akik ezt a szándékukat Brüsszelben jelzik. Én ezt nagyon fontos el­térésnek tartom. Ha Magyarország azt az értékrendet kívánja magáénak vallani, amely a NATO-tagországokat jellemzi, akkor a NATO-ban a helye. Elsősorban nem katonai értékrendre gon­dolok itt, hanem azokra a politikai, gazdasági, társadalmi minő­sítésekre, amelyekkel a NATO-országokat azonosítani szokták. Az amerikai védelmi miniszter szerint, öt elengedhetetlen felté­tele van a NATO-tagságnak. Az ország legyen demokratikus be­rendezkedésű, legyen híve a piacgazdaságnak, legyen jó vi­szonyban a kisebbségeivel meg a szomszédos országokkal, és csak ezután beszélt a katonai kompatibilitásról meg a hadsereg nagyságáról. E felsorolásból is látható, hogy a NATO egyre in­kább politikai szervezet, s talán ezért ítéli meg egységesen a parlament valamennyi pártja, függetlenül attól, hogy a patkó melyik oldalán ül.

B. A.: Találtam egy idevágó Clinton-idézetet:…..elnyomó poli­tikai rendszerben élő országok, szomszédaikra fenekedő álla­mok, civil ellenőrzés nélküli haderővel és zárt gazdasági rend­szerrel bíró országok ne folyamodjanak felvételért a NATO-ba".

K.T.: Tulajdonképpen egyetértek Balogh Andrással abban, hogy a nagyhatalmak rákényszeríthetik az akaratukat Közép-Kelet-Európára. Az utóbbi évtizedeknek ez a tanulsága. De ké­telkedem a miniszter úr szavaiban, miszerint mi dönthetjük el, hogy milyen akciókban kívánunk majd részt venni. Amikor belé­pünk egy katonai szervezetbe, akkor a kívánságok-már negyed­ötödleges dolgok. A szervezeten belüli erőviszonyok fogják el­dönteni, hogy egyáltalán mit kívánhatunk. Akkor miben külön­bözik az álláspontom az Andrásétól? Van egy kitűnő írása az Eszméletben az európai integrációról, és abban felvet egy na­gyon fontos gondolatot, nevezetesen, hogy Európa több régió­ból áll, de kettőből mindenképp, a privilegizált és az alávetett nemzetek régiójából. Meglehet, hogy Ausztria is folyamodni fog a NATO-tagságért, de nem azokkal a lehetőségekkel és jogok­kal fog majd belépni, mint Magyarország. Ezért én Andrással szemben azt szorgalmazom, hogy építsünk föl egy másik alter­natívát (ami azért a nemzetközi irodalomban nem ismeretlen gondolat), a közép-kelet-európai országok viszonyuljanak alrégióként Nyugat-Európához, egyeztessék érdekeiket a gaz­daságban, a politikában és a kultúrában, mert az adott törté­nelmi feltételek között nincsenek nemzeti megoldások. A magyar is intézi a maga dolgát, a cseh is, a szerb is, és így minden egyes nemzet külön-külön kerül alárendelt pozícióba. Újra kellene Vi­segrádról beszélni, ha már szó van az Európához csatlakozás­ról. Fennen kellene hirdetnünk az alrégiót, mint lehetőséget a kooperációra. Ebben ugyan nincs benne Oroszország, de én mégsem tenném teljesen zárójelbe, hiszen Németország abszo­lúte együttműködik vele. Miért gondolja mindenki, hogy az oro­szok ugyanúgy fogják tolerálni a magyar politikát, mint a néme­tek? Kis ország vagyunk, nem számítunk. Igaz, Oroszország­ban van egy Zsirinovszkij, de hát Ausztriában is van egy Haider, aki sokkal veszélyesebb, mint a mi Csurkánk, mert nem a la­kosság 5%-a, hanem 11%-a támogatja. Holott szélsőjobboldali, idegengyűlölő és rasszista. Egyébként Zsirinovszkij nem fog ha­talomra kerülni Oroszországban, hacsak Európa el nem taszítja magától Oroszországot, de akkor jaj nekünk, akkor ütköző pozí­cióba kerülünk. Egy szó mint száz, ki kellene dolgoznunk egy alternatív koncepciót a többi közép-kelet-európai országgal, amíg nem késő.

L. Gy: Az 1993-ban kiadott NATO-kézikönyv előszavában Gazdag Ferenc ezt írja: „…a bipoláris világrend hajdan irigyelt osztrák vagy finn utat ígérő modelljének követése az új körül­mények között nemcsak lehetetlen, hanem az egypólusú világ­ban értelmetlen is". Kérdésem: vajon tényleg egypólusú-e a mai világ? S ha igen, nem az-e a benyomása az uraknak, hogy Oroszország mintha erről nem tudna, s emiatt a NATO kiterjesz­tését fenyegetésként éli meg? Ha pedig így van, előnyös-e Ma­gyarország biztonsága szempontjából, ha a NATO s a vele szem­ben – potenciálisan – ellenséges Oroszország harapófogójába kerül? Nem kéne mégis inkább az osztrák semlegesség földraj­zi meghosszabbítása mellett döntenünk?

G. F: A semlegességnek – abban az értelemben, ahogy ezt a bipoláris rendszer idején használtuk – nincs értelme. A konfe­renciákon a kollégák tréfásan azt szokták mondani, hogy „sem­leges, de ki ellen?" A semlegesség furcsa módon működő vala­mi. Ha megnézzük az európai államokat a semlegesség szem­pontjából, akkor azt látjuk, hogy nincs két egyforma jogi alapú semlegesség, teljesen különböző esetekkel állunk szemben. Önmagában a semlegesség kinyilvánítása egy garast sem ér. Azok az államok, amelyek megpróbálták a politikájukat erre ala­pozni, szomorú tapasztalatokra tettek szert. Utalnék Belgiumra, ahol a semlegesség formulájával kísérelték meg a II. világhábo­rú előtt elkerülni azt, ami elkerülhetetlen volt. A nagyhatalmak nem szokták figyelembe venni a semlegességet. Ha jól emlék­szem, Ausztria semlegessége sem volt tabu a Varsói Szerző­dés hajdani tervezői számára. Finnország például a gyakorlat­ban soha nem volt semleges állam, egy 48-as szerződés kon­zultációs kötelezettséget írt elő számára Moszkvával. Vagyis csu­pán kvázi semleges, – nyugati szóhasználattal – „finnlandizált" ország volt. Az említett jelző csak a magyar olvasatban pozitív terminus, eredendően nem volt az. Pillanatnyilag a semleges­ség útja szerintem járhatatlan.

K. Gy: Az oroszok véleményéről mondanék valamit. Horn Gyu­la ez év (1995) márciusában járt Moszkvában, és ott Jelcin el­nök közölte vele, hogy a NATO-csatlakozás magyar belügy. A hivatalos álláspont tehát ez. Ha Oroszország változtatja a véle­ményét, ha a sajtó útján próbál üzengetni, az rendkívül veszé­lyes dolog. Egy nagyhatalom külpolitikája nem lehet ennyire vál­tozékony, nem tehet száznyolcvan fokos fordulatokat, mert az komoly zavarokat okozhat a világban. Egy nagyhatalom politi­kája legyen kiszámítható! Sok újságíró, hozzáértő szerkesztő tudja persze, hogy ezek a nyilatkozatok nem nekünk szólnak, hanem a belpolitikának. Hiszen az oroszok duma- és elnökvá­lasztás előtt állnak, és a mostani vezetésnek valahogy bizonyí­tania kell az erejét. Üzennie kell a közvéleménynek, hogy látjá­tok, mi megmondjuk a lengyeleknek, a magyaroknak, még a NATO-nak is. Várjuk meg a választások végét, akkor majd ki­derül, mi a legújabb hivatalos álláspont a NATO-csatlakozást il­letően, és döntsünk majd akkor. Továbbmegyek, ha mi most ezt a fenyegetőzést komolyan vesszük, akkor egy hónap múlva, ha az Moszkvának nem tetszik, az Európai Unióhoz se csatlako­zunk? Ha Jelcin ezt követően azt mondja, hogy szüntessük be a nyugati kereskedelmet, és csak Oroszországnak szállítsunk, mit tudom én, hogy milyen feltételekkel, akkor azt is komolyan kell vennünk? El kell hinnünk, hogy szuverén ország vagyunk és dönthetünk szuverén módon.

G. R: Három dolgot szeretnék az eddigiekhez hozzátenni. Az első borzasztóan személyes valami. Az egyik szemem sír, a másik meg nevet. Örülök, hogy vitapartnereim itt az asztal kö­rül, beleértve a miniszter urat is, az általunk megjelentetett kiad­ványokból idéznek. Ez azt jelenti, hogy nem dolgozunk hiába. De nem olvassák elég figyelmesen a könyveinket. Többet kell tehát publikálnunk vagy több kiadványt kell ingyen kiosztanunk. A második megjegyzésem az, hogy a témához hihetelenül sok tévképzet társul. A NATO 1949-es Alapokmányának cikkelyei szerint, konkrétan a 10. paragrafusra gondolok, akkor vehető fel egy ország, ha hozzájárul az adott térség biztonságához. Ez vi­szont nincs ingyen. Nemcsak a NATO-tagállamokra, hanem a semleges országokra vonatkozó adatsorokat is közzé kellett vol­na tennünk. Akkor mindenki tudná, hogy fegyverkezésre a sem­legesek költenek a legtöbbet, hogy egy hadsereget olcsóbb fenn­tartani egy szövetségi rendszeren belül, mint önállóan. Az a leg­drágább, ha magunk akarunk mindent csinálni.

Közbeszólás: Nem kell hadsereg! Sok fehér lepedővel gaz­daságosan megoldható a biztonság.

G. R: Kérem szépen, amikor a sztrádán haladva nyugati ven­dégeim látják, hogy Belgrád 300 akárhány vagy Zágráb 260 km, akkor enyhe borzongással kérdik; nem lesz baj, ha tovább me­gyünk? Aki tehát azt mondja, hogy nem kell hadsereg, az pont olyan felelőtlen, mint Linder Béla, aki 1918-ban hazaküldte a katonákat. Ezért húzódnak a határaink ott, ahol húzódnak…

K. T.: Na ne; történészként ne mondd már, hogy azért volt az I. világháborús vereség, mert hazaküldték a katonákat!

Susan Zimmermann: Ausztriából költöztem ide. Ott is évek óta kőkeményen gyúrják a közvéleményt, a társadalmat, hogy be kell lépni a NATO-ba. Szeretném felhívni a figyelmet a miniszter úr fejtegetésének egy paradoxonára. Úgy véli, hogy be kell lép­nünk a NATO-ba, mert ha Magyarország felett gépek röpköd­nek, akkor szerinte hamarább befejeződik a délszláv válság. Ér­velése előfeltételezi, hogy a NATO-beavatkozás megoldja a dél­szláv krízist. Úgy gondolom, előbb ezt az előfeltételezést kelle­ne megvitatni. Ugyanakkor Keleti úr azt is állítja, hogy ha majd benne leszünk a NATO-ban, nem muszáj belépnünk a háború­ba. Egyfelől le kell tennünk a voksot egy bizonyos oldalon, más­felől senki nem kötelez bennünket semmire. Ez az enyhén szól­va önellentmondó érvelés ismerős Ausztriából. Végül feltennék egy erkölcsi kérdést: részt kell-e venni egyáltalán egy háború­ban bármelyik oldalon? Kérdezem: háború esetén mikor volt Magyarországnak haszna abból, hogy valamelyik nagyhatalom­mal szövetségben állt? '

G. F: A NATO nem a saját szakállára megy Boszniába rendet teremteni, erre az ENSZ kérte fel. Az ENSZ-nek pedig éppúgy tagállama Oroszország, mint Magyarország. Amikor a Biztonsági Tanácsban döntöttek a beavatkozásról, akkor ehhez a határo­zathoz kellett egy moszkvai igen is. Ezt senki ne felejtse el!

K. Gy.: Feltennék a hölgynek egy kérdést. Ha kialakul a világ­ban egy fegyveres konfliktus, Ön mit tenne a legszívesebben, a szemben álló felek közé állna? A fegyveres konfliktusokat álta­lában erőszakkal szokták megállítani. Valahová le kell tenni a voksot. Az Öböl-háború idején Ausztria a szövetséges haderőre szavazott. Emlékeztetném, hogy 1991 nyarán négy dandárral védte a határát. Mi miért nem tehetjük meg azt, amit Ausztria? Az az érdekünk, hogy minél előbb véget érjen a háború, hisz a határaink mellett pusztítanak.

Susan Zimmermann: Először azt kellene tisztázni, hogy a NATO-beavatkozás révén gyorsabban fejeződik-e be a délszláv háború?

K. Gy: Nekem az a véleményem, hogy igen.

Szabó János: A vita tökéletesen tükrözi a hazai helyzetet. Ki­mondatlan kérdések léteznek a NATO-val kapcsolatban, de ezek­nek nincs fóruma, nyilvánossága. Ilyen körülmények között ne­hezen választható el, hogy ki intéz kiáltványt a néphez, illetve ki végez racionális elemzéseket. Holott a két dolog nem ugyanaz. Módszertanilag nagyon közel áll egymáshoz az, amikor egy ha­talmi grémium, mondjuk a kormányzat, a társadalom megkér­dezése nélkül dönt egy ilyen fontos kérdésben, vagy ha úgy akar­nak egyesek népszavazást, hogy előzőleg nem készítették erre fel a társadalmat. Mind a két esetben csak hangulati érvek alap­ján igyekeznek befolyásolni az embereket. Mondandóm lénye­ge, hogy növelni kell a társadalom kompetenciáját a döntésben, vagyis be kell vonni az embereket a NATO-vitába. Fel kell tárni, hogy a belépés és a nem-belépés mögött milyen implicit számí­tások rejlenek. A belépés mögöttiek előjöttek a vitában, az is nyilvánvalóvá vált, hogy a semlegesség nadrágja lyukas, de a nem-belépés mögötti implicit számításokra nem derült fény. A megteremtendő regionális egység gondolata igen érdekes, csak elfelejtkezik arról a konkurrencia-helyzetről, amelyben élünk, amelyből ezt az önvédelmi aspektust nehéz kibontani. Felme­rült, hogy nem jó nekünk a NATO-ban, mert itt van a Balkán mel­lettünk, de ha nem lépünk be a NATO-ba, akkor vajon a Balkán elmegy innen? A kérdések tisztázását mindenképp folytatni kell.

Csapody Tamás: Téziseim a következők: 1. Nem tudok egyet­érteni azzal, hogy Magyarország csatlakozása Európához egy katonai integráció mentén történjen meg, ez a fajta modernizá­ciós paradigma egy nagyon rossz, militarista szellemiséget ta­kar. 2. A NATO egyértelműen katonai szervezet, a politikai vo­natkozások hangsúlyozása csak a legitimizációt célozza. 3. Ami a békefenntartást illeti, a NATO csak keresi a helyét, csak el akar­ja fogadtatni magát, de funkciója valójában nem változott. 4. Kö­zép-Kelet-Európában a békét nem a Partnerség a békéért prog­ram tartja fönn, ezért ez a fajta katonai beállítódás erősen kifo­gásolható. 5. A magyar hadsereg az elmúlt öt évben korántsem a GDP 1,5 %-át emésztette fel, hanem elköltötte legalább an­nak 4-5 %-át.

Sebestyén György: Van néhány civil szervezet, amelyik intel­lektuális alapon és érzelmileg is érintetten felvállalja a NATO-ellenességet, mert – ellentétben a magyar és a nyugati politikai elittel – úgy ítéli meg, hogy ez nekünk káros. Miért nem rakott rendet a NATO ugyanolyan gyorsan a Balkánon, mint a Közel-Keleten? Vajon nem az érdekek különbségével magyarázható a dolog? A Közel-Kelet fontos volt számára valami miatt, ezért rögtön rendet csinált, itt a Balkánon viszont ráért megvárni, hogy az emberek kiirtsák egymást. Jó-e nekünk, ha atomfegyvereket telepítenek ide, ha létrehoznak hazánkban egy potenciális cél­pontot? Aztán amikor idelőnek, nekünk kell majd feltartóztatnunk azokat a hadseregeket, amelyek rajtunk keresztül akarnak be­vonulni valahová. Vesztesek leszünk-e, ha megpróbáljuk magun­kat ettől távol tartani?

K. Gy.:A kérdés bonyolultabb, mint ahogy Ön felveti. A Közel-Keleten érdekelt volt a tőke abban, hogy mentse az olajat, a Bal­kánon meg tagadhatatlanul nem volt ilyen érdekeltsége, de a népeket nem ezért hagyta kicserélődni. A Közel-Keleten siva­tag van és bombázásra alkalmas lakatlan terület, a Balkán vi­szont ideális hely partizán jellegű hadműveletekre. Emlékeztet­ném Önt, hogy a II. világháborúban 40 német hadosztálynak sem sikerült a Tito-féle partizánmozgalmat legyőzni. Egy háború meg­nyerése nemcsak szándék, hanem terepviszonyok kérdése is. Bizonyára elkerülte az Ön figyelmét a katonai szakértők véle­ménye, akik szerint, ha a NATO hasonló ütemben rakott volna rendet Boszniában, mint az Öböl-háborúban, akkor kb. 240 ezer fős hadseregre lett volna szüksége. Helyeselte volna, ha 240 ezer katona Boszniába vonul?

G. F.:A magyar közgondolkozás szinte vallásos módon hisz a rendcsináló hatóságokban, az intézkedő külső erőkben. De a kérdést úgy kell feltenni, hogy kinek van jogosítványa beavat­kozni a jugoszláv belügyekbe? A válasz: egyetlen létező nem­zetközi szervezetnek sincs. Ha a jugoszlávok lerohanták volna például Albániát, akkor az ENSZ-nek a vonatkozó passzusok értelmében kötelező lett volna interveniálnia. De nem ez tör­tént. Az történt, hogy egyes szervezetek felvállalták a Jugosz­lávián belüli tagállamok, népcsoportok közötti vita levezénylé­sét. Furcsa játék volt. Először az EBÉÉ vállalta fel a közvetí­tést, aztán az Európai Unió, de egyiknek sem volt erre felhatal­mazása. Végül az ENSZ elé került a probléma. Ott pedig úgy döntöttek, ahogy általában a nemzetközi konfliktusokban dön­teni szoktak. így került a kérdés – a tagállamok konszenzusá­val, illetve a Biztonsági Tanács döntése alapján – a NATO-hoz. Tehát a NATO nem önálló cselekvő, nem önálló szereplő Boszniában. Legyünk nyíltak, a NATO-beavatkozásról egy ENSZ-mandátum határozott, így tehát Moszkva is felelős érte.

K.T.: A szakértők – arisztokratikus módon – azt hiszik, hogy a magyar társadalmat szakmai érvekkel kell meggyőzni, holott a kérdés maga politikai. Szakértői vélemények pro és kontra léteznek, de a végső szót az érdekek mondják ki. A történelem nem a racionális döntések mentén halad, mert ha így lenne, nem lennének etnikai háborúk a volt Jugoszláviában. A kommuniz­mus bukása után mindenki azt hitte, hogy a béke szigetei szol­gáltatnak majd örök boldogságot a kelet-európai népeknek. Nem ez következett be. A magyar társadalom józan része, amelyik nem hagyja magát manipulálni, nem szeretne egyetlen szom­szédos országgal sem háborús konfliktusba kerülni. Ha mi a NATO-val részt veszünk a szerbek bombázásában, akkor hiába akarunk jót, hiába akarjuk megfékezni a szélsőjobboldali szer­beket, a horvátok mellé állva elköteleződünk a háborúban.

Szűcs Mihály: Szeretnék a vitában egy harmadik dimenziót nyitni. Volt nyugat-európai, jugoszláv dimenzió, de a hazai pá­lyáról még nem beszéltünk. Kérdés: fejlettség tekintetében va­jon a gazdaság van-e közelebb a Közös Piachoz vagy a hadse­reg a NATO-hoz? Mert ha a gazdaság olyan messze van a Kö­zös Piactól, mint a hadsereg a NATO-tól, akkor soha nem en­gednek be minket a Közös Piacba. Nincs ugyanis hadra fogha­tó seregünk. A tisztikar progresszív része öt éve próbál egy nor­mális hadsereget összehozni, cikkezgetünk, javaslatokat teszünk fűnek-fának, de a politikai vezetés nem támogat bennünket. NATO-t akarnak, NATO-elvek nélkül. Ez így nem fog összejön­ni. Az orosz problémához csak annyit tennék hozzá, hogy az éhes elefánt eltaposhatja a jóllakott egeret.

Hozzászóló, név nélkül: Három irányból szeretném megköze­líteni a kérdést. 1. Választhatunk szövetségeseket, de ezzel el­lenséget is választunk. A NATO hívei azt feltételezik, hogy akik ellenzik a NATO-tagságot, azok vagy oroszbarátok vagy szélső­baloldaliak. Engem egyikkel sem lehet vádolni, miután az édes­anyámat 18 éves korában, mint erdélyi kisebbségit, kényszer­munkára vitték a Szovjetunióba. Oroszország nem kellemes el­lenfél: sem 1849-ben, sem 1914 és 1918 között nem volt az. Sokan Franciaországot hibáztatják Trianonért, holott jórészt az ortodox pánszláv előrenyomulás volt a szellemi szerző. A II. vi­lágháború után pedig a rossz békefeltételeket is elsősorban Oro­szországnak köszönhetjük. Tehát nem szabad vele szembeke­rülnünk. 2. Mitől véd meg bennünket a NATO? Magyarországon nincsenek elszakadni akaró kisebbségek, hacsak a pilisi szlo­vákok meg nem őrülnek… Ha viszont Erdélyben vagy Szlováki­ában hatalomra kerülne valamilyen szélsőséges erő, a NATO nem akadályozná meg a népirtást, mint ahogy Törökországban sem védi meg a kurdokat. így biztonságpolitikai érv nemigen hozható fel a NATO-csatlakozás mellett. 3. A magyar elit, lett lé­gyen bármelyik pártban, bizonyos szempontból egységes: tekin­télyelvű rendszerben szocializálódott és így megszokta, hogy a társadalom beleegyezése nélkül dönt. Nem arról van-e szó, Hogy nem akar, úgymond, kettesben maradni a társadalommal, és ezért külső támaszt keres a NATO-ban?

B. A.: Azzal a megközelítéssel, hogy a magyar fegyveres erők érik-e el előbb a NATO-standardot vagy inkább a magyar gaz­daság színvonala az Európai Unió standardját, nem sokat lehet kezdeni. A NATO elvárásai alapvetően nem a fegyveres erők fel­készültségére, ellátottságára, azaz minőségére vonatkoznak, ha­nem az átláthatóságra, a civil és politikai kontroll megvalósítá­sára stb. Az Európai Unió viszont a felvételt a gazdaság struk­turális reformjához, teljesítőképességéhez, no meg például a jogharmonizációhoz köti, ezért döntött a magyar politikusok több­sége úgy, hogy először a NATO-ba kell bejutni, mert oda könnyebb, mint az EU-ba. Itt jegyzem meg, hogy akik európai­ságról beszélnek, akik el akarják fogadni az európai mintákat, akik honosítani akarják az európai intézmények szellemét és közben azt hirdetik, hogy hallani sem akarnak a NATO-ról, azok irracionálisán viselkednek, tudniillik a nyugat-európai országok egész politikai fölépítményéhez szervesen hozzátartozik a NATO mint katonai szervezet. Egyetértek azokkal, akik csalást emle­getnek, amikor a NATO-t egyesek politikai szervezetként aposzt­rofálják. Tudomásul kell venni, hogy a NATO kemény katonai szervezet, sőt, azt is, hogy a nyugati demokratikus rendszerek­ben benne van az erőszak eleme belül is, kívül is. Nincs szük­ség semmiféle ködösítésre, ez része a játéknak. Ennek alapján kell dönteni. A nyugati demokráciák ismerik mind a belső, mind a külső kényszert. Szigorú kompetitív rendszert képeznek, amely­ben a fegyveres erőknek ma is döntő szerepük van. Tehát Nyu­gat-Európát azonosítani egy demilitarizált, pacifista rendszerrel – egyszerűen szemfényvesztés.

G. F.: Gondolom, a vita során mindenkiben felmerült a kérdés, hogy egyáltalán miről szól a mese. Lehet-e önmagában a NATO-tagság egy ország politikai stratégiájának a célja? Nem, ez sza­márság lenne. Ennyi erővel beléphetnénk az OECD-országok közé, és boldogok lehetnénk, hogy minden rendben van. A ré­gió valamennyi politikai elitjének arra kell válaszolnia, hogy mi­képp modernizálja az országát. Úgy tűnik, az összes politikai erő körülöttünk, és itt Magyarországon is, a fejlett centrum felé akar menni. A NATO-tagság és az EU-tagság tehát nem cél, csu­pán a modernizáció eszköze.

K. T.: Feri, ne csapjuk be a társadalmat! Nem sikerült sem gaz­dasági, sem szociális szinten felzárkózni a Nyugathoz. Akármi­lyen mutatót nézel, a különbségek csak nőttek. Inkább András­sal értek egyet, hogy kényszerek vannak, és ezeknek a kény­szereknek megvan a maguk konzekvenciája. De ne öltöztessük már ezeket ideológiai köntösbe!

Kepecs Ferenc: Elhangzott, hogy a NATO-ba lépés Magyar­ország számára azt jelentené, hogy idegen érdekekért sodródik veszélyes katonai kalandokba. Ezzel szemben én azt állítom, ha egyszer szükségünk lesz arra, hogy dán, holland, norvég meg amerikai katonák védjenek meg bennünket, akkor nem enged­hetjük meg magunknak az elegáns kívülállást. A délszláv vál­ság megoldásával kapcsolatban éreztem egy olyan hangulatot, különösen a béketábor hívei részéről, mintha a NATO-egységek­kel a Wehrmacht vonult volna be Boszniába. De hát, uraim, az ENSZ nem azért avatkozik be, hogy szétválassza a nacionalis­tákat, hanem hogy megvédje azokat a szarajevói civileket, aki­ket az orvlövészek lelőnek az utcákon, hogy megvédje azokat a muzulmán, horvát, szerb polgárokat, akiket még lemészárolná­nak, és nőket, akiket még megerőszakolnának. Hagyjuk ezt, ne avatkozzunk közbe?

Hozzászóló, név nélkül: Azt kérdezném a miniszter úrtól, ha az Alkotmánybíróság nem talál kivetnivalót a népszavazási kez­deményezésben, és tegyük fel, hogy a népszavazás eredmé­nyes lesz, s az ország lakói nem akarják majd, hogy belépjünk a NATO-ba, akkor mit fog tenni? Lemond, vagy behívja a NATO-t azok ellen, akik leszavazták?

Marton Imre: Keleti úr, Ön azt mondta, hogy a NATO legutób­bi brüsszeli dokumentuma határozza meg, hogy kell-e atomfegy­vereket telepíteni a kelet-európai országokba vagy sem. Mivel magyarázza akkor, hogy a dokumentum közzététele után, szin­te néhány nap múlva, Csehország és Lengyelország azonnal felajánlotta, hogy hajlandó atomfegyvereket telepíteni. Mi van végül is ebben a dokumentumban? A közvélemény nem ismeri. Tartalmaz világos elvárásokat vagy sem?

K. Gy: Hamarosan, a Külpolitika következő számában min­denki elolvashatja ezt a dokumentumot, és megtudhatja a nuk­leáris erőkről szóló IV. fejezetből, hogy a frissen felvett NATO-országok területén az atomfegyverek számára nincs kötelező állomásoztatási előírás. Amiről Ön beszél, azt csupán az a sze­rencsétlen közép-kelet-európai rivalizálás sugallja, amely túl akarja teljesíteni a normákat. De ismétlem, ilyen követelmény nincs, hacsak valaki nem akar eminens tanuló lenni.

Marton Imre: Néhány évtized múlva előfordulhat, hogy az a gazdasági háború, ami ma folyik a világban, szembeállítja majd az atlanti szövetséget és az ázsiai térséget. Kérdés, mennyire egységes ma a NATO, amikor az Egyesült Államok megtudja akadályozni, hogy az európai országok maguk rendezzék ügye­iket, és be tudja bizonyítani, hogy nélküle sehol sem találják a jó megoldást. Azt mindenáron el kell kerülnünk, hogy a térség Oroszország és az Egyesült Államok alkudozásának terepe le­gyen, mert ez a veszély, sajnos, fennáll. Egy globalizálódó világ jövője szempontjából érdemes lenne megvizsgálni, hogy hogyan alakul az emberiség jövője a NATO segítségével, illetve a NATO ellenére? Mennyire képvisel egyetemes érdekeket a NATO, avagy mennyire csupán privilegizált klubok katonai, politikai és gazda­sági szervezete?

Sz. Bíró Zoltán: Két megjegyzésem lenne. 1. Nem gondolják-e az urak, hogy a NATO-val kapcsolatos szkepszis azzal függ össze, hogy a lakosság gazdagodó csoportjai bekerülnek az európai centrumba, más csoportjai viszont távolodnak tőle? Amíg nem lesz Magyarországon arányos közteherviselés, addig ez a helyzet nem fog változni. 2. A minap Sumejko úr, a felsőház elnöke, Oroszország harmadik legfontosabb közjogi méltósága méltóztatott Bonnban, a televízió kamerájába belenyilatkozni, hogy azért nem szeretnék a NATO kibővítését, mert nem akar­ják elveszíteni az orosz katonai piacokat. Ez az érvelés, noha racionális, meglehetősen otromba. így, ami engem illet, az orosz ernyő alá se szeretnék tartozni.

B. A.: A kolléga által felvetett probléma a legkardinálisabb, ez­zel érdemes foglalkozni. Nem kevesebbről van szó, mint a nyu­gati orientáció megkérdőjelezéséről. Látjuk, hogy a jelenlegi mo­dernizációs folyamat polarizálja a társadalmat, hiszen a privati­záció ellenére csökkent mind a gazdaság teljesítőképessége, mind a lakosság életszínvonala. Az emberek számára a demokrácia így kiüresedik. Főleg itt Magyarországon, ahol azok a szabadság­jogok, amelyekkel általában az utca embere élni szokott, többé-kevésbé már a 80-as években is megvoltak, nem úgy, mint Cseh­szlovákiában. Krausz Tamás barátom egy esztendeje zseniálisan fogalmazott. Egyesek – mondta – már most Nyugat-Európában vannak, ami a fogyasztásukat, az ízlésüket, a lehetőségeiket ille­ti. Mások valahol a Közel-Keleten, megint mások pedig mintha Indiában élnének. Ne értse félre senki, nem napsütötte honfitár­sainkra gondolok, hanem egy bizonyos életformára, stílusra. Nem csak a marxizmus, hanem a modern demokratikus eszmék is el­veszítették támogatottságukat, és a kiábrándulás hatalmas űrhöz, bizonytalan helyzethez vezetett. El kell gondolkodnunk azon, hogy ha a lakosság egy tekintélyes része, legalábbis az első körben, ki marad is a nyugati típusú modernizációból, el kell-e utasítanunk a mostani westernizációt egy ismeretlen ugrás kedvéért. A nyu­gati modernizáció esetlegesen és hosszú idő múlva fog bekövet­kezni. Ugyanakkor félő, hogy az ismeretlen ugrás fundamentalis­ta irányt vesz. Nem véletlenül indult el Irán az iszlám forradalom felé, miután a társadalom többségét nem tudta bekapcsolni a nyu­gati modernizációba. Persze van különbség Közép-Európa és a Közel-Kelet között, de a káosztól a mi térségünkben is lehet tar­tani, mert a kiszámíthatatlanság elemeit viszi be a társadalmak­ba. A nyugati modellben rengeteg elfogadhatatlan mozzanat van, de nincs más járható út. Ahogy a régi pesti vicc mondja: az értel­miség előtt két út áll, az egyik az alkoholizmus, a másik pedig járhatatlan. Tehát a westernizáció útja nagyon göröngyös, nagyon sok buktatóval jár, de egy létező modell. A másik út feltehetően egy közel-keleti vagy dél-amerikai típusú fundamentalizmushoz, esetleg anarchiához vezet. Ilyen körülmények között, tudatában a lehetséges ellenérveknek, azt javaslom, hogy a nyugati út mel­lett foglaljunk állást. Ennek viszont része, akárhogy csűrjük-csavarjuk, a NATO-hoz való csatlakozás. De az ajánlatommal tulaj­donképpen én sem vagyok elégedett.

Balázs István: Szocialista önkormányzati képviselőként naponta találkozom Zuglóban a választóimmal, és azt tapasztalom, hogy az embereket nem érdekli különösebben a NATO. Munkahelyet és létbiztonságot szeretnének. Ehhez vissza kellene szerezni ke­leti piacainkat, mert nyilvánvaló, hogy a Nyugat a jövőben sem fog piacokat biztosítani számunkra. Álságosnak tartom az emlí­tett alternatívanélküliséget, hogy vagy beleszaladunk a NATO kar­jaiba, vagy nincs más megoldás. Én el tudok képzelni egy oro­szokkal egyeztetett Nyugathoz közeledést, amibe még a NATO-hoz csatlakozás is belefér. Szeretnék egy konkrét példát hozni arra, hogy mennyire nyitottak. Az utóbbi hónapokban – Nemzet­közi Kongresszus néven – „újjászervezték" a KGST-t, amelynek ma az a célja, hogy megtalálja a kommunikáció módját a nyugati világgal. Nyáron itt volt Budapesten Vinogradov főtitkár, de egyet­len hivatalos személyiség sem fogadta. Sajnálatos.

K. T.: Röviden reagálnék a közönség felvetett kérdéseire. 1. Mi köze van a NATO-nak a Balkánhoz? Attól függ, hogy például Németországot beleértem-e a NATO-ba. Ugyanis Németország, ellentétben Amerikával, elismerte annak a Horvátországnak a függetlenségét, amelyik nem tisztázta e függetlenség feltételeit a többi köztársasággal. így tulajdonképpen Németország vetette el a balkáni konfliktus magvát. Ezt az amerikai szakírók is' elis­merik. 2. Merre tart a világ fejlődése? Kelet-Európa realitása András szerint a Nyugathoz való csatlakozás. De hát nincs sem­miféle jele annak, hogy a nyugati centrumba tartanánk. Ha nem dolgoz ki alternatívát, az a hatalmi elit történelmi bűne lesz. Olyan nincs, hogy csupán egy lehetőség van a történelemben! De az igaz, hogy általában nem az valósul meg, amit az emberek el­terveznek. Ezért vagyok kicsit optimista, hátha egyszer jobb irányba megy a történelem az eltervezettnél. Hallottuk, hogy a térség népei konkurrálnak egymással. A fenét! A hatalmi elitek versenyeznek egymással, védik az érdekeiket és állítják szem­be a népeket. A népek még soha nem háborúztak maguktól. Az előző kormány ideje alatt húszezer géppisztolyt szállítottunk Horvátországba, és ezért mind a mai napig súlyos felelősség terheli a hatalmi elitet. Az új kormány igyekszik ezt a konkurren-ciát különböző szerződésekkel a kooperáció felé tolni. Egyébként Németországnak is érdeke egy regionális összefogás Közép-Ke­let-Európában. Számára is átláthatóbbá válna így a régió. De ne­künk is szimpatikusabb a német modell, mint az amerikai, mert a németeknél még van valamilyen jóléti állam. 3. Mi következik ab­ból, ha a társadalom végképp kiábrándul a demokráciából? A csa­lódás Kelet-Európában egyetemes. A baloldal által nem realizált programokat, törekvéseket mindenütt ki fogja használni a szél­sőjobboldal és a jobboldali nacionalista populizmus. Erre minden normálisan gondolkodó társadalmi csoportnak fel kell készülnie. Egyelőre nem látom a választ e kihívásra.

K. Gy.: Nemrég a Honvédelmi Minisztérium csináltatott egy fel­mérést, meglehetősen nagy, azt hiszem, 1.800 fős mintavétel­lel, hogy megtudja hogyan viszonyul a lakosság a NATO-hoz. A vizsgálatból kiderült, hogy a NATO-t támogatók száma az utol­só fél évben 51%-ról 49%-ra csökkent. Bár ez a két százalék betudható felmérési pontatlanságnak is. Vagyis inkább stagnál a dolog megítélése. A lakosság 14%-a ellenzi a NATO-tagsá­got, 36-40%-a pedig bizonytalan az ügyben. Ha a kormány, a parlamenti pártok egyetértésével, valóban be akar lépni a NATO-ba, akkor az eddiginél jóval intenzívebb propagandát kell mel­lette folytatnia. No persze, ha a népszavazás, ami kb. két milli­árdba fog kerülni, nem-et mond a csatlakozásra, akkor annak eredményét, bármilyen fájdalmas számunkra, hisz ez külpoliti­kánk alappillére, nem hagyhatjuk figyelmen kívül.

G. R: Ha kiírjuk a népszavazást, rajtunk fog röhögni a világ. A spanyol kormány is majdnem belebukott a NATO-val kapcsolatos népszavazásba. A dolog a valóságban úgy működik, hogy a NATO meghív egy országot, azután az vagy elfogadja a felkérést, vagy nem. Amikor a svájciak és a norvégok arról döntöttek, hogy csat­lakozzanak-e az Európai Unióhoz költségvetésben, jogharmoni­zációban, az infláció mértékében és egy sor más dologban mind a két ország megfelelt azoknak a kritériumoknak, aminek alapján felvételt lehet nyerni. A magyar kormány döntése NATO-ügyben most virtuális döntés lenne, mert sem a magyar gazdaság, sem a magyar hadsereg nincs olyan állapotban, hogy beléphetnénk. Egyébként senki sem mondta, hogy csatlakozzunk. Maradjon az ország legalább egy tisztességes utcalány szintjén, várja meg, amíg hívják. A másik dolog, amit fontosnak tartok az utolsó szó jogán itt elmondani, hogy az ország lehetőségeivel, illetve sorsá­val kapcsolatban optimistább vagyok a többieknél. Öt-hat év telt el Magyarországon a rendszerváltás óta, ez történelmi léptékkel mérve semmi. Nem vagyok közgazdász, de azt tudom, hogy a gazdasági fejlődésben az eredmények leghamarabb kb. egy ge­neráció múlva érzékelhetők, hogy egy Kondratyev nevű emberre hivatkozzam, akit még az Eszmélet is leközölne. Azt várni öt év után, hogy radikális változás következzen be az ország gazdasá­gi helyzetében, teljesen irreális kívánság. Nyilvánvalóan politikai motívumok gerjesztik ezt az igényt. No persze a lakosság elhitte, hogy a demokrácia beköszönte Magyarországon a jóléti társadal­mak beköszöntét fogja jelenteni, holott ez csupán a politikai pár­tok által sugallt optikai csalódás volt. A pártok nem mondták meg a népnek, hogy a határ kinyitása nem jelenti azt, hogy lesz pénze Bécsben vásárolni. Ennek ellenére bizakodóbb vagyok, mint a többség.

B. A.: Ne felejtsük el, hogy azt a magyar elitet, amelyikről ilyen rossz a véleményünk, az a populáció termelte ki, amelyikre Ta­más hivatkozik, és amelyik tulajdonképpen nem sokkal jobb a megbírált elitnél. Amikor a nyugati orientációval szemben egye­sek alternatívaként állítják fel a közép-európai regionális egysé­get, és megpróbálnak holmi konföderációs terveket felelevení­teni (amit, való igaz, a németektől kezdve sokan pártfogolnak), elfelejtik, hogy most nem a „nyugati imperialisták", nem az orosz „bolsevik fasiszták", még csak nem is a térség elitjei akadályoz­zák meg ezek létrejöttét, hanem a Duna menti népek (bocsá­nat, hogy ironizálok!) „mély, testvéri rokonszenve". Tudom, hogy annak idején a csendőrök uszították egymás ellen az embere­ket, de miért időt állóbb a hatásuk majd ötven év internaciona­lista befolyásánál? Önkritikusan be kell vallanunk, hogy a tér­ség integrációs készsége fejletlen, és ezért nincs alternatíva a nyugati orientációval szemben. Hiába igyekszünk Visegrádba életet lehelni, szándékunkat nem sikerül megvalósítani. Klaus úr – eléggé el nem ítélhető módon – barbároknak becéz ben­nünket, és nem akar velünk együttműködni, de valljuk be, mi is hisztérikusan viselkedünk, ha a románokkal vagy az ukránokkal való kapcsolat bővítését ajánlja valaki. Látni kell, hogy a térség­ben nem csupán objektív akadályai vannak az együttműködés­nek, hanem szubjektív feltételek is gátolják a kooperációt. És akkor még nem említettem a gazdasági különbségekből adódó nehézségeket! Miután mindegyik országnak ugyanarra van szük­sége – tőkére, technológiára, modern infrastruktúrára -, nem tud­ják egymást pótolni. A regionális egység gondolata tehát szim­patikus számomra, melengeti a szívemet, de ezzel együtt, saj­nos, nem létező alternatíva.

L. Gy: Köszönöm a beszélgetést minden résztvevőnek.

A hidegháború befejeződésével egyes európai és észak-ameri­kai kormányok esetében olyan törekvéseket figyelhetünk meg, amelyek a harmadik világ demokratizálására irányulnak. A fej­lesztési segélyeket demokratikus reformoktól teszik függővé, a Dél diktátorainak pedig bele kell nyugodniuk a „felvilágosító" tö­rekvésekbe, és el kell fogadniuk a külső nyomást. A „demokrá­ciát a harmadik világban" mint célt még a Világbank is „felfedez­te", még ha homályosan megfogalmazva és gyakran a „jó kor­mányzás" (good governance) jelszava mögé bújtatva is. Az Egye­sült Államok kormánya már Reagan elnöksége alatt „keresztes hadjáratot" hirdetett a demokráciáért, amelyet most a Clinton­kormány igyekszik – bizonyos módosításokkal – újraéleszteni. Az Európai Unió a 90-es évek eleje óta kimondottan örömét leli abban, hogy a fejlesztési segélyeket demokratizálási folyama­toktól tegye függővé. A tudomány pedig „felfedezte" a demokra­tizálás egy újabb „hullámát",¹ amely magával ragadta a harma­dik világot és Kelet-Európát. Marc F. Plattner szerint a demokrá­cia nemcsak ideológiai szempontból vonzóbb, mint alternatívái, hanem gazdaságilag és katonailag is erősebb. „Egy békés de­mokratikus hegemónia, egyfajta 'Pax Democratiea' hosszú pe­riódusának kezdetén vagyunk"² – folytatja.

Ez a misszionáriusi igyekezettel ötvözött optimizmus hasonló jelenségekkel találja magát szemben a déli országokban is, ahol egykoron marxista-leninista felszabadítási mozgalmak a szabad választások értékeiről és a civil társadalom hasznáról vitatkoz­nak,³ volt katonai diktátorok a demokratizálás újabb változatait rendelik el országaikban, afrikai országok nemzetgyűlései fino­man megfosztják hatalmuktól diktátoraikat, és a nem kormány­zati szervezeteket (NGO-kat) egy demokratikus tavasz új elő­hírnökeiként fogadják. Az Afrikai Egységszervezet (OAU) 1990-ben kifejezte annak szükségességét, hogy „társadalmainkban folytatni kell a demokratikus folyamatokat, és meg kell szilárdí­tani a demokrácia intézményeit".⁴ És szinte minden másodran­gú diktátor menetrendszerűen kifejezi elkötelezettségét a demok­rácia mellett, miközben pártokat tilt be, cenzúrázza a sajtót, és börtönökben ellenzékieket kínoztat. A demokrácia melletti „hit­vallás", azaz a demokratikus retorika ezáltal magának a demok­ráciának a helyébe lép, gyakran a Nyugat demokratikus politi­kusainak hangos tetszésnyilvánítása közepette.

A demokrácia iránt való általános érdeklődés hátteréül egy olyan, immáron túlhaladott blokk-konfrontáció szolgál, amely politikailag és ideológiailag két antagonisztikus táborra osztotta a világot. E kettéosztottság túlhaladása ideológiailag többek kö­zött abban mutatkozik meg, hogy a demokráciával kapcsolatos viták terén nagyfokú egyetértés tapasztalható, történjen az a vita Északon vagy Délen, (a korábbi) Keleten vagy Nyugaton, a har­madik világ bázismozgalmaiban vagy az ipari államok kormá­nyainak berkeiben. Egy vita kiszélesedésének azonban ennek mélysége és élessége látja kárát. A „demokrácia" teljesen mást jelent egy mindanaoi civil szervezet (NGO) számára, mint a National Endowment for Democracy számára Washingtonban, és megint mást egy algériai munkanélküli fiatalnak vagy a Vi­lágbanknak. Az a tény azonban, hogy manapság szinte minden érintett szereplő igen pozitívan viszonyul a demokrácia kérdé­séhez, még egyáltalán nem jelenti azt, hogy ezáltal valami ha­sonlót terveznének is.

E tanulmányban azt mutatjuk be, hogy a Nyugat miként viszo­nyul a harmadik világbeli demokráciákhoz, és hogy a demokra­tizálásra vonatkozóan ezen összefüggésben milyen stratégiá­val rendelkezik. Az ezzel kapcsolatos elmélkedések két törté­nelmi előfeltételből indulnának ki: az egyik a nyugati politika ed­dig meglehetősen ellentmondásos jellege a Dél demokráciájá­val kapcsolatban, a másik a nyugati ideológiának a saját érde­keihez való viszonya, amennyiben a harmadik világ befolyáso­lásáról van szó. Egyik pont sem hangzik különösképpen erede­tinek, itt azonban mégis meg kell említenünk őket, mivel sokan rendszeresen tagadják, vagy egyszerűen figyelembe sem ve­szik őket.

1. Demokráciapárti és demokráciaellenes gyakorlatok a múltban

Az északi kormányok a hidegháború alatt és annak befejeződé­sével is mindig egyértelműen kiálltak a harmadik világbeli de­mokrácia mellett. Ez más formában a Szovjetunióra is érvényes

volt. A demokrácia mindig is pozitív töltésű fogalomnak, nyíltan deklarált célkitűzésnek számított. Az ünnepi beszédek színfala mögött azonban példák sorozatát lehet felvonultatni, mihelyt a demokrácia, a szabad választások és az emberi jogok mindig másodrendűvé degradálódtak, amikor a saját érdekek veszély­be kerülni látszottak. A demokratikus és szabad választásokkal szemben a CIA és más ügynökségek által létrehozott, illetve erő­teljesen támogatott államhatalmak Iránban (1953), Guatemalá­ban (1954), Brazíliában (1964) vagy Chilében (1973) csak egy­-két példát jelentenek a legismertebbek közül.⁵ Ezeket a műve­leteket rendszerint a hidegháborúval, a szovjet fenyegetettség­gel indokolták. Ez nem jelenti azt, hogy az egyes beavatkozá­sokhoz ne lettek volna a kelet-nyugati konfliktustól független nyo­mós érvek, mint például a nyugati olajérdekeltség Iránban, amely komoly hajtóerőt jelentett az 1953-as fordulat támogatásához. Bár volt néhány különösen szélsőséges eset is, amikor nyu­gati kormányok közvetlenül döntöttek romba demokráciát, de sokkal gyakoribb volt az, hogy a demokráciákat nyomás alá helyezve, a hadsereget civil politikusokkal szemben tá­mogatva, vagy a kulisszák mögött intézkedve, befolyást gya­koroltak annak érdekében, hogy szakszervezeteket, balol­dali pártokat vagy parasztszövetségeket távol tartsanak a hatalomtól. Ezenkívül voltak olyan szituációk is, amikor válasz­tásokat követeltek, az eredményekkel azonban elégedetlenek lévén, azok szabályos menetét megkérdőjelezték – mint 1984 novemberében Nicaraguában, annak ellenére, hogy számos nemzetközi, a témában jártas szakértő a választásokat tisztá­nak és szabadnak értékelte: Fordított esetben is szinte azonnal késznek mutatkoztak arra, hogy a nyilvánvalóan meghamisított választási eredményeket demokratikusnak és korrektnek minő­sítsék, mint ahogy ezt nemrég Panamában tették. Más esetek­ben még ezen is túlmentek, és a szabadság és demokrácia je­gyében antidemokratikus, az emberi jogokat megsértő, sőt rész­ben terrorista és félkatonai csoportokat támogattak, finanszíroz­tak és fegyvereztek fel.

A másik oldalon viszont a nyugati kormányok demokratikus fo­lyamatokat is ösztönöztek. Itt lehet megemlíteni például Kennedy elnök politikáját, amely támogatni igyekezett Latin-Amerikában a demokratikus baloldalt, Carter politikájának emberjogi eleme­it, vagy az USA politikai és katonai erődemonstrációit a Fülöp­-szigeteken, amelyek hozzájárultak a Marcos-diktatúra bukásá­hoz és Corazon Aquino elnökségének megszilárdulásához. To­vábbi példa, amikor El Salvadorban az USA a hadsereget és az oligarchiát földreform bevezetésére és választások kiírására késztette, vagy amikor Panamában és Grenadában katonai be­avatkozás útján, erőszakkal érte el a parlamentarizmushoz való visszatérést. E politikákat nyilvánvaló ellentmondások jellemez­ték, és nem is mindig jártak különösebb sikerrel. Lehet, hogy több szempontból taktikai lépéseknek bizonyultak, és bár gyak­ran nem éppen következetes vagy „önzetlen" alapon folytatták őket – ezek mégiscsak megtörténtek.

Minden ellenkező híreszteléssel szemben, az északi kormá­nyok nem rendelkeztek egységes politikával a harmadik világ demokratizálásával kapcsolatban (akár támogatásról, akár ellen­zésről legyen szó). Demokráciákat tettek tönkre, közömbösen viseltettek irántuk, vagy teljes erővel támogatták őket. Ábrahám F. Lowenthal, amerikai Latin-Amerika kutató ezen kontinensre vonatkoztatva meg is jegyezte: „A század elejétől a 80-as éve­kig az Egyesült Államok politikájának Latin-Amerikára gyakorolt hatása a demokratizálódás szempontjából rendszerint elhanya­golható volt, de összességében inkább ártott, mint használt. És bár még korai teljes bizonysággal állítani, de ez az általános vég­következtetés a 80-as és 90-es évekre is érvényesülni látszik."⁶

2. A jelenlegi demokratizálódási „hullám" közkeletű magyarázatai

Hát akkor honnan fakad az északi kormányok egy ideje egyre erőteljesebben hangsúlyozott érdekeltsége a Dél demokratizá­lódását illetően? És ami nem kevésbé fontos, miért éppen most válik ez a jelenség ennyire szembetűnővé?

A hidegháború végét követően a harmadik világbeli demokrá­cia hangsúlyozásának egyik előfeltétele abban áll, hogy az ma­napság sokkal kevesebb kockázattal jár. A tűrőképesség hatá­rai kitágultak, mert lehet ugyan, hogy egy ellenőrzésen kívül ke­rült demokratizálódási folyamat nem kimondottan örvendetes, de semmilyen stratégiai ellenfélnek nem játszik többé a kezére. Ugyanakkor Nyugaton a demokrácia politikai és morális fölénye más uralkodási formákkal szemben teljességgel vitathatatlan, legitimációs ereje pedig töretlen. Mindkettőnek azonban csak korlátozott jelentősége van: a demokrácia egy nagy kisugárzás­sal rendelkező, vonzó ideológia, és Délen kitágultak a tűrőké­pesség határai a demokratikus kísérleteket illetően. Lehet, hogy mindez néhány politikai keretfeltételt előtérbe helyez, de ez még messze nem ad magyarázatot arra, hogy a nyugati kormányok reálpolitikájukban miért fektetnek valóban súlyt a demokratizá­lásra. Nem minden közkedvelt, bizonyos megvalósítási játéktér­rel rendelkező politikai koncepció válik ennyire kiemelkedővé.

Mivel magyarázható hát a Nyugat demokratikus offenzívája? Nem kell-e attól tartania, hogy ily módon veszít befolyásából? A déli országok demokratizálódása nem vonja-e szükség­szerűen magával, hogy a nyugati érdekek ezen országok lakossága többségének érdekei mögé kerülnének, és hogy ezáltal csökkenne Észak kontrollja a Dél országai felett? A demokratizálás végső soron nem azt jelentené-e, hogy a har­madik világ „ellenőrzésen kívül" kerül? Végső soron nem lenne-e egyszerűbb, ha a nyugati kormányok a déli országok elnyugatiasodott elitjein keresztül, közvetve gyakorolnák a hatalmat, amennyiben ezeket a csoportokat részesítik az ellenőrzés hasz­nából, mint ha választott képviselőkkel kellene szembenézniük, akiknek beszámolási kötelezettségük van választóikkal szem­ben. Vegyünk egy példát: a hadsereg atomprogramja Pakisz­tánban rendkívül nagy népszerűségnek örvend, és szinte min­denki úgy véli, hogy az atombomba nélkülözhetetlen, mivel a szomszédos India szintén rendelkezik atombombával. Minél demokratikusabban szervezik meg a politikai folyamatokat Pa­kisztánban, annál kevésbé valószínű, hogy a pakisztáni atom­bomba megszületését meg lehetne akadályozni.

A szakirodalomban és a közvéleményben két, egymásnak el­lentmondó válasz dominál. A harmadik világ demokratizálásá­nak politikáját egyrészt mint üres beszédet éri kritika, másrészt viszont mint a nyugati külpolitika axiomatikus, morális alapelvét, azaz mint egyfajta nyugati fundamentalizmust kívánják ábrázol­ni. Természetesen egyik szélsőséges álláspont sem nyújt kielé­gítő magyarázatot a nyugati politika jellegére. A-demokráciát pártoló fundamentalizmusnak nyilvánvalóan vajmi kevés köze van az utóbbi évtizedek realitásaihoz, a történelem legalábbis számos kirívó demokráciaellenes esetet tart számon, ami erő­síti a kételyeket. Az az elképzelés, hogy a nagyhatalmak min­denekelőtt „az emberiség jogait" támogatnák mindenütt és min­denki számára, legalább annyira romantikusnak, mint a valóság­tól elrugaszkodottnak hangzik. A másik oldalról viszont, ha a harmadik világ demokratizálásának nyugati politikája annyira ide­alisztikus volna, mint ahogy azt egyes „realista" tudósok kritiku­san megállapítják, akkor mivel magyarázható, hogy számos, ér­dekeinek és hatalmának nagyonis tudatában lévő kormány az utóbbi években – és más formákban már jóval ezelőtt is – ilyen politikát folytatott? Talán Cartert, Reagant és Clintont egyszerű­en naivnak és idealisztikusnak akarjuk feltüntetni azért, mert meghirdették „keresztes hadjárataikat a demokráciáért"? Vagy lehetséges, hogy ezen emelkedett és idealisztikus megfogalma­zások mögött valamiféle „realisztikusabb" politika húzódik?

3. A Nyugat belső önazonosság-képének formálódása

A demokráciáért folyó nyugati keresztes hadjáratok ideológiai kiindulópontja viszonylag egyszerű: a hidegháború alatt mindig azzal legitimálták magukat és saját politikájukat, hogy tartalmi­lag és formailag is „demokratikusak", és ebben különböznek az ellenfél Szovjetuniótól. Demokrácia versus kommunizmus, ez volt a Nyugat elsőrendű jelmondata a hidegháború alatt. Itt egyrész­ről külpolitikai jelszóról, a kelet-nyugati konfliktus egy ideológiai fegyveréről volt szó. A demokráciának a kommunista diktatúra elvével szemben való képviselete legitimálta a saját létezést, a saját politikát, sőt még a saját bűnöket is. Még a mégoly elnyo­mó harmadik világbeli diktatúrák támogatását és a választott kor­mányokkal szemben fellépő államhatalmak megszervezését is el lehetett fogadtatni, amennyiben azok hasznára váltak az – an­tidemokratikus- kommunizmus elleni küzdelemnek. Az „autoriter" és a „totalitariánus" diktatúrák finom megkülönböztetését Jeane Kirkpatrick vezette be az akadémiai és politikai viták fogalomtá­rába: a „totalitariánus" diktatúrák elleni küzdelemhez a Nyugat­nak támogatnia kell az „autoriter" diktatúrákat.⁷ Pinochet, Mobutu vagy a guatemalai és iráni puccsok támogatása önkényesen ki­ragadott példák. Az a tény, hogy ezen cselekedeteknek legtöbb­ször vajmi kevés közük volt a kommunizmushoz (és természe­tesen még kevesebb a demokráciához), a mechanizmuson leg­alább annyira nem változtat, mint azon, hogy a szovjet oldal is nagyon hasonló legitimációs eljárásokhoz nyúlt.

Mindazonáltal, a demokrácia a nyugati önmeghatározás és önérzékelés lényeges eleme volt. A kelet-nyugati konfliktus nemcsak a nemzetközi politika egy kérdése volt, hanem olyan támaszként is szolgált, amely a politikai rendszerek és számtalan egyén számára kényelmes és pozitív önmeg­határozást tett lehetővé. Mint önmaguknak a másik oldallal szembeni ellenpólusként való meghatározása jelentette a ké­nyelmet, a demokráciára való hivatkozásként pedig a pozitív tar­talmat. Antikommunizmus és demokrácia ugyanazon érem két oldalát jelentette: kölcsönösen meghatározták egymást. Ez az ellentét tette lehetővé a Nyugat és polgárai számára, hogy sa­ját magukat mint jókat, az ellenfelet pedig mint rosszat állítsák be. Reagan elnök azon megfogalmazása, hogy a Szovjetunió a „Gonosz birodalma", sokak számára csak az utóbbi antidemok­ratikus jellege miatt vált elfogadhatóvá.

A Szovjetunió szétesésével és a kommunizmusnak mint hite­les fenyegetésnek az eltűnésével az antikommunizmus is divat­jamúlttá vált. Nem szolgálhat többé alapul a hiteles önmeghatá­rozáshoz, mivel egy időközben már megszűnt ellenpólusra ha­gyatkozik. A demokráciafogalom azonban – annak ellenére, hogy veszített antikommunista tartalmából – továbbra is nagy jelentőséggel bír a pozitív önkép megalkotásában, sőt nagy va­lószínűséggel még fontosabbá válik, mivel pótolnia kell az identitásban keletkezett hézag legalább egy darabját, amely hézag ugyanis a negatív önmeghatározás eltűnésével keletke­zett.

Többek között ezért sem túlságosan meglepő, hogy az észa­ki országokban létezik egy olyan tendencia, hogy a demokráci­át egyre inkább saját magukkal azonosítják. Ezáltal a fogalom elveszíti bizonytalan jellegét, és egyszerre vonzóbbá is válik. Ezen kényelmes párhuzamba állítás magyarázatára egy sor rendkívül különböző okot fel lehet sorolni, amelyek legtöbbször valamilyen kapcsolatban állnak egymással. Először is, egyfajta rövidlátó logika termékéről van szó. A Nyugat – illetve Észak – demokratikus, amennyiben a kommunizmus elleni harcát foly­tatja, valamint teljességgel tiszteletben tartja a képviseleti de­mokrácia és az emberi jogok szabályait. Nyugati és demokrati­kus nagyon hamar szinonimákká válnak. Most viszont a hideg­háború utáni korban élünk. A nyugati identitás nem támaszkod­hat tartós jelleggel a régi sémákra. így hát nem véletlen, hogy az újabb „barátom-ellenségem" latolgatások rendkívül népsze­rűek, és hogy nagy keletjük van az új identitás-meghatározások­nak. Ez nemcsak az utcára – a nacionalizmus és a fajgyűlölet újjáéledésére – érvényes, hanem a politikai és tudományos dis­kurzusokra is. A megkerülhetetlen és korábban már idézett Samuel Huntington pontosan ezt a hiányt kihasználva írta meg hírhedt tanulmányát „Civilizációk harca?" címmel. Ez az írás egy olyan küzdelmet tételez fel a Nyugat és a Föld többi része kö­zött, amely már önmagában is identitást határoz meg, és meg­nevezi a „nyugati eszméket", mint a nyugati politikai identitás lé­nyegi elemeit. Huntington számára nyugati eszmék a követke­zők: „Individualizmus, liberalizmus, alkotmányosság, emberi jo­gok, egyenlőség, szabadság, jogállamiság, demokrácia, szabad piac, az állam és egyház szétválasztása."⁸

Nem akarunk kicsinyeskedően azon rágódni, hogy itt néhány dolog nem egészen állja meg a helyét (így például „az egyház és állam szétválasztásának" amúgy is csak keresztény társa­dalmakban van értelme, mivel az „egyház" keresztény termino­lógia, és a zsidó, iszlám, buddhista, hindu vagy számtalan más vallás esetében nem jön tekintetbe). Mégis meg kell azonban jegyeznünk, hogy azáltal, hogy ezeket az „eszméket" (a szabad piac most eszme, érték vagy erkölcsi kategória?) nyugatinak nyilvánítja, ezeket más kultúrák esetében elvitatja és kétségbe vonja. Mivel ha egyetemes értékekről lenne szó, akkor a „civili­zációk harcának" semmi értelme nem lenne, ami viszont ponto­san a kultúrák különbözősége által meghatározott. Szabadság és demokrácia tehát, a többi főnévvel egyetemben, a nyugati identitás magvát alkotják, és a déli országok lakóit ezáltal intellektuális értelemben azon látszólagos alternatíva elé ál­lítják, hogy vagy „nyugatinak" kell magukat tartaniuk, ha a demokrácia és a szabadság pártján állnak, vagy mindkét értéket ellenezniük kell, ha nem akarnak nyugatiak lenni. Ilyen intellektuális imperializmuson csak akkor szórakozhatnánk jókat, ha azt nem vennék tömegesen komolyan.

A lényegi elem azonban nem más, mint a Nyugaton belüli iden­titásformálás a hidegháború végét követő időszakban. Mi, a Nyu­gat, egyrészről egységet képezünk (ez esetben kulturális érte­lemben), másrészt kívülről fenyegetve vagyunk („the West against the rest", ahogy azt Huntington ugyanazon tanulmányában szí­nesen ecseteli), harmadrészt pedig erkölcsileg és kulturálisan felsőbbrendűek vagyunk (hiszen a demokrácia és a többi ma­gasabb rendű érték „nyugati" érték). Az ilyen gyakorlatok a nyu­gati emberekben, akik a hidegháborús ellenségképpel együtt saját identitásuk egy részét is elveszítették, egy újfajta megelé­gedettséget válthatnak ki, a Dél számára azonban inkább fenye­gető hatásúak. A demokrácia nyugati exportja ebben az össze­függésben ugyanis nem azt jelentené, hogy a Dél diktátorok ál­tal oly gyakran elnyomott lakossága végre saját magát kormá­nyozhatná, hanem azt úgy kellene értelmezni, mint a nyugati ide­ológia exportját, a „világ maradék részével szembeni" ideológiai fegyvert, és a nyugatosítás stratégiájaként kellene megbélyegez­ni. Ennek következtében Huntington egy húron pendül a kínai piaci sztálinistákkal, Kelet-Ázsia más diktátoraival és mondjuk Algéria iszlám antidemokratáival, akik pedig akkora félelmet kel­tenek benne. Ha a demokrácia lényegét tekintve nyugati ér­ték, akkor a demokrácia exportja ideológiai imperializmus.

A demokrácia és a hidegháború utáni globális nyugati hege­mónia közötti kapcsolatot valóban gyakran és nyíltan emlegetik. Plattner így fogalmaz: „És így a hidegháború után egy olyan vi­lágban találjuk magunkat, amelyben a politikai legitimitásnak csak egy uralkodó elve van, a demokrácia, és amelyben csak egy szuperhatalom létezik, az Egyesült Államok."⁹

Az, hogy e kettő szorosan összetartozik, a legtöbb szerző szá­mára nem kétséges. Plattner már korábban idézett megfogal­mazása, a „békés politikai hegemónia – egyfajta Pax Democratica" pontot tesz a dolog végére: ha a demokrácia nyugati, ak­kor a Pax Democratica (mint ahogy korábban a Pax Americana) a Nyugat uralma a világ felett, még ha csak „békés politikai he­gemónián" keresztül is.

Egy évvel ezelőtt az American Enterprise Institute (egy igazi washingtoni agytröszt) megjelentette Joshua Muravchik egy könyvét, amelynek címe magyarul így hangzana: „A demokráci­át exportálni – az Egyesült Államok küldetését teljesíteni". E könyv utolsó bekezdése már tárgyalja a fent vázolt összefüg­gést, és megoldást kínál. Az USA-nak világméretekben kellene exportálnia a demokráciát, eközben azonban a két legfontosabb országra kell koncentrálnia, Kínára és (az akkor még éppen lé­tező) Szovjetunióra.

„Ha ez sikerül, akkor egy olyan Pax Americana-t vívunk ki, amilyen még egyik korábbi béke sem volt, nem a hódítás, ha­nem a harmónia békéjét valósítjuk meg. Ekkor a XXI. század az Amerikai Évszázaddá válik, mégpedig azon humánus eszme győzelme alapján, ami az amerikai kísérlet során született meg: minden embert egyenlőnek teremtettek, és elidegeníthetetlen jogokkal ruháztak fel."¹⁰

Lehet, hogy a Szovjetunió szétesése feletti győzedelmi má­mor szárnyakat ad a képzelőerőnek, de a legutóbb idézett szer­ző ugyanakkor maga is gyakran és szívesen beszél az „ideoló­giai harc" (ideological combat) szükségességéről, és a leg­messzebbmenőkig meg van győződve arról, hogy a demokrá­cia exportjáról alkotott elképzelése az Amerikai Modell export­jának a magva. Pontosan ez a célja. A demokrácia exportja és az amerikai modell exportja azonosak, mivel a Nyugat (itt tehát az USA) és a demokrácia ugyanannak a dolognak két kifejező­dési formája. Kifelé offenzív, befelé identitást alapozó – ilyen hasznos lehet a demokrácia.

4. A Dél demokratizálása és az északi külpolitika

Elhamarkodott lépés lenne, ha a publicisztikai és akadémiai cél­kitűzéseket a politikai döntéshozók nézeteivel automatikusan egy kalap alá vennénk, még akkor is, ha az USA-ban az egyetemek, az agytrösztök és a politika között sokkal kisebb a szakajtók, mint például Nyugat-Európában. És ahogy a tudósok Észak-Amerikában gyakran abban látják szerepüket, hogy közvetlen tanácsadóként hozzájáruljanak a politikacsináláshoz, ugyanúgy a politikusok is gyakran éreznek késztetést arra, hogy gyakor­lati tevékenységük színvonalát ideológiai szempontból emeljék, amikor is szívesen nyúlnak vissza a népszerű intellektuális di­vatokhoz.

Anthony Laké, Clinton elnök nemzetbiztonsági tanácsadója, és e funkciójában a külügyminiszterrel együtt a külpolitikát meg­határozó legszűkebb hatalmi körhöz tartozik. Nos, ez a Laké 1993 szeptemberében beszédet tartott a Johns Hopkins Egye­temen, amelyben a világ demokratizálását a Clinton-adminiszt­ráció egyik központi feladatának jelölte meg. Egyébként nyíltan elhatárolódott a „civilizációk harca" jellegű koncepcióktól, és a békére való törekvést egyetemes, és nem csak nyugati küzde­lemnek minősítette. Laké az Egyesült Államok kormányzatának perspektíváit a következőképpen foglalta össze:

„Mi az egyéneket úgy tekintjük, mint akiket egyenlőnek terem­tettek, és mint akiket Isten az élethez és a szabadsághoz való joggal, valamint a boldogság utáni vággyal ruházott fel (fogal­mak az amerikai Függetlenségi Nyilatkozatból; J. H.). Éppen ezért bízunk a szabad egyének bölcsességében, hogy megvé­dik ezen jogokat. Ők ezt a demokrácián keresztül teszik, mint amely a legmegfelelőbb folyamat a közös szükségleteknek az egyéni kívánságokkal szembeni kielégítésére, valamint a piacon keresztül teszik, amely a legmegfelelőbb folyamat a személyes szükségletek oly módon való kielégítésére, hogy az mindenki számára növelje a lehetőségeket. A két folyamat egymást köl­csönösen erősíti: a demokrácia önmagában biztosíthatja az igaz­ságosságot, de nem biztosíthatja azokat az anyagi javakat, ame­lyeket az egyének sikereik érdekében igényelnek; a piac önma­gában növelheti a jólétet, de nem erősítheti az igazságosság gondolatát, amely nélkül viszont a civilizált társadalmak elpusz­tulnak."¹¹

Laké Woodrow Wilson elnökre emlékeztetett. Wilson „megér­tette, hogy biztonságunk a külföldi kormányzati formák függvé­nye". Erre építve Laké átfogó koncepciót fogalmaz meg az USA külpolitika számára a hidegháború utáni korra:

„A hidegháború alatt még a gyerekek is megértették bizton­ságpolitikánk lényegét. Ha az osztálytermekben ránéztek a fal­ra kifüggesztett hatalmas térképekre, akkor tudták, hogy a mi célunk az, hogy e nagy vörös térség további terjeszkedését meg­akadályozzuk. Manapság – a leegyszerűsítés veszélyével élve – biztonságpolitikánk feladatát a piaci demokráciák „kék térsé­gének" kiterjesztésével lehetne jellemezni. A különbség termé­szetesen abban rejlik, hogy intézményeink hatósugarát nem erő­szak, felbujtás vagy elnyomás árán próbáljuk kiterjeszteni."¹²

Ez azt jelenti, hogy az Egyesült Államok kül- és biztonságpo­litikájának célja „intézményeink hatósugarának kiterjesztése", még ha erőszak nélkül is. Laké megfogalmazásának érdekes­sége azonban abban rejlik, hogy nem a demokrácia mint olyan kiterjesztését és exportját tűzi ki célul, hanem a piaci demokrá­ciákét (market democracies). Ennek magyarázata abban rejlik, hogy ez „védi érdekeinket és biztonságunkat, és ugyanakkor olyan értékeket közvetít, amelyek egyszerre amerikaiak és egye­temesek". A befolyási övezet és a piaci demokráciák kiterjesz­tése tehát egyszerre lenne érdekek által vezérelt és erkölcsi meg­alapozású – ahol is az amerikai erkölcsi értékek általánosan ér­vényesek, és az egyetemes értékektől nem különböznek.

„Stratégiánknak pragmatikusnak kell lennie. A demokráciában és a piacokban való érdekeltségünk nem egyedülálló. Más ame­rikai érdekek időnként olyan irányba mozgatnak minket, hogy nem demokratikus államokat támogassunk, sőt bizonyos ese­tekben meg is védjünk, ha ez mindkét oldal számára előnyökkel jár. (…) Stratégiánk második imperatívuszának abban kell állnia, hogy a demokrácia és piac kiterjesztését ott kell elősegíteni, ahol biztonsági szempontból a leginkább érdekelve vagyunk, és ahol a legnagyobb befolyásunk van. Ez nem demokratikus keresztes hadjárat, ez egy pragmatikus kötelezettség, hogy a szabadsá­got ott segítsünk meggyökereztetni, ahol az nekünk a leginkább használ. Erőfeszítéseinket tehát olyan államokra kell összpon­tosítanunk, amelyek stratégiai érdekeinket befolyásolják, tehát nagy gazdasági erővel rendelkeznek, stratégiai szempontból kedvező a földrajzi fekvésük, atomfegyver van a birtokukban, vagy nagy valószínűséggel jelentős menekültáradatot zúdíthat­nak ránk vagy barátainkra és szövetségeseinkre."¹³

Lake-nek igaza van abban, hogy ezt valóban nem lehet de­mokratikus keresztes hadjáratnak nevezni. A stratégia arra megy ki, hogy a demokrácia iránt szimpátiával viseltessünk, de aztán összekapcsolva a piacgazdasággal, mindkettőt a market democracy fogalmába egybeolvasszuk. Ez utóbbit viszont ott kell támogatni, ahol az az Egyesült Államok stratégiai érdekében áll. A demokrácia támogatása ezáltal két területre választódik szét: egyrészről a fogalom és a fogalommal összefüggő „értékek iránti absztrakt szimpátia, másrészről annak a gazdasági és stratégi­ai célok érdekében való intézményesítése. A végső következ­tetés – miszerint az USA áttérne a feltartóztatás (containment) politikájáról, tehát a Szovjetunió feltartóztatásáról a kibővítés (enlargement) politikájára, azaz a piaci demokrá­ciák befolyási övezetének kiterjesztésére, így nyer értelmet.

Lake beszédét azért elemezzük ilyen kimerítően, mert annak nemcsak alapelveket kimondó és programadó jellege van, ha­nem a kormányzat köreiben gondosan egyeztetésre is került. A külügyminiszter, az ENSZ-nagykövet és Clinton elnök maguk erősítettek meg minden Laké által képviselt állásfoglalást, sőt Bili Clinton még az Egyesült Nemzetek Közgyűlése előtt 1993 szeptemberében tartott beszédében is visszatért rájuk. Ezen ki­emelkedő fórum előtt is „a piaci demokráciák közössége erősí­téséről és kibővítéséről" beszélt, és nem önmagában a demok­ráciáéról."¹⁴

Laké három hónappal beszédét követően (az elnök hátfede­zete mögött) még egy lépéssel tovább ment. Világossá tette, hogy piac és demokrácia számára milyen módon kapcsolódnak össze. Az alkalmat egy New Yorkban, a Council on Foreign Relations előtt tartott beszéde teremtette meg, ahol újra megvi­lágította az enlargement, a piaci demokráciák kiterjesztésének koncepcióját: „Az előnyök Amerika számára világosak. Ha a régi parancsuralmi gazdaságok a piac felé fordulnak, ez az amerikai export iránti igény megnövekedéséhez vezet. Ezenkívül a sza­bad piac egy középréteget hoz létre, amely kedvez a demokra­tikus kormányzatok kialakulásának, olyan kormányzatokénak, amelyek védik polgáraik jogait, és a stabilitást erősítik."¹⁵

Ezzel világossá vált a prioritás: ha az exportlehetőségek szem­pontjából nézzük a dolgot, ami itt másodlagos, akkora piacgaz­daság az alapkategória, a kiindulási pont. A piacok létrehoznak egy társadalmi szereplőt, akinek viszont demokráciát kell létre­hoznia. Piac és demokrácia eszerint tehát nem egyenlő súllyal bírnak, hanem a demokrácia az alárendelt kategória, amely csak gazdasági reformokon keresztül valósítható meg. A demokrácia a kapitalizmus kívánatos következménye. Hogy nem félreértésről van szó, az később válik világossá, amikor Laké az enlargement stratégiáját Latin-Amerikára vonatkoztatja, ahol „egyre több nemzet fáradozik piacainak megnyitásán, privatizálja gazdaságát, és a better governance (jobb kormányzás) alapján működőképesebbé teszi demokráciáját."¹⁶

Újra a piacok megnyitása – a Nyugatnak, kinek másnak – és a gazdaság privatizálása az alapkategóriák, és csak ezt köve­tően esik szó a demokráciáról. És akkor is jobb „működőképes­ségéről" és nem demokratikus tartalmáról van szó.  A megfelelő eszköz ennek megvalósítására a good governance, ami kissé sajátos megfogalmazás, és amely mindenekelőtt a közigazga­tás magasabb színvonalára céloz.

Összefoglalásképpen megállapíthatjuk, hogy a demokratizá­lás offenzívájának, ahogyan azt a Clinton-kormányzat meghir­deti és űzi, pontosan nem az a fő célja, hogy a harmadik világ lakossága számára lehetővé tegye saját sorsának alakítását. Nem is a lakosságnak a társadalom peremére szorult, elszegé­nyedett többsége lebeg a szemük előtt, amely többség a politi­kai folyamatok szélére vagy azon kívülre került, hanem a közép­rétegek. És végül a demokratizálás itt nem más, mint puszta esz­köz, amely a piacgazdasági reformokat szegélyezi és kiegészí­ti, és lényegében támogatásra is csak ott kerül, ahol az az USA érdekei számára hasznosnak tűnik.

Ezen megállapítások szűkebb értelemben nem az Egyesült Ál­lamok politikájának erkölcsi kritikáját jelentik, hiszen igazán nem meglepő, ha egy nagyhatalom politikáját nem a harmadik világ marginalizálódott lakosságának érdekei, hanem sajátjai alapján irányítja. Inkább figyelmeztető szándékkal születtek, nehogy ide­alisztikus és naiv módon bárki is félreértse az USA – és összes­ségében a nyugati kormányzatok – politikáját, szándékait és stra­tégiáját. Még ha ezek a kormányok „értékekről" beszélnek és a harmadik világ demokratizálásának stratégiáját hirdetik is, akkor sem szabad világmegváltásra gondolni. Általában érdekek szem előtt tartásáról van szó, és a demokratikus reformok csak annyi­ban érdekesek, amennyiben ehhez hozzá tudnak járulni.

5. A fogalom körüli harc

Ha az USA vagy a nyugat-európai kormányok együttesen azon a véleményen vannak, hogy a demokrácia csupán a kapitaliz­mus politikai kifejeződése, ha a demokráciát csak akkor szán­dékoznak támogatni, ha az más célok érdekében felhasználha­tó, akkor mindez két problémakört szül. Egyrészről felvetődik a kérdés, hogy mi a demokrácia fogalma, mi a demokrácia lénye­ge. Hogyan lehetséges az, hogy a „demokrácia" Délen Észak uralmi eszközeként funkcionál, anélkül hogy jelentése bármifé­leképpen kiüresedne? Hogyan ragadják meg egyáltalán a nyu­gati kormányzatok a demokrácia-fogalmat? A második kérdés inkább gyakorlati jellegű: hogyan lehet konkrétan a demokráci­át mint uralmi technikát a Dél ellen felhasználni? Kezdjük az első kérdés megválaszolásával.

A „demokrácia" és a „demokratizálás" fogalma sincs világo­sabban definiálva, mint a „szabadság" – szinte minden politikai irányzat, majd minden politikai rendszer megpróbálja a fogalma­kat magának kisajátítani és eszközzé tenni. Ez nem jelenti azt, hogy ezáltal automatikusan értelmetlen vagy alkalmazhatatlan fogalmak lennének. Mindez viszont azt mutatja, hogy egyrészt szükséges annak megvilágítása, hogy hogyan és milyen szán­dékkal használják ezeket a fogalmakat, másrészt világossá kell tenni azt a tényt is, hogy legtöbbször nem analitikus kategóriák­ról van szó, hanem harci fogalmakról. A demokrácia-fogalom maga is csatamező.

Aki képes a demokrácia-fogalmat hitelt érdemlően és sikere­sen birtokolni és végül (saját felfogása szerint) definiálni – az felbecsülhetetlen politikai pozícióelőnyt vívott ki magának. Aki viszont politikai ellenfeleit sikeresen „antidemokratikusnak" mi­nősíti, félig-meddig már meg is nyerte a csatát. Szinte senki sem fogadja el önszántából ezt a jellemzést, szinte minden politikai erő küzd azért, hogy ő birtokolhassa a demokrácia-fogalmat. Nyugat-Európa és Észak-Amerika plurális-liberális kormányza­ti formái, a sztálinista „demokratikus centralizmus", a harmadik világ számos diktatórikus és autoriter rendszere nagy súlyt he­lyezett arra, hogy „demokratikus" legyen, vagy még inkább, hogy a valódi demokrácia tulajdonképpeni modelljét megtestesítse.¹⁷

A demokrácia mindig is harci fogalom volt, vagy a hatalom megszerzése vagy annak megvédése érdekében. Ez a ténymeg­állapítás azonban csak a fogalom tisztázatlan volta miatt válik lehetségessé. Nem sokat segít, ha a demokráciát a „nép ural­maként" definiáljuk, amely kétségtelenül találó, de nem sokkal tisztább fogalommeghatározás. Mit jelenthet, vagy mit kell je­lentenie pontosan az „uralomnak"? A kormányzati hivatalok át­vételét jelenti, vagy a teljes hatalmat? Lehet-e, vagy kell-e az uralmat jogi vagy más úton korlátozni, vagy ez a népuralom meg­szorítását jelentené? Elképzelhető lenne-e a többség diktatúrá­ja, és megvalósulhatna-e ez egy párt diktatúrája során? A „nép uralma" nem jelent-e automatikusan pártpluralizmust? És végül, de nem utolsósorban, ki a „nép" tulajdonképpen? A nép etnikai nemzeti kategória vagy egy földrajzi egység lakóinak összessé­ge? Mikor válnak a bevándorlók a „nép" részévé? Mi történik a nemzetiségi, nyelvi, vallási vagy politikai kisebbségekkel, mikor tartoznak a néphez, – amelynek, ugyebár, uralkodnia kell -, és mikor nem tartoznak bele? Ezen kérdések nagy része egyálta­lán nem számít újnak, válasz azonban még nem született rá­juk.

A „népuralom" fogalma többek között azért olyan homályos, mert minden politikai erő, mindenki végülis saját maga határoz­hatja meg, hogy mit kell „uralmon" és „népen" érteni. Úgy tűnik, Anthony Laké a demokráciát a középrétegekre és a szabad piac szereplőire korlátozza, miközben a lakosság tömegeinek mar­ginalizálódása szemlátomást nem zavarja. Gondolhatunk konk­rét, valóságosan létező emberek és csoportok politikai és gaz­dasági önmeghatározódására, vagy ugyanezeknek a népura­lom absztrakt gondolatának való feláldozására, amelyet a sok egyes érdekeivel vagy ellenállásával szemben kell bevetni. Ez a rousseau-i gondolat lehet, hogy beteljesedésre talált a fasizmus­ban és a sztálinizmusban, de a demokratikus modernizálok szá­mára sem idegen: bár az egész társadalom nevében és érde­kében csak a középrétegek kerülnek hatalomra a szabad pia­con keresztül, és csupán ők építik ki a demokratikus intézmé­nyeket, ez az egész „nép" érdekeit szolgálja, akkor is, ha annak többsége a piaci mechanizmuson keresztül elnyomorodik. A la­kosság többsége véleményének megkérdezése vagy akár dön­tési szabadságuk biztosítása egy ilyen fajta demokratizálódás esetében csak gátló tényező lehet.

Aki ilyen háttér mellett azt akarja hinni, hogy egy egyszerű „de­mokrácia melletti hitvallás" elegendő, vagy hogy létezne a kije­lentés erejének valamilyen minimuma, az saját magát kergeti il­lúziókba, vagy megpróbál másokat is saját demokrácia-felfogá­sa melletti hitvallás felé irányítani. A demokrácia nyilvánvalóan nem olyasmi, ami mellett egyszerűen ki kell, vagy ki lehet állni, hanem egy nagyon bizonytalan kategória, amelynek definíciója sok politikai vita középpontja. Aki a „demokrácia – igen vagy nem" kérdésre adható lehetséges válaszokat le akarja szű­kíteni, s így annak jellegéről, határairól és létfeltételeiről szó­ló vitákat be akarja szüntetni, azzal szemben az a gyanú merül fel, hogy a demokrácia-fogalmat saját maga számára akarja instrumentalizálni. A demokrácia melletti hitvallás, azaz hogy demokrácia – igen vagy nem: ezek gyakran olyan dema­góg mechanizmusok, amelyek a „barátom-ellenségem" számítgatásokat egy megfoghatatlan fogalom fátyla mögé rejtik. A de­magógia abban áll, hogy a demokráciát általában saját magá­val, a politikai ellenfelet pedig annak ellentétével határozzák meg, és pontosan ezen az alapon követelik meg a demokrácia mel­letti hitvallást. Ebben áll nagyrészt a nyugati kormányzatok demokrácia offenzívájának politikai-ideológiai magva. A hideghá­ború győztesei a fogalmat saját maguknak követelik, amelyet burkoltan megtöltenék saját tartalommal, és így az az ideológi­ai dominancia eszközévé is válik. Ki tudná az USA-tól, mint a „demokrácia bölcsőjétől" – a jó öreg Görögország már régen a feledés homályába merült – azt a tekintélyt elvitatni, hogy a fo­galmat birtokolhassa?

A „demokrácia" a nyugati elitek diskurzusában a „szabad­sággal" határozódik meg, a szabadság pedig a gazdasági szabadsággal, amelyet viszont a „szabad piacgazdasággal" állítanak párhuzamba. Ezen az úton-módon demokrácia és sza­bad piacgazdaság szinonimákká válnak. A demokrácia ekkor tehát a kapitalizmus politikai formája. Ez a veleje és alap­tétele annak, hogy a Clinton-adminisztráció a „piaci irányult­ságú demokráciákat" támogatja. Mivel azonban a hidegháború végével a kapitalizmusnak nincs relevánsán képviselt alternatí­vája, a demokráciafogalom politikailag a Nyugat koncepciójára korlátozódik, azaz, hogy a demokráciát úgy kell értelmezni, mint a piacgazdaság liberális politikai szervezeti formáját, amelyet a választási mechanizmusok és politikai jogok minimális szabá­lyai kielégítenek. A demokrácia ebben a diskurzusban a gazda­sági szabadság politikai megszervezése, a kapitalizmus pedig annak megfelelő formája, amelyek így együtt fejlődnek a legjob­ban. A másik oldalon a demokrácia ebben a gondolatmenetben nem más, mint a kapitalizmusnak, a szabadpiacnak a politikába való átültetése: a pártok és politikusok szolgáltatásokat nyújta­nak, és az ügyfelekért (a választókért) versenyeznek egymás­sal. A választási szavazatok a pénznek, azaz egy vásárlási dön­tésre leadott szavazatnak felelnek meg. A nyugati kormányok demokratikus offenzívája tehát a kapitalizmus offenzívája ideo­lógiai részének központjává válik, amely kapitalizmus ki akarja használni hidegháborús győzelmét. A világméretekben győze­delmeskedő kapitalizmus térképén fel kell számolni az utolsó el­lenállási gócpontokat és fehér foltokat.

Ezen belül a nyugati gazdasági és fejlődési modell világmé­retű megvalósításáról van szó. Ez mindenesetre nem azt je­lenti, hogy ezen kereteken belül a harmadik világ minden or­szága követni tudná, vagy mindegyiknek követnie kellene a nyugati utat. Nem jelenti sem azt, hogy a Dél valamennyi or­szága a nyugat-európai és észak-amerikai politikai rendsze­rek politikai másolata lesz, sem azt, hogy ezeknek az orszá­goknak – példának okáért – a „szociális piacgazdaság" német formáját, vagy az USA gazdasági és társadalmi rendszerét kel­lene átvenniük. Ehhez rendszerint hiányzik mindenféle alap, és erre nem is törekednek. Sokkal inkább arról van szó, hogy a nyugati országok minden ország piacaihoz, valamint hatal­mi és piaci struktúráihoz szabad hozzáférést kaphassanak, hogy dominanciájuk világméretekben biztosítva legyen. Emlék­szünk a Pax Democratica megfogalmazásra, amely lényegé­ben egy Pax Americana-t, egy új nyugati (vagy amerikai) év­századot jelent.

Warren Christopher amerikai külügyminiszter a Reagan és Bush-kormányzat pozícióival kapcsolatban – Clinton elnökkel összhangban – újra és újra kinyilvánította az USA igényét a vi­lág vezető szerepére vonatkozóan. Egy példa: „Amerikának kell irányítania. Amerika vezető szerepének szükségessége válto­zatlanul jelentős. Áldott és hatalmas nemzet vagyunk. Mi visel­jük a világ irányításáért való felelősséget."¹⁸ Ezután nem sokkal arra is rávilágított, hogy „az amerikai vezető szerep szükséges­sége egyike a Clinton-adminisztráció alapvető tételeinek". Odá­ig ment, hogy az USA-nak a világban betöltött vezető szerepét a „Clinton-doktrína" központi elemének nevezte.¹⁹

Az USA kormányzatának demokratizálási offenzívája nem áll ellentmondásban ezzel, hanem az ennek kifejeződése. És a nyu­gati politika ennek felel meg, a hidegháború utáni kor világpoliti­kájában ez a nyugati dominancia egyik eleme.

6. A demokrácia mint a Dél feletti uralkodás technikája

Ha a demokrácia exportja a kormányzatok – és nem a számos NGO, emberjogi szervezet és hasonló csoportok – szemszögé­ből a dominanciára törekvés politikájának egyik eleme, ez még nem jelenti automatikusan azt, hogy a valóságban is ez érvé­nyes. Felvetődik a kérdés, hogy csupán ideológiai offenzíváról van-e szó, vagy arról, hogy a nyugati kormányoknak sikerül-e a demokratizálást a harmadik világban a gyakorlatban és konkré­tan is uralkodási eszközként felhasználni. Ebben az összefüg­gésben két szint lehet érdekes: a demokratizálódás mint az ala­csony intenzitású hadviselés stratégiájának eleme (low intensity warfare), elsősorban a felkelések elleni sürgős vagy az azokat megelőző fellépések esetén, illetve a gazdasági szerkezetvál­tás világbanki programjaival kapcsolatban.

a) felkelések elleni fellépés

Katonai tervezők egyetértenek abban, hogy a felkelések leküz­dése nem teljesen katonai feladat, hanem jelentős mértékben­ függ szociális, gazdasági és politikai intézkedésektől is. Itt saj­nos nem áll módunkban a felkelések leküzdésének általános koncepcióját (low-intensity warfare) és annak variánsait ismer­tetni,²⁰ de egy-két megjegyzést mégis tennünk kell. Mivel a ge­rillamozgalmak tisztán katonai leverése általában kizárt (többek között a gerillák és civil lakosság közötti keveredések miatt), a civil intézkedések jelentik a sikerhez vezető utat. Végső soron nem a katonai győzelemről van szó, hanem a lakosság ellenőr­zéséről. Ez utóbbit el lehet ugyan érni a kényszerítés eszközei­vel is, de hosszú távon csak akkor valósítható meg, ha a lakos­ság számára pozitív ösztönzőket biztosítanak. A represszív po­litika a lakosságot még inkább a gerillák felé hajtja. A kiindulási pontnak tehát annak kell lennie, hogy a lakosság köreiben min­denképpen semleges, de inkább békés hangulatot kell kelteni; márpedig ez csak akkor lehetséges, ha sikerül azt az érzést sugallni, hogy a fennálló rend keretei között az emberek képe­sek lehetnek helyzetük javítására. Végső soron arról van szó, hogy lehetővé kell tenni a reménykedést, hogy fegyveres ellen­állás nélkül is van perspektívája a jövőnek, és hogy a gerilla – és nem a kormányzat vagy a hadsereg – jelenti a helyzet javítá­sának fő akadályát. Ezt sohasem lehet megvalósítani csak pro­paganda útján, ehhez reformok kellenek. Az emberi jogok hely­zetének javítása, egy földreform és a demokratikus változtatá­sok képezik ezen koncepciók alapelemeit. A probléma most töb­bek között abban áll, hogy olyan reformokat vezessenek be, amelyek egyrészről komolyan elegendőek arra, hogy okot adja­nak a reményre, és ne csak holmi kozmetikának tűnjenek, más­részről viszont az ország hatalmi struktúráját ne változtassák meg alapvetően. Hiszen a felkelési mozgalmakat végső soron azért kell leküzdeni, hogy a (végszükség esetén megreformált) hatalmi struktúrát stabilizálni tudják, másrészt a megrendült ha­talmi egyensúly az egész országot is destabilizálhatja, és így a felkelés leküzdése elveszíthetné alapját.

Itt most csak a demokratizálási aspektussal kell foglalkoznunk. Két tényező játszik döntő szerepet. Először is a gyűlölt diktatúra leküzdése. A represszív diktátorok rendelkeznek egyfajta mobilizálási hatással, amely az érintett országban egyesíti és szo­rosra fűzi az ellenállást, és ezáltal jelentősen kiélezheti a konf­liktusokat. A Fülöp-szigetek lakosságának megbékélése a 80-as évek közepén a Marcos-diktatúra bukását előfeltételezte, mert különben a tömegek mobilizálódtak és radikalizálódtak volna. A „demokratizálás" – itt egy gyűlölt diktátor bukása értelmében – ily módon a politikai radikalizálódásnak veszi elejét, legalábbis akkor, ha ez a bukás ellenőrzött formában megy végbe. Termé­szetesen döntő szerepet játszik, hogy a hatalom a folyamat önálló dinamikája következtében ne a radikális ellenzékhez kerüljön át, hanem a „mérsékelt" erőkhöz. Másodsorban azonban szüksé­ges, hogy ezen tisztogatási folyamat után hiteles választási me­chanizmusokat intézményesítsenek. Nem szabad, hogy nyilván­való választási csalások tarkítsák őket, és meg kell felelniük bi­zonyos minimális normáknak. A másik oldalon azonban termé­szetesen nem vezethetnek olyan erők választási győzelméhez, amelyeket éppen távol szándékoznak tartani a hatalomtól. A hatalmat választások útján átadni egy gerillamozgalomnak, ame­lyet éppen legyőzni kívánnak, a kampányok előkészítői számá­ra értelmetlennek tűnne.²¹

Ilyen választások megszervezésének általános módszerei többek között: az ellenzék egyrészt együttműködésre képes („mérsékelt") csoportokra, másrészt militánsokra való fel­osztása. Az utóbbiak elvben vagy gyakorlatilag a választáso­kon való részvételből ki vannak zárva; a választásokon való rész­vétel bizonyos feltételekhez kötése (például az ellenzék fegyver­letétele, miközben a kormányhaderő megtartja fegyvereit, vagy a kormány legitimitásának formális elfogadása, amely ellen ép­pen harcolnak); elrablások, „eltűnések" vagy ellenzéki politikai vezetők akadályoztatása, személyük elleni merényletek annak érdekében, hogy az ellenzék számára megnehezítsék a válasz­tási küzdelem irányítását; bizonyos területek lakói vagy a mene­kültek választóként való nyilvántartásának elmulasztása; netán olyan választójog, amely a kormányzati ellenőrzés alatt álló te­rületeket vagy a kormánypártokat támogatja. Végszükség ese­tén a választás kockázatait még a szavazatok összeszámlálásakor alkalmazott korlátozott manipulációkkal is csökkenteni le­het, ameddig azok nem túl gyakran és nem túl feltűnően történ­nek. A megszorítások általában a szegényebb vagy marginali­zálódott lakossági csoportokat és azok szervezeteit célozzák meg, miközben a középrétegeket sokkal kevésbé érintik. A kis­parasztokat, földműveseket, munkanélkülieket és squattereket lakókörzeteikben vagy a választás napján katonai jelenléttel megfélemlítik, miközben a lakosság képzettebb és vagyonosabb rétegeinek lehetőleg tiszta választásokat biztosítanak, (így tehát nemcsak az ellenzék kerül megosztásra (lehetőleg választási résztvevőkre és bojkottálókra), hanem társadalmi törést való­sítanak meg a társadalom alsóbb néprétegei és a középré­teg potenciális vezető elemei között is.

Ezen intézkedések általában eléggé hatásosak ahhoz-; hogy az ellenzéket jelentősen meggyengítsék, de önmagukban még­sem nyújtanak elégséges indokot a választásoktól való távolma­radásra. Ha ez mégis megtörténik, akkor az ellenzék „antide­mokratikusnak" tituláltatik, vagy azt állítják majd, hogy azért nem vett részt a választásokon, mert úgyis elvesztette volna.²² A meg­szorítások egy része ebben az összefüggésben politikai jel­legű, tehát a kormányzathoz kapcsolódik, egy másik része ad­minisztratív, mint például a választási bizottságokkal kapcsola­tos szabályok, egy további részét pedig a kormányzattal hivata­losan kapcsolatban nem lévő csoportok, halálszázadok, szolgá­laton kívüli milíciák, rendőrök és katonatisztek vagy emberek fel­bérelt csoportjai „gyakorolják", akiket korábban „lumpenproleta­riátusként" emlegettek volna.

Mindent összevetve az eredmény az lehet, hogy egy nagy va­lószínűséggel megosztott és meggyengített ellenzék a válasz­tásokat elveszíti (hacsak nem bojkottálja), miközben lehet, hogy bár a megfigyelők számos kis részlettel kapcsolatban tesznek majd megjegyzést, a választások lefolyását technikai szempont­ból mégis tisztának fogják minősíteni. Ha sok polgár kételkedik is majd a folyamat tisztaságában, akkor is valószínűleg azon a véleményen lesz, hogy megtörténtek az első lépések a demok­rácia irányába.

Egy ilyen választási folyamat fő célja a középrétegeknek az ellenzék kemény magjától való elidegenítése, valamint a társadalom demobilizálása. Arra megy ki a játék, hogy a la­kosság főleg szegényebb rétegeinek aktivitását és politikai rész­vételét mérsékeljék, és a politikát lehetőség szerint magára a választási aktusra korlátozzák. Ha ez sikerül, akkor az uralkodó elitek sikert könyvelhetnek el maguknak: minél kisebb a társa­dalmi mobilizálódás, annál biztosabban érezhetik magukat a bőrükben. E demokrácia megszületése után a korábbinál sok­kal nehezebb katonai ellenállást kifejteni, mivel az most már vá­lasztott kormányzat ellen lépne fel, még akkor is, ha a válasz­tások még nem tökéletes formában mentek végbe, és még hagy­nak maguk után némi kívánnivalót.

b) szerkezeti kiigazítás

Egy vélhetően még fontosabb terület, ahol a demokratizálás a helyi elitek és az északi kormányzatok (a kettő általában szoro­san összefügg) uralkodási eszközévé válik, a demokratizálódá­si folyamatot összekapcsolja a gazdaság szerkezeti kiigazítá­sának programjával, ahogyan azt a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank is teszi.

A harmadik világ súlyosan eladósodott országai mindkét in­tézménytől (amelyeket a legfontosabb ipari államok hatásosan az ellenőrzésük alatt tartanak) hiteleket kapnak, amelyek azon­ban feltételekhez, bizonyos szerkezet-kiigazítási programok vég­rehajtásához kötöttek. Ezek működési módjának ismertetésébe sincs módunk kellő részletességgel bocsátkozni,²³ tartalmuk rö­vid összefoglalását azonban megtesszük:

Az utóbbi időben ilyen listák egészíti ki a demokratizálással kapcsolatos kívánalmakat. Stefan Mair például a Párizsi Klub Kenyával szemben 1991 végén megfogalmazott elvárásait így foglalja össze: „A megkívánt reformok közé tartozott a gazda­ság deregulációja és a költségvetési deficit leépítése, a korrup­cióval szembeni kemény fellépés valamint a politikai demokrati­zálás és liberalizáció."²⁴

Az eladósodott országokra kirótt intézkedések ezen gyűjtemé­nye összefüggésben van azzal, amit Anthony Laké, az USA nem­zetbiztonsági tanácsadója a „piacok megnyitásának" nevez. A külkereskedelem liberalizálása végső soron ugyanannak a cél­nak egy másik megfogalmazása. A szerkezeti kiigazítás poli­tikája összességében a harmadik világnak a piac felé való orientálódását jelenti, kifelé és befelé egyaránt. A világpiac­ba való integrálódás a külső aspektus, a privatizáció és a piac megerősítése a belső. Emlékszünk még a „piaci demokrácia" megfogalmazásra, amely a demokratikus offenzívát hivatott tá­mogatni és terjeszteni. Itt ütközünk bele abba a lényegi elem­be, amely e mögött áll. Belpolitikailag ez a harmadik világ szá­mára egy új politikai orientációt jelent: gazdasági liberalizálás, privatizálás, a világpiac felé való nyitás és ezáltal a nagy nem­zetközi vállalatok beengedése a helyi piacra jelenti az egyik, az állam leépítése, visszaszorítása és gyengítése a másik oldalát az éremnek. Egyik sem saját politikai döntés következtében megy végbe, hanem mert azt a Világbank és az IMF kívülről elrendelte. Ezen intézkedéscsomag nyilvánvaló célja a teljes pi­aci orientáció, amely tökéletes összhangban van London, Bonn és Washington ennek megfelelő elvárásaival.

Hogy állunk azonban ezen összefüggésben a demokráciával? A hivatalos ideológia könnyen elintézi a dolgot: eszerint ugyanis a piac és demokrácia ikertestvérek, és a piac megerősödése – a középrétegek támogatása útján – közvetlenül vagy közvetett módon a demokrácia erősödéséhez vezet, még ha bizonyos fá­ziskéséssel is. A valóságban azonban sajnos mindez máskép­pen mutatkozik meg.

A szerkezet-kiigazítási programok a harmadik világban az állami apparátus leépítését, illetve gyengítését célozzák. Itt azonban nem a bürokrácia ésszerű visszaszorításáról, a fel­duzzasztott és inkompetens állami apparátus megnyirbálá­sáról van szó. Ebben semmi kifogásolható nem lenne. Az álla­mi apparátusokat a harmadik világban, például Afrikában nem hatékonyságnöveléssel és a méretek csökkentésével teszik mű­ködőképesebbé, hanem ehelyett megfosztják őket alapvető feladataiktól. Baske Vashee ezen politika néhány hatását egy beszélgetésben így fogalmazta meg:

„A harmadik világ sok országában, elsősorban a szegényeb­bekben, az állam nagyon fontos tényező az emberek millióinak túlélőképessége szempontjából, mivel ezekben az országokban nincs más intézmény, amely az emberek szükségleteit védené (például az oktatáson, a létfenntartás támogatásán, az élelmi­szertermelésen keresztül), azon szükségleteket, amelyek az em­berek általános életszínvonalát biztosítják. Ha az államnak nem szabad erre többé pénzt fordítania, akkor az emberek számára nem marad más alternatíva. A harmadik világbeli kormányok adósságtörlesztéseinek közvetlen eredménye, hogy kevesebb pénzük marad saját népeik számára. Ezáltal növekszik az alul­tápláltság, nincs többé egészségügyi ellátás, az embereknek kell fizetniük a gyerekek taníttatását, és ezt nem tudják megengedni maguknak. A gyerekeknek ott kell hagyniuk az iskolát, és beso­rolódnak a munkanélküli tömegek közé. A szegénység általá­nos szintje jelentős mértékben megnő, amint az állam a szociá­lis kiadások folyósítását leállítja."²⁵

Azonban a harmadik világban nemcsak a társadalmi kihatá­sokról van szó, amikor a nemzetközi pénzügyi intézmények – amelyek mögött mint döntéshozók ugyebár az USA, Nyugat-Európa és Japán kormányai állnak – a déli kormányoknak köte­lező takarékoskodást írnak elő. Arról van szó, hogy az IMF és a Világbank az államot ideológiai okokból megtépázza, és legfontosabb hagyományos funkcióitól megfosztja. Az állam gazdasági funkcióinak egész sorát privatizálják, tehát a harmadik világ magánszektorának és a nemzetközi konszernek­nek juttatják. Más feladatokat, elsősorban a gazdaság- és pénz­ügypolitikát (amelyek természetesen más politikákat, így a szo­ciálpolitikát is meghatározzák) nemzetköziesítenek, tehát köz­vetlenül vagy közvetve Washingtonban vagy Londonban gyako­rolják majd őket, legtöbbször nemzetközi pénzügyi intézmények révén. Egy harmadik világbeli eladósodott szegény ország köz­ponti gazdasági irányszámainak forrása manapság nem ritkán a helyi pénzügyminiszter és a Világbank illetve az IMF (mind­kettő Washington székhelyű) közötti megegyezés, amelynek során általában a pénzügyminiszter húzza a rövidebbet. A he­lyi parlament, még a miniszterelnök is gyakran kimarad a döntési folyamatokból, sőt még az információáramlásból is. Még a saját államháztartás is gyakran külföldön határozódik meg – a Világbank és az IMF bürokratái által, akiket nem demokrati­kusan választottak, és szinte senkinek nem tartoznak beszá­molási kötelezettséggel. A harmadik világ sok régiójában a he­lyi állam szinte teljesen kiüresedik. Aki nem birtokolja az állam­háztartás feletti „felségjogot", annak semmi esélye arra, hogy saját országa sorsát meghatározza. Ráadásul a nemzetközi pénzügyi intézmények teljes körűen beleavatkoznak az adott ország irányításába, meghatározzák a kamatlábakat, megha­tározzák a valuta fel-, de általában inkább leértékelését, és a kenyér és energiaárak emelését kényszerítik ki a támogatások csökkentése révén. A korábban gyenge és hibásan működő ál­lami apparátust ezáltal nem teszik működőképessé, hanem szin­te teljesen megfosztják jelentésétől. A szegény országok ese­tében a privatizáció és a valamikori állami funkciók nemzetközi­vé válása azt eredményezi, hogy az állam csak üres burok marad – egy olyan valami, ami az északi államoknak soha nem tetszene, bármennyire is oda vannak a piac és a pri­vatizálás ideológiájáért. A déli államok számára nem marad más, csak a rendőrség, a katonaság és a titkosszolgálat: az elnyomást szolgáló intézmények. Ezt ugyanis aligha lehet pri­vatizálni vagy Északra "átutalni".

Ily módon olyan állami képződmények jönnek létre, amelyek­nek piaci irányultsága aligha vitatható. Ezen képződmények „de­mokratizálása" ezek után teljesen egyszerű és kockázatmentes formai lépés: miután az Észak ezeket az államokat megfosztotta legfontosabb funkcióitól, a kiüresedett burkot demokratizálják. Választásokat rendezhetnek, amelyek szabadon és tisztán folynak le, de amelyek nem relevánsak, mivel a választott kép­viselők nem rendelkeznek többé olyan hatalommal, hogy aktív és építő politikát folytassanak országukért. Claude Aké ezt jogosan a „hatalomnélküliség demokratizálásának" nevezi. A demokrácia egy olyan szituáció igazgatására korlátozódik, amelyet elvben már javítani sem lehet, és így teljesen jelentéktelenné válik.

Az egyik eredmény az, hogy a déli országok polgárai csalód­nak, és csalódniuk is kell saját „demokráciájukban" – és a nem­zetállamban végképp -, mivel az általuk megválasztott politiku­sok és kormányzatok alapvető problémáikat nem oldják meg, és nem is tudják megoldani. A csalódottság a demokráciától való elforduláshoz, apátiához vagy céltalan zendülésekhez vezet.

Jorge I. Dominguez ezt a problémát az angol nyelvű karibi tér­ségre vonatkozóan a következőképpen ábrázolja: „El kell ismerni, hogy a liberális demokrácia nem képes túlélni, ha összes pillé­rét, amelyre épült, összetörik anélkül, hogy azokat más alapok­kal helyettesítenék. A diktatúrák kapcsán már megszokott el­lenállás a liberális demokratikus rend ellen fordulhat."²⁶

A „nemzetállam", amely a harmadik világban egyébként is csak csírájában létezik, tovább diszkreditálódik, más, etnikai, etnikai­-vallási identitások lépnek az előtérbe, feltámasztási és felszabadítási ideológiák válnak népszerűvé. Az Észak demokrati­zálási offenzívája hatásosnak mutatkozott, de nem hozta meg a harmadik világ lakóinak saját sorsuk meghatározá­sának lehetőségét. Az enlargement a piaci demokráciák ural­mát megnövelte, erősítette Észak befolyását Délen, ezáltal az északi lakosokban jó érzést keltett, mert magukat világszintű demokratáknak interpretálhatják – de tovább csökkentette a sa­ját sors meghatározásának esélyeit. A demokrácia minden ele­me és mechanizmusa – a rendszeres és nagyjából szabad választások – ellenére a „nép uralmából" Délen nem maradt semmi.

7. A Dél demokratizálása – így vagy másképp

Egyes kritikák nagyon erős szavakkal illetik ezeket a folyamato­kat. Cyrus Bina egy más összefüggésben így fogalmaz: „Az USA globális hegemóniája előbbre való a szabadságnál és a boldog­ság keresésénél". Azt veti az USA szemére, hogy „egyszerre kiált demokráciáért és ugyanakkor akadályozza is azt".²⁷

Ez nem egészen így van. A Nyugat valóban támogatja a de­mokráciát a harmadik világban. De ezt olyan meghatározott spe­ciális úton-módon teszi, amely saját érdekeit szolgálja. Ha nem sérti az érdekeit, a szabad és tiszta választásokat részesíti előny­ben a diktatúrával szemben. Ennek vannak ideológiai és anyagi okai is: a választott kormányzatok legitimebbek, és így nagyobb stabilitás bázisává válhatnak. És nem ritkán a demokratikusan választott kormányzatok többet várhatnak el népeiktől, mint a követelődző és illegitim diktatúrák. Miért lenne tehát a Nyugat a demokrácia ellen?

A probléma pontosan nem abban áll, hogy a nyugati kormá­nyok a demokrácia ellen lennének. A probléma azon a tényen alapul, hogy egy általános ideológiai szimpátiától eltekintve, a demokráciát a déli országokban a lehető legnagyobb természe­tességgel alárendelik a saját gazdasági és stratégiai érdekeik­nek, és hogy a demokráciát úgy próbálják kialakítani, hogy azt a szabad piacok irányításához átszabják. Számukra a demok­rácia reális kérdés, de lényegében „management"-probléma. A déli országok lakói számára ez nyilvánvalóan másképp jelenik meg: számukra a demokrácia kérdésénél arról van szó, hogy sorsukat saját maguk legyenek képesek irányítani, és ne a ha­zai diktátor vagy külföldi pénzügyi hatóságok határozzák meg kívülről. Tehát nem az a kérdés, hogy legyen-e demokrácia vagy sem,²⁸ hanem az, hogy a demokrácia az önmeghatáro­zás és az egyéni sors irányításának kategóriája legyen-e, vagy egy uralkodási technika a hazai elitek ellenőrzésének és a nemzetközi hegemónia biztosításának céljából.

A Dél progresszív – vagy nem is annyira progresszív – tár­sadalmi mozgalmainak pozíciójából a helyzet elég zordnak és bonyolultnak mutatkozik. Gyakran kerülnek szembe olyan hely­zettel, amelyben az uralom valóban diktatórikus és oligarchi­kus rendszerei meggyengültek vagy megszűntek, amikor vá­lasztásokra kerül sor, amelyek értelme azonban nem ritkán pontosan az, hogy őket a peremre kényszerítsék. A demokrá­cia a piacgazdaság záloga lesz, mindenekelőtt a középréte­gek és a társadalmi elitek számára lesz érvényes, miközben a társadalom nagyobbik része megmarad külső személőnek. Ez ellen szinte alig lázadhatnak fel, mivel különben egy csónak­ban találhatják magukat a diktatúra és az elnyomás régi erői­vel. A fejleményekkel sem lehetnek azonban elégedettek, mi­vel azok pontosan ellenük irányulnak. Jelentősnek mondható az a próbálkozás, hogy igyekeznek visszavonulni az állami ha­talom körüli harcból, és ezt ráadásul a civil társadalom erősö­déseként próbálják beállítani.

Valójában viszont a küzdelmet az államért is kell vívni, a sze­gényebb és marginalizálódott néprétegeknek az állami appará­tusban való részvételéért és befolyásáért. Nem szabad átenged­ni azt az eliteknek és a középrétegeknek. Ez egyébként nem csak az „igazságosság" alapjaiból fakad: Rueschemeyer-Stephens-Stephens átfogó kutatásai során arra a következte­tésre jutott, hogy „a domináns osztályok csak addig alkalmaz­kodtak a demokráciához, ameddig az a pártrendszer érdekeiket védte."²⁹ Miközben a lakosság többsége és elsősorban az alsóbb néprétegek számára szükséges a demokrácia, azért hogy egyál­talán befolyásuk legyen saját társadalmukra, a hatalmi elitek szá­mára a demokrácia csak egy hatalomgyakorlási lehetőség a többi között, amelyet lehet előnyben részesíteni vagy mellőzni.

A küzdelemnek arról is kell szólnia, hogy az államot megvéd­jük teljes kiürítésétől, és hogy a harmadik világ sok országában legalább egy működőképes társadalmi szintre emeljük. Egy olyan állam, amely feladatait nem képes ellátni, nem is érdemel vá­lasztásokat. Az állam északi szereplők közreműködésével meg­valósuló gyengítésének – és ezt követően a középrétegekre kon­centráló demokratizálásnak – a harmadik világban ahhoz is köze van, hogy Délen pontosan azt az intézményt szándékoznak alá­ásni, amely jelenleg az egyetlen olyan intézmény, amelynek mi­nimális esélye van az északi dominancia-politika elleni fellépés­re. Az állam felszámolódásának tendenciája a déli államokban a harmadik világ további atomizálódását is jelenti, amikor is ez a szféra a világpiac és az északi domináns hatalmak számára már csak kezelendő objektum marad, amely nem képes tárgya­ló, önmagát védelmező vagy önálló szubjektumként fellépni.

A demokratizálásnak két fontos aspektusa van. Eiőszöris vi­tathatatlan, hogy a demokrácia meghatározott formái nélkülöz­hetetlen és értékes vívmányok. Az északi demokratizálási offen­zívának dacosan véget vetni, ellene lenni még a szabad válasz­tásoknak, az emberi jogoknak és a demokrácia bizonyos jogi kategóriáinak is – mint ahogy azt az iszlám egyes áramlatai vagy Ázsia egyes autoriter uralkodói manapság előszeretettel teszik – végzetes lenne. Ellenkezőleg, ezeket a gyakran „formálissá" lefokozott demokráciaelemeket erősíteni és védeni kell, ki kell állni betartásuk mellett, és tovább kell fejleszteni őket. De nem szabad ennél megállni. Túl kell mutatni a formális és jogi azo­nosságon és azon fikción vagy realitáson, hogy minden polgár ugyanazokkal a jogokkal rendelkezik a törvény és a választóur­nák előtt, tehát az államban. A demokrácia reális lehetőségeit, és nem csak az egész népesség részvételének elvét kell kiesz­közölni. „Demokrácia – de kinek?" – ez a döntő kérdés. Csak egy képzett vagy tehetős kisebbségnek van reális esélye, hogy aktívan részt vegyen saját társadalmának alakításában, avagy a harmadik világ lakossága túlnyomó többségének is, amelyik a globális világgazdaság peremén vagy azon kívül él? Van-e a nőknek, nincstelen napszámosoknak, kiszorultaknak, etnikai ki­sebbségeknek, analfabétáknak, munkásoknak és munkanélkü­lieknek valóban esélyük arra, hogy egyszer saját országuk poli­tikájában hallassák a hangjukat, és valós hatalmat gyakorolja­nak? A demokrácia nyugati verziója a Dél számára pontosan a lakosság többségének részvétele ellen irányul. Ezen többség gyakorlati kizárása egyidejűleg működő demokrácia mellett – ez a market democracy mint célkitűzés lényegi magva. Aki kívül reked a piacról és nem versenyképes, annak gyakorlatilag nincs befolyása, még akkor sem, ha elméletben és a törvény szerint ugyanolyan jogokkal rendelkezhet.

A szegény néprétegeknek ma gyakorlatilag az a választás marad, hogy vagy elfogadják marginalizálódásukat, és részvé­telüket az alkalmi választásokra korlátozzák, vagy szervezkedés és mobilizálódás útján hatalmi tényezővé válnak, és megpróbál­ják a civil társadalmat megformálni. Ez a dualizmus azonban csak fél demokrácia: az eliteknek megvan a hatalmuk, és a civil tár­sadalom csoportjainak a joguk, hogy ezt kritizálják. Ez jobb, mint a semmi, de ez nem egy valóban demokratikus alapokon műkö­dő társadalom szerkezete. A demokrácia társadalmi tartalma akkor teljesedik be, ha a civil társadalom nem marad kívül a hatalmi struktúrán, hanem annak alkotórészévé válik.

Ez azonban demokráciát jelentene piacgazdaság helyett, és ez csorbítaná Észak politikai és gazdasági érdekeit.

(Fordította: Nagy Zsuzsa)

Jegyzetek

¹ Lásd többek között: Sámuel P. Huntington: The Third Wave – Demo-cratization in the Late Twentieth Century. Norman/Oklahoma, 1991.

² Marc F. Plattner: The Democratic Moment. In: Larry Diamond – Marc F. Plattner (szerk.): The Global Resurgence of Democracy. Baltimore, 1993. 32.

³ Lásd többek között: Jochen Hippler: Pax Americana? – Hegemony and Decline. London, 1991. 105-110.

⁴ ldézve: Heather Deegan:The Middle East and Problems of Democ­racy. Buckingham 1993 (Issues in Third World Politics), 132.

⁵ Lásd többek között: Dávid P. Forsylhe: Democracy, War, and Cgvert Action. In: Journal of Peace Research, 1992/4, 385-395.

⁶ Abraham F. Lowenthal:The United States and Latin American Demo­cracy: Learning from History, In: Abraham F. Lowenthal: Exporting Dejjio-cracy – The United States and Latin-America. Baltimore, 1991.261.

⁷ Jeane Kirkpatrick: Dictatorships and Double Standards. In: Com-mentary, 1979. november, 34-45.

⁸ Samuel P. Huntington: The Clash of Civilizations? In: Foreign Affaires, 1993/3 nyár, 40.

⁹ Marc F. Plattner: The Democratic Moment. In: Larry Diamond – Marc F. Plattner (szerk): The Global Resurgence of Democracy. Baltimore, 1993. 28.

¹⁰ Joshua Muravchik: Exporting Democracy – Fulfilling America's Destiny, Washington 1991. 227.

¹¹ Lake says U.S. Interests Compel Engagement Abroad. In: USIS, US Policy – Information and Texts, 1993. szeptember 23. 7.

¹² Uo. 8.

¹³ Uo. 8., 9.

¹⁴ Clinton Warns of Perils Ahead Despite Cold War's End, Adress to U.N. General Assmebly. In: USIS, US Ploicy – Information andTexts, 1993. szeptember 29.4.

¹⁵ Effective Enlargement in a Changing World, by Anthony Lake. In: USIS, US Ploicy – Information and Texfs, 1993. december 20.21.

¹⁶ Uo. 23.

¹⁷ Ritka kivételt jelent Irak és Szaddam Husszein. „Természetesen Irak nem demokrácia, hanem diktatúra. De országunk számára ez az egyet­len lehetőség, hogy problémáit megoldhassa" – így érvelt egy iraki dip­lomata a szerzővel szemben. Számos kormánytaggal folytatott beszél­getés során egyikük sem törekedett arra, hogy Irakot demokráciaként igye­kezzen beállítani.

¹⁸ Warren Christopher külügyminiszter 1993 júniusában. Idézet átvéve: Jochen Hippler: Pax Americana? – Hegemony and Decline. London, 1994. 91., forrásmegjelölés ott.

¹⁹ ldézet átvéve: Jochen Hippler, lásd fenn.

²⁰ Lásd többek között: Jochen Hippler: Low-lntensity Warfare – Key Strategy tor the Third World Theater. In: MERIP Middle East Report (New York – Washington), 1987/1 január-február.

²¹ A választások problematikájához lásd: Edward S. Hermán – Frank Brodhead: Demonstration in the Dominican Republic, Vietnam and El Sal­vador. Boston, 1984. amely anyag néhány retorikai túlzástól eltekintve ér­dekes adalékokat tartalmaz.

²² Klasszikus esete ennek a salvadori választások 1982-ben és 1984-ben, amikor az ellenzék többek között a biztonsági helyzet miatt tagad­ta meg a választásokon való részvételt. Lásd többek között: Jochen Hipp­ler: Menschenrechte und „Politik der Starke" – USA und Lateinamerika seit 1977. Duisburg, 1984. 175-167.

²³ Lásd például Susan George-nak az adósságválságról és a Világ­bankról szóló különböző könyveit: A Fate Worse than Debt.

²⁴ Stefan Mair: Kenia's Weg in die Mehrparteiendemokratie. SWP – S 387, Ebenhausen, 1993. július, 41.

²⁵ Egy hangfelvétel alapján

²⁶ Jorge 1. Dominguez: The Caribbean Question: Why has Liberal De­mocracy (suprisingly) Flourished? In: Jorge I. Dominguez-Robert A. Pastor-R. Eslie Worrell: Democracy in the Caribbean – Political, Economic and Social Perspectives. Baltimore, 1993.25.

²⁷ Cyrus Bina:The Rhetoric of Oil and the Dilemma of War and Ame­rican Hegemony. In: Arab Studies Quarterly, 1993/3 nyár, 14.

²⁸ Ezen összefüggésben érdemes a demokráciába való mostani át­menet négy típusát megkülönböztetni. Lásd: Georg Sorensen: Democracy and Democratization. Boulder/Colorado, 1993.47.

²⁹ Dietrich Rueschemeyer-Evelyn Huber Stephens-John D. Stephens: Capitalist Develpomenf and Democracy. Chicago, 1992.287.

Az uralkodó közgazdaságtudomány a munka fogalmát a bérmun­kára, illetve keresőtevékenységre, a gazdaságét pedig a piac­gazdaság, illetve a pénzgazdaság területére szűkíti le. Ezek a félrevezető közgazdaságtudományi meghatározások nemcsak a gazdasági eredményesség értékeléséhez szükséges közgazda­sági mutatószámokban csapódnak le (mint például a bruttó ha­zai termék), hanem a gondolkodásban, az emberek mindenna­pi kommunikációjában, valamint a gazdaságpolitikai döntések­ben és intézkedésekben is.

A pénzgazdaság vezető gazdasági teoretikusai egyetértenek abban, hogy gazdaság az, amit pénzben mérnek. Ami ezen kí­vül van, az számukra egyben a gazdaságon is kívül van; ide tar­tozik minden, ami szociális, kulturális, magánjellegű vagy politi­kai. A magánháztartásokban végzett, a jólét és a jó közérzet szempontjából alapvető jelentőségű gazdasági jellegű tevékeny­ségek, amelyeket főleg nők végeznek, következésképpen nem jelennek meg a bruttó hazai termékben mint a jólét állítólagos fokmérőjében. Ezzel szemben a „javítási szolgáltatások" emelik a bruttó hazai termékkel mért jólétet. Egy autóbalesetet követő munkák – az orvosi ellátás, az autóval kapcsolatos javítási mun­kák, az ügyvédek, bírák és a kár megállapításánál eljáró kár­szakértők alkalmazása -, csupán azért, mert van áruk, taövelik a bruttó hazai terméket; az éppen aktuális gazdasági elmélet szerint tehát társadalmi gazdagságot teremtenek!

A hivatalos közgazdasági elméletnek a munka és a gazda­ság fogalmának megragadásához kapcsolódó egyik fontos elő­feltételére, mintegy dogmájára hívja fel a figyelmet Elmar Altvater (1995. 17.): a munka a forrása értéknek és értéktöbbletnek, jó­létnek és gazdagságnak; munkamegosztással és a munkafolya­mat részekre bontásával, tehát a munka társadalmi megszerve­zésével jelentős mértékben lehet növelni a termelékenységet. Döntő jelentősége van azonban annak, amit már Karl Marx is megfogalmazott a produktív (termelő-) munka fogalmával kap­csolatban a Politikai gazdaságtan bírálatában: „Kapitalista viszo­nyok között nem számít minden olyan munka produktívnak, amely valamilyen módon hozzájárul a gazdagság növeléséhez, hanem csak az a munka, amely értéktöbbletet és ebből követ­kezőleg tőkét állít elő,"

A „munkának és gazdaságnak" a kapitalizmus szellemében történő effajta megragadásával kapcsolatban – amely egyébként a szakszervezetekben és a szociáldemokrácián belül is megha­tározó erővel bír – jegyzi meg Ingrid Kurz-Scherf (1993.), hogy ez a megkurtított munkafogalom a munka megszervezésének mind a kapitalista, mind a patriarchális formáját magában fog­lalja. E kapitalista szemlélet átvétele miatt sok szakszervezeti tag számára szinte elképzelhetetlen, hogy a munka kategóriái­ban gondolkodva olyan munka is szóba jöhessen, amely nem bérmunka. A szakszervezeti mozgalom és a „baloldal" teljesen egyértelmű ellenségképpel rendelkezik. Ez-az ellenség a tőke. Igaz, hogy ez ellen a kapitalizmus keretein belül lépnek fel vala­milyen formában, de azzal a távlati céllal, hogy egyszer ugyan­ennek a túloldalára érkezzenek meg. A tőke a szakszervezetek esetében a munkaadók konkrét formájában jelenik meg, és ez­zel a konkrét formával a tőke egyben „gazdasággá" is válik. Ily módon kerül sor „munka és gazdaság" szembeállítására, és a munkának egy olyan értelmezése alakul ki, amely azt konflik­tusba állítja „gazdasággal", és elhatárolja attól. Emiatt nem si­kerülhet munka és bérmunka megkülönböztetése, és az sem, hogy olyan önálló felfogás alakuljon ki a „gazdaságról", amely azt a társadalmi munkafolyamat részeként értelmezi. A baloldal ezáltal figyelmen kívül hagyta, hogy az olyan kérdések, mint a termelékenység és a munkamegosztás, nemcsak a tőkének mint uralmi viszonynak tudhatók be, hanem önmagukban is a gaz­daság megszervezésének kérdései. Emellett ráadásul Marx óta, aki megírta a tőke politikai gazdaságtanának bírálatátfsenki sem vállalkozott arra, hogy megírja a munka politikai gazdaságtaná­nak kritikáját. Ebből következően a baloldal egészének aligha van bármi fogalma arról, hogyan kell a társadalmi munkafo­lyamatot értelmesen, emberi, ökológiai és társadalmi krité­riumok alapján igazságosan és hatékonyan kialakítani.

Háztartás és cselekvő egyén?

Az 1980-as évektől kezdve az uralkodó neoliberális és neo­klasszikus gazdasági elméletek megtévesztő alapfeltevéseit fo­kozott mértékben vetik alá kritikai elemzésnek. A bírálatok első­sorban a neoliberális gazdasági modell központi feltevései, te­hát az autonóm egyén és a racionális döntések, illetve válasz­tások feltételezései ellen irányulnak. A nemek közötti viszonyo­kat tekintetbe véve elsősorban annak a ténynek van jelentősé­ge, hogy a családi háztartásban tanúsított magatartásról meg­fogalmazott mikroökonómiai szempontú kijelentések alkotják a magvát a neoklasszikus makroökonómiai elméletnek is, és hogy a „háztartást" cselekvő és döntéshozó egyénként kezelik. Mind­ennek az a következménye, hogy nem tesznek különbséget sze­mélyes kapcsolatok és társadalmi viszonyok, személyes elkép­zelések, tulajdonságok és társadalmi struktúrák között.

Gertraude Mikl-Horke (1995.) a gazdaságot társadalmi gyakor­latként és történelmi-kulturális folyamatként értelmezi, és ebből kifolyólag a közgazdászok gazdaságfogalmáról úgy beszél, mint a „szándékok és elképzelések piacgazdaságáról". Ennek érzékel­tetésére idéz egy a piacgazdaság rejtelmeibe bevezető ismeret­terjesztő könyvből, amelyet elsősorban a volt kommunista orszá­gok érdeklődő olvasóinak szántak. A piacgazdaság eszerint „az egyének és az egyéni szükségletek létéből indul ki. Ezen gazda­ságszervezési forma elsőrendű célja tehát a gazdaság megszer­vezését úgy megoldani, hogy az egyéni kívánságokat, amennyi­re csak lehet, ki lehessen elégíteni… A gazdaság egyes szerep­lői (háztartások, vállalatok, állam) gazdasági terveiket tehát önál­lóan állítják fel, és az egyes piacokon lépnek egymással kapcso­latba. Az áru- és szolgáltatáscsere szabad megegyezések alap­ján, a kereslet és kínálat által meghatározott árnak megfelelően történik." (Feldmann; idézi Mikl-Horke, 1995., 118.). Az a szemlé­let, amely erre az elméletben felállított piaci mechanizmusra kor­látozódik, teljes mértékben eltekint attól, hogy mi zajlik a valóság­ban, és egyúttal teljesen általánosítva, tértől és időtől függetlenül örökérvényűnek nyilváníttatik. Mikl-Horke ezzel szemben azt ál­lapította meg, hogy az ember helyzetét, különösen anyagi életfel­tételeit meghatározott időre és meghatározott térre vonatkoztatva kell vizsgálni, és hogy maga a piaci mechanizmus is számtalan olyan tényező függvénye, mint az élet- és munkaformák, az adott struktúrák, a technikai-szervezeti fejlődés, a törvény szabta ke­retek, az informális hálózatok.

John Kenneth Galbraith (1974.47-56.) kimerítően tárgyalja az egyén és a háztartás összemosását, illetve az egyéni döntés szerepének túlhangsúlyozását, amelyekkel az előbb ismertetett tankönyvidézetben is találkozhattunk. A „fogyasztás és a ház­tartás fogalmával" kapcsolatos fejtegetéseiben elsősorban arra utal, hogy a fogyasztás s ezáltal a termelés számára nem léte­zik semmiféle határ, ha léteznek olyan emberek, akikre a fogyasz­tással összefüggő munkák felelősségét át lehet hárítani. A ren­di agrártársadalmakból a demokratikus ipari társadalmakba való átmenet során a cselédek pótlására „kitalálták" a nőt és a csa­ládot. „Minél nagyobb a jólét, minél nagyobb a jövedelem, annál kiterjedtebbekké és fontosabbakká válnak a háztartásban a szol­gáltatások, a fogyasztáshoz kapcsolódó munkák – a kiválasz­tás, a szállítás, az elkészítés, a javítás, a karbantartás, a tisztí­tás, a felszolgálás, a tárolás, és sok minden más, ami az áruk fogyasztásával összefügg" (Uo. 51.).

Galbraith szerint a tőkés ipari társadalmak számára a nő cse­lédmunkájának pusztán „házias erényből" történő, kvázi termé­szetes szolgáltatásként való átértelmezése – a háziasszony ki­találása – „elsőrendű közgazdasági teljesítmény volt. Az ipari társadalmakat megelőzően csak nagyon kevesen tudták meg­engedni maguknak, hogy szolgálót tartsanak az alacsonyabb rendű munkák elvégzésére; a demokratizálódás következtében szinte az egész férfitársadalom számára rendelkezésre áll szol­gálólányként egy feleség. Ha ezeket a munkákat pénzzel jutal­maznák, akkor a háziasszonyok képeznék a munkásság messze legnépesebb csoportját" (Uo.).

Galbraith folytatja: „A neoklasszikus modell azonban a nő sze­repe elkendőzésének nagyon ravasz módjával áll elő, nevezete­sen a háztartással. Már nem egyszer hangsúlyoztuk, ahogyan a neoklasszikus modell a gazdasági folyamatban hozott egyéni dön­tések szerepét a középpontba állítja. Ezt az erkölcsi alapállást nagy mértékben aláásná, ha ez a döntés a nők kizsákmányolá­sára támaszkodna – és ha a nőknek a döntéshozási folyamatban 'a férfiakkal szemben alárendelt szerepet tulajdonítanának.

Ezek a nehézségek áthidalhatók a háztartás fogalmával. Bár egy háztartáshoz több egyén tartozik – férj, felesé§, gyerekek, néha szülők vagy rokonok is -, akiknek a szükségletei, vélemé­nyei és vonzódásai eltérnek egymástól, a neoklasszikus elmé­let mégis egyenlővé teszi azt az egyénnel. Az egyén és a ház­tartás akarat-megnyilvánulásai gyakorlatilag felcserélhetők egy­mással. (…) Nem könnyű megvédelmezni azt az elképzelést, mi­szerint gazdasági rendszerünk a felnőttek körülbelül felét alá­rendelt státuszba kényszeríti. Ezt nem lehet minden további nél­kül összeegyeztetni egy olyan társadalmi gondolati modellel, amely nemcsak az egyén szerepét hangsúlyozza, hanem an­nak hatalmát explicit módon is elismeri. Ebből következően a neoklasszikus közgazdaságtan ezt a problémát úgy oldja meg, hogy az egyén alávetését a háztartás 'sírjába temeti', és annak belső kapcsolatait figyelmen kívül hagyja, ily módon új formá­ban megalkotva a háztartást mint egyéni felhasználót. A problé­mát sikerült megoldani. A közgazdászok azonban nem hatolnak be a háztartás privát szférájába. … Még meghatározóbb az a körülmény, hogy egy társadalomban, amely olyan nagy értéket tulajdonít a gazdasági teljesítménynek, természetes tekintélyt az a személy élvez, aki a pénzt megkeresi." (Uo. 52., 53.)

A fenti elemzés ismeretében senkit sem fog meglepni Galbraith azon kijelentése, hogy „a háztartás… az elfogadott gazdaságel­méletben alapvetően a férfiúi autoritás gyakorlásának elpalás-tolására szolgál", vagy az az utalás, hogy „a nőknek a fogyasz­tás megkönnyítése érdekében hozott fáradozásait sem a nem­zeti jövedelem, sem a bruttó nemzeti termék meghatározásakor nem veszik tekintetbe. Ez is a dolgok elkendőzését szolgálja, hiszen amit nem számolnak meg, azt gyakran nem is vesszük észre." (I. m. 54.)

Ezekhez a kijelentésekhez a munka és a gazdaság fogalmá­nak uralkodó felfogásait tekintetbe véve a következőket kell nyo­matékosan hozzáfűzni: nemcsak az egyének – elsősorban a nők és a gyerekek – alárendelését rejtették el a háztartás fogalmá­val, hanem a háztartásnak a privátszférába utalásakor a nővel együtt eltűnik a gyereknevelés tevékenysége és a házimunka is. Egyúttal a háztartásnak mint döntéshozó egyénnek a „felta­lálásával" a gazdasági döntések összességükben – tehát makro-ökonómiai értelemben nemzetgazdasági szinten is – a nemek szempontjából látszólag semlegessé válnak. Ám a nemzetközi termelőhelyek közötti versenynek köszönhető költségvetési ta­karékossági csomagok elemzése ennek éppen az ellenkezőjét bizonyítja. így például az egészségügy területén hozott kiadás­csökkentő intézkedések következtében sok nő kénytelen a ko­rábbinál több időt fordítani meg nem fizetett ápolási munkákra; az alacsony bérek pótlólagos munkát igényelnek a háztartás­ban: a nők mossák ki a ruhákat, ahelyett, hogy a tisztítóba vin­nék őket; még akkor is otthon készítik el az ebédet, ha dolgozó nők, mert így olcsóbb stb.

Miközben más közgazdasági elméletekben mind ez ideig a családi munkamegosztásnak a nemek közötti viszonyokra irá­nyuló hatásait nem vagy csak nagyon érintőlegesen elemezték, a neoliberális közgazdasági iskola már behatóan tanulmányoz­ta a munkamegosztást az egyes családokon belül. A munkameg­osztást a háztartás családi jellegével összefüggésben a biológi­ai különbségek talaján magyarázta, ezzel mintegy rögzítve azt.

Gary S. Becker nem véletlenül kapott 1992-ben Nobel-díjat azért, mert a racionális haszonmaximalizálást – elméleti síkon termé­szetesen – alkalmazta a házasságra és a családi munkameg­osztásra, valamint olyan kérdésekre is, mint a drogfogyasztás. Ő a legprominensebb képviselője a New Home Economics-nak, azaz a háztartástudományoknak. Becker alapvető tételeit Friederike Maier (1993. 556.) a következőképpen foglalja össze: „Az emberek háztartásokat képeznek saját munkaerejük újra­termeléséhez és gyermekeik felneveléséhez. A család mint 'két­személyes vállalat' megválaszthatja, hogy miként osztja fel mun­kapotenciálját (értsd idejét) a kereső munka, a házimunka és a szabadidő között. A specializáció által elérhető komparatív elő­nyök tanának megfelelően a munka felosztása egyénileg és a háztartás tagjai között is úgy történik, hogy az a háztartás szá­mára a legnagyobb hasznot eredményezze. Eközben természe­tesen figyelembe kell venni az alternatív költségeket is, tehát hogy ki milyen bért kaphat a munkaerőpiacon. A bérek a ház­tartás számára exogén adottságnak tekinthetők. A tapasztala­tok azt mutatják, hogy a férfiak bére átlagosan magasabb, mint a nőké, utóbbiak tehát a házimunkára szakosodnak. Mivel a nők anticipálják ezt a munkamegosztást, inkább a házimunkára irá­nyuló preferenciákat alakítanak ki, és kevesebbet fektetnek be a munkaerőpiacon jól értékesíthető humántőkébe. Mivel a mun­kaerő termelékenységét meghatározza annak humántőkével való ellátottsága, a nők a munkaerőpiacon kevésbé termelékenyek, és ebből kifolyólag jogosan kapnak kevesebb bért (mert a bér a termelékenység függvénye)."

A kör bezárult: családi munkamegosztás – lecsökkent rész­vétel a kereső tevékenységben – kevesebb humántőke – ala­csonyabb bérezés – a családi munkamegosztás tehát racioná­lis. Hasonló eredményre jutunk, akár a nők alacsonyabb bére­zésénél, akár a családi munkamegosztásnál kapcsolódunk be ebbe az ok-okozati láncolatba.

A New Home Economics és a humántőke-elmélet megfogal­mazása óta a gazdaságban cselekvő egyéneknek nemük is van – legalábbis a háztartáson belül. A piacon a háztartás továbbra is mint semleges egyén hozza döntéseit.

Termelőhelyek versenye és költségvetési megtakarítások

Függetlenül attól, hogy neoliberális vagy marxista hagyományon alapuló közgazdasági elméletről van-e szó, a vásárlás és a ja­vak elkészítése, valamint az ezzel kapcsolatos tervezés nem­zetgazdasági szemszögből nézve fogyasztást jelent, olyan pénz­nek az elköltését, amelyet a hivatalos gazdaság termelt meg. Eközben senki sem kérdezi meg, és senki sem vizsgálja azt, hogy mely munkáknak van értelmük, és mely struktúrák szük­ségesek ahhoz, hogy az ipari társadalmakban az életszínvona­lat biztosítsák. Mivel állítólag csak a szó általában használatos értelmében vett „gazdasági" tevékenységek eredményezhetnek jólétet és magas életszínvonalat, ebből fakadóan minden, ami a „munkatársadalom" értelmében nem munka – mondjuk a szoci­ális tevékenységek -, az az uralkodó, neoliberális elméleti megalapozottságú nemzetgazdasági számbavétel alapján pusz­tán kiadást jelent. A szociális ügyekre fordított pénz – a családi segélyektől a nyugdíjakon keresztül egészen az oktatási intéz­ményekkel kapcsolatos költségekig, beleértve az óvónők és pe­dagógusok díjazását – a gazdasági szakemberek által döntően befolyásolt társadalmi vitákban csak kiadást jelentenek az ál­lam számára.

A hivatalos gazdaság képviselői azzal a gazdaságpolitikai tö­rekvéssel összhangban, hogy az ország területét a világgazda­ság keretein belül mint ipari telephelyet biztosítsák, az uralkodó nemzetgazdasági számbavételből kiindulva arról beszélnek, hogy „a lehetőségei felett él az ország", és hogy szükség van arra, hogy „lefaragjuk a járulékos bérköltségeket". Meghirdették a költség­vetés kiadásoldali megtakarításának programját. Az uralmon lévő gazdasági irányzat képviselői a média befolyását felhasználva a telephely-vita során igyekeznek az embereket meggyőzni arról, hogy jólétük növekedésének kulcsa a piacok világméretű kiter­jesztésében rejtőzik. A politika, az állam feladata pedig az, hogy gondoskodjon róla: országunk és vállalataink mint ipari telephe­lyek versenyképesek legyenek a nemzetközi porondon. Ez a cél­ja minden ipari nemzetnek, aminek következtében aztán a szoci­ális ellátások terén kölcsönösen egymás alá kínálnak.

Az óvodai és az iskolára felkészítő képzésben véghezvitt ki­adásoldali megtakarítások kapcsán jól megvilágítható a fizetett és meg nem fizetett – tehát a társadalmi és magánjellegű – mun­ka megkülönböztetésének fontossága, valamint a szociális ellá­tásban dolgozók alacsony bérszintjének kiemelt jelentősége az uralkodó gazdasági rendszer számára. A kisgyermekek megfe­lelő képzése és nevelése kétségkívül fontos foglalkozás, amely megkívánja azt, hogy az illetőnek legyenek ismeretei a fejlődési és a tanulási folyamatok működéséről, és hogy képes legyen ösztönző környezetet teremteni a gyermekek számára. E tevé­kenységeket nem lehet bizonyos technológiák segítségével ra­cionalizálni vagy helyettesíteni a profit növelése érdekében. A gazdasági szakemberek ezeket a tevékenységeket tehát mint a szociális rendszer elemeit kezelik. Mint ahogy már láttuk, az ural­kodó gazdasági felfogás ezeket a munkákat a háztartáson belül elméletileg és gyakorlatilag is a nő számára „utalja ki" a nő bio­lógiai természetére hivatkozva, a nők pedig állítólag szabad, ra­cionális döntésük alapján végzik el ezeket a feladatokat. Foglal­kozásként pedig a gyermekgondozás szintén majdnem kizáró­lag női tevékenység.

Ha a jólétre vonatkozó nemzetgazdasági mutatószámokat ki­zárólag a piacgazdasági nézőpont alapján határozzák meg, ak­kor a fejlett ipari országokban az általános jólét a költségvetési szakemberek mutatószámai alapján látszólag akkor lesz magas szintű, ha minél kevesebb pénzt kell kiadni a szociális szférára (beleértve az itt dolgozók bérét is). Ha a gazdasági szakembe­rek – az uralkodó gazdasági elmélet elképzelései szerint – azt tűzik ki elsődleges célul, hogy az ország képes legyen vonzó telephelyet biztosítani a nagy iparvállalatoknak, és ezáltal a vál­lalkozói szemléletet általánosítják, akkor annak a költségvetési kiadások visszafogása lesz a következménye az óvodák és az iskolai előkészítők esetében.

Az óvodákon és iskolai előkészítőkön való takarékoskodás példája alapján világossá válik, hogy miért érintik kétszeresen a nőket az ilyen irányultságú politikák. A kiadásoldali megtaka­rítások egyrészről kevesebb állami férőhelyet jelentenek ezek­ben az intézményekben, ami viszont pótlólagosan a nők több otthoni (privát!) gyermeknevelési munkáját igényli. A közgazda­ságtudomány és a politika pénzre korlátozott gazdaságértelme­zése a nők meg nem fizetett munkájára épít, ami a munka fo­galmának általuk adott értelmezése alapján nem is munka. A nemzetgazdaság ezáltal teljesen nyilvánvalóan úgy tartja szá­mon a nőket, mint egy olyan kapacitást, amellyel tetszés szerint lehet manőverezni. Mascha Madörin (1995.) ezzel kapcsolatban „a végtelen anyai szeretet álmának különösen regresszív válto­zatáról" beszél.

A költségvetési kiadások megkurtítása ezen gyermekintézmé­nyek esetében másrészt kevesebb munkahelyet és/vagy keve­sebb órabért is jelent, valamint azt eredményezi, hogy a szerve­zett gyermekgondozás félig magánjellegű kezdeményezései lép­nek a korábban állami intézmények helyébe. A kiadáscsökken­tő programok iránti igény növekedésével minden olyan tevékeny­ség, amely kívül esik a piacon, egyre inkább az ipari országok között zajló telephely-póker áldozatává válik.

Altvater (1995. 17.) magyarázatot ad arra, hogy a politikusok és a munkavállalói érdekképviseletek miért lépnek fel a vállalati érdekek képviselőiként a telephelyek biztosításának mint első­rangú célnak az érdekében. A termelékenység növekedése „szol­gál alapjául a munkatársadalmak minden szereplője – szakszer­vezetek, vállalatok és kormányzatok – közös 'termelési érdekei­nek'. A termelékenység növekedésével nő a tőke profitrátája és a gazdasági növekedés üteme, ugyanakkor tágul a béremelé­sek tere is."

Paul Kellermann (1994. 1991.) ennek a teljesen egyöntetű magatartásnak abban látja a döntő okát, hogy a köztudat csak az ipari termelésre és annak termelékenységére, valamint a pénz(jövedelem)re koncentrál. Ez ahhoz vezet, hogy a pénzt nem a teljesítmény szimbólumaként tekintik, hanem megtévesztő módon azt tartják magának a teljesítménynek. Kellermann fel­vázolja ennek végzetes következményeit. A fenyegető munka­nélküliségre irányuló jogos félelem, valamint „a rövidlátás vagy taktikai számítások következtében… az úgynevezett munkavál­lalók részéről megjelennek a munkaidő rövidítésére és a mun­ka újraelosztására irányuló követelések, a munkaadók és a hoz­zájuk közel álló kormányzatok oldalán pedig megjelennek a szo­ciális államnak az egyéni-partikuláris 'felelősség' javára való visszaszorítására és reprivatizálására (a 'deregulációra') irányuló politikai törekvések." (1991. 13.)

Látható, hogy a munkatársadalom gazdagságának és jólé­tének alapjairól alkotott téves felfogás, valamint a gazdaságel­méletbe vetett megingathatatlan hit teljesen félrevezeti a gon­dolkodást és a cselekvést, és veszélyezteti a jövedelmek biz­tonságát, amely pedig sok ember egzisztenciájának alapja. A piacgazdaságba vetett hit, amely szinte már vallási fanatizmus­ra emlékeztet, azt is elfedi, hogy az uralmi viszonyok, „amelye­ket az olyan objektivált és intézményesített mechanizmusok, mint az 'önszabályozó piac', az oktatási rendszer vagy az igazság­szolgáltatás közvetítenek, átláthatatlanok lesznek és olyan tar­tósak, mint a tárgyak, … és az egyes ember tudata és hatalma képtelen lesz megragadni őket." (Bourdieu, 1977. 238.) Aki azt hiszi, hogy a társadalmi rendet egy akarati lépéssel létre lehet hozni – amit Mikl-Horke ironikusan a „piacgazdaság mint akarat és képzelet" szlogenjével érzékeltetett -, az nem veszi figyelem­be az intézményesített mechanizmusok hatásosságát. Az intéz­mények objektiválódása és az olyan relatíve független területek megléte, mint a „szabad önszabályozó piac", amelyek szigorú, szerződésben rögzített mechanizmusok szerint működnek, az uralkodó jognak megfelelően képes a cselekvés szubjektumai­ra – akik hisznek a „szabad piac" helyességében és megfontolt­ságában – ráerőszakolni szükséges voltát. Ennek következté­ben „az, aki birtokolja az e mechanizmusok uralásához valamint a működésük során létrejött materiális és szimbolikus nyeresé­gek megszerzéséhez szükséges eszközöket, megtakaríthatja magának, hogy a mások feletti uralomra irányuló.közvetlen és nyilvánvaló stratégiákat kelljen alkalmaznia." (Bourdieu, 1987. 239.) Az uralkodó gazdasági rend alapjaínak helyességébe ve­tett hit sokféle módon rögzült a társadalom struktúráiban, törvé­nyeiben, technológiáiban és szimbólumaiban, és ezáltal nem­csak legitimitást kölcsönöz e gazdasági berendezkedésnek min­den szereplő szemében, hanem annak hatalmasait anélkül hagy­ja uralkodni, hogy uralkodóként meg kellene jelenniük. Ezen in­tézményesült mechanizmusok része az is, hogy a nemzetközi telephely-verseny kritikusai szinte alig jutnak szóhoz a napilap­okban vagy az elektronikus sajtóban.

Schunter-Kleemann (1995.51.) szerint az embereket meg kell nyerni a politikai irányvonalat meghatározó nagytőkés érdekek­nek a telephely-vita és az egységes belső piac érdekében foly­tatott offenzív propaganda során egyaránt: „A belső piaci eufóri­át kísérő gazdasági recesszió láttán meg kell tehát tanulnunk, hogy a világot az egyes vállalkozó szemszögéből tekintsük. Vál­lalkozóként kell gondolkodnunk, ezt verik a fejünkbe nap mint nap. Meg kell próbálnunk elfojtani, hogy nekünk, dolgozó és fo­gyasztó nőknek mint eleven, gondolkodó embereknek szociális és kulturális igényeink vannak – olyan létező érdekek, amelyek nem esnek egybe a vállalkozók rövid távú költségkalkulációival.

Mindannyian, nemcsak a szakszervezetek, címzettjei vagyunk ezen új propaganda-hadjáratnak, amely mérgező keveréke a versenyéthosznak, a rasszizmusnak és a nacionalizmusnak. Meg kell tanulnunk, hogy a társadalomban farkastörvények uralkod­nak. … Nyomasztó és veszélyes ez a politika azért, mert kimon­datlanul a telephely-sovinizmusra, a mindenkivel szemben való harckészségre épít…. Az exportsikerek növelése válik a gazda­ságpolitika megszentelt céljává. … Az a logika, hogy a gazdál­kodásnak a szükségletek kielégítését és mindenféle értelmes tevékenységet kellene szolgálnia, és a természetet kímélve kel­lene funkcionálnia, háttérbe szorul a belső piaci vagy világpiaci sikerek utáni hajszával szemben. A nemzetközi versenyképes­ség az új isten, akinek minden áldozatot meg kell hoznunk. Ez az új államvallás!"

Ezen agresszív offenzívával szemben – amely a gazdaság uralkodó felfogásába mélyen be van ágyazva – összefoglalás­képpen megállapíthatjuk: ha a demokratikus ipari társadalmak politikai célja a jólét megteremtése mindenki, de legalábbis mi­nél több ember számára, akkor el kell gondolkodni azon, hogy mely társadalmi cserefolyamatokat kell regionális szinten, me­lyeket nemzetállami keretek között és melyeket a világpiacon sza­bályozni, és ezt hogyan lehet megvalósítani. Ennek érdekében közelebbről meg kell határozni az általános jólét valódi alapjait. A bruttó hazai termék mint a jólét fokmérője nemcsak a meg nem fizetett munka jelentőségét nem veszi figyelembe, ha­nem az általános gazdagságot és életszínvonalat meghatá­rozó formális – állami – és informális infrastruktúra szere­pét sem.

(Fordította: Nagy Zsuzsa)

Források

Altvater, Elmar (1995): Die Arpeitsgesellschaít vor den Herausforder-ungen von Geld und Natúr. Das Parlament, 1995. 15. sz. melléklete, 16-24.

Bourdieu, Pierre (1987): Sozialer Sinn. Frankfurt am Main. Bourdieu, Pierre (1992): Die verborgenen Mechanismen der Macht, Hamburg.

Galbraith, John Kenneth (1974): Wirtschaft für Staat und Gesellschaft. München.

Kellermann, Paul (1994): Bodürfnis, Arbeit, Geld und Paradigmata. In: Kellermann-Mikl-Horke (szerk.): Betrieb, Wirtschaft und Gesellschaft. Klagenfurter Beitráge zur bildungswissenschaftlichen Forschung 27., Klagenfurt, 87-117.

Kellermann, Paul (1991): Gesellschaftlich erforderliche Arbeit und Geld. Klagenfurt.

Kurz-Scherf, Ingrid (1993): Fragen an eine Kritik der politischen Öko­nomie der Arbeit. Das Argument, 1993. 3. sz. 339-348.

Madörin, Mascha (1995): Ökonomie aus Frauensicht. In: 10 Jahre Frauenreferat – Amt der Vorarlberger Landesregierung. Bregenz 28-33.

Maier, Friederike (1993): Homo Oeconomicus. Zur geschlechtspezifischen Konstruktion der Wirtschaftswissenschaften. Prokla. 1993. 4.sz. 551-571.

Mikl-Horke, Gertraude (1995): Wirtschaft als sozialer Prozess. In: Kellermann-Mikl-Horke: I. m.

Schunter-Kleemann, Susanne (1994): Frauen und Sozialstaat – Alternativen gegen das Ptriarchat. Wien, Renner-lnstitut, Frauen-Dok. 1995. 2. sz. 42-57.

[A szerző tanulmányának erősen rövidített változata. Eredetileg meg­jelent: Wissenschaftliche Grenzziehungen – Geschlechterverháltnisse – Frauenpolitik. In: Klagenfurter Beiträge zur bildungswissenschaftlichen Forschung. 29. k. (szerk.: Peter Kellermann), Klagenfurt, 60-95.]

Gárdos Mariska és Schwimmer Rózsika a századforduló Magyarországán¹

Schwimmer (ill. Bédy-Schwimmer) Rózsa 1877-ben született, Gárdos Mária pedig 1885-ben a Somogy megyei Nagyberényben. Schwimmer Temesváron és Szabadkán nőtt fel, apja ga­bonával, különféle mezőgazdasági termékekkel és lovakkal ke­reskedett, de kísérletezett gabonatermesztéssel is. Rózsa, aki a nagyobbik lánya volt, 1891-ben fejezte be a polgári lányisko­lát. Idegen nyelveket tanult, s a szabadkai városi zeneiskolában „kitűnő" minősítést kapott. Odahaza a lányok anyjuk irányításá­val megismerték a háztartási munka minden ágát, ami azért volt fontos – mint Rózsika később írta -, „hogy szükség esetére cse­lédeinknek jó példával szolgálhassunk". Miután az apa üzleti vállalkozása csődbe jutott, 1897-ben az egész Schwimmer csa­lád Budapestre költözött. Ettől fogva gyakorlatilag állandó eg­zisztenciális gondokkal küszködtek. Az apa számára az elhe­lyezkedés amiatt sem ment könnyen, hogy „ki úr volt, azt nem alkalmazzák". Rózsa még évek múlva is gyakran támogatta öccsét anyagilag.²

Gárdos Mariska apja eredetileg szabósegéd volt. A megélhe­tési gondok 1886-ban arra késztették, hogy családjával együtt Budapestre költözzön, ahol aztán segédmunkásként dolgozott, napibérért, az Óbudai Hajógyárban. Később újra talált munkát mint kisegítő szabó, és építkezéseken is megfordult. Az anya otthon kora reggeltől késő estig talpon volt. Bár sok gyermek­nek adott életet, közülük végül négy érte meg a felnőttkort. Akár­csak Rózsa, Mariska is polgári iskolát végzett. Még nem volt nyolc éves, amikor az óbudai szervezett munkások egyik műso­ros estjén Petőfi-verset szavalt.³

A két fiatal nő 1903-ban alapította meg közösen az első női munkásszervezetet, a Magyarországi Munkásnő Egyesületet. Maga az elhatározás egy kétnapos találkozón született, ahol Schwimmer Rózsa „a munkásnők általános gazdasági, politikai és társadalmi helyzetéről", Szabó Hanna „a munkásnők egyen­jogúsításának a kérdéséről" beszélt, míg Gárdos Mariska „a szer­vezkedés célja és módszerei" címmel tartott előadást. Az alapí­tó közgyűlést ugyanazon év május 3-án tartották, a tulajdonkép­peni megalakulásra pedig – miután az alapszabály belügymi­niszteri ellenjegyzése végre megérkezett – 1904. szeptember 18-án került sor. Az egyesület elnöke az első időkben Schwimmer Rózsika volt.⁴

Rózsika és Mariska – egymástól függetlenül – már évekkel az egyesület megalapítása előtt foglalkozott az alkalmazottak érdekképviseleti szervezésével. Szakmai és nőpolitikái pályafu­tásuk során áttörést jelentett az 1903 és 1905 közötti időszak. Gárdos a század elején kezdte szakszervezeti munkásságát a Kereskedelmi Alkalmazottak Szakegyletében, ahol különösen a női alkalmazottak szervezése ügyében fáradozott. Egyik elvtárs­nőjével együtt hamarosan beválasztották a vezetőségbe is, ami más szakmai egyesületekhez képest figyelemre méltó újdonság­nak számított. 1903-ban a Szociáldemokrata Párt kongresszu­sán az első női küldöttek egyikeként vett részt, és a kialakuló szociáldemokrata nőmozgalom élére állt. Ettől kezdve jelentős szerepet játszott a szociáldemokráciában, 1905-től pedig fele­lős szerkesztője lett az újonnan alapított Nőmunkás című lap­nak.⁵ Schwimmer az első hónapoktól tagja volt az 1897-ben lét­rehozott Nőtisztviselők Országos Egyesületének (NOE). Az au­gusztusi alapító közgyűlésről egyébként az újságok úgy számol­tak be, hogy egy „aranyos leány-armádia" vette birtokba az új városháza tanácstermét. Rózsika, akit 1899-ben a NOE máso­dik számú vezetőjévé választottak, 1900 (vagy 1901) és 1908 között a szervezet elnöke volt. Utódja megválasztására csak 1911-ben került sor. 1904-ben Glücklich Vilmával együtt kezde­ményezte a Feministák Egyesületének (FE) megalapítását, majd 1907-től felelős szerkesztője lett a két egyesület igényes havilap­jának, amely A nő és a társadalom címet viselte.⁶ ­Mariska és Rózsa személyes körülményeiket és életstílusukat illetően is azok közé tartoztak, akik a lehető legnyíltabban képvi­selték az új női nemzedéket. Gárdos – valószínűleg egyedüliként a budapesti nőmozgalmárok között – már az első világháború előtt rövidre vágva viselte haját. Kortársai több ízben is beszámoltak arról, hogyan változott át az egyszerű megjelenésű fiatal nő a szó­noki emelvényen tehetséges agitátorrá.⁷ Schwimmer sem kerülte el a feltűnést, amelyet persze óhatatlanul kiváltott a korabeli női­esség megszokott normáitól való bármilyen eltérés. „Egyenes sza­bású reformruhát viselt. Nem volt benne darázsdereka, máját, tü­dejét a szoros, halcsontos fűző nem préselte össze. Tüntető bá­torság kellett ahhoz, hogy valaki ilyen ruhában végigmenjen az utcán. Az előlapokban rajzolgattak ilyen alakokat. Utána bámultak, szemébe nevettek, kész botrány volt."⁸

A reformruhás hölgy 1904-től a Bédy-Schwimmer Rózsa ne­vet viselte, jóllehet csak 1911 és 1913 között volt hivatalosan is felesége egy Bédy nevű újságírónak. Ezután többé nem ment férjhez, és arra sem utal semmi jel, hogy együtt élt volna egy férfival.⁹ Gárdost 1909-ben vette feleségül Bresztovsky Ernő új­ságíró. Közös gyermekük, egy kislány, egyéves korában meg­halt. A házasság nem tartott soká. Gárdos arról számol be visszaemlékezéseiben, hogy férje nem volt képes arra a „meg­alkuvásra", amely az együttélés elkerülhetetlen velejárója. Túl­ságosan gyakran várakoztatta őt hiába a megbeszélt időpont­okban, bár meglehet – írja Gárdos -, hogy „én sem vagyok fele­ségnek való". A fiatalasszony mégis nehezen szánta rá magát a szakításra és a közös megegyezéssel hozott döntés végrehaj­tására. „Hát tényleg nekem, egy … kemény energiájú, jobb kilá­tású embernek ne volna más választásom a pusztulásnál egy szerencsétlen házasság miatt?" – írta. Nem sokkal a válás után hosszabb időre elhagyta Budapestet, majd a világháború kitö­rése előtt új, immár tartós házasságot kötött.¹⁰

Vajon mi indította ezt a két, különböző környezetből származó és hamarosan ismét különböző körökben mozgó fiatal nőt arra, hogy a Monarchia korabeli Magyarországon a nők szakmai-poli­tikai szervezkedésének és átfogó egyenjogúsítási törekvéseinek élére álljon? Miért nem kötött ki Schwimmer Rózsika egy férfiak által meghatározott polgári vagy szocialista alkalmazotti szerve­zetben? Vagy miért nem vett részt egy úgynevezett „mérsékelt polgári nőmozgalomban", ahol a nemek szerepeiről úgynevezett „dualista" értékrendszer alapján gondolkodtak: a nemek feladatai egymástól eltérőek és egymást kölcsönösen kiegészítik? És mi­ért nem futott be Gárdos Mariska valami egészen szokványos-párt­karriert férfi elvtársak oldalán? Miért szorgalmazta, hogy önálló munkásnő-egyesület és viszonylag független szociáldemokrata nőmozgalom jöjjön létre, s ne „csupán" a meglévő szakmai egye­sületekbe szervezzék be a nőket? Másképpen szólva: mi kész­tette a századfordulós Budapesten a nőket arra, hogy érdekeiket és problémáikat nemileg specifikus módon (is) megfogalmazzák? Miért látták szükségesnek, hogy mint nők lépjenek fel más nők­kel együtt ezeknek az érdekeknek a képviseletében? És miért til­takoztak a mindennapi életben is azok ellen a hagyományos kor­látok ellen, amelyek minden osztályban megszabták a nők szá­mára, hogy mi illik és mi nem?

„Szánalmas, félszeg és elkeserítő…" A dolgozó nő képe a századforduló társadalmában

Nem akarom itt felvetni azokat a jól ismert téziseket, amelyeket a különféle haladó szellemű társadalomelméletek hangoztatnak a női bérmunka általános elterjedése, a társadalmi modernizá­ció vagy a nők megkésett, illetve részleges önállósulása kap­csán. Inkább azt szeretném megmutatni, hogyan szembesültek a nők az életüket meghatározó személyes, politikai, gazdasági és társadalmi feltételekkel, s miként igyekeztek ezeket befolyá­solni. Pontosabban arra a kérdésre keresek választ, hogy ho­gyan lett feminista Schwimmer Rózsika és Gárdos Mariska, mi­közben megpróbálta kialakítani a maga életviszonyait.

Á kiindulópont kettejük esetében igencsak eltérő. Schwimmer Rózsika számára az „úrilányok" hagyományos életpályája való­jában az apa üzleti bukásával kérdőjeleződött meg először. Bár a szülők már korábban kijelentették, hogy lányaiknak „pályát kell választaniuk", Rózsa még túl fiatal volt ahhoz, hogy kívánságá­nak megfelelően tanítónőképzőbe járjon. A csőd bekövetkeztével aztán meghiúsultak azok a tervek is, hogy az egyik legjobb bé­csi intézetben folytassa zenei tanulmányait.¹¹ Rózsa 1893 őszé­től 1894 márciusáig eredményesen látogatott Temesváron egy tulajdonképpen fiútanulóknak fenntartott kereskedelmi esti isko­lát, s 1895 késő nyarán írt először Irma nevű barátnőjéhez inté­zett levelében arról, hogy most már igazán munkát keres.¹² Ez­zel el is kezdődött kálváriája a különböző állásokkal. Miközben igyekezett javítani helyzetén, állandó konfliktussorozatba keve­redett, amelyet csak olykor-olykor szakítottak meg kisebb, re­ményteljes időszakok. Barátnője szüntelenül biztatta. Bár mind­két lány tartott a „szégyentől" és a munka világához kapcsolódó megpróbáltatásoktól, a legfontosabbnak azt tartották, hogy se­gítsenek szüleiken. „Láttam – írja Rózsa 1900-ban -, hegy atyám, nagy egészséges ember létére absolute nem képes többé csa­ládját fenntartani… Mi nem természetesebb, minthogy szüksé­gét éreztem annak, hogy a nagy bajon segítsek. Pálya válasz­tás!"

Míg Rózsika elviselhetetlennek érezte, hogy továbbra is „otthon ülő házi kisasszonyként éljen",¹³ Irma fejében, minthogy ő nem volt kénytelen „kilépni" a valóságba, a régi és az új gondolatok sajátos egyveleget alkottak. A fiatal lány úgy vélte, hogy azt az utat, amely a férfiakéhoz hasonló polgári individualitáshoz vezet, a nők csak a jövőben teszik meg. „A vágy, valamivé lenni, telje­sülni fog! Boldog kor!"¹⁴ Barátnője viszont – szerinte is – nem ön­magáért, hanem csakis szüleiért és családjáért vállalja a bérmun­ka terheit. Vagyis azt a szokatlan lépést, amellyel a polgári körök­ből származó, nők megszüntették, vagy legalábbis csökkentették hagyományos függésüket a családtól, Irma nyomatékosan össze­kötötte az ugyanezen családhoz fűződő megszokott viszonyaik­kal. Úgy gondolta, nem azért kell minden nehézség ellenére ki­tartani a bérmunka világában, mert ezen az áron bizonyos sze­mélyes függetlenség szerezhető, hanem azért, mert ezt az áldo­zatot meg kell hozni a családért. Irma minden eszközzel igyeke­zett az új helyzetet a régi értékekkel összhangba hozva megérte­ni. A polgári nőképzés és női munka korabeli női szószólóinál ez a fajta megközelítési mód sajátos „dualista" érvkészletet hozott létre, s így végső soron újszerű, megváltozott képet teremtett sa­ját helyzetükről és érdekeikről. A nő családi szerepének, igazi női „hivatásának" eszerint egyáltalán nem szükséges csorbulnia, sőt a magasabb képzettség mintegy felértékeli az otthon végzett mun­kákat is. Ugyanakkor hangsúlyozták, hogy a nők számára több társadalmi lehetőséget kell biztosítani, megengedve, hogy tanul­janak és dolgozzanak, amennyiben mindez harmonikusan össze­illeszthető eredeti női hivatásukkal, ha tehát mondjuk tanítónőként, nevelőnőként stb. tevékenykednek.¹⁵

Az olyan fiatal nők számára persze, mint Schwimmer Rózsika és barátnője, a keresőfoglalkozás problémája nemcsak a csa­lád anyagi helyzetével kapcsolatban vetődött fel, hanem a lehe­tő legszorosabb összefüggésben állt a férjhez menés kérdésé­vel is. Ezek a lányok egyfajta „életrajzi vákuumban" éltek a fel­serdülés és a házasságkötés között. Ezt a vákuumot pedig an­nál nyomasztóbbnak érezték, minél inkább felértékelődött a „pol­gári házasság" más hagyományos, szélesebb körű és több ré­tegű társadalmi és anyagi kapcsolatokhoz képest. Jóllehet a szá­zadfordulón élő „úrilányok" elég sok feladatot kaptak a szülői házban, amolyan várakozóhelyzetben voltak, s az évek múlásával kimondva-kimondatlanul nőtt a rájuk nehezedő nyomás, hogy menjenek férjhez. Ahogy lassan ráébredtek, hogy eljöven­dő egzisztenciájuk a feleség státusára fog korlátozódni, úgy erő­södött meg sokukban az igény valami alternatíva iránt. A férj­hez menésre mondott „nem" és a keresőfoglalkozásra mondott „igen" gyakran járt együtt, és segített – legalábbis egy időre – egyértelmű helyzetet teremteni az identitáskereső nő számára.¹⁶

Schwimmer Rózsika kezdettől fogva Irma barátnőjénél erőseb­ben vágyott arra, hogy megszabaduljon a válságos családi hely­zettől, a rá nehezedő szerepelvárásoktól, a függőségtől és attól az érzéstől, hogy szüleinek terhére van. Újra meg újra nyíltan hangoztatta, hogy önálló szeretne lenni, és nem akar férjhez menni.¹⁷ Először azonban ő is tett egy kísérletet, hogy új hely­zetében megfeleljen a hozzá hasonló származású lányokkal kap­csolatos társadalmi „elképzelésnek". 1896 elején Budapestre ment, ahová amúgy is régóta vágyott, s rövid időre házi nevelő-, női állást vállalt egy családnál. A merőben új körülmények közt szerzett riasztó tapasztalatok hatására szilárdan eltökélte, hogy a továbbiakban csakis alkalmazottként próbál elhelyezkedni.¹⁸ Csakhogy a tanítónői képesítés megszerzése, amely még mindig erősen foglalkoztatta, azzal járt volna együtt, hogy négy évig nem tud pénzt keresni. Ahhoz pedig, hogy varrónő, kalaposlány vagy virágkötő legyen, nem tartotta magát elég ötletesnek, ügyesnek és „sikkesnek".¹⁹ így hát az ezt követő években rövid megszakí­tásokkal előbb Temesváron, majd Szabadkán, 1897 októberétől pedig, miután egész családja átköltözött, Budapesten mint köny­velő, illetve kereskedelmi levelező dolgozott.²⁰

Az elégedetlenség azonban, amelyet a fiatal lány mindenkori, gyakran változó munkakörülményei miatt érzett,²¹ ezekben az években végigkísérte pályáját. Schwimmer Rózsika nem volt boldog, s nem is csupán a barátságtalan főnökök és az alacsony fizetés miatt, vagy akár azért, mert jobb házból való „elkényez­tetett"²² lányként nehezen boldogult a keresőmunkából fakadó nehézségekkel. A munkába állás utáni első idők még egy olyan lány számára is, mint Gárdos Mariska, aki szinte beleszületett abba a helyzetbe, hogy (legalább élete egy bizonyos szakaszá­ban) dolgozó nő legyen, egyet jelentettek a nyomasztó és riasz­tó tapasztalatokkal, a több mint örömtelen hétköznapokkal. Gárdos Mariska először szintén kereskedelmi szaktanfolyamra járt, amelynek elvégzéséhez szülei boldogan gratuláltak 1900-ban.²³ A fiatal lány hamarosan megpróbált elhelyezkedni, ám ezzel rögös útra lépett. A korabeli munkaerőpiacon ugyanis gyak­ran kerestek olyan gépírókisasszonyokat, akik a háztartási mun­kába is besegítettek főnöknőjüknek vagy főnökük feleségének. Különösen a fiatal munkáslányok és női alkalmazottak között akadtak mindig sokan, akiknek tevékenységét sem a munkálta­tók, sem ők maguk nem tekintették „igazi" bérmunkának. Nem egy varrónő feketén dolgozott munkaadónője lakásán,²⁴ az al­kalmazottak kénytelenek voltak személyi titkárnői feladatokat el­látni stb. A szexuális zaklatások is mindennaposnak számítot­tak.²⁵ Mariska első munkahelyéről például kiderült, hogy a „lelki­ismeretes nevelőnőnek" meghirdetett állás valójában egy „torz­szülött és indulatos fiú" gondozását jelentette. Egy másik alka­lommal az egyik reklámügynökség tulajdonosa a bemutatkozó beszélgetésre érkező Mariskával haladéktalanul közölte, hogy nőtlen és „gyakran kissé csintalan", a havibér viszont „bőkezű­sége folytán megötszöröződhetik, csak akaratát kell mindenben teljesíteni. Minden mondat után – írja Mariska – gúnyosan kér­dezte, hogy megértettem-e?"²⁶

Számtalan fiatal nőnek a munka során szerzett tapasztalatai sok tekintetben alapvetően különböztek a férfiakétól vagy leg­alábbis attól a világtól, amelyre a munkásmozgalom büszkén-heroikusan hivatkozott. Ez nemcsak a tényleges vagy épp ilyen formán nyilvántartott cselédlányok seregére vonatkozott, akik még 1900-ben is a női munkaerő 40,9 százalékát alkották Bu­dapesten,²⁷ s nem is csupán a nevelőnőkre meg a „mindenesek­re", akiknek munkáját – mint sajátosan „női" tevékenységet – amúgy is külön kategóriának tekintették. Rengeteg női alkalma­zott munkahelyi élete is jelentősen eltért az elképzelések sze­rinti munkásosztályétól. Természetesen akadtak egészen normá­lis irodai munkahelyek is, ahol a „hivatalnok kisasszonyok" tá­gas szolgálati helyiségekben töltötték napjukat. Ilyen munkahe­lyeken a nők hasonló tapasztalatokat szerezhettek, mint a férfi­ak. Az alkalmazotti lét „megőrli az embert … azon tudatnál fog­va, hogy ez így tart majd örökké! Az ember olyan kicsiny pont, olyan rab marad…" A nőknél mindez kiegészült azokkal a sajá­tos tapasztalatokkal, amelyek csak a szebbik nem kenyérkere­ső munkájára voltak jellemzőek. Ezeket azonban a kortársi tu­dat mintha nem vette volna tudomásul, ha pedig mégis, akkor egyedi, véletlenszerű jelenségnek tekintette. Nemcsak arról az 50 százalékkal magasabb fizetésről volt szó, amelyet annak az aktivistának a férfi-kollégái kaptak, aki az előbb idézett levélben panaszkodott sorsáról Schwimmer Rózsikának.²⁸ „A nagyságos főnök úr – írja egy Emma álnév mögé bújó férfi szerző – elker­geti levelezőjét, s odaültet helyébe egy kisasszonyt, akit kétszer annyi ideig dolgoztat, feleannyit fizet neki, s többnyire még kamatot is szed tőle – természetben." Az újságokban megjelent beszámolók nyomán, amelyek egy női kereskedelmi tanfolyam növendékeinek a budapesti, börzén tett látogatásáról tudósítot­tak, „Emma" kíméletlen képet festett a női munkavállalók e réte­gének szociális helyzetéről: „valami nehéz, fojtó pára marad utá­nuk az utcán, amit a szegénység lélegzetének nevezhetnék – a kenyérkereső nő éppenséggel nem hódító látvány, hanem inkább szánalmas, félszeg és elkeserítő."²⁹

Mindezek ellenére Mariska és Rózsika kénytelen volt boldo­gulni valahogy ebben a világban. Itt szerzett negatív tapasztala­taikat, elmagányosodásukat, társadalmi identitásuk hiányát csak fokozta a korabeli sajtó meg az „Emmához" hasonló szerzők. Nemcsak az általuk végzett tevékenységről gondolták és állítot­ták, hogy nem jellemző, „nem igazi" munka, hanem mindjárt egész életüket is „szánalmasnak" tartották.³⁰ A századforduló budapesti társadalmában a kulturális élet (többé-kevésbé) elis­mert formái, a hagyományos polgári női szerephez vagy a férfi­központú munka világához szabott élet mintái csak kevés pozi­tív kapcsolódási pontot kínáltak a dolgozó nőknek. Ezekben ők sem önmagukra, sem igényeikre nem ismerhettek rá, épp ellen­kezőleg: bármely oldalról világították is meg helyzetüket, a be­vett kulturális minták egyike sem adott lehetőséget arra, hogy ezek a nők egy átfogóbb és szubjektíve is értelmes világkép ke­retében valamiképp feldolgozzák hétköznapi tapasztalataikat. Egyik sem teremtett olyan vonatkoztatási pontot vagy alapot, amelyről szélesebb távlatok nyíltak volna, túlmutatva a családi és magánszférán, meg esetleg a fogyasztás világának szerény áldásain.

A munkásmozgalom politikai és kulturális megnyilvánulásaiban az egyszerű, „teljesen normális" gyári munkások névtelen töme­ge állt a középpontban, sőt talán még inkább a szakmunkás és családapa tiszteletre méltó alakja. A szociáldemokrácia identitás­tudata kulturális és politikai tekintetben is egyértelműen „maszkulin", férfiközpontú volt. A munkásság helyzetének javításáért ví­vott harcban sokszor élesen elhatárolódtak a másik nemtől. Ez­zel persze fizikai valóságukban még semmiképp sem zárták ki a nőket, de olyan munkáskultúrát teremtettek, amely a maga érté­keit férfias értékekként határozta meg.³¹ Amikor például a buda­pesti szociáldemokrácia egyértelműen elutasította a szegénygon­dozást mint a munkásság szociális támogatásának formáját, nem mulasztotta el „nőiesnek" minősíteni az ilyesfajta tevékenységet. Kijelentették, hogy felebaráti szeretetből fakadó adomány legfel­jebb az egyedül álló nőknek és gyermekeknek adhat némi segít­séget. Az éhező családját fenntartó ezer és ezer férfi szociális problémáit ez nem képes megoldani. A munkásság ahelyett, hogy „özvegyek és árvák segélyét" irigyelné, hogy a „kolduskenyér után" nyúlna, munkát követel, hogy a „családjának" ne kelljen tovább éheznie.³² És amikor arról volt szó, hogy a nőket be kell szervezni a mozgalomba, ez a lépés szintén úgy jelent meg, mint betagolásuk egy már adott, összerendezett és férfias világba, a „mi moz­galmunkba" (tehát a férfiakéba). Az 1914-es nemzetközi nőnap alkalmából rendezett gyűlésen a szónokként meghívott elvtárs így fordult oda a férfi résztvevőkhöz: „Azt látom, hogy az elvtársak szép számmal jelen vannak, de nem látom, hogy feleségeik is itt volnának. .:. Sokkal jobb lett volna, ha az elvtársak nagy buzgal­mukban künn álltak volna, és itt benn a teremben a feleségük és nővérük foglalnának helyet. … Hát nem érzitek, férfiak, milyen pokol olyan asszony mellett élni, aki nem ismeri a harc szüksé­gességét? Hozzá kell segíteni a nőket ahhoz,… hogy azok ve­lünk harcoljanak."³³

1903-ban pedig, amikor befejeződtek a Munkásnő Egyesület megalapításának előkészületei, a pártvezetőség a húsvéti párt­kongresszuson közölte, hogy megtette kötelességét és létreho­zott egy női egyesületet.³⁴

A középrétegek képviselői a nemek kérdését úgy látták, hogy a nők és főként a női alkalmazottak házon kívüli keresőfoglal­kozása elsősorban hagyományos polgári életformáikat és osz­tályuk társadalmi státusát fenyegeti. A nők tömeges, rosszul fizetett munkája következtében persze nemcsak a lecsúszás­tól való félelem és a (némileg) jobb körökből származó, de egy „másik, idegen" világba kilépő nők jövője miatti aggodalom nö­vekedett. Az „Emma" típusú szerzők világlátásában az is tük­röződött, hogy sokan nyugtalanul figyelték, mi lesz a sorsa a polgári családban hagyományos „nemek közötti szerződésnek" – amelynek értelmében a családot kifelé a férfi képviselte, és ő élt úgy, mint független egyén, nem pedig a nő.³⁵ Annak szá­mára, aki nem kérdőjelezte meg az e társadalmilag domináns szerződésben rejlő nemek közötti hierarchiát, a női bérmunka szükségképp a legrosszabb alternatívának tűnt. „Ha az uram­mal bemegyek a könyvesboltba, hátamon érzem a typewriter előtt szorgalmatoskodó leányok irigy pillantását: ez már fogott magának, én isten tudja, mikor találok, s tudom, ilyenkor nem bánnák, ha a szemükből kötőtűk lövellenének felém, hogy át­szúrják a szívemet. … Pedig … ama bizonyos nagyvilági hölgy bizonyára megmosolyogja ezt az én büdzsémet, s mégis, Ta­más, ha meggondolom, hogy én, ha kenyérkereső asszony vol­nék, éppen csak a fátyolra s a kesztyűre valómat tudnám* meg­keresni! S ha az uram … megcsal a guvernánttal, új ruhával nyugtat meg… Nem vagyok én a maga tipikus vidéki asszony­kája, aki … szívszakadva lihegi a jövevénynek: Vigyen el in­nen… akárhova, csak váltson meg! … Úgy látom magát, Ta­más, a messzeségen, a félhomályon át is látom, milyen szomorú és milyen szelíd ilyenkor… [miközben azt mondja:] ma­radjon itt, lelkem, a patikus meg a fűszeres között, és tudja meg, hogy e világon nincsen megváltás!"³⁶

Egészében véve a női munkának a legkülönbözőbb rétegek­ben uralkodó társadalmi megítélése csak még inkább hangsúlyozta a rosszulfizetettségnek és a korlátoltságnak azt a tapasz­talatát, amelyre a fiatal női alkalmazottak a munkahelyeken szert tettek. A női munkát, bármily tömegesen elterjedt lett is, szociá­lisan peremhelyzetnek tekintették. A munkásmozgalomban min­denekelőtt a tisztes férfi munkásoknak kínáltak kulturális alter­natívát. Ez a világ hangsúlyozottan a férfiak és nem a nők ta­pasztalataihoz kapcsolódott. A női munka ellenképéül szolgáló hagyományos polgári női szférát Schwimmer Rózsika hosszú éveken át egészen közelről ismerte. Míg ő végül kénytelen volt elmenekülni belőle, Mariska számára soha még gondolatban sem állt nyitva az ide vezető út. Ha a fiatal női alkalmazottak „elkeserítő" és „szánalmas" helyzetükben szabadabb társadal­mi mozgástérre vágytak, meg kellett teremteniük saját ellenkul­túrájukat. És pontosan ez volt az, amihez – egyik lehetséges alternatívaként – a merőben eltérő pozíciókból induló Rózsika és Mariska a XX. század küszöbén hozzáfogott.

A női kollektivitás felfedezése

De vajon hol találhattak a fiatal dolgozó nők kapcsolódási pon­tokat ahhoz, hogy kialakítsák saját pozitív identitásukat? Mit ál­líthattak szembe az oly gyakran átélt szorongattatásokkal és kor­látozásokkal? Gárdos Mariska mindenekelőtt a munkásmozgal­mat használta egyfajta kapuként, amelyen át egy új világba lép­hetett. Már gyermek- és ifjúkorában megtanulta értékelni ezt a (férfiak által uralt) kollektivitást. Saját otthonában a szegénységtől és munkától elgyötört anya állt a középpontban. A külvilágban a munkásmozgalmi kultúrán kívül nemigen létezett számára más elfogadható közösség. A polgári és jótékonysági kulturális min­ták alázatosságra kényszerítették a kislányt,³⁷ s a munka világá­ban a fiatal nő eleinte alig tudta megvédeni legelemibb érdekeit.

Mariska nem egészen nyolcévesen találkozott először a szo­ciáldemokrata politikával. Visszaemlékezéseiben leírja, hogy egy vasárnap reggel, miközben édesanyja reggelihez hívta a csalá­dot, apja őt meg a bátyját kézen fogta, és elvitte „valahova". „Az óriás teremben egymás mögött padok álltak, s azokon tereferé­lő férfiak ültek. … Kevés volt a pad, ezért sok-sok férfi állt mö­göttünk és oldalt a teremben." A „pesti szónok bácsi" szavai mély benyomást tettek a kislányra. Lenyűgözte, hogy ez a vadidegen ember mintha az ő családjáról beszélt volna, s minden tekintet­ben találóan ki tudta fejezni legsajátabb, egészen személyes tapasztalatait.³⁸

A munkásmozgalommal való kapcsolat később megnyitotta Mariska számára az utat ahhoz, hogy bekerüljön egy nyilvános közegbe, s azonosuljon egy olyan szociális közösséggel, amely­ben mint nő is kivívhatta a maga helyét. Az egykor hétévesen versszavalással bemutatkozó kislány fiatal lányként már rend­szeresen fellépett a különböző munkásegyletekben.³⁹ Az ezzel járó társadalmi elismerésen túl bizonyára büszkeséggel töltötte el az is, hogy nő létére képes érvényesülni ebben a férfiak által meghatározott világban.⁴⁰ 1900-ban, tizenöt éves korában az­tán tagja lett a Magyar Szociáldemokrata Pártnak.⁴¹ Csakhogy az a pozíció, amelyet ő és még néhány, a későbbiekben politi­kai funkciót betöltő fiatal nő foglalt el a munkásmozgalomban, korántsem jelentette, hogy ezáltal egyenlők lettek volna az egyen­lők között. Inkább valami különlegességként, legfőképp női kü­lönlegességként vonták be őket a férfiak közösségébe. Amikor például 1908-ban a női szabók budapesti szakegyletében Singer Irén tizennyolc évesen szót kért, „az elnökségben ülők össze­néztek. Először fordult elő a szakegyletben, hogy nyilvános gyű­lésen egy lány … felszólaljon…. A hangomat alig ismertem meg – írja később. – Szécsi bátorítólag intett felém."⁴² Női mivoltából eredően Mariska is különleges, bár bizonyos szempontból igen hízelgő helyzetbe került a munkásmozgalomban. Egy este pél­dául a Budapesti Általános Munkás Dalegylet képviseletében váratlanul megjelent vagy három tucat elvtárs a Gárdos csa­lád ablaka alatt, hogy névnapi szerenádot adjon a fiatal lány­nak. Mariska ugyanis gyakran fellépett az egylet összejövete­lein, és ettől fogva éveken át így köszöntötték névnapján.⁴³ A már tapasztalt fiatal szociáldemokrata agitátornőre csodálattal és bizonyos tisztelettel néztek a munkások. „Hát nem férfi a pesti szónok?" – kérdezték ámulva, és sehogy sem akart szá­jukra jönni az „elvtársnő" megszólítás, újra meg újra visszatér­tek a „kisasszonyához.⁴⁴

Ám az „atyai" jóindulat s az a bizonyos fokú elismerés, ame­lyet a többnyire fiatal és hajadon nők megjelenése a szerve­zett munkásság meg a pártapparátus körében olykor kiváltott, nem sokat változtatott azon, hogy a gyakorlati politikában hát­térbe szorultak érdekeik. Amikor a kereskedelmi alkalmazottak szakegylete – amelynek vezetőségébe, mint említettük, hama­rosan Gárdos Mariskát is beválasztották – alapító ülését tar­totta, több száz ember szorongott a helyiségben, köztük ren­geteg női alkalmazott is, például a híres budapesti Párizsi Áru­házból. Bár a felszólalók közt akadt egy nő, aki „rövid pár sza­vaival ékesen tolmácsolja] a női alkalmazottak helyzetét", a később megválasztott tisztikarban eleinte kizárólag férfiak fog­laltak helyet.⁴⁵

Az ilyesfajta mellőzések ellenére Mariska mindig is úgy érez­te, „nem … közömbös, beletartozom-e a nagy közösségbe, vagy nem."⁴⁶ Érthető hát, ha a megoldást egy olyan társadalmi tér megteremtésében látta, amelyet nem ennyire egyértelműen a férfiak határoznak meg, és ahol a dolgozó nők némiképp zavartalanul fogalmazhatják meg érdekeiket. Az első magyar Munkás-nő Egyesület megalapítására irányuló törekvések nemsokára központi szerepet játszottak a fiatal nők egy egész növekvő cso­portjának hétköznapjaiban és önmagára találásában.

Amíg az egyesület belügyminiszteri jóváhagyása meg nem érkezett, a szervezet mint „asztaltársaság" működött. „Az Alsóerdősor ucca 18. sz. ház egyik alkóvos szobájában gyülekezett hetenként egyszer a tanulni vágyó nők tarka serege. … Az elő­adások a kinyilatkozás erejével hatottak, és fokozódó érdeklő­dést váltottak ki az egyre sokasodó hallgatóságból; a tömött so­rokban vegyesen akadtak ipari munkásnők, üzleti és háztartási alkalmazottak, tisztviselőnők, diáklányok, háziasszonyok stb." Nem kétséges, hogy Gárdos Mariska visszaemlékezéseiben hajlamos megszépíteni a múltat. De az asztaltársaságnak, majd később az Óvoda utcai egyesületnek – amelynek idővel már a címe is valóságos jelszó lett – minden bizonnyal komoly kisu­gárzó ereje volt, s nemcsak a szervezett munkásnők és női al­kalmazottak körében. Az első magyar munkásnő-egyesület meg­alapítása sok nő számára jelenthetett meghatározó segítséget azokhoz a törekvésekhez, amelyek során megpróbáltak lélek­ben kiszabadulni az őket nyomasztó kalickából. Azok a nők, akik itt összejöttek, hogy közösen tanuljanak, vitatkozzanak és szó­rakozzanak, korántsem voltak egytől egyig a szociáldemokrácia derék katonái. A csoport és az egyesület szervezésében jó pá­ran a Nőtisztviselők Országos Egyesülete (NOE) tagjai közül is tevékeny részt vállaltak, megint másokat egyszerűen a kíván­csiság és egyfajta általános érdeklődés hajtott.⁴⁷

Gárdostól eltérően Schwimmer Rózsika másféle úton jutott el a Munkásnő Egyesület megalapításáig, amelynek aztán ő lett az első elnöke. Társaival együtt már a NOE-ben folyton azt ta­pasztalta, hogy amikor a női alkalmazottak érdekeit szeretnék érvényesíteni a férfiak által meghatározott, „polgári" érdekkép­viseletekben – különösen a Magyar Tisztviselők Országos Egye­sületében, illetve a Magántisztviselők Országos Szövetségében -, kísérleteik erőteljes elutasításba ütköznek. Az ilyen megnyil­vánulások közé tartozott, hogy a férfi kartársak vagy egészé­ben véve ellenezték a női alkalmazottak tevékenységét, vagy legalábbis ambivalens magatartást tanúsítottak a nőkkel szem­ben, akik úgymond „lenyomják a béreket". Megtagadták a „kollegalitást gyakorlatban", és valóságos védőfalat alkottak, nehogy a NOE képviselői bejussanak e szervezetek vezető testületei­be. Az effajta jelenségek ellen Rózsika 1902-ben tör ki először igazán keserű hangon.⁴⁸

Mindez éppen akkor történik, amikor ő és a NOE-ban tevé­kenykedő kolléganői elkezdik támogatni egy munkásnő-egyesület megalapítását a hői alkalmazottaknak létesített saját szerveze­tük mellett. A NOE aktivistái ekkor még elsősorban a nők szak­mai érdekeit tartották szem előtt. De a női alkalmazottak külön­leges helyzetéről szerzett számtalan munkahelyi tapasztalat s a férfiak szolidaritásának hiánya egyre inkább egy átfogóbb jellé­gű feminista irányban vezette őket. A munka világának legkü­lönbözőbb szektoraiban előforduló és jellemzően csak a nőket érintő problémák, valamint azok a konfliktusok és mellőzések, amelyeket a meglévő érdekképviseletekkel való együttműködés során maguk is érzékeltek, arra késztették őket, hogy felismer­jék a nők tapasztalatainak közös vonásait. ,,[E]ddig csak a vé­letlen vezette a nőket a szakszervezetekbe. … Hihetetlen tét­lenséggel tűri a munkásnő, hogy teste-lelke elsatnyuljon abban a tengetésben, mit életnek csúfolunk. … Egy sorba kell állnunk a férfiakkal, s velük küzdeni az emberséges megélhetésért." Ám az első lépés – folytatta beszédét Schwimmer Rózsika a Mun­kásnő Egyesület 1903 májusában megtartott alapító közgyűlésén -, hogy „fel kell önmagunkat rázni". Oszoljon szét „az ezeréves hazugság, amely eddig kényszerítette a nőt, hogy szótlanul tűr­jön el mindent: nyomorúságot, gyalázatot csak azért, mert nő".⁴⁹ A nők sajátos és közös elnyomásával kapcsolatos felismeré­sek azonban nemcsak arra ösztönözték Schwimmer Rózsikát, hogy a Munkásnő Egyesület formájában segítsen létrehozni a női dolgozók kibővített és lehetőleg átfogó szervezetét. Érdek­lődése hamarosan kiterjedt általában véve a nők kollektív hely­zetére és szervezésére is. Ehhez kül- és belföldről egyaránt megkísérelt alapvető anyagokat gyűjteni. A Kereskedelemügyi Minisztériumból a női keresőmunkáról, az iparfelügyeletről és iparoktatásról próbált adatokat szerezni. Igyekezett hozzájutni az 1880-ban alapított Nemzeti Nőnevelés régebbi számaihoz, mivel ez a folyóirat a századforduló előtt a nők tanulással és munkavégzéssel kapcsolatos törekvéseinek legfontosabb orgá­numa volt. Németországból a kereskedősegédek helyzetéről ígértek neki szakirodalmat.⁵⁰ Rózsika gyors egymásutánban a nőmozgalom számos különféle irányzatú, külföldi publikációs fórumával vette fel a kapcsolatot, kéziratokat küldött, és infor­mációkat kért.⁵¹ 1902-ben a NOE ötéves fennállása alkalmából emlékkönyvet akart összeállítani, majd nem sokkal ezután egy „Feminista Lapnak a megvalósításán fárad[t]".⁵² Lassan a nem­zetközi nőmozgalom olyan kiemelkedő alakjai is, mint például az osztrák Marie Lang és Adelheid Popp, kezdtek érdeklődni a magyar nők helyzete és Rózsika tevékenysége iránt.⁵³ A holland Aletta Jacobs, akivel Rózsika nemsokára személyesen is meg­ismerkedett, különösen erősen pártolta egy magyar nőszövet­ség létrehozását. Mint írta, minden létező csoportnak, a hagyo­mányos, nagyrészt filantróp beállítottságú nőegyleteknek is össze kellene fogniuk. Szerinte Rózsikának feltétlenül be kell kerülnie a megalapítandó szövetség elnökségébe, magának a szövetség­nek pedig ott lenne a helye az International Council of Women (ICW) elnevezésű szervezetben, amely 1904 nyarán Berlinben tartja legközelebbi kongresszusát. „El kell jönnöd, és beszélned kell Berlinben" – szólt a biztatás.⁵⁴ És Rózsika, nem törődve az ezzel járó anyagi nehézségekkel, el is ment nemcsak erre a kongresszusra, hanem már két héttel korábban az újonnan meg­alapított International Woman Suffrage Association (IWSA) ren­dezvényére is, ahol nemzetközi keretekben folyt tanácskozás a nők szavazati jogáról. Bizalmas munkatársa, Glücklich Vilma, az utolsó pillanatban döntötte el, hogy vele tart.

A berlini út mindkét nő életében fordulópontot jelentett. Első ízben volt lehetőségük arra, hogy személyesen ismerkedjenek meg az önálló nőmozgalom minden irányzatával és szervezeté­vel. Közvetlen közelről láthatták, hány sorstársuk foglalkozik el­méletben és gyakorlatban a „nőkérdés" egyes területeivel, és egy csapásra úgy érezhették, hogy egy hatalmas nemzetközi moz­galom részévé válnak. Rózsika többek között a magyar ipari munkásnők helyzetéről tartott előadást.⁵⁵ Nagybátyja és támo­gatója, Leopold Katscher ezt írta neki később: „Csak akkor bol­dog az ember, ha elemében érzi magát, és te olyan boldog vol­tál … 1904-ben Berlinben … mint hal a vízben."⁵⁶

Hazatérése után Schwimmer és Glücklich Vilma még ugyan­azon évben megalapította a Feministák Egyesületét (FE), ami­nek közvetlen előtörténetéhez tartozott az is, hogy időközben újabb korlátozásokat vezettek be a nők egyetemi képzését ille­tően. A FE tehát már kezdettől fogva nemcsak a női alkalmazot­tak szakmai érdekeivel foglalkozott, hanem célkitűzése volt „a nő egyenjogúsága minden területen és a női munka érdekeinek védelme". Schwimmer Rózsika úgy fogalmazott, hogy,mivel már a századforduló táján érzékelhetővé vált: hiányzik a „megfelelő fórum" a nők valamennyi érdekének képviseletére, ezt a hiányt most akarták pótolni.⁵⁷

Közvetlenül megalakulása után a FE csatlakozott az IWSA szervezetéhez mint annak magyar tagozata, s ettől az időpont­tól kezdve Rózsika tevékenysége szempontjából messzemenő­en elvesztette jelentőségét a Munkásnő Egyesület és a többi szociáldemokrata nőszervezet. Az események ilyetén alakulá­sát ugyanakkor heves konfliktusok kísérték.⁵⁸

Schwimmer Rózsika és Gárdos Mariska útjai ezzel újra szét­váltak, mégis kétségtelen, hogy miközben azonosultak valami­vel, amit talán „női szempontnak" nevezhetnénk, mindketten a függőségtől, a másodrendű polgár helyzetétől való megszaba­dulás irányában haladtak. Mindketten részt vettek annak a tár­sadalmi közösségnek a megteremtésében, amelyben végül egy történelmileg új szerepben megszüntetve-megőrizték a munka­végzés során szerzett negatív tapasztalataikat és mindazon el­lentmondásokat, amelyek a társadalmi létezés során női mivol­tukból fakadtak. Korábban ugyanis, belépvén a munka (férfi) vi­lágába, úgy látták, hogy mind a polgári, mind a szociáldemokra­ta nyilvánosságban és a „civil társadalomban" a legjobb eset­ben is csak a „női másságot" képviselhetik.⁵⁹ A hivatalos politika világából pedig eleve ki voltak rekesztve, nemcsak osztályhely­zetüknél fogva, hanem, ettől teljesen függetlenül, nemük miatt is. A két női egyesület megalapítása, majd ezt követően a Nő-munkásnak és a Feminista Értesítőnek – A nő és a társadalom című folyóirat előfutárainak – megjelentetése csak úgy értelmez­hető tehát, mint ezekre a viszonyokra adott kollektív válasz. Mind­ez fontos lépés volt a női (ellen)nyilvánosság⁶⁰ megteremtése és a nők szakmai-politikai érdekeinek közös képviselete szem­pontjából. Kiindulópontul szolgált ahhoz, hogy a nő társadalmi magárahagyatottságának nyomasztó tapasztalatával szemben kialakuljon valamilyen ellensúly.

Személyes és kollektív kibontakozás

E kezdeti lépések után egyre több változás történt Schwimmer Rózsika és Gárdos Mariska politikai és társadalmi életében. Mindketten bekerültek a politikai események forgatagába, s mi­közben igyekeztek működtetni a fent említett egyesületeket és folyóiratokat, mindketten erős és átfogó kapcsolatokra tettek szert azokban a társadalmi csoportosulásokban, amelyek e szerve­zeti struktúrák körül alakultak ki. Megváltozott életüket azonban korántsem csak a klasszikus értelemben vett politika határozta meg. A nők magánéleti és politikai kibontakozásában nemcsak olyan törekvések kaptak fontos szerepet, mint mondjuk a cse­lédlányok megszervezése – ahogy például a nők szavazati jo­gáért folyó, jól kidolgozott politikai kampányban sem csupán ülé­sekből, előadásokból és gyűlésekből állt minden teendő. A szo­ciáldemokrata nőmozgalomban éppúgy, mint a „feministáknál" (ahogyan a kor nyelvén az FE és a NOE körüli csoportot nevez­ték), a politikai munka a lehető legszorosabban együtt járt bizo­nyos kollektív felszabadító tettekkel, valamint az érintettek sze­mélyes és társadalmi életének jelentős változásával.

A közéleti fórumok gyakorlati és jelképes meghódítása felé tett lépéseknek nem lebecsülendő jelentőségük volt a századelő magyar városaiban. A Munkásnő Egyesület szervezői már 1905-ben elérkezettnek látták az időt, hogy egyik nyilvános gyűlésük számára kibéreljék a Pesti Vigadó nagytermét, „mely egyébként a fényes jogász- és medikusbálok, valamint a nagy hangverse­nyek színhelyéül szolgált. … A pártban helytelenítették határo­zásunkat – írja Gárdos -, azt tartották, nem kell mindenáron uj­jat húzni a közvéleménnyel…. No hát éppen az vezetett a hatá­rozásunkhoz. Meg akartuk mutatni ország-világnak, a kétkezi dolgozó nők méltók arra, hogy megbeszélnivalójukat [itt] mond­ják el. … Igen, a külvárosi sikátorok kartonruhás proletárlányai és asszonyai betértek a főváros legszebb szórakozóhelyére. Éspedig ezrén és ezren, úgyhogy a bálterem szűknek bizonyult, a melléktermeket is ki kellett nyittatni."⁶¹ Ugyanezen évben a Fe­ministák Egyesülete is kezdte kibérelni olyan tekintélyes társa­ságok nagytermeit, mint például a Közgazdasági Társulat vagy a Társadalmi Múzeum. A főváros vezetése pedig – ahogy már a NOE alakuló gyűlésekor, 1897-ben tette – később is többször rendelkezésre bocsájtotta az új városháza üléstermét.⁶²

A nőmozgalom fiatal szervezetei nemsokára helyet találtak a különféle progresszív és szocialista csoportok között is. Schwimmer és Gárdos a saját egyesületi működése, valamint a „nőkér­dés" iránti elméleti érdeklődése folytán kapcsolatba került a szá­zadelő értelmiségi és társadalomreformer köreivel. Ismeretsé­geket kötöttek, együtt dolgoztak és vitatkoztak a korabeli ma­gyar társadalom értelmiségének és szellemi elitjének számos képviselőjével. Szoros szálak fűzték őket sok újságíróhoz. Gár­dos természetesen személyes kapcsolatokat ápolt a Szociálde­mokrata Párt vezetőivel és különféle szocialista beállítottságú értelmiségivel, így például Szabó Ervinnel, de ismeretségi köré­hez tartozott Ady Endre is. A „feministák" jó viszonyt alakítottak ki a fővárosi tanács közoktatási ügyosztályának vezetőjével, Bárczy István későbbi polgármesterrel, vagy Máday Andor egye­temi professzorral, aki Svájcban élt és dolgozott.⁶³ Schwimmer Rózsika és a Feministák Egyesülete ezenkívül kitűnő kapcsola­tokat tartott fenn a nemzetközi nőmozgalmakkal, valamint kü­lönböző bel- és külföldi társadalomreformerekkel. Rendszeresen meghívtak előadóként Budapestre olyan fontos személyisége­ket, mint Charlotte Perkins Gilman és Ottó Frick – utóbbi az egy-konyhás házról szóló elképzelés neves képviselője volt -, Aletta Jacobs pedig nemsokára Rózsika személyes barátnője és tanács­adója lett.⁶⁴ A NOE és a FE kezdettől fogva utat talált a hivatalos polgári és hatalmi körökhöz is. Rózsika például már 1903-ban részt vett azon a belügyminiszteri ankéton, ahol az állami gyer­mekvédelmi rendszer kialakításának elveiről és a megvalósítás módjairól tanácskoztak.⁶⁵

Rózsika és Mariska is úgy lépett be a műveltség világába, hogy nem látogatta a felsőoktatás hivatalos intézményeit. Szellemük és személyiségük fejlődése során részint vitatkoztak a kor hala­dó értelmiségével, részint segítséget és támogatást kaptak tőle. Szabó Ervin például sokat törődött mind a feminista, mind a szo­cialista fiatal lányokkal. Például ő hívta fel Schwimmer Rózsika figyelmét arra a dokumentumra, amelynek alapján aztán az utób­bi egy brosúrát írt a magyar nők 1848 előtti jogairól. A „feminis­ták" különben főként a női választójog kérdésében szívesen hi­vatkoztak az ilyesfajta „ősi" dokumentumokra, amelyek szerin­tük azt bizonyítják, hogy más országokhoz képest Magyarorszá­gon a nőknek régen jobb helyzetük volt, és hogy a nők érdekei­nek képviselete nem „idegen" a magyar társadalomtól.⁶⁶ Ami Gárdos Mariskát illeti, ő így emiékezik vissza támogatójukra: „tud­tunk mindenről, ami világszerte történik, hála Szabó Ervinnek, tanítómesterünknek, akinek módjában állott könyvtárosi tevé­kenysége útján minden újonnan megjelent műhöz hozzájutni".

Mindketten igyekeztek a legkülönfélébb módokon és helyeken új ismeretekre és olvasmányokra szert tenni.⁶⁷ A kor haladó szel­lemű, nyitott oktatási intézményei szintén elősegítették fejlődé­süket. A Társadalomtudományi Társaság szabadiskolája példá­ul meghívta tanfolyamaira a munkásmozgalom fiatal aktivistáit, s a kiválasztottaknak végül mintegy a fele nő volt. „Mint hívők a templomba, úgy készültünk mi esténként a Szabad Iskolába."⁶⁸

A két fiatal nő már a századforduló idején kezdett maga is pub­likálni.⁶⁹ Néhány évvel később Mariska kiadott egy levélregényt, amelyben főként a társadalmi fejlődés kérdéseivel, valamint a szerelem, házasság és szexuális erkölcs megreformálásának szükségességével foglalkozott, Rózsika pedig többek között írt egy brosúrát „Eheideale und Idealehen" (Házasságeszmények és eszményi házasságok) címmel, továbbá lefordította Charlotte Perkins Gilman feminista alapművét, „A nő gazdasági helyze­tét".⁷⁰ Gárdos Mariska a Nőmunkáson kívül hamarosan a Nép­szavában és más újságokban is közölt cikkeket.⁷¹ Rózsika ugyan­csak igyekezett elhelyezni írásait kül- és belföldi lapokban, de tapasztalatlansága miatt meg kellett fizetnie a tanulópénzt, és kénytelen volt számos visszautasítást eltűrni. Idővel aztán még­is támogatásra és kritikus szolidaritásra talált. Marie Lang pél­dául rendszeres publikációs lehetőséget ígért neki, amikor át­vette Bécsben a Die Zeit című napilap női mellékletének szer­kesztését. Egy alkalommal még arra is gondja volt, hogy a ka­pott cikkeket alaposan kivesézze. „Ebből nem derül ki, hogy tu­lajdonképpen mire akar kilyukadni a bírálatával" – írta a fiatal magyar szerzőnek. Adelheid Popp pedig részletesen elmagya­rázta, miért volt „roppant kínos", hogy Rózsika ugyanazt a cikket egyszerre két helyre is elküldte, s így az megjelent mind a Die Zeitban, mind két nappal később Marie Langnál az Arbeiterinnenzeitung című hetilapban.⁷²

A két fiatal nő ugyanakkor nemcsak írásaival, hanem szónoki és agitátori minőségében is a nyilvánosság elé lépett. Beszé­deik mind Budapesten, mind vidéken nagy sikert arattak.⁷³ Ró­zsika nemsokára már évente tett előadó körutakat Európában.⁷⁴ Mariska számára ez a lehetőség kezdetben nem állt fenn, mint­hogy – legalábbis visszaemlékezései szerint – a kőzte és a párt­vezetés között lévő alapvető nézetkülönbségek miatt nem küld­ték nemzetközi kongresszusokra.⁷⁵ Kétszer, 1907-ben és 1912-ben Párizsban tölthetett valamennyi időt, ahonnan magyar – egyébként nem csak szociáldemokrata – lapokat tudósított. Ké­sőbb az Amerikai Szocialista Párt magyar szekciójának meghí­vására az Egyesült Államokba utazott, s ott részt vett egy na­gyobb előadókörúton.⁷⁶

A két nő, miután bekerült a társadalmi reformok és a politikai elkötelezettség világába, s bejutott a nemzetközi nőmozgalom, il­letve a munkásmozgalom vezető köreibe, végre személyesen is megszabadult a kenyérkereső munkának azoktól a nyomasztó kö­rülményeitől, amelyek oly fontos ösztönzést adtak pályájuk indu­lásához. 1905-ben Mariska részben családi problémák miatt, rész­ben azért, hogy letegye az érettségit, amire már régóta készült, egy időre elutazott Kolozsvárra. Ott Kun Béla és néhány haladó szellemű újságíró állást szerzett neki egy napilapnál,, ahol önálló rovatot kapott „A munkás" címmel. Bár fizetése igen szerény volt, ez a munka – mint később írja – „jóval többet jelentett számomra: földet éreztem a lábam alatt… újságírói tevékenységi"⁷⁷

Kolozsváron Gárdos Mariskát 1905 végén felvették a Vidéki Hírlapírók Országos Szövetségébe, amely az első női tagját kö­szönthette személyében. „Üdv, kedves kartársnő, addig is, amíg valamelyik kongresszuson megisszuk a szervuszt. Lapnál van, vagy csak sorokat ír? Vagy talán könyvet nyom? … Most már nekünk is van nőújságírónk, akit bizonyára egyforma örömmel köszöntenek a Nuchemek, mint a velük átellenes oldalon dol­gozó Somák." De mi lesz majd, vetődik föl a kérdés, „ha például királygyakorlatról kell hadi tudósítást szerezni: lesz-e bátorsága annyi tiszt közé menni? … Reméljük azonban, hogy egyet min­denesetre le fog venni a vállainkról ön és az ön követői: a mű­vésznők intervjuvolását… Nekünk, őszintén szólva, kissé 'brü' ez a dolog, önnel szemben talán… elárulják a harisnyakötőik számát [és] hogy francia vagy angol midért viselnek… amikre régtől fogva kielégíthetetlenül áll a közönség kíváncsisága."⁷⁸

Ami Schwimmer Rózsikát illeti, ő 1907-ben lett tagja a Magyar Szakírók Egyesületének.⁷⁹ Számára is az újságírói tevékenység nyitott utat egy új foglalkozás felé. Már azok a korábbi próbálko­zásai, hogy a nemzetközi nőmozgalom lapjaiban publikálhasson, egyértelmű összefüggésben álltak kenyérkereseti gondjaival. Amikor 1901-ben ismét állás nélkül maradt, kifejezetten valami másféle elfoglaltságot keresett, mint a szokásos alkalmazotti munka. Ez év végétől aztán a Kiviteli Szemle című lapnál, majd a Lloyd tudósítóirodájában dolgozott. 1904 márciusától valószí­nűleg sehol sem volt már állandó alkalmazásban. Ettől fogva fő­ként újságírói tevékenységből, később pedig az előadásokért járó tiszteletdíjakból élt. A nő és a társadalom megalapításakor ké­sőbb olyan szerződést ajánlottak neki felelős szerkesztőként, amely mondjuk Gárdos Mariska kolozsvári fizetéséhez képest hellyel-közzel tisztességes évi jövedelmet biztosított számára.⁸⁰

Mariska a kolozsvári tartózkodása után sem tudott az újság­írásból azon a szinten megélni, mint Rózsika a cikkeiből és elő­adásaiból. Azt, hogy végül viszonylag kötetlen félnapos elfog­laltságot talált az egyik „elvtárs" újonnan megnyitott ügyvédi iro­dájában, ő maga „véletlennek" érezte, amely épp kapóra jött szá­mára.⁸¹ Történelmi távlatból nézve persze félreismerhetetlen, hogy sajátos képességeit mindkét nő – pontosan az adott moz­galom keretei között és segítségével – szakmai téren is felhasz­nálta önmaga felszabadítására. Minden kétség,⁸² konfliktus és visszaesés ellenére a társadalmi mozgalomban sokkal erősebben ki tudták bontakoztatni tehetségüket, célratörésüket, személyiségkiteljesítési törekvéseiket és öntudatukat, mint ahogy ezek nélkül az összefüggések nélkül lehetséges lett volna.

Rózsika és Mariska személyes pályájának felívelése, életük gyakran viharos eseményei és fordulatai éveken keresztül szo­rosan összefonódtak a mozgalmon belüli közvetlen szociális kör­nyezetük fejlődésével. A barátnők és barátok köre, amely politi­kai tevékenységük és egyesületeik körül alakult ki, nélkülözhe­tetlen társadalmi hátteret nyújtott számukra. Kétségtelen, hogy e megbízható hétköznapi támasz nélkül lényegesen kevésbé és lényegesen nehezebben sikerült volna politikai érdekeiket és személyiségüket érvényre juttatni. Az FE és a NOE tagjai szo­ros baráti közösséget alkottak. Ezek a lányok és asszonyok nem­csak ugyanazt a politikai célt követték közösen, hanem szóval és tettel is messzemenően, már-már családi szövetségben se­gítették egymást. Ha a csoportból valamelyikük elutazott, nem mulasztotta el elküldeni „sok szíves üdvözlet[ét] a család és a 'banda' összes tagjainak".⁸³ Még Rózsika mamája is így címez­te lányának feladott egyik levelezőlapját: „Fr. Rosika Schwimmer/ az egyleti családnak".⁸⁴ Amikor pedig Rózsika egy konferencián megint Hollandiában járt, Glücklich Vilma ezt írta barátnőjének: „tegnap este sétáltattam Krószit, a Maga árváját".⁸⁵ Willhelm Szi­dónia, aki a NOE-ban éveken át a legszorosabb egyleti körhöz tartozott, egy ízben két héten át ágyban fekvő, súlyos beteg volt. Dacolva minden fáradsággal, a csoportból állandóan három nő gondoskodott róla, úgyhogy Szidónia már végül rá akarta venni az orvost, hogy barátnőit kímélendő utalja őt kórházba. Úgy vélte ugyanis, hogy olyan életet, mint amilyen az övék, csak tartós egészséggel lehet élni.⁸⁶ Amikor Rózsika húga, Franciska elő­ször vett részt egy nemzetközi kongresszuson Amszterdamban, egy gyümölcskereskedésből írta: „óriási halom málnát és epret zabálunk. …Olyan álmos vagyok, hogy alig látom, mit írok. … Roslt rettentően körülrajongják. A többit majd szóban."⁸⁷ Máskor Rózsikát tudósították ily módon: „tartottunk egy vidám választ­mányi] ülést… Én rövid, de érthetetlen bővített mondatokban beszéltem, de Willhelm volt olyan szíves, hogy mindig megma­gyarázta aztán, hogy mit óhajtok akarni."⁸⁸ Másfelől természete­sen a csoporton belül adódó konfliktusok is drámai erővel rob­bantak ki.⁸⁹

Az egyesületi helyiség mellett a „banda" a nevezetes Japán kávéházat választotta állandó találkozóhelyéül. Akinek volt egy kis ideje, benézett ide. Rózsika és Franciska rendszeresen itt osztotta meg egymással meleg ebédjét, vacsoráján⁹⁰ .A többiek­kel együtt információkat cseréltek, haditerveket kovácsoltak, új­ságot olvastak.⁹¹ Mindez a nőktől addig elzárt társadalmi terek és életformák olyasfajta meghódítását jelentette a hétköznapokban, amely ritkaságszámba ment a korabeli Budapesten.⁹² Emellett azt is tervezték, hogy saját társadalmi-társasági intéz­ményeket hoznak létre a nők számára, előbb egy „nőcasinót", majd egy női klubot.⁹³

Nem hiányzott belőlük az irónia és az önirónia sem. Amikor a fővárosban újabb szigorú erkölcsrendészeti tervek születtek azokra a „gyanús" nőkre való tekintettel, akik főleg késő este egyedül jártak az utcán, Willhelm Szidónia így reagált: „Nagyon büszke vagyok, hogy olyan fiatalok és szépek vagyunk, hogy gyámba fognak bennünket. Azóta éjjelente 1/2 2-kor megyek egyedül haza, de eredmény nélkül."⁹⁴ Egy alkalommal pedig, szo­kás szerint megfelelő szónokot keresve valamilyen rendezvény­hez, Vilma Glücklich azt írta Rózsikának, hogy már csak azért is éppen egy bizonyos hölgyet kellene megnyerni, „minthogy a szép feministák igen hasznosok."⁹⁵

A közös ügyért lelkesedő fiatalok köre Gárdos Mariska min­dennapi életének és tevékenységének is nélkülözhetetlen kí­sérője volt, és segítette őt abban, hogy átlépje a hagyományos női életforma szűk korlátait. Mariska hétköznap és ünnepnap is rendszeresen tett szónoki körutakat Budapesten kívül, más fiatal aktivisták pedig közösen jártak vasárnap délutánonként színházba vagy kirándulásra a Hűvösvölgybe.⁹⁶ Visszaemléke­zései szerint Gárdos Mariska hétközben „rendszerint éjfél után" vetődött haza, s csak nehezen sikerült megnyugtatnia mamá­ját, aki aggódott, hogy mit fog szólni ehhez a házmester. De „sohasem egyetlen férfi a kísérőm -mondta az anyjának – ha­nem fiatal elvtársak egész csoportja". Más estéken és hétvé­geken az „elvtársak és elvtársnők" a Gárdos család lakásán gyűltek össze, esetleg szakegyletekben és oktatási intézmé­nyekben találkoztak, vagy „ha másként nem lehetett… kiskocs­mák zugaiban". A fiatal aktivistáknak kedvelt helyei voltak a kávéházak is, ahol nemritkán záróráig maradtak. Amikor Ka­posváron egy alkalommal Mariska a kávéházban reggelizett elvtársaival, „néhány perc elteltével a kíváncsiak rohamot in­téztek ablakunk ellen, hiszen akkora csodát még nem látott a város, hogy egy nő délelőtt beült volna a kávéházba". Mariska a budapesti New York kávéházban ismerte meg második férjét is. „Meglepő volt, hogy társaságunk … milyen egyöntetű szívélyességgel fogadta a jövevényt. És a mi 'bandánk' elég kriti­kus, csípős nyelvű, igaz, hogy 'jómájú' elvtársakból, elvtársnőkből tevődött össze."⁹⁷

Rózsika és Mariska tehát nem egyedül járták be azt az utat, amelyen személyiségük kibontakozása közben letértek egy eleve elrendelt életpályáról. Hasonló gondolkodású fiatalok egész cso­portjával közösen törték át az alsó és középrétegekben meg­szokott női életforma határait. Családjukon kívül csak ezek a csoportok alkothattak számukra olyan biztos ellenkulturális tám­pontot, amely legalább részben megóvta őket az identitásválsá­goktól, és segített leküzdeni vagy már csírájában mérsékelni el­bizonytalanodásukat, amely a domináns kultúrával való szem­benállás, illetve a vele való együttélés folyamán időnként úrrá lett rajtuk. Életpályájuk felívelése egy szociális kollektíva kere­tében történt, s szorosan kötődött a közös politikai célokhoz, a közös politikai munkához és szervezőtevékenységhez. Saját si­kerüket ezért nem is önmagában véve értékelték, hanem össze­függésben ezekkel a közösségekkel és azzal a harccal, ame­lyet valamennyiük helyzetének s a társadalom egészének meg­változtatásáért folytattak.

Társadalmi ellentmondások és személyes ellentétek

A korai magyar nőmozgalmak két reményteljes „káderét" nem­csak a közösségi élet és a közösségben végzett munka óvta meg az elgyámoltalanodástól, hanem azok a küzdelmek is, ame­lyeket maguk vívtak ellentmondásokkal teli helyzetükben. A cso­porthoz, a mozgalomhoz és a közös célhoz való kötődésük mi­att távol állt tőlük, hogy leányéveik szorongató nehézségeiből és konfliktusaiból egyéni kiutat keressenek. Mindazonáltal azok az ellentmondások, amelyek szinte be voltak programozva sze­mélyes-politikai fejlődésükbe, az évek folyamán egyre inkább kiéleződtek. Végül mind Rózsika, mind Mariska elkerülhetetle­nül beleütközött saját pályájának, stratégiáinak kényszerű kere­teibe, a nem „önként", de „szabadon" járt út korlátaiba.

Gárdos Mariska nem kis árat fizetett azért, hogy jelen volt és elismerést szerzett magának a pártban. A szociáldemokrata nő­mozgalom előharcosainak visszaemlékezéseiben mindvégig érezhető egyfelől, hogy a fiatal nők (és férfiak) mennyire azono­sultak mindennapi szervezőmunkájukkal, s mennyi lehetőség nyílt meg ezáltal előttük. Másfelől a munkásnők fiatal mozgal­mának a párton belül folyton egyfajta peremreszorítottsággal kellett küszködnie. A pártvezetőségtől alig érkezett valami támo­gatás, a nőmozgalmat – Gárdos szerint – „szükséges rossznak" tekintették.⁹⁸ E két pólus között a fiatal nők, miközben-egymás között többé-kevésbé függetlennek érezhették magukat a moz­galom „maszkulin" árnyalatától, egyúttal kötődtek is ehhez a mozgalomhoz, amely mégiscsak újra meg újra fórumot terem­tett tevékenységük elismeréséhez. Nem utolsósorban éppen ez az ambivalencia ösztönözte őket szüntelenül újabb tettekre.

Mariska számára tehát a nőkérdés iránti elkötelezettség be­ágyazódott egy társadalmi mozgalomba, amely a századfordu­lós Budapesten minden bizonnyal szélesebb bázissal rendelke­zett, mint, mondjuk, a FE. Ezzel szemben viszont annak, hogy a nők érdekeit ily módon a munkásmozgalom keretein belül kép­viselte, az volt az ára, hogy – legalábbis kifelé – a napi politika, sőt a stratégia számos kérdésében is el kellett ismernie a párt­ban uralkodó hegemóniákat.⁹⁹ Az 1903-ban rendezett pártkong­resszuson, amikor a Munkásnő Egyesület megalapításának elő­készületei már teljes gőzzel folytak, Mariskának első ízben volt alkalma az egész párt e legfontosabb fóruma előtt képviselni a nők ügyét. Mindezt mindjárt össze is kötötte azzal, hogy kifejez­ze feltétlen lojalitását az iránt a férfiakból álló pártvezetőség iránt, amely, ha egyáltalán tenni akart valamit a nőkérdés dolgában, azt csak a saját felügyelete alatt akarta, és igényt tartott arra, hogy maga határozza meg, melyek is a nők érdekei. Mariska szerint tehát: „mi nők is, kik eddig látó szemekkel vakon jártunk, letéptük a kötelékeket, melyek eddig eltakarták előlünk a vilá­got. A nők szervezkedésében a legfőbb agitációt a pártvezető­ség fejti ki."¹⁰⁰

A következő években ismételten kiderült, hogy az egyensúly, amelyet Gárdos Mariska a „nagy mozgalomban" való részvétel és a nők érdekeinek képviselete között igyekezett megőrizni, rendkívül törékeny volt. A választójog kérdésében például a nők érdekei szinte kezdettől fogva áldozatául estek a szociáldemok­rata taktikának. Elvileg persze a feminista és a szociáldemokra­ta nők is a mindkét nemre érvényes, általános választójog mel­lett szálltak síkra. A gyakorlatban azonban a szociáldemokrata nők alárendelték magukat a párt taktikájának, amely abból állt, hogy a „szebbik nem" választójogának kérdését a bizonytalan jövőbe tolták ki. A feministák viszont ragaszkodtak a nemek kö­zötti egyenlőség azonnali és maradéktalan érvényesítéséhez. Ez, pusztán logikai szempontból nézve, bizonyos – persze szintén nem „önkéntesen" választott – történelmi helyzetekben oda ve­zethetett, hogy egy osztályértelemben véve egyenlőtlen válasz­tójogot fogadtak el.¹⁰¹ Az ezzel kapcsolatos ellentmondások nem kis szerepet játszottak abban, hogy egyrészt a FE és a NOE, másrészt a nőmunkásmozgalom között hamarosan nyíltan kitör­tek az immár súlyos és áthidalhatatlan konfliktusok.¹⁰²

Végül a szociáldemokrata nőmozgalmon belül is törésre ke­rült sor a Gárdos Mariska vezette régi Munkásnő Egyesület tag­jai, valamint egy másik csoport között, amelynek élén Ladányi Szeréna, a párt központi titkárának, Buchinger Manónak felesé­ge állt. Ez utóbbi nők esetében a pártapparátus iránti, kifelé mu­tatott engedelmesség együtt járt azzal, hogy belső köreikben is messzemenően elfogadták a nőmozgalom céljainak és szerve­zeti struktúráinak a férfi hegemóniához való hozzáigazítását. Az olyan országosan tevékenykedő, önálló nőmozgalom hívei, mint amilyet Gárdos – minden párthűsége ellenére – még az 1909-es országos nőkonferencián követelt,¹⁰³ 1912-től kezdve egyre inkább kisebbségbe szorultak. Ettől fogva a nők szervezésével kapcsolatos hivatalos állásfoglalásokban a párt az „önálló nő-munkásmozgalom megteremtését" mint az „elmúlt évek kísérle­tezéseit" elhibázottnak nyilvánította.¹⁰⁴

A szociáldemokrata párt végül 1912-es, új szervezeti szabály­zatában a nők szervezését a korábbiaknál lényegesen erőseb­ben kötötte hozzá saját döntéseihez.¹⁰⁵ A szociáldemokrata nők nőpolitikusainak régi és új gárdája közötti ellentétek ezekután nyílt személyes „vetélkedés"¹⁰⁶ formájában jelentek meg.¹⁰⁷ E „vetélkedés" mögött azonban tulajdonképpen az a vita húzódott meg, hogy vajon melyik utat válasszák a nők: a párttal szembe­ni önállóságot és vele a marginalizálódást, vagy a pártpolitikai sikert az alárendelődés árán. Mindenesetre a pártvezetőség nem hagyott kételyt afelől, hogy nem fog autonómiát adni a nőmozgalornnak, mivel úgy vélte, hogy „annak idején volt egy egyesü­let, mely nagyon agresszív szerepet játszott, s ez okozta a meg-hasonlását".¹⁰⁸ A nőmunkásmozgalmon belüli konfliktus aztán 1916-ban egy drámai összetűzéssel lezárult. Az eseményekbe a pártvezetőség is beavatkozott, oly módon, hogy a régi Mun­kásnő Egyesület viharos közgyűlése után, ahol is a résztvevők kölcsönösen választási csalással vádolták egymást, másnap érvénytelennek nyilvánította a régi-új egyesületi vezetőség meg­választását. Ezt követően Gárdos Mariska és más vezetőségi tagok „teljesen hátat fordítottak a nőmozgalomnak".¹⁰⁹

A Schwimmer Rózsika körül kialakult csoportnak nem kellett ilyesfajta problémákkal szembenéznie. Ebben a körben elkép­zelhetetlen volt, hogy a nők érdekeit alárendeljék bármilyen más megfontolásnak. Ráadásul a „feministák" azt is tudták, hogy ha abban a férfiak által uralt társadalomban, amelyben élnek, ér­vényre akarják juttatni törekvéseiket, akkor ennek-előfeltétele, hogy a nőknek önálló szervezete legyen. „Addig, amíg Magya­rországon a Pesti Magy. Kereskedelmi Bank vezérigazgatói ál­lása véletlenül egyszer nő által lesz betöltve, … amíg …az összes foglalkozási ágakban … nők nem vesznek részt, amíg a nőt csakis az alsóbbrendű fizikai és szellemi munkára, a rosszul fizetettre, tekintély és befolyás nélkülire találják alkalmasnak, … szükség van és lesz külön szervezkedésükre. … Mutassanak egyetlen olyan szakszervezetet, akár nálunk, akár haladottabb kultúrájú államokban, ahol túlnyomó többségben férfiak vannak együtt szervezve a nőkkel, és ahol ezek az egyletek felvették volna a küzdelmet azért, hogy a nők jobb fizetéseket, jobb mun­kakört kapjanak stb."¹¹⁰

Mindazonáltal Schwimmer Rózsikának is nagy árat kellett fi­zetnie ezért a maga módján ugyancsak radikális beállítódásért s a végül ebből következő gyakorlati stratégiáért. Ő a munka­erőpiacon vagy a választójog kérdéseiben a nemek közötti egyenlőség elvét a „magyar asszonyok összessége"¹¹¹ számára kívánta azonnal és maradéktalanul érvényesíteni. E törekvése mentén azonban a gyakorlati politikában kezdte szem elől té­veszteni, illetve mellékesnek tekinteni azokat a szociális hierar­chiából fakadó különbségeket, amelyek egy bankigazgató vagy bankigazgatónő, illetve egy munkás vagy munkásnő között fenn­álltak. Igaz, Schwimmer Rózsika mindvégig megőrizte különö­sen erős szolidaritását a munkásnők mint a nők leginkább ki­zsákmányolt csoportja iránt, választójogi kérdésekben pedig éveken át az a jelszó képezte a FE politikájának alapját, hogy „általános választójog csak az, amely a nőkre is kiterjed".¹¹² Mégis főként gyakorlati választási politikájukban ő és a FE körüli cso­port – nem utolsósorban a szociáldemokráciával és a haladó szellemű férfiak táborával e kérdésben támadt konfliktusa kö­vetkeztében¹¹³ – olyan eljárásokba bocsátkozott, amelyeket a NOE már nem tudott elfogadni. A szavazati jogért folyó különfé­le kampányokba, valamint az IWSA 1913-ban Budapesten tar­tott VII. kongresszusának előkészületeibe Schwimmer és legszű­kebb köre megpróbált néhány tekintélyes arisztokrata nőt¹¹⁴ is bevonni. Egyáltalán, mindinkább arra törekedett, hogy mintegy személyesen befolyásolhassanak minél több fontos személyisé­get, parlamenti képviselőt, illetve a női választójog érdekében felhasználhassák a velük való kapcsolatokat.¹¹⁵

Végül Rózsika és Willhelm Szidónia között is sor került egy látszólag ugyancsak személyes színezetű konfliktusra. Ezúttal azonban a „vetélkedések" és kölcsönös sértegetések formájá­ban itt is mélyebb politikai és személyi ellentmondások kerültek felszínre. A NOE tagjai, akik többségükben úgynevezett egyszerű alkalmazottak voltak, nem tudtak és nem akartak egy ilyen poli­tikával azonosulni, nem tudtak és nem akartak érintkezésbe-lépni a fent említett társadalmi körökkel.¹¹⁶ A FE vezető tagjai viszont éppen ebben láttak esélyt arra, hogy kibővítsék a csoport politi­kai és társadalmi cselekvésének szűk lehetőségeit. Mivel vég­ső konzekvenciáiban gyakorta egy „tisztán" női szempontot kép­viseltek, a politikáról alkotott fogalmuk pedig erősen korlátozott volt,¹¹⁷ ez az út tűnt számukra a leginkább járhatónak.

Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a századforduló nő-mozgalmának felívelő szakaszában a feminista mozgalom és a nőmunkásmozgalom radikális képviselői két szempontból meg­egyeztek. Alapvetően mindkét csoport igyekezett megakadályoz­ni, hogy a gazdasági egyenlőtlenség és a nemek közötti egyen­lőtlenség kérdéseit különválasszák egymástól, de egyikük sem érezte „egyedül" elég erősnek magát ahhoz, hogy valóban el is érjen valamit. Amikor az ebből következő „kompromisszumkö­tés", illetve „irányváltás" bekövetkezett, Schwimmer Rózsika és Gárdos Mariska lendületes pályafutása is beleütközött a maga korlátaiba. Rózsika az 1913-as budapesti világkongresszus után a teljes kimerültség s az alig titkolt depresszió állapotába jutott. Az előkészítés fáradhatatlan munkával töltött évei nem múltak el nyomtalanul. „Annyira fáradt vagyok, de annyira; és ez nagyon elgyengíti az embert…"- írja.¹¹⁸ A szavazati jogért folyó meg-megújuló kampány – amelynek hullámzása lényegében véve szorosan összefüggött a különféle választási reformjavaslatok változó sorsával a korabeli magyar politikai életben – végül is nem vezetett eredményre. Rózsika új egyensúlyt keresett a sze­mélyes kibontakozás és a nőmozgalmi tevékenység között. Még a háború kitörése előtt Londonba költözött, ahol az IWSA sajtó­titkáraként dolgozott. Döntésében az a cél vezette, hogy nőmoz­galmi tevékenységének folytatását összekösse hivatásbeli és po­litikai helyzetének javításával. Az aktivista lét hosszú évei után saját szavaival élve szeretett volna „ismét polgári vizekre evezni".¹¹⁹

*

A fent vázolt folyamatokkal Schwimmer Rózsika és Gárdos Mariska személyes és politikai pályájának felívelése a fiatal ha­ladó nőmozgalom keretein belül egyelőre befejeződött. A törést a századfordulós Magyarországon a nő és a társadalom viszo­nyában meglévő ellentmondások okozták, valamint azok az utak és módok, amelyeket a két fiatal nő az adott feltételek között, ha nem is „önként", de „szabadon" választott. Útjaikban az volt a közös, hogy mindkettejük számára lehetővé vált összekapcsol­ni a nők politikai, társadalmi, gazdasági helyzetének javítására irányuló következetes törekvéseket a társadalmi elismeréssel, az értelmiségi elitekkel és a haladó kultúrával. Mindez a szemé­lyes és politikai kibontakozás addig nem sejtett esélyét adta meg nekik. Képességeik kiteljesítése, tehetségük kamatoztatása kol­lektív tapasztalatok által meghatározott, alternatív formában ment végbe, kívül azokon a hivatalos oktatási és szocializációs intéz­ményeken, amelyek az alsó és középrétegekben a nők előtt még sokkal inkább zárva voltak, mint a férfiak előtt. Rózsika és Ma­riska, akárcsak több más aktivista társnőjük, elérte, hogy kisza­baduljon a keresőfoglalkozások alsó kategóriájából, a „semmi­be vett mindeneslányok", a munkásnők vagy egyszerű alkalma­zottak létformájából.

A mozgalomba való integrálódás még azok számára is, akik nem futottak be politikai karriert, legalább alapot teremtett az ellenkulturális kollektív identitás és a szellemi felszabadulás ki­vívásához. Azáltal, hogy szociálisan betagolódtak az azonos és hasonló gondolkodásúak kis csoportjaiba, amelyek meghódítot­ták a nyilvánosság fórumait, és új társadalmi tapasztalatokat sze­reztek, de egyáltalán: a társasági élet, a barátság és a többiek­kel való szolidaritás által ezek a nők lehetőséget kaptak arra, hogy egyénileg és közösen átlépjenek a merev konvenciókon. Rózsika és Mariska számára csak a közös „más" élet adhatta meg a szükséges támaszt ahhoz, hogy szóba kerülhessen há­zasságuk felbontása, hogy reformruhát viseljenek, megteremt­sék személyes függetlenségüket, és emellett sikeresen megpró­bálkozzanak az újságírással vagy a szónoklással. Tudati és tár­sadalmi kilépésük a nagyvárosi munkaerő nyomasztó-arctalan létezéséből szorosan összekapcsolódott a közös tapasztalatok­kal és azzal a közös harccal, amely az e tapasztalatok alapjául szolgáló viszonyok megváltoztatásáért folyt. Szellemi és tevőle­ges szolidaritásukat mindazokkal, akiknek világából ők maguk éppen csak előbb léptek ki, de amelytől később egyre távolabb kerültek, hosszú éveken át megőrizték.

Mindezen körülményekből adódóan tehát az új század kez­dete óta Gárdos Mária és Schwimmer Rózsa számára – akár tudatában voltak, akár nem – az ügy eggyé vált személyes fel­szabadulásukkal. És mind egyéni felszabadulásuk, mind az ügy korlátozottsága ellenére ezekben az években olyan személyes, magánéleti és kollektív kibontakozást éltek meg, amelyért ma a legtöbbünk – legyen férfi vagy nő – csak irigyelheti őket.

(Fordította: Glavina Zsuzsa)

Jegyzetek

¹ Ez a tanulmány egy nagyobb kutatás része. Rövidesen megjelenik: Frauenbestrebungen und Frauenbewegungen in Ungarn. Zur Organisationsgeschichte der Jahre 1848-1918. In: Nagy Beáta – S. Sárdi Margit (szerk.): Szerep és alkotás. Női szerepek a társadalomban és az alko­tóművészetben. Debrecen 1997. [Zimmermann 1997a] Egy hosszabb munka pedig a magyar nőmozgalmak politikai és társadalmi törekvései­nek történetéről szól a Monaohia korában, amely nyomdai előkészítés alatt áll [Zimmermann, 1997b],

² New York Public Library, MSS. & Archives Section, Schwimmer-Lloyd Collection [NYPL SLC] A2-Schwimmer Rózsika: levélvázlat részlete 1900. okt. 8.; vö. A447. Dosszié bizonyítványokkal és más hivatalos dokumentumokkal; Dictionary of American Biography. Supplement 4. New York, 1974. 724; American Reformers. An H.W.Wilson Biographical Dictionary. Ed. by Alden Whitman. New York, 1985. 729.

³ Gárdos Mariska: Százarcú élet, Budapest, 1975. 41-46., 51. skk.; Kende János: Gárdos Mariska. Egy nő a történelem sodrában. In: Ken­de János (szerk.): Gárdos Mariska. Budapest, 1985. 7. skk. (5-24.)

⁴ Politikatörténeti Intézet Levéltára [PIL] 940. f. 24. ő. e. fol. 250.; vö. NYPL SLC A4-Budapest székesfőváros tanácsának irománya 1904. jan. 15.; A6-ua.1904. aug. 8.; A magyarországi szociálísztikus munkásmoz­galmak. 1905. 298. skk.

⁵ Vö. Gárdos, 1975. 69., 101. skk., 105. skk.; Gárdos Mariska: A nő a történelem sodrában. Budapest, 1942. 115.; A Magyarországi Szociál­demokrata Párt 1903. április 12., 13. és 14-ikén Budapesten tartott X. pártgyűlésének jegyzőkönyve. Budapest, 1903. 61; Kende, 1985. 10. Nem Gárdos volt az első női küldött, aki a pártkongresszuson felszólalt. Vö. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt 1902. március 30., 31. és április 1-jén Budapesten tartott IX. pártgyűlésének jegyzőkönyve. Bu­dapest, 1902. 101.

⁶ NYPL SLC ML; A2. lev. (levél v. levelezőlap) 1904. ápr. 18.; A nő és a társadalom [NT] 1908. 87.; 1912. 94.

⁷ Vö. PIL 867. f. M-34. fol. 71; PIL 940. f. 4 . ő. e. fol. 2. skk.

⁸ PIL 689,f.18.ő.e. fol. 82. skk.

⁹ „Hogy jössz Te ahhoz, hogy hirtelen Bédy-Schwimmernek hívjanak?" NYPL SLC A5. Aletta Jacobs: lev. (levél v. levelezőlap) 1904. ápr. 26.; vö.: Marie Lang: lev. 1904. febr. 13.; American Reformers. 1985. 729.

¹⁰ Gárdos, 1975. 217. skk.; Korabeli levélidézet in: Kende, 1985. 11.; vö. uo. 13.

¹¹ NYPL SLC A2. Schwimmer Rózsika: levélvázlat részlete 1900. okt. 8.; vö. A477. Schwimmer Rózsika: lev. 1892. szept. 20. „

¹² Vö. NYPL SLC A477. bizonyítvány 1894 márc.18.; Kubicsék Irma: lev. 1895. szept. 14.; Dictionary of American Biography. 1974. 724.

¹³ NYPL SLC A1. Kubicsek Irma: lev. 1895. szept. 14.; A2–. levélvázlat részlete 1900. okt. 8.; vö. Kubicsek Irma: lev.1896. szept.14. és okt. 8.

¹⁴ NYPL SLC A1. Kubicsek Irma: lev. 1898. márc. 28.

¹⁵ Vö. Csáky Albinné (szerk.): A Nőkérdés. A Mária Dorothea-egylet tíz éves fennállásának ünnepére. Budapest, 1895. 45., 65. skk., 146. skk., 156. skk.; Egyesült Erővel. A Magyarországi Nőegyesületek szö­vetségének és a Szövetségét alkotó egyesületek legtöbbjének hivata­los közlönye, (1910). 119. skk.

¹⁶ Így például Kubicsek Irma éveken keresztül újra és újra tájékoz­tatta barátnőjét arról, hogy milyen gondot okoz neki nem tetsző ké­rők elhárítása. Sok éven át érezte magát nyomás alatt, és kételke­dett saját létének értelmét illetően. Végül Irma a házasságkötést fel­szabadulásnak élte meg. A múlt most úgy tűnt neki mint egy „csúnya álom", ami „nincs többé". Azok az évek, amelyeket érdemtelen em­berekre pazarolt, s amelyekben, ahogy írta, úgyszólván nem is élt, most végre elmúltak. NYPL SLC A1. Kubicsek Irma: lev. 1898. aug. 12. A munkaerőpiacon különböző szakmákban, mint például a taní­tónőiben, több országban hivatalból is dönteniük kellett a nőknek: vagy szakma, vagy házasság.

¹⁷ lrma barátnőjéhez hasonlóan neki is voltak frusztráló élményei a lehetséges kérőkkel. Vö. NYPL SLC A1. Kubicsek Irma: lev. 1897. júl. 4.7. és dec. 25.

¹⁸ Vö. NYPL SLC A1. Kubicsek Irma: lev. 1896. Jan. 26. és 29.

¹⁹ NYPL SLC A2. Schwimmer Rózsika: levélvázlat részlete 1900. okt. 8.

²⁰ Vö. NYPL SLC A1. Kubicsek Irma: lev. 1896. nov.15. és 29.; 1897. aug. 24. és 25.; okt. 16.; A477. Dosszié bizonyítványokkal és más hi­vatalos dokumentumokkal.

²¹ Vö. NYPL SLC A1. Kubicsek Irma: lev. 1897. márc. 12.

²² Így vélekedett barátnője, Irma NYPL SLC A1. lev. 1896. Jan. 26.1.

²³ Vö. Gárdos 1975. 53., 59.

²⁴ Vö. pld. PIL 867.f. M-34. fol. 38. skk.

²⁵ Mindez jól tükröződött az álláshirdetésekben is: „Ápolónő, egyúttal kedélyes társalkodónő" vagy „csinos ügyes elárusító leány … kereste­tik". Ahol a keresett elárusítónőnek nem kellett csinosnak lennie, ott ehe­lyett azt remélték, hogy „egyúttal kézipénztárt vezet és irodai teendők­ben is jártas". A keresett „Komptorista nő"-től azt várták, hogy „reprezentálos" legyen, a jövendőbeli „házikisasszony"-tól pedig az egyik le­hetséges munkadó nemcsak azt várta, hogy a főzésben és a varrásban otthonos legyen, hanem még „a baromfitenyésztés[ben]" is. Magyaror­szág 1901. szept. 22.; Budapesti Hírlap 1906. okt. 13. és 29.

²⁶ Vö. Gárdos olvasói levelének másolata az utóbbi esettel kapcsolat­ban, amely 1902 áprilisában megjelent a Magyarországi Kereskedelmi Alkalmazottak Lapjában. In: PIL 940.f.24.ö.e. Egy másik kenyéradó gaz­da az első fizetési nap előtt nem sokkal váratlanul hátulról megölelte és megcsókolta Gárdost, aki azonnal megszökött. Vö. Gárdos, 1975. 60­68.; Gárdos, 1906. 48., 50. Ugyanakkor persze bonyolultabb összefüg­gések is rejlettek a kortársak ama meglátásai mögött, amelyek a hői szexualitásnak a munkahelyen játszott szerepére utaltak. A férfi mun­kások, a férjek esetében a dolog azzal is összekapcsolódott, hogy amennyiben a főnökök rendelkeztek a munkásnők szexualitásával, úgy az ő lehetőségeik a nők „birtoklása" terén szűkültek.

²⁷ Vö. Budapest székesfőváros Statisztikai Évkönyve 1909/1912. 50. skk.; saját számításom.

²⁸ NYPL SLC A20. Trombitás Erzsébet: lev. 1909. szept. 14.

²⁹ „Emma" mögött Ignotus rejtőzött. „Emma" 1893 és 1906 között a sajtóban visszatérően levélformában állást foglalt a nemek kérdésében. Itt idézem: Emma: Lányok a börzén. Kóbor Tamásnak [16.4.1897], Újra megjelent in: Ignotus: Emma asszony levelei. Budapest, 1985. 67-73., itt 69., 71.

³⁰ Egy másik példa, ami legalábbis a korabeli adatok szerint egy nő tollából való: „Módot kell adni mindenkinek arra, hogy munkája árán tiszta és becsületes életet éljen – ha kedve van rá. Ámde én azt hiszem, hogy a nők kenyérkereső munkája csak szükség, melybe bele kell nyugod­nunk, de nem szent cél, mely után törekednünk kell. A férfinak életszük­séglete a munka, mely nélkül elpusztulna, a nőnek keserű kényszerű­ség, mellyel életét tengeti. Ha nem lenne oly tragikus a dolog, talán mu­latni lehetne rajta, hogy mint kínlódik, gyötrődik abban a szabadságban, melyet Önök ki akarnak vívni számára. … [V]oltaképpen nem az a nő rabszolga, a ki férfi uralma alatt áll, hanem az, akinek a jó Isten különös rendelkezése folytán nem jutott férj, aki uralkodjék rajta." Magyar Or­szágos Levéltár [MOL] P999/20/40. tol. 25b. Lengyel Laura: A feminiz­mus. (újságkivágás)1906.

³¹ Ez a „maszkulinitás" tehát szimbolikus, elvont jellemvonásokra utal, nem pedig fizikai személyre. Vö. Joan Wallach Scott: Über Sprache, Geschlecht und die Geschichte der Arbeiterklasse. In: Christoph Conrad – Martina Késsel (szerk.): Geschichte schreiben in der Postmoderne. Beiträge zur aktuellen Diskussion. Stuttgart, 1994. 299. skk. (283-309.). L. ezenkívül e tanulmány következő példáit.

³² Budapest Fő- és Székesvárosi Állami Rendőrségi 1901. évi műkö­dése. 278., 288., 292.

³³ Ez áll Müller Ernőné, szül. Singer Irén visszaemlékezésében. PIL 867. f. M-34. tol. 4. Hasonlóan adja vissza fol. 202.

³⁴ Vö. Szociálisztikus munkásmozgalmak. 1903. 87.

³⁵ Vö. Carole Pateman: The Sexual Contract. Cambridge, Stanford, 1988.

³⁶ Emma [1897]. 67. skk.

³⁷ Vö. Gárdos 1975. 15. skk.

³⁸ Gárdos 1975. 21. skk.; „Milyen igaz minden szava" – számos akti­vista pályája kezdődött ezzel az érzéssel a szociáldemokrata munkás­mozgalomba vezető úton. PIL 867.f. M-34- fol. 43.; Gárdos 1975. 21. skk.

³⁹ Vö. Gárdos 1975. 51. skk.

⁴⁰ Visszaemlékezésében olyan epizódot is említ, hogy a különben egy­nemű fiúgyerek-társaságban csak az ő gyomra nem keveredett fel a „cigizés" közben. „Nagyon acsarkodtak rám ezért a fiúk, de tekintélyem nagyot nőtt előttük." Gárdos 1975. 36. skk.

⁴¹ Vö. Munkásmozgalomtörténeti lexikon. Budapest, 1976. 193.

⁴² PIL 867.f.M-34. fol. 1, 63.

⁴³ Vö. Gárdos, 1975. 57.

⁴⁴ Gárdos, 1975. 67, 81.

⁴⁵ PIL 940.f.16.ö.e. Ébredjetek! (röplap)

⁴⁶ Gárdos, 1975. 124.

⁴⁷ Gárdos, 1942. 118. skk.; vö. Gárdos 1975. 99., 102. skk..

⁴⁸ Rózsika 1901-ben jóhiszeműen belépett a Magántisztviselők Orszá­gos Szövetségébe Vö. NYPL SLC M1. Magyar Hírlap, 1899. márc. 8. és júl. 19.; A2. A Szövetség levele 1901. ápr. 9.; A7. Willhelm Szidónia: lev. 1905. máj. 4. Függetlenül ezektől a konfliktusoktól Schwimmer tag maradt e szervezetekben, és a későbbi években is fáradozott azon, hogy a NOE és a különféle a tisztviselőket tömörítő szervezetek dolgozza­nak együtt. Vö. pl. NYPL SLC A2. lev. 1901. okt. 4.; A4. lev. 1903. okt. 17.; A7. lev. 1906. febr. 26. A Magántisztviselők Országos Szövetségé­ben 1907-ben először választottak be direkt jelöléssel egy nőtisztviselőt a tanácsba. A NOE képviselői ettől függetlenül is rendszeresen részt vettek a szövetség munkájában. Vö. NT 1907. 88.; 1908. 89. 1906-ban Schwimmer tag lett a Kereskedelmi Alkalmazottak Országos Egyesüle­tében is. Vö. NYPL SLC A7. lev. 1906. febr. 26.

⁴⁹ NYPL SLC A4. Schwimmer Rózsika beszédének kézirata.

⁵⁰ Vö. NYPL SLC A2. Kreutzer Lipót: lev. 1901. Jan. 12. és júl. 7.; A3, válaszlev. pld. 1902. márc. 5., jún. 6., jún. 18., dec. 23.

⁵¹ Vö. NYPL SLC A2. válaszlev. pld. 1901. júl. 1., szept. 7., 9., nov. 11., 12. és 18.; A4-24.10.1902.

⁵² NYPL SLC A4. lev. 1903. Jan. 9.; vö. A3, lev. 1902. aug. 8. és 22., szept. 2. és 3.

⁵³ Vö. NYPL SLC A2. Marie Lang: lev. 1901. szept. 6.; A3. Adelheid Popp: lev. 1902. okt. 24.

⁵⁴ NYPL SLC A4. Aletta Jacobs: lev. 1903. nov.10.; vö. A2. ua. 1902. aug. 1. és nov. 5.; A3, ua. 1903. máj./jún.; A4. ua. 1903. okt. 3.

⁵⁵ Vö. NYPL SLC A5. A Nemzetközi Nőkongresszus előkészítő bizott­sága: lev. 1904. máj. 26.; A Választójogi Kongresszus előkészítő bizott­sága: lev. 1904. máj. 15. [postabélyegző]; Alice Salomon: lev. 1904. ápr. 27. és máj. 4.; lev. 1904. jún. 2.; M1. Official report of the International Congress of the ICW in Berlin, June 12-18.1904. fol. 28-43.

⁵⁶ NYPL SLC K2. Katscher Leopold: lev. 1906. szept. 29.

⁵⁷ Rosika Schwimmer: Der Stand der Frauenbildung in Ungarn. In: Helene Lange – Gertrud Bäumer (szerk.): Handbuch der Frauenbewegung. 3. rész: Der Stand der Frauenbildung in den Kulturlandern. Ber­lin, 1902. 195.; vö. Huszadik Század. Társadalomtudományi Szemle, (1905). 76. skk.; NT 1911. 3.; NYPL SLC A6. Sebestyenné Stetina Ilo­na: lev. 1904. szept. 12.

⁵⁸ Vö. pl. NYPL SLC A6. Gárdos Mariska: lev. 1905. Jan. 25,; A15. Levélváltás 1908. febr.; A-16. Schwimmer Rózsika indítványa a Munkásnő Egyesülete számára. 1908. máj.17.; A19. ua. 1909. márc. 23.; A29. Leirás 1912. aug. 9.; az utóbbi esemény Gárdos ábrázolásában in: Gárdos, 1975. 230. skk.; PIL 689. f. 18. ő. e. fol. 84. Az ellentétek, illetve a szervezeti átcsoportosítások már 1904 elején előrevetítették árnyéku­kat. Nemcsak a Munkásnő Egyesülettel keveredtek perpatvarba. 1904-ben a Magyarországi Nőegyesületek Szövetsége (MNSZ) is létrejött, ame­lyet még ebben az évben felvették mint magyar szervezetet az ICW-be. Maga a FE az MNSZ tagja volt. Vö. részletesen Zimmermann 1997a.

⁵⁹ Vö. pl. Silvia Bovenschen: Die imaginierte Weiblichkeit. Exemplarische Untersuchungen zu kulturgeschichtlichen und literarischen Präsentationsformen des Weiblichen. Frankfurt, 1982.; Luce Irigaray: Spe­culum. Spiegel des anderen Geschlechts. Frankfurt, 1986.

⁶⁰ Egyébként egyik egyesületből, illetve folyóiratból sem rekesztették ki a férfiakat. Mindkét egyesületben, nagyobb hangsúllyal a FE-ben, a férfiak még a vezető grémiumokban is előfordultak. Vö. Gárdos, 1975. 105; MOL P999/20/6. fol. 211.

⁶¹ Gárdos, 1975. 103. skk.

⁶² Vö. MOL P999/II/6. fol. 54., 101. skk.

⁶³ Vö. Gárdos, 1975. 90., 180. skk., 107. skk., 200. skk.; NYPL SLC A3. Máday Andor: lev. 1902. [dáium nélkül] és 1902. [jan. vagy febr.] 18.; A7. Glücklich Vilma: lev. 1905. okt. 20.

⁶⁴ Vö. MOL P987/III/2. fol. 6.

⁶⁵ Vö. NYPL SLC A4. Schwimmer Rózsika jegyzete a gyermekvédel­mi ankéton 1903. márc. 17./18.; M1. Az ankét jegyzőkönyve. In: Buda­pesti Tudósító, 1903. márc.

⁶⁶ Vö. NYPL SLC A6. Szabó Ervin: lev. 1904. dec.15.; Schwimmer Rózsa: A magyar nőmozgalom régi dokumentai. Budapest, 1907.

⁶⁷ Gárdos, 1975. 123.; vö. 140. skk.; NYPL SLC A3. Irományok 1902. jún. 23. és okt. 29.; NT 1910. 150. skk.

⁶⁸ PIL 867.f. M-34. fol. 89.; vö. 83., 87.

⁶⁹ Egy korai írása újra megjelent in: Kende, 1985. 27. skk.; PIL 940. f. 24. ő. e.; NYPL SLC A2. lev. 1901 szept. 7. és okt. 4.; M1.

⁷⁰ Mariska Gárdos: Az igazság: az élet. Kolozsvár, 1906.; Rosika Schwimmer: Ehe-ldeale und Ideal-Ehen. Berlin, 1906; Charlotte Perkins Gilman: A nő gazdasági helyzete. Tanulmány a férfi és nő közötti gaz­dasági viszonyról, mint a társadalmi evolúció tényezőjéről. Budapest, 1906.

⁷¹ Vö. Gárdos, 1975. 126; PIL 940. f. 24., 25. ő. e.

⁷² NYPL SLC A3. Marie Lang: lev. 1902. okt. 17.; Adelheid Popp: lev. 1902. okt. 24.

⁷³ Vö. pld. Gárdos 1975. 117. skk., 133. skk.; NYPL SLC A4. Meghí­vó Schwimmer Rózsika részére 1903. márc. 9.; A6. ua. 1904. dec. 20.; A20. ua. 1909 jún. 8.

⁷⁴ Először már 1906-ban komolyan fontolgatta, hogy külföldön, még­hozzá Németországban hosszabb időre letelepszik. De „a nők ügye ér­dekében" mégis hazatért. Vö. NYPL SLC K2. Katscher Leopold: 1906. dec. 9. [levélbélyegzés]; vö. A10. lev. 1906. szept. 4. és 8.; A11. C. Chapman-Catt: lev. 1907. febr. 13.

⁷⁵ Vö. Gárdos, 1975. 125.

⁷⁶ Vö. Kende, 1985.12.; Gárdos, 1975. 166., 171-194.; 228-230., 234. skk.; PIL 940. f. 24. ő. e. Újságkivágás a Munka Szemléjé-ből 1907. júl. 13. fol. 191. skk.

⁷⁷ Gárdos, 1975. 137. skk.; vö. 127.

⁷⁸ PIL 940. f. 4. ő. e. Az Aradi Közlönyben megjelent cikk kommentált másolata 1905. dec. 30.; vö. Gárdos, 1975. 142. A Nuchem és a Soma csúfnevek voltak, amelyekkel a korabeli szerkesztőségekben a fiatal ta­gokat illették.

⁷⁹ Vö. NYPL SLC A11. Közlemény 1907.

⁸⁰ Vö. NYPL SLC A478. Bizonyítékok 1902. dec. 15. és 1904. márc. 12.; egyezmény 1906. nov. 6.; K1. Schwimmer Rózsika: lev. 1903. júl. 4.; A2. Minna Cauer: lev. 1901. júl. 1.; Schwimmer Rózsika: levélvázlat 1901. okt. 12.; lev. 1901. okt. 21.

⁸¹ Gárdos, 1975. 159.

⁸² Vö. pld. NYPL SLC K2. Leopold Kalscher: lev. 1906. szept. 29.; A2. Schwimmer Rózsika: levélvázlat Kóbor Tamásnak [így Rózsika sajátke­zű megjegyzése 1942-ből] 1900. Kóbor Tamás A Hét azon másik mun­katársának volt az álneve, akihez „Emma" a fent idézett levelében for­dult. Vö. Péter Kardos. Előszó. In: Ignotus, 1985. 9. (7-30.).

⁸³ NYPL SLC A15. Glücklich Vilma: lev. 1909. szept. 3.

⁸⁴ NYPL SLC K1. lev. 1905. júl. 22.

⁸⁵ NYPL SLC A15. Glücklich Vilma: lev. 1908. ápr. 7.

⁸⁶ NYPL SLC A10. Willhelm Szidónia: lev. 1906. nov. 26.

⁸⁷ NYPL SLC K2. Schwimmer Franziska: lev. 1906. aug. 10.

⁸⁸ NYPL SLC A16. lev. 1908. jún. 16.

⁸⁹ A barátnők között létező szoros kapcsolatoknak e másik oldalával itt nem foglalkozom.

⁹⁰ Ezekért az információkért köszönetet mondok Edith Wynnernek, Schwimmer Rózsika egykori személyi titkárának (New York-Manhattan).

⁹¹ Vö. NYPL SLC A12. lev. 1907. ápr.

⁹² A „tisztes" nő férfi kíséret nélkül a budapesti kávéházakban legin­kább a nap bizonyos szakaszában vagy szeparált helyiségekben tar­tózkodhatott. Vö. Éva Varga: Hölgyközönség a pesti kávéházban. In: Budapesti Negyed, 1996. 12-13. 86. skk.

⁹³ NYPL SLC A7. lev. [dátum nélkül]; a női klubot illetően vö. NT 1912. 216.; 1913. 37, 189.

⁹⁴ NYPL SLC A15. lev. 1908. jún.16.

⁹⁵ NYPL SLC A10. lev. 1907. dec.

⁹⁶ Vö. Gárdos, 1975, 84.; PIL 867. f. M-34. fol. 89., 96-100.

⁹⁷ Gárdos, 1975. 82., 88., 123., 204., 236.; vö. 169., 200.

⁹⁸ Gárdos, 1975. 195.

⁹⁹ Az osztrák munkásnőmozgalom példájáról I. Gabriella Hauch: Der diskrete Charme des Nebenwiderspruchs. Zur sozialdemokratischen Frauenbewegung vor 1918. In: Wolfgang Maderthaner (szerk.): Sozialdemokratie und Habsburgerstaat. Wien, 1988. 101-118.

¹⁰⁰ A Magyarországi Szociáldemokrata Párt 1903. április 12., 13. és 14-én Budapesten tartott X. pártgyűlésének jegyzőkönyve. Budapest, 1903. 61. Ezt a jegyzőkönyvet az MSZDP hivatalosan jelentette meg. Egy másik jegyzőkönyvben viszont, amelyet a rendőrség készített és publikált, az állt, hogy „Gyuriás elvtárs ezen nézete nagyon téves, amennyiben mi nők eddig látószemekkel vakon jártunk". Szociálisztikus munkásmozgalmak 1903., 109.

¹⁰¹ A NOE az 1905-ben a képviselőháznak címzett első beadványá­ban csak a dolgozó nők bizonyos rétegeinek számára követelte a vá­lasztójogot. A FE követelése akkor az általános választójog és a nők számára a férfiakkal egyenlő választójog volt. A feministák választójogi politikájában a taktika és a stratégia tovább fejlődéséről I. Zimmermann, 1997b.

¹⁰² Vö. A nő. Rendkívüli szám Glücklich Vilma emlékének. Budapest, 1927-1928. 38. Nem itt van a helye annak, hogy a szociáldemokrata nők és a feministák közötti konfliktusokkal mélyebben foglalkozzam.

¹⁰³ Vö. Fonó Zsuzsa: A magyarországi szocialista nőmozgalom törté­netéhez 1895-1918. A mozgalom és a szociális összetétel konfliktusai. Budapest, 1975. 35.

¹⁰⁴ Szociálisztikus munkásmozgalmak, 1911., 90.; vö. 1912., 141.

¹⁰⁵ Vö. Szociálisztikus munkásmozgalmak, 1913., 470. skk.

¹⁰⁶ PIL 867. f. M-34, fol. 520.; vö. fol. 511-526..

¹⁰⁷ Az egyik tábor az újjáéledt Nőmunkásl a Buchinger család „csalá­di lapjának" nevezte. A másik tábor a régi Munkásnő Egyesület ellenzé­ki pozíciójában kizárólag azt a törekvést látta, hogy a külföldről hazatért Gárdos Mariskát újra Buchingerné helyére állítsák. PIL 867. f. M-34, fol. 509. skk.

¹⁰⁸ Szociálisztikus munkásmozgalmak 1913., 483.

¹⁰⁹ PIL 867. f. M-34. fol. 520-524.

¹¹⁰ Willhelm Szidónia azokat a szociáldemokrata törekvéseket támad­ta, amelyek arra irányultak, hogy közösen legyenek megszervezve a férfi és női tisztviselők. /V71913., 173.

¹¹¹ A/T1913., 200.

¹¹² A/7"1909., 82.

¹¹³ Vö. különösen NT 1909. 1. skk., 35. skk.; MOL P987/III/6/2. fol. 6. [1913].

¹¹⁴ 1910-ben gróf Haller Györgyné és gróf Teleki Sándorné (Szikra) belépett a FE-be. Vö. MOL P999/II/6. fol. 235, 242. Az utóbbi hamaro­san a budapesti Női választójogi világkongresszus előkészítő bizottsá­gának az elnöke lett.

¹¹⁵ Vö. 101. Ij.

¹¹⁶ Vö. Zimmermann, 1997a és b. A NOE-val Való konfliktusokra vo­natkozóan kaptam tájékoztatást Edith Wynnertől is.

¹¹⁷ Más területen is messzemenő politikai önkorlátozás kísérte e sze­mélyes befolyásoláson alapuló politikát. Az önkorlátozást illetően viszont a NOE is ugyanezen a vonalon haladt. A feministák nyilvános akciói rendszerint termekben tartott rendezvényekre korlátozódtak. Bár előfor­dult az is, hogy egy üres telekre kimerészkedtek, az utcán azonban soha nem gyűléseztek. Az utóbbiról I. MOL P999/II/6. fol. 105.

¹¹⁸ NYPL SLC A34. Schwimmer Rózsika: lev. másolatául 3. okt. 1.

¹¹⁹ NYPL SLC A32. Schwimmer Rózsika: lev. másolata 1913. máj. 5.; vö. A29. ua. 1912. jan. 22.; Dictionary of American Biography. 1974. 725.