Az osztály, a nem és az etnikum (az angolszász világban az utób­bi szinonimájaként előszeretettel használják a faj kifejezést) nem önmagukban álló jelenségek. Különböző tudományágak vizsgál­ják bonyolult belső összefüggéseiket, kölcsönös kapcsolódása­ikat. E kutatások lassan-lassan Magyarországon is előtérbe ke­rülnek, mindenekelőtt a nem (gender) és az etnikum probléma­köre vált ki bizonyos intellektuális érdeklődést nálunk is. Ennek két oka van. Az egyik az, hogy ma a nem és az etnikum körüli konfliktusok élesebbek, mint korábban, és a mai világban egyre inkább háttérbe szorítják a „színtiszta" osztálykérdéseket. Az et­nikum a társadalmi konfliktusokban és a politikában mindenütt a világon egyre fontosabb szerephez jut. A nemek kérdésének élénk hangoztatása a politika és a tudomány berkeiben a való­ságban nemritkán éppenséggel csupán a probléma megkerülé­sét jelzi. A kérdés erőteljesebb felvetése inkább az ún. fejlett or­szágokban végbemenő társadalmi változásokban gyökerezik, még akkor is, ha az olcsó női munkaerő világszerte egyre na­gyobb szerepet játszik – például úgy, hogy a turizmus üzletágá­nak profitját növelve a nyugat-európai férfi szakmunkások és vállalkozók egyre növekvő mértékben a délkelet-ázsiai és ke­let-európai nőket prostituálják. A nem és az etnikum előtérbe kerülésének másik megjelenése az, hogy a nemzetközi, azaz a domináns tudományos és publicisztikai diskurzusban_a. szociá­lis és a gazdasági egyenlőtlenségekről folyó régi, „unalmas", „földhözragadt" vitát – közvetlenül politikai érdekektől vezettet­ve – felcserélik a divatba jött etnoszról szóló magasröptű elmél­kedésekkel.

Mindennek ellenére bizonyos értelemben a tudomány ma még­is kifelé tart a régi módszertani zsákutcákból. A vulgármarxista gondolkodás tipikus tévedése volt az a probléma-megoldási mód, amely a három jelenség közül az osztálymeghatározottságot mechanikusan a másik kettő fölé emelte; elfeledve vagy háttér­be szorítva azt a momentumot, hogy mindegyik jelenségnek megvan a maga önálló világa és világtörténete. És ezzel együtt figyelmen kívül maradt, hogy mindhárom jelenségcsoport ma­gának a kapitalista viszonyrendszernek a megjelenése nemzetileg, regionálisan és egyetemesen is. Másfelől – a hivatalos le­gitimációs ideológia tükrében – az a benyomás keletkezett, mint­ha az államszocialista rendszerek már túlléptek volna e problé­mákon, s csak a „régi rendszer" maradványairól lett volna szó.

Függetlenül attól, hogy elismerjük-e vagy sem az osztálykom­ponens elsődlegességét, a vulgáris osztályszemlélet e tekintet­ben történelmileg meghatározott funkciót töltött be: nevezetesen azt, hogy leértékelje a nemzeti-nemzetiségi-etnikai kérdésnek és a nemek kérdésének jelentőségét, s e problémakörök meg­oldását a (soha el nem ért) jövőbe utalja. A gender-kérdés e mindenkori „jövőbe utaltságának" háttere az, hogy a nemzetkö­zi munkásmozgalom minden kétséget kizáróan a férfi munkás­ság és a férfi értelmiség dominanciája mellett fejlődött, mert az ehhez fűződő közvetlen és mindennapi, kulturális, szervezeti és „magán" jellegű érdekek voltak a meghatározók. Miközben cél­ként mindig megfogalmazták, hogy a nőknek majd utol kell érni­ük a férfiakat, a mindenkori gyakorlatban éppen ezt akadályoz­ták meg. Elsőbbséget élvezett a férfiasan „megkomponált" világ a politikában és otthon, a pártban és a szakszervezetben, a gyár­ban és a felsőoktatásban.

Napjaink „újpolgári világában" Nyugaton és Keleten a társa­dalomtudományok a nem és az etnicitás kérdését sokszor kifor­gatják a gazdasági összefüggésekből, vagy nem hozzák rend­szeres összefüggésbe őket a gazdasági folyamatokkal. Így pél­dául az etnikai konfliktusokat gyakran a gazdasági háttértől és összefüggésrendszertől függetlenül vizsgálják, a nők jogi egyen­lőségét pedig abszolutizálják. Vagyis figyelmen kívül hagyják e jogok gazdasági és szociális realizálhatóságának egész prob­lémakörét, vagy ha érzékelik is a problémát, nem festenek reá­lis képet az egyenjogúság gazdasági alapjainak megteremthetőségéről a kapitalista világban. A mostani neoliberális gazda­sági kurzusra például semmiképpen nem lehet olyan szociálpo­litikát építeni, amely Nyugat-Európában a jóléti állam fejlődésé­nek csúcspontján lehetséges volt. Egy ilyen szociálpolitikai ja­vaslat nem tud mit kezdeni például azzal a problémával, hogy a világon a nőknek csak igen kis százaléka képes a jogi egyenlő­séget anyagi egyenlősséggé transzformálni, nem tud mit kez­deni a rosszul fizetett nők és az egyedül álló anyák növekvő tö­megével.

Mindennek fényében ma a baloldal számára az osztály-etni­kum-nem problémával kapcsolatban az a legfontosabb kérdés, hogy a termelési és újratermelési folyamatok, a gazdasági és társadalmi különbségek és ellentétek mennyiben „etnicizálódnak" és „feminizálódnak" világméretekben, függetlenül attól, hogy mi­ként Ítélkezünk az osztály kérdésének elsőbbségéről. A tárgyalt problémák összefonódása és nem hierarchikus egymásra épü­lése kifejeződik abban a tényben, hogy például egy német szak­munkás életnívójában nagy valószínűséggel közelebb áll egy orosz menedzserhez vagy egy burmai kisvállalkozóhoz, mint egy ózdi munkanélküli acélöntőhöz. Miképpen a budapesti értelmi­ségiek jelentékeny része kultúrájában, értékrendjében és anya­gi viszonyaiban közelebb áll egy New York-i értelmiségihez, mint a magyar paraszthoz vagy agrárbérmunkáshoz. Ez a „zavaros" helyzet fejeződik ki abban is, hogy a magyar társadalom legal­ján lévő etnikum, a cigányság és a zömében felsőbb rétegek­hez tartozó zsidóság egyidejűleg áll az előítéletek, a rasszizmus kereszttüzében. A nemben is kifejeződik ez a bonyolult ellent­mondás. Például lehetséges, hogy egy osztrák szakmunkás ház­tartásbeli feleségének jobban megy a sora, mint egy a maga ide­jén jól kereső tanár özvegyének. Ugyanakkor mindkét nő hely­zete legalább annyira determinált a nembeli, mint az osztálybeli hovatartozás által. A munkásfeleség a férj fizetésétől függ, a ta­nár özvegyének viszont a családi munkával töltött évtizedei mi­att nem jár önálló nyugdíj, csak az özvegyi. Vannak ellenkező jellegű példák, amikor az osztályhoz tartozásból következő mo­mentumok lesznek a meghatározók. A baloldali gondolkodás és praxis számára fontos feladat, hogy ezeket a szempontokat és tényezőket ne engedje egymás ellen kijátszani.

Ugyanakkor az egyének és a társadalmi csoportok szociális, etnikai és nemek szerinti hierarchiája is vizsgálható, amely sok évszázados társadalmi és kulturális folyamatok eredményeként szilárdult meg. Tudománytörténeti konszenzus van a tekintetben, hogy e hierarchikus viszonyok éppen úgy megnyilatkoznak a ter­melés és munkavégzés struktúrájában, mint a világrendszer egyes régiói közötti nemzetközi munkamegosztásban. E rend­szer differentia specifica-ja, hogy állandóan újratermeli azokat az egyenlőtlenségeket, amelyek – változó korokban változó mó­don – egyes társadalmi csoportok esetében hátrányként, má­sok esetében előnyként halmozódnak fel.

A kapitalista világrendszer fejlődési sajátosságának látszik, hogy a felfelé ívelő társadalmi mobilitást mindig nagyobb ará­nyú lesüllyedés kíséri. A legutóbbi hanyatlás a mi régiónkban is alátámasztja, hogy a hátrányos helyzet sajátosan halmozódik. A szociális, az etnikai és a nemi differenciálódás új előnyöket és új hátrányokat hozott létre. Magyarországon például a szub-proletár lét kiterjedése leginkább a más összefüggésben már említett cigány etnikumot sújtja, míg az Egyesült Államokban leg­erősebben a fekete nők esetében halmozódnak fel a hátrányok. Különleges problémája a világrendszernek, hogy a leginkább hát­rányos helyzetű százmilliók képesek a legkevésbé érdekeiket megvédeni vagy akár csak kifejezni.

A fentebb vázolt bonyolult problémakör a kelet-európai rend­szerváltás folyamatában – új formában – ismét előtérbe került. A régió számára a régi, a preszocialista valamint az államszo­cialista korszakból örökölt egyenlőtlenségek és hierarchiák mel­lett megjelentek a pénz- és általában a szabad tőkeviszonyokra jellemző „új" egyenlőtlenségek, illetve uralmi viszonyok is. A prob­lémák egyidejű kiéleződése elválaszthatatlan a háború utáni jó­léti államok szerkezeti „dekonstrukciójától", „demontázsától", ami­nek az elméletre és ideológiára gyakorolt közvetlen hatása könnyen kimutatható. A jóléti állam, a szociális piacgazdaság, a szociáldemokrácia korszaka mint a tőke és munka közötti osz­tálykompromisszum fogalmazódott meg a polgári ideológiában is. A politikai szociológia irányadó személyiségei (Seymour Martin Lipset, Stein Rokkan stb.) ugyanolyan természetességgel, bár nem feltétlenül ugyanabban az értelemben használták az osz­tály kifejezést, mint a marxista elemzők. A hetvenes évek végén bekövetkezett neokonzervatív fordulat – amely az új nemzetkö­zi munkamegosztás kialakulásával, a munkásosztály hagyomá­nyos struktúráinak felbomlásával, szervezeteinek meggyengü­lésével összefüggésben jelentkezett – ezt az osztálykompro­misszumot felborította. A kilencvenes évekre a társadalomkuta­tók napirendjéről levették az osztályelemzés feladatát. A politi­kai diskurzusnak a nemek és a fajok viszonya felé való terelése (utóbbi jellegzetes esete Huntington tevékenysége) az új status quo szentesítésének programjába is illeszkedik, ami csak tovább bonyolítja a progresszív politika útkeresését.

A szociális és gazdasági javak csökkenése új elosztási mó­dozatokat involvál a neoliberális világrendben, melyben tör­vénnyé emelkedett: több munkáért kevesebb bért. Különöskép­pen a kelet-európai munkaerő ára értékelődött le a rendszervál­tás folyamatában. Ha csökken a javak piaci és állami újraelosz­tása, akkor a rendszer a társadalmi ranglétra alsó csoportjait hozza hátrányos helyzetbe, amelyek – mint jeleztük – kevésbé tudják érdekeiket artikulálni. Ebben az összefüggésben is egyi­dejűleg merül föl az „osztály, etnikum, nem" problematika. Ele­mezni kell tehát, hogy a növekvő arányú meg nem fizetett mun­ka kinek a rovására nyert teret, és a fogyasztás csökkentése ki­ket sújt.

Ma a szociális kérdés etnizálódásának vannak más, új di­menziói is. A különféle „Bokros-csomagok" és megszorító in­tézkedések következményei világszerte nemcsak a tömegmé­retű elszegényedéssel járnak együtt. Az államok az állampol­gárok számára átláthatatlan módon – részben vagy egészben – elveszítik a gazdasági folyamatok fölötti ellenőrzésüket és be­avatkozási lehetőségeiket is. Ennek részeként a nemzetgaz­daságokban a korábbi évtizedekben sehol sem tapasztalt egyenlőtlenségek és társadalmi feszültségek alakulnak ki. Az állami bürokratikus és nemzetgazdasági kollektivitás helyét így egyre inkább új „imaginárius", kulturálisan és szociálisan újra és újra megformált, ám nagyon is valóságos önvédelmi funkci­ókat betöltő közösségek foglalják el. Még sohasem éltünk egy annyira közösség nélküli világban, mint ma, és még sohasem halt meg annyi ember egy ilyen világ megteremtéséért, mint századunkban. Tovább élezi az etnikai konfliktust a nemzetközi tőke hatalmi centralizációja, aminek következtében a kis és adós országok parlamentjei gyakorlatilag elveszítették a hagyományos parlamentek számos funkcióját; a nemzetgazdasági létezés maga vált kérdésessé. Ez a folyamat maga is az etnikai ellenté­tek gerjesztőjévé vált, mivel az ellenállás a tőke uralmának ki­terjedésével szemben – a Szovjetunió és általában a kelet-eu­rópai államszocializmus összeomlása után – jórészt nemzeti-etnikai zászló alá vonult. A szociális-szocialista ellenállás periferizálódott. Minél inkább peremre szorított egy régió, annál erősebb ott a társadalmi ellenállás etnikai jellege, noha a „tör­zsi-vallási" ellentétként interpretált konfliktusoknak mind a cent­rum, mind a periféria térségeiben kimutathatók a gazdasági gyö­kerei (ír és baszk szeparatizmus, flamandok és vallonok vitája, skótok és angolok, szerbek, horvátok, bosnyákok és_…szlovének, tuszik és hutuk stb.).

Az osztályellentétek csökkentése érdekében a nyertes cso­portok, olykor saját frakciójukon belül, mindenütt megpróbálnak bűnbakokat állítani. így lesznek bűnbakok – régiónként eltérő módon – a kaukázusiak Oroszországban, a kurdok Törökország­ban és a törökök valamint az ossik (kelet-németek) Németor­szágban, a horvátok vagy a szerbek, a hutuk és a palesztinok stb. Valamely oknál fogva kevésbé kellemetlen arról beszélni, hogy az alsó osztály „néger" vagy „cigány", mint arról, hogy az alsó osztály szegény. A nacionálpopulizmus, annak magyar for­mája, a csurkizmus a „dologtalan szegények" (cigányok) és a „parazita gazdagok" (zsidók) kategóriáival az egész szociális és osztálykérdést eltorzítja, és etnikai kérdéssé transzformálja. A nacionálpopulizmus a munkaerőpiacon a konkurenciát is etni­kai (és nemi) színben tünteti fel. Nem a munkanélküliséget elő­idéző kapitalista struktúrákat és a gazdagokat preferáló magán­tulajdonos-rendszert bírálja, hanem az „idegen" munkavállalók ellen támad.

Az a jelenség, hogy a nőkérdés is újra reflektorfénybe került, számos ponton más okokra vezethető vissza, mint az etnikai kérdés kiéleződése. A nők a háború utáni prosperitás évtizedei­ben Nyugaton és Keleten történelmileg példátlan intenzitással integrálódtak a piaci, illetve az államszocialista termelésbe. A politikai és az állampolgári jogok tekintetében – mint fentebb más összefüggésben hangsúlyoztuk – de facto majdnem mindenhol elérték a teljes egyenjogúságot. Emellett azonban otthon, vagy­is a magánszférában sok tekintetben megmaradtak a patriarchá­lis viszonyok, és érintetlen maradt az egyenlőtlen, hierarchikus munkamegosztás a két nem között. Az integrálódás a hivatalos vagy formális gazdaságba és nyilvánosságba az államilag sza­bályozott szociális biztonságot nyújtó körülmények között történt. A 80-as évektől az itt jelzett „jóléti hátország" fokozatosan le­épül, és így a nők történelmileg egy új szituációval néznek szem­be: a „patriarchális", családi védőhálóból sokan kiszorultak. így a szociális háló összezsugorodása korszakában, a deregulált, kemény, „szabad piaci" viszonyok között sokan a legalsóbb szfé­rákban találják magukat, és szexuális értelemben is – tömege­sebben mint valaha – áruvá válik a női test. A nők szociálisan vesztes rétegeit azért kell külön is kiemelni, mert a periferizálódás kettős vesztesei ők, amennyiben mind a termelésben, mind az otthon végzett munka tekintetében megnövekedtek a terhek. Kelet-Európában sem véletlen a jelszó: vissza a családba, a gye­rekhez, a fakanálhoz. Ez a jelszó ma kevésbé jelenti azt, hogy a nők háztartásbeliekként tényleg visszamenjenek a hagyományos családba. Inkább azt, hogy a munkaerő piaci konkurenciahar­cában perifériális helyzetbe lehessen őket kényszeríteni, és hogy a nők nagy többségének társadalmi státuszát az emlegetett jogi egyenlőség ellenére meggyengítsék.

Vannak persze az utóbbi évtizedek fejlődésének a nők között nyertesei is (főleg a jog és az oktatás terén). Például az értelmi­ségi nők egy része határozottan jobb feltételekhez jutott, mint korábban. Ugyanez igaz, főleg Nyugaton, a politikai és állami szférára nézve is.

A baloldal számára alapvető történelmi tapasztalat, hogy a nemek kérdését nem kezelheti a liberalizmus tartozékaként, mi­ként megbocsáthatatlan bűn lenne, ha az etnikai problémák kö­rét a nacionalisták kompetenciájának tekintené. Ennek tükrében az osztály kérdésköre is sokkal bonyolultabban vetődik fel, mint a hagyományos munkásmozgalom korszakában. A baloldal alap­vető politikai és elméleti feladata a fejlődés e három dimenziójá­nak összekapcsolása annak érdekében, hogy a gazdasági-anya­gi és a kulturális egyenlőtlenségeket mérsékelni lehessen a vi­lágrendszer egészében. Más szavakkal: a baloldalnak többé nem szabad a nemek és az etnikumok kérdését elválasztania a gaz­dasági és szociális egyenlőtlenségek felszámolásának célkitű­zéseitől. Minden program megfogalmazását e három alapkérdés egyidejű megoldásának kell alárendelni.

Az elméleti válaszkeresés ugyanakkor nem helyettesít­heti a gyakorlati lépéseket. Hogy a feladatok sürgetők, azt né­hány alapvető összefüggés könnyen megvilágítja. Elegendő fel­mérni, hogy a gazdasági, a társadalmi és a politikai szerveze­tekben, üzemekben, illetve általában a munkahelyeken a nők és a férfiak, a különböző etnikumok milyen arányban vannak kép­viselve; a különféle vezető csoportok nemi és etnikai összetéte­le megfelel-e a vezetettek nemi és etnikai összetételének. Van­nak-e jogi és törvényes garanciák arra, hogy minden tőkés vál­lalkozó vagy állami intézmény azonos munkáért azonos bért fi­zessen nemtől és etnikai hovatartozástól függetlenül? Vajon szót emel-e bárki is, ha a nemzetközi pénzügyi és politikai szerveze­tekhez való alkalmazkodás ezeken a területeken a kedvezőtlen tendenciákat erősíti fel?

L. Gy.: Az, hogy a Condorcet Kör vitát rendez a nők helyzeté­ről, úgy vélem, magától értetődő gondolatnak mondható. Isme­retes, hogy névadónk nem egy kérdésben, így a nők egyenjo­gúsítása ügyében is megelőzte korát. Condorcet márki a mo­dern európai gondolkodásban elsőként lépett fel azért, hogy a nők a férfiakkal egyenlő jogokat kapjanak, s hogy oktatásuk, kép­zésük társadalmi feladat legyen.

E nőnapi vitaesten természetesen mégsem a múltba kívánunk tekinteni, hanem a nők társadalmunkban elfoglalt helyének té­makörén keresztül elsősorban a jelen közállapotaival szeretnénk foglalkozni. Bevezetőmben egy manapság ritkábban idézett XIX. századi társadalomtudóstól kölcsönöznék egy gondolatot. „A fér­finak a nőhöz való viszonya az embernek az emberhez való leg­természetesebb viszonya… Benne tehát megmutatkozik, mennyi­re lett az ember természetes viszonyulása emberivé, vagy meny­nyire lett az emberi lényeg neki természetes lényeggé, mennyi­re lett emberi természete neki természetté. Ebben a viszonyban az is megmutatkozik, mennyire lett az ember szükséglete em­beri szükségletté, mennyire lett tehát neki a másik ember mint ember szükségletté…" Vajon milyen ma a férfinak a nőhöz való viszonya? Mielőtt azonban eljutnánk az efféle „végső" kérdések­hez, azt kérdezném vendégeinktől: milyen szociológiai, közgaz­dasági, társadalomlélektani és filozófiai jelenségeket, tényeket, tendenciákat tartanak a legfontosabbnak a mai úgynevezett nő-kérdésben?

A. M.: A leltár valószínűleg hosszú lenne. Én most a számomra legfontosabbakat mondom. A magánélet értékei és annak szer­vezése mintha egyre távolabbra kerülnének a racionálisan mű­ködő gazdasági-politikai szférától, és ennek a távolodásnak ál­dozatul esnek az emberi kapcsolatok, többek közt a férfi-nő vi­szony is. Ez a jelenség a világ összes régiójában megfigyelhe­tő. Ami sajátosan magyar, az a prostitúció reflektálatlansága, no meg az, hogy a gyermekekről és az idősekről való gondosko­dás nem tárgya a politikai eszmecserének, holott mindkettő igen­csak érinti a nők életét.

B. E.: Én – a beszélgetés meghívója szerint – mint nyelvész ülök itt, és számomra mindenekelőtt az az érdekes, miért me­rül fel azonnal Magyarországon, ha nőről és férfiról beszélnek, hogy az illető nőies, illetve férfias-e. Engem nagyon zavar, hogy a különböző orgánumok – a Nők Lapjától a Kiskegyedig, a Pú­dertől a Szájfényig – és a különböző rádiós meg televíziós műsorok olyan értékrendeket sugallnak, amelyek logikája egy­fajta heteroszexuális normára épül, mintha csak nők és férfiak élhetnének együtt, és ők is csupán egyfajta általánosításban. Holott, szerintem, az az izgalmas kérdés, hogy melyik nő és melyik férfi, hogy melyik nőcsoport és melyik férficsoport ho­gyan él együtt.

J. M.: „Tanár úr, én nem készültem…"; vagyis nem gondoltam igazából végig a szóbajöhető problémákat, mert túl sok ilyen van. Bár ma épp e témáról beszélgettem a diákjaimmal Platón kap­csán: ő volt az, aki először mondta ki a filozófiatörténetben, hogy a férfi és a nő természete azonos, adottságaik, képességeik egyenlőek. Tehát e tekintetben ő volt az első emancipator.

Ami most leginkább irritál, az nem egyéb, mint a rendszervál­tással bekövetkezett konzervatív fordulat. A nőnek újból elsőd­leges feladata lesz az anyaság, a gyermeknevelés, a háztartás vezetése és az idilli környezet biztosítása a felnövekvő generá­ció számára. Persze nem vonom kétségbe, hogy az anyaság a nőszerep fontos része, az azonban nagyon zavar, hogy ezt egyedüli értékként, mindenféle eszközzel és ideológiákkal alá­támasztva forszírozzák többszázezres példányszámú lapokban. December 1-jén megjelent az Élet és Irodalomban egy cikk „Böl­csőínség" címen, s ebben egy orvos a tudomány teljes súlyával minden visszásságot – az ökológiai válságtól a magas halálozási rátáig, a kötődésképtelenségtől a fogyasztói társadalomig – arra vezet vissza, hogy az emancipált, férfias nők nem maradnak a bölcső mellett, nem szentelik minden energiájukat és szabad­idejüket a gyermeknevelésnek. Úgy gondolom, hogy ez nem egyéb, mint erkölcsi zsarolás.

F. Zs.: Véleményem szerint az igazán érdekes az, hogy miért nincs Magyarországon feminizmus, miért nincs nőmozgalom, noha vannak nők, akik ilyen vagy olyan ernyők alatt időnként összekapaszkodnak.

Az eltelt negyvenvalahány év alatt, mint ember, sokszor érez­tem elnyomva magam, de mint nő nem, bár tudtam, hogy „macho" társadalomban élek. Amikor Heller Ágnesek feszegetni kezdték, hogy férfiak is vehessék igénybe a gyest, akkor a par­lamentben – megvitatandó az ötletet – szerveztek egy nőértekezletet. A felszólalások után (ahol én az apai jogosultságról beszéltem) odajött hozzám két miniszter, és megkérdezte: „Zsu­zsa kedves, mondja már meg, ki fog akkor ebben az országban dolgozni?" A férfi-nő viszony soha nem tematizálódott, semmit nem beszéltünk meg. Az egyetemen pont annyi lány volt„ahány fiú, s amikor elkezdtünk dolgozni, kb. negyedével kevesebb volt a fizetésünk, mint a férfiaké. Dehát Svédországban és Francia­országban is ilyenek voltak a különbségek. Aztán jött a rend­szerváltás és vele a konzervatív törekvések a nők visszaszorí­tására a háztartásba. Ennek persze már az „átkosban" is voltak nyomai, hisz Fekete Gyula és társai mindig ugyanazt mondták – de most ez az áporodottság parlamenti szintre került. A máso­dik választás után ez a törekvés eltűnt ugyan a politikából, de azért a bölcsődék bezárása, ami mégiscsak az egyenjogúság egyik feltétele, folyik tovább. A legújabb gyes-rendelkezés pél­dául szegénységi támogatást csinál a gyes-bői.

A kérdésem az volna, vajon nőkérdés van-e ma Magyarorszá­gon vagy munkanélküliségi-kérdés, nyomorkérdés. Köztudott, hogy nálunk a hivatalos női munkanélküliség egy kicsit alacso­nyabb, mint a férfi, holott az eltűnt 1,5 millió munkahely zöme női volt. Hogy a magyar nők önként és dalolva vonultak-e vissza a háztartásba, avagy csak nem voltak hajlandók a deklarált mun­kanélküliek keserű kenyerét enni, és együttműködni a munkaerő hivatallal, azt nem lehet tudni. Nehéz értelmezni ezt a „dalolva kivonulást" a munkaerőpiacról. Nem lehet tudni, hányan élték meg úgy, hogy végre felszabadultak, nem kell dolgozniuk, il­letve úgy, hogy nem akartak a férfiak a versenytársai lenni – hiszen rájuk szabják, nekik írják ki a pályázatokat. Nem tudjuk, mi történt a 40 év alatt, nem tudjuk, mi történt az Antall-kormány 4 éve alatt, és arról se beszélünk igazán, hogy most mi van az országban. A nőmozgalom hiánya tény, ennek belső, társadal­mi okai vannak, de most sem tudjuk az okokat.

L. Gy.: Nekem az az érzésem, hogy bár keletkezőben van Magyarországon nőmozgalom, ennek a „deficitje" épp olyan nagy, mint bármilyen más mozgalomé. A „civil társadalmiság" ugyanis nálunk egyelőre csupán jelszó, kívánalom, s ezen belül a nők ügyeinek képviselete sincs nagyobb apályban, mint más érdekeké.

A prostitúció problémájához – amelyet Adamik Mária szóba hozott – azt tenném hozzá, hogy mintha egyre szaporodna azok­nak a kérdéseknek a száma, melyeket a társadalom adminiszt­ratív úton, a kezelés szintjén próbál megoldani. Ilyen maga a szegénység, az elnyomorodás problémája, amely intoleranciát, sőt rasszizmust szül, ilyen a kábítószer fogyasztás és a prostitú­ció terjedése is; mindezek „igazgatási" kérdéseknek látszanak. Vajon nincs-e ellentmondás az önvezérelt, piacközpontú társa­dalom kiépülése, meg a között a tény között, hogy a felmerülő társadalmi problémáknak nem vizsgáljuk meg a kiváltó okát, csu­pán igazgatási-rendészeti jelleggel „kezelni" törekszünk őket?

Marton Imre: Szeretném megkérdezni önöktől, hogy azokban az országokban, ahol kiterebélyesedett a feminista mozgalom, ennek mi volt az oka. Netán a nők társadalmi helyzete változott meg, az anyagi helyzetük lett jobb, vagy a női méltóság iránti igény lett erősebb? Egyszóval, szeretném tudni, milyen lélekta­ni, politikai, társadalmi tényezőkkel magyarázható a jelenség. A másik gondolat, ami a vita kapcsán felmerült bennem, az az, hogy az elszegényedő, elnyomorodó családokban a nők szere­pe felértékelődik. És ez nem konzervatív megjegyzés, nem azt jelenti, hogy „a nők térjenek vissza a bölcsőhöz" – ez csupán tapasztalati tény. Jómagam emigrációs családban nőttem fel, és azt vettem észre, hogy amikor édesapám léte bizonytalanná vált, anyám kitüntetett szerephez jutott. A harmadik világ problémái­val foglalkozván is megfigyeltem, hogy a nagycsaládokban a nők igen fontosak a közösség számára, mert az ő tisztük a minden­napi élet feltételeinek biztosítása. Kérdezem: milyen, következ­tetéseket lehet ebből elméletileg, politikailag levonni?

Kozma Zsuzsa: Én a felszabadulás után nőttem fel, és ismer­tem meg azt az „emancipált társadalmat", amelyben szabad volt az anyámnak 8 órát dolgoznia, majd szabad volt bevásárolnia, főznie, háztartást vezetnie, és szabad volt engem egyedül hagy­nia. Vagyis tényleg jelentős változások következtek be a női sze­repek megítélésében. Az itt felmerülő számtalan kérdésből, mint „gyakorló anya" és „munkaerő", most egyre koncentrálnék. Szóba jött a konzervatív családkép újbóli divatja, hogy mi nők legyünk ismét csak gyermeknevelők. Szerintem nem az a baj, ha valaki ezt az utat választja, hanem az, hogy ezzel párhuzamosan má­sodosztályú állampolgárrá lesz. Emlékszem, ha valaki az isko­lában azt mondta, hogy az anyja háztartásbeli, akkor azt min­denki a takarítónővel egy szinten képzelte el. A probléma tehát az, hogy ha én a családanyaságot választom, akkor már nem is lehetek „emancipált nő". Nőmozgalom hiányában ugyanis nincs átjárás a családanya-szerep és a munkaerő-szerep között. Ná­lunk nincs részmunkaidős foglalkoztatás, nincsenek olyan mun­kafeltételek, amelyek mellett ez az átjárás létezhetne. Pedig jó lenne, ha választhatnék, ha szabadon eldönthetném, hogy X idő­ben családanya leszek, azután Y időben folytatom a karrierem építését.

Nagy Tamásné: Én nagyon avantgárdé nő voltam és nagyon avantgárdé anya: Mátészalkán tartottam nagygyűlést, aztán sür­gettem a sofőrt, hogy érjünk haza az esti fürdetésre… Egész éle­tem egy küzdelem volt, hogy dolgozzak és ugyanakkor ne hagy­jam egyedül a gyerekeimet. A szomorú az, hogy felnőtt lányaim szerint szülőként megbuktam, mert csak a „kanyarban" fordul­tam elő. Nem akarnak engem utánozni, másképp akarják csi­nálni. A kisebbik lányom – noha egészen különleges intelligen­ciájú nő -, nem hagyja ott a rossz középiskolát, amelyben tanít, mert közel van a lakásukhoz, és hamar haza tud érni. Az államszocialista emancipációt azonban nem lehet letagadni. Vegyük például a koedukációt! Az én fiatalkoromban a lányok nem ugyanazt tanulták, mint a fiúk. Az általános iskolában lé­nyegesen szegényebb volt a tananyagunk. A gimnáziumban vi­szont a koedukáció már lehetővé tette, hogy mi is ugyanazt ta­nuljuk, mint a fiúk, s ez nem kevés. Majd megjelentek a közért­ben, 1965 után, a félkész, illetve készételek, s ez szintén az emancipáció alapját jelentette egy réteg számára. Most a kapi­talizmusban leépülnek azok a szociális intézmények, melyek el­viselhetőbbé tették annak idején az életünket. A metrón, a villa­moson utazva nézem, hogy ki mit olvas. Most, kérem, nem az „arccal a vasút felé!" a jelszó, hanem az „arccal a Nyugat felé!" A régi Nők Lapja át volt politizálva, a mainak egészen más a hangulata. A mai média célcsoportja a piac, a „Hausfrau"? A lá­nyok elé odaállítják a Barbie-babát, a nők elé a Dallast, hogy legyenek szexisek és elégítsék ki a felnövekvő generáció kapaszkodási ösztönét. Erre szükség is van, mert ha olyanok az óvodák meg az iskolák, amilyenek, akkor csak a szülőbe lehet kapaszkodni. De van a kérdésnek egy másik oldala is. Amikor a Műszaki Egyetemen megalakult az informatikai szak, oda lány szinte egyáltalán nem jelentkezett. Amikor divatba jött a hullám­lovaglás, csak fiúk kezdték űzni ezt a sportot. Pedig senki nem tartotta vissza a lányokat sem az informatikától, sem a hullám­lovaglástól. Emlékszem tanár koromból, hogy érdekes problé­mákat mindig fiúk vetettek fel, noha általában ők voltak a rosszabb tanulók. A lányok célja alapvetően a férjhez menés volt, és ezt nem is szégyellték.

Bíró Ildikó: Egy ombudsman-nőprogram munkatársa vagyok. Rettenetesen zavar, hogy minden gonddal meg kell birkóznunk, hogy „szupernőkké" kell válnunk. Ám hol vannak a férfiak, akik segítenek nekünk? Nem elég a partvonalról szurkolni vagy pfujozni, bár sok nőtársunk is ezt teszi. Közhely, de a két nem kö­zös érdeke, hogy az említett problémákat, meg a nők elleni erő­szak és a prostitúció kérdését megoldja. Ha mi nők alkalmazko­dunk, ha képesek vagyunk erőfeszítésekre, akkor itt az ideje, hogy férfitársaink is felülvizsgálják saját hagyományos szerepe­iket.

J. M.: Valóban, miért csak a nőkről beszélünk, amikor vannak férfiak is? Miért evidencia a dolgozó nő rossz lelkiismerete, mi­ért nem jut eszébe az idősebb nőnemzedéknek, hogy a gyerek­nek apja is van? A szülés után a gyerekkel való törődés felada­tát a férfi és a nő egyaránt teljesítheti. Az apa is pelenkázhat, etethet, mesélhet a gyereknek. A fiatal generáció már tudja ezt. Csak az idősebb nők fejében él még a klasszikus szerepelvá­rás, hogy mindent neki kell megcsinálnia. Át kell alakulnia a gon­dolkodásunknak, oda kell engednünk a pólyázó asztalhoz az apá­kat is, beszélni kell az új férfiszerepekről stb.

Felmerült a vitában, hogy miért van Nyugaton nőmozgalom. Több évig éltem Németországban, és láttam, hogy elég jól áll­nak e téren. Ott a férfi és a nő, vagyis minden ember nagyobb öntudattal rendelkezik, mint nálunk. Kinn még a háziasszonyok polgári öntudata is fejlettebb. Szóvá merik tenni az érdekeiket, szembe mernek szállni az uralkodó normákkal, frau-házakat építenek, és ott összejönnek megbeszélni a gondjaikat. Támo­gatják egymást. Nálunk közröhej tárgya lenne, aki nőcsoportot akarna szervezni. Az elmúlt negyven évben nem alakult ki a pol­gári öntudat, ezért nincs semmilyen polgári mozgatom, komoly civil szerveződés nálunk. A nők öntudata pedig még fejletlenebb, mint a férfiaké, s ezért kevésbé tudják az uralkodó normákkal szemben képviselni önnön érdekeiket.

B. E.: A jelenlévők főleg személyes élményeiket mesélik, s ezt – másokkal ellentétben – én nem tartom hibának, hisz annak van hitele, amit az emberek megéltek. Egyesek rossz néven veszik, ha egy nő a magánéletét emlegeti: szívesebben vennék, ha a köz számára is fontos – teszem azt, politikai jelentőséggel bíró – dolgokról szólna. Holott épp annak kellene kiderülnie, hogy mi történik a négy fal között. Ezt nem szabad agyonhallgatni, mert különben sohasem lesz politikai súlya a kérdésnek, soha nem fognak a parlamentben arról beszélni, mit is jelent ma Magyarországon – különböző társadalmi csoportokban – nőnek lenni.

Szerintem azért nincs nőmozgalom, mert nincs olyan, hogy „magyar nő". Az én érdekeim bizonyos kérdésekben sokkal in­kább egybeesnek egy férfi érdekeivel, bár nem tudom mit jelent az, hogy „férfi", mint egy nőével, noha nem tudom igazából, hogy mi az a „nő". Ha valaki az identitását próbálja megfogalmazni, akkor azonkívül, hogy nő, szólnia kell a műveltségéről, a társa­dalmi csoporthoz, a fajhoz való tartozásáról, mert egészen biz­tos, hogy más egy nyolcgyerekes mátészalkai cigány nőnek az élete, mint például az enyém. A kilencvenes évek elején Auszt­riában éltem, és azt tapasztaltam, hogy az egyetem falain belül a nemiség kutatása igen fejlett, de nincs mögötte nőmozgalom. Nekem az okoz problémát itt, a pódiumon ülve meg az egyete­men kutatva, hogy személy szerint mennyire vagyok bűnrészes abban, hogy a kérdés nem mint politikai kérdés merül fel. Az előttem szólók említették, hogy a családok egy részében csak a nő érzi magát felelősnek a gyermeknevelésért. Sok helyütt fel sem merül, hogy a férfi is vigyázhatna a gyerekre. A megoldás nem az öntudat fejlődése: inkább arra hívnám fel a figyelmet, hogy addig nem is lesz öntudatra ébredés, amíg a társadalom nem ismeri el, hogy nem csak az a munka, amiért munkabért fizetnek. Nehezményezem a nők nyugdíjkorhatárának felemelé­sét 62 évre. Az intézkedés látszólag emancipációnak hat, mivel így a nők a férfiakkal egy időben vonulnának vissza a munka­erőpiacról. De ha tradicionális családban élnek, ez azt jelenti, hogy két állással a hátuk mögött mehetnek ugyanakkor nyugdíj­ba, mint a férfiak. Az egyenlőség gyakorlatilag egyenlőtlensé­get takar. Úgy gondolom, mindez politikai kérdés – a tőke ter­mészete már csak olyan, hogy azt tekinti munkának, ami elad­ható, fogyasztható terméket gyárt, és így a háztartásbeli_j5zük-ségszerűen másodosztályú állampolgár marad. Amíg ez a prob­léma nem jut egyetlen parlamenti képviselő eszébe sem – szán­dékosan nem képviselőnőt mondtam -, addig nem tudunk elő­relépni egy jottányit sem.

A. M.: Ezek a klasszikus viták a fizetett és a nem fizetett mun­káról joggal vetődnek fel, bár ezt most globálisabb perspektívá­ból kell nézni. Tulajdonképpen egyetértek azzal, hogy az itt fel­vetődő kérdések politikaiak, és akként is kellene kezelni őket, de tudni kell, hogy nem nemzetpolitikaiak. Nem nemzetállami politikákon múlik, hogy, teszem azt, egy erős afrikai feminizmus percek alatt tönkremegy a globálissá vált világpiac hatására, füg­getlenül attól, hogy milyen célokat tűzött ki maga elé, és milyen erős mozgalom volt. Ma már nem lehet csak Magyarországról, csak Európáról beszélni. Az ismétlés kedvéért újra leszögezném, hogy mindig férfi- és nőkérdésről, azaz egy viszonyról beszé­lek, amellyel tetszőlegesen játszik egy világpiaci rend. Úgy, ahogy az neki tetszik, és mindig ki tudja zsákmányolni – a szó klasszi­kus marxi értelmében – azt a felet, amelyik gyengébbnek mu­tatkozik. Ezek többnyire kétségtelenül a nők, mert a nagy „fehér üzemmód" egész jutalmazási rendszere – a különféle dominan­ciák fenntartásával meg a tradicionális mentalitások miatt is – olyan, hogy mindig a férfiaknak kedvez.

A nő-férfi-társadalom háromszögben vizsgálódva a nem fo­galma sohasem biológiai értelemben használatos, hanem tár­sadalmilag kidolgozottan. Úgy tűnik, a nők gondolkodását nem formálta át a puszta munkába állás, mert benne rekedtek a bűn­tudatban. Nekem is van egy 18 éves lányom, akit nehéz meg­győzni arról, hogy az anyai szeretet nem arra való, hogy őt nap nap után teljes mértékben kiszolgálja; hogy szükségem van arra, hogy autonóm lénynek tartson, és hogy nem zsarolhat a szere­tetével. Azért nem értjük magunkat, mert elfogadtuk azt a néző­pontot, miszerint a nőkérdés szociálpolitikai kérdés. Mintha a nők élete, a férfiak és a nők viszonya a családi pótlékon, a gyesen, a gyeden, a nyugdíjkorhatáron stb. múlna.

A szexualitás problémáját a vita során nagyon kikerültük, ho­lott érdemes lenne megkérdezni a nőket, hogy mi fáj jobban: ha nem jár a gyes, vagy ha a partner a reciprocitás elvét a magán­szférában mindig felrúgja. A kérdéshez ne csak a politikai rend­szer, hanem az individuum felől is közelítsünk! Az említett le­szűkítő értelmezés, a szociálpolitikára koncentrálás miatt esik például a prostitúció látókörünkön kívül. E jelenség megértése szempontjából nem elég azzal foglalkozni, hogy zömmel állami gondozottak és munkanélküliek lesznek prostituáltak, hanem beszélni kellene arról az évtizedek óta érintetlenül hagyott, megkérdőjelezetlen férfiszexualitásról is, amely itt a brutálisan mohó keresleti oldalt jelenti, s mindezt nem lehet a nyugdíjkorhatár kérdéskörben megtárgyalni.

F. ZS.: Egyre nehezebb folytatni a vitát, mert nagyon sok min­denről kellene beszélni, ugyanakkor válaszolni – legalább is én – semmire sem tudok, legfeljebb tovább tudom görgetni a kér­déseket. Elhangzott egy csomó személyes dolog: lelkiismeret-furdalás, szülők elleni düh… Franciaországban, ahol a nőknek közel akkora hányada dolgozik, mint Magyarországon, szintén nincs részmunkaidő, foghíjas a bölcsőderendszer (bár az' óvo­darendszer tökéletes). Nem tudom, hogy élik meg a munkába állást a francia nők és a francia gyerekek. Kényszerként? Elhagyatottként? Több amerikai vizsgálatot ismerek. Az USA-ban kevesebb nő dolgozik, mint Franciaországban, de aki dolgozik, annál inkább létezik az önvád vagy a lelkiismeret furdalás, mert a női munkavállalás nem norma, a gyermekek helyzete pedig alig megoldott: kevés a gyermekintézmény és inkább a szegények­re szabott. Magyarországon több korszak volt, mélyen változó ideológiákkal. Kering egy kérdés a levegőben: a negyvenvala­hány év retorikája a nők emancipációjáról vagy akár a munkás­osztály vezető szerepéről csak üres és hazug ideológiai szólam volt, vagy modernizációs hatása volt az emberek közötti viszony­ra? A háború előtt a feleség magázta a férjét, az meg tegezhet­te. Ez azért elmúlt. A cselédlány keresztnéven szólításából annyi maradt, hogy a nőket könnyebben hívják a keresztnevükön. Va­lami azért változott nálunk is; kicsit hasonlít a folyamat arra, ami 200 éve történt Franciaországban. A francia forradalom előtt a „Madame", „Monsieur" stb. aszimmetrikus társadalmi viszonyt fejezett ki. Alulról fölfelé a megszólítás „Madame" volt, föntről le­felé viszont nem. Ezért vált kötelezővé a „citoyen" megszólítás. Eltelt jó 30 év, és visszatért a „Monsieur" és a „Madame", csak e megszólítás vertikálisból horizontálissá vált. Ugyanez a válto­zás játszódott le nálunk az „úr" megszólítással. A kérdés tehát az, hogy a bevezetett intézkedések – pl. a nők munkába állása, a koedukációs iskolák elterjedése – mennyire volt csak ránk eről­tetett kényszer, illetve mennyire volt emberközi viszonyokat mo­dernizáló valami. Ha csak fölülről kényszerítették ránk az egyen­jogúságot, akkor az el fog tűnni. A választ e kérdésünkre majd 10-20 év múlva fogjuk megkapni. Azért remélem, hogy nem ez lesz a helyzet. Annál kevésbé, mert ami az emberek közötti vi­szonyban a fenti értelemben történt, az nem valamilyen mester­séges szocialista találmány, hanem egy normális polgári fejlő­dési folyamat része. Teljes nem volt, hiszen a polgárosodás sok eleme hiányzott. Nekünk nem volt polgártudatunk se a háború alatt, se a háború után, de valami azért történt. Hallom Gönczöl Katalintól, hogy az emberek fejlett jogérzékről tesznek tanúbi­zonyságot. Százszámra kapják a leveleket az ombudsman-iroda munkatársai. Számtalan jogsérelem ér bennünket. Eddig eze­ket lenyeltük. Most az emberek kezdenek tiltakozni. Igaz ez egyé­nileg is, a civil társadalom csoportjainak szintjein is. A nyugdíja­sok már artikulálják érdekeiket, a nagycsaládosok és a mozgás­korlátozottak szintúgy. A folyamat a világban is zajlik. Ha egy kisebbség kezdi megjeleníteni az érdekeit, abból előbb-utóbb ENSZ-év lesz… Azt hiszem, a nők éve volt az első ENSZ-év. Nálunk, sajnos, az állampolgári mozgalmakat az igencsak mes­terséges nő-, illetve szakszervezeti mozgalom pótolta. Ezért tar­tunk itt, ahol tartunk.

Hozzászólás, név nélkül: Örülök, hogy a férfiak is bejöttek a képbe, mert a mindenkori magyar politika éppen olyan rossz helyzetbe hozza őket, mint bennünket. Ezért nem szeretem, ha a nőkérdést a férfiak ellenében fogalmazzák meg. Persze elis­merem, hogy a nőket egy plusz politikai és szociális nyomás is sújtja, ami hol erősebb, hol gyengébb. Noha Angliában belesze­rettem a részmunkaidőbe, arra kérek mindenkit, hogy hagyja a külföldi példákat, mert mi itt élünk. Rajtunk nem igazán segít, ha tudjuk, hogy Franciaországban vagy Ukrajnában miként ha­tározzák meg magukat a nők. Mi itt élünk, 1996-ban és Magya­rországon.

B. E.: Pedig borzasztó fontosak a külföldi tapasztalatok abból a szempontból, hogy miként lehet megélni azt, hogy az ember nő, illetve hogy az ember férfi. Más szóval: hogyan lehet átélni a kettőjük közti kapcsolatot. Az emberközi viszonyok moderni­zációján gondolkodva mindig az jut az eszembe, hogy milyen őrületes pszichológiai torzulásokat okozott mindkét nemben, hogy senki nem lehetett önmaga.

Szálai Krisztina: Azon töprengek, miért nem alakult ki negy­ven év alatt nőmozgalom, hogy mi fojtotta el a tízes, húszas évekbeli – Acsádi Judit által leírt – kezdeményezéseket. Legin­kább ugyanis az izgat, hogy a rendszerváltás óta eltelt már pár esztendő, és még mindig nincs nőmozgalom. Pedig egyes ér­dekcsoportok sokkal partikulárisabb érdekek mentén is megszer­vezik magukat. Jómagam egy éve nagyon intenzíven dolgozom egy nőcsoportban és háromnegyed éve kevésbé intenzíven egy másikban. Sok külföldi példát hozunk innen-onnan, de roppant kevés feminista tudja, hogy mi van itthon. A felmérésekből is az derül ki, hogy a nők 75%-a egyetért azzal, ami nekünk, itt az asztalnál ülőknek nem tetszik.

Magam is anglista vagyok, az ELTE angol tanszékén dolgo­zom, de zavar, hogy a magyar nőmozgalom zászlóvivői, a bu­dapesti értelmiségi nők az angolszász kultúra felől közelítenek a problémához, és nem is annyira a brit, mintsem az amerikai ideológiát, propagandát, modelleket veszik át. Mégcsak nem is London a minta, hanem New York. Ne értsenek félre, nem áll szándékomban Amerika-ellenes kirohanást intézni, hiszen sok­ra becsülöm az amerikai demokrácia bizonyos vonásait, de úgy vélem, nem az amerikai feministák javaslatait kellene lefordíta­nunk. Tudom, hogy ez nehézségekbe ütközik, mert a nőszerve­zetek és a civil szervezetek egyaránt az USA-ból kapják a legtöbb pénzt, így aztán illik átvenni tőlük ezt-azt. Mindenesetre fur­csa, hogy nem Berlin, Róma, Madrid felé tekintünk, holott pl. a spanyol nőmozgalom igen energikus, aktivistái sok szép és ér­dekes dolgot csinálnak. A minap egy a családon belüli erőszak­kal foglalkozó konferencián két kiváló osztrák előadást hallot­tam. Csak kapkodtam a fejem, hogy az osztrák pszichológusnő és bírónő által említett példák mennyivel közelebb állnak hoz­zánk. Egyébként az osztrákok számára a nőmozgalom tágabb kategória, mint a feminizmus, s ezzel én egyetértek. A kettő csak Amerikában és az angolszász országokban fedi egymást. Saj­nos mi, akiknek szem előtt kellene tartanunk a nők érdekeit, csak bőszítjük őket azáltal, hogy nem a gondjaikról beszélünk. Ezért itt és most „tetemre hívom" önöket, hogy kutassák ki, mi van ma Magyarországon, hogy ne érjék be a külföldi statisztikák át­vételével, mert ha tudjuk, mi van Amerikában a válás után, ha tudjuk, milyen a bántalmazott svéd gyerek helyzete, attól még nem tudjuk, hogy hogyan érzi magát a magyar nő 1996-ban. Ne feküdjünk az amerikai dömper alá, ha segíteni akarunk.

Lurenszky Ernő: Az emancipációban nagy szerepe volt 1945 után annak, hogy mind a nők, mind a munkás-paraszt gyerekek előtt megnyíltak az iskolakapuk. Aki a tanulás révén magasabb társadalmi rétegbe került, az valóban emancipálódott. De ez nem volt cél, nem érintett nagy tömegeket. A társadalom számára az extenzív iparfejlesztés, a munkaerő utánpótlása volt a fontos, ezért kergették be a nőket meg a földjeikről elűzött parasztokat a gyárakba. Ugyanakkor a férfiak bérét olyan alacsonyan tartot­ták, hogy fokozatosan kialakult a kétkeresős családmodell. A pedagógusok soha nem voltak túlfizetve, de azért a Horthy-kor­szakban egy középiskolai tanár el tudta tartani a feleségét meg a két gyermekét, s fenn tudott tartani egy kétszobás lakást ház­tartási alkalmazottal. Ez a helyzet nem jött vissza a rendszer­változással, noha a szellemi tőke vonzza ide a külföldi befekte­tőket, és az általunk „termelt" szellemi tőkéből lesz a magyar új-burzsoáziának Mercedesé. A helyzetet egyszer rendezni kell. A társadalom többsége bérből és fizetésből él, – tehát nem tartható fenn sokáig a svéd adórendszer meg az albán bérszínvonal. A férfiak azzal tudják támogatni a nők emancipációját, ha mint apák, tanárok, munkahelyi vezetők vagy katonatisztek férfiakat nevelnek a fiúkból. A férfi sokkal inkább erkölcsi, mintsem nemi kategória. Petőfivel vallom: „ha férfi vagy, legyen helyed, hited…" A férfi mivolt leglényegesebb alkotóeleme a felelősségérzet, s ebben, ha modern módon gondolkodik valaki, az is benne van, hogy részt vállal a családi munkamegosztásban. dr Sas Judit kutatásai szerint a gyermekek tanáraik közül a férfias férfiakat és a nőies nőket szeretik a legjobban. A koedukáció nagyszerű dolog, de van hátulütője: a fiúkat néha nyafkává, a lányokat meg durvává teszi. Ezen változtatni kell a szülők, főként az apák se­gítségével. S ez nem idő kérdése! Mert egy jó családban olyan az élet rendje, olyan a szülők példája, hogy az akkor is hat, ha távol vannak, vagy már örökre eltávoztak. Befejezésül: a férfi és a nő közötti harmóniába mindig belekerül egy disszonáns ténye­ző, mert ahogy Karinthy Frigyes írja, tökéletesen soha nem ért­hetik meg egymást. Mindketten mást akarnak: a férfi a nőt, a nő meg a férfit.

J. M.: Én is érzékelem az amerikai tőkekultúra iránti nagyfokú érdeklődést, és nem helyeslem, hogy olyan vitákat importálnak hozzánk, amelyek teljesen lejáratják a feminizmust a magyar köz­vélemény előtt, mert szélsőséges történetek kapcsán ismerjük meg, és így rögvest kiábrándulunk belőle. Olyasmire gondolok, hogy pl. egy amerikai folyóirat potenciális erőszakolóként mutat be egy magyar kisfiút. Ha azután egyes tudósok ebből megalkot­ják a biopolitika fogalmát, és a feminizmust mint valami rassziz­must határozzák meg, akkor végképp sikerül lejáratniuk. Nem sza­bad tehát amerikai példákat importálnunk, mert nekünk az euró­pai kultúrához és nőmozgalmakhoz kell csatlakoznunk. Igyekez­nünk kell olyan eszmecseréket folytatni, amilyeneket az európai országokban folytatnak, lásd a Szálai Kriszta említette osztrák példát, hogy ne nyögjünk az amerikai szellemi import igája alatt.

B. E.: Elhangzott, hogy nincs nőmozgalom, de van nőkutatás. A kettő persze nincs ok-okozati összefüggésben egymással, de kérdés, kaphat-e az ember pénzt az egyetemen ilyen jellegű ku­tatásra. Lehet, hogy a tudományos akadémia X intézetében meg­tűrnek egy ilyen csoportot, hogy jelezzék, folyik ilyen kutatás is, de hogy abból a kis összegű kutatási pénzalapból, ami az egye­temekre szivárog, kapunk-e, az már megint más kérdés. Én az utolsó magnókazettáig az égvilágon mindent saját zsebemből fizetek, még adóvisszatérítést se kérhetek az államtól, támogat­hatom magam mint tudóst a tanári fizetésemből, ha érdekel a nőmozgalom, s beleölhetem az egész időmet ingyen. De amit még aggasztóbbnak tartok, az az, hogy előbb kapok egy ameri­kai szervezettől vagy klubtól pénzt, semmint hazai erőforrásból. És nem csak azért, mert eleve kevés jut kutatásra. Jó, hogy ki­felé fordulunk, de miért nem Kelet-Európa felé tekintünk? A po­litikai változások ezt a régiót nagyjából ugyanúgy érintettek, sok hasonlóságot lehet felfedezni, sőt ez az elmúlt negyven évre is vonatkozik, arra ami történt, illetve nem történt, illetve ahogy tör­tént. Mégsem egy temesvári, egy szófiai vagy egy kijevi kutató­val dugjuk össze a fejünket, mert akkor a szakma nem ismer el bennünket, akkor nem tudjuk megtartani az állásunkat. Ha azt akarjuk, hogy ne tegyenek lapátra bennünket, akkor olyan kap­csolatokra kell szert tennünk, ami pénzt hoz. Az egésznek van tehát egy kőkemény politikai-hatalmi vetülete. Ha mint „impro­duktív munkaerő" herdálom az adófizetők forintjait, akkor már úgy kell herdálnom, hogy ki lehessen tenni a kirakatba – tehát angolszász folyóiratba kell írnom.

F Zs.: Azt hiszem, hogy Nyugaton a nőmozgalmak a válasz­tójog, az „egyenlő munka – egyenlő fizetés", a több bölcsőde és óvoda, valamint a magasabb fokú iskolázottság problémája kö­rül forognak. Ezeket a nagyszerű dolgokat nekünk a pártállam idején fölülről öntötték a nyakunkba, nem kellett kivívnunk. így kevesen érzik, hogy közös az érdekük a másik nővel (talán a nyugdíjkorhatár emelése az egyetlen kivétel). Borzasztóan meg­osztott az ország, borzasztóan globalizálódott a világpiac. Mit csináljunk? Az IMF meg a Világbank létezik, a hiteleket ők ad­ják, a mintákat ránk kényszerítik. S ha beszivárog az ötlet, hogy meg kell újítani – teszem azt – a magyar zsidó életet, akkor nem makói, hanem brooklyni módon kell majd megújítani. S ez nem vicc, mert onnan jön a pénz. Tetszik a javaslat, hogy forduljunk Olaszország, Franciaország és Spanyolország felé, de nehéz megvalósítani, mert itt bizony gyarmatosítás folyik. A következő áldozat a magyar nyugdíjrendszer lesz. Iszonyú nyomulás van az ügyben. A nők közös érdeke nem egyéb, mint az, hogy em­berek maradhassanak, s ugyanaz természetesen a férfiak ér­deke is. Ezért kellene összefogniuk a megmaradásért. Igaz, a nők helyzete előnytelenebb, mint a férfiaké, de a társadalom két­harmadának (a munkanélkülieknek, a létminimum alatt élőknek stb.) is rosszabb lett a helyzete, és mégsem szervezik meg ma­gukat. Szétesik a világ kis lokális csoportokra. Milyen az ideális nőmozgalom? Nem tudok erre válaszolni, de ideje legalább a kérdéseket feltennünk.

Hegedűs Ferencnél Titkárnőként dolgozom és „gyakorló" anyja vagyok egy már majdnem felnőtt lánynak. Azt mondják, nem le­het tudni, hogyan élnek a mai asszonyok. Az adatgyűjtést, a sta­tisztikák elkészítését, szerintem, el lehet kezdeni az önkormány­zatoknál. Tőlük meg lehet tudni, hogy hányan járnak segélyért, ki mennyi gyereket nevel és milyen körülmények között teszi ezt. Újpesten és még pár helyen már elindult valami. A nagycsalá­dosok már szerveződnek, nem várnak az amerikai segítségre. Valahol el kell kezdeni. Ha mi nem segítünk magunkon, akkor senki sem segít rajtunk. Örülök, hogy nem most nevelem egye­dül a gyerekem, mert most nem boldogulnék. A szüleim is öre­gek, támogatnom kellene őket, és a csontjaimat is egyben kel­lene tartanom immáron 62 éves koromig.

A. M.: Ebben az országban tíz- vagy százezer gyerekét egye­dül nevelő nő van: helyzetük most összehasonlíthatatlanul rosszabb, mint korábban, és sem a politikusok, sem a parlamenti képviselők nem próbálják érdekeiket artikulálni. A nyugdíjasok gondjairól tud a társadalom, az ő problémáikról viszont nem. Miért? Benne van ebben mindaz a bűntudatkeltés, ami folyama­tosan hat, ami miatt a nők nem mernek előjönni, megszerve­ződni, noha őket nem támogatja a Soros Alapítvány vagy más nemzetközi szervezet, mint az elvált apákat. Hogy miért nem szervezik meg magukat? Az az agyonterhelt nő, akinek még a problémáit sem ismerik el, nemcsak pénzbeli támaszt, de esz­mei támogatást sem kap. Nem biztatják, hogy érdemes össze­ülnie és csinálnia egy önsegítő csoportot, s így minden legitimi­tás ki van véve a talpa alól. Ez pedig összefügg a nőmozgalommal, pontosabban annak hiányával. Mi most egy budapesti ér­telmiségi klubban ülünk, s problémáink – mind az emberiek, mind a nőiek – összevethetetlenek a nem középosztálybeliekével. El kellene gondolkoznunk azon, miért nincs bennünk szolidaritás a saját nemünk iránt, ami persze nem kellene hogy ellenséges érzületet jelentsen a férfiakkal szemben, hanem csupán annak a vállalását, hogy bele tudjuk képzelni magunkat egy szabolcsi nő helyzetébe.

Én igyekszem a kutatást és a mozgalmat együtt csinálni, bár­milyen szerényen értendő az, amit mozgalomnak tudok magam körül. Nem akarok a tudománynak abba csapdájába esni, hogy az íróasztal mögött kitalálok valamit, ami nincs a valóságban. A „Nővonal" segítségével lehet némi információhoz jutni. Ami itt az amerikai kulturális gyarmatosítás kapcsán elhangzott, azt én úgy fogalmaznám meg, hogy lehet, hogy a magyar nők, a potenciá­lis nőcsoportok érzik ezt, és mivel nem akarnak csapdába esni, nem szervezik meg magukat. Holott hihetetlenül nagy igény van a gyermeküket egyedül nevelők csoportjának megszervezésé­re. Csakhogy ezt nem támogatja a tudomány, nem támogatják a pártok – amelyekhez amúgy sem kapcsolódnak szívesen az emberek -, s nincsenek anyagi források sem, ami pedig nem nélkülözhető, mert kell egy hely, ahol le lehet ülni. Lehet, hogy megrettentünk az említett befolyástól: a kutatás ahelyett, hogy a feminizmus lehetséges formáiról szólna, ahelyett, hogy a „nagy fehér üzemmódnak" nevezett globalizálódó valamit kritizálná, mindenütt – Keleten, Nyugaton és Amerikában is – csak rész­letkérdésekkel foglalkozik, mintha egy női szubkultúra problémá­járól lenne szó. Megszűnt a nyugat-európai feminizmus társa­dalomkritikai potenciálja, arra való képessége, hogy maga alá gyűrje ezt a rossz irányba haladó társadalmi trendet, fölmutatva embertelen vonásait. Meglehet, hogy csak erre a tehetetlenségre nem vagyunk vevők. Látjuk, hogy milyen jól betagozódnak ebbe a hanyatló világba a nyugat-európai és az amerikai feministák, s talán ezért nézzük őket kívülről. Természetesen jó lenne, ha lennének saját erőforrásaink, mert tényleg túl sok és túl nehéz szociális kérdés megoldása vár ránk. Ha hinnénk női identitá­sunkban, abban, hogy vannak a többi nővel közös érdekeink, akkor a szolidaritásnak ez a gondolata előbb-utóbb megszülne egy nőmozgalmat.

Hozzászólás, név nélkül: Gyermekkoromban alig volt egyedül­álló nő, mert akkor a feleség elviselte a férjét legalább papíron, hiszen szégyen volt egyedül maradni. Most elválhatunk, de 35 év fölött felakaszthatjuk magunkat. Meg kell nézni az Expressz újság álláshirdetéseit: 35 fölött lehetetlen elhelyezkedni, mégis felemelik a nyugdíjkorhatárt. 20-25 év körüli nő kell a munka­helyeken, aki csörög és röfög öt nyelven, de ha véletlenül gye­reket szül, akkor ő is ki van rúgva. Teljesen ki vagyunk szolgál­tatva a teremtés koronáinak.

Hozzászólás, név nélkül: Nekem inkább az a problémám, hogy elvették tőlünk a választás szabadságát, amikor olyan alacsony lett a férfiak munkabére, hogy nekünk is el kellett mennünk dol­gozni. Amerikában eldöntheti egy nő, hogy munkába áll vagy sem; nálunk nem, mert egy fizetésből éhen hal a család. Tanár vagyok, szeretem a hivatásomat, s a nyugdíjkorhatár felemelé­se nem azért zavar, mert nem akarok dolgozni, hanem mert magam szeretném eldönteni, hogy elmegyek-e nyugdíjba vagy sem. S ha elmegyek, akkor részmunkaidőben dolgozom tovább, vagy ha fizikailag már nem bírom, akkor ad hoc munkát végzek. Nekem az a bajom, hogy a politika keményen beleszól a ma­gánéletünkbe, és ránk kényszerít valamit, amit nem akarunk. Vagyis elveszi tőlünk a döntés jogát, a választás szabadságát.

Hozzászólás, név nélkül: Vajon ki veszi el tőlünk a választás szabadságát? Az általunk épített kapitalizmus jelszava: a sza­bad választás. És tényleg sok minden között szabadon választ­hatunk, a Volvo és a Mercedes, a Prill és a Tip között, de az életünk legfontosabb kérdéseiben nem dönthetünk, csak hibáz­tathatjuk az államot vagy a személytelen piacot. Ne felejtsük el, hogy a férfiak sem választhatnak nyugdíjkorhatárt, Hegyeshalom­tól nyugatra is csak 65-70 éves korukban mehetnek nyugdíjba. Az a mulatságos ebben az új ideológiában, hogy miközben a választás szabadságát bálványozza, épp a leglényegesebb dol­gokban nem engedi az állampolgárt dönteni. Régebben hibáz­tathattunk ezért egyeseket, most meg többnyire azt mondjuk, hogy „ilyen az élet". Az a döbbenetes, hogy az emberek bele­nyugszanak abba, hogy munkanélküliek, hogy szegények. És a nők is belenyugszanak elnyomott helyzetükbe, holott öntudatra kellene ébredniük: nekik, a nyugdíjasoknak, a munkanélküliek­nek, az egytized bérrel rendelkezőknek.

Nem könnyű 1989 után marxista-feminista gondolkodásról írni. A marxizmus, legalábbis világméretű formájában, teljesen eltűnt a történelem színpadáról. Ami maradt, az a sok lerombolt re­mény és gesztus, ahogy megmerevedett a harcban. Mint jelzé­sek ezek nehezen megfejthetők, mivel az ellentétes pozíciók annyira áttekinthetetlenné váltak, akárcsak egykor a női szem­pont érvényesítése a tudományokban. 1989 azonban esélyt is jelent. A pártpolitikai küzdelmektől megszabadulva immár job­ban felmérhető, hogy a marxista örökségből mi az, ami számunk­ra használható, s mi az, ami elmúlt, vagy aminek még van jövő­je.

Hogy kit rejt a számunkra kifejezés? Nos, ez az írás irányult­ságát és alanyát firtató kérdés, vagyis az álláspontra és a pers­pektívára vonatkozó kérdés az egyik olyan vonás, amely össze­köti a marxista és a feminista gondolkodást.¹ Eszerint gondol­kodni és cselekedni a felszabadulás igényével kell, vagyis min­denfajta uralom ellen irányulva, tehát azt a szempontot, amely­ből mindez történik, be kell vonni a gondolkodásba, s nem sza­bad elfedni egy vélt objektivitás nevében. A megnevezendő ke­retfeltételek már maguk is tartalmazzák azoknak a vitás ppntok-nak jó részét, amelyek a hetvenes és nyolcvanas években mar­xizmus és feminizmus között léteztek.²

Mindenekelőtt annak az elismertetéséről volt szó, hogy ne csak a tőkés kizsákmányolás ellen lehessen lázadni, hanem a patri­archális uralom ellen is. E ma már szinte érthetetlennek tűnő vita mögött – mely kezdetben magának a patriarchátusnak a lé­tezéséről, később pedig a patriarchátus és a kapitalizmus össze­függéséről folyt – tudományelméleti és politikai paradigmaváltá­sok húzódtak meg. Támadni kezdték az uralomról való kauzális gondolkodást, s egyúttal azt az egyszerű feltételezést is, mely szerint mindig csak egyetlen fajta uralom van, az egymást köl­csönösen támogató uralmi viszonyok rendszere helyett. A tota­litárius és ugyanakkor ökonomista indíttatású gondolkodás elvetésével a feministák számára megnyílt a tér a kultúr- és hatalomelméletek rendkívül termékeny recepciója előtt. Nem akarván kizárólag a tőkés kizsákmányolásra összpontosítani, kétségbe vonták, hogy a munkásosztály lenne a változás egyet­len lehetséges történelmi alanya. E korábbi legitimitás megtagadását az új társadalmi mozgalmak – melyek közül a nőmoz­galom bizonyult a legnagyobbnak, a legtartósabbnak és a leg-radikálisabbnak – különféle gyakorlati alternatívák felvetésével társították. Amikor a nőmozgalom ilyesfajta állásfoglalásai első ízben a nagy nyilvánosság elé kerültek (hozzávetőleg a hetve­nes évek közepétől), a munkásmozgalom akkori szervezetei – főként a kommunista és szociáldemokrata pártok és szakszer­vezetek – egyértelműen megfogalmazták indulatos ellenérvei­ket. Állításuk szerint a marxizmust és a munkásmozgalmat be­lülről kritizáló feministák gyengítik a mozgalmat, összekeverik a fő irányt egy mellékszállal, s mint kártékony polgári erőkkel fel kell lépni velük szemben. A feminista beavatkozások határozott visszautasításaként értelmezhető például egy tudományos el­kötelezettségű csoport, a Marxista Diákszövetség programja, amely a nők figyelmébe ajánlja, hogy a marxizmus a nőkérdés vonatkozásában megbízható elméleti alapot és megoldást kínál, s minden egyéb töprengés fölösleges. (Ez az álláspont a mun­kásmozgalom továbbra is férfiak által vezetett más csoportjai­ban mind a mai napig viszonylag érintetlenül megőrződött.) A vita szinte valamennyi, akkor még meglévő médiában hangot kapott, s jószerivel minden esetben a harcias feministák kire­kesztésével vagy kilépésével végződött. A marxista érvkészlet erejét bizonyítja, hogy ezek a feministák többnyire ezután is összekötötték egymással a marxista és a feminista gondolko­dást, átalakítva és a nőkérdés számára alkalmassá, téve a mar­xizmust. Pedig az elutasítás gyakorlatilag kétfelől is érintette őket, hiszen a hetvenes és nyolcvanas években a nőmozgalom kép­viselőinek zöme – belefáradva a megmerevedett munkásmoz­galommal való huzakodásba, vagy el se jutva igazán a vele való kapcsolatig – elfordult a marxista gondolkodástól. Nagyobb be­folyásra tett szert a pszichoanalízis (Lacan nyomán), valamint az erőszakkal, a szexualitással, a testiséggel, a nyelvvel és a jelképekkel kapcsolatos irányzatok sokfélesége. A marxista fe­ministák tehát szembefordultak mind a pártos marxizmussal, mind azzal a fajta feminizmussal, amely nem vagy csak alig foglalkozott a gazdaság, a profit és a kizsákmányolás kérdé­seivel.

Visszatekintve könnyen megállapítható, hogy az elutasí­tás, illetve az elfordulás nem erősítette sem a nőmozgalmat, sem a munkásmozgalmat. A vitában feltáruló ellentétek a poli­tikai hatalomvesztést jelezték, jóllehet nem állítom, hogy oksági összefüggés lenne a nőmozgalom gyengülése és a munkásszer­vezetek csökkenő befolyása között.

A feminista-marxista elmélet terén különösen Észak-Ameri­kában fontos viták elindítója lett a kérdésfeltevés és kutatás szempontjának problémája. A női szempont érvényesítése a tu­dományban mint jelszó nagyobb súlyt kapott, mint a tudomány megközelítésének kérdése bármikor a marxizmuson belül. Le­gitimált egy önálló feminista tudományt, a meglévő tudományel­méletek heves kritikájához vezetett, s végül – nem utolsósor­ban a fekete feministák heves beavatkozása következtében – az ismeretszerzés sokféle útját határozta meg (situated knowledges).³

Alekszandra Kollontajtól az autonóm nőmozgalmon keresztül a „tettes és áldozat" elméletéig

Századunk elején Alekszandra Kollontaj, orosz marxista és fe­minista ezt írta: „Az új típusú nő nemcsak a külső láncok ellen lázad, hanem a 'szerelmi börtön' ellen is tiltakozik, fél azoktól a béklyóktól, melyeket a szerelem a korunkra jellemző elkorcso­sult pszichológia folytán a szeretőkre rak." Az új típusú nő sze­rinte „szabad, mint a szél, és magában áll, mint a sztyepp füve. Senkinek sem drága, senki sem védi meg." Ő az, aki „ismeri a szeretett lényhez való alkalmazkodás határát, s az önmegtaga­dás és a szerelemben való feloldódás iránti atavisztikus hajlam összeütközik benne a már kifejlett, határozott emberi személyi­séggel".⁴

Miről is beszél Alekszandra Kollontaj? Mai fogalomvilágunk­ra lefordítva kapcsolatokról, érzelmekről, a nők önismeretéről és megváltozásáról, valamint ennek áráról (a magányosságról), a szerelem és védelem kétarcúságáról egy olyan társada­lomban, amely bár más, mint a miénk, de a nőket illetően ha­sonló kérdéseket vet fel. Privát dolgokról beszél úgy, mint­ha azok a politika aktuális problémái lennének, s ezzel fel­ismerhető módon feministaként beszél. De vajon úgy is, mint marxista? Ha felidézzük a munkásszervezetekben tevé­kenykedő nők tanúvallomásait a késő nyolcvanas évekig, ez utóbbi kérdésre nemmel kell felelnünk. Az államszocialista or­szágok önfeladásáig a marxizmusra hivatkozó publikációkban az szerepelt, hogy a nőkérdés a termelési eszközök magántu­lajdonából fakad, ennélfogva a nők igazi elnyomója a tőke, va­gyis a harcot a férfi munkásokkal együtt a tőke ellen kell foly­tatni, s a termelési eszközök köztulajdonba vételével a nőkér­dés meg fog szűnni. A napi politika szintjén ez azt jelentette, hogy követelni kell a női munka azonos bérezését és szociális biztosítását, továbbá tiltakozni az ellen, hogy nőkkel duzzasszák fel az ipari tartaléksereget. A kutatás a szociális helyzetet tük­röző adatok felmérésére irányult; a politika az állammal szem­ben támasztott egyik követelmény volt, a stratégia pedig a ka­pitalizmus ellen folytatott szocialista harc része. Nyilvánvaló, hogy a legfontosabb fogalmak, úgymint tulajdon, termelőerők, termelési viszonyok, érdek, osztály; vagy egy szinttel lejjebb – munkanélküliség, bér, anyavédelem, óvodák, nyugdíj éppoly távol álltak az új típusú nő Kollontaj által leírt elképzelésétől, mint az emancipált anyával kapcsolatos követelés, melyet glo­bálisan így fogalmaztak meg: „Mindent akarunk – hivatást, csa­ládot, politikát!"⁵

Most, amikor ezt írom, még mindig érzem, hogy a társadalom­ban nőkérdésként artikulált problematika milyen szorongató kö­töttséget jelentett az uralmi viszonyok és a női alárendeltség megértése szempontjából, s újra érzem azt a nyugtalanságot is, amely bennünket, akik már korán olvastuk Kollontajt, fogva tar­tott. Az ő mondatai ugyanis nem csak lelkesedést váltottak ki belőlünk. Mintha olyasvalamit próbáltak volna elvenni tőlünk, amiről nem akartunk lemondani: a szerelmet, a páros életet, a függőséget, a védelemre szorulást. Ugyanakkor kicsit unalmas­nak éreztük mindazt a tevékenységet, amelyet magunk is politi­kának tartottunk. Egyszóval valami nem volt velünk rendben. A hetvenes évek végén jártunk ekkor. Az autonóm nőmozga­lom, amely egyik szervezet mellett sem kötelezte el magát, ad­digra már bőséges tapasztalatokra tett szert mint politikai médi­um; tömegrendezvényeken határolta el magát az önvádra hajla­mos női gyengeségtől is, felháborodottan hibáztatva a férfiakat. A mozgalom képviselői szerint a nő nemcsak a körülmények ál­dozata, mint azt a hagyományos munkáspolitika állította, hanem a férfiaké is. Alekszandra Kollontaj számára pedig megint nem maradt hely.

A munkásmozgalommal, az autonóm nőmozgalommal és nem utolsósorban az önmagammal kapcsolatos tapasztalatok alap­ján az ezt követő időben kialakítottam két hatékony tételt, illetve módszert, melyet marxista-feminista fogalomnak nevezek: a „tet­tes és áldozat tételét" és az emlékezés módszerét (ez utóbbit itt nem fejtem ki).

Abból kiindulva, hogy bosszantott a nőmozgalomban hallott bénító áldozattörténetek tömege; feszített az a nyugtalanság, hogy ismert, de igazi felismeréssé át nem alakított mozzanatok találhatók Marxnál, Gramscinál, Kollontajnál és másoknál; fel­háborított a munkásmozgalmon belül folytatott nőpolitika korlá­tozó szándéka; valamint, hogy milyen tapasztalatokat gyűjtöttem magam és azok a nők is, akikkel a Nyugat-berlini Szocialista Nőszövetségben találkoztam, a következő kutatásvázlatot⁶ ké­szítettem:

Ha egy társadalmi rend már nem pusztán a kényszeren ala­pul, meg kell szereznie tagjai egyetértését. A mi társadalmunk­ban, ahol a nők teljesen alárendelt helyzetben vannak, s csak kis mértékben vesznek részt a gazdasági, a politikai, a tudomá­nyos és a kulturális döntésekben, ahol többnyire rá vannak utal­va egy férfi támogatására, a nők felszabadítása szempontjából az egyik legfontosabb kérdés az, hogy mindezt miért tűrik el. Miért nem vetettek véget a nők már régen ennek az igazságta­lanságnak, miközben ők alkotják a többséget? Az önfeláldozás is tett – hangzott a válasz arra a kérdésre, hogy vajon a nők áldozatokként vagy tettesekként vesznek-e részt elnyomatásuk­ban.

Engem az elnyomatás kérdésének megfordítására indított Marx néhány tétele. Először is a Feuerbach-tézisek, amelyek­ben az emberi lény a társadalmi viszonyok összességeként je­lenik meg, aztán az a tétel, mely szerint az emberek nem csi­nálják ugyan szabadon történelmüket, de ők csinálják – ahogy ezt később Lassalle, majd Rosa Luxemburg is a magáévá tet­te. Végezetül az, hogy az emberek meghatározott formákban valósítják meg életüket, amely gúzsba köti, gátolja és önma­guk ellen fordítja őket, s amelyet le kell rombolniuk, hogy fel­szabaduljanak. Azt a marxi tételt, mely szerint a munkásnak meg kell döntenie az államot személyiségének érvényesítéséhez, úgy változtattam meg, hogy a nőknek meg kell dönteniük a családot személyiségük érvényesítéséhez. A kutatás során megválaszolandó kérdés pedig így hangzott: hogyan alkal­mazkodnak a nők adott életfeltételeikhez? Öntudatosan, el­lenkezéssel, egyetértőn, megalkuvón, netán harcok közepet­te? A hétoldalas kis vázlat⁷ egy tizenöt évig tartó vita elindítója lett, amelyet a DKP-től az SPD-ig a munkásmozgalom legkü­lönbözőbb szárnyainak képviselő(nő)ivel folytattam.⁸ A „tettes és áldozat" elmélete és vitája máig fontos helyet foglal el a marxista-feminista gondolatvilágban és az ilyen orientációjú társadalmi szerveződések körében.

A házimunka-vitától a munkatársadalom térnyeréséig. Új szerződést a nemek között!

A legnagyobb visszhangot kiváltó vita, amely a marxista gon­dolkodásból indult ki, majd hamarosan túllépett rajta és szem­befordult vele, a hatvanas évek elején kezdődött Maria Rosa dalia Costa írásával a házimunkáról.⁹ Mindenekelőtt aziránt támadt kétség, hogy a marxista értékelmélet és az annak részét alkotó munkafogalom használható-e, illetve megfordítva, nem ezekből ered-e a nők és a női munka vitatható kezelése a marxista gon­dolkodástól áthatott munkásszervezetekben. A marxista gondol­kodás gerince elleni támadást megelőzte a klasszikusok egyfaj­ta trónfosztása, egy olyan felszabadító tett, amely nélkül nem is lett volna lehetséges ez a radikális kételkedés. A kritika ugyanis legelőször a klasszikusok férfi mivoltát vette célba. Például A nőkérdés mesebeli bácsikái¹⁰ című könyv igyekezett feltárni a két tanítómester, Engels és Bebel életbölcsességeinek patriar­chális stílusát, összegyűjtötte elszórt megnyilatkozásaikat a nők­ről, és köznevetség tárgyává tette ezeket. Való igaz, elég csak nekilátni, s hamarosan gazdag leletre bukkanunk, ha mondjuk egy olyan nagy becsben álló szöveget, mint A Kommunista Párt kiáltványa, feminista szemmel olvasunk. Az a megfogalmazás, hogy „a burzsoázia nemcsak kikovácsolta a fegyvereket, ame­lyek halálát okozzák; megszülte azokat a férfiakat is, akik e fegy­vereket forgatni fogják – a modern munkásokat, a proletárokat", éppoly magától értetődő módon rekeszti ki a nőket, mint ahogy az a követelés, mely szerint „arról van szó, hogy megszüntes­sük a nőknek azt a helyzetét, amelyben puszta termelési szer­számok", a passzív áldozat szerepére kárhoztatja őket,¹¹ Az ilyes­fajta feltáró és deheroizáló tettek bár felszabadító hatásúak, hosszú távon korlátozott ismeretekkel szolgálnak. Hiszen ily módon megbizonyosodhatunk ugyan arról, hogy Marx és Engels gondolkodása is férfiközpontú volt, ám keveset vagy épp sem­mit sem tudunk meg az elméleti alapról, amelyre a nőkérdés rá­épülhet vagy nem épülhet rá. Jómagam közismert tényként fel­tételezem, hogy Marx ahhoz a saját korában elterjedt elképze­léshez kapcsolódott, mely szerint a munka a társadalmi gazdag­ság forrása, s ebből dolgozta ki, hogy a tőkés kizsákmányolás olyan alapon folyik, hogy áruként veszik meg a munkaerőt, amely több értéket képes termelni, mint amennyire a saját reproduká­lásához szüksége van. A feminista kritika ezzel szemben azt állítja, hogy az ingyenes női munkát, amely lényegében a munkaerőáru újratermelésével csak általánosan körülírt területen folyik, s amely össztársadalmilag láthatatlan, a marxi elmélet egyenesen szisztematikusan eltünteti. A hosszas nemzetközi vita célja lényegében az volt, hogy meg­találják a politikai gazdaságtan kritikájának vakfoltját, máskép­pen szóval bebizonyítsák, hogy a háziasszonyok egyrészt pro­duktív munkát végeznek, másrészt munkájuk ingyen beolvad a munkaerőáru értékébe, hiszen ők is több munkát végeznek, mint amennyi a reprodukciójukhoz szükséges. A női munka­erő e folyamatos ingyenes elsajátítását¹² állandó „eredeti tőke­felhalmozásnak" tekintették, és sürgették az értékelmélet át­alakítását, minthogy az túl erősen támaszkodik az ipari mun­kára.¹³ Az akadémikus stílusú értékelméleti vita végül olyan politikai követelésekbe torkollott, mint a házimunka bérezése vagy az össztársadalmi munkamegosztás gyökeres megváltoz­tatása, és olyan elméletiekbe, mint a nem bérmunka bevoná­sa a produktív munka kategóriájába. Bár a házimunkával kap­csolatos vita visszatekintve meglehetősen különösnek tűnhet, megerősítette azt a tudatot, hogy ez a szektor a kapitalizmus konstitutív része.

A magam részéről javaslom, hogy folytassuk a házimunka le­becsülésének bírálatát, s hozzuk kapcsolatba a házimunka for­máját más létező munkaformákkal. A mi társadalmunkban a házimunkát a bérmunka viszonyában értelmezhetjük leginkább. Ily módon figyelembe vehetjük a történelmi változásokat, s konk­rét politikai lépéseket dolgozhatunk ki. A házimunka nemcsak alárendelt szerepet játszik a bérmunkával szemben, de egyúttal bizonyos fokig anakronizmus is egy olyan társadalomban, ahol az emberek rendszerint saját jövedelmükkel biztosítják létfenn­tartásukat. A „csak" háziasszonyok eszerint olyan nők, akiknek nincs valamilyen kereső foglalkozásból származó, saját jövedel­mük, ezért nem is tudnak a „szokásos" pénzzel fizetni. Mindazt, ami létfenntartásukhoz szükséges, nemileg specifikus módon kell megszerezniük: a férjnek és a gyermek(ek)nek nyújtott, szemé­lyes szolgáltatásokkal. Ez személyes függést, továbbá (történel­mileg fokozódó mértékben) kiszámíthatatlanságot és bizonyta­lanságot jelent ebben a munkaviszonyban. Nincs közvetlen kap­csolat a munka és a létfenntartás között. Ha például a férj mun­kanélküli, a háziasszony munkája megszaporodik, míg az élet­színvonal és a háztartási pénz csökken.

A háziasszonyt strukturálisan és személyesen is akadályozza a házimunka abban, hogy egyenjogú részese legyen a társa­dalmi folyamatoknak. Másfelől fontos azokat az előnyöket is lát­nunk, amelyeket a „csak" háziasszonyi lét a nők számára jelent, mivel másképp nehéz lenne befolyásra szert tennünk. Először is előnynek tartom, hogy a háziasszony szabad a bérmunkától, amelynek korlátozó hatása van az időbeosztás, az utasítási struktúra, a lehetséges kompetencia, a munka mennyisége és minősége tekintetében. Másodszor a háziasszony számára fenn­tartott területek – az élet óvása, őrzése és védelme – a szó pa­tetikus értelmében véve nagyon emberi szférák. A nők épp ezek miatt az előnyök miatt viselik el az alárendeltséget meg a két­ségbeesést, s ugyanakkor táplálják a közösségi életben való re­ményt.

Számomra itt most az a kérdés, hogy mennyire cselekvőké­pesek a nők társadalmunkban, s milyen lépéseket kell tennünk, hogy meg tudjuk szólítani őket. Ebben az összefüggésben sze­retném leszögezni, hogy egy bizonyos életformában – a házi­asszonyéban – annál nehezebb élni, minél elterjedtebb egy bi­zonyos másik forma: a szabályozott bérmunka, a jövedelemmel biztosított létfenntartás. A bérmunka általános érvényűsége tár­sadalmunkban anakronizmussá teszi a házimunka formáját, a nő illetékességi területét pedig peremszélivé és ily módon sajá­tosan elnyomottá. Azt javaslom tehát, hogy a házimunkát a min­denkori társadalom uralkodó életformájához s a létfeltételekkel való rendelkezés kérdéséhez mérjük. Ezáltal új aktualitást kap az a régi követelés, hogy a házimunkát vonjuk be a társadalmi keresőmunka modelljébe.

Ma, mintegy két évtizeddel a házimunka-vita kezdete után, a munkatársadalom átalakításáról folyó vitában általánosan elis­mert dolog a házimunkának a társadalmi összmunkában elfog­lalt helyéről beszélni. Mindenekelőtt azért van ez napirenden, mert áttörés történt a következő két ponton: a mikroelektronika révén a munka bizonyos módon átalakul, úgy is mondhatnánk, „feminizálódik". Az automatizált munka információ feldolgozó te­vékenység, s jellegét tekintve a hagyományos irodai munkához hasonlítható. A tipikusan „női munka" jegyei jobban illenek rá, mint a tipikusan „férfimunka" jegyei. A munkahelyekért folytatott harcban két dolog ellen kell küzdenünk: általában a munkanél­küliség ellen (többek között a munkaidő-csökkentés eszközével) és azellen, hogy az új technológiai berendezésekkel felszerelt munkahelyeket kizárólag férfiak foglalják el. Vagyis meg kell vál­toztatni a képzést és a munkakultúrát, s offenzív munkapolitikát szükséges folytatni a nők érdekében.¹⁴ A változás előtt álló-má­sik terület a széles értelemben vett „házimunka". A konzervatív kormányok több tevékenységet és szolgáltatást is megpróbál­nak újra a családhoz kötni, például az öregek és fogyatékosok gondozását, a gyereknevelést vagy a munkanélküliek fizikai és lelki ellátását. A „kétkeresős" szónak pedig máris konjunktúrája van. Ez ellen a stratégia ellen határozottan fel kell lépni, hogy a válságtól érintett területekre kiterjedjen a társadalmi felelősség. A házimunkával kapcsolatos mai politika azt mutatja, hogy válságban van a tőkés termelési mód, amelyben a profitcé­lú élelmiszer-termelés kiemelt társadalmi tevékenység, míg az élet óvása, őrzése és védelme, vagyis az életmód kérdé­sei magánügynek számítanak, olyan mellékes dolognak, ame­lyért elsősorban a nőket teszik felelőssé. Pedig épp ez a mo­dell, azaz az állítólag csak eszközként szolgáló élelmiszer-ter­melésnek az élet kárára történő megvalósítása jutott válságba. Megsemmisüléssel fenyeget a föld, amit „környezetrombolásnak" neveznek, pedig ez egyúttal az életmód lerombolása is.

A fenti megfontolások miatt lényeges, hogy az új társadalmi szerződés körüli vitákba bevonjuk a nemek közötti új szerződés kérdését. Ez a vita most még csak az elején tart. Nehézséget jelent maga a szerződés gondolata, amelyet a feminista kritika mint férfimesét elvet, de amely ugyanakkor lehetőséget ad arra, hogy egy új társadalmi modell megteremtéséhez a nők saját ta­pasztalataikból és társadalmi helyzetükből kiindulva alternatívá­kat vessenek fel, amelyeket nyilvánosan meg lehetne vitatni mint egyfajta társadalmi szerződést a nemek közötti viszonyban. Már­pedig általános nagy válságok idején az ilyesféle viták lehetsé­gesek és szükségesek is.

A kapitalizmus és a patriarchátus összefüggéséről és az államszocializmus összeomlásáról

Mivel a marxista feministák – még mielőtt elkezdték feminista­ként értelmezni magukat, s az ennek megfelelő elméleti kritikát folytatni – bírálták a kapitalizmust, számukra mindvégig közép­pontban állt a kapitalizmus és patriarchátus összefüggésének kérdése. Jóllehet el akarták vetni azt a feltételezést, hogy a nők elnyomása egyenesen a tőke logikájából következik, s vele együtt el is tűnik, ez nem jelentette azt, hogy ne láttak volna köztük valamilyen belső összefüggést, noha persze tudták, hogy a nők elnyomása régebb óta létezik, mint a kapitalizmus.¹⁵

Az uralmi rendszerek együttéléséről és/vagy összefonódásá­ról folytatott észak-amerikai vita – a dual economy debate – leg­inkább abból a könyvből¹⁶ ismerhető meg, amelynek sokatmon­dó alcíme: A marxizmus és a feminizmus boldogtalan házassá­ga. A frontok addigra régen megmerevedtek. A feminizmus szá­mára a marxizmus nagyrészt érdektelenné vált, az önmagukat marxistának definiáló pártok és csoportosulások pedig nem kí­vánták feminista értelemben tágítani látókörüket. Csak a „bielefeldi iskolához"¹⁷ tartozó nők keltettek feltűnést és váltot­tak ki némi kritikát. Ők Rosa Luxemburg felhalmozás-elméleté­re hivatkozva a nők elnyomását folyamatos eredeti tőkefelhal­mozásként határozták meg, a nőket pedig mint szükséges bel­ső gyarmatot, amely nélkül a kapitalista növekedés lehetetlen. Természetesen ezek a szerzők hamarosan teljes mértékben el­vetették a marxi álláspontot.¹⁸

Az egyszerre marxista ós feminista igényű nézetek és mun­kák elvesztették a produktív vita lehetőségét. Különösen Néme­tországban volt ez így, ahol a szocializmus közelgő összeomlá­sa már előrevetítette árnyát.

A négy évtizedig tartó antikommunista vita 1989 után fonák helyzetbe hozta a nőket Nyugaton. Miközben harcoltunk a nők foglalkoztatásáért, a gyermekek megfelelő ellátásáért, olyan or­szágot akartunk, amelyben a nemek egyenjogúsága magától ér­tetődő, és ugyanakkor kevésbé szürke és kispolgári dologra gon­doltunk, mint ami az NDK-ban megvalósult. Mai ésszel talán azt mondhatnánk, hogy olyan felszabadulásra vágytunk, amelynek eredményeképp a nők szépek és okosak, fantáziadúsak és ele­venek, életörömmel téliek és érzékiek, tettvágyók és közösségi elkötelezettségűek lehetnek. És az antikommunista szorításban, amely a mi nőeszményünk ellen is irányult, nem vettük észre, mit hibázott el az NDK. Mindenesetre úgy éreztük, hogy a fal leomlásával éppen ez a dimenzió nővéreinkben is felszabadít­ható. Nem részletezem, hogyan temették el reményeinket a va­lóságosan létező nők és azok a nyomasztó kényszerek, ame­lyek közé a nők nyomban azután kerültek, hogy az NSZK meg­kezdte a gyarmatosítást. Mindez közismert és gyakran kifejtett téma.

A rákövetkező időkben megpróbáltam feldolgozni azt, hogy az NDK-ban élő nőkből hiányzott a feminizmus, amire mi nem vol­tunk felkészülve. Elkezdtem tehát a szocialista patriarchátus elemzésével foglalkozni, vagyis azzal, hogy miképpen tartozott hozzá a kelet-európai szocializmus alapjaihoz a nők elnyomá­sa. A válaszok¹⁹ ismét arra késztettek, hogy elgondolkodjam a nők elnyomása és a különféle termelési módok közötti lényeges összefüggésen. Most, amikor úgy tűnik, hogy világszerte a ka­pitalizmus az egyetlen alternatíva, úgy érzem, a stratégiai meg­fontolások alapjaként még fontosabb megvizsgálni azt a kérdést, hogy mint termelődik újra a kapitalista patriarchátus. E célból felelevenítettem és átgondoltam azokat az ismereteimet, ame­lyeket az elmúlt két évtizedben a politikáról, a gazdaságról, a kultúráról, az ideológiáról és a nők szocializációjáról szereztem. Végül a következő, bár itt sajnos csak erősen rövidített formá­ban visszaadható megállapításokra jutottam:

A nők elnyomása csak a két nem együttes közreműködé­seként érthető meg, abból a módból, ahogyan az életüket „termelik" – vagyis a nemek közötti viszonyból és a terme­lési viszonyokból. Ezek átszövik az egész társadalmat, struk­túrává s egyúttal mindennapi gyakorlattá váltak. Mozgásuk és a körülöttük folyó harc állandó. Tele vannak ellentmondással, aszinkronitással, miközben szüntelenül újratermelik magukat. Alapjukat az a munkamegosztás alkotja, amely a lét és a lét­fenntartási eszközök termelése során valósul meg. A történe­lem folyamán a különféle tevékenységekhez szociális jelen­tés tapad, ez pedig összeforr az egyes személyekkel. Kultu­rális evidenciák egész hálója tartja fenn a termelési és a ne­mek közti viszonyokat mint uralmi viszonyokat, az öröklött alá- és fölérendeltségekkel együtt. A nők elnyomása a politi­ka, a gazdaság, az erkölcs és a kultúra összhatásaként jön lét­re; minden szférában minden érintett személy cselekvően részt vesz benne, s megváltoztatni Is csak általuk lehet. De ugyanígy igaz megfordítva, hogy a fenti területek egyikén sem képzelhető el szabadság, önrendelkezés, demokrácia, egyéni fejlődés és kibontakozás, sőt a világ és az emberiség túlélése sem lehetsé­ges anélkül, hogy a női nem ne vívná ki emberi teljességét.

A kapitalista patriarchátus kifejezés (amelyhez a patriarchá­tus fogalmának érthető kritikája ellenére ragaszkodnék) önma­gában is érzékeltet bizonyos dominanciákat, bár nem indokolja őket. Olyan nyugati társadalmi rendszerekről van szó, amelyek­ben a férfiuralom sajátosan és sikeresen kapcsolódott össze egy gazdasági móddal, nevezetesen a kapitalizmussal. (Ennek meg­felelően kellene a „szocialista patriarchátus" specifikumát is fel­tárni, jóllehet a dolgok kimenetele eleve azt mutatja, hogy az összekapcsolódás ebben az esetben nem bizonyult annyira si­keresnek.) A nyugati gazdaság kritikájának tehát mindkét irány­ban érvényesülnie kell: a nemek közötti viszony kérdésében, de egyúttal és ezzel összefüggésben olyan kérdésekben is, mint munka és osztályok, növekedés és erőforrások, piac és teljesít­mény, profit és kizsákmányolás. Az egész összefüggésrendszert civilizációs modellnek nevezném. Ez a fogalom alkalmasnak tű­nik arra, hogy a lét és a létfenntartási eszközök termelésének elemzésével a civilizáció folyamatát minden kulturális dimenzió­jával és legitimáló elágazásával elgondoljuk és megértsük mint sajátos fejlődési folyamatot és valódi létezést, de egyúttal elkép­zelhetőnek, átélhetőnek, megvalósíthatónak és mindenekelőtt szükségesnek tartsuk a civilizáció valamely más modelljét.

A szocialista országok összeomlása után még inkább kényte­lenek vagyunk szembesülni a civilizációs fejlődés által teremtett piaci modellel. Úgy tűnik, világszerte ez az egyetlen regulációs rendszer, amely megőrzi a gazdaság termelékenységét és ér­tékelhető teljesítményre ösztönzi az egyéneket. Csak az él kel­lemesen, aki megállja helyét a piacon. Vagyis csak annak van esélye, hogy részesüljön a társadalmi gazdagságból, aki ener­giáit a megfelelő, társadalmilag átlagosnak tekintett idő alatt (vagy ennél gyorsabban) produktív tevékenységgé alakítja, a kész ter­méket piacra viszi, ahol mások mint eladót megkeresik őt. Ma már persze ez nem közvetlenül történik. A munkaerőpiac köz­vetít, a tőke kedvező terepre irányítja az energiákat. Az alapté­tel azonban továbbra is érvényes: a teljesítőképesség és a tel­jesíteni akarás, az Idő egyre racionálisabb, gazdaságosabb, ha­tékonyabb és termelékenyebb eltöltése határozza meg civilizá­ciónkat, annak szabályozó rendszereit és fejlődését, ily módon pedig az egyének cselekvési elveit is, amíg csak át nem esnek ezen a hálón.

De mi történik mindazzal a tevékenységgel, szférával, szük­séglettel, amelyet nem lehet ilyen számításnak alárendelni? Hi­szen könnyen belátható, hogy szinte minden, ami az embereket közvetlenül érinti, a gondozásuk és ápolásuk, de éppígy a ter­mészettel való bánás is szabályozhatatlan vagy csak igen nagy árért szabályozható ezzel az időtakarékossági logikával. A sze­retet, a gyengédség, a mesélés és odafigyelés, a tanulás és tanítás területén az idő felgyorsítása csak hiányosságokat teremthet, nem pedig könnyen eladható termékeket vagy halhatatlan műveket. Az általános képmutatást és perverzitást, amely az emberi kapcsolatokat olyankor jellemzi, ha keveredik egymással a profit, a piacképesség és az emberség, Bertolt Brecht a Mahagonny-dalban gúnyolja ki. A tengerészek sorban állnak a bordélyház előtt, és érzelgős hangon éneklik: átszere­lem nincs időhöz kötve, majd munkaritmusban folytatják: Johnny igyekezz, minden perc számít. Az eltérő időlogíkák összeüt­közése mindkét nem esetében az életminőség rovására megy. Össztársadalmi méretekben persze lehetővé válik az időmodellek együttélése, mégpedig a nők alávetettsége ré­vén. Minden olyan tevékenységet, amelyet időtakarékossággal nem lehet hatékonyabban elvégezni, elhanyagolnak, vagy egy társadalmi „peremcsoportra" hagynak: a nőkre. Maga a struktú­ra, amelyben a társadalmilag domináns terület folyton tovább­fejlődik és profitszempontok szerint szerveződik meg – azaz a piacmodell állandó ideológiai legitimációt kap. Nem csak az irodalomról, bizonyos örök értékekről vagy az erkölcsről van szó. Megfigyelhetjük és tapasztalhatjuk ezeket az ideológiai harco­kat olyankor is, amikor arról folyik a vita, hogy mit szokás mun­kának tekinteni, mi az, ami egyáltalán mint társadalmilag szük­séges tevékenység figyelmet kap – másfelől annak ellenére, hogy a házimunkához képest a bérmunka valójában jóval nagyobb tekintélyt élvez, hogyan osztogatnak elvont morális minősítése­ket, melyek a pénzért végzett kiábrándító tevékenységről, illet­ve a szeretetből való szolgálatról szólnak. Mindkét szféra kísér­tésekkel teli. Ki ne szeretne elegendő pénzzel rendelkezni, hogy kiszolgálhassa magát a kívánságokat beteljesítő piacon, eltekint­ve most attól a rangtól és számos társadalmi lehetőségtől, amellyel a keresőfoglalkozású ember bír a reprodukcióban részt vevő szerető nőhöz képest? De ki ne szeretne ugyanakkor olyan területeken tevékenykedni, ahol nem vizsgálnak meg minden rezdülést a piacképesség szempontjából?

A legtöbb ember számára nem jelent alternatívát az a válasz­tás, hogy pénzért vagy „szerelemből" végezze a dolgát; épp a nők szembesülnek nagy számban mindkét követelménnyel. Ezért megerősítést kell kapniuk, nehogy áldozatul essenek valamely szféra kísértésének a másik rovására. Ilyesfajta megerősítése­ket, amelyeknek elég rugalmasnak kell lenniük ahhoz, hogy az egyik nap egyformán fontosnak nevezzék mindkét területet, a másik nap pedig előnyben részesítsék az egyiket a másikkal szemben, s mindezt állandóan váltakozva tegyék, minden tár­sadalmi szinten találunk. A belső megerősítést a nők szociali­zációja jelenti, megtámasztva az erkölccsel és a különféle érté­kekkel; a külsőt pedig az, hogy a nők számára ténylegesen el­érhetetlenek a kielégítő és jól megfizetett munkahelyek, ráadá­sul rájuk várnak az elvégzetlen házimunkák és a reprodukciós feladatok is.

Ha feminista oldalról vizsgáljuk ezt a társadalmi rendszert, ki­derül, hogy a nők sajátos ellentmondásban élnek. Egy rögzített értékekkel bíró legitimációs rendszerben működnek, amely mind­addig érvényes rájuk nézve, amíg általában embernek tekintik magukat, de érvénytelenné válik nyomban, mihelyt a társada­lom nőtagjaiként lépnek fel. Azt, hogy ne mindig csupán ember­ként viselkedjenek, s az uralkodó értékeket általános érvényű­nek véljék, szintén ügyesen biztosítani kell. Feminista szempont­ból így felismerhető az, ami egyébként csak nehezen érthető, vagyis hogy a polgári társadalomban miért szorítanak be oly sok mindent jogi keretek közé. A sok sajátos törvény, amely az élet, a test és az emberi szervek kérdéseit hivatott szabályozni – pél­dául a magzatelhajtással, a családdal, a házassággal és annak felbontásával, a prostitúcióval, a homoszexualitással, a gyerek­gondozással és a járadékokkal kapcsolatban -, tulajdonképpen csak úgy érthető meg, ha tudatosítjuk, hogy egyébként az egész társadalmat a piac és a profit elvei irányítják, s ez számít általá­nos emberi cselekvésnek. Ahol ezek az elvek nem alkalmazha­tók, vagy akár ellentétes hatással járnak, ott a beavatkozást tör­vények sora biztosítja. Mindez nyilvánvalóvá válik az abortusz körüli vitában. Az a téves megközelítés, hogy a nő itt élet és ha­lál, illetve gyilkosság között dönt, teljesen elfedi, hogy egyálta­lán ezt a kérdést csak azért kell államilag szabályozni, mert a kapitalista-patriarchális civilizáció nem számol az emberi élet reprodukciójának bonyolult összességével. Ezért kell a nőket törvénnyel kényszeríteni, hogy testük és életük bevonásával pri­vát törődjenek ezzel a problémával. A törvény gátat szab an­nak a kísértésnek, hogy a nők a társadalomban amúgy ural­kodó életelvek, a produktivitás, a teljesítmény, a bér és a pro­fit szempontjai szerint viselkedjenek, s ebből következően a gyermeknevelést időpocsékolásnak, nem kifizetődő, nem haté­kony dolognak, életük megrablásának tartsák.

Az ilyesfajta civilizációs modellnek szükségszerű alapja a nők alárendelése. Puszta természeti lényként való besorolásuk le­hetővé teszi, hogy a férfiak saját természetüket legyőzhetőnek gondolják, s következésképp mint uralkodók a természet fölé emelkedjenek. Míg a termelést önmagáért valónak, az állandó növekedés és profitszerzés érdekében végzett tevékenységnek képzelik, a természetet egyfajta kőbányának vélik, melyet nye­reségesen ki kell aknázni. Ez érvényes mind a női, mind általá­ban az emberen kívüli természetre. A férfi-természetet ugyan­akkor absztrakt erővé, például munkaerővé stilizálják.

Ez a rendszer nem utolsósorban az egész emberiség fejlődé­sének kárára válik. Egy olyan társadalom, amelyben csak azok a tevékenységek s a velük kapcsolatos igények fejlődhetnek, amelyek a piacon megállják a helyüket, vagyis amelyek az idő­ráfordítás szempontjából kifizetődőek, elhanyagol minden olyan produkciót és tevékenységet, amelynek sajátossága az exten­zív időráfordítás, megfelelően eladható termék nélkül. A dolog logikájában benne rejlik, hogy a mezőgazdasági tevékenységek legnagyobb része, valamint az erdő- és természetvédelem, de különösen az emberek felnevelése összeegyeztethetetlen a „ter­melékenység fokozásának" kapitalista észjárásával. (A mezőgaz­daság kemizálása, melyet kísérletnek tekinthetünk a természeti folyamatokba való gyorsító és „hozamnövelő" beavatkozásra, nemcsak használatiérték-minőségek óriási mérvű megsemmi­süléséhez vezetett, hanem ökonómiai és ökológiai katasztrófák­hoz is.) Amíg az így létrehozott termékek akár csak rövid távon is nélkülözhetetlenek, a fejlődés az emberiség kettészakadását eredményezi, egyfelől olyanokra, akik mint termelők és fogyasz­tók képesek megkapaszkodni, illetve kielégíteni igényeiket a pi­acon, másfelől olyanokra, akik a piackonform termelők szintje alatt dolgoznak és fogyasztanak. Ide tartozik a harmadik világ és egész elnyomorodása.

Eközben az úgymond időrabló reproduktív tevékenységek nagy része elvégzetlen marad. A tőkés országokban ezért az ipari termelőerőnek és szükségleteinek fejlődése együtt jár a roppant eldurvulással. A bűnözés, a kábítószer élvezet és az alkoholizmus csupán látható jelei egy olyan civilizációnak, amelyben az ember fejlődése alárendelt szerepet kap a rend­kívül racionalizált munkaidő-ráfordítás és a csak ily módon készülő termékek vagy szükségletek fejlődésével szemben. Az anyagi termelőerők növekedése egyáltalán nem szabadítja fel az embereket, hogy emberi fejlődésükkel foglalkozzanak. Ez az általános ipari fejlődésnek mintegy mellékterméke marad – és a nők dolga. így továbbra is aktuális az a tétel, mely szerint az emberiség fejlődésének foka a női emancipáció fokán mérhető le. Vonatkozik mindez az emberek egymás közötti kapcso­lataira, szükségleteikre, arra, hogy milyen a viszonyuk az érzéki örömökhöz, a körülöttük lévő természethez, kezük és elméjük művéhez, valamint önmagukhoz mint egyénekhez.

A marxista és a feminista gondolkodás sokféle terepen jele­nik meg, és különböző elméleti iskolák eredményeit alkalmaz­za. Arra a kérdésre, hogy mi kapcsolja őket össze különösen, egyelőre azt válaszolnám, hogy mindkettő a termelési viszonyok és azok újratermelése tükrében vizsgálja az uralkodást és az alárendeltséget. Jómagam a nemek közötti viszonyt a termelési viszonyok dimenziójaként fogom fel, s ez az elméleti keret to­pábbra is termékenynek tűnik számomra ahhoz, hogy a nőkkel kapcsolatos kutatást a felszabadulás perspektívájától lehessen folytatni.

(Fordította: Glavina Zsuzsa)

Jegyzetek

¹ Mivel a marxizmust általában összekapcsolják a pártos marxizmus­sal és a marxizmus-leninizmussal, a nagyobb nyitottság érdekében a továbbiakban marxista gondolkodásról beszélek, szem előtt tartva a le­hetséges álláspontok sokféleségét. És mert feminizmus nincs, hanem ezzel kapcsolatban is csak érvek és ellenérvek léteznek, itt szintén a jelzős formát részesítem előnyben.

² Az irodalomjegyzék magyarázatot igényel. Feltételezve némi törté­nelmi emlékezetet, nem akartam túl rövidre fogni a listát, hogy az elmé­lettörténethez is támpontot adjak. A válogatásba bekerültek egyrészt olyan szövegek, amelyeknek nagy hatásuk volt, sok nőt foglalkoztattak, és jelentős változásokat indítottak el, másrészt olyanok is, amelyek sa­ját elméleti fejlődésem szempontjából fontosnak bizonyultak. Ennek el­lenére ez csupán egy rövid válogatás, a marxista-feminista elmélet bib­liográfiájának összeállítása továbbra is kívánatos lenne.

³ Vö.: Patricia Hill Collins: The Social Construction of Black Feminist Thought. Signs, 14. sz. 745-773.; Ann Ferguson: Women as a New Revolutionary Class. In: Pat Walker (szerk.): Between Labor and Capital. Boston, 1979.; Donna Haraway: Situated Knowledges. The Science Question in Feminism and the Privilege of Partial Perspective. In: Uő.: Simians, Cyborgs and Women. The Reinvention of Nature. London, 1991.; Sandra Harding: The Science Question in Feminism. Milton Keynes, 1986.; Nancy Hartsock: Money, Sex and Pover. Toward a Feminist Historical Materialism. Boston, 1983.; Dorothy E. Smith: Eine Soziologie für Frauen. In: Elisabeth List – Herlinde Pauer-Studer (szerk.): Denkverháltnisse. Frankfurt am Main, 1989. 353-422.

⁴ Alexandra Kollontai: Die neue Moral und die Arbeiterklasse. Münster, 1977. 39., 12., 20.

⁵ Ez volt az elnevezése a Marxista Tanulmányok és Kutatások Intéze­te által 1982-ben rendezett konferenciának, melynek anyagai 1983-ban jelentek meg ugyanezen címen. Wir wollen alles! Beruf – Familie – Politik. Frauenarbeit und Frauenbewegung. Frankfurt am Main, Institut für marxistische Studien und Forschungen, 1983.; Vö.: Wir wollen alles. Marxistischer Studentenbund Frauenaktionsprogramm. Bonn, 1984.

⁶ Frigga Haug: Frauen. Opfer oder Täter. Das Argument, 123. sz. 643-­649.; vagy In: Uő.: Erinnerungsarbeit. Hamburg, 1993. 9-20.; Uő.: Mánnergeschichte, Frauenbefreiung, Sozialismus. Das Argument, 129. sz. 649-664.

⁷ Vö.: Haug: Frauen. I. m.

⁸ A kutatás során a nők egy közös témáról írták meg szociális tapasz­talataikat. E közösségekben számos kötet született különféle kérdések­ről, mint például nőiség, szexualizálódás, a nő mint alany, ellenállás, politika, félelem, teljesítmény, filmélmények.

⁹ Maria Rosa dalia Costa: Die Frauen und der Umsturz der Gesell-schaft. In: Uő. – Selma James (szerk.): Die Macht der Frauen und der Umsturz der Gesellschaft. Berlin, 1973. 27-66.

¹⁰ Roswitha Burgard – Gaby Karsten: Die Márchenonkel der Frauen-frage. Friedrich Engels und August Bebel. Eine feministische Kritik an Klassikern der sozialistischen Theorie. Berlin, 1973.

¹¹ A Kommunista Párt kiáltványa. In: Marx és Engels Művei. 4. k. Bu­dapest, 1959. 447., 457.

¹² Vö.: Heidi Hartmann:The Unhappy Marriage of Marxism and Femi­nism. In: Lydia Sargent (szerk.): Women and Revolution. London, 1981.

¹³ Összességében véve kritikusan írt erről Gábrielé Dietrich: Die unvollendete Aufgabe einer marxistischen Fassung der Frauenfrage. In: Geschlechterverháltnisse und Frauenpolitik. Projekt sozialistischer Feminismus, Berlin, 1984. 24-41. Ismertté vált még Wally Seccombe: The Housewife and Her Labor under Capitalism. New Left Review, 83. sz., 3-24.; Claudia von Werlhoff: Frauenarbeit. Der blinde Fleck in der kritik der politischen Ökonomie. Beitráge zur feministischen Theorie und Praxis, 1. sz. 18-32.; Veronika Bennholdt-Thomsen: Subsistence Production and Extended Reproduction. In: Kate Young és mások (szerk.): Of Marriage and the Market. London, 1981.16-29.; Maria Mies: Marxistischer Sozialismus und Frauenemanzipation. Den Haag, 1981.; Uó'.: Subsistenzproduktion, Hausfrauisierung, Kolonialísierung. Köln, 1983.; Sigrid Pohl: Entwicklung und Ursachen der Frauenlohndiskrimi-nierung. Ein feministisch-marxistischer Erklárungsansatz. Frankfurt am Main, 1983.

¹⁴ Gerhard Brosius – Frigga Haug (szerk.): Frauen/Männer/Computer. EDV im Biiro. Empirische Untersuchungen. Argument-Sonderband 151. Berlin, 1987.

¹⁵ Ezen a ponton utalnék még a következő munkákra: Michele Barret: Das unterstellte Geschlecht. Umrisse eines materialistischen Feminis­mus. Berlin, 1983.; Ursula Beer (szerk.): Klasse Geschlecht. Feminis-tische Gesellschaftsanalyse und Wissenschaftskritik. Bielefeld, 1987.; Barbara Ehrenreich: Zum Verháltnis von Sozialismus und Feminismus. Pelagea, 9. sz. 9-23.; Frigga Haug – Kornélia Hauser: Geschlechterver­háltnisse. Zur internationalen Diskussion am Marxismus-Feminismus. In: Geschlechterverháltnisse, 65-102.; Rada Ivekovic: Noch einmal zu Marxismus und Feminismus. In: Uo. 103-112.; Carla Pasquinelli: Feministische Bewegung, neue Subjekte und Krise des Marxismus. In: Wolfgang F. Haug – E. Elfferding (szerk.): Neue soziale Bewegungen und Marxismus. Berlin, 1982. 159-170.; Carla Ravaioli: Frauenunter-drückung und Arbeiterbewegung. Feminismus in der KPI. Hamburg, 1977.; Rossana Rossanda: Einmischung. Frankfurt am Main, 1980.; Sheila Rowbotham: Nach dem Scherbengericht. Berlin, 1994.

¹⁶ Hartmann: I. m.

¹⁷ Claudia von Werlhof és mások: Frauen, die letzte Kolonie. Reinbek, 1983.

¹⁸ Christel Neusüss: Die Kopfgeburten der Arbeiterbewegung. Oder: Die Genossin Luxemburg bringt alles durcheinander. Hamburg-Zurich, 1985.

¹⁹ Frigga Haug: Ökonomie der Zeit, darin lost sich schliesslich alle Ökonomie auf. Neue Herausforderungen an einen sozialistischen Femi­nismus. Das Argument, 184. sz. 879-894.

Az uralkodó közgazdaságtudomány a munka fogalmát a bérmun­kára, illetve keresőtevékenységre, a gazdaságét pedig a piac­gazdaság, illetve a pénzgazdaság területére szűkíti le. Ezek a félrevezető közgazdaságtudományi meghatározások nemcsak a gazdasági eredményesség értékeléséhez szükséges közgazda­sági mutatószámokban csapódnak le (mint például a bruttó ha­zai termék), hanem a gondolkodásban, az emberek mindenna­pi kommunikációjában, valamint a gazdaságpolitikai döntések­ben és intézkedésekben is.

A pénzgazdaság vezető gazdasági teoretikusai egyetértenek abban, hogy gazdaság az, amit pénzben mérnek. Ami ezen kí­vül van, az számukra egyben a gazdaságon is kívül van; ide tar­tozik minden, ami szociális, kulturális, magánjellegű vagy politi­kai. A magánháztartásokban végzett, a jólét és a jó közérzet szempontjából alapvető jelentőségű gazdasági jellegű tevékeny­ségek, amelyeket főleg nők végeznek, következésképpen nem jelennek meg a bruttó hazai termékben mint a jólét állítólagos fokmérőjében. Ezzel szemben a „javítási szolgáltatások" emelik a bruttó hazai termékkel mért jólétet. Egy autóbalesetet követő munkák – az orvosi ellátás, az autóval kapcsolatos javítási mun­kák, az ügyvédek, bírák és a kár megállapításánál eljáró kár­szakértők alkalmazása -, csupán azért, mert van áruk, taövelik a bruttó hazai terméket; az éppen aktuális gazdasági elmélet szerint tehát társadalmi gazdagságot teremtenek!

A hivatalos közgazdasági elméletnek a munka és a gazda­ság fogalmának megragadásához kapcsolódó egyik fontos elő­feltételére, mintegy dogmájára hívja fel a figyelmet Elmar Altvater (1995. 17.): a munka a forrása értéknek és értéktöbbletnek, jó­létnek és gazdagságnak; munkamegosztással és a munkafolya­mat részekre bontásával, tehát a munka társadalmi megszerve­zésével jelentős mértékben lehet növelni a termelékenységet. Döntő jelentősége van azonban annak, amit már Karl Marx is megfogalmazott a produktív (termelő-) munka fogalmával kap­csolatban a Politikai gazdaságtan bírálatában: „Kapitalista viszo­nyok között nem számít minden olyan munka produktívnak, amely valamilyen módon hozzájárul a gazdagság növeléséhez, hanem csak az a munka, amely értéktöbbletet és ebből követ­kezőleg tőkét állít elő,"

A „munkának és gazdaságnak" a kapitalizmus szellemében történő effajta megragadásával kapcsolatban – amely egyébként a szakszervezetekben és a szociáldemokrácián belül is megha­tározó erővel bír – jegyzi meg Ingrid Kurz-Scherf (1993.), hogy ez a megkurtított munkafogalom a munka megszervezésének mind a kapitalista, mind a patriarchális formáját magában fog­lalja. E kapitalista szemlélet átvétele miatt sok szakszervezeti tag számára szinte elképzelhetetlen, hogy a munka kategóriái­ban gondolkodva olyan munka is szóba jöhessen, amely nem bérmunka. A szakszervezeti mozgalom és a „baloldal" teljesen egyértelmű ellenségképpel rendelkezik. Ez-az ellenség a tőke. Igaz, hogy ez ellen a kapitalizmus keretein belül lépnek fel vala­milyen formában, de azzal a távlati céllal, hogy egyszer ugyan­ennek a túloldalára érkezzenek meg. A tőke a szakszervezetek esetében a munkaadók konkrét formájában jelenik meg, és ez­zel a konkrét formával a tőke egyben „gazdasággá" is válik. Ily módon kerül sor „munka és gazdaság" szembeállítására, és a munkának egy olyan értelmezése alakul ki, amely azt konflik­tusba állítja „gazdasággal", és elhatárolja attól. Emiatt nem si­kerülhet munka és bérmunka megkülönböztetése, és az sem, hogy olyan önálló felfogás alakuljon ki a „gazdaságról", amely azt a társadalmi munkafolyamat részeként értelmezi. A baloldal ezáltal figyelmen kívül hagyta, hogy az olyan kérdések, mint a termelékenység és a munkamegosztás, nemcsak a tőkének mint uralmi viszonynak tudhatók be, hanem önmagukban is a gaz­daság megszervezésének kérdései. Emellett ráadásul Marx óta, aki megírta a tőke politikai gazdaságtanának bírálatátfsenki sem vállalkozott arra, hogy megírja a munka politikai gazdaságtaná­nak kritikáját. Ebből következően a baloldal egészének aligha van bármi fogalma arról, hogyan kell a társadalmi munkafo­lyamatot értelmesen, emberi, ökológiai és társadalmi krité­riumok alapján igazságosan és hatékonyan kialakítani.

Háztartás és cselekvő egyén?

Az 1980-as évektől kezdve az uralkodó neoliberális és neo­klasszikus gazdasági elméletek megtévesztő alapfeltevéseit fo­kozott mértékben vetik alá kritikai elemzésnek. A bírálatok első­sorban a neoliberális gazdasági modell központi feltevései, te­hát az autonóm egyén és a racionális döntések, illetve válasz­tások feltételezései ellen irányulnak. A nemek közötti viszonyo­kat tekintetbe véve elsősorban annak a ténynek van jelentősé­ge, hogy a családi háztartásban tanúsított magatartásról meg­fogalmazott mikroökonómiai szempontú kijelentések alkotják a magvát a neoklasszikus makroökonómiai elméletnek is, és hogy a „háztartást" cselekvő és döntéshozó egyénként kezelik. Mind­ennek az a következménye, hogy nem tesznek különbséget sze­mélyes kapcsolatok és társadalmi viszonyok, személyes elkép­zelések, tulajdonságok és társadalmi struktúrák között.

Gertraude Mikl-Horke (1995.) a gazdaságot társadalmi gyakor­latként és történelmi-kulturális folyamatként értelmezi, és ebből kifolyólag a közgazdászok gazdaságfogalmáról úgy beszél, mint a „szándékok és elképzelések piacgazdaságáról". Ennek érzékel­tetésére idéz egy a piacgazdaság rejtelmeibe bevezető ismeret­terjesztő könyvből, amelyet elsősorban a volt kommunista orszá­gok érdeklődő olvasóinak szántak. A piacgazdaság eszerint „az egyének és az egyéni szükségletek létéből indul ki. Ezen gazda­ságszervezési forma elsőrendű célja tehát a gazdaság megszer­vezését úgy megoldani, hogy az egyéni kívánságokat, amennyi­re csak lehet, ki lehessen elégíteni… A gazdaság egyes szerep­lői (háztartások, vállalatok, állam) gazdasági terveiket tehát önál­lóan állítják fel, és az egyes piacokon lépnek egymással kapcso­latba. Az áru- és szolgáltatáscsere szabad megegyezések alap­ján, a kereslet és kínálat által meghatározott árnak megfelelően történik." (Feldmann; idézi Mikl-Horke, 1995., 118.). Az a szemlé­let, amely erre az elméletben felállított piaci mechanizmusra kor­látozódik, teljes mértékben eltekint attól, hogy mi zajlik a valóság­ban, és egyúttal teljesen általánosítva, tértől és időtől függetlenül örökérvényűnek nyilváníttatik. Mikl-Horke ezzel szemben azt ál­lapította meg, hogy az ember helyzetét, különösen anyagi életfel­tételeit meghatározott időre és meghatározott térre vonatkoztatva kell vizsgálni, és hogy maga a piaci mechanizmus is számtalan olyan tényező függvénye, mint az élet- és munkaformák, az adott struktúrák, a technikai-szervezeti fejlődés, a törvény szabta ke­retek, az informális hálózatok.

John Kenneth Galbraith (1974.47-56.) kimerítően tárgyalja az egyén és a háztartás összemosását, illetve az egyéni döntés szerepének túlhangsúlyozását, amelyekkel az előbb ismertetett tankönyvidézetben is találkozhattunk. A „fogyasztás és a ház­tartás fogalmával" kapcsolatos fejtegetéseiben elsősorban arra utal, hogy a fogyasztás s ezáltal a termelés számára nem léte­zik semmiféle határ, ha léteznek olyan emberek, akikre a fogyasz­tással összefüggő munkák felelősségét át lehet hárítani. A ren­di agrártársadalmakból a demokratikus ipari társadalmakba való átmenet során a cselédek pótlására „kitalálták" a nőt és a csa­ládot. „Minél nagyobb a jólét, minél nagyobb a jövedelem, annál kiterjedtebbekké és fontosabbakká válnak a háztartásban a szol­gáltatások, a fogyasztáshoz kapcsolódó munkák – a kiválasz­tás, a szállítás, az elkészítés, a javítás, a karbantartás, a tisztí­tás, a felszolgálás, a tárolás, és sok minden más, ami az áruk fogyasztásával összefügg" (Uo. 51.).

Galbraith szerint a tőkés ipari társadalmak számára a nő cse­lédmunkájának pusztán „házias erényből" történő, kvázi termé­szetes szolgáltatásként való átértelmezése – a háziasszony ki­találása – „elsőrendű közgazdasági teljesítmény volt. Az ipari társadalmakat megelőzően csak nagyon kevesen tudták meg­engedni maguknak, hogy szolgálót tartsanak az alacsonyabb rendű munkák elvégzésére; a demokratizálódás következtében szinte az egész férfitársadalom számára rendelkezésre áll szol­gálólányként egy feleség. Ha ezeket a munkákat pénzzel jutal­maznák, akkor a háziasszonyok képeznék a munkásság messze legnépesebb csoportját" (Uo.).

Galbraith folytatja: „A neoklasszikus modell azonban a nő sze­repe elkendőzésének nagyon ravasz módjával áll elő, nevezete­sen a háztartással. Már nem egyszer hangsúlyoztuk, ahogyan a neoklasszikus modell a gazdasági folyamatban hozott egyéni dön­tések szerepét a középpontba állítja. Ezt az erkölcsi alapállást nagy mértékben aláásná, ha ez a döntés a nők kizsákmányolá­sára támaszkodna – és ha a nőknek a döntéshozási folyamatban 'a férfiakkal szemben alárendelt szerepet tulajdonítanának.

Ezek a nehézségek áthidalhatók a háztartás fogalmával. Bár egy háztartáshoz több egyén tartozik – férj, felesé§, gyerekek, néha szülők vagy rokonok is -, akiknek a szükségletei, vélemé­nyei és vonzódásai eltérnek egymástól, a neoklasszikus elmé­let mégis egyenlővé teszi azt az egyénnel. Az egyén és a ház­tartás akarat-megnyilvánulásai gyakorlatilag felcserélhetők egy­mással. (…) Nem könnyű megvédelmezni azt az elképzelést, mi­szerint gazdasági rendszerünk a felnőttek körülbelül felét alá­rendelt státuszba kényszeríti. Ezt nem lehet minden további nél­kül összeegyeztetni egy olyan társadalmi gondolati modellel, amely nemcsak az egyén szerepét hangsúlyozza, hanem an­nak hatalmát explicit módon is elismeri. Ebből következően a neoklasszikus közgazdaságtan ezt a problémát úgy oldja meg, hogy az egyén alávetését a háztartás 'sírjába temeti', és annak belső kapcsolatait figyelmen kívül hagyja, ily módon új formá­ban megalkotva a háztartást mint egyéni felhasználót. A problé­mát sikerült megoldani. A közgazdászok azonban nem hatolnak be a háztartás privát szférájába. … Még meghatározóbb az a körülmény, hogy egy társadalomban, amely olyan nagy értéket tulajdonít a gazdasági teljesítménynek, természetes tekintélyt az a személy élvez, aki a pénzt megkeresi." (Uo. 52., 53.)

A fenti elemzés ismeretében senkit sem fog meglepni Galbraith azon kijelentése, hogy „a háztartás… az elfogadott gazdaságel­méletben alapvetően a férfiúi autoritás gyakorlásának elpalás-tolására szolgál", vagy az az utalás, hogy „a nőknek a fogyasz­tás megkönnyítése érdekében hozott fáradozásait sem a nem­zeti jövedelem, sem a bruttó nemzeti termék meghatározásakor nem veszik tekintetbe. Ez is a dolgok elkendőzését szolgálja, hiszen amit nem számolnak meg, azt gyakran nem is vesszük észre." (I. m. 54.)

Ezekhez a kijelentésekhez a munka és a gazdaság fogalmá­nak uralkodó felfogásait tekintetbe véve a következőket kell nyo­matékosan hozzáfűzni: nemcsak az egyének – elsősorban a nők és a gyerekek – alárendelését rejtették el a háztartás fogalmá­val, hanem a háztartásnak a privátszférába utalásakor a nővel együtt eltűnik a gyereknevelés tevékenysége és a házimunka is. Egyúttal a háztartásnak mint döntéshozó egyénnek a „felta­lálásával" a gazdasági döntések összességükben – tehát makro-ökonómiai értelemben nemzetgazdasági szinten is – a nemek szempontjából látszólag semlegessé válnak. Ám a nemzetközi termelőhelyek közötti versenynek köszönhető költségvetési ta­karékossági csomagok elemzése ennek éppen az ellenkezőjét bizonyítja. így például az egészségügy területén hozott kiadás­csökkentő intézkedések következtében sok nő kénytelen a ko­rábbinál több időt fordítani meg nem fizetett ápolási munkákra; az alacsony bérek pótlólagos munkát igényelnek a háztartás­ban: a nők mossák ki a ruhákat, ahelyett, hogy a tisztítóba vin­nék őket; még akkor is otthon készítik el az ebédet, ha dolgozó nők, mert így olcsóbb stb.

Miközben más közgazdasági elméletekben mind ez ideig a családi munkamegosztásnak a nemek közötti viszonyokra irá­nyuló hatásait nem vagy csak nagyon érintőlegesen elemezték, a neoliberális közgazdasági iskola már behatóan tanulmányoz­ta a munkamegosztást az egyes családokon belül. A munkameg­osztást a háztartás családi jellegével összefüggésben a biológi­ai különbségek talaján magyarázta, ezzel mintegy rögzítve azt.

Gary S. Becker nem véletlenül kapott 1992-ben Nobel-díjat azért, mert a racionális haszonmaximalizálást – elméleti síkon termé­szetesen – alkalmazta a házasságra és a családi munkameg­osztásra, valamint olyan kérdésekre is, mint a drogfogyasztás. Ő a legprominensebb képviselője a New Home Economics-nak, azaz a háztartástudományoknak. Becker alapvető tételeit Friederike Maier (1993. 556.) a következőképpen foglalja össze: „Az emberek háztartásokat képeznek saját munkaerejük újra­termeléséhez és gyermekeik felneveléséhez. A család mint 'két­személyes vállalat' megválaszthatja, hogy miként osztja fel mun­kapotenciálját (értsd idejét) a kereső munka, a házimunka és a szabadidő között. A specializáció által elérhető komparatív elő­nyök tanának megfelelően a munka felosztása egyénileg és a háztartás tagjai között is úgy történik, hogy az a háztartás szá­mára a legnagyobb hasznot eredményezze. Eközben természe­tesen figyelembe kell venni az alternatív költségeket is, tehát hogy ki milyen bért kaphat a munkaerőpiacon. A bérek a ház­tartás számára exogén adottságnak tekinthetők. A tapasztala­tok azt mutatják, hogy a férfiak bére átlagosan magasabb, mint a nőké, utóbbiak tehát a házimunkára szakosodnak. Mivel a nők anticipálják ezt a munkamegosztást, inkább a házimunkára irá­nyuló preferenciákat alakítanak ki, és kevesebbet fektetnek be a munkaerőpiacon jól értékesíthető humántőkébe. Mivel a mun­kaerő termelékenységét meghatározza annak humántőkével való ellátottsága, a nők a munkaerőpiacon kevésbé termelékenyek, és ebből kifolyólag jogosan kapnak kevesebb bért (mert a bér a termelékenység függvénye)."

A kör bezárult: családi munkamegosztás – lecsökkent rész­vétel a kereső tevékenységben – kevesebb humántőke – ala­csonyabb bérezés – a családi munkamegosztás tehát racioná­lis. Hasonló eredményre jutunk, akár a nők alacsonyabb bére­zésénél, akár a családi munkamegosztásnál kapcsolódunk be ebbe az ok-okozati láncolatba.

A New Home Economics és a humántőke-elmélet megfogal­mazása óta a gazdaságban cselekvő egyéneknek nemük is van – legalábbis a háztartáson belül. A piacon a háztartás továbbra is mint semleges egyén hozza döntéseit.

Termelőhelyek versenye és költségvetési megtakarítások

Függetlenül attól, hogy neoliberális vagy marxista hagyományon alapuló közgazdasági elméletről van-e szó, a vásárlás és a ja­vak elkészítése, valamint az ezzel kapcsolatos tervezés nem­zetgazdasági szemszögből nézve fogyasztást jelent, olyan pénz­nek az elköltését, amelyet a hivatalos gazdaság termelt meg. Eközben senki sem kérdezi meg, és senki sem vizsgálja azt, hogy mely munkáknak van értelmük, és mely struktúrák szük­ségesek ahhoz, hogy az ipari társadalmakban az életszínvona­lat biztosítsák. Mivel állítólag csak a szó általában használatos értelmében vett „gazdasági" tevékenységek eredményezhetnek jólétet és magas életszínvonalat, ebből fakadóan minden, ami a „munkatársadalom" értelmében nem munka – mondjuk a szoci­ális tevékenységek -, az az uralkodó, neoliberális elméleti megalapozottságú nemzetgazdasági számbavétel alapján pusz­tán kiadást jelent. A szociális ügyekre fordított pénz – a családi segélyektől a nyugdíjakon keresztül egészen az oktatási intéz­ményekkel kapcsolatos költségekig, beleértve az óvónők és pe­dagógusok díjazását – a gazdasági szakemberek által döntően befolyásolt társadalmi vitákban csak kiadást jelentenek az ál­lam számára.

A hivatalos gazdaság képviselői azzal a gazdaságpolitikai tö­rekvéssel összhangban, hogy az ország területét a világgazda­ság keretein belül mint ipari telephelyet biztosítsák, az uralkodó nemzetgazdasági számbavételből kiindulva arról beszélnek, hogy „a lehetőségei felett él az ország", és hogy szükség van arra, hogy „lefaragjuk a járulékos bérköltségeket". Meghirdették a költség­vetés kiadásoldali megtakarításának programját. Az uralmon lévő gazdasági irányzat képviselői a média befolyását felhasználva a telephely-vita során igyekeznek az embereket meggyőzni arról, hogy jólétük növekedésének kulcsa a piacok világméretű kiter­jesztésében rejtőzik. A politika, az állam feladata pedig az, hogy gondoskodjon róla: országunk és vállalataink mint ipari telephe­lyek versenyképesek legyenek a nemzetközi porondon. Ez a cél­ja minden ipari nemzetnek, aminek következtében aztán a szoci­ális ellátások terén kölcsönösen egymás alá kínálnak.

Az óvodai és az iskolára felkészítő képzésben véghezvitt ki­adásoldali megtakarítások kapcsán jól megvilágítható a fizetett és meg nem fizetett – tehát a társadalmi és magánjellegű – mun­ka megkülönböztetésének fontossága, valamint a szociális ellá­tásban dolgozók alacsony bérszintjének kiemelt jelentősége az uralkodó gazdasági rendszer számára. A kisgyermekek megfe­lelő képzése és nevelése kétségkívül fontos foglalkozás, amely megkívánja azt, hogy az illetőnek legyenek ismeretei a fejlődési és a tanulási folyamatok működéséről, és hogy képes legyen ösztönző környezetet teremteni a gyermekek számára. E tevé­kenységeket nem lehet bizonyos technológiák segítségével ra­cionalizálni vagy helyettesíteni a profit növelése érdekében. A gazdasági szakemberek ezeket a tevékenységeket tehát mint a szociális rendszer elemeit kezelik. Mint ahogy már láttuk, az ural­kodó gazdasági felfogás ezeket a munkákat a háztartáson belül elméletileg és gyakorlatilag is a nő számára „utalja ki" a nő bio­lógiai természetére hivatkozva, a nők pedig állítólag szabad, ra­cionális döntésük alapján végzik el ezeket a feladatokat. Foglal­kozásként pedig a gyermekgondozás szintén majdnem kizáró­lag női tevékenység.

Ha a jólétre vonatkozó nemzetgazdasági mutatószámokat ki­zárólag a piacgazdasági nézőpont alapján határozzák meg, ak­kor a fejlett ipari országokban az általános jólét a költségvetési szakemberek mutatószámai alapján látszólag akkor lesz magas szintű, ha minél kevesebb pénzt kell kiadni a szociális szférára (beleértve az itt dolgozók bérét is). Ha a gazdasági szakembe­rek – az uralkodó gazdasági elmélet elképzelései szerint – azt tűzik ki elsődleges célul, hogy az ország képes legyen vonzó telephelyet biztosítani a nagy iparvállalatoknak, és ezáltal a vál­lalkozói szemléletet általánosítják, akkor annak a költségvetési kiadások visszafogása lesz a következménye az óvodák és az iskolai előkészítők esetében.

Az óvodákon és iskolai előkészítőkön való takarékoskodás példája alapján világossá válik, hogy miért érintik kétszeresen a nőket az ilyen irányultságú politikák. A kiadásoldali megtaka­rítások egyrészről kevesebb állami férőhelyet jelentenek ezek­ben az intézményekben, ami viszont pótlólagosan a nők több otthoni (privát!) gyermeknevelési munkáját igényli. A közgazda­ságtudomány és a politika pénzre korlátozott gazdaságértelme­zése a nők meg nem fizetett munkájára épít, ami a munka fo­galmának általuk adott értelmezése alapján nem is munka. A nemzetgazdaság ezáltal teljesen nyilvánvalóan úgy tartja szá­mon a nőket, mint egy olyan kapacitást, amellyel tetszés szerint lehet manőverezni. Mascha Madörin (1995.) ezzel kapcsolatban „a végtelen anyai szeretet álmának különösen regresszív válto­zatáról" beszél.

A költségvetési kiadások megkurtítása ezen gyermekintézmé­nyek esetében másrészt kevesebb munkahelyet és/vagy keve­sebb órabért is jelent, valamint azt eredményezi, hogy a szerve­zett gyermekgondozás félig magánjellegű kezdeményezései lép­nek a korábban állami intézmények helyébe. A kiadáscsökken­tő programok iránti igény növekedésével minden olyan tevékeny­ség, amely kívül esik a piacon, egyre inkább az ipari országok között zajló telephely-póker áldozatává válik.

Altvater (1995. 17.) magyarázatot ad arra, hogy a politikusok és a munkavállalói érdekképviseletek miért lépnek fel a vállalati érdekek képviselőiként a telephelyek biztosításának mint első­rangú célnak az érdekében. A termelékenység növekedése „szol­gál alapjául a munkatársadalmak minden szereplője – szakszer­vezetek, vállalatok és kormányzatok – közös 'termelési érdekei­nek'. A termelékenység növekedésével nő a tőke profitrátája és a gazdasági növekedés üteme, ugyanakkor tágul a béremelé­sek tere is."

Paul Kellermann (1994. 1991.) ennek a teljesen egyöntetű magatartásnak abban látja a döntő okát, hogy a köztudat csak az ipari termelésre és annak termelékenységére, valamint a pénz(jövedelem)re koncentrál. Ez ahhoz vezet, hogy a pénzt nem a teljesítmény szimbólumaként tekintik, hanem megtévesztő módon azt tartják magának a teljesítménynek. Kellermann fel­vázolja ennek végzetes következményeit. A fenyegető munka­nélküliségre irányuló jogos félelem, valamint „a rövidlátás vagy taktikai számítások következtében… az úgynevezett munkavál­lalók részéről megjelennek a munkaidő rövidítésére és a mun­ka újraelosztására irányuló követelések, a munkaadók és a hoz­zájuk közel álló kormányzatok oldalán pedig megjelennek a szo­ciális államnak az egyéni-partikuláris 'felelősség' javára való visszaszorítására és reprivatizálására (a 'deregulációra') irányuló politikai törekvések." (1991. 13.)

Látható, hogy a munkatársadalom gazdagságának és jólé­tének alapjairól alkotott téves felfogás, valamint a gazdaságel­méletbe vetett megingathatatlan hit teljesen félrevezeti a gon­dolkodást és a cselekvést, és veszélyezteti a jövedelmek biz­tonságát, amely pedig sok ember egzisztenciájának alapja. A piacgazdaságba vetett hit, amely szinte már vallási fanatizmus­ra emlékeztet, azt is elfedi, hogy az uralmi viszonyok, „amelye­ket az olyan objektivált és intézményesített mechanizmusok, mint az 'önszabályozó piac', az oktatási rendszer vagy az igazság­szolgáltatás közvetítenek, átláthatatlanok lesznek és olyan tar­tósak, mint a tárgyak, … és az egyes ember tudata és hatalma képtelen lesz megragadni őket." (Bourdieu, 1977. 238.) Aki azt hiszi, hogy a társadalmi rendet egy akarati lépéssel létre lehet hozni – amit Mikl-Horke ironikusan a „piacgazdaság mint akarat és képzelet" szlogenjével érzékeltetett -, az nem veszi figyelem­be az intézményesített mechanizmusok hatásosságát. Az intéz­mények objektiválódása és az olyan relatíve független területek megléte, mint a „szabad önszabályozó piac", amelyek szigorú, szerződésben rögzített mechanizmusok szerint működnek, az uralkodó jognak megfelelően képes a cselekvés szubjektumai­ra – akik hisznek a „szabad piac" helyességében és megfontolt­ságában – ráerőszakolni szükséges voltát. Ennek következté­ben „az, aki birtokolja az e mechanizmusok uralásához valamint a működésük során létrejött materiális és szimbolikus nyeresé­gek megszerzéséhez szükséges eszközöket, megtakaríthatja magának, hogy a mások feletti uralomra irányuló.közvetlen és nyilvánvaló stratégiákat kelljen alkalmaznia." (Bourdieu, 1987. 239.) Az uralkodó gazdasági rend alapjaínak helyességébe ve­tett hit sokféle módon rögzült a társadalom struktúráiban, törvé­nyeiben, technológiáiban és szimbólumaiban, és ezáltal nem­csak legitimitást kölcsönöz e gazdasági berendezkedésnek min­den szereplő szemében, hanem annak hatalmasait anélkül hagy­ja uralkodni, hogy uralkodóként meg kellene jelenniük. Ezen in­tézményesült mechanizmusok része az is, hogy a nemzetközi telephely-verseny kritikusai szinte alig jutnak szóhoz a napilap­okban vagy az elektronikus sajtóban.

Schunter-Kleemann (1995.51.) szerint az embereket meg kell nyerni a politikai irányvonalat meghatározó nagytőkés érdekek­nek a telephely-vita és az egységes belső piac érdekében foly­tatott offenzív propaganda során egyaránt: „A belső piaci eufóri­át kísérő gazdasági recesszió láttán meg kell tehát tanulnunk, hogy a világot az egyes vállalkozó szemszögéből tekintsük. Vál­lalkozóként kell gondolkodnunk, ezt verik a fejünkbe nap mint nap. Meg kell próbálnunk elfojtani, hogy nekünk, dolgozó és fo­gyasztó nőknek mint eleven, gondolkodó embereknek szociális és kulturális igényeink vannak – olyan létező érdekek, amelyek nem esnek egybe a vállalkozók rövid távú költségkalkulációival.

Mindannyian, nemcsak a szakszervezetek, címzettjei vagyunk ezen új propaganda-hadjáratnak, amely mérgező keveréke a versenyéthosznak, a rasszizmusnak és a nacionalizmusnak. Meg kell tanulnunk, hogy a társadalomban farkastörvények uralkod­nak. … Nyomasztó és veszélyes ez a politika azért, mert kimon­datlanul a telephely-sovinizmusra, a mindenkivel szemben való harckészségre épít…. Az exportsikerek növelése válik a gazda­ságpolitika megszentelt céljává. … Az a logika, hogy a gazdál­kodásnak a szükségletek kielégítését és mindenféle értelmes tevékenységet kellene szolgálnia, és a természetet kímélve kel­lene funkcionálnia, háttérbe szorul a belső piaci vagy világpiaci sikerek utáni hajszával szemben. A nemzetközi versenyképes­ség az új isten, akinek minden áldozatot meg kell hoznunk. Ez az új államvallás!"

Ezen agresszív offenzívával szemben – amely a gazdaság uralkodó felfogásába mélyen be van ágyazva – összefoglalás­képpen megállapíthatjuk: ha a demokratikus ipari társadalmak politikai célja a jólét megteremtése mindenki, de legalábbis mi­nél több ember számára, akkor el kell gondolkodni azon, hogy mely társadalmi cserefolyamatokat kell regionális szinten, me­lyeket nemzetállami keretek között és melyeket a világpiacon sza­bályozni, és ezt hogyan lehet megvalósítani. Ennek érdekében közelebbről meg kell határozni az általános jólét valódi alapjait. A bruttó hazai termék mint a jólét fokmérője nemcsak a meg nem fizetett munka jelentőségét nem veszi figyelembe, ha­nem az általános gazdagságot és életszínvonalat meghatá­rozó formális – állami – és informális infrastruktúra szere­pét sem.

(Fordította: Nagy Zsuzsa)

Források

Altvater, Elmar (1995): Die Arpeitsgesellschaít vor den Herausforder-ungen von Geld und Natúr. Das Parlament, 1995. 15. sz. melléklete, 16-24.

Bourdieu, Pierre (1987): Sozialer Sinn. Frankfurt am Main. Bourdieu, Pierre (1992): Die verborgenen Mechanismen der Macht, Hamburg.

Galbraith, John Kenneth (1974): Wirtschaft für Staat und Gesellschaft. München.

Kellermann, Paul (1994): Bodürfnis, Arbeit, Geld und Paradigmata. In: Kellermann-Mikl-Horke (szerk.): Betrieb, Wirtschaft und Gesellschaft. Klagenfurter Beitráge zur bildungswissenschaftlichen Forschung 27., Klagenfurt, 87-117.

Kellermann, Paul (1991): Gesellschaftlich erforderliche Arbeit und Geld. Klagenfurt.

Kurz-Scherf, Ingrid (1993): Fragen an eine Kritik der politischen Öko­nomie der Arbeit. Das Argument, 1993. 3. sz. 339-348.

Madörin, Mascha (1995): Ökonomie aus Frauensicht. In: 10 Jahre Frauenreferat – Amt der Vorarlberger Landesregierung. Bregenz 28-33.

Maier, Friederike (1993): Homo Oeconomicus. Zur geschlechtspezifischen Konstruktion der Wirtschaftswissenschaften. Prokla. 1993. 4.sz. 551-571.

Mikl-Horke, Gertraude (1995): Wirtschaft als sozialer Prozess. In: Kellermann-Mikl-Horke: I. m.

Schunter-Kleemann, Susanne (1994): Frauen und Sozialstaat – Alternativen gegen das Ptriarchat. Wien, Renner-lnstitut, Frauen-Dok. 1995. 2. sz. 42-57.

[A szerző tanulmányának erősen rövidített változata. Eredetileg meg­jelent: Wissenschaftliche Grenzziehungen – Geschlechterverháltnisse – Frauenpolitik. In: Klagenfurter Beiträge zur bildungswissenschaftlichen Forschung. 29. k. (szerk.: Peter Kellermann), Klagenfurt, 60-95.]

Gárdos Mariska és Schwimmer Rózsika a századforduló Magyarországán¹

Schwimmer (ill. Bédy-Schwimmer) Rózsa 1877-ben született, Gárdos Mária pedig 1885-ben a Somogy megyei Nagyberényben. Schwimmer Temesváron és Szabadkán nőtt fel, apja ga­bonával, különféle mezőgazdasági termékekkel és lovakkal ke­reskedett, de kísérletezett gabonatermesztéssel is. Rózsa, aki a nagyobbik lánya volt, 1891-ben fejezte be a polgári lányisko­lát. Idegen nyelveket tanult, s a szabadkai városi zeneiskolában „kitűnő" minősítést kapott. Odahaza a lányok anyjuk irányításá­val megismerték a háztartási munka minden ágát, ami azért volt fontos – mint Rózsika később írta -, „hogy szükség esetére cse­lédeinknek jó példával szolgálhassunk". Miután az apa üzleti vállalkozása csődbe jutott, 1897-ben az egész Schwimmer csa­lád Budapestre költözött. Ettől fogva gyakorlatilag állandó eg­zisztenciális gondokkal küszködtek. Az apa számára az elhe­lyezkedés amiatt sem ment könnyen, hogy „ki úr volt, azt nem alkalmazzák". Rózsa még évek múlva is gyakran támogatta öccsét anyagilag.²

Gárdos Mariska apja eredetileg szabósegéd volt. A megélhe­tési gondok 1886-ban arra késztették, hogy családjával együtt Budapestre költözzön, ahol aztán segédmunkásként dolgozott, napibérért, az Óbudai Hajógyárban. Később újra talált munkát mint kisegítő szabó, és építkezéseken is megfordult. Az anya otthon kora reggeltől késő estig talpon volt. Bár sok gyermek­nek adott életet, közülük végül négy érte meg a felnőttkort. Akár­csak Rózsa, Mariska is polgári iskolát végzett. Még nem volt nyolc éves, amikor az óbudai szervezett munkások egyik műso­ros estjén Petőfi-verset szavalt.³

A két fiatal nő 1903-ban alapította meg közösen az első női munkásszervezetet, a Magyarországi Munkásnő Egyesületet. Maga az elhatározás egy kétnapos találkozón született, ahol Schwimmer Rózsa „a munkásnők általános gazdasági, politikai és társadalmi helyzetéről", Szabó Hanna „a munkásnők egyen­jogúsításának a kérdéséről" beszélt, míg Gárdos Mariska „a szer­vezkedés célja és módszerei" címmel tartott előadást. Az alapí­tó közgyűlést ugyanazon év május 3-án tartották, a tulajdonkép­peni megalakulásra pedig – miután az alapszabály belügymi­niszteri ellenjegyzése végre megérkezett – 1904. szeptember 18-án került sor. Az egyesület elnöke az első időkben Schwimmer Rózsika volt.⁴

Rózsika és Mariska – egymástól függetlenül – már évekkel az egyesület megalapítása előtt foglalkozott az alkalmazottak érdekképviseleti szervezésével. Szakmai és nőpolitikái pályafu­tásuk során áttörést jelentett az 1903 és 1905 közötti időszak. Gárdos a század elején kezdte szakszervezeti munkásságát a Kereskedelmi Alkalmazottak Szakegyletében, ahol különösen a női alkalmazottak szervezése ügyében fáradozott. Egyik elvtárs­nőjével együtt hamarosan beválasztották a vezetőségbe is, ami más szakmai egyesületekhez képest figyelemre méltó újdonság­nak számított. 1903-ban a Szociáldemokrata Párt kongresszu­sán az első női küldöttek egyikeként vett részt, és a kialakuló szociáldemokrata nőmozgalom élére állt. Ettől kezdve jelentős szerepet játszott a szociáldemokráciában, 1905-től pedig fele­lős szerkesztője lett az újonnan alapított Nőmunkás című lap­nak.⁵ Schwimmer az első hónapoktól tagja volt az 1897-ben lét­rehozott Nőtisztviselők Országos Egyesületének (NOE). Az au­gusztusi alapító közgyűlésről egyébként az újságok úgy számol­tak be, hogy egy „aranyos leány-armádia" vette birtokba az új városháza tanácstermét. Rózsika, akit 1899-ben a NOE máso­dik számú vezetőjévé választottak, 1900 (vagy 1901) és 1908 között a szervezet elnöke volt. Utódja megválasztására csak 1911-ben került sor. 1904-ben Glücklich Vilmával együtt kezde­ményezte a Feministák Egyesületének (FE) megalapítását, majd 1907-től felelős szerkesztője lett a két egyesület igényes havilap­jának, amely A nő és a társadalom címet viselte.⁶ ­Mariska és Rózsa személyes körülményeiket és életstílusukat illetően is azok közé tartoztak, akik a lehető legnyíltabban képvi­selték az új női nemzedéket. Gárdos – valószínűleg egyedüliként a budapesti nőmozgalmárok között – már az első világháború előtt rövidre vágva viselte haját. Kortársai több ízben is beszámoltak arról, hogyan változott át az egyszerű megjelenésű fiatal nő a szó­noki emelvényen tehetséges agitátorrá.⁷ Schwimmer sem kerülte el a feltűnést, amelyet persze óhatatlanul kiváltott a korabeli női­esség megszokott normáitól való bármilyen eltérés. „Egyenes sza­bású reformruhát viselt. Nem volt benne darázsdereka, máját, tü­dejét a szoros, halcsontos fűző nem préselte össze. Tüntető bá­torság kellett ahhoz, hogy valaki ilyen ruhában végigmenjen az utcán. Az előlapokban rajzolgattak ilyen alakokat. Utána bámultak, szemébe nevettek, kész botrány volt."⁸

A reformruhás hölgy 1904-től a Bédy-Schwimmer Rózsa ne­vet viselte, jóllehet csak 1911 és 1913 között volt hivatalosan is felesége egy Bédy nevű újságírónak. Ezután többé nem ment férjhez, és arra sem utal semmi jel, hogy együtt élt volna egy férfival.⁹ Gárdost 1909-ben vette feleségül Bresztovsky Ernő új­ságíró. Közös gyermekük, egy kislány, egyéves korában meg­halt. A házasság nem tartott soká. Gárdos arról számol be visszaemlékezéseiben, hogy férje nem volt képes arra a „meg­alkuvásra", amely az együttélés elkerülhetetlen velejárója. Túl­ságosan gyakran várakoztatta őt hiába a megbeszélt időpont­okban, bár meglehet – írja Gárdos -, hogy „én sem vagyok fele­ségnek való". A fiatalasszony mégis nehezen szánta rá magát a szakításra és a közös megegyezéssel hozott döntés végrehaj­tására. „Hát tényleg nekem, egy … kemény energiájú, jobb kilá­tású embernek ne volna más választásom a pusztulásnál egy szerencsétlen házasság miatt?" – írta. Nem sokkal a válás után hosszabb időre elhagyta Budapestet, majd a világháború kitö­rése előtt új, immár tartós házasságot kötött.¹⁰

Vajon mi indította ezt a két, különböző környezetből származó és hamarosan ismét különböző körökben mozgó fiatal nőt arra, hogy a Monarchia korabeli Magyarországon a nők szakmai-poli­tikai szervezkedésének és átfogó egyenjogúsítási törekvéseinek élére álljon? Miért nem kötött ki Schwimmer Rózsika egy férfiak által meghatározott polgári vagy szocialista alkalmazotti szerve­zetben? Vagy miért nem vett részt egy úgynevezett „mérsékelt polgári nőmozgalomban", ahol a nemek szerepeiről úgynevezett „dualista" értékrendszer alapján gondolkodtak: a nemek feladatai egymástól eltérőek és egymást kölcsönösen kiegészítik? És mi­ért nem futott be Gárdos Mariska valami egészen szokványos-párt­karriert férfi elvtársak oldalán? Miért szorgalmazta, hogy önálló munkásnő-egyesület és viszonylag független szociáldemokrata nőmozgalom jöjjön létre, s ne „csupán" a meglévő szakmai egye­sületekbe szervezzék be a nőket? Másképpen szólva: mi kész­tette a századfordulós Budapesten a nőket arra, hogy érdekeiket és problémáikat nemileg specifikus módon (is) megfogalmazzák? Miért látták szükségesnek, hogy mint nők lépjenek fel más nők­kel együtt ezeknek az érdekeknek a képviseletében? És miért til­takoztak a mindennapi életben is azok ellen a hagyományos kor­látok ellen, amelyek minden osztályban megszabták a nők szá­mára, hogy mi illik és mi nem?

„Szánalmas, félszeg és elkeserítő…" A dolgozó nő képe a századforduló társadalmában

Nem akarom itt felvetni azokat a jól ismert téziseket, amelyeket a különféle haladó szellemű társadalomelméletek hangoztatnak a női bérmunka általános elterjedése, a társadalmi modernizá­ció vagy a nők megkésett, illetve részleges önállósulása kap­csán. Inkább azt szeretném megmutatni, hogyan szembesültek a nők az életüket meghatározó személyes, politikai, gazdasági és társadalmi feltételekkel, s miként igyekeztek ezeket befolyá­solni. Pontosabban arra a kérdésre keresek választ, hogy ho­gyan lett feminista Schwimmer Rózsika és Gárdos Mariska, mi­közben megpróbálta kialakítani a maga életviszonyait.

Á kiindulópont kettejük esetében igencsak eltérő. Schwimmer Rózsika számára az „úrilányok" hagyományos életpályája való­jában az apa üzleti bukásával kérdőjeleződött meg először. Bár a szülők már korábban kijelentették, hogy lányaiknak „pályát kell választaniuk", Rózsa még túl fiatal volt ahhoz, hogy kívánságá­nak megfelelően tanítónőképzőbe járjon. A csőd bekövetkeztével aztán meghiúsultak azok a tervek is, hogy az egyik legjobb bé­csi intézetben folytassa zenei tanulmányait.¹¹ Rózsa 1893 őszé­től 1894 márciusáig eredményesen látogatott Temesváron egy tulajdonképpen fiútanulóknak fenntartott kereskedelmi esti isko­lát, s 1895 késő nyarán írt először Irma nevű barátnőjéhez inté­zett levelében arról, hogy most már igazán munkát keres.¹² Ez­zel el is kezdődött kálváriája a különböző állásokkal. Miközben igyekezett javítani helyzetén, állandó konfliktussorozatba keve­redett, amelyet csak olykor-olykor szakítottak meg kisebb, re­ményteljes időszakok. Barátnője szüntelenül biztatta. Bár mind­két lány tartott a „szégyentől" és a munka világához kapcsolódó megpróbáltatásoktól, a legfontosabbnak azt tartották, hogy se­gítsenek szüleiken. „Láttam – írja Rózsa 1900-ban -, hegy atyám, nagy egészséges ember létére absolute nem képes többé csa­ládját fenntartani… Mi nem természetesebb, minthogy szüksé­gét éreztem annak, hogy a nagy bajon segítsek. Pálya válasz­tás!"

Míg Rózsika elviselhetetlennek érezte, hogy továbbra is „otthon ülő házi kisasszonyként éljen",¹³ Irma fejében, minthogy ő nem volt kénytelen „kilépni" a valóságba, a régi és az új gondolatok sajátos egyveleget alkottak. A fiatal lány úgy vélte, hogy azt az utat, amely a férfiakéhoz hasonló polgári individualitáshoz vezet, a nők csak a jövőben teszik meg. „A vágy, valamivé lenni, telje­sülni fog! Boldog kor!"¹⁴ Barátnője viszont – szerinte is – nem ön­magáért, hanem csakis szüleiért és családjáért vállalja a bérmun­ka terheit. Vagyis azt a szokatlan lépést, amellyel a polgári körök­ből származó, nők megszüntették, vagy legalábbis csökkentették hagyományos függésüket a családtól, Irma nyomatékosan össze­kötötte az ugyanezen családhoz fűződő megszokott viszonyaik­kal. Úgy gondolta, nem azért kell minden nehézség ellenére ki­tartani a bérmunka világában, mert ezen az áron bizonyos sze­mélyes függetlenség szerezhető, hanem azért, mert ezt az áldo­zatot meg kell hozni a családért. Irma minden eszközzel igyeke­zett az új helyzetet a régi értékekkel összhangba hozva megérte­ni. A polgári nőképzés és női munka korabeli női szószólóinál ez a fajta megközelítési mód sajátos „dualista" érvkészletet hozott létre, s így végső soron újszerű, megváltozott képet teremtett sa­ját helyzetükről és érdekeikről. A nő családi szerepének, igazi női „hivatásának" eszerint egyáltalán nem szükséges csorbulnia, sőt a magasabb képzettség mintegy felértékeli az otthon végzett mun­kákat is. Ugyanakkor hangsúlyozták, hogy a nők számára több társadalmi lehetőséget kell biztosítani, megengedve, hogy tanul­janak és dolgozzanak, amennyiben mindez harmonikusan össze­illeszthető eredeti női hivatásukkal, ha tehát mondjuk tanítónőként, nevelőnőként stb. tevékenykednek.¹⁵

Az olyan fiatal nők számára persze, mint Schwimmer Rózsika és barátnője, a keresőfoglalkozás problémája nemcsak a csa­lád anyagi helyzetével kapcsolatban vetődött fel, hanem a lehe­tő legszorosabb összefüggésben állt a férjhez menés kérdésé­vel is. Ezek a lányok egyfajta „életrajzi vákuumban" éltek a fel­serdülés és a házasságkötés között. Ezt a vákuumot pedig an­nál nyomasztóbbnak érezték, minél inkább felértékelődött a „pol­gári házasság" más hagyományos, szélesebb körű és több ré­tegű társadalmi és anyagi kapcsolatokhoz képest. Jóllehet a szá­zadfordulón élő „úrilányok" elég sok feladatot kaptak a szülői házban, amolyan várakozóhelyzetben voltak, s az évek múlásával kimondva-kimondatlanul nőtt a rájuk nehezedő nyomás, hogy menjenek férjhez. Ahogy lassan ráébredtek, hogy eljöven­dő egzisztenciájuk a feleség státusára fog korlátozódni, úgy erő­södött meg sokukban az igény valami alternatíva iránt. A férj­hez menésre mondott „nem" és a keresőfoglalkozásra mondott „igen" gyakran járt együtt, és segített – legalábbis egy időre – egyértelmű helyzetet teremteni az identitáskereső nő számára.¹⁶

Schwimmer Rózsika kezdettől fogva Irma barátnőjénél erőseb­ben vágyott arra, hogy megszabaduljon a válságos családi hely­zettől, a rá nehezedő szerepelvárásoktól, a függőségtől és attól az érzéstől, hogy szüleinek terhére van. Újra meg újra nyíltan hangoztatta, hogy önálló szeretne lenni, és nem akar férjhez menni.¹⁷ Először azonban ő is tett egy kísérletet, hogy új hely­zetében megfeleljen a hozzá hasonló származású lányokkal kap­csolatos társadalmi „elképzelésnek". 1896 elején Budapestre ment, ahová amúgy is régóta vágyott, s rövid időre házi nevelő-, női állást vállalt egy családnál. A merőben új körülmények közt szerzett riasztó tapasztalatok hatására szilárdan eltökélte, hogy a továbbiakban csakis alkalmazottként próbál elhelyezkedni.¹⁸ Csakhogy a tanítónői képesítés megszerzése, amely még mindig erősen foglalkoztatta, azzal járt volna együtt, hogy négy évig nem tud pénzt keresni. Ahhoz pedig, hogy varrónő, kalaposlány vagy virágkötő legyen, nem tartotta magát elég ötletesnek, ügyesnek és „sikkesnek".¹⁹ így hát az ezt követő években rövid megszakí­tásokkal előbb Temesváron, majd Szabadkán, 1897 októberétől pedig, miután egész családja átköltözött, Budapesten mint köny­velő, illetve kereskedelmi levelező dolgozott.²⁰

Az elégedetlenség azonban, amelyet a fiatal lány mindenkori, gyakran változó munkakörülményei miatt érzett,²¹ ezekben az években végigkísérte pályáját. Schwimmer Rózsika nem volt boldog, s nem is csupán a barátságtalan főnökök és az alacsony fizetés miatt, vagy akár azért, mert jobb házból való „elkényez­tetett"²² lányként nehezen boldogult a keresőmunkából fakadó nehézségekkel. A munkába állás utáni első idők még egy olyan lány számára is, mint Gárdos Mariska, aki szinte beleszületett abba a helyzetbe, hogy (legalább élete egy bizonyos szakaszá­ban) dolgozó nő legyen, egyet jelentettek a nyomasztó és riasz­tó tapasztalatokkal, a több mint örömtelen hétköznapokkal. Gárdos Mariska először szintén kereskedelmi szaktanfolyamra járt, amelynek elvégzéséhez szülei boldogan gratuláltak 1900-ban.²³ A fiatal lány hamarosan megpróbált elhelyezkedni, ám ezzel rögös útra lépett. A korabeli munkaerőpiacon ugyanis gyak­ran kerestek olyan gépírókisasszonyokat, akik a háztartási mun­kába is besegítettek főnöknőjüknek vagy főnökük feleségének. Különösen a fiatal munkáslányok és női alkalmazottak között akadtak mindig sokan, akiknek tevékenységét sem a munkálta­tók, sem ők maguk nem tekintették „igazi" bérmunkának. Nem egy varrónő feketén dolgozott munkaadónője lakásán,²⁴ az al­kalmazottak kénytelenek voltak személyi titkárnői feladatokat el­látni stb. A szexuális zaklatások is mindennaposnak számítot­tak.²⁵ Mariska első munkahelyéről például kiderült, hogy a „lelki­ismeretes nevelőnőnek" meghirdetett állás valójában egy „torz­szülött és indulatos fiú" gondozását jelentette. Egy másik alka­lommal az egyik reklámügynökség tulajdonosa a bemutatkozó beszélgetésre érkező Mariskával haladéktalanul közölte, hogy nőtlen és „gyakran kissé csintalan", a havibér viszont „bőkezű­sége folytán megötszöröződhetik, csak akaratát kell mindenben teljesíteni. Minden mondat után – írja Mariska – gúnyosan kér­dezte, hogy megértettem-e?"²⁶

Számtalan fiatal nőnek a munka során szerzett tapasztalatai sok tekintetben alapvetően különböztek a férfiakétól vagy leg­alábbis attól a világtól, amelyre a munkásmozgalom büszkén-heroikusan hivatkozott. Ez nemcsak a tényleges vagy épp ilyen formán nyilvántartott cselédlányok seregére vonatkozott, akik még 1900-ben is a női munkaerő 40,9 százalékát alkották Bu­dapesten,²⁷ s nem is csupán a nevelőnőkre meg a „mindenesek­re", akiknek munkáját – mint sajátosan „női" tevékenységet – amúgy is külön kategóriának tekintették. Rengeteg női alkalma­zott munkahelyi élete is jelentősen eltért az elképzelések sze­rinti munkásosztályétól. Természetesen akadtak egészen normá­lis irodai munkahelyek is, ahol a „hivatalnok kisasszonyok" tá­gas szolgálati helyiségekben töltötték napjukat. Ilyen munkahe­lyeken a nők hasonló tapasztalatokat szerezhettek, mint a férfi­ak. Az alkalmazotti lét „megőrli az embert … azon tudatnál fog­va, hogy ez így tart majd örökké! Az ember olyan kicsiny pont, olyan rab marad…" A nőknél mindez kiegészült azokkal a sajá­tos tapasztalatokkal, amelyek csak a szebbik nem kenyérkere­ső munkájára voltak jellemzőek. Ezeket azonban a kortársi tu­dat mintha nem vette volna tudomásul, ha pedig mégis, akkor egyedi, véletlenszerű jelenségnek tekintette. Nemcsak arról az 50 százalékkal magasabb fizetésről volt szó, amelyet annak az aktivistának a férfi-kollégái kaptak, aki az előbb idézett levélben panaszkodott sorsáról Schwimmer Rózsikának.²⁸ „A nagyságos főnök úr – írja egy Emma álnév mögé bújó férfi szerző – elker­geti levelezőjét, s odaültet helyébe egy kisasszonyt, akit kétszer annyi ideig dolgoztat, feleannyit fizet neki, s többnyire még kamatot is szed tőle – természetben." Az újságokban megjelent beszámolók nyomán, amelyek egy női kereskedelmi tanfolyam növendékeinek a budapesti, börzén tett látogatásáról tudósítot­tak, „Emma" kíméletlen képet festett a női munkavállalók e réte­gének szociális helyzetéről: „valami nehéz, fojtó pára marad utá­nuk az utcán, amit a szegénység lélegzetének nevezhetnék – a kenyérkereső nő éppenséggel nem hódító látvány, hanem inkább szánalmas, félszeg és elkeserítő."²⁹

Mindezek ellenére Mariska és Rózsika kénytelen volt boldo­gulni valahogy ebben a világban. Itt szerzett negatív tapasztala­taikat, elmagányosodásukat, társadalmi identitásuk hiányát csak fokozta a korabeli sajtó meg az „Emmához" hasonló szerzők. Nemcsak az általuk végzett tevékenységről gondolták és állítot­ták, hogy nem jellemző, „nem igazi" munka, hanem mindjárt egész életüket is „szánalmasnak" tartották.³⁰ A századforduló budapesti társadalmában a kulturális élet (többé-kevésbé) elis­mert formái, a hagyományos polgári női szerephez vagy a férfi­központú munka világához szabott élet mintái csak kevés pozi­tív kapcsolódási pontot kínáltak a dolgozó nőknek. Ezekben ők sem önmagukra, sem igényeikre nem ismerhettek rá, épp ellen­kezőleg: bármely oldalról világították is meg helyzetüket, a be­vett kulturális minták egyike sem adott lehetőséget arra, hogy ezek a nők egy átfogóbb és szubjektíve is értelmes világkép ke­retében valamiképp feldolgozzák hétköznapi tapasztalataikat. Egyik sem teremtett olyan vonatkoztatási pontot vagy alapot, amelyről szélesebb távlatok nyíltak volna, túlmutatva a családi és magánszférán, meg esetleg a fogyasztás világának szerény áldásain.

A munkásmozgalom politikai és kulturális megnyilvánulásaiban az egyszerű, „teljesen normális" gyári munkások névtelen töme­ge állt a középpontban, sőt talán még inkább a szakmunkás és családapa tiszteletre méltó alakja. A szociáldemokrácia identitás­tudata kulturális és politikai tekintetben is egyértelműen „maszkulin", férfiközpontú volt. A munkásság helyzetének javításáért ví­vott harcban sokszor élesen elhatárolódtak a másik nemtől. Ez­zel persze fizikai valóságukban még semmiképp sem zárták ki a nőket, de olyan munkáskultúrát teremtettek, amely a maga érté­keit férfias értékekként határozta meg.³¹ Amikor például a buda­pesti szociáldemokrácia egyértelműen elutasította a szegénygon­dozást mint a munkásság szociális támogatásának formáját, nem mulasztotta el „nőiesnek" minősíteni az ilyesfajta tevékenységet. Kijelentették, hogy felebaráti szeretetből fakadó adomány legfel­jebb az egyedül álló nőknek és gyermekeknek adhat némi segít­séget. Az éhező családját fenntartó ezer és ezer férfi szociális problémáit ez nem képes megoldani. A munkásság ahelyett, hogy „özvegyek és árvák segélyét" irigyelné, hogy a „kolduskenyér után" nyúlna, munkát követel, hogy a „családjának" ne kelljen tovább éheznie.³² És amikor arról volt szó, hogy a nőket be kell szervezni a mozgalomba, ez a lépés szintén úgy jelent meg, mint betagolásuk egy már adott, összerendezett és férfias világba, a „mi moz­galmunkba" (tehát a férfiakéba). Az 1914-es nemzetközi nőnap alkalmából rendezett gyűlésen a szónokként meghívott elvtárs így fordult oda a férfi résztvevőkhöz: „Azt látom, hogy az elvtársak szép számmal jelen vannak, de nem látom, hogy feleségeik is itt volnának. .:. Sokkal jobb lett volna, ha az elvtársak nagy buzgal­mukban künn álltak volna, és itt benn a teremben a feleségük és nővérük foglalnának helyet. … Hát nem érzitek, férfiak, milyen pokol olyan asszony mellett élni, aki nem ismeri a harc szüksé­gességét? Hozzá kell segíteni a nőket ahhoz,… hogy azok ve­lünk harcoljanak."³³

1903-ban pedig, amikor befejeződtek a Munkásnő Egyesület megalapításának előkészületei, a pártvezetőség a húsvéti párt­kongresszuson közölte, hogy megtette kötelességét és létreho­zott egy női egyesületet.³⁴

A középrétegek képviselői a nemek kérdését úgy látták, hogy a nők és főként a női alkalmazottak házon kívüli keresőfoglal­kozása elsősorban hagyományos polgári életformáikat és osz­tályuk társadalmi státusát fenyegeti. A nők tömeges, rosszul fizetett munkája következtében persze nemcsak a lecsúszás­tól való félelem és a (némileg) jobb körökből származó, de egy „másik, idegen" világba kilépő nők jövője miatti aggodalom nö­vekedett. Az „Emma" típusú szerzők világlátásában az is tük­röződött, hogy sokan nyugtalanul figyelték, mi lesz a sorsa a polgári családban hagyományos „nemek közötti szerződésnek" – amelynek értelmében a családot kifelé a férfi képviselte, és ő élt úgy, mint független egyén, nem pedig a nő.³⁵ Annak szá­mára, aki nem kérdőjelezte meg az e társadalmilag domináns szerződésben rejlő nemek közötti hierarchiát, a női bérmunka szükségképp a legrosszabb alternatívának tűnt. „Ha az uram­mal bemegyek a könyvesboltba, hátamon érzem a typewriter előtt szorgalmatoskodó leányok irigy pillantását: ez már fogott magának, én isten tudja, mikor találok, s tudom, ilyenkor nem bánnák, ha a szemükből kötőtűk lövellenének felém, hogy át­szúrják a szívemet. … Pedig … ama bizonyos nagyvilági hölgy bizonyára megmosolyogja ezt az én büdzsémet, s mégis, Ta­más, ha meggondolom, hogy én, ha kenyérkereső asszony vol­nék, éppen csak a fátyolra s a kesztyűre valómat tudnám* meg­keresni! S ha az uram … megcsal a guvernánttal, új ruhával nyugtat meg… Nem vagyok én a maga tipikus vidéki asszony­kája, aki … szívszakadva lihegi a jövevénynek: Vigyen el in­nen… akárhova, csak váltson meg! … Úgy látom magát, Ta­más, a messzeségen, a félhomályon át is látom, milyen szomorú és milyen szelíd ilyenkor… [miközben azt mondja:] ma­radjon itt, lelkem, a patikus meg a fűszeres között, és tudja meg, hogy e világon nincsen megváltás!"³⁶

Egészében véve a női munkának a legkülönbözőbb rétegek­ben uralkodó társadalmi megítélése csak még inkább hangsúlyozta a rosszulfizetettségnek és a korlátoltságnak azt a tapasz­talatát, amelyre a fiatal női alkalmazottak a munkahelyeken szert tettek. A női munkát, bármily tömegesen elterjedt lett is, szociá­lisan peremhelyzetnek tekintették. A munkásmozgalomban min­denekelőtt a tisztes férfi munkásoknak kínáltak kulturális alter­natívát. Ez a világ hangsúlyozottan a férfiak és nem a nők ta­pasztalataihoz kapcsolódott. A női munka ellenképéül szolgáló hagyományos polgári női szférát Schwimmer Rózsika hosszú éveken át egészen közelről ismerte. Míg ő végül kénytelen volt elmenekülni belőle, Mariska számára soha még gondolatban sem állt nyitva az ide vezető út. Ha a fiatal női alkalmazottak „elkeserítő" és „szánalmas" helyzetükben szabadabb társadal­mi mozgástérre vágytak, meg kellett teremteniük saját ellenkul­túrájukat. És pontosan ez volt az, amihez – egyik lehetséges alternatívaként – a merőben eltérő pozíciókból induló Rózsika és Mariska a XX. század küszöbén hozzáfogott.

A női kollektivitás felfedezése

De vajon hol találhattak a fiatal dolgozó nők kapcsolódási pon­tokat ahhoz, hogy kialakítsák saját pozitív identitásukat? Mit ál­líthattak szembe az oly gyakran átélt szorongattatásokkal és kor­látozásokkal? Gárdos Mariska mindenekelőtt a munkásmozgal­mat használta egyfajta kapuként, amelyen át egy új világba lép­hetett. Már gyermek- és ifjúkorában megtanulta értékelni ezt a (férfiak által uralt) kollektivitást. Saját otthonában a szegénységtől és munkától elgyötört anya állt a középpontban. A külvilágban a munkásmozgalmi kultúrán kívül nemigen létezett számára más elfogadható közösség. A polgári és jótékonysági kulturális min­ták alázatosságra kényszerítették a kislányt,³⁷ s a munka világá­ban a fiatal nő eleinte alig tudta megvédeni legelemibb érdekeit.

Mariska nem egészen nyolcévesen találkozott először a szo­ciáldemokrata politikával. Visszaemlékezéseiben leírja, hogy egy vasárnap reggel, miközben édesanyja reggelihez hívta a csalá­dot, apja őt meg a bátyját kézen fogta, és elvitte „valahova". „Az óriás teremben egymás mögött padok álltak, s azokon tereferé­lő férfiak ültek. … Kevés volt a pad, ezért sok-sok férfi állt mö­göttünk és oldalt a teremben." A „pesti szónok bácsi" szavai mély benyomást tettek a kislányra. Lenyűgözte, hogy ez a vadidegen ember mintha az ő családjáról beszélt volna, s minden tekintet­ben találóan ki tudta fejezni legsajátabb, egészen személyes tapasztalatait.³⁸

A munkásmozgalommal való kapcsolat később megnyitotta Mariska számára az utat ahhoz, hogy bekerüljön egy nyilvános közegbe, s azonosuljon egy olyan szociális közösséggel, amely­ben mint nő is kivívhatta a maga helyét. Az egykor hétévesen versszavalással bemutatkozó kislány fiatal lányként már rend­szeresen fellépett a különböző munkásegyletekben.³⁹ Az ezzel járó társadalmi elismerésen túl bizonyára büszkeséggel töltötte el az is, hogy nő létére képes érvényesülni ebben a férfiak által meghatározott világban.⁴⁰ 1900-ban, tizenöt éves korában az­tán tagja lett a Magyar Szociáldemokrata Pártnak.⁴¹ Csakhogy az a pozíció, amelyet ő és még néhány, a későbbiekben politi­kai funkciót betöltő fiatal nő foglalt el a munkásmozgalomban, korántsem jelentette, hogy ezáltal egyenlők lettek volna az egyen­lők között. Inkább valami különlegességként, legfőképp női kü­lönlegességként vonták be őket a férfiak közösségébe. Amikor például 1908-ban a női szabók budapesti szakegyletében Singer Irén tizennyolc évesen szót kért, „az elnökségben ülők össze­néztek. Először fordult elő a szakegyletben, hogy nyilvános gyű­lésen egy lány … felszólaljon…. A hangomat alig ismertem meg – írja később. – Szécsi bátorítólag intett felém."⁴² Női mivoltából eredően Mariska is különleges, bár bizonyos szempontból igen hízelgő helyzetbe került a munkásmozgalomban. Egy este pél­dául a Budapesti Általános Munkás Dalegylet képviseletében váratlanul megjelent vagy három tucat elvtárs a Gárdos csa­lád ablaka alatt, hogy névnapi szerenádot adjon a fiatal lány­nak. Mariska ugyanis gyakran fellépett az egylet összejövete­lein, és ettől fogva éveken át így köszöntötték névnapján.⁴³ A már tapasztalt fiatal szociáldemokrata agitátornőre csodálattal és bizonyos tisztelettel néztek a munkások. „Hát nem férfi a pesti szónok?" – kérdezték ámulva, és sehogy sem akart szá­jukra jönni az „elvtársnő" megszólítás, újra meg újra visszatér­tek a „kisasszonyához.⁴⁴

Ám az „atyai" jóindulat s az a bizonyos fokú elismerés, ame­lyet a többnyire fiatal és hajadon nők megjelenése a szerve­zett munkásság meg a pártapparátus körében olykor kiváltott, nem sokat változtatott azon, hogy a gyakorlati politikában hát­térbe szorultak érdekeik. Amikor a kereskedelmi alkalmazottak szakegylete – amelynek vezetőségébe, mint említettük, hama­rosan Gárdos Mariskát is beválasztották – alapító ülését tar­totta, több száz ember szorongott a helyiségben, köztük ren­geteg női alkalmazott is, például a híres budapesti Párizsi Áru­házból. Bár a felszólalók közt akadt egy nő, aki „rövid pár sza­vaival ékesen tolmácsolja] a női alkalmazottak helyzetét", a később megválasztott tisztikarban eleinte kizárólag férfiak fog­laltak helyet.⁴⁵

Az ilyesfajta mellőzések ellenére Mariska mindig is úgy érez­te, „nem … közömbös, beletartozom-e a nagy közösségbe, vagy nem."⁴⁶ Érthető hát, ha a megoldást egy olyan társadalmi tér megteremtésében látta, amelyet nem ennyire egyértelműen a férfiak határoznak meg, és ahol a dolgozó nők némiképp zavartalanul fogalmazhatják meg érdekeiket. Az első magyar Munkás-nő Egyesület megalapítására irányuló törekvések nemsokára központi szerepet játszottak a fiatal nők egy egész növekvő cso­portjának hétköznapjaiban és önmagára találásában.

Amíg az egyesület belügyminiszteri jóváhagyása meg nem érkezett, a szervezet mint „asztaltársaság" működött. „Az Alsóerdősor ucca 18. sz. ház egyik alkóvos szobájában gyülekezett hetenként egyszer a tanulni vágyó nők tarka serege. … Az elő­adások a kinyilatkozás erejével hatottak, és fokozódó érdeklő­dést váltottak ki az egyre sokasodó hallgatóságból; a tömött so­rokban vegyesen akadtak ipari munkásnők, üzleti és háztartási alkalmazottak, tisztviselőnők, diáklányok, háziasszonyok stb." Nem kétséges, hogy Gárdos Mariska visszaemlékezéseiben hajlamos megszépíteni a múltat. De az asztaltársaságnak, majd később az Óvoda utcai egyesületnek – amelynek idővel már a címe is valóságos jelszó lett – minden bizonnyal komoly kisu­gárzó ereje volt, s nemcsak a szervezett munkásnők és női al­kalmazottak körében. Az első magyar munkásnő-egyesület meg­alapítása sok nő számára jelenthetett meghatározó segítséget azokhoz a törekvésekhez, amelyek során megpróbáltak lélek­ben kiszabadulni az őket nyomasztó kalickából. Azok a nők, akik itt összejöttek, hogy közösen tanuljanak, vitatkozzanak és szó­rakozzanak, korántsem voltak egytől egyig a szociáldemokrácia derék katonái. A csoport és az egyesület szervezésében jó pá­ran a Nőtisztviselők Országos Egyesülete (NOE) tagjai közül is tevékeny részt vállaltak, megint másokat egyszerűen a kíván­csiság és egyfajta általános érdeklődés hajtott.⁴⁷

Gárdostól eltérően Schwimmer Rózsika másféle úton jutott el a Munkásnő Egyesület megalapításáig, amelynek aztán ő lett az első elnöke. Társaival együtt már a NOE-ben folyton azt ta­pasztalta, hogy amikor a női alkalmazottak érdekeit szeretnék érvényesíteni a férfiak által meghatározott, „polgári" érdekkép­viseletekben – különösen a Magyar Tisztviselők Országos Egye­sületében, illetve a Magántisztviselők Országos Szövetségében -, kísérleteik erőteljes elutasításba ütköznek. Az ilyen megnyil­vánulások közé tartozott, hogy a férfi kartársak vagy egészé­ben véve ellenezték a női alkalmazottak tevékenységét, vagy legalábbis ambivalens magatartást tanúsítottak a nőkkel szem­ben, akik úgymond „lenyomják a béreket". Megtagadták a „kollegalitást gyakorlatban", és valóságos védőfalat alkottak, nehogy a NOE képviselői bejussanak e szervezetek vezető testületei­be. Az effajta jelenségek ellen Rózsika 1902-ben tör ki először igazán keserű hangon.⁴⁸

Mindez éppen akkor történik, amikor ő és a NOE-ban tevé­kenykedő kolléganői elkezdik támogatni egy munkásnő-egyesület megalapítását a hői alkalmazottaknak létesített saját szerveze­tük mellett. A NOE aktivistái ekkor még elsősorban a nők szak­mai érdekeit tartották szem előtt. De a női alkalmazottak külön­leges helyzetéről szerzett számtalan munkahelyi tapasztalat s a férfiak szolidaritásának hiánya egyre inkább egy átfogóbb jellé­gű feminista irányban vezette őket. A munka világának legkü­lönbözőbb szektoraiban előforduló és jellemzően csak a nőket érintő problémák, valamint azok a konfliktusok és mellőzések, amelyeket a meglévő érdekképviseletekkel való együttműködés során maguk is érzékeltek, arra késztették őket, hogy felismer­jék a nők tapasztalatainak közös vonásait. ,,[E]ddig csak a vé­letlen vezette a nőket a szakszervezetekbe. … Hihetetlen tét­lenséggel tűri a munkásnő, hogy teste-lelke elsatnyuljon abban a tengetésben, mit életnek csúfolunk. … Egy sorba kell állnunk a férfiakkal, s velük küzdeni az emberséges megélhetésért." Ám az első lépés – folytatta beszédét Schwimmer Rózsika a Mun­kásnő Egyesület 1903 májusában megtartott alapító közgyűlésén -, hogy „fel kell önmagunkat rázni". Oszoljon szét „az ezeréves hazugság, amely eddig kényszerítette a nőt, hogy szótlanul tűr­jön el mindent: nyomorúságot, gyalázatot csak azért, mert nő".⁴⁹ A nők sajátos és közös elnyomásával kapcsolatos felismeré­sek azonban nemcsak arra ösztönözték Schwimmer Rózsikát, hogy a Munkásnő Egyesület formájában segítsen létrehozni a női dolgozók kibővített és lehetőleg átfogó szervezetét. Érdek­lődése hamarosan kiterjedt általában véve a nők kollektív hely­zetére és szervezésére is. Ehhez kül- és belföldről egyaránt megkísérelt alapvető anyagokat gyűjteni. A Kereskedelemügyi Minisztériumból a női keresőmunkáról, az iparfelügyeletről és iparoktatásról próbált adatokat szerezni. Igyekezett hozzájutni az 1880-ban alapított Nemzeti Nőnevelés régebbi számaihoz, mivel ez a folyóirat a századforduló előtt a nők tanulással és munkavégzéssel kapcsolatos törekvéseinek legfontosabb orgá­numa volt. Németországból a kereskedősegédek helyzetéről ígértek neki szakirodalmat.⁵⁰ Rózsika gyors egymásutánban a nőmozgalom számos különféle irányzatú, külföldi publikációs fórumával vette fel a kapcsolatot, kéziratokat küldött, és infor­mációkat kért.⁵¹ 1902-ben a NOE ötéves fennállása alkalmából emlékkönyvet akart összeállítani, majd nem sokkal ezután egy „Feminista Lapnak a megvalósításán fárad[t]".⁵² Lassan a nem­zetközi nőmozgalom olyan kiemelkedő alakjai is, mint például az osztrák Marie Lang és Adelheid Popp, kezdtek érdeklődni a magyar nők helyzete és Rózsika tevékenysége iránt.⁵³ A holland Aletta Jacobs, akivel Rózsika nemsokára személyesen is meg­ismerkedett, különösen erősen pártolta egy magyar nőszövet­ség létrehozását. Mint írta, minden létező csoportnak, a hagyo­mányos, nagyrészt filantróp beállítottságú nőegyleteknek is össze kellene fogniuk. Szerinte Rózsikának feltétlenül be kell kerülnie a megalapítandó szövetség elnökségébe, magának a szövetség­nek pedig ott lenne a helye az International Council of Women (ICW) elnevezésű szervezetben, amely 1904 nyarán Berlinben tartja legközelebbi kongresszusát. „El kell jönnöd, és beszélned kell Berlinben" – szólt a biztatás.⁵⁴ És Rózsika, nem törődve az ezzel járó anyagi nehézségekkel, el is ment nemcsak erre a kongresszusra, hanem már két héttel korábban az újonnan meg­alapított International Woman Suffrage Association (IWSA) ren­dezvényére is, ahol nemzetközi keretekben folyt tanácskozás a nők szavazati jogáról. Bizalmas munkatársa, Glücklich Vilma, az utolsó pillanatban döntötte el, hogy vele tart.

A berlini út mindkét nő életében fordulópontot jelentett. Első ízben volt lehetőségük arra, hogy személyesen ismerkedjenek meg az önálló nőmozgalom minden irányzatával és szervezeté­vel. Közvetlen közelről láthatták, hány sorstársuk foglalkozik el­méletben és gyakorlatban a „nőkérdés" egyes területeivel, és egy csapásra úgy érezhették, hogy egy hatalmas nemzetközi moz­galom részévé válnak. Rózsika többek között a magyar ipari munkásnők helyzetéről tartott előadást.⁵⁵ Nagybátyja és támo­gatója, Leopold Katscher ezt írta neki később: „Csak akkor bol­dog az ember, ha elemében érzi magát, és te olyan boldog vol­tál … 1904-ben Berlinben … mint hal a vízben."⁵⁶

Hazatérése után Schwimmer és Glücklich Vilma még ugyan­azon évben megalapította a Feministák Egyesületét (FE), ami­nek közvetlen előtörténetéhez tartozott az is, hogy időközben újabb korlátozásokat vezettek be a nők egyetemi képzését ille­tően. A FE tehát már kezdettől fogva nemcsak a női alkalmazot­tak szakmai érdekeivel foglalkozott, hanem célkitűzése volt „a nő egyenjogúsága minden területen és a női munka érdekeinek védelme". Schwimmer Rózsika úgy fogalmazott, hogy,mivel már a századforduló táján érzékelhetővé vált: hiányzik a „megfelelő fórum" a nők valamennyi érdekének képviseletére, ezt a hiányt most akarták pótolni.⁵⁷

Közvetlenül megalakulása után a FE csatlakozott az IWSA szervezetéhez mint annak magyar tagozata, s ettől az időpont­tól kezdve Rózsika tevékenysége szempontjából messzemenő­en elvesztette jelentőségét a Munkásnő Egyesület és a többi szociáldemokrata nőszervezet. Az események ilyetén alakulá­sát ugyanakkor heves konfliktusok kísérték.⁵⁸

Schwimmer Rózsika és Gárdos Mariska útjai ezzel újra szét­váltak, mégis kétségtelen, hogy miközben azonosultak valami­vel, amit talán „női szempontnak" nevezhetnénk, mindketten a függőségtől, a másodrendű polgár helyzetétől való megszaba­dulás irányában haladtak. Mindketten részt vettek annak a tár­sadalmi közösségnek a megteremtésében, amelyben végül egy történelmileg új szerepben megszüntetve-megőrizték a munka­végzés során szerzett negatív tapasztalataikat és mindazon el­lentmondásokat, amelyek a társadalmi létezés során női mivol­tukból fakadtak. Korábban ugyanis, belépvén a munka (férfi) vi­lágába, úgy látták, hogy mind a polgári, mind a szociáldemokra­ta nyilvánosságban és a „civil társadalomban" a legjobb eset­ben is csak a „női másságot" képviselhetik.⁵⁹ A hivatalos politika világából pedig eleve ki voltak rekesztve, nemcsak osztályhely­zetüknél fogva, hanem, ettől teljesen függetlenül, nemük miatt is. A két női egyesület megalapítása, majd ezt követően a Nő-munkásnak és a Feminista Értesítőnek – A nő és a társadalom című folyóirat előfutárainak – megjelentetése csak úgy értelmez­hető tehát, mint ezekre a viszonyokra adott kollektív válasz. Mind­ez fontos lépés volt a női (ellen)nyilvánosság⁶⁰ megteremtése és a nők szakmai-politikai érdekeinek közös képviselete szem­pontjából. Kiindulópontul szolgált ahhoz, hogy a nő társadalmi magárahagyatottságának nyomasztó tapasztalatával szemben kialakuljon valamilyen ellensúly.

Személyes és kollektív kibontakozás

E kezdeti lépések után egyre több változás történt Schwimmer Rózsika és Gárdos Mariska politikai és társadalmi életében. Mindketten bekerültek a politikai események forgatagába, s mi­közben igyekeztek működtetni a fent említett egyesületeket és folyóiratokat, mindketten erős és átfogó kapcsolatokra tettek szert azokban a társadalmi csoportosulásokban, amelyek e szerve­zeti struktúrák körül alakultak ki. Megváltozott életüket azonban korántsem csak a klasszikus értelemben vett politika határozta meg. A nők magánéleti és politikai kibontakozásában nemcsak olyan törekvések kaptak fontos szerepet, mint mondjuk a cse­lédlányok megszervezése – ahogy például a nők szavazati jo­gáért folyó, jól kidolgozott politikai kampányban sem csupán ülé­sekből, előadásokból és gyűlésekből állt minden teendő. A szo­ciáldemokrata nőmozgalomban éppúgy, mint a „feministáknál" (ahogyan a kor nyelvén az FE és a NOE körüli csoportot nevez­ték), a politikai munka a lehető legszorosabban együtt járt bizo­nyos kollektív felszabadító tettekkel, valamint az érintettek sze­mélyes és társadalmi életének jelentős változásával.

A közéleti fórumok gyakorlati és jelképes meghódítása felé tett lépéseknek nem lebecsülendő jelentőségük volt a századelő magyar városaiban. A Munkásnő Egyesület szervezői már 1905-ben elérkezettnek látták az időt, hogy egyik nyilvános gyűlésük számára kibéreljék a Pesti Vigadó nagytermét, „mely egyébként a fényes jogász- és medikusbálok, valamint a nagy hangverse­nyek színhelyéül szolgált. … A pártban helytelenítették határo­zásunkat – írja Gárdos -, azt tartották, nem kell mindenáron uj­jat húzni a közvéleménnyel…. No hát éppen az vezetett a hatá­rozásunkhoz. Meg akartuk mutatni ország-világnak, a kétkezi dolgozó nők méltók arra, hogy megbeszélnivalójukat [itt] mond­ják el. … Igen, a külvárosi sikátorok kartonruhás proletárlányai és asszonyai betértek a főváros legszebb szórakozóhelyére. Éspedig ezrén és ezren, úgyhogy a bálterem szűknek bizonyult, a melléktermeket is ki kellett nyittatni."⁶¹ Ugyanezen évben a Fe­ministák Egyesülete is kezdte kibérelni olyan tekintélyes társa­ságok nagytermeit, mint például a Közgazdasági Társulat vagy a Társadalmi Múzeum. A főváros vezetése pedig – ahogy már a NOE alakuló gyűlésekor, 1897-ben tette – később is többször rendelkezésre bocsájtotta az új városháza üléstermét.⁶²

A nőmozgalom fiatal szervezetei nemsokára helyet találtak a különféle progresszív és szocialista csoportok között is. Schwimmer és Gárdos a saját egyesületi működése, valamint a „nőkér­dés" iránti elméleti érdeklődése folytán kapcsolatba került a szá­zadelő értelmiségi és társadalomreformer köreivel. Ismeretsé­geket kötöttek, együtt dolgoztak és vitatkoztak a korabeli ma­gyar társadalom értelmiségének és szellemi elitjének számos képviselőjével. Szoros szálak fűzték őket sok újságíróhoz. Gár­dos természetesen személyes kapcsolatokat ápolt a Szociálde­mokrata Párt vezetőivel és különféle szocialista beállítottságú értelmiségivel, így például Szabó Ervinnel, de ismeretségi köré­hez tartozott Ady Endre is. A „feministák" jó viszonyt alakítottak ki a fővárosi tanács közoktatási ügyosztályának vezetőjével, Bárczy István későbbi polgármesterrel, vagy Máday Andor egye­temi professzorral, aki Svájcban élt és dolgozott.⁶³ Schwimmer Rózsika és a Feministák Egyesülete ezenkívül kitűnő kapcsola­tokat tartott fenn a nemzetközi nőmozgalmakkal, valamint kü­lönböző bel- és külföldi társadalomreformerekkel. Rendszeresen meghívtak előadóként Budapestre olyan fontos személyisége­ket, mint Charlotte Perkins Gilman és Ottó Frick – utóbbi az egy-konyhás házról szóló elképzelés neves képviselője volt -, Aletta Jacobs pedig nemsokára Rózsika személyes barátnője és tanács­adója lett.⁶⁴ A NOE és a FE kezdettől fogva utat talált a hivatalos polgári és hatalmi körökhöz is. Rózsika például már 1903-ban részt vett azon a belügyminiszteri ankéton, ahol az állami gyer­mekvédelmi rendszer kialakításának elveiről és a megvalósítás módjairól tanácskoztak.⁶⁵

Rózsika és Mariska is úgy lépett be a műveltség világába, hogy nem látogatta a felsőoktatás hivatalos intézményeit. Szellemük és személyiségük fejlődése során részint vitatkoztak a kor hala­dó értelmiségével, részint segítséget és támogatást kaptak tőle. Szabó Ervin például sokat törődött mind a feminista, mind a szo­cialista fiatal lányokkal. Például ő hívta fel Schwimmer Rózsika figyelmét arra a dokumentumra, amelynek alapján aztán az utób­bi egy brosúrát írt a magyar nők 1848 előtti jogairól. A „feminis­ták" különben főként a női választójog kérdésében szívesen hi­vatkoztak az ilyesfajta „ősi" dokumentumokra, amelyek szerin­tük azt bizonyítják, hogy más országokhoz képest Magyarorszá­gon a nőknek régen jobb helyzetük volt, és hogy a nők érdekei­nek képviselete nem „idegen" a magyar társadalomtól.⁶⁶ Ami Gárdos Mariskát illeti, ő így emiékezik vissza támogatójukra: „tud­tunk mindenről, ami világszerte történik, hála Szabó Ervinnek, tanítómesterünknek, akinek módjában állott könyvtárosi tevé­kenysége útján minden újonnan megjelent műhöz hozzájutni".

Mindketten igyekeztek a legkülönfélébb módokon és helyeken új ismeretekre és olvasmányokra szert tenni.⁶⁷ A kor haladó szel­lemű, nyitott oktatási intézményei szintén elősegítették fejlődé­süket. A Társadalomtudományi Társaság szabadiskolája példá­ul meghívta tanfolyamaira a munkásmozgalom fiatal aktivistáit, s a kiválasztottaknak végül mintegy a fele nő volt. „Mint hívők a templomba, úgy készültünk mi esténként a Szabad Iskolába."⁶⁸

A két fiatal nő már a századforduló idején kezdett maga is pub­likálni.⁶⁹ Néhány évvel később Mariska kiadott egy levélregényt, amelyben főként a társadalmi fejlődés kérdéseivel, valamint a szerelem, házasság és szexuális erkölcs megreformálásának szükségességével foglalkozott, Rózsika pedig többek között írt egy brosúrát „Eheideale und Idealehen" (Házasságeszmények és eszményi házasságok) címmel, továbbá lefordította Charlotte Perkins Gilman feminista alapművét, „A nő gazdasági helyze­tét".⁷⁰ Gárdos Mariska a Nőmunkáson kívül hamarosan a Nép­szavában és más újságokban is közölt cikkeket.⁷¹ Rózsika ugyan­csak igyekezett elhelyezni írásait kül- és belföldi lapokban, de tapasztalatlansága miatt meg kellett fizetnie a tanulópénzt, és kénytelen volt számos visszautasítást eltűrni. Idővel aztán még­is támogatásra és kritikus szolidaritásra talált. Marie Lang pél­dául rendszeres publikációs lehetőséget ígért neki, amikor át­vette Bécsben a Die Zeit című napilap női mellékletének szer­kesztését. Egy alkalommal még arra is gondja volt, hogy a ka­pott cikkeket alaposan kivesézze. „Ebből nem derül ki, hogy tu­lajdonképpen mire akar kilyukadni a bírálatával" – írta a fiatal magyar szerzőnek. Adelheid Popp pedig részletesen elmagya­rázta, miért volt „roppant kínos", hogy Rózsika ugyanazt a cikket egyszerre két helyre is elküldte, s így az megjelent mind a Die Zeitban, mind két nappal később Marie Langnál az Arbeiterinnenzeitung című hetilapban.⁷²

A két fiatal nő ugyanakkor nemcsak írásaival, hanem szónoki és agitátori minőségében is a nyilvánosság elé lépett. Beszé­deik mind Budapesten, mind vidéken nagy sikert arattak.⁷³ Ró­zsika nemsokára már évente tett előadó körutakat Európában.⁷⁴ Mariska számára ez a lehetőség kezdetben nem állt fenn, mint­hogy – legalábbis visszaemlékezései szerint – a kőzte és a párt­vezetés között lévő alapvető nézetkülönbségek miatt nem küld­ték nemzetközi kongresszusokra.⁷⁵ Kétszer, 1907-ben és 1912-ben Párizsban tölthetett valamennyi időt, ahonnan magyar – egyébként nem csak szociáldemokrata – lapokat tudósított. Ké­sőbb az Amerikai Szocialista Párt magyar szekciójának meghí­vására az Egyesült Államokba utazott, s ott részt vett egy na­gyobb előadókörúton.⁷⁶

A két nő, miután bekerült a társadalmi reformok és a politikai elkötelezettség világába, s bejutott a nemzetközi nőmozgalom, il­letve a munkásmozgalom vezető köreibe, végre személyesen is megszabadult a kenyérkereső munkának azoktól a nyomasztó kö­rülményeitől, amelyek oly fontos ösztönzést adtak pályájuk indu­lásához. 1905-ben Mariska részben családi problémák miatt, rész­ben azért, hogy letegye az érettségit, amire már régóta készült, egy időre elutazott Kolozsvárra. Ott Kun Béla és néhány haladó szellemű újságíró állást szerzett neki egy napilapnál,, ahol önálló rovatot kapott „A munkás" címmel. Bár fizetése igen szerény volt, ez a munka – mint később írja – „jóval többet jelentett számomra: földet éreztem a lábam alatt… újságírói tevékenységi"⁷⁷

Kolozsváron Gárdos Mariskát 1905 végén felvették a Vidéki Hírlapírók Országos Szövetségébe, amely az első női tagját kö­szönthette személyében. „Üdv, kedves kartársnő, addig is, amíg valamelyik kongresszuson megisszuk a szervuszt. Lapnál van, vagy csak sorokat ír? Vagy talán könyvet nyom? … Most már nekünk is van nőújságírónk, akit bizonyára egyforma örömmel köszöntenek a Nuchemek, mint a velük átellenes oldalon dol­gozó Somák." De mi lesz majd, vetődik föl a kérdés, „ha például királygyakorlatról kell hadi tudósítást szerezni: lesz-e bátorsága annyi tiszt közé menni? … Reméljük azonban, hogy egyet min­denesetre le fog venni a vállainkról ön és az ön követői: a mű­vésznők intervjuvolását… Nekünk, őszintén szólva, kissé 'brü' ez a dolog, önnel szemben talán… elárulják a harisnyakötőik számát [és] hogy francia vagy angol midért viselnek… amikre régtől fogva kielégíthetetlenül áll a közönség kíváncsisága."⁷⁸

Ami Schwimmer Rózsikát illeti, ő 1907-ben lett tagja a Magyar Szakírók Egyesületének.⁷⁹ Számára is az újságírói tevékenység nyitott utat egy új foglalkozás felé. Már azok a korábbi próbálko­zásai, hogy a nemzetközi nőmozgalom lapjaiban publikálhasson, egyértelmű összefüggésben álltak kenyérkereseti gondjaival. Amikor 1901-ben ismét állás nélkül maradt, kifejezetten valami másféle elfoglaltságot keresett, mint a szokásos alkalmazotti munka. Ez év végétől aztán a Kiviteli Szemle című lapnál, majd a Lloyd tudósítóirodájában dolgozott. 1904 márciusától valószí­nűleg sehol sem volt már állandó alkalmazásban. Ettől fogva fő­ként újságírói tevékenységből, később pedig az előadásokért járó tiszteletdíjakból élt. A nő és a társadalom megalapításakor ké­sőbb olyan szerződést ajánlottak neki felelős szerkesztőként, amely mondjuk Gárdos Mariska kolozsvári fizetéséhez képest hellyel-közzel tisztességes évi jövedelmet biztosított számára.⁸⁰

Mariska a kolozsvári tartózkodása után sem tudott az újság­írásból azon a szinten megélni, mint Rózsika a cikkeiből és elő­adásaiból. Azt, hogy végül viszonylag kötetlen félnapos elfog­laltságot talált az egyik „elvtárs" újonnan megnyitott ügyvédi iro­dájában, ő maga „véletlennek" érezte, amely épp kapóra jött szá­mára.⁸¹ Történelmi távlatból nézve persze félreismerhetetlen, hogy sajátos képességeit mindkét nő – pontosan az adott moz­galom keretei között és segítségével – szakmai téren is felhasz­nálta önmaga felszabadítására. Minden kétség,⁸² konfliktus és visszaesés ellenére a társadalmi mozgalomban sokkal erősebben ki tudták bontakoztatni tehetségüket, célratörésüket, személyiségkiteljesítési törekvéseiket és öntudatukat, mint ahogy ezek nélkül az összefüggések nélkül lehetséges lett volna.

Rózsika és Mariska személyes pályájának felívelése, életük gyakran viharos eseményei és fordulatai éveken keresztül szo­rosan összefonódtak a mozgalmon belüli közvetlen szociális kör­nyezetük fejlődésével. A barátnők és barátok köre, amely politi­kai tevékenységük és egyesületeik körül alakult ki, nélkülözhe­tetlen társadalmi hátteret nyújtott számukra. Kétségtelen, hogy e megbízható hétköznapi támasz nélkül lényegesen kevésbé és lényegesen nehezebben sikerült volna politikai érdekeiket és személyiségüket érvényre juttatni. Az FE és a NOE tagjai szo­ros baráti közösséget alkottak. Ezek a lányok és asszonyok nem­csak ugyanazt a politikai célt követték közösen, hanem szóval és tettel is messzemenően, már-már családi szövetségben se­gítették egymást. Ha a csoportból valamelyikük elutazott, nem mulasztotta el elküldeni „sok szíves üdvözlet[ét] a család és a 'banda' összes tagjainak".⁸³ Még Rózsika mamája is így címez­te lányának feladott egyik levelezőlapját: „Fr. Rosika Schwimmer/ az egyleti családnak".⁸⁴ Amikor pedig Rózsika egy konferencián megint Hollandiában járt, Glücklich Vilma ezt írta barátnőjének: „tegnap este sétáltattam Krószit, a Maga árváját".⁸⁵ Willhelm Szi­dónia, aki a NOE-ban éveken át a legszorosabb egyleti körhöz tartozott, egy ízben két héten át ágyban fekvő, súlyos beteg volt. Dacolva minden fáradsággal, a csoportból állandóan három nő gondoskodott róla, úgyhogy Szidónia már végül rá akarta venni az orvost, hogy barátnőit kímélendő utalja őt kórházba. Úgy vélte ugyanis, hogy olyan életet, mint amilyen az övék, csak tartós egészséggel lehet élni.⁸⁶ Amikor Rózsika húga, Franciska elő­ször vett részt egy nemzetközi kongresszuson Amszterdamban, egy gyümölcskereskedésből írta: „óriási halom málnát és epret zabálunk. …Olyan álmos vagyok, hogy alig látom, mit írok. … Roslt rettentően körülrajongják. A többit majd szóban."⁸⁷ Máskor Rózsikát tudósították ily módon: „tartottunk egy vidám választ­mányi] ülést… Én rövid, de érthetetlen bővített mondatokban beszéltem, de Willhelm volt olyan szíves, hogy mindig megma­gyarázta aztán, hogy mit óhajtok akarni."⁸⁸ Másfelől természete­sen a csoporton belül adódó konfliktusok is drámai erővel rob­bantak ki.⁸⁹

Az egyesületi helyiség mellett a „banda" a nevezetes Japán kávéházat választotta állandó találkozóhelyéül. Akinek volt egy kis ideje, benézett ide. Rózsika és Franciska rendszeresen itt osztotta meg egymással meleg ebédjét, vacsoráján⁹⁰ .A többiek­kel együtt információkat cseréltek, haditerveket kovácsoltak, új­ságot olvastak.⁹¹ Mindez a nőktől addig elzárt társadalmi terek és életformák olyasfajta meghódítását jelentette a hétköznapokban, amely ritkaságszámba ment a korabeli Budapesten.⁹² Emellett azt is tervezték, hogy saját társadalmi-társasági intéz­ményeket hoznak létre a nők számára, előbb egy „nőcasinót", majd egy női klubot.⁹³

Nem hiányzott belőlük az irónia és az önirónia sem. Amikor a fővárosban újabb szigorú erkölcsrendészeti tervek születtek azokra a „gyanús" nőkre való tekintettel, akik főleg késő este egyedül jártak az utcán, Willhelm Szidónia így reagált: „Nagyon büszke vagyok, hogy olyan fiatalok és szépek vagyunk, hogy gyámba fognak bennünket. Azóta éjjelente 1/2 2-kor megyek egyedül haza, de eredmény nélkül."⁹⁴ Egy alkalommal pedig, szo­kás szerint megfelelő szónokot keresve valamilyen rendezvény­hez, Vilma Glücklich azt írta Rózsikának, hogy már csak azért is éppen egy bizonyos hölgyet kellene megnyerni, „minthogy a szép feministák igen hasznosok."⁹⁵

A közös ügyért lelkesedő fiatalok köre Gárdos Mariska min­dennapi életének és tevékenységének is nélkülözhetetlen kí­sérője volt, és segítette őt abban, hogy átlépje a hagyományos női életforma szűk korlátait. Mariska hétköznap és ünnepnap is rendszeresen tett szónoki körutakat Budapesten kívül, más fiatal aktivisták pedig közösen jártak vasárnap délutánonként színházba vagy kirándulásra a Hűvösvölgybe.⁹⁶ Visszaemléke­zései szerint Gárdos Mariska hétközben „rendszerint éjfél után" vetődött haza, s csak nehezen sikerült megnyugtatnia mamá­ját, aki aggódott, hogy mit fog szólni ehhez a házmester. De „sohasem egyetlen férfi a kísérőm -mondta az anyjának – ha­nem fiatal elvtársak egész csoportja". Más estéken és hétvé­geken az „elvtársak és elvtársnők" a Gárdos család lakásán gyűltek össze, esetleg szakegyletekben és oktatási intézmé­nyekben találkoztak, vagy „ha másként nem lehetett… kiskocs­mák zugaiban". A fiatal aktivistáknak kedvelt helyei voltak a kávéházak is, ahol nemritkán záróráig maradtak. Amikor Ka­posváron egy alkalommal Mariska a kávéházban reggelizett elvtársaival, „néhány perc elteltével a kíváncsiak rohamot in­téztek ablakunk ellen, hiszen akkora csodát még nem látott a város, hogy egy nő délelőtt beült volna a kávéházba". Mariska a budapesti New York kávéházban ismerte meg második férjét is. „Meglepő volt, hogy társaságunk … milyen egyöntetű szívélyességgel fogadta a jövevényt. És a mi 'bandánk' elég kriti­kus, csípős nyelvű, igaz, hogy 'jómájú' elvtársakból, elvtársnőkből tevődött össze."⁹⁷

Rózsika és Mariska tehát nem egyedül járták be azt az utat, amelyen személyiségük kibontakozása közben letértek egy eleve elrendelt életpályáról. Hasonló gondolkodású fiatalok egész cso­portjával közösen törték át az alsó és középrétegekben meg­szokott női életforma határait. Családjukon kívül csak ezek a csoportok alkothattak számukra olyan biztos ellenkulturális tám­pontot, amely legalább részben megóvta őket az identitásválsá­goktól, és segített leküzdeni vagy már csírájában mérsékelni el­bizonytalanodásukat, amely a domináns kultúrával való szem­benállás, illetve a vele való együttélés folyamán időnként úrrá lett rajtuk. Életpályájuk felívelése egy szociális kollektíva kere­tében történt, s szorosan kötődött a közös politikai célokhoz, a közös politikai munkához és szervezőtevékenységhez. Saját si­kerüket ezért nem is önmagában véve értékelték, hanem össze­függésben ezekkel a közösségekkel és azzal a harccal, ame­lyet valamennyiük helyzetének s a társadalom egészének meg­változtatásáért folytattak.

Társadalmi ellentmondások és személyes ellentétek

A korai magyar nőmozgalmak két reményteljes „káderét" nem­csak a közösségi élet és a közösségben végzett munka óvta meg az elgyámoltalanodástól, hanem azok a küzdelmek is, ame­lyeket maguk vívtak ellentmondásokkal teli helyzetükben. A cso­porthoz, a mozgalomhoz és a közös célhoz való kötődésük mi­att távol állt tőlük, hogy leányéveik szorongató nehézségeiből és konfliktusaiból egyéni kiutat keressenek. Mindazonáltal azok az ellentmondások, amelyek szinte be voltak programozva sze­mélyes-politikai fejlődésükbe, az évek folyamán egyre inkább kiéleződtek. Végül mind Rózsika, mind Mariska elkerülhetetle­nül beleütközött saját pályájának, stratégiáinak kényszerű kere­teibe, a nem „önként", de „szabadon" járt út korlátaiba.

Gárdos Mariska nem kis árat fizetett azért, hogy jelen volt és elismerést szerzett magának a pártban. A szociáldemokrata nő­mozgalom előharcosainak visszaemlékezéseiben mindvégig érezhető egyfelől, hogy a fiatal nők (és férfiak) mennyire azono­sultak mindennapi szervezőmunkájukkal, s mennyi lehetőség nyílt meg ezáltal előttük. Másfelől a munkásnők fiatal mozgal­mának a párton belül folyton egyfajta peremreszorítottsággal kellett küszködnie. A pártvezetőségtől alig érkezett valami támo­gatás, a nőmozgalmat – Gárdos szerint – „szükséges rossznak" tekintették.⁹⁸ E két pólus között a fiatal nők, miközben-egymás között többé-kevésbé függetlennek érezhették magukat a moz­galom „maszkulin" árnyalatától, egyúttal kötődtek is ehhez a mozgalomhoz, amely mégiscsak újra meg újra fórumot terem­tett tevékenységük elismeréséhez. Nem utolsósorban éppen ez az ambivalencia ösztönözte őket szüntelenül újabb tettekre.

Mariska számára tehát a nőkérdés iránti elkötelezettség be­ágyazódott egy társadalmi mozgalomba, amely a századfordu­lós Budapesten minden bizonnyal szélesebb bázissal rendelke­zett, mint, mondjuk, a FE. Ezzel szemben viszont annak, hogy a nők érdekeit ily módon a munkásmozgalom keretein belül kép­viselte, az volt az ára, hogy – legalábbis kifelé – a napi politika, sőt a stratégia számos kérdésében is el kellett ismernie a párt­ban uralkodó hegemóniákat.⁹⁹ Az 1903-ban rendezett pártkong­resszuson, amikor a Munkásnő Egyesület megalapításának elő­készületei már teljes gőzzel folytak, Mariskának első ízben volt alkalma az egész párt e legfontosabb fóruma előtt képviselni a nők ügyét. Mindezt mindjárt össze is kötötte azzal, hogy kifejez­ze feltétlen lojalitását az iránt a férfiakból álló pártvezetőség iránt, amely, ha egyáltalán tenni akart valamit a nőkérdés dolgában, azt csak a saját felügyelete alatt akarta, és igényt tartott arra, hogy maga határozza meg, melyek is a nők érdekei. Mariska szerint tehát: „mi nők is, kik eddig látó szemekkel vakon jártunk, letéptük a kötelékeket, melyek eddig eltakarták előlünk a vilá­got. A nők szervezkedésében a legfőbb agitációt a pártvezető­ség fejti ki."¹⁰⁰

A következő években ismételten kiderült, hogy az egyensúly, amelyet Gárdos Mariska a „nagy mozgalomban" való részvétel és a nők érdekeinek képviselete között igyekezett megőrizni, rendkívül törékeny volt. A választójog kérdésében például a nők érdekei szinte kezdettől fogva áldozatául estek a szociáldemok­rata taktikának. Elvileg persze a feminista és a szociáldemokra­ta nők is a mindkét nemre érvényes, általános választójog mel­lett szálltak síkra. A gyakorlatban azonban a szociáldemokrata nők alárendelték magukat a párt taktikájának, amely abból állt, hogy a „szebbik nem" választójogának kérdését a bizonytalan jövőbe tolták ki. A feministák viszont ragaszkodtak a nemek kö­zötti egyenlőség azonnali és maradéktalan érvényesítéséhez. Ez, pusztán logikai szempontból nézve, bizonyos – persze szintén nem „önkéntesen" választott – történelmi helyzetekben oda ve­zethetett, hogy egy osztályértelemben véve egyenlőtlen válasz­tójogot fogadtak el.¹⁰¹ Az ezzel kapcsolatos ellentmondások nem kis szerepet játszottak abban, hogy egyrészt a FE és a NOE, másrészt a nőmunkásmozgalom között hamarosan nyíltan kitör­tek az immár súlyos és áthidalhatatlan konfliktusok.¹⁰²

Végül a szociáldemokrata nőmozgalmon belül is törésre ke­rült sor a Gárdos Mariska vezette régi Munkásnő Egyesület tag­jai, valamint egy másik csoport között, amelynek élén Ladányi Szeréna, a párt központi titkárának, Buchinger Manónak felesé­ge állt. Ez utóbbi nők esetében a pártapparátus iránti, kifelé mu­tatott engedelmesség együtt járt azzal, hogy belső köreikben is messzemenően elfogadták a nőmozgalom céljainak és szerve­zeti struktúráinak a férfi hegemóniához való hozzáigazítását. Az olyan országosan tevékenykedő, önálló nőmozgalom hívei, mint amilyet Gárdos – minden párthűsége ellenére – még az 1909-es országos nőkonferencián követelt,¹⁰³ 1912-től kezdve egyre inkább kisebbségbe szorultak. Ettől fogva a nők szervezésével kapcsolatos hivatalos állásfoglalásokban a párt az „önálló nő-munkásmozgalom megteremtését" mint az „elmúlt évek kísérle­tezéseit" elhibázottnak nyilvánította.¹⁰⁴

A szociáldemokrata párt végül 1912-es, új szervezeti szabály­zatában a nők szervezését a korábbiaknál lényegesen erőseb­ben kötötte hozzá saját döntéseihez.¹⁰⁵ A szociáldemokrata nők nőpolitikusainak régi és új gárdája közötti ellentétek ezekután nyílt személyes „vetélkedés"¹⁰⁶ formájában jelentek meg.¹⁰⁷ E „vetélkedés" mögött azonban tulajdonképpen az a vita húzódott meg, hogy vajon melyik utat válasszák a nők: a párttal szembe­ni önállóságot és vele a marginalizálódást, vagy a pártpolitikai sikert az alárendelődés árán. Mindenesetre a pártvezetőség nem hagyott kételyt afelől, hogy nem fog autonómiát adni a nőmozgalornnak, mivel úgy vélte, hogy „annak idején volt egy egyesü­let, mely nagyon agresszív szerepet játszott, s ez okozta a meg-hasonlását".¹⁰⁸ A nőmunkásmozgalmon belüli konfliktus aztán 1916-ban egy drámai összetűzéssel lezárult. Az eseményekbe a pártvezetőség is beavatkozott, oly módon, hogy a régi Mun­kásnő Egyesület viharos közgyűlése után, ahol is a résztvevők kölcsönösen választási csalással vádolták egymást, másnap érvénytelennek nyilvánította a régi-új egyesületi vezetőség meg­választását. Ezt követően Gárdos Mariska és más vezetőségi tagok „teljesen hátat fordítottak a nőmozgalomnak".¹⁰⁹

A Schwimmer Rózsika körül kialakult csoportnak nem kellett ilyesfajta problémákkal szembenéznie. Ebben a körben elkép­zelhetetlen volt, hogy a nők érdekeit alárendeljék bármilyen más megfontolásnak. Ráadásul a „feministák" azt is tudták, hogy ha abban a férfiak által uralt társadalomban, amelyben élnek, ér­vényre akarják juttatni törekvéseiket, akkor ennek-előfeltétele, hogy a nőknek önálló szervezete legyen. „Addig, amíg Magya­rországon a Pesti Magy. Kereskedelmi Bank vezérigazgatói ál­lása véletlenül egyszer nő által lesz betöltve, … amíg …az összes foglalkozási ágakban … nők nem vesznek részt, amíg a nőt csakis az alsóbbrendű fizikai és szellemi munkára, a rosszul fizetettre, tekintély és befolyás nélkülire találják alkalmasnak, … szükség van és lesz külön szervezkedésükre. … Mutassanak egyetlen olyan szakszervezetet, akár nálunk, akár haladottabb kultúrájú államokban, ahol túlnyomó többségben férfiak vannak együtt szervezve a nőkkel, és ahol ezek az egyletek felvették volna a küzdelmet azért, hogy a nők jobb fizetéseket, jobb mun­kakört kapjanak stb."¹¹⁰

Mindazonáltal Schwimmer Rózsikának is nagy árat kellett fi­zetnie ezért a maga módján ugyancsak radikális beállítódásért s a végül ebből következő gyakorlati stratégiáért. Ő a munka­erőpiacon vagy a választójog kérdéseiben a nemek közötti egyenlőség elvét a „magyar asszonyok összessége"¹¹¹ számára kívánta azonnal és maradéktalanul érvényesíteni. E törekvése mentén azonban a gyakorlati politikában kezdte szem elől té­veszteni, illetve mellékesnek tekinteni azokat a szociális hierar­chiából fakadó különbségeket, amelyek egy bankigazgató vagy bankigazgatónő, illetve egy munkás vagy munkásnő között fenn­álltak. Igaz, Schwimmer Rózsika mindvégig megőrizte különö­sen erős szolidaritását a munkásnők mint a nők leginkább ki­zsákmányolt csoportja iránt, választójogi kérdésekben pedig éveken át az a jelszó képezte a FE politikájának alapját, hogy „általános választójog csak az, amely a nőkre is kiterjed".¹¹² Mégis főként gyakorlati választási politikájukban ő és a FE körüli cso­port – nem utolsósorban a szociáldemokráciával és a haladó szellemű férfiak táborával e kérdésben támadt konfliktusa kö­vetkeztében¹¹³ – olyan eljárásokba bocsátkozott, amelyeket a NOE már nem tudott elfogadni. A szavazati jogért folyó különfé­le kampányokba, valamint az IWSA 1913-ban Budapesten tar­tott VII. kongresszusának előkészületeibe Schwimmer és legszű­kebb köre megpróbált néhány tekintélyes arisztokrata nőt¹¹⁴ is bevonni. Egyáltalán, mindinkább arra törekedett, hogy mintegy személyesen befolyásolhassanak minél több fontos személyisé­get, parlamenti képviselőt, illetve a női választójog érdekében felhasználhassák a velük való kapcsolatokat.¹¹⁵

Végül Rózsika és Willhelm Szidónia között is sor került egy látszólag ugyancsak személyes színezetű konfliktusra. Ezúttal azonban a „vetélkedések" és kölcsönös sértegetések formájá­ban itt is mélyebb politikai és személyi ellentmondások kerültek felszínre. A NOE tagjai, akik többségükben úgynevezett egyszerű alkalmazottak voltak, nem tudtak és nem akartak egy ilyen poli­tikával azonosulni, nem tudtak és nem akartak érintkezésbe-lépni a fent említett társadalmi körökkel.¹¹⁶ A FE vezető tagjai viszont éppen ebben láttak esélyt arra, hogy kibővítsék a csoport politi­kai és társadalmi cselekvésének szűk lehetőségeit. Mivel vég­ső konzekvenciáiban gyakorta egy „tisztán" női szempontot kép­viseltek, a politikáról alkotott fogalmuk pedig erősen korlátozott volt,¹¹⁷ ez az út tűnt számukra a leginkább járhatónak.

Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a századforduló nő-mozgalmának felívelő szakaszában a feminista mozgalom és a nőmunkásmozgalom radikális képviselői két szempontból meg­egyeztek. Alapvetően mindkét csoport igyekezett megakadályoz­ni, hogy a gazdasági egyenlőtlenség és a nemek közötti egyen­lőtlenség kérdéseit különválasszák egymástól, de egyikük sem érezte „egyedül" elég erősnek magát ahhoz, hogy valóban el is érjen valamit. Amikor az ebből következő „kompromisszumkö­tés", illetve „irányváltás" bekövetkezett, Schwimmer Rózsika és Gárdos Mariska lendületes pályafutása is beleütközött a maga korlátaiba. Rózsika az 1913-as budapesti világkongresszus után a teljes kimerültség s az alig titkolt depresszió állapotába jutott. Az előkészítés fáradhatatlan munkával töltött évei nem múltak el nyomtalanul. „Annyira fáradt vagyok, de annyira; és ez nagyon elgyengíti az embert…"- írja.¹¹⁸ A szavazati jogért folyó meg-megújuló kampány – amelynek hullámzása lényegében véve szorosan összefüggött a különféle választási reformjavaslatok változó sorsával a korabeli magyar politikai életben – végül is nem vezetett eredményre. Rózsika új egyensúlyt keresett a sze­mélyes kibontakozás és a nőmozgalmi tevékenység között. Még a háború kitörése előtt Londonba költözött, ahol az IWSA sajtó­titkáraként dolgozott. Döntésében az a cél vezette, hogy nőmoz­galmi tevékenységének folytatását összekösse hivatásbeli és po­litikai helyzetének javításával. Az aktivista lét hosszú évei után saját szavaival élve szeretett volna „ismét polgári vizekre evezni".¹¹⁹

*

A fent vázolt folyamatokkal Schwimmer Rózsika és Gárdos Mariska személyes és politikai pályájának felívelése a fiatal ha­ladó nőmozgalom keretein belül egyelőre befejeződött. A törést a századfordulós Magyarországon a nő és a társadalom viszo­nyában meglévő ellentmondások okozták, valamint azok az utak és módok, amelyeket a két fiatal nő az adott feltételek között, ha nem is „önként", de „szabadon" választott. Útjaikban az volt a közös, hogy mindkettejük számára lehetővé vált összekapcsol­ni a nők politikai, társadalmi, gazdasági helyzetének javítására irányuló következetes törekvéseket a társadalmi elismeréssel, az értelmiségi elitekkel és a haladó kultúrával. Mindez a szemé­lyes és politikai kibontakozás addig nem sejtett esélyét adta meg nekik. Képességeik kiteljesítése, tehetségük kamatoztatása kol­lektív tapasztalatok által meghatározott, alternatív formában ment végbe, kívül azokon a hivatalos oktatási és szocializációs intéz­ményeken, amelyek az alsó és középrétegekben a nők előtt még sokkal inkább zárva voltak, mint a férfiak előtt. Rózsika és Ma­riska, akárcsak több más aktivista társnőjük, elérte, hogy kisza­baduljon a keresőfoglalkozások alsó kategóriájából, a „semmi­be vett mindeneslányok", a munkásnők vagy egyszerű alkalma­zottak létformájából.

A mozgalomba való integrálódás még azok számára is, akik nem futottak be politikai karriert, legalább alapot teremtett az ellenkulturális kollektív identitás és a szellemi felszabadulás ki­vívásához. Azáltal, hogy szociálisan betagolódtak az azonos és hasonló gondolkodásúak kis csoportjaiba, amelyek meghódítot­ták a nyilvánosság fórumait, és új társadalmi tapasztalatokat sze­reztek, de egyáltalán: a társasági élet, a barátság és a többiek­kel való szolidaritás által ezek a nők lehetőséget kaptak arra, hogy egyénileg és közösen átlépjenek a merev konvenciókon. Rózsika és Mariska számára csak a közös „más" élet adhatta meg a szükséges támaszt ahhoz, hogy szóba kerülhessen há­zasságuk felbontása, hogy reformruhát viseljenek, megteremt­sék személyes függetlenségüket, és emellett sikeresen megpró­bálkozzanak az újságírással vagy a szónoklással. Tudati és tár­sadalmi kilépésük a nagyvárosi munkaerő nyomasztó-arctalan létezéséből szorosan összekapcsolódott a közös tapasztalatok­kal és azzal a közös harccal, amely az e tapasztalatok alapjául szolgáló viszonyok megváltoztatásáért folyt. Szellemi és tevőle­ges szolidaritásukat mindazokkal, akiknek világából ők maguk éppen csak előbb léptek ki, de amelytől később egyre távolabb kerültek, hosszú éveken át megőrizték.

Mindezen körülményekből adódóan tehát az új század kez­dete óta Gárdos Mária és Schwimmer Rózsa számára – akár tudatában voltak, akár nem – az ügy eggyé vált személyes fel­szabadulásukkal. És mind egyéni felszabadulásuk, mind az ügy korlátozottsága ellenére ezekben az években olyan személyes, magánéleti és kollektív kibontakozást éltek meg, amelyért ma a legtöbbünk – legyen férfi vagy nő – csak irigyelheti őket.

(Fordította: Glavina Zsuzsa)

Jegyzetek

¹ Ez a tanulmány egy nagyobb kutatás része. Rövidesen megjelenik: Frauenbestrebungen und Frauenbewegungen in Ungarn. Zur Organisationsgeschichte der Jahre 1848-1918. In: Nagy Beáta – S. Sárdi Margit (szerk.): Szerep és alkotás. Női szerepek a társadalomban és az alko­tóművészetben. Debrecen 1997. [Zimmermann 1997a] Egy hosszabb munka pedig a magyar nőmozgalmak politikai és társadalmi törekvései­nek történetéről szól a Monaohia korában, amely nyomdai előkészítés alatt áll [Zimmermann, 1997b],

² New York Public Library, MSS. & Archives Section, Schwimmer-Lloyd Collection [NYPL SLC] A2-Schwimmer Rózsika: levélvázlat részlete 1900. okt. 8.; vö. A447. Dosszié bizonyítványokkal és más hivatalos dokumentumokkal; Dictionary of American Biography. Supplement 4. New York, 1974. 724; American Reformers. An H.W.Wilson Biographical Dictionary. Ed. by Alden Whitman. New York, 1985. 729.

³ Gárdos Mariska: Százarcú élet, Budapest, 1975. 41-46., 51. skk.; Kende János: Gárdos Mariska. Egy nő a történelem sodrában. In: Ken­de János (szerk.): Gárdos Mariska. Budapest, 1985. 7. skk. (5-24.)

⁴ Politikatörténeti Intézet Levéltára [PIL] 940. f. 24. ő. e. fol. 250.; vö. NYPL SLC A4-Budapest székesfőváros tanácsának irománya 1904. jan. 15.; A6-ua.1904. aug. 8.; A magyarországi szociálísztikus munkásmoz­galmak. 1905. 298. skk.

⁵ Vö. Gárdos, 1975. 69., 101. skk., 105. skk.; Gárdos Mariska: A nő a történelem sodrában. Budapest, 1942. 115.; A Magyarországi Szociál­demokrata Párt 1903. április 12., 13. és 14-ikén Budapesten tartott X. pártgyűlésének jegyzőkönyve. Budapest, 1903. 61; Kende, 1985. 10. Nem Gárdos volt az első női küldött, aki a pártkongresszuson felszólalt. Vö. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt 1902. március 30., 31. és április 1-jén Budapesten tartott IX. pártgyűlésének jegyzőkönyve. Bu­dapest, 1902. 101.

⁶ NYPL SLC ML; A2. lev. (levél v. levelezőlap) 1904. ápr. 18.; A nő és a társadalom [NT] 1908. 87.; 1912. 94.

⁷ Vö. PIL 867. f. M-34. fol. 71; PIL 940. f. 4 . ő. e. fol. 2. skk.

⁸ PIL 689,f.18.ő.e. fol. 82. skk.

⁹ „Hogy jössz Te ahhoz, hogy hirtelen Bédy-Schwimmernek hívjanak?" NYPL SLC A5. Aletta Jacobs: lev. (levél v. levelezőlap) 1904. ápr. 26.; vö.: Marie Lang: lev. 1904. febr. 13.; American Reformers. 1985. 729.

¹⁰ Gárdos, 1975. 217. skk.; Korabeli levélidézet in: Kende, 1985. 11.; vö. uo. 13.

¹¹ NYPL SLC A2. Schwimmer Rózsika: levélvázlat részlete 1900. okt. 8.; vö. A477. Schwimmer Rózsika: lev. 1892. szept. 20. „

¹² Vö. NYPL SLC A477. bizonyítvány 1894 márc.18.; Kubicsék Irma: lev. 1895. szept. 14.; Dictionary of American Biography. 1974. 724.

¹³ NYPL SLC A1. Kubicsek Irma: lev. 1895. szept. 14.; A2–. levélvázlat részlete 1900. okt. 8.; vö. Kubicsek Irma: lev.1896. szept.14. és okt. 8.

¹⁴ NYPL SLC A1. Kubicsek Irma: lev. 1898. márc. 28.

¹⁵ Vö. Csáky Albinné (szerk.): A Nőkérdés. A Mária Dorothea-egylet tíz éves fennállásának ünnepére. Budapest, 1895. 45., 65. skk., 146. skk., 156. skk.; Egyesült Erővel. A Magyarországi Nőegyesületek szö­vetségének és a Szövetségét alkotó egyesületek legtöbbjének hivata­los közlönye, (1910). 119. skk.

¹⁶ Így például Kubicsek Irma éveken keresztül újra és újra tájékoz­tatta barátnőjét arról, hogy milyen gondot okoz neki nem tetsző ké­rők elhárítása. Sok éven át érezte magát nyomás alatt, és kételke­dett saját létének értelmét illetően. Végül Irma a házasságkötést fel­szabadulásnak élte meg. A múlt most úgy tűnt neki mint egy „csúnya álom", ami „nincs többé". Azok az évek, amelyeket érdemtelen em­berekre pazarolt, s amelyekben, ahogy írta, úgyszólván nem is élt, most végre elmúltak. NYPL SLC A1. Kubicsek Irma: lev. 1898. aug. 12. A munkaerőpiacon különböző szakmákban, mint például a taní­tónőiben, több országban hivatalból is dönteniük kellett a nőknek: vagy szakma, vagy házasság.

¹⁷ lrma barátnőjéhez hasonlóan neki is voltak frusztráló élményei a lehetséges kérőkkel. Vö. NYPL SLC A1. Kubicsek Irma: lev. 1897. júl. 4.7. és dec. 25.

¹⁸ Vö. NYPL SLC A1. Kubicsek Irma: lev. 1896. Jan. 26. és 29.

¹⁹ NYPL SLC A2. Schwimmer Rózsika: levélvázlat részlete 1900. okt. 8.

²⁰ Vö. NYPL SLC A1. Kubicsek Irma: lev. 1896. nov.15. és 29.; 1897. aug. 24. és 25.; okt. 16.; A477. Dosszié bizonyítványokkal és más hi­vatalos dokumentumokkal.

²¹ Vö. NYPL SLC A1. Kubicsek Irma: lev. 1897. márc. 12.

²² Így vélekedett barátnője, Irma NYPL SLC A1. lev. 1896. Jan. 26.1.

²³ Vö. Gárdos 1975. 53., 59.

²⁴ Vö. pld. PIL 867.f. M-34. fol. 38. skk.

²⁵ Mindez jól tükröződött az álláshirdetésekben is: „Ápolónő, egyúttal kedélyes társalkodónő" vagy „csinos ügyes elárusító leány … kereste­tik". Ahol a keresett elárusítónőnek nem kellett csinosnak lennie, ott ehe­lyett azt remélték, hogy „egyúttal kézipénztárt vezet és irodai teendők­ben is jártas". A keresett „Komptorista nő"-től azt várták, hogy „reprezentálos" legyen, a jövendőbeli „házikisasszony"-tól pedig az egyik le­hetséges munkadó nemcsak azt várta, hogy a főzésben és a varrásban otthonos legyen, hanem még „a baromfitenyésztés[ben]" is. Magyaror­szág 1901. szept. 22.; Budapesti Hírlap 1906. okt. 13. és 29.

²⁶ Vö. Gárdos olvasói levelének másolata az utóbbi esettel kapcsolat­ban, amely 1902 áprilisában megjelent a Magyarországi Kereskedelmi Alkalmazottak Lapjában. In: PIL 940.f.24.ö.e. Egy másik kenyéradó gaz­da az első fizetési nap előtt nem sokkal váratlanul hátulról megölelte és megcsókolta Gárdost, aki azonnal megszökött. Vö. Gárdos, 1975. 60­68.; Gárdos, 1906. 48., 50. Ugyanakkor persze bonyolultabb összefüg­gések is rejlettek a kortársak ama meglátásai mögött, amelyek a hői szexualitásnak a munkahelyen játszott szerepére utaltak. A férfi mun­kások, a férjek esetében a dolog azzal is összekapcsolódott, hogy amennyiben a főnökök rendelkeztek a munkásnők szexualitásával, úgy az ő lehetőségeik a nők „birtoklása" terén szűkültek.

²⁷ Vö. Budapest székesfőváros Statisztikai Évkönyve 1909/1912. 50. skk.; saját számításom.

²⁸ NYPL SLC A20. Trombitás Erzsébet: lev. 1909. szept. 14.

²⁹ „Emma" mögött Ignotus rejtőzött. „Emma" 1893 és 1906 között a sajtóban visszatérően levélformában állást foglalt a nemek kérdésében. Itt idézem: Emma: Lányok a börzén. Kóbor Tamásnak [16.4.1897], Újra megjelent in: Ignotus: Emma asszony levelei. Budapest, 1985. 67-73., itt 69., 71.

³⁰ Egy másik példa, ami legalábbis a korabeli adatok szerint egy nő tollából való: „Módot kell adni mindenkinek arra, hogy munkája árán tiszta és becsületes életet éljen – ha kedve van rá. Ámde én azt hiszem, hogy a nők kenyérkereső munkája csak szükség, melybe bele kell nyugod­nunk, de nem szent cél, mely után törekednünk kell. A férfinak életszük­séglete a munka, mely nélkül elpusztulna, a nőnek keserű kényszerű­ség, mellyel életét tengeti. Ha nem lenne oly tragikus a dolog, talán mu­latni lehetne rajta, hogy mint kínlódik, gyötrődik abban a szabadságban, melyet Önök ki akarnak vívni számára. … [V]oltaképpen nem az a nő rabszolga, a ki férfi uralma alatt áll, hanem az, akinek a jó Isten különös rendelkezése folytán nem jutott férj, aki uralkodjék rajta." Magyar Or­szágos Levéltár [MOL] P999/20/40. tol. 25b. Lengyel Laura: A feminiz­mus. (újságkivágás)1906.

³¹ Ez a „maszkulinitás" tehát szimbolikus, elvont jellemvonásokra utal, nem pedig fizikai személyre. Vö. Joan Wallach Scott: Über Sprache, Geschlecht und die Geschichte der Arbeiterklasse. In: Christoph Conrad – Martina Késsel (szerk.): Geschichte schreiben in der Postmoderne. Beiträge zur aktuellen Diskussion. Stuttgart, 1994. 299. skk. (283-309.). L. ezenkívül e tanulmány következő példáit.

³² Budapest Fő- és Székesvárosi Állami Rendőrségi 1901. évi műkö­dése. 278., 288., 292.

³³ Ez áll Müller Ernőné, szül. Singer Irén visszaemlékezésében. PIL 867. f. M-34. tol. 4. Hasonlóan adja vissza fol. 202.

³⁴ Vö. Szociálisztikus munkásmozgalmak. 1903. 87.

³⁵ Vö. Carole Pateman: The Sexual Contract. Cambridge, Stanford, 1988.

³⁶ Emma [1897]. 67. skk.

³⁷ Vö. Gárdos 1975. 15. skk.

³⁸ Gárdos 1975. 21. skk.; „Milyen igaz minden szava" – számos akti­vista pályája kezdődött ezzel az érzéssel a szociáldemokrata munkás­mozgalomba vezető úton. PIL 867.f. M-34- fol. 43.; Gárdos 1975. 21. skk.

³⁹ Vö. Gárdos 1975. 51. skk.

⁴⁰ Visszaemlékezésében olyan epizódot is említ, hogy a különben egy­nemű fiúgyerek-társaságban csak az ő gyomra nem keveredett fel a „cigizés" közben. „Nagyon acsarkodtak rám ezért a fiúk, de tekintélyem nagyot nőtt előttük." Gárdos 1975. 36. skk.

⁴¹ Vö. Munkásmozgalomtörténeti lexikon. Budapest, 1976. 193.

⁴² PIL 867.f.M-34. fol. 1, 63.

⁴³ Vö. Gárdos, 1975. 57.

⁴⁴ Gárdos, 1975. 67, 81.

⁴⁵ PIL 940.f.16.ö.e. Ébredjetek! (röplap)

⁴⁶ Gárdos, 1975. 124.

⁴⁷ Gárdos, 1942. 118. skk.; vö. Gárdos 1975. 99., 102. skk..

⁴⁸ Rózsika 1901-ben jóhiszeműen belépett a Magántisztviselők Orszá­gos Szövetségébe Vö. NYPL SLC M1. Magyar Hírlap, 1899. márc. 8. és júl. 19.; A2. A Szövetség levele 1901. ápr. 9.; A7. Willhelm Szidónia: lev. 1905. máj. 4. Függetlenül ezektől a konfliktusoktól Schwimmer tag maradt e szervezetekben, és a későbbi években is fáradozott azon, hogy a NOE és a különféle a tisztviselőket tömörítő szervezetek dolgozza­nak együtt. Vö. pl. NYPL SLC A2. lev. 1901. okt. 4.; A4. lev. 1903. okt. 17.; A7. lev. 1906. febr. 26. A Magántisztviselők Országos Szövetségé­ben 1907-ben először választottak be direkt jelöléssel egy nőtisztviselőt a tanácsba. A NOE képviselői ettől függetlenül is rendszeresen részt vettek a szövetség munkájában. Vö. NT 1907. 88.; 1908. 89. 1906-ban Schwimmer tag lett a Kereskedelmi Alkalmazottak Országos Egyesüle­tében is. Vö. NYPL SLC A7. lev. 1906. febr. 26.

⁴⁹ NYPL SLC A4. Schwimmer Rózsika beszédének kézirata.

⁵⁰ Vö. NYPL SLC A2. Kreutzer Lipót: lev. 1901. Jan. 12. és júl. 7.; A3, válaszlev. pld. 1902. márc. 5., jún. 6., jún. 18., dec. 23.

⁵¹ Vö. NYPL SLC A2. válaszlev. pld. 1901. júl. 1., szept. 7., 9., nov. 11., 12. és 18.; A4-24.10.1902.

⁵² NYPL SLC A4. lev. 1903. Jan. 9.; vö. A3, lev. 1902. aug. 8. és 22., szept. 2. és 3.

⁵³ Vö. NYPL SLC A2. Marie Lang: lev. 1901. szept. 6.; A3. Adelheid Popp: lev. 1902. okt. 24.

⁵⁴ NYPL SLC A4. Aletta Jacobs: lev. 1903. nov.10.; vö. A2. ua. 1902. aug. 1. és nov. 5.; A3, ua. 1903. máj./jún.; A4. ua. 1903. okt. 3.

⁵⁵ Vö. NYPL SLC A5. A Nemzetközi Nőkongresszus előkészítő bizott­sága: lev. 1904. máj. 26.; A Választójogi Kongresszus előkészítő bizott­sága: lev. 1904. máj. 15. [postabélyegző]; Alice Salomon: lev. 1904. ápr. 27. és máj. 4.; lev. 1904. jún. 2.; M1. Official report of the International Congress of the ICW in Berlin, June 12-18.1904. fol. 28-43.

⁵⁶ NYPL SLC K2. Katscher Leopold: lev. 1906. szept. 29.

⁵⁷ Rosika Schwimmer: Der Stand der Frauenbildung in Ungarn. In: Helene Lange – Gertrud Bäumer (szerk.): Handbuch der Frauenbewegung. 3. rész: Der Stand der Frauenbildung in den Kulturlandern. Ber­lin, 1902. 195.; vö. Huszadik Század. Társadalomtudományi Szemle, (1905). 76. skk.; NT 1911. 3.; NYPL SLC A6. Sebestyenné Stetina Ilo­na: lev. 1904. szept. 12.

⁵⁸ Vö. pl. NYPL SLC A6. Gárdos Mariska: lev. 1905. Jan. 25,; A15. Levélváltás 1908. febr.; A-16. Schwimmer Rózsika indítványa a Munkásnő Egyesülete számára. 1908. máj.17.; A19. ua. 1909. márc. 23.; A29. Leirás 1912. aug. 9.; az utóbbi esemény Gárdos ábrázolásában in: Gárdos, 1975. 230. skk.; PIL 689. f. 18. ő. e. fol. 84. Az ellentétek, illetve a szervezeti átcsoportosítások már 1904 elején előrevetítették árnyéku­kat. Nemcsak a Munkásnő Egyesülettel keveredtek perpatvarba. 1904-ben a Magyarországi Nőegyesületek Szövetsége (MNSZ) is létrejött, ame­lyet még ebben az évben felvették mint magyar szervezetet az ICW-be. Maga a FE az MNSZ tagja volt. Vö. részletesen Zimmermann 1997a.

⁵⁹ Vö. pl. Silvia Bovenschen: Die imaginierte Weiblichkeit. Exemplarische Untersuchungen zu kulturgeschichtlichen und literarischen Präsentationsformen des Weiblichen. Frankfurt, 1982.; Luce Irigaray: Spe­culum. Spiegel des anderen Geschlechts. Frankfurt, 1986.

⁶⁰ Egyébként egyik egyesületből, illetve folyóiratból sem rekesztették ki a férfiakat. Mindkét egyesületben, nagyobb hangsúllyal a FE-ben, a férfiak még a vezető grémiumokban is előfordultak. Vö. Gárdos, 1975. 105; MOL P999/20/6. fol. 211.

⁶¹ Gárdos, 1975. 103. skk.

⁶² Vö. MOL P999/II/6. fol. 54., 101. skk.

⁶³ Vö. Gárdos, 1975. 90., 180. skk., 107. skk., 200. skk.; NYPL SLC A3. Máday Andor: lev. 1902. [dáium nélkül] és 1902. [jan. vagy febr.] 18.; A7. Glücklich Vilma: lev. 1905. okt. 20.

⁶⁴ Vö. MOL P987/III/2. fol. 6.

⁶⁵ Vö. NYPL SLC A4. Schwimmer Rózsika jegyzete a gyermekvédel­mi ankéton 1903. márc. 17./18.; M1. Az ankét jegyzőkönyve. In: Buda­pesti Tudósító, 1903. márc.

⁶⁶ Vö. NYPL SLC A6. Szabó Ervin: lev. 1904. dec.15.; Schwimmer Rózsa: A magyar nőmozgalom régi dokumentai. Budapest, 1907.

⁶⁷ Gárdos, 1975. 123.; vö. 140. skk.; NYPL SLC A3. Irományok 1902. jún. 23. és okt. 29.; NT 1910. 150. skk.

⁶⁸ PIL 867.f. M-34. fol. 89.; vö. 83., 87.

⁶⁹ Egy korai írása újra megjelent in: Kende, 1985. 27. skk.; PIL 940. f. 24. ő. e.; NYPL SLC A2. lev. 1901 szept. 7. és okt. 4.; M1.

⁷⁰ Mariska Gárdos: Az igazság: az élet. Kolozsvár, 1906.; Rosika Schwimmer: Ehe-ldeale und Ideal-Ehen. Berlin, 1906; Charlotte Perkins Gilman: A nő gazdasági helyzete. Tanulmány a férfi és nő közötti gaz­dasági viszonyról, mint a társadalmi evolúció tényezőjéről. Budapest, 1906.

⁷¹ Vö. Gárdos, 1975. 126; PIL 940. f. 24., 25. ő. e.

⁷² NYPL SLC A3. Marie Lang: lev. 1902. okt. 17.; Adelheid Popp: lev. 1902. okt. 24.

⁷³ Vö. pld. Gárdos 1975. 117. skk., 133. skk.; NYPL SLC A4. Meghí­vó Schwimmer Rózsika részére 1903. márc. 9.; A6. ua. 1904. dec. 20.; A20. ua. 1909 jún. 8.

⁷⁴ Először már 1906-ban komolyan fontolgatta, hogy külföldön, még­hozzá Németországban hosszabb időre letelepszik. De „a nők ügye ér­dekében" mégis hazatért. Vö. NYPL SLC K2. Katscher Leopold: 1906. dec. 9. [levélbélyegzés]; vö. A10. lev. 1906. szept. 4. és 8.; A11. C. Chapman-Catt: lev. 1907. febr. 13.

⁷⁵ Vö. Gárdos, 1975. 125.

⁷⁶ Vö. Kende, 1985.12.; Gárdos, 1975. 166., 171-194.; 228-230., 234. skk.; PIL 940. f. 24. ő. e. Újságkivágás a Munka Szemléjé-ből 1907. júl. 13. fol. 191. skk.

⁷⁷ Gárdos, 1975. 137. skk.; vö. 127.

⁷⁸ PIL 940. f. 4. ő. e. Az Aradi Közlönyben megjelent cikk kommentált másolata 1905. dec. 30.; vö. Gárdos, 1975. 142. A Nuchem és a Soma csúfnevek voltak, amelyekkel a korabeli szerkesztőségekben a fiatal ta­gokat illették.

⁷⁹ Vö. NYPL SLC A11. Közlemény 1907.

⁸⁰ Vö. NYPL SLC A478. Bizonyítékok 1902. dec. 15. és 1904. márc. 12.; egyezmény 1906. nov. 6.; K1. Schwimmer Rózsika: lev. 1903. júl. 4.; A2. Minna Cauer: lev. 1901. júl. 1.; Schwimmer Rózsika: levélvázlat 1901. okt. 12.; lev. 1901. okt. 21.

⁸¹ Gárdos, 1975. 159.

⁸² Vö. pld. NYPL SLC K2. Leopold Kalscher: lev. 1906. szept. 29.; A2. Schwimmer Rózsika: levélvázlat Kóbor Tamásnak [így Rózsika sajátke­zű megjegyzése 1942-ből] 1900. Kóbor Tamás A Hét azon másik mun­katársának volt az álneve, akihez „Emma" a fent idézett levelében for­dult. Vö. Péter Kardos. Előszó. In: Ignotus, 1985. 9. (7-30.).

⁸³ NYPL SLC A15. Glücklich Vilma: lev. 1909. szept. 3.

⁸⁴ NYPL SLC K1. lev. 1905. júl. 22.

⁸⁵ NYPL SLC A15. Glücklich Vilma: lev. 1908. ápr. 7.

⁸⁶ NYPL SLC A10. Willhelm Szidónia: lev. 1906. nov. 26.

⁸⁷ NYPL SLC K2. Schwimmer Franziska: lev. 1906. aug. 10.

⁸⁸ NYPL SLC A16. lev. 1908. jún. 16.

⁸⁹ A barátnők között létező szoros kapcsolatoknak e másik oldalával itt nem foglalkozom.

⁹⁰ Ezekért az információkért köszönetet mondok Edith Wynnernek, Schwimmer Rózsika egykori személyi titkárának (New York-Manhattan).

⁹¹ Vö. NYPL SLC A12. lev. 1907. ápr.

⁹² A „tisztes" nő férfi kíséret nélkül a budapesti kávéházakban legin­kább a nap bizonyos szakaszában vagy szeparált helyiségekben tar­tózkodhatott. Vö. Éva Varga: Hölgyközönség a pesti kávéházban. In: Budapesti Negyed, 1996. 12-13. 86. skk.

⁹³ NYPL SLC A7. lev. [dátum nélkül]; a női klubot illetően vö. NT 1912. 216.; 1913. 37, 189.

⁹⁴ NYPL SLC A15. lev. 1908. jún.16.

⁹⁵ NYPL SLC A10. lev. 1907. dec.

⁹⁶ Vö. Gárdos, 1975, 84.; PIL 867. f. M-34. fol. 89., 96-100.

⁹⁷ Gárdos, 1975. 82., 88., 123., 204., 236.; vö. 169., 200.

⁹⁸ Gárdos, 1975. 195.

⁹⁹ Az osztrák munkásnőmozgalom példájáról I. Gabriella Hauch: Der diskrete Charme des Nebenwiderspruchs. Zur sozialdemokratischen Frauenbewegung vor 1918. In: Wolfgang Maderthaner (szerk.): Sozialdemokratie und Habsburgerstaat. Wien, 1988. 101-118.

¹⁰⁰ A Magyarországi Szociáldemokrata Párt 1903. április 12., 13. és 14-én Budapesten tartott X. pártgyűlésének jegyzőkönyve. Budapest, 1903. 61. Ezt a jegyzőkönyvet az MSZDP hivatalosan jelentette meg. Egy másik jegyzőkönyvben viszont, amelyet a rendőrség készített és publikált, az állt, hogy „Gyuriás elvtárs ezen nézete nagyon téves, amennyiben mi nők eddig látószemekkel vakon jártunk". Szociálisztikus munkásmozgalmak 1903., 109.

¹⁰¹ A NOE az 1905-ben a képviselőháznak címzett első beadványá­ban csak a dolgozó nők bizonyos rétegeinek számára követelte a vá­lasztójogot. A FE követelése akkor az általános választójog és a nők számára a férfiakkal egyenlő választójog volt. A feministák választójogi politikájában a taktika és a stratégia tovább fejlődéséről I. Zimmermann, 1997b.

¹⁰² Vö. A nő. Rendkívüli szám Glücklich Vilma emlékének. Budapest, 1927-1928. 38. Nem itt van a helye annak, hogy a szociáldemokrata nők és a feministák közötti konfliktusokkal mélyebben foglalkozzam.

¹⁰³ Vö. Fonó Zsuzsa: A magyarországi szocialista nőmozgalom törté­netéhez 1895-1918. A mozgalom és a szociális összetétel konfliktusai. Budapest, 1975. 35.

¹⁰⁴ Szociálisztikus munkásmozgalmak, 1911., 90.; vö. 1912., 141.

¹⁰⁵ Vö. Szociálisztikus munkásmozgalmak, 1913., 470. skk.

¹⁰⁶ PIL 867. f. M-34, fol. 520.; vö. fol. 511-526..

¹⁰⁷ Az egyik tábor az újjáéledt Nőmunkásl a Buchinger család „csalá­di lapjának" nevezte. A másik tábor a régi Munkásnő Egyesület ellenzé­ki pozíciójában kizárólag azt a törekvést látta, hogy a külföldről hazatért Gárdos Mariskát újra Buchingerné helyére állítsák. PIL 867. f. M-34, fol. 509. skk.

¹⁰⁸ Szociálisztikus munkásmozgalmak 1913., 483.

¹⁰⁹ PIL 867. f. M-34. fol. 520-524.

¹¹⁰ Willhelm Szidónia azokat a szociáldemokrata törekvéseket támad­ta, amelyek arra irányultak, hogy közösen legyenek megszervezve a férfi és női tisztviselők. /V71913., 173.

¹¹¹ A/T1913., 200.

¹¹² A/7"1909., 82.

¹¹³ Vö. különösen NT 1909. 1. skk., 35. skk.; MOL P987/III/6/2. fol. 6. [1913].

¹¹⁴ 1910-ben gróf Haller Györgyné és gróf Teleki Sándorné (Szikra) belépett a FE-be. Vö. MOL P999/II/6. fol. 235, 242. Az utóbbi hamaro­san a budapesti Női választójogi világkongresszus előkészítő bizottsá­gának az elnöke lett.

¹¹⁵ Vö. 101. Ij.

¹¹⁶ Vö. Zimmermann, 1997a és b. A NOE-val Való konfliktusokra vo­natkozóan kaptam tájékoztatást Edith Wynnertől is.

¹¹⁷ Más területen is messzemenő politikai önkorlátozás kísérte e sze­mélyes befolyásoláson alapuló politikát. Az önkorlátozást illetően viszont a NOE is ugyanezen a vonalon haladt. A feministák nyilvános akciói rendszerint termekben tartott rendezvényekre korlátozódtak. Bár előfor­dult az is, hogy egy üres telekre kimerészkedtek, az utcán azonban soha nem gyűléseztek. Az utóbbiról I. MOL P999/II/6. fol. 105.

¹¹⁸ NYPL SLC A34. Schwimmer Rózsika: lev. másolatául 3. okt. 1.

¹¹⁹ NYPL SLC A32. Schwimmer Rózsika: lev. másolata 1913. máj. 5.; vö. A29. ua. 1912. jan. 22.; Dictionary of American Biography. 1974. 725.