A telekommunikációs rendszerek nagymérvű fejlődése, az in­formációs iparágak hódítása, s a gazdasági globalizáció gyors üteme arra késztette a politikai elemzőket, hogy a városok központi területeinek alkonyát jósolják. A városok központi te­rületei, mint ki szokták fejteni, gazdasági tényezőként immár idejétmúlt képződmények. A hivatalok és gyárak jelentős mér­tékben kiköltöznek a kevésbé sűrű területekre, ahol a költsé­gek a központ kondícióihoz képest alacsonyabbak. Számító­gépre alapozott munkahelyet bárhol ki lehet alakítani, a Ba­hamákon egy tisztviselőket alkalmazó gyárban éppúgy, mint egy tetszőleges külvárosi otthonban.

E felfogásnak megfelelően a városok központi területei im­már csak a négy fő „társadalmi probléma" gyűjtőhelyét adják, amennyiben a szegények, a betegek és kábítószeresek, a haj­léktalanok és a bűnözők ide összpontosulnak. Ha e felfogást továbbvisszük, úgy az következik belőle, hogy a főbb város­politikai elképzeléseknek humanitárius és szociálpolitikai pre­ferenciákat kell követniük.

Amellett szeretnék érvelni, hogy ez a felfogás – tehát hogy a városok központi területei gazdasági egységként idejétmúlt­tá váltak, s hogy ez különösképp a fejlett gazdaság vezető szektorait illetően volna így – olyan részleges magyarázat, amely erőteljesen torzítja az összefüggéseket. Mégpedig olyan értelemben részleges, hogy jelentős elméleti és politikai következményeket von maga után: az úgynevezett lokalizáció nélküli információs gazdaság túlértékeléséhez vezet, s egy­idejűleg a nem-információs szektorok – különösen is a gyári termelés és az ipari szolgáltatások – leértékelését eredmé­nyezi. Abban az értelemben is részleges ez a magyarázat, hogy figyelmen kívül hagyja: az információs gazdaság kulcs­fontosságú összetevői milyen nagy mértékig ágyazódnak a nagyvárosokban koncentrálódó erőforrások sokféleségébe. A torzítások e két csoportjának következményeként az elemzők először is hajlanak arra, hogy társadalmi problémákként fog­ják fel azokat a sokirányú jelenségeket, amelyek legalábbis részben a gazdasági globalizáció társadalmi költségeit és kül­ső következményeit jelentik. A nagyvárosok és a bennük kon­centrálódó népességcsoportok (emigránsok, afrikai amerikai­ak, háztartást vezető asszonyok) aránytalanul nagy mérték­ben kénytelenek magukra vállalni ezeket a költségeket.

A globalizáció, az információs gazdaság és a telekommu­nikációs rendszerek ilyen torzító értelmezésmódjai azt sugall­ják, hogy a lokalizáció immár nem számít, s hogy az egyetlen munkafajta, amely még jelentős szerepet játszik, a magasan képzett értelmiségiek munkamódja. Ez a szemléletmód eleve előnyben részesíti a globális átviteli folyamatok képességét azzal az anyagi infrastruktúrával szemben, amely lehetővé te­szi ezeket az átviteli folyamatokat. Preferálja az információ ki­bocsátást azokkal a munkásokkal szemben – a szakem­berektől a titkárnőkig -, akik létrehozzák ezeket az informá­ciókat. Elfogult az új transznacionális vállalati kultúra iránt, szemben az egyes munkakultúrák sokféleségével – beleértve az emigráns munkakörnyezeteket -, ahol is a globális infor­mációs gazdaság számos „kiegészítő" munkaköre található. Röviden szólva tehát a meghatározó narratíva a tőkemozgá­sok legmagasabb szintjével foglalkozik, nem pedig az alacso­nyabb szinten végbemenő mozgásokkal, s különösen is kitün­tetett figyelmet szentel a tőke hipermobilitásának, ahelyett, hogy törődne a helyhez kötött tőkével is.

Az alábbiakban a globalizáció és az információs iparágak korszakát szem előtt tartva a városok szerepének alternatív elemzésmódjából adok ízelítőt. Bár elemzésem főleg az ame­rikai nagyvárosokra koncentrál, egyre nagyobb mértékben al­kalmazható – amint erre gyakran utalok – a nyugat-európai nagyvárosokra is.

Alternatív szemléletmód: elhelyezkedés, termelés és központ

A gazdasági tevékenységek térbeli szóródásának tömeges tendenciái városi, nemzeti és globális szinten egyaránt jelent­keznek, a folyamatoknak és eseményeknek azonban mintegy csak az egyik irányvételét képviselik. A gazdasági tevékeny­ségek térbeli szóródásának jól dokumentált tendenciája mel­lett megjelentek a legfelső szintű vezetés és az ellenőrzés területi koncentrációjának új formái is. A nemzeti és globális piacok, valamint a globálisan integrált műveletek olyan köz­ponti helyeket előfeltételeznek, ahol mintegy végzik a globa­lizáció munkáját. Az információs iparágak továbbá olyan ha­talmas fizikai infrastruktúrát igényelnek, amelyek stratégiai csomópontokat tartalmaznak a szervezeti és technikai kom­petenciák hiperkoncentrációjával. Végezetül pedig még a leg­fejlettebb információs iparágak is termelési folyamaton alapul­nak.

Amint tekintettel vagyunk a termelés folyamataira, számos további szakma és foglalkozás is bekerül horizontunkba, így például a titkárnők vagy azok a takarítónők, akik a szakem­berek munkahelyét tisztán tartják. Olyan gazdasági színtér bontakozik így ki számunkra, amely lényegesen eltér attól a látásmódtól, amit az információs gazdaság kifejezés su­gall. Visszakerülnek így a belátott dolgok körébe az anya­gi életfeltételek, a termelési helyek, s az a fajta helyhez­kötöttség, amely szintén része a globalizációnak és az in­formációs gazdaságnak. A globalizációban szerephez jutó és a városokban koncentrálódó tevékenységeknek, cégeknek, piacoknak és fizikai infrastruktúrának a részletes szemügyre vétele lehetővé teszi számunkra, hogy tekintettel legyünk azokra a tényleges szerepkörökre, amelyet a városok játsza­nak a globalizáció folyamatában.¹

Amikor a nyolcvanas évek során a telekommunikációs rend­szereket valamennyi fejlett iparágban, jelentős nagyságrend­ben bevezették, azt láttuk, hogy a vezető városokban és a világ vezető nemzetközi üzleti központjaiban – New York, Los Angeles, London, Tokyo, Frankfurt, Sao Paulo, Hong Kong és Sydney városaira gondolok egyebek mellett – vették igénybe korábban sohasem tapasztalt sűrűséggel a központi üzleti ke­rületeket. A nagyobb városok belvárosában elhelyezkedő cé­gek számának ugrásszerű megnövekedése mintegy ellent­mond annak, ami a területi eloszlás lehetőségét hangsúlyozó modellekből következik. Ez utóbbi mellett szól az is, hogy a központokban fizetendő költségek sokkal magasabbak.

A városokat elemző szakirodalom jelentős része a város­rendszerek társadalmi, gazdasági és politikai oldalainak belső aspektusával foglalkozik. A városokat gyakran tekintik egy or­szág belföldi városrendszere részének. A nemzetközi aspek­tusokat pedig tipikusan a nemzetállamok kölcsönviszonyainak tartják fenn, s a városokra kevésbé vannak tekintettel. A nem­zetközi gazdasági tevékenységekkel foglalkozó irodalom más­felől hagyományosan a multinacionális vállalatok és bankok tevékenységével foglalkozik és a multinacionális cégek hatal­mát kulcsfontosságúnak tartja a globalizáció szempontjából. A szolgáltatásokkal, s különösképp szakszolgáltatásokkal és az információs iparágakkal foglalkozó tudományos elemzés a szakértelemre és az információ kibocsátásra, nem pedig a szó­ban forgó termelési folyamatra koncentrál. Ezáltal a termelés elhelyezkedésével, infrastruktúrájával és a munkamódokkal foglalkozó kérdések kikerülnek az elemzés horizontjából.

Egy olyan alternatív elemzési keretet, amely az elhelyezke­désre, termelésre és az új központok kialakulására koncentrál, röviden a következőkben fogalmazhatnánk meg:

1. A gazdasági tevékenységek területi szóródása, amelyek között a globalizáció mindössze egyetlen forma, előmozdítja a központosított funkciók és műveletek növekedését. Az agg­lomerációk új logikájával szembesülünk itt, s azokkal a kulcs­fontosságú feltételekkel, amelyek a fejlett gazdaságokban újó­lag megerősítik a városok megújuló központi jelentőségét. Az információs technológiák, amelyekről gyakorta érvénye­sül az a vélekedés, hogy a szó geográfiai értelmében neutralizáló hatást gyakorolnak, valójában a térbeli koncent­rációt is előmozdítják. Tehát számos tevékenység esetében lehetővé teszik a földrajzi szétterjedést és az egyidejű integ­rációt. Azok a konkrét föltételek azonban, amelyek mellett az ilyen lehetőségek elérhetők, előmozdították a centralizáció fo­lyamatait is a legfejlettebb technikát alkalmazó felhasználók és a legfejlettebb telekommunikációs központok körében. Ez­zel párhuzamos fejlődések figyelhetők meg olyan városokban is, amelyek területi csomópontokként szolgálnak, vagyis a glo­bális városokhoz képest csekélyebb földrajzi léptekben és a komplexitás alacsonyabb szintjén.

2. A gazdasági műveletek földrajzilag szórt konglomerátu­maiban a központosuló ellenőrzés és irányítás nem válik szük­ségképp részévé egy „világrendszernek". Igen specializálódott szolgáltatások hatalmas mennyiségének előállítását is előfel­tételezi, továbbá telekommunikációs infrastruktúrát és ipari szolgáltatásokat. A nagyobb városok a nemzetközi kereske­delem, beruházási tevékenység és vállalatvezetési műveletek kiszolgálásának és pénzügyi hátterének is központjai. Ebben az értelemben stratégiai termelési területei napjaink vezető gazdasági szektorainak. Ez a feladatcsoport abban is érzé­kelhető, ahogy ezek a tevékenységek teret nyernek az érintett gazdaságokban. Másutt rámutattam már arra („Global City", ötödik fejezet), hogy a szolgáltatások térnyerése szempontjá­ból nem pusztán az e szférában felkínált munkakörök bővü­lése a jellegzetes, hanem valamennyi iparágban a vállalatok szervezésének fokozódó szolgáltatás-intenzitása. Globális és regionális szinten egyaránt a városok rendszerint a legkedve­zőbb és legjobb keretet kínálják a szakszolgáltatások biztosí­tásához. Az ilyen szolgáltatások gyors bővülése és aránytalan összpontosulása a városokban mintegy azt mutatja, hogy a városok visszanyerték alapvető szerepüket a termelés elhe­lyezkedése szempontjából, azt az időszakot követően, amikor a tömegtermelés a gazdaság meghatározó szektora volt.

3. Manapság immár – eltérően a közelmúlt tényeitől – nincs egyszerű és egyenes összefüggés a központosulás, illetve a földrajzi egységek között, mint a városközpontok vagy a cent­rális üzleti negyedek. A központ térbeli megfelelője számos földrajzi formában jelentkezhet. Lehet a központi üzleti terület, ahogyan jórészt még ma is van New York Cityben, vagy ki­terjedhet a szélesebb városkörnyezetbe az erőteljes üzleti te­vékenység csomópontjainak hálózataként, ahogyan Los An­gelesben is van. Másutt kifejtettem már (az előbb idézett könyvemben), hogy egyidejűleg tanúi lehetünk egy transz­territoriális „központ" kialakulásának, amely digitális „országutak" és erőteljes gazdasági tranzakciók révén va­lósul meg. Ott amellett érveltem, hogy New York, London és Tokyo felfogható a központosulás ilyen transzterritoriális terü­letének, különösképp bizonyos iparágak és tevékenységi kö­rök vonatkozásában. A fejlődések határán pedig a közpon­tosulás testet nem öltő területeit érzékelhetjük, amelyeknek territoriálisán semmi sem felel meg, s ez az elektronikusan generált tér az, amelyet cyberspace-nek, kibernetikai térnek nevezünk.²

A gazdasági globalizáció és az információs iparágak itt kö­vetett elemzése három fontos szemponttal egészíti ki a" gaz­dasági globalizáció tanulmányozását. Először is, a nemzetál­lamot számos összetevőre tagolja, amelyek jelentősnek bi­zonyulhatnak a nemzetközi gazdasági tevékenységek megér­tésénél. Másodszor, az elemzés így immár nem arra koncent­rál, hogy a nagyvállalatok hatalma milyen értelemben érvé­nyesül a kormányzatokkal és nemzetgazdaságokkal szemben, hanem továbblép azoknak a tevékenységeknek és szervezeti megoldásoknak a spektrumára, amelyek a termelőüzemek, szolgáltatási teljesítmények és piacok globális hálózatának ki­alakításához és fenntartásához szükségesek. E folyamatokat a transznacionális vállalatok és bankok tevékenységei csak részben fogják át. Harmadszor, a figyelmet a gazdasági tevé­kenységek lokális meghatározottságára irányítja, illetve azok­ra a városszociológiai és politikai szerkezetekre, amelyek ezekhez a tevékenységekhez kapcsolódnak.

A centrumok és perifériák új térszerkezete

Az információs iparágak térnyerése s a globális gazdaság nö­vekedése – e két szervesen összetartozó folyamat – hozzájá­rult a központosulás és marginalizálódás új térstruktúrájának létrejöttéhez. Ez az új térszerkezet részben létező egyenlőt­lenségeket termel újra, ugyanakkor a gazdasági növekedés és dinamizmus jelenlegi formáinak sajátos következménye is. Számos formában jelentkezik, sok területen hat, a telekom­munikációs lehetőségek elosztásától kezdve a gazdaság és a foglalkoztatás struktúrájáig. A globális városok a rendkívül erő­teljes hatalomkoncentráció szférái, a globális gazdaság irányí­tási központjai, az egykori gyáripari termelés központjaiban vi­szont rendkívüli hanyatlás érvényesül. A belvárosok és a kijebb eső üzleti központok jelentős beruházásokat kapnak ingat­lanszerzés és telekommunikációs hálózatépítés terén, az ala­csony jövedelmű városrészek viszont elemi forrásokat nélkü­löznek. A magasan kvalifikált dolgozók jövedelme szokatlanul magas szinteket ér el, az alacsony vagy közepes végzettségű emberek jövedelme viszont csökken. A pénzügyi szolgáltatá­sokból szuperprofitok nyerhetők, az ipari szolgáltatások viszont fennmaradási nehézségekkel küszködnek. Ezek a trendek nyil­vánvalóak – még ha eltérő intenzitással jelentkeznek is – a fejlett világ egyre több nagyvárosában.

A központosulás ilyen térstruktúrájának leghatalmasabb vá­rosközi hálózata a jelentős nemzetközi pénzügyi és üzleti köz­pontokat kapcsolja össze: New York, London, Tokyo, Párizs, Frankfurt, Zürich, Amsterdam, Los Angeles, Sydney, Hong Kong érintettek mindenekelőtt benne. E geográfiai képződ­mény immár magában foglalja az olyan városokat is, mint Sao Paulo vagy Mexico City. E városok között a tranzakciók in­tenzitása – különösképp ami a pénzügyi piacokat illeti -, a szolgáltatási szféra és a beruházási tevékenység tranzakciói erőteljesen bővültek, s éppígy növekedtek az itt mozgó nagy­ságrendek. Ugyanakkor élesedő egyenlőtlenség figyelhető meg a stratégiai források és tevékenységek koncentrálódásában e városok között és egyazon országon belül egyaránt.³ Párizs például ma több vezető gazdasági szektort és nagyobb mennyiségű vagyont koncentrál Franciaországban, mint húsz esztendővel ezelőtt, Marseille viszont – ez az egykor jelentős gazdasági központ – elveszítette részesedését, és súlyos ha­nyatlásnak indult.

A városok ilyen új globális és regionális hierarchiáinak ki­alakulása mellett hatalmas területek tettek szert perifériális szerepre, egyre inkább kiszorulva azokból a főbb gazdasági folyamatokból, amelyek mozgatják a gazdasági növekedést az új globális gazdaságban. A korábban fontos gyáripari köz­pontok és kikötővárosok közül számos hely elveszítette fel­adatát és hanyatlásnak indult, nem pusztán a kevésbé fejlett országokban, hanem a leghaladottabb gazdaságokban is. Ez akár a gazdasági globalizálódás további jelentése is lehet. E fejlődésmenet értelmezhető úgy, hogy a központosulás új térstruktúrái jönnek létre, amelyek oldják a szegény és gazdag országok korábbi megosztottságát, s egyidejűleg a periféri­kusság olyan új térstruktúrái alakulnak ki, amelyek nemcsak a kevésbé fejlett világban, hanem a magasan fejlett országok­ban is nyilvánvalók.

A gazdasági tevékenység transznacionális jellegének kiala­kulása fokozta a városok közötti tranzakciók intenzitását és nagyságrendjét. Ezekben a városokban a hangsúlyos orien­tálódás a világpiacok felé azzal kapcsolatos kérdéseket vet fel, hogy az ilyen városokban miként artikulálódik a nemzet­állami jelenlét, a regionális illeszkedés, miként találkoznak a nagyobb társadalmi és gazdasági struktúrák. A városok rend­szerint mélyen regionális környezetük gazdaságába ágyazód­nak, s gyakorta mindmáig tükrözik ezen utóbbi jellegzetessé­geit. A globális gazdaság stratégiai területein található városok azonban részben hajlanak arra, hogy leváljanak közvetlen régiójukról. Ez ellentmond annak a hagyományos felfogásnak, hogy a városrendszerek előmozdítják a regionális és nemzeti gazdaságok területi integrálódását.

Az új városi gazdaság számos vonatkozásban igen proble­matikus. Ez különösen talán a globális városok és regionális megfelelőik esetében nyilvánvaló. A központok és a perifé­rikus területek új térszerkezete bontakozott ki, amely nem­csak a létező egyenlőtlenségek további erősödését idézi elő, hanem az egyenlőtlenségek új dinamikájának számos új összetevőjét is létrehozza. Az új növekedési szektorok -a szakosodott szolgáltatási és pénzügyi ágazatok – a profit­teremtés olyan lehetőségeit kínálják, amelyek messze meg­haladják a hagyományos gazdasági szektorok profitlehetősé­geit. Ez utóbbinak alapvető jelentősége van a városi gazda­ság működésében és lakói napi szükségletének teljesítésé­ben, túlélésük azonban nem garantált abban a helyzetben, amikor a pénzügyek és szakszolgáltatások szférájában szu­perprofitok születnek.

Ez az éles polarizáltság a gazdaság különböző szekto­rainak profitteremtő képességében mindenkor létezett. A mai fejlődések azonban egészen más nagyságrendet képviselnek, s azzal fenyegetnek, hogy a lakásügyektől kezdve a munkapiacig súlyos torzulásokat idéznek elő. Gondoljunk például arra, hogy mennyire magas a tudományos fokozattal rendelkező kezdő munkatársak vagy épp a jogá­szok fizetése, s milyen hirtelen esett vissza az alacsony kép­zettségű munkások és irodalmi alkalmazottak bére. Ezek a hatások érvényesülnek abban is, hogy számos ingat­lanszakértő lépett ki az alacsony és közepes jövedelmekhez illeszkedő lakáspiacról, és tért át a nagy jövedelműeket ki­szolgáló szegmensbe, annak nyomán, hogy megjelent a pia­con a magasan fizetett szakemberek kereslete, és hogy így a lehetséges közvetítői jövedelmek is magasabbak.

A nemzetközi ingatlanpiac gyors fejlődése csak még rosszabbá tette ezeket a diszkrepanciákat. Felszámolódtak így a transznacionális beruházások korlátai, az árak pedig a fejlett világ nagyobb üzleti központjaiban közeledtek egymás­hoz. New York City üzleti központjának árai szorosabban kap­csolódnak a londoni vagy frankfurti ingatlanárakhoz, mintsem a város egyéb részeinek ingatlanáraihoz. A központi elhelyez­kedésű terek iránti fokozódó igény előidézte az árak emelke­dését. Hogyan is kelhetne versenyre egy kisebb kereskedelmi cég a nagyobb beruházókkal és az általuk kínált árakkal?

A növekedési szektorok magas profitteremtő képessége rész­ben spekulációs tevékenységen alapul. A spekulációtól való füg­gőség nagyságrendjét érzékelhetjük a kilencvenes évek válsá­gán is, amely a pénzügyi és ingatlan profitok igen magas – nyolcvanas évekbeli – szintjét követte. Az ingatlan- és pénzügyi válság azonban mintha érintetlenül hagyta volna a szektor alap­vető dinamikáját. A válságot akár úgy is felfoghatjuk, hogy a profitoknak egy indokoltabb (kevésbé spekulációs alapú) szintje alakul ki. A profitszintek polarizálódásának általános dinamikája a városi gazdaságban továbbra is érvényesül, mint ahogy szá­mos piacon belül érvényesülnek ilyen torzulások.

„Idegenek" a globális városban

Vajon milyen hatást gyakorol a gazdasági növekedés ilyen típusa e városok szélesebb társadalmi és gazdasági rendjére? A magasan fejlett országokban, mint ahogy számos kevésbé fejlett régióban is, a dinamikus és erőteljesen bővülő gyáripari szektor – amint ez a vonatkozó tudományos irodalomból ki­derül – hozzájárul a bérek növekedéséhez, az egyenlőtlensé­gek csökkenéséhez és a középosztály kialakulásához. A szol­gáltatási szektornak, s különösen is a gyorsan teret nyerő speciális szolgáltatások szektorának az ilyen hatásaival a szakirodalom sokkal szerényebb mértékben foglalkozik.

Általános tendenciák egyébként megfigyelhetők a városfej­lődés és a városközi fejlődés szintjén egyaránt. Mint a közel­múlt kutatásai is mutatják, a fejlett világ nagyvárosain belül élesen növekednek a társadalmi-gazdasági és egyúttal tér­beli ellentmondások. Ez a felismerés akár oly módon is értel­mezhető, hogy mindössze az egyenlőtlenség mennyiségi nö­vekedéséről van szó. Ugyanakkor felfogható oly módon is, hogy ezek a jelenségek társadalmi és gazdasági újrastruktúrálódást jeleznek, s hogy a magasan fejlett országok nagy­városaiban új társadalmi formák és új osztályszövetségek alakulnak ki. Az olyan változásokra gondolunk, mint az infor­mális gazdaság bővülése, a magas jövedelműek fogyasztás-beli és életmódbeli „dzsentrizálódása" s a hajléktalanok szá­mának ugrásszerű megnövekedése.

Azoknak a gazdasági, politikai és technikai erőknek az összekapcsolódása, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy a tö­megtermelés – a gazdaság korábbi mozgató szférája – ha­nyatlásnak indult, előidézte annak a szélesebb intézményes keretnek az erodálódását is, amely korábban meghatározta a foglalkoztatási viszonyokat. A nyolcvanas és kilencvenes években gazdasági húzóerőt kifejtő szolgáltatási ágazatok csoportjában a nagyobb jövedelmek, a foglalkoztatási szóró­dás, a gyenge szakszervezetek jelenségei meghatározók, s az is érvényesült, hogy a kevésbé megfizetett munkakörökön belül növekszik a kiszolgáltatott foglalkozások aránya párhu­zamosan a magas jövedelmű foglalkozások növekvő hánya­dával. Az az itt létrejövő intézményes keret, amely a foglal­koztatási viszonyokat strukturálja, jelentős mértékben külön­bözik a korábbi ilyen kerettől. Ezáltal újrastrukturálódik a tár­sadalmi reprodukció és fogyasztás szférája is, amely a maga részéről visszahat a gazdaság szervezettségére és a fizeté­sekre is. Míg a korábbi periódusban az ilyen jellegű visszahatások a középosztály megerősödéséhez és bővü­léséhez járultak hozzá, addig manapság a növekvő jöve­delmi egyenlőtlenségekhez és a munkapiac bizonytalan­ságának fokozódásához vezetnek. Általános hatásként a fokozódó gazdasági polarizálódás érvényesül.

Amikor a természeti erőforrások, a munkapiaci szervezeti feltételek, a lakáspiac és a fogyasztási struktúra vonatkozá­sában polarizálódásról beszélünk, akkor nem gondolunk fel­tétlenül arra, hogy a középosztály eltűnőben volna. Olyan tár­sadalmi folyamatot tartunk inkább szem előtt, amelynek hatá­sára a gazdasági növekedés nem a középosztályok bővü­lését eredményezi, hanem inkább az egyenlőtlenségek fo­kozódásához járul hozzá, amiként az a második világháborút követő két évtizedben az Egyesült Államokban vagy Japán­ban is volt. Az említett városok közül számos esetben a kö­zéposztály a népesség jelentős hányadát képviseli, s ennél­fogva fontos csatornája annak, ahogyan a jövedelem és az életstílus társadalmi formává kristályosodik. Röviden szólva, a középosztály olyan szegmentálódása figyelhető meg, a­melyben a felfelé és a lefelé vezető elágazás korábbi perió­dusokhoz képest élesebben rajzolódik ki. Azok a feltételek, amelyek korábban hozzájárultak térnyerésükhöz és gazdasá­gi-politikai hatalmukhoz – a tömegtermelés és a tömegfo­gyasztás középponti helyzete a gazdasági növekedésben és a profit realizációban -, a növekedés új forrásainak adták át helyüket. Ez nem pusztán mennyiségi átalakulás; új gazda­sági rend körvonalai vannak kirajzolódóban.

A foglalkoztatási és jövedelmi megoszlás terén megfigyel­hető ilyen változások nemcsak az ipari szerkezet átstrukturá­lódásának következményei, hanem a vállalatok és a munka­piacok szervezetének megváltozását is tükrözik. A szolgálta­tási szférákon alapuló városi gazdaságok elemzése azt mu­tatja, hogy számos olyan vállalat, szektor és foglalkoztatási szerepkör artikulálódik, amelynek első látásra nincs köze a pénzügyek és a szakszolgáltatások által uralt gazdasághoz, valójában azonban mégis fontos funkciókat látnak el ennek a gazdaságnak az integráns részeként. Mindez azonban éles társadalmi, jövedelmi, és gyakorta etnikai szegmentáció kö­zepette megy végbe.

A vezető ipari, pénzügyi és egyéb szakosult komplex szol­gáltatások hétköznapi működésének terén az érintett munka­körök jelentős hányada gyakran nők és emigránsok által vég­zett, alacsonyan fizetett manuális munka. Bár ezeket a mun­kásokat és munkaköröket sohasem mutatják be a globális gazdaság részeként, valójában éppúgy részét képezik a globalizációnak, mint ahogy az a nemzetközi pénzügyek eseté­ben megnyilvánul. Az átértékelődés olyan fajta dinamikája ér­zékelhető itt, amelynek nyomán élesen nőtt a gazdaság ala­csonyan és magasan értékelt, sőt túlértékelt szektorai közötti távolság. A fejlődések következtében a városok vi­lága feszültségekkel és konfliktusokkal telítődik.

Polarizált tér

A globális városokban sokszínűség összpontosul. A városbeli tereket a vállalati kultúra külső jegyei töltik meg, ezen kívül azonban további kultúrák és identitások sokfélesége is jelen van, nem utolsósorban a bevándorlóknak köszönhetően. Nyil­vánvaló a törésvonal: a domináns kultúra csak a város bizo­nyos hányadát képes átfogni. S bár a vállalati szféra hatalma a nem-vállalati kultúrákat és identitásokat a „másság" je­gyével illeti, ezáltal mintegy leértékelve őket, ez utóbbiak valójában mindenütt jelen vannak. New York és Los Ange­les bevándorlóinak kultúrái és informális gazdaságai csak két példát kínálnak e jelenségekre.

A magasan fejlett világ nagyvárosai olyan területet jelente­nek, ahol a globalizációs folyamatok sokfélesége konkrét és lokális formát ölt. Ezek a lokalizált formák jórészt kifejezésre juttatják, hogy milyen módon is zajlik a globalizáció. A váro­sokat ekként úgy is értelmezhetjük, hogy a tőke nemzetközivé válása során jelentkező ellentmondások gyűjtőhelyei. Ha to­vábbá meggondoljuk azt, hogy a nagyvárosok az igen hátrá­nyos helyzetű népességcsoportok egyre nagyobb hányadát összpontosítják – bevándorlókat Európában és az Egyesült Államokban, afrikaiakat és latin-amerikaiakat az Egyesült Ál­lamokban -, úgy felismerhető, hogy a városok számos kon­fliktus és ellentmondás stratégiai területeivé váltak. Egyfelől a vállalati hatalom aránytalanul nagy hányadát összpontosít­ják, s mintegy alapvetően fontos helyként fejezik ki a vállalati gazdaság túlértékeltségét; másfelől az igen hátrányos helyze­tű népességcsoportok aránytalanul nagy hányadát összpon­tosítják, s e népességcsoportok alulértékeltségének alapvető­en fontos területei. Ezek a párhuzamos jelenségek olyan kör­nyezetben jelennek meg, ahol (1) a tőke nemzetközivé válása élesen növekszik, s a városok a globális tőke egyre fontosabb stratégiai területei; (2) a marginális helyzetű emberek pedig kifejezik tiltakozásukat és igényeket fogalmaznak meg a vá­rosok vezetésével szemben. A két jelenségcsoport együttes jelenlétének az is hangsúlyt kölcsönöz, hogy a két oldal kö­zötti távolság növekszik. A központ rendkívüli hatalmat össz­pontosít, a globális ellenőrzés képességének és a szuperpro­fitok termelési képességének alapján. A marginalitás szférája pedig – gyenge gazdasági és politikai hatalma ellenére – egy­re erőteljesebben hallat magáról a kultúra és identitás új po­litikája révén.

Záró gondolatok

Érdekes felfigyelni rá: a gazdasággal foglalkozó szakirodalom főárama azzal a feltételezéssel él, hogy a lokalitás adottságai immár nem számítanak, hogy a telematikus lehetőségeknek köszönhetően a vállalatok bárhol elhelyezkedhetnek, hogy a jelentős iparágak információn alapulnak, és ennek köszönhe­tően nincsenek helyhez kötve. Az ilyen gondolatmenetek le­értékelik a városokat, amelyek egyidejűleg az új kulturális po­litika stratégiai területeivé válnak. A vállalati szféra azáltal is jelentős engedményekre tehet szert a városvezetőségek ré­széről, hogy kilátásba helyezi távozását, ami számos cég ese­tében nemigen merül fel.

Amint a fentiekben kifejtettem, (1) a városok stratégiai je­lentőséggel rendelkeznek a gazdasági globalizációban, mert az irányítás központjai, globális piacok, s az információs gaz­daság termelési területei, valamint (2) a városi gazdaság szá­mos leértékelt területe tényleges kulcsfontosságú funkciót tel­jesít a rendszer számára. Ezeknek az összefüggéseknek a figyelembevételével lehetővé válik, hogy kiegyensúlyozottabban értékeljük a városoknak és azoknak a leértékelt szekto­roknak a jelentőségét, amelyek főleg a nők, illetve – különö­sen is az Egyesült Államokban – a bevándorlók, valamint af­rikaiak és dél-amerikaiak foglalkoztatásán alapulnak. Valójá­ban a gazdaság köztes szektorai (a rutinjellegű hivatali mun­ka, a világpiacokhoz nem kapcsolódó vállalati központok, a nagymértékben elővárosi életmódot folytató középosztályok által igényelt szolgáltatások), és a városi népesség köztes ré­tegei (tehát a középosztályok) azok, amelyek el tudták hagyni és el is hagyták a várost. Az a két szektor, amely benn ma­radt, nevezetesen a központ és a „mások" szférája ugyanis a városokban tevékenységmódjainak és életének létfontos­ságú hátterével rendelkezik,

A városok döntő fontosságú színhelyei a nemzetgazdasá­gok világgazdasági szerepvállalásának. Nagy árat fizetnek azonban ezért a főszerepért. A hajléktalanság és a szegény­ség növekedése jelentős mértékben az az ár, amelyet a glo­bális business folytatásáért le kell róni. A pénzügyi és szakosult szolgáltatások meghatározóvá válása a gazdaság vezető szektoraiként – amelyeknek profitteremtő képessége része maradt e globalizációs folyamatnak – hozzájárult a városok központi területeinek újraértékelődéséhez és számos munka­mód leértékelődéséhez. Mindennek fényében e városok szá­mos jelensége sokkal inkább a gazdaság dinamikájának kö­vetkezménye, mintsem hogy egyéni választásokon és dönté­seken alapulna.

(Fordította: Ács M. György)

Jegyzetek

¹ A globális gazdaság fogalma egyre gyakrabban használatos a vi­lággazdaság ama konkrét szakaszának a megkülönböztetéseként, amely a hetvenes években kezdett kibontakozni. Az olyan tranzakciók és intézmények igen gyors fejlődése jellemzi, amelyek kívül állnak a nemzetek közötti viszonyok régebbi keretein. A globális pénzügyi pia­cok és a multinacionális vállalatok a fő képviselői ennek az új transz­nacionális rendszernek.

² Ez is mond valamit számunkra a kibernetikai térről, amelyet gyak­ran szoktak tisztán technológiai eseményként értelmezni, s ennyiben mintegy az ártatlanság tereként felfogni. A pénzügyi területek kiberne­tikai tere olyan tereket alkot, ahol profittermelés folyik, és ezáltal ha­talom konstitúciójára kerül sor. Amennyiben ezek a technológiák erő­sítik a pénzügyi területek profitteremtő képességét és lehetővé teszik a pénztőke hipermobilitását, hatásaikkal egyidejűleg romboló követ­kezményeket idézhetnek elő más iparágakban, a népesség egyes cso­portjaiban, vagy egész gazdaságokban. A kibernetikai teret – mint bármely más teret – számos úton-módon lehet megjeleníteni, amelyek közül egyesek jótékony és „felvilágosító" hatásúak, mások pedig nem azok. (Foglalkozom ezzel a kérdéssel is „Cities in a World Economy" című könyvemben.)

³ Az olyan összetett kontinens esetében, mint például Európa, a köz­pontosulásnak valójában számos térstruktúrája érhető tetten, egy glo­bális, további kontinentális és országos térstruktúrák. Központi váro­sias hierarchia kapcsolja össze a nagyobb városokat, s ezek közül számos játszik központi szerepet a városok átfogóbb globális rend­szerében, gondoljunk például Párizs, London, Frankfurt, Amsterdam vagy Zürich helyzetére. E városok egyidejűleg részét képezik a pénz­ügyi, kulturális és szolgáltatási fővárosok európai rendjének, amelyek közül egyesek csak egy, továbbiak pedig több funkciót is visznek, ar­tikulálják az európai régiót és valamelyest kevésbé orientáltak a glo­bális gazdaságra, mint Párizs, Frankfurt vagy London. Létezik továbbá a periférikus helyzet számos további térstruktúrája: a nyugat-kelet és észak-dél megosztottság Európában, valamint további újabb megosz­tottságok. Kelet-Európában bizonyos városok és régiók – például Bu­dapest – igen vonzóak a beruházások céljából (európai és nem-eu­rópai üzletemberek körében egyaránt), más területek viszont veszíte­nek súlyukból Romániában, Jugoszláviában és Albániában. Hasonló differenciálódás figyelhető meg Európa déli részén is: Madrid, Barce­lona és Milánó nyertes helyzetben van az új európai hierarchiában, Nápoly, Róma és Marseille viszont nem.

Irodalom

Sassen, Saskia (1991), The Global City: New York, London, Tokyo. Princeton University Press.

Sassen, Saskia (1994), Cities in the World Economy. Thousand Oaks, California: Pine Forge/Sage Press.

Egy évtizeddel az AT&T monopóliumának megtörése után a Kongresszus új törvények meghozatalára készül (azóta meg­hozta, a Szerk.), melyek versenyt támasztanának az „infor­mációs szupersztrádán". A törvényjavaslatok liberalizálnák a helyi telefonszolgáltatások szabályozását, mint ahogy annak idején a távolsági szolgáltatások szabályozásának enyhítése az MCI és a Sprint számára lehetővé tette az AT&T-vel való versenyt.

Az információs szupersztráda ma még nagyrészt feltáratlan terület, és nehéz megmondani, hogy az ágazat átszervezése után mi történik azokkal, akik most a távközlés területén dol­goznak. De az AT&T dolgozóinak átszervezés utáni tapasz­talatai jó előrejelzői annak, hogy miként alakulhat a jövő, ha az alkalmazottak védelméről nem gondoskodnak időben.

Monopóliumától való megfosztatása, 1984 óta az AT&T ha­vonta átlag 1.000, a szakszervezet által védett munkahelyet szüntetett meg. Több mint 300 ezer munkahely szűnt meg a Bell-rendszer idején. A leépítések és a tartós foglalkoztatottság bizonytalansága széles körben elterjedt félelmeket ger­jesztett az ágazat dolgozói között, akik eredetileg egy olyan kollektív szerződést írtak alá, mely egész életükre munkát ígért. Ez a légkör hozzájárult az egész ágazatban jelentkező hatékonysági problémákhoz.

Tíz évvel ezelőtt a verseny beengedése a távolsági távköz­lés piacára az iparág komoly átszervezését jelentette. Egy versenyképes információs sztráda megteremtése hasonlókép­pen jár együtt egy működő ágazat teljes átalakításával, s ez több százezer dolgozó életét fogja érinteni. S mégis, a múlt­beli tapasztalatok ellenére, egyetlen törvényjavaslat sem szól a tervezett átszervezésnek a munkaerőre, a foglalkoztatott­ságra vagy a hatékonyságra gyakorolt hatásairól. A foglalkoz­tatottságra vonatkozó következmények valójában szinte nem is kaptak helyet az információs szupersztráda lehetséges fel­építéséről szóló nyilvános vitákban.

Ezalatt sok érintett vállalat máris agresszív lépéseket tesz az új szerkezet kialakítására. 1993 szeptembere és 1994 már­ciusa között a Baby Béliek és az AT&T 98.000 ágazati mun­kahely megszüntetésének tervét jelentették be. Ez a nagy­mértékű létszámleépítés veszélyezteti az ágazatban az erő­teljes termelékenységi növekedés, a foglalkoztatottság és a kereset biztonsága között történelmileg kialakult kapcsolatot. Korábban minden szolgáltatási ágazat közül a távközlés pro­dukálta a legnagyobb mértékű hatékonysági növekedést. 1950 és 1984 között a távközlésben a termelékenység növe­kedése évente átlag 6%-os volt, s ez 6.9%-ra emelkedett a Bell-rendszert megelőző utolsó évtizedben. 1984 óta a haté­konysági növekedés évi 4% alá csökkent. Ez a visszaesés részben a verseny szándékolatlan következménye (hiszen a konkurens cégek a szolgáltatásokat megduplázták), ugyan­akkor közvetett eredménye a létszámleépítéseknek is. Az ága­zat egymillió dolgozója közül sokan demoralizálódtak a tartós bizonytalanság, az elbocsátások és a stagnáló jövedelmek mi­att. Úgy tűnik, hogy az állás biztonságának és a hatékonyság növekedésének szétválasztása hosszú távú következmények­kel jár a hatékonyságra, a szolgáltatás minőségére és a stabil munkaerő-menedzsment kapcsolatokra nézve.

A munkásokkal ellentétben a részvényesek meglehetős hasznot húztak a deregularizációból. 1984 és 1992 között mind a hét Baby Bell és az AT&T több mint 300%-kal növelte meg részvényeseinek vagyonát; az AT&T, az Ameritech, a Pa­cific Bell és a Bell Atlantic meghaladta a 350%-t, a Southwest Bell pedig 400% fölött juttatott osztalékot.

1984-ben az AT&T monopóliumának megtörése versenyké­pes és szabályozott alágazatokra osztotta az iparágat. Ami a távolsági és telekommunikációs berendezések piacán megje­lent a verseny, a Baby Béliek részévé váltak a szabályozott szektornak, ellenőrzésük alatt tartva a helyi telefon-szolgálta­tásokat. Amíg a részvényesek mind a két szektorban nyere­ségre tettek szert, az AT&T alkalmazottai, akik a versenyszek­tor részesei lettek, tartós bizonytalansággal és létszámleépí­tésekkel találták magukat szemben. Ezzel ellentétben a helyi telefontársaságok alkalmazottai a legutóbbi időkig viszonyla­gos foglalkoztatottsági biztonságot élveztek.

A kongresszus most azt tervezi, hogy a helyi telefontársa­ságok számára engedélyezi a távolsági távközlési vállalatok­kal és kábeltársaságokkal való versenyt a multimédia szolgál­tatások terén. A szabályozások feloldására készülve a Baby Béliek nagymértékű létszámleépítést jelentettek be, csakúgy, mint az AT&T egy évtizeddel ezelőtt.

Vajon a tartós foglalkoztatottsági bizonytalanság ennek az ágazaton belüli erőteljesebb versenyirányultságnak az elke­rülhetetlen következménye? Vagy az átszervezés hatása egyaránt függ az új szabályozás tartalmától és attól, hogy ágazat milyen válasz ad a kihívásokra? Az erre a kérdésekre adott válasz részben az AT&T szomorú történetében, részben pedig a NYNEX-nél újabban történt eseményekben rejlik. A NYNEX a hét Baby Bell egyikeként alternatív válaszokat ke­resett a versenyhelyzetet teremtő deregulációra és annak fog­lalkoztatási biztonsággal kapcsolatos következményeire.

A Bell-rendszer „társadalmi szerződésének" felbontása

A szabályozás liberalizálását megelőzően a távközlés alkal­mazottainak, szakszervezeti képviselőinek és a menedzsment­nek egyaránt biztos állása volt. A foglalkoztatási biztonságot körültekintő tervezéssel és az emberi munkaerőt helyettesítő technológia üzembe állításának megfelelő szabályozásával ér­ték el. Az AT&T megtartotta azokat a dolgozókat, akikbe te­kintélyes emberi tőkét fektetett. Az alkalmazottak meglehető­sen lojálisak voltak a cég küldetése iránt (mindenki számára elérhető és megbízható telefonszolgáltatást teremteni). A szakszervezeti vezetés készségesen elfogadta a munkahelyi műszaki fejlesztéseket. Az „állásvédő" szakszervezetiség, mely a végletekig részletezett munkaköri leírások segítségével igyekszik biztonságot teremteni, nem volt ismert az ágazat­ban. Sőt, a legtöbb munkaköri leírás meglehetősen általános volt, megkönnyítve ezzel a feladat meghatározását és rugal­masabbá téve a munkaerőt.

Ennek a kölcsönösen elfogadott kollektív szerződésnek kö­szönhetően a szabályozás feloldása előtt a foglalkoztatási biz­tonság problémái nem szerepeltek központi kérdésként a munkaerő és a menedzsment közötti nemzeti szintű tárgya­lásokon. Több jövedelemvédő program is létezett, nevezete­sen a Kiegészítő Jövedelemvédelmi Program (SIPP) és az Ön­kéntes Jövedelemvédelmi Program (VIPP). Az előbbi a korai nyugdíjba vonulás mérlegelésére ösztönözte az alkalmazot­takat, az utóbbi külön jövedelem biztosítását szolgálta azon fiatalabb munkatársak számára, akik úgy döntöttek, hogy fel­mondanak. Ráadásul 1980-ban az AT&T aláírt egy egyez­ményt a szakszervezeteivel, miszerint, nem fog kiadni alvál­lalkozásba telefonos munkákat, ha ez direkt módon elbocsá­tásokat, áthelyezéseket vagy teljes munkaidőben foglalkozta­tottak részmunkaidőbe helyezését eredményezné.

A monopólium megszüntetése után az AT&T részesedése a hagyományos távközlés piacán visszaesett. Az inflációt is figyelembe véve 1984 és 1992 között a vállalat bevételei 19%-kal csökkentek. A profittermelés növelése érdekében az AT&T a működési költségek kurtítását irányozta elő, ami elvezetett a hagyományos programok, tevékenységek visszafejlesztésé­hez és a kollektív szerződés felszámolásához. Ennek ered­ményeként az AT&T dolgozói demoralizálódtak. Egy 1991 ok­tóberében készült, a foglalkoztatás biztonságáról szóló tanul­mány úgy találta, hogy sok dolgozó mélységesen pesszimis­tává vált az AT&T-nél lehetséges kilátásaival kapcsolatban. 1981-ben egy felmérés szerint a nem vezetői pozícióban dol­gozóknak még 68%-a érezte úgy, hogy a vállalat foglalkozta­tási biztonságot nyújt, és csak 8% érezte ennek ellenkezőjét; 1991-re ezeknek a számoknak az aránya teljesen megválto­zott: 73% érezte úgy, hogy a foglalkoztatási biztonság kicsi. A megkérdezett alkalmazottak kevesebb mint 20%-a bízott ab­ban, hogy a vezetés képes a vállalat irányítására és verseny­képességi problémáinak megoldására. Ráadásul a megkérde­zett dolgozók majdnem fele volt már létszámfelettinek nyilvá­nítva (legalább egyszer megszüntették munkakörüket), és át­lagosan két és félszer kerültek ilyen helyzetbe.

Összehasonlítva más, hasonló traumát átélt szervezetek al­kalmazottainak érzelmi hozzáállásával, megdöbbentő az AT&T dolgozók pesszimizmusának intenzitása. A katasztrófa-hangulat okait sok helyen kereshetjük. Számos dolgozó a foglalkoztatási biztonság melletti elkötelezettsége miatt választotta valamikor munkahelyéül az AT&T-t, és az 1984 óta máig tartó leépítések szokatlanul hosszúra nyúló megpróbáltatásokat jelentettek szá­mukra. Az átlagos munkás, aki bennmaradt a vállalatnál, családi kötöttségei miatt immobilis, s meglehetős gondot jelentene szá­mára a lakóhelyéről való elköltözés. Ez a Mr. Átlag 43 éves, házas, gyerekei vannak, lakástulajdonos, középiskolát és né­hány tanfolyamot végzett, az Amerikai Távközlési Dolgozók (CWA) szervezetének tagja, 18 éves munkaviszonya van az AT&T-nél, és évi 26 000 dollárt keres egyéb juttatásokkal. A felmérésben résztvevőknek kb. 87%-a szeretné megtartani ál­lását egészen nyugdíjba vonulásáig. Kevesebb, mint 10% hisz abban, hogy lehetősége van előmenetelre.

Egy másik lehetséges magyarázat a dolgozók elégedetlen­ségére az, hogy a régi foglalkoztatási követelményekhez vi­szonyítanak az AT&T foglalkoztatási gyakorlatának megítélé­sekor. Ezen túlmenően az alkalmazottak számára lelkileg megterhelő volt, ahogy a vállalat összes tevékenységét és ügyletét átható PR-kampányt megpróbálták összeegyeztetni saját tapasztalataikkal. Az AT&T-t ugyanis széles körben prog­resszív és innovatív munkaadóként tartják számon, az átkép­zéseknek, a kihelyezett támogatásoknak, az alkalmazottak ré­szesedésének és a családipihenés-programoknak köszönhe­tően. Ez a pozitív közkép teszi lehetővé a vállalati vezetés számára, hogy tagadja, hogy a leépítést célzó döntéseknek emberi konzekvenciái is lennének. A PR-megoldás bizo­nyítottan hatásos: az alkalmazottak szisztematikusan alábe­csülik (60%-kal) az AT&T-nél történt leépítések mértékét.

Az AT&T dolgozók pesszimizmusának másik forrása a szak­szervezet módszeres visszaszorítása a vállalatnál. A monopóli­ummegtörés óta tartó és a nagyobb versenyképességet célzó stratégiának a keretében az AT&T alapvetően szakszervezet­barát munkaadóból (67% volt a szervezett munkások aránya) szakszervezetellenes munkaadóvá (46% szervezett munkás) formálódott át. A szakszervezeti tagok állásainak száma az 1984-es 250 ezerről 1992-re 117 ezerre eset vissza. A leépíté­sek folytatódásával 1996-ra kevesebb mint 100 ezer lesz a tel­jes munkaidős, szakszervezetek által védett állások száma. Ha a havi ezer szakszervezeti munkahely megszüntetésének ten­denciája nem szűnik meg, akkor 2004-re az AT&T-ből el fog tűnni a szakszervezet. A szakszervezetek visszaszorítása első­sorban a felügyelői és vezetői státuszok és állások körének kiterjesztésén keresztül mutatkozik meg; az AT&T dolgozók kb. 47%-a van (munkaköri megnevezése révén) vezetői vagy fel­ügyelői beosztásban az 1980-as 29%-hoz képest.

A fenti veszteségek ellenére a szakszervezetek az elmúlt években is több védőintézkedést harcoltak ki az AT&T dolgo­zók számára. Közvetlenül a liberalizálás után a korai leépíté­sek ellensúlyozására a szakszervezetek a foglalkoztatási biz­tonság nagyobb védelmét igyekeztek elérni az 1986-os ke­rekasztal tárgyalásokon. Az eredmény a „Foglalkoztatás Nö­veléséért és Fejlesztéséért" nevű Szövetség létrehozása volt, melynek tagja lett az AT&T és két szakszervezet, a CWA és az IBEW (az Elektromos Dolgozók Nemzetközi Egyesülése). A Szövetség feladata, hogy képzést és előremenetelt bizto­sítson mind az elbocsátott munkásoknak, mind az aktív dol­gozóknak. 1986 és 1992 között a Szövetség 59 ezer szak­szervezeti tagnak (akiknek 60%-a volt aktív dolgozó) nyújtott olyan szolgáltatásokat, mint pl. átképzési szaktanácsadás és szakmaiönéletrajz-írás, és kb. 80 millió dollárt, azaz státusz­ban lévő tagonként évi 67 dollárt költött 1986-ban. Az AT&T 300 milliós éves képzési költségéhez viszonyítva a Szövetség pénzügyi lehetőségei szűkek ahhoz a heroikus feladathoz ké­pest, melynek teljesítésére hivatott. Jelenlegi éves költségve­tése 20 millió dollár, vagyis mindössze alig évi 200 dollár tagonként.

Talán az 1992-es „Jövő Munkahelye" megállapodás az egyetlen, amely eltér a foglalkoztatás biztonsági csomagok ál­talános irányelveitől. Az elkerülhetetlen leépítések és elbocsá­tások módjainak vizsgálata helyett az AT&T és a szakszerve­zetek igyekeznek együttműködni az „új szemléletmódok kiala­kításában a munkahelyi változások menedzselése érdeké­ben". A szakszervezetek és a menedzsment együtt vesznek részt a technológiai fejlesztést, a munkaszervezést és a stá­tuszokat érintő döntések meghozatalában. A menedzsment és a szakszervezetek vezetőiből álló Munkaerő Bizottság tájé­koztatja az AT&T Vezetői Végrehajtási Bizottságát „az embe­reket legkritikusabban érintő problémákról". Munkahelyi szin­ten a helyi szakszervezeti tisztségviselőket és AT&T vezetőket bátorítják a dolgozói részesedéssel kapcsolatos tervek, az ön­tevékeny csoportok, a folyamatos minőségjavító programok, az információcserére lehetőséget adó fórumok és más új mun­kahelyi rendszerek fejlesztésére. A szakszervezetek kizáróla­gos joga a Jövő Munkahelye Bizottságaiba jelölni bármely dolgozót.

A Jövő Munkahelye megállapodás mellett a szakszervezet intézményességét óvó további intézkedések meghozatala nagyban elősegítette az AT&T dolgozói és vezetése közti kap­csolat javulását, ám a reformokkal (elsősorban a jogszabá­lyokkal, amelyek körülírják és biztosítják a szakszervezet szerepkörét) még így sem értek el jelentős javulást a foglal­koztatás biztonság terén. Ezeknek a programoknak az értékét a szakszervezeti tagok végül is azon keresztül fogják lemérni, hogy azok meg tudják-e állítani a havi 1000 szakszervezeti munkahely megszüntetésének és a magasabb képzettséget igénylő és magasabb bérezésű állások vezetői státuszba so­rolásának évtizedes tendenciáját. A szakszervezetek az 1995-ös tárgyalásokra készülve felül fogják vizsgálni a Jövő Mun­kahelyével kapcsolatos állásfoglalásaikat.

Van más út?

Az ágazatban az egyik Baby Bell, a NYNEX (New York-i és New England-i Regionális Működtető Vállalat) rendelkezik a munkaerő-menedzsment kapcsolatok terén a legterhesebb múlttal. A New York Telephone-nál már 1971-ben hét hónapig tartó kemény sztrájkra került sor a fizetések és a szakszer­vezetek biztonsága miatt. 1989-ben a CWA-nak és a IBEW-nek négy hónapig kellett sztrájkolnia a NYNEX-szel szemben, hogy a dolgozók megtarthassák táppénzjogosultságukat.

1991-ben egy hirtelen fordulat következett be: a NYNEX szerződtette James Dowdallt az AT&T „régi iskolájából", hogy változtassa meg a vállalatnak a szakszervezetekkel való kap­csolatát. 1991 szeptemberében új munkaügyi megállapodások születtek, amelyek 57.000 dolgozót érintettek. A négy évre szóló megállapodás az érvényben maradás idejére évi 4%-os jövedelememelkedést biztosított, többet, mint bármely más szerződés az ágazatban.

Amikor a NYNEX 1991-ben nagymértékű leépítési erőfeszí­tésekbe kezdett, nagyrészt önkéntességen alapuló eljárásokra kívánt támaszkodni. Az 1991-es szerződés tartalmazott egy korai nyugdíjba vonulásra ösztönző programot. Az év végéig

7.300 fizikai dolgozó választotta a kiemelt nyugdíjazási prog­ramot, ennek ellentételeként mintegy 3.400 vezetői állást szün­tettek meg. Kevesebb, mint két év alatt – 1992 végéig – a NYNEX 12 000 munkahelyet szüntetett meg.

Ezt követően 1993. december 20-án New York Közszolgá­lati Bizottsága utasította a NYNEX-et, hogy csökkentse 3%-kal a telefondíjakat, és javítsa a szolgáltatás színvonalát Brooklynban, Qeensben és Bronxban. Néhány nappal később a The Wall Street Journal arról tudósított, hogy a NYNEX a követ­kező három évben 30%-kal csökkenteni kívánja működési költségeit, mégpedig 22.200 állás megszüntetésével (14.100-at a New York Telephone-nál és 7.100-at a New England Telephone-nál).

Nem sokkal a bejelentés után a CWA és a NYNEX tárgya­lásokat kezdett. 1994 márciusában a felek megállapodtak, hogy az érvényben lévő szerződést meghosszabbítják 1998 au­gusztusáig. A szerződés új intézkedései az ágazaton belül a legkiterjedtebb foglalkoztatás biztonsági szabályokat tartal­mazzák. Megformuláz például egy speciális nyugdíjba vonu­lási ösztönzőt, mely mind az életkorhoz, mind a szolgálati idő­höz hozzáad hat évet, továbbá 62 éves korig járó 30%-os társadalombiztosítási pótlékot vagy 500 dollár prémiumot nyújt, attól függően, hogy melyik a kedvezőbb. Az ösztönző program célja 16.800 állás önkéntes alapon való megszünte­tése a NYNEX-nél, várható költsége 2 milliárd dollár fölött lesz, vagyis a programban részt vevő alkalmazottanként 77 ezer dollár. Míg a program nagy része arra irányul, hogy a dolgozókat a vállalat önkéntes elhagyására ösztönözze, más elemei igyekeznek jövőt teremteni azok számára, akik marad­ni akarnak. A szervezéssel, munkafolyamatokkal vagy új tech­nológiával kapcsolatos változtatások miatt a NYNEX-nél nem lehet munkásokat elbocsátani. Elbocsátások csákókkor lehet­ségesek, ha csökken a telefonszolgáltatások iránti igény.

Jelentősebb beruházást jelent a kétéves, távközlési techno­lógiákkal foglalkozó Alkalmazotti Képzés programjának beve­zetése, amely minden szakképzett nem vezető beosztású dol­gozó számára lehetőségként adott. A résztvevőknek heti négy napot kell majd dolgozniuk, az ötödik napon munkaidőben mennek iskolába. A teljes képzési költséget a vállalat fogja fizetni. A továbbképzés befejezése után az alkalmazottak heti 50 dolláros fizetésemelést kapnak.

Ezek mellett azok a NYNEX alkalmazottak, akiknek leg­alább 5 éves a munkaviszonyuk, 2 éves tanulmányi szabad­ságot vehetnek ki. Tanulmányaik fedezésére évi 10.000 dollárt kapnak, s tanulmányaik ideje alatt is megmarad a különböző juttatásokra való jogosultságuk, vállalati besorolásuk és biztos állásuk a visszatéréskor. A szerződés létrehoz egy állásbankot és egy új munkaelosztási rendszert is. A szakszervezeti dol­gozóknak garantálják a NYNEX új, információs ágazaton be­lüli vállalkozásaiban való munkához jutás lehetőségét. Az új leányvállalatok működésének kezdetén a szakszerveti tagok­nak lesz először lehetőségük az új munkahelyek elfoglalására. A keresetnövekedés 4% lesz 1994-ben ós 1995-ben, 3.5% 1996-ban és 3% 1997-ben, további 3.23%-os részvény és készpénzprémiummal az időszak végén. Amennyiben az inf­láció meghaladja a 8%-t, életbe lép a megélhetési költségek védelme. A teljes mértékben fizetett egészségügyi program megmarad a megállapodás teljes időszakára.

A NYNEX és a CWA olyan megállapodás rendszert hozott létre, amely alapvetően megváltoztatta kapcsolatukat. A NYNEX felismerte, hogy a megfogalmazott irányelvek költsé­geit egy magasan képzett, rugalmas és produktív munkaerő fenntartásával ellensúlyozhatja. Azáltal, hogy jövőt teremt a maradni kívánó dolgozók számára, mialatt humánusan csök­kenti a foglalkoztatottságot, a NYNEX remélhetőleg el fogja kerülni azt az évtizedes foglalkoztatási traumát, melyet az AT&T átélt.

A kormány szerepe

Amíg a vállalati szintű tárgyalások jelentős változásokat hoz­hatnak a munkások életében, addig a telekommunikációs ipar­ágon belüli munkaerő-menedzsment kapcsolatok jövője nagy­részt a kormánynak az ágazattal kapcsolatos eleddig bizony­talan politikájától függ. Alig egy évtizeddel a liberalizálás után a telekommunikációs politika területén teljes zűrzavar uralko­dik. Igen fontos stratégiai kérdések megválaszolatlanok a ver­seny helyi piacokon való kiterjesztésével és természetével, a technológiák jövőjével, a telefon- és kábel tévé-közvetítők in­tegrációjával, illetve a távközlés, az információszolgáltatások és otthonokba közvetített szórakoztató termékek körülhatáro­lásával kapcsolatban.

A Kongresszus – a Clinton-adminisztráció támogatásával – mostanában tervezi jelentősebb távközlési reformok törvénybe iktatását. Két, a Képviselőházban a minap tárgyalt törvényja­vaslat arra mutat rá, hogyan lehetne az ágazatot átszervezni. Bizonyos feltételek között a törvényjavaslatok engedélyeznék a helyi telefonközpontoknak, hogy videó-, hang-, adat- és képi szolgáltatásokat nyújtsanak saját telefonszolgáltatási területü­kön.

A reformfolyamat hajtóereje a Baby Béliek által vezette koa­líció, melyet más helyi telefontársaságokkal együtt az IBEW és a CWA is támogat. A szakszervezetek a háttérből támogatják a Baby Béliek javaslatait, céljuk, hogy védjék és erősítsék a szakszervezetbarát munkaadókat az agresszíven szakszerve­zetellenes versenytársakkal szemben. A szakszervezetek attól tartanak, hogy a Baby Bell-eket megbénítják a jelenlegi szabá­lyok és szolgáltatási kötelezettségek. A szakszervezet nélküli versenytársak belépnek hagyományos piacaikra, és olyan szol­gáltatásokat nyújtanak, melyeket a Baby Bell-vállalatok nem is kínálhatnak, s így sok ügyfelet elveszítenek.

A törvényjavaslat kidolgozói nem számoltak a munkavállalói érdekekkel, ahogy az AT&T szétdarabolásának időszakában sem adtak lehetőséget olyan fórum létrehozására, mely a dol­gozók érdekeit figyelembe vette volna. Ehelyett képviselőiket szisztematikusan kihagyták a távközlési ágazat politikáját for­máló jogi és szabályozási folyamatokból. Nem meglepő, hogy egy évtizeddel később a munkavállalói bizonytalanságérzés és félelem általános maradt.

Az ágazat legnagyobb munkaadói még további mintegy 100 ezer munkahely megszüntetését tervezik. Ahelyett, hogy alá­becsülnék ezt a nagymérékű átszervezést, mely tragikusan fog beleszólni sokak életébe, a politikacsinálóknak inkább ki kellene dolgozniuk egy rendszert, mely a munkavállalók alka­lmazását segíti elő. Egy ágazati alkalmazási rendszerbe be kell vonni a munkaadókat, a szakszervezeteket és a megfelelő szövetségi és állami képviseleti szerveket.

A távközlési vállalatoknak és a fogyasztóknak várhatóan ko­moly előnyeik származnak majd az ágazat átszervezéséből. Az alkalmazottaknak viszont nem szükséges jelentős veszte­ségeket szenvedniük a haszon megteremtése érdekében. Az érintett dolgozókat nem szabad túl nagy vagy túl hosszú ideig tartó megterhelésnek kitenni az ágazat átalakítása miatt. Ezért a közös munkaerő-menedzsment kezdeményezéseknek kap­csolódniuk kell a kormányzat foglalkoztatáspolitikai tevékeny­ségéhez. Minél több jól fizető, nagy szakértelmet és teljesít­ményt feltételező munkahely megteremtését célzó programot kell kivitelezni, és az áthelyezett alkalmazottakat pénzügyi tá­mogatásban kell részesíteni. Másfelől a politikusoknak meg kell drágítaniuk a rosszul fizetett, alacsony szakértelmet igény­lő formák (mint pl. részmunkaidős, mellékszerződéses és idő­szakos foglalkoztatás) alkalmazását azáltal, hogy biztosítják, hogy mind a fő-, mind a másodlagos munkaadók elfogadható bérekben és járulékokban részesítik a munkásokat, beleértve az egészségbiztosítást, a nyugdíjakat és az oktatási és kép­zési lehetőségekbe való bekapcsolódást is.

A cégeknek el kell kezdeniük felszámolni a munkaerő áramlás láthatatlan korlátait, melyek a múltban az elbocsátott munkáso­kat gátolták új munkahelyek megtalálásában. Az egész életre szóló ágazati foglakoztatási rendszer a munkaadók számára le­hetővé tette, hogy komoly pénzeket ruházzanak be a vállala­tonként igen eltérő képzésekbe. A munkavállalók speciális szer­vezeti és műszaki képzésben részesültek, ezáltal saját kerete­iken belül igen produktívakká váltak. De az ilyen jellegű képzé­sek csak kevés olyan tudásanyagot adnak a munkavállalóknak, mely a szélesebb munkaerőpiacon is hasznosítható – állásbiz­tonságot, nem pedig „karrierbiztonságot" nyújtanak. A munkások számára jobb lenne, ha a vállalatok ágazati szintű képzettségi normákat, képzettségi bizonyítványokat, szakképzett munkaerő­igény-előrejelzést és támogatott képzési és oktatási programo­kat dolgoznának ki. Továbbá a munkaadóknak fel kellene hagy­niuk azzal a politikával, hogy a termelő munkát végzőket vezetői vagy felügyelői státuszba sorolják, s ezáltal gátolják a munka­erő áramlást és kiszorítsák a szakszervezetet.

Még ha ezek a reformtörekvések sikeresek lesznek is, az ágazati kollektív szerződésnek a foglalkoztatási biztonság és a vállalati jövedelmezőség szétválasztásával történt megszegése helyrehozhatatlan károkat okozhat a termelékenység, a szolgál­tatások minősége és a stabil munkaerő-menedzsment kap­csolatok terén. A groteszk a dologban az, hogy hosszú-távon ez a szétválasztás akadályozhatja a fő cél, a jövedelmezőség elérését, mely most a szétválasztást motiválja. A jelenlegi za­varos körülmények megnehezítik a munkavállalók erőfeszítése­inek olyan következményekhez kapcsolását, melyek számukra jelentőséggel bírnak. S amíg az újító jellegű szervezeti erőfe­szítések nem kapcsolódnak egyértelműen az állásbiztonsághoz, a magasabb fizetésekhez és járulékokhoz és más, a munka résztvevői számára fontos dolgokhoz, ezek az erőfeszítések csak rövid életű kísérletek maradnak.

(Fordította: Farkas Gabriella)

Van-e remény haladásra?

Hármas évfordulót ünnepelhetünk ma: a Kyoto Seika Egyetem alapításának 25. évfordulóját, az 1968-as világforradalom 25. évfordulóját, valamint annak a napnak az 52. évfordulóját (legalábbis az amerikai naptár szerint), amikor a japán flotta megtámadta Pearl Harbort. Engedjék meg, hogy annak magyarázatával kezdjem, hogy mit is jelentenek szerintem ezek az évfordulók.¹

A Kyoto Seika Egyetem megalapítása a világrendszer történetének egyik jelentős fejleményét szimbolizálja, mégpedig az egyetemi szervezetek jelentős számbeli megnövekedését az 1950-es és 1960-as években.² Bizonyos értelemben ez az időszak volt a felvilágosodás azon ígéretének betetőzése, amely az oktatáson keresztül megvalósuló haladást hirdette. Ez önmagában csodálatos dolog volt, és ma itt ezt ünnepeljük. De mint minden csodálatos dolognak, ennek is megvolt az ára, és megvoltak a maga hátulütői. Az egyik probléma az volt, hogy a felsőoktatás kibővülése diplomások tömegeit termelte ki, akik végzettségüknek megfelelő állást és fizetést követeltek, és ezen igények kielégítése – legalábbis olyan gyorsasággal és teljességgel, ahogy azt ők elvárták – bizonyos nehézségekbe ütközött Az árat pedig a kiterjedt egyetemi oktatás fenntartásának társadalmi költsége jelentette, ami azonban csak egy részét képezte azoknak a kiadásoknak, amelyek a világrendszer egyre bővülő középosztályának általános jólétét biztosították. A társadalmi jólét ily módon megnövekedett költségei kezdtek súlyos terheket róni az államok költségvetésére; 1993-ban pedig már szerte a világon az államok pénzügyi válságáról beszélnek.

Mindez elvezet bennünket a második évfordulóhoz, nevezetesen az 1968-as világforradaloméhoz. Ez a világforradalom a legtöbb országban (de nem mindegyikben) az egyetemekről indult ki. Az egyik tényező, amely úgy hatott, mint olaj a tűzre, kétségkívül az volt, hogy a leendő diplomásokat hirtelen nyugtalanság töltötte el jövőbeni munkahelyi kilátásaikat illetően. Természetesen azonban nem ez a szűken vett öncélú tényező játszotta a főszerepet a forradalom kirobbanásában Sokkal inkább csak egy tünete volt annak az általános problémának, amely a felvilágosodás haladásra vonatkozó számtalan ígéretének valódi tartalmát érintette – olyan ígéretekét, amelyek a/ 1945 utáni időszakban még megvalósulni látszottak.

Ezzel eljutottunk a harmadik évfordulóhoz, Pearl Harbor megtámadásának évfordulójához. Ez volt az a támadás, amely az Egyesült Államokat tényleges résztvevőként bevonta a második világháborúba. Ez a háború azonban nem elsősorban az Egyesült Államok és Japán között folyt. Japán – elnézést a kifejezésért – csak másodrangú szerepet játszott ebben a világméretű drámában, és támadása csak egy kis epizód volt egy hosszú ideje folyó küzdelemben. A háború elsősorban az Egyesült Államok és Németország között, 1914 óta gyakorlatilag folyamatosan folyt. Lényegében egy „harmincéves háború" volt ez, ahol a két fő ellenfél azért küzdött egymással, hogy eldöntse, ki kövesse Nagy-Britanniát a világrendszer vezető nagyhatalmának trónján. Mint tudjuk, ezt a háborút az Egyesült Államok nyerte, és vált a világ vezető hatalmává, ezáltal pedig neki jutott az a feladat, hogy őrködjön a felvilágosodás ígéreteinek világméretű kiteljesedése felett.

A liberalizmus funkciói

A felvilágosodás első nagy politikai kifejeződése – a vele kapcsolatos számtalan kérdőjellel együtt – természetesen a francia forradalom volt. Már önmagában az is korunk egyik nagy kérdésévé vált, hogy miről is szólt tulajdonképpen a francia forradalom. Az 1989-es franciaországi bicentenárium adott alkalmat arra, hogy komoly kísérletet tegyenek e nagy esemény hosszú ideje uralkodó, de állítólag mára már elavult „társadalmi értelmezésének" egy új interpretációval való felváltásara.³

A francia forradalom önmagában egy hosszú folyamai végpontja volt nemcsak Franciaországban, hanem az eges/ töke;, világgazdaságban, mint történelmi rendszerben. Hiszen I/Hü re a világ nagy része már vagy három évszázada e történelmi rendszer keretein belül működött. E három évszázad alatt pedig e rendszer legtöbb kulcsfontosságú intézménye kialakult és megszilárdult: a földrajzi munkamegosztás az értéktöbblet

jelentős részének a perifériáról a centrumba való áramlásával együtt: a nyereség elsőbbsége azok számára, akik a véget nem érő tőkefelhalmozás érdekében tevékenykednek; az úgynevezett szuverén államokból felépülő államközi rendszer, amely államokat azonban ezen államközi rendszer keretei és „szabályai" korlátoznak; és a világrendszer egyre növekvő polarizációja, amely nem csupán gazdasági, hanem társadalmi és egyre inkább demográfiai polarizáció is volt.

A történelmi kapitalizmus világrendszeréből azonban hiányzott még az azt legitimáló geokultúra. A legalapvetőbb eszméket a felvilágosodás gondolkodói fogalmazták meg a 18. században (sőt már azt megelőzően), de társadalmi intézményesülésükre csak a francia forradalommal kerülhetett sor. Hiszen a francia forradalom nem tett mást, mint hogy felvonultatta a társadalom támogatását, sót hangos követelését, két eszme mögött; nevezetesen, hogy a politikai változás természetes (normális) és nem kivételes dolog, és hogy a szuverenitás letéteményese a „nép", és nem valamiféle uralkodó. 1815-ben Napóleon, a francia forradalom örököse és élharcosa vereséget szenvedett, és Franciaországban – csakúgy, mint mindenütt, ahol az ancien régime-l elmozdították – burkolt restauráció következett. A restauráció azonban igazából nem akadályozta meg, mert valójában nem tudta már megakadályozni e világnézetek széles körű elfogadását. Tudomásul kellett venni az új helyzetet, hogy a 19. századi ideológiai hármas, a konzervativizmus, a liberalizmus és a szocializmus kialakult, megteremtve ezáltal a tőkés világgazdaságon belüli későbbi politikai viták nyelvezetét.⁴

A három ideológia közül azonban a liberalizmus győzedelmeskedett, mégpedig már e rendszer első világforradalmának is nevezhető 1848-as forradalom során.⁵ Hiszen a liberalizmus volt a leginkább alkalmas arra, hogy olyan életképes geo-kultúrát nyújtson a tőkés világgazdaság számára, amely a többi intézményt a rendszer vezetői, és bizonyos mértékig a néptömegek, az úgynevezett átlagemberek szemében is elfogadhatóvá teszi. Amint az emberek úgy gondolták, hogy a politikai változás normális, és hogy elvben ők alkotják a szuverént (azaz ők a politikai döntéshozók), bármi lehetséges volt. És természetesen pontosan ez volt az a probléma, amivel szembesülniük kellett azoknak, akik e rendszer keretein belül hatalommal és kiváltságokkal rendelkeztek. Félelmük középpontjában bizonyos mértékig a városi ipari munkások kicsi, ám növekvő csoportja állt. Ahogy azonban a francia forradalom világosan megmutatta, a vidéki, nem ipari munkásság legalább ennyire tartott a hatalmasok és kiváltságosok szándékaitól Hogyan lehetett ezeket a „veszélyes osztályokat" lebeszélni arról, hogy túl komolyan vegyék ezeket az elveket, aláásva a rendszer alapvető struktúráit, és megbolygatva a tőkefelhalmozás folyamatát? Ez volt az a politikai dilemma, amellyel a 19. század első felében az uralkodó osztály hirtelenjében szembe találta magát.

Egy kézenfekvő válasz az elnyomás volt, amit hiánytalanul alkalmaztak is. Az 1848-as világforradalom tanulsága azonban az volt, hogy a szimpla elnyomás végül nem volt túlságosan hatékony; inkább provokálta a veszélyes osztályokat, tovább fűtötte az indulatokat, ahelyett hogy lecsendesítette volna őket. Felismerték, hogy az elnyomást a hatékonyság érdekében engedményekkel kell ötvözni. Másrészről azonban a 19. század első felének forradalmárai is leszűrhettek egy tanulságot, nevezetesen hogy a spontán felkelések nem túl hatékonyak, mert könnyűszerrel leverik őket. Ha jelentős politikai változásokat akarnak elérni, akkor a néptömegek lázadásának fenyegetését össze kell kapcsolni hosszú távú politikai szervezkedéssel.

A liberalizmus úgy tüntette fel magát, mint ami mind a jobboldal, mind a baloldai politikai nehézségeire azonnali megoldást tud nyújtani. A jobboldalnak engedményeket, a baloldalnak politikai szervezkedést kínált. Mindkettőjüknek pedig türelmet hirdetett: hosszú tavon többet lehet nyerni (minden oldalnak) a középút választásával. A liberalizmus maga volt a megtestesült centrizmus, és szirénhangja csábítóan szólt Hiszen nem csupán passzív centrizmust hirdetett, hanem aktív stratégiát. A liberálisok a felvilágosodás gondolatának egy kulcsfontosságú előfeltevésébe vetették minden bizalmukat nevezetesen hogy a racionális gondolkodás és cselekvés elvezet az üdvösséghez, azaz a haladáshoz. Az ember (amin akkoriban többnyire csak a férfiakat értették) – természeténél fogva, potenciálisan, végső soron – racionális lény.

Ebből az következett, hogy a „normális politikai változásnak" azt az utat kell követnie, amelyet a legracionálisabbak – azaz a legképzettebbek, a legjártasabbak és ennélfogva a legbölcsebbek – kijelölnek. Ezek az emberek tudjak a legjobb követendő utat meghatározni, ők tudják irányítani a szükséges reformok kidolgozását és azok végrehajtását. A liberalizmus szervező elve a racionális reformizmus volt, amely meghatározta a liberálisok láthatóan zavaros felfogását az egyénnek az államhoz való viszonyát illetően. A liberálisok egyszerre érvelhettek úgy, hogy az egyént nem korlátozhatják az állam (a közösség) előírásai, valamint hogy állami szerepvállalás szükséges az egyénnel szembeni igazságtalanságok mérsékléséhez. A liberálisok így egyszerre támogathatták a laissez-faire elvét és a gyári törvényeket. Hiszen ami számukra fontos volt, az nem önmagában a laissez-faire vagy a gyári törvények voltak, hanem sokkal inkább a megfontolt, kimért haladás a jó társadalom irányába, amely leginkább, vagy talán csakis, a racionális reformizmus útján volt elérhető.

A racionális reformizmus ezen tétele a gyakorlatban különösen vonzónak bizonyult. Úgy látszott, hogy mindenkinek kielégíti az igényeit. A konzervatív beállítottságúaknak úgy tűnt, hogy ez lehetne a megfelelő mód a veszélyes osztályok forradalmi ösztöneinek elfojtásához. Egy kis választójogot ide, egy kevéske jóléti juttatást oda, plusz még egy kis közös nemzeti öntudatot az osztályok egyesítésére. Mindezek alapján a 19. század végére olyan képlet született, amely lecsendesítette a dolgozó osztályokat, miközben megtartotta a tőkés rendszer lényegi elemeit. A hatalmasok és kiváltságosok semmi olyat nem veszítettek, ami alapvető fontosságú lett volna számukra, éjjelente pedig nyugodtabban aludtak (kevesebb forradalmárral az ablakuk alatt).

A radikális érzelműeknek – a másik oldalon – a racionális reformizmus egy hasznos középutas megoldást látszott nyújtani. Néhány azonnali alapvető változást biztosított, anélkül, hogy örökre eltörölte volna a későbbi mélyebb változások reményét és igényét. Mindenekfelett az élőknek nyújtott valamit életükben, és ezek az emberek éjjelente nyugodtabban alhattak (kevesebb rendőrrel az ablakuk alatt).

Nem kívánom lebecsülni 150 év – néha erőszakos, gyakran szenvedélyes, legtöbbször következményekkel járó, de elsősorban véresen komoly – folyamatos politikai küzdelmeit. Szeretném viszont ezeket a küzdelmeket szélesebb megvilágításba helyezni. Végső soron a küzdelmeket a liberális ideológia által megszabott keretek között vívták. És amikor egy olyan jelentős csoport tűnt fel (a fasiszták), akik alapjaiban vetették el ezeket a kereteket, akkor leverték és eltávolították őket – kétségkívül bizonyos nehézségek árán, de leverték őket.

Van még egy másik dolog is, amit el kell mondanunk a liberalizmusról. Azt állítottuk, hogy a liberalizmus nem volt alapvetően államellenes, mivel valójában a racionális reformizmust helyezte előtérbe. Ha államellenes nem is, viszont alapvetően antidemokratikus volt. A liberalizmus mindig is arisztokratikus eszme volt; a „jobbak uralmát" hirdette.

Az igaz, hogy a liberálisok nem elsősorban a származás, hanem inkább a tanulmányokban elért eredmények alapján határozták meg a „jó" fogalmát. így tehát a legjobbak nem az örökletes nemesség voltak, hanem a meritokrácia haszonélvezői. A legjobbak azonban mindig kisebb csoportot alkottak, mint az egész. A liberálisok a jobbak uralmát akarták, arisztokráciát, hogy megakadályozzák a nép uralmat, a demokráciát. A demokrácia nem a liberálisok célkitűzése volt, hanem a radikálisoké; legalábbis azoké, akik valóban radikálisok, valóban rendszerellenesek voltak. A liberalizmus mint ideológia azért került előtérbe, hogy megakadályozza ezen csoport előretörését. Amikor pedig a liberálisok azon konzervatívokhoz szóltak, akik tiltakoztak a reformjavaslatok ellen, akkor azzal érveltek, hogy csak a racionális reformizmus képes szembeszállni a demokrácia előretörésével. Olyan érv volt ez, amely végül minden intelligens konzervatív fülében biztatóan csengett.

Végezetül egy fontos különbségre kell felhívnunk a figyelmet a 19. század második fele és a 20. század első fele között. A 19. század második felében a veszélyes osztályok követeléseinek fő szószólói még mindig Európa és Észak-Amerika városi munkásosztályai voltak. A liberális ideológia „kitűnően" bánt velük. Általános választójogot (férfiaknak), egy jóléti állam csíráit és nemzeti öntudatot ajánlott fel nekik. Nemzeti öntudatot, de kivel szemben? Minden bizonnyal a szomszédokkal szemben, de alapvetően és elsősorban a nem-fehér világgal szemben. Az imperializmus és a rasszizmus elemei voltak annak a programnak, amelyet a liberálisok „racionális reformizmus" címszóval az európai és észak-amerikai munkásosztályoknak felajánlottak.

Eközben azonban az Európán kívüli világ „veszélyes osztályai" politikailag mozgolódni kezdtek – Mexikótól Afganisztánig, Egyiptomtól Kínáig, Perzsiától Indiáig. Amikor Japán 1905-ben megverte Oroszországot, az egész régió úgy tekintette, mint az európai terjeszkedés visszahúzódásának kezdetét. Mindez hangos vészjelzés volt a liberálisok számára, miszerint a „normális politikai változás" és a „szuverenitás" olyan célok, amelyekért nemcsak Európa és Észak-Amerika, hanem az egész világ munkásosztályai küzdenek.

A liberálisok ezért arra fordították figyelmüket, hogy a racionális reformizmus elvét kiterjesszék a világrendszer mint egész szintjére. Ez volt az üzenete Woodrow Wilsonnak és a „népek önrendelkezési elvének", amely globális megfelelője volt az általános választójognak. Ez volt az üzenete Franklin Rooseveltnek és a „négy szabadságnak", amely mint háborús cél fogalmazódott meg a második világháború során, és amit később Truman elnök „Négy Pontba" ültetett át, és amely az „elmaradott országok gazdasági fejlődése" 1945 utáni programjának – a jóléti állam globális megfelelőjének – elindítása volt.⁶

A liberalizmus és a demokrácia céljai azonban újra konfliktusba kerültek egymással. A 19. században a liberalizmus deklarált egyetemessége összeegyeztethetővé vált a rasszizmussal, a rasszizmus tárgyainak „externalizálásával" (a „nemzeti" határokon kívülre helyezésével), miközben „internalizálták" az egyetemes eszmék de facto haszonélvezőjét, a „polgárságot". A kérdés csupán az volt, hogy a 20. század világszintű liberalizmusa képes volt-e olyan sikeresen feltartóztatni az úgynevezett harmadik világ és Dél országainak „veszélyes osztályait", mint ahogy a nemzeti szintű liberalizmus Európában és Észak-Amerikában képes volt megfékezni a nemzeten belüli „veszélyes osztályokat". A probléma természetesen az volt, hogy világszinten nem volt hely, ahova a rasszizmust „externalizálni" lehetett volna. A liberalizmus ellentmondásai bumerángként ütöttek vissza.

Győzelem és katasztrófa

1945-ben azonban mindez még messze nem volt nyilvánvaló. A szövetségesek győzelme – a Szovjetunióval összefogva – a tengelyhatalmak felett a globális liberalizmusnak a fasiszta kísérlet feletti győzelmét látszott beteljesíteni. Azt, hogy a háború utolsó mozzanataként az USA két atombombát dobott le az egyetlen nem fehér tengelyhatalomra, Japánra, ritkán elemezték az Egyesült Államokban (sőt Európában is) olyan értelemben, hogy talán a liberalizmus egy-két ellentmondását tükrözné. A reakció, mondanunk sem kell, nem ugyanez volt Japánban. Japán viszont elvesztette a háborút, és ettől a ponttól kezdve szavának nem volt súlya.

Az Egyesült Államok erre az időre messze a legerősebb gazdasági hatalommá vált a világgazdaságban. Az atombombával pedig – a szovjet fegyveres erők nagysága ellenére -a legnagyobb katonai erővé vált. Öt év alatt képes volt politikailag megszervezni a világrendszert négy alapelvre építve. Először: megállapodott a Szovjetunióval, meghagyva számára a világ egy szelete feletti ellenőrzést, azzal a feltétellel, hogy onnan nem mozdul ki (természetesen nem retorikai, hanem reálpolitikai értelemben). Másodszor: szövetségi rendszereket hozott létre Nyugat-Európával és Japánnal, amely gazdasági, politikai és retorikai célok mellett katonai célokat is szolgált. Harmadszor: elindította a gyarmati rendszerek fokozatos felszámolását. Negyedszer: meghirdette a belső integráció programját az Egyesült Államokon belül, a létező „polgárság" kategóriáit kiterjesztve és egy antikommunista egyesítő ideológiával megpecsételve.

Ez a program működött, mégpedig kimondottan jól működött majd huszonöt évig, egész pontosan az 1968-as fordulópontig. Hogyan kell tehát értékelnünk az 1945 és 1968 közötti időszakot? Valóban a haladás és a liberális értékek győzelmének időszaka volt? Azt kell válaszolnunk, hogy nagyon is igen, és hogy egyáltalán nem. A „haladás" legnyilvánvalóbb mutatója anyagi jellegű volt. A világgazdaság gazdasági expanziója rendkívüli méreteket öltött; a tőkés rendszer történetének legnagyobb expanziójáról beszélhetünk. És úgy tűnt, hogy ez mindenütt így van – Nyugaton és Keleten, Északon és Délen. Nyilvánvaló, hogy több hasznot húztak belőle Északon, mint Délen, és a szakadék (relatív és abszolút értelemben egyaránt) a legtöbb esetben tovább mélyült.⁷ Mivel azonban a legtöbb helyen gazdasági növekedés és magas foglalkoztatottság volt tapasztalható, ez a korszak mégis jó színben tűnt fel. Ez annál inkább így volt, mivel a növekedéssel együtt – ahogy azt korábban említettem – jelentősen megnőttek a jóléti kiadások, elsősorban az oktatásra és az egészségügyre fordított összegek.

Másodsorban, újra béke honolt Európában. Más volt azonban a helyzet Ázsiában, ahol két hosszú és kimerítő háború folyt: Koreában és Indokínában. Természetesen más volt a helyzet az Európán kívüli világ sok más részén is. A koreai és vietnami konfliktus azonban mégsem volt egy és ugyanaz. A koreai konfliktust inkább a berlini blokáddal lehetne párhuzamba állítani, a kettő ugyanis szinte egy tőről fakadt. Németország és Korea képezte 1945 két nagy felosztását. Mindkét országot azon katonai-politikai „határ" mentén osztották ketté, amelynek egyik oldalán az Egyesült Államok, másik oldalán a Szovjetunió állt. Jalta szellemében a felosztás határvonalait a német és koreai nemzeti (és ideológiai) érzelmektől függetlenül megváltoztathatatlannak feltételezték.

1949 és 1952 között ezen határvonalak tartóssága kemény próbának lett kitéve. Komoly feszültségek – és Koreában számos emberélet elvesztése – után az eredmény lényegében a eredeti határvonalak fenntartása lett. Valójában tehát a berlini blokád és a koreai háború pontot tett Jalta intézményesítési folyamatának végére. E két konfliktus második következménye mindkét tábor erősödő integrációja lett, amely szoros szövetségi rendszerek létrehozásában öltött testet: a NATO és az amerikai-japán védelmi szerződés az egyik oldalon, a Varsói Szerződés és a szovjet-kínai egyezmények a másikon. Ez a két konfliktus – a katonai kiadások révén – közvetlen lökést adott a világgazdaság nagymértékű expanziójának, amely igen kedvezően hatott az európai újjáépítésre és a japán növekedésre.

A vietnami háború jellege jelentősen eltért a koreaiétól. Vietnam volt az Európán kívüli nemzeti felszabadítási mozgalmak küzdelmének egyik – de messze nem az egyetlen – jelképes tüzelőállása. Míg a koreai háború és a berlini blokád a hidegháborús világrend részei és alkotóelemei voltak, addig a vietnami (vagy az algériai és sok más) küzdelem éppen a hidegháborús világrend struktúrái és korlátai elleni tiltakozás volt. Ebben az alapvető értelemben tehát rendszeridegen mozgalmak termékei voltak. Teljesen eltérő volt ezekhez képest a németországi és koreai küzdelem, ahol a két szembenálló fél között soha nem került sor békekötésre, csak fegyverszünetre; azaz a béke mindegyik számára faute de mieux (jobb híján) volt. A nemzeti felszabadítási háborúk azonban, épp ellenkezőleg, egyoldalúak voltak. A nemzeti felszabadítási mozgalmak egyike sem akart harcba szállni Európával vagy Észak-Amerikával; azt akarták, hogy hagyják őket menni az általuk kiválasztott úton. Európa és Észak-Amerika azonban nem engedtek, amíg nem kényszerítették őket. A nemzeti felszabadítási mozgalmak tehát a hatalmasok ellen tiltakoztak a nemzetek önrendelkezése és az elmaradott országok gazdasági fejlődése, mint liberális elvek teljesítése nevében.

Mindez elvezet bennünket az 1945 és 1968 közötti időszak harmadik nagy eredményéhez, nevezetesen a rendszeridegen erők világméretű győzelméhez. Az csak egy látszólagos paradoxon, hogy az USA világrendszerbeli hegemóniájának csúcspontja és a liberális ideológia globális legitimációja időben egybeesett azzal, amikor mindazok a mozgalmak, amelyek struktúrái és stratégiái 1848 és 1945 között mint rendszeridegen mozgalmak alakultak ki, hatalomhoz jutottak. A régi baloldal mindhárom változata – a kommunisták, a szociáldemokraták és a nemzeti felszabadítási mozgalmak – államhatalomhoz jutott, mindegyik más földrajzi régióban. A kommunisták az Elbától a Jaluig, a világ egyharmadán voltak hatalmon; a nemzeti felszabadítási mozgalmak Ázsia, Afrika és a karibi térség túlnyomó részén (és hasonló mozgalmak működtek Latin-Amerika és a Közép-Kelet számos országában); a szociáldemokrata mozgalmak pedig (illetve a hozzájuk hasonlók) Nyugat-Európában, Észak-Amerikában és Ausztrálázsiában jutottak hatalomhoz, legalábbis „váltógazdaságban" Japán volt talán az egyetlen jelentős kivétel a régi baloldal világméretű győzelmében.

Beszélhetünk-e paradoxonról? A társadalmi fejlődés erőinek győzelme volt-e a népi erők vitathatatlan győzelme, vagy inkább ezen népi erők jelentős mértékű kooptálásáról van szó? Van-e lehetőség intellektuálisan és politikailag különbséget tenni e két felvetés között? Ezek voltak azok a kérdések, amelyek nyugtalanságra adtak okot az 1960-as évektől. Habár a gazdasági expanzió és a vele együttjáró világszintű életszínvonal-növekedés, a viszonylagos béke a világ nagy részén, és a népi mozgalmak szemmel látható győzelme a világ fejlődésének pozitív és optimista megítéléséhez vezetett, a valódi helyzet mélyebb vizsgálata komoly nehézségeket mutatott.

A hidegháborús világrend nem az emberi szabadság kiterjesztésének korszaka volt, hanem az államok által gyakorolt hatalmas belső elnyomásé, aminek az igazolását a magas szinten megkomponált geopolitikai feszültségek állítólagos súlyossága adta. A kommunista világban tisztogatási perek, gulág és vasfüggöny. A harmadik világban egypártrendszerek, szakadárok börtönben vagy száműzetésben. És a mccarthyizmus (és egyéb megfelelői a többi OECD országban) ha kevésbé brutálisan is, de legalább ennyire hatékony volt a konformitás kikényszerítésében és a tisztogatásokban, ahol erre szükség volt. Nyilvános vita mindenütt csak tisztán körülhatárolt paraméterek között volt lehetséges.

Mi több, anyagi értelemben a hidegháborús világrend a növekvő egyenlőtlenségek korszaka volt, mind nemzeti, mind nemzetközi szinten. És miközben a rendszeridegen mozgalmak gyakran irányultak régi egyenlőtlenségek ellen, nem szégyelltek újakat létrehozni. A kommunista rezsimek nómenklatúráinak megvolt a párja a harmadik világban és az OECD országok szociáldemokrata rendszereiben is. Ráadásul szinte teljesen nyilvánvaló volt, hogy ezek az egyenlőtlenségek nem véletlenszerűek. Eloszlásuk társadalmi csoportoktól függött (akár faji, akár vallási, akár etnikai alapon), és ez érvényes világszinten és az egyes államokon belül egyaránt. Természetesen ez az eloszlás függött nemtől és korcsoporttól is, mint annyi más társadalmi jellemzőtől. Röviden tehát, voltak csoportok, amelyek kimaradtak; sok ilyen csoport volt, amelyek összesítve a világ népességének több, mint a felét teszik ki.

A hosszú ideje táplált remények felemás megvalósulása szolgált tehát az 1968-as világforradalom alapjául és magyarázatául. Ez a forradalom mindenekelőtt az egész történelmi rendszer ellen irányult – az USA, e rendszer hegemón hatalma ellen; gazdasági és katonai struktúrák ellen, amelyek e rendszer tartóoszlopait képezték. De ez a forradalom legalább ennyire, ha nem még jobban a régi baloldal ellen is irányult: azon rendszeridegen mozgalmak ellen, amelyek nem bizonyultak eléggé rendszerellenesnek. A Szovjetunió ellen, amely feltételezett ideológiai ellenségével, az USA-val kollaborált; valamint a szakszervezetek és más munkásszervezetek ellen, amelyek szűken vett anyagi érdekeiket követték, elsősorban bizonyos partikuláris csoportok érdekeit védve.

A fennálló rendszer védelmezői az irracionalizmust vetették 1968 forradalmárainak szemére. Valójában azonban a liberális ideológia saját csapdájába esett. Több mint egy évszázadon keresztül hirdette, hogy a társadalomtudományok feladata a racionális elemzés határainak kiterjesztése (mint a racionális reformizmus egyik szükséges előfeltétele), ám ez túlságosan jól sikerült. Ahogy azt Fredric Jameson megfogalmazza: „A modern gondolkodás, illetve filozófia (…) bámulatra méltó fejlődést hozott magával azon a téren, amit mi racionális, illetve értelmes magatartásként értelmezünk. Úgy vélem, hogy elsősorban a pszichoanalízis felszívódásával, de a „másság" eltűnésével is, egy szűkülő bolygón és egy médiával átitatott társadalomban nagyon kevés olyan dolog marad, amelyet irracionálisnak lehet feltételezni, az „érthetetlen" korábbi értelmezésében (…). Egy másik, de érdekes kérdés az, hogy az Értelem ennyire kitágult fogalmának van-e a továbbiakban bármiféle normatív értéke (…) egy olyan helyzetben, amikor ellenkezője, az irracionális visszahúzódott a tulajdonképpeni nem-létezésbe."⁸

Hiszen ha valójában minden értelmessé vált, akkor milyen különleges legitimáció rejlik a továbbiakban a felvilágosodás társadalomtudományának paradigmáiban? Miféle különleges érték rejlik az uralkodó elitek politikai programjaiban? És ami a legsúlyosabb kérdés: vajon milyen különleges képességekkel rendelkeztek az uralkodó csoportok, amelyek az elnyomott csoportoknak vagy akar az átlagembereknek nem voltak meg. 1968 forradalmárai ezt a logikai bakit vették észre a liberális ideológia páncélzatán (és a hivatalos marxista ideológia nem sokban különböző variánsában), és erre irányították támadásukat.

Az 1968-as világforradalom, mint politikai mozgalom már nemcsak egyszerű bozóttűz volt. Elemi erővel csaptak fel a lángok, amit aztán (három éven belül) elfojtottak. A parázs – számos egymással versengő pszeudo-maoista csoport formájában – még 5-10 évig tovább izzott, de az 1970-es évek végére ezek a csoportok is már csak a történelem elhalványuló lábjegyzeteivé váltak. 1968 geokulturális hatása azonban döntő jelentőségű volt, hiszen az 1968-as világforradalom egy korszak végét jelentette: a liberalizmus automatikus főszerepének végét. A liberalizmusnak nem csupán mint uralkodó világnézetnek, hanem mint az egyetlen olyan ideológiának, amely el tudta érni, hogy folyamatosan racionális, és ennélfogva tudományosan legitim legyen. Az 1968-as világforradalom visszahelyezte a liberalizmust oda, ahol az az 1815-1848 közötti időszakban volt: egy, a többivel egy szinten versengő politikai stratégiává tette. Ily módon tehát mind a konzervativizmus, mind a szocializmus/radikalizmus megszabadult a liberalizmus mágneses mezejének vonzásától, amely 1848 és 1968 között sakkban tartotta őket.

Az a folyamat, amelynek során a liberalizmus geokulturális normát meghatározó szerepéből egyszerű versenyzőként került vissza az ideológiák világméretű piacára, az 1968-at követő két évtizedben teljesedett ki. Az 1945 és 1968 közötti időszak anyagi virágzása teljesen eltűnt a Kondratyev-ciklus hanyatló ágának beköszöntével. Ez persze nem jelentette azt, hogy mindenki egyenlő mértékben szenvedett. A válság a harmadik világ országait érintette legelőször és legerősebben. Az OPEC olajárainak emelése volt az első kísérlet a károk csökkentésére. Az ebből származó többlet nagy része az olajtermelő országokon keresztül az OECD országok bankjaiba áramlott. Az olajáremelés haszonélvezője három csoport volt: az olajtermelő országok, akik a jutalékot kapták; azok az államok (a harmadik világban és a kommunista blokkban), akik kölcsönöket kaptak az OECD bankoktól fizetési mérlegük helyreállítására; valamint az OECD országok, akik ezáltal továbbra is fenn tudták tartani a kivitel szintjét. Ez a próbálkozás 1980-ra, az úgynevezett adósságválság megjelenésével csődöt mondott. A veszteségek csökkentésének második kísérlete a reagani katonai keynesianizmus volt, amely az 1980-as évek spekulációs konjunktúráját kiváltotta az USA-ban. Ez a kísérlet az 1980-as évek végén bukott meg, és magával rántotta a Szovjetuniót is. A harmadik kísérlet Japáné, a keletázsiai kistigriseké és még néhány környező országé volt, akik megpróbáltak hasznot húzni a Kondratyev-B-ciklus szükséges és elkerülhetetlen termelés-átcsoportosításából. Ezen igyekezet korlátainak lehetünk szemtanúi az 1990-es évek elején.

Ezen 25 éves gazdasági küzdelem tiszta eredménye a developmentalizmus (a fejlődés feltétlen érvénye) ígéretéből való világméretű kiábrándultság lett, ami pedig a globális liberalizmus által felkínáltaknak egyik meghatározó eleme volt. Kelet-, és Délkelet-Ázsiát eddig még elkerülte ez a kiábrándultság, de ez minden bizonnyal csak idő kérdése. Másutt azonban a következmények súlyosak voltak, elsősorban a régi baloldalra nézve. Elsőként a nemzeti felszabadítási mozgalmakra, majd a kommunista pártokra (1989-ben a kelet-európai kommunista rendszerek bukásához vezetve), végül a szociáldemokrata pártokra nézve. Ezen bukásokat a liberálisok saját győzelmükként ünnepelték. Pedig sokkal inkább a halálos ítéletük volt, hiszen a liberálisok újra a demokrácia erősödő követelésének 1848 előtti helyzetében találják magukat, amely követelés többet jelent, mint parlamentáris intézmények, többpártrendszer és alapvető polgári jogok leszűkített halmaza, mert ezúttal a lényegi dologról, a hatalom igazi, az egyenlőség elvén alapuló megosztásáról van szó. Ez utóbbi igény pedig mindig is a liberalizmus „mumusa" volt a történelemben, amelyekkel szemben a liberalizmus mindig leegyszerűsített kompromisszumok csokrát nyújtotta át, megtévesztő optimizmussal pántlikázva a jövőre nézve. Amennyiben az állami cselekvés útján megvalósítandó racionális reformizmus elvesztette a széles körű bizalmat, úgy a liberalizmus elvesztette alapvető politikai-kulturális védőbástyáját a veszélyes osztályokkal szemben.

A legitimáció összeomlása

Elérkeztünk tehát a jelen korhoz, amely véleményem szerint a sötét korszak kezdete, és amely jelképesen 1989-ben (1968 folytatása)⁹ kezdődött, és eltart legalább 25-50 évig.

Eddig arról az ideológiai védőpajzsról beszéltem, amelyet az uralkodó erők alakítottak ki azon követelésekkel szemben, amelyeket a veszélyes osztályok 1789 óta kitartóan hirdetnek. Úgy érveltem, hogy ez a védőpajzs a liberális ideológia volt, és hogy ez az ideológia egy megtisztított, a rendszeridegen követelések lényegét korlátozottabb értékűre cserélő szocialista-progresszív változaton keresztül közvetlenül, de még inkább „fű alatt" működött. Végül pedig azt állítottam, hogy ez az ideológiai pajzs nagyrészt megsérült az 1968-as világforradalom során, amelynek a kommunizmus 1989-es összeomlása volt az utolsó felvonása.

Miért omlott össze ez az ideológiai védőpajzs 150 évnyi hatékony működés után? A válasz erre a kérdésre nem az elnyomottak valamiféle hirtelen felismerésében rejlik az ideológiai célok hamisságát illetően. A liberalizmus megtévesztő volta ismert volt már a kezdetektől, és a 19. és 20. század folyamán gyakran erőszakkal bizonyította ezt. Ennek ellenére a szocialista hagyományból kinövő mozgalmak nem vettek olyan irányt, amely megfelelt volna a liberalizmussal kapcsolatos retorikai kritikájuknak. Legtöbb esetben épp ellenkezőleg!

Ennek okát nem nehéz megtalálni. Ezen mozgalmak társadalmi bázisa – azon mozgalmaké, amelyek mind az emberiség nevében szóltak – lényegében a világ népességének csak egy szűk rétege volt, a világgazdaság modem szektorának legkevésbé jómódú szegmense, ahogy az mondjuk 1750 és 1950 között kialakult. Ebbe beletartoztak a szakképzett és félig-meddig képzett városi munkásosztályok, a világ értelmisége és azon vidéki területek képzettebb és tanultabb csoportjai, amelyekben a tőkés világgazdaság működése közvetlenebbül érezhető volt. Mindezt összevetve jelentős mennyiséget kapunk, amely azonban még mindig nem teszi ki a világ népességének többségét.

A régi baloldal egy olyan világszintű mozgalom volt, amelyet egy kisebbség támogatott; egy hatalommal rendelkező kisebbség, egy elnyomott kisebbség, de mégiscsak a világ lakosságához viszonyított számbeli kisebbség. Ez a demográfiai tény viszont behatárolta e mozgalom politikai játékterét. Az adott körülmények között azt az egy dolgot tette, amit tehetett: úgy döntött, hogy a racionális reformizmus liberális programjának gyorsításáért száll síkra, és ezen a téren meglehetősen sikeresnek is bizonyult. A támogatóinak szerzett előnyök valódiak voltak, ha csak részlegesek is. 1968 forradalmárai rámutattak: sokan kinnrekedtek az egyenlősítésből. A régi baloldal nyelvezetében univerzalista volt, politikai gyakorlatában viszont partikularista. Az ok, amiért 1968-1989 folyamán a megtévesztő liberalizmus ezen ideológiai szemellenzőitől megszabadultak, az az, hogy az alapul szolgáló társadalmi valóság megváltozott. A tőkés világgazdaság a véget nem érő tőkefelhalmozás logikáját olyannyira rendíthetetlenül követte, hogy kezdte megközelíteni elméleti ideálját: minden dolognak az áruvá tételét. Erre mutat rá több új szociológiai jelenség: a termelés gépesítettségének mértéke; a térbeli akadályok elhárítása az áru és információ cseréjében; a világ elvárosiasodása; az ökológiai rendszer szinte teljes kimerítése; a munkafolyamat magas fokú monetarizáltsága; és a konzumerizmus (azaz a fogyasztás rendkívüli módon kibővült kommodifikációja).

Mindezek a fejlemények közismertek, sőt állandó elemzés tárgyai a világ kommunikációs médiájában. Nézzük meg azonban, hogy mit is jelent ez a véget nem érő tőkefelhalmozás szempontjából. Elsősorban és legfőképpen a felhalmozási ráta jelentős csökkenését. Az okok pedig elsősorban társadalompolitikai jellegűek. Három meghatározó tényezőről van szó. Az első tényezőt az elemzők már régen észrevették, de teljes megvalósulása csak most következik. A világ városiasodása, valamint az oktatás és a telekommunikáció kibővülése a világméretű politikai tudatosságnak olyan fokát hozta létre, amely egyrészről könnyebbé teszi a politikai mozgósítást, másrészt megnehezíti a társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségek mértékének és a kormányoknak ezen egyenlőtlenségek fenntartásában játszott szerepének elkendőzését. Ezt a fajta politikai tudatosságot erősíti a hatalom irracionális forrásainak legitimáción kívül helyezése. Röviden tehát, több ember, mint bármikor korábban követelheti a hasznok egyenlő elosztását, és tagadhatja meg a tőkefelhalmozás alapvető feltételeinek és a munka meg nem fizetettségének eltűrését. Ez tükröződik a „történelmi" bérek jelentős világszintű növekedésében, és a kormányokkal szembeni nagymértékű és egyre erősebb követelésben az alapvető jóléti juttatások újraelosztásával (elsősorban az egészségügyben és az oktatásban) és az állandó jövedelem biztosításával kapcsolatban.

A második tényező a kormányzatok jelentősen megnövekedett költségei, a profitnak infrastruktúra-fejlesztéssel és a vállalati költségek externalizálásának engedélyezésével való szubvencionálása. Ez az, amit a sajtó ökológiai válságként, az emelkedő egészségügyi költségek válságaként, az alaptudományok magas költségeinek válságaként stb. emleget. Az államok nem képesek egyszerre bővíteni a magánvállalatoknak juttatott támogatások és a lakosság jóléti juttatásainak mértékét. Valamelyiket jelentős mértékben vissza kell fogni. Egy tudatosabb polgársággal ez a – lényegét tekintve – osztályharc hatalmasnak ígérkezik.

A harmadik feszültséggóc pedig annak a ténynek a következménye, hogy a politikai tudatosság mára világméreteket öltött. Mind világszinten, mind az államok szintjén az elosztási egyenlőtlenségek összefonódnak faji, etnikai, vallási jellegűekkel. Ily módon a politikai tudatosság és az államok pénzügyi válságának együttes eredménye komoly küzdelem lesz, amely polgárháború formáját ölti majd mind világméretekben, mind állami szinten.

A feszültségek első áldozata az állami struktúrák legitimációja, és ezáltal rendfenntartási képességük lesz. Emiatt megnőnek majd a gazdasági és biztonsági költségek, ami viszont még nagyobb feszültségek forrása lesz, tovább gyengítve az állami struktúrák legitimációját. Ez nem a jövő; ez a jelen. Ezt tapasztalhatjuk a biztonságérzet gyengülésével, gondoljunk csak a bűnözésre, a véletlenszerű erőszakos cselekedetekre, a rendőrség brutális akcióira, arra, hogy a bírói rendszerek képtelenek biztosítani az igazságosságot – és mindez megsokszorozódott az elmúlt 10-15 évben. Nem állítom, hogy ezek a jelenségek merőben újak, vagy hogy szükségszerűen intenzívebbek lennének, mint korábban, de a legtöbb ember új vagy rossz, de mindenképpen kiterjedtebb jelenségként értékeli ezeket. Ennek pedig legfőbb következménye az állami struktúrák legitimációjának elvesztése.

Ez a fajta fokozódó, és önmagát erősítő „rendetlenség" nem tarthat örökké, de eltarthat akár 25-50 évig is. Ez pedig a rendszeren belüli káosz egy formája, amelyet a rendszer biztonsági tartalékainak kimerítése váltott ki, illetve az, hogy a rendszer ellentmondásai olyan szintig jutottak, amikor egyetlen, – a rendszer normális működésének helyreállítására hivatott – mechanizmus sem képes már hatékonyan működni.

A küzdelem új frontjai

A káoszon túl azonban új világrend jön, és ez felveti témánk szempontjából az utolsó kérdést: milyen választási lehetőségeink vannak – most és később. Az, hogy most a káosz korát éljük, nem jelenti azt, hogy az elkövetkezendő 25-50 évben a tőkés világgazdaság alapvető folyamatai ne működnének. Az emberek és a cégek igyekeznek folytatni a tőkefelhalmozást az összes jól ismert módon, a tőkések ugyanúgy igyekeznek majd támogatáshoz jutni az állami struktúrákon keresztül, mint korábban. Az államok továbbra is versengenek majd a többi állammal, hogy melyikük legyen a tőkefelhalmozás legfőbb húzóereje. A tőkés világgazdaság talán belép egy új expanziós időszakba, amely tovább kommodifikálja a gazdasági folyamatokat szerte a világon, és tovább polarizálja a haszon elosztását.

Ami az elkövetkezendő 25-50 évben változik, az egyáltalán nem a világpiac, hanem sokkal inkább a világpolitikai és kulturális struktúráinak működése lesz. Az államok fokozatosan elveszítik legitimációjukat, és így nehézségeik támadnak a biztonság fenntartásában, az államhatárokon belül és egymás között egyaránt. A geokulturális szintéren nem lesz meghatározó közös nyelvezet. Nem igazán lesz egyetértés atekintetben, hogy mi jelenti a racionális és elfogadható magatartást. A zűrzavar ténye azonban nem jelenti azt, hogy nem lesz tudatos magatartás. Épp ellenkezőleg; számos csoport küzd majd világos, jól körülhatárolt célokért, de sokan ezek közül állandó közvetlen konfliktusban lesznek egymással. És lehet, hogy lesz néhány olyan csoport, amelynek hosszú távú elképzelései vannak arról, hogy lehetne egy alternatív társadalmi rendet kialakítani, még akkor is, ha ezen csoportok személyes tisztasága csak szerény hozzájárulás lehet a küzdelemhez, és ezek az elképzelések nagy valószínűséggel nem lesznek a cselekvés általános vezérelvei. Röviden tehát arról van szó, hogy mindenki vakon fog cselekedni, még akkor is, ha úgy gondolják, hogy nem így tesznek.

Mindezek ellenére cselekednünk kell. Az első, amire szükségünk van, hogy tisztában legyünk vele, mi volt a modern világrendszer hibája, mi az, ami a népesség ilyen nagy százalékát felingerelte, vagy legalábbis kétkedővé tette e rendszer társadalmi érdemeit illetően. Számomra nyilvánvaló, hogy a legnagyobb probléma a rendszer hatalmas egyenlőtlenségeiből, a demokrácia hiányából származott. Ez kétségkívül igaz volt a valóságosan ismert korábbi történelmi rendszerekre is. Ami a kapitalizmus idején másképp festett, az az, hogy az a hatalmas siker, amit az anyagi termelés megteremtésében elért, eltüntetni látszott az egyenlőtlenség – legyen az anyagi, politikai vagy társadalmi – bármiféle jogosultságát. Ezek az egyenlőtlenségek tűntek a legrosszabbaknak, mert nem csupán egy nagyon szűk csoportot választ le a többiektől, hanem a világ lakosságának legalább egy hetedét vagy egyötödét a többitől. Ez az a két tényező – az összes anyagi gazdagság növekedése, és az, hogy nem csupán egy maroknyi ember, de a világ lakosságának túlnyomó többsége nem élhet jól -, amely felborzolta a kirekesztettek kedélyeit.

Semmivel sem tudunk hozzájárulni a világrendszer végső káoszának megfelelő rendezéséhez mindaddig, amíg nem rögzítjük: csakis egy viszonylag egalitáriánus, teljesen demokratikus történelmi rendszer az elfogadható. Mindez konkrétabban azt jelenti, hogy azonnal és tevékenyen kell több fronton megindulnunk. Az egyik azon eurocentrikus feltételezés megdöntése, amely már vagy két évszázada áthatja a geokultúrát. Tény, hogy Európa jelentős kulturális hozzájárulást nyújtott az emberiség közös vállalkozásához. Az viszont egyszerűen nem igaz, hogy tízezer év során ez a hozzájárulás sokkal jelentősebb lett volna, mint más civilizációs központoké, és nincs okunk feltételezni, hogy a kollektív bölcsesség ereje csökkenni fog az ezredfordulóra. A jelenlegi eurocentrikus elfogultságot fel kell váltania egy józanabb és kiegyensúlyozottabb történelemfelfogásnak. Kulturális átértékelésre van szükség, ami azonban komoly és folyamatos politikai és kulturális küzdelmet igényel. Nem új fanatikusokra van szükség, hanem kemény intellektuális munkára, együtt és külön-külön egyaránt.

Az emberi jogok fogalmát úgy kell átalakítanunk, hogy az ugyanazt jelentse nekik és nekünk, hazai állampolgárnak és külföldinek. A közösségek azon joga, hogy megóvhatják kulturális örökségüket, soha nem hatalmazza fel őket arra, hogy védjék kiváltságaikat. Komoly csatározások várhatók az emigránsok jogainak területén. Véleményem szerint az előttünk álló 25-50 évben Észak-Amerika, Európa és Japán állampolgárainak nagyon nagy részét korábbi emigránsok vagy azok gyermekei teszik majd ki, és akkor mindannyiunknak azért kell majd küzdenünk, hogy biztosak lehessünk benne: ezek az emberek teljesen egyenlő mértékben hozzájuthatnak a gazdasági, szociális és politikai jogokhoz ott, ahova emigráltak.

Mindez – a kulturális tisztaság és a felhalmozott tulajdonosi jogosítványok ürügyére hivatkozva – erős politikai ellenállásba fog ütközni. Az Észak állami vezetői már most úgy érvelnek, hogy az Észak nem veheti a vállára a világ összes terhét. Ámde, miért is ne? Az Észak gazdagsága nagyrészt a Délről oda áramlott értéktöbbletnek köszönhető. Pontosan ez az, ami az évszázadok során a rendszer válságához vezetett. Ez nem könyörületesség kérdése, hanem a racionális újjáépítésé.

E csaták politikai csaták lesznek, de nem szükségszerűen állami szinten zajlanak majd. Sokkal inkább – pontosan az állami legitimáció elvesztésének folyamata miatt – e csaták nagy része helyi szinteken fog eldőlni, azon csoportok között, amelyekbe magunkat megszervezzük. Mivel pedig ezek a csaták komplexek lesznek, és helyi szinten folynak több csoport között, egy komplex és flexibilis szövetségi stratégiára van szükség. Ez azonban csak akkor lesz működőképes, ha az egyenlősítő célkitűzéseket tartjuk szem előtt.

Végül, ez a küzdelem intellektuális jellegű lesz, tudományos elvek újrafogalmazásával, átfogóbb és tartalmasabb módszertan keresésével, és törekedve arra, hogy a tudományos gondolkodás értéksemlegességének álszent frázisaitól megszabaduljunk. A racionalitás, ha egyáltalán valami, akkor értékítélet, és semmi sem lehet racionális, csak az emberi társadalmi szervezet, a legszélesebb értelmében.

Azt gondolhatják, hogy azt, amit én a következő 25-50 évre igazságos társadalmi és politikai programként felvázoltam, túlságosan megfoghatatlan. Ez a program azonban annyira konkrét, amennyire egy forgószél közepette lehet. Először el kell döntenünk, hogy melyik part felé akarunk úszni. Majd meg kell bizonyosodnunk arról, hogy közvetlen erőfeszítéseink abba az irányba visznek bennünket. Ha ennél pontosabbat akarnak tudni, nem fogják megtalálni, és könnyen lehet, hogy mindannyian vízbe fulladunk, amíg keresgélünk.

(Fordította: Nagy Zsuzsa)

Jegyzetek
1 Ez az előadás 1993. december 7-én, a Kyoto Seika Egyetem alapításának 25. évfordulóján hangzott el.

2 L. John W. Meyer és mások: The World Educational Revolution, 1950-1970, in. J. W. Meyer és M. T. Hannán szerk.: National Deve-lopment 1950-1970, Chicago 1979.

3 A franciaországi bicentenáriumot övező értelmiségi viták részletes és kitűnő ismertetését I. Steven Kaplan: Adieu 89, Paris 1993.

4 E folyamat elemzését I. The French Revolution as a World-Histo-rical Event, in. Unthinking Social Science: The Limits of Nineteenth-Century Paradigms, Cambridge 1991.

5 Azt a folyamatot, amely során a liberalizmus központi szerepet kapott, és két vetélytársát, a konzervativizmust és a szocializmust lényegében kiiktatta mint ellenfeleket, a „Trois ideéologies ou une seule? La problématique de la modernite", Genéses 9, 1992. októberi írásomban ismertettem.

6 A liberalizmus által világszinten tett ígéretek természetét és a leninista válasz kétkedését a világszintú liberalizmussal kapcsolatban lásd a The Concept of National Development, 1917-1989: Elegy and Re-quiem, in: G. Marks és L. Diamond szerk.: Reexamining Democracy, Newbury park 1992 című írásomban.

7 Adatokat I. John T. Passé-Smith: The Persistence of the gap: Ta-king Stock of Economic Growth in the PostWorld War II Era, in. M. A. Selligson és J. T. Passé-Smith szerk.: Development and Underde-velopment: The Political Economy of Inequality, Boulder, co. 1993.

8 Postmodernism, or the Cultural Logic of Laté capitalism, Durham, NC 1991, 268. o.

9 L. G. Arrighi, T. K. Hopkins és I. Wallerstein: 1989, The Continuation of 1968, Review, vol. 15. no. 2, 1992 tavasz.

A számtalan elnevezés közül, amellyel az ezredvég át­alakuló társadalmának legjellemzőbb és legmeghatá­rozóbb csoportjait igyekeznek körülírni,, kétségkívül a leginkább ellentmondásos a kognitariátus. Az iroda­lomban ugyanezt a fogalmat két egymástól rendkívül eltérő értelemben, egészen másfajta szociális kategó­riákra alkalmazzák.

1. A nagyhatású elemzésekben népszerűsített meg­határozások egy része a koghitariátusra „a hatalmat a kognitív szféra, vagyis az általa birtokolt tudás és információk alapján gyakorló új társadalmi osztály­ként" tekint. A föld és a tőke után tehát a tudás és az információ lesz a javak megszerzésének és a gazdasá­gi-politikai pozíciók birtoklásának az eszköze – állít­ják Toffler és követői. A kognitariátus ebben a meg­közelítésben leszármazottja az értelmiség által gyako­rolt gazdasági és politikai hatalomra épülő régi és újabb elméleteknek, a tőke-tulajdont háttérbe szorító „menedzserkapitalizmusról", ill. a tudósok társada­lomirányító ambícióiról és lehetőségeiről szóló kon­cepcióknak. Rokona a médiumok birtoklását a „tuda­tiparon" keresztül hatalmi újratermelésre használó társadalmi csoportok domináns szerepbe kerülésére figyelő próféciáknak. Ahogy a tőke multinacionalizálódik, ahogy a hagyományos pénz és pénzfunkciók „digitalizálódnak", ahogy az információipar vezető jö­vedelemtermelővé válik, úgy látszik igazolnia kog­nitariátus őrségváltó természetet maga a valóság. Csakhogy egyelőre az „információbirtoklásból tulaj­donbirtoklásba" való átcsapás nem olyan nagyságren­dű, hogy minőségi ugrásról beszélhetnénk. A kognitariátusba sorolt különböző csoportok nem homogé­nek (sőt külön-külön is erőteljesen strukturáltak), nél­külözik a stratégiai tudatosságot (mégha időről időre taktikai szövetségek egymás mellé sodorják is őket), érdekeik és szocio-kulturális kötöttségeik egyelőre még jól elkülöníthetők, így a kifejezés esetükben vagy metafora, vagy csak egy majdani állapotra vonat­kozó hipotézisszerű előrejelzés.

2. A másik jelentés az előzőnek szöges ellentéte. A „proletariátus" szóhangulatára rímelve a kizsákmá­nyolás alanyainak megváltozott tevékenységi körű, de működésmódjában változatlanul a tőkefunkcióknak kiszolgáltatott nagy társadalmi csoport gyűjtőneve. Azoké ti., akik nem fizikai, hanem „intellektuális se­gédmunkásként", a „szellem robotosaiként" végzik információ- és tudáskezelésre korlátozódó munkáju­kat, s akik számára munkaerőpiaci helyzetük fenntar­tása vagy megteremtése érdekében a „kognitív" tevé­kenységek ugyanolyan elidegenedett formájukban kí­nálnak tömeges megélhetést, mint ahogy hajdanán a gyáriparba áramló egykori agrármunkaerőnek. A bá­zisa az új húzóágazatok információkezelésre orientált munkaerőigénye (elsősorban adatbevitel, adatbáziske­zelés, információszolgáltatás), de a gazdasági kény­szerfeltételek szorításában egyre inkább ugyanide „sorolódnak" át hagyományos értelmiségi szakmák is (mint pl. a pedagógusoké). Egy részüknél ugyanis hát­térbe szorul a kreativitás mozzanata, a rutinszerűvé tett munkatevékenység pedig – amit érzékletesen idéz fel pl. a közhellyé koptatott „tudásgyár" vagy a „szel­lemi tömegtermelés" fogalma – jelentős társadalmi csoportokat hagyományos bérmunkás szerepekbe kényszerít.

A „tudásmunkások" (knowledge workers) elneve­zést, mint gyűjtőfogalmat más összefüggésben a kognitariátusnak arra a rétegére használják, amely egy el­képzelt munkerőpiaci piramis legfelső szintjein bo­nyolult és specializált, s ennek révén társadalmilag kellőképpen elismert és anyagilag megbecsült réteget alkot, amely azonban az „információs közmű" üze­meltetésének kulcsfontosságú feladatához mérten jócskán alulreprezentált a gazdasági-politikai színté­ren.

Kőkor, bronzkor, vaskor, információ kora

Az őskori társadalmak műszaki fejlettségének színvonalát a történészek az adott társadalmak életét leginkább meghatá­rozó nyersanyaggal szokták jellemezni. Azokat a történelmi periódusokat, amelyekben a társadalmak többsége kőből, bronzból vagy vasból készítette szerszámait, fegyvereit, kőkornak, bronzkornak, vaskornak nevezzük. Habár az ókortól kezdve a történelmi korok korszakhatárait más ismérvek alap­ján határozzuk meg, a vas mint hatalmi tényező szerepe nap­jainkig is eltartott. A 19. század vas és acélkohói a vaskor csúcsteljesítményei közé tartoznak. A 20. században a vas jelentőségét fokozatosan beárnyékolják a műanyagok és fél­vezetők, valamint a csúcstechnika egyéb anyagai. Mégis az utóbbi két évtizedben világossá vált, nem ezek az anyagok, hanem egy egészen másféle nyersanyag lesz az, amelynek feldolgozása hosszú társadalmi periódusra meghatározza a társadalmak létfeltételeit, és ez a nyersanyag az információ. Akár akarjuk, akár nem, a vaskor fokozatosan véget ér, és megkezdődik az információ kora.

Stratégiai kezdeményezések kora: Reagan, Rákosi, Al Gore, NIS

Bár a tudósok már vagy két évtizede jelezték a gyökeres vál­tozás közeledtét, a társadalom nemigen akart tudomást venni az elkerülhetetlenről, mígnem 1994-ben a legnagyobb világ­hatalom alelnöke, Al Gore az azóta róla elnevezett stratégiai kezdeményezés formájában a világ tudomására hozta, hajna­lodik. Egy új kor hajnalán vagyunk, és ez az új kor az infor­mációs társadalmak kora.

Tájékozatlanabb olvasók számára úgy tűnik, az információs társadalom kora helyett talán inkább a stratégiai kezdeménye­zések korát éljük. A stratégiai kezdeményezés nevet talán Reagan az USA elnöke használta először, amikor az 1980-as évek közepén Stratégiai Védelmi Kezdeményezés néven nyúj­tott be egy törvényjavaslatot az Egyesült Államok kongresszusához, melyben javasolta az űrhadviselés eszközeinek ki­fejlesztését és telepítését. A kezdeményezés rendkívül sikeres volt. A kongresszus a javaslatot elfogadta, kifejlesztették az új fegyverrendszereket, és megnyerték a hidegháborút.

Néhány évtizeddel előbb egy másik világhatalom stratégiai kezdeményezése arra hívott fel, legyünk a vas és az acél országa. Azon világhatalom kezdeményezését lázas sietség­gel követték a környező apróbb országok stratégiai kezdemé­nyezései, nem kevesebb sikerrel. A 19. század vas- és acél­gyártási technikáját sikerült széles körben elterjeszteni kissé megkésve itt ezen a tájon. Valószínűleg a vaskor utolsó nagy fellángolásáról volt szó.

Hasonló lázas sietség figyelhető meg a fejlett világ kor­mányainak részéről Al Gore kezdeményezésének követésé­ben is. Feleletként még 1994 áprilisában megjelent a japán kormány info-kommunikációs stratégiája, az Európai Unió bi­zottsága 1994 nyarára a nevezetes Bangemann-jelentés for­májában válaszolt, és elkészítették saját dolgozataikat a vi­lág szinte összes fejlett vagy fejlődésben levő régiójának kor­mányai is.

Mi tagadás, Al Gore kezdeményezése meglepte a közvéle­ményt. A számítástechnika és a telekommunikáció tudósai már több mint két évtizede felismerték, hogy a számítástech­nikai és hírközlő rendszerek egyre több azonos részmegol­dást, egyre több hasonló eljárást alkalmaznak, fejlődésük egy­re inkább konvergál. Azt is felismerték, hogy a két technika a szimbiózisa által létrejövő informatikai infrastruktúra olyan világméretű hálózat kialakulásához vezet, amelynek méretei összemérhetők a nemzetközi telefonhálózat méreteivel, infor­mációs szolgáltatásai pedig elképzelhetetlen gazdagságban állnak majd rendelkezésünkre. Ez az új informatikai infra­struktúra alapjaiban forgatja fel mindannyiunk életét, feltéve, hogy részesülhetünk áldásaiból.

A műszaki fejlődés eredményeit a mindennapi életben eddig is mindenki látta, előrehaladását sorsszerűnek és megállítha­tatlannak tartva mégis kevés politikusnak tűnt föl, hogy az új kor végleg elérkezett, a társadalom egyedei mellett a társa­dalom egészének is reagálnia kell az új technika kihívásaira. A társadalomnak át kell gondolnia, mit is kezdjen az új tech­nikával, melyek azok a társadalmi problémák, amelyeket meg­oldhat vele, cserébe milyen új problémák keletkezhetnek, mekkora erőforrásokat köt le a fejlesztés és milyen eredmé­nyeket hozhat.

Mi történt eközben Magyarországon? Amikor a fent említett nemzeti stratégiák, kormányprogramok készültek, akkor mi éppen a választásokra készülődtünk, itt volt tehát a magyar kormányprogram-tervezetek készítésének is az ideje. Szá­momra nem egészen világos okokból azonban a magyar po­litikusok nem figyeltek föl a harangszóra, és a programterve­zetek egyike sem vázolt föl nagyvonalú koncepciót: mi módon kezdhetnénk meg a felzárkózást információtechnikailag is a fejlett világhoz? Szerencsére a távközlési és a számítástech­nikai szakemberek ismerték a fejlett világban zajló eseménye­ket, és egy lelkes kis csapat Nemzeti Informatikai Stratégiai Kezdeményezés (NIS) néven az asztalra tett egy dolgozatot 1994 végén. A következő gondolatok a NIS tanulmányozása után támadt hiányérzet termékei.

A stratégiák alapja: a társadalom megoldandó problémái

Mi a szerepe egy nemzeti stratégiának? Véleményem szerint a nemzet fejlődési életútjának meghatározása a nemzet előtt álló legnagyobb problémák elemzése és a társadalmi, gazda­sági, valamint műszaki szempontból egyaránt optimális meg­oldások kiválasztása révén.

Minden stratégia legfőbb feladata az optimális megol­dás kiválasztása. Itt különösen szeretném hangsúlyozni, hogy nemcsak társadalmi optimumok, vagy csak gazdasági opti­mumok, legfőképpen nemcsak műszaki optimumok megkere­séséről van szó, hanem e három változó szerinti együttes op­timum kiválasztásáról, ami természetesen sokkal nehezebb kérdés, mint a külön-külön vett optimumok megtalálása. A má­sodik fő értékelési szempont az, hogy annak a stratégiának, amely számot tart a nemzeti jelzőre, a nemzet problémáinak a feltárását, megoldását kell céloznia. Lehet készíteni iparági stratégiát, regionális stratégiát, vállalati stratégiát, termékstra­tégiát, vagy akár személyes stratégiát is. A stratégia jelzője minden esetben abból az entitásból ered, amelyiknek az élet­útját a stratégia meghatározza: a vállalati stratégia a vállalat életéről mond valamit, a vállalat problémáiból indul ki, a vál­lalat optimális viselkedését irányítja, a nemzeti stratégia pedig a nemzet életútját vázolja föl, a nemzet problémáiból indul ki, a nemzet viselkedését irányítja.

Talán triviálisnak tűnik az iménti okfejtés, mégis szükséges­nek tartom ezt a kis bevezetőt, mivel hajlamosak vagyunk min­denféle életútra vonatkozó voluntarista megállapítást stratégiá­nak nevezni, függetlenül attól, vajon társadalmi-gazdasági op­timumkeresést végeztünk-e. Az elmúlt évtizedekben különösen elszoktunk a gazdasági korlátok figyelembevételétől, elég volt kimutatni valaminek a korszerű voltát, máris kívánatossá vált előttünk, hiszen hozzásegített a vaskori társadalmi berendezke­dés felsőbbrendűségének bebizonyításához. A nemzeti jelző is devalválódott kissé, amióta minden érdekcsoport janzenista mó­don a szavak mögé rejti önös érdekeit, megpróbálván a nemzet erőforrásait a saját szolgálatába állítani.

A NIS-t olvasva az volt az első benyomásom, mintha ál­modnék egy álmot, amelyben éppen a vaskori szemlélet alap­ján kimutatjuk, hogy az információtechnika Nyugaton milyen gazdasági előnyöket hozott egyes országoknak, milyen prob­lémákat oldottak meg vele, következésképpen a magyar tár­sadalomnak ilyen és ilyen fejlesztési projekteket kell beindí­tania a lépéstartás érdekében.

Első látásra tetszett a dolog, hiszen villamosmérnökként magam is éppen ebből a szakterületből élek meg. Keresni kezdtem a stratégia alapvető kiindulási pontjait, a nemzeti problémák megfogalmazását, a kiindulásul használt gazdasá­gi keretszámokat, a gazdasági alternatívákat, végül az opti­mális alternatíva kiválasztását, de ezekből vajmi keveset ta­láltam. Arra a következtetésre jutottam végül, hogy a NIS nem több, mint amit a neve mond, egy kezdeményezés, amely nem stratégiát vázol föl, hanem felhívja a figyelmet a stratégia hiányára. Igen, a jövő társadalma a kapuk előtt áll, mi viszont nem vagyunk felkészülve arra, hogy beeresszük. Szükségünk volna egy nemzeti informatikai stratégiára.

A stratégiák összehasonlítása: amerikai, japán, európai, magyar

A feladat tehát egy leendő nemzeti informatikai stratégia fel­vázolása. Vajon milyen legyen? Tájékozódásképp nézzünk körül, milyeneket írtak le az előttünk járók. Ezúttal hagyjuk figyelmen kívül, hogy az egyes programpontok milyen viszony­ban vannak az alkotók szándékaival, érdekeivel és a lehető­ségekkel. Szövegkritika nélkül, pusztán az áttekintés szándé­kával vizsgáljuk meg a legfontosabb dokumentumokat.

Az amerikai stratégia (a Nemzeti Információs Infrastruktúra Program) az alábbi célokat tűzi a nemzet elé:

• a nemzet versenyképességének fokozása,
• a gazdasági szabályozás reformja,
• a magánbefektetések ösztönzése,
• az informatika általános iparfejlesztési hatásainak kihasz­nálása,
• a kormányzati információkhoz való hozzáférés lehetővé tétele,
• általánosan elérhető szolgáltatások létrehozása,
• nagyteljesítményű információs infrastruktúra-hálózat létre­hozása,
• a globális informatikai infrastruktúra kiépítésének ösztön­zése.

A felsorolt célok mindegyike jellegzetesen tükrözi az ame­rikai értékrendet. Mit jelent a nemzet versenyképességének fokozása? Természetesen az amerikai ipar exportképességé­nek fokozását a japán és európai versenytársakkal szemben. Az informatika általános iparfejlesztési hatásainak kihaszná­lása szintén segíti a nemzet versenyképességének javítását, de egyben jelenti egy új, vagy még újabb húzóágazat létre­hozását, az ipari struktúra átalakítását a kevéssé környezet­szennyező, kisebb energiaigényű, jövedelmezőbb iparágak felé.

A kormányzati információkhoz való hozzáférés lehetővé té­tele vagy javítása egyet jelent az amerikai demokráciának a fejlesztésével. Ugyanebbe az irányba hat az általánosan el­érhető szolgáltatások kialakítása is. Az általánosan elérhető (szabványos) szolgáltatások létrehozása mellesleg kibővíti a már eddig is hatalmas amerikai információpiacot. A globális informatikai infrastruktúra kiépítését pedig azért kell ösztönöz­ni, hogy az amerikai információtechnikai és információszelgál-tatási ipar ezáltal külföldön is új exportpiacokat nyerjen.

Mindezeket a célokat nem hatalmas állami beruházásokkal szeretnék elérni, hanem a magántőke bevonásával, hiszen a közvetlen állami pénzosztogatás kora véget ért, a hatalmas államadósság csökkentése mellett kell a fenti célokat megva­lósítani.

A fenti érvelésben alig találunk olyan célt vagy megállapí­tást, amely az informatikát mint önmagáért való értéket hir­detné, helyette a nemzethez szól, olyan erőteret kialakítván, amelyben a nemzet kisebb egységei, régiói, iparágai vagy vál­lalatai is megtalálják az orientációs irányokat. Ez a stratégia a nemzet adaptációs készségének a fokozásáról, az ipar­struktúra átalakításáról, a piac aktív alakításáról szól, nemzeti érdekek, az amerikai nemzeti értékek, a dominancia, a de­mokrácia jegyében.

A japán info-kommunikációs stratégia talán még az ameri­kainál is szebben példázza, hogyan állíthatják az informatikát teljes társadalom átalakításának szolgálatába. A japán straté­giai célok az alábbiak:

• a 21. század intellektuálisan kreatív társadalmának fel­építése,
• gazdasági növekedés, új üzleti és munkahely lehetőségek teremtése,
• a társadalom fejlesztése (egészségügyi ellátás, oktatás, kormányzati működés javítása),
• a társadalom elöregedéséből és a környezetszennyezés­ből eredő problémák megoldása,
• nemzetközi hálózatok kiépítése.

A 21. század intellektuálisan kreatív társadalmának igénye abból a felismerésből született, hogy Japán, mint a világ leg­termelékenyebb gyártó műhelye, fokozatosan elveszti vi­szonylagos előnyét a rendkívül gyorsan fejlődő ázsiai régió országaival szemben. A környezetében levő országok kultu­rális hagyományai, az egész ázsiai régió kultúrájának jellege hasonló a japánéhoz, a szorgalom, az egyén alávetése a kö­zösségi értékeknek és érdekeknek, az egyéni fogyasztás kor­látozása a társadalmi felhalmozás oltárán mind lehetővé te­szik, hogy a társadalom gyorsan fejlessze és összehangoltan működtesse azokat a nagyméretű technológiákat, amelyekkel az egész világ számára szükséges fogyasztási javakat előál­lítják. Dél-Korea, Tajvan és legfőképpen a Kínai Népköztársa­ság egy évtized alatt ismétli meg azt a fejlődést, amihez Ja­pánnak három-négy évtized kellett, és az ezredfordulóra mind termelékenységben, mind ipari méretekben olyan erős ver­senytársakká válnak, hogy komolyan veszélyeztetik a japán gazdasági növekedést. Ezzel párhuzamosan a japán gazda­sági fejlődés előnyös hatása a társadalom egyedeinek élet­színvonalára a fenti értékrend megbontásának irányában hat, mind nehezebbé válik tehát a régi értékek mentén szervezett termelőkapacitás társadalmilag optimális működtetése.

Japánnak tehát olyan új tevékenységeket kell keresnie, amelyben a komparatív előnyök megtarthatók, közben pedig alkalmazkodni lehet a társadalmi értékrend változásához. A japán társadalom vezetői a kreatív társadalom megteremtésé­ben látják a kiutat, amely lehetővé teszi, hogy Japán a világ legügyesebb gyártójából a világ legjobb fejlesztő bázisává vál­jék.

A nagy tömegeket foglalkoztató gyártó iparágak leépülése tömeges munkanélküliséghez vezet, amelyet az információs társadalom munkahelyteremtő képességével szándékoznak ellensúlyozni. A társadalmi igazgatási és ellátó rendszerek fej­lesztése általános társadalmi igény, a japán társadalom gon­doskodó értékrendjét tükrözi. Az egész életre szóló munka­hely, amelynek intézménye napjainkig jól funkcionál, a gaz­dasági verseny növekedése miatt egyre kevésbé tartható fenn, helyét fokozatosan a mainál jobban működő közösségi ellátás veszi át.

A japán társadalom egyik nagy problémája a népesség elö­regedése. A szaporodási ráta az elmúlt évszázadban olyan nagymértékű volt, hogy a szigetország népessége száz év alatt megnégyszereződött. Ez a folyamat most lelassult, mi­közben az átlagos élettartam a világon a leghosszabbá vált. A demográfiai fa szalámi alakot öltött, az újszülöttek mindegyi­kének megvan az esélye arra, hogy megérje az öregkort. A fiatal korosztályoknak rendkívüli gondot jelent az idős népes­ség gondozása. Az orvosi távdiagnosztika, távellátások, a szociális gondoskodás informatizálása jelentős mértékben nö­veli a gondoskodás „termelékenységét", könnyítve a gondo­kon.

Hasonlóan súlyos probléma a környezetszennyezés és a zsúfoltság, hiszen a szigetek 75%-a lakhatatlan magashegy­ség, a népesség a mélyebben fekvő 25%-nyi területen zsú­folódott össze. A környezetbarát informatikai technikák alkal­mazása, a vidéki (esetleg a hegyvidéki) területek jó kommu­nikációs infrastruktúrája, a távmunkavégzési eljárások lehető­vé teszik a távolabbi területek birtokbavételét, a lakosság egyenletesebb elosztását a szűk területen.

A japán stratégia annyira célratörő, annyira tömör, hogy egyetlen mondat sem maradt benne a szép jelszavaknak, minden szava egyenesen a társadalom minden tagjának min­dennapi életéből, problémájából fakad. Mindezt hasonlóan szűkszavú, mégis minden szempontot felölelő gazdasági elemzés támasztja alá, amely becsléseket ad a piacok mére­tére és a szükséges befektetések nagyságára 2005-ig és 2010-ig. Az informatikai társadalom irányába tett fejlesztési lépések társadalmi hatáselemzése sem maradt el, összehan­golva a közgazdasági elemzéssel. A kiindulási pontok helyes meghatározásával, a célok lehető legpontosabb kitűzésével, a hatások elemzésével lehetővé vált egy lépésről lépésre ha­ladó program felállítása, amely nem ködös óhajok halmaza, hanem pontos feladatterv a társadalom szereplői számára. Megadja, mi a szerepe a kormánynak, mi az iparnak, az ok­tatásnak és másoknak, meghatározza az egész vállalkozás várhatóan mennyibe fog kerülni, és ki mit kap cserébe áldo­zatvállalásáért.

Nézzük meg végül az Európai Unió céljait és azok hátterét:

• növekedés, versenyképesség, foglalkoztatás,
• egész Európára (értsd: az EU-ra) kiterjedő szabályozási reform, összehangolt és stabil szabályozási és jogi környezet megteremtése,
• a versenypiacok megnyitása,
• a magánbefektetések ösztönzése,
• az informatika egész Európára (az EU-ra) kiterjedő álta­lános iparfejlesztési hatásainak kihasználása,
• Európa multikulturális jellegének támogatása,
• transz-európai informatikai infrastruktúra hálózatok létre­hozása.

A célokból csak úgy süt az egységes Európa megteremté­sének, az újonnan létrehozott hatalmas régió piaci potenciál­jának, teljesítőképessége növelésének igénye. Az információs társadalom irányába tett lépések révén egységesíteni lehet a ma még szerteszét ágazó törvénykezési gyakorlatot, vagy an­nak egy részét. Az EU szabályozási gyakorlatában ma igen fontos szerep jut a versenysemleges megoldásoknak, és az általános ellátási kötelezettségnek. Ezen két elv beépítése a nemzetek törvénykezési gyakorlatába, hozzájárul az elmara­dottabb régiók fejlődéséhez, az európai demokrácia kiszéle­sedéséhez. Az informatika húzóágazattá formálása segíti az egységesülő ország iparának átstrukturálását, miközben a ré­gi nemzeti határok közé zárt monopóliumok lebontásával ha­talmas új versenypiacot teremt. A hatalmas új belső piac ön­magában is hozzájárul az új nagyméretű technológiák kiala­kulásához, de ezt még megtetézik a transz-európai infrastruk­túra-hálózatok kiépítésének programjával, amelyet termé­szetesen elsősorban európai cégek fognak építeni. A transz­európai infrastruktúra-hálózatok létrehozása lefedi az eddig nemzeti határok mentén felszabdalt távközlési, közlekedési, szállítási és egyéb infrastruktúra-hálózatokat, egységes terü­letté változtatva ezt a hatalmas régiót. A transz-európai infor­matikai infrastruktúra-hálózatok (beleértve a távbeszélő, a mű­sorszóró és adatátviteli hálózatokat) jelenítik meg az informá­cióipar számára azt a közeget, amelyen kialakul az (egysé­ges) erős európai információipar, amelyik felveheti a versenyt az amerikai kulturális behatolással szemben.

Európa egyik legnagyobb értékének tekintjük azt a multikulturális jelleget, amelyben a kultúrák egymásra hatása hosszú időn át a fejlődés motorja volt. Az informatikai hálózatokat úgy kell megépíteni, tulajdonságaikat, szolgáltatásaikat úgy kell ki­alakítani, hogy alkalmazkodjanak minden kultúrához, lehetővé téve azok továbbélését, fejlődését. Mindezeket a célokat a magántőke aktivizálásával, bevonásával szeretnék elérni, a gazdasági optimum elérése érdekében.

Az áttekintett három stratégiában jellegzetes eltéréseket ta­pasztalunk, és akkor is ráismernénk, mely országok készítet­ték, ha nem tudnánk előre, vajon kinek a művét tartjuk a ke­zünkben. A műszaki megoldásaiban közös információtechnikát döbbenetesen eltérő célok szolgálatába állították, nem azért fejlesztik, mert „korszerű", vagy mert fejlesztésük „elke­rülhetetlen", hanem mert társadalmi szintű problémák megoldására alkalmas eszközt látnak bennük. Sőt valójá­ban nem is az informatikai eszközöket kívánják fejleszteni, hanem a társadalmat.

A stratégiák hierarchiája

A magam részéről biztos vagyok benne, hogy ezeknek az országoknak létezik társadalomfejlesztési stratégiája is, akár nyíltan előadva, akár a háttérben elrejtve. Ezek a stratégiák nem két-három év, hanem több évtized távlatát fogják át, kö­vetkezésképpen nem lehetnek választási ciklusonként módo­sított pártérdekek mentén szervezett stratégiák, hanem az egész nemzet, vagy nemzetközösség egyetértésével létreho­zott valódi, hosszú távú stratégiák. Erre a tényre külön felhív­nám a magyar értelmiségiek figyelmét.

A stratégiák egymásra épülése, egymásra építése elkerül­hetetlen, hisz a részek stratégiája nem lehet független az egé­szétől. Nem könnyű nemzeti informatikai stratégiát csinálni nemzeti társadalomfejlesztési stratégia nélkül, még kevésbé attól függetlenül, vagy annak ellenére. Nem lehet nemzeti in­formatikai stratégiát csinálni a történészek, gazdaságtörténé­szek, szociológusok, jogászok, oktatók, közgazdászok, nota bene művészek bevonása nélkül. A nemzeti informatikai stratégia nem csupán a villamosmérnökök, számítástech­nikusok, távközlési mérnökök dolga, noha jelenleg ők látják a legjobban, mit tesz lehetővé, vagy milyen következmények­kel jár a technikai fejlődés.

Térjünk vissza egy pillanatra a stratégiák által átfogott tör­ténelmi időtávlatokra. A japán info-kommunikációs stratégia 2010-ig határoz meg lépéseket. Horváth Pál, a MATÁV volt vezérigazgatója, a NIS-kezdeményezés egyik résztvevője szerint az átmenet az információs társadalom felé 15-20 évig is eltarthat, fejletlenebb országokban akár négy-öt évtizedig is. Érdemes tehát jól megalapozni, nem elsietni egy nemzeti stratégia kidolgozását.

A japán iskolaszámítógép-program: nem futóverseny, hanem távlati terv

Ide kívánkozik egy érdekes tapasztalatom arról, hogyan kez­denek hozzá Japánban egy ágazati stratégia kidolgozásához. 1988-ban, amikor a Tudományszervezési és Informatikai Inté­zetben dolgoztam, ahol a magyar iskolaszámítógépesítési programot vezették, módomban volt találkozni a japán iskola­számítógépesítés előkészítését vezető intézmény elnökével, akinek büszkén említettem, mi magyarok voltunk a másodikok Európában, akik felismerték az iskolaszámítógépesítés jelentő­ségét, már több mint harmincezer számítógépet osztottunk szét az iskolák között. Ezzel nemcsak Európában, hanem a világon is az elsők közé tartoztunk, hiszen akkor még Japánban sem kezdték meg számítógépek szétosztását az iskolák között.

Sakamoto professzor hűvösen a következőket válaszolta: „Mi nem veszünk részt ilyenféle versenyekben, nekünk nem az a célunk, hogy kimutassuk, hány hallgatóra jut–egy gép az iskoláinkban, hanem az a célunk, hogy Japán a 21. századba vezető informatikai hatalomként lépjen át. Ez nagy feladat, jól meg kell alapoznunk. Ezért létrehoztunk egy széleskörű pro­jektet, amelynek a célja megvizsgálni, hol, mi módon lehet számítógépet alkalmazni az iskolai életben."

Amint megtudtam, a projekt sok-sok szakértőt, tanárt, köz­gazdászt, művészt, adminisztratív dolgozót hívott össze, ja­pán módszerességgel sorra vették az iskolai élet minden apró mozzanatát, a tanóráktól a menzán át a napköziig. Meghatá­rozták minden szakterületre, miféle folyamatok zajlanak ott, miképpen illeszthető bele a folyamatba a számítógép, és a folyamat maga milyen követelményeket támaszt az alkalma­zandó számítógéppel szemben. Például a művészeti oktatás terén látták, hogy az akkori számítógépek színgazdagsága, felbontóképessége, sebessége még nem teszi alkalmassá a gépeket azonnali bevezetésre, de a számítástechnika fejlődé­si vonalából megjósolható, hogy a számítógépek valamikor a kilencvenes évek elején-közepén érik el azt a teljesítményt, amely lehetővé teszi alkalmazásukat a művészeti oktatásban.

Az iskolai élet minden egyes területét felleltározván a kö­vetelmények és a fejlődési görbék összevetésével meghatá­rozható egy optimális program arra vonatkozóan, milyen lé­pésekben fog behatolni a számítástechnika az iskolai életbe. A folyamatot gyorsítani is lehet. A követelmények alapján azonnal megkezdték az oktatásban alkalmazandó programter­mékek kifejlesztését, de a legfőképpen egy olyan hardver- és szoftverfejlesztői környezet létrehozását, amely hosszú időn át segíti az egységes megjelenésű, nagyon jó minőségű ok­tatóprogramok kidolgozását. Didaktikai kísérletekbe is belekezdtek. A fejlesztéseket profi cégek végezték. Mára komoly programválaszték, komoly didaktikai tapasztalat jellemzi a ja­pán iskolaszámítógépesítési piacot, az iskolának nincs olyan része, amelyre ne találnánk kipróbált, kiemelkedő minőségű, a feladat követelményeinek maradéktalanul megfelelő progra­mokat, hardveregységeket.

Ezzel szemben nézzük, mi történt nálunk a vaskorban. Az iskolaszámítógépesítés apostolainak sikerült kilobbyzniuk a politikusoktól néhány milliárd forintot hardverre, ahogyan szá­mítástechnikusok között találóan neveztük, a vasra, de nem sikerült meggyőzni ugyanazokat a politikusokat a szoftver fon­tosságáról. A lobbyzóknak nem is állt rendelkezésére a japánhoz hasonló követelményrendszer, s muníció híján eleve vesz­tett pozícióból indultak. A nemzeti stratégia abban az időben mindössze arra irányult, hogy különféle mutatók tekintetében futva, rohanva lehagyjuk a kapitalistákat.

Különféle mai felmérések alapján megállapíthatjuk, hogy a magyar iskolaszámítógépesítési program torzóvá alakult, ma sincs beépítve egyetlen tantárgy tanmenetébe, didaktikájába, módszertanába a számítástechnika, még magának az infor­matika nevű tárgynak a tartalmában sem alakult ki összhang. A szétosztott számítógépek egy-egy iskola életére hatással voltak ugyan, de az egész nemzetre nem fejtették ki az opti­mális hatást.

Lassan járj, tovább érsz! A szakmai hetilapokban olvasom, hogy megalakult a Magyar Nemzeti Informatikai Stratégiai Elő­készítő Bizottság, szeptemberre már el is kell készülnie az első dolgozatnak, amely bemutatja a kihívásokat, valamint azokat a megoldási módokat, amelyek Magyarország informá­ciós társadalomhoz való felzárkózását segítenék elő. Egy má­sik fórumon hallom, hogy októberben már kész is lesz a má­sodik tanulmány azon konkrét projektek felsorolásával, ame­lyekkel a fenti célok elérése megvalósíthatónak látszik. A mód­szerre ráismerek, itthon vagyunk. Nincs szándékomban meg­bántani a résztvevőket, régi szereplői a magyar szakmai kö­zéletnek. Kitűnő számítástechnikusok, programfejlesztők, nagyszerű fejlesztőmérnökök, a társadalomért aggódó polgá­rok, számos szakmai és közéleti díj birtokosai, aggodalmuk őszinte. Valóban ennyire kell sietnünk? Valóban tudni fogjuk októberre, mire és hogyan kell elkölteni a nemzetnek azt a sok-sok milliárdot, ami közelebb visz bennünket a mihez is? És vajon el lehet készíteni egy megalapozott stratégiai tervet ennyi idő alatt?

Egy magyar nagyvállalatnál dolgozván látom, milyen hatal­mas kínnal készül el egyetlen szolgáltatás üzleti terve több hónap alatt, mert a kiinduló adatok bizonytalanok, a belső ér­tékmérők a múlt rendszerből maradtak ránk, az adott szolgál­tatás piaca nálunk még nem alakult ki, a valódi pénzügyi for­rások nem a várt ütemben keletkeznek, a kockázat mértékét sokszor még becsülni sem lehet. Miután a nemzetgazdaság meghatározó tényezőit nem ismerjük, máig sem tudjuk meg­nyugtatóan megmagyarázni a gazdaság mélyrepülésének okait, terveinket nem tudjuk makrogazdasági hatáselemzések­re alapozni. Kétlem ezért, hogy októberre egy tündérmesénél megalapozottabb stratégiát lehet kidolgozni. Stratégia című olvasmányt persze lehet csinálni ennél rövidebb idő alatt is, ami a pénz elköltését kétségtelenül meg fogja alapozni, de a társadalmi bevétel oldaláról még csak annyit fogunk tudni, hogy ki teszi majd azt zsebre.

A készítők nagyon igyekeznek elhitetni, hogy tovább már nem várhatunk, mert végképp leszakadunk, de szívleljük meg Sakamoto professzor tanácsát, vajon ötven év távlatában gon­dolkozva fontos az, hogy egy-két hónappal, esetleg egy-két évvel később lesz-e kész az a stratégia? Kodály sem volt ennyire türelmetlen, százéves tervet vázolt föl, mivel a társa­dalmi folyamatok periódusideje ötven, száz években mérhető, s alighanem jobb lenne tőle példát vennünk.

Honnan hová?

Ismét fölmerül a kérdés, vajon megérett-e a helyzet Magyar­országon egy informatikai stratégia kialakítására, s ha igen, az milyen elemeket tartalmazzon. Fiatalkori optimizmusom a tapasztalatok hatására óvatosabbá vált. A jövő elektronizált információs társadalmához viszonyítva mai korunkat gyakran nevezik Gutenberg-galaxisnak, amely az informatikai infra­struktúra egyik fejlődési fokát, az írásbeliséget, a könyvnyom­tatást, a nyomtatott formában megjelenített, közvetített kultúrát és az erre az infrastruktúrára épülő társadalmi folyamatok együttesét jelenti.

A Gutenberg-galaxis igen fontos fejlődési lépcsőfokot jelen­tett korábbi társadalmi formációkkal szemben, amelyeket a szájhagyomány alapján terjedő kultúra, valamint a szokások, szokásjogok alapján álló döntéshozatali mechanizmus és irá­nyítási rendszer jellemzett. Gyakran meditálok azon, vajon a magyar társadalom eljutott-e már a gutenbergi fejlődési fázis­ba. A számítástechnikai, informatikai szakmában dolgozó rendszerszervezők a tanúim arra, hogy ez a fejlődési lépcső még előttünk áll. A vállalatok belső irányításának számítógé­pesítése Magyarországon azért mérhetetlenül nehéz, mert a vállalatokon belül a döntési, irányítási folyamatok nincsenek írásban rögzítve. A tünetek nemcsak vállalaton belüliek. Ha elmegyünk egy tudományos konferenciára, vagy nemzetközi megbeszélésre, pillanatok alatt kiszúrhatjuk, kik a magyarok a teremben. A japánok, a németek lázasan jegyzetelnek, más népek fiai talán kevésbé lázasan, viszont akik előtt még jegy­zetpapír sincs, azok biztosan magyarok. Nálunk egy vállalati értekezleten ritkaság, ha a megbeszélésről, akár utólag, em­lékeztető készül. Pár hét múlva a népmesék hagyományaihoz híven a különböző résztvevők a megállapodás különböző, változataira emlékeznek.

A csoportmunka szervezésének egyik alapja az írásban el­készített projektterv, műszaki követelmény, amely alkalmas az egyetértés kialakítására, mielőtt a széles körű megvalósítási munkák megkezdődnek. Nálunk ezek a dokumentumok a köz­gyakorlatban nem használatosak. Bármerre járok, azt látom, hogy nálunk nem lehet megvalósítani olyan projektet, amely­ben több ember együttműködését kell koordinálni annál, mint ahányan egy munkaszobában elférnek. Írásbeli előírások, megállapodások nélkül a munka során felmerült problémák folyamatos szóbeli egyeztetésével tudunk csak előrehaladni.

Aki nem ül velünk egy szobában, annak a munkába való be­kapcsolására nincsenek eszközeink. Az írásbeliség hiánya a társadalmi mobilitás egyik nagy gátja. A vállalatoknál, szerve­zeteknél a legértékesebbek manapság azok a személyek, akik még emlékeznek az öt, tíz év előtt kötött megállapodásokra, vagy arra, vajon az építés idején merre vezették ezt, vagy azt a közművet, csatornát, kábelt, egyebet. Térkép ugyanis nem készült róla. Ezek a személyek kicserélhetetlenek még akkor is, ha egyéb adottságaik miatt már régen megértek az elbo­csátásra.

Az államigazgatási, vagy egyéb közintézményeknél köve­tendő eljárások mindannyiszor megváltoznak, ahányszor ki­cserélik a titkárnőt vagy ügyintézőt. Ilyen esetben ugyanis a szájhagyománynak korlátai vannak. Menjünk be elintézni ügyes-bajos ügyeinket valamilyen hivatal irodájába. Ezt sze­rencsére évente legföljebb párszor kell megtennünk. Termé­szetesen minden folyamat megváltozott az elmúlt évben, ve­lük változott a személyzet, csupa új arc, az íróasztalok új el­rendezése fogad, csak egy dolog hiányzik: egy rövid írásos tájékoztató a helyiségben arról, mit hogyan kell az idén elin­tézni. És ne gondoljuk, hogy az új szervezési megoldások gyorsabbá tették az ügyintézést, fejlettebbek! Egyszerűen csak mások.

Ezek persze csak külsődleges tünetek. Hasonló megállapí­tásra juthatunk, ha a piaci, a társadalomirányítási, vagy akár­milyen más folyamatot próbálunk megfigyelni. A cselekvési lánc kusza, töredezett, esetlegességekkel van teletűzdelve, az adatáramlás nincs megszervezve, gyakran a különböző szervezetekben nem is ugyanazt jelenti valamely adatelem, mint a másikban. Társadalmi folyamataink rendszerszervezési szempontból nem folyamatok, nem kapcsolódnak egymásba, nem áttekinthetők, nem logikusak, gyakran változó amorf ál­lapotúak.

Mi magyarok egészen jól megélünk ebben a vízben, mert tudjuk, hogy nem a hivatalhoz kell fordulnunk, ha valamit tény­legesen el akarunk intézni, hanem egy közbenjáróhoz. A köz­benjárónak mint a szentek késői utódainak pedig maga felé hajlik a keze. A vaskorban úgy tűnt, az egész társadalom egy piramis, amely azonnal leállna, ha Brezsnyev elvtársat valami baj éri, mert nem lenne, aki dönteni tudna. Brezsnyev eltűnt, a piramis megmaradt. Hiába no, ez egy hierarchikus társada­lom, amelyben a keresztirányú kapcsolatoknak nincs hagyo­mánya. Ilyen körülmények között vajon éppen az info-kommu­nikációs infrastruktúra kiépítése visz el bennünket a Kánaán­ba? Attól tartok, nem ez a helyzet. Mégis, ne zárjuk ki az új technika által nyújtott eszközöket sem a társadalmunk javítá­sára. Csak azt kérem, ne tévesszük össze a célt és az esz­közt.

Egy társadalmi informatikai stratégia elemei

Induljunk ki a mi társadalmunk gondjaiból, ne essünk abba a hibába, hogy importálunk egy megoldást valahonnan, és ke­ressük hozzá idehaza a problémát, amelyet azzal megoldha­tunk. Vannak nekünk saját társadalmi, gazdasági bajaink is! Ki fog azokkal törődni, ha nem mi?

Felsorolok néhányat azon gondok közül, amelyek a magyar társadalmat az elmúlt évtizedekben bántották, és amelyekre gyógyír, vagy legalábbis enyhítő tényező lehet az informatikai infrastruktúra célzott fejlesztése. A felsorolás nem tudományos igényű, inkább példa-természetű, esetleges, a napi vulgarizálás szintjén mozog úgy, ahogyan a rádió híreiből asszociáltam. Szociológusaink, közgazdászaink garmadával sorolnák a va­lódi feladatokat. Kérdezzük meg tőlük!

Hetvenöt évvel ezelőtt a nemzet egyharmadát elválasztották az országtól. Más nemzetek fiai pedig a mi országunkban van­nak elválasztva anyanemzetüktől. Az informatikai infrastruktúra megfelelő kialakításával a nemzetrészek kommunikációja javít­ható. Kifejezetten ügyelni kell azonban arra, hogy a kifejlesz­tendő infrastruktúra ne csak a magyar kultúra támogatására le­gyen alkalmas, hanem a környező nemzetek kultúrájának is megfelelő támogatást adjon. Ez a cél nagyon sok fontos köve­telményt állít a nemzeti infrastruktúra fejlesztése elé. Általában végig kell gondolnunk, hogy a kódkészletek, a csatlakozód ír-közlő hálózatok, az összekapcsolhatóság, a többnyelvűség, a használói felület kulturális vetületei milyen követelményeket tá­masztanak a műsorszerkesztési eszközök, a tárkapacitás, a sávszélesség és egyéb más paraméterek tekintetében. A tech­nika mai állása szerint a felsoroltak nem megoldhatatlanok, an­nál inkább igényelnek szervezési, jogi és egyéb intézkedéseket. Ha elgondolkozunk ezeken a kérdéseken, akkor Európához is közelebb kerülünk egy lépéssel, hiszen az európai célok köve­telmények között is szerepel a multikulturális környezet támo­gatása. A nyugatiak viszont csak a saját multikulturális ügyeikkel fognak törődni. Saját környezetünk idevágó kérdéseinek tanul­mányozásával, a megoldási alternatívák felvázolásával bekap­csolódhatunk az európai fejlesztési folyamatokba. De ne feled­jük, nekünk először nem a nyugattal kell megtárgyalnunk a fel­tárt kérdéseket és a javasolt megoldási alternatívákat, hanem a szomszéd országokkal, azok szakembereivel, polgáraival. Ez­által segíthetjük a nálunk élő nemzetiségek kapcsolatát is a sa­ját anyaországaikkal, valamint végre a kölcsönös megértést nemzeteink között.

Tabutémának számít köreinkben a „cigánykérdésről" beszél­ni, és az átlagember első asszociációja a kriminalisztika kö­rébe vág. Pedig valójában arról van szó, hogy itt él orszá­gunkban egy nép, amely magyarul (is) beszél ugyan, de kul­túrája erősen eltérő a miénktől, tagjainak kulturális profilja ta­lán még az írásbeliségig sem ért föl. Ha a magyar népesség valahogyan mégis az információs társadalom korába lép, nem fogja ez még tovább növelni a távolságot az ország népes­ségének egytizedét is kitevő cigányságtól? Nem használha­tó-e föl a számítógéppel segített képzés e népcsoport gyor­sabb felzárkóztatásához úgy, hogy egyúttal megőrizze kultu­rális identitását? A számítógépek ma már könnyedén kezelnek képeket, megértik a néma válaszokat is, türelmesek, egyéni ütemhez igazodok, rendelkeznek mindazokkal a jellemzőkkel, amelyek az ideális tanárt is jellemzik. A multimédia rendszerek ma már rendkívüli dolgokra képesek, a számítógépes gyakor­lási módszerekkel a tananyagot egyhatod idő alatt kétszeres retencióval lehet megtanulni.

Egyik napról a másikra megszűntek a keleti piacaink. Fel lehet-e és mi módon használni az informatikai infrastruktúrát is a keleti piacok részbeni visszaszerzésére? Igen, lehet. A svédek és a finnek megtalálták a módját, mi is keressük meg! Építsük ki „érzékszerveinket" a keleti szomszédaink felé, hi­szen az üzleti életben előnyben van az, aki elérhető.

Oktatási rendszerünk túlontúl „hagyományos". A polgárok többsége az államilag finanszírozott iskolák elvégzése után egész életén át nem ül még egyszer iskolapadba. A technika, a tudomány mai fejlődése mellett ez az egyének fokozatos lemaradásához, versenyképtelenségéhez vezet. Az informati­kai infrastruktúrák lehetővé teszik a társadalom oktatási rend­szerének átépítését, gazdaságilag optimálissá tételét. Ott és csak annyit kell tanulni, ahol és amennyit a munkahely fejlett­sége megkövetel. Ha belegondolunk, ehhez talán ma sem csak az informatika hiányzik, hanem szervezési, jogi, és egyéb intézkedések.

Társadalmunk tagjainak kooperációs készsége mind a ko­operáció eszközeit, mind értékrendjét tekintve igen alacsony. Ez meggátol bennünket abban, hogy az úgynevezett nagy rendszereket hatékonyan üzemeltessük. Ilyen nagy rendszer az az Informatikai Infrastruktúra is, amelynek mielőbbi kiépí­tését mi, a szakmában működő mérnökök annyira óhajtjuk. Vámos Tibor a vaskor kötöttségei közepette is már jó évtizede felhívta figyelmünket erre a nagy gazdasági hátrányt jelentő társadalmi hiányosságra. Vizsgáljuk meg, vajon az új info-kommunikációs infrastruktúra kiépítésével javítható-e a társa­dalom tagjainak kooperációs készsége, és mi módon?

Csak néhány olyan feszítő társadalmi gondot soroltam föl, amelyek a mi gondjaink, nekünk kell keresni rájuk a megol­dást. A gondok feltárása, súlyának meghatározása nem az informatikusok dolga. Ne áltassuk magunkat és a társadalmat azzal, hogy íme tálcán hozzuk a megoldást, amikor jószerivel a problémák gyökerét sem látjuk még igazán. Tárjuk fel a társadalmi folyamatokat, amelyeket automatizálni, számítógé­pesíteni óhajtunk. Tekintsük át az egész tevékenységi láncot, vizsgáljuk meg ehhez képest az infrastrukturális elemeket, ál­lapítsuk meg, milyen követelményeket támaszt az adott folya­mat az infrastruktúrával szemben. Vizsgáljuk meg, milyen szolgáltatásokat nyújtson az infrastruktúra az adott folyamat tekintetében, mennyibe fog ez kerülni nekünk, mit hoz a kony­hára. Nem hiszem, hogy lehetetlen elvárásokat írok itt le, hi­szen a szükséges stratégiai módszerek ismertek. Néhány nyári hónap alatt ugyan még a fejlett stratégiai módszerekkel sem lehet nemzeti stratégiát készíteni. Sebaj, a százéves terv­hez megfelel az is, ha csak jövőre készül el, de legyen va­lódi, jó minőségű stratégia, alkalmas arra, hogy végképp ma­gunk mögött hagyjuk a vaskort.