1. Bevezetés

Az a vita, amely a versenyképesség tekintetében az alacso­nyabb szociális sztenderdből fakadó előnyökről s az EU álla­maiban a bér- és szociális költségek terén a kölcsönös alá-kínálási verseny lehetőségéről szól, egyáltalán nem új keletű. Bizonyítják ezt az 1956-1957-es EGK-szerződés kapcsán folytatott tárgyalások is, melyek során a francia küldöttség ál­lást foglalt a szociális költségek kiegyensúlyozása mellett. Bár az EGK-szerződés tervezetének elkészítésekor győzött a gaz­dasági liberalizmus irányzata,¹ a téma nem került le végképp a napirendről, amint ezt az is mutatja, hogy a belső piaci prog­ramról hozott határozat óta újra föléledtek a „szociális dimen­zióval" összefüggő követelések.

De annak ellenére, hogy – főként a különböző belső piaci hatásokról kibontakozott viták keretében – nagy számban je­lentek meg idevágó (persze gyakran felületes) értekezések, és hogy a használat során maga a kifejezés is inflálódott, semmiképpen nem egyértelmű, hogy az EU körüli aktuális csatározásokban mit is jelent konkrétan a „dömpingveszély". Az alábbiakban ezért az eddig napvilágot látott fejtegetések sokaságából megpróbáljuk kihámozni a témához tartozó „klasszikus" érvkészletet. A tanulmány azokból az alapvető ér­vekből indul ki, amelyek a belső piacon (s még inkább a gaz­dasági és valutaunióban) föllelhető sajátos dömpingtendenci­ákat mutatják be, majd sorra veszi a legfontosabb, eddig ki­fejtett ellenérveket (annak tudatában, hogy ezek elfogadható­ságát meg kell vizsgálni) – s a közkeletű jogi, illetve gazda­sági szempontoktól elhatárolódva állást foglal amellett, hogy a társadalom fejlődési irányainak elemzésekor figyelembe kell venni a politikai dimenziót is.

2. A belső piaci viszonyok és a dömpingveszély

Azt, hogy az EU belső piacán dömpingtendencia fenyeget, alapvetően a következőképpen szokták indokolni: az EU belső piacán a vállalkozók igencsak különféle bér- és szociális költ­ségekkel találkoznak. A megvalósítható (vagy akár csak fel­tételezhető) megtakarítási lehetőségek – a belső piacon meg­növekedett térbeli rugalmasság (teljes tőkeforgalmi, letelepe­dési és szolgáltatási szabadság) – a befektetések más orszá­gokba való kihelyezését eredményezhetik. De felhasználhatók nyomásgyakorlásra is azzal a céllal, hogy a „drága országok" csökkentsék a munkaadókra náluk kirótt terheket. „Szociális dömping" okozójaként értelemszerűen csak ez utóbbi aspek­tus jöhet szóba, mivel a termelés költségmegtakarítási okok­ból való kihelyezése a tőkés gazdasági viszonyok „normális" folyamataihoz sorolható.

Az eltérő személyi költségek (A) és a megnövekedett tőke­rugalmasság (B) eddig felsorolt elemeihez társul a szociális dömpinget előidéző harmadik tendencia is, melyet úgy írha­tunk körül, hogy a kormányok érzékennyé válnak a tőkés ol­dalról érkező fenyegetésekkel szemben (C).

A) Költségkülönbségek a belső piacon

A munkaerővel kapcsolatos és a vállalatok számára lényeges költségek sokféle tényezőből állnak össze, mindenekelőtt a közvetlen bérköltségből, a társadalombiztosítási járulékból, az adókból és egyéb közterhekből. Az átfogóan személyi költsé­geknek nevezett kategóriába természetesen beletartoznak olyan jogi és más keretfeltételek is, mint mondjuk a munkaidő szabályozása.

Az, hogy a munkaerő értékesítési feltételei az egyes tagál­lamokban rendkívül eltérőek, többek között kiderül az EK Bi­zottságának az Európa Tanács ösztönzésére készített egyik jelentésből is. (SEK [89] 926 endg. 1989. VI. 20.)² Eszerint az egyes tagállamokban már a nyolcvanas évek végén szél­sőségesen egyenlőtlen bruttó órabérek léteztek. így például a portugál iparban szinte csak egyhetedét fizették a Dániában érvényes legmagasabb EK-bérnek! A többi tagállamban az órabér a dániai érték negyedét-ötödét érte el. Ezek az óriási különbségek 1990 októberéig nem sokat változtak (Dánia: 168 ÖS; NSZK: 142 öS; Portugália: 25 ÖS. Vö. Eurostat, Statistische Grundzahlen der Gemeinschaft. 1992. 162. k. o.).

Az EK-n belül erősen eltérnek az egy órára eső, átfogó bérköltségek is – a szélsőértékek 47,18 ÖS (Portugália; 1984: 32,06 ÖS) és 278,46 ÖS (NSZK; 1984; 198,38 ÖS),³ – s a különbségek érvényesülnek a bérköltség szerkezetében is. A dán iparban például a bérköltségnek csupán 3,8 %-át teszik ki a járulékos személyi költségek (1990), ami rendkívül ala­csony érték, ám a szociális biztosítás rendszerét ott – más országokkal összehasonlítva – nagyobb mértékben finanszí­rozzák az adókból.⁴ Belgiumban, Franciaországban és Olasz­országban viszont a járulékos személyi költségek elérik vagy akár meg is haladják a bérköltség harminc százalékát.

A tagállamok között szintén nagyon eltérő szabályozások figyelhetők meg a munkaerő alkalmazásának keretfeltételei te­kintetében is, mindjárt a munkaszerződés jogi koncepciójának kialakításában vagy a munkavállaló fogalmának meghatáro­zásakor. A verseny szempontjából különösen lényegesek azok a szabályozások, melyek a nem tipikus munkaszerződésekre vonatkoznak, vagyis az olyanokra, amelyek nem felelnek meg a határozatlan időtartamú, teljes munkaidős foglalkoztatás kri­tériumának. Az e körben létező előírások a törvényes mini­málbérről (Hollandiában), a felmondás elleni védelemről (Nagy-Britanniában), az évi rendes szabadsághoz való jogról (Írországban), illetve a biztosítási kötelezettségről (Nagy-Bri­tanniában, az NSZK-ban) csak akkor érvényesek, ha a mun­kavállalót a munkaidő bizonyos részén túl is foglalkoztatják.⁵ Igencsak sokféle elképzelés létezik a kölcsönmunka-szerződésekről: Görögországban, Olaszországban és Spanyolor­szágban egyszerűen tilos kölcsönmunkán alapuló cégeket lét­rehozni. Az NSZK-ban és Hollandiában az építőipar terén til­tották meg a kölcsönmunka-szerződéseket, Belgiumban pedig csak bizonyos feltételek között engedélyezik őket. A kölcsön-munkával foglalkozó vállalkozásoknak többnyire regisztráltat­niuk kell magukat, Portugáliában viszont nincs semmiféle sza­bályozás erre nézve.

Nemzetenként különböző rendelkezések érvényesek a bér és a munkaidő megállapítása tekintetében (a külön jelölt ese­teket kivéve az adatok forrása: SEK [89] 926 endg.). A bérek kialakításába való állami beavatkozás hagyományosan kis mértékű Írországban, Nagy-Britanniában, Dániában, az NSZK-ban, Olaszországban és Belgiumban, míg a többi or­szágban ehhez képest nagyobb. Államilag rögzített, általános minimálbér Franciaországban, Luxemburgban, Hollandiában, Portugáliában és Spanyolországban van. Ez 1991-ben 2.674 ÖS (a portugál mezőgazdaságban, míg az iparban és a ke­reskedelemben 2.800 ÖS) és 13.300 ÖS (Hollandia) között in­gadozott (KOM [91] 230 endg. – SYN 346, 1991. aug. 1., 6). Belgiumban és Görögországban országos tarifaszerződések rögzítik az általános minimálbért, a többi tagállamban pedig ágazati tarifaszerződések keretében egyeznek meg a mini­málbérekről.

Ami a munkaidő hosszát illeti, a törvényes szabályozások 1991-ben heti 39 óra előírásától (Franciaország) 48 óra előí­rásáig (NSZK, Írország, Olaszország és Hollandia) terjedtek. (EIRR 227, 1992. dec. 17.) Ehhez jön még a tarifaszerződé­sekben foglalt rendelkezések sokfélesége: a túlórák⁶ , a sza­bad- és ünnepnapok szabályozása még árnyaltabbá teszi a képet. Például a túlórák vonatkozásában (ezek csak Dániá­ban, Olaszországban és Nagy-Britanniában nem léteznek) az évi felső határ a spanyolországi 80 óra és az írországi 240 óra között mozog. Ha összevetjük egymással a feldolgozó­iparban foglalkoztatottak 1991-es, tarifa szerinti évi kötelező munkaidejét, magasan Portugália kerül az élre 1.935 órával (ezt követi Görögország 1.840 és Írország 18.10 órával). A ská­la alsó szintjén az NSZK foglal helyet 1.648 órával, előtte Dá­nia áll 1.687 órával (Ertl et al. 1991: 107).

Összefoglalóan megállapítható, hogy az EU tagállamai kö­zött jelentős különbségek állnak fenn a közvetlen bérköltsé­gek, a költségek szempontjából lényeges társadalombizto­sítási és munkajogi szabályozók, valamint az eszerint folyta­tott gyakorlat tekintetében is. Ezek a közös belső piac, illetve a gazdasági és valutaunió tervezése és kialakítása során egy­re inkább az érdeklődés homlokterébe kerültek.

B) Tőkerugalmasság a belső piacon

A munkavállalói oldallal szemben a tőke fölényének egyik té­nyezője a piacgazdaságokon belüli nagyobb térbeli rugalmas­ság. Ezt a mindig is fontos szempontot tovább erősíti a kon­szernstruktúrák épp most végbemenő változása (vö. Bochum – Meißner 1989: 88): a nagy multinacionális vállalatok egyfelől mind jobban koncentrálnak a mindenkori alapgyártásra, s az egyes résztermékek termelését helyezik ki („subcontracting"). Ugyanakkor egyre több termék készül egy-egy konszern ter­melőhelyeinek nemzetközi összekapcsolásával („international sourcing"). Mivel az új információs és kommunikációs techno­lógiák lehetővé teszik a még nagyobb rugalmasságot s egy jól irányított európai gyártásprogram keretében a szétszórt ter­melőhelyek összehangolását („just in time"-termelés stb.), egyre ritkábban fordul elő, hogy a vállalatok továbbra is ott fektessenek be, ahol már egyszer megvetették a lábukat. Megnő viszont a különféle helyi feltételek súlya, s a vállalatok mindinkább arra törekednek, hogy az összes, egymástól el­térő helyi előny felhasználásával költségeiket a minimumra szorítsák.

Jóllehet a tényleges befektetőket már eddig is örömmel fo­gadták minden nyugat-európai államban, a belső piac még jobb feltételeket teremt a mobilitási lehetőségek optimális ki­használásának amúgy is kirajzolódó folyamatához. Teszi ezt mindenekelőtt a tőkeforgalom teljes liberalizálásával, miáltal a befektetések előtt már eddig is de facto nyitott határokon most még a tőkeforgalom ellenőrzése is tiltottá válik azoknak a tagországoknak a számára, amelyek ezt eddig gyakorolták, mondjuk a nyereségexport terén (vö. Zinn 1989: 62). Ez még inkább arra csábítja a vállalatokat, hogy termelésüket részben kihelyezzék a különféle EU-országokba. Megkönnyíti ezt to­vábbá a határokon átnyúló tranzakciók költségeinek csökken­tése, a letelepedési és szolgáltatási szabadság bővülése, va­lamint a Bizottság kívánsága szerint a jövőben EU-szerte le­hetővé váló, egységesített társasági jog.

Mindezen lehetőségek következtében nemcsak a vállalat­alapítások, termelésbővítések vagy cégátvételek során kelet­kezik konkurenciaharc a befektetések körül. A vállalatok szá­mára egy már működő termelés esetén is felvetődik a kérdés, hogy bizonyos tevékenységeik áttelepítése vagy kihelyezése nem lenne-e kifizetődő, vagy a versenyképesség megőrzése céljából netán egyenesen elkerülhetetlen. Abban, hogy konk­rét üzemeket vagy üzemrészeket tényleg kihelyezzenek-e, olyan mutatók is szerepet játszhatnak, mint mondjuk a termék munkaigényessége, a sztenderdizálás foka és a termelési fo­lyamat széttagolhatósága (vö. Bochum-Meißner 1989: 88). Ennek megfelelően némely ágazat különösen érintett, első he­lyen az autógyártás (Wortmann-Oesterheld 1990: 63), amely­ről a dömpinggel kapcsolatos és a szakirodalomban már fel­dolgozott konkrét példák többsége is szól.

Az EU-n belül a termelőhelyek közötti verseny egyik fontos tényezője még a fentiekben tárgyalt munkaidő: „Nem lehet egyszerűen elutasítani a szakszervezetek érvelését, miszerint azt, hogy Németországban a vasárnap munkaszüneti nap, csak egy Európa-szerte megvalósítandó szabályozással lehet megvédeni, máskülönben bekövetkezhet az üzemek áthelye­zése. Erre nézve van már több precedens is. így például az amerikai General Motors sorjában négy leányvállalatának az üzemi tanácsát játszotta ki egymás ellen. Először egy spanyol gyár üzemi tanácsával egyeztek meg a három műszakban. Ezt követően azzal az indoklással, hogy költségcsökkentés céljából a termelést részben áthelyeznék Spanyolországba, az antwerpeni üzemi tanácsot is meg tudták győzni a vasár­napi munka fontosságáról. A kaiserslauterni Opel Művek üze­mi tanácsai ezek után beleegyeztek az éjjeli és a szombati műszak bevezetésébe, arra számítva, hogy így nem visznek el tőlük termelési részlegeket Spanyolországba vagy Antwer­penbe. Végül az Opel bochumi munkásai válaszul az új prés-mű felállítására kijelentették, hogy egyetértenek az üzemelte­tési idő heti 136 órára való emelésével." (Struwe 1991: 124)⁷

C) A nemzeti kormányok és a belső piaci dömpingtendenciák

A kormányoknak (sőt – lásd föntebb – a nemzeti szakszerve­zeteknek) a szociális dömping iránti hajlandóságáról azért kell beszélni, mert itt egy nemzetközi probléma (a szociális leér­tékelődések lehetséges spirálja) áll szemben olyan döntések­kel, amelyek nemzeti összefüggésben születnek meg.⁸

A kormányoknak – már csak a mindenkori választásoktól való függőségük miatt is – óhatatlanul legsajátabb érdekük, hogy „nemzeti vállalataik" virágozzanak, valamint hogy befek­tetéseket vonzzanak országaikba (például az adóbevételek és a munkahelyek biztosítása céljából). Mivel a multinacionális vállalatok működési helyeiről szóló döntések gyakran munka­helyek ezreit érintik, az üzemtelepítési szándékok eddig is sokszor jelentették a nemzeti gazdaságpolitikák elsőrendű célját. (Bochum-Meißner 1989: 88) Bár az EU szigorú ellenőr­zést gyakorol a szubvenciós kiadások fölött (lásd az Ausztri­ával való vitákat a Chrysler és a General Motors erősen tá­mogatott gyárairól), a nemzeti kormányok változatlanul lehe­tővé tehetik a konszernek költségterheinek csökkentését a bé­reken és a járulékos személyi költségeken keresztül. A jövő­ben a belső piacon kiéleződő gazdasági verseny számára már inkább csak azokon a területeken lehet elhárítani az „egyenlő" feltételek megteremtését, amelyeket nem tarta­nak szemmel „versenyellenőrzés" címén. És idetartoznak a bérköltségek, valamint a szociális kiadások. „Nem szimpto­matikus dolog-e valójában, hogy a holland kormány azokat a pénzeszközöket, amelyek a ,WIR' befektetési és támogatási alap felszámolásával felszabadultak, újra elosztotta, hogy a családi pótlék terhét ne a munkaadónak, hanem az államnak kelljen viselnie?" (Pieters 1991: 80.)

Ráadásul a valutaparitásoknak a gazdasági és valutaunión belüli végleges rögzítése minden eddigi, más irányú törekvés ellenére meg fogja szüntetni azt a még fennálló lehetőséget, hogy a nemzeti versenyképesség a társországok terhére ja­vuljon, ami az EK-bizottságot is a következő, mindenesetre mostanáig lényegében hatástalan figyelmeztetésre késztette: – „egy olyan helyzetben, amikor a valutaparitások egyre ru­galmatlanabbá válnak, meg kell akadályozni, hogy a szociális leértékeléseket a valutaleértékelések alternatív eszközeként vessék be. Ellenőrzés alatt kell tartani azt a fenyegető folya­matot, hogy kölcsönös túllicitálás történik a szociális kiadások csökkentésének irányában, ami a szociális védelem vissza­szorulását is magával hozná" (KOM [91] 228, az indoklás 2. pontja, 3. gondolatjel).

Az, hogy az egyes országok kormányai hozzájárulnak-e a tőke virágzásához a vállalatok személyi költségeinek minima­lizálásával, nem utolsósorban gazdaságelméleti feltevésektől függ. (A kínálatorientált elméletek óvnak a munkaerőben meg­testesülő termelési tényező „túlzott" költségeitől, míg a keresletorientált elméletek arra figyelnek, hogy a munkaerő­nek is legyen elég bevétele a fogyasztáshoz.) Attól függetlenül persze a megfelelő játéktér a nem neoliberális irányultságú politikusok számára is elég kicsi, ha a szomszéd országok alacsonyabb személyi költségeket honosítanak meg, és a gaz­dasági határok – mint az Európai Unióban – úgyszólván meg­szűnnek.⁹

A munkaadók zöme – bár sokféle módon kinyilatkoztatta, hogy nem akar szociális dömpinget előidézni a belső piacon – nyilvánvalóan igencsak magabiztos a várható hatást illető­en: „A német gazdaság versenyképességének megőrzése cél­jából a Szövetségi Köztársaságban vissza kell fogni a válla­latok megadóztatását. Ugyancsak a tények szorításában szük­ségessé válik, hogy csökkentsük azokat az EK-viszonyokhoz képest túlzott terheket, amelyek például a környezetvédelem, a szociális törvénykezés vagy a vállalati jog terén a regulációs és adóköltségekkel a vállalatokra nehezednek. Bízunk abban, hogy a szövetségi kormányzat nem tudja kivonni magát a cse­lekvési kényszer alól" (Siemens-Mitteilungen 7-8/1988: 10 Forderungen an den gemeinsamen Markt des Zentralverbandes der deutschen Elektroindustrie).

A politika szempontjából fontos szereplők jó néhány kijelen­tése táplálja is az ilyesfajta elvárásokat. A Német Szakértői Tanács 1991-1992-es évi jelentésében például az áll, hogy 1993 elején az európai belső piac életbelépésével jelentősen erősödni fog a nemzetközi verseny. Ezért a jövőben is a po­litika lényeges feladatának tekintik az NSZK gazdasági terme­lőhelyként való biztosítását. Ez többek között a termeléstől jobban függő béreket és a vállalkozói adóterhek csökkentését jelentené.¹⁰ A politika mérvadó alakítóinak kijelentései ily mó­don megvilágítják, hogy a dömpingveszéllyel kapcsolatos alábbi „ellenérvek" közül az első gyakorlatilag máris semmivé foszlik.

3. Az ellenérvek

A) A személyi költségek nem döntőek

A dömpingre utaló érveket gyakran nyomban elutasítják arra a tényre hivatkozva, hogy nagyon sokrétűek azok a költség­tényezők, melyek a termelőhelyre vonatkozó vállalati dönté­sek szempontjából fontosak. Idesorolhatók azok az ellenérvek is, amelyek a termelékenységet állítják előtérbe, s alapvetően helyesen állapítják meg, hogy egy ország a munkaerővel kap­csolatos magas abszolút költségeket mégiscsak megenged­heti magának, ha ezért cserébe nagyobb termelékenységet ér el a tőkeigényesebb gyártási eljárások következtében (vö. Chassard 1990: 158; Deleek 1991: 170; Heinrich 1990: 82, skk., d. pont; Schmähl 1989: 40; Struwe 1991: 115). A döm­pingtől való félelmek jelentkezésekor ezt a típusú argumentációt már az EK-bizottságon belül is alkalmazták, jóllehet tom­pított formában.¹¹

Ha a termelékenység viszonylatában vizsgáljuk a munkae­rőre fordított költségeket, akkor valóban azt mutatja a kép, hogy mondjuk az NSZK-ban az egy termékegységre és bér­költség elmarad a többi EU-országban szokásostól, és sem­miképpen sem listavezető, mint a termelékenység beszámítá­sa nélkül vett bérszínvonal (vö. Adamy 1990: 148). Sőt a mun­kaerővel kapcsolatos költségek tekintetében (ez együttesen a közvetlen bérköltségeket és járulékos személyi költségeket je­lenti) a GDP-re vetítve az NSZK a legutolsó helyen áll Hol­landiával együtt (vö. Struwe 1990: 108)!

A szociális dömpingtől való félelmeket azonban ez a köz­gazdaságtudományi szempontból hangsúlyozott tényállás sem tudja megszüntetni, mégpedig a következő három ok mi­att. Először is a „szociális leértékelődések" veszélyének ilyes­fajta értelmezése nem elég tág. így ugyanis a „dömpingve­szélyt" csupán egyetlen költségtényező versenyhelyzetére szűkítik (többnyire a közvetlen bérköltségre, esetenként hoz­závéve a munkáltató által fizetett társadalombiztosítási járulé­kot is). Ezzel szemben elég utalni a tényleges személyi költ­ségek szempontjából lényeges tényezők sokféleségére. Mert legyenek bár egy országban magasabbak a közvetlen bérkölt­ségek, mint másutt, abban az esetben, ha alacsonyabb tár­sadalombiztosítási járulékot vagy adót kell fizetni, a munkaerő még mindig olcsóbb, mint a konkurens országban. Ezért köz­gazdasági oldalról a kormányoknak következetesen azt taná­csolják, hogy önmagában egy-egy tényezőt ne tekintsenek versenyeszköznek (vö. Struwe 1990: 110).

A szélesebb, realistább értelemben vett dömpingtendencia hatására azonban az átfogóan meghatározott személyi költ­ség, vagyis a munkáltató valamennyi, személyekkel kapcso­latban viselt „terhének" összege csökken (illetve nem megfe­lelő mértékben emelkedik). Ehhez persze minden egyes té­nyező költségcsökkenése egy-egy adalék! S ezen a ponton máris tarthatatlanná válik a dömpingveszélyt kétségbe vonó, tisztán közgazdasági érvelés, hiszen ha a munkaerő-tényező tekintetében csökkennek az átfogóan értelmezett költségek, akkor összességében – legalábbis tendenciaszerűen – javul a relatív nemzetközi versenypozíció. Logikus tehát, hogy nem­zeti szinten minden egyes, a személyi költségek szempontjá­ból lényeges összetevő megváltoztatásakor (bérek, munkaidő, járulékos bérköltségek stb.) előkerül a versenypozícióra hivat­kozó érv, s ezt alkalomadtán figyelembe is veszik.

Másodszor a leírt szemléletmód statikus, s ily módon nem felel meg a gazdasági élet realitásainak. Mihelyt az egyik konkurens előnyökre tesz szert valamely költségtényező csökkenése révén (legyen az akár termelése egy részének kihelyezése egy „olcsó bérű" tagországba, vagy pedig a jogi keretfeltételek megváltozása, amit a belső piaci politika hoz magával), ez a többi érintett döntéshozó számára fontos ösztönzést jelent arra, hogy a dömpingfolyamat logikája szerint reagáljon. A tagországok kormányainak ilyesfajta el­járása végeredményben felettébb romboló hatást váltana ki, vagyis mintegy elindítaná a „szociális leértékelődéseknek" azt a spirálját, amikor mindenki legalább a szomszédját szeretné utolérni, s végül senki sem jár jól.

Az első ellenérv harmadik s bizonyára leglényegesebb gyengéje az, hogy megmarad a gazdasági racionalitás szint­jén, így viszont nem lehet adekvát módon megragadni a „szo­ciális dömping" fogalmát, mert figyelmen kívül marad a politi­kai döntéshozás szintje, ahol az érdekpozíciók erőfelmérése folyik. Egy dolog az, hogy a személyi költségek (illetve az ezeket kitevő számos tényezők egyikének) csökkentése nem szükségszerű ahhoz, hogy a befektetőket ténylegesen az or­szágban tartsák, amit érdemdús közgazdászok alá is támaszt­hatnak különféle érvekkel.¹² Más dolog azonban, hogy az ilyen eljárás mégiscsak választható politikai stratégiaként, pél­dául mert ez a társadalmi érdekérvényesítésben erősebb oldal kívánsága, vagy mert ez felel meg a kormány által képviselt gazossági ideológiának.

Hogy a kormányok mindenesetre akkor is engedhetnek a bér- és szociális költségekre nehezedő nyomásnak (vagyis a szociális dömping kísérletének), ha a közgazdászok a lehető legnagyobb termelékenységet igazolják számukra; és emiatt elviselhetnek tartják a magas személyi költségeket, azt a leg-produktívabb tagállam, az NSZK vezető politikusainak fontos állásfoglalásai is mutatják. Kohl szövetségi kancellár például 1988-ban a Hoechst AG fennállásának 125. évfordulója alkal­mából rendezett ünnepségen az Európai Közösségek belső piacára való tekintettel szemléletváltást követelt a hazai szo­ciálpolitikában arra hivatkozva, hogy az NSZK-nak „európai viszonyokra kell berendezkednie". Mint mondta, nem lehet el­várni, hogy az NSZK képes legyen elviselni a legmagasabb bérköltségeket s ugyanakkor továbbra is a legnagyobb expor­táló ország maradjon (Süddeutsche Zeitung, 1988. febr. 2.)! Haussmann, a német gazdasági miniszter szintén támadásba lendült, ezúttal a munkaidő vonatkozásában, mely ugyancsak a személyi költségek részét képezi. „Az európai belső piachoz vezető úton nem engedhetjük meg magunknak a heti munka­idő további csökkentését, hiszen egyetlen más európai ország sem csökkenti Európába tartva a munkaidőt. Csak a német szakszervezetek akarnak ezen az úton járni" (Frankfurter Allgemeine Zeitung, 1989. máj. 2.).

Hasonló kijelentéseket vagy akár eljárásokat találhatunk a francia és a holland kormány részéről is.¹³   Olaszország ese­tében úgy tűnik, hogy a tartós belpolitikai válság közepette különösen tragikus a dömpingtendencia hatása. „Országunk szociális és politikai egyensúlya az európai belső piacra való belépéssel és a közös európai valuta kilátásba helyezésével összeomlott. A társadalmi kompromisszum többé nem érvé­nyes. Egyedül az számít, hogy az olasz vállalatok mennyire versenyképesek a német és francia vállalatokkal szemben. A munkaerőpiac szempontjából ennek pusztító következményei vannak. Az államadósságot Róma a közkiadások durva lefa­ragásával és a munkavállalók erőteljesebb megadóztatásával akarja csökkenteni." (Rosanna Rossanda, Profil, 1993. márc. 15: 54)

Ausztria lehetséges jövőjét a Néppárt egyik politikusának, Andreas Kholnak a következő kijelentése érzékeltetheti: -„Igaz, hogy az osztrák járulékos bérköltségek a legmagasab­bak közé tartoznak az Európai Közösségeken belül, de a gaz­daság számára ezáltal keletkező versenyhátrányokat nagyjá­ból kiegyenlíti az osztrák munkások kimagasló teljesítőképes­sége, a szociális béke és az összes ebből fakadó verseny­előny. A járulékos bérköltségek csökkentésének mégis el­sőbbséget kell kapnia az átfogó adóreform legközelebbi lépé­sei során. (Khol 1989: 144; kiemelés tőlem – G.F.)

B) A szociális leépítés tilalma az EU jogrendszerében

A jogi szakirodalomban időnként azzal érvelnek, hogy az EGK-szerződés 117. cikkelyében foglalt általános célkitűzés – „a lét- és munkafeltételek kiegyenlítése a fejlődés irányában" – megtiltja a szociális sztenderdek csökkentését. Ilyen érte­lemben állítja például Struwe, hogy a szociális dömping „ki van zárva, amennyiben minden érintett jogszerűen jár el" (Struwe 1991: 48 és 58; 1990: 102). Hasonlóan érvel Däubler is, amikor abban reménykedik, hogy a dömpingfolyamatok el­len latba vethető az igazságszolgáltatás, jóllehet mint nyíltan elismeri: „Az, hogy a szerződés általános előírásaiból cselek­vésszabályozó normákat alakítsunk ki, még eztán elvégzendő feladat" (1989: 149). Ennek ellenére olyan szerzőkkel egyet­értésben, mint Mosler (199, 329) és Firlei, meg kell állapítani, hogy mind ez idáig nem tudott igazán érvényesülni az a vé­lemény, hogy a dömpinget szerződéssel be lehetne tiltani. „Az EGK-szerződés szociális vonatkozású normáiból nem lehet egyfajta összanalógiás értelemben a szociális dömping tilal­mát levezetni. Egy ilyen jellegű, az egyes államokat kötelező tilalomnak persze kétségtelenül óriási jelentősége lenne a szociális leépítések néhány, itt leírt tendenciájának leküzdé­sében. De ez nem egyéb, mint szép álom. Aki ezt az elkép­zelést magáévá teszi, egy olyan fiskális jogtudomány illúziók­kal teli logikáját követi, amely a jogpolitikát volna hivatva pó­tolni." (Firlei 1991: 73)

A szociális sztenderdek terén nehezen lehet az egyes álla­mok politikáját az EGK-szerződés segítségével ellenőrizni, hi­szen az Európai Közösségeknek ebben nincs kifejezett kom­petenciájuk.¹⁴ Csakhogy a dömpingre hivatkozó érvelés épp a szociális leépítési intézkedéseket vagy egyes tagállamokban a szociális sztenderd megfelelő kiépítésének elmaradását ve­szi célba. Már az elmúlt évek során is többször előfordult, hogy valamely tagállamban (elsősorban költségmegtakarítási célból) csökkentették a szociális sztenderdek némelyikét (vö. Euzeby-Langendonck 1989: 264. skk.) anélkül, hogy ez jog­ellenesnek minősült volna.¹⁵ Végül pedig az Európa Bíróság 1993 márciusában döntött úgy¹⁶ , hogy sem az egyes tagál­lamok által elfogadott szociálpolitika általános vezérfonalai, sem a különleges intézkedések nem vizsgálhatók bíróságilag a tekintetben, hogy összhangban vannak-e az EGK-szerződés 117. cikkelyében felsorolt szociális célokkal (az ítélet hátulról számított 27. sora)!

A tárgyalt összefüggésben gyakran hangoztatott további érv az, hogy a szociálpolitikával kapcsolatos legtöbb EU-szintű jogi intézkedés figyelembe vesz egy minimál normát. A tézis szerint az ilyen minimál normák (például a munkahelyi egész­ségvédelem tekintetében vagy a munkajog terén is) nyitva hagyják a tagállamok számára azt a lehetőséget, hogy szigo­rúbb nemzeti sztenderdeket írjanak elő. Vagyis a rendszer nem foglalja magába a szociális leépítést.¹⁷ Ez ugyan igaz, a dömping tekintetében azonban nem érv, hiszen itt nem (csak) a jogi vagy akár gazdasági okokból kikényszerített le­építésekről van szó, hanem elsősorban olyan politikai folya­matokról, amelyek közvetlen dologi kényszerek nélkül (is) végbemennek. Az egységes minimál normák meglétekor épp­úgy, mint az EU-szintű szabályozási vákuum (gyakoribb) ese­tében előfordulhat, hogy a versenyképesség okán egy-egy kormány befagyasztja vagy leépíti a magasabb nemzeti sztenderdet, ha nem is szabad ezzel a minimálszint alá mennie.

C) A belső piacnak nem specifikuma a szociális dömping

Nem elégséges érv az sem, hogy (mint ezt a későbbiekben kifejtjük, vö. 4. pont) a szociális dömping veszélye világmé­retekben észlelhető, s a Kelet-Európában végbemenő válto­zások révén hamarosan az eddiginél is erősebb összeurópai dimenziót nyer (vö. Weinmeier 1990, 240. skk.). Az EU belső piacán jelentkező speciális dömpingveszélyt ez azért sem cá­folja, mert a verseny „enyhe" kiéleződése is számottevően nö­veli a szociális sztenderdek fenyegetettségét.

Megállapítható továbbá, hogy az EK/EU politikája 1987 óta az addig érvényes nyugat-európai versenyszerkezetben jelen­tős változásokat hozott és fog is hozni még. Egyébként egy olyan helyzetben, ahol amúgy sem marad szinte semmi sem a régiben, és a gazdasági szereplőknek új konkurenciával s a nemzeti mentsvárak összeomlásával kell számolniuk, még va­lószínűbbek és tendenciájukat tekintve még sikeresebb a döm­pingkísérletek, mint mondjuk a népgazdaságok évszázados „ter­mészetes" összenövése során. (Ezért az EU néhány év alatt megteremtett belső piacán várható dömpingveszélyt nem kér­dőjelezi meg igazán az az érv, hogy az USA egyes szövetségi államai között mindig is voltak és vannak különbségek a szo­ciális és munkaerővel kapcsolatos költségek tekintetében.)

Az EU keretében egyesülő Európában a dömpingre hivat­kozó érvelésnek meg fog nőni a súlya, mivel először is a tőkét könnyebben lehet ténylegesen áthelyezni és másutt befektet­ni, másodszor pedig az egyéb versenytényezők jobban ki­egyenlítődnek, miáltal a fennmaradó egyenlőtlenségek szük­ségszerűen lényegessé válnak a döntések során, és az egyes költségtényezők (például a szociális jellegű adók vagy a bér­költségek) sokkal nagyobb jelentőséget nyernek (vö. még Ja­cobs 1990: 51; Schulte 1990: XVII; a társadalombiztosítás vo­natkozásában Pieters 1991: 81). Wolfgang Däubler, a mun­kajog brémai professzora már 1988-ban rögzítette ezt a tény­állást: „Ha végleg kialakul a belső piac, az megváltoztatja a vállalatok befektetési döntéseinek feltételeit. Minél kisebbek a különbségek az infrastruktúrában, a szakképzett mun­kaerő meglétének tekintetében, az adózási jogban stb., annál inkább számítanak majd a munkajogi védelem szint­jének eltérései. Másképpen szólva, míg eddig a munkajog viszonylag másodlagos szerepet játszott egy olyan kérdés el­döntésében, hogy mondjuk Genovát mint termelőhelyet előny­ben részesítsék-e San Sebastiannal vagy Hamburggal mint termelőhellyel szemben, a jövőben ez már megváltozhat. Mi­nél mélyebbre hatol a kiegyenlítési folyamat, annál inkább nő a megmaradt különbségek jelentősége." (Däubler 1988: 47)

A belső piaci politika tehát mindenképpen nagymértékben felerősíti azt a dömpingtendenciát, amely csírájában már vi­tathatatlanul megvan az EU-n kívül is (vö. még Weiss 1990: 150). A korábban nemzetállami döntéskörök EU-szintre való szelektív áthelyezésével azonban de facto együtt jár a társa­dalmi erőviszonyok eltolódása is oly módon, hogy tendencia­szerűen ösztönzést kap az az oldal, amelyik versenyelőnyök szerzése céljából a szociális sztenderd leépítésében érde­kelt. A munkaadói és főként a konszern érdekeit, melyek EU-szinten amúgy is aránytalanul nagy befolyást élveznek (lásd Grothe 1990 több helyütt), a verseny kiéleződő felté­telei mellett nemzeti keretek közt is egyre nagyobb súllyal esnek latba. Kielégítésük a nyitott határok és piacok ellenére egyrészt a munkahelyek, másrészt ezáltal a választói szava­zatok megőrzése miatt fontos politikai cél a kormányok szá­mára.

Ezen túlmenően meg kell még említeni a dömpingveszély egyik sajátos formáját, amely a belső piacon csak most jön létre a szolgáltatások teljes szabadságával, és összefügg a munkajogi területi elv részleges megkérdőjelezésével. Mihelyt ugyanis egy „olcsóbb" tagállam vállalatától a valamilyen szol­gáltatói feladat elvégzésére küldött munkaerők adott esetben a drágább tagállamban lévő munkahelynél sokkal rosszabb feltételek közt dolgozhatnak, s ezzel végső soron ottani mun­kahelyeket is veszélyeztethetnek, még nagyobb gyakorlati er­vei érvényesülhet az a nyomás, amely a kormányra és a szak­szervezetekre nehezedik az ottani bér- és társadalombiz­tosítási költségek csökkentése céljából.¹⁸

D) Tőkeelszívás az EU északi területein

A differenciálatlan szemléletmód nem ad világos magyarázatot a szociális költségek versenyének következményeire (Struwe 1991: 115. skk.; nála sokkal árnyaltabban ír Kleinherz 1990: 23. skk.). Struwe ezért részletesen vizsgálja azt a véleményt, miszerint a belső piacról nagy valószínűséggel nem fog kiin­dulni a német szociális sztenderd „alapvető veszélyeztetése" (Struwe 1991: 119). Ezek a félelmek szerinte már csak azért is „gyakran túlzottak és sokszor nem megalapozottak" (uo. 116), mert hiszen amiatt, hogy a fejlettebb országok ösztön­zőbb piacokat és nagyobb hatékonyságot tudnak kínálni, a belső piacon a kevésbé fejlett országok is félnek vállalataik elvándorlásától. Ennek ellenére Struwe nem tagadhatja le, hogy a „szociális dömping elvi lehetősége" (uo.) nem utasít­ható el egyszerűen, s ennek bizonyítékául el is mondja, hogy a német szövetségi parlament munkaügyi és szociális bizott­sága 1990. június 20-án felszólította a szövetségi kormányt: akadályozza meg, hogy az NSZK-ban elért munkavállalói jo­gok csorbuljanak. A két egymás mellé helyezett kijelentés kö­zött azonban Struwe elmulaszt világos, elemző kapcsolatot teremteni.

Ezen a ponton nyilvánvalóan le kell szállni az általánosság szintjéről, és differenciálni kell a különböző gazdasági ágaza­tok között. Míg a magas fokú szakképzettséget nem kívánó, de munkaigényes termelési területeken (például a textilipar­ban) a kevésbé fejlett tagállamoknak bizonyára nem kell fél­niük attól, hogy a termelés áthelyeződik az északi tagorszá­gokba, addig mondjuk a szolgáltatási szektorban (ban­kok, biztosítók) és a kutatásigényes szférákban a termelő­hellyel kapcsolatos döntések során más kritériumok érvénye­sülnek, melyek inkább az északiaknak kedveznek.

így hát az EK-bizottság is abból indult ki, hogy a nem tarifális kereskedelmi korlátozások megszüntetése a belső piacon megváltoztatja az ágazati specializálódás meglévő modelljeit. Ezért egy nagyszabású közgazdasági tanulmányában kiemel­ten foglalkozott a liberalizációs lépések által leginkább érintett területekkel, a szektorokra jellemző specializálódással s az egyes tagállamok közti kölcsönös előnyökkel (vö. Soziales Europa, különszám, 1990: 6). A legerősebben iparosodott tag­államok számára itt két forgatókönyvet ötlöttek ki a gazdasági alkalmazkodási folyamatok végbemenetelét illetően. A „válla­latok európaizálásának" optimális esetében a belső piac kitel­jesedéséhez szükséges valamennyi intézkedés megszületik majd, hogy az összes tagállamban az összes vállalatnak le­hetősége nyíljon ugyanolyan jogokkal és kötelességekkel te­vékenykedni, mint a saját országában. Ezzel szemben a má­sodik változat („a nemzeti győztesek") szerint előfordulhat, hogy néhány tagállam alákínálási versenybe kezd „oly módon, hogy vagy megvédi vállalatait az átvételtől – vagy alacsony szinten tartja a vállalatok adóztatását, vagy tetemes pótlékok biztosításával csalogatja magához a külföldi befektetőket."¹⁹ A határozott dömpingtendenciákat rejtő második (Ausztria számára esetleg releváns) forgatókönyv a Bizottság szerint „egyáltalán nem valószínűtlen". Ezért szükséges az ő szemük­ben ahhoz, hogy a fejlődés pozitívabb változatának megfele­lően valóban azonos versenyfeltételek és nyitott piacok jöhes­senek létre, egy olyan politikai akarat, mely többek között a szociális jog terén is (!) kísérő intézkedésekkel biztosítja a belső piac megteremtését (uo.; a „politikai akaratról" lásd fent 2. C pont, valamint az alábbiakat).

Összegzésként megállapítható, hogy a belső piacon nyil­vánvalóan minden tagállamnak van félnivalója egyik vagy a másik területen. Ezeket a „vektorokat" csak egy elvont gaz­daságelméleti szemléletmód képes egymással szemben ki­egyenlíteni, s egy mesterséges egyensúlyt teremteni. A poli­tikai gyakorlatban azonban a szociális dömpinget már nem lehet kizárni a más országokban jelentkező komparatív hátrá­nyokra utalva. Ellenkezőleg, a dömping minden tagországban lehetséges, és politikai ellenlépéseket igényel. Önmagában ugyanis az, ha rámutatunk a más ágazatok komparatív hát­rányai alapján végbemenő iparközi kiegyenlítődésre, még nem teszi könnyebbé a konkrétan fenyegetett ágazatoknak a sa­játos helyzetét. Ezek minden bizonnyal sürgetni fogják az egyes államokon belüli védőintézkedéseket, többek között alacsonyabb szociális és bérköltségek formájában.

4. Kilátások

Végső soron tehát nem bizonyult eredményesnek a szakiro­dalomban található egyik olyan kísérlet sem, melynek során a szerzők igyekeztek jogosulatlannak feltüntetni az EU belső piacán fenyegető szociális dömpinggel kapcsolatos aggályo­kat. Ennek az az oka, hogy először is valóban nagy különb­ségek vannak az egyes országok között, másodszor nem áll­nak rendelkezésre jogi eszközök a szociális dömping egysze­rű „betiltásához", harmadszor a belső piaci program megva­lósításának dinamikáját nem lehet statikus gazdaságelméleti magyarázatokkal megragadni. Végül az egyes tagállamokban végbemenő politikai folyamat nem tekinthető kizárólag a tény­leges kényszerekre vagy a valószínű feltételezésekre adott reakciónak (ahogy egyébként sehol másutt sem), hanem sok­kal inkább a különféle erőviszonyok, politikai megalkuvások és döntésminták eredményeként fogható fel.

Természetesen lehet abban reménykedni, hogy a gazdasági érvek eltéríthetik a döntéshozókat egy olyan dömpingpolitika megvalósításától, amelyet gyakran a termelési feltételek sem követelnek meg, illetve amely összességében véve mindenki számára káros. Éppígy üdvözölendő volna az is, ha az Európa Bíróság a jövőben elszánná magát arra, hogy széleskörűen interpretálja azokat az EU-szintű jogi rendelkezéseket, melyek a szociális leépítés elleni harcban támpontul szolgálhatnának. A mai politikai és gazdasági helyzetben azonban semmiképp sem tűnik jogosnak, hogy ilyen fejleményekben reményked­jünk, vagy hogy netán tagadjuk a dömpingtendenciák létezé­sét. Az adott viszonyok realista elemzése szerint a Bizottság által emlegetett és a szociális sztenderd megőrzéséhez, illetve kiépítéséhez szükséges „politikai akaratnak" az esélyei mind nemzeti (lásd fönt 2. C pont), mind EU-szinten meglehetősen csekélyek.

Az EU-ban a szociális leépítés jogi tilalmának hiányában több tényező akadályozza, hogy a szociális dömping ellen ha­tékony intézkedéseket lehessen hozni. Ezek között a legfon­tosabbak az egyes országokra jellemző, szélsőségesen eltérő sztenderdek, továbbá a szociális harmónia megteremtésének ebből fakadóan ellentétes érdekei és az a körülmény, hogy e téren egyhangú szavazatokra van szükség (amit a Maastrichti Szerződés sem változtatott meg olyan központi fontosságú szférákban, mint a szociális biztonság és a munkabér – vö. Falkner 1993.). Ezzel kapcsolatban jellemző, hogyan indokol­ta Major miniszterelnök a brit parlament előtt országa vona­kodását az egész EU-ra kiterjedő „szociális dimenziótól": „Eu­rópa megtarthatja magának a szociális szempontjait. Nekünk munkahelyek kellenek. Franciaország panaszkodhat, amennyit csak akar. Ha a befektetők és a társaságok inkább Nagy-Britanniába jönnek, semmint hogy Franciaországban megfizessék a szocializmus költségeit, akkor ezt hadd hívják [a franciák] szociális dömpingnek, én dömpingszocializmus­nak hívom. Nem baj, ha Jacques Delors azzal vádol bennün­ket, hogy a külföldi befektetők paradicsomát teremtjük meg, én boldogan beismerem ezt a bűnt!" (Agence Europe, 1993. márc. 3, 13. skk.) Ezek a kijelentések egy nemrég ismerté vált eset kapcsán hangzottak el, amikor a Hoover cég Skó­ciába helyezte át egyik porszívógyártó üzemét, s ezáltal a franciaországi Dijon hatszáz munkahelyet veszített el. Dumas francia miniszter ezt közvetlen összefüggésbe hozta azzal, hogy szerinte meg kell születnie a szociális Európának, „ami sokkal fontosabb, mint bármikor volt, mivel a külföldi befekte­tők kihasználják a tagállamok közti versengést, és átbújnak a nagyon is megszorító szociális harmonizáció résein" (idézi: Agence Europe, 1993. febr. 3: 14). Ebben az esetben persze ami az egyik fél számára szükségesnek tűnik, az reményte­lenül beleütközik a társországok (legalább) egyikének ellenál­lásába.²⁰

A fenti dilemma jelentősége nem csupán nyugat-európai, hanem világméretű. Egyfelől ugyanis az EU-minta szerint nagyra értékelődnek a regionális összekapcsolódások (s min­denütt az látszik, hogy a harmonizáció a gazdasági életre kor­látozódik, de nem foglalja magába a szociálpolitikát), másfelől a belső piaci viszonyok végsőkig kiélezik a modern kapitaliz­mus általános fejlődési tendenciáit. Az utóbbi években a posztfordizmus és a regulációs elmélet számos-teoretikusa mutatott rá arra, hogy a régóta nemzetközivé vált gazdaság és a megváltozott termelési minták hatására csökken az állam cselekővképessége.²¹ „A nemzeti állam már nem az, ami egy­kor volt. A globális tőkeviszonyok egyik mozzanataként már korántsem ugyanaz a jelentősége: időközben végbement a tőkés uralom formáinak belső eltolódása." (Holloway 1993: 30)

Ausztriában az EU-ba való belépés körüli vitákban ezt az érvelést nem utolsósorban annak alátámasztására használták fel, hogy az állam kinyilvánított „cselekvőképtelensége" miatt még fontosabb az ország csatlakozása az EU-hoz – anélkül, hogy megvizsgálnák egy szociálisan cselekvő politika ottani ke­retfeltételeit és érvényesülési lehetőségeit. Ám ha Holloway azt írja (1993: 21), hogy „a nemzetállam és a tőke viszonya egy nemzetileg rögzített állam és egy világméretekben mozgékony tőke viszonya", akkor ehhez hozzá kell tenni, hogy az Európai Unió és a tőke viszonya a legjobb esetben is egy regionális integrációs képződmény és egy (továbbra is) világméretekben mozgékony tőke viszonya lehet. (Azt mondhatnánk, hogy ennek a modellnek egy háromemeletes házban két egymás fölötti szint felelne meg, s a tőke egy „kvantumugrással" megint előrébb van.) Csakhogy a szociálpolitika szintjén még ezt a nem telje­sen optimális állapotot sem értük el: itt még az EU-ban is a nemzeti politika és a világméretekben mozgékony tőke áll szemben egymással, miközben a politika úgyszólván két „kvan­tumugrással" lemaradt. Az EU nem vállalta át a nemzeti állam szociális felelősségét, ugyanakkor erősen korlátozza cse­lekvési terét. Ezért jött létre a belső piacon a szociális és munkaerőpiaci politika szempontjából kritikus vákuum.

Kiélezett megfogalmazásban a következő forgatókönyv lát­szik megvalósulni: figyelembe véve a világméretűnek tekintett versenygazdaságot²² , annak minden jelentősebb szereplője (nemzeti államok, EU) tagadja, hogy a szociális szférában cselekvőképes volna. Még hosszú távon is illúzió azonban az, hogy a szociális normák védelmére kialakuljon egy világmé­retű rendszer. Így a szociális dömpinggel szembeni utolsó gátak is leomolhatnak annak reménye nélkül, hogy egy magasabb politikai szinten helyreállhatna a politikai cse­lekvés képessége ezen a területen.

A tanulmány eredetileg megjelent: Österreichische Zeitschrift für Politikwissenschaft, 1993/3, 261-276. old.

(Fordította: Glavina Zsuzsa)

Jegyzetek

1 A Franciaországnak tett egyetlen lényeges engedmény a nemek egyenlő kezelése a bérezésben, ami azonban csak megkésve és az igazságszolgáltatás útján érvényesült (vö. Falkner 1992a).

2 A tagállamokban lévő munkafeltételek szabályozásáról készült ta­nulmány összefoglalása; vö. még a Közösségek szintjén folyó szociális dialógus bizottsági szerveinek dokumentációját (Arbeitspapier der Kommissionsdienststellen für den Sozialen Dialog auf Gemeinschaftsebene), 1988. nov. 25.

3 Eurostat, 164.

4 A belső piacon azonban egyre inkább megnehezítik a társada­lombiztosítási költségek adókon keresztüli fedezését is; összességé­ben úgy mondhatjuk, hogy a bevétel oldaláról nyomás nehezedik a szociális rendszerre (vö. Falkner 1992b).

5 A nem tipikus munkaformákkal kapcsolatos jogi előírások össz­hangba hozásáról létezik egy irányvonalakat megfogalmazó EK-bizottsági javaslat (KOM [90] 228 végi., SYN 280. 1990. aug. 13.), melyet a Miniszterek Tanácsa nem fogad el.

6 Ezek alapján a Bizottság adatai szerint a törvényes munkaidő több­nyire már csak fiktív (uo. 7. old.); az átlagos heti munkaidő azonban még a tarifaszerződések szabályozásainak figyelembevételével is na­gyon különböző, 38 és 45 óra között ingadozik.

7 Ezt a példát sok helyütt idézik, lásd pl. Beckmann et al. 1991: 120; Notabene, Nr. 54: 10. és Vogler-Ludwig 1988: 70. Utóbbi ezt a vég­következtetést vonja le: „Kézenfekvő, hogy épp az olyan, magas szintű szociális sztenderdekkel bíró országok, mint a Szövetségi Köztár­saság, vannak kitéve a sztenderdek csökkentésére irányuló nyomás­nak. A csökkentés feltehetően nem úgy fog bekövetkezni, hogy a ma­gasabb szintet pontról pontra hozzáigazítják az alacsonyabbhoz, ha­nem inkább úgy, hogy fellazulnak azok a szabályok, amelyeket a ver­senyre nézve különösen hátrányosnak tartanak. A német munkaadók szempontjából idetartoznak a munkaidővel kapcsolatos előírások, de a kényes munkaviszonyok is."

8 Vö. pl. Bastian 1989: 271.

9 Másfelől a szociális dömpingtendenciák nem az EU-politika egye­nes jogi következményei, s nem is logikai szükségszerűségek, így hát fel lehet lépni velük szemben politikai eszközökkel. Vannak is példák arra, hogy bizonyos politikusok nem hagyják befolyásolni magukat a versenyre hivatkozó érvekkel. Heinemann, az észak-rajna-vesztfáliai munkaügyi miniszter például nem adta meg az Uniroyal autógumigyár­nak a hétvégi munkára vonatkozó különengedélyt, sőt felszólította az autógumigyárakat Belgiumban, Franciaországban, Hollandiában és Nagy-Britanniában, hogy hasonlóképp viselkedjenek. (Bastian 1989: 282) Arról, hogy az autóipar esetében ugyanez a probléma másképp oldódott meg, már volt szó. A dömpingszándékoknak való ellenállás csak speciális esetekben mondható viszonylag könnyűnek, amikor meggyőző érvek szólnak amellett, hogy a vállalat nem tudja kihelyezni az üzemét. Így például érthető, hogy az IKEA nevű svéd bútorház kísérlete, melynek során miniszteriális engedélyt akartak kapni a va­sárnapi munkához (vö. Bastian i.h.), már amiatt is kudarcra volt ítélve, mivel a franciaországi eladások közvetlenül ennek a vállalatnak állnak érdekében, s ilyen értelemben nem kompenzálhatok egy másik EU-országban való eladással.

10 A német szövetségi kormány a követendő gazdaságpolitikai irány­vonalak tekintetében egyetértését fejezte ki ezzel a szakértői javas­lattal (EuZW 1992/13. 399. skk.)

11 Így például az EK-n belüli különböző bérköltségekről szóló egyik tanulmány megállapítja: „Az alacsonyabb bérköltségek és a kevésbé költségigényes szociális előírások az EK-n belül a kedvezőtlenebb helyzetű országok és régiók termelési előnyeihez tartoznak, melyeket ezeknek a felzárkózási folyamathoz kell felhasználniuk. Ugyanakkor az sem kizárható, hogy a közösségen belül az eltérő bérköltségszintek miatt a belső piac kialakítása helyenként súrlódásokhoz vezet. Külö­nösen ott fordulhatna ez elő, ahol a bérköltség kiemelten fontos ver­senytényező, s ahol a belső piac eddig erősen védett területeket tenne ki a korlátlan versenynek, például a szállítások terén, az élelmiszer­es élvezeticikk-iparban, valamint az építőiparban." (Arbeitspapier der Kommissionsdienststellen für den Sozialen Dialog auf Gemeinschaftsebene, Arbeitsgruppe Mikroökonomie, 1988. dec. 6.)

12 Számos német szerző utal arra, hogy „a Szövetségi Köztársaság mint ipari termelőhely" a magas termelékenység miatt valójában egyál­talán nem veszélyeztetett; vö. Beckmann et al. 1991., 116. skk., va­lamint Volkmann 1989., 546. skk. Utóbbi erre a következtetésre jut: „Józanul szemlélve a termelés helyéről szóló vita nem egyéb, mint a munkaadói oldal kísérlete arra, hogy a közvéleményben tudatosan ki­alakítsa egy fenyegetett helyzet képét, s ezáltal többletelőnyökhöz jus­son az elosztási harcban."

13 Vö. Deubner 1990: 11; Le Monde, 1989. jan. 26. idézi Bastian 1989: 263; Jacobs 1990., 51. skk.; Pieters 1991: 80.

14 Vö. még Heinrich 1990: 49.: „A társasági jog nem garantálja, hogy megakadályozza a szociális juttatások megrövidítését a tagállamok­ban. Ezt a lehetőséget éppúgy meghagyja a tagok autonómiájának körében, mint a juttatások növelésének bizonyára jóval gyakoribb es­hetőségét."

15 Az Európa Bíróság egyébként a múltban épp a szociális jog terén olykor nagyon is figyelembe vette döntésének pénzügyi kihatásait. (Az EGK-szerződés 119. cikkelyének közvetlen alkalmazhatóságáról lásd pl. Falkner 1991.; Falkner-Bohr 1993. Utóbbi tanulmány egy aktuális ügyről szól, a nők és férfiak esetében a különböző nyugdíjkorhatár miatti egyenlőtlen járulékfizetési időről.) Közvetett módon tehát még az EK-jog is a helyzet rosszabbodásához vezethet nemzeti szinten. „Figyelemre méltó, hogy a Bíróság olyan jogi ügyekben, melyek tárgya a nemek egyenlő kezelése a törvényes társadalombiztosítási szabá­lyok kapcsán, úgy döntött, hogy a 79/7-es irányvonal közvetlen érvé­nyesítése – miszerint a hátrányos helyzetű csoportot éppúgy kell ke­zelni, mint az előnyös helyzetűt – csak ideiglenes megoldás lehet. Az egyes tagállamoknak módjukban áll a jövőre nézve az ügyet más, a költségek szempontjából előnyösebb módon intézni, amennyiben az megfelelő annak a célnak, hogy megszűnjék a nemek szerinti hátrá­nyos megkülönböztetés. Nincs támpont arra nézve, hogy a .fölfele' való kiegyenlítés az egyetlen lehetséges megoldás, inkább az ellen­kezőjéről van szó." (Curall 1991., Rz 62.) Így például Hollandiában 1985-ben, miközben eleget tettek az Európa Bíróság azon követelésének, hogy a munkanélküli-segély folyósításakor a nők egyenlő jogot élvezzenek (a kifizetés korábban ahhoz volt kötve, hogy a családban a nő legyen a „fő kereső"), ezt pénzügyileg részben azzal kompen­zálták, hogy csökkentették a munkanélküli-segély fizetésének időtar­tamát a fiatalok esetében. (Auer et al. 1987: 507)

16 Verbundene Rechtssachen C-72/91 und C-73/91. (A Sloman Neptun Hajózási Rt. Bodo Ziesemer, a Sloman Neptun Hajózási Rt. üzemi tanácsosa ellen. Az ítélet kelte: 1993. márc. 17.)

17 Ausztria vonatkozásában (vö. pl. Egger 1990: 327)

18 A megfelelő minimálsztenderdek megteremtését szorgalmazó EK-bizottsági javaslat (KOM [91] 230 végi. – SYN 346. 1991. aug. 1.) három hónapos „megengedett dömpingfázist" tenne lehetővé, vagyis visszalépést jelent ahhoz a jogi helyzethez képest, melyet az Európa Bíróság a Rush Portuguesa eset kapcsán teremtett (Rs 113/89. A Société Rush Portuguesa Lda az Office National d'lmmigration [ONI, Franciaország] ellen. Vol. 1990 1-1417).

19 A tanulmány a kevésbé fejlett tagállamok alkalmazkodásáról ugyancsak két forgatókönyvet dolgoz ki. Az „iparközi" változat az ipar­közi specializálódás felerősödéséhez vezetne azokban a szektorok­ban, ahol a déli országok „jelenleg komparatív előnyökkel bírnak, vagy­is az olyan munkaerőigényes területeken, mint a ruha- vagy a cipő­ipar." Mivel a vállalatok körében végzett felmérések szerint a termelés áthelyezése valójában csak a szektorok korlátozott számát érintené, a Bizottságnak az a véleménye, hogy egy ilyen irányú fejlődés tetemes hátrányokkal járna. Ezért előnyben részesítik az „ágazatközi" forgató­könyvet, mely szerint a déli országoknak arra kellene törekedniük, hogy a technológiaigényesebb iparágakban erősítsék pozíciójukat az összességében jobb növekedési ráták elérése céljából.

20 Már egyetlen kormány „bűnbeesése" alkalmat adhatna arra, hogy elinduljon egy összességében mindenkire nézve káros visszalépési vagy fékezési folyamat. Az EU-kormányok jelenlegi összetétele, amelyben erősen képviselve vannak a normák és" sztenderdek messzemenő rugalmasságát hirdet, neoliberális gazdasági doktrinák, ezt még inkább valószínűsíti.

21 Fontos szakirodalmi utalások találhatók: Jessop 1990.

22 E helyütt mindenesetre utalni kell arra, hogy a „cselekvőképtelen nemzetállamról" szóló diagnózis sok részletkérdésben túlságosan ál­talános, s ezért megkérdőjelezhető. Például a verseny ma oly erősen hangsúlyozott internacionalizálódása nem minden gazdasági ágban érvényesül egyenlő mértékben, a szolgáltatások számos terén pedig egyáltalán nem. De pillanatnyilag még feltehetően alábecsülik az „al­ternatív piaci mentsvárakat" ós a fogyasztói szokásokban, valamint a politikai prioritásokban bekövetkező változásokat is („vissza a termé­szethez", a regionális termékek előnyben részesítése stb.). Egyébként az egységes gazdasági terek ellenére sok jel utal a játékterek további fennmaradására is. (Unger 1993.)

Irodalom

Adamy, Wilhelm (1989): Soziale Grundrechte in der Europäischen Gemeinschaft – Zwischen leeren Versprechungen und sozialem Fortschritt, in: WSI-Mitteilungen (Monatszeitschrift des Wirtschafts- und Sozialwissenschaftlichen Instituts des Deutschen Gewerkschaftsbundes), Nr.10, 550-557.

Adamy, Wilhelm (1990): Europa für die Arbeitnehmer?, 143-162, in: Böhrne, Helmut/Alois Peressin (Hg.): Sozialraum Europa – Die soziale Dimension des Europäischen Binnenmarktes, Frankfurt a. M.

Arrer, Peter, Gert Bruche, Jürgen Kühl (1987). Chronik zur Arbeitsmarktpolitik, Beiträge zur Arbeitsmarkt- und Berufsforschung, Band 99, Nürn­berg.

Bastian, Jens (1989). Espace social et politique du temps de travail, 65-80, in: Observatoire Social Européen (Hg.): Europe: Le défi social, Brüssel.

Bastian, Jens-Karl Hindrichs (1990). 1992 im Visier. Der europäische Binnenmarkt als Herausforderung für gewerkschaftliche Arbeitszeitpolitiken, 89-112, in: Christian Deubner (Hg.): Europäische Einigung und soziale Frage – Möglichkeiten europäischer Sozialpolitik, Frankfurt a. M.

Beckmann, Dorothee-Gudrun John-Ursula Wathling (1991): Europa '9?: Grenzenloser Sozialstaat oder unsoziale Grenzenlosigkeit, 115­133, in: Michael Heine/Klaus Peter Kiskerl Andreas Schikorn, Schwarz-buch EG-Binnenmarkt: Die vergessenen Kosten der Integration, Berlin.

Bochum, Ulrich-Heinz Rudolf Meißner (1989): Das euro-flexible Unternehmen, 81-108. in: Franz Steinkühler (Hg.): Europa, 92, Hamburg.

Chassard, Yves (1990): Pour une convergence des politiques des Etats membres de la Comrnunauté dans le domaine de la protection sociale, in: Droit Social, Nr. 2,157-165.

Currall, Julian (1991): Artikel 119, 3409-3485, in: Hans v. d. Groe-ben/Jochen Thiesing-Hans Ehlermann (Hg.): Kommentar zum EWG-Vertrag. Baden-Baden, 1991.

Däubler, Wolfgang (1988): Sonderstellung Sozialordnung im Binnen­markt. 45-49, in: Arbeitskreis Außenpolitik der SPD-Bundestagsfraktion und Prof. Dr. Horst Ehmke (Hg.): Europäischer Binnenmarkt – Eu­ropäischer Sozialraum (Zusammenfassung der Redebeiträge der Anhörung vom 2. 5.1988, Fraktion der SPD im Deutschen Bundestag), Bonn.

Däubler, Wolfgang (1988a): Europäischer Binnenmarkt und Gewerkschaftspolitik, in: Gewerkschaftliche Monatshefte. Nr. 8, 459-467.

Däubler, Wolfgang (1989): Sozialstaat EG'? 35-160, in: Wolfgang Däubler, Sozialstaat EG'? Die andere Dimension des Binnenmarktes. Gütersloh.

Deleek, Herman (1991): La sécurité sociale face á l'Europe de 1992, in: Droit Social 2,166-176.

Derihner, Christian (1990): Einleitung, 9-3, in: Christian Derihner (Hg.): Europäische Einigung und soziale Frage – Möglichkeiten euro­päischer Sozialpolitik, Frankfurt a. M.

Eder, Manfred (1990): Österreich und die EG, in: WISO 1. 26-43.

Egger, Johann (1990): Sozialabbau nach einem EG Beitritt Österre­ichs'?, in: Das Recht der Arbeit, Nr. 3, 327-333.

Ertl, Walter-Wolfgang Lockerl-Günther Ofner (1991): Arbeit/Sozia­les/Wirtschaft, 95-143, in: Andreas Khol (Hg.): Fragen und Antworten zu Europa, Wien.

Euzeby, Alain-Jef van Langendonck (1989): Neoliberalisme et pro­tection sociale: la question de la privatisation dans les pays de la CEE, in: Droit Social, Nr. 3. 256-265.

Falkner, Gerda (1991): Entscheidungsfindung in der EG: Einstim­migkeitserfordernis, Politikverflechtung und Vetomacht in sozialgestal­tenden Politikbereichen, Dissertation, Universität Wien.

Falkner, Gerda (1992): Die Sozial- und Arbeitsmarktpolitik der Eu­ropäischen Gemeinschaft und ihre Auswirkungen auf Österreich im Fall eines Beitritts, Forschungshericht im Auftrag des BMAS, Wien.

Falkner, Gerda (1992a): Geschlechtergleichhandlung im EG-Recht. Personalpolitische Integrationsfolgen für österreichische Unternehmen, 86-103, in: Ayad AI-Ani-Fierbert Strunz (Hg.): Die Auswirkungen des Binnenmarkts auf österreichische Unternehmen, Wien.

Falkner, Gerda (1992b): Soziale Sicherung und Europäische Integ­ration,171-193, in: Emmerich Tirlos (Hg.): Der geforderte Wohlfahrtsstaat, Wien.

Falkner, Gerda (1993): Die Sozialpolitik im Maastrichter Vertragsge­bäude der Europäischen Gemeinschaft, in: SWS-Rundschau 1, 23-45.

Falkner, Gerda-Sebastian Bohr (1993): Rechtsprechungsübersicht Europäischer Gerichtshof: Sozialpolitik, soziale Sicherheit, Freizügig­keit und Niederlassungsfreiheit, in: ecolex 4, 289-292.

Firlei, Klaus (1991): Das österreichische Modell der Arbeitsbezie­hungen und die Europäische Gemeinschaft. 13-95, in: Klaus Firlei (Hg.): Soziales Risiko EG', Salzburg.

Grothe, Rolf Jürgen ( 1990): Steuerungsprobleme in transnationalen Beratungsgremien: Über soziale Kosten unkoordinierter Regulierung in der EG, 227-254. in: Jahrbuch für Staats- und Verwaltungswissen­schaften,

Heinrich, Gerhard (1990): Wie sozial ist die EG? Rechtsgrundlagen, Wien.

Holloway John (1993): Reform des Staats: Globales Kapital und nationaler Staat, in: PROKLA, Nr. 1. 12-34.

Jacobs, Antoine (1990): Das Prinzip der Freizügigkeit in seiner Be­deutung für das Sozialrecht, 34-54, in: Bernd von Maydell (Hg.): So­ziale Rechte in der EG, Berlin.

Jessop, Bob ( 1990): Regulation theories in retrospect and prospect, in: Economy and Society, Nr. 2, 153-216.

Khol, Andreas (1989): Fragen und Antworten zur EGIntegra-tion, Wien.

Kleinhenz, Gerhard (1990): Die sozialpolitische Bedeutung der Ver­wirklichung des Binnenmarktes, 9-28, in: Rolf Birk (Hg.): Die soziale Dimension des Europäischen Binnenmarktes (Referate der Tagung des Arbeitskreises Europäische Integration e. V. in Hamburg vom 19­21. Oktober 1989). Baden-Baden.

Mosler, Rudolf (1991): Probleme der Harmonisierung des Arbeits­rechts am Beispiel der Mitbestimmung, 325-355. in: Klaus Firtei (Hg.): Soziales Risiko EG?, Salzburg.

Pieters, Danny (1990): Soziale Grundrechte in den Mitgliedstaaten der EG, 21-30, in: Bernd von Maydell (Hg.): Soziale Rechte in der EG, Berlin.

Pieters, Danny (1991): Europäisches und nationales Recht der So­zialen Sicherheit – Zukunftsperspektiven, in: ZIAS, Nr.1, 72-93.

Schmäht, Winfried (1989): Europäischer Binnenmarkt und soziale Sicherung – einige Aufgaben und Fragen aus ökonomischer Sicht, in: Zeitschrift für die gesamte Versicherungswissenschaft, Nr.1, 25-49.

Schotte, Bernd (1990): Soziale Sicherheit in der EG (Einleitung zur Textausgabe), München.

Struwe, Jochen (1990): Die Zukunft der Sozialversicherung: Diffe­renzierung oder Konvergenz?, 93-113, in: Helmut Söftme/Alois Peres-sin (Hg.): Sozialraum Europa – Die soziale Dimension des Europäi­schen Binnenmarktes, Frankfurt a. M.

Struwe, Jochen (1991): EG 92 – Europa der Unternehmer? Frank­furt/M.

Unger, Brigitte (1993): Internationalisierung und Veränderung der Wettbewerbsbedingungen, 35-51, in: Emmerich Tälos (Hg.): Sozial­partnerschaft. Kontinuität und Wandel eines Modells, Wien.

Vogler-Loodwig, Kurt (1989): Europäischer Binnenmarkt und Bes­chäftigung, Nürnberg.

Volkmann, Gert (1989): EG-Binnenmarkt 1992. Standortdiskussion, Europastrategien der Unternehmen und Arbeitnehmerinteressen, in: WSI Mitteilungen, Nr.10, 543-549.

Weinmeier, Edith (1990): Österreichisches Arbeitsrecht und das Recht der EG, in: ZIAS, Nr. 4, 238-270.

Weiss, Manfred (1990): Arbeitnehmerrechte und europäischer Bin­nenmarkt. Eine Skizze aus deutscher Sicht, 143-155, in: Christian Deubner (Hg.): Europäische Einigung und soziale Frage – Möglichke­iten europäischer Sozialpolitik, Frankfurt a. M.

Wortmann, Michaeli-Werner Österheld (1990): Produktionsverlage­rungen in die europäische Peripherie durch deutsche Unternehmen, 53-65, in: Christian Deubner (Hg.): Europäische Einigung und soziale Frage – Möglichkeiten europäischer Sozialpolitik, Frankfurt a. M.

Zinn, Karl Georg (1989): BRD: Europäische Hegemonialmacht oder Opfer sozialer Sklerose?, 61-81, in: Franz Steinkühler (Hg.): Europa '92, Hamburg.

I.

Ennek és a többi Polányi-konferenciának¹ a során is megálla­píthattuk, hogy a gazdaságtörténész remekműve, A nagy átala­kulás (The Great Transition, 1944) nem keltett különösebb feltű­nést, amikor először megjelent. Amellett szeretnék érvelni, hogy ennek az oka ugyanabban keresendő, mint ami a konfe­renciák sikerének titka lehet, vagy ami megmagyarázza a nö­vekvő számú, a társadalomtudományi irodalomban megjelenő, Polányival foglalkozó cikkek a létezését. Nevezetesen az, hogy Polányi munkái sokkal kevésbé tekinthetők tudományos kuta­tási eredmények összegzésének (amelyeket az újabb kutatások meghaladhatnának), mint inkább az emberiségbe vetett szen­vedélyes hiten nyugvó szintetizáló vízióknak, amelyeket az iro­dalmi érzékenység minden lehetséges forrásának segítségével fejezett ki.

Először, egy kevésbé ismert működési területén, versfordító­ként és egy magyar irodalmi antológia szerkesztőjeként (The Plough and the Pen; Az eke és a toll, 1963) találkoztam Polányi Károllyal, és mint kitűnő közgazdászt csak ezek után ismertem meg. Most, a korábbi időkre visszatekintve tudom igazán ér­tékelni kettős tehetségének jelentőségét. Különösképpen pedig azt, hogy milyen mértékben lehetett hatással irodalmi művelt­sége és érzékenysége, valamint a művészetről vallott felfogása A nagy átalakulás megírására.

Polányi ebben a munkájában eltörli a tudomány és a művé­szet közötti határokat. Amint a tudomány az emberi megértés eszközeivel írja le a természetet, úgy ő az emberrel együtt vizs­gálja a művészetet is; hogy milyen lehetett, milyen a jelenben, és – az irodalom esetében – milyenné válhat. Mindezekre uta­lások találhatók Polányi könyvében.

Úgy tűnik, hogy a zene és a képzőművészet nem gyakorolt mélyebb benyomást Polányira. Az irodalommal azonban egé­szen más a helyzet. Ha eltekintünk széles körű prózai olvasott­ságától, és csak a költészet berkeiben kutakodunk, legalább négy kulcsfontosságú hatást mutathatunk ki. Először is a klasszikusokét – különösképpen az izlandi sagákét, Shakespeare-ét és Goethéét -, ahol is a konfliktushelyzetbe került főhős szabad akaratából inkább mindent kockára tesz, semmint hogy az ál­tala hirdetett etikai és morális elvekből engedne. Másodikként a magyar 1848-as és 1918-19-es forradalmi költészetet kell em­lítenünk, annak elkötelezettségét a nemzet, a függetlenség és egy újrafogalmazott individuális szabadság felé. Harmadik­ként Polányi angliai tartózkodásának hatása mutatható ki – egy pozitív hatás a sok negatív mellett -, nevezetesen, a kul­turális tradícióhoz való viszonyulása. Évekkel korábban – ami­kor még Magyarországon élt – ismerte meg a szocialista „mes­ter-művész", William Morris munkásságát. „Eltekintve attól a vágytól, hogy szép dolgokat alkossak, életem legnagyobb szen­vedélye a modern civilizáció iránt érzett gyűlölet volt." – írta William Morris. (A „civilizáció" alatt értsd a kapitalizmust.) Hasonlóképpen ide tartoznak az 1920-as és 1930-as évek vezető angol költőinek munkáiban fellelhető többé-kevésbé baloldali kritikák: például W. H. Auden (akivel egyébként Polányi sze­mélyes ismeretségben állt), és T. S. Eliot versei. Utóbbinak The Waste Land című hosszú költeménye késztethette Polányit, hogy ehhez hasonló költői képeket alkalmazzon munkáiban az ipari piacgazdaság kialakulása nyomán bekövetkező nyomo­rúság leírására. Negyedikként pedig a magyar népi irodalmi tradíció említhető, mely Polányi megítélése szerint az 1956-os forradalomban kulminálódott, megtestesítve a szocializmus humanisztikus lényegét, kijelölve a „harmadik utat".

II.

A közgazdaságtan és az irodalom az emberi termelés egészé­nek meghatározó komponensei, annak ellentétes pólusain. Mindkettő, az emberiség és a természet találkozásának dimen­ziója. Az előbbi az élet materiális szükségleteivel foglalkozik, az utóbbi pedig azokkal a nem kevésbé alapvető szükségletek­kel (társadalmi, érzelmi, pszichológiai) amelyek esetében az élet a legmélyebben tapasztalható.

A közgazdaságtan és az irodalom ötvözésének két korábbi példája jut eszünkbe. Elsőként William Morris munkássága, akinek a művészetekről vallott felfogása, miután a szocializ­mus elkötelezettje lett, új dimenzióval egészült ki. Másodikként pedig Kari Marx, akinek közgazdaságtani írásaiban tulajdon­képpen minden oldal arról az igényéről tanúskodik, hogy a világirodalom egészéből merítsen, idézetekkel és utalásokkal adva nyomatékot, sőt olykor még érvényességet is érveinek, gondolatainak.

De amíg Marx nyíltan támaszkodott számos kultúra és idő­szak irodalmára (és valójában gyakran a szövegbe is emelte őket), addig Polányi Károlynál közvetlen irodalmi utalások A nagy átalakulás című könyvben a lehető legkevesebb esetben fordulnak elő. így a bibliográfiában szinte nem is találunk re­gényírót vagy költőt: de a szövegben mégis felbukkannak, csak hogy a legrövidebb listát adjuk, Blake-re, Defoe-ra, Dickensre, Kingsley-re és Lawrence-re vonatkozó utalások. Helyettük egyedül a harmadrangú Hannah More egyik versére történik irodalmi hivatkozás.

Ennélfogva máshol kell kutakodnunk: nem az irodalom je­lenlétét, hanem az irodalom hatását kell megvizsgálnunk A nagy átalakulásban. Minekután Polányi szinte kizárólag az ang­liai gazdasági folyamatoknak szenteli figyelmét ebben a mun­kájában, ennek a nemzetnek költőire emeli tekintetét. Nyilván­valóan úgy érzi, az angol szerzők támogatják érveléseinek ki­fejtésében és megvédésében. Leginkább az írás művelői ismerik fel az ember bemocskolódását – állítja Polányi. Ezt a gondo­latmenetet követve jut el addig a kijelentésig, miszerint „min­den író, világnézettől függetlenül" megegyezett az országra tört „romlás végtelen mélységén".

Az olvasó A nagy átalakulás legelső lapjától az utolsóig emel­kedett nyelvezettel, költői eszközökkel, prófétai vádakkal szembesül. De ebben a munkában legalább a tudomány kilép komor falai közül, és átalakul sugárzó tudománnyá.

III.

Polányi Károly irodalmi műveltségének és érzékenységének négy területét választottam ki rövidebb vizsgálat tárgyául.

Az első dolog, ami meglepi az olvasót, az a metaforák, az irónia, a kontraszt, a paradox és az ellentmondás forrásainak alkalmazási módja, amellyel Polányi az ipari forradalom meg­jelenésével járó drámát kívánja érzékeltetni.

Vegyük most csak a metaforákat. Polányi kétféleképpen használja a őket. Olyan gazdasági jelenségeknek tulajdoníthat­nak jelentőséget, amelyek máskülönben semlegesek és ezért megvizsgálatlanok maradnának. Másfelől „fordított jelentést" alkothatnak, azáltal, hogy határozottan negatív értékeket és je­lentéseket társítanak olyan jelenségekhez amelyeket konvenci­onálisan ellenkező módon ítélnek meg.

így a piacgazdaság megszületését és kifejlődését Polányi nem a statisztika, a technika és az anyagi javak tükrében írja le, hanem sokkal inkább azzal a hatással, amelyet megjelené­sével az embereken gyakorolt. Ezt vagy hetvenöt jelző segítsé­gével teszi, amelyek nyolc csoportba sorolhatók. A rombolást leíró tizenhárom jelző közül a „katasztrófa" a leggyakrabban használt. Ez történik a passzív emberiséggel – amely lehet az individuum, a tömeg, vagy akár az egész emberi faj is. A mo­rális züllés és fertő nem kevesebb, mint tizenhat jelzővel van képviselve; a borzalom és a durvaság további néggyel. A tár­sadalmat beborító víz metaforája a legkidolgozottabb (nem ke­vesebb, mint tizenöt terminussal). A földet is megidézi, de mint mozgó, földrengésszerű, elterülő entitást (öt jelzővel). A háború és a megsemmisülés kilenc alkalommal jelenik meg; a halál, a kínzás és a rabszolgaság pedig mint az emberiség múltja és jelen sorsa hét jelzős szerkezetben.

Ennek a terminológiának a használata Polányi azon törek­vését jelzi, hogy a termelési folyamatban az emberi tényező elsődleges figyelmet nyerjen. Ebből következik, hogy Polányi legkomolyabb vádja a piaci rendszer ellen a dehumanizáció. Itt tűnik a legerősebbnek az irodalmi inspiráció, aminthogy Polá­nyi árulkodóan konstatálta: a rendszer szörnyűségét elhallgató közgazdászok „fagyos csöndje" áll szemben az irodalmárok, költők, írók véleményével, miszerint „maga az ember mocskolódott be". A „dehumanizáció" terminusát gyakorta használja, hogy kifejezze a dolgozó osztályok nyomorát: ők, akik már alig számítanak emberinek, most már pusztán „árnyak, akik rémál­mokat kísérthetnek", akiknek az „analóg dehumanizációja" a bennszülött gyarmati népekéhez hasonlatos.

Polányinál a metaforák használata összhangban áll a költők által követett stratégiával, úgy, hogy azok nem vállnak hiper­bolákká. Célja feltárni azokat a különös jelentéssel bíró dimen­ziókat, amelyek a hétköznapi szemlélettel közelítve máskülön­ben rejtve maradnának. így ő arra törekedett, hogy keresztül­törjön a konvenció falán, a technikai nyelvezet páncélján, és különösképpen a hallgatás palástján, azon, amely, megakadá­lyozza, hogy a társadalom felismerje cselekedeteinek emberi konzekvenciáit.

IV.

A nagy átalakulás Polányi vízióját testesíti meg arról a hatalmas emberi drámáról, amely két évszázadot ölel át (a mezőgazda­ság forradalmától a második világháborúig). Ezt a drámát tra­gédiaként mutatja be (gyakran élve is ezzel a kifejezéssel). A szereplők egy új forgatókönyv alapján cselekednek. Mi a drá­ma utolsó felvonását láthatjuk: a tetőpontot és a lehetséges megoldást. A mű nyitó mondata pisztolylövésként éri az olva­sót: „A tizenkilencedik századi civilizáció összeomlott"! Ez a felütés már önmagában megadja a drámai alaphangot. Ezt kö­veti a „végzetes tévedés" (a drámaírói eszköz) művészi alkal­mazása. Polányi hamarosan utal a rendszer „túlzott egyszerű­ségére", „bizonytalan eredetére", amelyből következik „az át­alakulás … szörnyű hirtelensége … (amely) teljesen meglepte a világot". És a megoldáshoz vezető tetőponton megismerke­dünk „a vér tengeréből kiemelkedő … új birodalmakkal".

V.

Leginkább talán a művészi érzékenység képes a teljesen em­berire fókuszálni, azáltal, hogy az önmegvalósítás dimenzióit még ismeretlennek, vagy legalább meg nem kíséreltnek tételezi fel. Ennek megfelelően, egy ilyen érzékenység a létező rendet alapjaiban bomlaszthatja fel. Ebben érhető utol, hogy Polányi stratégiája és stílusa, a munka, a föld és a pénz kommodifikációjának negatív hatásaival való szembesítés ennek a kommodifikációnak a tagadásához vezet.

Ez az érvelés a konvencionális látásmód melletti alternatív vízió kidolgozásának a javaslatával fejlődik ki. Itt helyezi szem­be Polányi azt, amit a civilizáció összeomlása víziójának ne­vezhetünk azzal, amit leleplez, mint a mind ez idáig fennálló „a 'fragmentált' élet piac által behatárolt víziója", ahol is „va­kon", és „fikciók" alapján (ezt a kifejezést gyakran használja) lehet csak működni, és ami a „megtévesztett" és „téves" pszi­chológia terméke.

A hibás vízióval összefüggésben – amit Polányi „gazdasági babonának" nevez – jelennek meg a vallással kapcsolatos hi­vatkozásai: a „hit" (különösképpen a „vak hit") és a „miszti­kus" a leggyakrabban előforduló kifejezések. így a laissez fairé, mint a „világi üdvözülés" „világi vallása" bírálódik«t nála. Hasonlóan kipellengérezi az arany standardot, mivel „sátáni crédójában" „hitté" és „meggyőződéssé" lett, „láthatatlan va­lósága" pedig elvezetett a „mennyország és a pokol közötti háborúhoz".

Még két további dimenzió létezik, mert ez az ütközet az egy­más ellen küzdő víziók között a jog, sőt még a természet ter­ritóriumain is folyik.

Imígyen, Polányi azért kritizálja a valóság konvencionális ví­zióját, mert az ragaszkodik jelenlétéhez a „törvények" megha­tározásánál. Azonban ezek nem „emberi törvények", állítja Po­lányi, hanem önmagára szabott „kereskedelmi törvények", amelyeket a klasszikus közgazdászok a „természet törvényeivé és ennélfogva isteni törvényekké" emeltek. Polányi ismételten azt állítja, hogy az ilyen törvényeket felelőtlenül felruházták a természet autoritásával – Ricardo olyan messzire ment, hogy azt állította, miszerint „a gravitáció törvénye sem bizonyosabb náluk".

Ez felveti a kérdést, vajon mire gondol Polányi, amikor a természetről ír. A nagy átalakulásban a természet a német romantikusok természetfelfogásához hasonlatos: természetesen nem egy erdei paradicsom, nem is mint példa, vagy mint szi­gorú tanító, hanem másféleképpen. Éppen úgy, ahogy a „na­turalizmus kísértette az ember tudományát", mondja Polányi, úgy hívta segítségül a közgazdasági gondolkodás (persze hi­básan!) a természetet mint igazolást. Ezt úgy tekintették és úgy fogadták el, mint a „zord realitás" természetét, amely a „kér­lelhetetlen törvények" folyománya. A „növényélettant" és a „dzsungel törvényeit" lelkiismeret-furdalás nélkül elfogadták azok, akik igazolni akarták az alacsony béreket és a nyomort. Polányi észrevette veszélyét „a természet és az ember új integ­rációja" téves eszméjének.

A piaci rendszer igényt tartott arra, hogy a törvényekben és a természetben öltsön testet – és ez Polányi szerint tulajdon­képpen meg is valósult. Mindennek az lett a gyakorlati követ­kezménye, amit ma a globalizáció irányába való elmozdulás­nak nevezünk. A tulajdonképpen már világszerte létező „uni­verzalitást", „uniformitást" és „standardizáciőt" Polányi ismé­telten elítéli. Ebben a folyamatban „bolygónkat" – és ezzel együtt „az egész emberiséget", sőt „a még meg nem született generációkat" is (teszi hozzá következetesen Polányi) – „be­szőtte a pénzügyi háló".

VI.

Polányi akkor mutatkozik a leghatározottabbnak és legmetszőbbnek a kapitalizmust illető kulturális kritikájában, amikor a munka jelenségéről esik szó. Annak ellenére, hogy támogatja a „termelési folyamatot" – akkor, ha valaki nem kényszerből vesz benne részt -, nyilvánvalóan elfogadja a „fejlesztést" -, amennyiben az nem „vaktában" történik -, és kiáll „az egyén munkához való joga" és „munkahelyének biztonsága" mellett.

Ugyanis (vagy tudatosan, vagy pedig ösztönösen) egyre kö­zelebb kerül William Morris művészi ideáljához: a munka sze­mélyiséget gazdagító jutalmához. És mivel A nagy átalakulás a létező piacgazdasági rendszer perzselő vádirata, talán ezért is szenteli Polányi a munka utolsó oldalait (beleértve a források jegyzékét is) ennek a szinte egyedüli pozitív jelenségnek. Erről árulkodik a fejezet alcíme is: „Élvezet". Itt írja, hogy „a mun­kára általában nem a nyereség ösztönöz, de a reciprocitás, a megmérettetés, a munka öröme és a társadalmi helyeslés". És annak a víziónak az igazolására, miszerint egyszer majd ilyen­né válhat a munka, antropológusoktól kölcsönöz idézeteket. Az ő megfigyeléseik szerint, a törzsben élő népek „a pusztán szükségesnél jóval több" időt és munkát fordítanak „esztétikai célokra", amelyek „semmilyen kapcsolatban nincsenek a fizet­séggel". Nyilvánvalóan „más motivációs tényezők" játszanak közre ebben – írja Polányi. Ilyen motivációs tényezőkre már máshol is célzott a szövegben, mint például abban a kijelenté­sében, miszerint „a gazdasági motivációs tényezők önmaguk­ban sokkal kevésbé hatékonyak a legtöbb ember esetében, mint az érzelmi tényezők".

A fentiek fényében tehát sokkal kevésbé meglepő, hogy Po­lányi Károly életének későbbi szakaszában, érdeklődésének kö­zéppontjába egyre inkább az esztétika került, mint az emberi­ség alapvető szükséglete és legfőbb alkotó attribútuma. Ezt az érdeklődést szemlélteti Az eke és a toll című antológiája is.

[Bécs – Vancouver, 1994. november]

(Fordította: Török Zoltán)

Jegyzet

¹ A Karl Polányi Institute of Politicai Economy (Concordia University, Montreal, Kanada) és Karl Renner Institut (Bécs) támogatásával Bécs­ben megtartott Ötödik Nemzetközi Polányi Károly Konferencia (Bécs, 1994. november 10-13.) alkalmával, a 17-es munkacsoportban (A Polányiak és a költészet) elhangzott előadás szerkesztett változata.

Az Angliában élő filozófus nagyívű tanulmánya arról, milyen különbségek találhatók Marx és Lukács politikai gazdaságtanában. A felfogásbeli eltérések filozófiai elemzése segítséget nyújt a 20. század politikai folyamatainak megértéséhez is.

I.

Utolsó munkái egyikében Lukács azt állítja, hogy az idős Mar­xot „ellentétben ifjúkori nézeteivel, ahol maga a munka­megosztás olyan alapelvként jelenik meg, melyet a kommu­nizmusnak meg kell haladnia" csak „a munkamegosztás elnyomó jellegű következményeinek" a lenyesegetése érde­kelte.¹

Valójában azonban Marx élete végéig megmaradt abban a meggyőződésében, hogy a munkamegosztás a maga legmé­lyebb lényegében, és nem pusztán bizonyos megszüntethető „következményeiben" elnyomó jellegű. Az eszmetörténet iróni­ájaként tehát Lukács – aki, a divatos legendákkal szembeszállva, gyakran hangsúlyozta – teljes joggal – a „fiatal" és az „érett" Marx közötti alapvető folytonosságot – a maga sajátos indoka­iból kifolyólag végül ugyanennél a legendánál kötött ki.

Mivel pesszimista volt azoknak a gyakorlati közvetítéseknek az intézményes megvalósíthatóságát illetően, melyek révén a jelen ellentmondásai leküzdhetőek, ez a pesszimizmusa pedig párosult azzal, hogy feladta a munkamegosztás meghaladá­sának – mint a szocialista mozgalom tudatosan elfogadott és folyamatosan újra megerősített irányelvének – marxi eszméjét, az idős Lukács a maga elméleti perspektíváját rendkívül le­szűkítette.

A munkamegosztás marxi felfogásától való eltávolodás leg­jelentősebb elméleti következménye Lukácsnál az „értéktör­vénnyel", illetve ennek a különböző társadalmi-gazdasági rendszerekben való működésével kapcsolatos. Ezzel kapcso­latban Lukács idéz egy passzust Marx Tőkéjéből, figyelmen kívül hagyva egy rendkívül fontos megszorítást. Mert ahol Marx ezt írja:

„Fel fogjuk tenni, de pusztán az árutermeléssel való párhuzam ked­véért, hogy minden egyes egyéni termelőnek a megélhetés eszköze­iből való részesedését munkaideje határozza meg,"²

ott Lukács a szóban forgó korlátozott érvényű párhuzamot át­fordítja egy egyetemes, és örökérvényű törvényszerűséggé, amely „minden termelési módra"³ jellemző, beleértve a kom­munista társadalom legmagasabb szintjét is. Ez teljességgel igazolhatatlan eljárás. Mert Marx a probléma mindössze egyetlen aspektusának, nevezetesen a közvetlenül az „árufetisizmushoz" kapcsolódónak az illusztrálásaként vont „puszta párhuzamot" a kétféle társadalom (a kapitalista és a kommu­nista) között. Ezzel kapcsolatos reflexióinak az a céljuk, hogy demonstrálják: a termelés és az elosztás társadalmi jellege a szocializmusban „átlátható" és „közvetlenül érthető", diametrális ellentétben a kapitalizmussal, amely elleplezi, és fetisisztikusan eltorzított módon tükrözi a „magánmunka társa­dalmi jellegét és az egyes termelők közötti társadalmi viszo­nyokat."⁴ Ugyanakkor Marx ezt a korlátozott érvényű össze­hasonlítást a kapitalista társadalomban folyó árutermeléssel oly módon teszi, hogy a munkaidő mennyiségeire vonatkoz­tatja, részben azért, mert ez az egyetlen nyelv, amelyet a polgári politikai gazdaságtan megért, részben pedig, mert az egyének a társadalmi termékből való jogos részesedésének mennyiségi úton való megállapítása releváns marad az átme­neti társadalomban is, bár Marx felfogása szerint, ahogyan azt a Gothai Program Kritikájában a „mindenkinek szükségle­tei szerint" elosztási elvre tett utalásából tudjuk, egyértelműen nem marad az a szocializmus felsőbb szakaszában. Mindez azonban nem jelenti az értéktörvény történelemfeletti állandó­ságát, ahogyan Lukács állítja. Ellenkezőleg, Marx nem is le­hetne világosabb, amikor ragaszkodik hozzá, hogy:

„Az élőmunka tárgyiasult munkára való kicserélése – azaz a társadalmi munkának a tőke és a bérmunka közötti ellentmondás formájában való tételezése – az értéktörvénynek és az értéken nyugvó termelésnek a végső kifejlődése. Ennek előfeltétele – és az is marad s»*a közvetlen munkaidő tömege, a felhasznált munka mennyisége, mint a gazdag­ság termelésének meghatározó tényezője. De abban a mértékben, ahogyan a nagyipar kifejlődik, a valódi gazdaság létrehozása már nem annyira a munkaidő, illetve a felhasznált munka mennyiségétől, hanem inkább a munkaidő alatt működésbe hozott eszközök hatóerejétől válik függővé, amelyeknek „óriási hatékonysága" viszont a maga részéről egyáltalán nincs arányban a közvetlenül a gyártásukra fordított mun­kaidővel, hanem inkább a tudomány általános fejlettségi szintjétől és a technológiai haladástól, illetve a tudománynak á termelésben való alkalmazásától függ. Mihelyst a munka a maga közvetlen formájában megszűnik a gazdagság döntő forrása lenni, a munkaidő is megszűnik, és meg is kell, hogy szűnjék a gazdagság, és ezért a csereérték és a használati érték mércéje lenni."⁵

Ezen a ponton láthatjuk a messzire nyúló elméleti következ­ményeit annak, ha egy szocialista elmélet és stratégia – mi több, egy szerzője által tudatosan a tudás és a társadalmi gyakorlat minden más dimenziójának szükséges megalapozá­saként, a társadalmi lét ontológiájaként kifejtett elmélet – a kritikátlanul elfogadott „szocializmus egy országban"-gondolat-ra épül. Mert az ilyen problematikus premisszából kiinduló ér­velés – ahogyan Lukács érvelt, nemcsak Sztálin életében, amikor a másként gondolkodóknak gyakran életükkel kellett fizetniük a hivatalos „vonaltól" való eltérés vakmerőségéért, hanem élete végéig, még a demokratizálásról szóló, nyíltan antisztálinista könyvében is ragaszkodva hozzá, hogy: „a va­lóságosan létező szocializmus objektíve szocialista jellegét csak a burzsoá ostobaság és rágalom álláspontjáról lehet két­ségbe vonni"⁶ – magával hozza bizonyos életbevágó elméleti demarkációs vonalak elmosásának kényszerűségét.

Ennek a problematikus premisszának – amelyet előzőleg legalábbis kritikus vizsgálatnak kellene alávetni – az internalizálása és racionalizálása elzárja a gondolkodót attól, hogy úgy a jelenhez vezető kauzális meghatározó tényezők kere­sése, mint pedig a „mi a teendő" kérdésének megválaszolása során bizonyos lehetőségeket végiggondoljon.

Ebben a perspektívában, amelyet Lukács a „szocializmus egy országban" perspektívájából kiindulva gondol végig, az, hogy egy nagymértékben alulfejlett posztforradalmi rend­szernek – a maga „eredeti felhalmozásra" (vagy „szocialista felhalmozásra"), a tudomány és technika fejlesztésére, és azoknak a termelési folyamatban való sikeres alkalmazására irányuló égető szükségleteivel – a problémáit és hiányossá­gait nem sikerült leküzdeni, valóban azt az illúziót keltheti a gondolkodóban, hogy az értékviszony, a maga kvantifikálható munkaidő-mércéjével a társadalmi reprodukció állandó szabá­lyozó kerete maradhat, és kell is, hogy maradjon a termelés minden formája mellett, beleértve a szocialista társadalom leg­magasabb szintjét is. Következésképpen a lehetséges cselek­vés tere rendkívül szűk határok közé szorul.

Marx azonban ezeket a problémákat radikálisan más meg­világításban látta. Távol állva attól, hogy elfogadta volna a munkaidő-mérce örökérvényűségét, aláhúzza a rendelkezésre álló időnek, mint a gazdagság mércéjének szerepét a kifejlett szocialista társadalom viszonyai között. Mert ahogyan megfo­galmazza:

„A valódi gazdagság az összes egyének kifejlesztett termelőképessé­ge. A gazdagság mércéje ekkor tehát többé semmilyen értelemben sem a munkaidő, hanem inkább a rendelkezésre álló idő. A munkaidő, mint az érték mércéje, a gazdagságot mint a szegénységen alapulót tételezi, a rendelkezésre álló időt (szabadidőt) pedig úgy, mint ami csak a többletmunkaidő ellentéteként, és ezen ellentét révén létezik, vagyis amiről itt szó van, az az egyén összes idejének munkaidőként való tételezése, tehát az egyén puszta munkássá való degradálása, a munkának való alávetése."⁷

Mi több, Marx határozottan amellett érvel, hogy a szocializmus felsőbb szakaszán tanúi leszünk annak, hogy a „szükséges munkaidő" zsarnoki és megalázó mércéből átalakul olyasmi­vé, amit magát is, minőségi emberi kritériumoknak alárendel­ve, „a társadalmi egyén szükségleteivel" mérnek.⁸ Marx emel­lett való érvelése teljesen összhangban van egy általa tíz év­vel korábban kifejtett elképzeléssel, miszerint:

„Egy jövőbeli társadalomban, amelyben az osztályellentétek megszűn­tek, melyben többé nem lesznek semmiféle osztályok, a használatot többé semmiféle értelemben sem a termelés minimális ideje fogja meghatározni, hanem az egy-egy cikk megtermelésére fordított időt fogja meghatározni az illető dolog társadalmi hasznosságának mérté­ke."⁹

A kérdés tehát az, hogy vajon az időre vonatkozó megfonto­lások a társadalmi cserefolyamat történelmileg specifikus for­máján belül a mindennél fontosabb meghatározó tényező sze­repét játsszák-e, vagy pedig, éppen ellenkezőleg, a társada­lom munkaidejét – úgy annak megtermelését, mint a külön­böző feladatok közötti elosztását – azok a célok szabályozzák és határozzák meg, amelyeket a kifejlett szocialista társada­lom tagjai maguk tűznek ki, egy általuk kidolgozott valódi terv keretében. Ezt tenni pedig éppen az ellentéte a tervezés ka­rikatúrájának: egy sor termelési és elosztási utasítás „felülről" való kiszabásának a termelőkre, amely viszont szükségkép­pen a munkások többletmunkájának (és a megfelelő többlet­munkaidőnek) a kíméletlen kipréselésére irányul.

Érthető tehát, hogy a munkaidő társadalmi funkciójának ezt a döntő megváltozását – meghatározó tényezőből (mely az élőmunkát, Marx szavaival az „idő rabszolgájává" fokozza le) meghatározottá való átalakulását – lehetetlen megvalósítani az ennek megfelelő, a munkamegosztás felszámolása felé va­ló előrelépés nélkül. Mert mindaddig, amíg az idő beosztása a társadalmon a tagjai túlnyomó többsége többletmunkaide­jének kipréselését megkövetelő gazdasági szükségszerűség­ként uralkodik, az ennek a folyamatnak az irányításával meg­bízott személyek csoportja egy, az időminimalizálás imperatívusza megszemélyesítőjeként és kikényszerítőjeként betöltött funkciójának megfelelő, a társadalom többi tagjaiétól lényege­sen különböző életformát kell hogy éljen. Ugyanakkor az egyének többsége „puszta munkássá degradálódik, alávetve a munkának".

Csak összes tagjainak a döntéshozatali folyamatban való, minden szinten megvalósuló, teljeskörű és egyénjogú részvé­tele szabadíthatja ki fokozatosan az átmeneti társadalmat eb­ből az ellentmondásos, és antagonizmusokat újratermelő hely­zetéből, a munkamegosztás felszámolása, és önmagának az időbeosztás zsarnoksága alóli felszabadítása felé vezető út­ján. Lukács teljesen konzisztens tehát, amikor meg akarja tar­tani nemcsak a munkamegosztást, de a velejáró értékviszonyt is. Csakhogy, paradox módon, ez a konzisztencia magának a szocializmusnak az eszméjét rendkívül problematikussá, ki­fejlett szintje elérésének lehetőségét pedig kifejezetten irreá­lissá teszi.

II.

Meg kell néznünk egy reprezentatív szakaszt Lukács „A tár­sadalmi lét ontológiájá"-ból, hogy lássuk a különbséget az ő megközelítésmódja és Marxnak a kérdéssel kapcsolatos gon­dolatai között. Lukács gondolatmenetének tendenciája az, hogy eliminálja azt a minőségi különbséget, amelyet Marx tett a társadalmi és a közösségi (ez utóbbi „gemeinschaftliche", vagyis nem utólag társadalmivá való) termelés között ez utób­bit besorolja az előbbi alá. Más szavakkal, Lukács megköze­lítését az a tendencia jellemzi, hogy a közösségi gazdálkodás rendszerét besorolja a társadalmi termelés egy olyan formája alá, amely mindig az értékviszony kényszereinek alávetett és ezek által utalt termelés marad.

Ez nem egyszerűen fogalmi pontatlanság vagy véletlen csúsztatás Lukács elméletében. Ezen a módon kell eljárnia ahhoz, hogy képes legyen megalapozni azt a szerepet, ame­lyet az „értékorientált egyéni céltételezéseknek" juttat „A tár­sadalmi lét ontológiájá-ban" (és az Ontológiához többé-kevés­bé szorosan kapcsolódó írásaiban, így például a demokrati­zálásról szóló tanulmányában).

Ebben a szellemben Lukács azt mondja nekünk, hogy:

„Még a legbonyolultabb gazdaság is az egyaránt alternatívák közötti választás formájában végbemenő egyéni céltételezéseknek, illetve ezek megvalósításának az eredője, …(még ha)… az emberek aligha tudják is pontosan nyomon követni döntéseik következményeit."

A következő mondatban, anticipálva egy ezzel a megállapí­tással szembeni nyilvánvaló ellenvetést, Lukács felteszi a kér­dést: „Hogyan konstituálhatnak tehát az emberek értéktétele­zései gazdasági értéket?" Ezt pedig saját előző állításának kategorikus újbóli megerősítésével válaszolja meg:

„De az érték mégis objektíven jelen van, és éppen ez az objektivitás meg is határozza – még ha az objektív oldalon az érték megvalósu­lásának teljes bizonyossága, a szubjektív oldalon pedig a megfelelő tudatosság hiányzik is – az értékorientált egyéni céltételezéseket."¹⁰

A társadalmi lét ontológiájá-ban Lukács arra hív fel bennünket, hogy tegyünk magunkévá egy olyan perspektívát, amely biz­tosítja, hogy a szocialista fejlődés során bizonyosan „kialakul egy, a mindig tisztábbá váló, társadalmiság egy magasabb szintjén álló társadalmi lét", amely olyan egyének „párhuza­mos, egymásra kölcsönösen ható tevékenységeiből" jön létre, akik – az „ész csele" hegeliánus gondolatának¹¹ megfelelően – „Aligha tudják pontosan nyomon követni saját döntéseik kö­vetkezményeit", mivel bele vannak zárva a történelmileg „op­timális", és mindig komplexebbé váló társadalmi munka­megosztásba. Mindazonáltal Lukács azt várja, hogy ez a ma­gasabb rendű társadalmi rend, mint pozitív végeredmény, az „egyéni céltételezések" szükségszerű „eredőjeként" fog kiala­kulni, még ha nem is találhatjuk meg sem megvalósulásának bármilyen bizonyosságát az objektív, sem pedig az egyéni cél­tételezésekben rejlő „objektív szándék" bármilyen megfelelő tudatosságát a szubjektív oldalon.

Ami ezt a víziót rendkívül problematikussá teszi, az a „köz­vetítés" hiánya két alapvető vonatkozásban. Egyrészt hiányzik a közvetítés azért, mert a gondolatmenet nem mutatja meg azokat a kapcsolódási pontokat, amelyek a társadalmiság ala­csonyabb szintjén (antagonisztikus ellentétektől megosztott osztálytársadalmakban) élő egyénektől elvezetnek (vagy elve­zethetnek) addig a magasabb szintig, amelyről Lukács azt mondja nekünk, hogy működésének alapja az, hogy az egyé­nek teljesen tudatában vannak „nembeliségüknek". Másrészt Lukács azt is elmulasztja jelezni, hogy az egyének, a társa­dalmiság bármilyen magas fokán álljanak is, a köztük folyó közvetítő cserének milyen specifikus történelmi formája révén élhetik meg reálisan, társadalmuk adott fejlettségi szintjének megfelelően, a maguk „nembeliségét".

Marxnál viszont az időnek az újratermelő csere közösségi formája révén megvalósuló, minőségi kritériumok szerinti fel­használása jelenti a társult terelők között a szocializmus leg­magasabb fejlettségi szintjein létrejövő egyedülálló típusú köz­vetítés történelmileg elérhető szintjét és módját.

Az időfelhasználásnak a minőségi kritérium irányában való radikális átorientálására tett marxi utalások figyelmen kívül ha­gyása miatt Lukácsnak az egyéni céltételezésekről szóló fej­tegetésében az idővel való gazdálkodás új jelentésének marxi gondolata teljesen elvész. Szemben Marxszal, aki a társada­lom teljes rendelkezésre álló idejének a tudatos közösségi döntések alapján való elosztásáról beszél, Lukács úgy inter­pretálja az idővel való gazdálkodást, mint egy általános tár­sadalmi törvényszerűséget, amely közvetlenül szemben áll az egyénekkel, és leigázza őket, „alkalmazkodniuk kell ehhez a törvényszerűséghez, vagy el kell pusztulniuk." Azonban, ha figyelembe vesszük, hogy Marx ezeknek a reflexióknak a kon­textusában mit tekintett a szocializmus kifejlett formája alap­feltételének, akkor nyilvánvaló, hogy ebben a társadalomban az elpusztulás veszélye, a maga, az egyénekre nehezedő le­küzdhetetlen negatív súlyával többé nem orientálhatja a „ké­pességeiket gazdagon kibontakoztató társadalmi egyének" élettevékenységét. így Lukács diskurzusában a „társadalmi törvényszerűség" (amely nála időtlen érvényességgel műkö­dik még a közösségi termelés és fogyasztás viszonyai között is) és az „egyéni céltételezések" közötti kétpólusú ellentét nem hidalható át. Az anyagi közvetítés történelmileg .specifi­kus formáinak hiányában az áthidalást Lukács csak úgy tudja megkísérelni, hogy a „szubjektív oldalon" történő emancipáló beavatkozást javasol, amennyiben közvetlenül az egyének tu­datosságára apellál. Az „objektív" oldalon való beavatkozást javasló minden gondolata a metodológiai posztulátum formáját ölti, és így lényegében a szubjektív tényező területén marad.

III.

A társadalmi reprodukció közösségi és kapitalista formái kö­zötti alapvető különbséget Marx Adam Smith-nek a pénz – mint „általános áru" – az árutermelés történelmileg kialakult, ám a polgári közgazdaságtan által örökérvényűnek feltüntetett rendszerében betöltött szerepéről szóló gondolataira válaszol­va domborítja ki. Marx bírálja Smith önellentmondásos gon­dolatát az „általános kicserélhetőségről", amely az árutermelő társadalom és a működését szabályozó értékviszony teltételei között teljesen megtévesztő fogalom. Mégis, az „általános ki­cserélhetőség", semmiképpen sem véletlenszerűen, a fennálló rendszer örökérvényűségének igazolására használt posztulátumként bukkan fel. Ráadásul ennek a posztulátumnak önellentmondónak kell lennie. Mert miközben a kapitalista „általá­nos kicserélhetőség" problematikus fogalmát Smithnek azért kell posztulálnia, hogy megfeleljen az általa öröknek nyilvání­tott gazdasági-társadalmi rend követelményeinek, a nagy skót gondolkodó ezt a fogalmat csak úgy tudja definiálni, hogy olyan körülményeket tételez fel, amelyek között a kérdés egyáltalán fel sem vethető többé.

Marx így fejti ki az alapvető különbséget a két termelési és elosztási rendszer között, élesen megvilágítva számos, mind­kettőnek a lényegét érintő, döntő jelentőségű meghatározó vo­nást és egyszersmind ezek közvetlen következményeit azokat az egymással szögesen ellentétes formákat illetően, amelyek az egyének közötti újratermelő cserét egyfelől a kapitalizmus „utólagos" társadalmisága, másfelől a valóban tervszerűen működő közösségi gazdálkodás viszonyai között szükségsze­rűen közvetítik:

„Az egyesnek a munkája, magában a termelés aktusában tekintve – ez a pénz, amellyel közvetlenül megvásárolja a terméket, különös te­vékenységének tárgyát; de különös pénz, amely éppen csak ezt a maghatározott terméket vásárolja meg. Hogy közvetlenül az általános pénz legyen, eleve nem különös munkának, hanem általánosnak kel­lene lennie, azaz eleve az általános termelés tagjaként tételezettnek. Ennél az előfeltevésnél azonban nem a csere adná csak a munkának az általános jellegét, hanem a munka előfeltételül szolgáló közösségi jellege határozná meg a termékekben való részesedést. A termelés közösségi jellege a terméket eleve közösségi, általános termékké ten­né. A termelésben eredetileg végbemenő csere – amely nem csere­értékek cseréje lenne, hanem tevékenységeké, amelyeket közösségi szükségletek, közösségi célok határoznának meg – eleve magában foglalná az egyesnek a közösségi termékvilágban való részesedését. A csereértékek alapzatán a munkát csak a csere révén tételezik álta­lánosnak. Ezen az alapzaton a munka ilyennek lenne tételezve a csere előtt; azaz a termékek cseréje egyáltalában nem lenne a közeg, amely által az egyesnek az általános termelésben való részesedése közve­títődnek. Közvetítésnek természetesen kell végbemennie. Az első eset­ben, amely az egyesek önálló termeléséből indul ki – bármennyire meghatározzák, módosítják is post festum egymást ezek az önálló termelések egymáshoz való vonatkozásaik révén -, a közvetítés az áruk cseréje, a csereérték, a pénz révén megy végbe, amelyek mind ugyanazon viszonynak kifejezései. A második esetben maga az előfel­tevés közvetített, azaz egy közösségi termelés, a közösségiség mint a termelés alapzata van előfeltételezve. Az egyesnek a munkája eleve mint társadalmi munka van tételezve. Ezért bármi is a különös anyagi alapja a terméknek, amelyet az egyes létrehoz vagy létrehozni segít – amit a munkájával megvásárolt, az nem egy meghatározott különös termék, hanem egy meghatározott részesedés a közösségi termelés­ben. Az egyesnek ezért nem is kell semmiféle különös terméket ki­cserélnie. Terméke nem csereérték. A terméket nem kell először egy különös formába átváltani, hogy az egyén számára általános jelleget kapjon. A munka egy megosztása helyett, amely a csereértékek cse­réjében szükségszerűen létrehozza magát, a munka olyan megszer­vezése megy végbe, melynek következménye az egyesnek a közös­ségi fogyasztásban való részesedése. Az első esetben a termelés tár­sadalmi jellegét csak a termékek csereértékekké emelése és e cse­reértékek cseréje révén post festum tételezik. A második esetben a termelés társadalmi jellege előfeltételezve van, és a termékvilágban, a fogyasztásban való részesedést nem közvetíti egymástól független munkák vagy munkatermékek cseréje. A társadalmi termelési feltételek közvetítik, amelyek között az egyén tevékenykedik. Ha tehát az egyes­nek a munkáját közvetlenül pénzzé akarják tenni (azaz termékét is), realizált csereértékké, ez azt jelenti, hogy közvetlenül mint általános munkát határozzák meg, azaz éppen azokat a feltételeket tagadják, amelyek között pénzzé és csereértékekké kell tenni, és amelyek között a magáncserétől függ. Ezt a követelést csak olyan feltételek között lehet kielégíteni, amelyek közé az egyesnek a munkája már nem ál­lítható. A munka, a csereértékek alapzatán, éppen azt előfeltételezi, hogy az egyesnek sem a munkája, sem a terméke nem közvetlenül általános, hogy ezt a formát csak egy tárgyi közvetítés révén, egy tőle különböző pénz révén éri el."¹²

Nyilvánvaló, hogy a demarkációs vonalakat egyfelől a közös­ségi gazdálkodás rendszere, és másfelől a munkamegosztás és az ennek megfelelő értékviszony által uralt gazdasápi rend­szer között nem is lehetne élesebben meghúzni, mint ahogyan Marx itt teszi.

Természetesen mindez nem csak elvont, elméleti érdekes­séggel bír. Ellenkezőleg, a kérdés tétje nem más, mint a fenn­álló munkafolyamat és csereviszonyai radikális átalakítását cé­lul kitűző szocialista stratégiák döntő fontosságú orientáló alapelve. Az alapkérdés, amiről itt szó van, a közvetítésnek azokkal a nélkülözhetetlen formáival kapcsolatos, melyek ré­vén a hierarchikusan strukturált munkamegosztást felválthatja az „új történelmi forma", a szocializmus közvetlenül társadalmi termelési módja. Más szavakkal, arról van szó, hogy kijelöljük annak a történelmi változásnak a paramétereit és irányát, amelynek során – Marx szavaival – „a munkamegosztás he­lyett' (amelynek anyagi imperativusait minden különösebb ce­remónia nélkül egyszerűen rákényszerítik az egyes munka­végző szubjektumokra) a társadalmi egyének tudatosan, ön­maguk által irányított élettevékenysége egy, a termelés szem­pontjából működőképes, és egyszersmind emberi kiteljese­dést is nyújtó egységes egészbe integrálható.

IV.

A közösségi társadalmi rendszer Marx által kidomborított alap­vető jellemzőit szem előtt kell tartanunk, ha komolyan vesszük azt a lehetőséget, hogy a szocializmus történelmi terve meg­oldást kínálhat mai újratermelési rendszereink ellentmondása­ira.

A fentebb idézett szakaszban világosan rögzített marxi út­jelzők és irányelvek aktualitása ma nagyobb, mint valaha, figyelembe véve mai világunk mindhárom társadalmi-gazdasági rendszerének mélységes krízisét. A „modernizáció" kudarca a harmadik világban, a kirobbanó antagonizmusok kísérteté­nek újbóli megjelenése az első világban, párosulva egy, a „fej­lett kapitalizmus" pénzügyi vérkeringését hamarosan megbé­nító nagyobb összeomlás nagyfokú valószínűségével, vala­mint a posztkapitalista társadalmak mélyülő válsága – amely napirendre tűzi, hogy e társadalmak minden vonatkozásban felszámolják a sztálinizmus örökségét – mindezek a problé­mák rávilágítanak arra a kijózanító igazságra, hogy a három rendszer problémáira nem létezhetnek külön megoldások. Mert az úgynevezett „három világ" a szóban forgó társada­lmi-gazdasági és politikai rendszerek mélységes és kibogoz­hatatlan kölcsönös kapcsolatai miatt a szó minden valódi ér­telmében egyetlen, egységes világot alkot, az összes létező megosztottságok, strukturális függési viszonyok és antagonizmusok ellenére is. Következésképpen az a széles, átfogó ál­talános perspektíva, mely e rendszerek mindegyikének kiutat kínál a jelenlegi zsákutcából, csakis egy olyan, egységes perspektíva lehet, amely képes mindhárom rendszer problé­máit és ellentmondásait az eredeti szocialista elképzelés szel­lemében közelíteni meg.

Bizonyos persze, hogy ezek a marxi útjelzők és irányelvek csak általános irányelveink lehetnek és nem többek ennél. Más szavakkal ezeket az irányelveket a társadalmi-gazdasá­gi, valamint a kulturális-politikai fejlődés minden konkrét pont­ján történelmileg specifikus – és épp ezért szükségképpen vál­tozó – közvetítő stratégiákra kell lefordítanunk. De éppen mi­vel természetüknél fogva a végbemenő nagy történelmi átala­kulásnak csak szélesebb, átfogó perspektíváját írhatják körül, érvényességük nem kötődik egy meghatározott társadalmi-történelmi helyzethez. Éppen ezért elvileg teljesen közömbös, hogy nagyon hosszú idő múlva jutunk-e el a szocializmus megvalósításához szükséges történelmi áttöréshez – nem egy, és még csak nem is tucatnyi országban, hanem vissza­fordíthatatlanul és az egész emberiséget érintően – vagy eset­leg már néhány évtizeden belül. A marxi irányelvek amiatt a megkerülhetetlen tény miatt maradnak relevánsak a szocia­listák számára, hogy nélkülük az egész történelmi utazás – a kapitalizmusból a szocializmusba – elveszti a maga irányát.

Napjainkban ezt az irányvesztettséget láthatjuk nemcsak Keleten, de néhány nyugat-európai korábbi kommunista vagy szocialista párt stratégiai irányvonalának teljes megváltozásá­ban is. A nyugat-európai kommunista pártok szociáldemokratizálódása ugyanannak a folyamatnak a része, mint bizonyos szociáldemokrata és munkáspártok vezetőinek a nyilatkozatai, akik, a valaha hirdetett szocialista célokat feladva, a közelmúlt­ban önellentmondó módon deklarálták, hogy a szocialisták fel­adata „a kapitalizmus jobb menedzselése". Úgy tűnik, nem értik meg, hogy még ha a kapitalizmust jelesen restaurálni lehetne is az összes posztforradalmi társadalmakban, ez sem oldaná meg a tőkének, mint a dolgozó osztályokat maga alá vető társadalomszervezési módnak egyetlen strukturális el­lentmondását sem.

Ez legfeljebb csak azt az igazolást, és alibit számolná fel, amelyre a „fejlett kapitalizmus" a maga önelégültségében hi­vatkozik.

V.

Az, hogy aláhúzzuk a marxi irányelvek átfogó történelmi ér­vényességét, és ezzel együtt az emancipáció ágensei számá­ra az adott körülmények között elérhető cselekvési lehetősé­geknek megfelelő konkrét intézményes artikulálásuk szüksé­gességét, természetesen nem használható kényelmes kibú­vóként. Az, hogy tudomásul vesszük, hogy az átfogó, orientáló elméleti keret által anticipált történelmi feltételek teljes beérése még nagyon hosszú időt vehet igénybe, nem jelenti azt, hogy a mai helyzetben elég lenne magukat az alapelveket, mint absztrakt imperatívuszokat rögzítenünk. Ehelyett arra van szükség, hogy pontosan megjelöljük legalábbis a típusát az olyan történelmi cselekvésnek – úgy a releváns anyagi ter­melési gyakorlati, mint az emberek közötti gazdasági kapcso­latok intézményes-szervezeti formáit illetően – amelynek ré­vén a társadalmi újratermelés közösségi módja ténylegesen bebizonyíthatja, hogy a fennálló rendszer megvalósítható gya­korlati alternatívája.

Másképpen megfogalmazva: az irányelvek nem proklamál­hatják (kategorikus tagadás formájában) a közösségi termelés és fogyasztás elképzelt jövőbeli viszonyait egyszerűen úgy, mint a jelen idealizált ellenképét, bármilyen súlyosak legyenek is ez utóbbi ellentmondásai és válságtünetei. Mert ami az egyenlet másik oldalán áll – azaz a „post festum" társa­dalmiság szocialista tagadásának pozitív tartalma -, az csak akkor válik hitelessé, ha a jelen kényszerű korlátai és a jövő lehetőségei közötti ténylegesen megvalósítható anyagi közve­títések terminusaiban tesszük kézzelfoghatóvá. Vagyis olyan anyagi közvetítések formájában, amelyek elég konkrétak és a valósághoz alkalmazhatóak ahhoz, hogy a társadalmi eman­cipáció végrehajtói történelmileg specifikus cselekvési prog­ramjaik kidolgozásához elvi, ám mégis rugalmas stratégiai ke­retként használhassák őket.

Itt láthatjuk az ellentétet Lukács általános erkölcsi impera­tívuszok formájában kifejtett posztulátumai és projekciói, va­lamint az emberi lét közösségi formájának a Grundrissé-ben található marxi jellemzése között.

Jellemző módon a magyar filozófus utolsó két munkájában „A demokratizálás jelene és jövőjé"-ben és „A társadalmi lét ontológiájá"-ban a partikuláris individualistás és az általában vett emberiség pólusai közötti, anyagi közvetítés nélküli ellen­tét társul elénk. Lukács ebből a dualizmusból úgylfíhál kiutat, hogy azt állítja: egyedül az erkölcsi tudatosság eszménye (amelyet, a német filozófiai tradíciónak megfelelően szembe állít a pusztán szubjektív moralitással) teremtheti meg a szük­séges közvetítést a két pólus között. Ugyanezzel a céllal hangsúlyozza Lukács utolsó munkáiban a lehető legerőtelje­sebben a már korábban szilárdan leszögezett szerves össze­függést az egyén „kiteljesedett személyisége" és a szocializ­mus ügyének való elkötelezettsége között, még ha ezúttal egy történelmileg konkretizált cselekvő tényezőre, és annak in­tézményesült valóságára való minden utalás nélkül is.

„A társadalmi lét ontológiájá"-ban Lukács az ebben a vo­natkozásban szerinte etikailag releváns összefüggést úgy fo­galmazza újra, hogy a partikuláris egyének létrehozandó ki­teljesedett személyisége és a „nagy ügy" közötti korrelációra hivatkozik, feltételezve, hogy a „nagy ügy" (feltéve hogy tel­jesen neki szentelik magukat) lehetővé teszi az egyes embe­reknek, hogy legyőzzék saját, korlátozott partikularitásukat, és ezáltal részt vegyenek abban a nagy folyamatban, amelynek során létrejön a „magáért való emberi lényeget" megvalósító emberiség.

VI.

Nem feladatunk itt részletesen tárgyalni a Lukács által a szo­cializmus felépítésében az erkölcsi imperatívuszoknak juttatott szerepet.¹³ A lényeg itt az, hogy megértsük az ellentétet akö­zött, ahogyan Lukács foglalkozik az egyén és a társadalom közötti közvetítés kérdésével (az etika idealitását segítségül hívva), és aközött, ahogyan Marx megközelíti a társadalmi cserefolyamat közösségi módja, valamint a társadalmiság ko­rábbi formái közötti alapvető különbséget. Mert ennek a fel­fogásbeli különbségnek közvetlen következményei vannak a jövő felé vezető emancipáló közvetítés megkerülhetetlen és egyszersmind meg is valósítható formáit illetően.

Ami felett Lukács a legbeszédesebb módon elsiklik, az az utólagos társadalmiságnak – ahol az emberek munkája csak a munkamegosztás és az ennek megfelelő értékviszony ré­vén válik társadalmivá – az éles szembeállítása Marxnál az újratermelő cserekapcsolatok közösségi módjával, amelyet Marx úgy jellemez, mint legbensőbb meghatározottságánál fogva közvetlenül, azaz kezdettői fogva társadalmit. „A társa-dalmi lét ontológiájáénak szerzője nem kerülhette el ezt az elsiklást a marxi szöveg valódi jelentése felett, mivel saját filozófiai fejtegetése – amely a társadalmi termelésben a kulcsszerepet az egyének „alternatívák közötti döntéseinek" juttatja, hogy ezzel ontológiai alapot adjon az erkölcsi tuda­tosságukra való közvetlen apellálásnak – a spontán mó­don kialakuló társadalmiság helyett az etikailag meghatározott társadalmiság modellje felé kellett hogy forduljon.

Ez utóbbi modell specifikumát Lukács úgy határozza meg, hogy azt állítja, ez a fajta társadalmiság az egyes ember tu­datán belül jön létre, az önemancipáló etika közvetlen beavat­kozása révén.

A társadalmiság eme – morális terminusokban elgondolt – modellje felé való orientálódás az, ami Lukács számára szük­ségessé teszi azt is, hogy posztulálja a munkamegosztás és a vele együtt járó „értéktörvény" fennmaradását is. Mert sze­rinte ez utóbbi az egyéneket mint elkülönült egyéneket köz­vetlenül szembesíti azzal az imperatívusszal, hogy a különbö­ző alternatívák között válasszanak, és csak növekvő erkölcsi tudatosságuk teszi képessé őket arra, hogy a valódi társada­lmiság szintjén, tudatosan elfogadott nembeliségük szellemé­ben meghozzák a helyes és megfelelő döntéseket.

Marx felfogásában ezzel szemben a valódi társadalmiság – tehát az, amelyet az emberek nem kényszerzubbonyként vi­selnek magukon (mint a munkamegosztás révén nekik jutó társadalmi szerepet) hanem megfelel objektív és – teljesen kifejlett közösségi viszonyok között egyszersmind szabadon megvalósított – emberi létezésüknek, nem a tudatban jön létre (még kevésbé a partikuláris egyéni tudatban, egy olyan im­peratívusz nyomása alatt, hogy „ismeri fel nembeliséged er­kölcsi következményeit, vagy pusztulj el"). Csakis magában a valóságban jöhet létre, vagy specifikusabban, az egyének kö­zősségi társadalmi létezésének anyagi és kulturális érintkezé­si rendszerében, és a társadalmi egyének történelmileg vál­tozó és bővülő szükségleteitől elvonatkoztatva nem is lehet megragadni.

Természetesen az egyes dolgozó szubjektumok közötti ter­melési kapcsolatoknak közvetítettnek kell lenniük minden el­gondolható társadalomban. Enélkül a történelem során bár­mely partikuláris időben tevékeny egyének összessége soha­sem olvadhatott volna össze egy életképes társadalomegészbe. Mi több, annak az adott közvetítési formának a történelmileg specifikus jellege, melynek révén az egyének, adott közvetítő csoportjaik és az ezeknek megfelelő intézmé­nyek segítségével egy többé-kevésbé szorosan összefonódott társadalomegészben kapcsolódnak össze, éppenséggel döntő jelentőségű. Mert pontosan az egyének az újratermelést szol­gáló kölcsönös kapcsolatainak ez a – gyakorlatilag megkerül­hetetlen – specifikus közvetítési módja, az, ami, azáltal, hogy többé-kevésbé közvetlenül meghatározza a termelés és fo­gyasztás mindenkori működési feltételeit, végső soron meg­adja az alapvető jellegét a történelmileg egymással szemben álló, társadalomszervezési módoknak.

Ebben az értelemben Marx szerint az árutermelő társada­lomban uralkodó munkamegosztás mellett az egyéneket csak az árutermelés és árucsere kapitalista rendszere közvetíti egymással, és egyesíti egy antagonisztikus struktúrává. Ezt a rendszert pedig a csereérték állandó bővítésének az impera­tívusza uralja, aminek minden mást – az emberek legalapve­tőbb, éppúgy mint a legszemélyesebb szükségleteitől kezdve egészen azokig a különböző anyagi és kulturális termelő te­vékenységekig, melyekbe a kapitalista társadalomban bekap­csolódnak – szigorúan alá kell rendelni.

A Marx által elképzelt közösségi rendszer teljesen ellentétes az antagonisztikusan strukturált társadalmi közvetítésnek ez­zel a formájával, amely az értékviszony révén mindenképpen könyörtelenül rákényszeríti magát az egyénekre.

A cserekapcsolatok közösségi módjának a Marx Grundrissé-jének tárgyalt szakaszában felsorolt főbb jellemvonásai a következőek:

• A dolgozó szubjektumok élettevékenységének olyan mó­don való meghatározása, hogy munkájuk a közvetlenül álta­lános termelés egy-egy szükséges és egyéni jelentéssel bíró láncszemét alkossa, és ennek megfelelő közvetlen részese­désük a rendelkezésre álló termékek világában,
• magának a társadalmi terméknek mint kezdettől fogva közösségi, általános terméknek a meghatározása, a közössé­gi szükségletekhez és célokhoz viszonyítva, annak az alapján, hogy milyen különös módon részesedik az egyén a folyó kö­zösségi termelésben.
• a társadalom tagjainak teljeskörű részvétele egyszer­smind a megfelelő közösségi fogyasztásban is; ez olyan kö­rülmény, amely éppenséggel rendkívül fontos, figyelembe véve a termelés és a fogyasztás közötti dialektikus kölcsönhatást, amelynek az alapján az utóbbit Marx helyesen jellemzi úgy, mint a közösségi gazdálkodás viszonyai között pozitív érte­lemben „termelő fogyasztást";
• a munka tervszerű megszervezése (elidegenítő megosz­tása helyett, amelyet az árutermelő társadalomban a csere­érték önmagukat érvényesítő imperatívuszai határoznak meg) olyan módon, hogy az egyes dolgozó szubjektumok termelő­tevékenysége nem egy eldologiasodott-eltárgyiasult formában közvetítődik, az árucsere által, hanem magának az egyének aktivitása keretét jelentő termelési módnak a lényegileg tár­sadalmi feltételrendszere révén.

Az új termelési módnak ezek a jellemvonásai teljesen vilá­gossá kell, hogy tegyék előttünk, hogy a kulcskérdés az em­beriség és a természet közötti anyagcsere, valamint a társa­dalmi egyének által folytatott, egyre inkább önmaguk által meghatározott tevékenységek egymás közötti cseréje egy tör­ténelmileg új közvetítési módjának a létrehozása.

Ugyanakkor az is ugyanennyire világos, hogy itt nem arról van szó, hogy az adott valóságra – a fennálló viszonyok el­lenképeként – rávetítsünk egy sor, bármilyen nemes törekvé­seket kifejező erkölcsi imperatívuszt. Ehelyett a feladat az egészen kézzelfogható anyagi gyakorlati formák, és a nekik megfelelő intézményes formák kidolgozása. Más szavakkal, a Marx által javasolt közösségi rendszer – melyet ő az antigonisztikusan strukturált munkamegosztás és a vele járó érték­viszony pozitív önálló alternatívájaként határozott meg – tör­ténelmi járhatósága csak akkor alapozható meg, ha anticipált megvalósításának feltételeit konkrét feladatok, és az ezeknek megfelelő eszközök terminusaiban fejtjük ki. Ez az oka annak, hogy Marx mindig kritikus volt azzal szemben, amikor a szo­cialista jövőt utópisztikus módon úgy állítják szembe a fennálló társadalmi renddel, mint absztrakt ideált, amelyhez a valóság­nak alkalmazkodnia kell.

VII.

Ennek a problémának a legfontosabb aspektusa a termelés és fogyasztás közösségi rendszerében folyó csere termé­szetével kapcsolatos. Valójában nem túlzás azt mondani, hogy ez az aspektus jelenti a gyakorlatilag szükséges és ki­vitelezhető közvetítő stratégiák és cselekvésmódok egész komplexumának azt az archimédeszi pontját, amelyen egy visszafordíthatatlanul szocialista társadalmi rend kialakulása áll vagy bukik. Mert egy radikálisan új típusú csereviszony intéz­ményesítésének szükségessége a szocialista projektumon be­lül nem úgy merül fel, mint absztrakt és inkább távoli regulatív princípium, hanem mint nagy jelentőségű, sürgető gyakorlati követelmény.

így tehát a – közösségi típusú – csere új formájának a re­levanciája nem egy távoli társadalomra vonatkozik. Nem egy olyan jövőbeli társadalmi rendre, ahol a teljesen megvalósult „magáértvaló emberi lényeg" teljes harmóniában van az individuumok összességével, akik a különböző alternatívák közötti döntéseiket a morális tudatosságuk által támasztott, nembeliségükből fakadó követelményeknek megfelelően hozzák meg. Ellenkezőleg, bármik is legyenek implikációi a távoli jövőre nézve, a közösségi típusú csere jelentősége napjainkban pon­tosan az azoknak a problémáknak és ellentmondásoknak – mi több, majdnem leküzdhetetlen nehézségeknek – a megol­dására való közvetlen alkalmazhatóságában áll, amelyekkel bármely átmeneti társadalom a maga mai, fájdalmas, valósá­gos helyzetében megküzdeni kénytelen, hogy kiszabadítsa magát a tőke hatalmából, és a vele együtt járó hierarchikus munkamegosztásból.

Azonban a Marx által tárgyalt közösségi csereviszony mi­nőségileg különbözik a cserének azoktól a formáitól, amelye­ket valamennyien jól ismerünk. A századunk szellemi életében domináló szerepet betöltő elméleti diskurzusban – Marx Weber-től Talcott Parsons-ig és többé-kevésbé távoli követőikig – a fennálló rendszer örökérvényűségének az igazolására irá­nyuló ideológiai szükségleteknek köszönhetően a csere fogal­ma voltaképpen a kapitalista árucsere szinonimájává lett. Minden ilyen diskurzusban a „cserét" egyszersmind törté­netietlen módon messzire visszavetítik a múltba is, hogy az árutermelő társadalom védelmezői úgy érvelhessenek (aho­gyan Max Weber is teszi, tendenciózusan szembeállítva a „modern kapitalizmust" az úgynevezett „ősrégen létező kapitalisztikus formákkal" felállítva így egy ideológiai szempontból kényelmes zárt kört), hogy a kapitalista társadalmi-gazdasági renddel szemben egyáltalán semmiféle alternatíva sem lehet­séges, egy szocialista alternatíváról nem is beszélve.

Valójában azonban a csere kérdése nem korlátozható az árucsere kapitalista rendszerére (lett légyen ez „modern" vagy „ősrégi") a logikán tett erőszak nélkül, annak a kontinges tény­nek az ellenére sem, hogy az általunk tapasztalt árucsere-vi­szony a maga uralkodó pozícióját a társadalomban a modern történelem során nyerte el. A csere kategóriájának még a sok­kal általánosabb fogalomra, a termékcserére (mely magában foglalja a cserének a profitorientált kapitalista cserébe beilleszthetetlen változatait is) való korlátozása is teljesen hibás. Annál problematikusabb tehát, ha egy elmélet a társadalmi újratermelés eme alapvető kategóriáját tendenciózus módon az áruk cseréjére szűkíti le, pusztán azért, mert ez utóbbi a kiteljesedett árutermelés viszonyai között a kapitalista társa­dalomban történetesen mindent átjár.

A „csere" terminus alapvető jelentése egyfelől az emberi­ségnek a természettel való angyagcseréjére, másfelől az egyes egyének egymás közötti cserekapcsolataira vonatkozik – bármik is legyenek a kitűzött célok által megkövetelt törté­nelmileg specifikus formái ennek a kapcsolatnak. Ebben az értelemben a csere kategóriája elválaszthatatlan a közvetíté­sétől, világosan jelezve annak, amiről valójában szó van, a folyamatszerű jellegét. Ezzel szemben a termékeknek jutó szerep – nem is beszélve a kapitalisztikusan legitimált áruk specifikus esetéről, melyeket a csereérték állandó bővítésé­nek keretében, a profitabilitás imperatívuszának megfelelően termelnek – csak alárendelt mozzanatot jelent ebben a prob­lémakomplexumban.

Csakis mivel a természettel folytatott anyagcsere kapitalista módja mellett az emberi képességek eltárgyiasulása szükség­képpen az elidegenedés formáját ölti – magát a termelőtevé­kenységet egy eldologiasodott objektivitásnak, vagyis a tőké­nek a hatalma alá vetve – áll elő az a helyzet, hogy a cserét annak fetisisztikus anyagi dimenziójára lehet és kell redukálni, és az örökérvényűnek nyilvánított árucserével azonosnak dek­larálni. Ám függetlenül attól, hogy ezt a tény milyen mélyen rejti el az árufetisizmus, a csere mozzanatai közül bizonyosan mégis az aktív-termelői mozzanat az elsődleges. Mert még a kapitalista árut is – mielőtt a profitot hajszolva piacra dobnák – először nagyszámú különböző tevékenység összekapcsolá­sa és cseréje révén meg kell termelni.

A Marx által a közösségi gazdálkodási rendszer tárgyalása során bevezetett radikális kategoriális váltás tehát nem a cse­rét mint olyant érinti, hiszen a csere elválaszthatatlan a tár­sadalmi létnek attól az abszolút szükségszerű feltételétől, hogy egyfelől az emberiség és a természet, másfelől az egyé­nek között közvetítésnek kell végbemennie. Inkább arra a történelmileg egyedülálló formára vonatkozik, ahogyan a köz­vetítő csere funkcióit betöltheti a társadalmi érintkezés közös­ségi feltételei között, ahol a termelést mint kezdettől fogva, közvetlenül társadalmi termelést szervezik meg.

Ennek megfelelően, éles ellentétben az árutermeléssel, és ennek fetisisztikus viszonyaival, a közösségi gazdálkodás rendszerének történelmileg újszerű jellegét az adja meg, hogy tevékenységek, nem pedig egyszerűen termékek cseréjére irányul. A termékek elosztása, ez bizonyos, magából a közös­ségi módon megszervezett termelőtevékenységből alakul ki, és várhatóan megfelel ez utóbbi közvetlenül társadalmi jellé­gének. Azonban a jelen kontextusban a lényeg az, hogy a közösségi típusú csereviszonynál az elsődleges mozzanat maguknak az egyének által – tevékeny emberi lény voltukból fakadó szükségleteiknek megfelelően – végzett tevékenysé­geknek az autonóm meghatározása és megfelelő megszerve­zése lesz. A termékek ebben a fajta csereviszonyban aláren­delt mozzanatot képeznek, ami egyszersmind lehetővé teszi, hogy a társult termelők egész rendelkezésre álló idejüket gyö­keresen új módon osszák el, ahelyett, hogy időbeosztásukat előre megszabnák, és ebben a vonatkozásban kifejezetten korlátoznák az anyagi termelési célok, legyenek ezek akár áruk, akár nem-áruvá váló termékek.

Érthető, hogy nem könnyű elképzelnünk az ilyen jellegű cserekapcsolatokat. Mert az árufetisizmus a tőke uralma alatt oly módon érvényesül, hogy az áruk a szükségletek fölé ke­rekednek, ők mérik és legitimálják az emberi szükségleteket (vagy tagadják meg tőlük a legitim szükségletként való elis­merést). Mindennapi életünk normatív horizontjaként ezt szok­tuk meg. Az alternatíva természetesen az lenne, ha maguknak a termékeknek a fontosságát valamilyen értelmes kritérium alapján értékelnénk, és így a szükségleteknek, mindenekelőtt az emberi kiteljesedést nyújtó tevékenységekre irányuló alap­szükségletünknek megfelelően termelnénk őket. Mivel azon­ban ez utóbbi szempont – tekintve, hogy az emberi önmeg­valósítást nyújtó élettevékenységek megszervezése és gya­korlása az embereknek egy inherensen minőségi, tehát nem mennyiségileg meghatározható igénye (amelynek kielégítésé­ről csak maguk az emberek, nem pedig az eszményített „lát­hatatlan kéz" dönthet) – semmiféle módon nem jelenhet meg a kapitalista költségszámításban, ezért nem lehet várni tőlünk, hogy tőkés viszonyok között akárcsak gondolni is tudjunk úgy a tevékenységekre, mint amik teljesen indokoltan az emberi szükségletek közé sorolhatók. Természetesen még kevésbé várható, hogy el tudjuk képzelni azokat a szükséges gyakorlati lépéseket, illetve megvalósításuk lehetőségét, amelyek révén a minőségi – mennyiségileg nem kifejezhető – emberi igénye­ket figyelembe véve átalakíthatnánk a társadalmi termelés egész kapcsolatrendszerét, azoknak a céloknak megfelelően, amelyeket mi magunk, társult termelőként tűzünk ki magunk elé, hogy kielégítsük és továbbfejlesszük szükségleteinket, és megvalósítsuk emberi aspirációinkat.

A közösségi csereviszony marxi jellemzése, amely szerint ez a csere nem „csereértékek", hanem a közös szükségletek és közös célok által meghatározott tevékenységek cseréje, hosszú ideje fennálló társadalmi újratermelési folyamataink alapvető átorientálása felé mutat. Egyszersmind jelzi azt is, hogy a Marx által elképzelt közösségi társadalomban a társa­dalmi egyének fokozatosan felszabadulnak a munka­megosztás, és annak mennyiségi módon érvényesülő érték­törvénye rájuk kényszerített strukturális korlátai alól.

A szocializmusba való átmenet történelmi periódusában a csereviszonyok radikális átalakítása közvetlenül két fő szem­pontból releváns.

Egyrészt ez a kategoriális váltás, a termékek (illetve a ka­pitalizmusban természetesen az áruvá váló termékek) cseré­jéről a termelőtevékenységek működőképes mércén – a szük­ségleten – alapuló közvetítő cseréjére való áttérés, kiutat kínál az eldologiasodott eltárgyiasulás romboló ellentmondásaiból, amelynek világában a csereérték feltartóztathatatlan bővülése – magának a rendszernek a strukturális krízisétől eltekintve bármiféle valódi korlátozó kritérium, illetve akadály híján – minden társadalmi ellenőrzés alól kiszabadul.

A második szempont pedig, amely miatt a csere új típusá­nak megvalósítása olyannyira fontos, a kapitalista rendszer ellentmondásain túl magának az emancipáció történelmi vál­lalkozásának kilátásait érinti. Ebben a vonatkozásban a fenn­álló termelési gyakorlat átstrukturálásának sürgető kényszere abból a kijózanító igazságból fakad, hogy a szocializmus tör­ténelmi kísérlete még csak el sem kezdheti alapvető céljai megvalósítását, ha egyidejűleg nem hajtja végre sikeresen az áttérést a termékek cseréjéről – azaz a társadalmi újraterme­lés egy előre meghatározott anyagi célok elérésére irányuló, és ezeknek szigorúan alárendelt, évszázadok óta gyakorolt és a posztkapitalista társadalom által a múltból örökölt terme­lési struktúrákba és instrumentális komplexumokba mélyen beágyazódott formájáról – a valóban tervezett és önigazgató jellegű (nem pedig bürokratikusán felülről vezérelt) termelőte­vékenységek cseréjére.

Azok a komoly problémák, melyekkel az átmeneti társa­dalmaknak a társadalmi újratermelés régi módjának a megvál­toztatása során szembesülniük kell, mikor erőfeszítéseket tesznek az öröklött intézményi és instrumentális komplexumok átalakítására, érthetőbbé válnak, ha a közösségi típusú csere és az utolsó néhány évszázadban uralkodó cseretípus közötti marxi distinkció fényében szemléljük őket. A legnagyobb prob­léma ebben a vonatkozásban az, hogy a termékek cseréjére irányuló, és általuk meghatározott termelés – akár a kapita­lizmusban, akár a posztkapitalista társadalmakban – alapve­tően összeegyeztethetetlen a valódi tervezéssel.

Ez a helyzet valójában még súlyosabbá válik a posztkapi­talista – parancsgazdaság jellegű – gazdaságokban. Mert a kapitalista termelési mód a saját feltételrendszerén belül leg­alább képes működtetni az elérhető anyagi- és munkaerő-for­rások gazdaságos felhasználásának egy (bármennyire is problematikus) pótlékát.¹⁴ A kapitalista társadalomban ez a pi­acon keresztül végbemenő utólagos visszajelzés formájában megy végbe, ennek a visszajelzésnek az alapján a – kapita­lista értelemben vett – nagyobb hatékonyság érdekében mó­dosítható az érintett termelőegységek működése, addig, amíg nem jelentkezik a problémák következő hulláma, amely az­után újra beindítja ezt a korrekciós mechanizmust.

Ezzel szemben a Sztálin által intézményesített parancsgaz­daság tipikus esete a „két szék között a pad alá" esésnek. Mert azáltal, hogy a maga autoritárius kontrollját kiterjeszti a termékek cseréjére is, megfosztja az újratermelés rendszerét még a piacgazdaság korlátozott visszajelző mechanizmusaitól is, anélkül azonban, hogy a termékorientált munkamegosz­tásról és az ennek megfelelő csereviszonyról a munkának a tevékenységek cseréjére irányuló megszervezésével megte­remtené az igazi tervezés feltételeit. A történelem keserű iró­niájaként így kerülhetett azután sor arra, hogy a parancsgaz­daság hetven esztendeje után újból előkerülhetett a tőkés piac korlátozott hatékonyságú visszacsatolási mechanizmusa, mint annak a „piaci szocializmusnak" az eszményképe, amely a posztforradalmi társadalomban mutatkozó problémák- és el­lentmondások megoldását munkások millióinak a munka­folyamatból való „költséghatékony" kiiktatása formájában kép­zeli el.

A valódi nehézség itt az, hogy ahhoz, hogy a posztkapita­lista alternatívát történelmi elődjével szemben járhatóvá te­gyük, nem elég a piaci allokációval működő árutermelés rend­szeréről átállni a központilag irányított termelésre, és a javak és szolgáltatások bürokratikus/önkényes elosztására. Az ilyen gyakorlat elfogadása a forradalmat közvetlenül követő idő­szakban érthető annyiban, hogy mivel a forradalom, az irá­nyító személyzet kicserélődése ellenére strukturális paramé­tereit tekintve érintetlenül hagyja az öröklött munka­megosztást, ezért ez a fajta bürokratikus kontroll jelenti a leg­könnyebb megoldást a gazdaság irányítói számára. Ám azzal, hogy a gazdaság irányítói ezt a legkönnyebb megoldást vá­lasztják, valódi ördögi kör jön létre, mert miközben egyfelől a strukturális munkamegosztás és a vele járó, termékekre ori­entált (még ha nem is árutermelő jellegű) csereviszony fenn­tartása a posztkapitalista társadalomban csak bürokratikusán irányított parancsgazdaságot eredményezhet, ugyanakkor ez a fajta irányítás csak felerősíti a hierarchikus strukturális mun­kamegosztást, és az ennek megfelelő elosztási formákat.

Nem meglepő módon ezért a parancsgazdaság tervezési rendszere – amelynek célja a központilag irányított termelés és erőforrás-elosztás – a valóságban egy inkább fogyatékos, utólagos látszattervezés, és csak az ideológiai fikciók világá­ban jelent valódi társadalmi tervezési folyamatot. Mert a töb­bé-kevésbé önkényesen (vagy voluntarisztikusan) előre meg­határozott tervcélokat nem lehet egykönnyen ráoktrojálni egy ellenálló társadalomtestre. Mi több, a valóságban a parancs­gazdaság önkényesen meghirdetett tervcéljait a tapasztalt kudarcok következményeként törvényszerűen revideálni szok­ták (anélkül, hogy ezt nyilvánosan beismernék). És az a tény, hogy az ilyen revízióknak anélkül kell végbemenniük, hogy a gazdaság irányítói segítségül hívhatnák a piac kapitalisztikus visszacsatolási mechanizmusát, nem változtat azon, hogy alapvető jellemvonásaikat illetően a két, látszólag egymással diametrálisan szembenálló tervezési rendszer nagyon is ha­sonlít egymásra. Mert bár nyilvánvalóan különböznek egy­mástól annyiban, hogy az egyik központi irányítás alatt áll, míg a másik nem, a két rendszernek fontos közös jellemvo­násai a következők:

1. a korrekciós-visszajelzési mechanizmusok utólagos jellege és
2. a termelés megvalósítható korrekcióinak felülről való beve­zetése (az egyik esetben a totalizáló piacon működő „látha­tatlan kéz" a másikban pedig a bürokratikus állami szervek lépései révén).

A hierarchikus társadalmi munkamegosztás fennmaradása a – parancsgazdaság-típusú – posztkapitalista gazdaságok­ban szükségképpen magával hozza tervezési folyamataiknak ezt a kettős meghatározottságát. Ugyanakkor ez a világosan megmutatkozó strukturális hasonlóság a két – kétséges ha­tékonyságú – tervezési rendszer között, úgy a korrekciók utó­lagosságát, mint felülről vezérelt, autoriter működésmódjukat tekintve, segít megmagyarázni, hogy a forradalmat követően a legkönnyebb megoldás választása miért vezethetett oly vég­zetszerűen az öröklött újratermelési gyakorlattól (ahol az élő munka szükségképpen az előre megtervezett árutermelési céloknak van alárendelve) oda, hogy a munkát a (sztálini) parancsgazdaság előre megszabott anyagi imperatívuszainak vetették alá.

Az áru- vagy termékorientált közvetítő cserekapcsolatokról a közösségi gazdálkodásnak a tevékenységek cseréjén ala­puló rendszerére való áttérés megköveteli az egész társada­lom minden vonatkozásban való radikális demokratizálását.

Azok a közvetítő lépések, amelyek az árucsere öröklött rendszerének újratermelődő autoriter gyakorlatáról (és az en­nek megfelelő struktúráktól) elvezethetnek a munka alulról va­ló, valóban tervszerű megszervezéséhez, egyáltalában nem valósíthatóak meg a döntéshozatal posztkapitalista rend­szerének mélységes demokratizálása nélkül. Mert bár a bürokratikus parancsgazdasági rendszer fenntarthatja a társa­dalom feletti ellenőrzését, miközben, még ha a gazdaság az árutermelésen túljutott is, az újratermelés folyamatát termé­kekre orientált módon irányítja (mely az élőmunkát szükség­képpen maga alá rendeli), ugyanez a rendszer teljesen tehe­tetlenné válik, mikor maguknak a termelőtevékenységeknek a létrehozását, és elérhető eredményességi szintjükkel együtt azok koordinálását kellene megterveznie. A parancsgazdasági rendszer által ebben a vonatkozásban felhasznált legsúlyo­sabb szankció – a munkatáborokkal való fenyegetés, illetve ezek tényleges intézményesítésé – a munka termelékenysé­gére csak negatív hatással lehet, ahogyan ezt Sztálin „egy országban felépített szocializmusának" nagy történelmi tra­gédiája tanúsítja.

A tevékenységek Marx által elképzelt termelésének és cse­réjének rendszerét viszont – ahol a „munkamegosztás helyett" (amelyet a kitűzött anyagi célok előre meghatároznak) a munka tervszerű (vagyis az érintett dolgozó szubjektumok szük­ségleteivel és törekvéseivel összhangban megtervezett) meg­szervezése a gazdaság működésének alapelve – csakis ma­guk az érintett egyének hozhatják létre. Mert ők azok, akik arra hivatottak, hogy egy megfelelően közvetített és koordinált társadalmi önigazgatás keretein belül kifejlesszék és gyako­rolják a maguk munkakészségeit, egészen addig, amíg el nem jutnak képességeik teljes kibontakoztatásáig.

Marx szerint tehát az átmeneti társadalom feladata a mun­kamegosztás fokozatos meghaladása, a munka tudatos meg­szervezése révén, amelyet azok a dolgozó egyének tévéznek meg, akik újra elsajátítják mindazokat az irányító funkciókat, amelyeket a (posztforradalmi) munkamegosztás viszonyai kö­zött továbbra is a párt és az állam gyakorolnak. Csakis ezen az úton remélhetik, hogy felszabadítják magukat az időbeosz­tás zsarnoksága, és a mindent mennyiségi terminusokra re­dukáló és nivelláló értéktörvény alól.

VIII.

Az utolsó kérdés, melyet a jelen tanulmány kontextusában tárgyalnunk kell, közvetlenül abból fakad, hogy Marx azon az alapon állította szemben a munka tudatosan megtervezett kö­zösségi megszervezését az öröklött munkamegosztással, hogy ez utóbbit elkerülhetetlenül előre meghatározzák a min­dig bővülő csereérték „racionális" imperatívuszai. Ez a kérdés az „idővel való gazdálkodás" minőségi dimenzióját érinti, és mint ilyen, csak azok között az új feltételek között merülhet fel, ahol az „időminimalizálás" korábban érvényesülő törvénye többé nem szükséges a társadalmi anyagcserefolyamat raci­onális szabályozásához.

A munka gyakorlatának az ilyen irányú reorientálása megint csak egy valódi kategoriális váltást jelent, akárcsak a koráb­ban látott ellentét az áru-, illetve termékorientált csere és a közösségi tevékenységcsere között. Most fogjuk közelebbről megvizsgálni ezt a problémát. Mielőtt azonban ezt megtehet­nénk, először idéznünk kell Marx Grundrissé-jének idevágó szakaszát a maga egészében. Ez a passzus a következőkép­pen hangzik:

„A közösségi termelés alapzatán az idő meghatározása természetesen lényeges szempont marad. A társadalomnak minél kevesebb időre van szüksége ahhoz, hogy gabonát termeljen, állatot tenyésszen stb. annál több időt nyer a másfajta anyagi vagy szellemi termelés számára. Éppen úgy, ahogyan az egyén esetében is, a társadalom fejlődésének, élvezeteinek és tevékenységeinek a sokrétűsége is az idővel való gaz­dálkodástól függ. Az idővel való gazdálkodás – végül is minden gaz­dálkodás erre vezethető vissza. A társadalomnak ugyanúgy célszerűen kell elosztania idejét, hogy összes szükségleteinek megfelelő terme­léshez jusson, mint ahogyan az egyénnek is jól kell tudnia beosztani az idejét, hogy megfelelő arányban szerezzen különböző ismereteket, vagy hogy a tevékenységével szemben támasztott különböző követel­ményeknek megfeleljen. így az idővel való gazdálkodás, a rendelke­zésre álló időnek a termelés különböző ágai közötti tervszerű elosz­tásával együtt megmarad a legfőbb gazdasági törvénynek a közösségi termelés bázisán is. Itt még nagyobb mértékben a gazdálkodást irá­nyító törvényszerűséggé válik. Azonban ez lényegében különbözik a csereértékeknek (a munkának vagy a termékeknek) a munkaidő általi mérésétől. Az ugyanabban a munkaágazatban dolgozó különböző egyének munkája, illetve a különböző munkafajták egymástól nem csak mennyiségileg, hanem minőségileg is különböznek. Mit tételez fel egy, a dolgok közötti pusztán mennyiségi különbség? Minőségük­nek az azonosságát. Ezért a munkák mennyiségi mérése feltételezi minőségük ekvivalenciáját, azonosságát."¹⁵

Mint láthatjuk, Marx felfogásában „a munkaidő tervszerű el­osztása" a közösségi munkafolyamat szabályozásának leg­szembetűnőbb vonása. Ezenfelül a társadalom teljes rendel­kezésre álló idejének ilyen, valóban a tervszerű elosztása ép­penséggel egészen egyedülálló vonása a termelés és csere közösségi formájának. Mert a kapitalista munkamegosztás uralmának feltételei között a termelés és elosztás antagonisz­tikus rendszere a társadalomra vak determinizmussal érvé­nyesülő törvényszerűségként kényszeríti rá az értéktörvényt. Tekintve, hogy a társadalomban adva van a munkamegosztás, valamint az irányítás és a végrehajtás tényezői (tehát a tőke és a munka) közötti kibékíthetetlenül ellenséges viszony, az egyes termelőegységekből kikerülő termékeket először „cse­reértékké kell emelni és csereértékekben kicserélni", mielőtt egyáltalán elképzelhető lenne a társadalmi-gazdasági kap­csolatok kaotikus sokféleségének egy egységes társada­lomkomplexumba való összeolvadását. Más szavakkal a ka­pitalista munkamegosztás érvényesülésének feltételei között csak az értéktörvény szabályozhatja, a maga vak módján – mintegy az érintett egyének „háta mögött" – egyrészt a tár­sadalomnak a természettel folytatott anyagcseréjét, másrészt az egyének törékeny egyesülését egy antagonisztikus szer­kezetű társadalomegészben. Ez az oka annak, hogy az áru­termelő társadalom utólag megnyilvánuló, az értéktörvény ál­tal uralt társadalmisága még csak nem is említhető egy napon a közösségi termelés társadalmiságával, azonosításukról nem is beszélve. Ahogyan Marx helytállóan érvel, semmilyen tár­sadalom sem működhet anélkül, hogy megfelelően szem előtt ne tartaná az „idővel való gazdálkodást". Azonban egy egész világ választja el egymástól a különböző társadalmakat, annak megfelelően, hogy vajon az ilyen megfontolásokat, az időbe­osztást, egy, a termelők háta mögött működő mechanizmus (mint amilyenek a tőkés csereviszony objektív imperatívuszai) kényszeríti-e rá a szóban forgó társadalomra, vagy pedig a termelés és elosztás közösségi rendszerében tevékenykedő társadalmi egyének határozzák meg a maguk számára, hogy szükségleteik és törekvéseik megvalósítása során hogyan fogják elosztani társadalmuk teljes rendelkezésre álló idejét.

A „törvény" szót Marx ebben a két esetben két nagyon kü­lönböző értelemben használja. Amikor egy önmagát vakon ér­vényesítő mechanizmus kényszeríti ki ezt a „törvényt", akkor Marx a kifejezést úgy használja, mint a természettörvény ana­lógiáját, amellyel szereti a tőkés rendszert jellemezni. De a „törvény" szónak éppen így van egy másik jelentése is. Ebben a másik esetben a törvény egy emberi cselekvők által, vá­lasztott céljaik előmozdítása érdekében megalkotott szabályo­zó keretet vagy eljárást jelent. A törvénynek ez az utóbbi je­lentése – „az önmagunknak szabott törvény" – a releváns az időnek a közösségi rendszer feltételei közötti gazdaságos fel­használását illetően. Ennek megfelelően Marx ragaszkodik hozzá, hogy a társadalom rendelkezésre álló idejének ez a fajta beosztása „lényegileg különbözik a csereértékek (munka vagy termékek) munkaidővel való mérésétől".

Ez a gondolatmenet teljesen összecseng egy korábbi Marx szöveggel, ahol Marx elítélte azt, hogyan a tőkés ipar feltételei között a mennyiségi szempont elembertelenítő módon uralko­dik az élőmunka fölött. Ahogyan 1847-ben megfogalmazta:

„Ha a munka puszta mennyisége, a minőségre való tekintet nélkül, értékmérőként funkcionál, ez előfeltételezi azt, hogy a munkát az em­ber a gépnek való alárendelése vagy a végletekig vitt munka­megosztása révén egyenlővé tették; hogy az embereket a munka, amit végeznek, teljesen maga alá rendeli. Az idő minden, az ember semmi, a legjobb esetben az idő rabszolgája. A minőség többé nem számit. A mennyiség az, ami egyedül eldönt mindent; óra óráért, nap a né­pért."¹⁶

Marx szerint tehát nem lehet szó arról, hogy felszabadítsuk a társadalmat a tőke uralma alól, anélkül, hogy egyidejűleg hozzá ne fognánk a munkamegosztás meghaladásának nehéz törté­nelmi feladatához. Egy olyan feladathoz, amely viszont még csak el sem gondolható, még kevésbé megvalósítható a mun­kafolyamatnak a maga teljességében való, minőségi alapon tör­ténő tudatos átstrukturálása nélkül, olyan módon, hogy az em­berek többé ne azt a szerepet játsszák a termelésben, amelyet nekik, mint az „idő rabszolgáinak" a tőke – mindaddig, amíg a tőke rendszere fennmarad, a posztkapitalista társadalmakban is – szükségképpen juttat. Ezért nem hagyhatta el semmilyen elgondolható módon a Grundrisse és a Tőke „öreg Marxa" fia­talkori írásai álláspontját ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban.

A mi saját történelmi korunkban uralkodó ideológiai diskurzusra jellemző egy olyan misztifikáló tendencia, hogy a cserét mint olyan azonosítsák az árucserével. Ugyanakkor gyakran találkozunk hasonlóan meghökkentő kísérletekkel arra, hogy megalapozzanak valamiféle szükségszerű kapcsolatot az idő­vel való gazdálkodás és a piac között. Ez teljesen igazolha­tatlan, egy sor különböző okból.

Először, mert egy ilyen szükségszerű összefüggésnek a hir­detése önkényesen kizárja annak lehetőségét, hogy a piac kaotikus, sok tekintetben még saját kritériumai szerint is pa­zarló elosztási és korrekciós mechanizmusán kívül is működ­het a rendelkezésre álló emberi és anyagi erőforrások elosz­tásának egy racionális rendszere.

Másodszor, mert az idő piac meghatározta elosztása csak az időminimalizálás követelményének a kikényszerítése révén működhet, ezen a nyers módon döntve el nemcsak azt, hogy az egymással versengő áruk közül melyik arat sikert, és me­lyik vall kudarcot, hanem azt is, hogy milyen módon folyik a társadalomnak a természettel folyatott anyagcseréje, és azt is, hogy tagjainak szükségleteit a társadalom legitimálja-e, vagy kielégítésüket érzéketlenül megtagadja. A piacorientálta munkaidő-szabályozás teljesen képtelen rá, hogy megbirkóz­zon azzal a sokkal nehezebb kérdéssel, mely a társada­lomtest teljes rendelkezésre álló idejét érinti, beleértve azt a részt is, amely a rendszer eldologiasott viszonyai között, a profitábilis árutermelés céljaira nem aknázható ki.

Harmadszor, mert a társadalom termelőerőinek a tudomány és a technológia formájában végbemenő fejlődése – azaz az élőmunkának és a kollektív tudatnak az évszázadok során az (áldásos vagy romboló módon egyaránt felhasználható) tu­dás és annak eszközei formájában való kumulatív eltárgyiasulása – nemcsak elavulttá teszi azt, hogy a termelés a köz­vetlenül kizsákmányolható minimális munkaidő korlátai közé legyen bezárva, hanem egyszersmind létrehozza a társadalmi anyagcsere teljes összeomlásának a veszélyét, azáltal, hogy a tudományos-technikai forradalomnak és a tőkés piac profit­orientált, irracionális „korrekciós mechanizmusainak" az összekapcsolódása közvetlen közelbe hozza a végső soron megoldhatatlan strukturális munkanélküliség fenyegető pers­pektíváját.

Negyedszer, mert magának az „idővel való gazdálkodás­nak" a fogalma – még a maga legszűkebben vett jelentésében is – a kapitalizmus fejlődésével kifejezetten problematikussá válik. A tőke uralma alatt ez a váltás – a munkaidő-mérce irrelevánssá válása – elkerülhetetlenül egy szélsőséges ellent­mondás formáját kell hogy öltse. Mert a költségszámítás ka­pitalista rendszere soha nem mondhat le teljesen arról, hogy az időminimalizálás elvét a termelési folyamatra rákényszerít­se. Folytatnia kell az aktívan foglalkoztatott munkaerő lehető legnagyobb mérvű kizsákmányolását, a növekvő strukturális munkanélküliségben rejlő összes veszélyek ellenére. Ugyan­akkor a hasznosítási ráta csökkenésére irányuló szükséglettel összhangban a termelés gazdaságosabbá tételére való törek­vést (amely a kapitalista fejlődés felfelé ívelő szakaszára jel­lemző) egyre inkább a rendszer mindig növekvő pazarlása váltja fel, amely nemcsak a javak, szolgáltatások és termelő­eszközök vonatkozásában érvényesül, hanem a társadalom összmunkaerejével kapcsolatban is. így az idővel való gaz­dálkodásnak az aktív munkaerőre való rákényszerítése kéz a kézben jár azzal, hogy a tőkés rendszer ugyanakkor egyálta­lán nem törődik mindazokkal – mindegy, hogy milyen sokan vannak -, akik a kényszerű henyélés méltatlan állapotát kell, hogy „végzetükként" elszenvedjék, mert a termelés felett uralkodó profit-számítási elv abszurdan pazarló működése ezt követeli meg.

Ötödször pedig, mert a tőke transznacionális tőkévé válá­sának és monopólium jellegű centralizálódásának erősödő trendje magát a piacot egy kifejezetten problematikus és vég­ső soron fenyegetett struktúrává teszi. Ez nagyon komoly kö­vetkezményekkel jár a munkaerőre, és annak hagyományos, a nemzetállamokon belül kiépült tőkés piacok keretein belül kialakult érdekvédelmi szervezeteire nézve.

Azok a támadások a munkaerő – korábban törvényes vé­delem alatt álló – intézményi hadállásai ellen, amelyeknek az elmúlt két évtizedben tanúi lehettünk minden fejlett tőkés or­szágban, és amelyeket időnként – jellemző módon – munkás­párti kormányok vezényeltek (mint Harold Wilson kormányzata Nagy-Britanniában, amely felelős volt egy balul sikerült kísér­letért a British Labour Unions kasztrálására a kormány hírhedt „In Place of Strife"-nek nevezett törvénytervezetével, melyet később konzervatív kormányok hajtottak teljesen végre), vol­taképpen nem mások, mint az ezeket a folyamatokat kísérő mélyebb feszültségekben és a strukturális átalakítás szüksé­gességének megnyilvánulásai. Az ezekben a fejleményekben implicit módon jelenlévő autoritarianizmus nemcsak nyilván­való kísérlet arra, hogy „visszahódítsák" a munka által az el­múlt másfél évszázadban megszerzett területeket (visszahó­dítsák olyan módon, ahogyan ez összeegyeztethető a kapi­talista fogyasztói társadalom expanziós szükségleteivel), ha­nem egyszersmind egy arra irányuló program is, hogy a cent­rumországok munkaerejére is rákényszerítsék azt a munkafe­gyelmet, amelyet a transznacionális tőke az uralma alatt álló Harmadik Világban fenntart. így, távol attól, igazi előrehaladás lenne, az az „idővel való gazdálkodás", amely ilyen módon kikényszeríthető a világ munkaerejének különböző szektorai­ból, nem más mint a kizsákmányolás mértékének növekedése minden oldalon, a „fejlett kapitalizmus" viszonyai között.

Mindezekben a vonatkozásokban az idővel való gazdálko­dás a maga durván kvantifikáló módján, vak gazdasági törvényszerűségként kényszeríti rá magát az árutermelő tár­sadalomra, még ezt csak egy antagonisztikus és ellentmon­dásos formában teheti is meg. A minőségi szempontok radikálisan összeegyeztethetetlenek a kapitalista munka­megosztáshoz elválaszthatatlanul hozzá tartozó értéktörvény eme működésével. Mert az értéktörvény, amely az árutermelő társadalomban a cserét szabályozza, csak egy átlagoló és kiegyenlítő mechanizmus formájában érvényesülhet, amely a maga „láthatatlan kez"-ének a beavatkozása révén kategori­kusan hatálytalanít minden „tévedést" minden potenciális eltávolodást a gazdaság működése mögött rejlő, a tőke rend­szeréből fakadó anyagi szükségszerűségektől. Ezzel szem­ben a Marx által a közösségi termelési és elosztási rendszer kontextusában tárgyalt „gazdasági törvényszerűséget" Marx mint inherensen minőségi szabályozót jellemzi.

Ez nem is lehet másképpen, tekintettel arra a kulcsfoga­lomra, amelynek segítségével Marx érthetővé teszi ennek az új újratermelési rendszernek a társadalmi anyagcsere-folyama­tát, a társadalom re/;es rendelkezésre álló idejének fogálmára. Mert ha a közösségi típusú társadalmi rend gazdagságát an­nak teljes rendelkezésre álló ideje terminusaiban kell mérni a fetisisztikus módon kvantifikált termékek mércéje helyett, me­lyet az időminimalizálás követelményének a dolgozó egyének­re való rákényszerítésével nyernek, akkor magának a „gazda­sági törvénynek" a Marx által használt fogalma is egy, az áru­termelő társadalom csereviszonyai révén érvényesülő érték­törvény jelentésétől minőségileg különböző jelentést kell hogy kapjon. „A törvény, amelyet önmagunknak szabunk" azért, hogy szabályozzuk egy valóban kooperatív rendszer repro­duktív cserefolyamatait, semmilyen módon nem hasonlítható össze a természeti törvénynek a maga érvényesülését kö­nyörtelenül kikényszerítő mechanizmusával, amely nem ve­heti figyelembe az emberi egyének szükségleteit, vágyait és törekvéseit. Ezzel szemben a társadalmi anyagcsere egy (a profitorientált és maximálisan pazarló „gazdasági" mércével szemben) valóban gazdaságos mércéjének a társult termelők általi elfogadása azt jelenti, hogy:

1. A tevékenység (mégpedig a „szabad tevékenység") új területei nyílnak meg annak köszönhetően, hogy egy, a tevé­kenységek cseréjére orientált rendszerben a társadalom ter­melési célokra fordítható „teljes rendelkezésre álló ideje" meg­többszöröződik, mihelyst maguknak az egyének által végzett tevékenységeknek a létjogosultságát többé nem a szűkebb értelemben vett „gazdasági" (azaz profitorientált) kritériumok alapján ítélik meg, csakis ezen a módon válik lehetségessé azoknak a szükségleteknek a kielégítése, amelyeknek a léte­zését az időminimalizálás kvázi-mechanisztikus kényszerének (mely az áru-orientált termelésnek mindig szabályozó elve kell hogy maradjon) perspektívájából, és ennek nyomása alatt nem lehet figyelembe venni.
2. Az előző ponttal szoros összefüggésben a társadalom jelentős mértékben megnövekedett és újradefiniált teljes ren­delkezésre álló idejének köszönhetően az időt minőségi ala­pon lehet a különböző javak és szolgáltatások előállítását szolgáló tevékenységek között elosztani, és ezeket a minő­ségi megfontolásokat a társadalom tagjai által tudatosan el­fogadott prioritások határozzák meg, tekintet nélkül a válasz­tott célok megvalósításához szükséges munkaórákra, ahe­lyett, hogy a termelés céljait és prioritásait határozná meg az a szempont, hogy mit lehet nyerni a termelők könnyen kizsák­mányolható munkaidejének jobb kihasználása révén. Ez a mi­nőségi változás nem lehet pusztán a munka termelékenysége növekedésének az eredménye. Ennek a növelésére a tőke is teljes mértékben képes, saját vonatkoztatási rendszerén belül. A termelés szükségtelen időkorlátoktól mentes, a tudatosan választott prioritásoknak megfelelő társadalmi szabályozásá­nak lehetősége pozitíve a korábban termelési célokra nem hozzáférhető „idősávok", azaz a kapitalisztikus szempontból profitábilis módon nem hasznosítható és ezért kihasználatlan emberi erőforrások kiaknázásából fakad. Ilyen módon nyer minőségileg új jelentést a társult termelők „teljes rendelkezés­re álló idejének" fogalma. A maga új megjelenési formájában a termelés és fogyasztás közösségi rendszerében a teljes ren­delkezésre álló idő keretei kiterjeszthetőek egy sor olyan te­vékenységre, amelyek, bármilyen akut szükségleteket is elé­gítettek volna ki, semmilyen módon nem fértek be azokban az egyenletekbe, amelyek korábban, az értéktörvény kény­szere alatt szabályozták a gazdálkodást.

Egyedül ilyen feltételek mellett képzelhető el az is, hogy a hasznosság a tőke rendszerében nemcsak materiálisán kor­látozó, de egyszersmind elidegenítő és eldologiasító fogalmát is újradefiniáljuk, a Marx által „A filozófia nyomorúságá"-nak fentebb idézett szakaszában kifejtett értelmének megfelelően. Olyan értelemben tudniillik, hogy ahelyett, hogy a minimális idő szempontja zsarnokságának engednénk át a végső dön­tőbíró szerepét a termékek társadalmi hasznosságát illetően, inkább az egy-egy árucikk termelésére fordított időt határozná meg társadalmi hasznosságának mértéke, ami tökéletesen ér­telmes kritérium lenne minden munkavégző szubjektum szá­mára, hanem működnének bennük a kapitalista költségszámí­tás tudatukba beleívódott diktátumai.

Bizonyos, hogy a munkafolyamatoknak az ilyen minőségi megfontolások szellemében való átstrukturálása teljességgel elképzelhetetlen, ha egyidejűleg az átmeneti társadalom a maga anyagi közvetítései révén nem haladja meg fokozato­san a munkamegosztást, és a vele együtt járó értéktörvényt. Ezen felül, ha az átmeneti társadalom által elfogadott eman­cipációs stratégiák nem kérdőjelezik meg radikálisan a mun­kamegosztást és az értéktörvényt, akkor az eredeti szocialista víziótól való ilyetén eltávolodásnak nagyon komoly következ­ményei lesznek. Mert ebben az esetben nem marad tere a Marx által leírt közösségi munkafolyamat víziójának, amelyben a minőség – és a megfelelő emberi szükségletek – játsszák a döntő szerepet, az idő mennyiségi elosztása pedig elveszti azt a korábbi, túlzott szerepét, amelyet a társadalmi anyagcsere-folyamat ellenőrizhetetlen meghatározójaként játszott.

Ami Lukácsot illeti, szerinte a minőségre vonatkozó marxi megfontolások (melyek nélkül a magyar filozófus által annyira magasztalt példaadó művészi alkotások vagy erkölcsi tettek elképzelhetetlenek volnának) teljesen megfelelőek és helyén-valóak a „szükségszerűség birodalmán" túl, a „szabad­ság birodalmáéban. Marx számára ezzel szemben az ilyen szempontok integráns részei kell hogy legyenek azok­nak az elfogadott anyagi közvetítő eszközöknek, amelyekre a társadalomnak szüksége van ahhoz, hogy a maga minden aspektusában átstrukturálja magát a posztkapitalista termelési folyamatot, ha egyáltalán feltételezzük, hogy van valamilyen remény arra, hogy a társadalmi egyéneket fel lehet szabadí­tani a tőke és a vele járó hierarchikus munkamegosztás ural­ma alól.

Marx az emancipált társadalom anyagi alapjaként a „bő­ség" világát képzeli el, azaz olyan feltételeket, amelyek között a szűkös erőforrások szükségképpen kíméletlen elsajátításá­ért folyó harc többé nem határozza meg az egyének élette­vékenységét. Ahogyan a termelőerők egyetemes fejlődésére, és az ezen az alapon kibontakozó új emberi viszonylatok le­hetőségére hivatkozva kifejti:

„a termelőerőknek ez a fejlődése (amely ugyanakkor az emberek va­lóságos, tapasztalati létezését vonja maga után, a maguk a helyi he­lyett világtörténelmi létezésében) abszolúte szükséges gyakorlati elő­feltétel, mert enélkül csak a hiányt, a nélkülözést tennénk általánossá, és a nélkülözéssel újrakezdődne a harc a szükségletek kielégítéséért és az egész régi szemét szükségképpen újra előállna; továbbá mivel csak a termelőerőknek ezzel az egyetemes fejlődésével jönne létre egyetemes érintkezés az emberek között … minden nemzetet a többi forradalmától téve függővé és végül világtörténelmi, univerzális egyé­neket téve a lokális egyének helyébe. Enélkül 1) a kommunizmus csak helyi jelenségként létezhetne; 2) maguk az érintkezés erői nem fej­lődhetnének úgy, mint egyetemes és ezért feltartóztathatatlan erők, hanem babonákba ágyazott, hazai sütetű „körülmények" maradnának; és 3) az érintkezés minden bővülése megszüntetné a helyi kommu­nizmust. Tapasztalatilag a kommunizmus csak az uralkodó népek egy­szerre és egy időben végrehajtott tetteként lehetséges, amely előfel­tételezi a termelőerők egyetemes fejlődését és az ezzel szükségkép­pen összekapcsolódó világméretű emberi érintkezést."¹⁷

így tehát Marx szerint nem lehetséges „szocializmus egy or­szágban", sem a szocialista társadalmi rend létrehozása anél­kül, hogy egy, minden tagjának szükségleteit kielégíteni ké­pes, rendkívül termékeny társadalmi-gazdasági rendszer ré­vén leküzdjük a hiányt, a nélkülözést és a szűkösséget.

Nyilvánvaló azonban, hogy teljesen elképzelhetetlen meg­haladni a hiányt mint olyant – és a vele együtt járó „egész régi szemetet" – az értéktörvény korlátain, és a mennyiségi szempont ennek megfelelő uralmán belül maradva. Mert a marxi értelemben vett minőségnek, mint olyan mércének, amely képes értelmes korlátokat szabni annak, ami egyébként csak a gazdagság potenciálisan lehető legpazarlóbb hajszo­lását jelentené, a tudatos elfogadása nélkül az „új történelmi forma" felé való visszafordíthatatlan előrehaladás csak álom lehetne.

A bőség társadalmának valóságos létrehozása megköveteli a társadalmi újratermelés folyamatának olyan módon való át-orientálását, hogy a közösen megtermelt javak és szolgálta­tások teljesen megoszthatóak, nem pedig individualisztikus módon elpazarolhatok legyenek, mindazok által, akik részt vesznek a közvetlenül társadalmi termelésben és fogyasztás­ban. A tudatos önszabályozásnak e módja nélkül még a lehető leggazdagabb társadalom is „az önmagát megújító és kikény­szerítő szűkösség" ördögi körének csapdájában marad, még akkor is, ha a kérdést csak viszonylag korlátozott létszámú embercsoportok korlátlan igényeire vonatkoztatva vetjük is fel, az egyének összességéről nem is beszélve.

Természetesen ennek a marxi víziónak a teljes megvalósí­tása a szükséges anyagi közvetítéseknek a maguk globális kontextusában való realisztikus kidolgozását követeli meg, amely a tőke (bármilyen formában gyakorolt) uralma alatti munkamegosztástól elvezet a közösségi lét egy olyan új for­májához, amely csak a történelmileg kialakult átmeneti társa­dalmak által felvállalt fokozatos átalakítás folyamatából alakul­hat ki. Mindazonáltal még ha ennek a víziónak a teljes meg­valósítása – amely egy globális társadalmi átalakulást tesz szükségessé – még nagyon hosszú időt vehet is igénybe, a célul kitűzött irányban való előrelépéshez szükséges gyakor­lati lépések bármely posztforradalmi társadalomban megvaló­síthatóak, anélkül hogy a tőke és a munka közötti erőviszo­nyok világméretekben való radikális átalakulására várnánk.

Természetesen eközben szükséges, hogy megtartsuk azt a globális perspektívát is, amelyet Marxnál az utolsó idézetben láttunk, mert ez a globális perspektíva az az orientáló keret, amelyen belül az egyes átmeneti társadalmaknak gyakorlati lépések és stratégiák révén meg kell próbálniuk megvalósítani a maguk – az adott helyzetben lehetséges – közvetítő féllegű feladatait. Ugyanakkor azonban „itt és most" megvalósítható – a múltban az értéktörvény kényszere alatt elfogadott fenn­álló hasznosítási ráták radikális átértékelése révén – a szo­cializmus építéséhez nélkülözhetetlenül szükséges áttérés egy olyan gazdálkodásra, ahol a termelési célokat és az el­osztási eljárásokat minőségi kritériumok határozzák meg. A specifikus területeket, ahol ennek a váltásnak végbe kell mennie, úgy határozhatjuk meg, mint olyan kézzelfogható anyagi és kulturális célkitűzéseket, amelyek nemcsak egy, bármilyen szerény mértékű előrelépést Ígérnek a világméretű közösségi társadalom inkább távolinak tekinthető célja felé, hanem egyszersmind javulást is az emberek életszínvonalá­ban „itt és most", mégpedig sokkalta realisztikusabb javulást annál, ami a munkamegosztás öröklött struktúráinak toldoz­gatása révén lenne elérhető.

Jegyzetek

1 Lukács: A demokratizálódás jelene és jövője, Magvető, Budapest, 1988. 155. o.

2 Marx: Tőke, 1. köt. 78-79. o.

3 Lukács: A demokratizálódás jelene és jövője, 111-112. o.

4 Marx: Uo. 76.o.

5 Marx: Grundrisse, 704-5. o.

6 Lukács: A demokratizálódás jelene és jövője, 178. o.

7 Marx: Grundrisse, 708. o.

8 Uo.

9 Marx: The Poverty of Philosophy (A filozófia nyomorúsága), MEM (Marx és Engels összes művei) 6. köt. 134. o.

10 Lukács: Toward the Ontology of Social Being: Labour, Merlin Press, London, 1980. 83. o.

11 L. az egyéni és társadalmi interakciók e modellje problematikus jellegének tárgyalását cikkemben „Az ész csele – fordított irányban", a Radical Philosophy 42. számában, 1986 tél/tavasz, amely először 1982-ben jelent meg a Problemi del Socialismo XXIII évf. 23. számá­ban.

12 Uo. 171-72. o.

13 A kérdés iránt tüzetesebben érdeklődő olvasóknak előkészületben lévő könyvemet, a Túl a tőkén-t tudom ajánlani, amelynek része a jelen tanulmány is.

14 Függetlenül attól, hogy korunkban mennyire idealizálják, a tőkés piacgazdaság szintén egyfajta „parancsgazdaság", még ha vezérlési rendszere komplikáltabb – és egyszersmind személytelenebb – is, mint a posztkapitalista társadalmak gazdaságáé. Az árutermelő társa­dalom piacgazdaságának – amely állítólag az egyéni „fogyasztói szu­verenitás" elve alapján működik – a valódi arca minden krízishelyzet­ben lelepleződik. Ilyenkor mindig azt halljuk, hogy „nincs más lehető­ség", mint hogy végrehajtsuk a fennálló rendszer működéséből fakadó imperatívuszokat.

15 Marx: Grundrisse, 172-73. o.

16 Marx: The Poverty of Philosophy, MEM, 6. köt. 127. o.

17 MEM: 5. köt. 49. o.

Nincs jogunk ipszilonnal írni a nevét, ahogy a Jókaiét sincsen. Egyszerre tették ők azt le, visszavenni restelltek. Olvastam ugyan egy kuriózus adatot, hogy halála előtt valami családi okból visszavétette vele az öccse. De különben 1848-tól 1916-ig, amikor kilencvennyolc évesen meghalt, egyszer sem írta Görgeynek a nevét. Demokratái fügefaleveléhez ragasz­kodott, ezt respektálták is, senki sem írta másképp. Görgei Artúr: ez az ő történelmi neve.

Katonai értelemben nem bizonyítható, hogy – a világosi na­pig – harctéri árulást követett volna el. Aki volt, annak más a neve: 1848-ban forradalmi, 1849-ben ellenforradalmi kalandor.

Az ellenforradalmár admirális rezsimje az utóbbit, az ellen­forradalmár tábornokot avatta szentté. Szobrot állított neki, történetírása (Szekfű Gyula) költői szárnyakat kapott. Felvi­déki hadmenetét Xenophon tollára méltó anabázisnak látta, a világosi eseményt úgy summázta, hogy Görgei „egy pillanatra leborult hű lova nyakára". (A megható, Görgey Istvántól eredő mozzanatról megbízható, jelentőségéhez méltó értesülés nin­csen. De mutatja, minő melodramatikus és eredeti képalkotá­sokra képes a könnyekig elfogulatlan történettudomány.)

Ideje hát Görgei Artúr működését végigkövetni, saját em­lékiratait (Mein Leben und Wirken in Ungarn, Lipcse, 1852) le sem téve kezemből. Nem a cikk súlya, csak a hátborzon­gató tünet kívánja meg. Hogy miért, megmondom majd a vé­gén.

*

Megjelenik 1848 tavaszán a forradalmi Pesten egy harminc­éves fiatalember. Kilépett főhadnagy, amióta leszerelt, már jó két éve lézeng, Prágában kémiával foglalkozott, otthon, a Szepességen gazdálkodni próbált, Pesten az új minisztériu­mokban elszobázik, a honvédségbe századosnak veszik be, s mert tiszthiány van, hamarosan őrnagy. Csak németül tud, magyarul hétéves kora óta nem beszélt, most jön bele újra, a hazai viszonyokról – maga vallja később – fogalma sincs (forradalom, majd ellenforradalom tehát mindegy, csak vigye valami cél felé). De vele is a még eleven példa, a napóleoni pályaminta káprázata játszik, a francia Directoire első embe­rének, Barrasnak, a nagy protektornak pártfogásával a napó­leoni start. Itt is forradalom van, itt is van Barras, valami Kos­suth. Hogy hívja fel a figyelmét?

Csepel szigetén, mint önálló parancsnok, felakasztatja az ellenséges röplapok birtokában talált Zichy Ödön grófot (amit Szekfű, mint fellebbezési fórum, utólag majd főbe lövetésre enyhít). Nem a legdecensebb start, de azonnal híressé teszi (kivégeztetni később is szeret). Magyarországon még nem akasztottak grófot; ez aztán az igazi forradalmi tiszt! – és Kos­suth géniuszának, fájdalom, nem volt erős oldala az ember­ismeret. Perczelhez kerül, ott van Ozoránál, de parancsnokát a Honvédelmi Bizottmánynál írásban, durván denunciálja, füg­gelemsértésért Perczel hajszál híján főbe löveti, de Kossuth már meglelni vélte benne az emberét. Küldi is, már mint ez­redest, a nyugati határszélre, az öreg Móga altábornagy mel­lé, bizalmi embere gyanánt, hogy szemmel tartsa, megbízha­tó-e. Három hét múlva már Móga utóda, tábornok, a feldunai hadtest (s a belőle majd kifejlő magyar fősereg) parancsnoka. Addig fogadkozott és udvarolt Kossuthnak, amíg kezébe végül sereget adott. S most már neki van terve vele. Még nem tudja, hogy Kossuth annyival több, mint Barras, amennyivel ő keve­sebb, mint Napóleon.

Először tűzi ki maga elé a diktatúra célját. Egyelőre Kossuth legyen a diktátor, mindenféle civil bagázsi nélkül. Ő maga sze­mélyesen csak azért nem, mert – mint magának újra bevallja – „legzsengébb koromtól 1848 áprilisáig az ország határain kívül éltem, még kapcsolatom sem volt vele, szokásait, tör­vényeit stb. nem ismertem" (s ezt is németül írta). De csak miután a közelgő Windischgrätznek harc nélkül feladta az egész Dunántúlt, s Kossuth parancsa ellenére sem fogadott el a főváros előtt csatát – csak akkor veszi észre, hogy a forradalmi diktatúrából, Barasszal vagy Barras nyakára nőve, nem lesz semmi. A császáriak, úgy látszik, győztek, az év végén bevonultak Pestre, Kossuth pedig Debrecenbe tette át a maga, az országgyűlés és a Honvédelmi Bizottmány szék­helyét. Ő úgy írja majd, hogy „gyáván megszökött". Nincs már benne fantázia, horizontján túlkerült, maga pedig légüres tér­be. Hallatlan dühre gerjed, a forradalomból elég, másba kezd, mert már ideje.

Február ötödikén kiadja hírhedt váci proklamációját a Hon­védelmi Bizottmány ellen. Az első tiszti pronunciamiento. Win-dischgrátzék fel is figyelnek. „Mivel nem lehetetlen, hogy Görgei, tekintettel a Honvédelmi Bizottmánnyal való ellentétére, hajlandó lenne tárgyalni, herceg Jablonowsky vezérőrnagy er­re felhatalmazást kapott és egy irattervezetet adandó alka­lommal Görgei részére" (Der Winter-Feldzug 1848-1849 in Ungarn, Bécs, 1851., 209.0.). Ettől fogva környékezik is (Bis­marck később elképzelhetnek tartja, hogy megvásárolták) , de a megalomán fiatalembernek egyelőre hazai céljai vannak.

Tisztikarában már meg is szervezte a szúrós szemű, hall­gatag vezér misztikáját, saját tiszti juntáját, melyben az ő su­gallatára máris divat Kossuthra idétlen vicceket faragni, csakis a sorkatonaságban bízni, a honvédeket, sőt maga a „morális süllyedésben" élő nemzetet is lenézi (mindenféle külföldi lé­giókról nem is szólva), a Kossuth javasolta partizánháborútól (Parteigängerkrieg) undorodni, valami osztrák mintájú szoldateszka vezérletével masírozó hadseregről beszélni. Kossuth, noha unszolták, sem ekkor, sem máskor nem állítja felfede­zettjét hadbíróság elé, mert az ügyet, a hadsereg egységét félti. Különben sem Robespierre ő, „csak" Danton és Carnot. Mindvégig szinte apásán beszél vele, Görgei pedig szemtől szembe sosem tiszteletlen; Aradon majd a diktatúrát is csak levélben meri kérni. Azt ugyan nem tudja, kicsoda Kossuth s hogy óriással beszél, aminthogy mindvégig azzal sincs tisz­tában, miféle roppant történelmi szituációba csöppent – de mindenesetre tudja, hogy Kossuth csaknem húsz évvel idő­sebb nála, s hogy mindenét neki köszönheti. Csak emlék­irataiban szabadul el a feneketlen gyűlölet: „Kossuth úr", aki „gyáva", aki „nagyszájú", aki „méltatlan a nemzet hálájára", aki „nincs az ő [mármint a Görgei] morális nívóján", hogy csak az enyhébbjét fordítsam német szövegből magyarra.

Ez sistergett benne, már amikor Vácról a Felvidékre indult. A nagy „anabázís" haditerve nem az övé, hanem Bayer ezre­desé, a nemrég még osztrák vezérkari tiszté, majd bécsi hír­lapíróé, Bajor Gizi nagyapjáé, akit Görgei az emlékiratok két kötetében sosem nevez meg, csak „vezérkarom főnökeként" emlegeti.

Lőcsén tisztjeinek táncvigalmat rendez – soirée dansante, ahogy írta -, de közben egy mellékszobában azon tűnődik, „nem lett volna-e jobb nem olyan messze mennie, ahonnan nincs már visszaút", s „a mérges váci proklamáció helyett nem lett volna-e jobb önkéntes fegyverletételre felszólítania a feldunai hadtestet". S szorongva várja Guyon futárát a Branyiszkó felől. Mert ezalatt, amíg éjjel ezen töpreng, tőle húsz-valahány kilométernyire, felülről jövő gyilkos tűzben kapaszkod­va kanyarról kanyarra honvédéi élén a fagyott havon, Guyon megmássza és beveszi a branyiszkói hágót, a szabadságharc egyik legszebb győzelmét aratja, megnyitva a feldunai hadtest útját az egyesülésre Klapkával s Eperjes, Kassa felé, le az Alföldre, a diadalmas tavaszi hadjárat lehetősége elé.

Guyont tehát gyűlöli. „Helyén van a szíve, de az esze nem". Vádolgatja még hazaárulással is, noha Guyon róla jelentette ki, hogy „áruló alatt nem hajlandó szolgálni". Gyűlöli a kossuthista Nagysándor tábornokot is, s fél is tőle, mert egy Kos­suth elleni világos célzására – „megszabadítaná a hazát, aki Pompeius ellenében Ceaser szerepére vállalkoznék". Gyűlöli Bemet s a „hasonló elemeket", távol kellene tartani a hadse­regtől Guyont, Perczeit – s a legsürgősebben a „tébolydába való" öreg Dembinskit, akinek fővezéri helyére pályázik. Erre oka is van.

Nem minden lengyel olyan hadvezér, mint Bem. Dembinski határozottan balkezes (és Görgei azért külön is gyűlöli, hogy vétójával megmentett egy honvédtisztet, akit főbe akart lö­vetni). A második, a tiszafüredi pronunciamiento sikerült is, a haditanács Dembinski ellen volt, Kossuth odasiesett, letette.

A fősereg élén Görgei a fényes tavaszi hadjáratra indul, melynek dicsőségét görcsösen fűzik nevéhez, holott haditer­ve, beleértve isaszegi csúcspontját is, Görgei szerint is a Klapkáé (előzőleg egy kicsit még a Vetteré is, akiről azonban Görgei hallgat), személyes harctéri szerepe pedig szóra alig érdemes. Szolnok, Hatvan, Tápióbicske, Isaszeg, Nagysalló: egytől egyig a Damjanich, Gáspár, Klapka, Aulich – s részint a Pöltenberg, Leiningen – dicsősége mind. Szolnoknál nem volt jelen. „A hatvani csata ideje alatt szándékosan gyöngyösi főhadiszállásomon tartózkodtam, messze a csatatértől, hogy helyettesemet a 7. hadtest élén (a hatvani győző, Gáspár tá­bornok nevét nem említi) önálló parancsnokként való bemu­tatkozásakor működésében ne zavarjam." Tápióbicskénél és Isaszegnél a csatatér peremén cirkál, Damjanich, Klapka, Au­lich között érdeklődve ide-oda lovagol. Nagysallónál „a harc vezetésében személyesen akartam részt venni, de csak ab­ban az esetben, ha határozottan kedvezőtlen fordulatot venne, s épp hogy akkor lehetőleg hamar kéznél lehessek, főhadi­szállásomat nem hagyhattam el, mert a harc menetét a magas lévai várromról jobban megfigyelhettem, mint bármely közelibb pontról közvetlenül tehettem volna".

S ezek már a Függetlenségi Nyilatkozat napjai. Nem igaz, hogy a tervvel, mikor Kossuth a tábornokokkal udvariasságból közölte, nyíltan szembefordult. Megtehette volna, mint Gáspár tábornok: nem ért egyet, leteszi a szolgálatot. Görgei – tanú­sítja Klapka is – kétértelműén viselkedett. A hadügyminiszter­séget épp az új kormányban fogadta el, sőt egy proklamációban „európai harcról" beszélt. („Európa szabadságát" később aztán mindig gúnyos idézőjelbe tette.)

Világtörténelmi kilátás nyílt meg. Az ország földjén – az izo­lált gyulafehérvári, temesvári, budai várőrséget kivéve – nem állt többé ellenség. Üldözni kell hát, nekimenni Bécsnek, fel­lobbantani a bécsi forradalom parazsát, bevinni a szabad­ságharcot Európa szívébe, mielőtt még felfejlődnék a közelgő cári segélyhaderő. Görgei is így gondolta – de csak Bécs ka­pujáig. Emlékiratai elárulják: ott meg akart állni, Bécs és Debrecen közt kompromisszumot közvetíteni, s ha Debrecen okoskodik, katonai államcsínnyel (Martial-Staatsstreic) kény­szeríteni (ami persze már az ő diktatúrája lenne).

De Budavárát előbb mindenki fel akarta szabadítani, bár ennek semmi értelme nem volt, pláne hogy Görgei a hadmű­veletet rosszul számította ki. Azt hitte, egy roham elég lesz, de komoly ostromra kellett berendezkednie, s ezt a tizenhét napos késedelem szerinte is végzetesnek bizonyult. Azalatt összeszedte magát, s az új fővezér, Haynau alatt offenzívára készült nyugati határunkon a vert császári haderő, az ország szélein, északon és keleten pedig megjelentek az intervenciós csapatok.

A budai várfalon Nagysándor tábornok volt az első, de Gör­gei hadijelentése nem említette meg. Görgei viszont a legna­gyobb rendjelet kapta s altábornagyi előléptetést. Gúnyosan utasította vissza mind a kettőt. Az egyiket ázzál, hogy nem érdemelte meg, csak távcsővel, a Svábhegyről nézte az ost­romot. A másikat azzal, hogy az altábornagyság „nem köztár­sasági rendfokozat" – vagyis ezzel a pózzal a Szemere-kor­mány republikanizmusának mutatva undorral fügét.

Hanem mert látta, hogy most már cselekednie kell, sietett Debrecenbe, bizalmas megbeszélésre az ottani békepárttal. De mikor expozéja során odaért, hogy az ő célja, most elő­ször végre nyíltan kimondva, nem más, mint katonai ellen­forradalom (emlékirataiban szó szerint Militär-Contre-Revolution) – akkor már elborzadtak Görgeitől a mégiscsak reform­kori s márciusi előéletű békepárti képviselők. Kiáltásaik -„nem kell haduralom!" (az emlékiratokban: keine Säbel herrschaft!) – Görgei torkára forrasztották a szót. „Az értekezletre jóreménnyel jöttem, csalódottan távoztam." Megvallja: ekkor határozza el, hogy céljai kivált hátsó gondolatait ezután el­hallgatja mindenki elől. Eddig arra unszolta meghitt tisztjeit, választassák magukat képviselővé; most már erről is letesz.

Június 20-án Kossuthnak büszke levelet ír: ő nem a kor­mányért harcol, máskülönben máris letenné a fegyvert. Még erre sem csukják le, hanem három leendő vértanúból, Csányi László miniszterből (neki atyai protektorából), Aulich Lajos tá­bornokból, Kiss Ernő altábornagyból álló küldöttséget menesz­tenek hozzá Komárom alá: vonuljon le a Tiszához. Rá is áll, mert mást már nem tehet, de előbb megvívja Komárom alatt július 2-án az ácsi csatát: az első és utolsó nagy csatát, me­lyet maga vezet, melyben huszárok élén maga rohamoz, fején kardvágást is kap, s amelyet homéroszi színekkel fest Szekfű Gyula. Csakugyan, mivel feltűnő forgós csákóban, tábornoki piros díszben dobja magát a tusába, feltehető, hogy – miután minden útját előrekesztve látja – ezúttal, ez egyszer bőszen a halált keresi. Mert már retteg is.

Még egy hónapja sincs, hogy Haynau, az új császári főve­zér báró Mednyászky László honvéd őrnagynak, épp Görgei hajdani bécsi testőr-pajtásának felakasztásával ő mutatta be Pozsonyban programját, melyet a volt császári tisztek irányá­ban követni fog. Kossuth és Klapka sürgette is Görgeit, váltsa be saját régibb dörgedelmes fenyegetését: egy hadifogoly ma­gyar haláláért három hadifogoly osztrákét! Meg amivel Hentzit, Budavára parancsnokát Pest bombázásáért fenyegette: hogy kardélre hányatja a budai Vár őrségét. E retorziókkal Görgei nem élt, pedig akasztani, főbe lövetni máskülönben szeretett. Ő is a Mednyánszky kategóriájába tartozik, mint volt császári tiszt. S most gyászosan ismétli seregével a felvidéki hadme­netet: Arad felé, Világos felé.

Útközben cári erőktől hol kikap, hol meg parlamentereikkel tárgyalgat, barátkozik. Tisztjei sűrűn lemaradoznak, mert sejtik a közelgő kapitulációt, s hadifogsághoz, bitóhoz, várfogság­hoz nincs kedvük. Ő, akinek Világosnál is az lesz rövidesen a gondja, hogy ne csürhét, hanem értéket, hadsereget adjon át, befogatja és főbe löveti őket, pedig egy ifjú honvédszáza­dosért édesanyja is könyörög. Az ítéleteket, amelyeket Görgei megerősít, az ő régi, hű főhadbírája hozza. Remellay Gusztáv őrnagy, a kedvelt reformkori beszélyíró, aki Josefstadtból sza­badulva majd börtön-besúgói érdemekre hivatkozik, úgy kap újságírói működési engedélyt. (Még júniusban is saját lapot tervezett Görgei; ki tudja, milyen terve lehetett? Kiszemelt szerkesztője Kecskeméthy Aurél: Világos után rögtön cenzor és rendőrbiztos Bécsben, később kétségkívül fényes tollú tár­caíró, Széchenyi döblingi famulusa.) S most: Nyíradony, két héttel Világos előtt.

Itt állít be Görgeihez Szemere miniszterelnök és Batthyány Kázmér külügyminiszter, hogy illetékesen vegyék át tőle (nem sikerült) az oroszokkal való érintkezést. A felfuvalkodott fiatal­ember csak másnap, Vámospércsen fogadja, ott is elszobáztatja és „fenyítésül" – így írja – teszi ki őket a köréjük gyűlő tisztek kaján megjegyzéseinek. Másnap vívja meg és veszti el a tízszeres orosz túlerővel szemben hadtestének utolsó e­lőtti csatáját Debrecennél Nagysándor tábornok. Odahallik a csatazaj, de Görgei a fősereggel nem siet segítségére. „Izzad most Nagysándor. Estére ötezerrel kevesebben leszünk." Ennyire szorítkozik – és mártírhalála után mindössze két évvel oldalakon keresztül mocskolja nyomtatásban az aradi vérta­nút.

– Eleget figyelmeztettem Kossuthot, fájdalom, ő nem hitt nekem – szólt Nagysándor a siralomházban a paphoz. (A bu­dai ostrom alatt, amikor már sűrű volt a szóbeszéd, kérte a tábornok Kossuthot, hogy figyeltesse Görgeit. Ahogy Görgeivel figyeltette még az ősszel Mógát.)

S két hős párbeszéde a kivégzésre induló csoportban:

Nagysándor: Ugye mondtam, hogy akasztófára vezet ben­nünket Görgei?

Damjanich: Nem akartam hinni, de most már látom, ba­rátom.

A siralomházban Damjanichot csak Kossuth sorsa érdekel­te. – Csak legalább őt tudnám biztonságban! – mondta a pap­nak. S hozzátette: „Csak lábamat ne törtem volna! Most nem ezen a helyen találkoznánk!"

Ami valószínű.

Diktátori felhatalmazása birtokában Görgei kiáltványt adott ki. Első mondata kitörő diadalordítás: „Az ideiglenes kormány nincs többé!" Ha a végpillanatban érte is el, de elérte. Tovább pedig nem is érdekelte az ügy.

Csak azon mérgelődött, hogy diktatúrája érvénybe lépését csak este kilenc órára tűzte ki s előtte elutazott a joggal gya­nakvó Kossuth; tehát kisiklott a kezéből, tábornokokkal, mi­niszterekkel, a sereghez csatlakozott kiválóságokkal együtt az ellenségnek nem szolgáltathatja ki. Legalább a legértékesebb hadizsákmányt, a koronát és a koronázási jelvényeket szeret­te volna az ellenség számára biztosítani, el is küldött értük, s valódi dührohamot kapott, amikor megtudta, hogy Szemere „jogtalanul" magával vitte őket, nehogy – ami nyilvánvaló sor­suk lett volna – „jogos" Habsburg-tulajdonba visszakerülje­nek.

A kicsikart diktátori felhatalmazáshoz mellékelt kossuthi kí­sérőlevélben különben (emlékirataiban Görgei ezt közzé sem tette) egyéb kellemetlenségek is foglaltattak. Túl azon, hogy „igen különös dolog, hogy valaki magát kandidálja kormány­nak" s hogy „a 18-ik brumaire-eket nemigen kedvező esemé­nyeknek tartom a szabadság érdekében", két súlyos figyel­meztetést intézett Görgeihez Kossuth: „Én árulásnak tarta­nám, ha minden okszerű lehetőség meg nem kíséreltetnék a nemzet megmentésére. Árulásnak tartanám, ha ön nem a nemzet, hanem csak a hadsereg részéről, nevében és szá­mára bocsátkoznék alkudozásokba."

Most lett csak Görgei bizonyítottan s betű szerint is áruló: mert e gyászos brumaire 18., e már-már posztumusz katonai hatalomátvétel után elkövette mind a kettőt. (Kormányt, or­szággyűlést katonailag likvidálni: ez egyébként már korábban is felmerült. E pótlólagos brumaire 18. már csak e kettős bűn, e Kossuth-megjelölte kettős árulás elkövetésére adott Görge-inek alkalmat.)

Nem kísérelt meg minden lehetőséget. Klapka már rég meg­mondta neki, hogy ki lehet húzni a dolgot tavaszig. Harminc­ezres sereg élén állt, s az ellenfél hadicselre gyanakodott: a világosi síkon a legutolsó percben elébe lovagló cári tiszt meg is kérdezte, valóban komoly szándéka-e a kapituláció. Továb­bá az áttörést is meg lehetett volna, Görgei szerint is, török területre Radnán és Lippán keresztül kísérelni – ezt azonban nem engedte meg neki „nemzeti jellemünk". (Kossuthnak, Bemnek, megannyi hősnek megengedte.)

Alkudozás? Ez pedig egyáltalán nem volt, még a hadsereg részéről, nevében és számára sem. Feltétel nélküli megadás volt, mindössze a cár nagylelkűségére apellálva a nemzet és „kiváltképp a hadsereg volt osztrák tisztjei érdekében – kivéve saját személyemet". Zseniálisan hívta fel magára a figyelmet. Volt továbbá az a kérelem, hogy a cári fősereg szigetelje el szorosan az osztrákoktól a magyart, aminek tökéletes keresz­tülvitele érdekében Görgei közli pontos menetdiszpozícióit, hogy a körülzárás hermetikus lehessen.

Azokról a magas elvi szempontokról sem volt szó, amelyek­nek emlegetésével nemcsak Görgei próbálkozott utólag meg, hanem amelyekkel ideig-óráig a magyar közvélemény is úgy-ahogy vigasztalódott, még a meggyűlölt Görgeinek is javára írogatván, hogy legalább nem a császáriak, a rajtunk erőt ven­ni mindvégig képtelen császáriak előtt tette le a fegyvert. Ez jót tehetett a nemzeti önérzetnek, de Görgei megítélésén nem változtatott. Arad, Világos megítélésén sem.

Ő csak egy valóban súlyos, kétségkívül drámai szituációban találta magát: előtte a cári fősereg, mögötte, fél lábbal már-már Aradon az osztrák, élén pláne Haynauval, akinek a volt császári tisztekkel követendő eljárás dolgában igen határozott nézetei vannak. Némi mentség, haladék, halovány remény csak a másik fél előtti megadástól várható. Tudták ezt jól a haditanács tagjai is, akik Görgei indítványára ezt a kapitulációt szavazták meg, s akik különben is az állandó Görgei-misztikában, ezúttal abban a hosszú hetek óta tartó misztifikációban éltek, hogy Görgeinek isten tudja, milyen titkai, bizalmas meg­állapodása vannak az oroszokkal. Maga Görgei sosem mon­dott ilyet, nem is mondhatott, csak éppen hallgatott, s éppen hallgatagságával kreált maga körül mindig misztikát.

így került sor arra, ami példátlan a világtörténelemben: hogy egy hadvezér maga keríttesse be, zárassa körül, ejtse hadi­fogságba egész hadseregét. Minden tisztjére, katonájára vi­gyázva, ellen ne állhasson, meg ne szökhessen, meg ne me­nekülhessen egy is. Kivégzéseivel ezt már útközben elkezdte, amíg ide levonult. Ellentétben a Szekfű-féle melodrámával (sírva is Görgeit éltető honvédek, lovaikat agyonlövő huszá­rok, „hű lova nyakára leboruló" Görgei), a kihirdetett kapitulá­ció ellen a táborban – ha magának Görgeinek hinni lehet – még így is zendülés ütött ki, úgyhogy Görgeinek végig kellett nyargalnia az alakulatok előtt, minden ellenállási vagy szökési kísérlet esetére kérlelhetetlen terrorral fenyegetőzve, miköz­ben, mint jó fél század múlva mondta el, élete is veszélyben forgott. (Mellékesen: Klapka terrorja majd Komáromban nem a kapitulálás ellenzőinek, hanem a kapitulálás híveinek szólt. Meg is mentette mind a húszezer emberét – s hazafiúi és katonai becsületét.)

Amikor gróf Rüdiger, a cár lovassági tábornoka szemlét tar­tott a fegyvertelen hadsereg felett, Görgei teljes szakmai elég­tétellel állapította meg: huszárkardok a nyeregkápákon, hon­védpuskák gúlákban, lövegek szorosan összetolva tüzérek nélkül, zászlók a sorok előtt a földön. Előírás szerint, minden rendben.

A volt osztrák tisztekkel csak Sarkadig kísérték együtt: on­nan azok – „saját személyem kivételével" – elindultak a bitó, a puskacső, a várbörtön, pedig … kegyelem, Klagenfurt, er­kölcsi halál és kettő híján százéves fizikai lét felé.

Erkölcsi halál? Nagyváradon már az volt, végleges.

Aradig a nemzet legnagyobb erőfeszítését rongálta, ott és Világosnál már elkövette a Kossuth által megjelölt kettős áru­lást – de amire Nagyváradon vetemedett, azt már másképp, az ellenséghez való nyílt átpártolásnak hívják.

Az ellenséges fővezér felszólítására a még magyar kézen lévő s ellenálló várak parancsnokainak leveleket írt, amelyeket parlamenterként cári tisztek kézbesítettek, s amelyekben saját példájának követésére agitálta a még fegyverben álló tábor­nokokat. Minősítették ezt már úgy is, hogy katona és férfi mé­lyebbre már nem süllyedhetett. De az átpártolás konstatálásával is beérhetem. Két év múlva emlékiratokat ad ki; ezekről a levelekről hallgat.

Legelképesztőbb az a levél, melyet Damjanichnak, lábtöré­se óta Arad várparancsnokának ír. Fogalma sincs a darabról, melyben főszerepet kapott, érzéke sincs hozzá. Csak a ma­gyar kormányt szapulja, dühtől fuldoklik, kicsinyesen csak sa­ját sérelmeit hánytorgatja a formális főparancsnoki kinevezés körül. De levele hatott. Példáját Damjanich csakugyan követ­te: abból a várból vitték akasztani, amelynek egy hónappal és tíz nappal azelőtt parancsnoka volt. Klapkának Komáromba Görgei óvatosabban írt: defetista levelében csak „rábízta", mi­lyen döntésre szánja rá magát. Ezzel felsült: Klapka tudta, hogy döntsön.

Augusztus 15-én hozták be Nagyváradra, Paszkevics herceg még aznap közölte vele, hogy kegyelemre terjesztette fel a cár­nak. Nyolc nap múlva megjött a kegyelem, azzal, hogy a cárevics az osztrák császárnál is közbenjárt kegyelemért, s ha nem járna sikerrel, Oroszországba viszik. A hírhozó tiszt elkérte kard­ját és közölte az utasítást, hogy öltözzék át civilbe. Augusztus 26-i aradi dátummal, Haynau aláírásával megjött a császári ke­gyelem is, másnapi kelettel a rendelkezés, hogy Klagenfurtba szállítják. Az utazás előtti estén Paszkevics herceg újra fogadta, hogy az előzőleg kifizetett háromszáz arany félimperiálon kívül még ötszázat személyesen adjon át neki. Ezt a jelenetet nem engedte el neki a herceg, s az összeggel Görgei, ha már idáig jutott, nyomtatásban el is számolt. Klagenfurtba – a közvetlen magyarországi utat nagy ívben elkerülve – Krakkón és Bécsen át kísérte, Görgei teljes megelégedésére, egy Andrássy Norbert nevű osztrák őrnagy. Visszaérkezett, rövid és kalandos közjáték után a meghitt német nyelvterületre…

Jó félév múlva ott már a korszak névadójával, Bach minisz­terrel barátkozott és épp Budavára bevételének első évfordu­lóján, 1850. május 21-én írt a „közös haza", az „általam oly soká ellenségesen hátráltatott nagy eszme", vagyis „a szabad, egységes Ausztria" megvalósítójának hipokrita felségfolya­modványt azoknak érdekében, akik a „világosi tett" érdemét éppoly joggal tulajdoníthatják maguknak, akár maga. Bécs felé elhencegett Világossal, hazafelé pedig egyúttal mosako­dott: nem az egyetlen tettes, bűntársai voltak – azaz az általa vezetett és szuggerált s ezen rajtavesztett bátor hazafiakat próbálta bemocskolni.

Ezalatt Magyarországon rémuralom volt, külföldön bujdosók és hősi konspirálás, világszerte undor. Érzett-e Görgei Artúr Klagenfurtban valamit, ha a kivégzett tábornokokra, egytől egyig közeli ismerőseire, vagy épp az ősz Csányi László bi­tójára, a maga módján valóban tisztelt patrónusáéra gondolt?

Sosem értettem, miért okoskodott, miért feküdt neki emlék­iratoknak, egyáltalán miért élt, miért nem lett öngyilkos Világos után. Hiszen – a morális részről nem is szólva most – még a kalandornak is látnia kellett, hogy nincs tovább, hogy mind­két útja örökre zsákutcába torkollt, hogy Világosnál úgy is meghalt, hasznavehetetlen az ellenség számára is, nincs mi­ért tovább élnie. Túlspekulálta magát, vége. De a kalandor épp azért kalandor, hogy ezt se lássa be, s abban a meg­győződésben, hogy megalomániájának ércfedezete van, to­vább állja a szobrát.

Szorítottam már olyan kezet, amely – ha véletlenül is – szo­rította a Görgeiét .. Századunk legelején az ifjú Hatvány Lajos egyszer társaságban Görgeivel vacsorázott együtt. Hatvány öreg mesterénél volt a vacsora, Görgei megrögzött tisztelőjé­nél, annál a Gyulai Pálnál, aki pedig Vörösmarty életírója volt: azé a Vörösmartyé, aki Világos után a magyar költészet leg­nagyobb átkát mondta ki Görgeire. Az első, ami Hatvanynak feltűnt, Görgei németes kiejtése volt: hogy mindig á-nak ejtette az a-t, „ami beszédének olyan közöshadseregbeli tisztzamatot adott". Idézem hát tovább, ha szakadozottan is. Egyszerre így szólt Görgei:

– A szememben, abban van valami. Hogy hívták azt a né­met filozófust, aki beszélt arról az emberfajtáról … arról az új emberfajtáról?

Hosszas tanakodás után kisült, hogy Nietzschéről van szó, s Görgei az Übermenschre gondol (….).

– Hát Übermensch szemem van nekem.

– No, no, Artúr – szólt közbe Gyulai.

– Hát miért ne mondjam, ha egyszer úgy van, akire ráné­zek, abban megfagy a vér. (…) Amikor Világoson elhatároz­tam, hogy leteszem a fegyvert, azt mondom Pista öcsémnek: „Most körülmegyek a táborban és megmondom a fiúknak, pucolják a fegyvert, hogy tisztán adjuk át az oroszoknak". Pis­ta könyörgött, hogy ne tegyem, mert lelőnek. Erre azt mond­tam neki, hogy akire ránézek, az meg se moccan. Aztán ki­mentem, körüljártam a tábort. (…) Megálltam az egyes cso­portok előtt és kiadtam a parancsot. (…) Egyszer, amint az egyik csoportot épp el akarom hagyni, látom, hogy az egyik legény rámemeli a puskát. Nem szóltam semmit, csak mere­ven néztem rá. A legény nem állta ki a nézésem, rögtön úgy tett, mint aki pucolja a fegyvert. Hát aki így tud nézni, nem Übermensch az?

Életéből akkor még vagy másfél évtized hátra volt, úgy nyolcvanhárom éves lehetett. De még mindig ugyanaz a har­minc-harmincegy éves „Übermensch", lelkének végzetes mé­telye, ugyanaz a megalománia. Diagnosztizálható akár orvo­silag, amint harminckét-harminchárom éves korában írt az em­lékirataiból is – a memoárirodalom legvisszataszítóbb darab­jából – ez a két szólam szinte oldalanként kisüvít: Oberbefehlhaber… Die von mir befehligte Armee… „Főparnacsnok" és „az általam vezényelt hadsereg". Hiszen nem is volt nor­mális. Ép elmével, ép húrozású lélekkel Világost, gyilkos ke­gyelmet, aradi tizenhármat nem lehetett volna túlélni.

Akire ránézett, abban megfagyott a vér. Fagyhatott is, mert kegyetlen is volt. Főleg pedig misztikája, szuggesztiója volt, átható, szúrós tekintete, kellékei, amelyekkel hipnotizálta kor­társainak gyengébb lelkeit és karaktereit, s amelyeket" az ifjú Hatvány akkor még nem ismerhetett fel lényegük szerint, mert még várattak magukra századunk nagyobb hatásfokú és na­gyobb hatósugarú übermenschei. Kegyetlenség, gátlástalan­ság, megalománia, szuggesztivitás, sok minden volt benne együtt. De csak vicinális léptékben, akármennyit ártott is. So­kan átláttak rajta, s bár katonasággal rendelkezett, a valódi nagysággal, Kossuthtal szemközt mindig meggörbedt, csak háta mögött mert vicsorgatni rá, elbánni vele pedig csak leg­végül, akkor is csak az ellenséges hátvéddel, mint később Franciaország géniuszával Pétain. Szoldateszkára is próbált támaszkodni, ötvözetében ez uralkodó hajlam is volt – de a diktatúrát, ellenforradalmár tábornokok klasszikus célját ké­sőn, egy nagy korszak és hőseposz végpillanatában érte el.

Démoninak mutatta magát, s szuggesztióját egy ellenforradal­mi rendszer próbálta századunkban, a maga huszonöt esz­tendejében feltámasztani.

S bármily különös, most mintha egy forradalmi rendszerben próbálkoznának meg hasonló kísérlettel újra.

Ezért volt szükséges ma Görgei Artúr alakját megmutatni, működését végigkövetni, foszladozó ködtestét a tények csont­vázára bontani.

Kérem, hagyják abba. Mármint a rozoga Görgei-kultuszt, az egész „Görgei-kérdést", a többi álkérdéssel együtt.

Minden historizálás politikai, a történelemnek máskülönben értelme, tanulsága sem volna. A legpolitikaibb, szomorúan legpolitikaibb historizálás, a történelem ordítóan retrográd ideo­lógiai spekulációk céljára való felhasználása épp abban a hu­szonöt évben feküdte meg s mérgezte el egész közéletünket, amikor a hivatalos Görgei-kultusz, melynek egy-két jellemző­jét fentebb idéztem is, bizonyos spekulációknak egyik legál­landóbb eleme volt. Tótágast állt abban az időben, abban az ideológiában, azokban a spekulációkban az egész magyar tör­ténelem, azt kell tehát szilárdan talpára állítanunk, megfelelő­en az ország szerkezetének is: annak a társadalmi rendnek, amely már nem szorult rá, hogy hamis történelmi konstrukci­ókkal támasszák meg.

Ha visszanosztalgiáznak rá az objektivitás jelszavával bizo­nyos újabb Horthy-, Bethlen-, Tisza-ábrázolások – ez már lég­üres térben történik. Abban lebeg a fentebbiekben érintett Görgei-apológia is, jeléül annak, hogy a jelenség már továbbharapódzik, mélyebbre, a múlt századba is. Jelentősége nincs, de fel kell figyelni rá, még mielőtt Rákóczit is Rákosihoz hasonlítanák és történelmünk minden labancában sötét kuru­cok áldozatát javasolnák tisztelnünk.

„Jobboldali körökben az a nézet", hogy itt a magyar népben 1990 és 1994 között valami érthetetlen változás ment végbe: ti. akkor a jobbközép pártokra (mindenekelőtt az MDF-re) sza­vazott, most viszont a balközép pártokra. Itt félreértésről van szó, ha ugyan nem amnéziáról. Végletes – korántsem ve­szélytelen! – leegyszerűsítésként tételezzük az 1989/90-es MSZP-t (és az MSZMP-t!) a magyar politikai spektrum szélső baloldalának. Ehhez képest az akkori MDF – melyen még raj­ta volt a „lakitelki tojáshéj" – „balközepes" pártnak számított. 1987-ben Lakitelken még arról volt szó – de tényleg! -, hogy az eltorzult szocializmust egy jobb szocializmussal kell felvál­tani, és a választások első fordulójáig az MDF zöme – hang­súlyozom: a csurkizmus elszabadulását leszámítva! – tartóz­kodott a vulgáris antikommunizmustól. Mindez – finoman szól­va – nem volt elmondható a liberális táborról, ahol a legvulgárisabb kommunistázás folyt, két dologgal „súlyozva". Az egyik az volt, hogy ez kifejezett pogrom- és csisztka-hangulattal kapcsolódott össze („agyagba kell döngölni", „a kommu­nista nem vész el, csak átalakul" stb.). A másik az, hogy a liberális táborban senki se titkolta már, hogy itt a kapitalizmus restaurálásáról van szó, méghozzá annak legbrutálisabb for­májában: a gyárak amolyan „aki bírja, marja" alapon magán­kézbe kerülnek, a dolgozók tömegei az utcára, szóval, minden úgy történik, ahogy a legvulgárisabb bolsevik nagykönyvben meg volt írva.

Ha most ehhez még hozzávesszük, hogy a liberális tábor erősebb csapata, az SZDSZ, mindenféle kölcsönös kommu­nistázás után még paktumot is kötött az MDF-el a nyilvános­ság háta mögött, akkor nehéz csodálni, hogy ez a tábor végül is nem került ki győztesen a választásokból. Nem csupán a volt MSZMP-tagok tekintették az MDF-et „kisebb rossznak", de a valamennyire szociális módon gondolkodó emberek is. Aki pedig erősen „antikommunista" volt, az – antikommunista frazeológia ide vagy oda – mégiscsak jobban bízott a „keresz­tény nemzeti" pártokban, mint az SZDSZ „zsidó volt-marxis­táiban". Ezek abban bíztak, hogy az MDF a választások után majd „kiteríti igazi lapjait" – és ebben nem is kellett csalódniuk. Elsősorban ez az alsóközéposztályi réteg az, mely most igen csalódott az 1994. májusi választások eredménye miatt. Azt ugyanis nem vette észre, hogy az MDF nem is elsősorban a szavazataikkal ugrott az élre: nagy szerepe volt ebben „ösz­tönös baloldali" szavazóknak, akik valamiféle szociális bizton­ságra vágytak és nem vonzódtak a gazdaság szétprivatizálásához (a sporadikus munkástanács-mozgalom is MDF-színekben indult, hogy aztán a párt „úri" szárnya teljesen felőrölje), másrészt nem vonzotta őket a vérgőzös „antikommunista" ter­minológia.

Holott már a választások előtt, 1989 végén lejátszódott egy figyelemre méltó esemény. A romániai forradalom magyaror­szági hatására gondolok. Ha Magyarország jobboldali beállí­tottságú ország lett volna, akkor a forradalom nyilván a „fog­laljuk vissza Erdélyt" jelszót korbácsolta volna fel. Szó se volt erről. Mi több: a magyar nép úgy segített Romániának, hogy a ruhákból, élelmiszerekből, gyógyszerekből, vérkészítmé­nyekből egyaránt jusson románnak és magyarnak. Úgy tűnik: nem voltak teljesen alaptalanok a szélsőjobboldal nyavalygásai, melyek szerint „az internacionalista nevelés megfertőzte népünket": „a magyar" ma egyáltalán nem abban szeret je­leskedni, hogy más népek fiainak pofáját szétverje. 1990 őszén következett be az ún. taxisblokád, a rendszerváltozás utáni idők legkülönösebb népmozgalma, mely néhány napra csakugyan forradalmasította Budapestet. Úgy tűnt: a buda­pesti nép, miközben – maga sem tudta pontosan: miért – a taxisokkal szolidarizált, az ellen tiltakozott, hogy a Kádár­rezsim úri középosztályi uralma szintén fehérre mázolva folytatódjék. Nem csoda, hogy a jobboldal és a szélsőjobb­oldal ezt az eseményt azóta is csak a legnagyobb szitkozódások közepette képes emlegetni.

1992 szeptemberében – válaszul a Csurkáék randalírozásaira – óriási tömeg vonult fel Budapesten a Demokratikus Charta hívására. Figyelembe véve e szervezet későbbi, igen határozott és méltóságteljes megmozdulásait is, nem egészen értem: miért az a nagy ellenszenv, mellyel a FIDESZ köreiből ezt a mozgalmat elborítják, és mely – fájdalom – Gyurgyák Jánosnak a 2000-ben publikált írásában (1994. szeptember) is megjelenik. Azt aligha akarhatja, hogy egy maroknyi szél­sőjobboldali csirkefogó ezt a szerencsétlen országot „antikom­munizmus" és „antikozmopolitizmus" címén agyonterrorizálja. 1990-92 között éppen ez történt, és ha nincs Charta és nincs Tom Lantos, akkor elég nagy a valószínűsége, hogy ma egy szélsőjobb diktatúra rendszerében „élünk".

Gyurgyák János mindezt „a nómenklatúrával való kiegye­zés" fogalmába kívánja belegyömöszölni, és megtetézni azzal, hogy 1994 májusa óta egy „demokratizált Kádár-rezsimben" élünk. Talán meg fogja engedni, hogy az utóbbi szóösszetételt ne értsem. A Kádár-rezsim diktatúra volt, ha azt demokrati­zálják, akkor az már nem Kádár-rezsim. Nem tudom máskép­pen értelmezni a dolgot: rendszerváltozáson ugyanazt érti, amit Csurka, azaz „az elit" lecserélését. Ami ortodox liberális demokratától elég különös, hiszen a liberális demokrata rend­szeren struktúrát szokott érteni. Azt pedig Gyurgyák sem ta­gadja, hogy jelenlegi parlamentünket, kormányunkat a nép szabadon választotta, az nem egy a Szovjetunióból kijelölt Politbüro. Ezen a ponton kell visszatérnünk a „nómenklatúra" és a „nómenklatúrával kötött kiegyezés" problémájához. Na­gyon csábító jelszó, hogy a nómenklatúrát le kellett volna váltani", azonban, fájdalom, 1989-94 között senki sem tud­ta, hogy tulajdonképpen kikből állt a nómenklatúra.

Becsületesen el kellett volna ismerni, hogy 1959-61 között a magyar nép – és benne a magyar értelmiség – a Kádár-re­zsimmel kiegyezett, ez a kiegyezés az esetek többségében meglehetősen korrupt volt, és 1979-ig itt egyetlen politizáló em­ber maradt tiszta: Bibó. (Háy Gyula is, de 1965-ben – joggal – emigrált.) Nagyon keserves volna most például megint emlé­keztetni a magyar írók többségének korruptságára. Nagyon ke­serves volna felidézni a nyugati hírügynökségeknek és kulturális szerveknek adott nyilatkozatok áradatát, melyek mind-azt bi­zonygatták, hogy a Kádár-rezsim a magyar történelem csúcs­pontja. Nehéz volna letagadni azt is, hogy mindez a nép több­ségének helyeslésétől kísérve folyt. (Hogy minden félreértést eloszlassak: nem arról volt szó, amiről még lehetett is volna, ti. hogy a Kádár-rezsim a „szovjet" civilizáció elviselhető variánsa. Nem: olyan rendszernek állították be, mely nemzetünk szinte valamennyi problémáját megoldotta, és majdnem minden tekin­tetben a polgári demokráciák fölött állt.) Egy ilyen állapot meg­szűntével valamiféle „szelekcionálást" nagyon nehéz lett volna elvégezni. Nem is lehetett, azonban újra és újra megpróbáltak belevágni, aminek általános zűrzavar, egymásra mutogatás, sőt: denunciálás lett az eredménye, valamint az a felfogás, hogy „az én kommunistám jó, a te kommunistád rossz".

Van aztán a dolognak egy még csúnyább aspektusa. Én nem mondom, hogy 1945-48 között még minden rendben volt. De azt mondom, hogy 1945-ben összeomlott nemcsak a „magyar" (és a magyar) fasizmus, de a magyar feudalizmus is; és éppen ezért ez az év a magyarság megmenekülésének és széles társadalmi csoportok felemelkedési lehetősége megnyílásának éve is volt. Ha volt a Kommunista Pártnak bű­ne, akkor az csakugyan az volt, hogy az 1947-49 évi hata­lomátvételével megtörte amaz időszak pozitív tendenciáit. Tu­dom, hogy a FIDESZ nem szeret történelmi kérdésekkel fog­lalkozni, de a magyar történelem úgy alakult, hogy nem lehet nem foglalkozni velük. 1945-tel kapcsolatban nem lehet nem kialakítani valamiféle álláspontot, és ha az 56-os felkelés győ­zött volna, igen valószínű, hogy utána „1945 mentén" alakult volna ki egy – bizony: talán polgárháborús – törésvonal. 1990-ben Magyarországon azok kerekedtek felül, akik már az 1945-ös fordulatot is teljes egészében rossznak szerették volna lát­ni és láttatni, és bekövetkezhetett az a botrány, hogy a Zétényi-féle csoport olyan igazságtételi törvényjavaslatot terjesz­tett a parlament elé, mely már az 1944. december 21-i Ide­iglenes Nemzetgyűlést, sőt, az 1944. december 2-i szegedi Függetlenségi Frontot is „hazaárulásnak" kívánta nyilvánítani. Tették ezt olyan személyek, akik a Kádár-rezsimben funkció­kat töltöttek be, és 1989/90-ben is közelebb álltak az MSZMP-hez a liberális tábornál. Nyilvánvaló, hogy itt teljes jogi és erkölcsi zűrzavar áll fent, és a „nomenklatúrával" kapcsolatos elmélkedéseknek kevés értelme van, hiszen senki sem tudja meghatározni, ki tartozott a „nómenklatúrához" és ki nem.

Amúgy sem értem: miért sorolja Gyurgyák a „nómenklatúrához" az MSZP tagjait, és miért nem sorolja oda azokat a személyeket, akik az MSZMP-ből más pártokba léptek át. Is­ten látja lelkem: a kádárista „kiegyezés" légkörétől nagyon so­kat kínlódtam. Csak azt nem látom: honnan fog Gyurgyák Já­nos egy réteget előszedni, mely politizáláson kívül valami máshoz is ért, és ugyanakkor nincs kompromittálva ebben a „kiegyezésben"? Csurkának ez nem probléma: a gazdaság és politika vezető pozícióiba olyan „embereket" ültetne, akik jól tudnak zsidózni és „kommunistázni". Neki aztán igazán mindegy: hogyan fogják ezek az országot tönkretenni. Azon­ban Gyurgyák János elképzelései nyilván alapvetően külön­böznek ettől. Én azt kétségbe nem vonom, hogy a FIDESZ az egyetlen párt, melynek soraiban – életkori okokból – nin­csenek „nomenklatúrások". Azonban: hogy akarna egy kicsire összezsugorodott párt tagjaiból egy (akárcsak politikai) vezető garnitúrát „kiállítani"?

Volt valamikor egy „aranykor", ugyebár, amikor az volt a nóta, hogy itt a rendszer bukása után nem lesz jobb- és nem lesz baloldal. A szolidaritás korszaka volt ez: a Szolidaritásról csakugyan nehéz volt megállapítani, hogy jobb- vagy balol­dali-e? Adam Michnik azt mondta: „mi nem jövünk se jobbról, se balról, mi a koncentrációs táborhoz jövünk". Aztán meg­bukott a rendszer, és gyorsan kiderült, hogy van jobb- és bal­oldal, pontosabban, hogy csak jobboldal van, mert a kommu­nista pártok utódpártjaiból mindenki jobbra akar állni (de a szó hagyományos értelmében!), azok a pártok viszont, ame­lyekben szinte kizárólag volt „káderek" vannak, nehezen te­kinthetők a hagyományos baloldal utódjának. Az, hogy a „jobb-bal" dichotómia végül mégiscsak felállt, éspedig nem éppen a jobboldal előnyére, egyáltalán nem annak volt köszönhető, hogy a nagy identitásválsággal küszködő baloldal valamiféle programot tudott volna kidolgozni, hanem elsősor­ban annak, hogy a jobboldal ripőksége és agresszivitása min­den tisztességes embert eltaszított és felbőszített.

Bevallom: én nem „forradalmárságból" nem vagyok konzer­vatív, hanem azért, mert a politikai konzervativizmus fogalmá­val egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Végül is: minden azon múlik, mit akar a konzervatív konzerválni? Azt ugyanis legfel­jebb futóbolondok képzelik, hogy a világon ötpercenként min­dent fel kell forgatni. (Hasonló, de ellenkező okokból utasítom el a „modernizáció" Magyarországon ma oly divatos fogalmát.) Nem látom azt sem: miért kellene a kereszténydemokrata pár­tokat a konzervativizmussal azonosítani. A kereszténység for­radalomként indult. És amikor 1945-ben az európai keresz­ténydemokrata pártok a politikai színtérre léptek, a libe­ralizmusnál haladóbb álláspontot kívántak képviselni.

Azonban még sokkal érthetetlenebb számomra az a – nem tudom másnak nevezni – handabandázás, mely a „konzerva­tivizmus" fogalmával kapcsolatban ma Magyarországon folyik. Az ugyanis, hogy konzervatívjaink mit akarnak konzerválni, végképpen nem világos. Itt 40 éven át ún. „kommunista" dik­tatúra volt. Ezzel ők „ideológiai" síkon nagyon élesen szembeállnak. Talán ez csak arra jó, hogy eltereljék a figyelmet arról: a diktatúra által kialakított merev társadalmi viszonyokat kívánják konzerválni?

De nem tudok messzire jutni az új magyar liberalizmussal sem. A liberalizmus az egyén szabadságára helyezi a súlyt, gyakorlati megvalósulása a konzervatív rendszereknél szaba­dabb, nyitottabb, mozgékonyabb viszonyokat teremt. Ahogyan többször kifejtettem, nekem éppen nem a szabadságelvvel van problémám, hanem a liberális alapelveknek a gazdaságra való kiterjesztésével. Ez ugyanis a társadalmat deszolidarizálja, egy tulajdonnal bíró és egy tulajdonnal nem bíró részre szakítja. Fájdalom, öt éve mást sem hallok, mint hogy a magyar gazdaság „csak így indítható el a fejlődés útján". Gyurgyák Jánosnak nem teszem fel a kérdést, hogy tulajdon­képpen miért most derül ez ki, miért mondta a magyar értel­miség évtizedeken át ennek az ellenkezőjét. A FIDESZ-generáció ugyanis nem tette ezt. Viszont makacsul felteszem a kérdést úgy a volt „tervgazdászoknak", mint a volt „újbalosoknak". Sajnos semmiféle értelmes választ nem kapok rá. Gyurgyák Jánosnak csupán azt a kérdést teszem fel: ugyan miért kellene a „gazdasági fejlődés" oltárán a legnagyobb tár­sadalmi igazságtalanságokat kitenyészteni, egy ilyen „fejlődés" rákényszerítése a társadalomra mennyiben „li­berális" és mennyiben „modernizáló"? (Az utóbbi kifeje­zéssel kapcsolatos ellenérzéseimet már kifejtettem. Vajon nem ugyanolyan üres szólammal állunk itt szemben, mint a „szocializmus építése" volt, melyért szintén „áldozatokat kellett hozni"?)

Egy további tény, amellyel Gyurgyák Jánosnak is számolnia kell: az új tőkések javarészt a volt „káderekből" fognak ver­buválódni. Ezt az SZDSZ cinikusan felvállalja, a MIÉP állan­dóan „felháborodik" rajta. Hogy mit csinál ezzel a FIDESZ – nem tudom. Az azonban valószínű, hogy ha már a „nómen­klatúráról" van szó – attól megszabadulni sem „liberális", sem „konzervatív" úton nem nagyon lehet. Ez két módon mehetett volna: fasiszta vagy demokratikus-szocialista módon. Az első variánst elemeztük: az a nómenklatúra leváltása egy sokkal kegyetlenebb és civilizálatlanabb „új" nómenklatúrával (mely persze bőségesen fogja tartalmazni a régi nómenklatúra leg­rosszabb elemeit). A másik: a munkásokra bízni, hogy a gyá­rak sorsáról döntsenek és annak vezetőit megválasszák – úgy, ahogyan azt 1956-ban akarták.

1989 óta Kelet-Európában a politokrácia energiáinak legna­gyobb részét az kötötte le, hogy ezt az utóbbi variánst meg­akadályozza. A „demokratikus szocializmus" kifejezést a Köz­társaság 1989. X. 23-i alaptörvénye még használta, fél év múlva aztán – az „új elit" politikai moráljának nagyobb dicső­ségére – törölték. Miközben állandóan 56-ról beszéltek, 56 legpozitívabb örökségét üldözőbe vették. A paradoxonokat növelte, hogy éppen a jobboldal „karolta fel" a sporadikus munkástanács-mozgalmat. Természetesen azért, hogy úrrá le­hessen felette és a gazdaság vezető pozícióiba a maga em­bereit juttassa be. Másra ez a mozgalom nemigen kellett neki: példa erre Palkovics Imre esete.

Mármost egészen természetes, hogy erre liberális vonalról – de mit! minden komolyabb magyarországi politizáló erő vo­naláról – azt fogják mondani, hogy az úgy nem működött vol­na, hogy a munkások nem képesek gyárakat „önigazgatni", de arra sem képesek, hogy a gyárak további sorsáról dönt­senek, de még arra sem, hogy a gyárak vezetőit megvá­lasszák, hogy a gazdaság nem politika (közügy) stb. Rendben, de akkor legyen az uraknak annyi bátorságuk, hogy hozzáte­gyék: szerintük 1956-89 között valamennyi kelet-európai de­mokratikus mozgalom tévúton járt, hogy Bibó István buta em­ber volt és nem kellett volna a műveit kiadni stb. Csak ne hazudjanak! Nagyon keserves kimondani, de Magyar Bálint barátom – sajnos – éppen ezt csinálja, amikor azt mondta, hogy a demokratikus ellenzék elvette a munkástanács-gondo­latot, mint „forradalmi utópiát". Ennél azért óvatosabbnak kel­lene lenni, mert hátha felüti valaki a Beszélő díszkiadását, benne az 1987-es „Társadalmi Szerződésesei.

Tetszik vagy nem valakinek: 1956-ban, 1968-ban, 1980/81-ben Kelet-Európa népei a kommunista párt politikai diktatúrá­ját elvették, a magántulajdon megszüntetését (kivéve a kis, személyi magántulajdonét) azonban elfogadták: nem kívántak visszalépni a magántulajdonon (kevesek magántulajdonán) alapuló gazdasági rendszerbe, hanem előre, a valódi társa­dalmi tulajdonlás felé. (Gondoljunk csak arra a konsternációra, mely Mindszenty 1956. november 3-i beszédét fogadta, noha a prímás csak korlátozott magántulajdonról beszélt.) Nem áll, hogy ha Kelet-Európa felszabadulása ilyen elvek alapján ment volna végbe, akkor ez Európába valami „Európa-idegen" té­nyezőt vitt volna be, mert a valódi társadalmi tulajdonlás gon­dolata lassan, de szívósan Európában, sőt: Amerikában is utat tör magának, természetesen: nem erőszakos, brutális formák között. Éppen ellenkezőleg: úgy látom, hogy a kapitalizmus betörése Kelet-Európába a legbrutálisabb formák között tör­ténik, és ez a másik póluson vagy egy civilizált ellenállást vált ki (a munkások megveszik a gyárakat, hogy ne kerüljenek az utcára), vagy egy civilizálatlan, az európai normák ellen irá­nyuló ellenállást: ez utóbbi megy végbe különböző „populista", fasiszta vagy bolsevik-fasiszta mozgalmak formájában.

A kapitalizmus „rádöntése" Kelet-Európára oda vezetett és vezet, hogy itt annak igen ellenszenves, Nyugat-Európában – hosszú kínlódások után – már úgy-ahogy meghaladott formája bontakozik ki: súlyos társadalmi igazságtalanságokkal, szűk és amorális rétegek meggazdagodásával, óriási tömegek ki­szolgáltatottságával. Az Egyesült Európa ezen az úton nem jöhet létre, hacsak egyik felét a barbárság és gyarmati kiszolgáltatottság állapotában tartani nem akarjuk.

Ilyen körülmények között nem sok értelme van számon kér­ni a magyar politikai élettől mindenféle két- vagy hárompólusú pártstruktúrákat, melyek Nyugat-Európában évszázadokon át jöttek létre. Tudomásul kell venni, hogy itt nem ingamozgás van, itt az ország közvéleményének politizáló része tökéle­tesen kettészakadt, egyfajta polgárháborús légkörben él, és nem tudunk semmi okosabbat csinálni, mint azt, hogy ezt a polgárháborús légkört próbáljuk tompítani. 1945-ben Bibó Ist­ván egy hasonló feladatot kívánt a magyar társadalom elé állítani, meghaladni akarván „kommunizmus" és „antikommu­nizmus" terméketlen alternatíváját. Most egy másik rossz al­ternatívával állunk szemben: az egyik oldalon az országra egy gyarmati típusú kapitalizmust kívánnak erőltetni, a másik ol­dalon különféle zavarosságok nevében ki akarják szakítani Európából. Ezzel szemben ez a nép csak olyan körülmények között élhet emberi módon, ha szigorúan ragaszkodik az eu­rópai civilizáció alapértékeihez, de onnan annyi szocializmust is átvesz, amennyit csak lehet, és csupán annyi kapitalizmust, amennyi kikerülhetetlen. A jelenlegi „kék-rózsaszín" koalíció talán megfelelő keret lehet egy ilyen politizáláshoz, feltéve, ha reprezentánsainak megfelelő önreflexiója van annak vé­giggondolásához: egyáltalán miért jött létre ez a koalíció, és felismerik: milyen magasfokú érettségről tett tanúbizonyságot ez a nép, mikor őket juttatta kormányra. A tét azért nem kicsi, mert a magam részéről a koalíción kívül egyáltalán nem látok olyan erőket, melyek jelenleg civilizált magatartásra képesek lennének. Ha viszont ez a végiggondolás megtörténik, akkor Magyarország is részt vehet az európai politikai kultúra kiala­kításában, mert Európának a chicagói stílusú neokapitalista-növekedéscentrikus „modell" és a környezetvédő-újmisztikus hisztériák közötti „harmadik úton" kell továbbhaladnia.

Írásomban elsősorban Gyurgyák János szkeptikus, sőt: némi­leg megkeseredett hangvételű cikkére kívántam reagálni. A „Barátaim! Vissza a könyvtárba!" jelszó számomra nem okoz különösebb nehézségeket, mivel ki sem jöttem onnan. Ennek egyik oka kevéssé gyakorlatias beállítottságom volt. A másik az, hogy az általa említett kiábránduláson én már 1989 tava­szán átestem. Hogy mikor? Különöset fogok mondani: akkor, amikor az első koronás „címert" megláttam, és világossá vált számomra, hogy itt bizonyos csoportok „antikommunizmus" cí­mén 1945 előttre kívánják visszaállítani az órát. Ettől a ponttól kezdve minden törekvésem arra irányult, hogy azok ellen har­coljak, akik Magyarországon egy új úri-középosztályi társa­dalmat kívánnak teremteni. így találtam vissza gyermekkorom természetes baloldaliságához, melynek a „kommunizmusnak" csúfolt valami annyit ártott, amennyit csak tudott: üldözte, ugyanakkor lejáratta számos jelszavát.

Ebben a harcban – mely, tartok tőle, korántsem lesz „a vég­ső" – én a magyar politizáló rétegben nagyon kevés szövet­ségesre találtam. Ámde a magyar népben?