Dél-Koreát gyakran hozzák fel annak ékes példájaként, hogy az újonnan iparosodó országok hogyan képesek rohamos nö­vekedést produkálni az export erősítésével. Többek között az olcsó munkaerő versenyelőnyhöz juttatja őket a munkaigé­nyes áruk termelése terén. A külföldi eladások pedig táplálják a gazdasági növekedést, és új munkahelyeket teremtenek.

Koreát azonban a szexizmusban rejlő komparatív előnye is hozzásegítette az exportban elért eredményeihez. Három év­tizedes rohamos gazdasági fejlődés és a nők munkája iránt az exportszektorban megnyilvánuló nagy kereslet ellenére a nők férfiakéhoz viszonyított munkabére alig javult. Az iparban a nők még mindig csak durván feleannyit keresnek, mint a férfiak. Tömegesen dolgoznak néhány rosszul fizetett ágazat­ban, ahol az alacsony munkabérek alacsony árakat eredmé­nyeznek. Az iparban dolgozó nők többsége mindössze három iparágra koncentrálódik – ezek a ruhaipar, textilipar és a mű­szeripar -, ugyanarra a háromra, amely első helyet foglal el az ország kivitelében.

A patriarchális kultúra és a tőkés munkaszervezet sajátos­ságainak összeadódása következtében a nők számára elér­hető munkahelyeken alacsony a fizetés és rosszak a munka­körülmények. A nők mind a mai napig több órát dolgoznak, mint a férfiak – néhány iparágban a heti munkaidejűk eléri az 53 órát is, ami a világon a leghosszabb munkahétnek számít. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) szerint pedig Korea az ipari balesetek számát illetően is előkelő helyet foglal el a világban.

Az exportvezérelt növekedés néhány szószólója azt állítja, hogy mindez javíthatja a nők gazdasági pozícióit. A fő érv úgy szól, hogy a nők általában képzetlenek és tapasztalatlanok, s ezért kapnak viszonylag alacsony fizetést. Idővel azonban a munkahelyi tapasztalat és a rugalmas munkapiacok szerin­tük megteremtik majd a férfiakkal való egyenlőséget.

Ezzel szemben a Koreai Nők Intézetében dolgozó Mihye Roh tanulmánya a nők és a férfiak bérezésének 1972 és 1989 közötti alakulásáról kimutatta, hogy a nemek közötti bérkü­lönbségeknek csupán az egyharmada magyarázható olyan té­nyezőkkel, mint iskolázottság, képzettség és munkahelyi ta­pasztalat. Ráadásul a nemek közötti szakadék sokkal mé­lyebb Koreában, mint más kelet-ázsiai országokban, amelyek nagyjából ugyanakkor tértek rá az exportvezérelt fejlődéshez vezető útra. 1982-ben az iparban foglalkoztatott koreai nők fizetése 46%-a volt a férfiakénak, míg Szingapúrban, Taiwanon és Hong Kong-ban a nők a férfiak fizetésének 62, vagy akár 78%-át is zsebre tehették. Korea sorra megelőzte ezeket az országokat az export növelésében, s ez összefüggést fel­tételez a nemek közti diszkrimináció és a külföldi eladásokban elért sikerek között.

A saját kutatásom is szoros összefüggést mutat ki a növek­vő export-teljesítmény és a dél-koreai nők férfiakéhoz viszo­nyított csökkenő keresőképessége között. Más szóval, annál valószínűbb, hogy egy iparág sikereket ér el az exportálás terén, minél inkább gátat tud szabni a női munkabérek növe­kedésének. Ez mindmáig érvényes, annak ellenére, hogy né­hány elnőiesedett iparágban megugrott a termelékenység. Koreában az 1976-tól 1990-ig terjedő időszakban évente 10%-kal csökkent a női munkabérek férfiakéhoz viszonyí­tott aránya (hozzávetőleg 0,50-ről 0,45-re), ami kb. 6,5%-os export-növekedést eredményezett.

Növekedés kormányzati beavatkozással

Amikor a fejlődési stratégiák kidolgozói Koreát jelölik meg kö­vetendő modellként az újonnan iparosodó országok számára, akkor nemcsak a nőkkel szembeni diszkrimináció nyilvánvaló tényét hagyják figyelmen kívül. Figyelmüket elkerüli a gazda­ságot irányító kemény állami irányítás is.

A Világbank és a Nemzetközi Valutaalap, mint az exportve­zérelt növekedés letéteményesei, a szabad kereskedelem és a szabad piacok haszonélvezőjének állítják be Koreát. Az el­képzelésük az, hogy minden ország serkentheti a növekedést és a foglalkoztatást azáltal, hogy megszüntet olyan szabályo­zásokat, mint az importkorlátozás, a külföldi tőkebeáramlás­nak és az árfolyamoknak a szabályozása, valamint a mini­mumbér-törvények. Az állami beavatkozás szerintük a hazai gyártású termékek alacsonyabb árát eredményezi, tükrözve ezzel a szóban forgó ország alacsonyabb munkaköltségeiben rejlő előnyeit. Az alacsony munkaköltségek így mintegy „kom­paratív előnyként" szolgálnak majd a munkaigényes javak gyártásakor, az alulfejlett országok ezeket alacsonyabb költ­ségen állítják majd elő, mint a magasabb bérekkel rendelkező országok, tehát a kivitelük növekedni fog.

Amióta azonban Dél-Korea az 1960-as évek közepén elin­dult az exportvezérelt növekedés felé vezető úton, a kormány egy sereg olyan gazdaságpolitikai fogást alkalmazott, melyek­nek nem sok közük volt a szadadpiaci modellhez. S jóllehet, az 1980-as évek közepe óta az állam szerepe csökken, a kormányzati beavatkozás mindig is központi jelentőséggel bírt az ország fejlődésében. Az állam különösen a bérkiáramlás korlátozásában és a munka „békéjének" a megőrzésében játszott döntő szerepet. Szigorú határokat szabott a szak­szervezeti tevékenységnek, a sztrájkokat pedig betiltotta. A szakszervezeti tagsággal gyanúsított munkásokat gyakran el­bocsátják. Sokukra börtön vár vagy még rosszabb büntetések.

Ezek a munkaellenes lépések az 1960-as években egy olyan agrárpolitikával párosultak, mely alacsony gabonaárakat határozott meg. A kormány azért írt elő alacsony gabonaára­kat, hogy csökkentse a városi munkások megélhetési költsé­geit, valamint hogy könnyebbé tegye a munkáltatóknak, hogy a dolgozóknak éhbéreket fizessenek. Az alacsony gabonaárak a mezőgazdasági bevételeket is csökkentették, ami arra ösz­tökélte a vidéki lakosságot – kiváltképp a fiatal nőket -, hogy a városokba áramoljon munkát keresni.

1960-ban a kormány államosította a bankokat is, és azóta a pénzügyi források feletti hatalmát az üzleti szféra szabályo­zására, fegyelmezésére és jutalmazására használta. Például azok a cégek, amelyek elérnek bizonyos exportcélokat vagy befektetnek bizonyos céliparágakba, kedvezményes hiteleket vehetnek fel. Más cégeknek alternatív finanszírozási forráso­kat kell találniuk – sokkal magasabb kamatszinten. Az állam a hitelszabályozással vette rá a cégeket arra is, hogy elfo­gadják a bérezéssel kapcsolatos útmutatásait.

A koreai állam az importot is korlátok közé szorította. Az 1970-es években ez a külkereskedelmi politika védte meg a külföldi konkurenciától az olyan, akkor még fiatal iparágakat, mint az autógyártás, acélipar és hajógyártás. Az állam ma is korlátokat szab a mezőgazdasági és fogyasztási javak import­jának, biztosítva ezzel a hazai mammutcégeknek a hazai pi­acon eladott javakért járó busás nyereséget. Ezen kívül az állam a külföldi tőkebefektetést is szigorúan korlátozza, s a külföldi cégeket csak azokba a szektorokba engedi beruházni, amelyekben az állam termelő kapacitást kíván kiépíteni.

Így a kemény állami kéz politikája is hozzájárult a lát­ványos gazdasági teljesítményt eléréséhez – már ami a hagyományos gazdasági mutatókat illeti. Az 1960-as évek kö­zepétől a mai napig a fejlődés szinte töretlen. 1972-től 1990-ig a gazdaság évente átlagosan 9%-kal nőtt, míg az export-tel­jesítmény átlagosan évi 15%-kal. Az exportorientált ágazatok sikerét pedig nem kis mértékben az ott fizetett, különlegesen alacsony női munkabérek alapozták meg. (Lásd az 1. és a 2. számú táblázatot a 188.-189. oldalon.)

Női bérmunka

Az utóbbi 25 évben a nők beáramlottak a dél-koreai munka­erőpiacra. Míg 1967-ben a nőknek még csak egyharmada dol­gozott a statisztikailag is számbavehető gazdaságban, 1990-re már közel a fele. A fiatal nők – 20-tól 24 éves korig – még ennél is nagyobb arányban, 65%-ban vállalnak munkát. Különösen az iparban tapasztalható a nők előrenyomulása: míg az 1960-as évek közepén az ipari munkahelyeknek még csak a 28%-a volt a nők birtokában, ez az arány ma már 43%. Főleg az exportszektorban dolgoznak, és a ruha-, textil­es műszeripari dolgozók többsége közülük kerül ki.

A nők viszonylag alacsony munkabére az 1960-as években részben annak volt betudható, hogy a legkevésbé termelé­keny munkákat végezték. Mivel azonban az óránkénti terme­lésük nőtt, az általános közgazdasági elmélet szerint ezzel párhuzamosan kellett volna növekednie a munkabérüknek is. Számos elnőiesedett exportiparágban jóval gyorsabban nőtt a termelékenység, mint a férfiak által dominált területeken, ezért a nemek közti bérkülönbségnek csökkennie kellett volna. Ez azonban alig változott. Ezekben a szektorokban 1975-ben a nők bérszínvonala a férfi bérek 47%-án állt, s 1991-re csak csekély mértékben, 51%-ra emelkedett.

Elképesztő mértékű az eltérés a munkabérek és a terme­lékenység növekedése között a műszeriparban. A termelé­kenység tizennégyszeresére nőtt 1975 és 1990 között, míg a műszeripari munkások bére csupán ötszörösére emelkedett. Ennek eredményeképpen az egységnyi munkaköltség (mun­kaköltség osztva a kibocsátott termék egységével) számotte­vően csökkent. Ez magyarázatot adhat arra, hogy miért éppen a műszeripar a leggyorsabban fejlődő exportágazat Koreában. Bár nem ilyen drámai, de hasonlóképp fennáll a termelékeny­ség és a munkabérek növekedési üteme közötti különbség egy másik, szintén nők által dominált iparágban, a ruhaipar ban is. A termelékenység itt 4,3-szorosára emelkedett, míg a reálbérek 3,8-szorosukra nőttek.

Mindeközben néhány férfiak által dominált iparágban a bé­rek emelkedése messze megelőzte a termelékenység növe­kedését. Például a gép- és alkatrészgyártásban a bérek közel négyszeresükre emelkedtek, míg a termelékenység csak a duplájára nőtt. A szállítási eszközök gyártásában a bérek 4,2-szeresre emelkedésével a termelékenységnek csak 4,Ósze­res növekedése áll.

Vajon munkaerőpiaci részvételük és termelékenységük ug­rásszerű növekedése ellenére a nők miért nem kerültek még mindig közelebb a- férfiakkal való egyenlőséghez? A válasz összetett: egyrészt a foglalkozások szerinti elkülönülésben, másrészt az elnőiesedett iparágakban fennálló, világméretű ádáz versenyben rejlik.

A nőket a cégek diszkriminatív foglalkoztatási gyakor­lata rekeszti ki a tőkeintenzív iparágakban található jól fi­zetett állásokból.  Ennek eredményeképpen a nők néhány munkaintenzív iparágba zsúfolódnak be. Ezekben az ipar­ágakban így különösen sok nő verseng a munkahelyekért, ez rontja alkupozíciójukat, és leszorítja a béreiket. Amennyiben a nők elhagyják ezeket az elnőiesedett iparágakat, hogy más területeken keressenek munkát, a felvételi és képzési módszerek is gátolják őket abban, hogy bármilyen állást is megkapjanak, a legalantasabbakat kivéve.

A nők éles diszkriminációval szembesülnek akkor is, ha a munkahelyi ranglétrán próbálnak feljebb kerülni. A mérnöki és vezetői állások kimondva vagy kimondatlanul a férfiaknak van­nak lefoglalva. A Koreai Munkaadók Szövetsége egy 1984-ben elkészült, 724 cégre kiterjedő kutatásában például kimu­tatta, hogy a munkaadók 33%-a kereken visszautasította a női munkavállalók előléptetését, s csupán 2,1%-uk mondta, hogy felvenne felsőfokú végzettségű női munkásokat mérnöki állásba.

A gyárakban a női munkások közül keveset léptetnek elő művezetőnek. Ehelyett a tulajdonosok inkább a női engedel­messég patriarchális gondolatát próbálják megvalósítani az­zal, hogy férfiakat bíznak meg irányítási feladatokkal. Például a termelékenység növelése érdekében a művezetők gyakran várják el a nőktől, hogy engedélyt kérjenek, mielőtt WC-re mennek vagy elsősegélyben részesülnek. Dél-Korea munka­helyi életének számos elemzője jegyzi meg, hogy a vezetők állandóan alkalmazott módszerei közé tartozik a szidalmazás, a szexuális zaklatás és a fizikai bántalmazás. A nők gyakran szó nélkül tűrik az ilyen bánásmódot, aminek az egyik oka az, hogy ezek a módszerek a Korea patriarchális kultúráját jellemző, egyenlőtlen nemi szerepeket tükrözik.

Egy koreai nő így beszélt 1978-ban a munkájáról: „A gyá­runkban kötelesek vagyunk korán érkezni és későn hazamen­ni… Nem kapunk heti szabadságot… Mivel nem mehetünk szabadságra, és az éjszakai műszak túl fárasztó és… ezért »Timing«-ot szedünk, egy olyan gyógyszert, amely ébren tart. Néhányunk már túl sokat szedett, és rá is szokott ezekre a tablettákra. Ha elalszunk, leszidnak, megütnek és felráznak minket. Mivel a gépek folyamatosan működnek, olyan sokat dolgozunk, hogy még ebédszünetre sincs időnk. Szégyelljük kimondani, de néha nem mehetünk ki a WC-re, s így a gyár padlóját kell használnunk. A gépek nem állnak meg soha! Egész évben folyamatosan dolgozunk, kivéve évente néhány ünnepnapot. Amikor közelednek a különleges ünnepek, meg akarjuk látogatni a szüleinket, de Szöulban kell maradnunk dolgozni a gépek mellett… Az állatok is szoktak pihenni. Miért kell nekünk az állatoknál is keményebben dolgoznunk?" (Idézi Dél-Korea: Ellentétek a gazdasági csodán belül c. könyvében George Ogle, 1990, Zed Books.)

A nők helyzetét rontja a Korea vezető exportiparágait jel­lemző erős árverseny is. A munkaintenzív javak, mint például a ruhaipari termékek, különösen érzékenyek a munkaköltség­ben bekövetkező változásokra, lévén, hogy ezen költségek teszik ki a termelési költségek túlnyomó részét. S mivel e termékek minősége általában a termelő személyétől függet­len, az eladások mértékét majdnem teljes mértékben az ár határozza meg. Ezzel szemben a gépi és humán tőke-intenzív iparágakban, mint például az autógyártásban, melyben a fér­fiak vannak többségben, a minőség viszonylag nagy hatással van a keresletre. A koreai nők többnyire azokban az ága­zatokban dolgoznak, amelyeknek a termékei alacsony ára­ik miatt kelnek el – így jön létre az összefüggés az alacsony női munkabérek és az exportteljesítmény növekedése között.

Az asszonyok előtt még további akadályok is állnak a kép­zettség és a tapasztalat megszerzése útján. Náluk a bérmun­ka vállalását olyan mozzanatnak tekintik, amely hátráltatja a ház körüli feladatok elvégzését, s ellenszegül annak az elv­nek, hogy a nők a férfiaknak vannak alárendelve. A legtöbb cég még így is előírja, hogy házasság vagy szülés esetén a nők kötelesek feladni állásukat. Azonban, még ha nem len­nének is erre kényszerítve, a női gyári munkások akkor is nehezen tudnák elviselni a háztartás és a munkahely kettős terhét. A munkáltatók gyakran követelik meg tőlük, hogy hosszú munkaórákat dolgozzanak nehéz körülmények között, s hogy túlórázással tartsák be a termelési határidőket. Rá­adásul a három évnél fiatalabb gyermekek részére gyakorla­tilag nem létezik gyermekmegőrzés.

A gyárak helyett a férjezett nők kisebb családi vállalkozá­sokban dolgozhatnak, vagy vállalhatnak ideiglenes, illetve na­pi munkákat. Találhatnak otthon elvégezhető munkákat is, amivel munkaintenzív műveleteket hajthatnak végre olyan ex­portorientált iparágakban, mint a textil- és ruhaipar. Itt azon­ban kevesebbet kapnak kézhez, mint a „hivatalosan létező" iparágakban, amelyeket munkaügyi törvényekkel szabályoz­tak. A nők rövid jelenléte a hivatalos szektorban nemcsak megnehezíti a fizetési ranglétrán való feljebb jutásukat, hanem abban is meggátolja őket, hogy szakszervezetekbe tömörül­jenek. S az ideiglenes, valamint az otthon végzett munkák alacsony bérezésének köszönhetően a munkabérek a hivata­los szektorban is csökkennek.

* * *

Az a hagyományos módszer, ahogyan a Világbank és mások magyarázzák Dél-Korea fejlődésének mozgatórugóit, teljesen hibás. Korea exportvezérelt növekedése nem a szabad piacok és a szabad kereskedelem eredménye. Annál inkább az állami beavatkozás, illetve a nőkkel szembeni diszkrimináció játszot­ta a döntő szerepet. A dél-koreai tapasztalatok kérdésessé teszik, hogy az exportvezérelt növekedés hozzájárulhat a ne­mek közötti egyenlőség kialakulásához; inkább azt mutatják, hogy a gazdaság „komparatív előnye" bizonyos szereplőinek folyamatos kizsákmányolásán alapul.

(Fordította: Szikszai Szabolcs)

Nyilván nem véletlen, hogy a harmincas évek óta könyv­tárnyira terebélyesedett Gulag-szakirodalomban a rabok össz­létszámát illetően éppen az a néhány szerző produkálta a (mai ismereteink szerinti) legpontosabb becsléseket, akik a memoárok adatait erős forráskritikával kezelve közgazdasági indíttatású megközelítésre vállalkoztak: Waum Jasznij, Peter Viles és Gerp van den Berg egymástól térben és időben füg­getlenül, valós termelési mutatókat és a kényszermunka egy­fajta, általuk reálisnak gondolt termelékenységét vették-alapul, eredményeik pedig V. Ny. Zemszkovnak,¹ a megnyílt KGB-archívumok alapján, a közelmúltban publikált, hitelesnek tekint­hető adataival csengenek össze.

A „kényszermunka" szót használtuk az imént, és fogjuk használni a továbbiakban is, ellentétben az eredeti szovjet terminológia következetes „javító-nevelő munka" formulájával (megkülönböztetendő azt az 1943 és 46 között létezett, hiva­talosan is kényszermunkának titulált ,,katorgá"-tól) – gazdasá­gi értelemben ez a szóhasználat mindenképp indokolt. Maga a Gulag (Glavnoje Upravlenyije Lagerej, Lágerek Főigazgató­sága), mint intézmény, 1934 és 53 között működött.

1. A kényszermunka rendszere

Ha lehetne is vitatkozni azzal az állítással, miszerint „kény­szermunka sehol sem játszott olyan fontos szerepet, mint az orosz történelemben",² tény, hogy az intézmény gyökerei igen mélyre nyúlnak le. Az orosz büntetőjog – többszáz év helyi gyakorlatát követve – a XVIII. század elején, I. Péter alatt kodifikálta a kényszermunkát.³ A kaszárnyabörtönök lakóinak egy részét sorozták be és vezényelték ki a közelbe nehéz fizikai munkára, először Pétervár építésénél. Elnevezése (a görög katergon, többese: katerga, 'gálya', a klasszikus görög­ben 'munka', 'mű' szóból) is innen, a pétervári és más balti kikötőkben végzett munkából származik. Riga, Tagonrog és Reval kikötőjét is rabok építették, miként dolgoztak erődítési munkálatoknál és az Ural ezüst- és aranybányáiban is. . 1860-ban jött létre az első mezőgazdasági kényszer­munkatelep, 1863-ban pedig a Szahalin-szigeti hírhedt „mun­katábor",⁴ mely sok szempontból mintául szolgált a forradalom utáni büntetés-végrehajtási intézmények számára. Az 1869-ben összeállított első Munkatörvénykönyv külön fejezetben rendelkezik a kényszermunkáról, biztosítja a rabok jogait, pél­dául a heti egy garantált szabadnapot.⁵ 1898-ban 10688 elítélt dolgozott az országban, és bár az adatok meredek emelke­désről tanúskodnak, ezek nem vetekedhetnek a Gulag maj­dani méretével: 1908-ban 12.591-en, 1909-ben 22.649-en, 1910-ben 28.060-an, 1912-ben 32.000-en, 1914-ben 29.352-en, az I. világháború éveiben pedig kb. 50.000 végeztek kény­szermunkát.⁶ A katorga szerepe tehát Oroszország gazdasági életében lényegében elhanyagolhatónak tekinthető.

A századfordulón azonban új jelenségnek lehetünk tanúi. Miközben a hagyományos értelemben vett katorga mint bün­tetés, nehézkességénél és alacsony hatásfokánál fogva, egy­re formálisabbá vált, s Sztolipin belügyminiszter 1906-ban tervbe is vette teljes megszüntetését,⁷ megjelent a kény­szermunka egy új formája: egyszerű börtönbüntetéssel sújtott rabok tömeges áttelepítése és alkalmazása egy-egy nagyobb építkezésnél – mondván: a szabadok pénzzel, az elítéltek munkájukkal adózzanak az államnak.

Az 1890-es Amur menti vasútépítést tekinthetjük az első „modern" fejleménynek.⁸ 1896 és 1900 között négyezer rab (nem katorgás!) dolgozott a Bajkál környéki vasútvonalakon.⁹ De ott voltak az Amur menti országutak építésénél is, kőfej­tőkben, szénbányákban, a fakitermelésnél. Gyorsan növeke­dett a rabmunkából származó bevétel: az 1885-ös 111 ezer rubelről 1906-ra 1,250 millióra, 1915-re 8,200 millió rubel­re.¹⁰ II. Miklós, miután 1912-ben látogatást tett egy börtön­üzemben, méltán jegyezhette fel naplójába: „Ez egy nagyon komoly üzlet".¹¹ A februári forradalom a halálbüntetéssel együtt a katorga intézményét is elsöpörte, ám Lenin már 1917 decemberében a spekuláció és ellenforradalom elleni politikai, majd fegyveres harcban felvetette a „kényszermunkára való küldést" mint lehetséges büntetési formát.¹²

1918 februárjára készült el az új büntetőtörvénykönyv-ter­vezet, amely korrupció bűntettére tíz év szabadságvesztés és azt követő tíz év kényszermunka kiszabását írta elő. Ez a kényszermunka azonban sem elvében, sem gyakorlatában nem volt már azonos a cári idők katorgájával. „A burzsoá bör­tönrendszert a kizsákmányolók hozták létre a dolgozók szá­mára, e »halottasházak« romjain új társadalmi tartalmú, új in­tézmények létrehozásának páratlan, világtörténelmi jelentő­ségű folyamata"¹³ zajlik. Az „új tartalom" a társadalom devi­ánsainak munkával való „megjavítását" jelentette.

1918. július 23-án az Igazságügyi Népbiztosság Központi Büntető Osztálya kiadta „Ideiglenes intézkedés a szabad­ságvesztés foganatosításáról" c. rendeletét (1920 novemberé­ig volt érvényben), amely kötelező fizikai munka végzését írta elő minden munkaképes elítélt számára.¹⁴ Augusztusban jöt­tek létre az első koncentrációs táborok, így, ezzel az elneve­zéssel, melyet 1922-ig használtak. Mintául az I. világháború idején a hadifoglyok számára létesített táborok szolgáltak, amelyek pedig az angol-búr háborúban felállított, a polgári lakosságot elkülönítő lágerek példáját követték. Új elem volt viszont a rabokkal helyben végeztetett háziipar jellegű munka.

Az 1918. szeptember 5-i „Dekrétum a Vörös Terrorról" sze­rint: „Biztosítani kell a szovjetköztársaságot az osztályellenség támadásai ellen, annak koncentrációs táborokban történő el­helyezése révén".¹⁵ 1919 áprilisában rendelet kötelezett min­den kormányzóságot, hogy területén egy-egy, minimálisan 300 főt befogadó lágert állítson fel. A fenti események termé­szetesen nem függetleníthetők az „aki nem dolgozik, ne is egyék" elvtől, illetve a katasztrofális helyzetben lévő gazdaság szanálására irányuló különböző intézkedésektől: a lágerek fel­állításával egy időben szervezik meg például a BITR-t (Bjuro Iszpravityelno-trudovih Rabot, Javító-nevelő Munkaügyi Hiva­tal), mely a szabadságvesztés nélküli kényszermunkára ítéltek nyilvántartásáról gondoskodott. Az elítéltek a hivatalos felfo­gás szerint nevelés és nem büntetés alatt álltak. Ez az értel­mezés a bűnözést szinte egészségügyi problémává minősí­tette (mint a tbc-t) – a javító-nevelő munka ilyenformán szer­vesen kapcsolódott az emberek átnevelését célul tűző köny­vek, folyóiratok, színdarabok propagandájához.¹⁶

Ez a felfogás nyitott rést már ekkor a későbbi törvénytelen­ségeknek is: lehetővé vált, hogy bírósági tárgyalás nélkül, a Belügyi Népbiztosság Különleges Tanácsa, az ún. Hármasta­nács (tagjai: a belügyi népbiztos helyettese, az Orosz Föde­ráció Belügyi Népbiztosságának egy képviselője és a helyi szovjetköztársaság rendőrfőparancsnoka) „javaslatára" kerül­hessenek emberek egyre nagyobb számban a lágerekbe, át-nevelésük kiszabott idejét pedig a láger vezetése folyamato­san felülbírálhassa, meghosszabbíthassa. (75-80 százalé­kuk¹⁷ mindenesetre olyan köztörvényes bűnöző maradt, aki­ket bármelyik nyugat-európai állam bírósága elítélt volna va­lamilyen formában).

A korai lágerek zömét a frissen kiürített kolostorokban ren­dezték be, az elsőt például Nyizsnyij Novgorodban, egy női rendházban, 1918 nyarán, ötezer férőhellyel. 1920-ig (a Cseka különleges telepeit leszámítva) 83 láger követte ezt az el­sőt, összesen 25.336 lakóval.¹⁸ 1922-ben, amikor egyesítették az Igazságügyi Népbiztosság lágereit az új szerv, a Gumzak felügyelete alatt, a lista immár 330 tábort tartalmazott, 81 ezer fővel.¹⁹ 1923-ban pedig már 597 intézményben (lágerben, ott­honban és telepen) folytattak kényszermunkát, összesen 119 ezer elítélttel.²⁰ (A nagyságrend már ekkor tetemesen felül­múlja a cári időkét.)

Az adminisztráció nem is tudott lépést tartani a növekedés hihetetlen ütemével. A táborok egy része az Igazságügyi Nép­biztosság, más részük a Cseka alá tartozott, sokáig az egyes tagköztársaságok lágerei is egymástól függetlenül működtek. A kaotikus állapotok végére csak a Gulag megszervezése tett pontot 1934-ben. A lágerek előző éveiben a kényszermun­kának tagadhatatlanul voltak bizonyos javító-nevelő aspektu­sai. Az elítéltek egyénileg végezték eredeti szakmájuktól rendszerint elütő, különösebb szakképzettséget nem igénylő munkájukat. A munkaidő mindenütt napi nyolc óra, az elítéltek bizonyos feltételek mellett akár el is hagyhatták a tábort, és más, a későbbiek során már ismeretlen kedvezményekben is részesülhettek: megillette őket mindenekelőtt a szakszervezeti bértáblázatba foglalt (szabad munkások számára megszabott) kereset 100%-a, kizárólag a kiszolgáló személyzet fizetését vonták ebből le. (Gyakorlatilag 70-75 %, napi 35-40 kopek maradt, miközben a havi átlagos reálbér valóban 9,47 rubel²¹ körül mozgott.) Szó sem volt tehát profitra termelésről, a már említett rendelet csak a lágerek „fenntartási költségeinek fe­dezéséről" döntött.²²

1922-ben (tehát éppen öt évvel a forradalom után) a szabad­ságvesztés kiróható maximumát ötről tíz évre emelték. „Kény­szerű körülmények vezettek minket, naivitás volt azt hinni, hogy öt éven belül a szovjet rendszer minden állampolgára átala­kul."²³ – Az intézkedés azonban később éreztette csak hatását. 1923-24-ben a munkanélküliség megálljt parancsolt a javító-nevelő munka expanziójának. Egyre kevesebb lett az ilyen jel­legű ítélet. (Helyébe a rövid, legfeljebb hat hónapig terjedő bör­tönbüntetés lépett.) 1922-ben az ítéletek 38%-a tartalmazott kényszermunkát, 1926-ban pedig mindössze 13,9%-a.²⁴ És ha a csökkenés relatív is csupán (a kényszermunkások száma alig változott, az összes elítélteké viszont évi kb. 30%-kal nőtt), ez a relatív csökkenés és az 1922-es törvénymódosítás is jelez azért valamit: a gazdasági szempontok egyre inkább fölébe ke­rekedtek a jogi megfontolásoknak. Más szóval: a húszas évek­ben már nem a munkát igazították a megnevelendő rabhoz, hanem a büntetéseket igazították a gazdaság kívánalmaihoz.

A stagnálás 1927-ig tartott. 1927-ben, mintegy 1200 műhely létezett, összesen 122.700 fővel.²⁵ (Kb. 30 ezer volt a poli­tikai okokból elítéltek száma.) Ehhez képest 1929-re a mun­kanélküliség felszámolását követően a létszám megduplázó­dott, 242 ezer főre nőtt.²⁶ Ez az év, az 1929-es hozta meg a döntő fordulatot. Kezdetét vette az Első Ötéves Terv. Minderre az előkészületek már korábban megtörténtek. Már az 1927-es ÖKP-kongresszuson elhangzott: „Ha végrehajtjuk a bíróság ál­tal kiszabott ítéleteket, milliókat küldhetünk börtönbe. Ezzel komoly fogyasztási megtakarítás lenne elérhető, az elítéltek munkájának általános felhasználása pedig végső soron növel­né a szociális biztonságot."²⁷

1928. március 29-án a Népbiztosok Tanácsa megállapította: szükség lenne a munkatáborok kapacitásának további bővíté­sére.²⁸ November 6-án újabb törvénymódosításokra került sor: a kiszabható szabadságvesztés minimumát fél évről egy évre emelték, továbbá előírták, hogy az elítélt minden három évnél hosszabb büntetést lakóhelyétől távol köteles letölteni. Az öté­ves terv távoli, nagyszabású beruházásaihoz kellettek a mun­kások, akikkel a kiutazás és betaníttatás okozta időveszteség után is hosszú hónapokig számolni lehetett még.

Mennyiségi és minőségi változást egyaránt hozott az Első Ötéves Terv – a kényszermunka-rendszerben. Rohamosan nőtt a munkára fogott rabok száma, és megjelent a profit­szempont. Hogy ez mennyire nem volt így a korábbiakban, arra indirekt bizonyítékkal szolgálnak a lágerek önellátásáról szóló rendeletek. 1919 után 1924-ben és 1928 júliusában is előírták a lágerek számára az önfenntartásra való berendez­kedést – nyilván azért, mert a táborok minden igyekezet el­lenére sem váltak rentábilissá. Amikor 1931. január 1-jén be­jelentették: Oroszország és Ukrajna lágerei végre áttérnek az önfinanszírozásra,²⁹ a kényszermunka rég nyereséges ága­zatként működött már. A Szolovki-tábort 1923-ban hozták lét­re, egy kiürített kolostorban, mint annyiszor, hatezer elítélttel. A kényszermunkások száma gyorsan növekedett: 1925-ben hétezer, 1928-ban harmincezer, 1930-ban pedig már kb. száz­ezer rab dolgozott itt.³⁰

A tábor kezdettől fogva nyereségre termelt. Ezt nagyban elősegítette a SZLON³¹ nevű (Szoloveckij Láger Oszobovo Naznacsenyija, Szolovki Különleges Rendeltetésű Lágerek), a maga idejében páratlan gazdasági egység létrehozása, amely pénzbeni elszámolás fejében szabad kezet kapott, önállóan gazdálkodhatott a szigeteken.

A kényszermunka jellegét azonnal a szigetek adottságaihoz és a keresleti-kínálati viszonyokhoz igazították. Fakitermelés és fafeldolgozás, útépítés, kőfejtés, téglaégetés, kikötői mun­ka és tőzegkitermelés tartozott a SZLON profiljába. A nor­mákat rendkívül magasan húzták meg, az öltözék és az étel színvonala ugyanakkor messze elmaradt a másutt biztosí­tottól. A rabok keresetüket rubel helyett ún. elszámolási csekk­tömbben kapták meg, melyet kizárólag a szigeteken vásárol­hattak le. És a SZLON látványos eredményeket mutatott fel. Miközben a többi munkatábor folytonos hiánnyal küszködött, a Szolovki-szigetek aktívuma: fakitermelésből f926-ban 63 ezer, 1929-ben 355 ezer rubel, útépítésből 1926-ban 105 ezer, 1929-ben 6 millió rubel.³²

1929-ben hét újabb láger tért át a „szolovki-rendszerre", 1931 decemberében pedig megszervezték a SZLON-hoz ha­sonló, de annál lényegesen nagyobb volumenű (négy Franciaországnyi területtel rendelkező) gazdasági egységet, a Dalsztrojt, amelynek feladata Szibéria észak-keleti részének gazdasági meghódítása volt. Az egymástól függetlenül műkö­dő kényszermunka-intézmények egy-két év alatt össz-szövet­ségi hálózattá fejlődtek, lágerigazgatóságokkal, részlegekkel, lágerpontokkal és ügyosztályokkal, valamint területi alapon szerveződő újabb és újabb egységekkel: a Szvinlaggal, a Kotlaggal, a Belbatlaggal, a Szevdvinlaggal.

A lágerrendszer szétterjedt és polarizálódott. Aligha beszél­hetünk a harmincas években már egységes „lágerekről", a mé­retek, a rendtartás, az élet- és munkakörülmények mindenütt a helyi adottságok és követelmények függvényében alakultak ki – ennek elemzése egy önálló tanulmány feladata lehetne. Az ötéves tervnek (illetve részben a kulákság likvidálásának) volt köszönhető, hogy a kényszermunka aránya a más jellegű bün­tetésekkel szemben megint emelkedést mutatott. Az arány 1927-ben 21,2%, 1929-ben 48,1%, 1931-ben 56%, 1932-ben 58%,³³ minden idők legmagasabb szintje.

A kényszermunka lett tehát a legelterjedtebb büntetési mód a Szovjetunióban. De szigorodott maga a kényszermunka is: 1927-ben még a rabok 32,1 %-át ítélték minimális időtartamú szabadságvesztésre (fél évre), 1930-ban marosak 1,9%-ukat (egy évre). 1927-ben 18,6%-ukat osztották be nehéz fizikai munkára, 1930-ban már 56,5%-ukat.³⁴

Megjegyzendő, hogy mindezek a változások természetesen megint csak nem függetleníthetők a „szabad világban" zajló folyamatoktól. Katonai jellegű vezetés vette át az irányítást a népgazdaság valamennyi ágazatában, javában zajlottak az iparperek, folyt az erőltetett ütemű szakképzés (csak 1930-ban 1,3 millió szakmunkás kiképzését és munkába állítását tervezték), dolgozók millióinak belekényszerítése az új kor gazdasági követelményei közé („szamozakreplenyije", önkén­tes szolgaság): 1930 – az élmunkás-mozgalom elindítása, 1932 – a hatnapos munkahét bevezetése stb. A rabmunka aránya az ország gazdasági életében az ötéves terv előreha­ladtával meredeken növekedett.

Abszolút adatokból egyetlen táblázatnyi áll a rendelkezé­sünkre, 1932-ből származik ez a rövid kimutatás, melyet az Igazságügyi Népbiztosság állított össze, és amely a kény­szermunkával megtermelt javak alakulását mutatja (millió ru­belben).³⁵

Két év alatt csaknem 500%-os a növekedés.

A kényszermunka, miközben hagyományos ágazataiban megőrizte addigi jelentőségét, immár a népgazdaság szinte minden területén képviseltette magát. A mezőgazdasági koló­niák területe 1932-re az 1925-ös nagyság nyolcszorosára nö­vekedett.³⁶ Rabok építették fel (részben) Karaganda, Kotlasz, Magadan, Magnyitogorszk és Sztálingrád városát. Kény­szermunkások dolgoztak a Kem-Uhta, a Szivtivkar-Uhta, a Szivtivkar-Pinyug és a Verknye-Kolimszk autóutak építésé­nél, a Szoroka-Kotlasz, a Szlizran-Kungur, a Turkesztán-Szi-béria vasútvonalakon, a Bajkál-Amur első szakaszán; az olaj-, szén-, foszfát-, ólom-, cink-, fluor- és aranybányákban.

Az Első Ötéves Tervhez kapcsolódott a hírhedt Fehér-tengeri Csatorna, a Belomorkanal megépítése is. A hatalmas csatornát mindössze húsz hónap alatt, 1931 szeptembere és 1933 ápri­lisa között készítették el rohammunkában, N. A. Frenkel (Szolovki hajdani vezetője) irányításával. Szünnap nem létezett, napi 11 órát dolgoztak itt a rabok, mindezt 300 grammos kenyérfej­adag mellett. Különféle „ösztönző kedvezményeket" is bevezet­tek, hogy az elítélteket érdekeltté tegyék a munkában – ekkor alkalmazták először a beszámítás gyakorlatát: minden túltelje­sített munkanap egy nappal csökkentette a büntetési idő hosszát. Körülbelül 300 ezer rab dolgozott a Belomorkanal épí­tésénél, 72 ezren részesültek közülük 1933 tavaszán amnesz­tiában. A halottak száma megközelítette az 50 ezret.³⁷

Ekkor, a harmincas évek legelején szerzett tudomást a világ először a szovjet javító-nevelő munka elfajulásáról. A riasztó beszámolókat népszövetségi beadványok követték, Moszkva magyarázkodásra kényszerült. Anglia és az Egyesült Államok 1931-ben embargót hirdetett a Szovjetunió rabmunkára épülő faexportjával szemben, a választ hangos propaganda hadjárat adta meg. Molotov (1931. március 8.): „A kapitalista országok sok munkanélkülije irigykedhet a mi északi régiónk rabjainak élet- és munkafeltételeire."³⁸

1933-ban összeállították a Javító-nevelő Munka Törvény­könyvet, az elítéltek számára biztosított jogok azonban alig-alig érvényesültek a gyakorlatban. (Az elítélt elnevezése min­denesetre megváltozott: az addigi lisonnij szvobodi, „szabad­ságától megfosztott" helyett zaklucsonnij, „elzárt" lett haszná­latos.) 1934. október 27-én pedig, mintegy az Első Ötéves Terv záróaktusaként, megalakult a Gulag, az újonnan felállított NKVD (Össz-szövetségi Belügyi Népbiztosság) szerve, az el­ső olyan hivatal, amely egy kézbe fogta össze a kényszer­munka-intézményeket és koordinálta őket.

Újabb jelentős létszámnövekedés következett be az öt év során. 1934 és 36 között 510 ezerről 1.296 ezerre ugrott a rabok száma,³⁹ 1938-ban pedig már a túltelítettség okozott gondot, a táborok egyszerűen nem voltak felkészülve az 1 millió 881 ezer munkás fogadására és ellátására. A vezetés is mintha egyre kevésbé törődött volna a javító-nevelő munka látszatának fenntartásával: „A börtön az börtön, a büntetés pedig büntetés – miért félünk mi ezektől a szavaktól?"⁴⁰ (1937)

A Második Ötéves Terv fő beruházásai, ahol (legalább rész­ben) kényszermunkát alkalmaztak (korántsem a teljesség igé­nyével): a Moszkva-Volga, valamint a Volga-Don csatorna építése, a Marijinszki-csatorna és a Moszkva-csatorna korsze­rűsítése, a Dnyeper szabályozása, a Sozmi duzzasztó és a Szvir erőművének felépítése, Magnyitogorszk ipartelepének befejezése, Gorkij város építése (válogatott brigádokkal), Brezin és Visera vegyi üzemének megépítése, Kuznyeck újabb szénbányáinak üzembe helyezése, a millenovói mész- és kő­bányák beindítása, a Transzszibériai és a Bajkál-Amur vasút építése. (Mindezekben több mint 400 ezer rab dolgozott eze­ken.)

Közben az eddigiekkel látszólag ellentétes folyamat zajlott le a Gulagon belül: 1937-ben ágazati felosztásra került sor, a négy legnagyobb ágazat – fakitermelés, építőipar, bá­nyászat-kohászat, vasútépítés – élére egy-egy újabb főigaz­gatóság került. Az ellentmondás csak látszólagos, a cél to­vábbra is a hatékonyság növelése maradt, a Gulag viszont egymaga már képtelen volt megbirkózni a másfél millió fölé emelkedő rablétszámmal. Az 1939-ben-indult Harmadik Öt­éves Terv, ezért a kínzó munkaerőhiány⁴¹ ellenére a láger­rendszer további expanzióját nem a létszám emelésével, ha­nem a munkaerő még jobb kihasználásával, a rendtartás szi­gorításával, sorozatos, szúrópróbaszerű ellenőrzésekkel – te­hát az intenzitás növelésével – próbálta volna megvalósítani. (1940 júniusában tért át az ország hétnapos munkahétre is.)

A Harmadik Ötéves Terv főbb vállalkozásai: az Uhta-Pecsora vasút megépítése; a Kotlasz-Usztykozm vasútvonal; Kujbisevnek, „a világ legnagyobb erőművének" a felépítése, a Bajkál-Amur északi szakasza; a „Második Bakunak", a Vol­ga és az Ural közötti olajkutaknak és finomítóknak a megépí­tése; a grúziai mocsarak lecsapolása; tőzegkitermelés Belo­russziában; új fémművek építése Ukrajnában és Magnyito­gorszk körül.

A Gulag érdekes módon sokkal gyorsabban reagált a vál­tozásokra, mint a szovjet gazdaság egésze: a kény­szermunka-rendszer már 1939-40-ben országszerte profilt váltott, védelmi előkészületekre tért át,⁴² katonai-stratégiai infrastruktúrát építettek. Ennek érdekében a Lengyelországból és a balti államokból a Szovjetunióba került deportáltaknak kb. 25%-át vonták a Gulag fennhatósága alá és végeztettek velük kényszermunkát.⁴³

A Gulag háborús tevékenységről igen kevés adat áll a ren­delkezésünkre. Ez a néhány adat is nyújt azonban támpon­tokat a Gulag helyének kijelöléséhez. Figyelemre méltó, hogy szinte már a német támadás pillanatában megkezdődött az Uraitól nyugatra fekvő táborok evakuálása, keletre telepítése – gyorsabban és szervezettebben, mint más ipari létesítmé­nyek esetében.⁴⁴ Általános amnesztia helyett a Gulag minden mozdítható berendezését, felhalmozott tartalékát és munkae­rejét (27 lágert és 210 telepet, összesen kb. 750 ezer rabot)⁴⁵ a hátországba menekítették.

1941. június 30-án felállították a Munkaerő Bizottságot, a hadigazdálkodásra való átállásért felelős szervet, ennek in­tézkedései természetesen a Gulagra nézve is kötelező ér­vénnyel bírtak. A Gulag belső szerkezete gyorsan alkalmaz­kodott az új követelményekhez. A súlypont a stratégiai ága­zatok felé tolódott el. A háború első felében a korábban meg­határozónak ítélt faiparban mindössze 10 ezer, a vízierőművek üzemeltetésén szintén 10 ezer, a szén- és olajbányászatban 15 ezer kényszermunkás dolgozott. 20 ezret irányítottak át ezzel szemben repülőgépeket és harckocsikat gyártó üzemek­hez, 39 ezret a lőszergyártásba, 200 ezren dolgoztak védelmi vonalak építésén, 268 ezren repülőterek és a hadiszállításhoz nélkülözhetetlen utak építésén, 310 ezren a nehéziparban és 448 ezren (tehát minden negyedik kényszermunkás) a vasút­vonalak építésénél, helyreállításánál.⁴⁶

A Gulag 1941 és 45 közötti termelési mutatói tiszteletet parancsolóak. Kényszermunkával állítottak elő 70,7 millió darab lőszert, közte 100 ezer légibombát, 70 ezer aknavetőt (az összmennyiség 45%-át), 1,7 millió gázálarcot, 1400 db hor­dozható adó-vevő készüléket, 500 ezer kábelcsévét és 67 millió folyóméter szövetet, amiből aztán 22 millió komplett egyenruhát gyártottak le.⁴⁷

Ha a Gulag persze nem döntötte is el a háború sorsát, hiányát mindenképpen megsínylette volna az ország gazda­sága és hadserege. Legenda az is, hogy a háború alatt nem hirdettek amnesztiát. A Gulag rabjainak száma 1941 és 45 között valóban alig változott, a háttérben azonban a rabok gyors cserélődése húzódik meg. A Frontra távozottak helyét deportáltakkal, kollaboránsokkal, átállt katonákkal töltötték fel. A hadifoglyok (németek, olaszok, magyarok, románok, finnek) zömét szintén „munkaoszlopokba" szervezték. A foglyoknak mintegy a fele (220 ezer fő) került 1942 és 44 között az NKVD fennhatósága alá,⁴⁸ ők hasonló jellegű építkezéseken vettek részt, mint a szovjet kényszermunkások, de azoktól mindig szigorúan elkülönítve, financiálisán a Gulagtól külön egységet képezve.

Mintha a háború visszahozott volna valamit a húszas évek javító-nevelő munkájának szellemiségéből: miközben az élet­feltételek az elviselhetetlenségig romlottak (napi 11-12 óra munka három tányér krumplilevesért, 600 gramm kenyérért és heti két adag kásáért), egyetlen komolyabb felkelés sem tört ki a táborokban, nem tudunk számottevő szervezkedések­ről sem, sőt: a bekerített Leningrádban három láger dolgozott folyamatosan,⁴⁹ a Gulag munkamegtagadóinak aránya pedig, amely korábban 2-3% között ingadozott, 1940-ben 1,25%-ra csökkent, s 1944-ben még a 0,25%-ot sem érte el.⁵⁰ Mégis: 1943. április 22-án újra bevezették a katorga intézményét. A katorgára ítélt rab napi 12 órányi munkára volt kötelezhető, ezért a munkáért pénzbeni vagy természetbeni juttatás a mi­nimális fejadagon kívül nem járt. A rabok kétszáz fős sátrak­ban laktak, nem írhattak levelet és nem kaphattak csomagot.

A katorga-táborokat, hivatalos nevükön a DOPR-okat (Dom Prinugyityelnovo Truda, Kényszermunkaház) a legnehezebb, rendszerint földalatti munkát végző üzemek (szén-, arany- és ónbányák) mellé telepítették, az elsőt például Vorkuta térsé­gébe. A katorga bevezetése jellegzetesen háborús tünet: ép­pen a sztálingrádi fordulatot követte, célja a visszafoglalt te­rületek kollaboránsaival és hazaárulóival szembeni megtorlás foganatosítása volt. Politikai-igazságügyi jelentősége volt te­hát, kevésbé gazdasági. 1944-ben mindössze 5.200 katorgás dolgozott a Gulag kényszermunkaházaiban, ez a szám a lá­gerek 1,180 milliós létszáma mellett szinte elhanyagolható, mire pedig a rablétszám (1947-re) 60 ezerre emelkedett,⁵¹ a katorga el is veszítette önálló szerepét, elmosódott a különb­ség katorga és javító-nevelő munka között. 1948-ban ismét eltörölték a büntetésnek ezt a formáját.

A háború végén a Gulag 53 lágerrel rendelkezett, ezek 667 altáborában, 475 telepén és 5 kényszermunkaházában összesen 1,461 millió rab dolgozott.⁵² A Legfelsőbb Tanács El­nökségének 1945. július 7-én kelt rendelete „A hitleri Német­ország felett aratott győzelem tiszteletére meghirdetett am­nesztiáról" alig érintette a Gulag kényszermunkásait. Szóba sem került a Gulag esetleges felszámolása. Molotov szerint: „Régebben is éltünk vele (mármint a kényszermunkával, C. Z.), most is élünk, és élni is fogunk. Előnyös a társadalom számára. És hasznos a bűnözők számára is."⁵³

1945-ben kezdték felállítani az ellenőrző-szűrő lágereket („szpeclag"), a német fogságból szabadult hadifoglyok, illetve az emigrációból hazatért értelmiségiek számára. Állományuk 1946-ban 161 ezer főt tett ki,⁵⁴ őket is kényszermunkával súj­tották, zömük (1946-ban 56,5%-uk)⁵⁵ a széntermelésben dol­gozott, de megtalálhatók voltak a gazdaság szinte valamennyi ágazatában. Az ellenőrző-szűrő lágerek csúcsszerve kezdet­ben az OPPL NKVD, 1946 januárjától azonban ezeket is a Gulag irányítása alá utalták. A kényszermunkások létszáma gyorsan növekedett, 1948-ban átlépte a kétmilliós határt. A növekedés hátterében a Negyedik Ötéves Terv állt.

Az 1946-50-es ötéves terv az újjáépítés terén minden ad­diginál nagyobb szerepet szánt a kényszermunkának. Új szisztéma bontakozott ki közben a Gulagon belül (ha úgy tet­szik, újabb decentralizáció): a „szerződéses termelés" rend­szere. A Gulag „bérbe adta" munkásai egy részét a megfelelő őrszemélyzettel együtt más minisztériumok számára. Könnyű belátni, hogy ezáltal a kényszermunka felhasználása még ru­galmasabbá, még hatékonyabbá válhatott. 1947-ben 354 ezer szerződéses rab dolgozott más minisztériumok vezetése alatt, egy évvel később már félmillió.⁵⁶ Berija több jelentése is ta­núskodik róla: a Gulag nehezen tudott lépést tartani a minisz­tériumok munkaerő-igényével.⁵⁷

Ha a Belügyminisztérium (ekkor már MVD) irányítása alatt maradt rabok termelési ágankénti megoszlását vizsgáljuk, azt tapasztalhatjuk, hogy e tekintetben többé-kevésbé helyreálltak a háború előtti arányok. 1948-ban a faiparban 262 ezer, a vasútaknái 256 ezer, a bányákban 196 ezer, a Dalsztroj arany­bányáiban pedig 117 ezer rab dolgozott, a többi ágazatban néhány tízezres volt csupán a létszám. Egy vonatkozásban van különbség: 149 ezer kényszermunkás dolgozott védelmi jellegű munkálatokon.⁵⁸ Igen kevés adat szivárgott ki ezzel kapcsolatban. Az mindenesetre biztos: számos katonai objek­tum épült rabmunkával.

A CAGI (Központi Aero- és Hidrodinamikai Intézet) több ezer rabot igényelt a Gulagtól kísérleti telepei építéséhez és fenntartásához.⁵⁹ Az hogy az atombomba megalkotásában mekkora volt a Gulag effektív szerepe, egyelőre titok. Tény, hogy a Gulag valamennyi fizikusát (aki a nyilvántartásban ilyen végzettséggel szerepelt) rendelkezésre bocsátotta a kí­sérletekhez, tíz évnél hosszabb szabadságvesztéssel sújtott rabjainak pedig tízezreit vezényelte ki a bázisok építéséhez.⁶⁰ Apróbb válságjelenségek azonban már 1953 előtt mutatkoz­tak. Feltétlen válságtünetnek kell ugyanis tekintenünk azt, ahogy a Szovjetunió Minisztertanácsának 1948. novem­ber 20-i és 1950. március 10-i rendelete szabályozni igyeke­zett a Gulag-rabok ellátását, bevezetve a „csökkentett norma­díjat" és a „beosztási illetéket".⁶¹ Azt kell gondolnunk: bajok lehettek a Gulag termelékenységével.

A háborút követő nagy építkezések lezárultával a szovjet gazdaságnak nem volt többé szüksége 2,5 millió kény­szermunkásra. 1949-ben részleges amnesztiára került sor, szabadlábra helyezték a hétévesnél fiatalabb gyermeküket a lágerben nevelő anyákat. Túlzott leegyszerűsítés volna azon­ban a Sztálin halála után bekövetkezett gyors amnesztiát pusztán politikai okokkal magyarázni (elhatárolódás a sztálini rendszertől), de ugyanekkora hiba lenne azt állítani, hogy az 1953. március 27-i rendelet csak egy magától összeroskadt szisztéma formális eltörlését jelentette volna, vagyis hogy az amnesztia kihirdetését kizárólag gazdasági tényezők siettet­ték.

1953-ban megszűnt a Gulag. Gyors ütemben zajlott a rab­létszám csökkentése: az 1953-as 2,47 millióból 1954 áprilisá­ra 1.36 millió maradt.⁶² Fontos azonban felfigyelni már itt egy jelenségre: a rabok áramlása nem egyirányú, az 1,7 millió szabadlábra helyezett munkás helyett csaknem 600" ezer újonc érkezett a táborokba.⁶³ A létszámcsökkenés a későbbi­ekben egyre lassult, a politikai okokból bebörtönzöttekre kor­látozódott, és mire (1959-re) lényegében valamennyien el­hagyták a lágereket, a rablétszám az akkori szint (948 ezer fő) körül állandósult.

Az első évek a látványos liberalizálódás jegyében teltek. Miután a Szovjetunió 1955-ben csatlakozott a genfi egyez­ményhez, amely megtiltotta a kényszermunka alkalmazását a büntetésvégrehajtásban, a „láger" kifejezés helyett ezután a „kolónia" lett használatos. Az őrök elnevezése „felügyelőről" „nevelőre" változott.⁶⁴ Javult az ellátás, a kolóniák egy részét

„enyhített rendtartásává" minősítették. Az 1955-re tervezett nagyszabású rehabilitáció viszont, amely a szabadult rabok számára a ledolgozott hónapok utáni kártérítés kifizetését je­lentette volna, már kudarcba fulladt.⁶⁵ Nem voltak meg az ehhez szükséges anyagi eszközök.

Az 1956 utáni munkástoborzás sem hozott eredményt, min­den ígéret kevésnek bizonyult, a távol-keleti és a sarkkörön túli lágerek munkáját képtelenek voltak szabad munkásokéval pótolni. A Gulag megszüntetésével eltűnt az a szerv, amely koordinálta volna a kolóniák tevékenységét: a kényszermunka hatásfoka rohamosan csökkent. 1961-ben aztán újabb fordulat következett. Bevezették a kolóniák új, igen szigorú rendtartá­sát. A munkanap 8 órás, vasárnap szünnap. A rabokat bizo­nyos kereset is megillette, ezt viszont csak szabadulásakor kaphatták kézhez. (Ezzel egyidőben kezdte meg munkáját a Gulag „jogutóda", a GUITK. Goszudarsztvennoje Upravlenyije Iszpravityelnotrudovih Kolonyij, Javító-nevelő Kolóniák Állami Igazgatósága).

Egyetlen számsor csupán – ez is inkább visszafelé, a Gulagra nézve lehet érdekes. Van den Berg adatai szerint a ko­lóniák rablétszáma a következőképpen alakult:

1965-69: 1.06 millió

1970-74: 1,04 millió

1975-79: 1,10 millió

1980-84: 0,96 millió.⁶⁶

A létszám tehát alig változott. A szovjet gazdaság továbbra sem nélkülözhette a kényszermunkát.

2. A kényszermunka a termelésben

Miért élt a szovjet gazdaság a kényszermunka alkalmazásá­val, sokkal tovább és nagyobb mértékben, mint mások, pél­dául a kelet-európai szocialista országok? Kézenfekvő a ma­gyarázat: a kényszermunka nyilván rendelkezett bizonyos máshonnan nem pótolható gazdasági előnyökkel. Melyek is lehettek ezek?

A kényszermunka alkalmazása nem igényel komoly befek­tetést, tőkekoncentrációt, sőt helyettesítheti azt. Elég csak fel­idézni a nagy csatornaépítkezéseket: a rabok munkaereje szinte teljes egészében helyettesítette a gépesítés, az ellátás, a szállás okozta kiadásokat, a munkaerő pedig viszonylag könnyen volt megszerezhető és pótolható – ha annyira azért nem is, ahogy a köztudatban él: a rabokkal, éppen gazdasági értéküknél fogva, mindig és mindenütt pontos elszámolással tartoztak a lágerek. Az ideológia ehhez így szólt: „Az ember sokkal értékesebb, mint a gépek."

A kényszermunka olcsó. Ez összefügg az iméntiekkel, de nem egészen ugyanazt jelenti, a kényszermunkás ellátási, „üzemeltetési" költségeire vonatkozik. 1932-33-ban például egy rab ellátása évi kb. 500 rubeljébe került az államnak – egy gyári dolgozó átlagbére ugyanekkor 1946 rubel volt, en­nek háromszorosa.⁶⁷ A különbség csak tovább nőtt a háború előtti években: amíg a munkabérek hét év alatt 174%-kal, a rabokra fordított költségek mindössze 90%-kal emelkedtek.⁶⁸ Az élelmen, a minimális ruházaton és a táborok fenntartási kiadásain kívül egy sor költséget (fizetés, szakszerű orvosi ellátás, iskoláztatás, munkavédelem stb.) megtakarított így az állam.

A rabmunka jól koordinálható, az ország legkietlenebb vi­dékein is bevethető. Az 1929. októberi börtönügyi konferenci­án hangzott el a következő kijelentés: „A helyi életkörülmé­nyek sokszor komoly akadályt jelentettek a munkástoborzás­nál. Ezért azokra a helyekre, ahol túlzott munkaerőhiány lépne fel, szükség lenne a közelebbi börtönök munkahiányos lakóit átirányítani. Az NKVD Uráli, Észak-keleti és Karéliai Főnöksé­ge gondoskodni fog először is fakitermelő kolóniák felállításá­ról, a szállásról, szerszámról, az öltözékről." Az ország pe­remvidékeinek meghódítása, a gazdasági élet vérkeringésébe való bekapcsolása, amely jórészt az első két ötéves terv alatt következett be, elképzelhetetlen lett volna kényszermunka al­kalmazása nélkül.⁶⁹ Az 1953 utáni fejlemények is igazolták, hogy ezen térségek munkaerő-ellátását egyedül a kény­szermunka tudta biztosítani.⁷⁰ Kolima aranybányáiban a het­venes évek elején is zömmel elítéltek dolgoztak.⁷¹ Végül: a kényszermunka intézménye a szabad világra nézve is a terror egy eszköze, elrettent, figyelmeztet, fegyelmez. Ilyenformán a Gulag is csak egy eleme (bár szélsőséges eleme) volt a dolgozók belekényszerítésének az iparosítás, a városiasodás új feltételeibe (munkaverseny, a késés és hiányzás szigorú szankcionálása, kötelező túlóra, darabbér-rendszer stb.). A gazdasági jellegű bűncselekmények miatt elítéltek száma a Gulagon mindvégig jelentősen meghaladta az 58-asokét.⁷²

Szívesen titulálják a Gulagot „modern rabszolgaságnak", összehasonlítják más, korábbi szisztémákkal, a Római Biroda­lommal, a XVII. századi Egyesült Államokkal, Transvallal⁷³ (hogy a náci megsemmisítő táborokkal való azonosításról ne is beszéljünk). Ezek valójában ahistorikus, ideologikus párhu­zamok, sokkal több a különbség közöttük, mint az azonosság. A szovjet kényszermunkás saját népéből került ki, nem egyik etnikum, „faj" rendelődött alá a másiknak. A Szovjetunió népei létszámarányosan voltak képviselve a lágerekben, a külföldi­ek, hadifoglyok száma és jelentősége hozzájuk képest cse­kély.

Kényszermunkássá mindig saját személyében vált valaki, még akkor is, ha mint „a bűnös hozzátartozója" került a lá­gerbe. A büntetés egy-egy embert sújtott, ha az illető bűnös­nek találtatott. Ez a „szolgaság" ideiglenes állapot volt, ha sokan nem érték is meg a szabadulást. Hat hónapra, egy, három, tíz vagy akár huszonöt évre kapták, de életfogytiglani kényszermunka, mint büntetési formula, nem létezett, aki pe­dig letöltötte büntetését, jogfosztottsága – elvileg – véget ért. (Mint az adósrabszolgaság esetében.) Nem szólunk itt arról, hogy milyen eltérő társadalmi funkció és moralitás felelt meg egyik vagy másik jelenségnek.

Egészen egyedi momentum a szovjet kényszermunka álla­mi jellege a 20-as évek végétől. Az állam kényszermunkára kötelezte polgárainak egy részét, e munka haszna közvetlenül az államkasszát gyarapította. És a végső, gazdaságilag per­döntő eltérés: a szovjet kényszermunkást az erőszak alkal­mazása mellett érdekeltté is tették a termelésben. Nem ideo­lógiai, propagandisztikus értelemben érdekeltté,., hanem na­gyon is kézzelfogható módon, a normarendszerrel összekap­csolt ételfejadagok bevezetésével. (A katorgára ez, mint mon­dottuk, nem vonatkozott.) A normákat százalékban határozták meg, mindegyikhez egy-egy napi „menü" tartozott. A normák mindig a helyi viszonyokhoz, éghajlathoz, a munka nehézségi fokához igazodtak, idővel sokat változtak, egy adott helyen és pillanatban viszont pontosan és következetesen alkalmaz­ták őket. A vokrai láger normái például az alábbiak szerint alakultak (rubel-érték/nap/fő):

A kényszermunka ellenértékét 1929 és 1961 között szinte tel­jes egészében az ételfejadag jelentette. A pénzbeni juttatás legfeljebb jelképesnek volt tekinthető. A háború alatt megfi­gyelhető volt egy ezzel ellentétes irányú tendencia: a fejadag a legtöbb táborban egységesedett. Differenciálódott ugyanak­kor a bérezés, szinkronban az általános béremelkedéssel: a nyolcórai alapmunkáért egy rubel járt, ezen felül minden be­fejezett munkaóráért még 25 kopek.⁷⁵

Fontos kiemelni, hogy a Gulag mindenkinek, a munkakép­teleneknek és munkamegtagadóknak is, (elvileg) garantálta a minimális fejadagot. Egyes különleges lágerekben a premizá­lást teljes egészében pénzbeni juttatásokra építették. A Kolima-medence egyes pontjain a kötelezően teljesítendő napi normán felül a megtermelt aranymennyiség után fizetés járt. A normákat a bánya hozama, illetve az évszak (a munka ne­hézségi foka) szerint határozták meg. A rabok fizetésüket ún. kuponokban kapták kézhez, melyeket az NKVD helyi élelmi­szer- és luxuscikküzleteiben vásárolhattak le. Ha hihetünk S. Mora adatainak, a bányáknak 0,96-1,03 rubelt is megért egy grammnyi arany, miközben az említett üzletekben egy kiló ke­nyér ára mindössze 4 kopek volt.⁷⁶

Ez a példa természetesen nem volt jellemző a lágerrend­szer egészére, de talán az kiderült már az eddigiekből: a kényszermunkát egységes büntetési formának, a kény­szermunkásokat homogén társadalmi osztálynak tekinteni egyaránt tévedés. Mind időben, mind térben rendkívüli különb­ségek mutatkoztak kényszermunkás és kényszermunkás kö­zött: hiba volna egy kalap alá venni a húszas évek műhelye­inek munkásait a harmincas évek lágereinek és az ötvenes évek kolóniáinak munkásaival. A Moszkva környéki rabokat a sarkkörön túl dolgozókkal, ipari munkásokat mezőgazdasági­akkal, fél évre ítélteket huszonöt évre ítéltekkel, politikaiakat köztörvényesekkel. A javító-nevelő munkatáborok lakói mint­egy átmenetet képeztek a szabad munkások és a katorgások között, jogállásuk (hivatalosan is) széles skálán mozgott: meg­választhatták-e munkájukat vagy sem, párosult-e a büntetés kényszerletelepítéssel stb.

Sokan dolgoztak tovább büntetésük letelte után szabad ál­lampolgárként a tábor körül. Nemcsak az olyan, erősen rek­lámízű esetekre gondolunk, mint például azé a mérnöké, aki Kolima egyik bányájában 1941-ben egy 14 kg súlyú aranyrö­göt talált. Tízezer rubel ütötte ezért a markát, azonnali hatállyal szabadlábra helyezték, 6 pedig ott maradt a bányában, és újabb leletek után kutatott⁷⁷ – nem, azokra a tíz- és tízez­rekre, akik sokéves büntetés után szabadulva képtelenek vol­tak már visszailleszkedni eredeti miliőjükbe, ezért inkább a láger körül telepedtek le, ott kerestek munkát, ott alapítottak családot, jelentősen átformálva ezáltal a peremvidékek és végső soron az egész Szovjetunió társadalmi rajzolatát. A „rabszolgaság" kitétel tehát nem alkalmazható a szovjet javí­tó-nevelő munkára, gazdasági-társadalmi értelemben azon­ban, megítélésünk szerint semmi esetre sem.

A „kényszermunka" kifejezés mellett a „munkahadsereg"⁷⁸ tűnik még találónak: dolgozók tömegei, akik nem jószántukból, de nem is minden érdekeltség nélkül vesznek részt egy-egy nagyszabású, rohamszerű feladat elvégzésében. Ilyenfor­mán a piramis-hasonlat a Gulagra vonatkozóan találó.

Mekkora is volt valójában ez a „munkahadsereg"? Három kérdésre keresünk itt választ. Mekkora volt a lágerrendszer földrajzi kiterjedése? Milyen lehetett a szovjet kényszermunka termelékenysége? Mekkora részt vállalt a Gulag a szovjet gazdaság egészéből?

Arra az elemi kérdésre, hogy tudniillik hány láger működött a Szovjetunióban, nem is olyan könnyű választ adni. Proble­matikus maga a „láger" fogalom, amely egy-egy tábor helyett sokszor táborok egész hálózatát jelentette. A lágerek egy ré­sze (bányák, fakitermelő és vasútépítő lágerek) értelemszerűen csak ideiglenes jelleggel működött. A hatalmas méretkü­lönbségek is megkérdőjelezik, hogy a táborok puszta számá­ból messzemenő következtetések vonhatók-e le. A lágerrend­szer egészéről pedig mindmáig nem rendelkezünk pontos és kimerítő kimutatásokkal, így tehát csak megközelítő értékelés­re vállalkozhatunk. Dallin-Nicolaevsky 125 lágert sorol fel könyvében.⁷⁹ A lista természetesen korántsem teljes. A Dalsztroj például, amely minimum 95-100 lágerrel rendelke­zett, mindössze 8 táborral van benne képviseltetve. Érvényes rá valamennyi fent említett pontatlansági tényező, mégis a fel­dolgozott adatok viszonylag nagy számánál fogva, és mivel a legfontosabb lágereket a lista kétségkívül tartalmazza, min­denképpen érdemes az alaposabb elemzésre.

Ha térképre vetítjük az adatokat, őt nagyobb régiót külön­böztethetünk meg: Arhangelszk és Molotovszk környékét, a Rajkáitól északra és keletre elterülő térséget, a Pecsöra-vidéket, Kotlasz és Vorkuta környékét, Karaganda körzetét, és a távol-keleti térségét, a Dalsztroj övezetét. A lágerrendszer ez­zel együtt az egész Szovjetuniót felölelte. Az, hogy a háború után a Gulag súlypontja keletre tolódott, minden bizonnyal jó­részt az 1941-es evakuálásnak lett az eredménye.

Ha a lágerekben végzett munka jellegére vagyunk kíváncsi­ak, a felsorolás ehhez is nyújt – persze elnagyolt, de az ará­nyokat tekintve azért jellemző – adatokat. A Gulag gazdasági profilja ezek szerint a következő szektorokból tevődött össze (rendre csökkenő jelentőséggel): bányászat (szén, vas, arany, ezüst, ólom, réz, cink, nikkel, foszfor, platina, molibdén, kobalt, fluor, wolfram, urán); út- és vasútépítés; fakitermelés, fafeldol­gozás; építőipar; mezőgazdasági üzemek; olajipar; kohászat, acélgyártás, alumíniumipar, gépgyártás; vízművek építése és működtetése. A fennmaradó mintegy 12%-nyi kapacitást a bőr-, textil- és papíripar, távközlés, szállítás, kikötői munka, repülőtér építés, halászat, vadászat, tőzegkitermelés és tégla­gyártás tette ki.

A kényszermunka alkalmazásának mindenkori nagy hátrá­nya a termelékenység alacsony szintje. 1941-ben a megszálló német csapatok kezébe került a Harmadik Ötéves Terv egyik titkos, belső használatra készült példánya. A 750 oldalas do­kumentum tételekre bontva tartalmazza, mit is vártak volna el 1939 és 44 között a Gulag lágereitől. A terv persze nem va­lósulhatott meg, az angol közvetítéssel az Egyesült Államokba került adatsor azonban lehetőséget nyújtott arra, hogy visszakövetkeztessenek: hány kényszermunkás kellett _a terv végrehajtásához.

Péter Wiles, a Dalsztroj bányáit eleve kivonva vizsgálódá­sának köréből, 871 ezres létszámot állapított meg. Naum Jasznij⁸⁰ alacsonyabb termelékenységgel számolt, az ő vég­összege 3,5 millió fő. Gerp Van den Berg⁸¹ szerint szabad munkásokból valamivel több mint félmillióra lett volna szük­ség, a rabmunka termelékenységét 1/3-dal számolva, így 1,6 milliós feltételezett létszámot kapott, ami szinte pontosan megegyezik a tényleges 1,67 milliós értékkel. Az 1/3-os ter­melékenységi kvóta így is csak fiktív adat, a Gulag egészére értelmezhető csak, minden egyes részre külön-külön aligha.

A Szolovki-sziget 60%-os elszámolással dolgozott,⁸² Dallin-Nicolaevsky 50%-os arányt tart elfogadhatónak,⁸³ Krilenko 1924-ben 40%-os termelékenységet regisztrált⁸⁴ – az igazság az, hogy óriási különbségek mutatkoztak az egyes termelési ágak között.

A szakképzettséget nem, csupán fizikai erőt igénylő munkák terén a Gulag nyilván hatalmas haszonnal dolgozott. Kolima bányáiban ugyanazért a munkáért egy toborzott munkás havi 3-4.000, egy rab 60-70 rubelt keresett meg.⁸⁵ Ahol azonban pontos, alapos szakemberekre lett volna szükség, a végered­mény gyakran bizonyult katasztrofálisnak: elég a Belomorka-nalt vagy a Bajkál-Amur használhatatlan szakaszait említeni. Bár kivételek itt is akadtak, a háború alatt a Gulag nem egy igen komoly harcértékkel bíró szabadalmat továbbított az ille­tékeseknek, 1942-43 telén például az RD-1-es kísérő raké­tahajtóművet, valamint az MB-100-as és MB-102-es repülő­gépmotort.⁸⁶

Az elítélteket igyekeztek is szakmájukhoz közel álló munkára beosztani. Szakmájában vagy ahhoz közel kapott munkát a ra­bok 74,5%-a,⁸⁷ és az arány csak azért nem lett magasabb, mert sokakat (értelmiségiek, mezőgazdászok, vasutasok stb.) a Gulag berendezkedésénél fogva nem tudtak szakmájukban fel­használni. A termelékenység fenntartásának eszköze volt a bri­gádrendszer is. A rabok általában 30 fős brigádokban dolgoztak, a normát, jutalmakat, büntetéseket is a kollektívára szabták ki, a brigád így a fegyelmezés és a motiváció önműködő egysé­gévé válhatott. A Gulag hatékonyságát fokozta a már tárgyalt „szerződéses rendszer" mellett a lágerekből álló konglomerátu­mok fokozatos kialakulása is. A központi láger köré sok helyütt kisegítő jellegű táborok, szabadokat, száműzötteket foglalkoz­tató üzemek települtek. A Dalsztroj aranybányáit például hat ki­kötői láger, hat mezőgazdasági üzem, hat halászattal foglalkozó tábor és egy ruhagyár szolgálta ki.⁸⁸

Sokszor visszájára fordult azonban a munkamegosztás, a ra­bok és a szabadok különböző elszámolása visszaélésekre adott lehetőséget. A rabok munkájának egy részét szabadok neve alatt könyvelték el, az így szerzett különbözeten pedig megosz­toztak. Sajátos jelenség volt a háború utáni időkben a „maszek" munka megjelenése: a rabok a kötelező minimum teljesítése után túlórában a saját szakállukra dolgoztak – a táborvezetés tudtával és beleegyezésével. A nyári hónapok termelését rend­szeresen visszatartották, átcsoportosították a jobban fizető téli időszakra. („Korrekcióból" így lett „korrupció".)⁸⁹

Hogy a Gulag gyermekmunkát alkalmazott volna, ahogy a szóbeszéd tartotta, arra – egyelőre legalábbis – nincs bizo­nyíték. Az persze tény, hogy a rendelkezésre álló munkaerő totális kihasználására törekedtek: működtek fiatalkorúak szá­mára létesített telepek, női lágerek, sőt, nyomorékokat foglal­koztató táborok is. A lágerek termelékenysége időben is sokat változott – inkább külső, mint belső okok függvényében. A javító-nevelő munka arányának alakulása más büntetési mó­dokhoz képest jól illusztrálja a változásokat. (Van den Berg a hetvenes évek lassú létszámcsökkenését a száműzöttek mun­kájának nagyobb termelékenységével magyarázza.⁹⁰ ) A hábo­rús adatok is rávilágítanak a Gulag ipari potenciáljában rejlő tartalékokra: 1941 és 44 között az egy munkás által egy nap alatt megtermelt érték 9,50 rubelről 21 rubelre emelkedett.⁹¹

Végezetül még annyit: a termelékenység szintje önmagá­ban nem jellemzi a kényszermunka-rendszer egészét, hiszen voltak és vannak feladatok, amelyeknél nem játszik szerepet a termelékenység, egyedül a kitűzött cél elérése számít. Ezek­re pedig a kényszermunka a legalkalmasabb eszköz. (A het­venes-nyolcvanas évek 1 millió körül állandósult rablétszámát is lényegében ez magyarázza.) Végső soron ezt bizonyítják az őrszemélyzet keresetére vonatkozó adatok is. A háború előtt egy Gulag-felügyelő napi 8, sőt, a sarkkörön túl akár napi 13 rubelt is megkeresett, tizenkétszer-hússzor annyit, mint egy hivatásos katona.⁹²

A Gulag tehát mindenképpen nyereséges ágazata volt a szovjet népgazdaságnak. A kérdés csak az: mekkora részét jelentette annak? Ez az a kérdés, amellyel kapcsolatban a leg­inkább szóródnak a vélemények. „Az NKVD-nek nagyon fontos szerepe volt a Szovjetunió gazdasági életében. Biztosra vehető, hogy a Németország elleni háborút megelőzően a kény­szermunka aránya 20%-os volt."⁹³ „A kényszermunkása osz­tályának szerepe a nemzeti jövedelem szempontjából jelenték­telen."⁹⁴ „A szovjet börtönmunka meghatározó szerepet játszott a gazdasági tervezésben."⁹⁵ „A Gulagnak a gazdasági életben betöltött fontos szerepe: mítosz, amit maguk az NKVD vezetői ötlöttek ki és amelyet az értelmiség, az emigránsok és néhány szovjetológus terjesztett tovább."⁹⁶ „Akinek volt szerencséje vagy szerencsétlensége saját szemével látni a lágerépítkezé­sek méreteit és különösen eredményeit, annak ez a kijelentés (hogy ti. a Gulag szerepe igen csekély – C. Z.) megmosolyogtató."⁹⁷

De beszéljenek ismét a tények. Kevés a megbízható tám­pont, a hivatalos statisztikák a lágereket egyszerűen „gyár­nak", a rabokat „munkásoknak" tekintik. 1925-ben az 1350 említett műhely és üzem szerepe a gazdaság egészét tekintve valóban elhanyagolható. 3,8 millió rubel volt az éves terme­lésük, a fenntartáshoz szükséges 1,06 milliót ebből még le­vonva a végösszeg a nemzeti jövedelem alig 0,1-0,2%-át fe­dezhette.⁹⁸

Az 1939-es ötéves terv titkos szövege az egyetlen részle­tesen elemezhető forrás. A terv 162 milliárd rubel összterme­lést irányzott elő, ebből a Gulagra eső hányad pontosan 1,969 milliárd rubel, vagyis a termelés 1,215%-a volt. Ezt az arányt a korábbi és későbbi mutatók sem múlhatták felül nagyság­rendekkel. Az 1,215% igen egyenlőtlen részadatokból tevődik össze. A Gulag részaránya az ország halászatában 3%, szén­bányászatában 4%, a fafeldolgozó iparban 10-40%, a fakiter­melésben 12%, a nagy építkezéseknél 5,8%, az áruszállítás­ban, járműjavításban 8-9%, az ércbányászatban 40,5%, a fényképezőgép- és filmgyártásban valamint az aranybányá­szatban pedig lényegében 100%. Az építőanyag-iparban ugyanakkor 0,5-1%, az olajiparban 0,7%, és egy sor központi jelentőséggel bíró ágazatban – papír- és cellulózgyártás, élel­miszeripar, textilipar, fémfeldolgozás, vegyipar – a részesedés gyakorlatilag a nullával egyenlő.⁹⁹ (Az 1,2%-os részesedésnél a létszám mindenképpen magasabb, 1939-ben kb. 3-3,5% – újabb adalék a termelékenység kérdéséhez.)

A háború fokozta a Gulaggal szemben támasztott követelmé­nyeket, de a nagyságrendet ez semmiképp sem érinthette: az NKVD 1940 és 44 között a tervezett 2 milliárd rubel helyett 3 milliárdot utalt át az államkasszába.¹⁰⁰ Többé-kevésbé bizo­nyítottnak tekinthetjük tehát: a Gulag a szovjet gazdaság 1-2 százaléknyi részét foglalta magába, többet semmi esetre, de kevesebbet sem: ez az 1-2 százalék ugyanakkor pótolhatatlan eleme volt az egész rendszernek. Jó példa erre az aranyter­melés: 1945-re a Szovjetunió adta a világ össztermelésének a felét.¹⁰¹ Egyes források szerint a kolimai arany jelentette a szov­jet export egyharmadát, mintegy 400 millió dollárt évente,¹⁰² és bár ez az adat nyilván túlzó, Kolima jelentőségét (figyelembe véve a háború után oly fontossá vált urán- és plutónium lelőhelyeket is) lebecsülni nem szabad – a lend-lease program például aligha működött volna olyan zökkenőmentesen a Szovjetunió stabil és egyre növekvő aranytartalékai nélkül. „Az volt Kolima a Szovjetuniónak, ami Nagy-Britanniának Dél-Afrika."¹⁰³

H. A. Wallace, az Egyesült Államok alelnöke 1944 nyarán rövid látogatást tett Kolima néhány bányájában. A látogatás­ról a National Geographic 1944 decemberi száma bő, fény­képekkel illusztrált tudósításban számolt be. Az alelnök lel­kendezve nyilatkozott a „nagydarab, tagbaszakadt férfiakról", akik „egy új korszak pionírjaiként" érkeztek az elhagyatott vi­dékre. A szovjet javító-nevelő munka eredményei lenyűgözték őt – önrevízióra azután csak jóval később, a New Statesman 1968. október 18-i számában kerített sort. Nem az történt itt, hogy az alelnököt egyszerűen félrevezették volna – ahogy tet­ték azt más, alacsonyabb rangú nyugati küldöttséggel több­ször is -, a történet arra világít rá, hogy a szovjet kény­szermunka valóban valami másból, a szó szerint értelmezett javító-nevelő munkából eredt, és hogy a kényszermunka sem eleve súlyosabb büntetés, mint bármi más, de azzá válhat: a Gulag arculata hosszú folyamat eredményeként alakult ki. Ezt a folyamatot pedig, véleményünk szerint, elsősorban gazda­sági tényezők determinálták.

Jegyzetek

¹ V.Ny. Zemszkov: A Gulag – tényekben, adatokban. (Szovjet füzetek IV., Sorozatszerk.: Krausz Tamás. L. a Gulag-jelenségröl Szilágyi Á. előszavát.)

² R. N. Baldwin: A New Slavery. Hn., 1953., 134.

³ D. J. Dallin-B. I. Nicolaevsky: Forced Labour in Soviet Russia. New Haven, 1947., 300.

⁴ Egy útirajz a szigetről: A, P. Csehov: Szahalin. Helikon, Bp.,1975.

⁵ A. Szolzsenyicin: A gulag szigetvilág, Európa, Bp., 1993., II. köt. 216.

⁶ A. Visinszkij: Tyurma kapitaliszticseszkih sztran. Moszkva, 1934., 61.

⁷ Szolzsenyicin, III. köt. 386.

⁸ Uo. II. köt. 86.

⁹ Uo.

¹⁰ Dallin-Nicolaevsky, 302.

¹¹ Uo. 298.

¹² Lenin Összes Művei, 50. köt. Kossuth, Bp. 1963. 81.

¹³ A. Visinszkij: Ot tyurem k voszpitatyelnim ucsrezsgyenyijam. Moszkva, 1934. 5.

¹⁴ Szolzsenyicin, II. köt. 17.

¹⁵ Szobranyije Uzakonyenyij RSZFSZR za 1918. g. No. 65., 710.

¹⁶ D. J. Dallin: The Real Soviet Russia. London, 1947., 133., 300.

¹⁷ Zemszkov, 90-93.

¹⁸ CGAOR 393. fond, 13. rep., 1/b, 111.

¹⁹ Uo. 39. rep., 48., 13-14.

²⁰ Szolzsenyicin, II. köt. 26.

²¹ A. Nove: A Szovjetunió gazdaságtörténete. Hely és év nélkül, 145.

²² Szolzsenyicin, II. köt. 17.

²³ Enc. of State and Law, III. 1925-27.,1354.

²⁴ Dallin-Nicolaevsky, 162.

²⁵ Dallin-Nicolaevsky, 164.

²⁶ Dallin, 133.

²⁷ Report of the Fifteenth Congress of the Comm. Party. 1927., 544­45.

²⁸ Baldwin, 137.

²⁹ Szolzsenyicin, II. köt. 615.

³⁰ Dallin-Nicolaevsky, 173.

³¹ A SZLON betűszó köznyelvi értelmezésben elefántot jelent (A szerk.)

³² Szolzsenyicin, II. köt. 75.

³³ Dallin-Nicolaevsky, 207.

³⁴ Baldwin, 47.

³⁵ Uo.

³⁶ Visinszkij; Ot tyurem…, 136-37.

³⁷ Baldwin, 140.

³⁸ Dallin-Nicolaevsky, 223.

³⁹ Zemszkov, 70.

⁴⁰ Dallin-Nicolaevsky, 156.

⁴¹ Nove, 339.

⁴² Dallin-Nicolaevsky, 263.

⁴³ Uo. 274.

⁴⁴ Ránki Gy.: A II. világháború gazdaságtörténete. Közgazdasági és Jogi, Bp., 1990. 97.

⁴⁵ Zemszkov, 38.

⁴⁶ Uo. 43.

⁴⁷ Uo. 44.

⁴⁸ Uo. 40.

⁴⁹ Dallin-Nicolaevsky, 278.

⁵⁰ Zemszkov, 41. és 44.

⁵¹ Uo. 40.

⁵² Uo. 70.

⁵³ Szolzsenyicin, II. köt. 611.

⁵⁴ Zemszkov, 51.

⁵⁵ Uo.

⁵⁶ Zemszkov, 55.

⁵⁷ CGAOR 9401. fond, 2, 149. Tom. I., 169-70.

⁵⁸ Zemszkov, 55-60.

⁵⁹ CGAOR 9401. fond, 2, 149. Tom. VI., 35.

⁶⁰ R. Conquest: Kolyma. The Arctic Death Camps. Hn., 1978., 112.

⁶¹ Zemszkov, 61.

⁶² Zemszkov, 90.

⁶³ Uo. 62.

⁶⁴ Szolzsenyicin, III. köt. 577.

⁶⁵ Uo. 584.

⁶⁶ Gerp van den Berg: The Soviet System of Justice: Figures and Policy. Dordrecht, 1985., 115.

⁶⁷ Dallin-Nicolaevsky, 88.

⁶⁸ Uo.

⁶⁹ Uo.,51., 208.

⁷⁰ S. Mora: Kolima. Gold and Forced Labour in the USSR. Washing­ton, 1949., 10.

⁷¹ Conquest, 16.

⁷² Zemszkov, 90-93.

⁷³ Conquest, 47.

⁷⁴ S. Mora-P. Zwiernak: La Justice Sovietique. Róma, 1945., 10.

⁷⁵ Uo. 270.

⁷⁶ Mora, 63.

⁷⁷ Mora, 33.

⁷⁸ R. N. Baldwin kifejezése

⁷⁹ Dallin-Nicolaevsky, 62-71.

⁸⁰ N. Jasni, Journal of Political Economy, 1951. okt. 405-19.

⁸¹ Sz. Makszudov: Népirtás a Szovjetunióban. (Szovjet füzetek V.) Bp. 1992., 15.

⁸² Szolzsenyicin, II. köt. 615.

⁸³ Dallin-Nicolaevsky, 105.

⁸⁴ Uo.

⁸⁵ Mora, 33.

⁸⁶ CGAOR 9401. fond, 2, 265, Tom. II., 384-85.

⁸⁷ Zemszkov, 60-61.

⁸⁸ Conquest, 245-50.

⁸⁹ Dallin-Nicolaevsky, 106.

⁹⁰ Van den Berg, 114.

⁹¹ Zemszkov, 38.

⁹² Szolzsenyicin, III. köt. 255.

⁹³ Nyekics-Heller, in: Népirtás a Szu-ban, 12.

⁹⁴ Baldwin, 27.

⁹⁵ Van den Berg, 129.

⁹⁶ Népirtás a Szu-ban, 16.

⁹⁷ B. Hazanov, in: Népirtás a Szu-ban, 18.

⁹⁸ Dallin-Nicolaevsky, 165.

⁹⁹ Népirtás a Szu-ban, 13-14., III. Baldwin, 53.

¹⁰⁰ Zemszkov, 44., I még S. Rosefielde: An Assessment of the Sources and Uses of Gulag Forced Labour, 1925-56., 33. Soviet Studies, 1981. no. 1., 56.

¹⁰¹ Dallin-Nicolaevsky, 146.

¹⁰² Emil Lengyel: Siberia. New York, 1943., 299.

¹⁰³ Mora, 59.

1992. július l-jén három, a munka világát meghatározó törvény lépett hatályba; A munka törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII; tv. a továbbiakban: Mt), a köz­tisztviselők jogállásáról szóló 1992. évi XXIII. tv., (a továbbiakban: Ktv.) és a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIIIL tv. (a továbbiakban a Kjt.). A három törvény az addig a törvényi szinten egységes munkajogi szabályozási rendszert a hatályuk alá tar­tozó jogviszonyok jellegének megfelelően három rész­re osztotta.

Az Mt. öleli fel a legszélesebb kört, mert hatálya – általában – minden olyan munkaviszonyra kiterjed, amelynek alapján a munkát a Magyar Köztársaság te­rületén végzik. A Ktv. a központi és a helyi közigaz­gatási szervek és a helyi önkormányzatok alkalmazot­taira vonatkozik, míg a Kjt. hatálya alá az állami és a helyi önkormányzati költségvetési szerveknél foglal­koztatottak tartoznak. Igen figyelemreméltó a két utóbbi törvény viszonya az Mt-hez: a Ktv. a köztiszt­viselői körnek csaknem valamennyi munkaügyi kér­dését rendezi és külön megjelöli az Mt-nek azokat az előírásait, amelyeket a köztisztviselői jogviszony ke­retében is alkalmazni kell. Ezzel szemben a Kjt. alá tartozók tekintetében az Mt. előírásai az általánosak, és a Kjt. megjelöli azokat az Mt. szabályokat, amelyek a közalkalmazotti jogviszony keretében nem alkalmaz­hatók.

A munkaügyi szabályoknak ezt a tagolását az indo­kolta/ hogy az Mt által szabályozott munkaviszonyok keretében a piaci viszonyok érvényesülnek, ezért a törvénynek tágabb keretet kellett biztosítania a helyi megállapodásban foglalt előírások megalkotásának, a kollektív szerződés keretében történő szabályozásnak. A másik két területeit az állami és a helyi költségvetés: anyagi lehetőségei a meghatározók, ezért a Ktv. nem is ismeri a kollektív szerződések rendszerét, a közpon­ti szabályoktól helyi önkormányzati rendeletben lehet egyes esetekben eltérni. A Kjt. biztosítja á kollektív szerződéskötés lehetőségét, de csak abban a keretben, amelyben a törvény ezt kifejezetten lehetővé teszi.

Az Mt. tehát szakított azzal az éveken át követett jogalkotói elvvel, hogy az előírások többségét – az ál­lam tulajdonosi viszonyának megfelelően – központi­lag szabták meg. Az Mt. központi előírásai a követke­ző célokat szolgálják:

1. a munkaviszony garanciális elveinek érvényesíté­sét, mint például a jóhiszemű joggyakorlás követelmé­nyét, az elévülést, a jogorvoslati lehetőséget, továbbá a munkavállalókat véd és a nemzetközi egyezmények­ben is lefektetett előírások megvalósítását, mint pél­dául a munkaidő meghatározását, a túlóra mértékét, a pihenő időhöz és az éves rendes szabadsághoz való jo­got; a garanciális előírásoktól való eltérést az Mt. tiltja.

2. a munkavállalók biztonságát azokban az esetek­ben, amikor méltánylandó egyéni körülményeik kö­vetkeztében fokozott védelemre jogosultak, mint a ke­resőképtelen beteg munkavállalókat védő felmondási tilalom, a szülési szabadság kötelező biztosítása;

3. az egyes juttatások minimális mértékének meg­határozása, arra az esetre, ha a kollektív szerződés ezeknél kedvezőbb mértéket nem állapít meg, mint például a felmondási idő tartama, a végkielégítés mi­nimális összege.

4. olyan előírásokat, amelyeknek minden munkavi­szony keretében egységesen kell érvényesülniük, mint például a dolgozók- anyagi felelőssége, a munkáltató közfelelőssége, kiemelve a munkaviszony keretében bekövetkezett balesetért fennálló munkáltatói vétlen kárfelelősséget.

Az Mt. meghatározta a munkaügyi kapcsolatok és az érdekegyeztetés új rendszerét. A munkaügyi kap­csolatok területén a munkavállalók részvételi jogát a vállalat vezetésében az üzemi tanácsok rendszere ke­retében biztosítja. Meghatározza – ugyan elég szűk­keblűén – a munkavállalók érdekében fellépő érdek­védelmi szervek jogait, és biztosítja a munkavállalók szabad szakszervezet-választásának lehetőségét. Az Mt. a szakszervezeti tisztségviselők és az. üzemi taná­csok tagjai számára – feladatuk ellátása érdekében – fizetett munkaidő-kedvezményt és a munkáltatói eset­leges önkényes intézkedéseivel szemben munkajogi védelmet biztosít.

Az Mt. új elvek alapján rendezte a munkaviszony­ból származó viták eldöntését. Új jogintézmény a kol­lektív munkaügyi vita. Ez a munkáltató és az üzemi tanács, illetve a munkáltató és a szakszervezet közötti érdekvita, amelyet elsősorban érdekegyeztetés formá­jában kell feloldani, a kötelezően előírt egyeztetés, il­letve döntőbíró igénybevételével. A munkáltató jogel­lenesnek ítélt intézkedése ellen munkaügyi jogvita in­dítható, azonban az Mt. megszüntette a munkahelyi döntőbizottságokat. A munkaügyi bíróság előtti eljá­rás megindítása előtt kötelezővé teszi a munkáltatóval lefolytatandó egyeztetést, és csak annak eredményte­lensége vagy a munkáltató hibájából történő elmara­dása esetén lehet a munkaügyi bíróságnál a keresetet beadni, vagyis a pert megindítani. A munkaügyi bíró­ság ítélete ellen a felek a megyei (fővárosi) bírósághoz fellebbezhetnek. A megyei munkaügyi bíróság tör­vénysértőnek vélt ítélete ellen a Legfelsőbb Bíróság­hoz – jogi képviselettel – felülvizsgálati kérelem nyújtható be.

Az Mt-t számos vonatkozásban módosította az J995. évi LV. törvény, a módosítás az üzemi tanácsok meg­választásának módját, ezek működésének néhány vo­natkozását, valamint új intézményként az átlagkereset helyett egyes, a munkavégzés alóli mentesítési esetek­ben a távolléti díj fizetését írja elő.

A hazai privatizációs folyamat egyik iránya a munka­vállalói résztulajdonlás, különösen a Munkavállalói Résztulajdonosi Program (a továbbiakban: MRP), amelyhez modellt és gyakorlati tapasztalatokat az amerikai Employee Stock Oyvnership Plan (magyarul Munkavállalói Részvénytulajdonlási Program, a to­vábbiakban: ESOP) adott. A modell szülőatyja L. O. Kelso, aki az 1950-es és 1960-as években jogi tanács­adóként az első estek kezdeményezője és kidolgozója volt, majd az 1970-es években tevékenyen hozzájárult az ESOP törvényi hátterének megalapozásához az Egyesült Államokban. Azóta az 1980-as és 90-es évek­ben számos más országban is adaptálták az ESOP-ot.

Az ESOP-ot az USA-ban távolról sem tekintik vala­miféle kollektivista, szocialisztikus képződménynek, sem harmadik útnak, hanem a hagyományos tőkés gazdaságot megújító eszköznek egy széles, tőkejöve­delemmel rendelkező réteg kialakulásában, amely mind a Republikánus, mind a Demokrata Párt támo­gatását élvezi, és az utóbbi Időben az egyre szűkülő bázisú szakszervezetek sem utasítják már el, sőt ese­tenként pártolják. A kelet-európai régióban – Magyar­ország jár az élen az ESOP adaptálásában. Az 1990 óta zajló információs kampánynak is köszönhetően közel hároméves törvényelőkészítő munka után a törvény 1992. június 9-i parlamenti elfogadása óta az MRP te­ret nyert Magyarországon, annak ellenére, hogy előké­szítése során és törvénybe iktatása óta is politikai és szakmai viták kereszttüzében áll.

A MRP alapgondolata a következő: olyan pénzügyi­finanszírozási-szervezeti technika, amely lehetővé te­szi, hogy egy cég munkavállalói szervezett módon, de a végeredményt tekintve egyénileg váljanak résztulaj­donossá az őket foglalkoztató társaságban, oly módon, hogy a felvett hitel vagy a vételár-részletek törlesztése és a kamatok fizetése ne a bérjövedelmeket, hanem a társaság nyereségét terhelje, a hitel fedezetéül ne a magánvagyonuk, hanem a társaság vagyona szolgál­jon, és a tulajdonszerzés folyamatában az egyoldalú bérérdekeltség mellett vagy helyett megteremtődjék a közös érdekeltség a cég nyereségének és vagyonának a növelésében. A munkavállalók által önkéntesen lét­rehozott MRP-szervezet olyan jogi személy, amely ön­kormányzattal – azaz közgyűléssel és a szervezet köz­gyűlésén titkos szavazással megválasztott ügyintéző és képviselő szervvel – és nyilvántartott résztvevőkkel rendelkezik.

A munkavállalók számára az MRP egyik célja az egyéni tulajdonuk gyarapítása a munkáltató társaság vagyonrészének (részvénynek vagy üzletrésznek) a megszerzésével, amely vagyonrész a törlesztés befeje­zése után kedvező esetben értékesíthető, készpénzzé tehető. A másik cél a tulajdonba kapott vagyonrészek megtartásával az osztalékjövedelem megszerzése a tör­lesztés befejezése után (addig az osztalékot törlesztés­re és kamatfizetésre kell fordítani). A harmadik cél a munkáltató társaság jövőjének eldöntésében való rész­vétel a társaság tulajdonosi döntéseket meghozó fóru­main (közgyűlés, taggyűlés).

Az MRP-törvény megszületése utáni három év alatt 210-nél is több társaságban alakult MRP-szervezet vá­sárolt állami tulajdont, és ennek révén közel 65-ezer munkavállaló vált együttesen több mint 40 milliárd fo­rint névértékű vagyon tulajdonosává. Az MRP-s cégek jegyzett tőkéje a néhány millióstól a milliárdos nagy­ságrendig terjed. A dolgozók tulajdonosi szervezetei az esetek több mint felében többségi tulajdont szerez­tek. Számos kft-ben az MRP szervezet a társaság teljes vagyonát kivásárolta. Az 500 főnél több dolgozót fog­lalkoztató társaságokban átlagosan 40% alatt marad az MRP szervezet tulajdonaránya.

Az MRP szervezetek nagyobb része a türelmi időn belül egyelőre csak a kamatokat törleszti, a jobb gaz­dasági-pénzügyi mutatókkal rendelkező cégek MRP szervezetei már hozzáfogtak a felvett kölcsöntőke tör­lesztéséhez is. A hitel visszafizetése csupán néhány esetben történt meg.

Számos olyan MRP-eset van, ahol a meghatározó pozícióban lévő személyek – ellensúlyok hiányában – a saját szándékaik és érdekeik szerint alakíthatták a viszonyokat. Alaposan átrágva a jogszabályokat és kö­rüljárva a finanszírozási lehetőségeket úgy gondolták, hogy – noha az MRP-nek vannak számukra ellenszen­ves és terhes vonásai – pénzügyi és egyéb szempont­ból ez nyújtja a legnagyobb esélyt számukra a kivá­sárláshoz. Az nem igazán volt akadály, hogy meg kell nyerni hozzá a cégnél dolgozók többségét, a megnye­résnek ugyanis számos módja létezik. Van, ahol ez tisztességesen, kellő mennyiségű információ megadá­sával történt, máshol a tájékoztatás hiányos és félre­vezető volt, de előfordult vezetői nyomásgyakorlás is. Ebben főként a tapasztalatlanság, az előrelátás hiánya és a nemtörődömség játszott szerepet, de bizonyos mér­tékben a tudatosság is feltételezhető.

A törvényt előkészítő minisztériumi szakértők ré­széről állandóan érzékelhető volt az MRP egész gon­dolatrendszerével kapcsolatos elutasítás, és ennek ré­szeként egyfajta elitista szemlélet, többek között an­nak a hozzájárulásnak a lebecsülése, amivel az átlag­munkavállaló a cég gazdasági teljesítményét emelheti. Ebbe a szemléletbe belefér, hogy ha az átlag-munka­vállalók nem tudják megvédeni az érdekeiket, és el­fogadnak egy számukra előnytelen alapszabályt, az az ő bajuk.

Az eredeti törvénykoncepcióban megfogalmazódott, és a kormányzati-parlamenti vitákban ismételten fel­merült a védelmi szabályok kérdése („tisztesség"), de ezek a törvényből végül mégis kimaradtak. A mintául vett amerikai és brit ESOP-törvényben például az adó-és egyéb kedvezményeknek az a feltétele, hogy a rész­vételi arány a dolgozók körében folyamatosan megha­ladja az ötven százalékot. Továbbá az adókedvez­ményhez pontosan meghatároztak egy kereseti határt is, amely fölött keresők nem szerezhetnek meg a fel­osztható tulajdonból harminc százaléknál többet, vagyis a 70 százalékot mindenképpen a cég többi al­kalmazottja között kell felosztani.

A résztulajdonosi érdekeltség csak közvetett, szunnyadó és fel nem használt erőforrást jelent mindaddig, amíg a menedzsment tudatosan össze nem kapcsolja azt olyan vezetési módszerek alkalmazásával, amelyek elősegítik a költségeket csökkentő és a minőséget ja­vító munkavégzést. Ezek alkalmazása a cég vezetésé­től felvilágosultságot és az együttműködő, részvételen alapuló vezetési módszerek melletti határozott elköte­lezettséget követel meg, melynek gyümölcsei általá­ban közép- és hosszú távon érnek be.

A demokratikus tulajdonosi struktúrájuk és meg­újuló vezetési stílusuk miatt sikeres MRP-cégek pél­dája új utakat nyithat és ötleteket adhat a magyar üz­leti kultúra fejlődése számára. Az MRP alkalmazása egyrészt megteremti a kelet- és közép-európai társada­lmakban a gazdasági demokrácia egyes elemeit, de egyúttal politikailag elfogadhatóbbá teszi a rend­szerváltást is.

1. A második gazdaság

A 80-as évek a hazai gazdaságpolitikában kettős fordulatot hozott. Egyrészt nyilvánvalóvá vált a külgazdasági kapcsola­tokban a KGST kifulladása, másrészt a politika elismerte a magántulajdont, még ha részleges formában is. A szakiro­dalomban mindenki egyetért abban, hogy ez a kapitalizmus térnyerése volt a szocializmussal szemben, vita csak abban van, hogy ezt pozitívnak vagy negatívnak fogják fel. Hogyan lehetséges azonban az, hogy egy olyan párt fogadja el 1982-ben a második gazdaság legalizálását, amelyik ideológiailag a magántulajdon tagadása alapján áll, miért jó az, ha a saját sírgödrüket ássák meg? Az egyik válasz erre az, hogy a ve­zetők korlátoltsága tette ezt lehetővé, amit a kapitalizmus szálláscsinálói – a reformközgazdászok – kihasználtak. A má­sik megközelítés szerint a magyar nép szabadságharca okoz­ta azt a gazdasági és politikai nyomást, ami miatt a vezetők­nek fel kellett adniuk ideológiájukat. Véleményünk szerint azonban mindkettő leegyszerűsítés, bár van bennük igazság, csak éppen egyoldalúan kimondva. Ahhoz azonban, hogy a második gazdaság tényleges jelentőségét megértsük, a kül­gazdasági orientációváltással kell kezdenünk.

Világpolitikai szempontból a 80-as évek eleje a neokonzervatív fordulat pillanata. Ennek legfontosabb világgazdasági mozzanata az IMF szerepének felértékelése, illetve az adós­ságválság elindítása. Csak első pillantásra meglepő, hogy ép­pen Mexikó jelenti be először a fizetésképtelenséget, azaz az amerikai bankok és rajtuk keresztül a kormány éppen Mexi­kónak nem hajlandó tovább hitelt nyújtani. Ezzel ugyanis az USA saját magán üt, mégpedig azon részén, amelyik hatalmát a latin-amerikai elmaradottságból szerezte. Csak ezen „olaj­bárók" számára volt előnyös az adósságcsapda, amely mind­két fél, az adós és hitelező számára egyaránt csapda. Ennek a torz hatalomgyakorlásnak legpontosabb illusztrációja a Dal­las filmsorozat, hiszen a Ewing olajtársaság számára minden eszköz megengedett, legalábbis a sorozat elején. Maga a so­rozat pedig arról a folyamatról szól, ahogyan ezt a hatalmat megtörik és törvényes korlátok közé szorítják. Ennek első lé­pése az adósságválság, illetve az IMF középpontba állítása.

Ez – még az IMF korlátolt logikája mellett is – előrelépés volt, hiszen így sikerült intézményesíteni a hitelezőket és ezzel kizárni azokat, akik nem is akarták, hogy hiteleiket visszafi­zessék. A korábbi teljesen homályos hitelezői gyakorlatot si­került tisztázni – vagy legalábbis elkezdeni tisztázását. Azaz az IMF működése, a világ csendőrének szerepe nemcsak a fejlett világot védte a fejletlenekkel szemben, hanem „befelé" is védett, hozzájárult a centrum modernizálódásához is. Ezt a piac ideológiájával tette, de ahogy erre legutóbb Csáki György is rámutatott cikkében,¹ a piac érvényesítése nem pi­aci területen állami feladat, azaz formailag állami beavatko­zás, fából vaskarika. Anélkül, hogy nagyon elkalandoznánk, annyit megjegyezhetünk, hogy Latin-Amerika kiszabadulása az adósságcsapdából nem mehet végbe az IMF ortodox neo­klasszikus álláspontja mellett, hiszen nemcsak helyesen kell cselekedni, hanem a helyes ideológiát is képviselni kell.

Európában ugyanez a fordulat a lengyel válsággal robban ki közvetlenül, közvetve pedig a NSZK szerepének átértéke­lésével. Politikailag a német fordulat világos: győznek a kon­zervatívok, ami nemcsak belpolitikailag jelent korszakhatárt, a munkásosztály és a szakszervezetek hatalmának megtörését, hanem külpolitikailag is, a keleti blokk országaival fenntartott kapcsolatok megváltozását. Ezentúl már nem a németek fog­ják eljátszani a közép szerepét, nem ők alkotják a hidat Kelet és Nyugat között, hanem az egész nyugati blokk egységesen kapcsolódik a keleti tömb egyes országaihoz. A korábbi gya­korlat értelmében a németek megfinanszírozták a keleti orszá­gok túlköltekezését, ezzel biztosították ezen országok stabili­tását. Ezzel persze önálló és széles mozgásteret nyitottak sa­ját politikájuknak. Úgy látszott, hogy a németek, pontosabban a német szociáldemokraták a biztosítékai az európai bizton­ságnak – és nem az USA, illetve a NATO ereje. Ez nyilván­valóan illúzió volt, hiszen a német pénzek nem a világnak, csak a keleti blokk országaiban meglévő sajátos szociálde­mokrata-kommunista egyensúlynak a biztonságát jelentették. 1981-ben az adósságválsággal ez a sajátos együttműködés szakadt meg. A lengyel válság nemcsak a szovjet ernyőelmé­let végét jelentette, hanem a német befolyás visszaszorítását is. Ezek után az egyes kelet-európai országok kiugrása, adós­ságproblémájuk kezelése csak a nyugati blokk egészéhez, azaz az IMF-hez való kapcsolódással volt elképzelhető. Most már nem lehetett szocialista elvek alapján kapitalista gazda­ságot teremteni – ahogy ezt a hazai pártfunkcionáriusok el­képzelték -, hanem egységbe kellett kerülnie az ideológiának és a gyakorlatnak.

Mindez témánk szempontjából azért fontos, mert 1981 va­lóban komoly gazdaságpolitikai felismerése az exportorientált­ság volt. Csakhogy ez az exportorientáltság radikálisan kü­lönbözött a 68-astól. Akkor a reform lényege a német piacra való betörés és így a szociáldemokráciával való kiegyensú­lyozott viszony megteremtése volt. 1981-ben ugyanez a nyu­gati blokkhoz való csatlakozást jelentette, a legvidámabb ba­rakk hazug ideológiájának közvetlen felszámolását. A helyzet paradoxona, hogy az exportorientáltságot ugyanazok a köz­gazdászok mondták 1981-ben, mint 68-ban. Ez azonban csak ezen közgazdászok szubjektív fejlődése szempontjából lénye­ges – hogyan válnak szociáldemokratákból liberálisokká.

A kétféle exportorientáltság nemcsak a közvetlen külgazda­sági kapcsolatrendszerben jelentett változást, sőt elsősorban nem abban, hiszen radikálisan nem változott meg az export-és importszerkezet, hanem ennek belgazdasági következmé­nyeiben. Az IMF célja nem a fizetési mérleg egyensúlyba hozása, hanem olyan intézményrendszerbeli változások, ame­lyek megakadályozzák a centrum országokkal szembeni fellé­pést. Ahogy már korábban láttuk, az adósságválságnak nem annyira gazdasági, sokkal inkább biztonságpolitikai okai vol­tak. Ezt nagyon pontosan tudták mind Nyugaton, mind Kele­ten. Az, hogy a szovjetek nem léptek közbe (hiszen az elég hihetetlen, a KGB-t ismerve, hogy nem tudtak róla² ), azt mu­tatja, hogy nem volt erejük megakadályozni a belépést, azaz Közép-Kelet-Európa elvesztése még jóval Gorbacsov előtt el­kezdődött. Pontosabban nem a belépést nem tudták megaka­dályozni, hanem a magyar, illetve a többi szocialista ország belső konfliktusait nem tudták kezelni, ezek pedig a rendszer szétvetésével, közvetlen elpusztításával fenyegettek. így át­adásuk a Nyugatnak teljesen logikus reakció volt a szovjetek részéről. Az, hogy mindez gazdasági formát öltött, csak az angolszász hagyományból következő forma volt.

Mi is volt az a konkrét konfliktus, ami arra kényszerít ette a magyar vezetőket, hogy „átálljanak"? Röviden: ez a munkás­osztály forradalmasodásának, illetve ellenforradalmasodásának megakadályozása volt. A Kádár-korszak egésze a nagy­ipari munkásság és a parasztság egyensúlyán alapult, de ez statikus egyensúly volt, feltételezte, hogy parasztból csak munkás lehet, vagy fordítva. A szocializmus védelme a kor­szak retorikájában a párt és a munkásosztály vezető szere­pének megőrzését jelentette, márpedig ez csak a nagyipar fenntartásán keresztül valósulhatott meg. Nagyipar és mun­kásosztály összetartozó fogalmak. A gyár azonban olyan te­rep, ahol a munkás és a gyár vezetője mindig szemben áll egymással, a munkás mindig elidegenedett a munkafolyamat­tól. Ezt fel lehet fogni pusztán bérproblémaként, és a Kádár­rendszer ezt is tette, de ezzel nem oldódik meg az a kérdés, hogy a munkás milyen logika alapján fogadja el a bérét. A szakszervezetnek ugyanis nemcsak az a funkciója, hogy a tőkés felé jelezze a munkásság követeléseit, hanem hogy ez­zel leszerelje az üzemen belüli lázadást. Miután a munkás a gyáron belül soha nem lát bele a munkafolyamat egészébe, ezért számára a bér is mindig külsődleges, idegen marad. Ebből következően állandóan megjelenik a lázadás is, de ez csak lázadás maradhat (jó esetben), hiszen a gyáron belül nem termelődhet ki olyan vezető réteg és olyan intézmény, amelyik ezt forradalommá tudná átalakítani. Az a gyáros, aki ezt fölismerte, éppen ezért mindig úgy is szervezte át a mun­kafolyamatot, hogy a munkás szellemi munkája is teret nyer­jen benne, bevonta a gyár működtetésébe is, azaz a munkást munkás létében kezdte el megszüntetni – saját hatalma meg­őrzése érdekében.

A Kádár-rendszer ezt azonban nem tehette meg, mert akkor rá lett volna kényszerítve hatalma racionalizálására, kiderült volna, hogy a párt vezető szerepének jelszava mögött éppen ezzel ellentétes politikát folytat, nem a munkásosztály meg­szüntetése a célja, hanem a középszerűség uralmának fenn­tartása. Emiatt állandóan újratermelődtek a konfliktusok a munkásosztály és a párt között, amelyek mindig meg is je­lentek az elméleti szakirodalomban és a gazdaságpolitikában. Ilyennek tekinthető már maga a 68-as gazdasági reform is, hiszen a szocialista piacgazdaság azt ígérte, hogy a munkás részesedhet – nem a munkamegosztás megszüntetéséből, hanem a nyereségből. Azzal, hogy pénzt adnak neki, kihúzzák a méregfogát – nyúltak a jól bevált recepthez. Miután azonban kiderült, hogy a munkás a nyereség alakulásába nem lát bele, és ugyanúgy megmarad a lázadásnál (végül is ez a sérelmi politika lényege), akkor kiemeltek 50 nagyvállalatot, és 72-től elkezdődött a lázadások kezelésének kézi szabályozása. A

72-es feszült hangulatot nemcsak az mutatja, hogy a párt ál­lást foglal a munkásosztály helyzetéről, hanem az is, hogy ebben az évben íródik a Darabbér,³ amely ennek a problé­mának az egyik legmaradandóbb kordokumentuma.

A Darabbér persze nem egyszerűen szociográfia, hanem annak az újbaloldali-maoista világtendenciának hazai megje­lenése, amelyik a lázadás feloldását végül is az adott mun­kaszervezeti formán belül képzelte el. A munkamegosztás megszüntetése csak a nem-munkások számára jelent forradalmasodást, a munkásosztály már elérte fejlődésének csúcs­pontját, éppen a munka, a kommuna az, ami integrál. Ebből következően a munkásosztály felemelése a gyáros feladata, és a közvetlen munkafolyamatba kell bevonni a munkást, ezt kell számára átláthatóvá tenni – ez az önigazgatás divatos koncepciója. Ezáltal világos lehet a művezető funkciója, de a vállalat szerepe az egész újratermelési folyamatban nem. Azaz a munkás esetleg érteni fogja, hogy a vállalaton belül miért annyi a bére amennyi, de azt nem, hogy a többi céghez képest miért alakul így⁽ez a bér. A közvetlen munkafolyamat ugyanis a munkásnak csak a természethez való viszonyát ra­gadja meg, ennek társadalmi következményei – leszámítva a szaktársakhoz való viszonyt – rejtve maradnak. Márpedig a természet átalakítása a társadalmi viszonyoknak alárendelten játszódik le, a termelés szerkezetét a kereslet határozza meg, ez a marxi elmélet alapgondolata is. így a közvetlen munka­folyamat átalakítása csak nagyon részleges eredményeket ho­zott a munkásosztály röghöz kötésének szempontjából.

Ennek a konfliktusnak a feloldására két út mutatkozott: az egyik a vállalaton belül, a másik azon kívül. Az első a köz­vetlen munkaszervezeti forma átalakításán túl a szakszerve­zet bevonása a vállalat egészének működésébe. Ez a participáció nem volt idegen a nyugat-európai gyakorlattól sem, de ott, és persze nálunk is, egy súlyos érdekellentétet rejtett magában. A munkásosztálynak az a szervezete, amelyik részt vett a vállalat irányításában maga is abban volt érdekelt, hogy fennmaradjon a munkásosztály, hiszen hatalmát onnan nyer­te. Akár szakszervezetről, akár üzemi tanácsról volt szó, mind­kettő csak a vállalattal együtt létezett. A vállalat lényege azon­ban az elidegenedett tőkés-munkás viszony, így a munkás­osztály tényleges felemelése, munkás létének megszüntetése a vállalat megszüntetésével járt volna, erre pedig ők alkalmat­lanok voltak. Ezt elvileg a pártnak kellett volna végrehajtania, de a párt a szovjet logika foglya volt, ennek a problémának a felvetése szétvetette volna a párt kereteit, közvetlen ellent­mondásba került volna modernizáció, a termelési intézmény­rendszer és a katonai hierarchia, és mindez a blokklogikát is veszélyeztette volna. Ez pedig ott akkor és háborúhoz vezet­hetett volna. így olyan intézményhez kellett fordulni, amelyik megszünteti a vállalatot, megteremti a munkásosztály meg­szüntetésének intézményi kereteit, de mégsem az ezt elmé­letileg pontosan kifejező szocialista-kommunista ideológiával teszi, hanem épp ellenkezőleg. Belpolitikailag erre szolgált a második gazdaság fogalma.

Nincs most terünk arra, hogy a vállalkozó fogalmának fej­lődését áttekintsük a nyugati szakirodalomban és részleteseb­ben elemezzük Hayek munkásságát. Csak annyit szeretnénk megjegyezni, hogy a neokonzervatív forradalom fent már tár­gyalt jellemzőjéből következik, hogy a gazdaságelmélet köz­ponti kategóriája a kisvállalkozó lett. Ez a fogalom az, amely megteremti az átmenetet a munkásból a tőkésbe, létrehozza az anyagi és szellemi munka egységét, azáltal, hogy minden­kit rákényszerít a piac megismerésére, ezen keresztül a tár­sadalmi akarat tudatos végrehajtására. Az a jelszó, hogy „min­denki váljon vállalkozóvá" természetesen nem azt jelentette a gyakorlatban, hogy verjék szét a monopóliumokat (a multina­cionális cégek rendszere megmaradt), hanem azt, hogy min­den egyes gazdasági területen a hatalomgyakorlónak kell lét­rehoznia a piacot. Tehát piac kell a felsőoktatásban, az egész­ségügyben, a munkások között és a gazdasági szabályozók területén is. Ez nem az az általában vett piac uralma, a szabadversenyes kapitalizmus lenne, hanem az egyes konkrét területek konkrét piacosítása. A gyakorlatban ez utóbbi műkö­dik, elméletileg mégis az előbbit hangoztatták. Hiszen, ha a liberális közgazdaságtan beismeri az utóbbit, akkor választ kell adnia arra is, hogy mi a hatalomgyakorló logikája, ez pe­dig elvezetne a marxizmusig.

Az IMF-hez való csatlakozásból tehát szükségszerűen kö­vetkezett, hogy nálunk is a vállalkozó ellentmondásos fogal­mát kellett a középpontba állítani. Ennek volt hagyománya a szocialista elmélettörténetben, csakhogy a korábbi szabályo­zott piac koncepció alapvetően a már meglévő erőviszonyok konzerválásán alapult. Nem az volt a cél, hogy a kohászat megismerje az egyes piaci szereplők döntési mechanizmusait, hanem hogy már meglévő erőfölényét gazdaságilag érvénye­sítse. Az a piac sokkal inkább emlékeztetett a szabadversenyes kapitalizmusra, mint fejlett világbeli társa. Ennek a piaci koncepciónak alárendelten már megjelentek a hazai magán­szektor egyes elemei. Ezek között a leglátványosabbak a ház­táji gazdaságok voltak, amelyek persze teljes mértékben rá­épültek a téeszre, illetve az állami gazdaságra. Ezek a nagy intézmények fix piacot jelentettek, és gyakorlatilag kockázat nélkül lehetett valaki vállalkozó. Egyáltalában nem a paraszt­ság beemeléséről volt szó az újratermelési folyamat szellemi részébe, a folyamat valójában a jövedelemátcsoportosítást szolgálta. Ez a hagyomány tehát szöges ellentéte volt a nyu­gati vállalkozó-felfogásnak, így a magyar közgazdászoknak ettől kellett megszabadulni, és persze vállalni ezzel együtt a reformközgazdaságtan piacszeretetét.

Gábor R. István és Galasi Péter⁴ erre tett kísérletet. Szá­mukra a második gazdaság nem a már meglévő nem-szocia­lista szektor elemzése volt, hanem ennek a vállalkozó-foga­lomnak a felbukkanása és ösztönzése. Olyan piacgazdasági rendszert képzeltek el, amelyik ezen a vállalkozó-fogalmon alapul és alapvetően a munkaerőt mobilizálja, a munkásokat átalakítja vállalkozókká. Ezzel kiszakítja őket a vállalatból és ezen keresztül modernizálja a szocialista nagyvállalatot is. Nem a piac a fontos, hanem a vállalkozó, a piac csak eszköz ennek a vállalkozó hajlamnak a kiaknázására. Emiatt van az is, hogy a másodikgazdaság-kutatások nem gazdaságpolitika­iak, hanem a társadalompolitikához tartoznak.

A második gazdaság tehát nézetünk szerint nem a kizsák­mányolás elfedésére szolgáló eszköz, hanem éppen annak megszüntetését célozza. Ez azonban nem a nép szabad­ságharcának következménye volt, hanem épp ellenkezőleg az ilyen „szabadságharcok" megelőzésére szolgáló társada­lompolitikaként működött.

2. Az informális gazdaság

Miközben Magyarországon a 70-80-as években a második gazdaság térnyerésének lehettünk tanúi, a fejlett országokban megjelent az informális (rejtett, fekete, szürke, földalatti, lát­hatatlan stb.) gazdaság fogalma. Első ránézésre ennek a je­lenségnek nem sok köze van a szocialista második gazda­sághoz, hiszen a fejlett országokban a piac, illetve a vállal­kozó a formális, hivatalos gazdaság alapvető építőkövei, így a vállalkozóvá válásnak az állam általi generálásához nincs szükség az informalitásra, ez a formális gazdaságon belül is végrehajtható. Az informális gazdaság elterjedt megközelítése szerint kialakulásának legfontosabb oka a növekvő adóteher, ami arra kényszeríti a vállalkozókat, hogy tevékenységüket rejtve végezzék, azaz a rejtett gazdaság döntő részben adó­elkerülés, illetve adócsalás. De mind a formális, mind az in­formális gazdaság ugyanazon elveken, a piaci logika elvén működik, és a kutatók többsége szerint a két gazdaság között mind a tőke, mind a munkaerő aránylag szabadon áramlik, az egyik irányba az adóterhek csökkenése-növekedése, a másik irányba az ellenőrzés és büntetés fokának változása tereli, és az adóterhek, illetve a büntetés elrettentő hatásai hoznak létre valamilyen egyensúlyt a két szféra között.

Ugyanakkor elég furcsa, hogy az informális gazdaság fo­galma éppen akkor jelenik meg és terjed el széleskörűen, ami­kor az információs gazdaság és társadalom kiteljesedik. Ne­héz elhinni, hogy a számítógépek és a szupertechnika korá­ban bármi rejtve maradhat az állam (illetve adóhivatala) előtt, miközben a műholdak segítségével akár egy moszkvai járó­kelő grimaszait is figyelemmel kísérhetik az USA egy katonai bázisán. Ha az állam be akarná hajtani az elmaradt adót, akkor ezt a szokásos módon a haditechnika polgári adaptá­lása révén minden további nélkül megtehetné. Két ellenérv szokott ezzel szemben felmerülni. Az egyik a behajtás gaz­daságossága, de ez ellen szól, hogy minden gazdaságossági számítás szerint a be nem szedett adók messze kompenzál­nák a költségeket. (Magyar számítások szerint pl. 1 plusz ­adóbeszedésre fordított forint 8 forintnyi plusz adóbevételt eredményez. Egy 1988-as angol számítás szerint Nagy-Bri­tanniában némileg rosszabb, de még mindig jelentős az arány, 1 font adóellenőrzésre fordított plusz kiadás 6 fontot hoz a konyhára.⁵ ) A másik ellenérv a behajtás kétes alkotmányos­sága, személyiségi jogokba való ütközése, de ez a fejlett or­szágok adóhatóságait sokkal kevésbé korlátozza, mint ma­gyar megfelelőjüket. Az azonosító szám (az USA-ban a tár­sadalombiztosítási szám) gyakorlatilag teljeskörűen használ­ható. Az adóhatóságoknak egy sor országban nyomozati jog­köre van, megszokott és gyakorlatilag társadalmilag is elfo­gadott, hogy a hatóság vagyont becsül, életkörülményeket vizsgál, és ha ezek ellentétesek a bevallott jövedelmekkel, adóhátralékot állapít meg. (Csak egy példa: egy jó pár fejlett országban figyelik az egyének egyesületi, sportköri stb. tag­ságát, és ezt adóellenőrzéskor összevetik az egyén anyagi helyzetével. Ha az illető pl. rendszeresen golfozik, akkor eh­hez megfelelő jövedelemmel kell rendelkeznie. Ha ennél ke­vesebbet vall be, akkor az adóhatóság a golfozással arányos jövedelmet állapíthatja meg, és ennek alapján adóhátralék megfizetésére kötelezheti az illetőt.) Megállapítható tehát, hogy a modern fejlett állam azért hagyja a rejtett tevékeny­ségeket, mert nem akarja ezeket formálissá tenni – hiszen mind technikai-gazdasági, mind jogi lehetőségei meglenné­nek a tevékenységek formális gazdaságba kényszerítésére.

Érdemes a rejtett gazdaság kutatásának még egy momen­tumát kiemelni. Bár sokan szeretik hosszú történelmi beveze­tőkkel kezdeni munkáikat (felhívva a figyelmet pl. az egyiptomi papiruszokra, amelyek már említik a piramisok fosztogatását), azért a többség elismeri, hogy az informális gazdaság nem tradicionális, hanem modern jelenség, születése a harmincas évekre tehető. Jellemző, hogy az összehasonlítás alapja a harmincas évek, az aranykor, amikor még nem létezett adó­elkerülés. A rejtett gazdaságot az állam új gazdasági szerepe hozza létre, az állam közvetlen beavatkozása a gazdaságba. Ugyanakkor az 50-60-as években a kutatókat nem nagyon érdekelte a dolog, hiszen a New Deal, az új társadalmi szer­ződés működött. Az állam a 30-as években az Amerikai Egye­sült Államokban, majd később az európai fejlett országokban új szerződést ajánlott az állampolgároknak, miután a régi szerződés csak nagyon korlátozottan biztosította az amerikai álom teljesülését (miszerint mindenki előtt nyitva áll a meg­gazdagodás útja). Az új szerződés lényege az volt, hogy az állam szerepet vállal a gazdaságban, korlátozza a gazdaság szereplőinek mozgási lehetőségeit, cserében biztosítja a vál­ságmentes gazdasági növekedést és a jóléti állam kiépülésé­vel a minimális szociális biztonságot. Az állampolgár úgy adta ehhez a szerződéshez a beleegyezését, hogy rendesen adó­zott. (A 60-as években a becsületes adózó hozzátartozott az állampolgár imázsához.) Miután az új szerződés legfontosabb pontja, az állandó növekedés, az 50-60-as években aránylag zökkenőmentesen teljesült, nem nagyon érdekelt senkit, hogy hányan bújnak ki az adófizetés alól. (Jó példa erre, hogy Cagan, a chicagói iskola egyik neves közgazdásza 1958-ban írja meg híres cikkét a készpénzforgalom nagyságát magyarázó tényezőkről,⁶ amelyben többek között részletesen elemzi, hogy a készpénz aránya az összpénzforgalmon belül a II. vi­lágháború után jóval magasabb, mint előtte. Ezt a tényt azzal magyarázza, hogy megnőtt az adóelkerülő tevékenységek aránya, amelyek készpénzben és nem számlapénzben zajla­nak. Meg is mutatja, hogy az átlagos adóteher nagysága egyéb tényezők – mint a reáljövedelem és kamatláb – válto­zatlansága esetén szignifikánsan hat a készpénzarány nagy­ságára. Cikkének ez a része akkor teljes érdektelenséggel találkozik, majd csak a hetvenes évek végén fedezik fel újra és fejlesztik tovább módszerét.)

A rejtett gazdaság létét az hozza felszínre, hogy a jóléti állam a 70-es években válságba jut, a növekedés megtorpan" Ugyanakkor, mint láttuk, ez a fordulat az információs forrada­lommal párhuzamosan valósul meg, és nem kíséri a rejtett gazdaság felszámolásának kísérlete, sőt a rejtett gazdaság bővül is a 80-as években.

Mi magyarázhatja az állam ilyen elnéző magatartását? Vé­leményünk szerint az informális tevékenységeket a neokonzervatív gazdaságpolitika felhasználja a gazdasági szerkezet­váltás elősegítésére. A 60-70-es évek húzóágazatai az olajra épülnek, ezeket az ágazatokat, illetve a túlméretezett jóléti, adminisztrációs struktúrát sokszor drasztikusan és erőszako­san kell leépíteni. A szerkezetváltás hatékony segítője lehet az informális gazdaságbeli tevékenységek tolerálása, illetve némi gerjesztése. A neokonzervatív szerkezetváltási politika sokszor keményen, akár erőszakosan is fellép a szakszerve­zetek ellen (pl. a Thatcher-kormányzat a szénbányák bezárá­sa ügyében), de egy sor esetben, főleg az állami bürokrácia leépítése esetében a direkt fellépés nem hatásos, közalkal­mazottakat, tisztviselőket nagyon nehéz békésen vagy akár erőszakosan elküldeni. A rejtett gazdaság tolerálása azok adóterhét növeli, akik megmaradnak a jól ellenőrizhető állami tulajdonú vagy kontroll alatt álló ágazatokban (és a leépítendő ágazatok ilyenek), azaz a rejtett gazdaságnak kettős a vonzó hatása: egyrészt esetleg magasabb jövedelmet lehet elérni, másrészt, ha a munkavállaló a látható gazdaságban marad, akkor „rajta csattan az ostor", hiszen az adóprés rajta hajtja be a kies adóbevételeket. Nagy-Britannia példája azt is mu­tatja, hogy az állam szelektív jelleggel alkalmazza a rejtett gazdaság elleni küzdelem vagy tolerancia eszközét. Az infra­struktúra esetében (pl. közművek, tömegközlekedés) az „ész nélküli" privatizáció elősegítette az állami működtetésű infra­struktúra leépítését, itt tolerálták a formális és informális szféra határán működő cégek (pl. maszek busztársaságok) működé­sét. Ugyanakkor a bányászatban a leépítés melletti érvként használták, ha informális tevékenységekre bukkantak. (A het­venes években például két tízéves gyerek meghalt egy nagy­-britanniai bányában. Ennek hatására nagyszabású akció in­dult, melynek eredményeképpen majdnem százezer kiskorú illegális foglalkoztatottat találtak. A jelenség komoly érv volt a leépítések során.⁷ )

Némileg cinikusan tehát úgy fogalmazhatnánk, hogy a 80-as években az állam ad még egy lehetőséget állampolgárai­nak. Akinek nem sikerült megvalósítania az amerikai álmot a formális szektorban, az most megpróbálhatja az informális­ban. Ennek fényében a 80-as években hatalmas fellendülés­nek induló informálisgazdaság-kutatás propagandának is fel­fogható. Magyarországon az elmúlt években különösen látvá­nyos a propagandajelleg; miközben a csapból is a rejtett gaz­daság elleni fellépés szükségessége dől, minden kutatás sze­rint gyorsan emelkedik az ilyen tevékenységek súlya a gaz­daságban. Az erről szóló cikkek egyetlen kézzelfogható hasz­na, hogy lassan mindenki tisztában van azzal, hogyan kell ÁFÁ-t csalni, számla nélkül szolgáltatni, indokolatlan költséget elszámolni. Az informális gazdaságról szóló közgazdasági iro­dalom propagandajellege magyarázhatja azt a jelenséget is, hogy aránylag kevés kutatót érdekel, mi az oka és működési mechanizmusa ennek a szektornak; elsősorban az a kérdés, hogy mekkora az itt megtermelt jövedelem és milyen össze­tevői vannak.

Visszatérve a második gazdaság és az informális gazdaság összehasonlítására, a két nagyjából egy időben kivirágzó je­lenség között az a közös, hogy mind a kettő az állami gaz­daságpolitika 70-es években kibontakozó válságának követ­kezményeként jött létre, de míg a második gazdaság alapve­tően azt a célt szolgálta, hogy a szocialista állam a világgaz­dasági kihívások által kényszerítve valódi piac híján itt próbálja megvalósítani a vállalkozóvá válás neokonzervatív jelszavát, addig a fejlett országokban az informális gazdaság a szerke­zetváltás egyik eszköze, annak olajozója. És bár a második gazdaság esetében, mint szó volt róla, nem maga a tevékeny­ség a lényeg, hanem a vállalkozóvá válás, a magyar gazda­ságtörténeti helyzet miatt (a második gazdaság fő területei a mezőgazdaság, a lakásépítés) ez inkább konzerválja a gaz­dasági szerkezetet, és ebben lényegesen különbözik a rejtett gazdaságtól. (Cikkünk kereteibe a fejlődő országok informális szektorának elemzése nem fér bele, de itt érdemes megje­gyezni, hogy a latin-amerikai, afrikai országok esetében az informalitás egy harmadik típusa jelenik meg. Ezekben az or­szágokban sem a tradicionalitás a szektor forrása, hiszen ez is a II. világháború után jön létre, amikor is a faluból városba irányuló migráció következtében hatalmas munkaerő felesleg jön létre a városokban, ugyanakkor az állam a magas belépési költségekkel és adminisztratív terhekkel gyakorlatilag lezárja az utat a formális gazdaságba áramlás elől.)

3. A rejtett gazdaság Magyarországon

A rendszerváltás sok szempontból új helyzetet teremt a má­sodik és informális gazdaság terén is. A 80-as évek végétől felszabadulnak a vállalkozóvá válás csatornái, Magyarorszá­gon nemzetközi összehasonlításban is aránylag gyorsan és olcsón válhat valaki formális vállalkozóvá, amit a magyar la­kosság ki is használ, hiszen jelenleg a formálisan (de sok esetben nem ténylegesen) vállalkozók száma egymilliós nagy­ságrendű.⁸ A rejtett (adóelkerülésre, csalásra) alapuló tevé­kenységek skálája rendkívül széleskörű, és tulajdonképpen közismert mind a lakosság, mind az adóhatóság előtt. A feketegazdaság elleni harcnak ugyan helyettes államtitkári rangban levő kormányzati felelőse is van, de jelenleg az ő bevallása szerint is a magyar gazdasági szabályozás egyike a világ leg-liberálisabb szabályozásának.⁹ Például a hamis termékek forgalomba hozatalánál Magyarországon a BTK szerint 1 millió forintos értékhatárig a tevékenységet nem lehet büntetni. Vagy: a piramis- és pilótajátékoknak Magyarországon jelenleg nincs törvényi szankciója. Az is ismert tény, hogy a vállalko­zások az esetek nagy részében számla nélkül végzik szolgál­tatásaikat. Az APEH hivatalos újságja rendszeresen közöl megdöbbentő eseteket, illetve az adóhatóság tehetetlenségét illusztráló tényeket. Néhány példa az APEH híradó legújabb számából.¹⁰ Az APEH szakértői szerint az adószámmal nem rendelkező alapítványok nagy részben a jövedelemelrejtés eszközei, a BT-k, KFT-k egyéni vállalkozások jelentős része adócsalásra (egymásnak való fiktív számlázások, jogtalan költségelszámolások, ÁFA-visszaigénylések) jön létre. Az adó­hatóság nem nyomozhat az adóalany életkörülményei után (mint szó volt róla, ez a nyugati országokban az adóellenőrzés szerves része). Magyarországon az adózó később, hónapok­kal az ellenőrzés után is előkeríthet olyan okmányokat, ame­lyeket az ellenőrzés idején elfelejtett bemutatni. Az informáci­ós társadalom korszakában megdöbbentő, ahogyan a XX. század végén Magyarországon újra működnek Gogol holt lel­kei: miután a népességnyilvántartás megyeileg elszigetelt, ezért ha valaki egy megyében meghalt, a nevén egy másik megyében bárki tovább működhet (és működik is). Az APEH működési tere nemhogy nőne, de még csökkent is. Nyomozati jogkört az APEH továbbra sem kap, de ma már pl. a rendőr­ség sem ad adatokat, hogy az adóalanynak milyen és hány darab gépkocsi van a tulajdonában. Vagy például ha egy vál­lalkozó évek óta veszteséges, ám ugyanakkor egyre-másra nyitja meg az üzleteteit, ez ma nem elegendő a rejtett jöve­delem igazolásához, mert a vállalkozó bármilyen jövede­lemforrásra hivatkozhat (ajándékba kapta, nyerte, találta a pénzt). Amíg ezt ellenőrzik, a vállalkozó minden vagyonát át­írathatja a rokonaira, mert nincs olyan törvényi tilalom, ami az eljárás idejére ezt a jogát befagyasztaná.

A példákkal nem az a szándékunk, hogy az adócsalások mellett vagy ellen foglaljunk állást, csak azt szeretnénk be­mutatni, hogy ma Magyarországon gyakorlatilag alig korlátoz­za valami a rejtett tevékenységeket, holott ezek a tevékeny­ségek jól ismertek az adóhatóságok előtt is. Nehéz lenne eb­ben a helyzetben úgy foglalni állást, hogy ez csak a nehéz­kes bürokrácia és a tutyimutyi kormányzat cselekvésképtelen­ségének eredménye, a rejtett gazdaság nyilván nálunk is azért működhet ilyen szabadon, mert valós gazdasági szerepe van. Azt szinte minden kutató elismeri, hogy a rejtett gazda­ság komoly szerepet játszott az elmúlt években a szerkezet­váltás káros társadalmi hatásainak tompításában. Főleg azo­kon a területeken, ahol a szocialista nagyipar és mezőgazda­ság látványosan összeomlott (BAZ, Szabolcs-Szatmár me­gyék), a rejtett gazdaság, a fekete foglalkoztatás nélkül még súlyosabb lett volna a helyzet. Véleményünk szerint azonban nem a feszültség levezetése, a károk kompenzálása a rejtett gazdaság legfontosabb feladata Magyarországon. Hiszen a fekete foglalkoztatás elsősorban a határon túlról érkező mun­kavállalókra koncentrál, miközben több felmérés, kutatás is bemutatta, hogy jóllehet az egyes területeken dolgozók hely­zete sokszor kilátástalan, nehéz őket mobilizálni, inkább a se­gélyezési rendszerre számítanak. Az Alföldön a határon túlról jötteken kívül nehéz napszámost találni, Ózdon a hatalmas munkanélküliség mellett sem sikerült pl. varrodát nyitni, mert nem volt kellő munkaerő-kínálat. A jelenség a Kádár-rendszer hagyatéka: a gulyás-kommunizmus belesulykolta az emberek­be, hogy az állam biztosít egy alacsony szintű ellátást, és ez akkor is fennmarad, ha munkájukat önhibájukon kívül nem tudják ellátni (márpedig hagyományos munkahelyeik elvesz­tése ilyen önhibán kívüli esemény számukra).

Mint láttuk, a 80-as évek második gazdasága éppen ezt a (gazdasági indíttatású) mentalitást próbálta áttörni, a vállalko­zóvá válást megvalósítani, de a vállalkozóvá válás a törté­nelmi körülmények között olyan ágazatokban indult el, ame­lyeket a rendszerváltás erősen visszavetett. Nagyon sok ku­tató állítja, hogy a mai rejtett gazdaság legfontosabb forrása a második gazdaság. Véleményünk szerint ez a fentiek miatt nem igaz. A klasszikus második gazdaság a szerkezetváltás szükségessége miatt sajnos összeomlott, mert a kádári ipar­-mezőgazdaság struktúrára épült. A rejtett gazdaság kialaku­lásában viszont nálunk is a szerkezetváltás szükségessége játszott döntő szerepet. Érdemes összevetni a második gaz­daság és a rejtett gazdaság ágazati szerkezetét. Sajnálatos módon megbízható és főleg összehasonlítható adat nem na­gyon áll rendelkezésre, csak illusztrációképpen közöljük a kö­vetkező adatokat. Gábor R. István és Galasi Péter, idézett könyvükben, több, az ágazati szerkezetet jellemző adatot kö­zölnek a második gazdaság elemzése során. A legális ma­gánszektort vizsgálva (amelyben a 70-es években kb. negyed­millió fő dolgozott) megállapítható, hogy a hetvenes években jelentősebb magánszektor a mezőgazdaságban, a lakás­építésben és a személyi és üzleti szolgáltatásban működött, illetve kisebb mértékben az iparban (ezekben haladja meg a magánszektor által létrehozott termelési érték a 2%-ot, és csak a mezőgazdaságban és a személyi szolgáltatásokban a 10%-ot). A feketegazdaság elleni küzdelem tárcaközi bizott­ság adatai szerint (közli az idézett KáPé-cikk) a rejtett gaz­daságban jelen pillanatban a kereskedelem a legnagyobb sú­lyú, a kereskedelemben a becslések szerint a forgalom 40%-a fekete kereskedelem, míg a feldolgozó iparban ez az arány 12%, a mezőgazdaságban pedig elenyésző (ami érthető, hi­szen a kistermelés döntő része a mezőgazdaságban legális). Azaz a második gazdaságnak más a szerkezete, mint a rejtett gazdaságnak, a rejtett gazdaság már nem a kádári ipar-me­zőgazdaság duális szerkezettel jellemezhető.

Magyarországon fokozottan igaz, hogy az informális szektor a közalkalmazottak, köztisztviselők rétegének tapintatos leépítésére szolgáló eszköz. Nálunk ugyanis a jövedelmek szempontjából nagyon jelentős a különbség a közalkalmazotti és ü egyéb üzleti szférák között (és nagyrészt ez is a kádári rendszer öröksége, hiszen például a tanárok fizetését eléggé tudatosan tartották alacsony szinten). így nálunk még inkább igaz, hogy a rejtett gazdaság jövedelmei, kombinálva az adó­terhek bérből és fizetésből élőkre hárításával nagyon erős szí­vóhatást gyakorol a közalkalmazotti szférára. Ennek megjele­nési formája például „a tanár, aki illatszerügynökké válik" szte­reotípiája. De a közalkalmazotti szféra piacosításának vannak direktebb formái is, például az a törekvés, hogy az orvosi el­látás az állami rendelőkben is vállalkozói alapon működjék. Ez önmagában nem jelentene rejtett tevékenységet, de, mint láttuk, nálunk a vállalkozóvá válás (az állam asszisztálása és sokszor ösztönzése mellett) nagyjából az adócsalóvá válás szinonimája. Szép példája ennek az oktatás piacosodása, amelynek lényege, hogy a rendkívül alacsony bérek és az elbocsátás réme ma már nemcsak a pálya elhagyására kény­szeríthet, hanem az állami oktatás üzleti alapra helyezésére is. (A Népszabadság riportot közölt¹¹ egy falusi iskoláról és óvodáról, ahol a tantestület többsége egyéni vállalkozóként tanítja a gyerekeket. A konstrukciót a polgármester – egyéb­ként régi vendéglátós vállalkozó – találta ki. Rövid távon min­denki jól jár. A hivatalnak kevesebbe kerül a tanárok bére, mert a társadalombiztosítás egy részét megtakarítják. A taná­rok több pénzt kapnak: elég ha a minimálbért fizetik maguk­nak, a többit megpróbálhatják költségként elszámolni. A mi­nisztérium reagálása dodonai reakció volt, a formát törvény­ellenesnek tartja, bár elismeri, hogy semmilyen jogszabályba nem ütközik. Az már csak a mi megjegyzésünk, hogy nyilván ebben a formában a polgármesteri hivatal sokkal könnyebben szüntetheti meg az iskolát, ha akarja, és ha egy tanár beteg lesz, a minimálbér utáni táppénzből kell élnie, azaz minden szempontból kiszolgáltatottabb, mint eddig, viszont tagadha­tatlanul többet keres.) Az egyéni ál-vállalkozók megjelenése egyre gyakoribb jelenség a foglalkoztatásban, elsősorban adómegtakarítás a célja, nem a tényleges vállalkozás. Ennek egyik legellentmondásosabb példája, hogy 1993-ban még az államigazgatásban (az egyik minisztériumban) is kényszerí­tették az adminisztráció egy részét, hogy váltsa ki az egyéni vállalkozói igazolványt, és számlázza ki tevékenységét.

Összefoglalva: a mai Magyarországon az informális szektor ugyanúgy a szerkezetváltás egyik eszköze, mint a fejlett országokban volt a 80-as években. A második gaz­dasággal összehasonlítva éppen ezért más a funkciója. A má­sodik gazdaság vállalkozót nevelt szocialista körülmények kö­zött, és éppen azért szűnik meg lassan, mert a szocialista rendszer ágazati szerkezetében tette ezt, és a szerkezetváltás kihívására nem tudott válaszolni. A rejtett gazdaság viszont ál- és kényszervállalkozókat termel tömegesen, azaz olyan vállalkozókat, akik (legalábbis egyelőre) nem a bérmunka megszüntetése irányába tettek lépést, hanem kiszolgáltatott bérmunkásokká válnak vállalkozói álcában, azaz a jelenség a Kádár-rendszerre jellemző módon bérproblémaként mutat­kozik. Összegezve: amíg a második gazdaság kapitalista em­bert nevelt szocialista körülmények között, addig a rejtett gaz­daság szocialista embert nevel kapitalista körülmények között.

Jegyzetek

¹ Csáki György: Korszakváltás előtt a Nemzetközi Valutaalap? Tár­sadalmi Szemle, 1995/7.

² Elterjedt legenda, hogy a magyarok a belépés tényét nem közölték a szovjetekkel, csak amikor a küldöttség már a repülőn ült.

³ Haraszti Miklós: Darabbér; TÉKA, 1989.

⁴ Gábor R. István-Galasi Péter: A második gazdaság. KJK, 1981.

⁵ J. J. Thomas: Informal Economic Activity. LSE Handbooks in Economics, 1992.

⁶ P. Cagan: The demand for currency relative to the total money supply. Journal of the Political Economy, 1958. 303-328.

⁷ J. Power: Western Europes migrant workers. The Minority Rights Group Report, No. 28. 1984.

⁸ 1995 augusztusában 1051 ezer vállalkozás volt Magyarországon, ebből 806 ezer egyéni vállalkozás, 101 ezer betéti társaság formában működött. [Statisztikai Havi Közlemények, KSH. 1995/8.)

⁹ Villámháborúval a feketepiac ellen? Interjú Bencze József helyettes államtitkárral. KáPé, 1995. október 12.

¹⁰ A példák forrása: APEH Híradó, 1995. 8. szám.

¹¹ Pedagógusok kényszervállalkozásban. Népszabadság, 1995. ok­tóber 21.