A neves baloldali gondolkodókat bemutató sorozatunk része­ként most következő oldalainkon néhány rövid írást közlünk az M (Mensuel, Marxisme, Mouvement) c. francia lap Lefebvre emlékszámából. A folyóirat külön számot rendelt a 90 évet élt (1991-ben elhunyt) marxista tudós emlékének. Az e számból ki­emelt rövid írások közlésével az a célunk, hogy felhívjuk a ma­gyar olvasó figyelmét ennek a Magyarországon viszonylag ke­vésbé ismert gondolkodónak az életművére. Annál is inkább, mert – mint ugyanebben az M-számban J. Gabel írja: „A mar­xizmusnak van egy demisztifikáló és egy misztifikáló irányzata. A magyar marxizmus, e. demisztifikáló marxizmus létrejöttének minden bizonnyal nagy szerepe volt abban, hogy Magyarország a többi szovjet csatlósállamot messze megelőzve igyekezett megszabadulni a sztálinizmus béklyóitól. Azt hiszem nem kell félnem Lefebvre posztumusz haragjától, ha őt francia volta elle­nére is ehhez az iskolához sorolom." (In: ,A demisztifikáció gondolkodója", ford.: Takács József.)

***

A civil társadalom és a polgári jogok

E magnófelvétel őrizte felszólalás 1985-ben Párizsban, a Navarrenx csoport – az Henri Lefebvre által szervezett polgárjogi kutatásokat folytató kutatógárda – ülésén hangzott el. Lefebvre-nek ez az első olyan megnyilatkozása, melyben vázlatszerűen felveti az akkoriban őt foglalkoztató témát: az új polgári jogokra alapozott társadalmi terv gondolatál. Az előadás itt közölt változatának címe tőlünk származik. – Az Eszmélet szerk.

*

Szükség van-e bármiféle társadalmi terv kidolgozására? Szemé­lyes találkozások és telefonbeszélgetések során azt tapasztal­tam, hogy sokan elutasítják e gondolatot. Érveiket a szocializ­mus és a legújabb kor történetére alapozzák. Legfőbb érvük az, hogy az SZKP és az FKP számos tervéről kiderült már, hogy azok elrugaszkodtak a realitásoktól. Azt is megállapíthattam, hogy az emberek még mindig hisznek a régi modellekben, le­gyen az a reformista vagy a forradalmi modell, beleértve annak sztálinista, szovjet formáját is. Furcsa dolog ez, hiszen úgy tűnik, hogy az emberek gondolkodásában még jelen van sok olyan vonás, mely a szóban egyébként határozottan elutasított model­lek jellegzetessége.

E beszélgetések során kifejtettem: szó sincs arról, hogy el­képzeléseinket – afféle konfekció-öltönyként – ráerőltessük a jövő társadalmára. A baloldal, a Kommunista Párt elvesztett identitásának helyreállítása a feladat. Mit is jelent kommunistá­nak lenni? Ez az identitásvesztés nagyon súlyos probléma", és csak úgy küzdhető le, ha megvitatásra alkalmas téziseket java­solunk; ha nem csupán a szocialista mozgalom végeláthatatlan vitáit ismételjük meg újra és újra, de valamiféle jövőképet is fel­mutatunk.

Feltétlenül szükség van – akár csak vázlatos formában is – egy globális modellre, mert e nélkül kiesik egy dimenzió. Maga a gondolat vész el. Mindenképpen meg kell vitatni valamilyen ter­vet, ha másért nem, hát azért, hogy elvessük.

Milyen kapcsolatban áll egymással napjainkban a gazdaság és a politika? Távolról sem megválaszolt kérdés ez: vagy össze­mossák vagy teljesen elszakítják egymástól e két tényezőt. Ezt a kérdést valójában mindig csak a felül lévők szempontjából vizsgálták. Nem kellene végre az alul lévők, az átlagemberek nézőpontjából tanulmányozni ezt?

Egy harmadik érv is alátámasztja e társadalmi terv létjogo­sultságát: a civil társadalom eszméje. Ez a XVIII. század egyik nagy felfedezése. Nem a Jean-Jacques Rousseau-hoz hasonló magányos gondolkodók találták ki, hanem maga az élet. A civil társadalom fogalma utóbb felbukkan Hegelnél, majd – igaz, kis­sé homályos formában – Marxnál. Később Gramsci fejleszti to­vább e gondolatot, de azután többnyire már csak elködösítik vagy agyonhallgatják. Úgy vélem, a civil társadalom eszméjét új­ra kell gondolni, s integrálni a létrehozandó társadalmi tervbe.

Mindazonáltal a számomra legfontosabbnak tűnő pont az emberi jogok kérdése. Az eredeti nyilatkozat az emberi és pol­gári jogok deklarációja volt, azonban a polgár időközben mind nemzeti, mind nemzetközi szinten háttérbe szorult. Az emberi jo­gok viszont sokat fejlődtek az eredeti nyilatkozathoz képest; új fejlemény az egyesülési jog, az egészséges élethez való jog és a nők jogainak kiterjesztése, de még mindig nem értük el az op­timális állapotot. Az egyenlőség eszméjén belüli különbözőség jogának elismerése még várat magára. A külvárosok és periféri­ák helyzetét látva különösen sürgetőnek vélem a városi élettel kapcsolatos jogok tisztázását. Úgy tűnik, hogy az informálódás­hoz való jog fontosságát már felismerték. De itt nem csupán a tájékoztató- és kulturális ipar termékeinek fogyasztásához való jog elismeréséről van szó; ami számomra lényeges, az a tevőle­ges részvétel jogának biztosítása az információ–áramlásban. Ez a jog most van születőben, az ezzel kapcsolatos elméleti és gyakorlati kérdéseket még át kell gondolni.

Eszemben sincs tagadni az emberi jogok kiterjesztéséért fo­lyó harc fontosságát, de az igazi válság a polgári jogok terén ta­pasztalható. E jogok kétszáz év alatt semmit sem fejlődtek. To­vábbra is a véleményszabadság és a választójog képezik sarka­latos pontjait. Ezek távolról sem elhanyagolható tényezők, de hatásuk csak a makrostruktúrákra terjed ki. Sőt, a választójog, mely lehetővé teszi, hogy a polgárok a parlamentáris de­mokrácia keretei között megválasszák képviselőiket, a poli­tikai elidegenedés megtestesülésének tekinthető, amennyi­ben a polgárokat a választások közötti időszakokban teljes passzivitásra kárhoztatja.

Nagyon kevés szó esik a politikai elidegenedésről, az elide­genedésnek mindig csak a gazdasági vetületét hangsúlyozzuk, jóllehet Hegel és Marx rámutatott a politikai elidegenedés jelen­ségének fontosságára, ám azóta egyre inkább igyekeznek ezt a hallgatás ködébe burkolni. Húsz-harminc éve övezi a legtelje­sebb némaság e témát, hiszen az ezzel kapcsolatos megnyilat­kozások implicite a sztálinizmus bűneire vagy a képviseleti de­mokrácia korlátaira mutattak volna rá.

Ma a legfőbb probléma a polgárok fokozottabb közéleti sze­repvállalásának elősegítése. René Lourau sokat foglalkozott ez­zel a kérdéssel. Az emberek fokozottabb bevonása a polgári jo­gok fogalmának átalakulását hozza magával. Manapság legin­kább a vállalkozásokkal kapcsolatban merülnek fel a polgári jo­gokat érintő kérdések, de igen hosszú idő kellett ahhoz, hogy felismerjük, mennyire meghatározó jelentősége van a polgárok gazdasági környezetének, s hogy ebből levonjuk a szükséges jogi és politikai következtetéseket. Azt mondhatjuk, hogy a vál­lalkozással kapcsolatos jogok formálódása még éppen csak megkezdődött.

Ugyanez a helyzet a városi jogokkal is. A városlakók jogai arra korlátozódnak, hogy egy adott pillanatban megválaszthatják a helyi közigazgatási tisztviselőket, márpedig ez nem valami sok, ha tekintetbe vesszük, hogy a cél a városi vagy kerületi közéletbe való fokozottabb bevonásuk lenne. A városi polgár számtalan szolgáltatást vesz igénybe, miközben e szolgáltatá­sok működését nem áll módjában befolyásolni.

És végül még egy dolgot szeretnék kiemelni: a tér és az idő kihasználását. Mindannyian időhöz és térhez kötöttek vagyunk; márpedig a számunkra jutó időt és a nekünk kiszabott társadal­mi teret oly módon utalják ki számunkra, hogy e döntések fölött semmiféle kontrollunk nincs. A városi tér kialakítása – a már több mint húsz éve ismételgetett figyelmeztetésekkel mit sem törődve – hihetetlen brutalitással megy végbe. Egyik napról a másikra rombolják le és építik át a külvárosokat, lehetetlenné té­ve a nyugodt életet. Az emberek véleményét soha, még véletle­nül sem kérdezik meg.

Egyre nyilvánvalóbb tehát az ellentmondás: a polgári jogok csökevényessége passzivitásra kárhoztatja a társadalmi életbe bevonni kívánt polgárokat. Ezt az ellentmondást csak a polgári jogok újragondolása oldhatja fel. Néhány évvel ezelőtt ez a téma már napirendre került, nevezetesen az 1981-es szocialista ter­vezetben. Ez azonban éppen csak felvetette e gondolatot, a mé­lyebb elemzéssel adós maradt. Mindenképpen szükség van egy új Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatára. A társadalmi átalaku­lásra vonatkozó marxi elmélet nem egy egyszer és mindenkorra szóló kinyilatkoztatás – mindig újra kell gondolni. Az új polgári jogok tervét nem szabad úgy felfogni, mintha az egyszerűen csak a polgárrá nevelés része lenne. A cél a politikai kultúra át­alakítása: esetenként már tapasztalhatunk erre irányuló törekvé­seket, de ezzel kapcsolatban kétségtelenül sok minden tisztá­zásra vár még.

Érinti-e mindez az osztályharc kérdését? Igen is, nem is. Itt van egyrészt a tér és az idő elosztásának befolyásolásáért folyó harc, amely éles osztályharcnak tekinthető: küzdelem a munka­idő csökkentéséért, a nyugdíjért, a szabadidőért, a külvárosok felzárkóztatásáért… Mindez azonban már nem tartozik a hagyo­mányos osztályharc körébe. Csakúgy, mint ahogy például a bé­kéért folytatott harcot sem tarthatjuk szűkebb értelemben vett osztályharcnak – ez inkább annak kiterjesztése. Az új polgári jo­gokért indított harc megint csak osztályharc is, meg nem is, mivel nem kötődik olyan történetileg kialakult réteghez, mint amilyen a munkásosztály.

Szeretném hangsúlyozni, hogy az új polgári jogok követelése csak egy – bár igen lényeges – részét képezheti bármilyen tár­sadalmi tervnek. A világpiaci változásokkal kapcsolatban példá­ul éppen úgy állást kellene foglalni. Az új polgári jogok és a gaz­daság kérdései egyébként érintkeznek: vegyük például az infor­matikát, mint az egyik legfontosabb ágazatot. Ne csak abban a vonatkozásban, amiről az imént beszéltem, vagyis az informáló­dáshoz való jog tekintetében, hanem vizsgáljuk meg az informa­tikát abból a szempontból, hogy milyen szerepet tölt be a társa­dalom életében. Márpedig ha így nézzük, akkor rettenetesnek kell találnunk azt a tényt, hogy ezt az iparágat az egész világra kiterjedően az IBM uralja. Az informatika nem pusztán az információ továbbítás eszköze, hanem olyan, a tőkés érdekek szolgá­latában álló társadalmi ügyviteli rendszer, mellyel az összes töb­bi jelenleg létező ügyviteli forma helyettesíthető. Az én szemem­ben – főleg legutóbbi kaliforniai utam óta – az IBM testesíti meg a legfőbb rosszat. Másrészt persze zseniálisnak találom azt a módot, ahogy az informatika segítségével leküzdik a teret és az időt. S minden egy magánbank által finanszírozott óriási adat­bankon alapul. Az elidegenedés új formái vannak kialakulóban. Annál is inkább sürgős szükség van tehát az új polgári jogokra, hogy harcba szállhassunk ezekkel a tendenciákkal.

Természetesen a fentebbi fejtegetések nagyon vázlatosak, de nem is akartam többet, mint kijelölni egy vita kereteit, s kör­vonalazni egy új politikai kultúra alapjait.

Az, amit régi típusú polgári jogoknak nevezhetnénk, oda ve­zetett, hogy az egyén minden területen megfosztotta önnönmagát bármiféle cselekvési lehetőségtől. Az új polgári jogoknak azt kellene elősegíteniük, hogy az egyén ne csak konfrontá­lódjék a társadalmi viszonyokkal, de képes legyen befolyá­solni is őket. A képviseleti demokrácia keretein belül megvaló­sult az egyén autonómiája, de ez a társadalom felbomlásával fe­nyeget. Az új polgári jogoknak éppen ellenkezőleg, az egyé­nek életét meghatározó társadalmi viszonyok feletti kontroll lehetőségét kell biztosítaniuk.

[M, 1991. december, 50. sz.]

(Ford.: Takács József)

Kelet-Európában sokfelé, mindenekelőtt Oroszországban a po­pulista szélsőjobboldali és a konzervatív baloldali erők a birodal­mi-nemzeti széthúzással, a káosszal szemben összefogtak a „rend" helyreállítása jegyében, vagy legalábbis ilyen típusú kí­sérleteket tettek. Magyarországon – s ebben is Magyarország bi­zonyos fejlődési sajátossága fejeződik ki – ilyen kísérletre nem került sor.

Mégis, Magyarországon is megjelenhetnek olyan, részben li­berális, részben konzervatív ihletettségű publikációk, amelyek a szélsőjobboldal és a „szélsőbaloldal" „objektív" össze­találkozá­sáról, közös nyelvezetéről, egymással rokon demagóg populiz­musáról elmélkednek. Maga a miniszterelnök is „baloldaliakat" sejtetett saját pártja szélsőjobboldali-populista csoportjai mögött.

Az „összekötő kapocs" ezen „elméletek" szerint az, hogy mind a szélsőjobb, mind a szélsőbal antikapitalista és különösen külföldi tőke-ellenes. Mielőtt bármit is felvetnénk ezen „elméletek­kel" kapcsolatban, meg kell vizsgálni, hogy milyen politikai funkciót töltenek is be a mai politikai közéletben. A baloldali és jobboldali kapitalizmusbírálat és rendszerváltás-kritika össze­mosásának alapvető politikai funkciója az, hogy ezekkel mint „szélsőségekkel" szemben a létrejött új uralmi formák megőrzé­sének, konzerválásának ideológiai alapot nyújtson, mégpedig egy olyan új apologetikus elmélet alátámasztására, amely a kapi­talizmust az elméleti fejlődés végpontjaként, „minden világok legjobbikának" tekinti. A fennálló viszonyok bármely radikális bírálatát, amely a rendszer keretein túltekintő emberi szükségle­tekről értekezik, a „szélsőségek" kategóriájába terelve, minden úton-módon diszkreditálni próbálják – sokszor éppen egykori marxisták vállalják magukra e „feladatol". A diszkreditálás leg­bejáratottabb módszereit már a sztálini iskolában kikísérletezték, mikor is a nem kívánatos elméletei vagy politikai irányzatot for­mállogikai alapon rokonították valamely (megvetésre számot tartó) szélsőséges szellemi-politikai jelenséggel, mindenekelőtt a szélsőjobboldal vagy egyenesen a fasizmus egyik vagy másik formájával. (Ennek klasszikus példái máig a moszkvai perek, amelyekben a fő vádlott mindig a száműzött Trockij volt, aki, úgymond, egyidejűleg volt szélsőbaloldali és Gestapo-ügynök, de legalábbis a fasizmus útitársa.) A mai Magyarországon egy ilyen típusú ideológiai csúsztatás nemcsak a fennálló kormány­hatalomnak áll érdekében; érdekében áll mindazoknak az új ha­talmi csoportosulásoknak is, amelyek közös vonása, hogy a la­kosság többségét távol kívánják tartani a politikától, s ezt elkülö­nült hatalmi apparátusaik létrehozásával és a közvetlen demok­rácia intézményeinek ellehetetlenítésével meg is teszik.

Milyen érveket sorakoztathatnak fel a bal- és a szélsőjobbol­dal összemosása mellett ezen elméletek kiagyalói? Először is azt, hogy mindkét áramlat antikapitalista törekvéseket fejez ki, s ezen az alapon objektíve összetalálkoznak, s mivel „antikapita­listák", tehát „populisták" is (így mozgalmi síkon is megfelelte­tik egymásnak a szélsőségeket). Miközben felidézik Hitler nem­zetiszocialista ideológiáját és a német nagytőke elleni demagógi­áját, tudatosan elfedik azt az unalomig evidens igazságot, hogy maga a fasizmus a kapitalizmus válságterméke, sőt, a kapitaliz­mus egy meghatározott történelmi formájának éppenséggel a megmentője volt. (Nem véletlen, hogy a történeti irodalom a fa­sizmust gyakran „preventív ellenforradalomként" határozza meg.) Az Eszmélet egyébként már nem egyszer foglalkozott a fa­sizmus, a szélsőjobboldal történetével és mai megnyilatkozásai­val, de a fasizmusról szólván egyéb specifikumai mellett sosem felejtette el azt sem hangsúlyozni, hogy a fasizmus autentikus törekvései – az ezzel olykor ellentétesen hangzó ideológiai szóla­mok ellenére – mindig is a kapitalizmus (nemzeti-faji alapon tör­ténő) megőrzésén munkálkodtak. A fasizmus nemhogy a magántu­lajdont nem szüntette meg, de kifejezetten a nagytőkés társasá­gok (Krupp, Thyssen, Messerschmidt stb.) üzleti érdekeit is szol­gálta. A baloldali radikalizmus viszont valóban a kapitalizmus meghaladásán ügyködött a múltban és a jelenben is. De – s ezt mellőzi a „szélsőségellenes" elméletek következő csúsztatása – a módszerek döntőek ebben az összefüggésben is. Mert egy továb­bi rövidre zárással az említett elmélkedők, mikor jobb- és balol­dali szélsőségekről beszélnek, ezzel összemossák nemcsak a (szélső)jobb és baloldalt, de a baloldali antikapitalista kritika egészét is a szélsőbaloldali radikalizmussal.

A szélső baloldal nem fogadja el a demokratikus hatalomgya­korlás semmilyen formáját, a kapitalizmus megdöntését nem a nép által, hanem csak a nép nevében cselekvő – mindenféle tör­vényességet elutasító – forradalmárcsoport által képzeli el. Ettől lényege szerint különbözik viszont az a radikális baloldal, amely a kapitalizmuson túli társadalmi forma megvalósítását kizárólag a társadalom döntő többségének békés tevékenységeként szemléli; olyan elemeket hangsúlyozva, mint a közösségi tulajdonlás, vagyis az állami és magántulajdon fölötti társadalmi ellenőrzés; auto­nóm egyének és csoportok szabad társulása a termelésben és a társadalmi élet más szféráiban.

A szélsőjobboldal jövőképe mindkét fajta baloldalisággal el­lentétben az idegengyűlöleten alapuló, kirekesztő, terrorista dik­tatúra, amely az antikapitalista demagógiát a kapitalizmus, a magántulajdon meghatározott formájának fenntartása érdeké­ben gyakorolja. A liberális kapitalizmustól többek között abban különböznek, hogy ők „faji" alapon válogatnák össze az állami tulajdon szétosztásából részesedők körét, ami ideológiailag csak­is a fasizmus hagyományából vezethető le. Ezt – és egyéb sajá­tosságaikat, pl. dirigizmusukat, alig vagy egyáltalán nem leple­zett militarizmusukat – összekeverni a baloldal bármilyen irány­zatával nem csupán politikai inszinuáció és manipuláció, hanem egész egyszerűen a legdurvább elméleti hamisítás is. A mai Ma­gyarországon a szélsőjobboldal a kialakuló nómenklatúra-kapi­talizmus „nemzeti" formáját képviseli, szemben a nómenklatú­ra-kapitalizmus nem-autark, „européer" formájával. Termé­szetesen, ha a nemzetközi tőke erejének realitásából indulunk ki, végül is mindkét forma elkerülhetetlenül csak egy-egy sajátos komprádor (a tőkének szállást csináló) réteg hatalmára épülhet, s a harc valójában akörül folyik, hogy kikből is álljon ez a komp­rádor réteg. A baloldal ezen a kérdésfelvetésen túllép, amennyi­ben magát az újraosztást teszi kritika tárgyává, mert abból kihagyták a munkavállalók sokmilliós tömegeit.

A felújított „jobbos-balos" teória második alaptézise egyéb­ként éppen a külföldi tőke elutasításának problematikája. Itt me­gint egészen másról van szó, mint azt a liberális teoretikusok ál­lítják. A szélsőjobb számára az ilyen tőke azért ellenszenves, mert azon a nemzeti piacon, amelyen az új vállalkozó réteg és az újgazdagok kívánnak „aratni", ez a kulturálatlanabb és valódi üzleti tapasztalatok hiányától szenvedő „újburzsoázia" nem ké­pes állni a versenyt a külföldi tőkével. Az idegengyűlölet megint jó szolgálatot tesz a szélsőjobbnak, amely természetesen felhasz­nálhatja a baloldali kritika számos elemét, építhet az ezek alapjá­ul szolgáló valóban vérlázító igazságtalanságokra, de mindezt egészen más összefüggések közé helyezi: a kritikát kiforgatja eredeti kontextusából és a maga primitív faji-nemzetiségi-törzsi érvelésének részévé alacsonyítja. Beállítása szerint a külföldi tőke behatolásának negatív hatásai annak köszönhetők, hogy ez a tőke – és a szintén beáramló külföldi munkaerő – külföldi, ami­vel aztán nemcsak háttérbe szorítja, de el is fedi a negatív hatá­sok valódi okát, ti. hogy ez a tőke: tőke. (Amelynek logikája a maga tőkés természete szerint való.) Nem arról van tehát szó, hogy a „két szélsőség" ugyanazt mondja, csak másképp, hanem arról, hogy nem ugyanazt mondják.

A rendszerváltásból kisarjadt szélsőjobboldal a konzervatí­vokkal és a liberálisokkal együtt – miközben a szocializmus el­lenségeként a kapitalizmus visszaállítása mellett kardoskodik ­harsányan hangoztatja azt is, hogy a lesüllyedő „keresztény-nemzeti" középrétegek azért maradnak ki az osztozkodásból, mert a régi nómenklatúra „liberálbolsevista" képviselői a nemzetközi pénzügyi szervezetek támogatásával (amennyiben a nemzetközi szervezetek támogatják a kapitalizmus visszaállítását, termé­szetesen csak azokra az erőkre támaszkodhatnak, amelyek bizo­nyos szakmai és politikai képzettséggel és kapcsolatrendszerrel rendelkeznek) továbbra is – úgymond – hatalmi pozícióban ma­radnak, s e tényből a szélsőjobboldaliak egy nemzetközi összees­küvésre következtetnek – újabban olykor már Hitler avítt stílu­sában.

A valódi baloldal, amely semmivel sem kíséri nagyobb ro­konszenvvel, mint ők, a bürokratikus hatalom tőkehatalommá konvertálását, mégis egészen máshogy viszonyul ehhez is. Azt hangsúlyozza, hogy az állami vagyon, a gazdasági hatalom „szét­osztásának" egész jelenlegi módja a problematikus, nem pedig az – mint említettük -, hogy ki mekkora szeletet kap abból a bizo­nyos tortából.

A nemzeti társadalom (a munkavállalók, a munkanélküliek, a nyugdíjasok stb. és szervezeteik összessége) egy részének a ro­mantikus nemzeti kapitalizmus a maga szélsőjobboldali (popu­lista) ideológiájával nem egyértelműen ellenszenves, mert e szo­ciális demagógia a lesüllyedő milliók élményeire és vágyaira is épít. (Ahogy ezt a szélsőjobboldal korábbi hullámai is tették.) A lesüllyedés okairól, a Kelet-Európába ma bezúduló tőke termé­szetéről éppen azért is kell a baloldalnak beszélnie, hogy az érin­tett milliók ne higgyék el, hogy az ő gondjaikra csak jobboldali megoldások létezhetnek. A külföldi tőke ugyanis oly mértékben „ázsiai" stílusban jön be régiónkba, s Magyarországra is, hogy az valóban a XIX. századi állapotokat idézi fel, s valóban sérti a magyarság többségének érdekeit – mint ahogy bármely nép több­ségének érdekeit sérti. Miután az új hatalom aktív közreműkö­désével szétzúzza a hagyományos iparágakat, anélkül, hogy úja­kat honosítana meg, „szemétlerakódénak" tekinti azokat az or­szágokat, amelyekben pozíciókat foglal. A kényszerhelyzetben lévő országok munkaerejét oly mértékben kizsákmányolja, oly mértékű munkanélküliséget exportál hozzánk a privatizáció se­gítségével, oly mértékben csak a pillanatnyi érdekeket tekinti, hogy a régió egyre inkább a „latinamerikanizálódás" útjára lép. Az olcsó munkaerőnek tekintett ember sorsa a kulturális és er­kölcsi hanyatlás: a tőkebehozatal helyett végbemenő tőkekiszivattyúzás felgyorsítja a korábban így-úgy működő állami-jóléti „védőháló" teljes szétfoszlását, anélkül, hogy bármi a helyébe kerülne. A külföldi vállalkozó a legtöbb helyen még a szakmai önvédelmi szervezetek létrehozásának lehetőségétől is megfoszt­ja a munkavállalókat.

A baloldal ezekről a kérdésekről nem hallgathat csak azért, mert ez­zel – úgymond – érveket szolgáltat a szélsőjobboldal számára! Hogyan hagyhatná figyelmen kívül a külföldi tőke arcátlanul rabló ter­mészetét saját országunkban? Még az elfogulatlan bankszakem­ber, Vígvári András is – egy nemrég megjelent írásában (Népsza­badság, 1993. február 1.) – így összegzi a külföldi tőke áldásos te­vékenységét a „rendszerváltó" Magyarországon: „Az elemzések azt mutatják, hogy a tényleges privatizáció zöme külföldi pénzből történt. Az így megvásárolt vagyon a „hab" a tortán. A külföldi tőke az eszközök két százalékának megvételével meg­szerezte a magyar tiszta jövedelem húsz százalékát. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy e befektetések nem termelési feltételekre, hanem adózási kedvezményekre, belső monopol­helyzetek megvásárlására alapozódnak. A külföldi tőke „meg­szállta" a belső piac monopolpozícióit és a jövedéki ágazatok egy részét. A lezajlott privatizációk alapján a külföldi tőke tech­nika-technológia-fejlesztő és beruházó hatása nem várható."

Mindazonáltal mindebből természetesen nem az a romanti­kus illúzió következik – számunkra sem -, hogy Magyarország vagy a kelet-európai régió „kiszállhatna" a világrendszerből, hi­szen a világrendszernek nincsen alternatívája. Van azonban al­ternatívája a külföldi tőke mostani garázdálkodásának, s persze átalakulhatnak a világrendszerbelső viszonyai is. Nem felejthet­jük, hogy a történelemben csak járatlan utak vannak. Visszaút nincs – semmilyen értelemben. Hogy a „visszaút" kísérletei ne érvényesülhessenek, ahhoz az egyik feltétel éppen a demokrati­kus szocializmus értékrendjének, vagyis egy olyan mértéknek az elméleti kidolgozása, amely hosszú távon elősegítheti a társada­lomban felhalmozódott kritikai potenciál gyakorlati kibontako­zását. Éppen a szélsőjobboldal kulturális megfékezése érdeké­ben is.

Minőség, ihletettség, gazdagság – ezek jellemzik Henri Lefebvre marxizmusát, s ez különbözteti meg őt ezen eszmeáramlat fran­ciaországi képviselőinek többségétől. E különbözőség megnyil­vánul humanizmusában, dialektikájában, a dogmatizmus elutasí­tásában, de Lefebvre különleges helyzete a kezdetektől fogva a pozitivizmussal karöltve jelentkező francia marxizmus történeté­ben a forradalmi romanticizmussal való kapcsolatának köszön­hető: éppen ez e gondolkodó eredetiségének – s egyben furcsa­ságának – egyik legfőbb forrása.

Lefebvre szellemi fejlődésének első szakaszát végigkíséri a romantikus tradíció; kezdve a húszas években Schellingről, majd a harmincas években Nietzschéről írott műveivel, egészen a vi­lágháború utáni időszakban született Musset- és Stendhal-elemzésekig.

Érdemes e tárgyban képviselt nézeteit összevetni Lukács György gondolataival, akit általában magához közel állónak ér­zett. Míg Lukács ifjúkori marxista írásaiban nagymértékben tá­maszkodott a romantikus kultúrára (a német irodalomra éppen úgy, mint a filozófiára és a szociológiára), későbbi műveiben, s különösen Az ész trónfosztása című könyvében már egészen más, egyoldalúan elítélő álláspontot képviselt: reakciós ideológi­ának bélyegezte a romanticizmust, melynek semmi köze nem le­het a marxizmushoz, s amely irracionalizmusából következően a fasiszta doktrínáknak készítette elő a talajt.

Lefebvre azonban a magyar marxista filozófus iránt érzett csodálata ellenére sem volt hajlandó követni őt ezen az úton, ezért az 1955-ös Lukács-konferencián egy alternatív értelme­zéssel állt elő: „A romanticizmus az egyéni és a társadalmi lét közötti ellentmondást, illetve az egyén saját, belső meghasonlottságát, torzulását fejezi ki, s rámutat az elmélet és gyakorlat, a lét és tudat, az alap és felépítmény közötti feszültségekre is. Benne foglaltatik – legalábbis virtuálisan – a lázadás lehetősége. Nálunk, franciáknál a romanticizmusnak van valamiféle antiburzsoá színezete is… És így a romanticizmus éppen ebből az antiburzsoá avagy felforgató jellegből következően nyújt védőernyőt fölénk a klasszicizmus ellen. Mindent összevetve én nem tekin­tek oly mélységes gyanakvással a romanticizmusra, mint Lu­kács, és nem tudnám mindenestől elvetni."¹

Másfelől Lefebvre, Lukáccsal ellentétben, nem pusztán a fel­tételezett előképre, a romanticizmusra utaló irracionalizmusban látja a fasizmus lényegét. Hangsúlyozza annak modernitását és instrumentális racionalitását is: „Legalább annyi – de inkább több – okunk van azt mondani, hogy a német fasizmus egy raci­onális államérdek kifejeződése, mint azt állítani, hogy az egy – a fajra és a vérre alapozott – primitív ontológia. Mi mást tesz a hit­leri politika, mint hogy egy állami szinten megszervezett appará­tussal az imperialisták érdekeinek szolgálatában könyörtelenül lesújt a gyenge vagy a politikai harcokban meggyengült csopor­tokra?"²

Egy romboló erő

A romanticizmus romboló erejébe vetett hit nagyon fontos szere­pet játszik Lefebvre intellektuális és filozófiai fejlődésében. Még Marxot is ebből a perspektívából vizsgálja: a fiatal Marx írásairól megállapítja, hogy azokat radikális forradalmi romanticizmus hat­ja át, és hogy a későbbi gyakorlatiasabb, nem-spekulatív művek­kel ezek alapjait is megerősíti.³ Ebből következően utasítja el a marxizmus strukturalista értelmezését, mely a marxi életművet megfosztaná humanista és romantikus dimenzióitól, továbbá mereven elválasztaná egymástól Marx ifjúkori és későbbi írásait, valamiféle „episztemológiai törésre" hivatkozva.

A kortárs marxista gondolkodás megújításához Lefebvre nagyban hozzájárult – ennek egyik legfőbb forrása a hétköznapi élet kritikája volt. A fiatal Lukács írásait Heideggernek a húszas években írott műveivel összehasonlítva Lefebvre megállapítja: „Nem szabad elfelejtenünk, hogy ezek a témák – a hétköznapi valóság trivialitásként való felfogása, a gondokkal terhes, értel­métől megfosztott lét, tehát mindaz, ami a filozófiát a valódi vagy igaz élet és az autentikus lét problémái felé terelte – a romanticizmusban gyökereznek, egészen pontosan a német romanticizmusban, Hölderlin, Novalis, Hoffmann és a többiek romanticizmusában."⁴

Mindeközben Lefebvre távol tartja magát a hagyományos (német, illetve francia) romanticizmus problémakörétől, különö­sen annak restaurációs irányzataitól, melyeket a modernitás tel­jes elvetése és a múltba forduló illúziókergetés jellemzett. Célja e régi romanticizmus korlátainak meghaladása volt, egy új, forra­dalmi, a jövő felé forduló romanticizmus alapjainak kidolgozása érdekében.

Ez a törekvése konkrét formában is megfogalmazódik egy 1957-ben, a Nouvelle Revue Française-ben megjelent program jellegű cikkében, melyet éppen akkor publikált, amikor megindí­totta anti-sztálinista kampányát, mely azután a Francia Kommu­nista Pártból való kizárásához („felfüggesztéséhez") vezetett. Ez a rendkívül érdekes szöveg a marxizmus új interpretációjának vázlata, melyben már megjelennek világszemléletének azon vo­násai, melyekre később egész filozófiai életművét felépíti. Ebben a Forradalmi romanticizmus [Le romantisme révolutionnaire] című cikkben fogalmazza meg, hogy mi különbözteti meg a régi (a Novalistól, Hoffmanntól Baudelaire-ig tartó) romanticizmust az újtól. Bírálja a régit, mondván, hogy a hagyományos romantikus irónia „egy idealizált – történeti vagy pszichológiai – múlt nevé­ben ítéli el az újat, s nem tud megszabadulni a Nagyság és a Múlt tisztaságának bűvöletéből". Nem így az új, a forradalminak szánt romanticizmus, mely ezt a nosztalgikus múltat elutasítja. Egy fontos összekötő kapocs azonban mégiscsak biztosítja e két irányzat kontinuitását: „Minden romanticizmus a meghasonlottságon, a megosztottságon alapul. E tekintetben a forradalmi romanticizmus folytatója, sőt elmélyítője a régi romantikus meg-hasonlottságnak, csakhogy ez a megosztottság immár új dimen­zióban jelenik meg. A távolságtartást (a megfelelő mérvű távol­ságtartást), az aktuálishoz, a jelenhez, a valósághoz, a lé­tezőhöz való kritikus távolságtartást már nem a múlt tisztelete vagy a menekülés igénye indokolja, hanem a pozitív változás le­hetősége."⁵

Mindenesetre a pre-kapitalista, illetve pre­indusztriális múltra való hivatkozás alapvető sajátossága a romanticizmus minden formájának – nem csupán a konzervatív vagy restaurációs romanticizmusnak, de a forradalminak is, még ha jelentős különb­ségek mutatkoznak is közöttük. Még Lefebvre életművében is ki­mutatható némi múltba forduló nosztalgia, például abban a fi­gyelemreméltó fejezetben, mely a Hétköznapi élet kritikája [Critique de la vie quotidienne] (1947) első verziójában Jegyzetek egy vidéken töltött vasárnaphoz [Notes écrites un dimanche dans la campagne française] címmel szerepelt, s amelyben a régi falusi közösség életéről írva „egy bizonyos emberi teljesség" eltűnése miatt sajnálkozik. A „régi szép idők" maradi híveit kemény kritiká­val illeti, de azt is hangsúlyozza, hogy „a folyamatos és végtelen fejlődés naiv hirdetőinek észre kellene venniük a hétköznapi élet minőségének hanyatlását, mely az emberek elidegenedésének fokozódásával párhuzamosan ment végbe az antik közösségek felbomlása óta." A pireneusi Campan-völgyről írott doktori dolgo­zatában – melynek legelső verziója az Egy pásztor-köztársaság [Une République pastorale] (1941), címet kapta – a vidéki közös­ségeknek a kapitalizmus csapásai nyomán bekövetkező felbom­lását mutatta be, azt a folyamatot, ahogy „a lakosság, az erőfor­rások és a terület kényes egyensúlya" fokozatosan megbomlik.⁶

Természetesen az új, a jövő és a lehetőségek felé forduló romanticizmusban ennek a múltba fordulásnak egészen más a szerepe, mint a romantikus kultúra hagyományos formáiban, de továbbra is lényeges eleme marad az indusztriális-kapitalista modernitás ellen irányuló mindenféle romantikus kritikának.

Henri Lefebvre visszatér ezekre a kérdésekre a Bevezetés a modernitás fogalmához [Introduction á la modernité] (1962) utol­só, Az új romanticizmus [Le nouveau romantisme] című fejeze­tében. De a forradalmi romanticizmus hatását valamilyen módon minden társadalomkritikai és filozófiai megnyilvánulásában felfe­dezhetjük. Ez készteti őt a sztálinizmussal való szakításra, a strukturalizmus és a pozitivizmus elleni filozófiai vitákra, a tech­nokrácia és az etatizmus elleni harcra. Nem véletlen tehát, hogy éppen ő az, aki oly jelentős szellemi hatással lesz az 1968. má­jusi diáklázadásra – arra a lázadásra, melynek tagadhatatlanul volt egy romantikus forradalmi dimenziója.

A technokratikus mitológia

1967-ben, alig valamivel az „események" előtt, Henri Lefebvre kiadja A technokraták ellen [Contre les technocrates] című köny­vét, melynek valószínűleg közvetlen hatása volt a diákmozgalom néhány későbbi vezetőjére. Ebben Fourier-re és Marxra hivat­kozva elutasítja a technokrata mitológiát – annak mind reakciós, mind „balos" formáját (például az autoritárius szovjet tervgazda­ságot) -, és a technika terén jelentkező ellentmondásokat dia­lektikus nézőpontból vizsgálja: „A technika

a)     igyekszik bezárni a társadalmat, beszűkíteni a horizontot (nevezetesen a kibernetika, amely képes felölelni és megmérni a világmindenséget). A technicizáltság immár kellemetlenné és egyben meghatározóvá vált. Uralja a gondolkodást és a cselek­vést, kijelöli ezek útját;

b)     pusztulással fenyegeti ezt a zárt világot, ezt a behatárolt kozmoszt, amelyben csak az automatizált működésnek van lét­jogosultsága, s amely csak a tökéletes egyensúly állapotában létezhet; tönkreteszi a világot, s ebben egészen a végsőkig, va­gyis a föld nukleáris elpusztításáig elmehet;

c)     lehetőségeket is kínál, de csak akkor, ha nem halad meg egy bizonyos hétköznapi szintet."⁷

A 68-as diákmozgalom szövegei között ezzel csaknem telje­sen azonos megfogalmazásokkal találkozhatunk. Például a Már­cius 22. mozgalom alapításakor elfogadott határozatban ez áll: „Ezek a jelenségek… a társadalom modernizációjával, racionali­zálásával, automatizációjával és kibernatizálásával bajlódó kapi­talizmus offenzívájának megnyilvánulásai."⁸ Kétségtelen, hogy Nanterre-ben – és máshol is – Henri Lefebvre szellemisége is inspirálta a társadalom „romantikus" tiltakozását kifejező lázadó ifjúságot.

A májusi eseményekről írott esszéjében Lefebvre visszatér ezekre a kérdésekre. Élesen támadja azokat, akiket ő „moder­nistáknak" nevez, akiknek egyedüli ambícióját az képezi, hogy megfeleljenek az „amerikai kihívásnak" (ez elég nyilvánvaló uta­lás J. J. Servan-Schreiberre és követőire), továbbá hogy „Fran­ciaországot számítógépek uralma alá hajtsák, hogy megakadá­lyozhassák a további lemaradást"; ezeket az embereket úgy jel­lemzi, mint akiknek fejében „kevés képzelőerő és túl sok ideoló­gia" van, s akik a „mozgalom újjáélesztői" lesznek, ha így folytat­ják. Velük szemben állnak – írja – a „lehetőségkeresők", vagyis azok, akik készek „kihirdetni a képzelet primátusát a rációval szemben", akik az adott helyzet maximális kihasználására és a lehetőségek valóra váltására törekednek. Ezek közé sorolja a kultúra és a tudás elüzletiesedése ellen lázadó diákokat és a munkásfiatalságot, mely „elméleti alapok nélkül lép a cselekvés útjára a forradalmi romanticizmus jegyében."⁹

Ennek a „cselekvő" de „elmélet nélküli" romanticizmusnak ti­pikus példája volt 1968 májusában a gépkocsik, a fogyasztói tár­sadalom és az agresszív indusztriális modernitás gyűlölt szimbó­lumainak felgyújtása. Lefebvre már a technokrácia ellen írott 1967-es könyvében így fogalmazott:

„Ebben a társadalomban, ahol a tárgyak már fontosabbak, mint az ember, létezik egy uralkodó, meghatározó tárgy: a gép­kocsi. A mi – indusztriálisnak vagy technicizáltnak nevezett – társadalmunkban a presztízs és a hatalom szimbóluma ez a tárgy. … A gépkocsi, ez a semmihez sem fogható és való­színűleg jóvátehetetlen csapás, a civilizált világ középpontjából kiindulva lett a pusztulás, a kultúra lerombolásának eszköze a neo-kapitalista államokban."¹⁰ Nyilvánvaló, hogy az autókat fel­gyújtó fiatalok nem olvasták a nanterre-i filozófus írásait, de könyvében ő éppen arról a lázadásra késztető hangulatról be­szélt, mely „benne volt a kor levegőjében".

1968 májusa után, a hetvenes és nyolcvanas években Lefebvre egyike lesz azon ritka marxistáknak, akik nem hajlandók megtagadni nézeteiket, akik nem kívánnak csatlakozni a „mod­ernizációval" egyetértők táborához, és akik az „állami termelési mód" (legyen az a kapitalista avagy a „létező szocializmusnak" nevezett forma) radikális kritikájával próbálják megújítani a szo­cialista eszmerendszert. Műveiben egy tipikusan romantikus té­tel jelenik meg: a felforgató művészet és az állam tudományos konformizmusának szembeállítása:

„A tudományosság, az ismeret és ideológia, a reprezentáció és tudás e keverékének előfeltétele az állandó hivatkozási alap­ját jelentő ismétlődés megléte és primátusa. … Ezzel szemben a lét intenzív felfogását elősegíteni kívánó művészet a meglepeté­sen, az aránytalanságon, a teremtő konfliktusokon alapul – még akkor is, ha nem mindig éri el a megfelelő szintet. Ha az etikák a tettek, cselekvések „norma szerinti" besorolására használják is, az esztétika nem hozható közös nevezőre az etikai-politikai normákkal. … Úgy tűnik, hogy az államok az ismétlődést, az előre látható dolgokat kedvelik, előnyben részesítik az önszabá­lyozó mechanizmusokat. Világjelenség, hogy az állami bürokrá­cia a technika és a tudomány által kívánja biztosítani az is­métlődést, a tettek és a helyszínek állandóságát: ezt szolgálják az olyan, egyébként vitathatatlanul hasznos, önállóan működő intézmények, mint a repülőterek, autópályák, irodák, szállodák, kérdőívek, formalitások és formalizmusok stb."¹¹

Perry Anderson a kritikai gondolkodás jelen helyzetéről írott esszéjének első fejezetét – melyben sajnálkozva állapította meg, hogy Európában a forradalmi eszmék hanyatlásának, felhígulá­sának vagyunk tanúi – a következőkkel zárta:

„Egyetlen intellektuális változás sem egyetemes. Legalább egy kivétel akad, aki tiszteletre méltó kitartással szembeszáll az utóbbi évek általános szellemi átrendeződésével. A nyugati mar­xizmus legidősebb túlélője, Henri Lefebvre életének nyolcadik évtizedében sem hajlik meg, nem tér le útjáról, s zavartalanul írja tovább páratlan életművét; s most is olyan témákkal foglalkozik, melyeket a baloldali gondolkodók nagy része általában elhanya­gol."¹²

Egy szerencsés kaland

Véleményünk szerint a forradalmi romanticizmus egész – Fourier-től napjainkig tartó – történetének egyik legfontosabb gondo­lata az, hogy a prekapitalista közösségek néhány társadalmi vagy kulturális jellegzetességének, némely emberi vagy szellemi jellemzőjének helyet kell találni az eljövendő poszt-kapitalista társadalomban, hogy ezek gazdagíthatják a szocialista lehe­tőségre vonatkozó koncepciót.

De ez egyúttal – szemben az általános hiedelemmel – magá­nak a marxi gondolatkörnek is hangsúlyos eleme: talán elég csak Marxnak és Engelsnek a hajdani faluközösségekről – a gö­rög démoszról, a germán markról, az orosz obscsináról – írott cikkeit említeni, hogy bizonyítsuk ennek a romantika által inspi­rált, a múltat a jövővel összekapcsoló forradalmi dialektikának a fontosságát.

Nem a társadalmi modernitás kritikája-e valójában a modern kultúra, tehát a modern, indusztriális-kapitalista civilizáció jó ré­sze a XVIIl. századtól napjainkig, Rousseau-tól az expresszio­nistákig, Novalistól a szürrealistákig, Hoffmanntól Kafkáig? Kriti­ka, melyet legalább annyira a múlt, mint amennyire a lehetséges jövő nevében gyakoroltak, de amelynek mindkét esetben meg­volt a maga nosztalgikus dimenziója, ami az autentikus közössé­gek és a premodern, preindusztriális, prekapitalista társadalmak kulturális értékeinek magasztalásában nyilvánult meg. Ha nem vesszük észre, hogy a modern művészet legnagyobb alkotásai az indusztriális modernitás elleni lázadás kiáltványai, úgy nem is érthetjük meg ezeket; lázadásukat az élet beszűkítése, a lélek elüzletiesedése ellen, mindaz ellen, amit Michel Leiris egyik utol­só cikkében egész egyszerűen modern szarságnak nevezett.¹³

Úgy véljük, hogy a XX. századi marxista filozófia legúj­szerűbb, legaktuálisabb, leginkább kreatív gondolkodói éppen azok, akik a szocialista humanizmust a polgári-indusztrális mo­dernitás romantikus kritikájával tudták kombinálni: a fiatal Lu­kács, Ernst Bloch, Walter Benjámin, Herbert Marcuse –

Henri Lefebvre egyike ama néhány filozófusnak, akik Fran­ciaországban felvállalták ezt az örökséget. Kritikai gondolkodá­sának lenyűgöző ereje és a jövőről megfogalmazott elképzelé­seinek gazdagsága elválaszthatatlanul összefonódik a forradal­mi romanticizmussal.

(Ford.: Takács József)

Eredeti megjelenés: „M" – 1991. dec. 50. sz.

Jegyzetek

1 Henri Lefebvre: Lukács, 1955, Paris, Aubier, pp. 72-73. Lásd még: Henri Lefebvre: La somme et le reste, Paris, La Nef, 1958, 2. kötél, p. 422.

2 Henri Lefebvre: La somme et le reste, 2. kötet, p. 423.

3 Henri Lefebvre: i.m. 2. kötet, p. 596.

4 Henri Lefebvre: Critique de la vie quotidienne. Paris, L'Arche. 1981. 2. kötet, pp.23-24.

5 Henri Lefebvre: Au-delá du structuralisme. Paris, Anthropos, 1971. pp. 37, 46.

6 Henri Lefebvre: Critique de la vie quotidienne. Paris, Grasset, 1947. pp. 178, 211; és La vallée de Campan. Etude de Sociologie rurale. Paris PUF, 1963. pp. 19-20. Lásd még az eredeti dolgozatot: Une Republique pastorale: la vallée de Campan. Organisation, vie et histoire d'une com-munauté pyrénéenne. Textes et documents aceompagnés d'une étude de sociologie historique. Paris, dátum nélkül.

7 Henri Lefebvre: Vers le cybernanthrope. (A „Contre les technocrates"-kötet új kiadása.) Paris, Denoel-Gonthier, 1967-71. pp. 22-23.

8 J. Baynac: Le petit „grand soir" de Nanterre. In: Le Monde, 1988, március 27-28. p. 2.

9 Henri Lefebvre: L'irruption de Nanterre au sommet. In: L'Homme et la société, 8., 1968. június, pp. 65. 79.

10 Henri Lefebvre: Vers le cybernanthrope, p. 14.

11 Henri Lefebvre: De l'Etat. 3. Le mode de production étatique. Pa­ris, UGE „10/18" sorozat 1977.

12 Perry Anderson: In the tracks of historical materialism. London, Verso, 1983. p. 30.

13 Michel Leiris: Modernité, merdonité. In: Nouvelle Revue Française, 1981. október. Lásd még: Jean Chesnaux: Au chevet de la modernité. In: La Quinzaine littéraire, 1983. január.

A baloldal elméleti zsákutcáival való foglalkozás számomra min­denekelőtt két paradoxont vet fel. Egyrészt: ha világos és hatá­rozott leírást tudnánk adni ezekről a zsákutcákról, akkor ebből az is következnék, hogy megjelennek számunkra azok az utcák, amelyeken a jövőben járnunk kellene. Ha legalább kidolgozott negatív álláspontjaink lennének – mi az, ami kategorikusan ele­sik -, abból már kirajzolódnék a pozitív megoldás iránya. Sajnos azonban azt kell mondanom, ennél rosszabbul állunk. Csak a le­vés állapotában lebegünk. Másrészt, s ez a második paradoxon, abban biztosak lehetünk, hogy van baloldal, mind szociálisan, mind kulturálisan – Ady és József Attila költészete a magyar kultúrában megszüntethetetlenül fenn fogja tartani ennek ethoszát -, és hogy vannak elméletek is. De, hogy baloldali elméletek vannak-e, ez már nem is olyan magától értetődő, ahogy a kér­désfeltevés sugallja.

A tudományos elmélet lényegi kritériuma, hogy objektivitásra törekedjék, immanens jelenséganalízist adjon, a szétszórt soka­ságok átfogó magyarázatát nyújtsa koherens kategóriarendszer­rel, s ha lehet, a jelenségekre alkalmazott magyarázó elvei, sza­bályszerűségei jövőt anticipáló mozzanatokat is tartalmazzanak,¹ – itt és most fel nem sorolandó ismeretelméleti és logikai (a szok­ványos tudományelméleti) követelmények megsértése nélkül. A tudományos elmélet ezen követelményeinek a társadalom jelen­ségeit vizsgálva igen nehéz eleget tenni, s ebből a nehézségből fakad azután, hogy az emberek gyakorta összetévesztik a tár­sadalomtudományos elméleteket ezen elméletek vélt vagy valós ideológiai funkcióival, illetőleg az ideológia vulgáris fel­fogásait terjesztik ki minden társadalomtudományos magyará­zatra, elméleti rendszerre vagy teorémára. Szemben e kiterjesz­téssel, az ideológiát sem lehet pusztán szándék szerint előállíta­ni, nem egyszerűen érdektörekvésekről van szó ebben, és nem is szándékos becsapásról, hanem arról, hogy bármilyen szellemi tevékenység, legyen az művészeti, társadalomtudományos, publicisztikai vagy vallási, ideológiává válhat, ha és amennyiben megragadja a tömegeket, képes azok magatartását és gondol­kodását befolyásolni. Azaz bizonyos kontextustól függő ered­ménytől (tudniillik hogy képes-e egy szellemi termék „tudatos­sá és cselekvőképessé tenni az emberek társadalmi gyakor­latát") – nos tehát ettől lesz (vagy nem lesz) ideológiává a szel­lemi termék, és nem attól, hogy egy adott társadalom adott poli­tikai tagoltságában – formális viszonyát tekintve jobb-bal tagolt­ságában – a szellemi termék létrehozójának intenciói szerint ez a baloldalt vagy a jobboldalt kívánta-e szolgálni. Csak a vulgáris redukcionizmus álláspontjáról látszik úgy, hogy a pár­tosságból lesz az ideológia. Valójában az objektivitás szoríthat az „ideológiai" eredményesség felé, mert az objektivitásnak van a jelenségeket megmagyarázó viszonyokat átvilágító, ad hominem demonstráló értéke. Mindezt egy olyan országban, ahol tíz­tizenöt éven keresztül mással sem foglalkoztak az értelmiségi „elit" tagjai, mint hogy saját állításaik „tudományosságát"állítsák szembe mindenkori vitapartnereik „ideologikus" állításaival, nem könnyű megérteni. S nem könnyű megérteni azért sem, mert – Giambattista Vico (1668-1744) azon mély gondolatának megfe­lelően, miszerint az emberek könnyebben értik meg a társadalmi jelenségeket, mert azokat csinálják is, mint a természetieket, amelyeket csak szemlélnek – a mindenkori társadalmi helyzetet a közvetlen gyakorlati tudat úgy éli át, hogy amiből valamit meg­ért, arról azt gondolja, hogy már érti is. A hétköznapi gondolko­dás ítélkezése során parciális magyarázó elveket észrevétlenül általánosít túl, és valóban zavartalanul, ha a társadalomról van szó, megteszi ezt, holott a természeti jelenségekkel való foglal­kozáskor valószínűleg nem tenné meg. Kritikai, távolságtartó tu­dat hiányában nincs szüksége analízisre, kikapcsolja a társada­lomtudományból a jelenségek, a részstruktúrák szaktudomá­nyos felbontását, oksági leírását, s azt gondolja, hogy ezt meg­teheti, ha feltárja a dolgok „ideológiai funkcióját". Rövidre van zárva így elmélet és ideológia összefüggése – attól tartok, hogy a tanulmány címében is.

Ami a baloldaliságot illeti, formális politikai viszonymeghatá­rozottságról van itt szó. Például, ha 1992 Magyarországát, mint létalapot választom ki, megismerésem tárgyává téve azt, akkor a hatalmon lévő konzervatív politikai kurzushoz képest a liberális állásponttól a polgári radikalizmuson és szociáldemokrácián ke­resztül a marxistákig, szocialistákig, kommunistákig, anarchistá­kig – megannyi pozíció baloldalinak számít. Sokan vannak, akik valamihez képest, adott alapon, baloldalinak számítanak. Hogy mindezeknek az alakulatoknak lenne valaminő közös társada­lomelmélete, ezt viszont már nem hiszem. Úgyhogy az elmélet kifejezés a politikai tagoltságra vonatkozó baloldaliság fogalom­mal zavarmentesen, közvetítés nélkül bizonyára nem vegyíthető. 1989-ben például a bal- és a jobboldal közötti választóvonal egészen másutt húzódott, mint 1992-ben, mert akkor még az elemzés tárgya más létalapon vetődött fel. Viszonytermészetű fogalmakról van tehát itt szó. Fogalmilag csak annyiban van bal­oldal, amennyiben van jobb is, és fordítva. Egyik a másikat felté­telezi ugyanakkor, amikor nem lehet azonos vele. Abszolút és időtlen (történelmi és társadalmi vonatkozás nélküli) fogalom­ként téves elképzelnünk bármelyiket, még ha a fentebbi formális általánosságában a politikai elemzés értelmes és megkerülhe­tetlen kategóriapárjáról van is szó. Mert ez a formális minőség tartalmilag szükségképpen vonatkozik valamire, például pártok, irányzatok közötti különbözőségekre, vagy párton belüli szár­nyakra, csoportokra, vagy, mondjuk, gazdaságpolitikai koncepci­ókra stb. A kategóriának ez a tartalmi vonatkozása ad alkalmat elrelativizálására, ad abszurdum, ellehetetlenítésére. Mert köz­ben észrevétlenül végbevihető olyan összefüggésváltás, reláció­váltás, amivel zavar idézhető elő. Például abból, hogy minden pártnak van jobboldala, centruma és baloldala, még nem követ­kezik, hogy egy jobboldali párt bal oldalát azonosíthatnánk egy baloldali párt bal oldalával – mint ahogyan ezzel a csúsztatással gyakran él a mindennapi gondolkodás és publicisztika.

Természetesen a tudományos igényű gondolkodás differen­ciáltabb a közvetlen politikai tudatnál. Nem is képezhető le min­den társadalmi probléma a politika ezen jellegzetesen érdek- és akaratkötött kategóriapárosára, lévén ennek a funkciója nem a megismerés, hanem a saját álláspont, valós vagy vélt érdekek érvényesítése. A jobb-bal minősítésnek, tájolásnak és tájékozó­dásnak ez ad értelmet. Változtatva a problémákat változik a minősítés, eltolódik a két pólus közötti centrum. A történelem azonban ad számunkra egy máig érvényes mércét. A francia forradalom mércéjét, ahol a jobboldaliságot a versengő individu­umok formális egyenlősége jelentette, ami előrelépés volt a feu­dális rendiség függőségi formáihoz képest. Ezzel szemben a baloldaliságot a szociális érzékenység, az a szemlélet jellemez­te és jellemzi, mely szerint az egyén társadalmi helyzete nem­csak az egyéntől függ, hanem társadalmi kondícióitól; sőt az egyén is társadalmi lény.

Ami a szigorú értelemben vett elméletet illeti, itt is nehézsé­get jelent, hogy az elméletnek is van történelmi meghatározott­sága, mint ahogy a politikai tagoltságnak is volt. Egy elmélet el­oldódhat, elszakadhat keletkezéskori funkciójától, és így megvál­tozott helyzetben olyan funkcióváltáson mehet keresztül, mely­nek következtében már alig-alig hasonlít keletkezéskori önmagá­ra. Az arisztokratikus-elitista történelemszemlélet eredendően a konzervativizmushoz és a jobboldalhoz kötődik, s ez ma is így van. Mindez nem jelenti, hogy ne lehetne felhasználni, leíró érte­lemben, ezt az elitelméletet olyan viszonyok leírására, amelyek most nálunk új uralmi, függőségi formákat hoznak létre. Teszem azt, a gazdaság feletti korábbi pártirányítást a bankoktól és pénzügypolitikai irányítóktól való függés kemény tényei váltják fel. Ezek értelmezésében Wilfried Paretónak az elitek cirkuláció­járól szóló tanítását ma sokoldalúan konkretizálhatjuk hazai vi­szonyainkra. Hogy aztán ezen folyamatok megragadásán túl­menően a folyamatokat igazolandónak vagy kritikailag elvetendőnek értékeljük, ez már nem a helyzet elméleti ábrázolásá­nak, bemutatásának a dolga lesz, hanem annak a kérdése, hogy az adott uralmi formákat itt és most történelmileg szükség­szerűnek vagy ellenkezőleg, súlyos károkat okozó devianciának értékeljük.

Ugyanazon tudományos rendező elv vagy paradigma tehát eltérő funkciót tölthet be aszerint, hogy mi az a helyzet, amire vonatkozik, továbbá, hogy legitimáló vagy a viszonyokat kritikai­lag felülvizsgáló mértékként szerepel-e. Ezért jelent problémát, kettős paradoxont számomra a baloldal elméleti zsákutcájának témája. Ebből következően, hadd szóljak a továbbiakban arról, amihez értek, nevezetesen a marxi kritikai társadalomelméletről, s ne az összes szóba jöhető baloldali elméletről, ami a mai poli­tikai tagoltság alapján felvethető.

Hogy állunk a marxizmussal 1989-1991 után?

In medias res, megállapíthatom, hogy a nyolcvanas évtizedben nemzetközileg valamiféle alkonya vagy legalábbis visszaesése volt megfigyelhető a marxizmusnak, aminek az okait fel kell tár­nunk. Mindazonáltal ez a visszaesés magyarázható a marxiz­mus keretein belül, nem kell túllépnünk rajta, és főleg nem kell elvetnünk ezt a társadalomtudományi irányzatot, sőt világnéze­tet ahhoz, hogy megérthessük: miért nincsenek új, friss hajtások a nemzetközi marxizmus családfáján, szemben a század hatva­nas-hetvenes stb. évtizedeivel, amikor egyre újabbak bukkantak fel. Ha csak felidézzük a hetvenes évtizedet, azt látjuk: Francia­országban az Althusser és Poulantzas nevével fémjelezhető strukturalista marxizmus, nemzetközi kihatással, a szociológiá­ban Alain Touraine „Production de la société"-je² vagy Pierre Bourdieu megannyi munkája, szimbolikus erőszakelmélete (né­mi weberianizmussal ötvözve) – egyszóval számottevő eredmé­nyek születtek. De hasonlóképpen jelentősek a teljesítmények Németországban, a frankfurti iskola harmadik nemzedéke eseté­ben,³ vagy gondolhatunk a „Kapitallogiker" irányzat elemzéseire, ugyanakkor, amikor Angliában a „politikai marxizmus" (Bob Jessop, Ralph Milliband, E. M. Wood, A. Gilbert stb.) teljesítménye­ire hivatkozhatom.⁴ Nálunk kevésbé ismert a latin-amerikai vo­nulat, másutt erről antológiát adtak ki.⁵ De Kelet-Európában is jelentős fejlemények tanúi lehettünk. Hazánkban a Gramsci-recepcióra vagy Lukács György utolsó munkáira utalhatok, mond­juk a polgári jogban Eörsi Gyula, a jogelméletben Peschka Vil­mos, az irodalomtörténetben Király István munkássága mellett, sok mindent nem említve. (És figyelembe véve szubjektív korlátaimat, ismereteim sajnos közel sem teljes voltát, különösen, ami a természetkutatással összefüggő területeket illeti.)

Nem a pontos kronológiai határmegvonás a döntő – a szaka­szok mindig viszonylagosak, kivételekkel gazdagítottak – ahhoz, hogy megállapítsam: a visszaesés jó egy évtizede elmélettörté­neti tény. Hogy a kivételekről is szóljak: keveset tudok (tudunk) az amerikai marxizmusról, ámde mint legutóbb éppen az Esz­mélet szervezte konferencián hallhattuk David Rucciótól (USA), létezik és hat;⁶ és a japán kapitalizmus felfejlődésének követ­keztében a marxizmus gyökeret vert a felkelő nap országában is. Az összkép szempontjából mégis az a kérdés, mi a vissza­esés magyarázata, miért maradt el az elmélet megújulása az utolsó évtizedben?

Elfogadom az elméleti tudományoknak, így a marxizmusnak az elmélet fejlődésére adott azon magyarázó sémáját, mely sze­rint ezek mozgása döntően három tényezőn múlik:

I.                 a társadalmi-történelmi valóság változása a legdöntőbb té­nyező, amin az elmélet érvényessége nyugszik;

II.               az egyes társadalmi jelenségeket analizáló szaktudomá­nyos elemzések, a szakjellegű társadalomtudományok elemzési szintje;

III.              az elmélet, így a marxista elmélet önfejlődésének szintje, tényezője.

Mindezek nemcsak egymás mellett párhuzamosan ható té­nyezők, és nem is csak a kölcsönhatás tényét vagy hiányát kell megállapítanunk közöttük – bár ez is fontos lehet. Az elmélet ér­vényessége éppen azon múlik, hogy sikerül-e a marxi elmélet felé, mint ami a totalitás, az összfejlődés fő irányainak gondolati megragadására hivatott, közvetíteni az empirikus és történelmi tapasztalatokat, a tagolt egészbe emelni a részrendszerek szak­tudományos vizsgálatának eredményeit, egybelátni, gondolatilag rekonstruálni a relatíve külön álló komplexumokat. A kritikai el­mélet differencia specificája a „Sozial­wissenschaft oder Sozial­technik" típusú kérdésfelvetéssel szemben vagy a különböző té­nyezők egyenértékűségét hirdető weberi módszertannal, a mód­szertani pluralizmussal szemben mindig is ez volt (hogy ne is említsük a szubjektivisztikus kultúrtudományi és/vagy szellem­történeti orientációkat). Az egész gondolati rekonstrukciója, tör­téneti mozgásában való megragadása a közvetítések dialektikus elméletével – dióhéjban ez a marxi elmélet programja. Ma pedig – véleményem szerint – annak az elméleti keretnek a paradig­maváltásáról van szó, illetve kell, kellene szónak lennie, amelye­ket – az átlag teljesítménye értelmében – marxizmus-leninizmusnak neveztek. 1989-91-gyei, a kelet-európai korai, politikai szocializmusok,⁷ nyerskommunizmusok dominószerű összeomlásával új helyzet előtt állunk, ha komolyan vesszük, amit a mar­xizmus összfejlődéséről és programjáról eddig mondtam.

Előrebocsátom: azok számára, akik az emberiség történelmi útját meg akarják érteni és keresik az adekvát elméleti pozíció­kat az egyed és a nem drámájának feloldásához, keresik az em­beri társadalom társadalmi emberének nagyobb szabadságfokot biztosító társadalomalakulathoz vezető új utakat, nos tehát mindezek számára nem a marxizmus ért véget 1991-gyei, ha­nem csak annak különös történeti formája.⁸

Ma új korszak köszönt ránk: az elmélet megújításának kor­szaka, ha és amennyire meg tudunk szabadulni attól, amitől meg kell, s ami csak egy látszatnak a valóság rangjára emelé­séből adódott, továbbá attól is, amitől ideig-óráig meg is fogunk szabadulni: azoktól az „útitársaktól", akiknek karriereszköze volt vagy azzá vált a szocialista mozgalomban (vagy mozgalommal) való, nem túlzottan áldásos ténykedés, A létfolyamat azonban szelektál. Embereket, akik a mozgalom hanyatló szakaszában biztos elválnak tőle,⁹ s gondolatokat, mert a gondolkodás a létre vonatkoztatott. A léttények kritikai rostájának szelekcióját még­sem könnyű felfogni, mert a világtörténelmi vereség ellenére sem bizonyos, hogy azok – a tömeges tapasztalatok súlya által már nem idealizálható – kapitalista rendszerek, melyek kialaku­lófélben vannak, eredményesebbek lesznek-e, vagy ellen­kezőleg, közép- és hosszú távon éppenséggel elmaradnak azon rendszerektől, melyeket felváltottak. Az elmaradottság talaján keletkezett szocialista kísérletek veresége nem jelenti auto­matikusan a kapitalista elv győzelmét. Ezért gondolkodásunk ma nem szilárd egzisztenciákra, hanem a levés állapotában hánykolódó valóságra vonatkozik, s már-már reménytelennek tűnő, a rossz végtelenségbe tartó dialógusaink mind ez ideig ezért sem vezethettek eredményre. Magam éppúgy kételyek kö­zött vergődöm, mint mások, ajánlásaimat szerénynek szánom – fogadják megértéssel. Ahhoz azonban, hogy egyáltalán korrigál­ni lehessen bizonyos elméleti pozíciókat, magyarázatokat, eze­ket élesen és világosan meg kell fogalmazni. Elmosódottan nem fog menni, mert bizonytalan állítások bizonytalan tartalmait nincs mivel szembesíteni.

Mi kerül, szerintem, a történelem lomtárába? Mégpedig közel sem véletlen okoknál fogva, hanem azért, mert két döntő moz­zanatában tévesnek bizonyult az az elméleti általánosítás (vagy sokszor inkább csak „kép"), melyet az elmúlt korszakról a mar­xizmus-leninizmus adott. A kapitalizmuselemzésről és a szocia­lizmuselemzésről, azaz a világrendszer elemzésében való tévedésekről van szó. Mert ha az volt a lényege a leninizmusnak, hogy új szakaszt konstatált a marxizmus fejlődésében, azt, amelyik kifejezi, hogy „korunk fő tartalma a kapitalizmus és a szocializmus küzdelme, és ennek vezető ereje a munkás­osztály", akkor most ez a szakasz biztosan véget ért.

Ha a régi és új harcában a kapitalizmust mint a régit, a szo­cializmust pedig az új mozzanatát képviselőnek fogjuk fel, akkor megállapítható: a régit – sajnos – nem győzte le az új. Régi és új harcában három létszak váltja egymást, amíg az új győzelmet arat a régin. Először a régi kereteiben, formáiban jelenik meg; a második fázisban a régi mellé lerakódik az új – a régi és az új meg­kettőződött­ségének jelensége áll fenn -; hogy aztán a harmadik létszakban az új legyőzze a régit,

visszafordíthatatlanul domináljon felette. A leninizmus tételezé­sével szemben – melyet Sztálin Szverdlov-egyetemi előadásai­tól (1924) számíthatunk – éppen azt mutatja a történelmi való­ság, hogy az első létszak mellett a másodikig jutott el a szocia­lista útkeresés, de sosem állt fenn a szimmetrikus meg­kettőződés a szocialista „újnak" a régivel való harcában, mert ha a kapitalista világrendszerből való emancipálódási kísérlet közben terjedelmileg nőtt is az új -1917 és 1989 kö­zött -, de sem minőségében, sem intenzitásában nem tudott partikuláris mivoltából kitörni. Amíg a világkereskedelemben négy-hat százalékot tett ki az új képviselőinek összforgalma, addig szemmel látható, milyen korlátozott gazdasági jelentősége lehetett (hogy itt csak egy tényre utaljak a sok közül). Tévesen mondotta tehát ki az 1969-es moszkvai értekezlet, hogy a szó­ban forgó alakulatok saját alapokon fejlődő szocialista rendsze­rek voltak, nem is beszélve a „fejlett szocializmus" megalapozat­lan spekulációiról.¹⁰ Bizonyos látszatok sokáig fennálltak. Soká­ig érvényesült az az összefüggés, hogy a monopolkapitalista or­szágokon belüli ellentétek világháborúkhoz vezettek, a háborút követő forradalmi mozgalmakban pedig teret nyertek a szocializ­mus erői, s még az 1960-as, 70-es években is fennállt a nemzeti felszabadító mozgalmak következtében „a szocialista forradal­mak történelmi paradoxona" helyzet.¹¹ Csak éppen: ami Lenin idejében valóságos látszat volt – hogy tudniillik az imperializmus a kapitalizmus utolsó, legfelsőbb foka, a szocialista forradalmak előcsarnoka -, az bizonyult téves anticipációnak. Átmenetileg fennállt, hogy a fejlett tőkés centrum országaiban nagy válsá­gok követték egymást, s a húszas évek nagy fellendülését nagy világválság követte. Csakhogy ennek oka nem az volt – mint ezt a leninizmus véli –, hogy kimerültek a kapitalista rendszer belső felhajtóerői, hanem, hogy a klasszikus iskola egyensúlyelméletére alapozott liberális gazdaságpolitikai gyakorlat szembekerült a monopolista gazdaság válságával, termelési viszonyaival. Ugyanígy a hatvanas-hetvenes években a Szovjetunió mint szocialista ország fokozatosan vesztette el mintaország szerepét, s bár egy ideig fennállt az antiimperialista harc vezető erejekénti tekintélye, saját szocializmusának megújí­tását igazán sosem érte el, minek következtében utóbbi minősé­gét is fokozatosan elvesztette. S itt jönnek a szaktudományos kérdések, amelyeket éppen elméletileg általánosítva – nem pe­dig kikerülve – lehetett volna felfogni, mi is történt valójában: nem az utolsó szakaszról volt szó, hanem arról, hogy a Hilferding-Kalecki-Keynes-Káldor nevekkel fémjelezhető vonulat megadta a kulcsot a válságelhárítás és gazdaságszabályozás eszközeihez.¹² Az összkereslet-összkínálat állami szabályozá­sa, a makroprofit-elmélettel leírható kérdések, az innováció álla­mi menedzsmentje vagy a keynesianizmus keresletösztönző gazdaságpolitikája – abban a korszakban, amikor a tőkés gaz­daságnak és társadalomnak a krónikus túlkapacitások állapotán kellett túlkerülnie – megannyi szakjellegű elemzéssel kimutatha­tó fejlemény, amely nem állt összhangban a „korunk fő tartalma" tétellel, viszont összhangban állt a harmadik és negyedik ipari technikai forradalom teremtette új helyzettel, a fogyasztói társa­dalom nemcsak apologetikus funkciót ellátó szociológiájával, a tömegfogyasztás rendszerstabilizáló tényeivel. Mindezt nem tu­dom itt kifejteni. Monografikus kísérletet tettem arra, hogy gene­zisében írjam le és értelmezem ezeket a változásokat, me­lyekből számomra kiderült, hogy a monopolkapitalista szituáció volt az efemer, a tiszavirág életű; és a tartós, átfogó tendenciát a szervezett kapitalista fok és szakasz képviselte?¹³

Felvethető azonban az a kérdés is, vajon mára vége lenne a szervezett kapitalizmus korszakának? A válasz keresését nyitott kutatási problémának tekinthetjük. A világgazdaság egy megha­tározott növekedési pályájának 1973-74 után bizonyára vége, az extenzív növekedés erőforrásai kimerültek, ami az ökológiai problémákban manifesztálódik, s egyben aláássa a bővülőén rendelkezésre álló javak újraelosztási arányait, de ne feledjük: anélkül, hogy megszüntetné a redisztribúció létalapját, a beavat­kozást kiváltó strukturális tényezőket (az összkereslet-összkínálat szabályozása, a nemzetközi versenyképesség állami managementje, a munkaerő reprodukciós színvonalába beépített materiális kompenzációk rendszere mind az egészségügyben, az oktatási és szociális intézményhálózat fenntartásában, mind az új ökológiai válság kezelésében, nemkülönben a nemzetközi pénzügyi rendszerben). A taylori-fordi munkaszervezeti formák tényleges visszaszorulása mellett a legjelentősebb ellenható té­nyező alighanem a tőkés világrendszer 89-91-es mundializációja, mert a belső ellentmondások új dimenzióit nyitja meg, akár csak a centrumon belül kirajzolódó három pólusra gondoljunk (az Észak-Dél konfliktusa mellett), s kétségessé teheti, hogy a szervezett kapitalizmus továbbra is fenn fog-e állni, avagy mennyiben értünk egy posztkeynesiánus szituációhoz, amint ezt a neokonzervatív gondolkodás hirdeti.¹⁴

Hogy a modern kapitalizmusnak az 1919-33-as válság utáni megújulását hogyan írjuk le és értelmezzük, tehát temérdek szaktudományos kérdést érint. Ugyanez a helyzet a pluraliszti­kusán szervezett politikai univerzum tekintetében, ahol is ma már jól látható, hogy túl vagyunk a Lenin által leírt szituáción.¹⁵ Az új korszakot ugyanis nem lehet megérteni, ha, pusztán mert ma is vannak élősdi és halódó vonások, ezeket túláltalánosítjuk, mi­közben valójában a centrum országaiban a tőkés termelési mód a termelékenység soha nem látott szintjére jutott, s ezen a bázi­son érte el uralmi pozícióit, katonai, geopolitikai és politikai győzelmeit az egyenlőtlen és hierarchikus világgazdasági rend­szerben.

A marxi elméletben lényeges szerepet játszik a munkásosz­tály, mégpedig a történelmi változások szubjektumaként. Vajon szükség van-e itt is a mellény újragombolására? S ha igen, mi­ért? Nem mindegy ugyanis, hogy a történelmi vereség és a ki­bontakozó „elpolgáriasodás" okán, vagy más ok miatt. A közvet­len tapasztalat azt mutatta, hogy a munkásosztály Kelet-Euró­pában nem bizonyult sem az önfelszabadítás hordozójának, sem az állami tulajdon védelmezőjének.¹⁶ Ugyanakkor ha a világrendszer nívóján elemzünk, megállapítható, hogy a gazda­ság társadalomstruktúrája értelmében, tehát a tulajdoni-elosztá­si-munkamegosztási viszonyokban konstituálódó fogalom értel­mében a munkásosztály terjedelmileg bővülőén van jelen az össznépességen belül. Csak éppen ez a magánvaló létezést je­lenti, s egyáltalán nem jelenti az osztály önmagáért való létezé­sét, nem jelenti, hogy az önfelszabadítás értelmében politikai tet­teket hajtana végre. Az itt meglévő bonyolult relációk elemzésé­re nem térhetek ki,¹⁷ de enélkül is rögzíthető az álláspontom: a munkásosztály ez ideig – sem Keleten, sem Nyugaton – nem bi­zonyulta történelem olyatén szubjektumának, mint amely szere­pet a marxi elmélet tulajdonít neki. Éppen az az éles ellentmondás áll fenn, hogy miközben a tőkés világrendszerben az „osztály önmagában" állapota a népességben egyre na­gyobb kiterjedést ölt, addig ez az alany egyáltalán nem cse­lekszik „az osztály önmagáért" politikai színvonalán. Nem vezető ereje a kornak, mint ezt a marxizmus különös formája deklarálta. A probléma azonban itt sem a marxi elmélet kerete­iből bújik ki, abban gondolatilag exponálható és kezelhető, ám hogy az ellentmondás konstatálásán túlléphessünk, ahhoz megint csak tisztességes, előfeltevés mentes szaktudományos (öko­nómiai, szociológiai, politiológiai, történelmi stb.) erőfeszítések szükségeltetnek.

Talán még nagyobbak a nehézségek a szocializmus-proble­matika magyarázó sémáit illetően. A forradalomelmélet lenini to­vábbfejlesztése, a forradalmi helyzet objektív és szubjektív krité­riumainak kidolgozása ma is érvényes: szaktudományos ered­mény, analitikus, leíró értelemben sem haladta meg az idő. De ha a permanens forradalom felfogását vagy az élcsapat típusú párt szerepét nézzük, akkor látható: egy dolog ezeknek a prob­lémáknak az ő korában való adekvát elméleti kezelése, és egé­szen más dolog az, ha nem látjuk be: a Leninre való hivatkozás csak eltakarja, hogy az élcsapat típusú pártnak – mint a messia­nisztikus osztálytudat hordozójának – a teorémája a rárétegződő sztálini gyakorlat következtében történelmi funkcióváltáson ment át. Ez az élcsapat típusú párt nem bizonyult a szocialista építés olyan organonjának, szervének és eszközének, mint amit Lenin is elvárt tőle, sőt – az osztály nevében és helyett – a luxemburgi „pártdiktatúra" megtestesülésévé változott. A totalitárius párt Gramsci-féle kritikája („Az új fejedelem", Magyar Helikon, 1977. p. 38-51.) történelmileg és empirikusan éppen az 1989-91-es összeomlással verifikálódott. Éppen ezért a lenini elvárás a múl­té, ellenben ha valaki a modern politikai történetében az akkor új típusú forradalmi párt genezisét akarja megérteni, ma sem ol­vashat jobb, alapvetőbb munkát, mint a „Mi a teendő?"-t. Csak éppen más dolog az elmélettörténeti és politikatörténeti megér­tés, és megint más a jelenség olyan általánosítása, amely nem veszi figyelembe azt a politikai-szociológiai törvényszerűséget, miszerint a politikai aktorok akkor, amikor a mozgalmi lét­szakból párttá, s a pártból hatalomra jutott állammá válnak, történelmi funkcióváltáson mennek keresztül. Különösen sorsszerű az a versengő karaktert kiiktató egypárti hatalomgya­korlás esetében, amely mintegy az identitásvesztés strukturális garanciájának, az önfelszámolódási folyamat hatékony eszközé­nek bizonyult. Épp így a permanens forradalom elméletével kap­csolatban felvethető az a „Baloldaliság"-bói származó probléma – amit Lenin tehát még felvetett, de a Lenin utáni gondolkodás már nagyon kevéssé -, miszerint mihelyt legalább egy fejlett or­szágban győz a szocialista forradalom, minden valószínűség szerint éles fordulat következik be, s ettől fogva Oroszország nem mintaország, hanem szovjet és szocialista értelemben is­mét elmaradott ország lesz. A szovjet típusú szocializmust ép­pen Közép-Európában magasabb, fejlettebb alapról induló társa­dalmak követték, kísérleteik modellértékűsége azonban – többek között – éppen azon bicsaklott meg, hogy a szovjet gyakorlat lényegében és döntően benne ragadt abban a modellben, amelyet az eredeti szocialista felhalmozás, az első és a má­sodik ipari forradalom kihívása alapozott meg, de amely semmiképpen sem volt alkalmas arra, hogy a modernizációt önfejlődő alapon hozza létre.

A szaktudományos elemzési szint tehát nem kapcsolható ki a történelmi korszakváltás megértése szempontjából. Ha viszont van ilyen, akkor ezt közvetíteni kell a marxi elmélet önfejlődési síkja felé. Éppen ebben lehet fölénye a részrendszereket és je­lenségeket vizsgáló parciális szaktudományos ismeretekkel szemben. Ezeket az ismereteket végtére is az össztörténeti fo­lyamatba kell beilleszteni. Ámde a totalitás-szemléletet nem is olyan könnyű érvényesíteni, ha nem egy holisztikus, kiüresített totalitás felfogást akarunk a tényekre ráerőltetni – ezt Karl Pop­per joggal bírálta -, hanem egy konkrét, tagolt egészet rekonst­ruálunk, a sokféleség egységét.

A két példa elemzésével nem az volt a célom, hogy a mar­xizmus-leninizmus axiomatikus tételeit és az ebből következő járulékos tételeket megdöntsem. Ezeket a történelem döntötte meg. A tanulság annyi, hogy a szaktudományos elemzési síkot nem lehet büntetlenül elhanyagolni, és nem lehet az ezen a sí­kon keletkező konkuráló, megoldatlan – esetenként az adott fej­lettségi szinten meg sem oldható – problémákon úgy túllépni, hogy ellentmondásos, komplex helyzeteket leegyszerűsítünk és úgy emeljük be őket az „elméletbe", hogy valójában egy tételes ideológiai rendszernek rendeljük alá a kérdés „megoldását". A szaktudományos elemzési szint ilyen alárendelése egy tételes ideológiai rendnek: manipuláció, épp olyan dogmatikus magatar­tás, mint amikor a napi politikai vagy taktikai lépéseknek rendelik alá az elméleti munkát.¹⁸ A sztálini ideológia, amely sikeres párt­pedagógia volt (sokáig az volt, túl sokáig) – miközben az is ta­gadhatatlan, hogy a tömegpártoknak szükségük van valaminő politikai pedagógiára -, leegyszerűsíthető katekizmusával, vo­luntarista dogmatizmusával súlyosan ártalmasnak bizonyult a je­lenségek elméleti általánosítása, a világfolyamatok értelmezése tekintetében. Ahhoz hogy a marxi rendszer tovább élhessen, s ne csak egyfajta intellektuális kapacitásként, társadalomtudomá­nyi iskolaként hathasson – így önerejénél fogva biztosított a jövője -, hanem abbéli minőségében is, hogy a kapitalista világ­rendszer kritikai elméletét adja az emberi emancipáció jegyé­ben, a megújuló szakjellegű társadalomtudományok kihívásait és a változó tapasztalati valóságot feldolgozva magának a mar­xizmusnak kell saját gondolatrendszerét megújítania – a tárgyi problémák primátusának előtérbe állításával, az egyes szaktu­dományi ágak közötti negatív hatásköri összeütközések csapdá­jának meghaladásával.

Nemcsak abban az értelemben van tehát szükség váltásra, hogy ismét kiadjuk a jelszót: „vissza Marxhoz", vissza az eredeti szövegekhez – mert bár egyrészt minden kezdőnek szükség­képpen innen kell indulnia, másrészt minden exegetikus, filoló­giai munkának lehet tudományos rendszerező, szövegkritikai, in­terpretációs eredménye. Ma nem egyszerűen erről, sőt, döntően nem erről a feladatról van szó. Hanem arról, hogy a kapitalista világrendszert – 1989-91-es mundializációjával együtt – adekvát módon egyáltalán le tudjuk írni. Csak ezen elméleti munka el­végzése után lehet a munkatársadalom védelme szempontjából vett gyakorlati feladatok kitűzésére vállalkozni.

A marxizmust illető mai lehetséges álláspontok közül én nem is abban látom a fő feladatot, hogy a marxizmust-leninizmust olyan kritikával illessük, amely ezt a korhoz kötött különös képződményt a marxizmus történetében mint a sztálini korszak legitimációs ideológiáját leplezi le és számolja fel. Ettől a kritiká­tól már nem lehet sokat várni, lévén, hogy mára az elmélet végső próbája, a történelmi praxis lépett túl e különös formán. Azon pedig, hogy a sztálinizmus mind valóságos tartalmaival (utalásszerűén: tömeges represszió alkalmazása, szuperhatalmi gesztusok felvétele, a tudományosság kritériumainak alárende­lése a taktikának, az igazságé a propagandának stb.), mind pe­dig ideológiai funkciójával a kommunista mozgalmat ütötte-verte – nos, ezen legfeljebb sajnálkozni lehet, Mindez ráadásul azt a hamis látszatot is előidézi, mintha az antisztáliniádával egy igazi Lenin autentikus pozíciójához lehetne eljutni. Én ugyanis ezt a gondolati mozgást, megoldást is félrevezetőnek vélem. Lenin: korának kiemelkedő marxistája, a XX. század világtörténelmi személyisége, a szovjet állam megalapítója. De éppen, mert a szovjet állam és társadalom elvesztette a fejlett kapitalizmussal való termelékenységi versenyt, egy korszak véget ért, s a mo­dernizációnak Leninre alapozó elsődlegesen politikai eszközök­kel szervezett és működtetett, erőforrást összpontosító felfogása sem lehet kielégítő. Mind a lenini kezdeteket, mind a sztálini kor­szakot történelmi jelenségként lehet megérteni és elemezni, sa­ját korának mértékei szerint, s Lenint – szemben Sztálinnal – az emberi társadalom felszabadításának autentikus teoretikusaként kellene kezelnünk.¹⁹ A saját kor mértéke azért fontos, mert azt a mércét, melyet csak a XX. század második felében végbement evolúció állított fel, amely ugyanis az emberi és állampolgári szabadságjogokat a hatalom gyakorlásának korlátjaként hozta létre, és az ellenzéki jelenség legalizálásával széle­sebb mozgásteret nyitott a társadalmi konfliktusok politizációja előtt, mint amilyen a két világháború közötti és előtti rendszerek bármelyikében is megvolt, vagy akár meg lehe­tett volna, nem lehet rájuk alkalmazni. Ez utánuk kifejlődött mér­ce, a ma mércéje – visszavetítése méltánytalan és tudományta­lan. Ez az evolúciós szint a társadalmi haladásnak és a hatalom­gyakorlás civilizálódásának relatív, de becses eredménye. Akár­csak a második generációs emberi jogok (munkához, szociális biztonsághoz, egészségügyi ellátáshoz, oktatáshoz való jog), vagy a harmadik generációsak (az egészséges környezethez való jog, az emberiség közös örökségéhez való hozzájutás stb.), melyek azonban szögezzük le, sehol sem vezettek el az elide­genült emberi viszonyok és a bürokratizált közhatalom meg­szüntetéséhez, osztályuralom mentes társadalom létrejöttéhez; mindezekért a marxizmus mint olyan, a tudományos világnézet magas rendű igénye, ma is érvényes. Csak éppen nem szabad összekeverni a hatalmi-politikai szerkezetek történelmi formáit és funkcióit azzal az anyagi újratermelési folyamatban konstruá­lódó uralmi alapzattal, melyet csak az értéktöbblet-elmélet képes felmutatni. (Nem kizárva, hogy eközben a forgalmi-elosztási fo­lyamatok bizonyos sajátosságait, a munkával szabadon nem re­produkálható javak értékesülési módját a határtermelékenységi elmélettel ragadjuk meg.)

Persze ha elfogadnánk a posztmodern lebegtetés és lebe­gés helyzetmegítélését (túl a kapitalizmuson és szocializmuson), amelyben persze kétségkívül feszülnek általános humanista, progresszív kritikai tartalmak, akkor nem lenne szükségünk a marxizmusra. De ha egy világnézet-tipológia szempontjából ve­tem fel a dolgot, akkor a posztmodern esetében rögtön világos, hogy annak emberképe a polgári liberalizmusé: kétségtelenül nem a konzervatív, organikus társadalomfelfogást osztja, hanem az anorganikus individuál-liberális elgondolást. Tehát nem is a marxit, amelyik sem nem organikus, sem nem anorganikus, ha­nem egy önálló antropológiát, tertium daturt lát az egyén és a közösség mindenkori viszonyában. A posztmodern elfogadása helyett ennek megértése a társadalmiformáció-elmélet feladata. A materialista lét- és társadalomfelfogás, a totalitásszemlélet, a dialektika és a történetiség elvének és követelményeinek érvé­nyesítése nem olyasmi, amit egy bármilyen szabású történelmi kísérlet kudarca hatályon kívül helyezhetne. Hogy a marxista tu­dományosság az új korszak elméleti feldolgozására alkalmas lehessen, ahhoz most a kapitalista világrendszer elemzésében kell előrelépnie, s ebben a szaktudományos elemzési szintek gazdag bekapcsolása szükségeltetik a különnemű részrendsze­rek analízise végett, hogy aztán ez az egész ökonómiailag meg­alapozott – de nem redukcionista – rekonstrukciójához vezet­hessen, az összfolyamat dialektikus közvetítéseinek együttlátá­saként. Távlatos, világtörténelmi perspektívában érvényes a marxi kritikai társadalomelmélet és módszer – ha és amennyi­ben az emberiségnek igénye van az egyed és a nem közötti el­lentmondás megszüntetve-meghaladására. Amíg pedig a szel­lemi és fizikai dolgozó osztályok nem szabadultak fel, szük­ségük lesz ehhez a marxizmusra. Ez az, ami a XIX. század­ban is érvényes volt, s ami a XXI. században is érvényes ma­rad – egészen addig, amíg meg nem valósul. Az emancipáció aktualitása mellett tehát annak ellenére ki kell tartanunk, hogy sem az elnyomott nemzetek partikuláris kitörési kísérleteként, sem pedig az uralkodó népek egyszerre és egyidejűleg történő tetteként nem sikerült a marxi program megvalósítása senki sem tört ki eddig sikeresen a kapitalista univerzumból. Ma „a világtör­ténelem értelmetlen végtelenségének" minket, marxistákat, job­ban kell nyomasztania, mint valaha, hiszen két világháború, ok­tóberi és népi demokratikus forradalmak, nemzeti felszabadító küzdelmek után nagyjából újra ott vagyunk, ahol az I. világhábo­rú előtti Európa volt. Legfeljebb a megtett út tapasztalatával szegényedtünk-gazdagodtunk. Ettől azonban még az emancipáció önmagánál maradó szubsztanciális mozzanata bizonyára ér­vényben marad a kritikai társadalomelméletben, hiszen a fennál­ló világuralmi és szolgasági viszonyokkal terhelt. Az igazi zsák­utcát e viszonyok elemzésének elmulasztása jelentené.

Jegyzetek

Ez a tanulmány az 1992. március 21-i Eszmélet-napon elhangzott referátum kissé bővített, jegyzetekkel ellátott változata.

1 Szigeti József: A tudományos gondolkodás forradalma I. Kossuth, 1984. 33-34. pp.

2 Edition du Seuil. Paris, 1973. p. 543.

3 Offe, K, H. Tjaden stb. munkásságára gondolunk.

4 Michel Löwy: Le marxisme en Amérique Latin. La Découverte, 1980.

5 A politikai marxizmus az angolszász világban. Kossuth, 1988. Válo­gatta és a bevezető tanulmányt írta: Ágh Attila.

6 Eszmélet, 11-12. szám, p. 6.

7 Miért beszélek korai, politikai szocializmusról? Azért, mert egyfelől a térségben lévő országok bizton nem voltak kapitalista társadalmak, másfelől sohasem érték el a marxi értelemben vett alsó főlí, a (gothai program értelmében vett) szocializmus kritériumait, fejlettségét. Mindig a politikai átmenet állapotában lévő, saját alapú fejlődést nem produkáló társadalmakról volt szó. Erőforrás-összpontosító modernizációt követelt a politikailag szervezett társadalom, ahol ennek alapviszonyát a minden­ki munkás az állammal, mint az össztőke funkcióját betöltő tulajdonossal szemben viszony jelentette. Ezen a meghatározottságon belül élesen különböztek egymástól a két irányban elkülönülő reformkísérletek: A: a technokratikus-kibernetikus szocializmus NDK prototípusú reformja (me­lyet részben Csehszlovákiában, és kisebbrészt a Szovjetunióban vettek át), és B: az árugazdasági reformok útján járó jugoszláv és 1968 utáni magyar útkeresés. Eredeti jellemzőkkel rendelkező gyakorlati kísérle­tekről volt szó, amelyeket nem lehet a marxi racionális történelem-filozó­fiai hipotézis (kommunista társadalom) mértékén mérni, s ezen az ala­pon leminősíteni, megvonni tőlük minden szocialista jelleget.

8 Ezt egykor „kötőjeles világnézetnek" hívták azok, akik régóta nem­csak ebből a paradigmából, hanem mindenféle marxizmusból vagy, ha tetszik, „izmus" nélkül, mindenféle marxi módszerre alapozott kritikai tár­sadalomelméletből kiléptek. Mellesleg: nem a kötőjelen múlik, hogy mi érvényes és mi múlandó a marxizmusban, mert vannak olyan művek, amelyekbe beleírták a kötőjelet és ma is érvényesek, s olyanok is, me­lyekben nem szerepel, de ettől még in concreto teljesen idejétmúlt, kor­szerűtlen irományok. Itt mindenesetre nem foglalkozhatunk azzal a könyvtárnyi irodalommal, amely a „marxizmust" döglött kutyaként kezeli. Vannak azonban olyan álláspontok is – mint Jean Baudouin rennes-i professzoré -, melyek óvatosságra intenek a temetéssel kapcsolatban: egyrészt a kelet-európai összeomlás nem változtat azon, hogy Keleten, Kínában a marxizmus modernizációs folyamatot eredményez, másrészt a szerző a forradalmi marxizmus összeomlását a nyugati marxizmus kétértelmű szekularizációjának visszhangjaként kezeli. Lásd: Mort au déclin du marxisme? Clefs politiques. 1991. p. 158.

9 Egyetérthetünk Tőkei Ferenc azon megállapításaival, mely szerint: „Valóban, ha a pszeudomarxista államvallás változatlan maradt egy ural­mi szituációban, mert a rendszer érdekelt volt ebben, akkor ennek összeomlása következtében a marxizmus ki tudott szabadulni abból, ami egy nagyon hosszú, esetleg túlságosan is hosszú periódus alatt komp­romittálta. Végre ne mondják marxistának magukat azok, akinek soha semmi közük nem volt hozzá, és csak azok mondják magukat annak, akiknek elkötelezettsége valóban szilárd és nem egykönnyen változik. In.: Quelques idées sur l'avenir du marxisme. In.: Eszmélet füzetek, I. (First International Conference of Social Critical Reviews), Budapest, 1991. p. 162.

10 Ezeket a zavarokat – másokkal összhangban – korábban is tudato­sítottam. Vö. pl. a Válaszúton (szerk.: Krausz T-Tütő L., 1988. Politika­tudományifüzetek, 7.) c. kötetbeli tanulmányomban, a 182. oldalon.

11 Tálas Barna kifejezése igen találó volt a helyzet jellemzésére.

12 Michael Kalecki: A tőkés gazdaság működéséről. Válogatott tanul­mányok, 1933-70. KJK. 1980. p. 276. Wiener György: Kalecki ár- és jö­vedelemmegoszlási elmélete. In: Áralakulás és jövedelemmegoszlás a reform utáni magyar gazdaságban 1970-1986. I. Gazdaság és társada­lom, 1991/1. pp. 33-37. Káldor Miklós: Gazdaságpolitika. Válogatta és a bevezető tanulmányt írta: Oblath Gábor, KJK. 1989. p. 253. J. M. Keynes: A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete. KJK, 1965.

13 Szigeti Péter: Szervezett kapitalizmus. Mediant Kiadó, 1991. p. 207.

14 Szigeti Péter: Kapitalizmus – késő-kapitalizmus. In.: Eszmélet, 4. szám. pp. 49-50., ahol a változásokat a keynesianizmus elfajzásaként értékeltem, Bhaduri és Joan Robinson nyomán. A kapitalizmus mundializációja 89-91 -gyei pedig, úgy tűnik, megerősíti ezt a tendenciát, mert amit a nyugat-európai baloldal éveken át keresett, hogy tudniillik e sza­bályozás új keynesiánus technikáit a nemzetállami szintről a nemzetek feletti, világgazdasági szintre kellene emelni, azt a baloldal helyett a nemzetközi pénzügyi rendszer, a Valutaalap, a Világbank és a multina­cionális társaságok formájában a polgárság csinálta meg, a centrum ér­dekeinek megfelelően: uralmi érdekek kiaknázására és antiszociális gazdaságpolitikai célokra használva a szabályozás eredendően nem ezen célokra keletkezett formáit. Az elméleti útkeresésnek ez az iránya közel sem szokványos, viszont megvilágító erejű, abban a korban ami­kor a nyugati kapitalizmus válságjelenségeiért a gazdasági szabályozás keynesiánus módozatait teszi felelőssé a jólét új gazdaságtani irányzata (new welfare economics: W. J. Baumol, Hicks, Scitowsky stb.). A neo-konzervativ ideológiai offenzíva doktrínái pedig hatékony szerephez ju­tottak az 1989-91-es kelet-európai fordulatban.

15 Álláspontom summája az, hogy ha egyfelől már nem érvényes a ka­pitalizmus lenini elemzése, mert megszüntetve-megőrizve túlment rajta a kor, melyben élünk, és másfelől az első szocialista kísérletek sem ob­jektíve, sem szubjektíve nem feleltek meg azoknak a célul kitűzött, mér­tékül szolgáló kritériumoknak, melyeket éppen Lenin és a belőle kiinduló leninizmus állított fel, akkor véget ért a leninizmus korszaka.

16 Lehet, hogy azért, mert az állami tulajdon szocializálása és a terve­zés demokratikus legitimációja hiányában a köztulajdonból, mindenki tu­lajdonából nem lett minden egyes tulajdona, sőt, gyakran Csáky szalmá­jává vált, méghozzá éppen azok szemében és gyakorlatában, akiknek az érdekeit hordoznia kellett volna. A termelőnek és a termelési eszkö­zöknek olyatén újraegyesítése, ahogyan az a viszonylagos elmaradott­ság kelet-közép-európai kísérleteiben történt, nem számolta fel a tulaj­don elidegenedett jellegét.

17 A munkásosztály fogalmi problémájának az elemzésére kísérletet tettünk a Baloldali Alternatíva Egyesülés 1989-es „Önkormányzat és tu­lajdon" című konferenciáján. írásom megjelenés alatt áll.

18 Lukács György több helyütt kifejtett sztálinizmus-kritikájára utalok.

19 Azt az értelmiségi magatartást sem tudom osztani – bár érteni vé­lem, hogy miért keletkezett – amelyik a múlt globális elutasításával akar „tiszta" maradni, mondván, az égvilágon semmi köze sem volt a marxiz­mushoz a Szovjetunió hetven, és a népi demokráciák negyven évének. Szerintem a különös forma mindig hordoz olyan általános mozzanato­kat, amelyek miatt ez módszertanilag is téves álláspont. Politikailag pe­dig az a helyzet, hogy annak, akinek nincs múltja, jövője sincs. S ami ennél fontosabb, hogy hét és négy évtized tapasztalatát (melyet feldol­gozni, elemezni kellene, hisz sem keletkezésükre, sem fennállásukra, sem megszűnésükre nézve nem epizodikusak, véletlenszerűek e sajá­tos társadalmi képződmények) nem lehet egyetlen gesztussal elhárítani. A kelet-közép-európai térség viszonylagos elmaradottságának és a kettős elnyomásnak legsajátabb termékeként jött létre a szocialista egyenlőségeszmény és a modernizációs követelmény összekapcsolása – Lenin ennek a teoretikusa -, s ugyanezért nem jöhetett létre a munka közvetítetten társadalmisága és az ennek megfelelő önigazgató-önkor­mányzó társadalmi alakulat, még ha hajdanán, akik tették, amit tettek, azt hitték is, hogy ezt teszik.

1)    Henri Lefebvre művei

1937

A nacionalizmus a nemzetek ellen. [Le nationalisme conltre les nations] Paul Nizan előszavával. Paris, Editions sociales internationales, 244 p. Ezt a kötetet 1988-ban Michel Trebitsch gondozásában a Méridiens Klincksieck újra kiadta. Lefebvre e művét a nácizmus diadalmenetének idején írta. A „nemzeti érzés pszichoszociológiájáról" adott elemzése rendkívül találó. A naciona­lizmus különböző keretek között megnyilvánuló mostani fellendülése új aktualitást ad e kötetnek.

1938

Hitler uralma, a németországi fasizmus öt évének mérlege. [Hitler au pouvoir, bilan de cinq années de fascisme en Allemagne] Paris, Bureau d'éditions, 88 p.

1939

Nietzsche. Paris, Editions sociales internationales, 311 p.

A dialektikus materializmus. [Le matérialisme dialectique] Paris, Alcan kiadását betiltották, de számos újabb kiadásban vált utóbb hozzáférhetővé: Presses Univer-sitaires de France, 1947 és 1974 között hét kiadás, az utolsó a „Nouvelle Encyclo-pédie philosophique" sorozatban: 1990-ban a „Quadridge" kis sorozatában is meg­jelent. Több generáció szellemi fejlődésének volt alapja e kötet. Ma is ezt tekintik Le­fébvre egyik legfontosabb művének.

1946

Az egzisztencializmus. [L'Existentialisme] Paris. Editions du Sagittaire.

1947

Formális logika, dialektikus logika. [Logique lormelle, logique dialectique] – A dialektikus materializmus fényében [A la lumiére du matérialisme dialectique] című művének első kötete. Paris. Editions sociales; 2. kiadása (előszóval) 1969-ben. Anthropos: 3. kiadása 1982-ben, Messidor. Editions sociales.

A hétköznapi élet kritikája, I. kötet, Bevezetés. [Critique de la vie quotidienne, I. Inlroduction] Paris, Grasset; 2. kiadásához terjedelmes előszót írt, Paris. LArche, 1958.

Marx és a szabadság. [Marx et la liberté] Genl. Editions des Trois Collines.

Descartes. Paris. Editions d'Hier et Aujourd'hui, 321 p.

1948

Ismerkedés Karl Marx gondolatvilágával. [Pour connaître la pensée de Karl Marx] Paris, Bordás; 2. kiadása 1956-ban, egy 1955 áprilisában írott előszóval; 3. kiadása 1985-ben, egy 1985 februárjában írott előszóval, 284 p.

A marxizmus. [Le marxisme] Paris, Presses Universitaires de France, "Que sais-je?" sorozat, No. 300, 128 p. Huszonegyedik kiadása 1990-ban (összes példányszám: 314.000). A filozófus legnagyobb példányszámban eladott műve. Legalább tizenöt nyelv­re lefordították, s a „Que sais-je?" sorozat eladási statisztikáiban is az első helyen áll.

1949

Diderot. Paris, Les Editeurs Français Réunis, „Hier et aujourd'hui" sorozat; újabb kiadása 1983-ban Diderot avagy a materializmus alaptételei [Diderot, ou les affirmations fondamentales du maiérialisme] címmel. Paris, L'Arche, „Le sens de la marche" sorozat, 252 p.

Pascal. Paris, Edrtion Nagel, 1. kötet, 240 p.

1953

Adalékok az esztétikához. [Contribution á l'eslhétique] Paris, Editions sociales. 1954

Pascal. Paris, Edition Nagel, 2. kötet, 255 p.

1955

Musset. Paris, L'Arche, „Les grands dramaturges" sorozat; 2. javított kiadás 1970-ben, a „Travaux" sorozatban. 160 p.

Rabelais. Paris, Les Editeurs Français Réunis.

1956

Pignon. Edition Falaise, 63 p. 2. bővített kiadás, „Le Musée de Poche" sor, J. Goldschmidt, Paris, 118 p. sok illusztrációval, 1970.

1957

Ismerkedés Lenin gondolatvilágával. [Pour connaître la pensée de Lénine] Pa­ris, Bordás, 358 p. 1958

A marxizmus aktuális kérdései. [Problémes actuels du marxisme] Paris, Pres­ses Universitaires de France; 4. kiadása 1970-ben az „Initiation philosophique" so­rozatban.

Németország. [Allemagne] Paris-Zürich, ed. Braun & Cie. Atlantis Verlag (Mar­tin Hurlimann fotóival és jegyzeteivel). 222 p.

1959

Az egész és a maradék. [La somme et le resté] Paris, La Nef de Paris, 2 kö­tetben; 2.. rövidített kiadása Paris. Bélibaste. 1973. egy kötet. 440 p. 3. kiadása azonos az elsővel, de egy kötetben (780 p.) jeleni meg, René Lourau előszavával és egy – a fordításokat is tartalmazó – Lefebvre-bibliográfiával bővítve, Paris, Méridiens Klincksieck, 1989. Ezt a könyvet tartják ma Lefebvre legeredetibb és legfontosabb művének. Nem te­kinthető hagyományos értelemben vett filozófiai műnek. Személyes emlékek éppen úgy szerepelnek benne, mint portrék, versek, illetve történeti és politikai elemzések, irodalmi és filozófiai esszék. Vagyis a szerző mindent beletett, amiről a felhalmozás hosszú évei során mondani akart valamit. Megjelenése után a „hivatalos" marxiz­mus képviselői élesen támadták, az „anti-kommunizmus summájának" bélyegezték – vö. Lucien Séve: A különbség: Lenintől az „Egész és maradék"-ig  [La différence, de Lénine á La somme et le resté d'Henri Lefébvre] -, de ezt leszámítva a kritika egésze elismeréssel fogadta. Ez a könyv modellértékű számomra: az önéletrajznak egy olyan, következtésen megírt formája, melyben a szerző a világegyetemet az egyéni lét partikularitásából kiindulva próbálja meg felfogni. E mű számos új ös­vényt nyitott a gondolkodás számára. Rendkívül érdekes területekre is elkalando­zott, ilyen például a „pillanatok elmélete" és a „szerelemfilozófia".

1962

A hétköznapi élet kritikája II, A hétköznapok szociológiájának alapjai. [Critique de la vie quotidienne II, Fondement d'une sociologie de la quotidienneté] Paris, L'Arche. Lefebvre egyik klasszikus műve, melyben nemcsak egy új kutatási témát, de egy egészen új módszert is bemutat. Ez a mű Lefebvre-t olyan szerzőkkel rokonítja, mini Simmel, Schulz, Berger, Luckmann, Garfinkel, akiknek jelentőségét a francia értelmiség manapság kezdi felfedezni.

Bevezetés a modernitás fogalmához. (Inlrodudion á la modernitó). Paris, Editi-ons de Minuit, „Arguments" sorozat, 374 p.

1963

A Campan-völgy. Faluszociológiai tanulmány. [La vallée de Campan. Etude de sociologie rurale] Paris, Presses Universitaires de France, „Bibiliotheque de sociologie contemporaine" sorozat, 2. kiadása: Presses Universitaires de Francé, „Dito" sor, 1990. A mű legutóbbi kiadásával nagyon szép kiállítású könyvet kapott kézhez az ol­vasó. Lenyűgöző ez a kötet, s jelentősége messze túlmutat a szorosan veti témán. Ebben a művében próbálja meg Lefebvre felvázolni azt a strukturális és történeti „regresszív-progresszív" módszert, melyei majd Sartre is alkalmazni fog.

1964

Marx. Paris, Presses Universitaires de Francé. 1965

A Pireneusok. [Pyrénées] Lausanne, Ed. Ftencontre, „L'Atlas des voyages" so­rozat, sok illusztrációval, 192 p.

Metafilozófia. [Melaphilosophie] Paris, Editions de Minuit, „Arguments" sorozat, 336 p.

A Kommün kikiáltása. [La proclamation de la Commune] Paris, Gallimard, „Trente journée qui ont fait la France" sorozat. Magával ragadó mű, melynek nem kis szerepe volt a 68. májusi mozgalom ki­robbanásában, mivel ebben Lefebvre a Forradalmat ünnepként mutatja be. A könyv nagy vitát váltott ki, és a Guy Debord vezette szituacionisták e vitában eltávolodtak hajdani mesterüktől, Lefebvre-től.

1966

A nyelv és a társadalom. [Le langage et la société] Paris, Gallimard, „Idées" sorozat. Nyelvészek körében nagy becsben tartott könyv, Jean-René Ladmiral igen gyakran Lefebvre egyik legjobb műveként említi.

A marxi szociológia. (Sociologie de Marx). Paris, Presses Universitaires de France, „Sup" sorozat, 3. kiadása 1974-ben, a „Le sociologue" sorozatban.

1967

A technokraták ellen. [Position: contre les technocrales] Paris, Gonthier. 1968

A városi léthez való jog. [Le droit á la ville] Paris, Anlhropos.

Hétköznapi élet a modern világban. [La vie quolidienne dans le monde moder­né] Paris, Gallimard, „Idées" sorozat.

Nanterre felemelkedése. [L'irruption de Nanterre au sommet] Paris, Anthropos. Az 1968. májusi események megértéséhez nélkülözhetetlen könyv. Sajnos, úgy tűnik, hogy a mozgalomról mostanában megjelenő cikkek szerzői megfeledkeztek róla, s emiatt gyakran érvelésük is elbizonytalanodik.

1970

A faluból a városba. [Du rural á l'urbain] Paris, Anthropos.

A városi forradalom. [La révolution urbaine] Paris, Gallimard, „Idées" sorozat.

A történelem vége. [La fin de l'Histoire] Paris, Editions de Minuit, „Argumentes" sorozat, 234 p.

1971

Differencialista kiáltvány. (Le manifeste différentialiste). Paris, Gallimard, „Idées" sorozat. Lefebvre klasszikus műve. Még ma is a feministák és az ökológiai mozgalmak egyik legfontosabb hivatkozási alapja.

A strukturalizmuson túl. [Au-delá du structuralisme] Paris, Anthropos.

Úton a kibemantrop felé – a technokraták ellen. [Vers la cybernanthrope, conlre les lechnocrates] Paris, Denoel-Gonthier, „Médiations" sorozat.

1972

A marxista eszme és a város. [La pensée marxiste et la ville] Paris-Tournai, Casterman, 158 p. „Mutations-Orientations" sorozat.

Három írás a színházról. [Trois textes pour le théatre] Paris, Anthropos.

1973

Tér és politika. A városi léthez való jog 2. kötete. [Espace el politique. 2° tome du „Droit á la ville"]. Paris, Antropos.

A kapitalizmus túlélése, a termelési viszonyok megújítása. [La survie du capita-lisme, la reprodudion des rapporis de production] Paris, Anthropos.

1974

A tér teremtése. [La production de l'espace] Paris, Anthropos. Lefebvre egyik klasszikus műve.

1975

A tévedések kora. [Le temps des méprises] Paris. Stock.

Hegel, Marx, Nietzsche avagy az árnyak királysága. [Hegel, Marx, Nietzsche ou le royaume des ombres] Paris-Tournai, Casterman, 224 p. „Synthéses contempo-raines" sorozat.

A strukturalista ideológia. [L'ideologie structuraliste] Paris. Le Seuil. „Points" sorozat.

1976-78

Az államról. [De l'Etat] Paris, UGE, „10/18" sorozat. 4 kötetben:

1. Az állam a modern világban. [L'Etat dans le monde moderné] 1976.

2. Az állam marxista elmélete Hegeltől Maóig. [Théorie marxiste de l'Etat de Hegel á Mao] 1976.

3. Az állami termelési mód. [Le mode de production étatique] 1977.

4. A modern állam ellentmondásai. Az állam és a dialektika. [Les contradictions de l'Elat moderné. La dialectique el/de l'Etat] 1978.

1980

A jelenlét és a hiány. [La présence et l'absence] Paris, Casterman.

Egy világteremtő gondolat. [Une pensée devenue monde] Paris. Fayard.

1981

A hétköznapi élet kritikája, III. A modernitástól a modernizmusig. A hétköznapi­ság metafilozófiája. [Critique de la vie quotidienne III, De la modernné au modernis­me. Pour une métaphilosophie du quotidienne] Paris. L'Arche.

1985

Miről gondolkodjunk? [Qu est-ce que penser?] Paris, Publisud.

1986

Vissza a dialektikához. A modern világ tizenkét kulcsszava. [Le retour á la dialectique. Douze mots-clefs pour le monde moderné] Paris, Messidor, Editions soci­ales, „Théorie" sorozat.

Lukács 1955. Paris, Aubier. Ebben a kötetben megtalálható P. Tort Marxistának lenni ma [Être marxiste aujourd'hui] című írása is.

1991

Beszélgetés Henri Lefebvre-vel. [Conversation avec Henri Lefebvre] Paris. Messidor, 116 p.

Patricia Latour és Francis Combes interjúi. Már csak azért is érdekes e kötet, mert ez volt a filozófus utolsó nagyobb lélegzetű nyilatkozata, melyre 1991. január 2. és 5. között került sor. A beszélgetés megle­hetősen kötetlen, de fontos adalékokkal szolgál a „Tévedések kora" című műhöz. Érdemes elolvasni.

Ritmuselemzés. [La rythmanalyse] a párizsi Sylepse-Périscope-nál fog megje­lenni.

2) Társszerzőkkel írott művek

Norbert Gutermannal közösen:

1934

Bevezetés Karl Marx válogatott írásaihoz. [Introduclion aux morceaux choisis de Karl Marx] Paris, NRF.

1936

A misztifikált tudat. [La conscience mystifiée] Paris. Gallimard: újabb kiadása: Paris, LeSycomore, 1979.

1938

Hegel válogatott Írásai. [Morceaux choisis de Hegel] Paris, Gallimard; újra ki­adták az „Idées" sorozatban 2 kötetben, 1969-ben.

Lenin füzetei a hegeli dialektikáról. [Cahiers de Lénine sur la dialectique de He­gel] Paris, Gallimard; újra kiadták az „Idées" sorozatban 1967-ben.

1963

Karl Marx, Válogatott művei. [Karl Marx, Oeuvres choisies] Paris, Gallimard, „Idées" sorozat, 1. kötet. 1964

Karl Marx, válogatott művei. [Karl Marx, Oeuvres choisies] Paris, Gallimard, „Idées" sorozat, 2. kötet.

Catherine Regulier-vel közösen:

1978

A forradalom már nem az, ami volt. [La révolulion n'est plus ce quelle était] Paris. Editions Libres-Hallier.

A Navarrenx-csoporttal közösen:

1990-91

A polgárjogi szerződésről. [Du contrat de citoyenneté] Paris. Editions Sylepse et Périscope, 382 p. A kötet Lefebvre-nek egy bő húsz oldalas Írásával kezdődik, melyben a polgári jogok újbóli definiálását javasolja. Lefebvre 1985 és 1990 között volt a Navarrenx-csoport vezetője, melynek tagjai (Armand Ajzenberg. Lucien Bonnafé, Katherine Coit, Yann Couvidat, Alain Guillerm, Fernando lanelti, Guy Lacroix, Lucia Martini-Sclazone, Serge Renaudie és Oresle Scalzone) a francia forradalom bicentenáriuma környékén az állampolgári jogok kérdésével foglalkoztak.

3) Henri Lefebvre-ről írott művek

Carraro, Donatelle (1981): Az emberi kaland a modern világban – Henri Le­febvre és a „homo quotidianus". [L'Avventura umana nel mondo moderno. Henri Lefebvre et l'homo quotidianus] Milano. Unicopli. 167 p.

Delbo, Charlotte (1969): Elmélet és gyakorlat. Henri Lefébvre és Herbert Marcuse képzeletbeli, de nem igazán apokrif beszélgetése. [La Théorie et la pratique, dialogue imaginaire mais non tout à faít apocryphe entre Herbert Marcuse et Henri Lefebvre] Paris. Anthropos. 56 p.

Hess, Remi (1988): Henri Lefebvre és az évszázad kalandja. [Henri Lefebvfre et l'aventure du siècle] Paris, Métailié. 360 p. Ez a Lefebvre életművét bemutató kötet elmélyült kutatómunka eredménye, melyet a René Lourau-nak, Antoine Savoye-nak és Remi Hess-nek adott Lefebvre interjúk egészítenek ki. A lefebvre-i életmű egészét tárgyalja.

Kleinspehn, Thomas (1975): Az elfojtott köznapiság. Henri Lefébvre marxista bírálata a mindennapi létről. [Der verdrangte Alltag: Henri Lefebvres marxistische Kritik des Alltagslebens] Giessen, Focus Verlag, 148 p.

Meyer, Kurt (1973): Henri Lefebvre – egy romantikus forradalmár. [Henri Lefebvre: Ein romantischer Revolutionnär] Bécs, Europa Verlag, 175 p.

Sève, Lucien (1960): A különbség. Lenintől az Egész és a maradék-ig. [La différence, de Lénine á La somme el le resté] Editions sociales, Paris, „Les essais de la Nouvelle critique" sorozat, N 7. 224 p.

[M. 50. 1991. december]

(Ford.: Takács József)