1. Privatizációs illúziók

A privatizációt a ma uralkodó liberális gazdasági ideológiák mint a hatékonyan működő gazdaság megteremtésének útját ajánl­ják. E nézetrendszerek szerint csak a magántulajdon különböző formáinak dominanciáján alapuló gazdaságok működhetnek ha­tékonyan. Itt most nincsen mód a közgazdaságelmélet ezen örökzöld kérdésével kapcsolatos álláspontom kifejtésére. Arra azonban érdemes rámutatni, hogy ezek az ideológiák gazdasági problémáink megoldási módjait illetően nem kevés illúziót su­gallnak. Ezen ideológiák érvrendszerét Simai Mihály egy írásá­ban¹ részletesen összefoglalta. Az átalakuló poszt-szocialista országokban végbemenő privatizációs folyamattal kapcsolatos elvárások – a liberális felfogás általános évrendszerén túl – a következőkben fogalmazhatók meg:

1. A termelési és beruházási tevékenység hatékonyságának automatikus javulása, és ezzel az egyes országok nemzetközi versenyképességének növelése.
2. A nemzetközi (transznacionális) munkamegosztásba való bekapcsolódás, a külföldi tőke jótékony hatásai, az exportképes­ség és exportlehetőségek növekedése.
3. Az eladósodott országok adósságmenedzselési feltételei­nek javulása – részben a beáramló külföldi tőke fizetési mérle­get javító hatása, részben a nemzetközi pénzügyi világ megnye­rése révén.
4. Az állami költségvetés tehermentesülése (támogatásleépí­tés, privatizációs bevételek, növekvő adóbevételek révén), illet­ve a felhalmozódott belső államadósság leépülése.
5. A piacgazdaság modern intézményrendszerének (értékpa­pírpiac, társasági vállalkozási formák általánossá válása stb.) megteremtésével, a tulajdonformák differenciálódásával növek­szik a hatékonyság és a gazdasági demokrácia.

Ugyanakkor rá kell mutatni – és ezt az elmúlt két év magyar­országi tapasztalatai is alátámasztják -, hogy a privatizációval kapcsolatos várakozások nem teljesültek,

A várakozások egyik csoportja a külföldi működőtőke-import döntően pozitív és gyors hatásával kapcsolatos. A poszt-szocia­lista országokban elindított privatizációs folyamat egyik fő indíté­ka éppen az, hogy a külföldi működőtőke-import enyhíti e gazda­ságok erőforrás-éhségét, és a beáramló technológiák, a me­nedzsment, a külföldi fél által hozott piaci kapcsolatok segítik a gazdaság válságjelenségeinek kezelését. Az eladósodott orszá­gokban ezen túl az a szempont is felmerül, hogy a külföldi működő tőke enyhíti a fizetési mérlegre nehezedő nyomást, ez­zel könnyíti az adósságmenedzseiést. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy a külföldi működő tőke volumene jelentékte­len. A vegyesvállalatok számottevően nem járultak hozzá a gaz­daságok exportképességének növeléséhez, és legalábbis kétsé­ges a fizetési mérlegre gyakorolt pozitív hatás is.

A várakozások másik csoportja a kis- és középvállalkozói szektor szerepével kapcsolatos. E felfogások ugyanis nem szá­molnak azzal, hogy a kelet-közép-európai gazdaságok kis- és közép-magánvállalkozói szektora is a nemzetközi versenytől el­szigetelten és az állami szektorral sajátos szimbiózisban élőén működött Ez utóbbi azt (is) jelenti, hogy az állami szektor hiá­nyosságaiból élt, nem vett részt arányosan a közterhek (adózás, társadalombiztosítási befizetések stb.) viselésében. Nyilván e té­nyezők „ráengedése" a kis- és középvállalkozói szférára más helyzetet eredményez a működési feltételeiben.

A harmadik illúzió az ún. piaci úton (tehát formai adásvételi aktusokon keresztül) megvalósuló privatizáció abszolutizálásá­val kapcsolatos. E felfogást „legkövetkezetesebben" hazánkban képviselik és próbálják megvalósítani. Teszi ezt a kormányzat annak ellenére, hogy sok neves nyugati szakértő is (köztük pl. Friedman, Sachs és mások) felhívta a figyelmet ennek abszurdi­tására. Az eredeti tőkefelhalmozás – mivel a lakossági megtaka­rítások nagyságrendileg maradnak el a privatizálandó tőke piaci értékétől – egyenértékű csere révén aligha valósul meg.

Rendkívül fontos, hogy az ideologikus megközelítések he­lyett a tényleges folyamatok tényeinek összegyűjtésére koncent­ráljunk. Persze ez utóbbi igen nehéz feladat, mivel a jelenlegi statisztikai adatszolgáltatási rendszer-teljesen összhangban az e folyamatok fő vonásainak homályban tartásához fűződő érde­kekkel – nem tükrözi a folyamatok lényegét.

Ezen a ponton felhívom a figyelmet a folyamat mérésének néhány problémájára.

Az egyik kérdés a privatizált, átalakult gazdaságrész súlyá­nak, jelentőségének mérése. Ez legalább háromféleképpen lehet­séges. Ki lehet fejezni a magánszektort a termelő vagyonból, a megtermelt GDP-ből vagy a foglalkoztatásból való részesedése alapján. Mindhárom mérési mód önmagában is problematikus. A vagyonból való részesedés során felmerül, vajon a vagyonértéke­lés könyv szerinti (ezen belül bruttó vagy nettó) vagy piaci értéken történik. A térség statisztikai beszámolási rendszerének és piaci in­tézményeinek ismeretében világos, hogy bármelyik szempont érvé­nyesítése nagy hibalehetőséget rejt magában. További probléma, hogy e mérési metódus azért is torzít, mert a különböző ágazatok tőkeigényessége eltérő. A GDP-ből való részesedés alapján való mérés két problémát vet fel. Egyrészt a belföldi árrendszerek torzí­tásából adódó hatások kérdését (pl. agrárolló), másrészt az ún. nem anyagi ágak súlyának nem megfelelő értékelését A foglalkoz­tatásban betöltött szerep szerinti mérést a fokozódó konjunkturális munkanélküliség és a privatizációt általában követő elbocsátások teszik problematikussá. A döntő probléma mégis az, hogy a külön­böző hivatalos és becsült adatok országon belül és országok között sem összehasonlíthatók.

A mérés szempontjából fontos felhívni a figyelmet a külföldi működő tőke szerepének megítélésével kapcsolatos problémák­ra. Az adott időszakban importált külföldi tőke összetételére (pénz, apport – ezen belül tárgyi és szellemi apport -) vonatko­zóan hozzávetőleges statisztikákat is nehéz találni, nem beszél­ve a számok mögötti minőség megítéléséről. (A tárgyi apporton belül milyen minőségű berendezések és készletek rejlenek?)

2. A nyugati privatizáció alkalmazásának lehetőségei Magyarországon²

Mindenekelőtt azt kell tisztázni, hogy nem létezik „a" nyugati pri­vatizációs gyakorlat. Természetesen léteznek közös pontok, de alapelveiben legalább két fő vonalat meg lehet különböztetni: az angolt és a franciát. Az állami tulajdonú vállalatok termelésének a GDP-hez mért átlagos részaránya a Közös Piac országaiban a hetvenes évek végén (a privatizációs hullámok előtt) sem ha­ladta meg a 12%-ot, a fejlődő országokban pedig átlagosan 10% körüli volt. Az alábbi táblázat néhány országra konkrét ada­tokat tartalmaz.

Méreteiben kétségkívül az angol privatizáció volt a legnagyobb, azonban ez sem hasonlítható ahhoz a privatizációhoz, ami előtt Kelet-Európa, illetve Magyarország áll. Mindez annak ellenére is igaz, hogy az angol privatizáció mérete még mindig messze meghaladja az eddigi magyar privatizációét. A thatcheri Nagy-Britaniában 10 év alatt privatizált néhány tucat vállalat a brit ter­melés 6%-át adta.

Az angliai privatizáció lényegében néhány nagy államosított vállalat (British Telecom, British Gas, Rolls-Royce stb.) és a köz­szolgálatok magánkézbe adására terjedt ki. Az úgynevezett vál­ságágazatok (acélipar, szénbányászat) privatizációja döntő mér­tékben ezen ágazatok felszámolásán keresztül valósult meg.

Azt mondhatjuk tehát, hogy teljes ágazatok (vagy egy egész nemzetgazdaság) magánkézbe adásának lényegében nincse­nek tapasztalatai. Kétségkívül Közép-Kelet-Európában is fennáll az a lehetőség, hogy mindazt, ami viszonylag rövid idő alatt nem privatizálható, bezárják, felszámolják.

Az angol és a francia privatizáció között a leglényegesebb különbség, hogy az angol privatizációt eseti szabályozással bo­nyolították le, azaz a nagy nacionalizált vállalatok privatizációja­kor egy-egy törvényt bocsátottak ki. A közszolgálatok privatizáci­ója olyan módon valósult meg, hogy egy általános törvényt bo­csátottak ki (törvények a helyi önkormányzatokról), amelyben előírták versenytárgyalások kiírását, valamint drasztikus mérték­ben megnyirbálták a kormányzati támogatásokat a tanácsok számára. A külföldi részvételt az egyes vállalatok privatizálásá­ban 10-15%-ra korlátozták.

A francia privatizáció kerettörvény révén valósult meg. Eb­ben létrehoztak egy bizottságot, amelynek egy fő feladata volt: az eladásra kerülő állami vagyon minimális árának megszabása. Emellett biztosították a privatizációt mind egyéni vásárláson, mind a tőkepiacokon keresztül, a munkavállalók ingyenes vagy kedvezmé­nyes részvényvásárlását, a kisbefektetők számára extra részvé­nyek megszerzését (habár ez a gyakorlatban nem mindig valósult meg). Ezenkívül 20%-ban maximálták a külföldi tulajdon részará­nyát, továbbá a pénzügyminisztert felhatalmazták arra, hogy bármely befektető részvénytulajdonát 5%-ban limitálja.

A francia és a magyar szabályozásban sok felszíni hasonló­ságot találunk. Döntő különbség azonban az, hogy a francia szabályozás a pénzügyminiszter számára fenntartotta az általá­nos szabályozáson belül a strukturális beavatkozás lehetőségét azáltal, hogy meghatározhatja a valódi tulajdonost. E beavatko­zást független bizottság révén ellenőrzik, másrészt e jogkör beil­leszkedik egy igen erőteljes és kialakult állami szabályozási rendszerbe. Emellett lényeges, hogy a legnagyobb kereskedelmi bankok állami kézben vannak, ily módon a tőkepiac állami befo­lyásolási lehetősége is jelentős. A másik lényeges különbség: a francia szabályozás nem engedi meg, hogy a privatizációs bevé­teleket a folyó költségvetési hiány fedezésére fordítsák.

Tulajdonképpen mind Angliában, mind Franciaországban nyíltan kimondták, hogy a privatizációnak két fő célja van (illetve ezekkel összefüggő alcéljai): egyfelől a költségvetés tehermen­tesítése (adósságok leépítése), másfelől egy politikai cél. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a kormányzat társadalmi bázist teremt politikája számára. (A 80-as évek második harmadától kezdve Angliában teljesen egyértelműen ez az elem került előtérbe.) Az 1970-es évek első felében kibontakozott válság után olyan kormányzati politika következett, amely a II. világháború óta nem látott mértékű terheket rakott a tömegekre, azaz a tőke struktúraváltását a tömegek rovására valósította meg. E po­litika végrehajthatatlan lett volna – legalábbis jelentős tö­megmozgalmak kísérték volna – ha nem sikerül társadalmi bázist kialakítani. A privatizáció éppen ezt szolgálta: a „népi kapitalizmus" politikáját.

Franciaországban – mint láthattuk – törvényesen biztosítot­ták a munkavállalók részvényszerzését, valamint helyet a kisbe­fektetők számára. Angliában az egyes nagyvállalatok privatizáci­ójánál biztosították a menedzsment és az alkalmazottak rész­vénytulajdonát, továbbá úgy szervezték meg a részvények ada­golását, hogy a kisbefektetők is részvényhez jussanak. Ugyan­akkor Franciaországban a szabályozás lehetővé tette a majori­tást biztosító részvénypakett tulajdonosának kijelölését. Angliá­ban ugyanezt lényegében az biztosította, hogy olyan méretű üz­letek lebonyolításáról volt szó, amelyet csak a nagybankok tud­tak végrehajtani. (Később a francia tapasztalatok alapján Angliá­ban is alkalmazták a speciális jogot a részvénytulajdon-hányad szabályozására. Először a British Telecom privatizációjánál ke­rült erre sor.)

Valamennyi nyugati országban a privatizáció után (különö­sen a szolgáltatások területén) viszonylag szigorú szabályozást vezettek be a tevékenység, a kapacitások, leépülésének, a be­fektetések megszűnésének elkerülése, valamint az árak indoko­latlan emelésének megakadályozása érdekében. Ez figyelemre­méltó tapasztalat, hiszen a magyar kormányzat egyszerre kíván privatizálni és liberalizálni. Ez azonban (minthogy Magyarorszá­gon, szemben az ipari országokkal, az árszabályozás nem en­gedélyezett) kiterjedt privatizáció esetén az infláció további gyor­sulásához fog vezetni, mivel költségkorlát csak a válságiparok­ban létezik, és az áremelés a legkönnyebb módja a profit meg­szerzésének. Problémát jelent (és ez az infláció mellett a gazda­ság leépülésének másik tényezője), hogy sem gazdasági indok, sem szabályozási kényszer nem mutatkozik fejlesztésre, reálér­telemben vett jelentős tőkebefektetésre.

E témakörben végül a nyugat-európai privatizáció, illetve államtalanítás két eddig nem említett módjára kell kitérni. Ez azért is fontos, mivel a két forma viszonylag elterjedt szinte vala­mennyi nyugat-európai országban.

Az egyik forma az ún. nonprofit szervezetek létrehozása. A szakirodalom nonprofit szervezeteken olyan gazdálkodó szerve­ket ért, amelyek tulajdonosai a tevékenység során keletkezett jö­vedelmet nem veszik ki, hanem a tevékenység fejlesztésére for­dítják. Ennek fejében e szervezetek kiterjedt állami preferenciá­kat és kedvezményeket élveznek. Az NSZK-ban a privatizáció sajátos technikája az állami vagyon alapítványokba helyezése. 1989-ben például a szövetségi kormány 2,5 milliárd márkát for­dított alapítványok, zömmel magánalapítványok létrehozására. E megoldáson belül két technika képzelhető el. Az állam adomá­nyozhat tényleges vagyont (ingatlant, vállalati részvényeket), de lehetséges az állami vagyon eladásából származó készpénz el­helyezése is alapítványokban. A német kormány az utóbbit ré­szesíti előnyben abból a meggondolásból, hogy nem jó, ha az alapítványok kezében sok vállalati részvény van. A kormány szempontjából fontos vállalatok esetében jellemző a részvények nagy részének alapítványi tulajdona (lásd például a Lufthansát).

A másik az Angliában és az NSZK-ban is tömegesen alkal­mazott privatizálási forma, a menedzseri vállalatfelvásárlás, a Manager Buy-Out. Az utóbbi hat évben 300 céget privatizáltak ilyen módon.

3. A közép-kelet-európai tapasztalatok

3.1. Dilemmák

Mielőtt az-egyes országok – igen eltérő ütemű és különböző koncepciókon alapuló – tulajdonváltási folyamatait szemügyre vesszük, szükséges áttekinteni azokat a dilemmákat, amelyek a folyamatokat kísérik.

Az összes európai államszocialista ország elindult a rend­szerváltás útján. Ez a mozzanat eleve megkülönbözteti a térsé­günkben privatizációnak nevezett folyamatot a nyugati privatizá­cióktól. A rendszerváltás – amit a nyugati közgazdasági és poli­tológiai irodalom pontatlanul reformnak nevez – öt egymással összefüggő mozzanatból áll. Az első: a tulajdonviszonyok átala­kítása. A második: a tőkés piaci intézményrendszer létrehozása. A harmadik: a világgazdasághoz való új típusú kapcsolódás fel­tételeinek megteremtése (külgazdasági liberalizáció, konvertibili­tás stb.). A negyedik: az állami szerepvállalás újragondolása, amely a gazdaságirányítás új eszközrendszerének kialakítását valamint a jóléti rendszerek leépítését jelenti. Az ötödik: a gaz­dasági stabilizáció, amely feltétele és egyben eredménye is az előző négy mozzanatnak.

A stabilizációnak három modelljét szokásos megkülönböztet­ni. Az egyik a fokozatos stabilizálás, a másik a radikális, gyors (sokkterápiás), a harmadik pedig a több lépcsős radikális prog­ram (big bang).

A dilemmák jó része e mozzanatok sorrendiségével, egy­máshoz való viszonyával kapcsolatos. Olyan kérdésekre kell itt gondolni, mint a piaci illetve nem piaci alapon történő privatizá­lás; a privatizálás és a tőkepiaci intézmények megteremtésének időbeli viszonya; a privatizáció és a gazdaság stabilizálásának egymáshoz való viszonya stb. Sokan felvetik a kérdést, hogy fennállnak-e egyáltalán a sikeres privatizálás gazdasági és tech­nikai előfeltételei?

A dilemmák egy másik csoportja a külföldi tőkének az egyes országok tulajdonváltási folyamataiban betöltött szerepével kap­csolatos. Mint látni fogjuk, a külföldi tőke működési feltételeit az egyes országok igen eltérően szabályozzák. Már itt érdemes megjegyezni, hogy a kelet-európai szabályok e tekintetben sok­kal liberálisabbak, mint a nyugat-európaiak. Ezen belül is a legliberálisabb szabályozás Magyarországé. Hogy a külföldi működő tőke jelenléte mennyire nemcsak a szabályozás liberalizmusától függ, azt jól mutatja, hogy Közép-Kelet-Európában a külföldi működőtőke-beruházások állománya évente 2-2,5 milliárd dol­lárra becsülhető, ami a világ éves működőtőke-forgalmának né­hány százaléka.⁴

A dilemmák harmadik csoportja azzal kapcsolatos, hogy mi legyen az állam szerepe a tulajdonváltásban. Elegendő-e a fel­tételek megteremtése elsősorban a törvényi-jogszabályi feltéte­lek kialakításával, vagy az állam mint közhatalom aktívan ve­gyen részt az államszocialista tulajdoni struktúra lebontásában?

További vitatott kérdések:

3.2 Országok, szabályok, tapasztalatok

3.2.1. A (volt) Szovjetunió

A privatizáció gyorsítása, más sokkterápiás eszközök (pl. teljes liberalizálás) átvételével együtt a Szovjetunió szétesése után az utolsó eszköznek látszik, amivel az önállósult köztársaságok ve­zetői megpróbálják a gazdasági összeomlás és káosz teljes el­szabadulását megakadályozni. A termelés visszaesése (a GNP 1991-ben mintegy 14%-kal csökkent), az áruhiány, az infra­struktúra teljes lerobbanása, az infláció és más hasonló jelensé­gek beláthatatlan következményekkel fenyegetnek.

Az országban zajló tulajdonátalakítási folyamatot átfogóan össz-szövetségi szinten szabályozták. Az Unió szétesével ezek az – eddig igazán ki sem próbált – szabályok érvényüket vesz­tették. Az utódállamok részletes gazdasági megállapodásának hiányában igen kétséges a korábban össz-szövetségi keretek­ben működtetett vagyon (vállalatok, infrastruktúra) további sorsa, mind a működés, mind a tulajdon szempontjából. A hozzáfér­hető források alapján érzékelhető fejlemények a privatizáció te­rén csak az Orosz Köztársaságban, azon belül is a két legna­gyobb városban: Szentpéterváron és Moszkvában történtek. Itt helyi szinteken próbáltak elsősorban a kisprivatizáció számára megfelelő szabályokat teremteni. A gazdaság meghatározó ré­szét adó mezőgazdaság és nagyipar viszonyaira vonatkozó konzisztens koncepció nem létezik, és félő, hogy a tulajdonvi­szonyokban végbemenő esetleges változások a klinikai halál ál­lapotában lévő ex-szovjet gazdaság vegetatív működését is megbénítják, vagyis a változásokkal a válság a teljes összeom­láshoz vezet.

Oroszországban és Ukrajnában az 1992 elejétől alkalmazott sokkterápia tovább destabilizálta a helyzetet. A Baltikumban a lengyel mintájú nagyprivatizáció és a reprivatizáció jelei mutat­koznak.

3.2.2. Bulgária

Az ország gazdasága a szovjet gazdaság összeomlása után sú­lyos válságba került, de facto és de jure fizetésképtelen. Noha eddig 5 törvény is született a privatizálással kapcsolatosan, mind a mai napig nem világos az ország privatizációs politikája. 1991 januárjában létrejött az állami és a községi tulajdon privatizálá­sával foglalkozó hivatal. A kereskedelmi törvény változatos tár­sasági formákat engedélyez az átalakuló vállalatoknak.

Figyelemre méltó a külföldi tőkebefektetések szabályozása. A szabadkereskedelmi övezet mellett a jogszabályok a követ­kező külföldi befektetési formákat engedélyezik:

Az érvényes szabályozás ágazatonként korlátozza, illetve külön engedélyhez köti a külföldi befektetéseket. A külföldi be­fektetések utáni profitok repatriálása is külön engedélyezéshez van kötve. A tevékenységek közül külön engedélyre van szük­ség akkor, ha a külföldi fél mezőgazdasági területeket, erdőt, épületeket vesz bérbe. Az engedélyezés mellett a külföldi tulaj­donhányadot is meghatározzák a part menti területek, a bank­szektor, a védelmi ipar, valamint a kormány által kijelölt földrajzi területeken folyó privatizálás esetén.

Az országban a piaci intézmények még kezdetlegesek, de a belső liberalizáció és dereguláció (árak felszabadítása; külkeres­kedelem alanyi jogon stb.) elindult.

3.2.3. Románia

Románia a Ceauşescu által diktált kemény politika következmé­nyeként lényegtelen nagyságrendű külső adóssággal, de instabil belső politikai helyzettel és teljesen szétzilált gazdasággal kez­dett a rendszerváltás folyamatához. A Ceauşescu utáni kormány első intézkedései között volt 1990 augusztusában az átalakulási törvény elfogadtatása, amely első lépésként az állami vállalatok állami részvénytársaságokká való átszervezését irányozta elő. E törvény nyitva hagyta a vagyonértékelés mikéntjét, valamint a Vagyonügynökségre bízott privatizálás konkrét lebonyolítási sza­bályainak kérdését.

A választásokig, amelyre 1991 májusában került sor, három – a témánkat érintő – törvényt fogadtak el. Az 1991. februárban elfogadott földtörvény célja, hogy a termelőszövetkezetekbe be­lépett parasztok – szigorú korlátok között, családonként maxi­mum 10 hektáros felső határig – visszakapják a beadott földet. Az államosított földek egykori birtokosai szintén 10 hektár földet kaphatnak vissza, de nem természetben, hanem részvények for­májában. E törvény végrehajtása – a korlátoltan rendelkezésre álló földek miatt – falun állandósította a feszültséget. A jelenlegi földosztás bérletet jelent, amelynek feltételei mindenütt helyi megegyezés tárgyai.

A kisiparról szóló törvény szerint maximum 20 fővel szaba­don lehet magánvállalatot alapítani.

A vegyesvállalati törvény viszonylag liberális szabályozást biztosít a többségi külföldi tulajdont, az adókedvezményeket il­letően. A profitnak maximum 15%-a repatriálható konvertibilis valutában. Ugyanakkor bonyolult és az egyedi mérlegelésnek nagy teret engedő engedélyezési eljárás van a vállalatalapítás és a román vállalatok részvényeinek külföldiek általi megvásár­lása esetén.

1991 júliusában elfogadták a privatizációs törvényt. Az előkészítés és az elfogadás körülményei (a képviselők 20%-a a szavazáskor kivonult az ülésteremből) is jelzik, hogy komoly el­lenállás van a privatizálással szemben. A törvény szerint az álla­mi vállalatok részvényeinek 1/3-át úgy adják magánkézbe, hogy a felnőtt lakosság ingyen kuponokat kap, és ezért vásárolhat részvényeket. (Az ellenzék a részvények 50%-át kívánta ingye­nesen szétosztani.) Öt állami holdingot alapítanak, amely e 30%-os vagyonrész vagyonkezelője. A fennmaradó 2/3 részt a kormány árverés, közvetlen eladás és vegyes vállalatok alapítá­sa útján kívánja privatizálni.

Az ország piacgazdasági intézményrendszere kezdetleges, a belső liberalizáció és dereguláció felemás. Az árak nagy ré­szét központilag szabályozzák, ugyanakkor bárki szabadon ke­reskedhet konvertibilis valutával.

3.2.4. Jugoszlávia (utódállamai)

Az ország a gazdasági és politikai rendszerváltást nem tudta bé­kés keretek között véghezvinni. Hónapok óta súlyos polgárhábo­rú dúl az országban. A szocialista fejlődés keretei között végre­hajtót gazdasági reformok, a nyugati világ felé való nagyobb gazdasági nyitottság sem tudták ellensúlyozni azokat az ökonó­miai és politikai tényezőket, amelyek együttesen az ország szét­esését eredményező polgárháborúhoz vezettek.

A mai helyzet gazdasági gyökereit két szálon ragadhatjuk meg. Az egyik, hogy Jugoszlávia igen eltérő fejlettségű köztár­saságokat foglalt magában. A Plan Econ Report 52. számának adatai szerint az egy főre jutó átlagos GNP 1969-ben 5.460 USA-dollár volt. E mögött a szám mögött óriási szóródás húzó­dik meg. (Szlovénia 12.520 USD/fő, Horvátország 7.110 USD/fő, Szerbia 4.950 USD/fő, Kosovo 1.520 USD/fő.) A másik tényező az ország krónikus eladósodottsága. Ez kényszerítette a jugo­szláv kormányt az 1990 januárjában elindított sokkterápiára. Ezeknek a lépéseknek terhei sem egyenletesen oszlottak meg az egyes köztársaságok között.

A polgárháború egyelőre zárójelbe tette a privatizációs folya­mat eddigi szerény eredményeit. Kitöréséig gyakorlatilag az ön­igazgató struktúrák lebontásáig jutottak. A polgárháborús hely­zet, a pusztulás egyelőre nem kedvez sem a hazai tőkén alapu­ló, sem a külföldi tőkeberuházásokra számító privatizációnak.

3.2.5. A (volt) NDK

Az országnak az NSZK-hoz való csatlakozása a többi tárgyalt országéitól eltérő feltételeket jelent a tulajdonváltási folyamat­ban. 1990. július 1-jétől hatályos az ún. vagyonkezelési törvény. Ennek keretében hozták létre a Vagyonügynökséget (Treuhand-anstalt), amely az állami vállalatok társaságokká való átalakítá­sának, feljavításának és eladásának feladatát kapta. A német egység megteremtése után – nyilván a nyugati tőke érdekeinek megfelelően – a Vagyonügynökség vállalatokat „feljavító" funkci­óját háttérbe szorították, az eladásokat gyorsították, és növeke­dett a vállalatfelszámolások száma; a vállalatok és a részvények nyomott árakon kelnek el.

A vagyonkezelési törvény a tulajdonátalakítás következő eseteit tartalmazza:

Kis részben az állami tulajdon fennmaradásával is számol­nak. A társaságalakítási kötelezettség nem vonatkozik a felszá­molásra ítélt gazdasági egységekre, a postára, a vasútra és az útfenntartás területén működő vállalatokra, a helyhatóságok fel­ügyelete mellett működő vállalatokra, a szakosított külkereske­delmi vállalatokra valamint a mező- és erdőgazdasági állami vállalatokra.

Az itteni tulajdonváltásban jelentős szerep jut a reprivatizáci­ónak. Az Államszerződés szerint az 1945-1949 közötti, a szov­jet megszállással kapcsolatos kisajátításokat a reprivatizáció nem érinti. Az 1949 utáni kisajátításokra kártalanítás, az 1972 utániakra természetbeni visszaadás vonatkozik. Összesen mint­egy 8.000 cég reprivatizálását tervezik.

A privatációs folyamat ágazatonként különböző ütemben ha­lad. Az iparvállalatok eladása a várakozásokhoz képest lassab­ban megy. 1991. március végéig 12 százalékukat, 1.200 vállala­tot sikerült eladni 5,8 milliárd DM értékben. Ennél sokkal gyor­sabban folyik az áruházak (100%), a kereskedelmi bankok (100%), a vendéglátóipari és kisebb boltok (70-70%) és a szál­lodák, patikák (50-50%) privatizálása.

Az ipari privatizáció felgyorsítására az új „csodaszer" a Ma­nager Buy-Out (MBO). A Vagyonügynökség 4600 vállalatot nem tud eladni nyugatnémet tőkéseknek, és ezeket kívánják felaján­lani MBO-konstrukciós értékesítésre. Eddig 150 vállalat került vezető alkalmazottak kezébe, ami az összes vagyonügynökségi eladás 20%-a. 1993-ig 3.000-4.000 MBO-t kívánnak lebonyolíta­ni. E konstrukció nagy veszélye, hogy alkalmasint telekspekulá­cióra, illetve nyugati csendestárs („stróman") bevonására hasz­nálják fel. A telekspekulációk elkerülése érdekében a vállalathoz tartozó telket, földet csak bérelni lehet, ezeket később külön ár­veréseken kívánják értékesíteni. E konstrukcióval enyhül a vá­sárlóerő hiányával kapcsolatos probléma is. A vásárlóerő-hiány áthidalására ugyanis fokozatossággal kívánnak élni, méghozzá úgy, hogy a vezető alkalmazottak először csak bérletbe, azután a helyzet stabilizálódásával már tulajdonba veszik a vállalatot. Az MBO-konstrukció sikerétől a tömeges vállalati csődök elkerü­lését valamint a foglalkoztatási gondok oldódását is várják.

3.2.6. Cseh és Szlovák Köztársaság

Az ország viszonylag kedvező külgazdasági pozícióival és az utasításos tervgazdasághoz még igen közel álló gazdaságirányí­tási és piaci intézményrendszerrel vágott a rendszerváltásnak. A politikai vezetés a gazdasági rendszerváltás ütemét illetően megosztott. Klaus pénzügyminiszter és hívei a radikális sokkte­rápiát sürgetik. Ez a liberalizálásnak (ár-; bér-; külkereskedel­mi), a piaci intézményrendszer gyors kiépítésének és a széles­körű és áttörő privatizációnak egyidejű megvalósítását célozza. Havel elnök és hívei a lassúbb és szervesebb átmenetet szeret­nék megvalósítani. A privatizációs folyamatban megkülönbözte­tik egyrészt a kis és nagy privatizációt, másrészt az állami tulaj­don három szintjét (szövetségi, köztársasági és helyi).

Emellett külön szabályozzák a reprivatizációt valamint a kül­földi tőke működési feltételeit. A politikai szándékok szintjén két alapelvet fogalmaznak meg. Az első, hogy a restitúciót a privati­zálás elé helyezik, mégpedig abból a meggondolásból, hogy csak olyan vagyon privatizálásába szabad belemenni, amire nincs restitúciós igény. Az 1991. februári törvény szerint ugyanis az 1958 és 1990 között elkobzott vagyont minden 1991. január 1-jén otthon tartózkodó volt tulajdonosa (tehát a korábban emig­ráns is) visszaigényelheti. Ez a mintegy 10,7 milliárd USD értékű vagyon az állami tulajdon 10%-át teszi ki, 70.000 vállalkozásról van szó. A másik alapelv a tulajdon egységes transzformációjá­ra vonatkozik. Ez azt jelenti, hogy minden privatizációt megelőz az államtalanítás.

A külföldi tulajdonú, illetve vegyesvállalatok működésének szabályozásában a külföldi tulajdoni hányadot nem korlátozzák. A vegyesvállalatok alapításához minimum 100.000 korona kül­földi tőke van előírva. E vállalatok 2 év adómentességet élvez­nek. Saját termékeiket szabadon exportálhatják, de egyéb ex­porthoz külön engedély kell. A konvertibilis valutában jelentkező profit 30%-át fel kell ajánlani a Nemzeti Banknak. A profitrepat­riálást, általános szabályozás hiányában, kétoldalú egyezmé­nyek szabályozzák.

Az ún. kis privatizáció 100.000 helyi tevékenységet folytató termelő és szolgáltató vállalatot érint. Ez a privatizáció időben megelőzi az ún. nagy privatizációt. E vállalatokat árveréseken értékesítik. Itt probléma az alacsony vásárlóerő. Az árveréseken az első körben csak hazai állampolgárok vehetnek részt. Az aukciós privatizálás során feltételezhetően a résztvevő hazai ál­lampolgárok jelentős része mögött külföldi, elsősorban német és osztrák személyek anyagi támogatása áll. Amennyiben a vállal­kozás az első körben nem kel el, részt vehet az értékesítésben külföldi személy is. Az aukcióra kerülő vagyontárgyak kijelölését, nemkülönben a lebonyolítást egy hierarchikusan szervezett pri­vatizációs apparátus végzi, amely szövetségi, köztársasági és helyi szinten működik.

Az 1948-tól államosított vagyontárgyak tulajdonosainak az árverésen ingyenes elsőbbségi joga van, amennyiben igényüket a nyilvános árverés napjáig bejelentik. A privatizációs bevétel 70%-a a köztársasági privatizációs minisztériumok külön szám­lájára, 30%-a helyi önkormányzati szervek külön számlájára ke­rül. A folyamat most zajlik.

A nagy privatizáció a nagy állami iparvállalatokat érinti és köztársasági szinten fog lezajlani. Az 1991-ben rögzített koncep­ció e folyamatból kizár bizonyos stratégiai területeket (vasút, táv­közlés, energetika).

A lebonyolítás tervezett menetrendje az, hogy első lépésben az ágazati decentralizálási bizottságok a vállalatokkal együttműködve előkészítik a privatizálást (kijelölés és a vállalati vagyon értékelése). Második lépésben egyszemélyes részvénytársaságokat alapítanak, amelyek két párhuzamosan alkalmazott technika útján kerülnek magántulajdonba. Egyrészt ingyenes vagyonosztással, úgyneve­zett beruházási kuponok segítségével. E „voucher"-rendszer lé­nyege – szemben a lengyel gyakorlattal – az, hogy a felnőtt ál­lampolgárok viszonylag kis összegért vásárlási lehetőséghez jutnak. Ezzel vélik pótolni a privatizálási vásárlóerő hiányát. E kuponok nem rögzített értékűek, hanem értékük a beruházási jegy iránti kereslettől és a vállalati részvények kialakuló árfolya­mától függ. A másik technika a spontán privatizáció, mivel az ál­lam a tulajdonosi jogokat a privatizáció előtt a vállalatokhoz de­centralizálja, és a vállalatok privatizálását e vállalati felügyelő bi­zottságok fogják elvégezni.

3.2.7. Lengyelország

Lengyelországot a rendszerváltás a súlyos eladósodottság és a de facto és a de jure fizetésképtelenség állapotában találta. Ezen helyzet miatt Lengyelország az IMF és Világbank receptje­inek megfelelően – hazánkhoz hasonlóan – a gazdaság belső liberalizálásában és deregulálásában élenjáró ország. Sőt, a ta­valyi évben az amerikai Sachs professzor személyes asszisz­tenciája mellett egy sikertelen sokkterápián is átesett. A Balcerowicz-terv a rendszerváltás összes feladatát egyszerre és időben koncentráltan kívánta megoldani. Lényeges különbség a magyar viszonyokhoz képest, hogy a mezőgazdaságot a kismagántulajdon uralja, így a föld a tulajdonváltási folyamatban nem központi kérdés. A megoldandó feladat 7.500 állami tulajdonú vállalat pri­vatizálása.

Az első áttörést a tulajdonváltási folyamatban a Rakowski-kormány három törvénye jelentette 1988 őszén. E törvények kezdték meg a korábbi munkástanácsos-önigazgató megoldá­sok felszámolását. Ezen intézmények – amelyek a privatizálás legfőbb akadályát jelentik Lengyelországban – a Szolidaritás nyomására 1981 szeptemberében jöttek létre, és a dolgozók ke­zébe adták a vezetők kinevezésének és minősítésének jogát, a nyereség felosztásának meghatározását valamint a beruházási elképzelések jóváhagyását.

Az említett törvények a következő pontokon jelentettek áttö­rést:

A külföldi tőke szabályozásában karakterisztikus új elemet jelentettek a következők. Lengyel magántulajdonos is lehet part­ner vegyesvállalatban. Megszüntették a külföldi partner kötelező kisebbségi részesedésére vonatkozó előírást, ehelyett részvételi minimumot írtak elő 20%-os és 50.000 USD mértékben. 3 év adómentességet tettek lehetővé, amely idő preferált ágazatokba történő beruházás esetén meghosszabbítható. A vegyesvállala­tok az általuk teljesített export függvényében adócsökkentésre jogosultak, és mentesek az importvámok alól. Profitrepatriálási korlátozások nincsenek. Az ország rendelkezik szabadkereske­delmi övezettel.

E liberális szabályozás ellenére mindössze 350 millió dollá­ros külföldi tőkeberuházást regisztráltak. Az ország politikai han­gulata (félelem a német gazdasági terjeszkedéstől) és eladóso­dottsága (többször felmerült nyílt vagy burkolt nemzetközi adós­ságcsere-ügyletek lebonyolítása) továbbá is nyitott kérdéssé te­szi, hogy mi lehet a külföldi tőke szerepe a lengyelországi priva­tizációban.

Az adott keretek között 1988-tól indult meg a menedzseri pri­vatizáció (vagy ahogy ott nevezték: .nomenklatúra-privatizáció"), amelyet a bérszabályozás alóli mentesség is motivált. E folya­mattal szemben egyre nagyobb ellenállás alakult ki, és az 1989 szeptemberében alakult Szolidaritás-kormány leállította a mene­dzseri kezdeményezésű vállalatátalakulásokat. Ez és a külföldi tőkével kapcsolatos – a korábbiaknál tartózkodóbb – magatartás együttesen lelassította a privatizációs folyamatot.

E patthelyzet után külső nyomásra (a Világbank kényszeríté­sére) megalkották a privatizációs törvényt, amelyet 1990 júliusá­ban el is fogadtak. A törvény előkészítése éles társadalmi csaták között zajlott. Az önigazgatói jogok csorbítását az ingyenes és hitelből történő széles körű részvényszerzés lehetőségének be­építésével kívánták kompenzálni. A magyar gyakorlattól eltérően a lengyelek a tőkepiaci szabályok kialakítását a privatizáció fel­tételeinek megteremtése után valósítják meg. A törvény hatálya megközelítőleg 7000 állami vállalatra terjed ki, a termelés mint­egy 80%-át érintve. A „nagy privatizálás" a két legnagyobb ipar­vállalatot érinti, a „kis privatizálás" árverései pedig a kis- és nagykereskedelmet.

A törvény létrehozta a Tulajdonosi Átalakulás Minisztériumát, amelyet széles jogkörrel ruháztak fel. Illetékes a vagyonpolitika meghatározásában, a privatizálás gyakorlati menedzselésében, az értékpapírpiac szabályozásában valamint a külföldi tőkebevo­nással kapcsolatos politika és szabályozás kialakításában.

A törvény értelmében a vállalatokat a dolgozói tanáccsal és az igazgatóval való egyetértésben részvénytársasággá alakítják, amely cég részvényeit a Tulajdonátalakítási Minisztérium két éven belül köteles eladni. Kik lehetnek a részvények vásárlói, kik juthatnak részesedéshez kedvezményesen? A vállalat dolgozói a vállalati tőke 20%-át kedvezményesen (a névérték 50%-áért) vehetik meg. Ez 4 millió potenciális befektetőt jelent, ugyanakkor kizár az ügyletből 13 millió közszolgálati dolgozót. A privatizá­landó cégek részvényeinek 10%-át kívánják a „nemzeti privati­záció" keretében a lakosság körében ingyenesen és egyenlően szétosztani. Ez az elképzelés – különbözve a csehszlovák meg­oldástól – a kapott „vouchert" társadalmi örökségként juttatja az állampolgároknak, és a kuponok nem közvetlenül válthatók át ál­lami vállalatok részvényeire, hanem privatizációs alapok részvé­nyeit vásárolhatják meg velük. E célra 400 középvállalatot sze­meltek ki, amely vagyont húsz alapítványba teszik be, és a kura­tóriumok munkálkodnak a vagyon gyarapításán. Az alapítványok egy év múlva részjegyeket bocsátanak ki. Minden állampolgár minden alapítványból azonos részesedéshez jut. Ezután a rész­jegyek szabad tőzsdei forgalomba kerülnek.

A törvény a külföldieknek közvetlenül eladható részvényhá­nyadot 10%-ban maximálja. A jogszabály nem zárja ki, hogy a részvények másodlagos piaca révén vagy más úton ez a része­sedés nőjön, de e szabály mindenképpen fékező erő a külföldi tőke térnyerésével szemben. Lehetséges továbbá vállalatfelszá­molási eljárás keretében magánosoknak, dolgozóknak vagy kül­földieknek történő eladás, bérbeadás vagy más vállalatcsoport­ba olvadás.

A törvény igyekszik a kereszttulajdonlás lehetőségeit szűkíte­ni. Az elképzelések szerint a nagy privatizáció során a részvé­nyek 10%-a az alkalmazottaké, 20% a nyugdíjalapoké, 10% a kereskedelmi bankoké, 30% a kormányé lesz, és 30% kerül in­gyenes kiosztásra. A privatizációs folyamatot 1991 második felé­ben – az IMF nyomására – felgyorsították. A cél az volt, hogy az év végéig az 1991. augusztus végi 350-ről 1.000-re növeljék a közvetlen értékesítés vagy felszámolás útján közvetlenül ma­gánkézbe adott kis- és középvállalatok számát. Ugyanakkor még 1.000 vállalatot kívántak egyszemélyes részvénytársasággá alakítva privatizálásra előkészíteni. A magántulajdon részará­nyát 1991 végére 15%-ra tervezték, 1994 végére pedig 50% fölé kívánják emelni.

A lengyel gyakorlat részleges, kötvények formájában megva­lósítandó kárpótlást ismer. E kötvények a privatizálandó vállala­tok részvényeinek vásárlására fordíthatók.

4. Néhány értékelő megjegyzés

Kétségtelen tényként szögezhetjük le, hogy – a hivatalos propagandával ellentétben – a közép-kelet-európai privati­zációs vagy még pontosabban tulajdonátalakítási folyama­tot közvetlenül nem valamiféle gazdasági hatékonysági cél, hanem sokkal inkább a gazdasági hatalom újraelosztási szándéka vezérli. E hatalom-újraelosztás soktényezős játszma, amelyben egymással vetélkednek a kialakulóban lévő új burzso­ázia különböző frakciói, az állami bürokrácia különböző csoport­jai, tehát a hazai burzsoázia és bürokrácia, valamint a multinaci­onális tőke képviselői. Amennyiben elfogadjuk a tulajdon körüli osztályharc tételét annyiban a közép-kelet-európai privatizációk tipizálása a következő ismérvek alapján lehetséges:

Amennyiben igaz az, hogy a vizsgált privatizáció-tulajdon­átalakulás folyamatában a hatalom a döntő mozgatóerő, akkor azt is ki kell mondanunk, hogy ebből szükségszerűen – rövid és középtávon – negatív gazdasági hatások adódnak. Ezek közül azt kell kiemelni, hogy a tulajdoni átalakulások nem tompítják, sőt sok esetben erősítik (a külső és belső hatásokra) felgyorsult gazdasági leépülést. Ennek látható tünete a munkanélküliség gyors növekedése, nemkülönben az a tény, hogy nem látszik je­le pozitív szerkezeti változásoknak sem, mi több, a gazdasági visszaesést bizonyos értelemben erősítik olyan tényezők, mint a külföldi vállalatfelvásárlások, amelyeknek célja a konkurenciát jelentő termelés leépítése. Arra a kérdésre sem adhatunk pozitív választ, hogy a tulajdoni átalakulások biztosítanak-e többletbe­vonásokat a gazdaságban.

A kelet-európai privatizációk rövid- és középtávon nem jelen­tik a magántulajdon meghatározó térnyerését. A belső „eredeti" magántőke relatíve kis súlya és a külföldi tőke érdektelensége miatt itt döntően az állami tulajdon formaváltozásáról van szó.⁵ E formaváltozás szorosan összefügg a politikai rendszer­váltás nyomán az egyes országokban kialakult belső politikai harccal. E folyamatokkal egyelőre nem a tőkés gazdasági racio­nalitás alapján működő gazdaságok jöttek, jönnek létre, hanem átpolitizált szerkezetű képződmények, amelyek fokozottan ki vannak téve a belső és külső politikai hatásoknak. E szerkeze­tek hosszabb átmenetet jelentenek egy konszolidáltabb tulajdo­ni-társadalmi szerkezet felé. Az, hogy e konszolidáció milyen irányú lesz és milyen hosszú időt vesz igénybe, függ egy sor gazdasági és politikai tényezőtől.

A feltételezhető irányok közül két lehetséges típus érdemel kiemelést. Az egyik, hogy a térség gazdaságainak kulcspontjain (kereskedelmi bankok, a legjelentősebb iparvállalatok és keres­kedelmi vállalatok) a multinacionális nagytőke részvételével zaj­lik a privatizálás. A másik irány a nemzeti tőke megerősödésén valamint az államnak – e térségben nem hagyományok nélkül – a gazdaság kulcspozícióit továbbra is kezében tartó centralizáló szerepén alapuló társadalmi és így tulajdoni szerkezet. A tényle­gesen létrejövő állapotok e két irány országonként eltérő kombi­nációjaként jönnek létre.

Melyek a folyamatok irányát meghatározó főbb tényezők?

A politikai tényezők közül a térség politikai és katonai stabili­tását, illetve instabilitását kell említeni. Az utóbbi esetben az autarkia, az elzárkózás és a belőle fakadó konfliktusok esetén az államnak és az általa kreált nemzeti burzsoáziának lesz döntő szerepe a tulajdoni és társadalmi szerkezet kialakulásában. Amennyiben a destabilizálódás megáll, úgy növekedhet a külföl­di tőke szerepe a térség átalakulásában. Itt mindenekelőtt a sú­lyos eladósodottság lehet mozgatóerő. Amennyiben a külső tőkebevonás döntő motívuma az adósságszolgálati terhek telje­sítése lesz, akkor megnövekednek az ilyen alapon végrehajtott privatizáció negatív hatásai, és a térség könnyen Nyugat-Európa „hátsó udvarává" válhat. A külföldi tőke beáramlásának nagysá­gát, összetételét (állami és magántőke; ágazati megoszlás stb.) az egyes országok gazdasági teljesítményén, belső stabilitásán és a tőkeexport fogadási feltételein túl nagymértékben meg fog­ja határozni, hogy miként alakul a tőkés nagyhatalmak vetélke­dése és érdekeltsége a térségben, illetve miként sikerül rendez­ni az Európai Közösség integrációs folyamata során időről időre felmerülő konfliktusokat.

Végül, de nem utolsó sorban, a két lehetséges fejlődési irány bármelyikének megvalósulását befolyásolja, hogy a térség or­szágai között hogyan alakulnak a gazdasági kapcsolatok, ezek leépülése megáll-e, illetve sikerül-e a kereskedelmi, pénzügyi és termelési együttműködés kölcsönösen előnyös formáit és intéz­ményeit kialakítani, megteremteni.

Jegyzetek

1 A privatizációs kihívás Közép-Kelet-Európában. Az MTA Világgaz­dasági Kutató Intézete Tudományos Tájékoztató Szolgálatának közle­ményei. Simai Mihály: A 90-es évek „megváltása" In: A privatizáció Kelet-és Közép-Európában, pp. 112-115. Az ilyen típusú felfogást bírálja Ló­ránt Károly „A privatizáció társadalmi hatásai" című tanulmányában: Tár­sadalmi Szemle, 1991. 4. szám.

2 Ezen rész megírásában felhasználtam Czabán László tanulmányát.

3 Forrás: The Transformation of Economics in Central and Eastern Europe: Issues, Progress and Prospects. Annex 2. p. 2.

4 Lásd Losoncz Miklós alább adatolt művét.

5 Voszka Éva alább adatolt cikkében hasonlóan nyilatkozik a ma­gyarországi folyamatokról. Winiecki ellenben (I. ugyanott) – szerintem teljesen félreértve a folyamatokat – a kelet-európai tulajdonváltást döntően államtalanításnak tartja.

Felhasznált irodalom

Kelet-közép-európai privatizációs dilemmák (Közgazdasági Információs Szolgálat, E-53, 1991. június 17.).

A privatizációs kihívás Közép-Kelet-Európában (Lezárva 1990. szep­tember). Az MTA Világgazdasági Kutató Intézete Tudományos Tájékoz­tató Szolgálatának Közleményei.

Gazdasági átalakulás és privatizáció. Tájékoztatás a kelet-közép-euró­pai tapasztalatokról. Összeállította: Csorba József és Zöldné Rosta Ma­rietta Tulajdon Alapítvány, Privatizációs Kutatóintézet (1991. április).

Andrej Petrov: Privatizálás a Szovjetunióban. Szovjet fűzetek II. Magyar Ruszisztikai Intézet, 1991.

Csaba László: A közép-európai rendszerváltás és stabilizáció – vannak-e más tanulságok? Konjunktúra-, Piackutató és Informatikai Intézet, Műhelytanulmányok, 1991. június.

Timothy King: A külföldi működőtöké-beruházás és a kelet-európai gaz­dasági rendszerváltás. I. és II. rész. Külgazdaság, 1990. 12. szám, 1991. 1 .szám.

Voszka Éva: Homályból homályba. Társadalmi Szemle, 1991. 5. szám.

Wladimir Andreff: A francia privatizálás tanulságai Kelet-Európa számá­ra I. és II. Külgazdaság, 1991. 9. és 10. szám. Harmadik szektor (tanulmányok). (Nonprofit Kutatócsoport Bp., 1991.)

Winiecki: A privatizáció sajátosságai a kelet-európai gazdaságokban. Közgazdasági Szemle, 1991. 1. szám.

Nuti: A szocialista gazdaság privatizálásának általános kérdései és a lengyel eset tanulságai. Külgazdaság, 1991. 4. szám.

Réti Tamás: A gazdasági rendszerváltás problémái Kelet-Európában. Aula, Bp., 1991.

Losoncz Miklós: Kelet-Európa világgazdasági környezete: külső erőfor­rás-bevonási lehetőségek a nyugati törekvések tükrében. Kézirat, 1991. június.

The Transformation of Economics in Central and Eastern Europe: Issues, Progress and Prospects. World Bank, Washington, Április 3, 1991.

Czabán László: A nyugat-európai privatizációs folyamat néhány össze­függése. Kézirat, Bp. 1991.

Államtalanítás és privatizáció a Szovjetunióban. Összehasonlító privati­zációs tanulmányok. Tulajdon Alapítvány, Privatizációs Kutatóintézet, Bp. 1991. augusztus

Az Öböl-háború nem hasonlítható össze annak a több mint 120 fegyveres konfliktusnak egyikével sem, amit a második világhá­ború befejezése óta megértünk. Áll ez nem csupán a dolgok gazdasági, geostratégiai és ökológiai következményeire, hanem e katasztrófa szociálpszichológiai méreteire is.

Ha a gondolkodás visszahull a barbárságba…

Az Öböl-háborúra éppen a történelem olyan szakaszában került sor, amikor először jutott világszerte érvényre az a gondolat, hogy nem lehet többé háborúzni, hogy a mások biztonsága előfeltétele a saját biztonságunknak is, és hogy az emberi civilizáció csak akkor élhet tovább, ha az államok közössége utat lel egyfajta, a világot átfogó „belpolitikához" is. Az újfajta gondolkodás – mondhatni: a reálisan lealkonyuló szocializmus tervezete, mely méltán megérdemelné a Nobel-dí­jat – azt a reményt ébresztette az emberiségben, hogy felismer­heti civilizációjának fordulópontját, s új partok felé indul. Az a tény, hogy a háború ennek ellenére lehetségessé vált, az érte­lem aligha túlbecsülhető kudarca. Ennek révén ugyanis nem­csak a háborúk megnyerhetőségének illúziója ébred újjá, hanem a barbárság is visszatér a népek látszólagos szolida­ritásának fedezéke mögül, s a közös biztonság stratégiáját át­forgatja a népek által közösen eltűrt népgyilkossággá. S újra megtörténik: a humanista gondolatot a népgyilkosság és az el­nyomás ideológiájának igazolásává minősítik le.

A helyzet globálisan problematikus állapota láttán el­kezdődött a népek társadalmi lelkületének átalakulása. A kétel­kedés a haladás eddigi paradigmájában, a nemzeti és nemzet­közi veszélyeztetettség iránti érzékenység és az a bizonyosság, hogy az emberi civilizációnak alighanem vége, a 80-as években nem csupán oda vezetett, hogy egy másfajta gondolkodás kez­detei bukkantak fel, hanem egyfajta általános feszültséget és fé­lelmet okozott. Pszichológiai szemszögből nézve olyan jelen­séggel állunk szemben, amely az egyének identitásának válsá­gához és az értelmezések ellehetetlenüléséhez vezet. Akárcsak minden más válság, ez a pszichikai állapot is hordoz magában lehetőségeket, ám veszélyeket is. A kollektív szubjektumok ilyenkor nem viselkednek másképpen, mint az egyéniek: ké­pesek arra, hogy újfajta értelmezéseket és cselekedeti for­mákat vegyenek fel, de arra is, hogy visszahulljanak a már elfeledett korábbiakhoz. Az embernek az a benyomása, hogy az Öböl-háborúra az utóbbi érvényes.

A helyzet nem új. Évszázadunk két világháborúja előtt is észlelte már az emberiség azt a lidércnyomást, mely végül ke­serű valóságnak bizonyult. A békekutatók számára még min­dig rejtély, hogyan történhetett, hogy a diplomácia minden baljós előérzete és nem csekély igyekezete ellenére is meg­történt az, amitől mindenki félt. A népek és a kormányok na­gyobb mértékben sodródtak a háborús helyzetek szaporodá­sa és éleződése felé, semmint akarták volna. Nem mintha nem lettek volna – akárcsak ma – minden oldalon olyan erők, amelyek akarták a háborút; ám a dolgok kiterjedése és lefolyása ellentmondott még a legharciasabb szándékoknak is. Lehet, hogy megismétlődik a történelem?

A történészek, a politológusok, meg – amióta ilyenek is lé­teznek – a békekutatók mindenkor gondosan összeszámolták a politika melléfogásait és a katonaság téves számításait. És még­is, mindig marad valami érthetetlen. Ezt a maradékot rendszerint átengedik a pszichológiának, a szociológiának meg másoknak, akik az emberi cselekedetek magyarázatával foglalkoznak. Az első világháború után a pszichológia, a második után a szocio­lógia vállalta, hogy az emberi lélek mélységeiben vagy egész nemzetek szocializálódásának felforgató hatású töréseiben ku­tasson az érthetetlen, a megmagyarázhatatlan után. Emlegették a halálvágyat, a tömeghisztériát, holmi hatalmas, áldozatokért ki­áltó emberi felsőbbrendűségről beszéltek, meg mindenféle más­ról. Ha megmagyarázhatatlan dolgokról van szó, soha nincs híja a magyarázatoknak.

A marxizmus nem csupán kivonta magát az ilyenfajta értel­mezések alól – ellenséges ideológiának tekintette őket. A politi­kát nem lehet „pszichologizálni", a lélek mélységein túlmenően mindenekelőtt az ember érdekei iránt kell kérdezősködni – már­pedig azok kézenfekvőek. De a marxista értelmezések után is visszamarad egyfajta rossz érzés. Mert a töke érdekeltségeit és az imperialista stratégiákat meg lehet ugyan magyarázni, azt vi­szont nem, ha mindezek fatalista módon olyan háborús kataszt­rófákba torkollnak, melyek révén sem örvendetes profitokra, sem a dolgok eredményes befejezésére nincs remény. Mivel magyarázható, hogy az áldozatok tettesekké válnak? Megnyug­tató materialista választ kell találnunk, mert az áldozatok őrülete sem a nyilvános véleménynyilvánítók remek manipulációiból, sem a biologisztikus hajlamokból nem vezethető le.

A háború és a szocializmus válsága

Számos olyan ok található, melyek révén kapcsolatba lehet hoz­ni egymással az Öböl-háború kitörését és a szocialista fejlődés eddigi útjának hanyatlását. Várható volt, hogy a kelet-nyugati konfliktus kiesése révén felerősödik az észak-déli; az is előre látható volt, hogy az USA nem fogja elmulasztani azt a kedvező pillanatot, amelyben sor kerülhet az amerikai elnök szeme előtt lebegő ábránd, a Pax Americana feltámadására, amihez a gonosz Szaddám Huszein most ha nem is indítékot, viszont vissza nem térő alkalmat szolgáltatott. Azt is ki lehet számítani, hogyan illeszkedik ez a háború a három kapitalista főcentrum, az USA, Japán és Nyugat-Európa viszonyába. Alap­jában véve azonban ezekkel a momentumokkal is, csupán a há­ború szociális-gazdasági, vagyis objektív vetületét ragadtuk meg, s nem azokat a szubjektív mozzanatokat, amelyek kitelje­sítik az őrületet.

A szocializmus válságának nem csupán globális-stratégiai vetülete van, hanem ideológiai is; ám még ez is csupán része a társadalmi gondolkodás átfogó válságának. Évek óta írunk és beszélünk arról, hogy az emberiség történetében megváltoztak a paradigmák, hogy mélyenszántó áttörésekre került sor, hogy lehetségessé vált az emberi civilizáció hanyatlása, s hogy nincs hiány olyan adatokból, amelyek a valóság szörnyű voltát tanúsít­ják. S miközben a tudós urak és hölgyek a modernség bukását latolgatják, egyre terjeszkedik a családi televíziós szobákban a borzalom. Előbb a Római Klub kasszandrai sikolyai, mert kime­rülnek a természet forrásai, azután pedig a harc a NATO kettős határozata, az atomvilág holocaustja ellen, és végül Csernobil, az ózonlyuk, az őserdő halála, az AIDS és sok minden egyéb ellen. Higgyünk bár a haladásban vagy az emberi értelemben – a médiumokban egyik sokkoló műsor a másik után zúdítja reánk korunk borzalmait.

Ez persze nem újdonság. Valamennyi kapitalista világkrízisre mindenkor egyfajta mélyenszántó nihilizmus volt jellemző, s nincs hiány materialista magyarázatokban, érdekfeszítő adalé­kokban arról, mi az összefüggés a társadalmi fejlődés krízisei és az emberi gondolkodás válságai között. Csakhogy ma minden másképpen van. Először is: nem csupán a filozófia vagy a szel­lemi tudományok válságával van dolgunk, hanem – a világot át­fogó médium-hálózat következtében – a tömegtudat válságával és az eddigi haladás-orientált gondolkodás töredékessé válásá­val, a tudományok, a politika és mindennemű társadalmi autori­tás válságával. Az, hogy mind efölé kiterjeszkedik a tájékozódás válsága, s ezért újból felbukkan a félelem, empirikusan igazolha­tó, s talán legláthatóbban az új szociális mozgalmakban tükrö­ződik.

Másrészt azonban a produktivisztikus-kapitalista haladás válsága ma éppenséggel az elméleti és gyakorlati antikapi­talizmus válságával esik egybe. Nem csupán a szocialista ál­lamközösség, hanem a hajdani kommunista és szocialista pár­tok is ott állnak elméleteik és értékrendszereik halotti máglyája előtt. A hajdani „reálszocialista országok", a harmadik világ né­pei és a baloldali mozgalmak elvesztették tájékozódó képessé­güket, s – ami még fontosabb – azt a lehetőségüket, hogy egyáltalán tájékozódhassanak. A marxista gondolkodás válsága elmélyült ugyan a reális szocializmus válsága nyomán, de nem ez a válság oka. Régebbi dolog ez: akkor kezdődött, amikor a marxisták először becsülték alá az emberiség újabb problémáit, és akkor érte el a csúcsot, amikor a 80-as években elkezdődött az újkonzervativizmus diadalmenete.

Az ember alighanem a spekuláció vékony jegére lép, amikor azon tűnődik, vajon hogyan festene a világ a szocializmus effaj­ta gyakorlati és elméleti lesüllyedése nélkül, s hogy vajon ugyan­úgy belecsúszott volna-e egy háborúba, mint most. Csak annyi biztos, hogy a szocializmus süllyedésének szubjektív oldala nem kevésbé fokozta egy háború valószínűségét, mint egyfajta geo-stratégiai bomlás.

A félelem megkeresi félelmének okát

Az, hogy a legfőbb kapitalista országokra egyre nagyobb mér­tékben jellemző a jövőtől való félelem, a jelek szerint nem egy lelki háborús készségre, hanem annak ellenkezőjére utal. Hogy mekkora a félelem a háborútól, az éppen az NSZK hatalmas bé­ketüntetésein látható: emocionális áramlásaik mélységes, az életet illető félelmeket tükröznek. Ám azt is számításba kell ven­ni, hogy ugyanakkor több mint kétharmaduk támogatta a hábo­rúba való belépést, hogy még a réges-régi békeaktivisták is hir­telen az alaptörvény megváltoztatását követelték, s ugyanakkor azt is, hogy német fegyvereket szállítsanak Izraelnek, a háború lehetséges résztvevőjének. Az emberben már-már az a benyo­más keletkezik, hogy éppenséggel a háborútól való félelem az, ami a háborúba hajtja az embereket, hiszen háborús lelkesedés aligha akad. Ám a médiumok által rendezett komputerháború tiszta, „fájdalommentes", technikailag tökéletes, s ugyanazzal a béke-fétissel takaródzik, mint az újabban ismét szóba kerülő SDI-program. Nem képtelenség, hogy a csak imént lelepleződött hazugság, miszerint a több fegyver nagyobb biztonságot jelent, most olyan formában támad fel, hogy még háború révén is lehet békét teremteni?

Ha nem ellenkeznék tapasztalatainkkal, az ember azt mond­hatná az USA-kormányról: mesteri, tudományosan megalapo­zott módon ért ahhoz, hogy a háborútól való félelmet háborúra való készséggé változtassa át. A dolog azonban valószínűleg úgy áll, hogy a Fehér Ház adminisztrációja csupán ügyesen kap­csolódik a mindennapi tudathoz, mely inkább aggódva, semmint optimistán tekint a jövőre, s hogy éppen a látens, de sokrétű vi­lágkrízis okán keletkezett állapotoknál fogva bocsátkozhat bele a háborúba.

A félelem rossz tanácsadó, mondja a népnyelv, s ezzel me­gint egyszer bölcsebb, mint sok más tele szájjal szóló tudomány. Az ember félelmeinek mindenkor több forrása is van, s csak rit­kán közli a tudattal, mitől is tart. Minél kevésbé ismert a valóság, annál nagyobb a félelem. A félelem az ismeretlen, a leselkedő borzalom, mely annál nagyobb, mennél csekélyebbnek bizonyul az értelem tájékozódó képessége. Kisgyermekeken tanulmá­nyozhatjuk, hogyan keletkezik a félelem, s mit tesz velünk. Ott alakul ki, ahol csődöt mond a tájékozódás, ahol megbúvik az is­meretlen, és bizonytalan az eljövendő. A félelmek olyanok, mint az igények: eleinte nem specifikusak, szétszakadozottak, s kez­detben csupán szorongást keltenek, mely paradox módon csak akkor szűnik, ha a félelem megtalálja a tárgyát. Nemcsak az is­meretlen veszély lelki hárítása, hanem már a felismerése is hoz­zásegít a feszültség csökkenéséhez.

A gyermekek azok, akik a legláthatóbban, a felnőttek ennél jóval szublimáltabb módon győzik le félelmeiket – úgy, hogy va­lamilyen alapot találnak a számára. A gyermekek szétszórt iszo­nya permanensen hoz létre kísérteteket és monstrumokat; ezek­re nemcsak ráirányul a félelem, hanem a szó legszorosabb ér­telmében ki is merítheti önmagát. A felnőttek sem igen cselek­szenek másképpen. Sohasem nagyobb az igény a horror, az erőszak filmbeli fantáziaképe iránt, mint olyan időkben, amikor nagy a rettegés; a pszichoanalízis meggyőzően bizonyította be a „fekete humor" példáján, hogyan igyekeznek az emberek hor­ror-látomások segítségével legyőzni a félelmeiket. Van olyan re­agálás a félelemre, mely félelmet keltő szituációk bevonásába torkollik. És megint csak a néplélek mutatja fel végső következte­tésként a végzetes konzekvenciát: az ember öngyilkos lesz a haláltól való félelmében.

Az ugyanis, amit egyszer már (tévesen) halálvágyként inter­pretáltak – mármint azt a megmagyarázhatatlan készséget, hogy az ember a romlásba vesse magát -, sokféle mindennapias magyarázatra alkalmas. Akiket szenvedélybetegség gyötör, általában jól tudják, hová vezet ez: a személyiség teljes szétszóródásához, idült kórhoz és halálhoz. Ám ez a felismerés koránt­sem a visszafogásra, hanem éppen a mértéktelenségre viszi rá őket. Az ember feladja magát, s mindent megtesz, csak hogy önnön romlását siettethesse. A katasztrófától való féle­lem egy önmagát beteljesítő próféciához vezethet, ha a felhal­mozott emocionális indulat túlmegy a határon. Márpedig a törté­nelem azt mutatja, hogy ez az „önmagát beteljesítő prófécia", melyet a szociálpszichológia jól ismer, nem csupán az egyes emberek, de akár egész népek fölött uralkodhat.

Az Öböl-háborúban nem csupán annak a régies gondolko­dásnak a tartóssága nyilvánul meg, amely jogosnak tekinti, ha valamely vétket a vétkező módszereivel torolnak meg; egyúttal reprodukálódik az áldozat mítosza is. Miközben a politikai és ka­tonai gondolkodást – minden józanság ellenére – az ótestamen­tumi „szemet szemért – fogat fogért" elve uralja, ennek számos kritikusa az elkerülhetetlenség gondolatának áldozata lesz. Úgy tetszik, mintha ezzel a halálvágy pszichoanalitikus gondolkodá­sát igazolnák, melyet már oly sokszor használtak fel arra, hogy magyarázatot találjanak a tömeges áldozatvállalás irracionalitá­sára. Ám még ha a genetikusan öröklődő halálvágy csupán fik­ció volna is, akkor is léteznek hagyományos gondolkodási min­ták, melyek ugyanúgy hatékony hordozói az információknak, mint a genetikai kódok. Példa rá a vétkesek bűnbánatos készsé­ge arra, hogy tévedéseiktől büntetés révén szabaduljanak meg. Ez a fajta, az Ítéletnap-kategóriában való gondolkodás – beleért­ve a megérdemelt büntetést, mely még a bűnözőket is arra készteti, hogy tudat alatt szembenézzenek saját beismeréseik­kel – lidércnyomásként nehezedik a nyugati világ szocializált tu­datára. Számos irracionális cselekedetünkben egy olyan, sok ezer esztendős bűnkultúra örökösei vagyunk, amely azt sugallja, hogy a szenvedést önnön bűnözési képességünk eleme gyanánt fogadjuk el.

Bármily őrületesnek tűnjenek is ezek a magatartási példák – különösen akkor, ha arról van szó, hogy egész népek hajlamo­sak arra, hogy vesztükbe rohanjanak -, ezek mégis a társadalmi realitás részei. Olyan realitásé, melyet a szociálökonómiai társa­dalomelmélet persze jó sokáig elhanyagolt. A marxizmus ugyan nem tagadta annak idején a társadalom szubjektív tényezőinek szerepét, de annak sajátos törvényszerűségeit nemigen vizsgál­ta meg. A történelem szubjektív vetületeit, az emberek igényeit, rezdüléseit és szenvedélyeit csupán objektív feltételek vissza­tükröződésének, nem pedig önálló, történelmet építő realitások­nak ismerte el; lemondott a szubjektív tényező gondolati átvilágí­tásáról, a megváltoztathatatlan objektív törvényszerűségek ma­radványaira redukálta azt. Ám sem az individuum, sem a tár­sadalom nem csupán a társadalomgazdasági bázis követ­kezménye, az egyének is, a társadalom is szubjektummá válnak: azáltal, hogy magukévá teszik a teljes emberi történe­lem kulturális örökségét. Olyan örökség ez, amely átfogja a for­mációkat, mely sokkal lassabban fordul másfelé, mint a társa­dalmi-gazdasági feltételek, s viszonylag önálló tényezőként működik. Éppen az Öböl-háború látszólagos irracionalitása mu­tat rá, milyen elengedhetetlenül szüksége van a materialista tár­sadalomelméletnek a társadalmi szubjektumok elméletére, hogy megérthesse a történelem szubjektív vetületét.

Megcáfolódott-e a békére kész imperializmus tézise?

Az utóbbi évek marxista vitái során jelentős szerepet kapott a modern kapitalizmus elemzése. A „békeszerető imperializ­mus" szószólóit a jelek szerint megcáfolta a valóság, s a megbékélésre hajlamos imperializmus képe immár csak ájtatos ábrándként tünedezik el a tőke való, ismert arculata mögött. Ám ha az előbbi meggondolások alapján eljutunk ahhoz a felisme­réshez, hogy e háború javaslói és ellenzői nem csupán racioná­lis megfontolások által vezettetik magukat, mi több: hogy embe­rek óriási csoportjai olyan magatartást tanúsítanak, mely ellent­mond egy még rövid idővel ezelőtt is elfogadott logikának, akkor más következtetésre is juthatunk: a modern kapitalizmus ob­jektíve – vagyis: gazdasági szemszögből – ugyan képes len­ne a békére, ám szubjektíve képtelen rá.

A békére kész kapitalizmus tézise valójában nem jelent egyebet, mint azt, hogy gazdasági törvényeit háború nélkül is le­het érvényesíteni, mi több, mai fejlődési feltételei mellett és te­kintettel a világ állapotára, mely a civilizáció vége felé halad, ob­jektíve is rákényszerül a békére. A strukturális harcképtelenség nem fikció, hanem tudományosan ellenőrizhető tény. Csak aki a modern társadalmak analízisekor még mindig egy gazdaságilag redukcionalista társadalomelmélet híve, az gondolhatja, hogy a gazdasági békére való készség „belenyugvást" jelent.

Ám a régifajta gondolkodáson, azon az évezredek óta működő logikán, mely szerint az erőszakot csak erőszakkal le­het kiiktatni, maga a kapitalizmus sem képes túltenni magát. Még akkor sem, ha háború nélkül is megállna a lábán: gonosz­ságai az általa kizsákmányolt, elszegényített harmadik világban mindig újra és újra előidézik az erőszakot, melyre a régi gondol­kodás szerint csak háborúval lehet válaszolni. Az újfajta gondol­kodás – ezt még a nagykapitalizmus bölcsebb képviselői is az egyetlen kiútnak tekintik – nyilvánvalóan jóval gyengébb annál, semhogy olyan helyzetben, mint amilyen Kuvait annexiója után alakult ki, gyakorlati politikát hozzon létre. Nem volna szabad ennyire félvállról venni az olyan régi dolgok felülkerekedését, amilyenek például a különlegesen agresszív tőkefrakció győzel­me vagy a fegyvergyártás. Ha több milliónyi ember, akinek gaz­dasági szempontból semmi oka sincs arra, hogy háborúra vágy­jon, elkerülhetetlennek, jogosnak és a nemzetközi jogbiztonság aktusának tekinti ezt a háborút, akkor ez csupán azt igazolja, mi­lyen kevéssé tartós egyelőre az újfajta gondolkodás.

Ismeretes, hogy az emberek fejében nem csupán racionális gondolatok támadnak; ha a valóságot akarják értelmezni, je­lentősen befolyásolják őket az érzelmek is. A felfokozott emóci­óknak – amelyek között nagyon is helyet kap a félelem – az a következménye, hogy csődöt mond a racionális gondolkodás. Az egyén ilyenkor visszahullik az archaikus gondolkodási mintá­hoz, akkor is, ha ezen régóta túllépett már; s ilyenkor kész min­dennemű józan állapotban elfogadott logika ellenében cseleked­ni. S ha a kollektív felpezsdülés állapota további dinamikát bon­takoztat ki, az még a legjózanabb fejeket is képes magával ra­gadni.

A világ jelenlegi veszélyhelyzete – ide tartozik többek között az a folyamat, melynek során széthullani látszik a Szovjetunió – nyilvánvalóan egyfajta szociálpszichológiai izgalmi helyzet, melynek révén az ember mindent elfelejthet, amire az utóbbi esztendők új felismerései tanítottak meg bennünket. A helyzet tehát pszichológiai szemszögből nézve igencsak veszedelmes.

(Fordította: Meller Ágnes)

Utopie Kreativ, 1991/8.

Önt az úgynevezett szocializmusban üldözték. Nyilván mint „klerikális elemet" jobboldalinak nyilvánították. Ugyanakkor én már azt is hallottam egyházi embe­rektől, hogy az Önök mozgalma az egyházon belül radikális, végső soron „bal­oldali". Ezek a kategóriák azonban valószínűleg nem alkalmasak az Önök moz­galmának leírására. Ebben az esetben viszont úgy kell feltennem a kérdést: vol­taképpen mi is ez a mozgalom? Hogyan jellemezhető, melyek a legsajátosabb vonásai, értékei?

Egy dolgot a történetéből lehet a legjobban megismerni. Olyan családban születtem, amelyben meghatározó volt, hogy amikor 4-5 éves kisfiú voltam, édesapám ateista-agnosztikus, szabad­gondolkodó álláspontjából – úgy, ahogy a francia konvertiták nagykönyvében meg van írva – egyik pillanatról a másikra, action gratuite-ként, megtért. Jött haza Dorottya utcai hivatalából, a Községi Takarékból, 1924 májusában Mester utcai lakásunkba, átment a Bakáts téren, ahol a templomból kiszűrődött az orgo­naszó, bement és ott egyálltó helyében megtért. Ennek követ­keztében én kisfiú koromban egy frissen megtért édesapának a hatása alá kerültem, és azután, gondolom, minden nap, 4-5 éves kisfiú módjára hókusz-pókuszoltam, miséztem, és a másfél évvel idősebb nővéremnek ott kellett térdepelni, mint ministránsnak. Utána lett jezsuita családi gyóntatónk, akihez kivonultunk babakocsistól; ott aztán meggyónt az egész család. Majd 10 éves koromban bekerültem a Piarista Gimnáziumba, ott bele­szerelmesedtem a piarista életformába – és 36-ban, amikor le­érettségiztem, beléptem a rendbe. Csodálatos magyartanárom volt és én is magyar-német szakos piarista tanárként kezdtem felszentelésem után, a 42-43-as évben a működésemet. A 30-as években a Pázmány Egyetemen még csodálatosabb pro­fesszorok óráit hallgathattam és közben figyeltem Szabó Dezsőre, Németh Lászlóra, Kovács Imrére, Veres Péterre. Így aztán a nagy dúlás, a „felszabadulás", úgy ért, hogy 1945 tava­szán első dolgom az volt Debrecenben, ahova a rend helyezett, hogy ingyenes kollégiumot koldultam össze a falusi tehetség­mentésben, a tehetségvizsgák által kiszűrt – ahogy Debrecen­ben akkor a rendtársaim mondták – „csodaparasztoknak", mert hát világos volt számomra, hogy „a 3 millió koldus országa" tűrhetetlen, és fel kell emelni a magyar parasztságot, oda kell ül­tetni az élet asztalához, és éppen ezekre a szűz népi erőkre építve kell másmilyenné formálni a magyar jövendőt. Nos, ebből érthető, hogy ekkor bizonyos érintkezési pontok voltak a pa­rasztpárt radikális balszárnyával is, és az is, hogy Debrecenben 45 őszén is, 46 őszén is a városi diákbizottság elnökének – a kálvinista Debrecenben! – az én diákjaimat választotta meg de­mokratikusan a város ifjúsága, mert ennek a szellemi múltnak következményeképpen érződött valami átütő erő. Utána jött 47, a fordulat éve, és kiderült, hogy én vagyok a legreakciósabb erő Debrecen városában. Akkor aztán eljött hozzám a MEFESZ-bizottság – az akkori kommunista ifjúsági szervezet -, mondván, hogy hát nyilatkozzam, és tagadjam meg Mindszentyt mint a magyar nép ellenségét. Mondtam, hogy ami Mindszenty nézeteit illeti, azok nem mindenben az én nézeteim, s hajlandó vagyok akár ki is fejteni, hogy mit látok másként, csak azt kérem, hogy ők is fejtsék ki ugyanabban a sajtóorgánumban, hogy ők mit lát­nak másképpen, mint Rákosi Mátyás, és akkor részemről semmi akadálya a dolognak. Ennek aztán az lett a következménye – és most már 48 őszén vagyunk, s már egyetemi lelkész vagyok, reggel 7-től 8-ig tartottam hetenként az egyetemisták számára teológiai oktatást -, hogy bevonult vagy 200 népi kollégista a te­rembe, a katedrára penderültek, és elmondták, hogy én összeszűröm a levet a reakciós Mindszentyvel, és a nép egyete­mén az ilyennek semmiféle helye nem lehet – távozzak. Egy november végi-december eleji sötét hajnalban történt, és hát körülbelül innen számít az én hosszú évtizedekre nyúló teljes földalattiságom, vagy illegalitásom. Ebben a szorongatottságban, amikor a kommunisták által irányított társadalmi élet azt magyarázza, hogy senkinek sem lehet helye e társadalomban, aki nem fújja azt a nótát, amit Rákosi Mátyás közvetlenül Moszk­vából jövő áttétellel diktált nekünk, jutok tehát el az evangélium­hoz, közelebbről ahhoz, hogy szemben Rákosi Mátyásékkal és szemben egy 1700 esztendős keresztény múlttal, szemben e két mozgalom, a kereszténység és bolsevizmus közös vonásá­val, hogy tudniillik úgy kell az emberiség dolgait rendbe tenni, hogy megtaláljuk a bűnösöket és aztán elnáspángoljuk őket, azazhogy felszámoljuk – Jézus azt mondotta: szeressétek az el­lenségeteket! Ekkor kezdek rájönni, hogy ez Jézus részéről nem jámbor duma, hanem végiggondolta, hogy az emberiség ügyei rendbetételének ez az egyetlen lehetséges alapja. És mindaz, ami a magyar társadalomban Bulányi-jelenségként, vagy Bokor-­jelenségként ebben a félszázadban adódik, az abból ered, hogy barátaimmal együtt következetesen végiggondoljuk: ettől eltávo­lodva minden zsákutcába és tragédiáról tragédiába jut. Tehát a verekedés ördögi körét egyszer végre meg kell törni. Azt hiszem erről van szó.

Tehát önben a sztálinizmusnak a tapasztalata erősítette fel azt a gondolatot, hogy az egyházban is rossz tendencia az, ami működésének a türelmetlen olda­lát képezi, s ami köztudottan, mondjuk, az inkvizícióban nyilvánult meg? Szó­val ez a tapasztalat kellett hozzá, vagy ez önnek már korábbi gondolata volt?

Egy sokkal közelebbi, a XX. századi magyar társadalom adta magyar tapasztalat indított erre. Láttam, hogy az egyház legjava erőinek részéről történő reformkísérletek annak érdekében, hogy ne három millió koldus országa legyünk, megbuktak az ál­lami hierarchián, és még sokkal inkább az egyházi hierarchián. Az a furcsa érzésem támadt Rákosi Mátyás terror-Magyarorszá­gában, hogy még ezek is inkább akarnak valamit, mint mi, a ka­tolikus egyház! Mondom, a Rákosi terror-Magyarországában volt ez az érzésem, és egy önérzeti, s ezen keresztül identitás-prob­lémába kerültem. Hogy lehetek én egy – nemcsak a Rákosi Má­tyásnak a szemében, hanem az én megítélésemben is – „reak­ciós" intézménynek, a társadalmi problémákat valójában meg nem oldó intézménynek a képviselője, amikor bennem elevenen él, hogy csak a legkülönb eszme elkötelezettje lehetek, és ezért nem vállalhatom semmiféle megfontolásból, hogy egy másodhe­gedűs társaság tagja legyek. És ez az az időszak, amikor láza­san kutatok azután, hogyan is lehet az én Istenhívő, Istenben gondolkodó, Istenhez ragaszkodó és Jézus Krisztus nevét emle­gető alapállásomból a legkülönb éneket énekelni. S itt, az evan­géliumnak ebben a mondatában találom meg azt a lehetőséget, hogy továbbra is az maradhassak, aki voltam, de úgy, hogy a legkülönb éneket, az igazi reménységet nyújtani tudó éneket tu­dom énekelni. Szóval a XX. századi magyar társadalmi nyava­lyák határoztak meg engem!

És ebből tulajdonképpen mi volt az – említette, hogy a parasztpárti írók hatása, de személyesen mi az -, ami emberileg mozgósította? Mi volt az, amit ebben – tehát a parasztság felemelésében és egyáltalán a viszonyok megváltoztatásában – döntő teendőnek gondolt, és miért?

Azt hiszem, hogy ha igazán beleások abba, ahogy az egész megszületett, akkor el kell jutnom ahhoz a gondolathoz, amit a Szekfű Gyula által szerkesztett kötet fémjelez – 39-ben jelentette meg a Magyar Szemle kiadásában -: „Mi a magyar?" Nemzeti hivatástudatunk kérdését veti fel a 30-as évek Európájában. A legtisztább humanizmust képviseld személyek is, mint Babits Mihály vagy Prohászka Lajos, úgy érezték, hogy ennek a nép­nek, nemzetnek is el kell foglalni az őt megillető, szellemileg méltó helyet a népek családjában. Én mint gimnazista abban ne­velkedem, hogy vissza kell szerezni Nagy-Magyarországot, mert a trianoni sebünk kibírhatatlan. Mint egyetemista abban nevelke­dem, hogy nemcsak az a gondunk nekünk, hogy el van szakítva tőlünk a magyarság több mint egyharmada, hanem az is gon­dunk, hogy az el nem szakított kétharmad odaülhessen az élet asztalához. Tehát az egész abból indul ki, hogy én a magyar tár­sadalom problémáját akarom megoldani, ezen a mondjuk Babits neve által fémjelzett humanista alapon (mondhatnám ehhez Né­meth Lászlót is, akiben már összefonódik a humanista vonal és egy nem irredenta, nem soviniszta, de erőteljesebben nemzeti vonal). És a 40-es évek végére ez a babitsi és, mondjuk, Né­meth László-i és talán még Sinka nevével fémjelzett vonal bukik el politikailag a kommunisták terrorja alatt. Érzem hogy ezzel a terrorral nem tudom Sinkát és Németh Lászlót és Babitsot ütköz­tetni, előveszem hát Jézus Krisztust, aki már nem nemzeti ügy­höz szól hozzá, hanem ugyanolyan egyetemes emberi széles­séggel szól, mint amilyen emberi egyetemes szélességgel szól a Kommunista Kiáltvány. Így jön ki aztán az a végeredmény, hogy a Kommunista Kiáltvány minden újdonságával együtt szakálla­sán régi, és követi az egész nagy-konstantini kereszténységet, amennyiben a problémáknak a megoldását mindkettő abban lát­ja, hogy ezeket és ezeket kell bitófa és haláltáborok segítségé­vel felszámolni az emberiség érdekében. Jézus Krisztusnak van koncepciója akasztófák és haláltáborok nélkül is.

Az a része a gondolatnak, amit úgy fogalmaz, hogy „odaültetni az embereket az élet asztalához", vagy ennek legalábbis egy része, egyfajta szociális gondolat, egy szociálisan igazságosabb társadalom eszménye; és én úgy gondolom – eb­ben talán egyet is értünk -, hogy egy humanista gondolkodásban ennek feltétle­nül részt is kell kapnia. Ma az önök közösségében, a Bokor bázisközösségben ez a gondolat miképpen van jelen?

Az elmúlt évtizedek során bennünket a következő gondolatok határoztak meg. Nem lépünk be a pártba, és nem járunk presszóba titkosrendőrökkel beszélgetni, aminek következtében nem fogunk felülérvényesülni, és érvényesülni sem fogunk, csak alulérvényesülni. Amit nem éltünk át bajnak, mert Jézustól azt tanultuk, hogy a felülérvényesülők biztosan nem tudnak Isten Országát csinálni, és az érvényesülők sem. Bibliai kategóriákkal élve, sem a farizeusoktól, sem a szadduceusoktól nem remél­hető semmi sem. Az „amhaarectól", azaz a föld népétől, az alul-érvényesülőktől várható valami. Ez egy.

Kettő: a nagy szövegek mellett itt valójában nemzethalál van folyamatban. A születési átlag ugyanis az évi 24 ezrelékről lezu­hant évi 12 ezrelékre. Természetes ez ott, ahol a nóta az, hogy az apa és anya dolgozzék, mert nem lehet egy nőről három bőrt lenyúzni! A következő pedig az volt, hogy mi megmutatjuk, hogy egy fizetésből is lehet nem egykét és nem kettőkét nevelni. Elfo­gadtuk azt a tételt, hogy a magyar társadalom egészségi szintje mellett 2,7 gyerek szükséges a társadalom fennmaradásához. 2,7 gyereket szülni nem lehet, tehát 3 gyerek szülése és felne­velése, ez a tisztességes etikai norma. Életfogyasztás mellett, jövőfogyasztás mellett ki érezheti magát tisztességes ember­nek? De ez pusztán tisztességetikai norma, mi pedig nem tisztességetikai normával, hanem Jézus normájával dolgozunk, tehát ennél valamivel többet kell csinálni annak, aki Jézushoz tartozik, azaz négy gyerek alatt nem illik megállni. Ez olyan ter­mészetes dolog lett, és annyira beleszoktak ebbe az asszonyok, hogy négynél sem álltak meg. És ezt nem azért csinálják a mi asszonyaink, mert ez társadalmi kötelesség, és a nemzethaláltól meg akarunk menteni egy társadalmat. Ott lehet ez a tudat egy hátsó rekeszében, de hadd idézzem a most 37 esztendős Zsiké-nek a szavát, aki a 13. gyerekét várja, és azt mondta egyszer ezzel kapcsolatban, hogy „én vagyok a világ legönzőbb asszo­nya, mert nem bírom ki, hogy ne legyen nekem állandóan egy kisbabám". Élni jó, és csókolni jó, és ölelni jó, és új életet ma­gamhoz szorítani jó. Az említett alapállásból – ez a termé­szetesebb világ. Nincs kedvük abbahagyni. Egyszer járt nálam egy újságírónő, előkerült ez a kérdés, és azt mondta, hogy ez lehetetlen a mai körülmények között. A már megszűnt Dátum új­ságírója volt, amely lapban szombatról szombatra volt egy teljes oldalas cikk: „És Ön kire kíváncsi?" címmel. Tudniillik az interjú­alanytól kérdezték. Akkor éppen én voltam az interjúalany. Most már tudok válaszolni, mondtam néki – a beszélgetés elején tette fel a kérdést, s akkor még nem tudtam, hogy kire vagyok kíván­csi -, hát menjen el ahhoz a barátomhoz, akinél éppen most várják a tizenkettediket, és ott nézze meg a saját szemével, hogy fel lehet-e egy fizetésből 12 gyereket nevelni. Ez volt talán a második vonás.

A harmadik pedig az, hogy kerül amibe kerül, de mindenfaj­ta ölést, az embergyilkosság dolgában tett engedményeket ki kell irtani a földről. A fajgyilkosságot, amelyet az állat nem ismer. Jézus az ölést az emberi társadalom legsúlyosabb nyava­lyájának mondotta, és valóban ez a gyökér-probléma. Az, ami most Jugoszláviában történik, egy kétezer esztendős keresztény félrenevelésnek a következtében is lehetséges, mert a megke­resztelt görögkeleti vagy római katolikus vagy kálvinista úgy tud­ja, hogy az egészen rendes dolog, hogy ha hív a haza, akkor megyek embert gyilkolni. Mi ennek egy hatalmas nemet mon­dunk.

Más. A nagy társadalmi sírások közepette, hogy milyen sze­rencsétlen nemzet vagyunk, hogy nem a nyugat-német, vagy az Egyesült Államok-beli életszínvonalon élünk, hanem kénytelenek vagyunk a Kádár-Magyarországon, annak gazdasági nyomorá­ban élni, erre a válaszunk ez volt: „Ide figyeljetek, itt van egy egyenes, öt és félmilliárd ember hosszú ez az egyenes, itt a bal­szélén vannak a legszegényebbek, és itt vannak az USA-nak a multimilliomosai a másik végén; hát vegyétek tudomásul, hogy ez a nyomorúságos Kádár-Magyarország a jobb szélen van, az utolsó 500 millióban. Tőlünk balra van 5 milliárd szegényebb. És hogyha mi hiszünk Jézus Krisztusnak, aki azt mondotta, hogy a nagy elbírálás azon az alapon történik, hogy .éheztem, és en­nem adtatok", illetve .éheztem, és nem adtatok ennem", mi min­den kicsiségünk ós erőtlenségünk mellett, elvileg nem helyez­kedhetünk más álláspontra, mint hogy az ennek az 5 milliárdnak a bal szélén lévő 2 milliárd éhezőt meg kell etetni, és oda kell ültetni az élet asztalához. S ha ezt nem tesszük, akkor mondhat­juk ugyan a Miatyánkot, meg járhatunk templomba, meg áldoz­hatunk, de elmegyünk Jézus Krisztus mellett, aki azt tanította, hogy „ha nem eteted meg az éhezőket, az annyit jelent, hogy engem tagadtál meg". Alapszabály, hogy úgy kell gazdálkodni, mintha a fizetésem 90%-át hoztam volna csak haza. A 10 szá­zalékát pedig el kell juttatni az éhezőkhöz, vállalván azt is, hogy a Kádár-Magyarország ezt forintkiajánlásnak fogja minősíteni. Többet lehet, ennél kevesebbet nem illik adni.

Ez nagyon rokonszenves felfogás, de hát az nyilvánvaló, hogy az így gondolko­dó emberek egyelő re kisebbséget jelentenek a társadalomban. S akkor nyilván nem tudják ezt a mérhetetlen szegénységet, a világ szegénységét kompenzálni. Erre az ellenvetésre mit lehet válaszolni?

Azt, hogy az ellenvetőnek teljes mértékben igaza van, de nem abba pusztul bele az emberiség, hogy nem tudjuk megoldani a felmerülő problémákat, hanem hogy remény nélkülivé válunk, hogy nincsen igazodási pont. Vas Istvánnak van egy verse, a Katakombák című, amelyben megfogalmazza ezt: „Unt cirkusz, vas szabály". Ágnes, a vértanú, katakombájában arra gondol, hogy majd előbújnak a katakombából, és akkor égni fognak a máglyák. Tehát az a társaság, aki oroszlánokkal verekedett a ró­mai nép szórakoztatására, kijön a katakombákból, kezet fog a Nagy Konstantinnal, és meggyújtja a máglyát azok alatt, akik másképpen gondolkodnak. Reménytelenné vált az emberiség. A XX. században ezért tudott végigpusztítani a sztálini-hitleri őrült­ség az emberiségen, mert Isten hatékony szava az egyházon keresztül nem jutott el az egyház által felnevelt európai társada­lomhoz, mert hát „siralomvölgyről" beszéltek nagyhasú papok. Meg arról, hogy „Jézus is megmondta: szegények mindig lesz­nek veletek, s marad megoldásnak a mennyország". Hát e bűnös és nem jézusi szónoklatok következtében tudott megnőni a „keresztény" Európában az a gondolat, amelynek a lényege, hogy felakasztunk minden kapitalistát, elszedünk mindent, és akkor jön majd a mennyország. Gondolkodásunk számára telje­sen világos, hogy az, hogy ezer Bokor-tag elküldi a Harmadik Világba a maga Kádár-magyarországi jövedelmének 10%-át, ez még csepp sem a tengerben. De szavunkkal, és ezzel a csepp-sem-a-tengerben magatartásunkkal azt mondjuk „de kérem, van megoldás, igenis van megoldás!". A megoldást felkínálókat le le­het eretnekezni, be lehet őket csukni a börtönökbe – aszerint, hogy hát egyházi hierarchiákról van szó, vagy állami hierarchiák­ról – de mi azt mondjuk, hogy van megoldás. Tessék ezt meg­cáfolni. Ti, akiknek csak minősítés-cáfolataitok vannak, és érve­itek nincsenek. Ez az emberiség történeti tapasztalatai alapján a győzelem záloga. Azok győznek eszmeileg, akikkel szemben érv nincs, csak pofon és gumibot. Mi semmi mással nem ke­csegtetjük magunkat, csak azzal, hogy egy olyan egyházat kép­viselünk, amely újra igazodási pont lehet az emberiség számára, ugyanúgy, ahogy az első három században igazodási pont volt. Semmi több.

Ön tehát azt mondja, hogy a legtöbb, amit az ember tehet, az a példamutatás, és hogy ez feltétlenül eredményre is vezet.

Logosz és példa. Világos beszéd, és azzal harmóniában lévő tett.

Lett volna egy olyan kérdésem, hogy az Ön egész élete és az Ön által vezetett közösség melyeket tartja a legfőbb és legfontosabb erkölcsi elveknek? De hát ez idáig körülbelül ki is derült. Úgy módosítom tehát ezt a kérdést, hogy tulajdon­képpen mi kell ahhoz, hogy egy életről elmondható legyen, hogy az erkölcsös élet?

Nem hazudni. Mindig azt mondani, amit gondolok, és sosem gondolni azt, hogy belemegyek a hatalom által kívánt hazudozásba, mert én olyan okos és ügyes gyerek vagyok, hogy majd átverem őt. „Lépjünk be a pártba, mert a párt majd olyan lesz, mint azok, akik abba beléptek." Elhatárolni magunkat a hazudozástól és az ön becsapástól. Ez az erkölcs. Nem gondolni azt, hogy az emberiség problémáit meg lehet oldani azzal, hogy rá­bírom, kényszerítem a társadalmat, hazudja azt, amit én megol­dásnak gondolok, vagy hazudok. Az emberiség eddigi történel­mét azzal a képpel vázolhatnám fel, hogy mindenki egy pisztolyt tart az előtte levő embernek a tarkójára: „Ha élni akarsz, fújd azt a nótát, amit én is fújok, mert az én tarkómon is ott van a pisz­toly, és nekem is megmondták, hogy melyik nótát kell fújnom". A római katolikus egyház 1870-ben, az első vatikáni zsinaton té­vedhetetlennek állította magát. A francia forradalom után a XIX. század első felében a Bourbonokat restauráló francia romantika az államhatalomról filozofálta ki, hogy az tévedhetetlen. Az az erkölcstelenség, ha nem engedem meg az embertársamnak, hogy kimondja, amit gondol. És minden etikai magatartásnak van egy lételméleti alapja. Hát az a legsúlyosabb lételméleti té­vedés, hogy van egy okos ember, és erre az egy okos emberre kell figyelnie mindenkinek. Ez azért súlyos lételméleti tévedés, mert Isten nem az egy okos emberbe írta bele a maga arcát, ha­nem az EMBERT teremtette a maga képére és hasonlatosságá­ra, és minden egyes ember születésénél fogva az Isten lelkét hordozza. Erkölcstelenség számomra az az alapállás, hogy „le van hányva, amit te gondolsz, mert én vagyok az Isten közve­títője, tehát azt kell gondolnod, amit én gondolok". Ennek az ab­szurditása számomra naponkénti tapasztalat. Mert a kisközös­ségekben mi nem engedjük meg az ilyen „okos ember" kialaku­lását. Az „okos ember", úgy alakul ki, hogy én mondok egy tételt, erre valaki mond valamit, erre én visszaveszem a szót, és a két okos elkezd egymás között vitatkozni, a többiek pedig csendben maradnak. A mi technikánk az, hogy ha én mondok valamit, ak­kor vagy erre megy a kör, vagy arra megy a kör, és amíg – ha mondjuk, nyolcan ülnek a körben – az én hét barátom el nem mondja a magáét, és nem teszi hozzá azt, hogy „pont", addig nem szólal meg a következő; és én, ha nyolcan vagyunk, csak kilencedikként szólhatok másodszorra. Az össze-vissza beszél­getésekből nem jön ki semmi, két ilyen kör után azonban az adott kérdésben, ami ennek a nyolc embernek a fejében van s ami abból kijöhet, az kijön. Sík Sándor, az egyik nagy nevelőm, az egyik versében azt mondotta, hogy ő sarumegoldó templomi tisztelettel lép be a második Á-ba, magyar nyelvtanórára. Ez a sarumegoldó templomi tisztelet a másik ember iránt, aki szintén Isten képére és hasonlatosságára teremtetett, és aki, ha nem akar hazudni, el tudja nekem mondani, amit ő látott meg az Is­tenről, az emberről a kettő kapcsolatáról, valamint ember és em­ber kapcsolatáról. Gyökerében erkölcstelen az, ha kényszerítem a másik embert, hogy azt mondja ki, amit nem gondol – és azt hazudja, hogy azt gondolja, amit én rákényszerítek. Úgy kény­szerítem rá, hogy „megdöglesz, kikerülsz az állásodból, az elepi juhistállóban végzed, ha nem fújod az én nótámat". És nem tu­dom, vajon az egyházi hierarchiák vétenek-e ez ellen többet, vagy a világi hierarchiák? Minden hierarchia úgy alakul ki, hogy elhiszi, hogy abból van az üdvösség, ha valaki fújja azt, amit az okos mond. Ez az erkölcstelenség gyökere.

Ebben a rendszerezésben, ahogyan Ön most az erkölcsöst és az erkölcstelent kü­lönválasztotta, tulajdonképpen másodlagosnak tűnik az, hogy valaki vallásos-e, vagy sem. Tudniillik az, hogy őszinte legyen az ember, hogy humánus legyen az ember, hogy toleráns legyen az ember, nem feltétlenül kötődik a valláshoz. Erről mi a véleménye?

Számomra az erkölcsi választóvonal nem ott húzódik, hogy hiszel-e Istenben, vagy sem. Hanem: hazudsz vagy nem ha­zudsz? Tudsz csendben maradni, vagy nem tudsz csendben maradni, és csak beszélsz? Találkozol-e tehát ateistaként vagy agnosztikusként vagy vallásosként lelked istenével a csöndben? Elhatározod-e, hogy azt fogod mondani, amit gon­dolsz, vagy készségesen hazudod végig mindazt, amit kíván­nak tőled, annak ellenében, hogy több forint kerüljön a zse­bedbe? Ez az erkölcs-nem-erkölcs kérdésének a vízválasztó­ja, nem az, hogy vasárnaponként eljársz-e a templomba, vagy sem. Valójában az Istenben hívő embernek volnának jobb esélyei arra, hogy erkölcsös legyen, mert az Isten-hiten belül alakultak ki csendre-nevelő iskolák. De ez csak olyasmi, hogy valójában úgy illenék, hogy az Istenben hívő emberek adnák ezt az erkölcsi elitet. De a tapasztalat ezt nem tá­masztja alá. Mégpedig azért nem, mert a vallások nem arra nevelnek, hogy találkozzál az Istennel és halld meg az ő hangját, hanem hogy „ja, én tudom, hogy mit mond az Isten, te azért imádkozzál, hogy elmélyítsd magadban az Istennek azt a válaszát, amit én előre megmondok neked". És ezért aztán egyáltalán nem biztosíték, hogy templomba jársz és er­kölcsös ember léssz. Esetleg templomba jársz, és csak „kleri­kális ökör" leszel ennek következtében. A klerikális ökör és a nem vallásos elvtelen gazember között az a különbség, hogy a nem vallásos elvtelen gazember dehogy hiszi azt, hogy a Rákosi Mátyásnak igaza van, hanem azt tudja, hogy azt kell ha­zudnom, amit a Rákosi Mátyás mond, mert ennek fejében tehe­tek vajat meg tejfelt a kenyeremre. A klerikális ökör pedig elhiszi azt, hogy az ő vallási társulatának a mindenkori elöljárója lenyel­te az isteni bölcsességet. Tehát ő Istentől megkívánt engedel­mességi aktust gyakorol a mindenható Atyaúristennel szem­ben, amikor azt a nótát fújja, amivel neki a maga felekezeté­nek elöljárója elibe állt. Megnyomorított ember a vallásos em­ber, nem egyszer pedig a vallásos embernek kellene lennie annak, aki az Istennel találkozás technikáját elsajátítja; ebbe csak belezavar az, hogy az Istennek a hangját egy másik em­ber képviseli, és nem ő hallja belülről.

Ha megenged egy személyes megjegyzést: ami a számomra a leginkább távol­álló a vallásos magatartásból, az éppen az, hogy érzésem szerint az „alázat" esz­ménye szemben áll az ember méltóságának ideáljával.

A napokban megmutatott nekem valaki egy levélkét, amelyet egy vatikáni Monsignore írt egy velünk szimpatizáló személynek, aki azt írja, hogy persze a Vatikánban is tudják, hogy a magyar katolikus egyháznak ezt a Bulányi- vagy Bokor-problémáját meg kell oldani, de ahhoz, hogy lehetséges legyen, az szükséges, hogy a Bulányi atyában legyen készség és alázat. Nos, amit a vallások alázaton értenek, abból bennem nincsen semmi. Mit érte­nek alázaton? Azt, amit az előbb elmondottam. A „Bulányi atyában alázatnak kellene lennie", annyit tesz, hogy el kellene jutnia oda, hogy azt vallja, amit a mindenkori egyházi vezetők, akár a Rákosi Mátyás idején, akár a Kádár idején, akár a mostani poszt-kádári ala­pállásukban mondanak. Nahát ebből az alázatból bennem nincsen semmi. Jézus számára az alázatnak megfelelő akármi, illetve az Új­szövetségen belüli görög szó, az a „tapeinosz" volt, semmi köze sin­csen ahhoz a tartalomhoz, amit a vallások alázat néven emlegetnek. Valami egészen más. Mit jelent, ha Jézus Krisztus azt mondja, hogy „nézzetek reám, mert az én szívem az alázattól meghatározott"? Ez az alázat nála annyit jelent, hogy mondhat a Kajafás, a Nagy Ta­nács, az írástudók, a törvények magyarázója, a farizeus, a szadduceus akármit, én maradok a meghallott isteni hang mellett, még ak­kor is, ha olyan picivé tesztek engem, kicsivé, alacsonnyá, hogy a történelem szemétdombjára hajtotok engem a Golgotán. Aki hajlan­dó a maga meggyőződéséhez húségben elviselni azt, hogy a min­denkori hatalom ilyen picivé, ilyen alacsonnyá teszi, az az alázatos ember. Ha a meggyőződésemhez hűséggel maradok akkor is, ha leköpnek, ördöggel cimborálónak, eretneknek mondanak, ahogy a mindenkori prófétákat és így Jézust is a világi és vallási urak rendre minősítik, ez az alázatosság. Ezt a jézusi szent szót csavarják el éppen az ellenkező tartalomra Jézusnál az alázat – hűség a meggyőződéshez. Náluk pedig az alázat a mindenkori hatalmi pak­tumokat megcsináló világi vagy vallási uraknak nyújtott engedel­meskedés. Nahát ebből bennem valóban nincsen semmi sem.

***

A Bokor bázisközösségek tevékenységéről 1. még a dr. Merza Józseffel készült in­terjút az Eszmélet 7. számában. (A szerk.)

Tartalomjegyzék

1. Konrád György, Kósa Ferenc, Tőkei Ferenc, Kapitány Gábor : Marxizmus, politika, erkölcs – kerekasztal beszélgetés
2. Jaen Adolfo Abascal : A római katolikus egyház (látszólag) belső konfliktusa (részlet)
3. Frei Betto : Kereszténység és marxizmus
4. Michael Löwy : Róma a Wall Street ellen?
5. Rudolf J. Siebert : A vallás jövője: a szocializmus újjáépítése vagy a nacionalizmus restaurácója? (Részlet)
6. Sara Wilsky : Neofasizmus – veszély vagy egy ideiglenes tájékozódási válság átmeneti jelensége az új Szövetségi Köztársaságban
7. A főváros közterületein elhelyezett politikai tartalmú képzőművészeti alkotások sorsáról – a Fővárosi Közgyűlés vitája és határozatai
8. Balogh Sándor : Társadalom és bűnözés
9. Christoph Butterwege : Új német nacionalizmus, nagyhatalmi sovinizmus és revansizmus
10. Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor : Hit és erkölcs a társadalomban
11. Staub Ervin : A népírtás és a tömeggyilkosság kulturális-társadalmi és pszichológiai eredete
12. Szoboszlai György : Alkotmányos átalakulás Magyarországon
13. Vigvári András : Privatizáció Nyugat-, és Kelet-Közép-Európában – néhány tanulság
14. Harald Werner : Az Öböl-háború pszichológiai vonatkozásai
15. Kapitány Gábor : Interjú Bulányi Györggyel
16. Hoch Róbert : A gazdasági liberalizmus és a jobbratolódás veszélye
17. Néhány ötletes módszer a gyengébb gazdaságok hasznának elszívására
18. Fasizmus
19. Andor László : Hayek után szabadon
20. Kéri Elemér : Antonio Gramsci születésének 100. évfordulója
21. Krausz Tamás : Sztálin és a történetírás – néhány gondolat deutscher biográfiájáról

Az elmúlt hetekben-hónapokban nem egy olyan gyűlésen, vitán volt alkalmam részt venni, amely összefogást hirdetett meg a jobboldali diktatúra veszélyével szemben. Mindannyiszor szem­besülnünk kellett a kérdéssel: Vajon mi, baloldaliak, csak hiszté­rikusak vagyunk-e, vagy valóban van objektív társadalmi és gazdasági alapja a jobboldali diktatúra veszélyének? Számomra nem kétséges, hogy a válasz az utóbbi kérdésre igenlő.

Amikor a Kupa-program megjelent – másokkal együtt – véle­ményeztem az MSZP parlamenti frakciója számára. Egyebek kö­zött ezt írtam: „Ebben a dokumentumban sok szép és okos dolog van. Még az sem kizárt, hogy megvalósul. Mert a közgazdaság­ban is vannak csodák. Legalábbis minden józan érvnek, meg­gondolásnak, közgazdasági ismeretnek és prognózisnak ellent­mondó folyamatok is megvalósulhatnak. Persze ezekre azt kell mondanunk: kicsi a bekövetkezési valószínűségük. Tulajdon­képpen imádkoznunk kellene azért, hogy a programban foglal­tak megvalósuljanak. Mert ha ez a program is sarlatánságnak bi­zonyul, akkor Magyarország gazdasági és politikai életében ki­számíthatatlan – vagy nagyon is jól kiszámítható – folyamatok indulhatnak be, katasztrofális következményekkel."

A kormány kétségkívül igen látványos pénzügyi sikereket tud felmutatni. Bár szavakban tagadta, ténylegesen azonban sokk­terápiát hajtott végre: a bérből és fizetésből élők, sőt a vállalkozók jelentős részének a zsebéből kivette a pénzt; a költségvetés bevéte­leit megnövelte az ár- és adóprés megszorításával, míg a kiadásokat a nemzet számára létfontosságú tételeknél is (oktatás, tudomány, kul­túra, egészségügy) kíméletlenül lefaragta. Mindezzel drasztikusan csökkentette a keresletet, visszafogta a pénzkínálatot. A pénz­ügyi politika ezzel kétségtelenül elérte, hogy az infláció nem gyorsul fel (voltak, akik három számjegyű inflációt prognoszti­záltak erre az évre), sőt még talán az infláció ütemét is mérsékel­te. A sokkterápia nyomán minden jószág piaca pang, így a valu­tapiacé is, aminek következtében a valuták fekete árfolyama igen közel került a hivatalos árfolyamhoz. Ezzel fontos feltétele teljesült annak, hogy a forintot konvertibilissé lehessen tenni (ha önmagában ettől persze még nem is az). És végül, de nem utolsó sorban, kedvező tendenciák mutatkoznak az ország fizetési mérlegében és adósságállományának alakulásában, a belső fel­használás – termelő fogyasztás és lakossági fogyasztás – rovásá­ra. Az ország padlását kisöprik.

Az alapvető gazdasági reálfolyamatokban viszont a kormány semmiféle eredményt nem tud felmutatni. Sőt! A termelés zsu­gorodik, az infrastruktúra állapota romlik, a reálbérek és a reál­jövedelmek erőteljesen csökkennek, miközben a munkanélküli­ség növekedése gyorsul, és az ország egyes régióiban máris alig elviselhető méreteket ért el.

A pénzügyi kormányzatnak (és a polgári ellenzéknek isi) az a stratégiai elképzelése, hogy a pénzügyi eredményekre majd fel­figyelnek a külföldi tőkések és kormányok; eminens tanulóknak tekintve bennünket, beözönlik a tőke, megveszik termékeinket, felvesznek a Közös Piacba stb. stb. Vagyis hogy a pénzügyi poli­tikában elért sikerek átterjednek a reálszférára: megáll a romlás, a kedvezőtlen folyamatokat kedvező folyamatok váltják fel. Megindul a termelés növekedése, megáll a munkanélküliség emelkedése, nőni kezd a reálbér és a reáljövedelem. Mindez nem teljesen kizárt. Ám nem is nagyon valószínű.

Mert ha mindez nem következik be; ha kiderül, hogy a keze­lés csak tüneti volt, magát a bajt nem gyógyították, a pénzügyi sikerek megalapozatlanok, és kipukkadnak, mint a felfújt luft­ballon, akkor baj van. És persze nem elsősorban a kormánypár­tok és nem elsősorban a pénzügyminiszter baja! De még csak nem is a polgári ellenzéké! Mindez Magyarország lakossága túl­nyomó részének a baja. Azoké a százezreké, sőt millióké, akik az eddigi viszonylagos jólétből a szegénységbe süllyednek le.

Napirenden van a szociálpolitika, a társadalombiztosítás re­formja. Maga a reform már korábban is indokolt lett volna. A kérdés azonban az, hogy a restaurációs folyamatban végrehajtott reformot milyen ideológia fogja vezérelni. A célt úgy jelölik meg, hogy a társadalombiztosítási rendszernek összhangban kell len­nie a kialakuló piacgazdasággal. Vagy fogalmazzunk pontosab­ban: összhangban kell lennie a kialakuló tőkés gazdasággal. Ám ezzel még nem mondtunk semmit. A tőkés gazdaság szociálpoliti­kájának ugyanis két, egymással markánsan szembenálló filozófia felel­het meg. – Az alábbiakban felvonultatott két filozófiai változat egyébként nem kitalált gondolati modell, hanem a társadalom­biztosítási reform egyik illetékes bizottságában lezajlott vita lé­nyegének az ismertetése.

Az egyik lehetséges filozófia a XIX. századé. Eszerint abban a szférában is, amely ma a társadalombiztosítás körébe tartozik, a piac törvényei érvényesüljenek. Mindenki maga felelős sorsáért. Az állam ne szóljon bele abba, hogy polgárai miként használják fel a pénzüket. Aki félretesz pénzt betegség, munkanélküliség, öregség stb. esetére, biztosítást köt, az élvezzen védelmet. Aki ezt nem teszi, forduljon fel. A tőkés viszonyokhoz való alkal­mazkodás egyik változata a hangya és a tücsök meséjének a fel­melegítése.

A másik lehetséges filozófia, legalábbis a fejlettebb tőkés or­szágokban – a jóléti gazdaságé. A piaci gazdaság működésének feltétele, hogy szociális gazdaság egészítse ki, amelyben éppen nem a tőkés piac törvényei működnek. Ez is a tőkés viszonyok­hoz való alkalmazkodás alternatívája.

Mivel minden parlamenti párt programjában – a jelenlegi kormánypártokéban is! – ott szerepel a „szociális piacgazdaság", mint megvalósítandó cél (először egyébként a Szocialista Párt programjában bukkant fel), naiv módon azt lehetne gondolni, hogy – természetesen – a fenti alternatíva második fele a kor­mány szociálpolitikai reformprogramjának elvi alapja. Vagyis, hogy a restauráció terhei nagyjából egyenletesen osztódjanak meg a különféle osztályok és rétegek között; vagy netán a szoci­álpolitika némi védelmet nyújtson a szegényebbek számára.

A már említett vitán azonban kitűnt, hogy a pénzügyi kor­mányzatnak merőben más az álláspontja. A rendszerváltás terheit – úgymond – a középosztály alsó rétegére, általában a szegényebbekre kell áthárítani. Nálunk is a Mrs. Thatcher „kétharmad-egyhar­mad" politikáját kell alkalmazni. Ami annyit tesz, hogy a társa­dalom kétharmadának a jólétét az egyharmad rovására kell biz­tosítani. Csakhogy Magyarországon a „kétharmad-egyharmad" politika legfeljebb annyit jelenthet, hogy a társadalom egyhar­mada felemelkedhet a kétharmad lesüllyedése árán.

A hatvanas és a hetvenes években egy igen széles – nem a fel­szabadulás előtti értelemben vett – középosztály alakult ki. Bele­tartozott a bérből és fizetésből élők, a szövetkezeti tagok zöme, sőt a vállalkozók jelentős része is. Ha a terhek reájuk hárulnak, nagyon nagy részük a szegények közé süllyed; a felső középosz­tályba tartozók közül pedig igen sokan a középosztály alsó ré­gióiba. E réteg elégedetlenségének nagyon fontos társadalmi ha­tása lehet; éppen ezt az elégedetlenséget nyergelhetik meg de­magóg jobboldali erők Minél kevésbé sikeres gazdasági céljai­nak elérésében a kormány, minél jobban kiéleződnek a belső fe­szültségek, minél nagyobb a lakosság elégedetlensége, annál na­gyobb a veszély. Régi recept, hogy ilyen körülmények között szociális demagógiával a haladó erőkre uszítsák a tömegeket, és felszítsák a nacionalizmus tüzét.

Úgy vélem, hogy ez a veszély még nem a következő hónapok realitása. Egyelőre nem a polgári engedetlenségi mozgalom megnyilvánulása lesz, ha sokan nem fogják kifizetni a villany­számlát, nem vesznek villamosjegyet stb. Mindez csak arról fog tanúskodni, hogy sok családnak az alapvető rezsiköltségek fede­zésére sincs már pénze. De ez csak annyit jelent: talán még van időnk, hogy – a harmincas évek népfrontmozgalmához hasonló­an – a humánum erőit összefogjuk a jobboldali szennyáradattal szem­beni ellenállásra.