Az alkotmányosság és a civil társadalom

Ma, 1991 késő őszén, amikor ez az elemzés készül, az a nagy társadal­mi-gazdasági átalakulás, amely 1988 tavaszán vett később már nem lassuló lendületet, még korántsem zárult le. E folyamat ugyancsak szer­teágazó. Kiterjed az állami-politikai felépítményre, az intézményes ós jo­gi viszonyokra éppúgy, mint a tulajdoni, a gazdasági és a társadalom­szerkezeti összefüggésekre. Mégis, az emberi-intézményi viszonylatok újrarendeződését, amelyet néhányan forradalmi jellegűnek tekintenek azon az alapon, hogy az egész társadalmi berendezkedés gyökeres megváltozásáról, átalakulásáról van szó, az elemzés első részében egyetlen átfogó jelenségkörön keresztül közelítem meg: a polgárosodás folyamatának, a civil társadalom kiépülésének számbavételével.

A fogalmakról

Meglehetősen elvont kategóriákról van itt szó. A „polgárosodás" fogalma alatt például sokféle társadalmi változást szokás összefoglalni, de két­ségtelen, hogy ez az összetett jelenség valóban a társadalom differenci­álódásának egyik lényeges vonulatát fejezi ki. Ám a polgárosodás egy átfogóbb keretbe is helyezhető, nevezetesen a nyugat-európai típusú ci­vil társadalom szerves kiépülésének genezisébe.

A „civil társadalom" ebben a nyugat-európai viszonyításban két alap­vető összetevőt takar. Egyfelől a jog által korlátozott közhatalmi befo­lyástól relatíve független kiscsoportos társadalmi önszerveződést, a tár­sadalom rétegképző elemeinek mentén, azokat esetlegesen keresztül is metszve. Ezek a civil társadalmi képződmények részben a munka vilá­gán, részben a szabadidő és a „leisure" keretében, valamint ezek talál­kozási pontjain, néha erőteljes osztályelkülönítettségben szerveződő há­lózatok, baráti, családi, szakmai és egyéb kommunikációs rendszerek, amelyek nem közvetlenül a privát életszükségletek kielégítésére alakul­nak ki. Az utóbbiakra főképp a tőke és a munka formális, jogilag is téte­lezett intézményei szolgálnak. Ám a két szféra között nem emelkednek merev falak, sőt, olykor a civil formák elsődleges politikai közösségek szerint szerveződnek. S ez a körülmény teszi lehetővé a civil társadalom másik fontos megnyilvánulási módját, nevezetesen azt, hogy a piaci szereplők érdekképviseleti intézményeket alakítsanak, hogy állampolgári és gazdasági érdekeiket megfogalmazzák, kinyilvánítsák és érvényesít­sék. Ez a második aspektus feltételezi a személyiségi integritással ren­delkező, nem elsődleges csoport által tételezett, pszichikailag is önálló­sult magánszemélyek társadalmi típusként való megjelenését

A civil polgárok már túlléptek a társadalmi atomizálódás fázisán és jellemzően különböző laza kiscsoportokhoz tartoznak, ám pozitíve és negatíve egyaránt meghatározott módon kötődnek az árucsereviszo­nyok modern világához. Negatív módon úgy, hogy nincsenek tartósan kiszolgáltatva a piac egyetlen kizárólagos gazdasági intézményének sem. Pozitív értelemben úgy, hogy magántulajdonosi vagy munkaerő-tu­lajdonosi pozíciójukat egy szabályozott piaci mechanizmusban, a játék­szabályok ismeretében és tiszteletben tartásával mobilizálni tudják (leg­alábbis főszabályként ós normálállapotban).

A civil társadalom feltételezi számos kismagántulajdonos piaci jelen­létét, valamint az állam eszközszerepre történő redukálását. Nincs kifej­lett civil társadalom ott, ahol a magánélet akárcsak részben is államosí­tott, mivel az állam árnyékában a polgárok nem tudják a közhatalomtól függetlenül alakítani civil hálózataikat, piaci és nem-piaci tevékenységü­ket, ha folyton beleütköznek az állam bürokratikus (vagy akár demokra­tikusan szervezett, de elnyomó funkcióit előtérbe helyező) intézményei­be. Az állam társadalmi szerepe döntő a civil társadalom kialakulására nézve. Ott, ahol az állam legitimitását, a közhatalom beavatkozását szüntelenül megkérdőjelezik, ahol az egyén szerepe az élet minden vo­natkozásában túlfokozott ós meghatározó, nem is igen értik meg a „civil társadalom" kifejezést. (Így az Amerikai Egyesült Államokban a szűken vett társadalomtudományi közegen kívül nem is értik, nem is használják a „civil társadalom" terminust. Egyszerűen „társadalomról" vagy szocioló­giailag jól körülírható csoportokról beszélnek, az elvont állam helyett pe­dig annak konkrét intézményei szerepelnek, a kormányzat [administration] vagy a Legfelső Bíróság, vagy bármely más hatóság. Ennek fő oka az, hogy az állam társadalomirányító szerepét a történetileg intézménye­sült tőke helyettesíti, s az állam is a saját magán végrehajtott korrekció­inak kifejeződése csupán.)

Az európai tradícióban azonban nagyon is megalapozottan van értel­me az állam-civil társadalom megkülönböztetésnek. Mivel ez történeti­leg eléggé feldolgozott összefüggés, itt nem szükséges az indoklással bővebben foglalkozni. Elég utalni Antonio Gramsci híres metaforájára, amellyel igen plasztikusan szembeállította a nyugat- és a kelet-európai társadalomfejlődési paradigmát a kapitalizálódás után: míg Keleten az állam volt minden vonatkozás mozgatója, addig Nyugaton, amikor az ál­lam épülete megrendült, mindig előbukkantak alóla a civil társadalom vaskos kazamatái. Nem az állam konstituálta a társadalmat, mint Kele­ten, hanem fordítva, az állam épült a civil társadalomra, még ha a min­dennapi valóság ezt elfedni látszott is.

Azt tehát történelmi tényként kell kezelnünk, hogy a kelet-európai fejlődésben a „falusi társadalom" fogva tartotta a „városi társadalmat", és a modernizációban az állam meghatározóbb szerepet játszott, mint az alig kialakult vállalkozói polgárság és a piaci középrétegek. Az is tör­ténelmi tény, hogy a követő fejlődésben kiépültek ugyan a „színlelt kapi­talizmus" piaci és jogi intézményei, mindazonáltal az államszocialista modernizáció egy kevéssé polgárosult, civil társadalmában gyenge, erősen etatizátt szerkezeten kezdődött meg. A kérdés mármost az, hogy milyen hatással volt az államszocializmus a civil társadalom szerveződé­sére?

Az államszocializmus kezdetei

Az államszocializmus diktatórikus formájának bevezetése 1949-ben for­mailag egy írott alkotmánnyal történt (1949. évi XX. tv.). Ekkorra a politi­kai hatalom már széttörte és kiiktatta az egyébként is gyenge civil társa­dalmi szerkezetet, magát az örökölt paraszti túlsúlyú társadalmat, s a helyén a munka és a tőke világát totálisan államosította. A tulajdontól való megfosztás együtt járt a politikai jogok felfüggesztésével, a szabad állampolgári szerveződés tilalmával. Az egyébként is korlátozott politikai jogok helyébe az állampolgárok alacsony szinten történő erőszakos nivellálása (kártalanítás nélküli szélsőséges államosítás, kitelepítések, tel­jes körű újraelosztás stb.) lépett, a politikai elitcsoportok megkülönbözte­tett kezelésével. (Nota bene: a felsőszintű politikai elit sem élvezett ga­rantált autonómiát, még kevésbé tulajdonosi önállóságot, legfeljebb bár­mikor megvonható ós átörökíthetetlen fogyasztói privilégiumokat, ame­lyek nem voltak közvetlenül tőkévé konvertálhatók.) A politikai függés a hierarchiában betöltött helytől elvonatkoztathatóan általánosan érvénye­sült, leszámítva néhány legfelső vezetőt, akik viszont a szovjet veze­tőktől függtek. Ha valaki politikailag bukott, a semmibe zuhant, szinte társadalmon kívülivé vált. Ezt a folyamatot és helyzetet sokan, sokféle­képpen leírták már, itt az állami és alkotmányjogi vonatkozások érdemel­nek külön említést.

A civil társadalom teljes eltüntetésével a formális alkotmányban összefoglalt államiság kereteibe kerültek a polgárok. Mivel az állam a munkaerőtulajdonos-szintre redukált mindenkit, egy csapásra meg­szűntek az objektív osztályszempontok, ami természetesen korántsem jelentette az osztálylét szellemi rekvizítumainak, illetőleg a tárgyi tulaj­donhoz kötődő jogoknak a teljes eliminálását – ezt még több évtized eróziója sem váltotta ki maradéktalanul. Az alkotmányosság modern funkciója, nevezetesen, hogy összefoglalja a társadalom legfontosabb politikai viszonyait és értékért, nem érvényesülhetett. Az államosított tár­sadalom alkotmányából ugyanis a politikai rendszer nem volt levezet­hető vagy modellezhető. Ha elvonatkoztatunk a kor – a „rövid ötvenes évek" – politikai viszonyaitól, és csak az alkotmány írott tételezéseiből indulunk ki, előttünk áll egy csaknem vegytiszta parlamentarizmus, par­lamenti túlsúllyal, a parlamentnek felelős kormánnyal, független bírósá­gokkal és választott helyi képviselettel. Egyetlen komoly, ámde megha­tározó jelentőségű rés tátong a jogi építményen: a kollektív államfői testület (a Népköztársaság Elnöki Tanácsa) jogilag is felfüggesztette a parlamenti primátust, mivel jogilag vele virtuálisan egyenrangú volt; ezt az egyenjogúságot fejezte ki a NET normatív aktusa, a törvényerejű ren­delet intézménye. A modell azonban eleve működésképtelen volt, mert nem létezett autonóm módon szerveződő politikai bázisa. Az alkotmány deklaratíve osztályalapokon nyugodott ugyan, ám ezt a jog egyáltalán nem intézményesítette közvetlenül. A polgári társadalomban ezt a célt a tulajdon szabadságának kinyilvánítása és a polgári jog intézményeinek védelme, a hatalom megosztása és a választójog együttesen garantálja, a civil társadalom egyre bővülő, tagolódó intézményein nyugodva. A dik­tatórikus államszocializmusban ezek az alapok teljesen hiányoztak egy ellenkező jelű hatalmi szerkezet társadalmi alátámasztása érdekében.

Felmerül a kérdés, egyáltalán megvalósítható volt-e ez? Meg lehe­tett-e haladni a civil társadalmat, egy pozitíve tételezett nem-polgári vi­szonyrendszer keretében, s ha igen, milyen szerves társadalmi bázison? Ezekre a kérdésekre nincs pozitív történelmi válasz, vannak viszont pél­dák a társadalmi bázis nélküli, tisztán politikailag tételezett zsákutcás fejlődésre. Az alkotmány a hazai szocialista modernizáció és konstruált társadalomalakítás feltételei közepette csak az erőszakfunkciók formális legitimálását szolgálta, és olyan keretbe helyezte a politikai hatalmat, hogy azt ellássa a bürokratikus szervezés és a hatalom fenntartás eszkö­zeivel – természetesen csak addig, amíg a társadalom nem kelt fel a számára idegenként és elnyomóként szerveződő hatalom ellen. A civil társadalomnak fogalmilag sincs létjogosultsága ebben a keretben, mivel az államban még a magánélet is felolvad, a polgárok szervezkedési és önszervezési szabadsága teljesen megszűnik, minden a központilag de­finiált politikai értékek szerint mozog. Aki ebből a konstrukcióból kilépni próbál, az vagy a devianciába süllyed, vagy az erőszakgépezetnek esik áldozatul. Fenn lehet tartani a magánélet redukált formáit annak leginti­mebb megnyilvánulásaiban, de csak az abszolút depolitizáltság árán, a szervezett közélettől távol, a társadalmi végeken, vagy teljes szellemi visszavonultságban, izolációban, Egy ilyen szélsőségesen abnormális helyzet huzamosabb ideig nem tartható fenn, a hatalom kénytelen meg­hátrálni és engedményeket tenni. A felülről vezérelt, erőszakos moderni­záció, akármilyen is a sikerfoka, kitermeli azt a közeget, amely felszá­molja a kiinduló struktúrát, feltéve, hogy társadalmilag akár külső erők által (szovjet befolyási övezet), akár belülről (Jugoszlávia) biztosítva van a stabilitása. A polgár a kiinduló modellben az állam „rabszolgája"; mind tulajdoni helyzetében, mind politikai létében kiszolgáltatott.

Ez a fejlődési ív teljes szakítást jelent a politikai egyenlőségre és a társadalmilag befolyásolt gazdasági egyenlőtlenségekre épülő európai társadalomszerveződéssel. Az európai tradíció a demokratikus fejlődés eredményeként az államot és a politikai hatalmat formáli­san a polgárok eszközévé teszi, ami a politikai képviseletben és a demokratikus választójogban fejeződik ki. Ez nem jelenti azt, hogy a tőke tagolt társadalma lemondana a politikai hatalomról és azon kívül helyezné magát. Éppen ellenkezőleg: közvetlen és – többek között a jogban – erősen közvetített intézmények biztosítják a gaz­dasági érdekek dominanciáját.

A civil társadalom – jogi oldalról leegyszerűsítve a gazdag szocioló­giai valóságot – a formális jogegyenlőség polgári jogi viszonyaiban fe­jeződik ki. Tudjuk – Anatole France híres aforizmája ezt szemléletessé is tette kultúrtörténetünkben -, hogy a jogegyenlőség távolról sem jelent egyúttal társadalmi egyenlőséget, de ennek valamilyen szintű érvé­nyesülését tradíciók, konvenciók, kulturális paradigmák és a modern új­ratermelésben a tulajdonra politikailag rótt szociális felelősség biztosítja. Már a mikrogazdaságban érvényesülő polgári jogban is benne fog­laltatik a civil társadalom formális egyenlőségigénye, és ami még ennél is fontosabb, a kiszámíthatóság, a társadalmi intézményi alapstabilitás iránti igény. Az árucsere polgári joga kifejezi azt, hogy a felek a piac hatalma alatt cselekszenek, és viszonyaikat alávetik a for­máljogi követelményeknek. Ebben benne rejlik a szabadnak tételezett elhatározás éppúgy, mint a „pacta sunt servanda" [a megállapodásokat be kell tartani] római jogból származó alapelve is. A szerződésnek pedig egyenlőnek tételezett létrehozói vannak, ha az a priori helyzet aszim­metrikus is. Tulajdonosi pozícióját megelőzően a polgár szerződő fél, akinek az akarata elvi síkon szabad, és, mint ilyen, csak az elfogadott konvenciók keretében – többnyire az állam által – korlátozható. Ezt a civil társadalmat természetesen nem csupán a formális jog keretezi, sőt, a felszínen éppenséggel a jogon kívüli konvenciók, helyi és regionális szokások, vallási és világi erkölcsi normarendszerek, hivatásrendi szak­mai hagyományok, kulturális tradíciók, illetőleg ezek sajátos ötvözetei irányítják, ezek tartják mederben a hétköznapi élet történéseit, E nor­mákra épülve folyik a nagy társadalmi csoportok, osztályok gazdasági ós politikai harca a civil társadalmon túli, illetőleg az azt szabályozó vi­szonyok befolyásolásáért, a társadalom alapstruktúráinak ellenőrzésé­ért. A piacok világméretűvé tágulása gyökeresen átalakítja a tőke és a termelés mozgását és világát, de ez csak a civil társadalom erősödését vonja maga után, és nem mond ellent a lokalitás értékei újraéledésének – éppen ellenkezőleg. Az egyes társadalmi szférák elkülönülése és a tőkés társadalmak stabilizálódása tette lehetővé a civil társadalmak tar­tós megszilárdulását. Ez a folyamat az általános társadalmi fejlettségi szintektől függően eltérő módokon és ütemben ment és megy végbe ma is a félperifériák és perifériák társadalmaiban.

Az államosítások, a magántőke és a kistulajdon szinte teljes kiiktatá­sa az államot is kiszolgáltatja a magától tételezett politikai akaratnak. Az alkotmány ilyen közegben elveszíti legitimációs töltetét, és jogi-technikai jellegűvé válik. Van írott jog, működik az igazságszolgáltatási szervezet, fennmarad még a polgári jogi szabályozás vagyonjogi ós szerződésjogi magja is, de mindennek nincs társadalmi alapja, mely a viszonyoknak megfelelő tartalmat adna. Lényeges hangsúlyeltolódás megy végbe a jog társadalmi funkciójában. Civiltársadalmi reguláló szerepe háttérbe szorul, egyszerűen azért, mivel a civil szféra búvópatakokba kényszerül, olyan területekre, ahol a jognak szinte semmi szerepe sincs. (Ha ebben az erősen informális világban konfliktusok alakulnak ki, azokat többnyire a jogon kívüli fegyverzetben vívják meg: vagy szigorúan szokásjogi ala­pon járnak el, vagy egyedi módon keresnek sajátos konfliktusfeloldást.) Másfelől viszont nagymértékben kihangsúlyozódnak a jog hatalmi és szervezeti irányítói funkciói, a normativitás, a jog végrehajtást, céltétele­zést és célrealizálást szolgáló jellege. Utasítások és technikai normák tö­mege tölti meg a hivatalos közlönyöket, míg a törvények, melyek társa­dalmi vagy politikai konszenzust tételeznek, teljesen visszaszorulnak ós eszközszerepre degradálódnak. A politikai diktatúra igyekszik – leg­alábbis részben – a jog mögé állni, és azon keresztül, mintegy a legitimi­tás látszatát magára öltve, megnyilvánulni. Ám mivel az alkotmány mö­gül eltűnt a hatalmat összetartó erők alkumechanizmusa és konszenzusa, illetőleg még formálisan sem létezik a jognak a társada­lomra való visszavezetettsége, az alkotmány társadalmilag és politikai­lag teljesen kiüresedik.

Az ilyen pszeudo-alkotmányos politikai struktúra a társadalom forra­dalmi átalakulásával legitimálja magát. Széttördelve a hagyományos tár­sadalmi szerkezetet, helyébe teljesen újat állítva, erőszakosan felszab­dalja annak szöveteit, és igyekszik megteremteni saját bázisát a szocializációs csatornák valamint a társadalmi mobilitás központi befo­lyásolása révén. A modernizációnak egy diktatórikus, gyorsított és önalapú formája valósul meg, amelyben a jog és az alkotmányosság mara­déka pusztán eszközszerepet játszik. Az osztálydimenziók eltűnnek ugyan, de nem alakul ki a civil társadalom sem, mely a helyébe léphet­ne. A hagyományos agrártársadalom gyorsan elindul az atomizálódás útján, de a „negatív társadalom", ami a korábbi függőségi viszonyok fel­számolása után kialakul, nem képes az atomizációs szinten társadalmi méretekben túllépni. Ez a tény önmagában olyan feszültségeket ger­jeszt, melyek súlya alatt végül még a legkeményebb diktatúra is meg­roppan.

A politikai válságok és robbanások, melyek a felszínen többnyire gaz­dasági természetűek, olyan helyzeteket teremtenek, amelyekben a poli­tikai elitnek fel kell adnia a civil társadalom ellenében nyert állásokat, egyiket a másik után. A nyers államosítás következtében eltűnik ugyan a munkára és a fogyasztásra szűkített, atomizált magánegyének gazdag informális és formális hálózata, a korábban létezett társadalmi, ideoló­giai, eszmei szövet nagymértékben felszívódik, sérül, részben megsem­misül és átlényegül. Szociológiailag – ha nem is könnyen – mérhető en­nek a megsemmisülésnek a mértéke, kiterjedtsége. De természetesen a szétmorzsolódási folyamat nem abszolút és nem is teljes. Az igény a tár­sadalmi kiegyenlítődésre és az autonóm szerveződésre újratermelődik, s ez utat tör magának mind a politika, mind pedig a gazdaság hajszále­reiben. Az 1956 októberi felkelés az uralkodó párt sztálinista gyakorlata ós a szovjet hatalom ellen kifejezte a társadalom egy részének határo­zott igényét egy demokratikus és társadalmi részvételen, s ezen belül is hangsúlyozottan munkástanácsi autonómián alapuló politikai modell ki­alakítására. A felkelés erőszakos elfojtása ugyan lehetővé tette az álla­mosított és közvetlen szociális bázis nélküli hatalmi modell fenntartását, azonban olyan módosítások árán, amelyek végül is e modell teljes önfelszámolásához vezettek. Az államszocialista berendezkedés belső átala­kításának kulcsa kétségkívül a civil társadalom kiépülése volt. Erre az átalakításra alkotmányos szinten 1988-1989-ben került sor. Ám ahhoz, hogy ez a hatalomszerkezeti változás lehetővé váljék, a társadalom vi­szonyaiban egy sajátos felhalmozódásnak kellett végbemennie: meg kellett történnie a civil társadalom eredeti felhalmozásának.

Az államszocializmus Kádár-féle változata

1956. november negyedikével kezdődik az a korszak, amelyet a mai po­litikai diskurzusban a korábbi szerves folytatásának tekintenek, és ugyanúgy politikai diktatúraként írnak le, mint a megelőző sztálinista be­rendezkedést. Ez a publicisztikai vélekedés oly elterjedt, hogy már-már kilátástalannak tűnik az érvelő elemzés eszközeivel szembeszállni vele. Ám politikai folyamatok tudományos igényű számbavételét éppen az kü­lönbözteti meg a napi politikai ütközetek érvrendszerétől, hogy egybe­veti a fogalmak tartalmát a valóságos társadalmi folyamatokkal. így a kategóriák használatát nem a politikai érdekek és a hétköznapi – olykor kényszerűen leegyszerűsítő – gondolkodás szükségletei motiválják.

Ha az alkotmányos viszonyokat vesszük szemügyre, azt látjuk, hogy azok nem feleltek meg a demokratikus értékrendszer több alapvető igé­nyének sem. Nem biztosították az állampolgárok politikai jogait, nem tar­talmaztak garanciákat a bírói függetlenség érvényesülésére, a parla­menti képviseletet politikailag alárendelték a pártakaratot képviselő államfői testületnek, politikai bűncselekményként üldözték a szólás-, a sajtó- és a gyülekezési szabadsággal élőket, az alkotmányos deklaráci­ón túl nem biztosították az egyesülési szabadság érvényesülését – hogy csak a legszembetűnőbb defektusokat soroljuk. Általában jellemző volt, hogy az alkotmány formálisan demokratikus szabályozását nem egészí­tették ki az eljárásjogi, végrehajtási normákkal, ami által az alkotmányos tétel üres kinyilatkoztatás maradt.

Ennyiben tehát helytálló, hogy a kádári konszolidáció alkotmányos alapjai nem különböztek lényegesen a korábbi rendszerétől, legalábbis az első periódusban, 1956-1963 között. Az azonban nincs összhang­ban a tényekkel, hogy az alkotmány közvetlenül biztosította az uralkodó párt államirányító szerepét. Az 1949. évi eredeti alkotmányban a mun­kásosztály vezető szerepéről volt szó, ám – mint ezt már korábban je­leztem – ez éppúgy deklaratív maradt, mint az egyesülési szabadság. A párturalom bevezetése voltaképpen ellentétes volt az alkotmány betűjé­vel – ha létezett volna alkotmánybíróság, a párturalmat érvényesítő ki nem hirdetett jogszabályokat alkotmányellenesnek kellett volna minősí­tenie. Az sem véletlen természetesen, hogy nem volt alkotmánybíróság.

A berendezkedés diktatórikus vagy nem diktatórikus jellegét nem elsősorban az alkotmányos szabályok elemzésén keresztül lehet meg­ítélni. Egyfelől a demokrácia nemcsak politikai kategória, vannak gazdasági vonatkozásai is. Másképp élték meg a nagy tulajdonvesz­tést azok, akik az államosításokat elszenvedték, és azok, akik munkát kaptak az államosított üzemben, vagy beköltöztek az államosított bérhá­zakba. Másfelől a formálisan demokratikus uralom lehet antidemokrati­kus tartalmú, hatalomkisajátító, elnyomó jellegű. A legális felhatalma­zás, a hatalom eredete, nem azonos annak tényleges gyakorlatával.

(A polgári berendezkedés radikális kritikusai ezen meggondolás alapján beszélnek demokratúráról: demokratikus diktatúráról.) A tényleges de­mokrácia érvényesülését a politikai viszonyok egészén, a formáljogi szerkezeten, a politikai gyakorlaton és az informális relációk ala­kulásán keresztül lehet megbecsülni. Ennek alapján a korai Kádár-rendszer és az 1956 előtti formális szerkezetek között egyfelől nagyfokú azonosság állt fenn, másfelől azonban lényeges különbség konstatálható az informális viszonyokban és a politikai intézmények működésében Az 1956 előtti pártállam magát mindenféle formai köve­telménytől függetlenül legitimnek tételezte, ós nem is fogadta el a de­mokratikus legitimálás szükségességét. A fokozatosan demokratizálódó kádárista államszocialista rendszer számára a társadalmi elfogadtatás megkerülhetetlen alapérték volt. Főként ezzel – és persze ezzel párhu­zamosan más jelenségekkel (nemzetközi viszonyok, hazai civil társadal­mi alapok stb.) – magyarázhatjuk, hogy az egypártrendszer részben spontán politikai mozgalmakon keresztül, részben jogi úton a legkisebb megrázkódtatás nélkül nőtt át a többpártrendszerbe 1989-ben. Ez a tár­sadalomra vonatkoztatottság nem jelentett elkötelezettséget a polgári demokrácia értékei iránt, éppen ellenkezőleg, megpróbálta a demokrá­cia igényét összeegyeztetni a szocializmus tételezett normáival, az egy­pártrendszer politikai viszonyaival. De nem jelentette a formális politikai felhatalmazás szükségességének elismerését sem. Ebben a tekintetben a politikai gondolkodás következetes és logikus is volt, hiszen a formális felhatalmazás intézményesítése nyilvánvalóan többpártrendszerhez ós az államszocializmus felszámolásához vezetett volna, mint ahogy a gaz­dasági válság szorításában így is történt. A kérdés csupán az, hogy a kádári rendszer miért nem kísérelte meg kiépíteni a saját társadalmi bá­zisát – munkásdemokrácia? – a tulajdon reformján és radikális alkotmá­nyos reformon – alkotmányos egypártrendszer? – keresztül.

Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy ezek a kérdések törté­nelmietlenek, ha csupán a politikai hatalom logikáján át közelítünk a vá­zolt dilemmához. Ha a társadalmi kondicionáriságot is elemezzük, a kép azonnal más megvilágításba kerül. Felvethető az a kérdés, hogy a pol­gárosodás útja melyik ösvényen járhatóbb: a politikai átalakítás radikális módszerével, melyet minden bizonnyal követett volna az azonnali és tel­jes reprivatizáció (s mindaz, ami szociológiailag együtt jár ezzel), avagy a gazdasági szerkezet fokozatos átalakításával, a civil társadalom érté­keinek lassú felhalmozása útján? Valószínűleg ez a kérdés is mester­kéltnek tűnik sokak számára, mivel csak spekulatíve válaszolható meg. Ám nehezen kerülhető meg visszamenőleg, ós még kevésbé volt meg­kerülhető előre tekintve.

Ha az 1960-as évek viszonyaiba illeszkedve kíséreljük meg a lehet­séges politikai választások mérlegelését, nyilvánvalóvá válik, hogy nem az az igazi alternatíva, hogy polgári alkotmányosság vagy kommunista diktatúra, hanem, hogy radikálisabb vagy mérsékeltebb reformok a de­mokratizálódás felé. A kádári válasz lényege a hatalom folytonossága – adagolt, apró, a hatalom szerkezetét nem érintő reformok útján, konzek­vensen kerülve a politikai szerkezet radikális átalakítását. A pacifikálás fő eszköze a depolitizálás. Logikus következménye ennek az ösztönö­sen hatalomorientált politikai filozófiának az alkotmányos állandóság. „Nem a konstrukció volt hibás, hanem a politikai gyakorlat", következés­képpen meg kell tartani az alkotmányos szerkezet alappilléreit és csak finomításokat, kiigazításokat kell tenni. Így az 1949-ben kiépült modell lé­nyege – egypártrendszer, formális parlamentarizmus, a formális hata­lommegosztás hiánya – érintetlen marad. A politikai rendszer elfogadta­tása stíluselemekkel és az informális politikai viszonyokon belül történik. Paternalista és autoritárius jegyek szerves ötvözése, a formális politikai azonosulás igénye az irányító posztokon, az integrálódás ós a lojalitás jutalmazása az állami és a pártbürokrácia kiterjedt intézményeiben, a tu­domány és a kultúra fontosabb és kevésbé fontos posztjain. És ez a képlet mindenki számára teljesen világos, egyértelmű. A rendszer egyál­talán nem kívánja az őszinte, az értékeken alapuló azonosulást, s azt nem is jutalmazza különösképpen, másfelől beéri a formális alkalmazko­dással, ami lehetővé teszi a más politikai értékeket vallók számára az „okos kompromisszumok" megkötését.

A kádárizmus működési mechanizmusa következetes rendszer. Alap­eleme a stabilitás, a konfliktuskerülés, a pragmatikus reformok sora, tár­sadalmi békén nyugvó, a polgár javuló materiális helyzetén alapuló passzív legitimáció. És a rendszer ellentmondása is adott: minél hatéko­nyabban sikerül konszolidálnia, annál inkább kialakul az a civil társada­lom, amely előbb gazdaságilag, majd politikailag akarja megszervezni magát, megsemmisítve ezáltal a rendszer lényegét, a felülről meg­teremtett és egy központból garantált integrációt. Hogy ez mikor követ­kezik be, alapvetően két körülményen múlik: egyrészt függ attól, hogy a civil társadalom mikor erősödik meg gazdaságilag és politikailag ahhoz, hogy egyértelműen megfogalmazhassa társadalomalakító terveit a hatal­mon levő rendszer intézményeivel szemben, másrészt attól, hogy a nemzetközi körülmények mikor engedik meg a politikai függetlenedést a szovjet politikai dominanciától. Ezek együttes feltételek, magában egyik sem elégséges az államszocializmus leépítéséhez. Sokan túlértékelik a nemzetközi dimenziók szerepét, megfeledkezve arról, hogy a szovjet rendszer belső bomlásában milyen szerepet játszottak éppen a kelet­közép-európai rezsimek hullámzó demokratikus mozgalmai és civil tár­sadalmi átalakulásai.

A civil társadalom hazai konstituálása eredeti folyamat, szociológiai és gazdasági értelemben is. Nem arról van szó tehát, hogy a korábbi középosztályok a tulajdoni „proletarizálódás" után újra visszanyerik kö­zéposztályi státuszukat. Ez is jelen van, de csak egy fontos területen ját­szik meghatározó szerepet: a paraszti birtokos középosztály, illetőleg annak soron következő generációja (a „kulákok" fiai) a mezőgazdasági termelőszövetkezetek irányítói pozícióiba kerül, s ez politikailag közöm­bösíti a falusi társadalmat. A többi társadalmi szférában, az állami bürok­ráciában, a vállalati középszintű vezetésben ós attól fölfelé, az oktatás ós a tudomány nagy intézményeiben az elsőgenerációs értelmiségiek és szakalkalmazottak veszik át a vezető szerepet; a politikai szelekció­nak – talán az alsó szintű párt- és tanácsi bürokrácia („aparátcsikok") ki­vételével – már szinte semmi szerepe sincs.

Ez a társadalmi háttér politikai értékeiben egyre inkább plurális. Amint azt a szociológiai felmérések egyértelműen kimutatták, nem volt érdemi különbség a párttagság és a pártonkívüliek értéktagoltsága kö­zött. A pluralizálódás azonban nem szemmel látható, mivel a politikai ta­golódás teljesen vissza van szorítva a magánélet keretei közé.

A jogállamiság a politikai közélet és a magánélet merev szétválasztá­sának bázisán kezd lassan kiépülni. Más lehetőség az egypártrendszer viszonyai között nem is modellezhető. Bármiféle nyílt politizálódás ugyanis azonnal szétfeszítette volna a rendszer kereteit, és a társadalmi konfliktusok hallatlan kiéleződéséhez vezetett volna.

A jogállamiság kereteinek kiépítése mint a demokratikus átmenet feltétele

A jogállamiság elméleti és gyakorlati intézményesülési kérdéseivel nem is csak azért kell részletesebben foglalkozni, mert a hatályos magyar al­kotmány megfogalmazása szerint a politikai átmenet fő célja a többpárt­rendszert, a parlamenti demokráciát és a szociális piacgazdaságot meg­valósító jogállamiság megteremtése, hanem azért is, mert az átmenet jogi keretek között tartásában lényeges funkciója volt azoknak a jogálla­mi alapoknak – mind a pozitív jogban, mind a jogászi kultúra és egy ru­galmas jogalkalmazói rendszer terén -, amelyeket az államszocializmus körülményei között megteremtettek.

A jogállamiság kategóriája meglehetősen elvont fogalmi kört takar. Ez magyarázza azt, hogy az egymástól eléggé különböző ideológiai fel­fogásokban egyaránt helyet kap, sokszor csupán legitimációs céllal. Anélkül, hogy az államiság elvont fogalmi elemzésének mezejére kelle­ne tévednünk, meg kell jegyezni, hogy a jogállamiság kategóriája a polgári demokrácia igényével párhuzamosan jelenik meg, elsősor­ban ott, ahol a hatalom intézményes korlátozása, valamint a tőke felőli erős ellenőrzése nem épült ki a maga teljességében.

Európai kategóriáról van szó, azon belül is a kontinentális európai fejlődés által kimunkált fogalomról, amelyben a jog és az állam egyfor­ma hangsúllyal szerepel. Az állam tradíciója azért fontos, mivel az elvont közhatalom mint a társadalmi érdekek kifejezője jelent meg. Ezzel éle­sen szembeállítható az angolszász, s különösen az amerikai fejlődés, amit az is jelez, hogy itt nem használják a jogállam (Rechtsstaat) kifeje­zést. Nem csupán szemantikai különbségről van szó azáltal, hogy a fo­galom angol megfelelője, a „rule of law", amit talán joguralomnak lehet a legpontosabban fordítani, nem is tartalmazza az államiságra való uta­lást. (Az angolban találkoztam tükörfordítással: law-based state vagy legal state, de ez még mindig másképp cseng, mint a mi jogállam sza­vunk.) Márpedig itt éppenséggel a „csinált", a központosított hatalom ál­tal alkotott jog és az államiság egymásra reflektálásáról, összekapcsolá­sáról van szó.

Nyilvánvaló, hogy a jog uralma is feltételezi az erős állam jelenlétét, de a hangsúly nem az államon van, miután az csupán eszközszerepet játszik a legitim és a nyilvánosság által ellenőrzött módon kialkudott köz­akarat érvényesítésében. Nem az államtól származik a hatalom; az ál­lamnak nem lehet érdeke.

Nem véletlen tehát, hogy az 1956 utáni fejlődésben az államot mint önálló entitást hangsúlyozó eszmeiség nyert befolyást. Ez megfelelt a történelmi tradíciónak és a hatalom érdekeinek is, amely elfogadta azt az elvet, hogy a személytelen, formális jog kapjon nagyobb szerepet a politikai célok érvényesítésében, de a hatalom jog általi korlátozását már egyáltalán nem akceptálta és csak korlátozottan alkalmazta. A normativitás és a jogi stabilitás követelménye természetesen adódott abból, hogy a hatalom nem szervesített legitimitásra törekedett, s ezért lépten-­nyomon hangsúlyozta a törvényességét. A legalitás pótolni látszott a le­gitimitást Persze ebben is erősen jelen volt a hatalom érdeke. A tör­vényesség előtérbe helyezése olyan körülmények között, amikor a törvényalkotásra a társadalom, illetőleg a potenciális politikai cso­portok semmiféle intézményes befolyással nem rendelkeznek, és a hatalom határozza meg a törvények tartalmát, nem jelent többet, mint annak felismerését, hogy a nyers politikai akaratnál hatéko­nyabb a jogi stabilitással is fémjelzett, közvetített politikai hatalom. Volt azonban egy másik fontos erő, amely a hatalomérvényesítési szem­pontok mellé lépett, különösen a mezőgazdaság erőszakos átalakítása után, a hatvanas évek közepétől, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a ká­dári politikai kompromisszum csak egy olyan keretben valósítható meg, amelynek a gazdasága relatíve független a politikától, a központi állami hatalomhoz képest decentralizált és egyértelműen a piacgazdaság irá­nyában fejlődik. Ilyen körülmények között a polgári és a gazdasági jog elkerülhetetlenül felértékelődik, a kiszámíthatóság és a jogi stabilitás az állam működésének alapértékévé válik. Megindul egy olyan folyamat, ami jogilag visszafordítható ugyan, egy idő után azonban társadalmilag válik irreverzibilissé. Ezért van az, hogy az ún. politikai visszarendeződé­sek a felszínen mindig konzervatív fordulatokként jelennek meg, a civil társadalmi szerveződési folyamatokat azonban nem befolyásolják lénye­gi módon. A jogilag korlátozott államszocializmus decentralizált for­mája és piacgazdasági változata logikailag magában hordozza a polgári demokratikus formák kimunkálásának elkerülhetetlenségét, amit csak a politikai akarat meghosszabbításával, az egypártrendszer fenntartásával lehet a jövőbe utalni.

A jog szerepének növelése, a jogi stabilitás fokozatos megteremtése már a korai Kádár-rendszerben megkezdődött, anélkül, hogy – mint ezt már hangsúlyoztam – az alkotmányos szerkezeten akárcsak a legkisebb változtatást is meg akarták volna tenni.

Érdemes röviden áttekinteni az ötvenhatot követő három évtized tör­vényi szintű jogalkotását, mivel ez jól megvilágítja a magyarországi poli­tikai viszonyok átalakulásának természetét, sajátos modell-jellegét. Ez akkor is tanulságokkal szolgál, ha tudjuk, hogy csak a legfontosabb sza­bályozási kérdésekben alkottak törvényt, a jogalkotás súlypontja a kor­mány és a minisztériumok rendeleti normaalkotására esett. Ide sorolhat­juk a NET jogi tevékenységét is: törvényerejű rendeletei valóban úgy születtek meg, mintha egy alkotmányos szükséghelyzetben rendeletal­kotásra kapott volna jogosítványokat.

Az országgyűlés által alkotott törvények szelleme híven tükrözte azt az alapvető változást, hogy megbukott a társadalom totális államosítá­sának koncepciója. Az árutermelésre épülő gazdaságot már nem akar­ták a bürokratikus állam meghosszabbításaként működtetni. Megindult az államiság korlátainak kiépítése. Nem szabad eltúlozni e korlátok poli­tikai jelentőségét, de alábecsülni is hiba lenne fontosságukat. Már 1957-ben megszületik az államigazgatási eljárásról szóló törvény (1957. évi IV. tv.), amely – először a szocialista országok közül – szabályozta az állam ós a polgárok viszonyát az igazgatási-hatósági eljárásokban. Ez a politikailag is sarkalatos törvény jelezte, hogy az állam intézkedési hatal­ma jogilag korlátozott ós eljárásjogilag kötött. E törvény átfogó kor­szerűsítésére, az állam további korlátozására 1981-ben került sor. Egy fontos kérdésben azonban ekkor sem sikerült az államközpontú alkot­mányosságon rést ütni, nem sikerült a szakértőknek azt a törekvését ér­vényesíteni, hogy az államigazgatási határozatok bíróság előtti megtá­madhatósága legyen általános. A döntéshozók nem kívánták a kormány által ellenőrzött teljes magyar államigazgatást az adminisztrációtól füg­getlen bíróságok ellenőrzésének kitenni

1959-ben fogadták el a Polgári Törvénykönyvet (1959. évi IV. tv.), amely nélkül elképzelhetetlen lett volna a polgári magánviszonyok és az üzleti élet jogi stabilitásának megteremtése. A törvénnyel a polgári világ egy fontos jogi feltétele épül be a magyar állami életbe ós fokozatosan – jórészt a bírói jogalkalmazó tevékenységen keresztül – olyan polgári jogi kultúrát teremt meg, amelynek nem volt sok köze a pártállamisági konst­rukcióhoz, hogy a „kommunista diktatúrára" történő hivatkozásokra ne is utaljunk.

A hatvanas években a nem-politikai jogalkotás dominált, ami a nagy gazdasági reformhullámok természetes következménye. Ekkor szület­nek az ún. ágazati kódexek, amelyek egy-egy fontos gazdasági ágazat jogviszonyait átfogóan kodifikálják (a bányászatról [1960. évi III. tv.], az erdőkről és a vadgazdálkodásról [1961. évi VII. tv.], a villamos energiá­ról [1962. évi IV, tv.], a postáról és a távközlésről [1964. évi II. tv.], az építésügyről [1964. évi II. tv.], a vízgazdálkodásról [1964. évi IV. tv.])

Ebből a sorból két nagyfontosságú törvény emelkedik ki: a Munka Törvénykönyve (1967. évi II. tv.) és a mezőgazdasági termelőszövetke­zetekről szóló (1967. évi III. tv.). A munkaviszonyokat szabályozó tör­vény a civil társadalmi viszonyok jogi építményének fontos építőköve, hathatós védelmet nyújt a munkavállalóknak az állami vállalatokkal szemben. Ezen keresztül is jól érzékeltethető, hogy a polgárosodás há­rom alapvető aspektusa, a vállalkozói-tulajdonosi, az államtól független munkavállalói-fogyasztói, valamint az autonóm politikai polgári, nem egyforma mértékben tudott kibontakozni. A legkönnyebben a középső, a fogyasztói-munkavállalói aspektus érvényesül.

A tsz-törvény a Kádár-rendszer egyik legfontosabb állomása, mind a stabilizálódás, mind pedig a felszámolódás perspektívái szempontjából. A törvény politikailag ós gazdaságilag egyaránt jelentős. Politikailag azért, mert a parasztság önálló korporatív érdekképviseletet kap (Ter­melőszövetkezetek Országos Tanácsa), ezzel is elismerve az agrárága­zat autonómiáját az állammal szemben. Gazdaságilag azért, mert a ter­melőszövetkezetek mint önálló jogi személyek rendszere rést üt az állami tulajdon szerkezetén: egy egész, meghatározó ágazat kerül az ál­lam közvetlen irányításán kívülre.

Mindkét törvény a gazdasági élet átfogó reformja jegyében született, időben megelőzve a gazdaságirányítási reform 1968. január 1-jei beindí­tását. Ezeket követi 1971-ben a szövetkezeti törvény (1971. évi II. tv.), amely a nem-mezőgazdasági szövetkezeti szektor egészét stabilizálja jogilag, komoly lépést téve a vegyes tulajdonú gazdaság elismerése, ille­tőleg kiépítése felé.

A politikai jogalkotás fontos állomása a harmadik tanácstörvény (1971. évi III. tv.). Ez az 1954. évi alapokon álló, és 1965 után rendeleti úton reformált helyi-területi igazgatást helyezte új elvi alapokra. A tör­vény megalkotásán keresztül jól kimutathatók a korszak alapvető politi­kai ellentmondásai. A gazdasági dencetralizálást követnie kellett volna a helyi közélet demokratizálásának, a települési önkormányzatiság kibon­takoztatásának. Az új tanácstörvény politikai irányelvei még tartalmazták ezt a célkitűzést, de már az eredeti koncepcióban szerepeltek ellent­mondások, ami jelezte, hogy a politikai elhatározás nem volt konzek­vens, a döntő lépést a politikai vezetés nem vállalta. Ezt jól érzékelteti, hogy a pénzügyi kormányzat még a törvény megalkotása előtt olyan ter­vezési és finanszírozási rendszert intézményesített, amely a helyi auto­nómiát az állammal szemben teljesen illuzórikussá tette. A törvény nö­velte ugyan a tanácsok önállóságát, de az önkormányzatiság politikai el­ve üres ígéret maradt.

Hasonló volt a helyzet a hetvenes évek elején meghirdetett átfogó al­kotmányreformmal. A politikai kampány csak azt a célt szolgálta, hogy szakértői csoportok olyan finomításokat vezessenek át az eredeti szöve­gen, amelyek a már létező alkotmányos szerkezetet egyetlen lényeges ponton sem érintették. A reform ambiciózusan indult, de mire 1972-ben megszületett a módosítás, politikailag teljesen kifulladt. Ebben szerepe lehetett annak a körülménynek, hogy a gazdaságirányítási reform nem hozott kézzelfogható gazdasági sikereket, politikailag azonban szembe­állította az akkortájt még gyenge, szervezetlen és megosztott mene­dzser-réteget a politikai befolyásukat féltő hivatásos szakszervezeti ós pártvezetőkkel valamint a munka- és jövedelembiztonságukért – amint mára kiderült, joggal – aggódó szakmunkásrétegekkel. A pszeudo-alkotmányreform egy említésre méltó politikai elemet tartalmazott azáltal, hogy újrafogalmazta a párt és az állam viszonyának elvi deklarációját. Mint láttuk, az eredeti alkotmányszóveg az állam osztály-jellegét mond­ta ki, anélkül azonban, hogy ezt közvetlenül intézményesítette volna. A politikai pártra való hivatkozás teljesen hiányzik az egész alkotmány szövegéből. Az új formula szerint a társadalom vezető ereje a munkás­osztály marxista-leninista pártja. Ez a szabályozás ideológiai petárda volt ugyan, de jelezte, hogy a rezsim ragaszkodik az ortodoxiához, mi­közben a tényleges politikai gyakorlat bizonyos fokú rugalmasságot mu­tatott. Ebből következően a társadalmi valóság a politikai filozófiában zárójelbe tétetett, s ezáltal elveszítette azt az esélyt, hogy befolyásolja a nagyléptékű társadalmi-politikai folyamatokat. A történelem utólag csat­tanós választ adott erre a rövidlátó, a napi politikai taktikázásba süllyedő eszmeiségre.

A hetvenes évek időszaka a reform körüli csatározások következté­ben semmiféle maradandót nem alkotott az államiságban és az alkotmá­nyos keretben. A civil társadalom azonban éppen ebben az évtizedben alapozódik meg, két forrásból táplálkozva: a liberalizálódó, a gondolati sémáktól egyre inkább felszabaduló szellemi közéletből, valamint a má­sodik gazdaság rugalmas és egyre bóvüló autonóm világából. Ezt titulál­ták a nyugati sajtó nyomán gulyáskommunizmusnak a legvidámabb ba­rakkban. Egyik kitétel sem igaz: a barakkból ki-be lehetett járkálni a nyugati oldalon, a „kommunizmus" pedig egyre inkább olyan ideológiai máz volt csupán, amely a szerkezet összetartására rendeltetett.

A nyolcvanas évek elejére a társadalom elitcsoportjaiban és polgáro­sodó középrétegeiben általánossá váltak egy fogyasztói társadalom ér­tékei, és megérett az igény egy nyugati típusú berendezkedés megho­nosítására. Ez azonban nem vált azonnal ellenzéki potenciállá, mivel a depolitizált társadalom ekkor még nem támogatott olyan mozgalmakat, amelyek a status quo-t a biztos siker reménye nélkül bolygatták volna meg. És itt beléptek a nemzetközi megfontolások is, amelyek azután később – ellenkező előjellel – döntőnek bizonyultak.

A politikai keretek alakulását egyre inkább a feszültségek egészen nyilvánvaló felhalmozódása befolyásolta. A politikai vezetés egyre in­kább a radikális piaci reformok útját járta, anélkül, hogy ezt bármiféle po­litikai kampány kísérte volna. A nyolcvanas évek elején alakul ki egy sa­játos helyzet a magyar pártállami struktúrában. Az államszervezet elég­gé nyilvánvalóan kettészakad. A közvetlen hatalmi intézményeket a felső szintű pártvezetés direkt módon irányította. A gazdaságirányítás te­rén fordított volt a helyzet: a pénzügyi és banki bürokrácia teljesen uralta a folyamatokat és magát a politikai döntésmechanizmust. A gazdasági válságjelenségek és az egyre fenyegetőbb eladósodás a politikai veze­tést függő helyzetbe hozta a nemzetközi pénzügyi intézményektől, s ettől kezdve a piacgazdaság kiépítésének ún. politikasemleges lépései normatív követelményrendszerként jelentek meg. A hitelezők érdekeit megfogalmazó intézményekkel folytatott alkukban csak végső érvként szerepelt a belpolitikai stabilitás. A reformok azonban a modellen belül maradtak, a tulajdoni szerkezet stabilitásához a politikai vezetés ortodox módon ragaszkodott. Így az új vállalkozói réteg nem érezhette magát biztonságban, s viselkedése nem a vállalkozói, hanem a fogyasztói mentalitást jelenítette meg. A válságra a Kádár-rendszernek már nem volt alkotó válasza. A politikában jelentős posztokat megszerző új szak­képzett középgeneráció ezért szakított a rendszer mindig is csak máz­ként kezelt primitív ideológiájával. A gazdasági válság, a decentralizált és részben magánpiacosított gazdaságra épülő új civil társadalom, vala­mint a politikai hatalom belső pluralizálódása és bomlása a nyolcvanas évek közepére olyan helyzetet teremtett, hogy visszafelé már nem volt út. A „békés forradalom", ha forradalmi átalakulásról egyáltalán lehet be­szólni, a magyar társadalomban a nyolcvanas évek derekára már lezaj­lik, s az évtized végén a hirtelen aktivizálódó politikai elitek ennek a gyü­mölcseit aratják le.

Az alkotmányos szerkezetben ezt jól jelzik a nyolcvanas évek elején a demokratizálás jegyében bevezetett óvatos reformok, amelyek érintet­ték a politikai rendszer alapelemeit is. Az Alkotmányjogi Tanács a jogal­kotás korlátozott kontrollját volt hivatva megvalósítani, mint a gyakorlat­ban kiderült, szinte teljesen hatástalanul. Ennél lényegesen fontosabbnak, hatásaiban nagy horderejűnek minősül az országgyűlési választójo­gi reform (1983. évi III. tv.). A többes jelölés – aminek a lehetősége már 1970 óta létezett, de a helyi politikai szervek egyre kevésbé ériek vele – kötelezővé vált. Ez a választásokat előkészítő pártbizottságokat aktivi­tásra kényszerítette az 1985. évi választások idején. Akkorra már a kis létszámú szervezett ellenzék is elég erősnek érezte magát, hogy nyilvá­nosan is a színre lépjen, igaz, nem a kemény magjával, hanem szimpa­tizánsaival és szakértőivel. A hatalom azonban versenyeztetni és nem pluralizálni akart, s ezért politikai eszközöket és jogtalanságokat is fel­használt arra, hogy megakadályozza ellenzékinek minősített politikusok megválasztását. Ennek ellenére a képviselők jelentós része kicse­rélődött, az egyéni kerületben indult pártpolitikusok közül a népszerűtle­nek megbuktak (köztük több ismert nyugdíjas politikus), és az egyéni ke­rületben megválasztott képviselők mintegy 10 százaléka ún. spontán je­lölt volt, vagyis nem a „hivatalos" előkészítésben nyerték el jelölésüket. Ez felborította az országgyűlés homogenitását, irt már nemcsak „bólintó-jánosok" ültek, akik nagyobb ellenállás nélkül szavazták meg a kormány előterjesztéseit. Az országgyűlésnek mint egésznek közvetlen politikai irányíthatósága egyszer s mindenkorra megszűnt 1985-ben. A másik új intézmény az országos lista volt. Ez a harmincöt nevet tartalmazó lista nagyfokú biztonságot adott a legfontosabb politikai vezetőknek (a 15 ta­gú Politikai Bizottság 13 tagja szerepelt a listán; a többi politikusnak, ha képviselő akart maradni, vállalnia kellett a versenyt, a bukás kockáza­tát). Az országos lista zárt és alternatíva nélküli volt, csak elvileg hordoz­ta a kollektív bukás esélyét. A kérdés csak az volt, milyen aránya lesz az ellenszavazatoknak, amelyek az egyes politikusokra estek. Jellemző, hogy a törvény nem is tartalmazott semmiféle kitételt arra az esetre, ha az országos listát a választók nem választják meg. Ez a magabiztosság azonban nem tartott sokáig, a Kádár-rendszer korábbi támogatottsága a gazdasági hanyatlással igen hamar semmivé foszlott.

Mint jeleztem, ez a hanyatlás politikailag a nyolcvanas évek elejére esik: 1982-ben az ország csaknem fizetésképtelenné vált. Jól jellemzi a kifulladást, hogy az 1982-1985 közötti időszakról egyetlen eredeti sza­bályozást tartalmazó törvény sincs már hatályban.

A jogállamiság kiépülése és a politikai rendszer radikális átalakulása az 1985. évi parlamenti ciklussal kezdődik, amikor elindul az MSZMP-n belül az utódlási harc Ebben a korszakban többé-kevésbé szinkronba kerülnek a gazdasági és a politikai változások. A politikai vezetés belát­ja, hogy radikális változásokra van szükség a politikai rendszerben és a gazdaságban. A piacgazdaságot előkészítő alapvető változások egy­mást követik. Kádár János bukása előtt születik meg a törvény a ma­gánszemélyek jövedelemadójáról (1987. évi X. tv.), a leköszönés után pedig a gazdasági társaságokról szóló törvény (1988. évi VI. tv.). Az utóbbi, a gazdálkodó szervek és a társaságok átalakulásáról szóló tör­vénnyel (1989. évi XIII. tv.) együtt a gazdasági rendszerváltás alaptörvé­nye, ami nélkül a békés átmenet aligha mehetett volna végbe. Ezeket még egy sor fontos, a magántulajdonra épülő gazdaság számára feltét­lenül szükséges törvény követi 1988-ban és 1989-ben.

Az alkotmányos keretek átalakítása is a kádári vezetésnek az 1988. májusi pártértekezleten történt eltávolítása után vesz lendületet. 1987-ben még, amikor az országgyűlés a jogalkotásról alkot törvényt, nem változtatják meg azt a pártállami konstrukciót, amely a rendeleti kor­mányzást a NETtvr.-rel biztosította. Ez a kádári kompromisszum utolsó megnyilvánulása, ami jelzi, hogy hol voltak a korábbi rendszer alkotmá­nyos határai.

A poszt-kádári rövid átmenet kinyilvánított funkciója a korábbi szerke­zet leépítése vott. Ezt az akkori MSZMP- és állami vezető elit részben tudatosan, részben, érdekeit felismerve, ösztönösen vállalta. Ez termé­szetesen nem korlátozódhatott a gazdasági rendszerre, az állami tulaj­don részleges leépítésére. A központi kérdés az volt, hogy az MSZMP feladja-e hatalmi hegemóniáját, és milyen álláspontot foglal el az intéz­ményesített politikai pluralizmus, a többpártrendszer kérdésében. Itt hú­zódtak sokáig a frontvonalak a kormányzó párt reformszárnya és tradicionalista csoportja között, miközben egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a kérdést nem az MSZMP fogja eldönteni, hanem a hatalmon kívüli politi­kai elit, valamint az az országgyűlés, amelynek kényelmes többsége ugyan MSZMP-tag volt, ám ez már nem jelentett politikailag mobilizálha­tó erőt. Az események jól jelzik, hogy a Grósz-kormány idején, majd kü­lönösen a Németh-kormány alatt, már nem az MSZMP irányította a leg­fontosabb politikai folyamatokat. Erre a legjobb példa a pártok legalizá­lása Politikai párt alapítását Magyarországon 1949 óta egyetlen jogsza­bály sem tiltotta, de az egyesülési jog szabályozása adminisztratív korlá­tokat állított – voltaképpen alkotmányellenesen – az ilyen törekvések elé. Ezeket a korlátokat az egyesülési jogról szóló törvény, mint eredeti jogalkotás (korábban az egyesületekről tvr. rendelkezett), eltörölte (1989 évi II. tv.). 1989. január 24-én, a törvény hatálybalépésével legálisan megnyílt az út a többpártrendszer jogi keretekben történő újraintézményesítése előtt. A többpártrendszer bevezetéséről szóló határozatot az MSZMP Központi Bizottsága 1989 februárjában hozta meg, akkor azon­ban már működött a többpártrendszer.

Az államszocializmus csak addig volt fenntartható, amíg az álla­mi tulajdon stabilitását a politikai hatalom képes volt garantálni. Ez csak a de facto egypártrendszer viszonyai között lehetséges, azzal a feltétellel, hogy a politikai elit érdekei az állami túlsúly fenntartá­sához kötődnek, és ezzel szemben kellő hatékonyságú politikai erő nem képes megszerveződni. Ez a magyarázata annak, hogy a pártpo­litikai hatalom korlátozására való törekvések milyen merev falakba üt­köztek, aminek következtében csak azok a hatalomkorlátozó kísérletek vezettek eredményre, amelyek burkoltak és indirektek voltak, és nem je­lentek meg azonnal és közvetlenül a hatalom egyértelmű korlátjaként.

A hatalom korlátozásának különböző útjai lehetségesek, s ezek szo­ros összefüggésben állnak az eltérő hatalomkoncepciókkal, a politikai hatalom eltérő felfogásaival. A mindenképpen objektiválódó és szerve­zetileg elkülönülő hatalmat a modern társadalomban közvetítetten korlá­tozni kell, ez a társadalom objektív érdeke. A hatalom működési logikája, természete azonban olyan, hogy korántsem könnyű vele szemben kö­zösségi-társadalmi korlátozásokat intézményesíteni.

Az egyik lehetséges korlát a hatalmi ágak megosztása, tehát magá­nak a hatalomnak a szétdarabolása, részeinek egymástól való függővé tétele. Ez a klasszikus elv csak ott érvényesíthető, ahol a gazdasági ha­talom és az állami közhatalom relatíve konzekvens szétválasztására le­hetőség van, ahol az állami beavatkozás nem tőkekonstitutív, hanem ki­egészítő-szabályozó és konfliktuselhárító jellegű.

Ahol az állam tőke általi ellenőrzése nem történt meg ebben az elválasztottságban, ahol tehát az állami beavatkozás a gazdasági viszo­nyokba olyan típusú, hogy nem válik lehetővé a hatalmi ágak, s különö­sen a törvényhozó és a végrehajtó hatalom elválasztása, ott lényeges funkciója van a jog korlátozó szerepének.

A kérdést szokás másfelől is megközelíteni, nevezetesen a rend, a biztonság és a kiszámíthatóság felől, ami azt jelenti, hogy a modern tőkés tömegtermelés és piac létfeltétele a kalkulálhatóság és a kiszámít­hatóság, ami pedig jogbiztonság (a tulajdon biztonsága) és intézményi politikai stabilitás nélkül nem teljesül. Ebben az értelemben a jog szintén korlátja a hatalomnak, de nem egy másik hatalom által, hanem a képvi­selet által kialkudott vagy megalkotott jog formális erejénél fogva. Nyil­vánvaló, hogy ez utóbbit könnyebb zárójelbe tenni, mivel a jog mint for­ma igen rugalmasan alkalmazható, és korlát jellege egyszerűen kiiktat­ható, mígnem a hatalommegosztás esetén „csak" az fenyegeti a korláto­zás sikerét, hogy megbomlik az egyensúly az egymásra vonatkoztatott hatalmi intézmények között.

A jogállam fogalma tehát önmagában nem állít kemény korlátokat a hatalommal szemben. „Ez a fogalom ugyanis – amint arra egy szelle­mes kritikusa rámutatott – abban a legáltalánosabb értelmében, hogy a rend biztonságát jelenti, végső soron az ezt legmaradéktalanabbul bizto­sító temető nyugalmát idézi fel, vagy legfeljebb egy olyan, tartalom nél­küli üres blankettát jelent, amelyet bárki, bármilyen célok szolgálatában felhasználhat. A jogállamiság így nem csupán a legkülönbözőbb állam­elméleti, illetve a mögöttük meghúzódó filozófiai koncepciók számára áll nyitva, hanem az ezekkel fedezett politikai gyakorlat számára is." (Péte­ri: 1989. pp. 726-7.)

Ha azonban továbblépünk a fogalom általánosságától a konkrét in­tézményes viszonyok felé, a jog általánosságától eljutunk a társadalom érdekeihez, illetőleg az állam tényleges viszonyaihoz. A jogállamiság ezen a síkon már többet fejez ki, mint általános biztonságigényt és ki­számíthatóságot. Kifejezi a közérdekűséget, a jogban rejlő egyenlősítési elemet, a norma formális azonosítás-elemét, valamint azt, hogy az intéz­ményes-hatalmi változások jogi rendben, az elfogadott normák kereté­ben, a felállított szabályok tiszteletben tartásával menjenek végbe. A le­galitás egy meghatározott, formakötött rendjét jelenti ez, ami általában kedvez a már létező viszonyoknak, mivel azok fenntartása mindig keve­sebb társadalmi energiát igényel, mint megváltoztatásuk.

Ebben az értelemben a jogállamiság a status quo-t erősítő koncep­ció, még akkor is, ha egyúttal a hatalom korlátja is. Ez magyarázza, hogy a fogalom a politikai változások idején válik inkább használatossá, jól működő, stabil rendszerek nem hivatkoznak rá gyakorta. Nem vélet­len, hogy a hatvanas-hetvenes években szó sincs a fogalom elfogadá­sáról, a hatalom kulcsszava a „szocialista demokrácia", mint ahogy az sem véletlen, hogy a nyolcvanas évek közepén válik a jogállamiság esz­meköre ismét divatossá, és kezdi meg reneszánszát, először még a „szocialista jogállamiság"képében. Ebben a kontextusban a fogalom azt jelentette: szükség van a hatalommal szembeni jogi korlátok kiépítésére, a hatalom jogtól való függővé tételére, ami a gyakorlatban a jogon kívüli direkt politikai beavatkozások fokozatos leépítését, a törvényhozásnak és a kormányzatnak a pártpolitikától való függetlenedését takarta. A szocialista jogállamiság kiteljesítése az államiság demokratizálását, kép­viseleti alapokra való helyezését, a pártszuverenitás helyett a népszuve­renitás intézményesítését jelentette volna, a szabad politikai szer­veződések, a politikai pluralizmus elismerésével, zöld utat adva a több­pártrendszernek. Korlátokat állított volna viszont az állam deszekularizálása, a bürokrácia politika általi kisajátítása, az állami-közösségi tőke el­lenőrzés nélküli magánelsajátítása és a tulajdon közvetlen politikává transzformálása elé.

Látnivaló azonban, hogy az ún. szocialista jogállamiságnak az újrain­tézményesülő politikai pluralizmus viszonyai közötti értelmezése önel­lentmondást takart, nevezetesen azt, hogy az így definiált jogállamiságot alkotmányosan nem lehetett leszűkíteni a szocializmus egyébként is vi­tatott fogalmi kereteire. A versengő többpártrendszer ugyanis minden­képpen utat nyit a hatalmi elképzelések konkurenciájának, és ezt a jog­államiság eszközeivel alig lehet korlátozni. Az is nyilvánvaló volt, hogy az államszocializmus keretében kialakult új polgárság számára a tőke­korlátok eltávolítása politikai kérdéssé válik.

A jogállamiság kereteinek alakulása az új politikai erőviszonyok közepette

Az egyesülési szabadság szabályozásával egy időben, illetőleg azt kö­vetően, került sor az 1949. évi alkotmány súlyos hiányosságainak kikü­szöbölésére. Így liberális szellemiségű törvény született a gyülekezési jogról (1989. évi III. tv.), szabályozták a sztrájkjogot (1989. évi VII. tv.), törvényt hoztak a népszavazásról és a népi kezdeményezésről (1989. évi XVII. tv.), a demokratikus jogállamiság követelményeinek megfe­lelően többször módosították a Büntető Törvénykönyvet ós a büntető el­járásról szóló törvényt, újraszabályozták az utazáshoz való jogot és az útlevéllel kapcsolatos eljárást (1989. évi XXVIII. tv.), a ki- és bevándor­lást (1989. évi XXIX. tv.); mindezt az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatko­zatával és a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egységokmányával összhangban.

E nagyjelentőségű, alkotmányos horderejű törvényalkotással párhu­zamosan folyt az átfogó alkotmányreform előkészítése. Ez a reform azonban már közvetlenül érintette a hatalom szerkezetét, ós az ellenzék joggal követelte, hogy szülessen politikai megállapodás a politikai átme­net legfontosabb szabályairól. A hatalomra nagy nyomás nehezedett külföldről és belföldről egyaránt. Megtehette volna, hogy elutasítja az előzetes alkudozást, és, élve ingatag parlamenti bázisával, csupán egy beszámításos mechanizmusban kezeli az ellenzék követeléseit. Megrop­pant hatalmának súlya alatt, tudva, hogy a közelgő 1990. tavaszi parla­menti választásokon kiszorulhat a hatalomból, valamint a nyugati kész­tetéseknek engedve – először fordult elő, hogy a nemzetközi pénzügyi intézmények felfüggesztették a kormánnyal a tárgyalásokat – az MSZMP 1989 nyarán tárgyalóasztalhoz ült, s ettől kezdve szisztematiku­san felszámolta pozícióit Politikailag jelentős társadalompszichológiai esemény volt Nagy Imre újratemetése, ami a Kádár-rendszer szimboli­kus sírba tételét is jelentette.

A plurális politikai szerkezet új játékszabályairól az 1989. nyári kere­kasztal-tárgyalások eredményeként született részleges megállapodás, amelyet az ellenzéki kerekasztal fontos szereplői nem írtak alá. A kor­mányzat ennek ellenére tiszteletben tartotta a csonka eredményt, ami természetesen jogilag nem volt kötelező az országgyűlésre. Ebben a csomagban az alkotmányos kereteken túl a legfontosabb az az elv volt, amely kizárta a választásokat megelőző politikai osztozkodást. A másik fontos lépés a választójog politikai kereteinek meghatározása. Ez azért lényeges, mert a választási rendszer a jogállamiság egyik alapintézmé­nye, és formája meghatározó jelentőségű a politikai mozgások szem­pontjából. Az egyszerű többségi elvű egyéni választókerületi rendszer megteremti egy bipoláris pártpolitikai szerkezet alapjait, a tisztán kötött listás rendszer viszont strukturálisan a multipoláris parlamenti felállásnak kedvez.

Az itt vázolt politikai törvénykezés utolsó nagy aktusa magának az al­kotmánynak az átformálása volt. A többéves szakmai előkészítés és a politikai megállapodás után csak formába kellett önteni a leglényege­sebb politikai kompromisszumokat, és rövid törvényhozási procedúra eredményeként sor került az alkotmány módosítására (1989. évi XXXI. tv.).

Ez a módosítás mérföldkő a hazai politikatörténetben. Az 1989. októ­ber 23-án kihirdetett köztársasági alkotmány teljes szakítást jelentett az 1949-ben kialakított államszervezeti modellel. Ezért indokolatlanok azok az értékelések – jobbára csak pusztán politikai célzatú és dilettáns meg­jegyzések -, amelyek szerint a mai alkotmány még mindig a sztálinista jegyeket viseli magán.

Formailag az új alkotmány az eredeti 1949. évi – s, mint láttuk, 1972-ben felülvizsgált és megtisztított – alaptörvény módosítása, valójában azonban az eredetinek csak a parlamentáris váza maradt meg. Ez is jól jelzi, hogy a hatalomszerkezeti modell az államiság szintjén mennyire ál­landó. Amikor az álparlamentarizmus mögött újra megjelent a pártokban kifejezett politikai pluralizmus, a szerkezet az operáció után, amikor is szöveteket kellett pótolni és itt-ott átmetszeni, élővé vált. Az eredeti váz az országgyűlési képviseletre épülő népszuverenitás volt, és ez meg is maradt.

Az ideiglenes jelleget csak az alkotmány szűkszavú preambuluma őrzi, amikor kimondja, hogy a többpártrendszert, a parlamenti demokrá­ciát és a szociális piacgazdaságot megvalósító jogállamba való békés politikai átmenet elősegítése érdekében az országgyűlés az új alkot­mány elfogadásáig állapítja meg az alkotmány szövegét. Ez az első pil­lantásra bonyolultnak tűnő megfogalmazás jogászian pontos és kifejezi a politikai szituációt, amelyben a politikai kompromisszum megszületett. Egyfelől nyilvánvaló volt, hogy mégoly lázas, a modern hazai politikatör­ténetben egyedülálló törvényalkotás sem varázsol elő kész jogállamisá­got, mivel ahhoz nemcsak holt szövegek, hanem élő állami gyakorlat és politikai-kulturális tradíciók is szükségeltetnek. Másrészt egy sor bizony­talanság volt az érvényesítendő és az érvényesíthető hatalompolitikai modellt illetően. Ne felejtsük el, hogy a színen levő politikai erők válasz­tások utáni sorsa teljesen bizonytalan volt. s egyáltalán nem lehetett prognózisokat készíteni az új parlament párterőviszonyairól. A parla­mentben többségben lévő szocialisták politikai sorsa különösen bizony­talan volt, és ezért olyan biztosítékokat igyekeztek beépíteni az alkot­mányba, amelyek szándékuk szerint megnehezítették volna az elért kompromisszum politikai kereteinek átalakítását. Ez – mint nagyon ha­mar kiderült – hiú ábrándnak bizonyult: a köztársasági elnök megválasz­tásának kérdésére kiírt népszavazás eredménye szerint az elnöki hata­lom legitimációs kérdéséről – vagyis arról, hogy az elnököt az egész nép válassza, vagy a parlament – a választások utáni új országgyűlés hatás­körébe került a döntés joga. S maga a konstrukció is átmenetinek bizo­nyult: az új országgyűlés, az első többpárti parlament lényegében egy második ideiglenes alkotmányt konstruált Mielőtt ezekre a változásokra rátérnék, essék néhány szó az 1989. évi első alkotmányos megoldásról.

Az alkotmány szerkezetében és a konkrét intézményekben bekövet­kezett változások nagyon jól tükrözték az eddig elemzésben vázolt tár­sadalmi-gazdasági folyamatokat: az alkotmányreformot követő köztár­saság még félúton volt a „szocialista jogállamiság" és egy tiszta polgári jogállamiság között, amit jelzett az a politikai deklaráció, miszerint a Ma­gyar Köztársaságban a demokratikus szocializmus és a polgári demok­rácia értékei egyaránt érvényesülnek.

A hatalommodellben parlamenti túlsúly érvényesült, ami azt jelenti, hogy nem a hatalommegosztást konzekvensen végigvivő elnöki rend­szer alakult ki, és nem került sor a törvényhozó és a végrehajtó hatalom szétválasztására. Az elnöki rendszerben a végrehajtó hatalom az elnök és adminisztrációjának kezében van, a törvényhozó hatalom pedig nem­csak alkotja, hanem kezdeményezi is a törvényeket. A megvalósított ke­ret túlsúlyban lévő parlamentáris struktúrát jelentett, legalábbis szerke­zeti értelemben, amin azt értem, hogy a hatalommegosztás a törvényho­zó (országgyűlés) és a végrehajtó hatalom (kormány) között nem történt meg. Ez a többpárti, a pártokat az állami közélet centrumába helyező, uralkodó európai tradíció követését jelenti, amely a hazai politikai hagyo­mányoknak is megfelel.

A parlamentáris rendszerben a kormányzóképes többség uralja a tör­vényhozást és a végrehajtást is. Az alkotmányos megoldás nem biztosít­ja a kormányzás stabilitását, az egyedül a parlamenti erőviszonyokon, illetőleg a kormányzóképes pártok vagy pártkoalíciók belső egyensúlyán múlik. Ilyen szempontból az elnöki rendszer nagyfokú stabilitást biztosít, de egyúttal merev, a választási ciklusban nem várhatók változások az erőviszonyokban. Ezzel szemben a pártpolitikai viszonyoktól erősen függő parlamentarizmus – az instabilitás veszélyét vállalva – sokkal ru­galmasabb kormányzási forma.

A plurális alapokra helyezett alkotmány tehát olyan parlamentariz­must vázolt fel, amely elsősorban a parlamenti képviseletre épül, amit azonban erős állampolgári participációs jogok egészítenek ki (népszava­zás, társadalmi vita).

A törvényalkotásban a konszenzus elvét intézményesítette az a konstrukció, amit az alkotmányerejű törvények testesítettek meg. Ez egyúttal féket is épített be a végrehajtó hatalommal szemben éppúgy, mint a kormányt adó parlamenti párttal vagy pártokkal szemben, ha azok nem rendelkeznek kétharmados többséggel. A mindenkori ellenzék kezébe ezáltal komoly vétóerő került. Nyilvánvaló, hogy a megoldás nemcsak általában teremtett ellensúlyt, az adott alkotmányos elrende­zést is védte olyan körülmények között, amikor számítani lehetett arra, hogy a demokratikus szocializmus hívei háttérbe szorulnak.

A kormányfő és a miniszterek a bizalmatlansági indítvány útján két­harmados többséggel elmozdíthatók voltak, ami a törvényhozás kor­mány feletti ellenőrzését jelentette.

A köztársasági elnök államfői pozícióját biztonsági szelep jelleggel hozták létre, a végrehajtó hatalomban egyébként együttműködő és nem ellensúlyozó szerepe került kodifikálásra. Az elnök közvetlen megválasz­tása ebben a hatásköri elrendezésben inkább szimbolikus értékű, állam­polgári részvételt és rendszerlegitimációt jelentett, nem volt közvetlen gyakorlati politikai jelentősége.

A hatalommegosztás egy ponton ment következetesen végbe: az Alkotmánybíróság törvényhozás feletti normakontrolljának intézményesíté­sével. Az alkotmánybíróság egyáltalán nem jeleníthet meg pártpolitikát, de persze nem mindegy, hogy milyen szellemiségű és mennyire auto­nóm tudós szaktekintélyek kerülnek be a tizenöt tagú testületbe. (Az al­kotmány átfogó reformja után öt, az új országgyűlés megválasztása után újabb öt bírát választottak, öt bírát pedig a következő parlament fog megválasztani. Ez is a politikai alku része volt.) Az alkotmánybíróság je­lentőségét különösképpen kiemeli, hogy csak az alkotmánnyal, illetőleg ún. kétharmados törvénnyel korlátozható, ós megállapított hatásköré­ben, a jogszabályok feletti kontroll tekintetében felette áll minden alkot­mányos szervnek, az országgyűlésnek is. Azáltal, hogy az alkotmánybí­róság felhatalmazást nyert az alkotmány értelmezésére is, jogi hatalma egy stabil politikai helyzetben hallatlanul felértékelődött. Ez a szervezet a jogállamiság és az állampolgári szabadságjogok végső biztosítéka egy olyan parlamenti többséggel és annak kormányával szemben, amely a hatalom kisajátítására ós a kisebbségi jogok megsemmisítésére törek­szik.

Ebbe a modellbe a társadalmi egyensúlyok értelmezése erejéig volt beépítve egyfajta kompromisszum a demokratikus szocializmus és a polgári demokrácia között, ami az állam szociális felelősségét hangsú­lyozó és az osztályvonatkozások jelentőségét tompító elemként határoztatott meg.

Az alkotmány módosítását követően tovább folyt a jogállamiság kere­teinek kialakítása. Törvényt alkottak az Alkotmánybíróságról (1989. évi XXXII. tv.), a pártok működéséről és gazdálkodásáról (1989. évi XXXIII. tv.), és az országgyűlési képviselők választásáról (1989. évi XXXIV. tv.). Ez utóbbinál az országgyűlés eltért az eredeti politikai paktumtól: erede­tileg a területi listás és az egyéni választókerületekben megszerezhető mandátumok 50-50 százalékos arányában állapodtak meg; a képvi­selők – bízva abban, hogy a pártpolitikától függetlenedve az egyéni vá­lasztókerületekben nagyobb eséllyel indulhatnak az újraválasztásért – megnövelték az egyéni választókerületi mandátumok számát.

Az állami pénzgazdálkodást ellenőrző Állami Számvevőszék felállítá­sáról gondoskodó (1989. évi XXXVIII. tv.), valamint a lelkiismereti és a vallásszabadságról szóló törvény volt az „ancien régime" utolsó jelentős lépése az alkotmányos keret intézményi alakításának folyamatában. Ezek elfogadása után az 1990. tavaszi választásokig már nem alkottak politikai jogokat érintő és a jövőre szóló törvényt.

Az alkotmány reformját követően azonnal megindult a politikai harc a köztársasági elnöki intézmény körül. Nyilvánvaló volt, hogy az MSZMP utódpártja az elnökválasztást azért szerette volna megtartani a parla­menti választások előtt, hogy a következő ciklusra az elnöki pozíción ke­resztül biztosítékokat nyerjen a modell teljes felborítása ellen. (Az alkot­mánymódosítás szerint az első elnök választása után már az or­szággyűléstől eredt az elnöki megbízás.) Ez persze csak nagyon kétsé­ges féket jelentett – mivel az elnöki hatáskör meglehetősen korlátozott volt -, egy kivétellel: a kinevezési jogkörök megoszlottak a kormányzat és az elnök között. A liberális ellenzék mindenáron meg akarta akadá­lyozni azt, hogy az elnökválasztásra a választásokat megelőzően kerül­jön sor, s – mivel az ennek érdekében szervezett népszavazást a kon­zervatív ellenzéki erők egy része bojkottálta -, sikerült is a szocialisták törekvéseit azonnal meghiúsítani. Ez persze a politikai folyamatban, az önfeladás paradigmájában már eleve kódolva volt, de mindenesetre an­nak a politikai harcnak a kezdeteként értékelhető, amely a demokratikus szocializmus híveinek kiszorítására és a polgári erők minél nagyobb térszerzésére irányult a hatalmi osztozkodásban. Az első köztársasági el­nök közvetlen megválasztásának megakadályozása az egyébként is gyenge elnöki hatáskör további gyengítésére szolgált, a napi politikai ér­dekek által vezérelve.

A népszavazás után egy olyan parlamentáris berendezkedés alakult ki, amely erős állami beavatkozásnak ad teret, s a parlamenti erőviszo­nyokat potenciálisan a polgári erők oldalára billenti. Ebben az alkotmá­nyos keretben azonban a közösségi tulajdon nem volt teljesen lebontva, a tisztán polgári jelleggel szemben szerepeltek beépített jogállami ga­ranciák. Ilyen volt például az az elv, hogy a közösségi és a magántulaj­don azonos védelmet élvez, továbbá a szövetkezeti tulajdon védelme.

A többpárti parlamenti választásokra már az új alkotmányos keretben került sor 1990 márciusában és áprilisában. A választási rendszer az eredmények által igazoltan kiegyensúlyozottnak bizonyult, a beépített küszöbök eredményeként hat párt tudott parlamenti frakciót alakítani. A kormánykoalíció az induláskor kényelmes parlamenti többséget mond­hatott magáénak, a mandátumok 58 százalékával. A szocialisták mint­egy 9 százalékukkal érdemi befolyással nem rendelkeztek, de a legna­gyobb ellenzéki pártnak is csak mintegy 24 százalékos részesedés ju­tott. Nyilvánvalóvá vált, hogy a liberális ellenzék erős vétó-pozícióba ke­rült, de az is világos volt, hogy a két legnagyobb párt, a Magyar Demok­rata Fórum és a Szabad Demokraták Szövetsége együtt elvileg alkotmányozó hatalmat alkot.

A konkrét politikai helyzetből és az említett alkotmányozó többségből adódóan az 1989-ben kialakított alkotmányos megoldás nagyon rövid életűnek bizonyult. Amikor eldőlt, hogy a konzervatív koalíció, illetőleg az MDF nem kíván nagykoalíciót létrehozni és konszenzusos alapon új, végleges alkotmányos rendet kialakítani, egyértelművé vált, hogy a libe­rális ellenzék került abba a pozícióba, amelybe az alkotmány módosítá­sakor a szocialisták szerettek volna: nagyon komoly vétó-erővel rendel­keztek, de ki voltak zárva a kormányzati hatalomból. Az MDF és az SZDSZ ekkor gyors elhatározásra jutott, és a nyilvánosság teljes kizárá­sával politikai paktumot kötött.

A jelenlegi kormányzat működésének igazi alapját az a megállapodás vetette meg, amelyet két héttel a választások második fordulója után, 1990. április 29-én az MDF és az SZDSZ vezetői írtak alá Az MDF ve­zette kormány közel kétéves tevékenységét nem lehet a paktum elem­zése és jelentőségének elismerése nélkül értékelni.

A paktum jelentősége abban áll, hogy lényegében új alkotmányos konstrukciót eredményezett, anélkül azonban, hogy fellépett volna egy, a jogállamiságot átfogóan összefoglaló alkotmány igényével. A ma érvé­nyes alkotmány is átmeneti jellegű, a szociális piacgazdaságot megvaló­sító jogállamba való átmenet legfontosabb politikai dokumentuma Ez a második alkotmányreform olyan módosításokhoz vezetett, mégpedig nemcsak betű szerint, hanem az alkotmány mögött meghúzódó politikai filozófia tekintetében is, amelyek erősítik az államot a társadalommal szemben, és a népszuverenitást kormányszuverenitásként intézménye­sítik. Ennek csak egy alkotmányos fettétele van, ti. hogy a választópol­gárok megkívánt hányada, de mindenképpen kisebbsége, kormányzóké­pes parlamenti többséget válasszon. A kormányt a parlament csak kü­lönleges helyzetben tudja átalakítani, s ezen túl csak a közvélemény el­lenőrzése működik a következő választásokig. Ez erőteljesen képviseleti demokráciát jelent, amelyben a legfontosabb hatalmi intézmény jogilag a parlament, szociológiailag a kormányfő. (Népszavazással el lehet érni a kormányfő lemondatását, de ez csak elvi lehetőség, mint ahogy annak sincs túl nagy gyakorlati valószínűsége, hogy új választásokat népszava­zás eredményeként írjanak ki, bár ez sem kizárt.) Ebbe a képletbe az is belefér, hogy ugyanaz a politikai párt adja a köztársasági elnököt, a kor­mányfőt és a parlament elnökét is.

Az egyezség természetesen – a többpárti parlamenti erőviszonyok ismeretében – még a kormányalakítás előtt köttetett meg, annak fényé­ben, hogy az MDF elutasította a nagykoalíció lehetőségét, amit a válasz­tási koalíciók és az előzetes pártközi tárgyalások már előrevetítettek.

Ezáltal az MDF elvetette az ún. konszenzuális demokráciát. Az MDF-SZDSZ nagykoalíció abszolút parlamenti többséget biztosított vol­na, de magukat a pártokat belső törések fenyegették volna az éles ideo­lógiai ellentétek miatt. (Az MDF ún. nép-nemzeti szárnya és az SZDSZ ún. baloldali szárnya, mint kisebbségi frakciók, belülről tettek volna in­stabillá egy ilyen kormányzatot, amit persze a hatalmi posztok elosztá­sával és a miniszteri felelősség intézményével lehetett volna ellensú­lyozni.) Ebben a helyzetben az MDF uralkodó konzervatív szárnya a ho­mogénebb jobbközép koalíciót kormányzóképesebbnek tartotta, mint a nagykoalíciót, aminek elsősorban érzelmi-kulturális-ideológiai okai van­nak, a politikai filozófiai meggondolások csak ezután következnek. Azt is be kell kalkulálni, hogy egy nagykoalíció nemcsak stabil kormányzóké­pességet, de egyértelmű felelősségvállalást is jelentett volna, amikor is egy elmélyülő gazdasági válság esetén már csak egy nemzeti egység­kormány vagy a választások kiírása előzheti meg a kivételes állapotot.

A paktum arra az elvre épült, hogy a parlamenti egyszerű többséget megszerző párt vagy koalíció rendelkezzen stabil kormányzóképesség­gel, a kormányt adó pártok belső felelőssége legyen a szükséges kor­mányzati konszenzus kialakítása. Ez az elv lehetővé teszi a különböző típusú koalíciókat éppúgy, mint a váltógazdálkodást. Ezt azért hangsú­lyozom, mert a felek igazolást keresve a nyilvánosság előtt, elsősorban a váltógazdálkodás előnyeit hangoztatták a paktum indokául. Az SZDSZ a megállapodással feladta vétójogát a kormányzásban, aminek elsősor­ban a gazdasági viszonyok alakításában volt jelentősége. „Ti kormá­nyoztok, tiétek a felelősség is!" – ez lehetett a jelszó. Az SZDSZ egyúttal igyekezett a kormányzaton kívüli pozícióit erősíteni, és két területen ga­ranciákat biztosítani a kirekesztése ellen: egyfelől a köztársasági elnök révén ellensúlyt teremteni a kormánnyal szemben, másfelől biztosítani azt, hogy a sajtó ne kerülhessen közvetlen kormánybefolyás alá.

A paktum szilárd kormányzatot eredményezett. A nyomában végre­hajtott alkotmánymódosítás lényegi változás a kerekasztal-megállapodá­sok után kialakított alkotmányos berendezkedéshez képest. A polgári parlamentarizmus feltételeinek megteremtése immár teljessé vált: nincs az alkotmányban egyetlen olyan elem sem, amely jellegében megkülön­böztethetné bármelyik nyugat-európai alkotmánytól.

A szilárd parlamenti többség egybeépíti a törvényhozó és a végrehaj­tó (kormányzati) hatalmat, azzal a feltétellel, hogy a kormányzó párton vagy a koalíción belül sikerül az egységet újratermelni, a konszenzust újból ós újból előállítani.

A kormány gyakorlatilag megbuktathatatlanná vált. A konstruktív bi­zalmatlansági indítvány intézménye stabilizálja a legerősebb kormány­pártot, változást csak a legnagyobb párton belüli politikai viszonyok át­alakulása hozna, ez azonban még mindig kevés lenne a kormány meg­buktatására. A koalíció felbomlása lehetővé tenne egy ilyen lépést azál­tal, hogy új többség alakulna ki, amely meg tudna egyezni az új kor­mányfő személyében, ám az ideológiai különbségek ezt a megoldást az elvi lehetőségek világába utalják.

Egy ilyen szerkezetben a kis pártoknak súlyuknál jóval nagyobb sze­repük van. Ráadásul az MDF-en belül végbement jobbratolódás kedvez a konszenzus újratermelésének, de ennek az az ára, hogy végbement egy konzervatív fordulat, amelynek negatív hatása van a jogállamiság kereteire is.

A paktum komoly lépés volt a parlamenti váltógazdálkodás felé, de ennek a választási rendszer komoly akadályát képezi azáltal, hogy a kombinált rendszernek megfelelően a listás választások arányosságot visznek bele a rendszerbe, s ezáltal blokkolhatják az egyéni választóke­rületek aránytalan mandátumképzési folyamatát.

A megállapodás kiiktatta az alkotmányból az ún. alkotmányerejű tör­vényeket, és ehelyett taxatíve sorolja fel azokat a szabályozási tárgya­kat, amelyekhez minősített többségre van szükség. Egyúttal a szüksé­ges többség a korábbinál differenciáltabbá vált, s így a jelenlegi alkot­mány – a korábbi kétfélével szemben – négyféle szavazási módot ismer. Ez a kormány mozgásszabadságát nagymértékben megnövelte, s egyúttal korlátozta az ellenzék vétó-erejét. Így lényeges kérdésekben nincs szükség az ellenzékkel kötendő kompromisszumra, noha ez oly­kor a kormány stabilitását növelné. Ez persze egyúttal az ellenzék teljes kirekesztését is jelentheti egy-egy terület szabályozási kereteinek és tar­talmának meghatározásából, amire az elmúlt időszakban sűrűn akadtak példák.

A megállapodás erősen felértékelte a miniszterelnök pozícióját, két oldalról is. Egyfelől a konstruktív bizalmatlansági indítvány azt jelenti, hogy a kormányfőt csak a saját pártja tudja megbuktatni, ha a párt több­séggel rendelkezik, vagy ha nincs alternatív koalíciós többség a kor­mányzó párttal szemben. Ennek a jelentőségét azonban el szokták tú­lozni. A kormányfő megbuktatása ugyanis nem a kormánypárt-ellenzék dichotómiájának kérdése: elsősorban a párterőviszonyokon múlik, ez pedig a társadalomban meglevő lényegi politikai különbségeket közvetíti a parlament felé. Másrészt a kormány tagjait a köztársasági elnök a mi­niszterelnök javaslatára nevezi ki, ily módon a miniszterek nem a parla­menttől, s még csak nem is a koalíciós pártoktól, hanem a kormányfőtől függenek. A miniszterek parlament előtti felelőssége ezáltal nagymér­tékben beszűkült.

Az Antall-kabinet számára az SZDSZ-szel kötött megállapodás kifeje­zetten előnyös volt, ám a kormány ezt a lehetőséget nem fordította a társadalom javára. Ez részben a kormányzati tapasztalatlanságra vezet­hető vissza, amit csak súlyosbított az, hogy az új, immár konzervatív ideológiai kampányok miatt a korábbi szakemberek tömegesen hagyták el az államigazgatást. A politikai indíttatású szelekció csak a kormányap­parátusban ós egyes tárcáknál állt meg időlegesen, azokon a pontokon, ahol a szakértelmet végképp nem tudták nélkülözni. A személyi kontra­szelekció olyan méreteket öltött, ami a késő-Kádár-rendszerben már el­képzelhetetlen lett volna.

A másik általános jelenség a koncepciótlanság. Az MDF politikai cél­kitűzéseit jól szolgálta az előző kormányzattal megkezdett politikai gya­korlat, sok törvény tervezete elkészült, ezeket csak elő kellett volna ven­ni. A kormány szakértői bázisának szűk volta magyarázza, hogy a kor­mányprogram későn készült el, és olyan eklektikus ideológiai elaborátum lett belőle, amelyre nem lehet stabil jogalkotást, gazdaság- és köz­igazgatás-politikát építeni. A szakértelem hiánya sajátos módon arrogan­ciával és intoleranciával párosult, ami megnehezítette a kompromisszu­mok kialakítását. Mindez igencsak lelassította a politikai átmenet fo­lyamatát, és szervetlen államépítést eredményezett.

A kormányzati hiányosságokat a legnagyobb parlamenti frakció ideo­lógiai támadásokkal és általában ideológiájának állami rangra emelésé­vel igyekezett palástolni. Az államszervezet eközben nem lett racionáli­sabb, a létszáma pedig növekedésnek indult. A tárca nélküli miniszteri funkció közvetlen politikai célokra való felhasználása olyan anomália, amely nem jogi, hanem morális alapon minősülhet elfogadhatatlannak.

Szembeötlő, hogy a koalíciónak nincs konstruktív államkoncepciója. Az eddigi jogalkotási gyakorlatból egyértelműen kiviláglik a paternalizmusra való hajlam, amivel nincs arányban a megalkotott jog érvényesí­tésének szervezeti képessége. A kormányzati politika több ponton is elvi kritika tárgyává tehető.

Ezek közül a legfontosabbak a következők.

Az állam és az egyház szétválasztásának polgári elvét a kormányzat nem érvényesítette következetesen. Az egyházak befolyásának állami segédlettel való növelésére tett kísérletek félig sikeresek voltak (vallás­oktatás, a pápalátogatás túlzott költségvetési támogatása, ami a közte­herviselés elvét sérti, egyházi ünnepek államivá tétele). A Justitia-program fokozatos, de szívós megvalósítása érdekében a kormányzat felad­ta a jogállamiság egyes értékeit, amikor visszamenőlegesen meg kíván­ta szüntetni az elévült bűncselekmények büntethetőségi akadályát. Ez a félelemkeltő törekvés olykor párosul a politikai ellenfelek alkotmánysértő diszkriminálásával, kiszorítási törekvésekkel (erre példa MSZP vagyoni elszámolásának kezelése).

A szociális vívmányok megnyirbálása, általában az érdekegyeztetés kialakult mechanizmusainak negligálása szintén a jogállamiság elveinek megsértését jelenti. A szakszervezetek tagsági viszonyaiba való beavat­kozás az egyesülési jogot sérti, ehhez egyébként a liberális ellenzék is asszisztált. A szociális vívmányok leépítése olyan körülmények között, amikor a láthatatlan jövedelmeket a kormány bevallottan nem képes adóztatni, továbbá, amikor a nagyobb jövedelműek adóterheit na­gyobb mértékben csökkentik, mint az elszegényedő rétegekéit, az alkotmány elveinek sem felel meg, mivel az állam szociális jellegét az alkotmány kiemelt helyen tartalmazza. E téren a legsúlyosabb probléma a munkanélküliség és a struktúraváltás inadekvát kezelése.

A szociális feszültségek oldására a kormányzat nem tette meg a szükséges intézkedéseket; jogi terminológiával aképp fogalmazhatnánk, hogy mulasztással megvalósuló alkotmánysértés történt. Lehet ugyan arra hivatkozni, hogy a gazdasági visszaesés következtében a szociális állam kiépítése nincs még napirenden, ám a kormány felelőssége nem abban áll, hogy ezt nem tette meg, hanem abban, hogy nem tette meg azt, amit a lehetőségek megengedtek. Egyszerűbben fogalmazva; a kor­mány feltűnő szociális érzéketlenséget mutat, miközben jóval többet tesz a politikai károkozások kompenzálására, és különösképpen diligens a munkavállalói érdekképviselet átpolitizálásában. Azok a lépések, ame­lyek az igazságtétel jegyében születtek – például egyes kedvezmények megvonása – inkább ideologikus célzatúak voltak, ezek mellett azonban nem került sor széles társadalmi rétegek helyzetének felmérésére és az elszegényedés társadalmi méretű kezelésére. A szociális érzéketlenség a tulajdon iránti érzékenységgel párosult, különösen a koalíció jobboldali köreiben. Ezt jól jelzik a tulajdont ért sérelmek kárpótlása körüli viták, az a mód, ahogyan a kormány engedett a kárpótlás kérdésében. Miközben a volt középrétegek és leszármazóik jelképesnél nem több, de mégis va­gyoni értékű kárpótláshoz jutnak, a kormány részéről fel sem merült, hogy a munkavállalók a több évtizedes bérprés miatti kárelszenvedésért nyerjenek részleges kompenzációt a privatizáció keretében. A föld tekin­tetében a koalíció el is érte eredeti bázisteremtő politikai célját, mivel a kárpótlás zárt licites formája tényleges reprivatizációt eredményez.

A kisjövedelműek és az alacsony képzettségűek, a pályakezdő fiatalok és a nyugdíjasok aránytalanul nagy terheket vállalnak, mi­közben a társadalom felső húsz százaléka a társadalmi tehervise­lésből szinte egyáltalán nem részesedik. A közteherviselés elveinek hangoztatását az érintettek egyszerűen demagógiának minősítik, és irigységgel vádolják azokat, akik a bér- és az adórendszer konstruált aránytalanságai miatt egyre inkább kénytelenek a válság terheit elfogad­hatatlanul egyoldalúan vállukon cipelni.

A termelés visszaesése, az elkerülhetetlen ipari szerkezetváltás és az exportpiacok beszűkülése mindenképpen társadalmi áldozatokkal jár; nem az tehát a kérdés, hogy kell-e ezeket az áldozatokat vállalni, ha­nem az, hogy milyen a terhek elosztása. Jelenleg a válságszámla fizeté­se tekintetében nemhogy konszenzus lenne, még párbeszéd sincs – a leegyszerűsített piacelvű logika mit sem törődik a munkaerő újratermelé­sének össztársadalmi költségeivel. A vázolt aránytalanságokat a politika képviselői hajlamosak természetfelettiként kezelni, és morálisan sem merül fel az össztársadalmi szolidaritás igénye. A karitatív akciók szinte alig irányulnak a hazai bajok felé. Átfogó koncepciók megfogalmazása, a társadalombiztosítási rendszer új alapokra helyezése és az államtól való relatív függetlenítése helyett a kormány megelégedett a tűzoltó in­tézkedésekkel, mint például a családi pótlék kivételes juttatása vagy a nyugdíjak alkalomszerű emelt összegű folyósítása. Ezek az intézkedé­sek nem elég célzottak, nem feltétlenül a legrászorultabbakra irányulnak

(például a családi pótlék mint objektív járadék még azoknak is kijár, akik erre a legkevésbé sem szorulnak rá – ilyen esetben a többletfolyósítás társadalmilag kifejezetten diszfunkcionális).

Ezen kívül egyéb beépített aránytalanságok is mutatkoznak. Az álta­lános bérinflációt csak a magasabb jövedelmű rétegek képesek ellensú­lyozni. Az adórendszer automatikusan úgy működik, hogy a progresszi­vitás enyhítésének a leggazdagabbak a haszonélvezői: minél magasabb valakinek a jövedelme, annál inkább képes azt az adóhatóság elől elrej­teni, s annál inkább kedvezményezettje az adóprés enyhítésének. Ugyanakkor az infláció miatt egyre alacsonyabb jövedelmek kerülnek az adóztatás alsó küszöbe fölé. A bérből és fizetésből élők adóterhe a ténylegesen befizetett adók alapján meghaladja a vállalkozók befizeté­seit. Ezek az állami túlköltekezést szolgáló adóstruktúrák önma­gukban antiszociális viszonyokat teremtenek és termelnek újjá. Egyetlen kivételt említhetünk a szociális ügyek általában vett inadekvát kezelése alól: az országgyűlés törvényt fogadott el a foglalkoztatás elősegítéséről és a munkanélküliek ellátásáról (1991. évi IV. tv.), ám ez a szabályozás is csak a legkezdetibb lépésnek tekinthető. A rendszer­váltás előtt a hirtelen keletkező szociális bizonytalanság miatti közelége­detlenséget azzal próbálták semlegesíteni, hogy folyvást a szociális há­lóról szónokoltak. Ma már ez az egykori divatszó feledésbe merült – a létbizonytalanságot kezdik az újkapitalizmus természetes velejáró­jaként elfogadtatni.

Megfigyelhető az önkormányzatiság visszaszorítása és az állami befolyásnak a dekoncentrált szervek rendszere útján történő kiépítése, ami önmagában nem ellentétes a jogállamiság eszmekörével, viszont csökkenti a nyilvános ellenőrzés és elszámoltatás lehetőségét. Erez­hetően megnyilvánul az önkormányzati rendszer központi felügyeletére való törekvés, elsősorban a köztársasági megbízott intézményén ke­resztül, valamint a megyei önkormányzatok védelmével a helyi önkor­mányzatokkal szemben.

Az államigazgatási személyzet politikai szempontok szerinti szelektálása formailag a jogszabályok keretei között történik, mivel a kormányzat nem vállalja egy nyílt „B-listázás" politikai következményeit, de szelektíve folyik azáltal, hogy politikai lojalitási igényt fogalmaznak meg a régi rend­szer szakértőivel szemben. A közszolgálati alkalmazotti kart stabilizálni képes törvénnyel azért nem siettek, hogy a szelekció akadálytalanul végbemehessen.

Általában megfigyelhető a törvényalkotás lelassulása, a parlament munkájának diszfunkcionális nehézkessége. Érvényesül egy konzervatív etatizmus, ami az állami beavatkozás fenntartásában, helyenként kiter­jesztésében nyilvánul meg. Jellemző erre a miniszteri jogalkotás válto­zatlanul magas szintje, az egyedi állami beavatkozások rendszerének továbbélése. Ez a folyamat meglehetősen összetett, mivel tagadhatat­lan, hogy a piacgazdaságra való áttérés eleve igényli új állami beavatko­zási formák kiépítését. Ebből azonban a leépítési oldal teljesen elma­radt, ilyen koncepciót a kormányzat nem hirdetett meg. Egyes állami funkciók továbbra is lehetetlen helyzetben varinak. Igy például a büntető és a civil bíráskodás mára jogbiztonságot fenyegetően túlzsúfolt, a cég­bíróságok pedig egyáltalán nem tudnak eleget tenni a jogilag is rende­zetlen, ellentmondásokkal terhes társasági jognak. Az egész magyar igazságszolgáltatás olyan állapotba kerütt, hogy lehetetlen megfelelnie az egy demokratikus jogállam bírói függetlenséget érvényesítő hatalmi ágával szemben megfogalmazható követelményeknek.

Nincs a kormányzatnak meghirdetett államépítési terve, koncepciója. A nemzeti megújhodás programja ilyen elemeket nem tartalmaz. A köz­igazgatás alapvonásait másfél oldalon foglalja össze, meglehetősen semmitmondó szövegezésben.

Az 1990. évi „második köztársasági alkotmányt" nem ünnepi keretek között hirdették ki, dicsfény sem övezi, A módosítás indoklása mintha mentegetőzne: nem lép fel azzal az igénnyel, hogy a módosítás követ­keztében „olyan Alkotmánya lesz a Magyar Köztársaságnak, amely hosszú távon hazánk stabil alaptörvényének bizonyul. A Javaslat céljául csak azt tűzi ki, hogy az új Alkotmány megalkotásáig megfelelő alkotmá­nyos biztosítékokat nyújtson ahhoz, hogy Magyarországon egy szilárd – demokratikus alapokon nyugvó – parlamentáris államrendszer alakuljon ki". Megtehet azonban, hogy ez az átmenetinek szánt alkotmány hosszú ideig szolgálja megalkotóinak érdekeit. A politikai törésvonalak ugyanis nem eltűnőben vannak, sőt, gondolom, nem tévedek, ha azt állítom, hogy a társadalomban az igazi politikai polarizálódás csak ezután fog bekövetkezni.

Irodalom

Ágh Attila: Az önszabályozó társadalom. A civil társadalom Nyugat- és Kelet-Európában. Kossuth Könyvkiadó. 1989 Budapest

Balogh István: A forradalmi ész kritikája. Társadalomtudományi Intézet. 1990. Budapest.

Beard A. Charles: Az Egyesült Államok alkotmányának gazdasági értelmezése. Európa Könyvkiadó, 19B8. Budapest.

Bibó István: Az államhatalmi ágak elválasztása egykor és most. In: Bibó István: Váloga­tott tanulmányok. Magvető Könyvkiadó. 19B6 Budapest

Bozóki András: Út a szerkezetváltozáshoz, az Ellenzéki Kerekasztal. Mozgó Világ, 1990. 3. sz

Comisso. Ellen: Crisis in Socialism or Crisis of Socialism? World Politics. Vol. XLII. No 4. July 1990.

Gramsci, Antonio: Jegyzetek Machiavelliről, a politikáról és a modern államról. In: Olasz marxista filozófusok írásaiból. Gondolat Kiadó, 1970. Budapest, pp. 84-144.

Lijphart, Arend: Presidentlalism and Majoritarian Democracy: Theoretical Observation. In: Szoboszlai, György (Ed.). Democracy and Political Transformation. Theories and East-Central European Realities. Hungarian Political Science Association. 1991, Budapest.

Lijphart, Arend: The Virtues of Parliamentarism – But Which Kind of Parliamentarism? Kézirat, 1991.

Kulcsár Kálmán: Az alkotmányosság és a kontinuitás. Valóság, 1991. 10. sz. pp. 1-15. Kulcsár Kálmán: Az alkotmányozás dilemmái. Társadalmi Szemle, 1989 3. sz.

Marx, Karl: A gothai program kritikája. In: MEM 19. köt.

O'Donnell, Guillermo-Schmitter, Philip G-Whilehead, Larry (Eds.): Transition from Authoritarian Rule, Prospects for Democracy. John Hopkins University Press, 1986.. Baltimo­re-London.

Péteri Zoltán: A jogállamiságról. Magyar Tudomány. 1989. 9. sz.

Szelényi Iván: Az állam viszonylagos autonómiá|a és az állami termelési mód. Medve­tánc, 19B2/2-3 sz.

Szoboszlai, György: From a Paternalistic to a Pluralistic Elecloral System. The Case of Hungary: 1985-1990. In: Évkönyv. Magyar Politikatudományi Társaság. Budapest, 1990 Szoboszlai György: Államiság és politikai rendszer. Kossuth Könyvkiadó. 1987. Budapest.

1. Privatizációs illúziók

A privatizációt a ma uralkodó liberális gazdasági ideológiák mint a hatékonyan működő gazdaság megteremtésének útját ajánl­ják. E nézetrendszerek szerint csak a magántulajdon különböző formáinak dominanciáján alapuló gazdaságok működhetnek ha­tékonyan. Itt most nincsen mód a közgazdaságelmélet ezen örökzöld kérdésével kapcsolatos álláspontom kifejtésére. Arra azonban érdemes rámutatni, hogy ezek az ideológiák gazdasági problémáink megoldási módjait illetően nem kevés illúziót su­gallnak. Ezen ideológiák érvrendszerét Simai Mihály egy írásá­ban¹ részletesen összefoglalta. Az átalakuló poszt-szocialista országokban végbemenő privatizációs folyamattal kapcsolatos elvárások – a liberális felfogás általános évrendszerén túl – a következőkben fogalmazhatók meg:

1. A termelési és beruházási tevékenység hatékonyságának automatikus javulása, és ezzel az egyes országok nemzetközi versenyképességének növelése.
2. A nemzetközi (transznacionális) munkamegosztásba való bekapcsolódás, a külföldi tőke jótékony hatásai, az exportképes­ség és exportlehetőségek növekedése.
3. Az eladósodott országok adósságmenedzselési feltételei­nek javulása – részben a beáramló külföldi tőke fizetési mérle­get javító hatása, részben a nemzetközi pénzügyi világ megnye­rése révén.
4. Az állami költségvetés tehermentesülése (támogatásleépí­tés, privatizációs bevételek, növekvő adóbevételek révén), illet­ve a felhalmozódott belső államadósság leépülése.
5. A piacgazdaság modern intézményrendszerének (értékpa­pírpiac, társasági vállalkozási formák általánossá válása stb.) megteremtésével, a tulajdonformák differenciálódásával növek­szik a hatékonyság és a gazdasági demokrácia.

Ugyanakkor rá kell mutatni – és ezt az elmúlt két év magyar­országi tapasztalatai is alátámasztják -, hogy a privatizációval kapcsolatos várakozások nem teljesültek,

A várakozások egyik csoportja a külföldi működőtőke-import döntően pozitív és gyors hatásával kapcsolatos. A poszt-szocia­lista országokban elindított privatizációs folyamat egyik fő indíté­ka éppen az, hogy a külföldi működőtőke-import enyhíti e gazda­ságok erőforrás-éhségét, és a beáramló technológiák, a me­nedzsment, a külföldi fél által hozott piaci kapcsolatok segítik a gazdaság válságjelenségeinek kezelését. Az eladósodott orszá­gokban ezen túl az a szempont is felmerül, hogy a külföldi működő tőke enyhíti a fizetési mérlegre nehezedő nyomást, ez­zel könnyíti az adósságmenedzseiést. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy a külföldi működő tőke volumene jelentékte­len. A vegyesvállalatok számottevően nem járultak hozzá a gaz­daságok exportképességének növeléséhez, és legalábbis kétsé­ges a fizetési mérlegre gyakorolt pozitív hatás is.

A várakozások másik csoportja a kis- és középvállalkozói szektor szerepével kapcsolatos. E felfogások ugyanis nem szá­molnak azzal, hogy a kelet-közép-európai gazdaságok kis- és közép-magánvállalkozói szektora is a nemzetközi versenytől el­szigetelten és az állami szektorral sajátos szimbiózisban élőén működött Ez utóbbi azt (is) jelenti, hogy az állami szektor hiá­nyosságaiból élt, nem vett részt arányosan a közterhek (adózás, társadalombiztosítási befizetések stb.) viselésében. Nyilván e té­nyezők „ráengedése" a kis- és középvállalkozói szférára más helyzetet eredményez a működési feltételeiben.

A harmadik illúzió az ún. piaci úton (tehát formai adásvételi aktusokon keresztül) megvalósuló privatizáció abszolutizálásá­val kapcsolatos. E felfogást „legkövetkezetesebben" hazánkban képviselik és próbálják megvalósítani. Teszi ezt a kormányzat annak ellenére, hogy sok neves nyugati szakértő is (köztük pl. Friedman, Sachs és mások) felhívta a figyelmet ennek abszurdi­tására. Az eredeti tőkefelhalmozás – mivel a lakossági megtaka­rítások nagyságrendileg maradnak el a privatizálandó tőke piaci értékétől – egyenértékű csere révén aligha valósul meg.

Rendkívül fontos, hogy az ideologikus megközelítések he­lyett a tényleges folyamatok tényeinek összegyűjtésére koncent­ráljunk. Persze ez utóbbi igen nehéz feladat, mivel a jelenlegi statisztikai adatszolgáltatási rendszer-teljesen összhangban az e folyamatok fő vonásainak homályban tartásához fűződő érde­kekkel – nem tükrözi a folyamatok lényegét.

Ezen a ponton felhívom a figyelmet a folyamat mérésének néhány problémájára.

Az egyik kérdés a privatizált, átalakult gazdaságrész súlyá­nak, jelentőségének mérése. Ez legalább háromféleképpen lehet­séges. Ki lehet fejezni a magánszektort a termelő vagyonból, a megtermelt GDP-ből vagy a foglalkoztatásból való részesedése alapján. Mindhárom mérési mód önmagában is problematikus. A vagyonból való részesedés során felmerül, vajon a vagyonértéke­lés könyv szerinti (ezen belül bruttó vagy nettó) vagy piaci értéken történik. A térség statisztikai beszámolási rendszerének és piaci in­tézményeinek ismeretében világos, hogy bármelyik szempont érvé­nyesítése nagy hibalehetőséget rejt magában. További probléma, hogy e mérési metódus azért is torzít, mert a különböző ágazatok tőkeigényessége eltérő. A GDP-ből való részesedés alapján való mérés két problémát vet fel. Egyrészt a belföldi árrendszerek torzí­tásából adódó hatások kérdését (pl. agrárolló), másrészt az ún. nem anyagi ágak súlyának nem megfelelő értékelését A foglalkoz­tatásban betöltött szerep szerinti mérést a fokozódó konjunkturális munkanélküliség és a privatizációt általában követő elbocsátások teszik problematikussá. A döntő probléma mégis az, hogy a külön­böző hivatalos és becsült adatok országon belül és országok között sem összehasonlíthatók.

A mérés szempontjából fontos felhívni a figyelmet a külföldi működő tőke szerepének megítélésével kapcsolatos problémák­ra. Az adott időszakban importált külföldi tőke összetételére (pénz, apport – ezen belül tárgyi és szellemi apport -) vonatko­zóan hozzávetőleges statisztikákat is nehéz találni, nem beszél­ve a számok mögötti minőség megítéléséről. (A tárgyi apporton belül milyen minőségű berendezések és készletek rejlenek?)

2. A nyugati privatizáció alkalmazásának lehetőségei Magyarországon²

Mindenekelőtt azt kell tisztázni, hogy nem létezik „a" nyugati pri­vatizációs gyakorlat. Természetesen léteznek közös pontok, de alapelveiben legalább két fő vonalat meg lehet különböztetni: az angolt és a franciát. Az állami tulajdonú vállalatok termelésének a GDP-hez mért átlagos részaránya a Közös Piac országaiban a hetvenes évek végén (a privatizációs hullámok előtt) sem ha­ladta meg a 12%-ot, a fejlődő országokban pedig átlagosan 10% körüli volt. Az alábbi táblázat néhány országra konkrét ada­tokat tartalmaz.

Méreteiben kétségkívül az angol privatizáció volt a legnagyobb, azonban ez sem hasonlítható ahhoz a privatizációhoz, ami előtt Kelet-Európa, illetve Magyarország áll. Mindez annak ellenére is igaz, hogy az angol privatizáció mérete még mindig messze meghaladja az eddigi magyar privatizációét. A thatcheri Nagy-Britaniában 10 év alatt privatizált néhány tucat vállalat a brit ter­melés 6%-át adta.

Az angliai privatizáció lényegében néhány nagy államosított vállalat (British Telecom, British Gas, Rolls-Royce stb.) és a köz­szolgálatok magánkézbe adására terjedt ki. Az úgynevezett vál­ságágazatok (acélipar, szénbányászat) privatizációja döntő mér­tékben ezen ágazatok felszámolásán keresztül valósult meg.

Azt mondhatjuk tehát, hogy teljes ágazatok (vagy egy egész nemzetgazdaság) magánkézbe adásának lényegében nincse­nek tapasztalatai. Kétségkívül Közép-Kelet-Európában is fennáll az a lehetőség, hogy mindazt, ami viszonylag rövid idő alatt nem privatizálható, bezárják, felszámolják.

Az angol és a francia privatizáció között a leglényegesebb különbség, hogy az angol privatizációt eseti szabályozással bo­nyolították le, azaz a nagy nacionalizált vállalatok privatizációja­kor egy-egy törvényt bocsátottak ki. A közszolgálatok privatizáci­ója olyan módon valósult meg, hogy egy általános törvényt bo­csátottak ki (törvények a helyi önkormányzatokról), amelyben előírták versenytárgyalások kiírását, valamint drasztikus mérték­ben megnyirbálták a kormányzati támogatásokat a tanácsok számára. A külföldi részvételt az egyes vállalatok privatizálásá­ban 10-15%-ra korlátozták.

A francia privatizáció kerettörvény révén valósult meg. Eb­ben létrehoztak egy bizottságot, amelynek egy fő feladata volt: az eladásra kerülő állami vagyon minimális árának megszabása. Emellett biztosították a privatizációt mind egyéni vásárláson, mind a tőkepiacokon keresztül, a munkavállalók ingyenes vagy kedvezmé­nyes részvényvásárlását, a kisbefektetők számára extra részvé­nyek megszerzését (habár ez a gyakorlatban nem mindig valósult meg). Ezenkívül 20%-ban maximálták a külföldi tulajdon részará­nyát, továbbá a pénzügyminisztert felhatalmazták arra, hogy bármely befektető részvénytulajdonát 5%-ban limitálja.

A francia és a magyar szabályozásban sok felszíni hasonló­ságot találunk. Döntő különbség azonban az, hogy a francia szabályozás a pénzügyminiszter számára fenntartotta az általá­nos szabályozáson belül a strukturális beavatkozás lehetőségét azáltal, hogy meghatározhatja a valódi tulajdonost. E beavatko­zást független bizottság révén ellenőrzik, másrészt e jogkör beil­leszkedik egy igen erőteljes és kialakult állami szabályozási rendszerbe. Emellett lényeges, hogy a legnagyobb kereskedelmi bankok állami kézben vannak, ily módon a tőkepiac állami befo­lyásolási lehetősége is jelentős. A másik lényeges különbség: a francia szabályozás nem engedi meg, hogy a privatizációs bevé­teleket a folyó költségvetési hiány fedezésére fordítsák.

Tulajdonképpen mind Angliában, mind Franciaországban nyíltan kimondták, hogy a privatizációnak két fő célja van (illetve ezekkel összefüggő alcéljai): egyfelől a költségvetés tehermen­tesítése (adósságok leépítése), másfelől egy politikai cél. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a kormányzat társadalmi bázist teremt politikája számára. (A 80-as évek második harmadától kezdve Angliában teljesen egyértelműen ez az elem került előtérbe.) Az 1970-es évek első felében kibontakozott válság után olyan kormányzati politika következett, amely a II. világháború óta nem látott mértékű terheket rakott a tömegekre, azaz a tőke struktúraváltását a tömegek rovására valósította meg. E po­litika végrehajthatatlan lett volna – legalábbis jelentős tö­megmozgalmak kísérték volna – ha nem sikerül társadalmi bázist kialakítani. A privatizáció éppen ezt szolgálta: a „népi kapitalizmus" politikáját.

Franciaországban – mint láthattuk – törvényesen biztosítot­ták a munkavállalók részvényszerzését, valamint helyet a kisbe­fektetők számára. Angliában az egyes nagyvállalatok privatizáci­ójánál biztosították a menedzsment és az alkalmazottak rész­vénytulajdonát, továbbá úgy szervezték meg a részvények ada­golását, hogy a kisbefektetők is részvényhez jussanak. Ugyan­akkor Franciaországban a szabályozás lehetővé tette a majori­tást biztosító részvénypakett tulajdonosának kijelölését. Angliá­ban ugyanezt lényegében az biztosította, hogy olyan méretű üz­letek lebonyolításáról volt szó, amelyet csak a nagybankok tud­tak végrehajtani. (Később a francia tapasztalatok alapján Angliá­ban is alkalmazták a speciális jogot a részvénytulajdon-hányad szabályozására. Először a British Telecom privatizációjánál ke­rült erre sor.)

Valamennyi nyugati országban a privatizáció után (különö­sen a szolgáltatások területén) viszonylag szigorú szabályozást vezettek be a tevékenység, a kapacitások, leépülésének, a be­fektetések megszűnésének elkerülése, valamint az árak indoko­latlan emelésének megakadályozása érdekében. Ez figyelemre­méltó tapasztalat, hiszen a magyar kormányzat egyszerre kíván privatizálni és liberalizálni. Ez azonban (minthogy Magyarorszá­gon, szemben az ipari országokkal, az árszabályozás nem en­gedélyezett) kiterjedt privatizáció esetén az infláció további gyor­sulásához fog vezetni, mivel költségkorlát csak a válságiparok­ban létezik, és az áremelés a legkönnyebb módja a profit meg­szerzésének. Problémát jelent (és ez az infláció mellett a gazda­ság leépülésének másik tényezője), hogy sem gazdasági indok, sem szabályozási kényszer nem mutatkozik fejlesztésre, reálér­telemben vett jelentős tőkebefektetésre.

E témakörben végül a nyugat-európai privatizáció, illetve államtalanítás két eddig nem említett módjára kell kitérni. Ez azért is fontos, mivel a két forma viszonylag elterjedt szinte vala­mennyi nyugat-európai országban.

Az egyik forma az ún. nonprofit szervezetek létrehozása. A szakirodalom nonprofit szervezeteken olyan gazdálkodó szerve­ket ért, amelyek tulajdonosai a tevékenység során keletkezett jö­vedelmet nem veszik ki, hanem a tevékenység fejlesztésére for­dítják. Ennek fejében e szervezetek kiterjedt állami preferenciá­kat és kedvezményeket élveznek. Az NSZK-ban a privatizáció sajátos technikája az állami vagyon alapítványokba helyezése. 1989-ben például a szövetségi kormány 2,5 milliárd márkát for­dított alapítványok, zömmel magánalapítványok létrehozására. E megoldáson belül két technika képzelhető el. Az állam adomá­nyozhat tényleges vagyont (ingatlant, vállalati részvényeket), de lehetséges az állami vagyon eladásából származó készpénz el­helyezése is alapítványokban. A német kormány az utóbbit ré­szesíti előnyben abból a meggondolásból, hogy nem jó, ha az alapítványok kezében sok vállalati részvény van. A kormány szempontjából fontos vállalatok esetében jellemző a részvények nagy részének alapítványi tulajdona (lásd például a Lufthansát).

A másik az Angliában és az NSZK-ban is tömegesen alkal­mazott privatizálási forma, a menedzseri vállalatfelvásárlás, a Manager Buy-Out. Az utóbbi hat évben 300 céget privatizáltak ilyen módon.

3. A közép-kelet-európai tapasztalatok

3.1. Dilemmák

Mielőtt az-egyes országok – igen eltérő ütemű és különböző koncepciókon alapuló – tulajdonváltási folyamatait szemügyre vesszük, szükséges áttekinteni azokat a dilemmákat, amelyek a folyamatokat kísérik.

Az összes európai államszocialista ország elindult a rend­szerváltás útján. Ez a mozzanat eleve megkülönbözteti a térsé­günkben privatizációnak nevezett folyamatot a nyugati privatizá­cióktól. A rendszerváltás – amit a nyugati közgazdasági és poli­tológiai irodalom pontatlanul reformnak nevez – öt egymással összefüggő mozzanatból áll. Az első: a tulajdonviszonyok átala­kítása. A második: a tőkés piaci intézményrendszer létrehozása. A harmadik: a világgazdasághoz való új típusú kapcsolódás fel­tételeinek megteremtése (külgazdasági liberalizáció, konvertibili­tás stb.). A negyedik: az állami szerepvállalás újragondolása, amely a gazdaságirányítás új eszközrendszerének kialakítását valamint a jóléti rendszerek leépítését jelenti. Az ötödik: a gaz­dasági stabilizáció, amely feltétele és egyben eredménye is az előző négy mozzanatnak.

A stabilizációnak három modelljét szokásos megkülönböztet­ni. Az egyik a fokozatos stabilizálás, a másik a radikális, gyors (sokkterápiás), a harmadik pedig a több lépcsős radikális prog­ram (big bang).

A dilemmák jó része e mozzanatok sorrendiségével, egy­máshoz való viszonyával kapcsolatos. Olyan kérdésekre kell itt gondolni, mint a piaci illetve nem piaci alapon történő privatizá­lás; a privatizálás és a tőkepiaci intézmények megteremtésének időbeli viszonya; a privatizáció és a gazdaság stabilizálásának egymáshoz való viszonya stb. Sokan felvetik a kérdést, hogy fennállnak-e egyáltalán a sikeres privatizálás gazdasági és tech­nikai előfeltételei?

A dilemmák egy másik csoportja a külföldi tőkének az egyes országok tulajdonváltási folyamataiban betöltött szerepével kap­csolatos. Mint látni fogjuk, a külföldi tőke működési feltételeit az egyes országok igen eltérően szabályozzák. Már itt érdemes megjegyezni, hogy a kelet-európai szabályok e tekintetben sok­kal liberálisabbak, mint a nyugat-európaiak. Ezen belül is a legliberálisabb szabályozás Magyarországé. Hogy a külföldi működő tőke jelenléte mennyire nemcsak a szabályozás liberalizmusától függ, azt jól mutatja, hogy Közép-Kelet-Európában a külföldi működőtőke-beruházások állománya évente 2-2,5 milliárd dol­lárra becsülhető, ami a világ éves működőtőke-forgalmának né­hány százaléka.⁴

A dilemmák harmadik csoportja azzal kapcsolatos, hogy mi legyen az állam szerepe a tulajdonváltásban. Elegendő-e a fel­tételek megteremtése elsősorban a törvényi-jogszabályi feltéte­lek kialakításával, vagy az állam mint közhatalom aktívan ve­gyen részt az államszocialista tulajdoni struktúra lebontásában?

További vitatott kérdések:

3.2 Országok, szabályok, tapasztalatok

3.2.1. A (volt) Szovjetunió

A privatizáció gyorsítása, más sokkterápiás eszközök (pl. teljes liberalizálás) átvételével együtt a Szovjetunió szétesése után az utolsó eszköznek látszik, amivel az önállósult köztársaságok ve­zetői megpróbálják a gazdasági összeomlás és káosz teljes el­szabadulását megakadályozni. A termelés visszaesése (a GNP 1991-ben mintegy 14%-kal csökkent), az áruhiány, az infra­struktúra teljes lerobbanása, az infláció és más hasonló jelensé­gek beláthatatlan következményekkel fenyegetnek.

Az országban zajló tulajdonátalakítási folyamatot átfogóan össz-szövetségi szinten szabályozták. Az Unió szétesével ezek az – eddig igazán ki sem próbált – szabályok érvényüket vesz­tették. Az utódállamok részletes gazdasági megállapodásának hiányában igen kétséges a korábban össz-szövetségi keretek­ben működtetett vagyon (vállalatok, infrastruktúra) további sorsa, mind a működés, mind a tulajdon szempontjából. A hozzáfér­hető források alapján érzékelhető fejlemények a privatizáció te­rén csak az Orosz Köztársaságban, azon belül is a két legna­gyobb városban: Szentpéterváron és Moszkvában történtek. Itt helyi szinteken próbáltak elsősorban a kisprivatizáció számára megfelelő szabályokat teremteni. A gazdaság meghatározó ré­szét adó mezőgazdaság és nagyipar viszonyaira vonatkozó konzisztens koncepció nem létezik, és félő, hogy a tulajdonvi­szonyokban végbemenő esetleges változások a klinikai halál ál­lapotában lévő ex-szovjet gazdaság vegetatív működését is megbénítják, vagyis a változásokkal a válság a teljes összeom­láshoz vezet.

Oroszországban és Ukrajnában az 1992 elejétől alkalmazott sokkterápia tovább destabilizálta a helyzetet. A Baltikumban a lengyel mintájú nagyprivatizáció és a reprivatizáció jelei mutat­koznak.

3.2.2. Bulgária

Az ország gazdasága a szovjet gazdaság összeomlása után sú­lyos válságba került, de facto és de jure fizetésképtelen. Noha eddig 5 törvény is született a privatizálással kapcsolatosan, mind a mai napig nem világos az ország privatizációs politikája. 1991 januárjában létrejött az állami és a községi tulajdon privatizálá­sával foglalkozó hivatal. A kereskedelmi törvény változatos tár­sasági formákat engedélyez az átalakuló vállalatoknak.

Figyelemre méltó a külföldi tőkebefektetések szabályozása. A szabadkereskedelmi övezet mellett a jogszabályok a követ­kező külföldi befektetési formákat engedélyezik:

Az érvényes szabályozás ágazatonként korlátozza, illetve külön engedélyhez köti a külföldi befektetéseket. A külföldi be­fektetések utáni profitok repatriálása is külön engedélyezéshez van kötve. A tevékenységek közül külön engedélyre van szük­ség akkor, ha a külföldi fél mezőgazdasági területeket, erdőt, épületeket vesz bérbe. Az engedélyezés mellett a külföldi tulaj­donhányadot is meghatározzák a part menti területek, a bank­szektor, a védelmi ipar, valamint a kormány által kijelölt földrajzi területeken folyó privatizálás esetén.

Az országban a piaci intézmények még kezdetlegesek, de a belső liberalizáció és dereguláció (árak felszabadítása; külkeres­kedelem alanyi jogon stb.) elindult.

3.2.3. Románia

Románia a Ceauşescu által diktált kemény politika következmé­nyeként lényegtelen nagyságrendű külső adóssággal, de instabil belső politikai helyzettel és teljesen szétzilált gazdasággal kez­dett a rendszerváltás folyamatához. A Ceauşescu utáni kormány első intézkedései között volt 1990 augusztusában az átalakulási törvény elfogadtatása, amely első lépésként az állami vállalatok állami részvénytársaságokká való átszervezését irányozta elő. E törvény nyitva hagyta a vagyonértékelés mikéntjét, valamint a Vagyonügynökségre bízott privatizálás konkrét lebonyolítási sza­bályainak kérdését.

A választásokig, amelyre 1991 májusában került sor, három – a témánkat érintő – törvényt fogadtak el. Az 1991. februárban elfogadott földtörvény célja, hogy a termelőszövetkezetekbe be­lépett parasztok – szigorú korlátok között, családonként maxi­mum 10 hektáros felső határig – visszakapják a beadott földet. Az államosított földek egykori birtokosai szintén 10 hektár földet kaphatnak vissza, de nem természetben, hanem részvények for­májában. E törvény végrehajtása – a korlátoltan rendelkezésre álló földek miatt – falun állandósította a feszültséget. A jelenlegi földosztás bérletet jelent, amelynek feltételei mindenütt helyi megegyezés tárgyai.

A kisiparról szóló törvény szerint maximum 20 fővel szaba­don lehet magánvállalatot alapítani.

A vegyesvállalati törvény viszonylag liberális szabályozást biztosít a többségi külföldi tulajdont, az adókedvezményeket il­letően. A profitnak maximum 15%-a repatriálható konvertibilis valutában. Ugyanakkor bonyolult és az egyedi mérlegelésnek nagy teret engedő engedélyezési eljárás van a vállalatalapítás és a román vállalatok részvényeinek külföldiek általi megvásár­lása esetén.

1991 júliusában elfogadták a privatizációs törvényt. Az előkészítés és az elfogadás körülményei (a képviselők 20%-a a szavazáskor kivonult az ülésteremből) is jelzik, hogy komoly el­lenállás van a privatizálással szemben. A törvény szerint az álla­mi vállalatok részvényeinek 1/3-át úgy adják magánkézbe, hogy a felnőtt lakosság ingyen kuponokat kap, és ezért vásárolhat részvényeket. (Az ellenzék a részvények 50%-át kívánta ingye­nesen szétosztani.) Öt állami holdingot alapítanak, amely e 30%-os vagyonrész vagyonkezelője. A fennmaradó 2/3 részt a kormány árverés, közvetlen eladás és vegyes vállalatok alapítá­sa útján kívánja privatizálni.

Az ország piacgazdasági intézményrendszere kezdetleges, a belső liberalizáció és dereguláció felemás. Az árak nagy ré­szét központilag szabályozzák, ugyanakkor bárki szabadon ke­reskedhet konvertibilis valutával.

3.2.4. Jugoszlávia (utódállamai)

Az ország a gazdasági és politikai rendszerváltást nem tudta bé­kés keretek között véghezvinni. Hónapok óta súlyos polgárhábo­rú dúl az országban. A szocialista fejlődés keretei között végre­hajtót gazdasági reformok, a nyugati világ felé való nagyobb gazdasági nyitottság sem tudták ellensúlyozni azokat az ökonó­miai és politikai tényezőket, amelyek együttesen az ország szét­esését eredményező polgárháborúhoz vezettek.

A mai helyzet gazdasági gyökereit két szálon ragadhatjuk meg. Az egyik, hogy Jugoszlávia igen eltérő fejlettségű köztár­saságokat foglalt magában. A Plan Econ Report 52. számának adatai szerint az egy főre jutó átlagos GNP 1969-ben 5.460 USA-dollár volt. E mögött a szám mögött óriási szóródás húzó­dik meg. (Szlovénia 12.520 USD/fő, Horvátország 7.110 USD/fő, Szerbia 4.950 USD/fő, Kosovo 1.520 USD/fő.) A másik tényező az ország krónikus eladósodottsága. Ez kényszerítette a jugo­szláv kormányt az 1990 januárjában elindított sokkterápiára. Ezeknek a lépéseknek terhei sem egyenletesen oszlottak meg az egyes köztársaságok között.

A polgárháború egyelőre zárójelbe tette a privatizációs folya­mat eddigi szerény eredményeit. Kitöréséig gyakorlatilag az ön­igazgató struktúrák lebontásáig jutottak. A polgárháborús hely­zet, a pusztulás egyelőre nem kedvez sem a hazai tőkén alapu­ló, sem a külföldi tőkeberuházásokra számító privatizációnak.

3.2.5. A (volt) NDK

Az országnak az NSZK-hoz való csatlakozása a többi tárgyalt országéitól eltérő feltételeket jelent a tulajdonváltási folyamat­ban. 1990. július 1-jétől hatályos az ún. vagyonkezelési törvény. Ennek keretében hozták létre a Vagyonügynökséget (Treuhand-anstalt), amely az állami vállalatok társaságokká való átalakítá­sának, feljavításának és eladásának feladatát kapta. A német egység megteremtése után – nyilván a nyugati tőke érdekeinek megfelelően – a Vagyonügynökség vállalatokat „feljavító" funkci­óját háttérbe szorították, az eladásokat gyorsították, és növeke­dett a vállalatfelszámolások száma; a vállalatok és a részvények nyomott árakon kelnek el.

A vagyonkezelési törvény a tulajdonátalakítás következő eseteit tartalmazza:

Kis részben az állami tulajdon fennmaradásával is számol­nak. A társaságalakítási kötelezettség nem vonatkozik a felszá­molásra ítélt gazdasági egységekre, a postára, a vasútra és az útfenntartás területén működő vállalatokra, a helyhatóságok fel­ügyelete mellett működő vállalatokra, a szakosított külkereske­delmi vállalatokra valamint a mező- és erdőgazdasági állami vállalatokra.

Az itteni tulajdonváltásban jelentős szerep jut a reprivatizáci­ónak. Az Államszerződés szerint az 1945-1949 közötti, a szov­jet megszállással kapcsolatos kisajátításokat a reprivatizáció nem érinti. Az 1949 utáni kisajátításokra kártalanítás, az 1972 utániakra természetbeni visszaadás vonatkozik. Összesen mint­egy 8.000 cég reprivatizálását tervezik.

A privatációs folyamat ágazatonként különböző ütemben ha­lad. Az iparvállalatok eladása a várakozásokhoz képest lassab­ban megy. 1991. március végéig 12 százalékukat, 1.200 vállala­tot sikerült eladni 5,8 milliárd DM értékben. Ennél sokkal gyor­sabban folyik az áruházak (100%), a kereskedelmi bankok (100%), a vendéglátóipari és kisebb boltok (70-70%) és a szál­lodák, patikák (50-50%) privatizálása.

Az ipari privatizáció felgyorsítására az új „csodaszer" a Ma­nager Buy-Out (MBO). A Vagyonügynökség 4600 vállalatot nem tud eladni nyugatnémet tőkéseknek, és ezeket kívánják felaján­lani MBO-konstrukciós értékesítésre. Eddig 150 vállalat került vezető alkalmazottak kezébe, ami az összes vagyonügynökségi eladás 20%-a. 1993-ig 3.000-4.000 MBO-t kívánnak lebonyolíta­ni. E konstrukció nagy veszélye, hogy alkalmasint telekspekulá­cióra, illetve nyugati csendestárs („stróman") bevonására hasz­nálják fel. A telekspekulációk elkerülése érdekében a vállalathoz tartozó telket, földet csak bérelni lehet, ezeket később külön ár­veréseken kívánják értékesíteni. E konstrukcióval enyhül a vá­sárlóerő hiányával kapcsolatos probléma is. A vásárlóerő-hiány áthidalására ugyanis fokozatossággal kívánnak élni, méghozzá úgy, hogy a vezető alkalmazottak először csak bérletbe, azután a helyzet stabilizálódásával már tulajdonba veszik a vállalatot. Az MBO-konstrukció sikerétől a tömeges vállalati csődök elkerü­lését valamint a foglalkoztatási gondok oldódását is várják.

3.2.6. Cseh és Szlovák Köztársaság

Az ország viszonylag kedvező külgazdasági pozícióival és az utasításos tervgazdasághoz még igen közel álló gazdaságirányí­tási és piaci intézményrendszerrel vágott a rendszerváltásnak. A politikai vezetés a gazdasági rendszerváltás ütemét illetően megosztott. Klaus pénzügyminiszter és hívei a radikális sokkte­rápiát sürgetik. Ez a liberalizálásnak (ár-; bér-; külkereskedel­mi), a piaci intézményrendszer gyors kiépítésének és a széles­körű és áttörő privatizációnak egyidejű megvalósítását célozza. Havel elnök és hívei a lassúbb és szervesebb átmenetet szeret­nék megvalósítani. A privatizációs folyamatban megkülönbözte­tik egyrészt a kis és nagy privatizációt, másrészt az állami tulaj­don három szintjét (szövetségi, köztársasági és helyi).

Emellett külön szabályozzák a reprivatizációt valamint a kül­földi tőke működési feltételeit. A politikai szándékok szintjén két alapelvet fogalmaznak meg. Az első, hogy a restitúciót a privati­zálás elé helyezik, mégpedig abból a meggondolásból, hogy csak olyan vagyon privatizálásába szabad belemenni, amire nincs restitúciós igény. Az 1991. februári törvény szerint ugyanis az 1958 és 1990 között elkobzott vagyont minden 1991. január 1-jén otthon tartózkodó volt tulajdonosa (tehát a korábban emig­ráns is) visszaigényelheti. Ez a mintegy 10,7 milliárd USD értékű vagyon az állami tulajdon 10%-át teszi ki, 70.000 vállalkozásról van szó. A másik alapelv a tulajdon egységes transzformációjá­ra vonatkozik. Ez azt jelenti, hogy minden privatizációt megelőz az államtalanítás.

A külföldi tulajdonú, illetve vegyesvállalatok működésének szabályozásában a külföldi tulajdoni hányadot nem korlátozzák. A vegyesvállalatok alapításához minimum 100.000 korona kül­földi tőke van előírva. E vállalatok 2 év adómentességet élvez­nek. Saját termékeiket szabadon exportálhatják, de egyéb ex­porthoz külön engedély kell. A konvertibilis valutában jelentkező profit 30%-át fel kell ajánlani a Nemzeti Banknak. A profitrepat­riálást, általános szabályozás hiányában, kétoldalú egyezmé­nyek szabályozzák.

Az ún. kis privatizáció 100.000 helyi tevékenységet folytató termelő és szolgáltató vállalatot érint. Ez a privatizáció időben megelőzi az ún. nagy privatizációt. E vállalatokat árveréseken értékesítik. Itt probléma az alacsony vásárlóerő. Az árveréseken az első körben csak hazai állampolgárok vehetnek részt. Az aukciós privatizálás során feltételezhetően a résztvevő hazai ál­lampolgárok jelentős része mögött külföldi, elsősorban német és osztrák személyek anyagi támogatása áll. Amennyiben a vállal­kozás az első körben nem kel el, részt vehet az értékesítésben külföldi személy is. Az aukcióra kerülő vagyontárgyak kijelölését, nemkülönben a lebonyolítást egy hierarchikusan szervezett pri­vatizációs apparátus végzi, amely szövetségi, köztársasági és helyi szinten működik.

Az 1948-tól államosított vagyontárgyak tulajdonosainak az árverésen ingyenes elsőbbségi joga van, amennyiben igényüket a nyilvános árverés napjáig bejelentik. A privatizációs bevétel 70%-a a köztársasági privatizációs minisztériumok külön szám­lájára, 30%-a helyi önkormányzati szervek külön számlájára ke­rül. A folyamat most zajlik.

A nagy privatizáció a nagy állami iparvállalatokat érinti és köztársasági szinten fog lezajlani. Az 1991-ben rögzített koncep­ció e folyamatból kizár bizonyos stratégiai területeket (vasút, táv­közlés, energetika).

A lebonyolítás tervezett menetrendje az, hogy első lépésben az ágazati decentralizálási bizottságok a vállalatokkal együttműködve előkészítik a privatizálást (kijelölés és a vállalati vagyon értékelése). Második lépésben egyszemélyes részvénytársaságokat alapítanak, amelyek két párhuzamosan alkalmazott technika útján kerülnek magántulajdonba. Egyrészt ingyenes vagyonosztással, úgyneve­zett beruházási kuponok segítségével. E „voucher"-rendszer lé­nyege – szemben a lengyel gyakorlattal – az, hogy a felnőtt ál­lampolgárok viszonylag kis összegért vásárlási lehetőséghez jutnak. Ezzel vélik pótolni a privatizálási vásárlóerő hiányát. E kuponok nem rögzített értékűek, hanem értékük a beruházási jegy iránti kereslettől és a vállalati részvények kialakuló árfolya­mától függ. A másik technika a spontán privatizáció, mivel az ál­lam a tulajdonosi jogokat a privatizáció előtt a vállalatokhoz de­centralizálja, és a vállalatok privatizálását e vállalati felügyelő bi­zottságok fogják elvégezni.

3.2.7. Lengyelország

Lengyelországot a rendszerváltás a súlyos eladósodottság és a de facto és a de jure fizetésképtelenség állapotában találta. Ezen helyzet miatt Lengyelország az IMF és Világbank receptje­inek megfelelően – hazánkhoz hasonlóan – a gazdaság belső liberalizálásában és deregulálásában élenjáró ország. Sőt, a ta­valyi évben az amerikai Sachs professzor személyes asszisz­tenciája mellett egy sikertelen sokkterápián is átesett. A Balcerowicz-terv a rendszerváltás összes feladatát egyszerre és időben koncentráltan kívánta megoldani. Lényeges különbség a magyar viszonyokhoz képest, hogy a mezőgazdaságot a kismagántulajdon uralja, így a föld a tulajdonváltási folyamatban nem központi kérdés. A megoldandó feladat 7.500 állami tulajdonú vállalat pri­vatizálása.

Az első áttörést a tulajdonváltási folyamatban a Rakowski-kormány három törvénye jelentette 1988 őszén. E törvények kezdték meg a korábbi munkástanácsos-önigazgató megoldá­sok felszámolását. Ezen intézmények – amelyek a privatizálás legfőbb akadályát jelentik Lengyelországban – a Szolidaritás nyomására 1981 szeptemberében jöttek létre, és a dolgozók ke­zébe adták a vezetők kinevezésének és minősítésének jogát, a nyereség felosztásának meghatározását valamint a beruházási elképzelések jóváhagyását.

Az említett törvények a következő pontokon jelentettek áttö­rést:

A külföldi tőke szabályozásában karakterisztikus új elemet jelentettek a következők. Lengyel magántulajdonos is lehet part­ner vegyesvállalatban. Megszüntették a külföldi partner kötelező kisebbségi részesedésére vonatkozó előírást, ehelyett részvételi minimumot írtak elő 20%-os és 50.000 USD mértékben. 3 év adómentességet tettek lehetővé, amely idő preferált ágazatokba történő beruházás esetén meghosszabbítható. A vegyesvállala­tok az általuk teljesített export függvényében adócsökkentésre jogosultak, és mentesek az importvámok alól. Profitrepatriálási korlátozások nincsenek. Az ország rendelkezik szabadkereske­delmi övezettel.

E liberális szabályozás ellenére mindössze 350 millió dollá­ros külföldi tőkeberuházást regisztráltak. Az ország politikai han­gulata (félelem a német gazdasági terjeszkedéstől) és eladóso­dottsága (többször felmerült nyílt vagy burkolt nemzetközi adós­ságcsere-ügyletek lebonyolítása) továbbá is nyitott kérdéssé te­szi, hogy mi lehet a külföldi tőke szerepe a lengyelországi priva­tizációban.

Az adott keretek között 1988-tól indult meg a menedzseri pri­vatizáció (vagy ahogy ott nevezték: .nomenklatúra-privatizáció"), amelyet a bérszabályozás alóli mentesség is motivált. E folya­mattal szemben egyre nagyobb ellenállás alakult ki, és az 1989 szeptemberében alakult Szolidaritás-kormány leállította a mene­dzseri kezdeményezésű vállalatátalakulásokat. Ez és a külföldi tőkével kapcsolatos – a korábbiaknál tartózkodóbb – magatartás együttesen lelassította a privatizációs folyamatot.

E patthelyzet után külső nyomásra (a Világbank kényszeríté­sére) megalkották a privatizációs törvényt, amelyet 1990 júliusá­ban el is fogadtak. A törvény előkészítése éles társadalmi csaták között zajlott. Az önigazgatói jogok csorbítását az ingyenes és hitelből történő széles körű részvényszerzés lehetőségének be­építésével kívánták kompenzálni. A magyar gyakorlattól eltérően a lengyelek a tőkepiaci szabályok kialakítását a privatizáció fel­tételeinek megteremtése után valósítják meg. A törvény hatálya megközelítőleg 7000 állami vállalatra terjed ki, a termelés mint­egy 80%-át érintve. A „nagy privatizálás" a két legnagyobb ipar­vállalatot érinti, a „kis privatizálás" árverései pedig a kis- és nagykereskedelmet.

A törvény létrehozta a Tulajdonosi Átalakulás Minisztériumát, amelyet széles jogkörrel ruháztak fel. Illetékes a vagyonpolitika meghatározásában, a privatizálás gyakorlati menedzselésében, az értékpapírpiac szabályozásában valamint a külföldi tőkebevo­nással kapcsolatos politika és szabályozás kialakításában.

A törvény értelmében a vállalatokat a dolgozói tanáccsal és az igazgatóval való egyetértésben részvénytársasággá alakítják, amely cég részvényeit a Tulajdonátalakítási Minisztérium két éven belül köteles eladni. Kik lehetnek a részvények vásárlói, kik juthatnak részesedéshez kedvezményesen? A vállalat dolgozói a vállalati tőke 20%-át kedvezményesen (a névérték 50%-áért) vehetik meg. Ez 4 millió potenciális befektetőt jelent, ugyanakkor kizár az ügyletből 13 millió közszolgálati dolgozót. A privatizá­landó cégek részvényeinek 10%-át kívánják a „nemzeti privati­záció" keretében a lakosság körében ingyenesen és egyenlően szétosztani. Ez az elképzelés – különbözve a csehszlovák meg­oldástól – a kapott „vouchert" társadalmi örökségként juttatja az állampolgároknak, és a kuponok nem közvetlenül válthatók át ál­lami vállalatok részvényeire, hanem privatizációs alapok részvé­nyeit vásárolhatják meg velük. E célra 400 középvállalatot sze­meltek ki, amely vagyont húsz alapítványba teszik be, és a kura­tóriumok munkálkodnak a vagyon gyarapításán. Az alapítványok egy év múlva részjegyeket bocsátanak ki. Minden állampolgár minden alapítványból azonos részesedéshez jut. Ezután a rész­jegyek szabad tőzsdei forgalomba kerülnek.

A törvény a külföldieknek közvetlenül eladható részvényhá­nyadot 10%-ban maximálja. A jogszabály nem zárja ki, hogy a részvények másodlagos piaca révén vagy más úton ez a része­sedés nőjön, de e szabály mindenképpen fékező erő a külföldi tőke térnyerésével szemben. Lehetséges továbbá vállalatfelszá­molási eljárás keretében magánosoknak, dolgozóknak vagy kül­földieknek történő eladás, bérbeadás vagy más vállalatcsoport­ba olvadás.

A törvény igyekszik a kereszttulajdonlás lehetőségeit szűkíte­ni. Az elképzelések szerint a nagy privatizáció során a részvé­nyek 10%-a az alkalmazottaké, 20% a nyugdíjalapoké, 10% a kereskedelmi bankoké, 30% a kormányé lesz, és 30% kerül in­gyenes kiosztásra. A privatizációs folyamatot 1991 második felé­ben – az IMF nyomására – felgyorsították. A cél az volt, hogy az év végéig az 1991. augusztus végi 350-ről 1.000-re növeljék a közvetlen értékesítés vagy felszámolás útján közvetlenül ma­gánkézbe adott kis- és középvállalatok számát. Ugyanakkor még 1.000 vállalatot kívántak egyszemélyes részvénytársasággá alakítva privatizálásra előkészíteni. A magántulajdon részará­nyát 1991 végére 15%-ra tervezték, 1994 végére pedig 50% fölé kívánják emelni.

A lengyel gyakorlat részleges, kötvények formájában megva­lósítandó kárpótlást ismer. E kötvények a privatizálandó vállala­tok részvényeinek vásárlására fordíthatók.

4. Néhány értékelő megjegyzés

Kétségtelen tényként szögezhetjük le, hogy – a hivatalos propagandával ellentétben – a közép-kelet-európai privati­zációs vagy még pontosabban tulajdonátalakítási folyama­tot közvetlenül nem valamiféle gazdasági hatékonysági cél, hanem sokkal inkább a gazdasági hatalom újraelosztási szándéka vezérli. E hatalom-újraelosztás soktényezős játszma, amelyben egymással vetélkednek a kialakulóban lévő új burzso­ázia különböző frakciói, az állami bürokrácia különböző csoport­jai, tehát a hazai burzsoázia és bürokrácia, valamint a multinaci­onális tőke képviselői. Amennyiben elfogadjuk a tulajdon körüli osztályharc tételét annyiban a közép-kelet-európai privatizációk tipizálása a következő ismérvek alapján lehetséges:

Amennyiben igaz az, hogy a vizsgált privatizáció-tulajdon­átalakulás folyamatában a hatalom a döntő mozgatóerő, akkor azt is ki kell mondanunk, hogy ebből szükségszerűen – rövid és középtávon – negatív gazdasági hatások adódnak. Ezek közül azt kell kiemelni, hogy a tulajdoni átalakulások nem tompítják, sőt sok esetben erősítik (a külső és belső hatásokra) felgyorsult gazdasági leépülést. Ennek látható tünete a munkanélküliség gyors növekedése, nemkülönben az a tény, hogy nem látszik je­le pozitív szerkezeti változásoknak sem, mi több, a gazdasági visszaesést bizonyos értelemben erősítik olyan tényezők, mint a külföldi vállalatfelvásárlások, amelyeknek célja a konkurenciát jelentő termelés leépítése. Arra a kérdésre sem adhatunk pozitív választ, hogy a tulajdoni átalakulások biztosítanak-e többletbe­vonásokat a gazdaságban.

A kelet-európai privatizációk rövid- és középtávon nem jelen­tik a magántulajdon meghatározó térnyerését. A belső „eredeti" magántőke relatíve kis súlya és a külföldi tőke érdektelensége miatt itt döntően az állami tulajdon formaváltozásáról van szó.⁵ E formaváltozás szorosan összefügg a politikai rendszer­váltás nyomán az egyes országokban kialakult belső politikai harccal. E folyamatokkal egyelőre nem a tőkés gazdasági racio­nalitás alapján működő gazdaságok jöttek, jönnek létre, hanem átpolitizált szerkezetű képződmények, amelyek fokozottan ki vannak téve a belső és külső politikai hatásoknak. E szerkeze­tek hosszabb átmenetet jelentenek egy konszolidáltabb tulajdo­ni-társadalmi szerkezet felé. Az, hogy e konszolidáció milyen irányú lesz és milyen hosszú időt vesz igénybe, függ egy sor gazdasági és politikai tényezőtől.

A feltételezhető irányok közül két lehetséges típus érdemel kiemelést. Az egyik, hogy a térség gazdaságainak kulcspontjain (kereskedelmi bankok, a legjelentősebb iparvállalatok és keres­kedelmi vállalatok) a multinacionális nagytőke részvételével zaj­lik a privatizálás. A másik irány a nemzeti tőke megerősödésén valamint az államnak – e térségben nem hagyományok nélkül – a gazdaság kulcspozícióit továbbra is kezében tartó centralizáló szerepén alapuló társadalmi és így tulajdoni szerkezet. A tényle­gesen létrejövő állapotok e két irány országonként eltérő kombi­nációjaként jönnek létre.

Melyek a folyamatok irányát meghatározó főbb tényezők?

A politikai tényezők közül a térség politikai és katonai stabili­tását, illetve instabilitását kell említeni. Az utóbbi esetben az autarkia, az elzárkózás és a belőle fakadó konfliktusok esetén az államnak és az általa kreált nemzeti burzsoáziának lesz döntő szerepe a tulajdoni és társadalmi szerkezet kialakulásában. Amennyiben a destabilizálódás megáll, úgy növekedhet a külföl­di tőke szerepe a térség átalakulásában. Itt mindenekelőtt a sú­lyos eladósodottság lehet mozgatóerő. Amennyiben a külső tőkebevonás döntő motívuma az adósságszolgálati terhek telje­sítése lesz, akkor megnövekednek az ilyen alapon végrehajtott privatizáció negatív hatásai, és a térség könnyen Nyugat-Európa „hátsó udvarává" válhat. A külföldi tőke beáramlásának nagysá­gát, összetételét (állami és magántőke; ágazati megoszlás stb.) az egyes országok gazdasági teljesítményén, belső stabilitásán és a tőkeexport fogadási feltételein túl nagymértékben meg fog­ja határozni, hogy miként alakul a tőkés nagyhatalmak vetélke­dése és érdekeltsége a térségben, illetve miként sikerül rendez­ni az Európai Közösség integrációs folyamata során időről időre felmerülő konfliktusokat.

Végül, de nem utolsó sorban, a két lehetséges fejlődési irány bármelyikének megvalósulását befolyásolja, hogy a térség or­szágai között hogyan alakulnak a gazdasági kapcsolatok, ezek leépülése megáll-e, illetve sikerül-e a kereskedelmi, pénzügyi és termelési együttműködés kölcsönösen előnyös formáit és intéz­ményeit kialakítani, megteremteni.

Jegyzetek

1 A privatizációs kihívás Közép-Kelet-Európában. Az MTA Világgaz­dasági Kutató Intézete Tudományos Tájékoztató Szolgálatának közle­ményei. Simai Mihály: A 90-es évek „megváltása" In: A privatizáció Kelet-és Közép-Európában, pp. 112-115. Az ilyen típusú felfogást bírálja Ló­ránt Károly „A privatizáció társadalmi hatásai" című tanulmányában: Tár­sadalmi Szemle, 1991. 4. szám.

2 Ezen rész megírásában felhasználtam Czabán László tanulmányát.

3 Forrás: The Transformation of Economics in Central and Eastern Europe: Issues, Progress and Prospects. Annex 2. p. 2.

4 Lásd Losoncz Miklós alább adatolt művét.

5 Voszka Éva alább adatolt cikkében hasonlóan nyilatkozik a ma­gyarországi folyamatokról. Winiecki ellenben (I. ugyanott) – szerintem teljesen félreértve a folyamatokat – a kelet-európai tulajdonváltást döntően államtalanításnak tartja.

Felhasznált irodalom

Kelet-közép-európai privatizációs dilemmák (Közgazdasági Információs Szolgálat, E-53, 1991. június 17.).

A privatizációs kihívás Közép-Kelet-Európában (Lezárva 1990. szep­tember). Az MTA Világgazdasági Kutató Intézete Tudományos Tájékoz­tató Szolgálatának Közleményei.

Gazdasági átalakulás és privatizáció. Tájékoztatás a kelet-közép-euró­pai tapasztalatokról. Összeállította: Csorba József és Zöldné Rosta Ma­rietta Tulajdon Alapítvány, Privatizációs Kutatóintézet (1991. április).

Andrej Petrov: Privatizálás a Szovjetunióban. Szovjet fűzetek II. Magyar Ruszisztikai Intézet, 1991.

Csaba László: A közép-európai rendszerváltás és stabilizáció – vannak-e más tanulságok? Konjunktúra-, Piackutató és Informatikai Intézet, Műhelytanulmányok, 1991. június.

Timothy King: A külföldi működőtöké-beruházás és a kelet-európai gaz­dasági rendszerváltás. I. és II. rész. Külgazdaság, 1990. 12. szám, 1991. 1 .szám.

Voszka Éva: Homályból homályba. Társadalmi Szemle, 1991. 5. szám.

Wladimir Andreff: A francia privatizálás tanulságai Kelet-Európa számá­ra I. és II. Külgazdaság, 1991. 9. és 10. szám. Harmadik szektor (tanulmányok). (Nonprofit Kutatócsoport Bp., 1991.)

Winiecki: A privatizáció sajátosságai a kelet-európai gazdaságokban. Közgazdasági Szemle, 1991. 1. szám.

Nuti: A szocialista gazdaság privatizálásának általános kérdései és a lengyel eset tanulságai. Külgazdaság, 1991. 4. szám.

Réti Tamás: A gazdasági rendszerváltás problémái Kelet-Európában. Aula, Bp., 1991.

Losoncz Miklós: Kelet-Európa világgazdasági környezete: külső erőfor­rás-bevonási lehetőségek a nyugati törekvések tükrében. Kézirat, 1991. június.

The Transformation of Economics in Central and Eastern Europe: Issues, Progress and Prospects. World Bank, Washington, Április 3, 1991.

Czabán László: A nyugat-európai privatizációs folyamat néhány össze­függése. Kézirat, Bp. 1991.

Államtalanítás és privatizáció a Szovjetunióban. Összehasonlító privati­zációs tanulmányok. Tulajdon Alapítvány, Privatizációs Kutatóintézet, Bp. 1991. augusztus

Az Öböl-háború nem hasonlítható össze annak a több mint 120 fegyveres konfliktusnak egyikével sem, amit a második világhá­ború befejezése óta megértünk. Áll ez nem csupán a dolgok gazdasági, geostratégiai és ökológiai következményeire, hanem e katasztrófa szociálpszichológiai méreteire is.

Ha a gondolkodás visszahull a barbárságba…

Az Öböl-háborúra éppen a történelem olyan szakaszában került sor, amikor először jutott világszerte érvényre az a gondolat, hogy nem lehet többé háborúzni, hogy a mások biztonsága előfeltétele a saját biztonságunknak is, és hogy az emberi civilizáció csak akkor élhet tovább, ha az államok közössége utat lel egyfajta, a világot átfogó „belpolitikához" is. Az újfajta gondolkodás – mondhatni: a reálisan lealkonyuló szocializmus tervezete, mely méltán megérdemelné a Nobel-dí­jat – azt a reményt ébresztette az emberiségben, hogy felismer­heti civilizációjának fordulópontját, s új partok felé indul. Az a tény, hogy a háború ennek ellenére lehetségessé vált, az érte­lem aligha túlbecsülhető kudarca. Ennek révén ugyanis nem­csak a háborúk megnyerhetőségének illúziója ébred újjá, hanem a barbárság is visszatér a népek látszólagos szolida­ritásának fedezéke mögül, s a közös biztonság stratégiáját át­forgatja a népek által közösen eltűrt népgyilkossággá. S újra megtörténik: a humanista gondolatot a népgyilkosság és az el­nyomás ideológiájának igazolásává minősítik le.

A helyzet globálisan problematikus állapota láttán el­kezdődött a népek társadalmi lelkületének átalakulása. A kétel­kedés a haladás eddigi paradigmájában, a nemzeti és nemzet­közi veszélyeztetettség iránti érzékenység és az a bizonyosság, hogy az emberi civilizációnak alighanem vége, a 80-as években nem csupán oda vezetett, hogy egy másfajta gondolkodás kez­detei bukkantak fel, hanem egyfajta általános feszültséget és fé­lelmet okozott. Pszichológiai szemszögből nézve olyan jelen­séggel állunk szemben, amely az egyének identitásának válsá­gához és az értelmezések ellehetetlenüléséhez vezet. Akárcsak minden más válság, ez a pszichikai állapot is hordoz magában lehetőségeket, ám veszélyeket is. A kollektív szubjektumok ilyenkor nem viselkednek másképpen, mint az egyéniek: ké­pesek arra, hogy újfajta értelmezéseket és cselekedeti for­mákat vegyenek fel, de arra is, hogy visszahulljanak a már elfeledett korábbiakhoz. Az embernek az a benyomása, hogy az Öböl-háborúra az utóbbi érvényes.

A helyzet nem új. Évszázadunk két világháborúja előtt is észlelte már az emberiség azt a lidércnyomást, mely végül ke­serű valóságnak bizonyult. A békekutatók számára még min­dig rejtély, hogyan történhetett, hogy a diplomácia minden baljós előérzete és nem csekély igyekezete ellenére is meg­történt az, amitől mindenki félt. A népek és a kormányok na­gyobb mértékben sodródtak a háborús helyzetek szaporodá­sa és éleződése felé, semmint akarták volna. Nem mintha nem lettek volna – akárcsak ma – minden oldalon olyan erők, amelyek akarták a háborút; ám a dolgok kiterjedése és lefolyása ellentmondott még a legharciasabb szándékoknak is. Lehet, hogy megismétlődik a történelem?

A történészek, a politológusok, meg – amióta ilyenek is lé­teznek – a békekutatók mindenkor gondosan összeszámolták a politika melléfogásait és a katonaság téves számításait. És még­is, mindig marad valami érthetetlen. Ezt a maradékot rendszerint átengedik a pszichológiának, a szociológiának meg másoknak, akik az emberi cselekedetek magyarázatával foglalkoznak. Az első világháború után a pszichológia, a második után a szocio­lógia vállalta, hogy az emberi lélek mélységeiben vagy egész nemzetek szocializálódásának felforgató hatású töréseiben ku­tasson az érthetetlen, a megmagyarázhatatlan után. Emlegették a halálvágyat, a tömeghisztériát, holmi hatalmas, áldozatokért ki­áltó emberi felsőbbrendűségről beszéltek, meg mindenféle más­ról. Ha megmagyarázhatatlan dolgokról van szó, soha nincs híja a magyarázatoknak.

A marxizmus nem csupán kivonta magát az ilyenfajta értel­mezések alól – ellenséges ideológiának tekintette őket. A politi­kát nem lehet „pszichologizálni", a lélek mélységein túlmenően mindenekelőtt az ember érdekei iránt kell kérdezősködni – már­pedig azok kézenfekvőek. De a marxista értelmezések után is visszamarad egyfajta rossz érzés. Mert a töke érdekeltségeit és az imperialista stratégiákat meg lehet ugyan magyarázni, azt vi­szont nem, ha mindezek fatalista módon olyan háborús kataszt­rófákba torkollnak, melyek révén sem örvendetes profitokra, sem a dolgok eredményes befejezésére nincs remény. Mivel magyarázható, hogy az áldozatok tettesekké válnak? Megnyug­tató materialista választ kell találnunk, mert az áldozatok őrülete sem a nyilvános véleménynyilvánítók remek manipulációiból, sem a biologisztikus hajlamokból nem vezethető le.

A háború és a szocializmus válsága

Számos olyan ok található, melyek révén kapcsolatba lehet hoz­ni egymással az Öböl-háború kitörését és a szocialista fejlődés eddigi útjának hanyatlását. Várható volt, hogy a kelet-nyugati konfliktus kiesése révén felerősödik az észak-déli; az is előre látható volt, hogy az USA nem fogja elmulasztani azt a kedvező pillanatot, amelyben sor kerülhet az amerikai elnök szeme előtt lebegő ábránd, a Pax Americana feltámadására, amihez a gonosz Szaddám Huszein most ha nem is indítékot, viszont vissza nem térő alkalmat szolgáltatott. Azt is ki lehet számítani, hogyan illeszkedik ez a háború a három kapitalista főcentrum, az USA, Japán és Nyugat-Európa viszonyába. Alap­jában véve azonban ezekkel a momentumokkal is, csupán a há­ború szociális-gazdasági, vagyis objektív vetületét ragadtuk meg, s nem azokat a szubjektív mozzanatokat, amelyek kitelje­sítik az őrületet.

A szocializmus válságának nem csupán globális-stratégiai vetülete van, hanem ideológiai is; ám még ez is csupán része a társadalmi gondolkodás átfogó válságának. Évek óta írunk és beszélünk arról, hogy az emberiség történetében megváltoztak a paradigmák, hogy mélyenszántó áttörésekre került sor, hogy lehetségessé vált az emberi civilizáció hanyatlása, s hogy nincs hiány olyan adatokból, amelyek a valóság szörnyű voltát tanúsít­ják. S miközben a tudós urak és hölgyek a modernség bukását latolgatják, egyre terjeszkedik a családi televíziós szobákban a borzalom. Előbb a Római Klub kasszandrai sikolyai, mert kime­rülnek a természet forrásai, azután pedig a harc a NATO kettős határozata, az atomvilág holocaustja ellen, és végül Csernobil, az ózonlyuk, az őserdő halála, az AIDS és sok minden egyéb ellen. Higgyünk bár a haladásban vagy az emberi értelemben – a médiumokban egyik sokkoló műsor a másik után zúdítja reánk korunk borzalmait.

Ez persze nem újdonság. Valamennyi kapitalista világkrízisre mindenkor egyfajta mélyenszántó nihilizmus volt jellemző, s nincs hiány materialista magyarázatokban, érdekfeszítő adalé­kokban arról, mi az összefüggés a társadalmi fejlődés krízisei és az emberi gondolkodás válságai között. Csakhogy ma minden másképpen van. Először is: nem csupán a filozófia vagy a szel­lemi tudományok válságával van dolgunk, hanem – a világot át­fogó médium-hálózat következtében – a tömegtudat válságával és az eddigi haladás-orientált gondolkodás töredékessé válásá­val, a tudományok, a politika és mindennemű társadalmi autori­tás válságával. Az, hogy mind efölé kiterjeszkedik a tájékozódás válsága, s ezért újból felbukkan a félelem, empirikusan igazolha­tó, s talán legláthatóbban az új szociális mozgalmakban tükrö­ződik.

Másrészt azonban a produktivisztikus-kapitalista haladás válsága ma éppenséggel az elméleti és gyakorlati antikapi­talizmus válságával esik egybe. Nem csupán a szocialista ál­lamközösség, hanem a hajdani kommunista és szocialista pár­tok is ott állnak elméleteik és értékrendszereik halotti máglyája előtt. A hajdani „reálszocialista országok", a harmadik világ né­pei és a baloldali mozgalmak elvesztették tájékozódó képessé­güket, s – ami még fontosabb – azt a lehetőségüket, hogy egyáltalán tájékozódhassanak. A marxista gondolkodás válsága elmélyült ugyan a reális szocializmus válsága nyomán, de nem ez a válság oka. Régebbi dolog ez: akkor kezdődött, amikor a marxisták először becsülték alá az emberiség újabb problémáit, és akkor érte el a csúcsot, amikor a 80-as években elkezdődött az újkonzervativizmus diadalmenete.

Az ember alighanem a spekuláció vékony jegére lép, amikor azon tűnődik, vajon hogyan festene a világ a szocializmus effaj­ta gyakorlati és elméleti lesüllyedése nélkül, s hogy vajon ugyan­úgy belecsúszott volna-e egy háborúba, mint most. Csak annyi biztos, hogy a szocializmus süllyedésének szubjektív oldala nem kevésbé fokozta egy háború valószínűségét, mint egyfajta geo-stratégiai bomlás.

A félelem megkeresi félelmének okát

Az, hogy a legfőbb kapitalista országokra egyre nagyobb mér­tékben jellemző a jövőtől való félelem, a jelek szerint nem egy lelki háborús készségre, hanem annak ellenkezőjére utal. Hogy mekkora a félelem a háborútól, az éppen az NSZK hatalmas bé­ketüntetésein látható: emocionális áramlásaik mélységes, az életet illető félelmeket tükröznek. Ám azt is számításba kell ven­ni, hogy ugyanakkor több mint kétharmaduk támogatta a hábo­rúba való belépést, hogy még a réges-régi békeaktivisták is hir­telen az alaptörvény megváltoztatását követelték, s ugyanakkor azt is, hogy német fegyvereket szállítsanak Izraelnek, a háború lehetséges résztvevőjének. Az emberben már-már az a benyo­más keletkezik, hogy éppenséggel a háborútól való félelem az, ami a háborúba hajtja az embereket, hiszen háborús lelkesedés aligha akad. Ám a médiumok által rendezett komputerháború tiszta, „fájdalommentes", technikailag tökéletes, s ugyanazzal a béke-fétissel takaródzik, mint az újabban ismét szóba kerülő SDI-program. Nem képtelenség, hogy a csak imént lelepleződött hazugság, miszerint a több fegyver nagyobb biztonságot jelent, most olyan formában támad fel, hogy még háború révén is lehet békét teremteni?

Ha nem ellenkeznék tapasztalatainkkal, az ember azt mond­hatná az USA-kormányról: mesteri, tudományosan megalapo­zott módon ért ahhoz, hogy a háborútól való félelmet háborúra való készséggé változtassa át. A dolog azonban valószínűleg úgy áll, hogy a Fehér Ház adminisztrációja csupán ügyesen kap­csolódik a mindennapi tudathoz, mely inkább aggódva, semmint optimistán tekint a jövőre, s hogy éppen a látens, de sokrétű vi­lágkrízis okán keletkezett állapotoknál fogva bocsátkozhat bele a háborúba.

A félelem rossz tanácsadó, mondja a népnyelv, s ezzel me­gint egyszer bölcsebb, mint sok más tele szájjal szóló tudomány. Az ember félelmeinek mindenkor több forrása is van, s csak rit­kán közli a tudattal, mitől is tart. Minél kevésbé ismert a valóság, annál nagyobb a félelem. A félelem az ismeretlen, a leselkedő borzalom, mely annál nagyobb, mennél csekélyebbnek bizonyul az értelem tájékozódó képessége. Kisgyermekeken tanulmá­nyozhatjuk, hogyan keletkezik a félelem, s mit tesz velünk. Ott alakul ki, ahol csődöt mond a tájékozódás, ahol megbúvik az is­meretlen, és bizonytalan az eljövendő. A félelmek olyanok, mint az igények: eleinte nem specifikusak, szétszakadozottak, s kez­detben csupán szorongást keltenek, mely paradox módon csak akkor szűnik, ha a félelem megtalálja a tárgyát. Nemcsak az is­meretlen veszély lelki hárítása, hanem már a felismerése is hoz­zásegít a feszültség csökkenéséhez.

A gyermekek azok, akik a legláthatóbban, a felnőttek ennél jóval szublimáltabb módon győzik le félelmeiket – úgy, hogy va­lamilyen alapot találnak a számára. A gyermekek szétszórt iszo­nya permanensen hoz létre kísérteteket és monstrumokat; ezek­re nemcsak ráirányul a félelem, hanem a szó legszorosabb ér­telmében ki is merítheti önmagát. A felnőttek sem igen cselek­szenek másképpen. Sohasem nagyobb az igény a horror, az erőszak filmbeli fantáziaképe iránt, mint olyan időkben, amikor nagy a rettegés; a pszichoanalízis meggyőzően bizonyította be a „fekete humor" példáján, hogyan igyekeznek az emberek hor­ror-látomások segítségével legyőzni a félelmeiket. Van olyan re­agálás a félelemre, mely félelmet keltő szituációk bevonásába torkollik. És megint csak a néplélek mutatja fel végső következte­tésként a végzetes konzekvenciát: az ember öngyilkos lesz a haláltól való félelmében.

Az ugyanis, amit egyszer már (tévesen) halálvágyként inter­pretáltak – mármint azt a megmagyarázhatatlan készséget, hogy az ember a romlásba vesse magát -, sokféle mindennapias magyarázatra alkalmas. Akiket szenvedélybetegség gyötör, általában jól tudják, hová vezet ez: a személyiség teljes szétszóródásához, idült kórhoz és halálhoz. Ám ez a felismerés koránt­sem a visszafogásra, hanem éppen a mértéktelenségre viszi rá őket. Az ember feladja magát, s mindent megtesz, csak hogy önnön romlását siettethesse. A katasztrófától való féle­lem egy önmagát beteljesítő próféciához vezethet, ha a felhal­mozott emocionális indulat túlmegy a határon. Márpedig a törté­nelem azt mutatja, hogy ez az „önmagát beteljesítő prófécia", melyet a szociálpszichológia jól ismer, nem csupán az egyes emberek, de akár egész népek fölött uralkodhat.

Az Öböl-háborúban nem csupán annak a régies gondolko­dásnak a tartóssága nyilvánul meg, amely jogosnak tekinti, ha valamely vétket a vétkező módszereivel torolnak meg; egyúttal reprodukálódik az áldozat mítosza is. Miközben a politikai és ka­tonai gondolkodást – minden józanság ellenére – az ótestamen­tumi „szemet szemért – fogat fogért" elve uralja, ennek számos kritikusa az elkerülhetetlenség gondolatának áldozata lesz. Úgy tetszik, mintha ezzel a halálvágy pszichoanalitikus gondolkodá­sát igazolnák, melyet már oly sokszor használtak fel arra, hogy magyarázatot találjanak a tömeges áldozatvállalás irracionalitá­sára. Ám még ha a genetikusan öröklődő halálvágy csupán fik­ció volna is, akkor is léteznek hagyományos gondolkodási min­ták, melyek ugyanúgy hatékony hordozói az információknak, mint a genetikai kódok. Példa rá a vétkesek bűnbánatos készsé­ge arra, hogy tévedéseiktől büntetés révén szabaduljanak meg. Ez a fajta, az Ítéletnap-kategóriában való gondolkodás – beleért­ve a megérdemelt büntetést, mely még a bűnözőket is arra készteti, hogy tudat alatt szembenézzenek saját beismeréseik­kel – lidércnyomásként nehezedik a nyugati világ szocializált tu­datára. Számos irracionális cselekedetünkben egy olyan, sok ezer esztendős bűnkultúra örökösei vagyunk, amely azt sugallja, hogy a szenvedést önnön bűnözési képességünk eleme gyanánt fogadjuk el.

Bármily őrületesnek tűnjenek is ezek a magatartási példák – különösen akkor, ha arról van szó, hogy egész népek hajlamo­sak arra, hogy vesztükbe rohanjanak -, ezek mégis a társadalmi realitás részei. Olyan realitásé, melyet a szociálökonómiai társa­dalomelmélet persze jó sokáig elhanyagolt. A marxizmus ugyan nem tagadta annak idején a társadalom szubjektív tényezőinek szerepét, de annak sajátos törvényszerűségeit nemigen vizsgál­ta meg. A történelem szubjektív vetületeit, az emberek igényeit, rezdüléseit és szenvedélyeit csupán objektív feltételek vissza­tükröződésének, nem pedig önálló, történelmet építő realitások­nak ismerte el; lemondott a szubjektív tényező gondolati átvilágí­tásáról, a megváltoztathatatlan objektív törvényszerűségek ma­radványaira redukálta azt. Ám sem az individuum, sem a tár­sadalom nem csupán a társadalomgazdasági bázis követ­kezménye, az egyének is, a társadalom is szubjektummá válnak: azáltal, hogy magukévá teszik a teljes emberi történe­lem kulturális örökségét. Olyan örökség ez, amely átfogja a for­mációkat, mely sokkal lassabban fordul másfelé, mint a társa­dalmi-gazdasági feltételek, s viszonylag önálló tényezőként működik. Éppen az Öböl-háború látszólagos irracionalitása mu­tat rá, milyen elengedhetetlenül szüksége van a materialista tár­sadalomelméletnek a társadalmi szubjektumok elméletére, hogy megérthesse a történelem szubjektív vetületét.

Megcáfolódott-e a békére kész imperializmus tézise?

Az utóbbi évek marxista vitái során jelentős szerepet kapott a modern kapitalizmus elemzése. A „békeszerető imperializ­mus" szószólóit a jelek szerint megcáfolta a valóság, s a megbékélésre hajlamos imperializmus képe immár csak ájtatos ábrándként tünedezik el a tőke való, ismert arculata mögött. Ám ha az előbbi meggondolások alapján eljutunk ahhoz a felisme­réshez, hogy e háború javaslói és ellenzői nem csupán racioná­lis megfontolások által vezettetik magukat, mi több: hogy embe­rek óriási csoportjai olyan magatartást tanúsítanak, mely ellent­mond egy még rövid idővel ezelőtt is elfogadott logikának, akkor más következtetésre is juthatunk: a modern kapitalizmus ob­jektíve – vagyis: gazdasági szemszögből – ugyan képes len­ne a békére, ám szubjektíve képtelen rá.

A békére kész kapitalizmus tézise valójában nem jelent egyebet, mint azt, hogy gazdasági törvényeit háború nélkül is le­het érvényesíteni, mi több, mai fejlődési feltételei mellett és te­kintettel a világ állapotára, mely a civilizáció vége felé halad, ob­jektíve is rákényszerül a békére. A strukturális harcképtelenség nem fikció, hanem tudományosan ellenőrizhető tény. Csak aki a modern társadalmak analízisekor még mindig egy gazdaságilag redukcionalista társadalomelmélet híve, az gondolhatja, hogy a gazdasági békére való készség „belenyugvást" jelent.

Ám a régifajta gondolkodáson, azon az évezredek óta működő logikán, mely szerint az erőszakot csak erőszakkal le­het kiiktatni, maga a kapitalizmus sem képes túltenni magát. Még akkor sem, ha háború nélkül is megállna a lábán: gonosz­ságai az általa kizsákmányolt, elszegényített harmadik világban mindig újra és újra előidézik az erőszakot, melyre a régi gondol­kodás szerint csak háborúval lehet válaszolni. Az újfajta gondol­kodás – ezt még a nagykapitalizmus bölcsebb képviselői is az egyetlen kiútnak tekintik – nyilvánvalóan jóval gyengébb annál, semhogy olyan helyzetben, mint amilyen Kuvait annexiója után alakult ki, gyakorlati politikát hozzon létre. Nem volna szabad ennyire félvállról venni az olyan régi dolgok felülkerekedését, amilyenek például a különlegesen agresszív tőkefrakció győzel­me vagy a fegyvergyártás. Ha több milliónyi ember, akinek gaz­dasági szempontból semmi oka sincs arra, hogy háborúra vágy­jon, elkerülhetetlennek, jogosnak és a nemzetközi jogbiztonság aktusának tekinti ezt a háborút, akkor ez csupán azt igazolja, mi­lyen kevéssé tartós egyelőre az újfajta gondolkodás.

Ismeretes, hogy az emberek fejében nem csupán racionális gondolatok támadnak; ha a valóságot akarják értelmezni, je­lentősen befolyásolják őket az érzelmek is. A felfokozott emóci­óknak – amelyek között nagyon is helyet kap a félelem – az a következménye, hogy csődöt mond a racionális gondolkodás. Az egyén ilyenkor visszahullik az archaikus gondolkodási mintá­hoz, akkor is, ha ezen régóta túllépett már; s ilyenkor kész min­dennemű józan állapotban elfogadott logika ellenében cseleked­ni. S ha a kollektív felpezsdülés állapota további dinamikát bon­takoztat ki, az még a legjózanabb fejeket is képes magával ra­gadni.

A világ jelenlegi veszélyhelyzete – ide tartozik többek között az a folyamat, melynek során széthullani látszik a Szovjetunió – nyilvánvalóan egyfajta szociálpszichológiai izgalmi helyzet, melynek révén az ember mindent elfelejthet, amire az utóbbi esztendők új felismerései tanítottak meg bennünket. A helyzet tehát pszichológiai szemszögből nézve igencsak veszedelmes.

(Fordította: Meller Ágnes)

Utopie Kreativ, 1991/8.

Az amerikaiak katonai fellépése az Öbölben, úgy tűnik, minde­nekelőtt a veszélyessé váló hazai gazdasági recesszióra történő reagálás. Recesszióra már jó néhány alkalommal születtek ha­sonló válaszok. Ami konkrétan a mostani reakciót illeti, azt há­rom aspektusból lehet megközelíteni: 1. a konfliktus láthatóan pusztán gazdasági ütközésen alapul, és mellőz mindenfajta hi­degháborús retorikát; 2. a mozgósítás egyértelműen Dél ellen irányul, mellőzi a Kelet-Nyugat jelleget; 3. mindmáig először for­dul elő, hogy a válság egyesíti egész Északot, Nyugatot és Ke­letet a Dél (egy része) ellen.

Miért ennyire erőteljes az amerikai reakció a kuvaiti iraki in­vázió ellen? Az Egyesült Államok jóval tovább ment annál, mint amit a többség kezdetben a célnak megfelelőnek látott, és mint amit sokan kívánatosnak tartanak. Miért most robbant ki ez a re­akció, és például nem akkor, amikor Irak megtámadta Iránt, vagy amikor Izrael elözönlötte Libanont, nem szólva az arab területek elhúzódó izraeli megszállásáról?

Gazdasági recessziók és katonai intervenciók az USA politikájában

Természetesen a magyarázat részben ott kereshető, hogy az amerikai érdekek különböznek vazallusaik, illetve ellenségeik vonatkozásában. Mindenesetre egy ilyen mértékű külföldi ameri­kai reakció közvetlenül összefüggésbe hozható az USA saját gazdasági szükségleteivel és belső politikai konfliktusaival. A je­lenlegi recesszió, valamint a kongresszusnak a Bush-Cheney katonai költségvetés csökkentésére irányuló állandó fenyegeté­se mindazonáltal csak részben lehet magyarázat. Bár nem hiá­nyoznak a történelmi precedensek. Elmondhatjuk, hogy a külön­böző hatalmon lévő adminisztrációk, republikánusok és demok­raták számára a második világháború óta már öt recesszió szol­gáltatott alkalmat a háborús gépezet beindítására.

1950-ben Truman vaskos válasza a koreai háborúban teste­sült meg, a háború utáni leszerelés és az 1949-es első gazdasá­gi recesszió után, amikor sokan attól tartottak, megismétlődhet a harmincas évek depressziója. Az 1957-58-as recessziót az Eisenhower vezette libanoni intervenció követte 1958-ban. Az 1 S67-es recesszió aggasztó volt Németország és Japán számá­ra, az USA azonban alig vett észre belőle valamit, hála a háború Johnson alatti óriási méretű eszkalációjának Vietnamban. Mind­ezt Johnson ráadásul úgy vitte véghez – még alelnökként és de­mokrata jelöltként – hogy eközben az 1964-es elnökválasztási kampányt éppen azzal küzdötte végig és nyerte meg, hogy Goldwaterrel szemben a vietnami háború befejezésére tett ígé­retet. A vietkongok Tet-offenzíváját 1968-ban és az 1969 és 1979 közötti recessziót azután egy újabb amerikai recesszió-eszkaláció követte.

Az 1979-es recesszió, valamint a demokrata Jimmy Carter politikája megnyitotta a második hidegháború éveit. A „dupla vágányos" politika, amely egyfelől a cirkáló rakéták Európába tele­pítését szorgalmazta, másfelől az erő pozíciójából tárgyalt a Szovjetunióval, azután pedig a NATO-költségvetés évenként 3%-os emelése – mindez megelőzte az 1979-es szovjet meg­szállást Afganisztánban.

Az 1981-1982-es recessziót a reagani katonai keynesizmus határozta meg, és a tömény fegyverkezési hajsza – hogy ne szóljunk a kontrák bevetéséről Nicaraguában, és a talán túl­méretezett grenadai reakcióról. Kivétel volt (amely erősíti a sza­bályt?) az 1953-1954-es recesszió, amely a koreai háborút kö­vette, és az 1973–1975-ös erős recesszió. Ez utóbbi közvetlen azután következett, hogy elindult az enyhülés Nixon és Brezsnyev között, a maoi Kína nyitása után, miközben azonban a viet­nami háború még zajlott. Margaret Thatcher 1982-ben, amikor a gazdasági recesszió és a politikai megsemmisülés egyaránt fe­nyegette kormányát, ugyanolyan túlméretezett módon reagált, és megkapta – politikai élete során másodszor – az egyetértést a Falklands/Malvin-háborúhoz. (Az egész Nyugat támogatta, Amerika közreműködéssel, Nyugat-Európa pedig az Argentína elleni embargóval.)

A recesszió fenyegetései, valamint a katonai kiadások meg­nyirbálása Bush elnököt is aránytalan és tömény reakcióra kész­tette. Még nagyobb recessziós veszélyek, népszerűségének ha­nyatlása az adó/deficit kérdésben a korábbiaknál is eltúlzottabb válaszra indította Irak ellen. Az amerikai sajtó bizonyos cikkei azt sugalmazták a demokratáknak, hogy tegyék tartalékba a Kong­resszusban a Pentagon-költségvetés csökkenését szorgalmazó javaslataikat, a csökkenés ugyanis olyan mérvű lenne, amely „megosztaná a békét". Természetesen az USA harmadik világ­beli intervenciójának anyagi bázisa és logisztikája további támo­gatást kap.

Az Öböl-válság esetében azonban az előző krízisekhez ké­pest három lényeges különbség mutatkozik.

1. Bush reakciójának nemcsak gazdasági okai vannak.

Az energikus amerikai reagálás oka az Öbölben világosan gaz­dasági és politikai. Az ok egyértelműen az olaj, mindenfajta hi­degháborús ideológiai elmérgesedés nélkül. Az olaj-konfliktust és a kemény amerikai választ azonban a kis államok „védelme" valamint a nemzetközi „jog" köntösébe öltöztették.

Hasonló jogsértések mindazonáltal soha nem vezettek em­bargóhoz Izraellel szemben, és ilyesfajta érvek nem merültek fel, amikor egy évvel korábban ugyanaz a Bush elnök megszáll­ta Panamát. Kiderült ugyanis, hogy az amerikai invázió oka nem annyira Noriega elfogása volt (amelyet egy csapásra meg lehe­tett volna oldani az izraeli kommandósok módszerével), hanem főleg az a szándék, hogy megdöntsék a kormányt, és megaka­dályozzák, hogy egy új Csatorna Bizottság panamai többség­gel tárgyalhasson e darab, hagyományosan amerikai földről – Japánnal. Lehet, hogy e művelet „sikere" (természetesen nem Noriega elfogása vagy a kábítószer beáramlásának akadályozá­sa) bátorította fel Bush elnököt erre az új kalandra is.

Az olaj reális ára tovább csökkent, annál is inkább, mivel csökkent annak a dollárnak az árfolyama is, amellyel az olajat fizetik. Iraknak volt néhány jogos követelése, mind Kuvaittal, mind a többi arab állammal és olajtermelővel szemben. Szad­dam Húszéin azzal, hogy e követeléseket invázióval akarta ér­vényesíteni, sértett más, az olajhoz fűződő érdekeket, fenyeget­te az Egyesült Államok vazallusait, nemkülönben az USA „oszd meg és uralkodj" politikáját.

A Time hetilap (1990. augusztus 20.) megjegyezte, hogy az „az értéket termelő források aránytalan elosztása, az eltávolodás a szegények és gazdagok között, regionális válságokat eredmé­nyez, és e harcok súlyos kihatással lesznek az egész világ élet­színvonalára." Idézet Bush egyik tanácsadójától: „A kihívás nem volt bonyolult. Egy hülye is megértheti. Nekünk szükségünk van az olajra. Nagyon kellemes a szabadság védelmére való felké­szülésről beszélni, de Kuvait és Szaúd-Arábia nem kimondottan demokráciák, és ha exporttermékeik élén történetesen a na­rancs állna, Washingtonban augusztusban mindenki szabadság­ra ment volna. Itt nem sok vacillálni való van."

Ám még a jelenlegi olajár vagy az olajtermelők szerződés­kötő hajlama sem igényelt volna ennyivel keményebb beavatko­zást, ahhoz képest, ami az első vagy a második olajsokk idején történt. A Nyugat, élén az amerikaiakkal, ezekbe könnyen bele­ment, hiszen a korábbi hasonló kihívások némileg jótékony ha­tással voltak a fejlődésére. A mostanit még könnyebben megúszhatta volna. S mégis azt kell látnunk, hogy még a legsúlyo­sabb gazdasági recessziók – mint az 1973-as vagy az 1979-es – sem váltottak ki ily mérvű intervenciót. Persze tudvalevő, hogy akkor a Szovjetunió nagy akadályt jelentett egy nagyszabású amerikai beavatkozás számára a Közel-Keleten. De hát Húszéin is elszámolta magát, nem gondolt egy ilyen vad és kiterjedt re­akcióra egy nem oly nagy jelentőségű kihívással szemben (mint amilyen, mondjuk, Brezsnyevé volt az afgán megszállás idején). Az amerikai válaszlépés túlméretezett volt a provokációhoz ké­pest, és valójában egészen más külső és belső elvárásoknak felelt meg.

2. A „vörös" veszélytől eljutottunk az „arab" veszélyig.

Ez a mozgósítás teljes mértékben a Dél (egy része) ellen irá­nyul, és látszólag sincs Kelet-Nyugat ellentétet idéző ideologi­kus fedése. Az Egyesült Államok népszerű reakciója – némi fizi­kai agresszió és ártalmatlan emberek fenyegetése – az arab madárijesztő ellen irányul. Nem véletlen, hogy az elterjedt elkép­zelés szerint arab és terrorista ugyanazt jelenti. (Szaddam a nyugatiak fogva tartásával, akiket „vendégeinek" tart, rájátszik er­re az elképzelésre, sőt elősegíti, hogy ez a „vendég" megjelölés sajnálatosan egybecsengjen a túsz kifejezéssel is. De miről van szó? Néhány ezernyi, luxus-szállodában tartott nyugati állandó­an a lapok első oldalán szerepeit mint sanyargatott túsz, miköz­ben senki sem törődött azzal a harmadik világból kikerült több százezer szegény dolgozóval, aki Kuvaitból és Irakból menekült.)

A hidegháború, a Szovjetunió és a Varsói Szerződés meg­szűnésével, amelyek hihető ellenségek voltak, most legitimálni kel! egy újabb célpontot. Valójában a Kelet és Nyugat látványos konfliktusainak nagy része mindig jótékonyan elfedte a mélyben húzódó Észak/Nyugat-Dél konfliktust. Most azonban nincs más választás; az Észak-Dél viszálynak napfényre kell kerülnie. A kábítószer-forgalom és az egyéni terrorizmus hasznos, de korlá­tozott célpontot jelent. Jobb célponttá válnak a jelenségek vi­szont akkor, ha sikerűi kapcsolatot bizonyítani egy őket támoga­tó állammal, ahogy ezt tették kétes érvénnyel Líbiával. Panamá­ban, hasonlóképpen, a látszólagos ellenség a „narko-terrorizmus" volt: a két célt egybeolvasztották, és Noriega figurájában személyesítették meg, ezáltal helyettesítve a már nem létező vö­rös-szovjet madárijesztőről szóló korábbi ideológiát.

Még hasznosabb azonban mindenkit egy igazi háborúra mozgósítani a harmadik világ egyik állama ellen, valamint a fel­tételezett fenyegetéssel szemben, amit képvisel. Pedig rövid idővel ez előttig ugyanez az állam jelentős támogatást kapott az amerikaiaktól és a nyugatiaktól szomszédja, Irán ellen, akit azelőtt tartottak — s festettek le – a legnagyobb fenyegetésnek. Akkor nem számított, hogy Szaddam, a kegyetlen, gázt vetett be Irán és a saját népének egy része ellen. Csak az új helyzetben vált e borzalmas tény egy ellene használható propaganda fegy­verévé.

3. Az Észak egységesen lépett fel a Déllel szemben.

Az Öböl harmadik, legfontosabb, de máig legalábbis legnagyobb változása az, hogy a háború egységbe kovácsolta a szövetsé­ges Északot a Dél ellen. Az Irak elleni kiállás, Nyugattól Keletig magában foglalta a Egyesült Államokat, Nyugat- és Kelet-Euró­pát, a Szovjetuniót, Kínát és Japánt csakúgy, mint más USA-vazallus államokat és kormányokat, amelyeknek fegyvereit tetszés szerint hol ez ellen, hol az ellen lehet fordítani, mint például Egyiptom és Pakisztán esetében. Ez az új elkötelezettség alap­vető különbséget jelent, egy új fordulatot, amely a „nemzetközi" kapcsolatok jövőjére nézve baljós fenyegetést jelez.

A sajtó csak néhány apró kockáját mutatta be ennek a bo­nyolult elkötelezettség-mozaiknak, igyekezett nagy ívben elke­rülni a kép teljes bemutatását, amely az egész világberendezke­dést felforgatja. Maga a Time emeli ki a meglepő szándékegysé­get. „Ritkán látni – írja a lap -, hogy egy áldozat kellemetlensé­gei ennyire közvetlenül kapcsolódjanak a nyugati gazdaságok egészségéhez." Az angol miniszterelnök asszony, Thatcher, ugyancsak így kommentált: „Nem tudok visszaemlékezni hason­ló pillanatra, amikor a világ ennyire szoros egységben lett vol­na". „Világon" a hölgy az Északot érti, hiszen csakis ez az, ami számít. Mindenesetre, ahogy a Times-ban Bush egyik közvetlen munkatársa mondja, aki látta főnökét munka közben: „ő nagyon jól tudta, ahhoz, hogy a Szaddam elleni kiállás hatásos legyen, úgy kellett beállítani, mint valami olyasmit, ami más mint egy egyszerű viszály a gazdag Nyugat és a szegény arabok között".

Ma a hidegháborúhoz képest a nagy különbséget a Kelet és a Nyugat teljes felsorakozása adja az Észak frontján – és nem­csak diplomáciai síkon. Természetesen az olaj és az arany árá­nak emelkedése manna az oroszoknak is ebben a súlyos gon­dokkal terhelt időszakban (miközben mindez éppen az ellen­kezőjét jelenti az olaj-importőr Kelet-Európa és a harmadik világ számára). Most katonai téren is megtörtént az igazodás. Mint az International Herald Tribuné (1990. augusztus 27.) megállapítja: „az együttműködés próbája az a tény, hogy egy szovjet hadihajó riasztotta az egyik angol felderítő repülőt, jelezve neki egy hajót, amely nem tartotta be az embargót". Ugyanazon a napon, ugyanabban az újságban a Reagan-Paul Nitze éra idején a fegyverek ellenőrzésével foglalkozó személy közölte: „Mihail Gorbacsov meglehetősen gyakran kifejtette az akkori államtit­kárnak, George Schultznak és csoportjának, hogy közös ameri­kai-szovjet érdek nem bátorítani a Közel-Keleten és Dél-Ázsiá­ban a muzulmán erők növelését, mert ez potenciálisan felhívás lehet a szakadár magatartásra a Szovjetunióban növekvő szám­ban élő muzulmán kisebbség számára." Azóta a Szovjetunió ta­núja lehetett számos muzulmán felkelésnek, és Kínában is volt ilyen 1990-ben, Nyugat-Sinkiangban.

Egy eszkaláció, amely visszaüthet az USA-ra

Be kell látni: Bush elnök jelentős diplomáciai sikert könyvelhet el azzal, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsában a mai napig egy­hangú támogatottsággal bír, további megerősítést kapva az ügy­höz. Bush előnyhöz jutott azáltal, hogy nyugati, európai és japán partnereinek bizonyíthatja katonai erejét és geopolitikai fontos­ságát. Bár szövetségesei gazdaságilag most jobban állnak, mint az Egyesült Államok, katonai téren még gyengék. Ez hosszú ideig így marad, de a sors iróniájaként a háború vagy a közel-ke­leti állomásoztatás tovább gyengíti az amerikai gazdaságot kon­kurenseihez viszonyítva. Ugyanakkor, gazdasági és politikai okok miatt Gorbacsovnak mindent el kellett követnie, hogy nem­zetközi téren megőrizze magát. Így a Szovjetunió is támogatta az amerikaiakat a Biztonsági Tanácsban. Természetesen a har­madik világ érdekeit fel lehet áldozni. Azoknak az amerikai inter­vencióknak a tanúságai szerint, amelyeket ENSZ-zászló alatt vittek véghez Koreában az ötvenes, vagy például Kongóban a hatvanas években, az ENSZ-legitimációval megtámogatott kö­zel-keleti amerikai akciók ma hatalmas fenyegetést jelentenek a harmadik világ számára.

Mindenesetre az Egyesült Államok pozíciójának megfelelő elkötelezettség még az amerikai hatalmon belül is, az eszkaláció és az elnyúló állomásoztatás elavulásához vezet. Az idő inkább Huszeinnek dolgozik, mint Bushnak. Más nyugati és regionális érdekek – nem szóivá az arab és iszlám tömegek érdekeiről ­többet veszíthetnek, mintsem nyerhetnek egy közel-keleti ameri­kai megszálláson, és idővel még csökönyösebbé válhatnak egy újabb eszkaláció idején. Moszkva is, amely elnézte az ENSZ fe­dezetét a koreai, kongói és most az Öbölbeli USA-akciónál, megváltoztathatja a véleményét. Néhány külügyminiszteri szó­vivő még a Szovjetunió fennállása idején felhívta a figyelmet ar­ra, hogy azok az amerikai csapatok, amelyek a Közel-Keletre ér­keztek, ott is maradhatnak – ahogy most is ott vannak Koreában – és akkor túl közel kerülnek az orosz területhez.

Reménykedni csak abban lehet, hogy kigondolnak egy ésszerű kompromisszumot, amelyet mindenki elfogad. Máskülön­ben a konfliktus elmérgesedik, és ha Izrael beavatkozna, határo­zottan megváltozna az arab elkötelezettség. Mubarak egyiptomi elnök és talán más USA-szövetséges arab vezetők is olyan helyzetbe kerülhetnek, hogy nem lesznek képesek megfékezni az iszlám fundamentalisták amúgy is fenyegető mozgolódásait. Gorbacsov félelme valóra válhat. Szaddam Húszéin még jobban mozgósíthatná az arab népeket egy szent háborúra, az arab egység és a világ muzulmán közössége védelmében, oltalmaz­ván az Iszlámot és a szent helyeket Mekkában. Vallási és népi háború robbanhat ki muzulmánok és keresztények között, öt századdal azután, hogy az előbbiek elűzték az utóbbiakat Spa­nyolországból. Az Észak-Dél határok megjelöltettek. Még vilá­gosabban, mint azelőtt.

(Ford: Földes J. György)

Marx Centouno, 4. sz., 1991 február.

Jelentős siker a Marx-Engels összkiadás folytatásáért tett erőfeszítések nyomán.

Miután a közelmúltban szerződés jött létre az amszterdami Nemzetközi Marx-Engels Alapítvány (IMES) és a Német Tudományos Akadémiák Konferenciája között, a Marx-Engels összkiadás (MEGA) folytatása belátható időre biztosítottnak látszik, A Német Tudományos Akadémiák Konferenciája létesít Németország területén egy MEGA szerkesztőséget, amelynek mindenekelőtt a már előrehaladott szerkesztettségi álla­potban lévő MEGA kötetek befejezése lesz a feladata. E munkában hét kiadói műhely közreműködését hagyták jóvá.

Nincs még egy összkiadás, melynek sorsa iránt oly széles körű ér­deklődés nyilvánult volna meg, mint a MEGA esetében történt az utób­bi két év során. Egyesült Államokbeli, német, francia, japán, dán és más nemzetiségű prominens filozófusok, társadalomtudósok és történé­szek fejezték ki abbéli aggodalmukat, hogy a két gondolkodó írásainak teljes körű, történeti-kritikai kiadására irányuló fontos terv esetleg po­litikai motívumok alapján elakadhat. Nem is olyan régen ezerötszázhu­szonegy japán tudós felhívásban fordult ez ügyben német, orosz és hol­land intézményekhez, melyektől törekvésük támogatását remélték. „Csakis a tudomány látja kárát!" – jelentette ki David Rjazanov 1929-ben, amikor az általa az 1917-es októberi forradalom után kezdemé­nyezett „első" MEGA kiadása megrekedt. Hitler hatalomra jutása és a sztálini terror következtében – mely utóbbinak maga Rjazanov is áldo­zatául esett – a próbálkozás torzó maradt. Az úgynevezett „új" MEGÁ-t, amelyet a hetvenes évek elején a moszkvai és a berlini Marxizmus-Le­ninizmus Intézet kezdett kiadni, az NDK-beli „fordulat" után hasonló fenyegette. Ilyen körülmények között lépett sorompóba a kéziratos Marx-Engels hagyaték legnagyobb részét birtokló amszterdami Nem­zetközi Társadalomtudományi Intézet (OSG), valamint a trieri Karl Marx Ház, amelyek – bár bizonyos fenntartásokkal – korábban is tá­mogatták a MEGA projektumot. 1990-ben Amszterdamban létrejött a Nemzetközi Marx-Engels Alapítvány, amely ez időponttól magára vál­lalta a MEGA kiadásának irányítását. A tervek szerint a kiadás munká­latai a továbbiakban minden politikai szándék mellőzésével folynak, méghozzá nemzetközi keretekben, bár a teendők nagyobb része nyil­vánvalóan továbbra is Németországban végzendő el. A német Tudomá­nyos Tanács már 1991 januárjában számba vette a MEGA esetleges fel­vételét az akadémiai programba, nemrég pedig alapjában ugyanilyen szellemben nyilatkozott egy, a Német Tudományos Akadémiák Konfe­renciája által létesített és Dieter Henrich müncheni filozófus elnökleté­vel működő nemzetközi szakbizottság is. Az akadémiai műhelyen túl, Trierben és Aix-en-Provence-ban egy német-francia MEGA munkacsoport is létesült. Az IMBS pénzügyi támogatásának köszönhetően előreláthatólag a moszkvai MEGA műhely is folytathatja munkáját. Szó van egy munkacsoport létrehozásáról az IISG keretében is.

A Nemzetközi Marx-Engels Alapítvány a kiadás munkálatainak se­gítésére létrehozott egy Nemzetközi Tudományos Tanácsot is. Magyar­országról lapunk elnökét, Tőkei Ferenc akadémikust kérték fel a tevé­kenységében való részvételre.

Az IMES titkárságának címe: Cruquiusweg 31, NL-1019 AT Ams­terdam. Telefon: (00-31-) 020-6685866, fax: (…-) 020-6654181.