A fasizmusnak több definíciója van, de a fogalom má­ra túlságosan kitágult, túl sokféle jelenségre alkalmaz­zák. A megvalósult fasiszta rendszerek klasszikus tí­pusát az olasz fascismo, majd a mindmáig legtotálisabb formáját létrehozó német nemzeti szocializmus jelentette. Egyesek a fasizmus első megjelenését az 1919-20-as magyar fehérterrortól, mások a még ko­rábbi

Vannak fogalmak, amelyek egymással ellentétes visszhangot keltenek. Ha szocializmus és kereszténység viszonyáról szó­lunk, ez sokak gondolkodásában egymással szembenálló világ­nézetet jelent: egyfelől egy materialista és kollektivista – az ate­ista kommunizmussal szinonim – látásmódot, másfelől egy szel­lem- és személyközpontú szemléletet, ahol az egyháznak fontos szerep jut a társadalmi kapcsolatokban. E felfogás hátterében alighanem súlyos tévedés rejlik: egy adott társadalmi berendez­kedés azonosítása a Jézus által kinyilatkoztatott felszabadító üzenettel. Ha az Evangélium tartalmaz is a társadalmi együtt­élésre vonatkozó, politikai indíttatású elveket, ezekről nem sza­bad azt hinnünk, hogy értelmezhetők egy meghatározott társa­dalmi rend korlátai közé szorítva, mely történetiségénél fogva tö­kéletlen és átmeneti jellegű. Még kevésbé indokolt keresz­ténynek tekinteni a kapitalista rendszert, amelyben a kollek­tív munka a kizsákmányolásból származó magánprofitnak van alávetve. Tény, hogy a kapitalizmusban az egyház bizo­nyos szabadságot élvez, szemben az ún. szocialista rend­szerekre jellemző helyzetével. De milyen áron? Azon, hogy a kereszténységet manipulálja az uralkodó osztályok által irányított állam ideológiai apparátusa. Ahogyan Napóleon ér­telmezte – meghamisítva s a rá jellemző cinizmussal – a jézusi tanítást: „Ami engem illet, én a vallásban nem a megtestesülés misztériumát, hanem a társadalmi rend titkát látom. A vallás az­zal, hogy az egyenlőség gondolatát a mennybe utalja, megaka­dályozza, hogy a szegény a gazdag életére törjön. A vallás egy­fajta szérum, amely miközben kielégíti az emberek csoda iránti vágyát, oltalmat nyújt a sarlatánokkal és a boszorkányokkal szemben: a papok értéke nagyobb, mint Kanté vagy Németor­szág valamennyi álmodozójáé. Hogyan is lehetne rend olyan ál­lamban, ahol nincs vallás? A társadalom nem lehet meg vagyoni egyenlőtlenségek nélkül, a vagyoni egyenlőtlenségek viszont nem maradhatnának fenn a vallás nyújtotta támasz híján. Amikor az egyik ember éhen pusztul, miközben a szomszédja pa­zarló jólétben él, a különbséget nem tudná elviselni, ha nem len­ne tekintély, mely így szól hozzá: »Ez Isten akarata, a világon kell, hogy legyenek szegények és gazdagok, az örökkévalóság­ban azonban egyenlők leszünk«."

Mások fejében a szocializmus eléggé tág fogalom ahhoz, hogy kiterjedjen olyan északi országokra, mint, mondjuk, Svéd­ország, vagy akár az olyan szocialista kormányokra is, mint ami­lyen Mitterand Franciaországa vagy a Felipe Gonzales-féle Spa­nyolország. Ez ugyanolyan téves nézet, mint Napóleoné a ke­reszténységről. Az északi országok azért engedhetik meg maguknak a luxust, hogy lakosaiknak nagyobb mennyiség­ben juttassanak társadalmi előnyöket, mert multinacionális vállalataik és bankjaik segítségével kifosztják a harmadik vi­lág országait. A gazdagok számláját a szegények fizetik meg. Az a körülmény, hogy néhány kapitalista országban szocia­listának mondott pártok varinak hatalmon, Jottányit sem vál­toztat ezen rendszerek természetén, amit a termelési eszkö­zök magántulajdona, az osztályok közti antagonizmus és a burzsoá érdekek hegemóniájának alárendelt államapparátus határoz meg.

Ha kereszténységről beszélünk, kiindulópontunknak – törté­neti alakváltozásainak áttekintése után – a bibliai alapokat kell tekintenünk. Ami pedig a szocializmust illeti, ezen olyan rend­szert értünk, ahol túlsúlyban van a termelési eszközök társadal­mi tulajdona, megszűntek az osztályantagonizmusok, s az állam a dolgozók nagy többségének érdekeit képviseli.

1. A kereszténység bibliai alapjai és történelmi alakváltozásai

A kereszténység a názáreti Jézus és apostolai közösségének felszabadító tevékenységéből sarjadt az I. századi Palesztiná­ban. A Római Birodalom politikai, gazdasági és katonai uralma alatt álló tartományban Jézus magára vállalta a szegények ügyét, hirdette számukra az Élet Urának dicsőségét, megbélye­gezte a farizeusok és szaddukeusok igazságtalanságait törvé­nyesítő, elnyomó vallási gyakorlatot, megfosztotta nimbuszától a császári hatalmat azzal, hogy megjövendölte Isten országának eljövetelét, mely megszüntet minden társadalmi egyenlőtlensé­get és ellentétet, szembeszállt a zsidó-római hatalommal, ezért üldözték, börtönbe vetették, megkínozták és keresztre feszítve megölték.

Jézus példája nyomán, az első keresztény közösségeket a javak társadalmasítása jellemezte: „Mindnyájan pedig, a kik hí­vének, együtt valának és mindenük köz vala. És jószágukat és marháikat eladogaták, és szétosztogaták azokat mindenkinek, amint kinek-kinek szüksége vala". (Apostolok cselekedetei, 2, 44-45.) Egy ideológiai szempontból teokratikus, szociálisan pe­dig piramisszerűen felépülő társadalomban, ahol az állam, illetve az uralkodó osztályok vagyona a kizsarolt adókból és a föld ki­zsákmányolásából származott, szocialisztikus, népi sejteket ala­kítani egy felforgatóként kivégzett politikai fogoly nevében – nos, ez a fennálló renddel szembeni súlyos provokációnak minősült. Ezért írja Engels a korai kereszténységről szóló műve beve­zetőjében: „A korai kereszténység története figyelemre méltó ha­sonlóságokat mutat a modern munkásosztály mozgalmával."

Ami ellenben konkrét megnyilvánulását illeti, vitathatatlan, hogy a katolikus egyházban intézményesült kereszténység alap­vetően a hatalom oldalán áll, mióta csak Nagy Konstantin a IV. században államvallássá tette meg. Néhány tiszteletet paran­csoló kivételtől eltekintve, mint az igazságtalanságok ellen fel-szólamló egyházatyák, a szegények törekvéseit felvállaló, eret­nekként megbélyegzett mozgalmak, vagy Assisi Szent Ferenc példamutató alakja, az egyház történelmét a hatalom teljes köz­pontosítása, a rablást és az elnyomást legalizáló keresztes há­borúk, az ember jogait semmibe vevő inkvizíciós perek, az ész, a tudomány és az emberi test szépsége iránti ellenszenv, a mo­narchiák szentté nyilvánítása, a burzsoá rendnek való ideológiai behódolás, a nácizmust és a fasizmust illetően cinkos hallgatás és antiszemita előítéletek jellemezték. Bűneinek hosszú listája mindazonáltal nem homályosíthatja el az egyház jelentőségét olyan területeken, mint az emberiség kulturális hagyatékának megőrzése, a nők megbecsülése (a Mária-kultuszon keresztül), az árvák, a betegek és az időskorúak iránti figyelem felkeltése az első kórházak megalapításával, az iskolai oktatás kiterjeszté­se a szegény néprétegekre, a lelkiismereti szabadságért vívott meg nem alkuvó küzdelem, a művészetek pártolása vagy újab­ban a harmadik világ elnyomott tömegei felé fordulás, a nép el­len elkövetett bűnök profetikus elítélése, a politikai foglyok védel­me s az egyházi bázisközösségek népi szerveződése. Igaza van Hans Küngnek, amikor rámutat: „az egyház története két­ségkívül emberi történet: olyan történet, mely egyszerre gazdag és szegényes, széles sodrású és szűk horizontú, nagyvonalú és kisszerű!".

2. A marxisták és a keresztények közötti viszony

A marxizmus mindenekelőtt a forradalmi gyakorlat elmélete. Ez azonban egyes marxistákat nem tart vissza attól, hogy a marxiz­must egyfajta vallássá tegyék, a maga dogmáival, amelyek Marx, Engels és Lenin új bibliává megtett műveinek fundamenta­lista olvasatán alapulnak. Pedig a marxizmusnak, mint bármely más elméletnek, sohasem lehet csupán egyetlen értelmezése. Az ismeretelmélet azt tartja, hogy minden szöveg olvasatát az olvasói közeg határozza meg. Az elmélet interpretációja a való­ságnak ezeken a „szemüvegein" keresztül történik. Ennek meg­felelően Marx műveit lehet Kautsky pozitivista materializmusá­nak vagy Adler neokantianizmusának optikájával, Gramsci vo­luntarista vagy Lukács objektivista neohegelianizmusa, Sartre egzisztencializmusa és Althusser strukturalizmusa szerint olvas­ni, de ugyanúgy a Mao Ce-tung-i paraszti osztályharc, a kubai gerillamozgalom, a Jósé Carlos Mariategui-féle perui valóság vagy a sandinista népi felkelés fényében is. Ami fontos, az az, hogy a marxista elméletet a népek felszabadításának eszközévé tegyük, s ne valamiféle totemmé vagy talizmánná.

Ebben az értelemben a marxizmus és a marxisták nem hagyhatják figyelmen kívül a kereszténységnek azon újkeletű er­jesztő szerepét, melyet például Latin-Amerika elnyomott töme­geinek felszabadító küzdelmében tölt be. Ám a marxizmusnak ahhoz, hogy a kereszténységnek ezt a forradalmasító képessé­gét megértse, le kell vetnie magáról objektivista szemléletének kényszerzubbonyát, s el kell ismernie az emberi szubjektum történelemalakító szerepét. Ez feltételezi az ökonomista meg­közelítés, illetve a szocialista rendszerekben az államról alkotott „metafizikus" kép túlhaladását s a felépítmény viszonylagos au­tonómiájának elfogadását.

Ami Latin-Amerikát illeti, a legnagyobb előrelépés a keresz­ténység és egy népi jellegű rendszer viszonyában kétségtelenül Nicaraguában valósult meg, ahol a keresztények, a történelem­ben először, aktívan részt vettek a felszabadító harcban. Ez a körülmény önmagában elegendő annak az axiómaszerű véle­ménynek a cáfolatához, miszerint „a vallás a nép ópiuma". Ezért került sor arra, ugyancsak első ízben a történelemben, hogy egy hatalmon lévő forradalmi párt – a Sandinista Nemzeti Felszabadítási Front – hivatalos nyilatkozatot tegyen közzé a vallásról (1980 októberében), amelyben többek között ez olvasható: „Egyes szerzők úgy tartották, hogy a vallás az emberek közti el­idegenedés mechanizmusa, amely arra szolgál, hogy igazolja az egyik osztály kizsákmányolását a másik rovására. Ennek a né­zetnek kétségkívül van történelmi igazságértéke, abban az érte­lemben, hogy egyes történeti korokban a vallás a politikai ura­lom elvi támaszául szolgált. Elegendő, ha arra a szerepre uta­lunk, amelyet a misszionáriusok játszottak hazánk őslakosainak alávetésében és kizsákmányolásában. Ugyanakkor nekünk, sandinistáknak, saját tapasztalataink fényében az a vélemé­nyünk, hogy amikor a keresztények hitük által vezettetve képes­sé válnak arra, hogy válaszoljanak a nép és a történelem szük­ségleteire, e hitelvek a forradalmi elkötelezettség ösztönzőjévé válhatnak. Tapasztalataink azt mutatják, hogy lehet valaki egy­szerre hívő és következetes forradalmár, a két dolog között nincs feloldhatatlan ellentmondás."

Ily módon a történelmi gyakorlat két hamis beidegződést lát­szik megszüntetni. Egyrészt az elmúlt húsz esztendő során a harmadik világ országaiban, nevezetesen Latin-Amerikában, a kereszténység – mint az elnyomott tömegek ellenállásának és harcának kifejeződése – megmutatta felszabadító képességét. Másrészt a vallás – rácáfolva az akadémikus jóslatokra – nem tűnt el a szocialista rendszerekben sem; ellenkezőleg, az egyhá­zak ma a békéért folytatott küzdelem fontos erejét alkotják. Igaz, bizonyos nehézségek – az egyházakon belül és kívül egyaránt – továbbra is fennállnak. Az ún. szocialista országok egyházaiban a püspökök és a lelkészek soraiban nincs kellő tisztánlátás és egyetértés a pasztorizációs munka módozatait illetően. Ezen fe­lül a hatalmon lévő pártokban bizonyos vallásellenes előítéletek is táplálják a diszkriminációt, ami a keresztényeket nemegyszer az ellenforradalmi erők karjaiba taszítja.

Az is igaz, hogy a keresztények között is élnek még a szo­cializmussal kapcsolatos tabuk. A kapitalista propagandának elég ereje van ahhoz, hogy rémisztő fantomokat tartson életben, amelyek bizonytalanságot és félelmet keltenek. Egyes marxista aktivisták szektássága pedig sokszor alátámasztja azt a szocia­listákról alkotott képet, amely bennük egy totalitarizmusba torkol­ló új hit nevében harcoló keresztes lovagokat lát. Ha ma nehe­zebb is a katolikus egyház dokumentumaiban afféle vehemen­sen antikommunista megnyilatkozásokra bukkannunk, mint XII. Pius pápa idején, a szocializmussal szimpatizáló passzusokat sem igen találhatunk bennük. Tapasztalható ugyanakkor bizo­nyos nyitás a doktrína és a politika területén: ilyen a tulajdon szociális jellegének fenntartott elsőbbség, a javak társadalmasí­tásának igenlése, a használati jognak a birtoklás jogával szem­beni előnyben részesítése stb.

A püspökök egyértelműen szocialista opciójának ritka példá­ját képezik azok a dokumentumok, amelyek néhány brazil tarto­mányban láttak napvilágot, az egyház helyzetére is kiható kato­nai diktatúra legsötétebb korszakában: „Le kell győzni a kapita­lizmust, amely a legfőbb rossz, a felgyülemlett bűn, az elrothadt gyökér; a fa, amin azok a gyümölcsök teremnek, amelyeket oly jól ismerünk: szegénység, éhség, betegség, halál a nagy több­ség számára. Ezért kívánatos, hogy megszűnjön a termelőesz­közök (a gyárak, a föld, a kereskedelem, a bankok) magántulaj­dona. Olyan világot akarunk, ahol a nép nem oszlik szegényekre és gazdagokra." (Egy nép marginalizálódása; Középnyugat-Bra­zília püspökeinek dokumentuma, 1973. május 6.) Egy másik, ke­vésbé populáris dokumentumban pontosabb megfogalmazás ta­lálható: „Az osztálytársadalom és a tőkés uralom szükség­szerűen az osztályok konfrontációjához vezet. Noha ez a tény napról napra nyilvánvalóbb, az elnyomók nem vesznek róla tu­domást, ám e tagadás csak erősíti az összeütközés elkerülhe­tetlenségét. A munkások, a parasztok és az alulfoglalkoztatottak elnyomott tömegei tudatára ébrednek ennek, s fokról fokra meg­fogalmazzák a felszabadulás iránti vágyukat. Az elnyomott osz­tályok számára a felszabadulás érdekében nincs egyéb megol­dás, mint az, hogy megtegyék a hosszú, nehéz, de már megkez­dett utat, amely a termelőeszközök társadalmi tulajdonához ve­zet. Ez a legfőbb alapja ama történelmi léptékű, gigászi tervnek, amely a mai társadalom globális átalakítására s egy olyan új tár­sadalom elérésére irányul, amelyben megteremthetők az objek­tív feltételek ahhoz, hogy az elnyomottak visszaszerezzék elve­szített emberi méltóságukat, lerázzák szenvedésük láncait, meg­szűnjenek az osztályantagonizmusok, s végre győzedelmesked­jen a szabadság." (Hallottam népem kiáltásait. Északkelet-Brazí­lia püspökeinek és vallási elöljáróinak dokumentuma, 1973. má­jus 6.)

Marxistáknak és keresztényeknek több a közös archetí­pusuk, mint azt hasznavehetetlen filozófiánk feltételezné. Az egyik eszme a történelmi jövőbe vetett emberi boldogság utópiája; remény, amely számos, élete feláldozására kész akti­vista cselekvése révén misztikussá válik. Marx ezt a teljességet a szabadság birodalmának hívja, míg a keresztények Isten or­szágának nevezik. A Tőke harmadik kötetében Marx azt írja, hogy „a szabadság birodalma valójában csupán ott kezdődik, ahol megszűnik az a munka, melyet a nyomor és a külső cél­szerűség határoz meg; ez a birodalom tehát a dolog termé­szeténél fogva túl van a tulajdonképpeni anyagi termelés szféráján". Márpedig a politikában vagy a történelemben semmi sem garantálja ennek a célnak az elérését, ugyanúgy, ahogyan a ke­resztények által remélt üdvözülésnek sincs történelmi magyará­zata, lévén isteni adomány. Ám lényünk legmélyén mégis ott van marxisták és keresztények közös vágyakozása, hogy az emberiség úrrá legyen mindazokon az akadályokon és ellentéte­ken, amelyek megosztják, elválasztják egymástól az embereket. Bennünk van az ellenállhatatlan remény, hogy a jövő olyan lesz, mint a terített asztal, amely körül mindenki testvériesen osztozik a kenyér bőségén és a bor vidámságán. Az út, amely elvezethet e vágy beteljesítéséhez, megszüntetheti az előítéleteket s meg­teremtheti az egységet, bizonyosan nem az elméleti vitákon ke­resztül vezet, hanem az elnyomottak felszabadító harca iránti tényleges elkötelezettségen.

(Fordította: Lugosi Győző)

Forrás: MMM, 1988. 16. A tanulmányt némileg rövidítve közöljük. (A szerk.)

A nemrég elhunyt Friedrich August von Hayek Út a szolgasághoz című könyve (Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1991) – alapmű. Ez az a politikai röpirat, mely az Elbától keletre fekvő országok 1989-90-es, rendszervál­tásnak nevezett politikai fordulatainak ideológiai alapjául szolgált. Ugyanis a köztudat formálói ebben az időszakban pontosan úgy tették fel a mindent eldöntő kérdést, ahogy azt négy és fél évtizeddel korábban Hayek fogalmazta: „Vagy elfogadjuk a piac személytelen fegyelme által kormányzott társadalmi berendezkedést, vagy bele kell törődnünk abba, hogy a társadalmat néhány egyén akarata irányítja – egyetlen más le­hetőség sem adott számunkra" (p. 258). Totalitárius diktatúra vagy sza­bad, piaci társadalom? Ez volt a kérdés, s a népek választottak.

Szabadság és szolgaság

Hayek, az osztrák születésű, Amerikában letelepedett közgazdász, a második világháború időszakában írta a könyvet, hogy a világtörténelem legerőszakosabb, legpusztítóbb korszakában magasra emelje a libera­lizmus, a személyes szabadság eszméjét, és új életre keltse a tizenki­lencedik század vezérelvét, miszerint csakis „az egyén szabadságát ér­vényesítő politika az egyetlen valóban progresszív politika" (p. 306). S bár a szövegben tetten érhető, hogy a szerzőt – a fasizmus és a háború pusztításai mellett – nem kis mértékben sarkallta könyve megírására az, hogy az angol politikai életben a Munkáspárt lépett a nagy történelmi ha­gyományokkal rendelkező Liberális Párt helyére, a mű mégiscsak döntően a politikai eszmetörténet nagy folyamába tartozik, s mint ilyen kiemelkedő jelentőséggel bír. Különösen egy olyan időszakban, amikor egy japán nevű amerikai külügyminisztériumi bürokrata világhírnévre tett szert a liberalizmus végső győzelmének a történelem végeként való meghirdetésével.

Hayek 1944-ben megjelent könyve – New Deal, hadikeynesizmus, ötéves terv és minden ehhez hasonló ellenére – leszögezi, hogy az em­ber legfontosabb értéke a szabadság, s emiatt az állam szerepét mini­mális szinten kell tartani. A szabadság, vagyis a kényszermentesség fontosabb, mint a demokrácia, és felsőrendűbb, mint a biztonság igénye. Az állam egyúttal önkényt is jelent, s ezért inkább vállalni kell a gazda­gok hatalmát, mintsem azt, hogy hatalom által lehessen gazdagságra szert tenni. A szabadság komplexumának része a piacra való belépés és az onnan történő kilépés szabadsága, ami egyúttal szabad foglalko­zásválasztást is jelent. (Ez arra enged következtetni, hogy valamiféle absztrakt szabadságról, egy nyilvánvalóan elérhetetlen, legfeljebb meg­közelíthető ideálról van szó.) A pénz pedig „a szabadság egyik legnagy­szerűbb eszköze, amit ember valaha is létrehozott" (p. 129) – olvashat­juk, s persze rögtön ide kívánkozik, hogy a pénz, amennyiben eszköze, annyiban mércéje is a szabadságnak.

Hayek úgy tekint vissza a XIX. század társadalmára, mint amelyben a szabadság eszménye a lehető legnagyobb mértékben megvalósult a gyakorlatban is. Nem volt ugyan igazi „laissez-faire", de ezt nem is kell elvárni. Érvényesültek az individualizmus alapértékei: a függetlenség, önállóság és kockázatvállalási hajlandóság. A magántulajdon nem jelen­tett privilégiumot, s a kapitalizmus e liberális-kompetitív szakaszában ér­vényesült a formális jog alapelve, a kivételek lehető legszűkebb körű al­kalmazása. Még a szegények is sokkal szabadabbak voltak, hiszen sor­sukat nem a beavatkozó állam alakította, hanem a piac személytelen mechanizmusai.

Ez a rendszer akkor maradhatott volna fenn, ha az állam megmaradt volna azon a szinten, amelyen létrehozta a társadalom jogi kereteit, „kitűzte az útjelző táblákat", de nem írta elő mindenkinek a kötelező út­vonalakat. S nem lépné túl a bűvös határt, ha a tervezést a verseny ér­dekében, s nem a verseny ellen alkalmazná. Vagyis a liberális elvekkel összehangolható a monopolellenes szabályozás, az ismeretek, az infor­máció terjedésének és a mobilitásnak az elősegítése, valamint az egyént kiszolgáltatottá és védtelenné tevő események alkalmával tör­ténő beavatkozás.

Ezzel szemben századunk közepére kézzelfogható közelségbe került a totalitárius rendszer, az állam mindenhatósága az egyén fölött. A ha­talom koncentrálódott, s egyre inkább egy mindenható központi tervező testület kezébe helyeződött. E testületek – Hayek ítélete szerint helyte­lenül – természettudományos elveket, mérnöki módszereket kívánnak alkalmazni a gazdaságra, a társadalomra. Tervezni akarnak, előrelátni. Az iparágak fölötti ellenőrzés igényéből azonban rövid úton kialakul az egész társadalom általános elnyomása, mely nagyságrendjét tekintve össze sem hasonlítható az egyént gazdasági válságok időszakában súj­tó marginális szabadságvesztéssel.

A tervezett társadalomban minden politikai kérdéssé válik. A gazda­ságra kiterjesztett politikai hatalom egyúttal a fogyasztók ellenőrzését is jelenti, vagyis minden kollektivizmus egyenesen vezet a kaszárnyakom­munizmushoz. Hayek a jelek szerint nem tud elképzelni olyan központot, amely ne lenne diktatórikus, és cél- és eszközrendszerét demokratikus úton alakítaná ki. Az állam és a kollektivizmus elemzését egyfajta általá­nos falanszter-komplexus hatja át.

Problémát okozhat, hogy Hayek csak a politikára, a magánvállala­tokon kívülre kiterjesztve helyteleníti a gyár-rendszert, vagyis a személyes függőség merev hierarchiáját, az ellen viszont nem emel kifogást, hogy a gyár gyár-rendszerű, vagyis hogy a termelés szfé­rájában jogfosztott és elnyomott az állampolgárok jelentős tömege. Az elmélet ez alól egyetlen (elméleti) kibúvót kínál, mégpedig azt, hogy a szabad társadalomban a foglalkozás megválasztása is szabad, vagyis az adott munkahelyre való be- és kilépés tökéletesen önkéntes. Nem határozható meg egyértelműen a szöveg alapján az sem, hogy hol kezdődik a jelentós, s a túlzott állami beavatkozás, mi az a bizonyos há­nyada a köztulajdonnak, amely még nem veszélyes, s amelyen túl vi­szont visszafordíthatatlanná válik a társadalom „elgyárosodása".

Úton a szolgasághoz

Századunk közepére a különböző országok egyformán ráléptek a szol­gasághoz vezető, s az európai civilizáció individualista alapértékeit fel­számoló útra. Németországban e tendencia gyakorlatilag tetőzött is, de például Anglia sem maradt mentes a torzulásoktól. E végzetes folyama­tot szervezett erők, a tőke és a munka monopolista szervezetei siettetik, kihasználva az emberek biztonságigényét, megalapozatlan bizalmát. A monopóliumok hívei részben azáltal nyernek támogatást, hogy más cso­portokat is részesedni engedtek nyereségeikből, azt a látszatot keltve, hogy így a közérdek nyer az egész ügyön. „S bár világosan kell látnunk, hogy például a monopolista által fizetett magasabb bérek éppannyira a kizsákmányolásnak köszönhetőek, mint saját profitja, s hogy ez a nyere­ség nemcsak az összes többi fogyasztót, hanem különösen az összes többi bérből élőt is szegényebbé teszi, az a tény, hogy a monopolista magasabb béreket képes fizetni, mégis immár nemcsak a kedvezmé­nyezettek, hanem az egész közvélemény szemében legitim érv a mono­póliumok mellett." (p. 255) – írja Hayek, s rámutat azokra az eltévelyedett „szocialistákra", akik figyelemre méltó gyöngédséget tanúsítanak a „jára­dékos kötvénytulajdonosok", vagyis a szelvényvagdosók iránt. Hayek te­hát igen őszintén ír a kapitalizmus adott formájának élősdi vonásairól, vagyis hogy a kapitalizmus elvesztette XIX. századi energiáit, s a rotha­dás állapotába került.

Ráadásul a köztudatban „vészesen" eluralkodtak a szocialista esz­mék – tudhatjuk meg századunk középső harmadáról. „A lényeg az, hogy ha a fejlődést befolyásoló emberek nézeteit vesszük, akkor a de­mokráciákban jelenleg bizonyos fokig valamennyien szocialisták" (p. 25). „A haladó emberek nagy többségénél a szocializmus doktrínája lépett a liberalizmus helyébe" (p. 49). Mivel a szocializmus az egyenlőség és a „nagyobb szabadság" programjával jelentkezett, „egyre több liberális en­gedett a szocialista út csábításának. … Az értelmiség nagyobb része a liberális hagyomány nyilvánvaló örököseként üdvözölte a szocializmust" (p. 52).

Bár Hayek szerint a szocialisták törekvései mögött nincs más, mint a „potenciális bőségről" szóló hamis illúziók és a „minél többet elvenni a gazdagoktól" igazságtalan erőszakossága, mégis „a szomorú helyzet" az, hogy „kevés dologgal lehet oly biztosan kiérdemelni a reakciós minősítést", mint épp azzal, ha valamely intézkedés ellen azon az ala­pon tiltakozunk, hogy sérti az egyén jogait" (p.124). „A jelenlegi fiatal ge­neráció olyan világban nőtt fel, amelyben az iskola és a sajtó a kereske­delmi vállalkozás szellemét mint becstelen s a profitcsinálást mint er­kölcstelen dolgot ábrázolta, amelyben száz embert alkalmazni kizsák­mányolás, ugyanannyinak parancsolni viszont tiszteletre méltó cseleke­det" (p.179). „Az individualizmusnak ma rossz csengése van, a kifeje­zést az egoizmushoz és az önzéshez kapcsolják" (p, 37).

A húszas és harmincas évek során tehát az addig többé-kevésbé ki­tartó Anglia is nagy lendülettel indult el „a szolgaság felé vezető úton". Az 1931 és 1939 közötti „dicstelen" időszakban pedig „a felismerhetet­lenségig átalakította gazdasági rendszerét" (p. 36). Hayek megrázónak találja, hogy „azokat a legbecsesebb dolgokat, amiket Anglia adott a vi­lágnak, manapság milyen nagyfokú megvetés sújtja magában Angliá­ban" (p. 277). Ezzel pedig a szigetország a tőle idegen német úton ha­lad. Mert a szocializmus a porosz szellemmel rokon (legyen szó He­gelről vagy Marxról, Listről vagy Schmollerről, Sombartról vagy Mannheimról), tehát alapvetően „keleti eredetű" ideológia – szemben az angol liberalizmussal. A hatalom előtérbe kerülése mögött a porosz ösztön munkál.

Hayek lenézi és megveti a németeket, akik „mintha híján volnának azoknak a csekély, ám oly fontos tulajdonságoknak, amelyek meg­könnyítik az emberek érintkezését a szabad társadalomban", vagyis hi­ányzik belőlük a szívélyesség, a humorérzék, a személyes szerénység, a magánélet tisztelete és a felebarátaink jószándékába vetett hit (p. 200). Ez az alig leplezett kultúrsovinizmus igazából megakadályozza, hogy kiderüljön: a német totalitarizmus kialakulásáért a fentiekben rész­letezett nemzeti karakter, vagy inkább a világháborús vereség és „az 6rős polgárság hiánya" a felelős (amely momentumra egyébként talá­lunk utalást) (p. 222). Az is elgondolkodtató, hogy – nemzeti karakter ide vagy oda – napjainkban a német-angol vita az európai piacok szaba­delvű egyesítését illetően pontosan ellenkező előjelű, mint amelyre Hayek hivatkozik, és amelyet egyszer s mindenkorra adottnak vesz.

A szolgaság felé terelés szempontjából Hayek számára a kommuniz­mus és a fasizmus tulajdonképpen egylényegű. Mindkettő egyetlen cél­nak kívánja alárendelni a társadalmat, méghozzá valamiféle vallásos hit vezérlete alatt. Ennek érdekében új típusú tömegmozgalmat hoznak lét­re, s a társadalom kevésbé intelligens elemeiből álló szervezeteket az indoktrináció különböző eszközeivel késztetik a vezérek követésére. Mindkét mozgalom ellenzi a formális igazságosságot, a gazdaság és a politika mesterkélt elválasztását, és legfőképpen az egészséges társa­dalom alapintézményét: a versenyt. A két irányzat hayeki összemosásá­ban – furcsa módon – ma a legkülönbözőbb hazai irányzatok is felfedez­hetnek mind elfogadható, mind elvetendő elemeket. Hatalmi körökben jó néven veszik a kommunizmus és a fasizmus közeli rokonságáról szóló fejtegetéseket, míg az ellenzék elégedett lehet a két tábor közötti átjár­hatóság egyszerűségének bemutatásával.

Hayek azonban észreveszi azt is, hogy a szocializmus nem annak indult, amivé századunk első felében vált. „A modern fejlődés akkor ér­kezett végzetes fordulópontjához, amikor az a nagy mozgalom, amely csak a privilégiumok elleni harccal szolgálhatja eredeti céljait, vagyis a Munkáspárt mozgalma, a versenyellenes tanítások hatása alá került, s így maga is belebonyolódott a privilégiumokért folyó küzdelembe" (p. 257). A kizsákmányolásból való részesedésre játszva a szociálde­mokrácia – mondhatni: a britek korai Bad Godesbergje óta – elitistává és nacionalistává vált. „Korunk egyik legszomorúbb látnivalója, hogy egy nagy demokratikus mozgalom olyan politikát támogat, mely szükségkép­pen a demokrácia szétrombolásához vezet, s ugyanakkor a mozgalmat tá­mogató tömegekből csak egy kisebbségnek kedvez" (p. 258).

Hayek Fichtét, Rodbertust és Lassalle-t tartja a nemzeti-szocializmus legfontosabb elődjeinek, s átmeneti időszaknak tekinti azt, amikor a szo­cializmus az 1848-as forradalmak időszakában szövetségre lépett a szabadság és a demokrácia erőivel. Ezzel egyúttal viszont elismeri: „Mi­közben a marxista formában jelentkező elméleti szocializmus irányította a német munkásmozgalmat, a tekintélyelvű és nacionalista mozzanat egy időre háttérbe szorult." (p. 223). Közös mozzanat az is Marx és Hayek elemzésében, hogy mindketten rámutatnak az antikapitalizmus és az antiszemitizmus közös gyökerére. De míg Marx válaszának lénye­ge az, hogy a kapitalizmus, vagyis az osztálytársadalom megszüntetése oldja meg a problémát, addig Hayekből az következik, hogy szeretni kell a kapitalizmust, s akkor nem lesz többé antiszemitizmus sem.

Előre, a múltba

Friedrich Hayek szörnyű három évtizedet élhetett meg e híressé vált könyve első megjelenése után. Mert nemcsak hogy alig akadtak követői nézeteinek, de a legtöbb ország berendezkedése továbbra is a – hayeki értelemben vett – totalitarizmus jegyeit viselte magán. És itt nemcsak a Szovjetunióról, és a hasonló modellt kialakító országokról volt szó. Az Egyesült Államok költségvetése a háború után a harmincas évekhez ha­sonló dinamikus ütemben telepedett rá az egész gazdaságra, Nyugat-Európa országaiban magasra szökött az állami tulajdon részaránya, Angliában pedig csak ekkor teljesítették ki a társadalombiztosítást és más közszolgálati rendszereket. Az NSZK-ban pedig helyreállt ugyan a polgári demokrácia, de ott is, csakúgy, mint másutt, hosszú időn keresz­tül gazdaságpolitikai preferenciát élveztek „a teljes foglalkoztatáshoz ha­sonló homályos, ám népszerű megfogalmazások".

S vajon a nemzetközi gazdasági rendszer Bretton Woodsban lét­rehozott Intézményei, a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank nem azt a negatív utópiát valósították-e meg, amelyről Hayek így irt: „Bármely nemzetközi gazdasági hatóság azonban, amely nincs alárendelve felsőbb politikai hatalomnak, legyen akár szigorúan egy sajátos területre korlátozva, könnyedén válhatna az elképzel­hető legzsarnokibb és legfelelőtlenebb hatalommá." (p. 293). Egy ilyen intézmény „arról is döntést hozhat, hogy egy országnak megenge­di-e valamely új iparág meghonosítását, vagy megfosztja ettől a le­hetőségtől", általa az „olyan nyersanyagok, mint az olaj vagy a fa, a gu­mi vagy az ón kínálatát irányító pozícióból egész iparágak és országok sorsát uralni lehet" (p. 294). S mivel a nagyhatalmak semmiféle felsőbb hatóságnak nem vetik alá magukat, hiába állítják be az ilyen intézmé­nyeket „nemzetköziként". „Az álcázás… nem változtatna azon a tényen, hogy ez minden kis államot sokkal nagyobb mértékben rendelne alá egy külső hatalomnak – amellyel szemben valódi ellenállás többé már nem volna lehetséges -, mint ha politikai önállóságának csak egy jól megha­tározott részéről mondana le" (p. 296) egy ideálisnak tartott föderalista berendezkedés keretében.

Hayek tehát mindenképpen sok reális félelemtől ösztönözve írta könyvét. Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról, hogy közgaz­dászként tett „kirándulást" a politikai röpirat műfajába, vagyis egyfajta „muszáj-Herkulesként" szállt harcba az „angolszász világ" megmentésé­ért. Ezért lehetséges az, hogy a gondolatmenet bizonyos megállapítása­ihoz egy-két laptudósító vagy kiábrándult szocialista véleménye szolgál­tatja a tudományos érvet, ami – a műfaj keretein belül – sokkal inkább tekinthető illusztrációnak, mint bizonyító erejű érvnek.

A fő kérdés azonban az, hogy miért nem hallgatott a világ a második világháború befejeződése után Hayekra, miért haladtak tovább a társa­dalmak a szolgaság útján, illetve hogy a hetvenes évek végétől lezajlott neokonzervatív fordulatok, melyek egyik zászlajukul választották az agg mestert, valóban igazolták-e az ó hajdan leírt következtetéseit. Hayek diagnózisa az volt, hogy a monopolizálódás, s vele minden rossz (példá­ul a tervezés) nem a társadalom törvényeiből következett, nem objektív, anyagi folyamatok eredménye, hanem hibás, téves nézetekből szárma­zik. Ezért a terápia viszonylag egyszerű: pusztán a gondolkodás helyes vágányra terelésével vissza lehet térni az elveszett paradicsomba.

A könyvben azonban találunk egy ellenirányú állítást is, a társadalmi törvényszerűségek létezését illetően. „A liberális korszakban az egyre fokozódó társadalmi munkamegosztás olyan helyzetet idézett elő, amelyben csaknem valamennyi tevékenységünk egy társadalmi folya­mat része. Ez a fejlődés megfordíthatatlan" (p. 142) – írja Hayek a ter­melés társadalmasodásáról. Tehát dönteni kell! Vagy van törvény, és ezzel vannak irreverzibilis folyamatok a történelemben, vagy nincs, és akkor a szellem ereje korlátozott, és más megoldásokat kell keresni a bajokra Ha nincs törvény, akkor Hayek útmutatásai alapján valóban előállítható az omlettből a tojás. Ha viszont vannak törvényszerűségek a társadalomban, akkor a hayeki tanítás nem program, hanem egyszerűen a tocqueville-i tündérkert és az angol Liberális Párt elsiratása.

A konzervatív irányzatok számára pedig Hayek és a szabadság sok­kal inkább hivatkozási alap volt, mintsem útjelző. A Thatcher és Reagan által hozott „több szabadság" megint csak az erősek, a monopolisták több szabadsága volt. Színre lépésüket gazdasági válság előzte meg, egy olyan időszak, amikor egyre nagyobb mértékben terjedt az a hit, hogy „az ügyek megoldásának érdekében a felelős hatóságokat meg kell szabadítani a demokratikus eljárásmódok béklyóitól" (p. 101). Hayek szellemében tehát a 80-as évek konzervatívjai gazdasági diktátorok egy népszavazásos diktatúrában, s Thatcher sokkal inkább rokonítható Hit­lerrel, mintsem Gladstone-nal.

Hayek művének elolvasásával tehát még világnézeti fenntartások esetén is sokkal hitelesebb helyzetelemzés nyerhető, mint a tőle szár­mazó kifejezéseket jelszóként hangoztató új konzervatívoktól. A mai hi­vatalos állásfoglalásokkal szemben kiderül például az, hogy a „negyven év" előtt az államosítás és a tervezés bevezetése csak részben szárma­zott erőszakból és külső hatalmak beavatkozásából, sokkal inkább a ter­vezésbe, a kollektív döntésbe vetett hit tette lehetővé politikai szempont­ból. Szemben az ideológia uralmáról szóló értekezésekkel, Hayek rámu­tat a központi tervezési rendszerben meghatározó jelleggel jelen lévő technokratikus tendenciára. A politikai irányzatokról szóló elemzés pedig elgondolkodtató lehet a szocialisták és liberálisok koalícióján munkálko­dók számára.

És végül a talán legaktuálisabb üzenet így szól. „Az egyetlen dolog, amit egy modern demokrácia nem képes összeroppanás nélkül elviselni, az az, ha békeidőben keli lényeges mértékben csökkentenie az életszín­vonalat, vagy ha hosszú távon stagnálásra vannak ítélve a gazdasági feltételek" (p. 271). Ugyanakkor viszont „ha a kormányzat korlátlan ha­talmi jogosítványokra tesz szert, úgy a legönkényesebb uralom is tör­vényessé tehető, s egy demokrácia épp ezen az úton hozhatja létre az elképzelhető legteljesebb önkényuralmat" (p. 120).

A fordizmus válsága

szerint dolgozó fran­cia közgazdászok munkáira utal, és a sajátos felhalmozási mo­dellt megtestesítő háború utáni kapitalizmus néhány főbb jelleg­zetességét írja le. E felhalmozási modell három fontos tényezőn alapul:

• A reálbérek a munkatermelékenységgel arányosan növe­kednek, azaz a bérek aránya az összértékhez állandó.
• Növekszik az egy munkásra jutó tőkemennyiség, de mivel ezt a fejlődést a munkatermelékenység növekedése ellensúlyoz­za, a termelésegységre jutó tőke együtthatója állandó marad.
• A fogyasztási szint összhangban van a tömegtermelés igé­nyeivel. A munkások egyre több gyári terméket fogyasztanak, amit fokozódó termelékenységgel ők maguk állítanak elő.

A fenti modell a nyereség csökkenése és a piacok beszűkü­lése következtében válságba került. Az 1974 és 1975 között be­ütött első általános recesszióra a kormányok a hagyományos keynesi eszközökkel, a közkiadások és társadalmi juttatások ki­terjesztésével válaszoltak. Ám ezek az intézkedések egyáltalán nem teremtették meg az egyenletes fejlődés feltételeit, csak fo­kozták a diszfunkciókat (mint: infláció, költségvetési deficit, nem­zetközi stabilitás megbomlása), és az 1980 és 1982 kőzött bekö­vetkezett második általános válságból már kitűnt, hogy itt jóval többről van szó, mint egy egyszerű ciklikus visszaesésről. Reagan és Thatcher hatalomra kerülésével az 1980-as években a liberális irányvonal vette át a kezdeményezést, két fő célt tűzve maga elé: a rentabilitás visszaállítását és a „rugalmatlan­ságukkal" a normális piac működését gátló fordista társadalmi viszonyok, a jóléti állam lebontását. Az új stratégia térhódítása azt jelzi, hogy a gazdasági hatékonyságot és a társadalmi egyenlőséget ezentúl különálló, sőt ellentétes céloknak te­kintik, pedig úgy látszott, hogy a fordizmusnak sikerült egyesítenie a két törekvést.²

A 80-as évek fellendülése

Az 1983-tól 1990-ig terjedő időszak 3,5%-os növekedése alatta maradt ugyan a prosperitás éveinek, de meghaladja az 1974 és 1979 között elért eredményeket (lásd az 1. táblázatot).

A munkanélküliek száma ugyanilyen ütem szerint emelkedett: az OECD-országok egészére nézve az 1970-ben mért 3,1%-ról az 1975-ös 5,2%-ra, majd az 1989-es 6,2%-ra ugrott.

A profitráta hosszabb időszakon át vizsgáit mozgásai szoros összefüggést mutatnak a növekedés ütemével (lásd a fenti gra­fikont). Az elmúlt húsz év történelme ezek szerint a követ­kezőképpen összegezhető. Az 1970-es évek kezdetétől a profit­ráta folyamatos csökkenésnek indult. Az első általános vissza­esés az olajárrobbanással kezdődött, és nyomában mind a pro­fitráta, mind a növekedési ütem csökkenése bekövetkezett. A hagyományos keynesi politika egy időre visszaállította a fejlődést, s csekély mértékben a profitráta emelkedéséi is bizto­sította, ám 1979 és 1982 között ez utóbbi újból zuhanni kezdett. A második általános recesszió lezárulta egyben a liberális évti­zed nyitányát is jelenti, amelynek során, az 1982-től 1989-ig ter­jedő időszakban egyidejűleg sikerült fellendíteni a profitrátát és a növekedési ütemet is. Mindazonáltal a profitráta nem érte el a válság előtti szintet, sőt az 1990-es évekkel újabb gazdasági ha­nyatlás köszöntött be.

A fentiek következtében a profitráta emelkedése a korszak legfeltűnőbb jellegzetessége. Ez az emelkedés, amely maga is kettős folyamat eredménye, mindenekelőtt a bérhányad csökke­nésének tudható be. A válságot a munkatermelékenység erőtel­jes visszaesése kíséri: növekedésének mértéke átlagosan a felére csökken. Fokozatosan lelassul a reálbérek emelkedése is, bár ez számos országban, mint például Franciaországban és Olaszországban heves ellenállásba ütközik. A liberális évtizedet tehát a reálbérek megcsappanása jellemzi, növekedése az ezt követő években a munkatermelékenység alatt marad. E kettős folyamat eredménye a bérhányad visszaesése a főbb ipari or­szágokban; ez alól csak Nagy-Britannia jelent kivételt, ahol e változás már korábban bekövetkezett. (2. táblázat.)

A termelékenységből eredő hasznokat mindinkább a profithá­nyad növelésére, s nem a béremelésekre fordították. Ez a stra­tégia szakít a fordista modell egyik legfontosabb szabályával, a reálbér és a termelékenység párhuzamos fejlesztésével. Ilyen körülmények között a legfőbb kérdés a rendszer újratermelése. Keynesi vagy marxi fogalmakkal élve: a termelékenység és a bérek eltávolodása a realizáció válságához vezet, ha a munkás többet termel, de a bére zsugorodik, ki fogja megvenni a keze alól kikerülő termékeket? A béreket minden iparágban és min­den országban megnyirbálták, ami valószínűleg újabb, ezúttal a szűkülő kereslet következtében előálló válsághoz fog vezetni.

A foglalkoztatás válsága

Az 1980-as évek egyik legfőbb jellegzetessége a munkanél­küliség növekedése. 1989-ben az OECD-országokban 25 mil­lió ember állt munka nélkül, ami annyit jelent, hogy hatalmas tö­megű potenciális munkaidő marad társadalmilag kihaszná­latlanul. Franciaországban a fizetett munka összmennyisége 1970 és 1988 között abszolút számokban kifejezve rendkívüli mértékben csökkent: az évi munkaórák száma 12%-kal, 38-ről 33,4 milliárdra zuhant. Ezzel egyidejűleg 500.000-ről 2.500.000-re ugrott a munkanélküliek száma, és a munkanélküliségi ráta 2,4-ről 10,2%-ra emelkedett.

Ezt az újabb recessziót a munka válságának nevezhetjük: a kapitalizmus, természetéből fakadóan, folyamatosan növeli a társadalmak termelőképességét, miközben csökkenti a termék­egységre jutó munkaidőt. Ez az alapja az eredményeinek. Az így megtakarított munkaidőt azonban semmiféle célra nem hasz­nálják föl; hasznosításával ideális esetben tovább lehetne fokoz­ni a termelést, vagyis, a gyakorlat nyelvére lefordítva, a fölös munkaerőt újból visszairányíthatnák a termelésbe, új iparágakat találva a számára, ahol hasonló termelékenységgel s így hason­ló nyereségességgel dolgozhatna, mint azelőtt. Minthogy ez nem lehetséges, a kapitalizmus a munkanélküliséget, a terme­lésből való kirekesztést választja. A jelenlegi válság legfőbb jel­legzetessége az automatizációból fakadó ellentmondás, ami új fejezetet nyit meg a gazdaság történetében. A munkanélküliség a bérből és fizetésből élők helyzetének általános leromlásához vezet: bizonytalan, kétes, be nem jelentett, részmunkaidős állá­sok teszik ki a munkahelyek mind nagyobb hányadát; például Franciaországban a becslések szerint a munkahelyek egyötö­dét. Ezzel párhuzamosan a szakszervezeti jogok is fokozatosan elsorvadnak.

A tőkés országok mélyülő egyenlőtlensége

Világszerte olyan fejlődés megy végbe, amely mélyülő szakadé­kot teremt az egyes régiók között. 1987-ben a tőkés világban 3,4 milliárd ember élt. Évi átlagos jövedelmük 3.600 dollár volt. Ám a szegényebbek fele alig keresett többet évi 1200 dollárnál, és az összlakosság kétharmadának bére évi 3.000 dollár alatt maradt. Ráadásul 1980 és 1987 között a második világháború óta először történt meg, hogy csökkent az egy főre eső termelés olyan hatalmas népességű térségekben, mint Afrika, a Közel-Kelet és Latin-Amerika. Csak a híres négy délkelet-ázsiai or­szág, a „négy sárkány" (Dél-Korea, Szingapúr, Hongkong, Taj­van) jelent kivételt, de ezek a világ összlakosságának mind­össze 1,4 %-át képviselik.

Néhány tapogatódzó következtetés

Az 1980-as évek legfőbb fejleménye, hogy a világban többé alig­ha lehet általános, akár egyenlőtlen növekedésre számítani. A föld országainak jelentós része egy főre eső nemzeti jövedelmé­nek abszolút csökkenését volt kénytelen megtapasztalni.

Kelet-Európára nézve is határozott prognózist állíthatunk föl: a piacgazdaság térhódítása nem lesz egyenes irányú folyamat. A nemzetközi beruházások egyáltalán nem fogják Kelet-Európa népeit az Eldorádóba röpíteni, ellenkezőleg, olyan szelekciós mechanizmusokat indítanak majd el, amelyek lemorzsolják a nemzetközi munkamegosztásba betagolódni képtelen termelési ágazatokat. Az új technológiákhoz alkalmazkodni nem tudó, ver­senyképtelen iparágak és munkavállalói rétegek kiszorításával és marginalizálásával a térség társadalmai fokozatos bomlásnak indulnak, s végül teljesen polarizálódnak. A külföldi tőke számá­ra kevésbé vonzó országok pedig egy idő után teljesen lemarad­nak. Ne gondoljuk, hogy mindez csak képzelgés, hiszen Mexikó­nak az Egyesült Államok gazdaságába való integrálásával is ha­sonló folyamat ment végbe: az ország ipari exportja növekedett, ám ennek hátoldalaként mélyült az egyenlőtlenség a versenyké­pes, exportorientált ágazat, és a lépést tartani képtelen, a lakos­ság nagy többségét foglalkoztató szektorok között.

(Ford.: Náday Judit)

Jegyzetek

Ez a tanulmány eredetileg előadásként hangzott el az Állam, privati­záció és társadalmi viszonyok című nemzetközi konferencián (Párizs, 1991. június 17-19.). Itt jelentéktelen rövidítésekkel közöljük. (A szerk.)

1 Vö. pl.: Boyer R.: La théorie de la régulation: une analyse critique. Découverte, Párizs, 1986.

2 Érdemes elgondolkozni azon, hogy a világkapitalizmusnak ez a kor­szakváltása milyen szerepet játszik a „létező szocializmusok" összeom­lásában (illetve feladásában). (A szerk.)

Vázlat

1. A piacgazdaságok társadalmi fejlődésének legfőbb jellegzetessége ma világszerte a szegénység rendkívüli megnövekedése. Az 1960-as évek óta 15-ról 62-re, azaz négyszeresére növekedett azoknak az or­szágoknak a száma, amelyekben csökkent az egy főre Jutó bruttó nemzeti termék. A visszaesés ma 12-szer annyi embert érint, mint azelőtt, vagyis 71 millió helyett 808 milliót.
2. A fenti időszakot tekintve az iparosodott országokhoz felzárkózók száma – szintén az egy főre jutó bruttó nemzeti terméket alapul véve – 601 millióról 90 millióra csökkent.
3. A piacgazdaságok összlakosságának emelkedő aránya, 45 helyett 75%-a tapasztal az egy főre jutó nemzeti termék mennyiségében visszaesést, vagy az iparosodott országokhoz képest további lemaradást.
4. A súlyosbodó világszegénység Afrika, Közel-Kelet, Latin-Amerika és a karibi szigetvilág csaknem minden országát érinti. Az egy főre jutó bruttó nemzeti termék Afrikában 1974, a Közel-Keleten 1977, Latin-Amerikában és a karibi szigetvilágban pedig 1980 óta folyamatosan csökken. Vannak olyan országok, amelyeknek gazdasága a 20 évvel ezelőtti szintre esett vissza, és vannak olyanok, ahol 70%-kal zuhant vissza az egy főre jutó bruttó nemzeti termék.
5. Az általánosan tapasztalható trendek eredményeképpen a világ­történelemben eddig soha nem látott mértékűvé tágult a gazdasági egyenlőtlenség.
6. Ilyen körülmények között abban reménykedni, hogy az 1990-es a szélesedő konszenzus és a békés fejlődés évtizede lesz, alapvetően té­vedés. Ha nem küzdjük le a növekvő világszegénységet okozó problé­mákat, a következő tíz évben Észak és Dél konfliktusának kiéleződésére számíthatunk.

Eufória és kijózanodás

Az 1990-es évek kapujában a szocialisták, úgymond, egyedülálló kihí­vásnak néznek elébe. Fukuyama hírhedtté vált cikke nyomán sokan te­szik fel a kérdést, hogy valóban „vége a történelemnek?”, és úgy gon­dolják, hogy a szocialistáknak szembesülniük kell a liberálkapitalizmus és a piacgazdaság világméretű hódításával.

A kérdés feltevői, Fukuyama metafizikáját Reagan, Thatcher és Bush valóságára fordítva azzal a kijelentéssel állottak elő, hogy a szabadversenyes kapitalizmus olyan nemzetközi renddé szélesedett, amely el tud­ja hozni a világnak a gazdasági prosperitást, a liberális demokráciát és a békét. Ráadásul – állítják – a kelet-ázsiai újonnan iparosodott orszá­gok – mint Dél-Korea, Tajvan, Szingapúr és Hongkong – példái megmu­tatták, hogy a bőség és a szabadság nemcsak a fejlett ipari országok­ban létezik, hanem következetes gazdálkodással a fejletlenek számára is elérhető.¹

Elismerték ugyan, hogy akadnak kivételek, de az a tény, hogy Etiópi­ában és Szudánban százezrek pusztulnak el sorozatos éhínségek miatt, és hogy az UNICEF számításai szerint félmillió gyermek hal meg az adósságválság közvetlen vagy közvetett következményeképpen, mind­össze csak néhány lábjegyzetet érdemelt, és csupán széplelkű jótékony­ságra buzdított. E kivételeket a fejlődés általános trendjétől független anomáliáknak tekintették.

A brit politikusok arról ábrándoztak, hogy az 1990-es évek a nemzet­közi béke, mi több, az „új világrend”, a modern „pragmatizmus” és kiszé­lesedő „kompromisszum” évtizede lesz. Az értelmiséget pedig az „Euró­pa Ház” tervezgetése kötötte le, amelynek falai között persze nem jut hely a harmadik világban élő hatalmas népességnek.²

A szocialistákat egy letűnt korból itt maradt őslényeknek tekintették, akiknek a reaganizmus és a thatcherizmus új, vibráló valóságával kell szembenézniük.

Alig egy év elteltével a világ már egészen más képet mutat. Az 1990-es karácsony az Öböl-háború rémségeinek árnyékában telt. Az adós­ságválság okozta elnyomorodást ma már aligha lehet nem észrevenni. Az amerikai és nagy-britanniai gazdasági prosperitás fénye elhomályo­sult (s ma már mind többen tekintik a teljes pénzpiaci szabadság korát egyszer s mindenkorra lezárultnak). Az új rend megteremtésénél buz­gólkodó kelet-európaiak sem vélik már a szabad piac minden folyomá­nyát egyértelműen pozitívnak. Kétely férkőzött a nagy álomba, hogy az eljövendő évezredben a kapitalizmus diadalmaskodik. Thatcher asszony leköszönt, és a Reagan-országlás olyan súlyos pénzügyi és gazdasági gondok elé állította Amerikát, amilyenekre a Nagy Válság óta nem volt példa.

Piacgazdaság és mélyülő nyomor

A valóság azonban még ennél is sokkal kegyetlenebb. A piacgazdaság mellett kardoskodók éppen az ellenkezőjét állítják az igazságnak. A ka­pitalizmus ma egyáltalán nem a békét és a felvirágzást hozza, hanem a szinte elképzelhetetlen mértékű nyomort – olyan általános elszegénye­dést, mely egyedülálló a második világháború óta. Ez a szegénység, ahelyett, hogy fokozatosan felszámolódnék, mind súlyosabbá és súlyo­sabbá válik.

Az események pontosan az ellenkező irányba haladnak, mint amit a piacgazdaság ideológusai 1989 végén divatossá vált kijelentéseikben meghirdettek. Az 1950-es és az 1960-as években – mint látni fogjuk – még tényleg lehetséges volt arról beszélni, hogy a kapitalizmus emelni fogja a világ népeinek életszínvonalát. Ebben az időszakban példátlan gazdasági növekedés köszöntött be, ez a prosperitás azonban egyes or­szágokban nagyobb volt, mint másutt, és környezetkárosító hatásai mel­lett bizonyos megnyilvánulásaival más veszélyeket is hordozott magá­ban. Mindazonáltal az életszínvonal valóban mindenhol növekedett, és a gazdaságok virágoztak.

Az 1980-as évek kezdetével a helyzet gyökeresen megváltozott. A pi­acgazdaságokat általában többé nem a prosperitás, hanem az abszolút vagy relatív elszegényedés jellemzi. Először törtónt meg a második vi­lágháború óta, hogy a kapitalizmus látványos kudarcot vallott a világmé­retű jólét megteremtésében. Ahelyett, hogy liberálisabbá vált volna a vi­lággazdaság, és javultak volna az életkörülmények, a helyzet mind két­ség beejtőbb képet mutat.

Gazdasági holokauszt

A szegénység olyan méreteket öltött, hogy teljes komolysággal állíthat­juk, – 1945 óta először – egyfajta gazdasági holokauszt közeleg. Most nem arról van szó, hogy egy rezsim kiirt egy vallási közösséget, hanem arról, hogy a piac működése milliókat fog a pusztulásba kergetni.

Hogy e döbbenetes, globális elnyomorodást egyes országok nem érezték meg közvetlenül, annak egyedül az az oka, hogy a 80-as és 90-es években egy szűk sávban, Nyugat-Európában, Észak-Amerikában, Japánban és néhány hűbérgazdaságban – Kelet-Ázsia úgynevezett újonnan iparosodott országaiban – a kapitalizmusnak sikerült tovább gyarapodnia Az emberiség zömének azonban ez nem jutott osztályré­szül, s csak távolról szemlélheti a jólét szigeteit.

De lássunk világosan: szegénységről szólván nem az angliai nincste­lenekre gondolunk, bár az ő helyzetük is sérti a civilizált ember szemét. És nem is a papundekli-városok iszonyatos nyomorára kívánjuk felhívni a figyelmet. Nem, arról a szegénységről beszélünk, mely szó szerint öl, és nem egyeseket, hanem milliókat – közvetve vagy közvetlenül.

Az etiópiaihoz hasonló katasztrófák, néhány nevezetes televíziós műsor és könyv, továbbá az Öböl-válság okait kutató némely komolyabb elemzés már kezdték megsejtetni a nagyközönséggel, hogy mi is folyik Nyugat-Európa, az Egyesült Államok és Japán szűk határain kívül.

Az ismertté vált kirívó jelenségek azonban csak a jéghegy csúcsát je­lentik, csupán rövidke fejezetei az emberiséget sújtó csapássorozatnak. Ennek a tanulmánynak az a célja, hogy a növekvő világszegénységre vonatkozó adatok összegyűjtésével és rendszerezésével feltárja, milyen is a piacgazdaságok helyzete valójában.

Mivel a bemutatott kép esetleg túlságosan ijesztő lehet, s alkalmasint szögesen ellentétes a toryknak, a piac liberális apologétáinak „hagyo­mányos okfejtésével”, előre kell bocsátanunk, hogy a felvonultatott ada­tok nem radikális baloldali közgazdászoktól származnak. Információkért mindannyiszor a nemzetközi kapitalizmus köztiszteletben álló, ortodox szervezeteihez fordultunk – a Nemzetközi Valutaalaphoz, a Gazdasági Együttműködés és Fejlődés Szervezetéhez (OECD), a Világbankhoz és az ENSZ-hez. Mindent egybevéve, három meghatározó körülmény ötlik rögtön a szemünkbe:

• Az emberiség az 1990-es évek elején történelmének legsúlyosabb gazdasági egyenlőtlenségével néz szembe.
• Ha az egy főre jutó bruttó nemzeti terméket vesszük, az ipari orszá­gok mellé felzárkózó államok száma az 1980-as években egyharmadára esett vissza.
• Az 1960-as évek óta megnégyszereződött azoknak az országoknak a száma, ahol az egy főre eső bruttó nemzeti termék abszolút mérték­ben csökkent, és csaknem tucat szorosára duzzadt az a népességtö­meg, mely a gazdasági hanyatlás által érintett államokban él.

Következzék állításaink bizonyítása.

A nemzetközi egyenlőtlenség kialakulása

Ha különböző országokat avagy hosszabb időszakokat kívánunk gazda­ságilag összehasonlítani, az természetesen komoly módszertani problé­mákat vet fel. Figyelőmbe kell vennünk, hogy milyen hatásokat váltanak ki a pénzforgalom mozgásai, az egyes országokban érvényesülő külön­böző árszintek és a termékszerkezet változásai. Nehezíti a helyzetet, hogy a nemzeti jövedelem elosztására vonatkozó, módszeres összeha­sonlításra alkalmas adatok a legtöbb országban hiányoznak. Ha árnya­latnyi, apróbb változásokat akarnánk a nemzetközi szegénység alakulá­sában kimutatni, nehéz lenne határozott következtetésekre jutnunk. Mi­után azonban a változások egyáltalán nem csekélyek, semmi kétséget nem hagynak irányuk felől, és a különböző adatfelmérések – kevés kivé­tellel – ugyanazokat a trendeket tárják elénk, egyértelműen bizonyítva, hogy mi is történik valójában.

Az egyes országok gazdasági helyzetének összehasonlításához per­sze – ideális esetben – olyan, huzamosabb időszakot felölelő számítá­sok szükségeltetnének, amelyek figyelembe veszik a különböző álla­mokban létező árszinteket, azaz megadnák a PPP-re (Parity Purchasing Power – viszonyított vásárlóerő) vonatkozó adatokat. Sajnos, hosszabb periódust figyelembe vevő, összehasonlító PPP-kalkulációk nem állnak rendelkezésünkre minden országból, s így gyakran változatlan, napi ár­folyamadatokkal kell dolgoznunk. Mindazonáltal a világban olyan nagyarányú változások mennek végbe, hogy azok iránya félreérthetetlen – s ezt a már meglévő PPP-vizsgálatok is megerősítik.

Az elmúlt három évtizedben végbement világgazdasági változások főbb vonulatát az első és a második táblázat, valamint az 1. és a 2. ábra mutatja. A főbb következmények nyilvánvalóak.

Mélyülő abszolút szegénység

Ami rögtön a szemünkbe tűnik, az az abszolút értelemben elszegényedő – vagyis a bruttó nemzeti terméküket tekintve visszafejlődő – országok számának drámai megugrása. A visszaesés által érintett országok szá­ma az 1960-70-es évtizedben megadott 15-rói 1970 és 1980 között 27-re, majd az 1980-tól 1988-ig terjedő időszakban 62-re emelkedett (2. táblázat). Ez annyit jelent, hogy az elszegényedés 1960 és 1970 között 71 millió, 1970 és 1980 között már 204 millió, majd 1980-ról 1988-ra összesen 808 millió embert sújtott (3. ábra). Röviden: az egy főre jutó brut­tó nemzeti termékük csökkenését átélő népesség száma az elmúlt har­minc évben megtizenkétszereződött, s a legnagyobb arányú helyzetrom­lás az 1980-as években következett be.

3. ábra: Összlakosság azokban az országokban, ahol csökken az egy főre jutó bruttó nemzeti termék, 1960-1988

Míg az 1960-as években még el lehetett mondani, hogy az abszolút elszegényedés marginális jelenség – a piacgazdaságok lakosságának ekkor még mindössze 3%-a szenvedett országának gazdasági hanyatlá­sától -, az 1970-es években már nyilvánvalóan nem ez volt a kép, hi­szen ekkorra már a piacgazdaságok népességének 7%-a, tizennegyed része ért olyan államokban, ahol abszolút mértékben fogyatkozott a brut­tó nemzeti termék. Az abszolút elnyomorodás az 1980-as évtizedre vált igazán súlyossá – ebben az időszakban már a piacgazdaságok lakossá­gának 23,7%-ára, csaknem egynegyedére volt kihatással a gazdasági visszaesés. Látni fogjuk, hogy a gazdaságok sorvadása nem valami ki­vételes szerencsétlenség, hanem általánosan kibontakozó trend.

A relatív szegénység elmozdulásai

A változások másik iránya az a félreérthetetlen arányeltolódás, amely a gazdasági fejlődési trend szempontjából vett két fő országcsoport között végbement; az egyik csoporthoz tartoznak az ipari és az egy főre jutó bruttó nemzeti termék tekintetében melléjük felzárkózott államok, a má­sikba az abszolút elszegényedő, illetve az egy főre jutó bruttó nemzeti termékük alapján az ipari államoktól mind inkább lemaradó országok.

Az 1950-es és az 1960-as években még a piacgazdaságok népessé­gének többsége, 54%-a élt iparosodott vagy a fejletteket beérő orszá­gokban (1. táblázat). Ez az arány azonban már az 1970-es években 50%-ra csökkent.

Az 1980-as évtizedre már a piacgazdaságok lakosságának zöme, 74%-a élt olyan országokban, ahol vagy visszazuhant az egy főre eső bruttó nemzeti termék (abszolút elszegényedés), vagy, ezt az adatot alapul véve, lemaradás volt tapasztalható az ipari államokhoz képest (relatív elszegényedés). A már tárgyalt, abszolút értelemben szegé­nyedő államok mellett a piacgazdaságok lakosságának növekvő része -1960-tól 1979-ig 43,5%-a, de az 1980-tól 1988-ig terjedő időszakban már 51,1 %-a – él relatíve romló helyzetű országban. Látható a változá­sok kettős iránya: a tényleges gazdasági visszafejlődéstől szenvedő ál­lamok számának radikális megemelkedése, és a fejlett országokat utol­érő népek táborának feltűnő megcsappanása

A két trendet figyelembe véve egyértelmű, hogy miként alakult a fejlődés 1960 és 1980 között. Az 1960-as évtizedben a piacgazdaságok­ban élő emberek javarésze ugyanannyi egy főre jutó bruttó nemzeti ter­méket könyvelhetett el, mint az ipari államok, vagy legalább is jó úton volt afelé, hogy ez utóbbiakat utolérje. Ám az 1980-as évekre a lakos­ságnak már a háromnegyed része panaszkodhatott hazájának csökkenő termeléséről, vagy arról, hogy országát mind mélyebb szakadék választ­ja el a fejlett államoktól.

A felzárkózó államok megfogyatkozása

A nemzetközi szegénység elmélyülésének egyik velejárója, hogy jócs­kán megcsappant azoknak az országoknak a száma, amelyek egy főre jutó bruttó nemzeti termékük tekintetében kezdték beérni az iparosodott államokat. 1967 és 1970 között, dollárban számolva, 35 ilyen ország volt. 1970-től 1980-ig 49-re szaporodtak, ám az 1980-tól 1988-ig terjedő periódusban számuk 14-re zuhant vissza A felzárkózó országok összla­kosságának megfogyatkozása azonban még szembeszökőbb: azok után, hogy az 1967 és 1970 között mért 600,8 milliós adat az 1970 és 1980 közötti évtizedben 700,5 millióra ugrott, 1980-tól 1988-ig közel 90%-os visszaesés következett be, vagyis a szám 89,5 millióra apadt. (1. táblázat.)

Egyszóval a fejlett államokhoz közelítő újonnan iparosodott államok példája egyáltalán nem általánosítható, sőt sokkal inkább kivételnek szá­mít a ma érvényesülő szabály alól. A kelet-ázsiai újonnan iparosodott ál­lamoktól eltekintve – ide tartozik Hongkong, Dél-Korea, Tajvan és Szin­gapúr -, azoknak az országoknak a tábora, amelyeknek gazdasági hely­zete a fejlettekhez viszonyítva javult, mára drámaian csökkent, s mind­össze maroknyi, jelentéktelen és túlszakosodott gazdasággal rendel­kező csoportra szorítkozik (nevezetesen a Bahamák, Barbados, Grenada Málta, Seychelles, St. Vincent, Vanuatu és a volt Jemeni Népi De­mokratikus Köztársaság). Ezek a változások éles ellentétben állnak az 1960-tól 1980-ig terjedő időszak eredményeivel, amikor is olyan orszá­gok indultak meg a felzárkózás útján, mint Algéria, Brazília, Irán, Irak, Mali, Mexikó és Nigéria. A fejlődés azonban megakadt, és a beérkező államok köre mára drasztikusan összeszűkült.

 

 

Amiről a számok beszélnek

A tényekből kibontakozó trendet az 5. ábra illusztrálja – ebből láthatjuk az egy főre jutó bruttó nemzeti termék alakulását a harmadik világ négy fő régiójában (Afrikában, Ázsiában, a nyugati féltekén – az Egyesült Ál­lamokat és Kanadat kivéve -, továbbá a Közel-Keleten), valamint az iparosodott országokban. Az adatokat a Nemzetközi Valutaalap konti­nentális növekedésre vonatkozó összesített számításaira támaszkodva adjuk meg.

Egy főre jutó BNT 1980-ban, US-dollárban, 1960-as árfolyamon, 1960-87

Mint láthatjuk, az 1960-as évtizedben (és a rendelkezésünkre álló in­formációk alapján az 1950-esben is) az összes piacgazdasági övezet „egységesen” fejlődött, vagyis – a gyorsabb iramú Közel-Keletet kivéve – nem volt lényeges különbség az egyes régiók között, az egy főre jutó bruttó nemzeti termék mindenhol növekedett.

Az 1970-es évektől kezdve azonban a helyzet egyszeriben megválto­zott, amikor a kapitalista világ két régióra szakadt: egyfelől a továbbra is fejlődő iparosodott államokra és Ázsiára (A Nemzetközi Valutaalap szá­mításai Kínát is ide sorolják), másfelől a hanyatló gazdaságú Afrikára, Közel-Keletre, Latin-Amerikára és a Karib szigetvilágra.

Vessünk egy pillantást először a visszafejlődő régiókra:

Afrikában az egy főre eső bruttó nemzeti termék növekedése 1974-ben megakadt, majd azok után, hogy évekig stagnált, 1977-et követően csökkenni kezdett (ha Dél-Afrikát beleszámoljuk, ti. a Szaharától délre fekvő fekete-afrikai országok helyzete – mint később látni fogjuk – ennél is rosszabb). 1989-re az egy főre jutó bruttó nemzeti termék 14,1%-kal esett vissza, ami nem kevesebbet jelent, mint hogy a fekete kontinens gazdasága 1969-es szintjére zuhant, azaz csaknem két évtizedet lépett hátra a fejlődésben.

A Közel-Keleten az egy főre jutó bruttó nemzeti termék mennyiségé­nek gyarapodása 1977-ben állt meg, majd innen feltartóztathatatlanul fo­gyatkozásnak indult. 1988-ra 24,9%-kal csökkent, vagyis az 1971-es szintre esett vissza. Másfél évtized gazdasági fejlődése vált ily módon semmivé.

A nyugati féltekén, vagyis Közép- és Dél-Amerikában, valamint a ka­ribi szigetvilágban az egy főre jutó bruttó nemzeti termék növekedése 1980-ban érte el csúcsát, majd ezt követően 10%-kal csökkent. A későbbi gazdasági fellendülés visszaszerzett négy százalékot a veszte­ségből, de az egy főre jutó bruttó nemzeti termék 1988-ban még így is 7,9%-kal alatta maradt az 1980-ban mért adatnak, vagyis nem tudott túl­lépni az 1977-es szinten. 11 év gazdasági fejlődése foszlott szerte.

Hangsúlyoznunk kell, hogy itt mindenütt átlagokról van szó, úgyhogy lehetnek olyan országok, amelyeknek még ennél is rosszabb a helyzete. Zambiában 70%-kal csökkent az egy főre jutó bruttó nemzeti termék, Li­bériában több mint 60%-kal. Nicaragua, ahol az amerikaiak által pénzelt kontra-háború pusztított, több mint 50%-os visszaesést szenvedett el, Zairében és Bolíviában pedig 40%-os volt a visszafejlődés.³

Az általános hanyatlással szemben Ázsia még az iparosodott álla­moknál is gyorsabban növekedett, habár ebben – mint később látni fog­juk – élesen elkülönül az országok többségétől.

Összefoglalásként elmondhatjuk, hogy míg az 1950-es és 1960-as években a nemzetközi piacgazdaság egyenletesen fejlődött, és minden régió egyformán fellendülésnek indult, 1970-et követően a helyzet olyannyira megváltozott, hogy egységes felemelkedésről többé nem beszél­hetünk.

Az általános gazdasági progresszió a múlté. Habár az iparosodott or­szágok továbbra is gyarapodnak, ez csak szűk kivétel a jóval nagyobb népességű harmadik világbeli államok zöméhez képest. A piacgazda­ságokban élő népek hatalmas tömegei egyre súlyosbodó nélkülözésnek néznek elébe.

Az egyenlőtlenség alakulása

Ha a pillanatnyi változásokról a hosszabb távú fejlődésre irányítjuk fi­gyelmünket, szembe kell néznünk azzal, hogy Afrikára és a Közel-Kelet­re vonatkozóan nem állnak rendelkezésünkre huzamosabb időszakot felölelő, történelmileg összehasonlítható adatok. Mindazonáltal Angus Maddisonnak sikerült a Gazdasági Együttműködés és Fejlődés Szerve­zete (OECD) számára Ázsiáról, Latin-Amerikáról és az ipari országokról olyan számításokat készítenie, amelyek az egy főre jutó bruttó nemzeti terméket az egész huszadik századon végigvonulva felbecsülik a PPP szempontjából. A Maddison által vizsgált 32 ország a világ bruttó ter­melésének 85, összlakosságának pedig 76%-át adja.

A hatos számú ábra mutatja az egy főre jutó bruttó nemzeti termék abszolút értékeinek hosszú távú alakulását Az ábra alátámasztja a mé­lyülő egyenlőtlenségről mondottakat, azonkívül megvilágítja és összefüg­géseiben magyarázza az elmúlt időszakban Ázsiában végbement relatív fejlődést.

Tekintsük először a Latin-Amerikát az iparosodott OECD-áliamokkal összehasonlító adatokat. Latin-Amerika átlagos bruttó nemzeti terméke 1900-ban 41,8%-a, 1913-ban 44,9%-a, 1929-ben 44,7%-a, 1950-ben 45,3%-a, 1973-ban 35,1 %-a, 1987-ben pedig 29,7%-a volt az OECD-országokénak. Más szóval, Latin-Amerika 1900 és 1913 között kezdte be­érni az OECD-országokat, helyzetét az 1913-tól 1950-ig terjedő időszak­ban is megőrizte, esetleg csekély mértékben javított is rajta, ám ezt kö­vetően mind jobban és jobban lemaradt. 1973 után pedig még gyorsab­bá vált gazdaságának hanyatlása.

Ázsia átlagos bruttó nemzeti terméke 1900-ban 26,7%-a, 1913-ban 24,2%-a, 1929-ben 22,00%-a, 1950-ben 14,2%-a, 1973-ban 13,5%-a, 1987-ben pedig 19,1 %-a volt az OECD-országokénak. Ázsia relatív helyzete az OECD-országokéhoz viszonyítva 1900-tól 1950-ig – az 1930-as és 1940-es évek között bekövetkezett abszolút visszaesést is beleértve – fokozatosan romlott, az 1950-tól 1973-ig terjedő időszakban stagnált vagy kis mértékben hanyatlott, majd 1973-at követően javulás­nak indult. A fejlődés ellenére azonban Ázsia – az 1900 és 1929 közti időszakhoz képest – 1987-re még inkább az iparosodott államok mögé szorult, tekintve, hogy a nagyobb ázsiai országok egy főre jutó bruttó nemzeti terméke 1900-ban egynegyede, 1987-ben pedig mindössze egyötöde volt az OECD-államokénak. Nyilvánvaló tehát, hogy az elmúlt években Ázsiában gazdasági fellendülés következett be, ám a földrész­nek nem sikerült behoznia relatív lemaradását.

Az egyetlen nagyobb állam, amelynek az egy főre jutó bruttó nemzeti termékét alapul véve jelentősen sikerült ebben a században az iparoso­dott országoktól mért távolságát csökkentenie, a Szovjetunió volt – ami érthetővé teszi, hogy az 1950-es és 1960-as évek között miért vált olyan vonzóvá a szovjet modell a fejlődő országok számára A Szovjetunió egy főre jutó bruttó nemzeti terméke 1929-ben 38,3%-a volt az ipari ál­lamokénak. Ez a szám 1950-re, a háború pusztításai ellenére, 63,8%-ra növekedett, ám a fejlődés ezt követően lelassult, és 1973-ra csupán a 64,5%-ig sikerült eljutnia. A rákövetkező években a szovjet gazdaság megtorpant, majd válságba jutott: 1973 és 1987 között az egy főre jutó bruttó nemzeti termék az OECD-országokhoz viszonyítva 58,6%-ra esett vissza.

Relatív növekedési ráták

A kontinensek viszonylagos növekedési rátáit a 7. ábrán láthatjuk. Az ábra logaritmikus skálája nem az egy főre jutó bruttó nemzeti termék ab­szolút különbségét mutatja, hanem az egyes földrészek fejlődési ütemé­nek ingadozását.

 

1900 és 1950 között az ipari államok növekedési üteme lassú volt, az 1950-tól 1973-ig terjedő periódusban jelentősen felgyorsult, majd 1973 és 1987 között megtorpant, de nem esett vissza korábbi szintjére.

Latin-Amerika egy főre jutó bruttó nemzeti termékének növekedési üteme 1900 és 1950 között meghaladta az ipari országokét, ám 1950 után – annak ellenére, hogy ha lassabban is, de továbbfejlődött – már nem sikerült utolérnie a fejlett országok eredményeit, 1973-at követően pedig még inkább az ipari országok mögé szorult.

Ázsia fejlődése 1900 és 1929 között feltűnően lassú volt, és 1929-től 1950-ig abszolút mértékben is visszaesett, ám 1950 után az ázsiai gaz­daságok hirtelen növekedésnek indultak, és fejlődési ütemük 1973-at követően már meghaladta az iparosodott államokét.

(Szovjet-)Oroszország növekedési rátája 1900 és 1913 között egy szinten volt az ipari államokéval. 1913-tól 1929-ig, a forradalmi zűrzavar­nak és utóhatásainak következtében a szovjet gazdaság stagnált, de az 1929-tól 1950-ig terjedő időszakban fejlődési üteme már meghaladta az ipari államokét. 1950 és 1973 között – az ipari országok megugrásának, s nem saját hanyatlásának betudhatóan – a Szovjetunió lemaradt a fej­lett országok mögött, 1973 után pedig helyzete drasztikusan megrom­lott, s már nemcsak az ipari országok, hanem még Ázsia is lehagyta a növekedésben, miközben ő maga egyedül Latin-Amerikánál mutatkozott eredményesebbnek.

A világ országainak relatív helyzete

Ha vizsgálódásainkat a világ összes országának fejlődésére ki akarjuk terjeszteni, felmerül az a nehézség, hogy nem állnak rendelkezésünkre hosszabb időtávot felölelő PPP-számításokon alapuló adatok. Ezek hi­ányában a számokat – a Világbank felméréseire támaszkodva⁴ – valutá­ban, azaz dollárban kell megadnunk. Mint korábban említettük, ez – a le­ás felértékelések következtében – arányeltolódásokhoz és eltérő árszer­kezetekhez vezet. Mindamellett az eredmények, a gazdasági szempont­ból legtarkább képet mutató Ázsia kivételével, a belőlük kibontakozó trend tekintetében lényegében korrelálnak a korábban idézett konstans árszámításokkal és PPP-felmérésekkel. A változás iránya tehát itt is ugyanaz, egyedül az abszolút értékek változnak. A valutában megadott adatok csak megerősítik és nyilvánvalóbbá teszik az általános trendet, ami a 7. ábrán is jól látható.

Az eddigi számításokkal összhangban az a kontinens, amelynek napi dollárárfolyamban kalkulálva leginkább súlyosbodott a helyzete, Afrika volt. A Szaharától délre fekvő országoknak az ipari államokhoz viszonyí­tott relatív helyzete 1976-ban állt a legjobban, amikor b dollárban kifeje­zett egy főre jutó bruttó nemzeti termékük 5,3%-a volt az OECD-országokénak. Ez a szám 1988-ban több mint felére, 1,9%-ra csökkent.

A latin-amerikai gazdaságok visszaesése relatív értelemben nem volt olyan mérvű, mint az afrikai országoké, ám az abszolút számok annál súlyosabb helyzetről tanúskodnak. A dollárban megadott egy főre jutó bruttó nemzeti termék viszonylagos értéke 1976-ban volt a legmaga­sabb – 19,3%-a az ipari országokénak. Ám ez a szám 1988-ban már 10,7 %-ra, csaknem a felére zuhant vissza

A Közel-Keletnek relatív helyzetén 1982-ben sikerült a legtöbbet ja­vítania, dollárban kifejezett egy főre jutó bruttó nemzeti terméke ekkor 10,5%-a volt az ipari országokénak. 1988-ban ez az érték 6,9%-ra esett vissza, ami egyharmados csökkenést jelent.

Mint korábban említettük, Ázsia élesen különbözik az átlagtól, és a folyóárban megadott adatok e földrész esetében térnek el legjobban a Maddison-féle számításoktól. A folyóár-számítások szerint Dél-Ázsia vi­szonylagos helyzete jelentősen romlott az iparosodott államokéhoz ké­pest, míg Maddisonnak a fontosabb dél-ázsiai országokról készített fel­mérései szerint a régió megőrizte pozícióját. 1988-ban a térség egy főre jutó bruttó nemzeti terméke az ipari országok eredményeinek 1,8%-ára csökkent.

Kelet-Ázsia – Kínát is beleértve – 1984-ben dicsekedhetett a legma­gasabb, 4,1%-os, dollárban kifejezett relatív értékkel, ám 1988-ban brut­tó nemzeti terméke már csak 3,2%-a volt az ipari országokénak. Maddi­son PPP-számításai és a konstans árakra vonatkozó adatok azt mutat­ják, hogy Kelet-Ázsia 1987-ig határozottan javított helyzetén (az eltéré­sek jórészt abból adódnak, hogy a térség fontosabb országai egészen az 1980-as évek végéig igyekeztek valutaárfolyamaikat minél alacso­nyabban tartani a dollárhoz képest, ami mesterségesen csökkenti dollár­ban kifejezett bruttó nemzeti termékük összegét az ipari államokéval összehasonlítva). Helyesebb, ha Kelet-Ázsia tekintetében inkább a PPP-adatokat tekintjük irányadónak.

A dollárszámítások tehát – Ázsia kivételével – szemmel láthatóan megerősítik a más úton nyert adatokat. A számok szerint Afrikát és La­tin-Amerikát gazdasági katasztrófa sújtotta, a Közel-Keleten is nagyará­nyú visszaesés következett be. Az egyedüli eltérés az, hogy a konstans árszámítások Afrika esetében az 1974-tól 1977-ig terjedő időszakra, a Közel-Keleten 1977-re, Latin-Amerikában pedig 1980-ra teszik a forduló­pontot, míg a folyóár-adatok alapján történő összehasonlítások szerint Afrikában és Latin-Amerikában 1976-ban, a Közel-Keleten pedig 1980-ban kezdett a gazdaság mind jobban lemaradni az ipari országokhoz ké­pest. A részletkülönbségek azonban nem fedhetik el előlünk a változá­sok általános irányát.

Az adatok egyedül Ázsia esetében ellentmondásosak, ahol az ipari országokkal történő folyóár-összehasonlítások a helyzet romlását, míg a PPP- és a konstansár-kalkulációk a gazdaság fellendülését jelzik. Az utóbbi adatok megbízhatóbbnak tűnnek. A folyóár-számítások és Maddi­son PPP-kalkulációi Latin-Amerika esetében különböző abszolút értéke­ket eredményeznek. Bár Latin-Amerika egy főre jutó bruttó nemzeti ter­méke 1987-ben Maddison adatai szerint egyharmada, a folyóár-számítások szerint pedig egyötöde volt az ipari országokénak, a fejlődés iránya és a fordulat időpontja nagyjából egy. Az abszolút különbségek vizsgá­latánál inkább a PPP-alapú értékekre kell támaszkodnunk, de – a többi számítás mellett – a folyóár-adatok is megerősítik, hogy az 1970-es évek véget követően Latin-Amerika helyzete súlyosan megromlott.

Beruházások

Hogy teljesebbé tegyük a képet, és rámutassunk a jövő fejlődési le­hetőségeire, dolgozatunkat a beruházások földrészenkénti szemrevéte­lezésével zárjuk. Minthogy a beruházások nemcsak törvényszerű velejá­rói, hanem hajtóerői is a növekedésnek, nem képzelhető el, hogy a sze­génységbe süllyedt kontinensek javíthatnának helyzetükön nagyarányú invesztíció nélkül. A beruházások bővülését az egyes földrészeken a nyolcadik ábrán láthatjuk. Ebből kitűnik, hogy Afrikában, Latin-Ameriká­ban és a Közel-Keleten a beruházások még az egy főre jutó bruttó nem­zeti terméknél is drámaibban csökkentek.

 

Afrikában 1977-ben a beruházások a bruttó nemzeti termék 30,7%-át tették ki, ám ez az érték – jórészt az állótőke túlzott arányának köszön­hetően – 1987-ben 18,8%-ra, azaz 40%-kal esett vissza.

A nyugati féltekén a beruházások az 1974-ben mutatkozó 24,8%-ról 17,5%-ra csökkentek 1984-ben (ezek az utolsó rendelkezésre álló ada­tok), ami 30 %-os visszafejlődést jelent.

A Közel-Keleten a beruházások az 1984. évben mért 28,4%-os tetőpontról 1985-ben 22,4%-ra zuhantak vissza – itt tehát 21%-os a visszaesés.

Ázsiában az 1960-as évek elején a bruttó nemzeti termékből beruhá­zásra szánt összeg minden kontinensnél alacsonyabb volt, ám az 1950-es adatok, ahol fellelhetők, Ázsia korábbi elszegényedésének folyomá­nyaként még ennél is rosszabb képet mutatnak. Az 1970-es években a beruházások aránya növekedett, és 1981-ben elérte a legmagasabb szintet, 28,3%-ot. Ezután csekély mértékű visszalépés következett, 26,0%-ra. Az egyes országokra vonatkozó adatokból kitűnik, hogy az ázsiai fejlődés egyáltalán nem jellemző, a beruházások aránya itt jóval magasabb, mint az újonnan iparosodott országokban, viszont alacso­nyabb a többi állam átlagánál.

A változások általános iránya

A beruházási arányok alakulása félreérthetetlenné teszi a már jelzett trendeket, és szemmel láthatóan követi az egy főre jutó bruttó nemzeti termék változásait.

Afrikában a bruttó nemzeti termék 1974 és 1977 között, a beruházá­sokra jutó hányad 1977-ben volt a legtöbb.

A közel-keleti országok 1977-ben termelték a legtöbbet, az ipari or­szágokhoz viszonyított helyzetük, dollárban kifejezve, 1982-ben volt a legjobb, a beruházási hányad pedig 1984-ben érte el a legmagasabb szintet.

A nyugati félgömbön a beruházások aránya 1974-ben volt a legna­gyobb, az iparosodott országokhoz viszonyított, dollárban számított rela­tív helyzet 1976-ban állt a legjobban, az egy főre jutó bruttó nemzeti ter­mék pedig 1980-ban tetőzött.

Ázsia, jelentós belső különbségeitől eltekintve, egészében közeledett az ipari államokhoz, és a bruttó nemzeti termékből beruházásra fordított hányadot is igen magas szinten tartja.

Mindazonáltal a beruházási adatok megerősítik azt, amit az eddig is­mertetett számok már elmondtak a szegényedésről. Hangsúlyoznunk kell, hogy nem ciklikus, hanem kumulatív folyamatról van szó. Ez után a hanyatlás után nem következik fellendülés. Kontinensek jutnak gazda­sági romlásba anélkül, hogy akár csak reményük lehetne a kilábalásra. A beruházások drasztikus csökkenése valójában lehetetlenné teszi, hogy a sorvadó gazdaságú földrészek felépüljenek a nemzetközi helyzet gyökeres megváltoztatása nélkül. A világon mind nagyobb tömegek vál­nak nincstelenné, a beruházások pedig, Ázsia és az iparosodott államok kivételével, drámaian csökkennek.

Ezek azok a változások, amelyeket a piacgazdaság apologétái nem hajlandók a folytonos fejlődésről alkotott képbe berajzolni.

A nagy ugrás – hátra

A világ piacgazdaságainak helyzetéről már akkor áttekintő képet kap­tunk, amikor John Toye az 1987-es OECD-szimpozionon ismertette Morawetznek a gazdasági fejlődésről készített felmérését. Érdemes itt kö­vetkeztetéseinek teljes szövegét idéznünk:

„Rendkívül érdekes, hogy Morawetz, miután áttekintette az elmúlt 20 év fejlődését, 1977-ben az alábbi reményeinek adott kifejezést:

1. kevéssé valószínű, hogy a jövőben az éhínségek tömeges halált okozzanak;
2. nem valószínű, hogy az adósságprobléma útját állná a fejlődő or­szágok széles körű gazdasági megerősödésének;
3. a monokulturális gazdaságból származó gondok előreláthatólag nem fognak olyan súllyal felmerülni, mint korábban;
4. a szegénység felszámolása nem lesz többé olyannyira felkapott téma, mint eddig.

Az emberek zöme, amikor az elmúlt évtized fejlődésére legjellem­zőbb négy probléma megjelölésére kérték, az alábbi válaszokat adta (közülük legalább egyet):

1. pusztító éhínségek okoztak végzetes katasztrófákat, elsősorban Etiópiában és Szudánban 1984-ben és 1985-ben;
2. 1982 óta megoldhatatlannak látszó adósságproblémák szorongat­ják a latin-amerikai államokat és néhány más országot; e súlyos gondok megfordították a pénzáramlás irányát az adós és az OECD-országok kö­zött;
3. olyan újabb monokulturális gazdaságok jelentek meg – Nigéria, Lí­bia, Indonézia, Irán -, amelyek az 1982-1983-as olaj áresés következté­ben válságba kerültek;
4. 1980 után a szegénység enyhítésének gondja gyakorlatilag leke­rült a napirendről a vezető OECD-országokban és a Világbankhoz ha­sonló nemzetközi szervezetekben. Egyes helyeken meg a híres „csur­ran-cseppen” teória is újból megjelent,⁵ s terjedőben van az a nézet, hogy a szegénység tulajdonképpen hasznos, mert kemény munkára ösztönöz, és fokozza a vállalkozó kedvet.”⁶

Nos, miként jelen írásunkból is kitűnik, semmiféle bizonyítók sincsen arra, hogy a világgazdaságban bármi is „csurranna-csöppenne” a fejlődő országoknak; ami pedig a szegénység ösztönző erejét illeti, ennek meg­ítélésére talán javasoljuk, hogy végezzenek egzakt felmérést Etiópia pa­rasztjai vagy a többi hanyatló gazdaságú ország 300 millió lakosa kö­zött.

Mélyülő egyenlőtlenség

A világgazdaság fejlődési irányait vizsgálva az alábbi következtetésekre jutunk:

A nemzetközi egyenlőtlenség általános trendjét elemezve Maddison megállapítja, hogy „A bruttó nemzeti termék átlagos OECD-szintje 1900-ban közel ötszöröse volt az ázsiainak és háromszorosa a latin-amerika­inak. A térségek közti szakadékok tovább mélyülnek… 1987-ben a leg­gazdagabb és a legszegényebb ország bruttó nemzeti termékének ará­nya 36 volt az 1-hez, többszöröse az 1900-ban mért legnagyobb különb­ségnek, amit 8:1-nek kalkuláltak.”⁷

A legszegényebb országok helyzete, amelyekről a Maddison által vizsgált elmúlt 90 évre vonatkozóim nincsenek adataink, még ennél is kétségbe ejtőbb. Az 1987-es World Economic Surveyben olvashatjuk az ENSZ legutóbbi időszakra vonatkozó következtetéseit, amelyek szerint: JK legszegényebb és a leggazdagabb országok közötti szakadék mélyül. Az iparosodott államok átlagos egy főre jutó nemzeti jövedelme mintegy ötszöröse a legfejletlenebb országokénak.”⁸

A Világbanknak a háború utáni időszakra vonatkozó felmérése sze­rint 1967-ben a leggazdagabb országnak, az Egyesült Államoknak egy főre jutó bruttó nemzeti terméke 81-szerese volt Ruandáénak, az akkor legszegényebb államénak. 1987-ben a különbség még nagyobb, a leg­gazdagabb ország, Amerika 141-szer annyi egy főre jutó bruttó nemzeti terméket könyvelhetett el, mint a legszegényebb, Mozambik.⁹

Noha a valutaárfolyamok befolyásolják az arányeltolódásokat, ezek mégis szemléletesen bizonyítják a nemzetközi egyenlőtlenség elmélyü­lését, ami napjainkra történelmileg példátlan mértékűvé vált.

Politikai következmények

A számokból kibontakozó trendek politikai következményei teljesen vilá­gosak. Thatcher, Reagan és Bush hangzatos szavainak semmilyen alapja sincs – pontosan az ellenkezőjük bizonyult igaznak. Az 1950-es és az 1960-as években a tőkés világ még némi joggal állíthatta, hogy a kapitalista rendszer mindenki számára javuló életkörülményeket hoz, ab-szolút vagy relatív értelemben. Ma azonban ez már nem áll. Napjaink­ban már az abszolút értelemben elszegényedő országok egyre széle­sedő táborában él a tőkés országok összlakosságának csaknem egyne­gyede. A kapitalista országok zömében csökken az életszínvonal az ipa­rosodott államok életkörülményeihez viszonyítva, de sok helyen abszolút értelemben is. Mondhatni, jelentéktelenre zsugorodott azoknak az or­szágoknak a száma, ahol az életszínvonal közelít a fejlett államokéhoz.

Növekvő egyenlőtlenség, gyors elszegényedés: ezek, s nem a néhány nyugati állam prosperálása jellemzi valójában a nemzetközi kapitalizmus mai helyzetét, rémisztő, ám igaz válaszként Fukuyamának, a „történelem végéről” szóló mítoszára és a szabad verse­nyes kapitalizmus győzelmére. Ezek a változások a huszadik század végének politikáját is megjósoljak. Hányszor hallottuk, hogy az évezred vége a béke, a konszenzus, az új, haladó világrend kora lesz. Teljesen nyilvánvaló, hogy a gyorsan növekvő világszegénység nem lehet alapja egy ilyen irányú fejlődésnek. Képtelenség, hogy miközben a szó szoros értelmében százmillióknak csökken folyamatosan az életszínvonala, és többezermilliós népesség marad le mindjobban az iparosodott államok mögött, béke és konszenzus uralja a nemzetközi politikát. Ellenkezőleg, ilyen körülmények között csakis az Észak és a Dél sorozatos összecsa­pásaira számíthatunk, olyan ütközetekre, amelyek mellett eltörpülnek majd századunk háborúi. Az „új világrendet” nem a béke fogja jellemez­ni, hanem Észak Dél ellen vonuló hadseregei. A háborúk terhei azonban végül aláássák Észak gazdasági prosperitását, s belegondolni is rossz, mennyi szenvedéssel és pusztulással járnak majd együtt.

Az Észak hiába követel a Déltől lefegyverzést és atomsorompót, amíg a világ nagy részét szegénység és sorscsapások sújtják. Ha a ta­nulmányunkban ismertetett gazdasági körülmények nem fognak javulni, a Dél tűzfészekké válik, s megsokasodnak az Észak nyomasztó fölényé­vel szembeszegülő fegyverek.

Nem maradhat fenn az a rendszer, amely ilyen nagymérvű igazság­talanságon alapul. Valójában minden, e rend tartósítására tett kísérlet a kapitalizmus haszonélvezőinek, Észak országainak békéjét és virágzá­sát dúlja fel, mert egy effajta nemzetközi gazdasági helyzetből nem szü­lethet más, csak konfliktus és háború.

Mindez egy olyan korban, amikor fillérekért vesztegetik a nukleáris és vegyi fegyverek technológiáját, olyan jövőt fest elénk, amely túlságo­san is ijesztő ahhoz, hogy számolni merjünk vele.