Névmutató 

A tanulmányok és bibliográfiák, táblázatok szerzői, ill. összeállítói

Andor László 6: 147

Ankerl Géza 7: 154

Belocerkovszkij, Vagyim 6: 136

(Sz.) Bíró Zoltán 8: 103 (8)

Bodó László 7: 71

Bowles, Samuel 8: 121

Buldakov, V. P. 8: 9

Cazzaniga, Gian Maria 6: 118

Csanády András 6: 67

Damette, Félix 2: 79

Durucskó Mihály 8: 3; 8: 16; 8: 56; 8: 57; 8: 70 (B)

Feitl István 2: 42

Fekete Gyula. dr. 1: 100

Füzes Oszkár 5: 65

Girondeaux, Gilbert 7: 91

Hajdú F. András 5: 103 (B)

Harsányi Iván 2: 25

Herlitz, Urban 425

Hoerr, John – Collingwood, Harris 2: 124

Juhász József 5: 70

Kagarlickij, Borisz 2: 86

Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor:  1: 7; 2: 4; 4: 59; 6: 29; 7: 4

Keresztes Lajos 7: 102

Koháry Ilona 7: 42

Krausz Tamás 1: 14; 4: 115; 5: 4; 8: 53

Landau, Saul 4: 55

M. Lengyel László 5: 132

Lepehin, V. 8: 81

Loránd Ferenc 7: 124

Lóránd Károly 6: 80

Magyar Péter 5: 149

Maróthy János 3: 95; 7: 137

Marton Imre 2: 110

Merza József 7: 143

Meginterjúvolt személyek:

Denitch, Bogdán 5: 146

Havas Gábor 6: 125

Köllner Ferenc 2: 128

Márkus Péter 2: 132

Pinior, Józef 5: 126

Simon Zaven József 6: 85

Szilágyi Ákos 8: 17

Szili Sándor 8: 157

Wallenstein, Immanuel 7: 59

Wasserman, Gilbert 8: 133

Wekler Ferenc 7: 158

Az interjúk készítői:

Herman József 5: 146

Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor 7: 59; 8: 133

Kállai R. Gábor 3: 102

Kiss Margit Rita 5: 126

Marton Imre 8: 133

Szénási Sándor 8: 17

Szűcs Katalin 6: 85

Tót Éva 2: 128; 3: 102; 6: 125; 7: 59; 7: 158; 8: 157

Mocsáry József 3: 43

Nagy Balázs 3: 56

Nagy Péter Tibor 8: 71

Niederhauser Emil 5: 24

Orcun, Fuat 6: 89

Osztojkán Béla 6: 112

Pomeranc, Grigorij 3: 83

Porosz Tibor 4: 83; 724

Hácz József 7: 112

Sebeök János 7: 148

Singer, Dániel 8: 125

Sipos Péter 6: 109

Slemmer László 4: 148

Sz. Bíró Zoltán lásd Bíró Zoltán

Szabó András György 3: 73; 4: 103

Szalai Erzsébet 3: 39

Szegő Andrea 1: 65

Szépkúti István 3: 65

Szigeti Péter 4: 37

Tálas Péter 1: 35; 5: 44

Thoma László 5: 86

Tőkei Ferenc 1: 3

Trockij. Lev 1: 56

Tütő László 4: 4

Vass Csaba 3: 23

Wallerstein, Immanuel 6: 52; 8: 105

Wassermann, Gilbert 6: 46

a 1: 118; 4: 81; 6: 105

K. 3: 79

K.G. 6: 121

M.M. 8: 139

tót 1: 113

T. 3: 114; 5: 161

… 1: 4; 3: 4; 7: 142; 8: 5

Kerekasztal-beszélgetések résztvevői:

Angyal Ádám 8: 141

Drucker Tibor 3: 102

Für Lajos 6: 5

Juhász Pál 2: 11; 3: 5

Kemény Csaba 3: 102

Kósa Ferenc 6: 5

Lengyel László 2: 11; 3: 5

ifj. Marosán György 8: 141

Mocsáry József 8: 141

Szabó Miklós 6: 5

Tütő László 2: 11; 3: 5

Varga Csaba 2: 11; 3: 5

Varjas András 3: 102

Bemutatott könyvek szerzői:

Bergyájev, Nyikoláj 8: 58

Csanády András 3: 79

Diósi Ágnes 6: 121

Lomax, Bill – Kemény István 4: 81

Mészáros István 8: 125

Samary, Catherine 5: 161

Schiller, Herbert 4: 5

Közölt dokumentumok:

Autonómia Csoport 3: 114

A csehszlovák Baloldali Alternatíva 5: 117

A CSKP 1968-as programja 1: 43

A Halálbüntetést Ellenzők Ligájának nyilatkozata 7: 147

Az „M" című francia folyóirat bemutatása 3: 130

A Marxism Today angol folyóiratbeli kerekasztal másodközlése 5: 110

Munkástanácsok dokumentumai 5: 170

A németországi Egyesült Baloldal 5: 121

Az OSZDMP (mensevikek) 1920-as tézisei 4: 138

Önkormányzati Mozgalom 2: 136

Szegények és Kiszolgáltatottak Szövetsége 8: 153

A szovjet anarchoszindikalista mozgalom 5: 129

A Zöldek (NSZK) programja 2: 53

Kislexikon-témák:

Egyenlőség 1: 125

Kizsákmányolás 2: 141

Kommunizmus 1: 121

Liberalizmus 4: 52

Munkás 4: 146

Nemzet 5: 43

Osztály 1: 123

Piacgazdaság 2: 141

Privatizálás – reprivatizálás 3: 112

Szocializmus 5: 159

Társadalmi tulajdon 2: 141

Tulajdon 3: 77

Tárgymutató

(Csupán a fogalmak azon előfordulásait tüntettük fel, amelyek elemzést, értelmezést, vagy bírá­latot tartalmaznak).

abszolutizmus 5: 30

abszurd 7: 54

adósságcsapda 1: 65, 68, 82, 323, 5: 10,87, 6: 81, 8: 142

agresszió 7: 115

alkalmazkodási modell 1: 70

alkotmány 3: 36

állam 1: 56, 4: 9, 61, 85, 104, 5: 27,119, 134, 156, 6: 58, 7: 24, 60, 91, 162, 8: 11

államkapitalizmus 1: 16, 3: 55, 58, 4: 6, 154

államszocializmus 2: 129, 3: 74, 4: 103, 6: 105

állami tulajdon 2: 137, 5: 132, 6: 140

alternatívák 1: 23, 5: 90, 6: 62, 8: 6, 141

anarchizmus 2: 7, 3: 114, 7: 25

anarcho-szindikalizmus 5: 129, 7: 38

antikommunizmus 5: 18

antiszemitizmus 6: 47, 110, 8: 25

asszimiláció 5: 32, 6: 9, 42, 7: 154

átalakulási törvény 3: 39

átlag alatti jövedelmek 1: 101

baloldal 1: 96, 118, 2: 4, 112, 3: 4, 5: 68, 117, 152, 6: 26, 29, 107, 125, 7: 59, 8: 91, 121, 134

bankrendszer 4: 84, 6: 19

bérlakás 1: 115

bérlet 3: 76, 5: 135

bérmunkás 4: 12, 146, 149, 5: 163, 138

betegség 7: 151

birodalom 8: 112

bolsevikok 4: 119, 6: 95, 8: 14, 62

Brezsnyev 2: 90

Büchner 7: 42

bürokrácia 5: 163,8: 26, 49, 81

cigányok 2: 69, 6: 14, 112, 121, 130, 7: 116

család 3: 26

cselekvés 7: 28

CSKP, Csehszlovákia 1: 35, 5: 117

cserearány, csereérték 4: 84, 6: 69, 79

demokrácia 1: 10, 95, 2: 58, 102, 3: 64, 4: 43, 100, 141, 5: 86, 118, 128, 153, 6: 11, 115, 142, 149, 7: 25, 71, 136, 151, 8: 82, 122

diktatúra 7: 20, 8: 77

egészségügy 2: 16, 75

egyenlőség 1: 125

egyén 7: 37, 126

egyenlőtlenség 1: 61, 125, 3: 62, 4: 75, 6: 70

egyetemesség 6: 64

egyház 5: 52

eladósodás 1: 81

életminőség 4: 66

életszínvonal 7: 69

elidegenedés 1: 71, 5: 118, 6: 145, 7: 84

elit 2: 22, 3: 5

ellenforradalom 4: 162

ellenzék 6: 61

elmaradottság 5: 25

elnyomás 2: 60

elpolitikaiasított tulajdon 3: 23

emancipáció 4: 70, 7: 39

emberi jogok 6: 119

Engels 4: 5

érdekvédelem 1: 115, 3: 16

erkölcs 7: 40

erőszak 7: 4, 24, 112, 124, 144. 148

erőszakmentesség 2: 60, 7: 19. 142, 147

értelmiség 3: 81, 4: 62, 5: 92, 7: 14, 8: 12, 65

érték 4: 72, 92, 6: 6, 52, 117, 7: 125

ESOP 2: 124, 3: 67, 8: 146

Európa 7: 65, 71, 147

ezerkilencszázötvenhat 2: 42, 8: 159

falu 7: 158

fasizmus 7: 114, 140, 8: 77

fegyverkezési verseny 7: 95

fél-autonómia 3: 6

fiatal szocialisták 2: 86

filozófia 4: 93

FKP. Franciaország 6: 49, 7: 76

fogyasztás 6: 40

forradalom 4: 138, 7: 10, 29, 42. 138, 8: 5, 9, 17

függetlenség 6: 93

földtulajdon 2: 13, 3: 54, 5: 136, 6: 137

gazdaság 4: 52, 6: 83, 7: 82, 8: 141

gazdasági reform 1: 50, 2: 79

gazdasági válság 2: 56

grúzok 6: 100

Guinea 2: 115

gyermekügy 2: 66

háború 7: 36

hadiipar 7: 91

hadügy 1: 59

haladás 7: 131

halálbüntetés 7: 143

hatalom 5: 19, 26, 147. 6: 33, 75, 7: 8, 24

Hruscsovizmus 8: 115

huliganizmus 8: 29

humanizmus 7: 19, 142

IBM 1: 15

ideológia 6: 155, 7: 8.120,8: 71, 119,125

IMF 1: 69, 5: 87

induló 7: 137

infláció 1: 109

információ 4: 35, 63, 97, 6: 13

III. Internacionálé 4: 126

intézmények 4: 143, 6: 133

irenizmus 2: 81

iskola 123

Japán 2: 84, 6: 151,7: 74

jobboldaliság 1: 8, 3: 96, 6: 46, 7: 59, 8: 91

jog 6: 56

jövedelmek 1: 100, 4: 22

Jugoszlávia 5: 70, 166

kamat 6: 25, 80

káosz 7: 148

kapitalizmus 2: 81, 3: 97,4: 4, 37, 60, 98, 123, 138, 148, 5: 161, 6: 140, 147, 7: 66, 101, 8: 128, 135

katarzis 7: 56

Kelet-Európa 4: 68, 5: 4, 24, 120, 6: 37, 105, 7: 74, 8: 121, 136, 139

kereszténység, keresztény kurzus 6: 109, 7: 143

keynesizmus 1: 98, 4: 46,5: 161, 6: 26

kisajátítás 3: 42

KGST 5: 123

kisárutermelők 4: 150

kisebbségek 2: 7, 6: 10, 32, 60, 77, 121, 7: 154

kispolgárság 4: 131

kizsákmányolás 2: 141, 4: 150

kollektivizálás 2: 28, 38

kommunizmus 1: 121, 2: 113, 4: 135, 159, 7: 85, 8: 17

konkurencia 6: 141

konzervatívok 8: 87

kormányzat 4: 18, 5: 102, 6: 143

korporatív nyelv 4: 55

kölcsönhatás 7: 134

középrétegek 6: 126

közöny 5: 100

Közös Piac 6: 18

közösség 6: 5, 32, 7: 129

közösségi tulajdon 2: 21, 3: 22, 8: 122

községi önkormányzat 2: 15

kultúra 2: 72, 4: 55, 92, 101, 5: 112, 6: 8, 23, 52, 68, 126, 7: 100, 149

lakáshelyzet 1: 109

Lassalle 4: 107

Latin-Amerika 1: 87

LEMP, Lengyelország 5: 44, 45, 93

Lenin, leninizmus 3: 89, 4: 45, 5: 112, 8: 65, 106

lepenizmus 6: 47

leszerelés 7: 91

létminimum 1: 103

liberalizmus 4: 52, 8: 91

lopás 7: 34, 822

Lukács 8: 64

macedónok 5: 40

magántulajdon 1: 10, 3: 11, 24, 4: 161, 5: 139

Majakovszkij 8: 27

Marx, marxizmus 1: 3, 121, 2: 6, 81, 4: 79, 5: 20, 110, 6: 21, 7: 4, 60, 8: 60, 105, 123, 129, 134

második gazdaság 3: 43

megye 2: 23,7: 160

mensevikek 4: 115

mezőgazdaság 5: 22, 6: 74, 8: 46

migráció 7: 68

minőség 7: 80

mitológia 7: 48

monetáris restrikció 8: 146

monopólium 8: 151

MSZMP 3: 104

multinacionális tőke 5: 86, 7: 85

munkabér 8:

munkaerőáru 4: 149

munkaerőpiac 4: 90, 6: 128

munkamegosztás 4: 157, 6: 59

munkanélküliség 6: 144, 8: 43, 156

munkásmozgalom 5: 39, 114, 127, 6: 20, 7: 138

munkásosztály 4: 107,154, 7: 11, 89, 8: 21, 41, 99, 106

munkástanács 3: 63, 119, 4: 81,5: 170, 174

munkástulajdon 3: 57, 74, 8: 164

művészet 6: 54, 8: 28

nacionalizmus 6: 30, 53, 106

nagyhatalmak 5: 32

NDK 5: 121

német katona 7: 103

nemzet 5: 26, 43, 80, 6: 5, 18, 29, 53, 89

nemzeti érzés 6: 16, 30

nemzeti mozgalmak 5: 14

nemzetiségek 6: 21, 68, 8: 51

nemzetköziség 4: 67

NEP 8: 40

népakarat 4: 145

népi nevetéskultúra 7: 43

népiség 2: 5, 5: 38

nőkérdés 2: 63

növekedés 4: 95

nyelv 4: 40, 6: 116, 7: 155

nyugdíjasok 2: 67

Offe 4: 23, 37

oktatásügy 2: 70

OKP 5: 149

olaj 6: 25, 80

Oroszország 8: 5, 9, 58, 72, 108

orvosok 2: 27

osztály 1: 123

ökológia 2: 57, 5: 120, 125, 7: 150

önigazgatás 2: 12, 43, 61, 79, 4: 102, 5: 119, 127

önkormányzat 1: 119, 2: 10, 11, 25, 120, 136, 3: 71, 117, 5: 70, 168, 6: 136. 7: 157

önszerveződés 6: 117, 128

örmények 6: 85, 90

parasztság 6: 39, 8: 110

Párizsi Kommün 4: 112

pártok 1: 45, 3: 35, 5: 33, 61, 68, 71, 82, 117, 129, 6: 19, 142, 7: 21, 77, 8: 12, 53, 87

pártállam 5: 88

pártdemokrácia 2: 62

paternalizmus 5: 31, 8: 144

pazarlás 8: 155

pedagógia 7: 124

pénzügy 5: 122, 7: 159

peresztrojka 8: 82

piacgazdaság 2: 17, 142, 3: 7, 32, 4: 8, 5: 146, 156, 166, 6: 138, 149, 7: 9, 73

pluralizmus 5: 37

polgárság 7: 137

Prágai Tavasz 7: 61

proletárdiktatúra 4: 124, 140

proletariátus 7: 11

propaganda 7: 110

punk 7: 112

racionalizmus 8: 34

redisztribúció 4: 89

reform 2: 89, 98, 5: 7, 46, 56, 66, 76, 150, 164

reprivatizáció 3: 112

Románia 5: 65, 6: 67

saját csoport 7: 117

sajtó 1: 48, 2: 74, 7: 28

sorban állás 4: 30

Spanyol Köztársaság 2: 25

szabadság, szabadságjogok 1: 47, 6: 65,7: 52, 132

szakszervezetek 2: 39, 44, 50, 102, 124, 5: 48, 120, 8: 43

szegénység 1: 105, 6: 125, 8: 153

szellemi munka 3: 80, 4: 63

szélsőjobboldal 6: 46

személyiség 1: 126

szervezetek 7: 161

Szlovákia 6: 67

szociáldemokraták 8: 93

szociális közösség 4: 16

szocialisták 8: 93

szocializmus 1: 21, 29, 62, 71, 97, 2: 34, 82, 95, 111, 3: 73, 83, 95, 4: 25, 59, 83, 117, 163, 5: 71, 89, 115, 118, 125, 147, 150, 159, 161, 6: 71, 148, 153, 8: 14, 26, 69, 101, 143

szociálpolitika 3: 36, 4: 11

szolgáltatások 4: 26

Szolidaritás 2: 11, 5: 12. 50, 96, 127, 6: 141

Szovjetunió 1: 14, 2: 80, 89, 3: 83, 5: 6, 132, 6: 37, 7: 106, 8: 81, 111

szövetkezet 2: 13, 3: 15, 43, 66, 4: 110. 5: 140, 8: 144

Sztálin, sztálinizmus 1: 56, 3: 91, 4: 83, 531, 6: 102, 8: 7, 19, 40, 111

sztrájk 5: 54, 128

szükséglet 3: 8, 100

tanácsi önkormányzat 2: 128

társadalom 1: 62, 6: 158, 7: 6, 29

társadalomlélektan 4: 73

technokrácia 2: 105, 5: 73

technológiai mód 4: 32

termelési mód 1: 11,4 : 111, 7: 99

természet 7: 150, 8: 154

terror 7: 35, 49

tervezés 5: 122

tervutasítás 3: 65

totalitarizmus 8: 34

tőkeközösség 4: 13

tőkés termelés 4: 87

tőkeviszony 1: 9, 124, 3: 61, 4: 19,88

tömegkommunikáció 6: 147

tömegmozgalmak 8: 95

Törökország 6: 98

törvény 7: 39

Trockij, trockizmus 1: 57, 3: 89

tudomány 1: 54, 8: 127

tulajdon 2: 19, 127, 3: 39, 77, 4: 94, 5: 20, 162, 6: 137

tulajdonreform 3: 28, 41, 60, 71, 5: 132, 8: 144

Tungsram 3: 56

USA 1: 80, 2: 84, 6: 152, 7: 62, 72, 87,8: 121

utópia 8: 119

üzemi tanácsok (NSZK) 2: 121

üzleti bukás 1: 106

vagyonügynökség 8: 151

vállalkozás 3: 49, 56, 72, 4: 105, 5: 145

vallás 5: 34, 6: 36, 90

válság 4: 40

verseny 2: 20

vezetői alkalmasság 2: 140

világgazdaság 8: 47, 116

világkultúra 6: 54

Waffen SS 7: 102

zöldek 2: 53, 4: 64, 7: 65

zöldségmaffia 3: 53

zsidókérdés 6: 14, 42

A név- és tárgymutatót összeállította:  Szak Péter Otmár

A magyar és a kelet-európai rendszerváltás gazdasági, szociális és politikai sa­játosságai iránti érdeklődés az egész nemzetközi baloldalon egyre élénkebb és elmélyültebb. Ezt bizonyította a folyóiratunk által szervezett nemzetközi kon­ferencia is, amelynek anyagaiból következő számunkban kaphat ízelítőt az ol­vasó. Ez alkalommal a hazánk történetével – mindenekelőtt az 1956-os felkelésével – foglalkozó jól ismert angol baloldali kutató, Bill Lomax igen­csak meggondolkodtató tanulmányát közöljük. Különösen fontosnak azért tart­juk, mert a magyar „rendszerváltást" abban a történeti kontextusban tárgyalja, amelyet az új rendszer ideológusai – minden pompázatos forradalmi frázis el­lenére – egyszer sem mertek becsületesen megvizsgálni. Mennyiben bukott el 1989-90-ben 1956 szocialista hagyománya, mennyiben merült feledésbe, mennyiben tűnt el 1956 progresszív munkástanácsi öröksége a rendszerváltás restaurációs eufóriájának ködfüggönye mögött? (A szerk.)

***

Az 1956-os magyar forradalmat gyakran úgy tekintik, mintha az az értelmiségé lett volna, vezetői írók és egyetemisták; míg 1989 őszének eseményeit, a kommunista rezsimek hatalmának megdöntését Kelet-Európa szerte mint a „népek forradalmait" írják le. Világos, hogy az igazság ennek épp ellenkezője: a vé­gén még a kommunisták is rájöttek, hogy 1956 „népfelke­lés" volt, 1989-ben pedig az elitek cseréje, az értelmiség hatalomra jutása ment végbe. Hogyan lehetséges hát, hogy az ilyen elterjedt értelmezések ennyire ellentmondanak a té­nyeknek – miért állítja az ideológia a feje tetejére a világot? Az itt következő rövid írásban ezzel a kérdéssel foglalkozom.

1956 sok megfigyelő számára a liberális értékek győzel­mét jelenti a totalitarianizmus felett; 1989 a demokrácia diada­lát. Az ilyen jellegű értelmezések egyaránt elterjedtek a bal- és a jobboldalon. Sokkal többen szálltak szembe az 1956-os for­radalommal azon az alapon, hogy az a kapitalizmus restauráci­ójára irányuló ellenforradalmi kísérlet volt, mint ahányan kétségbe vonták az 1989-es változások céljait. Ugyanakkor, azt hiszem, ez az értelmezés is nyilvánvalóan visszájára fordít­ja az igazságot.

Hannah Arendt, a politikai filozófia egyik legkiemelkedőbb művelője azok közül, akik a magyar forradalmat liberális forra­dalomnak tekintették, azt a tényt emelte ki, hogy ennek célja – szerinte – nem a materiális nyomor enyhítése, a szociális felté­telek javítása volt, hanem valójában, a társadalom privilegizált tagjainak mozgalmaként, tisztán politikai szabadságjogok meg­teremtését célozta meg. Dicsérte a munkástanácsok szerepét, azonban csak addig, amíg azok kizárólagosan politikai intéz­mények maradtak. Azokat a kísérleteiket, amelyek a gyárak át­vételére, az ország egészét átfogó új gazdaságirányítási rendszer kidolgozásában való részvételre irányultak, Arendt eleve halálraítéltnek, végzetesen hibásnak tekintette.

Némileg paradox módon, Kemény István, a magyar szo­ciológus követi Arendtet abban, hogy a munkástanácsoknak csupán korlátozott szerepet tulajdonít, azonban, vele ellentét­ben, ő ezeket elsősorban gazdasági, nem pedig politikai intéz­ményeknek tekinti. Joggal dicséri a munkástanácsokat, amiért nem követeltek maguknak minden hatalmat, hanem egy olyan rendszerre törekedtek, amelyben nem lehetséges abszolút ha­talom; ám amellett is érvel, hogy a munkástanácsok egyáltalán nem kívántak maguknak politikai hatalmat: azzal csupán hiva­tásos politikusokat akartak megbízni.

Mindkét nézettel vitatkozni fogok, mivel ezek egyaránt ideologikus értelmezésnek tűnnek a számomra: egyik sem fér össze a tényekkel, s egyik sem méltányolja kellőképpen a munkástanácsok mozgalmának sem spontaneitását és eredeti­ségét, sem gazdag összetettségét.

Két magyar szerző, Fehér Ferenc és Heller Ágnes elgon­dolása szerint a magyar forradalmat leghelyesebben a „radiká­lis demokrata" terminus írja le. Ez a forradalom létrehozta saját, új és eredeti intézményeit, amelyek között éppúgy szerepeltek a munkástanácsok, mint a hagyományos politikai pártok. Így létrejött egy „új, radikális politikai közösség", s a szocializmus mint radikális demokrácia éledt újra. Az ő véleményük szerint éppúgy, mint szerintem, a munkástanácsok egyaránt voltak a gazdasági és a politikai emancipáció szervei.

A forradalmárok csaknem minden esetben abban a hitben tevékenykednek, hogy a világ újrateremtésében, egy új és igazságosabb társadalom megalkotásában vesznek részt, s a forradalmakra mindig jellemző volt az idealizmus és az önfelál­dozás szelleme, résztvevőiknek az a meggyőződése, hogy ügyük hatalmasabb, mint a puszta önérdek. Hannah Arendt ezt mint a forradalom újdonságát és kreativitását, eredetiségét reprezentáló, „forradalmi szellemet" említi, amely megteremti a közös cselekvés alapjait s az új népközösség létrejöttét inspirá­ló elveket. Meglehet, Shelley szavai fejezik ki legjobban e szel­lemiség lényegét: „Áldás volt megélni azt a hajnalt". Talán megengedik, hogy felidézzem ennek egyetlen megnyilvánulá­sát 1956-ból. Egy akkori fiatal joghallgató, aki a Nagybudapesti Központi Munkástanács tevékenységében működött közre, úgy emlékszik, hogy amikor a szervezetet betiltották, társai a követ­kező szavakkal bocsátották útjára: „Közöttünk éltél. Tudod, mi­ért harcolunk. Ha külföldre menekülsz, vidd magaddal az eszméinket is – a világ munkásaihoz. Nem a kormányokhoz, mert tőlük soha nem kértünk és nem is vártunk semmit. De a népek hadd tudják meg az igazságot…" Sok résztvevő számá­ra az 1956-os forradalom volt életének legfontosabb esemé­nye, s a legtöbb esetben mindmáig az maradt – ennek oka, azt hiszem, a forradalmi szellem részegítő erejében rejlik.

Véleményem szerint a forradalmi szellem gondolatát leg­jobban Rousseau-nak, a felvilágosodás filozófusának „általános akarat" fogalma világítja meg, amely a közjót, a társadalom ál­talános érdekét képviseli, az általános értékeket a partikuláris értékek helyett. Ezért tűnnek rendkívüli eseményeknek a forra­dalmak, ezért érzik úgy résztvevőik, hogy valami olyasmiben vesznek részt, ami nagyobb náluk, maguknál, s ezért tekintik e forradalmakat a filozófusok és társadalomtudósok „világtörté­nelmi" jelentőségű eseményeknek. S valóban, a forradalmak nem csak saját társadalmuk javát képviselik. Gyakran érezzük, hogy kihatással vannak az emberiség sorsára, az egész embe­ri fajra.

S ezért nem érzem úgy, hogy az 1989 őszi események megérdemelnék a „forradalom" nevet. Az egyik legélénkebb emlék, ami azokból a napokból megmarad, azoknak a kelet-né­meteknek a képe, akik Magyarországról Nyugatra menekültek, vagyis – ahogy leggyakrabban mondták – a „szabadságba". „Szabadságon" azt értették: „megmenekülés". Mi sem áll távo­labb a múlt forradalmait jellemző reményteli szellemtől. Nem jut eszembe egyetlen forradalom sem, amit az jellemzett volna, hogy a forradalmárok elmenekülnek hazájukból, legalábbis azelőtt nem, hogy a forradalmukat leverték volna. Ezekben az eseményekben sehol sem jelent meg a teremtés vagy az uni­verzalitás eleme: az emberek tisztán önérdekből cselekedtek. Ha egyáltalán beszélhetünk közös érdekről, akkor a rousseau-i „mindenki akarata" jöhet szóba legfeljebb – az egyéni vagy specifikus érdekek összege -, azonban semmi sem volt, ami akárcsak hasonlított volna is az általános akaratra. S ez nem csak a kelet-németek viselkedéséből látszik. Percekkel azután, hogy meghozták a döntést, amely lehetővé tette, hogy eltávoz­zanak, a magyarok sáskák módjára szállták meg a budapesti kelet-német táborokat: taxisofőrök, akik utasokat kerestek a ha­tárig, s mások, akik a kelet-németek járműveire vagy egyéb olyan tárgyaira alkudtak, amit azok nem vihettek magukkal. S ez igencsak elüt a magyarok 1956-os viselkedésétől.

Keserű és kegyetlen paradoxon, hogy az 1948-tól 1953-ig tartó sztálinista rezsim a közös emberség és szolidaritás érzé­sét hívta életre a magyar társadalom egészében, ez az érzést, amely oly tisztán mutatkozott meg az 1956-os forradalomban, s amely megannyi külföldi megfigyelőt is megihletett; a Kádár­rezsim liberálisabb korszaka viszont az önzés és szemé­lyes előmenetel törekvéseit erősítette, s aláásta a közösség és együttérzés szellemét, amely az elnyomás és közös ínség fel­tételei között virágzott. Az 1989-es események semmilyen módon nem képviselték az 1956-os forradalom szellemé­nek újraéledését – ellenkezőleg, azt tükrözték, hogy a Ká­dár-rezsim sikeres volt e szellem s az általa hordozott általános értékek megsemmisítésében, a népesség depolitizálásában, s abban, hogy az egyén viselkedését a közér­dek helyett az önérdek felé fordítsa.

A mai Magyarország, annak során, amit sokan a liberális demokráciába való átmenetnek tekintenek, a Kádár-évek örök­ségének terhét viseli. Az új demokratikus rezsimet egyre in­kább az a veszély fenyegeti, hogy elveszti legitimitását, s távolról sem világos, hogy megvannak-e a feltételek a liberaliz­mus és a demokrácia további együttélésére vagy akárcsak ar­ra, hogy a kettő közül egy is fennmaradjon. Liberalizmuson a hatalom megosztását és a korlátozott kormányzást értem; de­mokrácián pedig a társadalom valamennyi érdekének politikai képviseletét és artikulációját. A liberalizmus a hatalom korláto­zását, a demokrácia a hatalom elosztását követeli meg.

Valamennyi kommentátor megfigyeli az új politikai pártok gyenge társadalmi gyökereit s az emberek irántuk tanúsított apátiáját és érdektelenségét. Mindazonáltal ez nem azt jelenti, hogy a nép mindörökre visszavonult volna a politika színpadá­ról. Ellenkezőleg: 1990 októberének végén olyan spontán népi megmozdulás ment végbe, amelyet sokak 1956 őszéhez ha­sonlítottak. A kormány bejelentette a benzin árának 75%-os emelését, mire a taxisok és a teherautósofőrök sztrájkba kezd­tek, s blokád alá vették Budapest és a vidéki városok főbb híd­jait és főútvonalait. A pártok csaknem egyhangúlag elítélték a blokádot, mint egy szektor érdekcsoportjának alkotmányellenes cselekedetét. A közvélemény-kutatások viszont azt mutatták, hogy a lakosságnak több mint 80%-a támogatta a sztrájkot. Bár a kormány kezdetben a blokád erőszakos feloldását szor­galmazta volna, végül kapitulált, s jelentós engedményeket tett a sztrájkolóknak.

Az incidens a piacgazdaságra való áttérés okozta növekvő elégedetlenségből fakadt. Az elmúlt évben a termelés több mint 20%-kal esett vissza, az infláció pedig meghaladta az 50%-ot. A további piacosítás és privatizáció tervezett intézke­dései a jelenlegi ipari kapacitás több mint egyharmadának megszüntetésével s egymilliónál jóval nagyobb számú munka­nélkülivel járnak majd. Ez könnyen több mint hárommillió em­ber megélhetését sodorhatja veszélybe. S ha valamennyi érintett csoport a taxisokéhoz hasonló módon adna hangot elé­gedetlenségének, s hozzájuk hasonló támogatást kapna a la­kosságtól, az ország egyszerűen kormányozhatatlanná válna. Egy „általános akarat" megteremthetné a demokrácia foly­tonosságának alapjait, azonban a mai Magyarországon nem létezik „általános akarat". A „mindenki akaratának" érvényre jutása viszont vagy anarchiába sodorja az orszá­got, vagy visszatéríti a diktatúrához.

Számos megfigyelő rámutatott már Kelet-Európa új de­mokráciái korai összeomlásának veszélyeire s az esetleges „latinamerikanációra" – mind a Nyugat-Európától való egyre na­gyobb függőség, mind az esetleg katonai rezsimek létrejötté­hez vezető növekvő nacionalizmus tekintetében. Jómagam azonban úgy vélem, a katonai puccsokra kisebb az esély, mint arra, hogy fokozatos visszacsúszás történjék az autoritarianizmusba, amely esetleg professzionális vagy technokratikus jelle­gű is lehet. Magyarország főbb pártjai valamennyien liberálisak, azonban éppen a nagy liberális, John Stuart Mill mondta, hogy a politikusok az orvosokhoz hasonlatosak, a páciensnek pedig nem az a dolga, hogy a kúrát megszabja, hanem az, hogy be­vegye a doktor által rendelt orvosságot. Ahogy Magyarorszá­gon elmélyül a gazdasági és társadalmi válság, a liberális pártok egykönnyen megállapodhatnak egy szakértői kormány létrehozásában – a parlamentben nincs hiány közgazdászokból és ügyvédekből -, amely elrendelné és végrehajtaná a kúrát. Ezzel véget érne az a fajta demokratikus pártpolitizálás, ame­lyet Nyugaton ismerünk, ráadásul – egy ideig – egy ilyen fejle­mény a lakosság támogatását is élvezné. Végső soron azonban ez a szcenárió mindenképpen a demokratikus sza­badságjogok és az érdekek szabad artikulációjának és képvi­seletének legalábbis részleges felfüggesztéséhez vezetne.

Ez azonban nem az egyedül lehetséges forgatókönyv. Az autoriter út a – demokratikus módon kormányozhatatlan -"mindenki akaratának" elfojtásához és a hatalomnak egy szűk, bár meglehet, jóindulatú, civilizált és liberális elit kezébe adásá­hoz is vezethet. Ez a liberalizmus győzelmét jelentené a de­mokrácia fölött, bár kétséges, maga a liberalizmus meddig élné túl ezt a győzelmet.

Egy másik szcenárió szerint a politikai pártok és a civil tár­sadalom más intézményei – a szakszervezetek, érdekcsopor­tok, polgári egyesületek – olyan irányba fejlődnének, hogy képesek legyenek a társadalom egészének tágabb érdekeit to­vábbítani, artikulálni, kifejezni és képviselni. Ehhez az embe­reknek a jelenleginél jóval szélesebb körű részvételére volna szükség a politikai folyamatokban és a döntéshozásban. Így létrejöhetnének azok a feltételek, amelyek mellett a liberaliz­mus és a demokrácia egyaránt tovább élhet. Annak azonban, hogy ez következik be, nem sok jelét látom.

Egy harmadik lehetőség 1956 forradalmi szellemének újra­éledését vonná maga után, s ezzel a „mindenki akaratának" át­alakítását egy új „általános akarattá". Nehéz elgondolni, hogy egy ilyen mozgalom milyen más ideológiai kifejezést találhatna magának, mint a szocializmust – amely a társadalom általános érdekeit képviseli a piac partikuláris érdekeivel szemben. 1990 őszén a magyar író, Konrád György, korának általános vélemé­nyét tükrözte, amikor azt mondta, hogy „a kapitalizmus az az ár, amit a demokráciáért fizetnünk kell". Ám Kelet-Európa ma azzal a veszéllyel néz szembe, hogy meglehet: a kapitalizmus ára éppen az lesz, hogy a frissen kivívott demokrácia nem él soká. Másfelől viszont könnyen lehetséges, hogy a demokrácia megmentése a szocializmus eszméjének feltámasztásával ér­hető el.

1956 radikális demokrata és, sok tekintetben, szocialista forradalom volt. Még ha egyáltalán forradalmaknak nevezhetők is az 1989-es események, akkor is inkább liberális, semmint demokratikus forradalmak voltak. Valóban, sokan a történelem végét és a szocializmus halálát látták bennük. A liberalizmus azonban felettébb gyönge alapot nyújt a demokráciához. A de­mokrácia összeomlása és a valamiféle autoriter kormányzás­hoz való visszatérés ellen a legerősebb garanciát talán egy újfajta népi szocializmus megjelenése adná, amely hangot és képviseletet nyújtana azoknak az érdekeknek és csoportoknak, amelyek a mai rendszertől egyre jobban elidegenednek és el­távolodnak, vagy éppen eltávolíttatnak.

1956 szocialista szellemének újjászületése megdöbbente­né az írástudókat, a világot pedig ismét szilárdan talpára állíta­ná.

(Ford.: Szalai Miklós)

A világ látszólag a politika körül forog. A politikusok háborúba viszik népeiket, a politikusok forradalmak élére állnak – életek milliói függenek egy-egy politikai döntéstől. S békeidőben is: egy-egy kormány sorsa, egy-egy párt felülkerekedése vagy szétesése, egy-egy politikus országlása és halála, népszerűsé­gének növekedése és elmúlta – úgy tűnik, a világ fordulását a politika határozza meg. A jelenlegi magyar társadalomban do­mináló erők is úgy igyekeznek beállítani a helyzetet, mintha a politika változásai azonosak lennének a társadalom változásai­val, vagy legalábbis pontosan azokat fejeznék ki.

Pedig a politika – bármekkora jelentőséget tulajdonítunk is neki időnként – csupán akcidentális része a társadalmi lét­nek (miként a vulgármarxisták és a gyakorló kapitalisták által fetisizált gazdaság is csak az). S ha az efféle részben – mint mondani szokták -, miként cseppben a folyó vagy a tenger, az egész tükröződik is, a cséppel sem szomjunkat oltani, sem raj­ta hajózni nem tudunk. A politika vagy a gazdaság meghatáro­zó része a társadalomegésznek, de ha a társadalmat pusztán ezek törvényei által véljük mozgathatónak vagy akárcsak értel­mezhetőnek, törekvéseink eleve kudarcra ítéltetnek.

A politika mint fétis

Más-másképpen, de mindegyik XX. századi társadalom feti­sizálja a politikát. A szocialistának és a fejlődőnek nevezett társadalmak a hatalommegragadás és -megtartás értelmében, a polgári társadalmak a pártküzdelmek formájában. Mindenütt úgy tűnik, az egyes ember és az emberiség élete, jelene és jö­vője elsősorban attól függ, hogy saját hazánkban és a világban milyen politika kerekedik felül. S mint a tévhitek általában, rész­legesen persze ez is igaz, nagyon is igaz, hiszen egy-egy poli­tikai döntés a szó szoros értelmében is elpusztíthatja az egyes embert vagy akár az egész emberiséget is. Mégis a politika – bárhogy is törekszik olykor az élet minden mozzanata fe­letti ellenőrzésre – rendre szűkebbnek bizonyul a társada­lomnál, annak mozgásalt nem tudja mind politikaivá csa­tornázni, s így a társadalmi mozgások előbb-utóbb rommá porlasztanak minden politikai építményt.

A politika mint többszintes építmény

A politikának különböző szintjei vannak. Politika az is, hogy személyek harcolnak egymással a hatalomért (a gyakorlatban mindig erről is szó van); az is, amikor érdekcsoportok, lobbyk ütköznek (a pártrendszerű politika idealizálói úgy állítják be, mintha semmi más, csak ez, a csoportérdek-artikuláció volna a politika); de a politika szintjón írható le az is, amikor valójában eltérő kultúrák, értékrendszerek összeütközése zajlik nemzetek között és nemzeteken belül; s politika az is, amit „a világpolitika sakkjátszmájának” neveznek (s amikor néhány, gazdasága vagy/és hadserege által naggyá tett hatalom hivatásos politiku­si elitje sakkozik emberek millióinak életével a világ erőviszo­nyainak átformálására).¹ Ezek a szintek összekeverednek, a politikai gyakorlatban teljesen áthatják egymást, s mivel a politi­ka² nagymértékben befolyásolja a társadalmak életének alaku­lását („eredményes” működése akár háborúba vagy gazdasági összeomlásba is torkollhat) a személyi vetélkedések vagy az erősebb lobbyk részérdekei valóságos – társadalmi – súlyuk­hoz mérten aránytalan szerephez juthatnak a történelem alaku­lásában.

A politika korlátai

A politika mindazonáltal nem uralhatja (csak befolyásolhatja) a társadalom életét: az él, működik, „megy” a maga útján; megy abba az irányba, amelybe megszámlálhatatlanul sok vektorá­nak (összetevőinek és körülményeinek) eredője mutat, s ame­lyek közül maga a politika csak egy lehet. Hiszen pl. az amerikai polgárháború mint politikai küzdelem alapvetően átfor­málta ugyan az Egyesült Államok társadalmát, de azok a társa­dalmi erővonalak (pl. az Észak és Dél gazdasági struktúráját, társadalomszerkezetét és ezekből is fakadó politikai stílusát jel­lemző különbségek), amelyek már jóval e háború előtt kialakul­tak, máig érzékelhetőek. Az utolsó Romanovok, Lenin, Sztálin vagy Gorbacsov politikája eléggé különböző, s nem tagadható, hogy mindegyik rajta hagyta a bélyegét Oroszországon; az orosz társadalomnak mégis vannak olyan vonásai, amelyek behatárolják a politikai fordulatok lehetőségeit is. A társadalom a politikával szemben egyébként korántsem mindig mozgása lassúbb hömpölygésével bizonyítja szélesebb voltát. XVIII. La­jos politikai kormányzatát a francia társadalom már akkor anak­ronisztikusnak nyilvánította, amikor a politikai forradalom még nem söpörte el, s a bolsevik pártok sem attól vesztették el tö­megbázisukat, hogy hívő nemzedékei kiöregedtek, s az újak – politikailag – elfordultak tőlük, hanem attól (jóval korábban), hogy az ún. államszocializmus társadalmaiban olyan mozgások jöttek létre, amelyek nem termelték újra ezt a hitet: a társada­lom fejlődése objektíve nem mutatott ebbe az irányba, leg­alábbis nem e társadalmak közvetlen jövőjeként.

Ámde ha tudjuk is, hogy a politika egy csupán a társada­lom alrendszerei közül, a politikai aktivitás következményeinek bűvöletében mégis könnyen válunk homo politicusszá (miként másfajta aktivitásaink bűvöletében egyoldalú – s ezáltal korlá­tozott – homo oeconomicusszá, homo faberré, homo criminalisszá stb. is), hiszen a társadalom alrendszere így a politika is, részszempontokat képviselvén hajlamosak az egyes embert is egyoldalúsítani, egy-egy képességére egyszerűsíteni, a társa­dalmi lét egy-egy szeletéhez – s szinte csak ahhoz – hozzá­rendelni. S mivel tévhit az, hogy a politika létünk legfőbb meghatározója, e hozzárendelődés is eleve csak szűkítheti, korlátozhatja az egyes emberek és a túlságosan politika-centri­kus társadalmak lehetőségeit.

A politika funkciói

Mire is való a politika? A legkézenfekvőbb, hogy alapvető funk­ciója az érdekek képviselete. A politikai erők természetesen megjelenítik egyes társadalmi csoportok érdekeit, de a politika mégsem csupán érdekképviselet. A társadalom érzelmi reak­cióinak kifejezője? Ez is, de lényegét nem írtuk le ezzel. Az a társadalmi alrendszer, amely a többi alrendszer egyensúlyának létrehozója? Ez deklarált célja lenne, de a társadalmi egyen­súlyt sosem a politika hozza létre; ha a társadalomban létrejön ilyen egyensúly, akkor rendszerint adódik olyan politikai erő is, amely ezt megjelenítő „egyensúlypolitikára” képes.³ Az egyen­súly azonban, mint mondtuk, létrejön, nem „csinálják”. A politi­ka egyik lényegi vonása viszont éppen az, hogy állandóan „csinálni” igyekszik az integráció folyamatát, állandóan a társadalomegész szerepében kíván fellépni, mint annak alanyi képviselete.⁴

A politika mint maszk

A politikának, amikor a „kormánypolitikát”, a hatalmon lévők po­litikáját jelenti, elsődleges jellemzője a rendszerapológia. Ez természetes, hiszen a társadalom integráltsága az adott rend­szer fennállásában érdekeltek számára a rendszer minél za­vartalanabb működésének függvénye. Ennek az apologetikus törekvésnek alapvető hamisítások a következményei. Mivel a rendszert magát stabilnak, széthúzó mozgások által nem fenyegetettnek Igyekeznek feltüntetni, kénytelenek ezek helyett a valóban statikus, visszahúzó elemeket láttatni mozgónak: így jön létre az a képzet is, miszerint a politiká­ban bekövetkező változások alapvető változásokat jelente­nek a társadalomban, jóllehet valójában a radikális (társadalmi változásoknak feltüntetett) politikai változások esetleg éppen a társadalom lényegi mozdulatlanságát biz­tosítják. Egyes politikai döntések persze alapvető változásokat hoznak a társadalomszerkezetben (e tény tette oly erőssé a politikai forradalmakba vetett hitet a most magunk mögött ha­gyott száz évben), a politika azonban nem képes többre, mint amit a társadalomszerkezet egésze lehetővé tesz számára. Ezt határolta be természetesen a magukat politikailag „szocialistá­nak” nyilvánító társadalmak lehetőségeit is a számukra adott feudalisztikus-bürokratikus és kezdetlegesen kapitalista feltéte­lek között; másfelől viszont, mivel az e társadalmakban hozott politikai intézkedések azért jelentős társadalmi változásokat is okoztak, a Kelet-Európában 40 – illetve 70 – év alatt létrejött változások hasonlóképpen kemény korlátokat jelentenek a je­lenlegi restaurációs politikai erők számára. (Ez még a politikai stílus mozgásterére is hatással van: A. Pribelsky osztrák kultúr­antropológus a külső szemlélő tárgyilagosságával figyelte meg például már nem sokkal az 1990-es magyarországi választá­sok után, hogy a győztes MDF image-át megszabó „nyugodt erő” sem más, mint a kádárizmus évtizedeken át sikeresnek bi­zonyult politikai stílusának közvetlen továbbvitele.)

A politika mindig változtatja a társadalmat, de mert maga a változtató politika is összetett – nem beszélve a változtatandó társadalomról -, hatásai korántsem vezethetők le az adott poli­tikai erő deklarált céljaiból. Meghökkenünk az ateizmus, az in­ternacionalizmus és a közösségelvűség évtizedei után előhömpölygő vallásosságon, nacionalizmuson és gazdaság­-centrikus individualizmuson, s azzal magyarázzuk, hogy mind­ezek eddig is jelen voltak, csak a „szőnyeg alá söpörve”. Ha azonban csupán erről lenne szó, e hatások mégiscsak valame­lyest gyengültek, nem pedig erősödtek volna. Valójában az a helyzet, hogy maguk a „szocialista” rendszerek, e rendszerek politikai hatalmai is táplálták a vallásosságot, a nacionalizmust, a gazdasági individualizmust; s nemcsak hiányuk által, nem­csak ellenzéki ideológiákként, hanem a rendszer immanens vo­násaiként is: a „szocialista” ideológiát vallásos szerkezetben próbálták terjeszteni, a „szocialista” államok létrejöttük „világfor­radalmi” illúzióját gyorsan zárójelbe téve nacionalista egysé­gekként szerveződtek meg, s a gazdasági individualizmust sem csupán e rendszerek gazdasági irracionalizmusa erősítet­te – mintegy közvetett hatásként -, nem, a kezdeti önfeláldo­zás-propagandát hivatalosan is az egyéni gyarapodás központi értékké emelése és a közösségi struktúrák szétzúzása követte. A jelenlegi állapot tehát nemcsak visszahatás az államszocia­lizmus évtizedeire, hanem annak egyenes következménye, építménye is, mint ahogy magát a – felemás – polgárosodást is ezek a rendszerek alapozták meg a kelet-európai régióban. Ám ez nem azt jelenti – mint sokan értelmezik -, hogy az állam­szocializmus csupán a kapitalizálódás egy torz útja; ezek a po­litikai rendszerek természetesen nem kapitalizmust akartak létrehozni; azonban a társadalom valóságos integrációját (s ezen keresztül a politikát is) ebben az esetben is a társada­lomegészben adott feltételek határozzák meg.

Ez a meghatározottság persze ugyanakkor sohasem mű­ködik fatális eleve-elrendeltségként, a politikának mindig mód­jában áll több lehetőség között választania, s így a feltételek nem mentik föl. (Választhatja például azt is, hogy felismeri: az általa képviselt politikai-ideológiai célok az adott történelmi pil­lanatban nem tudnak a társadalmi mozgások eredőjeként ér­vényesülni, így hatalmi képviseletük nem aktuális, s a hatalomátvétel vagy -megtartás mint politikai cél az adott pilla­natban önpusztítást eredményező tévedés.⁵ )

A politika mint hamis tudat

Ennek ellenére a politikai elvek képviselői igen gyakran meg­próbálnak erőszakot tenni a társadalmon. És nemcsak a politi­ka által kitűzött irányok és a társadalom adottságainak ütközéséről van szó, mint eddigi példáinkban; sok esetben nem az a lényeg, hogy a társadalom nem mozdul a politika szándékai szerint, s ezáltal deformálja azok kifutását, hanem az, hogy a társadalom nagyon is mozog, de nem abban az irányban, amelyben a politika e mozgásokat kifejezni, képvisel­ni véli. Véleményünk szerint ez történik ma Magyarországon is, ahol a politikában olyan célok fogalmazódtak meg, amelyek a társadalom egyes rétegeinek ideológiai várakozásaihoz kap­csolódnak, de nem azokból a társadalmi feltételekből indul­nak ki, amelyek az 1990-es évek Magyarországát jellemzik.

Az ilyen széttartó tendenciák – társadalmi és politikai moz­gások viszonyában – különösen két jellegzetes helyzetben szoktak előfordulni: Az egyik, amikor egy ország politikai rend­szere valamely külső erőkényszer alatt alakul: a politika ilyen­kor azért szakad el a társadalomtól, mert ahelyett, hogy annak különösségét juttatná érvényre a külső erővel szemben (önma­gát a társadalomból építve fel), a külső erők diktátumainak esz­közévé válik saját társadalmával szemben. Ez akkor is érvényesül, ha közben-közben a nemzeti politika igyekszik túl­járni a föléje nehezedő külső erők eszén. A másik tipikus eset, amikor a társadalomban kifejletlen a politikai tudatosság, s ezért olyan ideologikus gyökerű politikai erőket segít hatalomra, amelyeknek ideológiáját – tévesen – érvényesnek érzi saját vi­szonyaira. (Itt is alkalmas példa a 17-ben egy militarizált pa­raszt-birodalom elégedetlenségi hullámán uralomra jutott bolsevik párt vagy a kelet-európai társadalmak demokratizációs és modernizációs szükségleteinek hullámán uralomra jutó nemzeti-konzervatív ideológiáké.)

A politika rendszerapologetikus szerepének csak egyik össze­tevője az, hogy a politikai mozgásokkal a társadalmi változáso­kat vagy azok hiányát próbálja elfedni. A „politikai” szemlélet azzal is jár, hogy az adott rendszerhez való viszonyulások szinte mindegyikét „átpolitizálja”, így a rendszernek a rend­szer tagadásában kifejeződő ellentmondásai nem a rend­szer lényegeként jelennek meg (amik valójában), hanem egy tagadó – politikai – részérdekként, partikulárisként, s ez a rendszer megváltoztatásának esélyeit nagymértékben csökkenti.⁶

Ha azután mégis bekövetkezik egy forradalom, olykor még ez is lehet konzerváló hatású: mivel önmagában nem változtat­ja meg a társadalmat, radikális politikai jelenségeivel elfedheti, elleplezheti a valóságos viszonyokat, ha másban nincs lényegi változás. Sőt, még amikor valódi társadalmi átalakulás kifejező­je a politikai forradalom (mint pl. a nagy francia forradalomban), a politikai síkra terelés akkor is szubjektivizál, partikularizál (a francia forradalomban is így kompromittálta némiképp a politi­kai cselekménysor magukat a társadalmi mozgásokat is).

A politika haszna

Persze, mint említettük, a politikának megvan a maga aktív, alanyi szerepe a társadalom mozgásai között, és ez igen pozi­tív szerep is lehet. A politika döntésein keresztül, új intézmé­nyek, új jogrend, új viszonyulásmódok kialakításával nagyon is beleszólhat a többi társadalmi szféra alakulásába; terelheti a társadalom egészét valamilyen irányba; s legfőképpen mozgó­sítja a társadalmi lét minden változás szempontjából legfonto­sabb elemét: maguknak az embereknek az aktivitását. A politika nemcsak elleplez, de tudatosítja is a társadalom viszo­nyait; nemcsak hatalmi súllyal fékezi a haladást, de el is távolít­ja a haladás hatalmi akadályait; nemcsak manipulál, nemcsak egyensúlynak hazudja a társadalom egyensúlytalansági állapo­tait, de technikát is ad a társadalom erőinek ahhoz, hogy a va­lóságos viszonyoknak megfelelő egyensúlyok politikai kereteit megteremtsék.⁷

Mindazonáltal az eddigiekből is következően az eredmé­nyes politikai magatartásnak keskeny útja nyílik. Ha – az „exigenciák tudományához” illően – a társadalmi mozgások éppen adott eredőjére, a jelenre függeszti figyelmét, nemigen kerülheti el azt, hogy konzervatív erővé váljon. Ha meg a jövővel jegyzi el magát, óhatatlanul voluntarizmusba torzul, hiszen „egymagá­ban” sohasem képes a társadalom valamennyi hatótényezőjét (azok összjátékát, kapcsolódásaik, ütközéseik, egymásba való átmeneteik együttes hatását) helyettesíteni, a valóságos jövőt helyettük egyedül felépíteni.

A politika mint a tükör homálya

A politika következésképpen igen ritkán, s rendszerint akkor is csak rövid ideig kerül abba a helyzetbe, hogy a társadalom va­lóságos erőviszonyainak, a valóságos mozgások eredőjének kifejeződése legyen.⁸ Politikai erők, politikák és politikusok igen gyorsan felélik hitelüket, „elszakadnak” a társadalomtól. De a politika természetének dialektikájához tartozik az is, hogy ez is látszat csupán. Huzamosabb hatalmon maradásra csak olyan politika képes, amely valamilyen értelemben kon­szenzusra jut a „néppel”: lehet, hogy utálják, de valamit elfo­gadnak belőle; valamely vonása a közgondolkodás tükrözője.

Az államszocializmus története is azt mutatja, hogy noha leg-emberellenesebb korszaka Európában a Sztálin által irányított időszak volt, nem ezt söpörte el az általános elutasítás: a rend­szer akkor omlott össze, amikor a hatalmon lévő politika már minimális tömegtámogatást sem tudott szerezni eszméinek, céljainak.⁹ (Sztálin koráról ez nem mondható el: abban az idő­ben nem csupán azért sikerült a hirdetett ideológiának híveket szereznie, mert az emberek naivabbak, egy újabb csalódásra felkészületlenebbek voltak, hanem nagymértékben azért, mert a politikai hatalom adott formája alkalmas volt a társadalmi erők közti eredő – a paraszti országban zajló eredeti felhalmo­zás és erőltetett ütemű iparosítás, a katonai-bürokratikus biro­dalomirányítás és a hozzá kapcsolódó nagynépi nacionalizmus, a mélyen gyökerező cárkultusz és egalitariánus kollektivizmus eredőjének – megjelenítésére.¹⁰ )

A politika tehát egyszerre tükrözi is a valóságos viszo­nyokat, meg el is torzítja őket: tükrözi, amennyiben min­dennapi gyakorlatát azokra építi; s torzítja, amennyiben egyetlen iránynak tünteti fel (ti. egyetlen irányba igyekszik terelni) a vektorok sokaságát.

A politika mint alrendszer, avagy miért ilyen a politika?

A politika persze nemcsak a legújabb korban vált a társadalom életében meghatározó erővé. Jóllehet a szabad polgárok összességét aktivizáló, a modern korban is használatos értelmé­ben – mint a szó etimológiája is utal erre – a politika a görög poliszban születik, semmi okunk rá, hogy kizárjuk fogalmából a poliszok kialakulása előtt már létezett azon formáit, amelyek­nek megfelelőit a ma politikájában is megtaláljuk. Ilyen értelem­ben a politika a hatalom születésével, illetve a társadalom belső differenciálódásának megjelenésével egyidős.

A kezdetektől fogva kettős funkcióról van szó.

Egyfelől minden közösségnek, minden társadalomegy­ségnek működnie kell kifelé, pragmatikus gyakorlattal ér­vényesíteni kell a közös érdekeket. (Például az adott társadalomegység hatalmát: a háborúkban megnyilvánult ér­dekütköztetések kezelésére a háborúk után/között is szükség van; mihelyt erre pl. két törzs viszonyában sor kerül, ez már politika.) A hatalom „kifelé”, mások felé megkísérelt érvényesí­tése azután mindig is a politika egyik meghatározó oldala.

Másfelől a társadalom belső differenciálódása, eltérő hely­zetű csoportok elkülönülése azt hozta magával, hogy megkér­dőjelezhetővé vált a társadalomegység élén állók, az irányítók legitimitásának abszolút volta. (Amely magától értetődően csak addig abszolút, amíg a közösségnek abszolút – közvetlen – el­lenőrzése van fölötte.)¹¹ Ez ahhoz vezet, hogy megindul a harc a társadalomegységen belüli hatalomért (hiszen ha a hatalom nem abszolút, akkor megszerezhető) – s ez a poli­tika másik döntő összetevője.

Mindebből azonban eleve következik az is, hogy a politika mindenképpen partikularizál. A hatalom mindenképpen a rész uralma, egy rósz uralma a többi felett, akár belső, közös­ségen belüli, akár külső, más közösségek feletti hatalomról van szó.

A politika tehát mindig tartalmazza a pragmatizmus mozzanatát, és mindig partikuláris, e vonásai a legkülön­bözőbb társadalmakban érvényesülnek, s okozói a fentebb már említett kettősségnek: társadalomtükröző és egyszer­smind -torzító természetének. A polgári társadalomban azon­ban jelentős módosulás következik be: bár korábban is vannak a politikát többé-kevésbé hivatásszerűen űző férfiak (és nők), a polgári társadalomban minden – s így a politika is – eszközzé válik, s mint ilyen professzionalizálódik, mind körülírtabb szak­szerűséggel fejlődik ki.¹²

A politika a polgári társadalomban

A politika modernkori (polgári) kifejlődésének is kettős követ­kezménye van. Egyfelől közelít a társadalomhoz, mindinkább az emberért valóvá válik: ez következik eszközzé tételéből is. (Mint ahogy a polgári társadalom ekképpen mindent elindít egy­fajta humanizáció felé.) Másfelől, mivel professzionalizálódik, ez körülírtságának növekedését is jelenti: önálló szubsztancia­ként, önálló társadalmi alrendszerként rögződik. Ez fokozza partikularitását, a politika mindinkább távolodik a társadalomtól, mindinkább mechanizmussá, s ezáltal mind embertelenebbé is válik. (Ez is mindennel így van a polgári társadalomban.)

A polgári társadalmat minden tekintetben az a kettősség jellemzi, ami a piacgazdaságot: a kínálat az emberek igényei­ben megmutatkozó kereslethez igazodik; de ezt a keresletet a piaci konkurencia miatt mindenképpen befolyásolni kell. A poli­tika is a kereslethez igazodó: ezt fejezi ki széles körű érdek­képviseleti rendszere; ugyanakkor széles tömegek számára azt sugallják, hogy a politika képviselete csak alapos szaktudással lehetséges, amelyhez e tömegeknek nem kell érteniük.

A polgári politika természete igen látványosan mutatkozik meg a mi régiónk mostani átalakulása során is. Egyrészt látvá­nyosan robbant be ide a politikai pluralizmus: az érdekképvise­leti szerveződés. (Valójában csak explicitté váltak azok a viszonyok, amelyek eddig nem voltak azok: korábban is voltak érdekcsoport-ütközések, de ezek többnyire a színfalak mögött maradtak, ritkán bukkanhattak felszínre.) Másrészt a politikától való elfordulás, annak az „osztozkodó hivatásosokra” bízása nemcsak a különböző csalódások csömörének a következmé­nye, de sokszoros visszajelzésével táplálja ezt az elfordulást maga a politikai vezetés is, melynek mintha érdeke lenne a tö­meges passzivitás. (A polgári társadalmak politikai viszonyai már jó néhány évtizede mutatják, hogy ez így is van.)

A marxizmus ellentmondásos viszonya a politikához avagy elvetélt kísérlet az alrendszerjelleg felszámolására

Marx a társadalomegész megváltoztatását tekintette mozgalma céljának. A változtató mozzanatot – pl. a Feuerbach-tézisekben – erőteljesen kiemelte. Ha életműve egészét tekintjük azonban – éppen mert társadalomegészben gondolkodott -, a politikai (forradalmi) mozzanat nála csak az Egész változásával össz­hangban értelmezhető, egy olyan, a társadalom minden jelen­tős szférájára kiterjedő rendszerváltás során, amely azután a részrendszereket – s így a politikát is – felszámolja, helyeseb­ben feloldja az alanyivá váló társadalomegészben. Mind­azonáltal – minthogy szemléletének lényegeként a tőkés rendszer egészének tagadása vált közismertté – Marx úgy vált „izmusának” névadójává, mint a rendszer egésze ellen indított koncentrált támadás szimbóluma. A koncentrált támadás vi­szont egyetlen centrum elleni támadás, s a szemlélet itt már átcsúszik a politikai partikularitás terepére. Az osztályharc mindinkább a tőkés hatalmi centrumok elleni politikai harcot kezdett jelenteni; az osztályharcos politikai mozgalom – kora­beli ellenfelét másolva – maga is centralizálódott, Marx pedig – s ez már csak az ő szemlélete ellenében volt lehetséges – e centralizált világkép szimbólumává, a világrend középpontjában álló mindentudó Atyává stilizálódott.

A szocialista mozgalom további története során megpró­bálták áthidalni azt az ellentmondást, amit az okoz, hogy a cél az Egész megváltoztatása, s ezt mindinkább egy részre, egy alrendszerre – s mindinkább csak erre (ti. a politikára) – építve kísérelték meg elérni.¹³ Feltételezték – régebbi írásainkban ez nálunk is felbukkan -, hogy az ellentmondást az oldja fel, hogy szocializmusként éppen egy politikai társadalom jön létre, ame­lyet minden elemében áthat a politika, s a politika partikularitá­sa, a társadalomegésztől való elkülönültsége ezáltal szűnik meg. Az átpolitizálást – tudjuk – az államszocializmus modelljé­ben a gyakorlatban is megpróbálták keresztülvinni, de mivel ki­derült, hogy a politikai alrendszer sehogy sem képes lefedni az egész társadalmat – „törvényének szövedéke mindig felfeslett valahol”-, így az államszocializmus hatalmi politikája váltott, és a társadalom depolitizálásával mintegy nyilvánosan is beismer­te, hogy feladja korábbi rendszerváltó elképzeléseit. (A hatal­mat ekkor még nem adták fel, pedig ez lett volna a konzekvencia.)

Egyetlen alrendszerének meghódításával nem lehet egy rendszert megváltoztatni, de ez másfelől azt is jelenti, hogy az alrendszer ki sem vonható a rendszer hatása alól, vagyis nem lehetséges pl. külön „kommunista” politika – a pol­gári világtársadalom fennállásáig csak polgári politikák lehetsé­gesek. (Szándékaiktól függetlenül a kommunista pártok is csak polgári politikát tudnak folytatni – feltételezve természetesen, hogy a polgári politika a nemzetek és tőkék érdekviszonyaiban megjelenő tőkés világrendszer viszonyainak artikulációja is, és nem szűkül le a demokrácia technikáira.) A tipikus tőkés-pol­gári politika persze jelentősen különbözik a rendszer radikális ellenzékének szerepét betöltő kommunista politikától abban is, hogy míg a kommunista felfogás a rendszer egészéhez igyek­szik viszonyulni, tagadván azt, a polgári politika a rend­szeregészet igyekszik eltüntetni az alrendszerek mögött. (Nem kell itt feltétlenül tudatos manipulatív törekvésre gyanakodnunk: a polgári gondolkodás eleve igyekszik mindent relativizálni; nincs egyetlen törvénye, egyetlen orákuluma, a rendszere lé­nyegét megragadó egyetlen bölcsessége, hiszen a rendszer alapját adó viszonyok is sok tőke versenyén nyugszanak.)

Hogyan lehet meghaladni a politika mai korlátait?

A társadalomegész helyébe semmiképpen sem léphet a politi­ka. De a humanizációs tendenciák és a fokozódó ellélektelenedés kettősségéből elmozdulhat a társadalom a humanizáció felé; a politika, a politikai cselekvésmód közelítése a társadalmi folyamatokhoz nem feltétlenül illúzió. Amikor egy szellemi ter­melési mód kialakulásáról beszélünk, a politika vonatkozásá­ban azokra a folyamatokra gondolunk, amelyek a szellemi munka szerepének rohamos növekedésével a tőkés társada­lom minden területén végbemennek. E folyamatok közös voná­sa, hogy mindazt, amit korábban a tőke eszközzé változtatott – a tőkés társadalom keretei között még esz­közként működve, de – alanyiasítja. (Maga a szellemi munka is ilyen: a tőkés társadalomban eszközzé vált, de a befektetett alkotó energiák révén alanyi szerepét sosem veszti el, sőt, megteremti a holt eszközök „alanyiságát” is; elég, ha csak a múlt századi gépek és a komputertechnika különbségére gon­dolunk.) A szellemi munka szerepnövekedése nemcsak alanyiasít, de aktivizál is, méghozzá az emberek mind nagyobb tömegeit. (Sokat szidjuk az informatikai forradalom azon követ­kezményét, hogy ez a technika az embereket képernyő elé szegezi, passzivitásra kárhoztatja. A használatmód persze az adott társadalom viszonyaiból is következik, amelynek a rend­szer konzerválása végett érdeke az emberek passzivizálása; a lényeg azonban nem ez, hanem az, hogy a múlt századi gyár­üzem munkásainak lehetőségeihez képest az e technika által lehetővé tett potenciális aktivitásfok összemérhetetlenül meg­növekedett.)

A politikában ugyanezek a folyamatok játszódhatnak le. A tudatos aktivitás szélesedik (hiszen a szellemi munkavégző po­litikai aktivitása kimutathatóan nagyobb); s ami a politikának a társadalom felé közeledése szempontjából még fontosabb, nő az egyéni részvétel alanyisága, az egyén számára fontos dolgok politikai artikulációjának lehetősége.

Mindebből azonban egészen újfajta politikai magatartások következnek. Nemcsak a tagadás formájában, ahogy pl. a fun­damentalista Zöldek alternatívát hirdettek meg a parlamenti de­mokráciával szemben, hanem abban is, hogy a pártpolitika mindinkább átadja a helyét az egyének konkrét célokat szolgáló összefogásán¹⁴ alapuló politizálási módoknak: ad hoc mozgalmaknak, állampolgári kezdeményezéseknek.

Ha a centralisztikus államszocialista kísérletet az „egyetlen törvény” dogmatizmusával, a polgári társadalmat a „nincs álta­lánosan érvényes törvény” liberalizmusával jellemezhetjük, az alakuló szellemi termelési mód politikai szemléletét (mint ahogy általános szemléletét is) a „több egyenrangú általános érvényű törvény” egyidejű elfogadásával írhatjuk le. Hogy ez mit jelent?

Ez a szemlélet társadalomegészben gondolkodik, de azt nem próbálja egyetlen rohammal meghódítani, tudja, hogy arra sen­ki sem jogosult: minthogy a rendszeregész – különböző met­szeteiben szemlélve – mindig több, egyidejű rendszer, ezért leírni is csak több, egyidejű igazsággal lehet. Ha pedig több az igazság, akkor egyik sem tarthat igényt kizárólagos ha­talomra az Egész felett, de mindegyik igényt tarthat arra, hogy az Egészben érvényesíthesse magát. Ez a szemlélet nem tud hatalomért (azaz kizárólagosságért) küzdő pártok­ban gondolkodni, csak egy-egy ügy érvényesítéséért való összefogásban (s az ember élete során így igen sok különbö­ző ügyet vállalhat fel, hol ezzel, hol azzal alkotva szövetséget: az embereknek egy ilyen politika-felfogásban nincsen egyszer és mindenkorra szabott helyük). S minthogy a társadalomban az érdekek eleve így oszlanak el, ha egy ilyen „politikai” felfo­gás – a társadalom hagyományos politizációja helyett a politika társadalmasítása – uralkodóvá válik, ez valóban a „politika” és a társadalom összeolvadását, a „politika” va­lóságos megszűnését jelentheti.

Jelenünk azonban ettől még igen távol áll. A „politika” fénykorát éli, mindent meghatározni látszik. És – megint – mindinkább elszakad attól a társadalomtól, amelynek érdekvi­szonyait kifejezni ígéri.

Jegyzetek

1 S persze ebben a világpolitikai sakkjátszmában egészen kis országok is részt vehetnek, sőt, a világpolitikai lépték – hiszen ez szemlélet kér­dése – bármilyen helyi politikában érvényesíthető.

2 A „politikán” a továbbiakban mindezt együtt értjük. Mint ahogy együt­tesükben tekinthetjük „politikának” pl. a kormányzati-jogi politikát, a po­litikai érdekképviseletet és a közvélemény nyomását, amelyek igen eltérő módon „politikaiak”, de egy társadalom politikai élete ezekből, ezek egymásra hatásából összetevődő (al)rendszer.

3 Talcott Parsons sokat idézett modelljében a társadalom 4 alrendsze­rét szembesíti egymással: gazdaság – politika – kultúra – társadalmi közösség; ezekhez egy-egy funkció társul: alkalmazkodás – célelérés – a szerkezetminták fenntartása – integráció. Véleményünk szerint e modell fő gyengéje, hogy nem egynemű kategóriákat hoz közös neve­zőre. Jürgen Habermas, aki hivatkozik is Parsons rendszerére, érzi ezt a problémát, mégis fenntartja ezt a (a polgári társadalom funkcionális széttagoltságát jól kifejező) kategória-rendszert, csak a társadalmi kö­zösség – illetve a kultúra – átfogóbb jellegét hangsúlyozza. A valósá­gos integrációt azonban nemcsak hogy nem a politika, de nem is a szintén a társadalomegész alrendszereként felfogható „társadalmi kö­zösség” mint alany hozza létre, hanem az a folyamatok eredőjeként létrejön.

4 A parsonsi-habermasi felfogásban mindegyik társadalmi alrendszer elsődleges funkciója végül is a racionalizáció. A polgári társadal­makban ez valóban meghatározó érték, s ennek érvényesítésével a gazdaság vagy a politika is integratív szerepet játszik. Ha azonban fel­tételezünk egy, a polgárinál fejlettebb társadalmat, amelyben a humanizáció értéke tölti be a rendszerszervező erő szerepét, akkor egyértelművé válik a gazdasági, illetve a politikai alrendszerek kiemelt helyzetének történelmi relativitása, a polgári társadalmakhoz kötöttsé­ge is.

5 Ilyen felismerés híján a politika a saját mozgásterét szűkíti le: pl. a nyolcvanas évek Lengyelországában, ahol a katonai diktatúrával csak annyit tudtak elérni, hogy elvágták a társadalom politikai kifejeződését, lefojtották a társadalmat, s ezáltal egy megoldatlan helyzetet konzer­váltak, amely azután szükségképpen visszavetült rájuk: ha a politika, amikor a társadalom mozgásban van, csak elfojtani tud, maga bizo­nyítja megoldásképtelenségét, alkalmatlanságát. (Mint az olyan félté­keny férj, aki asszonya gyanús eltávolodására csak úgy tud reagálni, hogy rázárja az ajtót.) És ekkor már kényszerpályára kerül. S itt politi­kán nemcsak a kormánypolitikát értve. A politikai szférában hozott bár­mely lényeges döntés a társadalom egész politikai alrendszerének mozgásában gyűrűzik tovább, s ha a politika valamely fontos aktorának tevékenysége elmozog a társadalomegész valóságos állapotától, akkor az egész politikai alrendszer elmozog tőle, és csak nagy nehéz­ségek árán kerül vele újra – persze mindig csak viszonylagos – össz­hangba.

6 A szocialista mozgalmak politikai jellege elválaszthatatlan attól, hogy e mozgalmak a kapitalista társadalomban jöttek létre, amely maga is túl­ságos súlyt ad a politikának.

7 Nagyon jelentós összefüggés a társadalomban a politika és a gazda­ság közötti viszony. Egy drasztikus gazdaságpolitika éppoly jelentősen meghatározhatja az ország gazdasági fejlődését, mint ahogy ez a gaz­dasági fejlődés a politika állandó hánykolódásai között is végbemehet (jól ismerjük a II. világháború utáni olasz példát, állandó kormányválsá­gaival – és a gazdaság szinte folyamatos erősödésével). A magyar gazdasági reform viszont állítólag egy politikai fordulaton akadt el 73-ban (valójában a társadalmi feltételek végiggondolatlanságán, amit ké­sőbb sem pótoltak: bár felismerték, hogy a társadalmi rendszer okozza a problémát, de ezt a kérdést elintézték azzal, hogy a piacgazda­sághoz kapitalista társadalmi rendszer kell, s ettől kezdve egyre erő­teljesebben követelték a társadalmi változáshoz vezető politikai fordulatot, azzal a jelszóval, hogy piacgazdaságot csak piacbarát politi­kai környezetben lehet kialakítani). A társadalom és a politika fogalma­inak összecsúsztatása a rendszerváltás után „gyümölcsözik”, mikor a társadalmi feltételeken, melyekkel változatlanul nem számolnak, sorra elkopnak a politikai erők. Mindenesetre mindaz a fordulat, ami a gaz­daságban végbement: a hadikommunizmus, a mechanizmusreform, a visszarendeződés és a mai privatizáció – politikai fordulatok voltak a gazdaság politika-szempontú befolyásolására. A politikának éppen az a drámai vétsége ezekben az esetekben, hogy a gazdaságot az ilyen vagy olyan politikához igyekszik idomítani, s nem a társadalomhoz.

8 Ezért is kerül oly gyakran összeütközésbe a politikai alrendszer belső logikája az erkölcsével. Utóbbi ugyanis a társadalom mikromozgásainak összehangolója, kiegyensúlyozója – a társadalom logikája szerint. A politika, a politikai hangsúlyokat érvényesítő alkalmazkodás azért kí­ván oly gyakran erkölcstelenséget képviselőitől, mert szférája a tár­sadalomegésztől különválik, s hogy az attól idegenné lett rész­szempontjait a társadalomegészben érvényesíthesse, erőszakot kell tennie a társadalmat egyébként egyensúlyban tartó magatartási nor­mákon.

9 A bukás közvetlen oka éppen az volt, hogy megpróbálták a rendszert demokratizálni, közelíteni eredeti elveihez, magasabb szintre emelni. Ez nem azért vezetett kudarchoz, mert „emberarcú szocializmus” nem lehetséges, hanem azért, mert amikor a reformkísérlet bekövetkezett, a társadalomegész nem ebbe az irányba mozgott, az emberek több­ségének reflexeit egyáltalán nem ez a célkitűzés mozgatta (ha­nem például a magasabb életszínvonal vagy a nagyobb individuális szabadságfok igénye).

10 A politika szerepének megnövekedése, az ember „homo politicusi” oldalának előtérbe kerülése egyébként gyakorta torkollik a cézárizmus vagy a despotia valamely formájába. A teljhatalmú politikai vezető ilyenkor éppen a homo politicus szimbólumaként emelkedik fel, olyan emberként, aki mintegy magába sűríti a kor politikai emberének képes­ségeit; átveszi a többiektől a politikai cselekvés felelősségét.

11 A későbbi „abszolút” hatalmakat már vallásokkal, jogelvekkel kell le­gitimálni, abszolút voltukat bizonyítani, hiszen magától semmiféle egyenlőtlenség nem fogadtatik el „természet adta” különbség gyanánt.

12 Ez összefügg azzal is, hogy tömegek válnak a politika aktív résztve­vőivé; a (az aktivitás az antikvitásban is megvolt, de ott, bármily sokan politizáltak is, ezt egyénekként tették, a modern pártpolitikai rendszert éppen a tömegek mint tömegek szerepe különbözteti meg). A politika is ugyanúgy tömegfogyasztás tárgya lesz, mint bármely árucikk, s ezért ugyanolyan iparszerűen kell megtermelni is.

13 A politikára épített rendszerváltási kísérlet, az ezt végrehajtó politikai, majd állami centrum szimbólumaként Lenin emelkedett Marx mellé. Megkülönböztetett funkciójuk mindvégig meg is maradt: a hagyomá­nyos kommunista világképben Marx mindenképpen a centralisztikusan felfogott – építendő – világrend, Lenin pedig az állami-politikai irányítás szimbóluma és nemtője.

14 Vegyünk egy történelmileg talán távolabbi példát. A fasizmus megállí­tására népfrontokat szoktak szervezni: egyébként különnemű pártok összefogását a közös ellenség ellen. Természetesen e népfrontok akti­vitása sokkal többet ér, mint a passzív bezárkózás, e népfrontok mégis illúziók forrásai. A pártok azért pártok, mert különböző irányokban ha­ladnak. Ha együttműködnek, ez mindig azt jelenti, hogy az erősebb ki­terjeszti befolyását a gyengébbre. S esetleg éppen nem az az erősebb, akinek nagyobb a történelmi igazsága. Mivel minden párt meg van győződve arról, hogy az ő történelmi igaza az erősebb, így mindenki félti azt a többiektől, akiknek céljait a saját célok hű követése esetén még időlegesen sem lehet elfogadni, s ez aztán sok esetben a népfront megvalósulásának akadályává válik. Ebből is az következik, hogy ilyen esetekben – s ez minden közös ügy modellje – nem mint pártoknak kell összefogni, hanem az aktuálisan új politikai minő­ség (a választott példa esetében ez az „antifasiszta”) alapján az egyes embereknek.

Minden háború áldozata az igazság. (R. Kipling) 

A közeli jövő a történelem vékony forgácsa – írja Fernand Braudel. Kusza vonalak rajzolódnak rá, ezekből próbáljuk összeállítani a következő évszázad világának fő vonásait.

Fél évezreddel ezelőtt Amerika felfedezésével Nyugat-Eu­rópa határai kitágultak. Most a globalizálódó világ (újrafelfede­zésére kényszerülünk. „Beléptünk – írja Edgar Morin – a planetáris korba, de ez még csak annak vaskorszaka. A fajok, a vallások, az ideológiák gyűlölet-örvényei háborúkhoz, pusztí­tásokhoz, mások megvetéséhez sodornak bennünket. Bár egy­máshoz kötődünk, mégis ellenségei maradtunk egymásnak". (A nagy elképzelés, Le Monde, 1988. szept. 22.)

Vajon az Öböl-háború epizódszerű kisiklás-e a békét, de­mokráciát, jólétet és – a regionális ellentéteket enyhítő – mo­dernizációt ígérő világ felé vezető úton? Vagy a hatvanas évek óta kibontakozó globális strukturális válság egyik legdrámaibb láncszeme? Annak bizonyítéka, hogy a felhalmozódó feszültsé­geket, egyenlőtlenségeket, erőviszony-átrendeződéseket már csak robbanásokkal lehet – ideiglenesen – kezelni, szabá­lyozni?

Az Öböl-háború nem világháború, de összetett világfolya­matok terméke és kihatásai megrázkódtatják a világ egészét. Miért azonosul Nyugat-Európa a kezelhetetlenség Egyesült Ál­lamok képviselte logikájával, és ugyanakkor – legalábbis bizo­nyos mértékig – miért határolja mégis el magát tőle? Milyen érdekek váltják ki a szolidaritás és a különállás ezen együtte­sét? Előmozdítja vagy hátráltatja ez a háború Nyugat-Európa integrációját, az európai entitás kialakítását?

Mi késztette az amerikai kormányzatot arra, hogy Kuvait iraki megszállására a katonai válaszadást szorgalmazza? A nemzetközi jog tiszteletben tartása, az állami szuverenitás elvé­nek megvédése, az agresszor visszaszorítása és megbünteté­se? Tagadhatatlan, hogy ezek a motivációk is szerepeltek a döntésben. Figyelembe véve azonban, hogy számos más eset­ben a nemzetközi jog megsértése nem váltott ki ilyen felhábo­rodott reakciót, felvetődik, hogy az iraki agresszióval szembeni fellépés igazából egy átfogó stratégiai koncepció szerves ré­sze. Persze nem egyszerűen ürügyről, hanem inkább kény­szerek és kedvező körülmények kiaknázásáról van szó. Jelentős, bár nem döntő eleme ennek az összefüggésrend­szernek a kőolaj-utánpótlás biztosításának motívuma, hiszen ha egyszer kitermelik, akkor azt kedvező vagy kedvezőtlenebb feltételek között, de értékesíteni kell. Ha Irak folytatja terjeszke­dését (például Szaúd-Arábia irányában), akkor kivételezett po­zícióit ideig-óráig zsarolásra használhatta volna fel. A kialakuló, Irak-dominanciájú új regionális imperialista tömb veszedelmes kihívást jelenthetett volna Észak hegemóniája ellen, instabilab­bá és ellenőrizhetetlenebbé téve a jelenlegi világrendet.

Az amerikai stratégiai koncepcióhoz tartozik az a megfon­tolás is, hogy a Földközi-tengernek – különösen közel-keleti ré­szének – jelentős geopolitikai szerepe van az Atlanti-, az Indiai-, és a Csendes-óceán közötti összeköttetésben. Ha Irak regionális nagyhatalommá válna, ez létükben veszélyeztetné a térség azon politikai kormányzó elitjeit, amelyek az USA-ra tá­maszkodnak és amelyekre az USA támaszkodik. (Elsősorban Izraelről van szó, de nem utolsó sorban Szaúd-Arábiáról, az Emirátusokról és Egyiptomról.) A terjeszkedő és Izraelt veszé­lyeztető, a nyugati világgal dacoló Szaddam Húszéin Irakja az arab-muzulmán világ központjává, a nasszerizmus új válfajá­nak megvalósítójává válhatott volna.

De mindezt tekintetbe véve, véleményem szerint az ame­rikai kormányzat döntésében elsődlegesen az a felismerés játszott szerepet, hogy az Öböl-háború révén az Egyesült Álla­mok előtt a nemzetközi viszonyokban jelenleg adott, de később vissza nem térő kedvező körülmények és esélyek kiaknázásá­ra nyílik lehetőség. Ma még megkísérelheti visszaállítani, meg­szilárdítani, sőt, kiszélesíteni világhegemóniáját, kísérletet tehet egy sajátos, viszonylagosan egypólusú világrend kialakítására.

A mai USA számára kedvező körülményeknek tekintem:

– a Szovjetunió pozícióinak összezsugorodását Európában és a Harmadik Világban;

– a Szovjetunión belül zajló bomlási folyamatokat, amelyek következtében a Szovjetunió kezdeményezési sávja nagymér­tékben leszűkül (még ha éppen az Öböl-háborúban mindkét fél részéről felértékelődik is a mégiscsak-nagyhatalom Szovjetunió támogatása és kívülmaradása);

– azt, hogy az egységes európai piac még nem lépett élet­be, az összeurópai entitás még embrionális állapotban van, a kelet-európai országok beilleszkedése zaklatott folyamat lesz és – legalábbis a közeljövőben – csak viszonylagos lehet;

– hogy Németország erejének egy jelentős részét az újra­egyesítéssel járó politikai és gazdasági problémák kötik le;

– még csak körvonalazódik Németország keleti expanzió­ja, a Szovjetunióval való szorosabb együttműködés, az eurázsiai térség, mint gazdasági-politikai régió kiépülése;

– Franciaország még nem tudta konszolidálni és kiszélesí­teni befolyását az arab-muzulmán térségben;

– Japán még nincs abban a helyzetben, hogy elszakítsa a köldökzsinórt, amely geopolitikailag és gazdaságilag az USA-hoz kapcsolja, az USA-hoz, amelynek még katonai védelmére szorul, s amelynek gazdaságába jóval szélesebben hatolt be, mint a Közös Piacéba;

– az arab világ talán még sohasem volt olyan megosztott, mint éppen napjainkban (a demográfiai és az urbanizációs rob­banás, a gazdasági növekedés megtorpanása, az eladósodás, a szélesedő és elmélyülő nyomor, a spekuláció elburjánzása következtében felfeslenek a társadalom szövetei, mindez de­stabilizálja a politikai rendszereket, diszkreditálja a nemzeti fel­szabadító mozgalmak során kialakult pártokat és eszméket. E táptalajon a vallási fanatizmus, a politikai hisztéria a lakosság mind szélesebb köreiben hódít, jogosult törekvések és indula­tok retrográd politikai és ideológiai köntösben jelennek meg, a reflexió helyett az agresszivitás reflexei kerekednek felül. A po­litikai törésvonalakat, egy-egy ország ingatag helyzetét, expan­ziós törekvéseit az Egyesült Államok ideiglenesen kiaknázhatja saját érdekei érvényesítésére);

– a Harmadik Világban a radikális mozgalmak vereséget szenvedtek vagy elszigetelődtek;

– Kína igyekszik kitörni elszigeteltségéből (hosszú távú modernizációs törekvései megvalósítása érdekében Japánhoz és az Egyesült Államokhoz fűződő kapcsolatait privilegizálja. Nem „jóindulatú", de megértő semlegességet tanúsít az Öböl­háború kapcsán, abban a reményben, hogy az idő neki dol­gozik. Visszafogott semlegességét belső stabilizálódásának igénye is magyarázza).

Az Egyesült Államok mindezekért abból indulhatott ki, hogy amennyiben a háború nem húzódik el és a győzelem nem követel nagyobb emberveszteséget az amerikaiak és szö­vetségeseik részéről, úgy az USA fenntarthatja túlsúlyos jelen­létét a közel-keleti térségben, biztosíthatja Izrael katonai pozícióit, tartósíthatja az arab-muzulmán világ megosztottsá­gát, lassíthatja, megzavarhatja – ha nem törheti is meg – fő vi­lággazdasági vetélytársainak dinamikáját: Japán előretörését és a Közös Piac átalakulását összeurópai piaccá. Elérkezett az a történelmi szakasz, amikor az USA elérheti azt, amit nem tudott teljesen kivívni a második világháború során és után: megvalósulhat a Pax Americana. (1945-ben kénytelen volt megosztani a győzelmet a Szovjetunióval, s bizonyos mér­tékig tekintettel lenni Anglia és Franciaország befolyási öveze­teire is.) Az amerikai elnök megfogalmazása szerint most „az a szerencse adatik meg számunkra, hogy magunknak és az utá­nunk jövő nemzedékeknek egy olyan új világrendet kovácsol­junk ki, amelyben a jog és nem a dzsungel törvényei vezérlik a nemzetek magatartását". (International Herald Tribune, 1991. jan. 17.)

Összefoglalva: mind az USA, mind Irak a kérlelhetetlenség logikáját érvényesíti. Az USA a maga világhegemóniára törő stratégiáját a nemzeti jognak, az államok nemzeti szuverenitá­sának a védelmezésével, a nemzetek közötti viszonyok terüle­tén a demokrácia elveinek érvényesítésével kapcsolja össze. Irak viszont úgy tünteti fel saját, regionális hegemóniára törő politikáját, mint a Nyugat által szervezett keresztes hadjárat el­leni harcot; mint az arab-muzulmán közösség küzdelmét az évszázadokon keresztül elszenvedett megaláztatások ellené­ben; mint jogvédő fellépést az izraeli államnak a palesztin nép rovására végbemenő beékelődése ellen; mint felhívást az ame­rikai érdekeket kiszolgáló arab monarchiák forradalmi eltávolítá­sára. Vajon az USA összekapcsolhatja-e katonai győzelmét egyfajta politikai diadallal is? És Irak a katonai vereséget egy politikai győzelemmel?

De térjünk vissza eredeti kérdésfelvetésünkhöz: mi kész­tette Nyugat-Európát arra, hogy végül is beletörődjék a katonai megoldásba és elkötelezze magát az USA oldalán? Mennyire egyértelmű ez az azonosulás?

Nyugat-Európa elkötelezettsége és kettős játéka

Nyugat-Európa nem határolta el magát az USA-tól, mert:

– Országai még nem tudnak egységesen fellépni közös érdekeik érvényesítéséért. (Nagy-Britannia inkább lesz az USA új Kanadája, kitüntetett európai szövetségese, mintsem hogy alárendelődjék Németországnak vagy Franciaországnak; Fran­ciaország attól tart, hogy kialakulhat egy Bonn-Moszkva ten­gely, illetve hogy Németország újraegyesítése után ő csak szerény másodhegedűs szerepet játszhat Európában. Nem ér­dekelt egy olyan világrend kiépítéséhez való hozzájárulásban sem, amely aláásná Észak hegemonisztikus pozícióit is. Olasz­ország, Spanyolország, Portugália politikailag és gazdaságilag egyszerűen kénytelen a Közös Piac és az USA sodrásában maradni).

– A kelet-európai rendszerek összeomlása és a Szovjet­unió új nemzetközi gondolkodásmódja eufórikus hangulatot te­remtett Nyugat-Európában. Az enyhülés, a demokratizálódás diadalmenetéről beszéltek és írtak. Úgy tűnt, hogy a francia for­radalom üzenete két évszázados késéssel elérte Kelet-Európa térségeit, Kelet-Európa európaizálódni kíván: „Világ demokratái, egyesüljetek – Nyugat zászlaja alatti" Ezzel újból megkezdőd­het Nyugat-Európa terjeszkedése Kelet – és az arab-muzul­mán világ – felé is. Gyorsan kiderült azonban, hogy a kelet-európai változások visszahatása kedvezőtlen megrázkód­tatásokkal jár. Következményeiben a Harmadik Világ inga­tagsága, nyugtalansága is ránehezedik Nyugat-Európára. Évszázadokon keresztül Nyugat-Európa alakította a világ sor­sát. Az általa gerjesztett feszültségek, viharok, háborúk hatá­sait feltartóztathatta. Az utóbbi évtizedekben azonban már nemigen tudta kivédeni a hullámok visszaáramlását. A külön­böző gazdasági, politikai, kulturális térségek mindinkább össze­kapcsolódnak és ugyanakkor összeütköznek egymással. Az USA gazdasági és katonai hatalma nélkül a Nyugat nem lenne képes stabilizálni a jelenlegi – hierarchikus – világrendszert, szabályozni a feszültségeket.

– A Szovjetunióban megjelentek a glásznosztyot, pere­sztrojkát aláásó visszarendeződés jelei. Egy sajátos orosz bonapartista rendszer van kialakulóban. A gorbacsovi vissza- és kivonulási stratégia, az „új nemzetközi gondolkodás", amely előmozdította az enyhülést és a leszerelést, most kérdésessé válik. Nem lehet kizárni annak lehetőségét, hogy a megegye­zések helyett újból a súrlódások és a feszültségek fognak sza­porodni. A Szovjetunió még nagyhatalom, és arra kényszerül, hogy ellenálljon az USA nyomásának, amely azt célozza, hogy a Szovjetunió is maradéktalanul elfogadja őmögötte a másod­rendű szerepet. Milyen pólusok között fog mozogni a Szovjet­unió kettős játékának ingája? És ha összeomlanék a Szovjetunió? Ez milyen felfordulással járna Európában és a vi­lágban? Mindeme bizonytalanságok a régi reflexet élesztik fel: Nyugat-Európa inkább az Egyesült Államokban keresi szövet­ségesét, mint a Szovjetunióban.

Mindennek ellenére és ezzel egyidejűleg az óvatos elhatá­rolódás és bizonyos fokú különállás jelei is tapasztalhatók Nyu­gat-Európa magatartásában. Ennek megint csak több oka van:

– Meg akarják óvni a Közös Piacot, s azt a tervet, hogy azt összeurópai piaccá bővítsék. (A Közös Piachoz tartozó la­kosság a volt NDK-t is beleértve 340 millió fő. Részesedése a világimportból megközelíti a 30%-ot, a világexportból megha­ladja a 31%-ot. Terjeszkedése Ázsia felé csak növelheti súlyát a világgazdaságban.)

– Az arab világnak a Nyugattal szembeni kihívása na­gyobb, közvetlenebb veszélyeket rejt magában Európa, mint az USA számára (kb. 8 millió arab-muzulmán vendégmunkás, il­letve bevándorlói).

– Ha a háború elhúzódna és Izrael bekapcsolódik a had­műveletekbe, akkor az arab csapatok nagyrészt feltehetőleg ki­válnak a koalícióból, Irán feladja semlegességét: Amerika Izraellel megnyeri a háborút, de politikailag vereséget szenved. Nyugat-Európa nem akart kimaradni egy lehetséges katonai győzelemből, de fel kellett készülnie arra is, hogy ne szenved­jen súlyos politikai veszteségeket az arab-muzulmán térség­ben. Arra, hogy a nemzetközi tárgyalásokon közvetítő szerepet töltsön be, engedmények tételére kényszerítve az amerikaiakat és ellensúlyozva a Szovjetunió kedvezőbb pozícióit. Nyugat-Európának létérdeke, hogy középtávon magához kapcsolja a kelet-európai és az arab-muzulmán térséget. Franciaország és Németország keresni fogja azokat a módozatokat, amelyek se­gítségével szabályozni lehet e térségek együttműködését és összeütközéseit.

– Nyugat-Európa tartózkodó részvétele és ingatag külön­véleménye az Öböl-háborúban részben arra is visszavezet­hető, hogy a közvélemény egyre növekvő hányada (ke­resztények, humanisták, pacifisták, kommunisták, zöldek, szo­cialisták, gaulleisták, trockisták, anarchisták stb.) követte az eseményeket, szemlélte a cenzúrázott képáradatot, a félreve­zető kommentárokat tartózkodással, aggodalommal, ellen­szenvvel, felháborodással, a demokrácia nevében elítélve a demokrácia megvédésének ürügyén véghezvitt erőszakot, a kérlelhetetlenség minden közvetlenül érdekelt fél által tanúsított logikáját, Kuvait megszállása előtt, alatt és utána is. Repedé­sek mutatkoztak ezzel kapcsolatban például a francia politiká­ban a jobbközép és a balközép pártjaiban is. Jacques Almaric, tekintélyes szemleíró írása ezt a hangulatot tolmácsolja (Le Monde, 1991. február 7): „Mindenki tudja, hogy a legrosszabb előttünk áll. Meghalni Kuvaitért? Önző emírekért? Az Egyesült Államokért? Az ő kőolajtársaságaik megerősítéséért? Rosszul választott-e Franciaország, amikor felkapaszkodott az Irak-elle­nes koalíció vonatának utolsó vagonjába? Diplomáciája megté­pázódott, különösen az arab világban. Nem emlékeztet ez a háború a rossz emlékű gyarmati háborúkra?".

Sok gondolkodó emberben felvetődik: van-e erkölcsi jo­gosultságuk a nyugati nagyhatalmaknak a nemzetközi jogra, a demokrácia megvédésére hivatkozni, vagy: „a nagykoalíció szervezői csak az erőviszonyok alakulását mérlegelték. Elfo­gadták, hogy zászlajuk alatt harcoljon Szíria, amely megsérti a jogot Libanonban; Törökország, amely megsérti a jogot Cipru­son; Marokkó, amely megsérti a jogot Nyugat-Szaharában; és más államok, amelyek saját határaikon belül sértik meg a jo­got". (Claude Julién: Egy ilyen tiszta háború. Le Monde Diplomatique, 1991. február.)

Serge July, a Liberation című napilap főmunkatársa, Mitterrand híve, lapja január 28-i számának vezércikkében állapítja meg: „Szaddam Húszéin veresége és bukása ellenére az ál­lamfő (= Mitterrand) győzelme csak pirruszi győzelem lenne: Franciaország kitoloncolása a Maghreb térségből; a maghrebi eredetű közösségek destabilizálódása országunkban; törések, lázadások a baloldalon; az Európai Közösség a tehetetlenség állapotába hullana vissza: a kuvaiti kalandból nem maradna más Mitterand számára, mint egyszerűen idomulni az Egyesült Államokhoz".

Az Öböl-háború szorosan összefügg tehát világunk globá­lis strukturális válságával, amelynek tünetei először a Harmadik Világ országainak többségében váltak nyilvánvalóvá, majd a Szovjetunióban és Közép-Kelet-Európa térségében is (kapcso­lódva azokhoz a folyamatokhoz, amelyeket a világrendszer át­rendeződése és a pártállam-rendszer felbomlása gerjesztett); napjainkban pedig elérték a nyugati nagyhatalmakat is, s ezál­tal az erőviszonyok jelentős átrendeződésére, új megrázkódta­tásokra és konfliktusok sorozatára számíthatunk.

A hagyományos nemzetközi baloldal nem készült fel a fej­leményekre. Egymást kizáró állásfoglalásokkal kényszerül azo­nosulni. Egyidejűleg vádolni az Egyesült Államokat és Irakot; követelni az iraki csapatok kivonását Kuvaitból, és fellépni a háború ellen; rokonszenvezni az arab-muzulmán népek meg­mozdulásaival, és elhatárolódni a fundamentalisták retrográd ideológiájától és politikájától; biztosítékokat adni Izrael állam fennmaradására, és elítélni Izraelt agresszív politikájáért. Egy­idejűleg kell elhatárolódnia az USA világhegemonisztikus törek­véseitől és a Szovjetunióban zajló antidemokratikus kurzustól. Támogatnia az összeurópai integrációt, és fenntartásokkal él­nie az európai szupranacionális intézményrendszerek kiépí­tésével szemben, amelyek korlátoznák a nemzetállamok szuverenitását és a szabad politikai mozgásokat. Fel kell lép­nie az idegenből jött munkások iránt tanúsított faji megkülön­böztetés és gyűlölködés ellen, és megvédeni a saját nemzet bérből élő népességét a bevándorlók azon törekvéseivel szem­ben, hogy akármilyen bór- és egyéb feltételek mellett munká­hoz jussanak. Védelmeznie kell a szocialista eszméket és értékeket, ugyanakkor élesen bírálnia a kapitalizmus meghala­dásának eddigi gyakorlatát.

Még sokáig lehetne sorolni ezeket a dilemmákat. A nem­zetközi baloldalnak megújulásához új tájolási pontokra, új elméleti platformra ás stratégiára, új szervezeti és működé­si formákra van szüksége, hogy hatékonyabban befo­lyásolhassa az események menetét. Nyugat-Európában elmélyült és széleskörű viták folynak e kérdésekről. Hiszen a tót nem kevesebb: gyökereket verni egy új valóságban, vagy a történelem kivetettjeivé válni. El kell töprengenünk Claude Juli­én fájdalmas és ironikus megállapításán, amely a kelet-európai népek számára különösen aktuális, hiszen e háború sem gaz­daságilag, sem politikailag nem mozdítja elő integrálódásunkat a Közös Piacba (Japán, Németország és az arab kőolajtermelő országok nem bennünket pénzelnek, hanem az Egyesült Álla­mokat): „Egy háború mérlege nemcsak arra alkalmas, hogy ki­jelölhessük a győzteseket és a legyőzötteket. E mérlegben a félrevezetettek is szerepelnek, akiket a történelem sietve igyek­szik elfelejteni. Ma sajnos, nagyon hosszú lesz a becsapottak listája." (Claude Julien: Egy ilyen tiszta háború. Le Monde Diplomatique, 1991. február.)

Paris, 1991. február

I. Tények és fikciók a hidegháború végéről Az Egyesült Államok hatalma, 1944-1990 

Mai világunkat a második világháborút lezáró nemzetközi rendezés hozta létre. Ez a rendezés – és valójában magának a háborúnak a ki­menetele is – a szövetségesek gazdasági hatalmán nyugodott. Ez a gazdasági erő magyarázza a két politikai és katonai szuperhatalom, az USA és a Szovjetunió létrejöttét, amelyek képesek voltak felosztani Európát maguk között. Ez volt az alapja a világ imperialista rendjének több mint 40 évig. A győzők azonban távolról sem voltak egyformán erősek. Nagy-Britannia és Franciaország drágán fizették meg a hábo­rút: Nagy-Britannia komolyan meggyengült, Franciaország még inkább. Még a két szuperhatalom is egyenlőtlen feltételek mellett állt szemben egymással. Az USA volt messze az erősebb.

Az USA a páratlan gazdasági fölény pozíciójában fejezte be a há­borút. Gazdasági növekedése a háborús évek alatt rendkívüli volt. 1945-ben az USA gazdaságának ipari termelése több mint kétszerese volt az 1935-39 közötti termelésnek. Más országokban – a győztesek­nél és a legyőzőiteknél egyaránt – a haditermelés lerombolta a civil gazdaságot. De az USA gazdasági növekedése olyan nagy volt (több mint évi 15 százalékos), hogy a civil gazdaság a hadigazdasággal azo­nos ütemben tudott növekedni.

Az USA uralkodó osztálya ezt az óriási hatalmat arra használta fel, hogy a világot a maga képére formálja át. Az USA már korábban hoz­zálátott, hogy a dollárt tegye a nemzetközi pénzügyi rendszer alapkö­vévé. Az 1944-es Bretton Woods-i egyezmény a valuták átváltási arányát az aranyhoz viszonyítva rögzítette. Mivel az USA birtokolta a világ aranykészleteinek 80 százalékát, ez a dollárt „az arannyal egyen­értékűvé" tette. Ez biztosította, hogy a dollár és kisebb mértékben a fontsterling váljanak nemzetközi fizetőeszközzé, ami a többi országokat arra kényszerítene, hogy dollártartalékot halmozzanak fel. Így minden külföldön tartott dollár vagy fontsterling azt jelenti, hogy hasonló össze­gű importot nem kell exporttal kiegyenlíteni – a világ többi része egy­szerűen finanszírozza az (amerikai és brit) külkereskedelmi deficitet. Ez azt is jelentette, hogy a többi országok finanszírozták saját pia­caiknak a fejlettebb amerikai termékek által előidézett összeomlá­sát is.

De a háború végén az USA exportcikkeit még mindig kereskedel­mi és monetáris jogszabályok zárták el az európai és japán piacokra való bejutástól. Az USA politikája, a Nemzetközi Valutaalap és az Álta­lános Tarifa és Kereskedelmi Egyezmény létrehozásának leple alatt, azt célozta, hogy ezeket az akadályokat is eltávolítsa. Az európai ha­talmaknak meg kellett engedniük, hogy valutáikat leértékeljék, piacaikat pedig át kellett engedniük az amerikai áruk dömpingjének, ha meg akarták ragadni azt az életmentő kötelet, amelyet az USA odahajított nekik – az Európai Újjáépítési Program vagy Marshall-segélyterv for­májában. Éhínség volt Németország egyes részein, jegyre adagolták a kenyeret Franciaországban és megszigorították a jegyrendszert Nagy-Britanniában. Az európai hatalmak birodalmi igényei nagyjából a nagyvárosaik mellett elterülő romhalmazokra redukálódtak. A gazda­sági segítség a politikai engedelmességtől függött. Ahogyan maga George Marshall tábornok kifejezte: „Bármelyik országban, amely a vá­lasztásokon a kommunizmust segíti hatalomra, azonnal meg fogjuk szüntetni az Európai Újjáépítési Program összes jótéteményeit".

Az Egyesült Államok abban a helyzetben volt, hogy gazdasági ha­talmával rákényszeríthette az európai hatalmakat, szabaduljanak meg a szocializmustól otthon – így szorult a 40-es évek végére a legtöbb kommunista párt a politikai élet perifériájára -, katonai hatalma segítsé­gével pedig átvehette azokat a birodalmi funkciókat, amelyeket Nagy-Britannia, Németország és Franciaország helyzetükből adódóan nem tudtak többé ellátni.

Az USA katonai hatalma éppoly nagy volt, mint gazdasági ereje. 1949-ben, még azután is, hogy megkezdődött a második világháborút követő leszerelés, az USA-nak 400 katonai támaszpontja volt szerte a világon, csapatai pedig 56 országban állomásoztak. De az USA foko­zódó birodalmi jellegű terjeszkedésének talán legvilágosabb bizo­nyítéka az általa a háború utáni évtizedben létrehozott katonai szövetségek és paktumok sora.

Az 1945-70 közötti időszak a kapitalizmus történetének legna­gyobb konjunktúráját jelentette. Az 1953 utáni húsz évben a világ gyár­ipari termelése a háromszorosára nőtt.¹ De még ezen a konjunktúrán belül is egyes gazdaságok gyorsabban növekedtek a többieknél. A nö­vekedésért folytatott versengésben az USA már a vesztesek közé tar­tozott. 1955-tól 1970-ig az USA-ban a befektetett tőkék összege 57 százalékkal nőtt, de a főbb európai országokban ugyanakkor 116 szá­zalékkal, Japánban pedig 500 százalékkal.² Nyugat-Németország ipari „outputja" ötszörösére, Japáné pedig tizenháromszorosára nőtt 1949­70 között. Még az 1965-80 közötti években is, amelyekre az 1970-es évek recessziója is esett, az Egyesült Államok bruttó belföldi terméke (GDP) csak évi 2,7 százalékkal nőtt, mialatt Nyugat-Németországé 3,3 százalékkal, Franciaországé 5,2 százalékkal és Japáné 9,4 százalék­kal.³ 1957-ben a világ legnagyobb 100 cége közül 74 volt amerikai cég, 1972-ben már csak 53.⁴

Egészében az USA részesedése a világ gyáripari termelésében az 1945-ös több mint 50%-ról 1980-ra 31%-ra esett vissza, és még min­dig csökken.⁵ Az autógyártás tipikus esete a problémának. 1962-ben az USA adta a világtermelés 52 százalékát, 1983-ban ez az arány már csak 23 százalék volt, amit mind Japán (24 százalék), mind az európai országok együttes autógyártása (34%) túlhaladott. Még a csúcstechno­lógiai termékek terén is, ahol az USA hosszú ideig vezető szerepet ját­szott, ma a külkereskedelmi deficit felé halad.⁶ A dollár már régen nem olyan értékes, mint az arany, és ma Európa a valutakészletek és az aranykészletek legfőbb birtokosa.⁷ Végső soron a gazdasági hanyatlás magyarázza azt a drámai változást is, amelynek során az USA a világ legnagyobb hitelező országából a világ legnagyobb adós országává csúszott le, mindössze néhány év alatt.

Ezzel a relatív gazdasági hanyatlással párhuzamosan az USA el­vesztette korábbi katonai hegemóniájának egy részét is.

Az USA ugyanakkor természetesen még mindig a világ legna­gyobb gazdasága. Ténylegesen kétszer olyan nagy, mint legerősebb versenytársának, a Szovjetuniónak a gazdasága. És az USA-nak van egy komoly előnye a jelenlegi Szovjetunióval, de a gyakran versenytár­saként ábrázolt EGK-val szemben is: az USA egyetlen, egységes ál­lam, amely relatíve mentes a centrifugális erőktől, és képes mind nemzetközi, mind hazai, mind gazdasági, mind katonai téren meghatá­rozni a saját sorsát. Ráadásul az USA uralkodó osztálya egy újabb je­lentős gazdasági előnyhöz jutott a legutóbbi években. Lenyomta a munkások reálbérét, és a szervezett munkásság arányát 20 százalék alá csökkentette.

Így az Egyesült Államok hanyatlása komoly ugyan, de relatív jelle­gű. A helyzet azonban az, hogy pontosan az ilyenfajta relatív hanyatlá­son dől el a birodalmak sorsa. Továbbá, az 1945 után létrehozott világrendet a túlnyomó amerikai gazdasági és katonai fölény létezésé­re alapozták. A hidegháború és az enyhülés egész története, a szovjet atombomba által okozott sokktól a vietnami háborún keresztül egészen a szuperhatalmak közötti viszonyban bekövetkezett jelenlegi olvadásig, nem érthető meg ennek a gazdasági hanyatlásnak az ismerete nélkül.

A Szovjetunió hanyatlása és a kelet-európai forradalmak

A hidegháború és az ezzel együtt járó több évtizedes diskurzus a szu­perhatalmak versenyéről megtanított bennünket arra, hogy az USA-ról és Szovjetunióról mint egymással szimmetrikus erőkről gondolkodjunk. De miközben annyi igaz, hogy mindkettő imperialista nagyhatalom – az már egyáltalán nem igaz, és nem is volt soha az, hogy egyenlő erejű imperialista hatalmak volnának.

A Szovjetunió az 1930-as években keresztülment egy barbár mód­szerekkel történő, de sikeres iparosításon, és abból az elszegényedett, megviselt és lényegében agrárjellegű társadalomból, amely az 1920-as évek második felében volt, a fő ipari és katonai hatalmak sorába emel­kedett. A második világháború alatt a Szovjetunió viselte a náci hadi­gépezet csapásait, elszenvedte a megszállást, a hatalmas pusztításo­kat és a körülbelül 20 milliós emberveszteséget.

A Szovjetunió hatalma a második világháború végén nem annyira gazdasági erején, mint inkább katonai és stratégiai helyzetén nyugo­dott. Amíg az USA a gazdasági fölényét használta fel arra, hogy fenn­tartsa a nyugat-európaiak katonai és stratégiai alávetettségét, addig a Szovjetuniónak katonai erejét kellett arra felhasználni, hogy gazdasági téren biztosítsa szupremáciáját a kelet-európai országok felett. Amíg az USA gazdasági és katonai hatalmát a Föld minden részére kiterjesztet­te, addig a Szovjetunió birodalma egy szorosan összetartozó földrajzi és katonai blokk maradt Kelet-Európában.

A Szovjetunió még így is úgy került ki a háborúból, mint a harma­dik legerősebb gazdaság a világon, az USA és Nagy-Britannia után. És, bármennyire ellentmond is ez annak a ma divatossá vált nézetnek, amely szerint a központilag tervezett gazdaság képtelen a növekedés­re, a Szovjetunió gazdasága a háború utáni „boom" idején tovább nö­vekedett, az 1950-es években túlszárnyalva Nagy-Britanniát. Az 1940-es évek végén a szovjet vezetők kidolgoztak egy 15 éves tervet. Amikor 1965-ben Brezsnyev visszatekintve összehasonlította ezt az el­ért eredményekkel, megállapította, hogy az össztermelés a tervet 30 százalékkal túllépte. De ezt úgy érték el, hogy a növekedés bizonyos területeken, mint például az olaj és földgázkitermelés, hatalmas volt, más területeken viszont, mint a mezőgazdaságban, alul teljesítették a tervet. A tervezés kudarcot vallott, de az elért növekedés jelentős volt. A Szovjetunió egy főre jutó ipari termelése 1929-ben az európai átlag 25 százaléka volt, 1940-ben 40 százaléka. 1953-ban 63 százaléka, és 1980-ban 90 százaléka. Ahogyan Mike Haynes írja: „A CIA becslései szerint 1950-re a szovjet ipari termelés az amerikainak a 33%-ára emelkedett, és relatív növekedése folytatódott az 1970-es évek köze­péig, amikor elérte a csúcsot, alig kevesebbet, mint az amerikai szint 60 százalékát."⁸

Elfogadhatjuk, hogy egyrészt a CIA hajlamos volt a túlzott becslé­sekre, másrészt pedig a rés az 1970-es évek óta kiszélesedett, anél­kül, hogy ez változtatna azon a következtetésen, hogy a háborút követő hosszú gazdasági fellendülés alatt a Szovjetunió gyorsabban növekedett, mint az USA. Mi több, a gazdasági fejlődés eme időszaká­ban érte el a Szovjetunió történetében a legnagyobb stratégiai hatal­mat. Kubától Angoláig, Mozambiktól Szíriáig, Egyiptomtól Indiáig, Közép-Amerikától Délkelet-Ázsiáig, a Szovjetunió, bármilyen időlege­sen is egyes esetekben, de kezdte betölteni azokat az üres helyeket, amelyeket az antikolonialista mozgalmak áradata elől visszavonuló nyugati imperializmus maga után hagyott.

A továbbiakban azonban a helyzet a Szovjetunió számára sem kedvezően változott. A Szovjetunió sohasem épített fel egy, az USA-éhoz hasonló méretű nemzetgazdaságot, sohasem tudta birodalmát annyira kiterjeszteni, mint az USA, de ugyanakkor a szuperhatalmak közötti versengés éppúgy aláásta a Szovjetuniót, mint az USA-t, és ép­pen sikerei tetőpontján. A Szovjetunió növekedési rátája az 1960-as évek második felében drámaian csökkenni kezdett.

A nemzeti jövedelem növekedési rátája ötéves periódusonként⁹

Még ha elfogadjuk is, hogy Aganbegjan túloz, hogy az adatokból érvet kovácsolhasson a brezsnyevista erők ellen, akkor is van elegendő más bizonyítékunk is, amely ugyanezeket a következtetéseket erősíti meg. Mind a Szovjetunió hivatalos adatai, mind a CIA becslései – bár külön­böznek a növekedés szintjét illetően – ugyanazt a trendet mutatják.

Mármost, egy nyugati gazdaság viszonylatában ezek a számok tisztes, figyelemreméltó növekedési ütemet jelenthetnek. De egyetlen nyugati gazdaság sem kényszerült közvetlenül katonai és gazdasági verseny­be egy önmagánál kétszer nagyobb gazdasággal. Egyetlen más gaz­daságnak sem kellett ezért forrásainak kétszer akkora részét, mint az USA, haditermelésre fordítania. Egyetlen más összehasonlítható mére­tű gazdaságnak sem kellett egy olyan katonai szerződés terheit visel­nie, mint amilyen a Varsói Szerződés, amelynek többi tagállamai összehasonlíthatatlanul kevesebbel járultak hozzá a fenntartásához, mint az európai tagállamok a NATO-éhoz. És mialatt az USA befolyási övezetei magukba foglaltak néhányat a világ leggyorsabban növekedő gazdaságai közül, addig a Szovjetunió szövetségesei az 1960-as, 70-es években sokkal kevesebbet tudtak gazdaságilag nyújtani.

Az 1980-as évekre a Szovjetunió gazdasági hanyatlása már azzal fenyegetett, hogy aláássa birodalma fenntartására és az USA-val való katonai versengésre való képességét. A Szovjetunió katonai vezetésé­nek észre kellett vennie a fenyegető „Megmérettél…" feliratot a falon, amikor végre-valahára az 1980-as évek végén, kilenc esztendeig tartó kísérletek után üzembe helyzeték új Szuhoj SU 27 típusú vadászgépü­ket. Az ennek megfelelő USA vadászgép, az F-15, ekkor már tizenkét éve létezett. Még jobban meg kellett zavarnia a hadvezetést annak, amikor Ronald Reagan 1985-ben így nyilatkozott: „Ki akarunk fejleszte­ni egy olyan komplex fegyverrendszert, amely – amennyiben hatékony védelmet akar vele szemben találni – szükségszerűen csődbe viszi a Szovjetuniót", vagy amikor Reagan hadügyminisztere, Caspar Weinberger azt írta: „Hogy vissza tudja verni a radarelhárítóval felszerelt bombázókat, a Szovjetuniónak sok éven keresztül hatalmas beruházá­sokat kell eszközölnie, miközben a korábbi beruházások nagyon gyor­san el fognak értéktelenedni".¹¹

Mindennek következtében az 1980-as évek új hidegháborúja a ki­merülés határán találta a két szuperhatalmat. Az USA térdre kény­szerítette a Szovjetuniót, de ez pirruszi győzelem volt, amely túlságosan is legyengítette az USA-t ahhoz, hogy hatékonyan uralni tudja azt a világot, amelyet a hidegháború örökségül hagyott rá, vagy hogy elhárítsa az újonnan felemelkedő hatalmak kihívásait. Ezt a hátte­ret szem előtt tartva világossá válik Mihail Gorbacsov stratégiája. Kez­detben, amikor hatalomra jutott, Gorbacsov nem használta a glasznoszty és a peresztrojka terminusokat. Ehelyett a gazdasági fejlő­dés felgyorsításának [uszkorenyije] szükségességéről beszélt. Láttuk az előbbiekben, hogy sürgetően szüksége volt egy ilyen gyorsításra.

(Gorbacsov első tetteinek egyike volt, hogy biztosította a maga számára a hadsereg támogatását. Első lépésként beszédet mondott magas rangú katonatisztek egy értekezletén, Minszkben, 1985 májusá­ban. Nem tudjuk, mit mondott. De az előző évben eléggé világosan fo­galmazott, amikor azt mondta: „csak egy intenzív, magasan fejlett gazdaság biztosíthatja, hogy hazánk helyzete a nemzetközi színtéren ismét megerősödjék, és teheti lehetővé, hogy méltósággal, mint nagy és virágzó hatalom lépjünk be a következő évezredbe."¹² ) Gorbacsov a továbbiakban arra használta figyelemreméltó diplomáciai képességeit, hogy megpróbálja rábírni a nyugati hatalmakat a fegyverkezési verseny korlátozására. Abban reménykedett, hogy felhagyhat a nukleáris egyensúlyra való törekvéssel, felváltva azt az „ésszerűen elégséges" fegyverzet doktrínájával. Ez azt jelenti, hogy ameddig a Szovjetunió rendelkezik egy hatékony nukleáris „második csapáshoz" szükséges kapacitással, addig nem szükséges az USA-val fej-fej mellett haladnia a fegyverkezési versenyben. (Egyáltalán nem világos, hogy Gorba­csovnak valóban sikerült-e megnyernie a hadsereg vezetését ennek az álláspontnak.) Úgyszintén megpróbálta megszabadítani a Szovjetuniót harmadik világbeli szövetségeseihez fűződő kötelezettségeitől is, a leg­figyelemreméltóbb módon akkor, amikor együttműködött az USA-val a közép-amerikai és dél-afrikai rendezés terveinek kidolgozásában és az Öböl-háború kérdésében.

Mindez nehéz és veszélyes vállalkozás volt, de még sikerülhetett volna – egészen addig, amíg Kelet-Európa tömegei bele nem avatkoz­tak az eseményekbe. Gorbacsov a Kelet-Európa és a Nyugat közötti gazdasági kapcsolatok liberalizálása és fejlesztése mellett szállt síkra. Mindez szükséges volt ahhoz, hogy megkíséreljék megújítani a kelet-európai gazdaságokat, beleértve a Szovjetunió gazdaságát is. Amit Gorbacsov elképzelt, az egy lengyel vagy magyar típusú fejlődés volt a világgazdasági integráció felé. Ebben a törekvésében nyilvánvalóan tá­mogatták őt a kelet-európai uralkodó osztály jelentős csoportjai. Ez meglehetősen kellemetlenül érinti az új, demokratikus kormányokat Ke­let-Európában, és a nyugati burzsoáziát is, mivel mindkettő szeretné elleplezni azt a folyamatosságot, amely a régi államkapitalista [vagy más, Kelet-Európában inkább szokásos szóhasználat szerint: „állam­szocialista" – a szerk.] rendszerek, és az új, az állami és a multina­cionális tőkét kombináló rendszerek között van. Ennek ellenére megle­hetősen nyilvánvaló, hogy a régi rezsimeken belül jelentős csoportok kívánták ezt a változást. Lengyelország pártállami uralkodó osztálya például világosan látta, hogy a Szolidaritásnak a kormányba való bevo­nása az egyetlen lehetőség arra, hogy a világpiaci nyitás árát a mun­kásokkal elfogadtassák. Magyarország elmozdulása a piacgazdaság és a korlátozott demokrácia felé 12 hónappal előzte meg a kelet-euró­pai forradalmakat. Mindkét ország stratégiája nyilvánvalóan a Kreml bürokráciájának támogatását élvezte. A csehszlovákiai, a kelet-német és a romániai események is megmutatták, milyen mértékben keresték az államapparátus egyes részei a lehetőséget, hogy megszabadulhas­sanak a régi keményvonalas vezetőktől.

Mindez persze nem csökkenti az utcákon és tereken tüntetők hő­siességének értékét, arra azonban rá kell mutatnunk, hogy a gazdasá­gi növekedés csökkenő üteme és az erősödő gazdasági kapcsolatok a Nyugattal (illetve az uralkodó osztály egyes rétegeinek törekvése egy ilyen kapcsolatra) valójában már belülről is aláaknázták a kelet-európai rendszereket. Ez az oka annak, hogy – Románia kivételével – oly ke­vés vérontás árán omlottak össze. A tőkefelhalmozás autarchikus ál­lamkapitalista módszere egyre kevésbé volt hatékony. Az uralkodó osztály ekkor már új alternatívát keresett, amely a régi rendszer eleme­it a világpiac multinacionális tőkéjével való integrációval kapcsolta össze.¹³ A tömegmozgalmak azonban arra kényszerítenek, hogy ezt a változást sokkal gyorsabban és sokkal radikálisabban hajtsák végre, mint ahogyan szerették volna. Ezen országok gazdasági problémáit a forradalmi változások azonban súlyosbították, nem pedig megoldották.

A kelet-európai forradalmak hatalmas erővel hatottak vissza Gor­bacsov helyzetére. Birodalma valóban erőteljesen reagált rájuk. Példá­juk mindenütt új erővel töltötte el a belső birodalom népeit, Bakutól Moldávián keresztül egészen Vilniusig. Ugyanakkor Gorbacsovnak a fegyveres erőkkel gondosan kiépített szövetségét a kelet-európai for­radalmaknak meg kellett terhelniük. A katonai erőegyensúly a Kelet-Európából való visszavonulás eredményeként számottevően az ő hátrányukra változott meg.

Gorbacsov valószínűleg kevés közvetlen vigasztalást talál abban a tényben, hogy bármi történjék is, hacsak a munkásosztály kezébe nem veszi a hatalmat vagy a Nyugat teljesen fel nem darabolja a Szovjet­uniót, a Szovjetunió meg fog maradni a leghatalmasabb katonai és az egyik leghatalmasabb gazdasági tényezőnek az eurázsiai térségben. A hidegháború utáni világ bármilyen elemzésének tisztában kell lennie azzal, hogy a Szovjetunió továbbra is nagy befolyást fog gyakorolni a nemzetközi kapcsolatok minden aspektusára, és különösen korábbi ke­let-európai csatlósai némelyikére.

Csökkennek-e a fegyverkezési kiadások?

A főbb hatalmak által katonai célokra költött összeg, összehasonlítva a gazdaságaik által megtermelt javak és szolgáltatások teljes összegé­vel, csökken. De ez nem azért van így, mert a Berlini Fal leomlása óta a béke és stabilitás egy új korszaka kezdődött el. A fegyverkezési ki­adások már hosszú idővel a legutóbbi évek kelet-európai eseményei előtt is csökkenőben voltak.

Bizonyos, hogy az Egyesült Államok fegyverkezési kiadásai, jólle­het egyenlőtlenül, de folyamatosan csökkentek már az első hideghábo­rús periódus tetőpontja, illetve a koreai háború és az 1950-es évek közepe óta. Az USA fegyverkezési költségei ekkor a bruttó nemzeti termék 15%-át, a világháborútól eltekintve példátlanul magas összeget tettek ki.

Azóta a csökkenés trendjét megzavarta a vietnami háború (amikor a katonai kiadások újból elérték a GNP 10%-át) és a Reagan-féle fegy­verkezési kampány.¹⁴ Összességében azonban a csökkenés üteme drámai volt. Már maga Reagan visszafogta a katonai kiadásokat elnök­ségének utolsó éveiben, és ha Bush elnök eleget tesz ígéreteinek, az USA védelmi kiadásai 1995-re a GNP 4 százalékára fognak csökken­ni.¹⁵ Ez éppen 1 százalékkal lesz magasabb, mint a fegyverkezési ki­adások 1947-es szintje, amikor a háború utáni leszerelés már befejeződött, a hidegháborús katonai kiadások pedig még nem kez­dődtek el.

Nagy-Britannia védelmi kiadásai hasonló módon alakultak.¹⁶ Más NATO-országok sokkal kevésbé készségesen követték Reagant a fegyverkezési verseny csúcsaira, bár valószínűleg követni fogják Busht a lefelé vezető úton, együttes fegyverkezési költségüket az 1985-ös 3,5 százalékról az 1995-re tervezett, a GDP 2,2 százalékát kitevő összegre csökkentve.¹⁷

A Szovjetunió katonai kiadásait felmérni sokkal nehezebb feladat. A GNP százalékában vett fegyverkezési költségre vonatkozó becslé­sek szélsőségesen eltérőek. A CIA becslései 15-18 százalék körül mozognak (a legalacsonyabb az 1970-es 13 százalék).¹⁸

Néhány óvatosságra intő megjegyzést azonban fűznünk kell a fen­ti számokhoz. Először is, a legtöbb „tervezett" csökkentést ténylegesen nem hajtják végre. Másodszor, minden csökkentés, akár javasolt, akár tényleges, a Reagan-féle masszív fegyverkezés nagyon magas szintjé­ről történik. Az USA-ban azután, hogy a GNP százalékában számított fegyverkezési kádasok öt éven át folyamatosan csökkentek, tényleges összegük még mindig 30 százalékkal magasabb, mint 1980-ban. Ha Bush összes csökkentési tervét végrehajtják is, az USA fegyverkezési költségei 1995-ben még mindig 19 százalékkal magasabbak lesznek mint 1980-ban voltak. Nagy-Britanniában a tervezett fegyverkezési ki­adások lényegében visszatértést jelentenek a második hidegháborús időszak (1980-as évek) előtti szintre. Harmadszor, a föntebb megadott adatok többsége a hadiiparnak az össztermelésen belüli arányára vo­natkozik. Ezért mindaddig, amíg a gazdaság növekszik, a GNP katonai kiadásokra eső százaléka csökkenhet, miközben a fegyverek, bombák és hadihajók tényleges száma tovább növekszik. Egy olyan erős gaz­daság, mint amilyen Japáné, a GNP-nek mindössze 1 százalékát tölt­heti fegyverkezésre, és ennek ellenére egyes becslések szerint abszolút számokban a világ harmadik legnagyobb védelmi költségveté­sét finanszírozza. 1989-90-ben a japán védelmi kiadások 5,9 százalék­kal növekedtek, anélkül, hogy a GNP-n belüli arányuk növekedett volna. A végkövetkeztetés tehát ez: a világ uralkodó osztályai képe­sek csökkenteni a fegyverekre költött teljes összeg arányát, és ugyanakkor mégis növelni a rendelkezésükre álló romboló erők mennyiségét.

Nagyjából így állt a helyzet, amikor az 1980-as évek vége felé a szuperhatalmak egy kettős krízissel találták magukat szemben. A krízis egyfelől gazdasági természetű volt. Az USA költségvetési deficitje és Oroszország gazdasági válsága – mindkettő a korábbi katonai költeke­zésből adódott – arra késztette a két országot, hogy újból felül­vizsgálják a védelem kérdését. Keveset haladtak azonban mindaddig, amíg teljesen váratlanul a kelet-európai változások sodra rá nem kény­szerítette a két szuperhatalmat arra, hogy globálisan tekintsék át védel­mi kötelezettségeiket.

Leszerelnek-e a szuperhatalmak?

A tömegkommunikáció általában azt az illúziót kelti, hogy a szuperha­talmak közötti „történelmi" csúcstalálkozók a világot biztonságosabbá tették. Ugyanakkor a csúcstalálkozók szédítő sorozata és a fegyver­zetkorlátozási javaslatok áradata közepette csak egyetlen nukleáris fegyverek korlátozására vonatkozó egyezményt írtak alá a Gorbacsov-érában, a közép-hatótávolságú nukleáris fegyverekre vonatkozó 1987-es szerződést, amelynek az volt a célja, hogy megsemmisítsék a nagy hatótávolságú nukleáris rakétákat. Kudarca, márpedig kudarc volt, ko­moly tanulságokat nyújt arra nézve, hogyan működik a fegyverkezési verseny.

A közép-hatótávolságú nukleáris fegyverekre (INF) vonatkozó szerződés a fegyvereknek egy nagyon szűk csoportját, a földről indítható, 300 és 3.000 mérföld közötti hatósugarú nukleáris töl­teteket érinti. Látható ebből, hogy ez a szerződés még csak meg sem kísérelte a szuperhatal­mak nukleáris fegyverzetének kb. 96 százalékát kitevő fegyverek gyártásának korlátozását. De még ezek a szúk körű engedmények is túl soknak bizonyultak az USA és a NATO katonai ter­vezői szemében. A szerződés aláírása előtt egy hónappal találkoztak, hogy a „kompenzáló esz­közökről" határozzanak.

Körülbelül 450 taktikai levegő-föld rakétát (TASM, illetve SRAM-T) terveztek Európa szá­mára Ezeket az új hordozórakétákat ugyanazokra a célpontokra állítják, amelyek korábban azoknak a földi indítású hordozórakétáknak a célpontjai voltak, mint például amelyek most hagyták el, nagy hírverés közepette, Greenham Commont.

Összesen 106 hordozórakéta volt csak Greenhamben, de legalább 160 levegőből indítható hordozórakétát fognak most telepíteni Nagy-Britanniába. Az új hordozórakéták műszaki szem­pontból fejlettebbek elődeiknél. Az eredeti hordozók egy repülőgép sebességének háromszoro­sát is elérik.¹⁹

A NATO-miniszterek azt követették, hogy a szövetséges erők európai főparancsnoka (aki mindig egy amerikai katonatiszt) „az INF-szerződés utáni fegyverzetújrastrukturálás" részeként „vizsgálja meg a nukleáris fegyverek teljes skálájának alkalmazhatóságát".²⁰ Egy, az eufemiz­mus mesteri példájának nevezhető cikkben az Independent megjegyzi, hogy A NATO új nukle­áris arzenálját néhány megfigyelő úgy értelmezi, mint az 1987-es INF (közép-hatósugarú rakéta)-szerződés megkerülését".²¹ A The Observer kommentátora, Nigel Hawkes pontosabban ragadta meg a szituáció lényegét egy A NATO édesszavú altatódalából kihallatszó kardcsörtetés című cikkben: „Úgy tűnik, hogy a NATO, a békéről és a testvériségről szóló hangzatos megnyilatkozások színfala mögött, valójában az amerikai levegő-föld típusú nukleáris hordozók egy új nemzedékét készíti elő Európa számára".

Werner és Hurd (a NATO titkára és a brit külügyi államtitkár), valamint James Baker ame­rikai külügyminiszter nem voltak hajlandók nyilatkozni arról, hogy vajon azok a tárgyalások a kis hatótávolságú atomfegyverekről, amelyeket Bush elnök egy, a hagyományos fegyverekről szóló megegyezés utánra kilátásba helyezett, érinteni fogják-e a TASM-típusú, taktikai levegő-föld hordozórakéták kérdését is.

Ily módon az USA és NATO-beli szövetségesei, ha sikerül megegyez­niük, nem egyszerűen csak az INF-szerződést kerülik meg, hanem már azt tervezik, hogyan kerüljék meg a következő szerződést, sőt, a kö­vetkező kettőt!

Az INF-szerződéssel ugyanaz történik most, mint a stratégiai fegy­verkorlátozási tárgyalásokkal (SALT) és a ballisztikus rakéták ellen irá­nyuló szerződésekkel az 1970-es években. Egyikük sem állította meg vagy kívánta megállítani a nukleáris fegyverek mennyiségének növeke­dését.²² A fegyverkezési szakértők – legalábbis egymás között – egyetértenek abban, hogy a csúcstalálkozók és egyezmények célja a fegyverkezés kontrollálása, nem pedig korlátozása. A fegyverke­zési verseny szabályainak meghatározását, nem pedig a verseny meg­szüntetését célozzák. Michael Sheahan, a Stratégiai Tanulmányok Nemzetközi Intézetének munkatársa mondja: „Az 1970-es évek során a nagyhatalmaknak sikerült elérniük a fegyverkezés ellenőrzését, de ez inkább kölcsönös, egyeztetett fegyverzetnövelések, semmint fegyver­zetcsökkentések révén történt, a nyilvánosságban azt az érzést keltve, hogy igényeiről nem vettek tudomást – mint ahogy valóban így is tör­tént… A fegyverzetcsökkentési alkudozások célja nem annyira az, hogy megegyezést érjenek el, hanem inkább hogy a nagyközönség úgy lás­sa, megpróbáltak megegyezni, valamint hogy a jövőért való felelős­séget a másik oldalra hárítsák. A fegyverzetcsökkentési tárgyalás a szorongások csillapítását célzó mechanizmus…"²³

Amikor Gorbacsov és Bush tavaly májusban Washingtonban talál­koztak, pontosan egy ilyen „szorongáscsillapító mechanizmust" hoztak működésbe – az interkontinentális nukleáris rakétákról szóló START egyezménnyel. Bush és Gorbacsov találkozójuk végén aláírtak egy pa­pírt, de ez nem egy szerződés volt. Martin Walker helyesen úgy írta ezt le, mint „puszta ígéretet arra, hogy megegyeznek egy stratégiai fegy­verzetük csökkentéséről szóló egyezmény keretfeltételeit illetően". Gor­bacsov és Reagan hasonló ígéretet tettek első amerikai csúcs­találkozójuk alkalmával, 1987-ben. Ezt a deklarációt megismételték a moszkvai csúcstalálkozón, majd a múlt évben Máltán lezajlott Bush-Gorbacsov csúcson.²⁴

Még ha Gorbacsovnak és Bushnak sikerülne is aláírnia egy szer­ződést, valószínűtlen, hogy ez jobb sorsra jutna elődeinél: bizonyos, hogy nem fogja a nukleáris fegyverzeteket a felükre csökkenteni, aho­gyan Gorbacsov és Reagan eleinte ígérték. A papírformához híven a javasolt egyezmény csökkenti a régi fegyverek számát, de ugyanakkor lehetővé teszi az újak mennyiségének hatalmas növelését. Így a START jegyében az USA és a Szovjetunió összes interkontinentális hordozórakétáik számát 4.476-tal fogják csökkenteni, és hasonló mér­tékben csökkentik tengeralattjárókról indítható nukleáris lövegeik szá­mát is. De ugyanakkor 2.990-nel növelni fogják a pontosabban célra irányítható, levegőből indítható hordozórakéták és a rövidtávú hordozók számát. Ráadásul a stratégiai bombázókat egyenként egy nukleáris robbanófejnek számolták, holott valójában rendszerint nyolcat vagy tí­zet visznek magukkal. Az USA tengerészetének nukleáris potenciállal rendelkező légierejét pedig egyáltalán nem is vették számításba. Ha a szerződést aláírják, az USA még mindig ugyanannyi stratégiai nukleá­ris robbanófejjel fog rendelkezni, mint ma, és a Szovjetunió,- bár csök­kentést hajt most végre – még mindig többel, mint egy évtizeddel ezelőtt.²⁵

Egy tudományos tanulmány azt állítja, hogy a START „valószínű­leg kevéssel fog többet eredményezni, mint hogy kiselejteznek nagy­számú elavult fegyvert, mialatt kb. 17.000 modern stratégiai fegyvert a helyén hagynak".²⁶ Még a megcsontosodott „héjának" számító korábbi hadügyminiszter, Richard Perle is, akit a Reagan-kormányzaton belül is a „sötétség fejedelmének" tartottak, azt mondta egy világos pillana­tában: „ahelyett, hogy tovább csökkentettük volna, ténylegesen inkább növeltük a fegyverzet megengedett szintjét mindegyik kategóriában".²⁷

Ráadásul mindkét oldal elfogadta, hogy a csillagháborús progra­mot egyáltalán nem is tárgyalják meg. A szerződés nem vonatkozott a brit és francia nukleáris rakétákra sem. Valójában Margaret Thatcher – mint rendszerint – az USA irányítását követte. Bármely fegyver mennyiségét csökkentik is a jelenleg tervezett fegyverzetrevízió során, bizonyos, hogy az nem az a Trident-2 típusú löveg lesz, amely meg­kétszerezi a nukleáris robbanófejek számát a brit tengeralattjárókon.

De ha az USA politikájának terveiben a nukleáris fegyverkezési stratégia nem változott, igaz-e ugyanez a hagyományos fegyverekre is? Nyilván ez az a terület – vélhetnénk -, ahol a sokszor beígért csök­kentések történnek. Nos, a hagyományos fegyverzet csökkentése, ha nem is olyan nagymértékű, mint ahogyan Bush és hadügyminisztere szeretné elhitetni, mindazonáltal reális. Nemcsak az Európában állo­másozó, hanem az összes amerikai erőket érinti. De ez azért történik így, mert a kelet-európai változások világossá tettek valamit, amit egyes katonai szakértők már régebben leszögeztek: a második világ­háborún végleg túl vagyunk. Az USA és a NATO stratégiája, különö­sen Európában, eredetileg arra az elképzelésre épült, hogy egy, a jövőben bekövetkező háború 1940 mintájára fog lezajlani, hatalmas harckocsioszlopok – ezúttal inkább oroszok, mint németek – fognak végiggördülni Európán. A nagyhatalmak most egyszerre azon veszik észre magukat, hogy nem a megfelelő típusú alakulatokat, nem a meg­felelő számban és nem is a megfelelő helyeken állomásoztatják. Az USA és Nagy-Britannia, a gazdasági nehézségektől gyötörve, most fel­használják az alkalmat, hogy fegyveres erőiket átszervezzék. Ha képe­sek erre, ugyanakkor megtakarítanak némi pénzt is, ami csak szerencse nekik. Ha ráadásul ezt úgy tudják eladni a nyilvánosságnak, mint a béke irányába tett lépést, annál jobb.

Így tehát milyen fegyveres erőkkel szeretni bírni az USA? Bizo­nyos, hogy nem kívánja abbahagyni a technológiailag magas szinten álló fegyverek kifejlesztését. Új típusú hagyományos fegyvereket alkal­maznak most, amelyek éppen olyan pusztítóak, mint a kisebb nukleáris fegyverek, és semmilyen érvényben lévő fegyverzetkorlátozás nem ter­jed ki rájuk. Képesek egyetlen perc alatt romba dönteni egy kisebb vá­rost. Egy katonai szakértő ezzel kapcsolatban azt mondta: „Ez a tűzerő azt jelenti, hogy egyetlen, hagyományos lövegekkel felszerelt rakétaki­lövő éppoly hatásos lehet, mint egy kisebb taktikai nukleáris tüzérségi lövedék, és hatalmas tűzerő növekedést jelent a régebbi hagyományos tüzérséggel összevetve".²⁸

Mindazonáltal az USA valóban csökkenteni akarja az ilyen fegyve­rekkel felszerelt csapatok számát, különösen Európában, amelynek vé­delmére összes katonai kiadásainak 60 százalékát fordítja. De Bush még itt is vigyáz arra, ne vonuljon vissza annyira, hogy ezzel veszély­be sodorja „új atlantizmusát" – azt a lehetőséget, hogy vezető szerepet játsszon a kontinens politikájának irányításában. Az USA legfeljebb annyit akar, hogy csökkenthesse a tankok és a gyalogság létszámát egy mozgékonyabb, jobb technológiával felszerelt haderő javára, amely képes az olyan fajta „alacsony intenzitású hadviselésre", ame­lyet az USA Grenada, Panama, Nicaragua, Líbia ellen és az 1987-es Öböl-háborúban folytatott. Egyébként új ideológiára sincs különösebb gond. Amióta a „világméretű kommunista veszély" megszűnt hatékony mumus lenni, a „terrorizmus" és a „kábítószer-kereskedelem" foglalták el a helyét a Pentagon azon ürügyeinek szótárában, amelyekkel az út­jában állók lerohanását akarja mentegetni.

Hasonló terveket propagálnak Nagy-Britanniában is, egy időben azzal, hogy a kormány hozzálátott a védelem felülvizsgálásához. Megint csak helytelen lenne túlbecsülni a valóban végbemenő haderőcsök­kentéseket, bár a kormányzat nehéz gazdasági helyzete, különösen amiatt, hogy rosszul mérte fel az infláció növekedési ütemét, valószínű­vé teszi, hogy a fegyverkezési kiadások csökkentése valamivel komo­lyabb lesz, mint azt eredetileg eltervezték. De a revízió fő oka – akárcsak az USA esetében – az, hogy a Varsói Szerződés hanyatlása megadja a fegyveres erőknek a szükséges ürügyet stratégiájuk nagy­mértékben szükséges átalakításához.

Összefoglalva: a hagyományos fegyverek terén láthatunk bizo­nyos csökkentéseket, bár – akárcsak a nukleáris fegyverek eseté­ben – inkább csak tervezik, semmint végrehajtják őket, és még a tervezett csökkentések sem olyan nagy mértékűek, mint ahogyan azt velünk el szeretnék hitetni. Ezenkívül elfedik azt a sokkal fontosabb átalakítási folyamatot, amelynek az a célja, hogy a fegy­veres erőket még pusztítóbbakká és még hatékonyabbá tegye ebben a megváltozott világban.

A Szovjetunió hadseregének átalakítása bizonyos mértékig ha­sonló a Nyugaton folyó átalakításhoz. A hadvezetés szeretne áttérni a sorozott hadseregről egy professzionálisabb jellegű haderő alkalmazá­sára, de a sorozás olcsóbb – „egy fizetett zsoldoshadsereggel együtt járna a hadsereg fenntartásához szükséges kiadások jelentős (hat­hétszeres) megnövekedése".²⁹ Mint számos más intézmény a Szovjet­unióban, a hadsereg is abba a csapdába esett, hogy egyrészt szükséges lenne a Nyugattal való hatékonyabb versengés céljából a nyugati kapitalizmuséihoz hasonló struktúrákat létrehozni, másrészt viszont az ehhez szükséges anyagi erőforrások nem állnak rendelke­zésre.

Összeomlott-e a Varsói Szerződés?

Nyugat-Európa egészének szovjet megszállása ma elképzelhetetlen. Ennek következményeként mindkét szuperhatalomnak európai hadse­regei sokkal nagyobb mérvű csökkentését kellett elfogadnia, mint amennyit egyébként elfogadtak volna. Mindazonáltal még itt is, ahol a változás valódi, és nem pusztán a tények kozmetikázását jelenti, szük­séges, hogy a helyzetet némileg közelebbről megvizsgáljuk, hogy meg­határozzuk, pontosan mi is az, ami változik, és miért.

Érdemes először is megjegyeznünk, hogy – legalábbis részben – a Varsói Szerződés összeomlása drámaibb folyamatnak tűnik, mint amilyen valójában, mert a Nyugat mindig eltúlozta a szerződés össze­forrottságának mértékét. Bizonyos, hogy a paktum hasznos fügefaleve­let jelentett a Szovjetuniónak, amellyel elfedhette birodalmi rendcsináló működését 1956-ban Magyarországon és 1968-ban Csehszlovákiában, bár a szovjetek nem kockáztatták meg ugyanezt a lépést 1981-ben, in­kább ráhagyták a legyei uralkodó osztályra, hogy maga oldja meg a saját problémáját. De az az elképzelés, hogy valaha is sor kerülhetne a Varsói Szerződés egyesült erőinek Nyugat-Európa elleni inváziójára, mindig is inkább fikció volt, mint valóság. A Varsói Szerződés országai nemcsak hogy mindig is elmaradtak a nyugati országok mögött vagyo­nukat, népességüket és fegyveres erejüket tekintve, hanem nélkülöz­ték az ehhez szükséges összeforrottságot is. Még a kelet-európai átalakulások előtt Andrew Kelly azt írta A szovjet fölény mítosza c. könyvében, hogy bármilyen kelet-nyugati konfliktus esetén „kétséges­nek tekinthető, vajon a kelet-német csapatok szívesen harcolnának-e a nyugat-németek ellen, és majdnem bizonyos, hogy a konfliktus során Románia megpróbálná folytatni korábbi függetlenségi politikáját. A Szovjetunió még többi szövetségeseinek támogatására sem számíthat túlzottan: mind Magyarország, mind Csehszlovákia keresztülment egy szovjet invázión az elmúlt 30 évben, és a lakosságban komoly szovjet­ellenes érzelmek élnek. Végül Lengyelország baráti kapcsolatokat tart fenn számos nyugati országgal, jóllehet hagyományos ellensége Né­metország".³⁰

Kellynek a kelet-német hadsereg megbízhatóságával kapcsolatos kételyeit bizonyára a Szovjetunió is osztotta; az 1953-as felkelés óta a kelet-német hadsereg mindegyik hadosztályára egy-egy motorizált szovjet lövészhadosztály „vigyázott".

A helyzet végső iróniája az (s ez talán segíthet bennünket abban, hogy a Varsói Szerződés összeomlását megfelelő perspektívában lás­suk), hogy számos, a Varsói Szerződést sújtó probléma növekvő mér­tékben problémává válik a NATO számára is. Éppúgy, ahogyan elképzelhetetlen, hogy a Varsói Szerződés megtámadja Nyugat-Euró­pát, ugyanúgy elképzelhetetlen, hogy a NATO megtámadja a szere­tetreméltó Mr. Havelt és a többi kelet-európai demokratát. És ha a Varsói Szerződés nem fogja megtámadni Nyugat-Európát, mi az indo­ka a NATO további fenntartásának, vagy az USA csapatai folytatóla­gos európai jelenlétének?

Még mielőtt a kelet-európai válság tetőpontjára ért volna, a NATO-ban több repedés mutatkozott, mint bármikor azóta, hogy Franciaor­szág elhagyta az egyesített katonai szervezetet. Az európai tömegmozgalmak a nagy hatótávolságú és Pershing típusú rakéták te­lepítése ellen feszültségeket teremtettek, különösen az USA és Német­ország között. Spanyolország és Görögország egyaránt azzal fenyegetőzött, hogy területén nem tűri meg tovább az amerikai tá­maszpontokat. Ezután számos európai ország vonakodott követni Rea­gan hatalmas fegyverkezési programjait, különösen a csillagháborúval és a neutronbombával kapcsolatos programokat. Ezek a feszültségek fokozódtak, először is Gorbacsov ama kísérletének következtében, hogy megnyissa a Szovjetunió gazdaságát a világpiac előtt, másodszor pedig a Varsói Szerződés összeomlása miatt. Az európai országoknak, különösen a németeknek, már korábban több gazdasági kapcsolatuk volt a Szovjetunióval és a kelet-európai országokkal, mint az USA-nak. A Berlini Fal leomlása óta ez a tény erőteljesebben megmutatkozott a nyugat-európai hatalmak külpolitikájában, mint korábban. Kohl döntése az egyesítés gyors megvalósításáról, közvetlenül azután, hogy a Berlini Fal összeomlott, tanulságos lecke volt Bush számára arról, hogy az USA megkérdőjelezhetetlen vezérszerepe a NATO-n belül, legalábbis a németeket illetően, véget ért.

II. A hidegháború után

A hidegháború vége és a permanens hadigazdaság

Láttuk, hogy az USA és a Szovjetunió viszonylagos hatalma hanyatlott, hogy a fegyverkezési kiadások – bár abszolút számokban mérve még mindig rendkívül magasak – a GNP egészéhez viszonyított arányukat tekintve gyorsan közelednek a háború utáni alacsony szinthez, és hogy a hidegháború nagy katonai szövetségei szétesőben vannak. De miért estek vissza a szuperhatalmak fegyverkezési kiadásai? Miért hanyatla­nak a szuperhatalmak?

Van egy közhelyszerű magyarázat erre, amelynek leghíresebb ki­fejtése talán Paul Kennedynek A nagyhatalmak felemelkedése és ha­nyatlása című könyvében található, és amely egyszerűen azt mondja, hogy a fegyverkezési kiadások felemésztették az Egyesült Államok és a Szovjetunió világpiaci versenyképességét, hogy a gazdasági hanyatlás „a birodalmi politika túlhajtásának" az eredménye. Lát­szólag nincs is semmi probléma ezekkel a magyarázatokkal. Ha azon­ban azt az érvelést, hogy a magas fegyverkezési költségek gazdasági hanyatlásra vezetnek, megpróbáljuk az egész második világháború utáni időszakra alkalmazni, akkor úgy tűnik, hogy ez nem felel meg a tényeknek. Például az 1950-es, 60-as években, amikor a fegyverkezési kiadások a GNP százalékában számítva lényegesen nagyobbak voltak a mainál, az Egyesűit Államok gazdasága, a szovjet gazdaság és az egész világgazdaság is éppoly gyorsan növekedett, mint története so­rán bármikor. Viszont: az 1970-es és 80-as évek legnagyobb részé­ben, amikor a fegyverkezési kiadások sokkal alacsonyabbak voltak, a szuperhatalmak és a világgazdaság növekvő mértékben stagnálással és gazdasági válsággal küszködtek.

Hogy megértsük, hogy a fegyverkezési kiadások hogyan tudnak eleinte hosszú gazdasági konjunktúrát előidézni, amely azután hirtelen az ellenkezőjébe fordul át, tovább kell látnunk a fegyverkezési kiadá­sok és a gazdasági növekedés közötti első látásra nyilvánvaló össze­függéseknél. Van egy elmélet, amely kísérletet tett erre – a permanens hadigazdaság elmélete. Ennek az elemzésnek az úttörője az amerikai marxista, W. T. Oakes volt (aki T. N. Vance néven is írt) a második vi­lágháború vége és az 1950-es évek közötti időszakban. Az 1950-es évek második felében Tony Cliff, az 1960-as és 70-es években Mike Kidron, később pedig Chris Hárman fejlesztette tovább ezt az elméle­tet.³¹

A permanens hadigazdaság elmélete Marx munkaérték-elméletén alapszik. Marx elméletének legfontosabb következtetése az, hogy a kapitalista társadalomban egy hosszú távú tendencia érvényesül a profitráták csökkenésére. A profitráta helyreállításának nem lehet más módja, mint a kizsákmányolás mértékének növelése (hosszabb munkaidő, alacsonyabb munkabérek és szociális kiadások vagy a termelékenység növelése útján) vagy pedig a befektetett tőke le­rombolása. Az utóbbi a gazdasági válságok és a háborúk történelmi következménye. Mindkettő lerombolja a tőkét, és így ellensúlyozza a tőke szerves összetételének a növekedését. Egy harmadik (történelmi perspektívában jelentéktelen) módszere a befektetett tőkemennyiség csökkentésének a kapitalista uralkodó osztály luxusfogyasztása. Amennyiben a kapitalisták Rolls Royceokat vagy kaviárt vásárolnak, ezzel annak az értéktöbbletnek a mennyiségét csökkentik, amelyet egyébként arra használnának, hogy a munkaerőre vagy a gépekre for­dított beruházásokkal a termelést növeljék. Mivel a kapitalista luxus­fogyasztása sohasem tér vissza a termelési folyamatba, sem a munkaerő, sem a termelőeszközök megvásárlására fordított összeg­ként, ténylegesen kikerül a rendszerből.³²

A permanens hadigazdaság elméletével foglalkozó első teoreti­kusok, mindenekelőtt Mike Kidron, felismerték, hogy a fegyverkezési kiadások ugyanúgy funkcionálnak, mint a kapitalista osztály lu­xusfogyasztása, azzal a különbséggel, hogy hatásuk számotte­vőbb. A fegyvergyártás olyan javak gyártására használ fel hatalmas mennyiségű tőkét, amelyek sohasem kerülnek vissza a gazdaság rendszerébe, sem mint fogyasztási javak, sem mint termelőeszközök. A tőke hatalmas összegeit, amelyek egyébként szerszámgépeket vagy autókat vagy TV-ket termelnének, arra fordítják, hogy műholdakat, ra­kétákat vagy tankokat gyártsanak, amelyek ott állnak a raktárakban, amíg el nem rozsdásodnak vagy el nem avulnak. Az űrfegyverkezési verseny esetében például a világ technológiailag legfejlettebb mű­ködő tőkéjének egy részét szó szerint kidobták a rendszerből. Ez egyébként ugyanazzal a következménnyel járt, mint a tőke meg­semmisülése egy-egy gazdasági válság vagy háború sorén – csökkentette a holtmunka arányát az élőmunkához viszonyítva, és így megállította a profitráta csökkenését.

A második világháború vége egyedülállóan szerencsés körülmé­nyeket teremtett egy ilyen permanens hadigazdaság kialakulásához. Az imperialista nagyhatalmak, kettő kivételével, katonailag és gazdasá­gilag teljesen kimerült állapotban voltak. És a két kivétel, az USA és a Szovjetunió sem rendelkezett annyi erővel, hogy akármelyikük lerohan­hatta volna a másikat. Az Egyesült Államok beszélhetett ugyan a kelet-európai szovjet erők „visszagörgetéséről, és Sztálin is álmodozhatott egy Kelet-Európán túlterjedő birodalomról, de komolyan egyikük sem kísérelte meg, hogy a szavakat tettekre váltsa. A konfliktus a rendszer perifériáira korlátozódott, míg a centrumban a fegyverkezési verseny hidegháború maradt. S a második világháború alatt a két szuperhata­lom olyan társadalmi és ipari struktúrákat fejlesztett ki, amelyek nem­csak hogy jelentős közös vonásokat mutattak, hanem a forrásoknak a hadigazdaság céljaira való mozgósításához szabták őket. A Szovjet­unió struktúrája autarchikus és államkapitalista jellegű volt, és gazda­sági fejlődése mindig is szorosan kötődött a gazdaság hadiipari szektorához. De az 1930-as évek és a háború, bár kevésbé nyilvánva­lóan, az Egyesült Államokat is egy befelé forduló, államilag irányított gazdasággá tették. Lévén sokkal hatalmasabb és háborútól is kevésbé sújtott, az USA gyorsan túljutott elszigeteltségén, de az államilag irá­nyított iparnak maradt egy magva, a hadiipar. Például az USA hadügy­minisztériumának, Atomenergia Bizottságának és az űrhajózási hivataloknak a finanszírozására fordított összeg még 1974-ben is na­gyobb volt, mint a világ bármely országának nemzeti össztermelése, kivéve a Szovjetuniót, Japánt, Nyugat-Németországot, Franciaorszá­got, Nagy-Britanniát, Kínát, Olaszországot és magát az Egyesült Álla­mokat.³³

A szuperhatalmak közötti katonai és gazdasági versenynek nem kívánt következménye volt a katonai kiadások példátlanul magas szint­je. Ez a hatalmas költekezés harminc éven keresztül megakadályozta egy gazdasági válság bekövetkezését. A világgazdasági rendszer per­sze nem növekedett olyan gyorsan, ahogyan tehette volna, ha az ér­téktöbblet egészét termelő beruházásokra fordítják, de legalább nem került bele periodikus rendszerességgel a recesszió örvényébe. Évről évre, évtizedről évtizedre a rendszer növekedett.

A permanens hadigazdaság rendszere önmagában hordja összeomlásának csíráit, ahogyan ezt már elméletének eredeti ki­dolgozói is felismerték. A produktív tőke lerombolásának terhét nem egyenlő mértékben viselték az összes kapitalista nagyhatalmak, bár a hosszú konjunktúrából valamennyien profitáltak. Különösen vonatkozik ez Japánra, és Nyugat-Németországra, amelyek a GNP egy, illetve há­rom százaléka körüli összeget költöttek fegyverkezésre, mialatt ez az összeg a Szovjetunió és az Egyesült Államok esetében, mint láttuk, ennek kétszerese volt. Vagy ahogyan Melman mondja: „1967-69-ben a bruttó nemzeti állóeszköz-beruházás (minden gyárakra, felszerelő­sekre, épületekre és lakásokra fordított beruházás) minden egyes dol­lárjából az USA 52 centet fordított a katonai beruházásokra. Németor­szág ugyanekkor 14 centet, míg Japán 2 centet".³⁴

Mialatt a szuperhatalmak tankokat és rakétákat gyártották, a nyu­gatnémet és a japán uralkodó osztály autókat és tévéket állított elő. Egy ilyen helyzet szükségszerűen azt jelentette, hogy azok az orszá­gok, ahol az uralkodó osztályok nem viselték ugyanazokat a fegyverke­zési terheket, mint a szuperhatalmak, kezdték korlátozni az USA szupremáciáját.³⁵

Ahogyan a szuperhatalmaknak a világtermelésben való részese­dése csökkent, fegyverkezési költségeik egyre kevésbé hatékonyan tudták megakadályozni a gazdasági válságok visszatérését. A fegyver­kezésre kevesebbet költő országok most produktív tőkét ruháztak be, és ezzel újra elindították a tőke szerves összetétele növekedésének és a profitráta csökkenésének korábbi tendenciáját. Még ha a szuperha­talmak képesek lettek volna is újra elérni a katonai kiadások háború utáni szintjét, ez sem lett volna elég ahhoz, hogy újra egyensúlyba hozzák a rendszert, helyreállítsák a profitráta korábbi szintjét. Mihelyt Japán és Nyugat-Németország rávetették magukat a produktív beruhá­zásokra, az USA-nak és a Szovjetuniónak minden addiginál nagyobb összeget kellett volna a fegyverkezési versenybe beleölnie, pusztán azért, hogy a rendszert nyugalmi állapotban tartsa. Mindenesetre az a tény, hogy a japán és nyugat-német tőkések elvették az USA piacait, és Nyugat-Németország esetében bűvös vonzerőt gyakoroltak a Szov­jetunió kelet-európai csatlósaira, azzal járt, hogy a szuperhatalmak még a fegyverkezési költségeknek a 70-es évek elejére kialakult igen alacsony szintjét is egyre inkább vonakodtak fedezni.

Amikor a szuperhatalmak megpróbálták veszteségeiket csökkente­ni, a hidegháború átadta helyét az enyhülésnek. Nem volt mód arra, hogy visszatérjenek a háború utáni fegyverkezési kiadások magas szintjéhez. Még Reagan kísérlete is, hogy a fegyverkezési költségeket a GNP 7 százalékára növelje (sehol sem közelítve meg az 1950-es évek 15 százalékos arányát) adósságokhoz, társadalmi bomlásjelensé­gekhez és pénzügyi összeomláshoz vezető útra térítette az USA gaz­daságát, és a recesszió szélén vergődő gazdaságot hagyott maga után. A Szovjetuniónak az amerikainál kisebb gazdasága pedig olyan mély válságba jutott, amely végzetesnek bizonyulhat, részben azért, mert megpróbált lépést tartani a Reagan-féle fegyverkezési boommal. És mindaddig, amíg a szuperhatalmakat olyan kapitalista hatal­mak fenyegetik, amelyeknek egyáltalán nem áll szándékukban elérni a szuperhatalmak fegyverkezési kiadásainak szintjét, nehéz elképzelni, hogy hogyan lehetne egy versengő nagyhatalmaktól uralt világra újból rákényszeríteni a permanens hadigazdaságot.

A katonai kiadások hosszú konjunktúrájának egy másik aspektusa, amely a szuperhatalmakra, és különösen a Szovjetunióra nézve veszé­lyeket rejtett magában, az volt, hogy a világgazdaság növekedésével párhuzamosan nőtt a multinacionális vállalatok lehetősége arra, hogy az egész Föld minden részéről származó munkaerő és termelőesz­közök együttes alkalmazásával termeljenek. Egy ilyen szituációban minden, a világpiachoz csak korlátozott mértékben kapcsolódó állam­kapitalizmus hátrányba került a világgazdasági versenyben. Ez ter­mészetesen leginkább igaz azokra a társadalmakra, ahol az államkapitalizmus a leghosszabb ideig öltött erőteljesen autarchikus jel­leget: a Szovjetunióra és Kelet-Európa államaira. Ahogyan Mike Haynes, és Pete Binns írták az International Socialism 7. számában: „Hogy jobban megértsük az autarchia válságát, fontos, hogy emlékez­zünk: Marx két jelentős belső tendenciáját látta meg a kapitalista fejlő­désnek, mégpedig a) a tőkék összegének a tőke koncentrációja és centralizációja miatti állandó növekedését és b) a munkamegosztás vi­lágméretekben való növekedését, amit a termelés növekvő komplexitá­sa valamint a termelési költségeknek a skálahozadékokból, a hosszú termelési időszakokból stb. eredő csökkenése hoz magával. Az állam­kapitalizmus az első feladatot úgy oldja meg, hogy a nemzet összes tőkeerejét egyetlen egységbe olvasztja össze. De ha az autarchikus módszerrel teszi ezt, kivonva a belföldi gazdaságot a világ többi részé­vel folytatott cseréből, akkor a gazdaság gépezetét, hatalmas költsé­gek árán, arra kell átállítani, hogy teljesen saját erőforrásaira hagyatkozva állítsa elő mindazt, amire egy modern gazdaságnak szük­sége van".³⁶

Ezt a cikket tíz éve írták. Vessük egybe ezt Gorbacsovnak az ENSZ előtt 1988-ban mondott beszédével: „Valamiféle »zárt« társadal­mak fenntartása ma aligha lehetséges … A világgazdaság egyetlen szervezetté válik, amelyen kívül egyetlen állam sem fejlődhet normáli­san, függetlenül attól, hogy milyen társadalmi rendszerhez tartozik, vagy milyen gazdasági szinten áll. Ez napirendre tűzi a világgazdaság egy teljesen új működési mechanizmusának és a nemzetközi munka­megosztás új struktúrájának a kidolgozását. Ugyanakkor a világgazda­ság növekedése feltárja az iparosítás hagyományos formájának korlátait és ellentmondásait".³⁷

A kelet-európai gazdaságok és a szovjet gazdaság gyors hanyat­lása, egész „elmaradottsága" és „alacsony hatékonysága" annak az eredménye, ahogyan ezek az országok katonai versengésbe kezdtek a Nyugattal a második világháború végén – történelmi eredetű gyenge­ségük miatt arra kényszerülve, hogy egy államkapitalista hadigazdasá­got tartsanak fenn, méghozzá magasabb szinten, hosszabb ideig és gyengébb gazdasági alapokon, mint nyugati versenytársaik. A Szovjet­uniónak világgazdaságilag alárendelt helyzete és birodalmának jellege miatt mindig is jobban kellett támaszkodnia a tisztán katonai erőre, mint az USA-nak, ami megakadályozta azt, hogy csökkentse a hadi­gazdaság költségeinek a GNP-n belüli százalékos arányát, ahogyan ezt az USA tette. Amint egy, a kérdést részletesen feldolgozó tanul­mány megjegyzi, a Szovjetunió fegyverkezési terheinek a GNP-n belüli aránya 1970-tól 72-ig 14,4 százalékról 15,1 százalékra, az 1980-84 közötti periódusban pedig 15,3 százalékra nőtt.³⁸ Ezekből az okokból kifolyólag a bukás, amikor bekövetkezett, sokkal drámaibb volt, mint az USA esetében. A Szovjetuniónak még az 1960-as és 70-es évekbeni további birodalmi terjeszkedésével kapcsolatos nehézségei is a világ­gazdaságon belüli elszigeteltségére vezethetők vissza. A Szovjetunió befolyásának 1970-es évekbeli kiterjedését vizsgálva egy megfigyelő megjegyezte: „A Szovjetunió arra tett kísérletei, hogy a gyarmatosítás alól felszabadult országokban segélyek, kereskedelem vagy fegyverek eladása útján befolyást és támogatást szerezzen, nemcsak hogy rend­kívül költségesnek bizonyultak, hanem ráadásul igen kevéssé is térül­tek meg számára. A nemzetközi pénzpiacba való integrálódás hiánya és az, hogy nem álltak rendelkezésére a világgazdaság feletti »északi« kontrollnak olyan eszközei, mint amilyen a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap, különösen hátrányos tényezőknek bizonyultak a Szovjet­unió számára, mert mindez azt jelentette, hogy nem rendelkezett haté­kony kontrollal adósai felett."³⁹

Most tehát Gorbacsovnak ki kell kerülnie annak a válságnak a ku­tyaszorítójából, amelyet egyik oldalon a magas fegyverkezési költsé­gek, a másik oldalon a nemzetközi gazdasági verseny könyörtelensége hozott létre. De, ha ez az ellentmondás a leginkább a keleti államkapi­talista rendszerekre jellemző is, részben jellemző azokra az országokra is, amelyek a magánkapitalizmuson belül rendelkeznek egy rejtett, ha­talmas államkapitalista hadiipari komplexummal. Ha a multinacionális gazdasági verseny vészharangja megkondult a Kreml bürokráciája fe­lett, úgyszintén megkondult, bár nem olyan hangosan, a Pentagon bü­rokráciája felett is. De ez természetesen felvet egy életbevágó kérdést: hogyan fog válaszolni a modern állam arra az ellentmondásra, amely a gazdasági és a katonai hatalom szükségessége között feszül?

Az új imperializmus

Milyen lesz tehát a világ a hidegháború után? Először is, gazdasága valószínűleg kevésbé lesz stabil. Ebben a vonatkozásban a valódi for­dulópontot nem 1989, hanem 1973 jelentette. A hadigazdaság hanyat­lása döntően hozzájárult ahhoz a válsághoz és stagnáláshoz, amely az 1970-es és a korai 80-as években az egész világgazdaságot hatalmá­ba kerítette. Most, hogy a reagani fegyverkezési hajsza dőresége oly drasztikusan lelepleződött, és a fegyverkezési kiadások ismét minősé­gileg csökkennek, a gazdasági válság felé vivő tendenciák valószínű­leg még erősebbek lesznek. Az USA és Nagy-Britannia gazdasága még az olajárak emelkedése előtt elkezdett a recesszió felé csúszni.

Másodszor, a permanens hadigazdaság időszaka azt a parado­xont eredményezte, hogy egy – mind a termelés, mind a kereskedelem szintjén – minden eddiginél jobban integrált világgazdaságot ugyanak­kor részekre szakít a gazdaságilag legerősebb nemzetek körül kiala­kuló tőkés blokkok képződése. A japán külügyminisztérium egy magas rangú hivatalnoka megjegyezte, hogy egyrészt: „A kapitalista gazdasági rendszerben a gazdasági dereguláció irányába mutató trend, a telekommunikáció modernizálásával együtt, csökkentette az államhatárok jelentőségét; fokozatosan kialakult a »nemzetek feletti gazdaság«, a szabad tőkeáramlás, a nagyvállalatok közötti nemzetközi együttműködés vállalatfúziók és vállalatfelvásárlások formájában". A másik oldalon ennek a perspektívának ellentmond az a tény, hogy „az Egyesült Államok nem uralja többé a világgazdaságot. Következéskép­pen a nyugati ipari nemzetek gazdaságpolitikájának koordinálása ma nélkülözhetetlen bármilyen nagyobb gazdasági katasztrófa elhárításá­hoz. Továbbá, az ipari országok termelékenységi rátái közötti fokozódó különbségek egyeseket közülük gazdasági blokkok kialakítására kész­tettek, ezáltal meggyorsítva a fennálló világgazdasági rendszer dezintegrálódását. E jelenlegi fejlemények következtében a világgazdaság most válaszút elé került."⁴⁰

Nem tűnik úgy, mintha túlzottan indokolt lenne reménykedni a „nemzetközi koordinálásban", ha, példának okáért, a houstoni csúcstalálkozóból próbálunk erre következtetni, Margaret Thatcher az­zal a meggyőződéssel hagyta el ezt a találkozót, hogy „a dollárra, a yenre és a német márkára alapozott" nemzetközi gazdasági blokkok megvalósulóban vannak. Jellemző módon elmulasztott említést tenni egy, a rubelre alapozott blokkról. De, bármilyenek is a kilátások, „a fennálló világgazdasági rend dezintegrálódásában" nagy szerepet ját­szik a hadigazdaság hanyatlása. Már hanyatlásának kezdeti szakaszá­ban, legalábbis a fejlett országokban, stagnálási periódust idézett elő. Jelentőségének további csökkenésével egy termelésében és kereske­delmében egyenlőtlenül integrált világot hagy maga után, amelyen be­lül az államoknak harcolniuk kell iparuk, piacaik és érdekszférájuk megvédéséért.

Virágzó periódusában a hadigazdaság, Keleten és Nyugaton egyaránt, megfelelően szolgálta mind az ipari, mind a katonai fejlődést. Most a kettő közötti ellentmondás hatalmassá vált. Gyengíteni a hadi­ipart a világgazdasági versenyképesség érdekében azzal a kockázattal jár, hogy az ország a hatalmi politika peremére szorul, és így kiteszi magát ugyanannak a gazdasági gyengülésnek, amelyet el kíván kerül­ni. A hadiipar fenntartása viszont a további gazdasági hanyatlás veszé­lyét hordja magában, ami azzal fenyeget, hogy végül aláássa magát a hadiipart is.

Amikor a marxista indíttatású kutatók megpróbálták megérteni ezt a paradoxont, ez néha oda vezette őket, hogy az ellentmondás egyik oldalát a másik rovására túlhangsúlyozták. Mike Kidron például végül szakított a permanens hadigazdaság elméletével, mert úgy vélte, hogy a társadalom állami kontrolljára irányuló tendencia annyira meg fog erő­södni, hogy képes lesz kiküszöbölni a nemzetközi gazdasági rendszer belső ellentmondásait.⁴¹ Nem kell sok időt vesztegetnünk önnek az el­képzelésnek a cáfolatára, mivel e munka nagy részét már elvégezte a történelem.

A kelet-európai államok korábbi vezetői, új kormányzatai, az őket elsöprő mozgalmak vezetői és a legtöbb megfigyelő mind egyetértenek egy pontban (még ha különbözőképpen értékelik is ezt): a nemzetközi világgazdasági verseny nyomása és az általa létrehozott osztályküz­delmek voltak azok a tényezők, amelyek feltörték a Kelet autarchikus-államkapitalista rendszereit. Sokan abban is egyet fognak érteni, hogy ugyanez a nyomás átalakítja a nyugati gazdaságok államkapitalista vo­násait is. Ha valamit egyáltalán, akkor 1989 azt bizonyította be, hogy az „1984" világa nem áll a küszöbön.

De ha a mindenható, a verseny hullámzásainak megfékezésére és az osztályharc elfojtására képes állam mítosza eltűnt is, helyét elfoglal­ta egy régi mítosz felmelegített változata. A Második Internacionálé te­oretikusa, Eduárd Bernstein amellett érvelt, hogy a világgazdaság olyan mértékben integrálódott, hogy többé nem lehetségesek háborúk a kapitalista országok között: „A nemzetek gazdasági fejlődése növelni fogja ellentéteiket: micsoda képtelenség! Mintha a nemzetek kis bolto­sok volnának, akik egy korlátozott vevőkör kegyeiért versengenek, és így az egyiknek a nyeresége szükségszerűen veszteséget jelentene a többieknek. Egyetlen pillantás a fejlett országok közötti kereskedelmi kapcsolatok fejlődésére bizonyítja ezeknek az elképzeléseknek téves voltát. Az iparilag legfejlettebb országok egyszerre versenytársai és vá­sárlói egymásnak, ennek megfelelően kereskedelmi kapcsolataik köl­csönös versengésükkel párhuzamosan erősödnek… Az a korszak, amikor a nemzetek megkísérelték leigázni egymást, Európában lezá­rult, és ez egyre inkább igaz Ázsiára is. Új korszakba léptünk, olyan korszakba, amelyben a nemzetközi jog fog uralkodni".⁴²

Már az első világháború véresen rácáfolt arra az érvelésre, hogy a világkereskedelem növekedése és a gyarmatosítható területek elfogyá­sa a világ békéjét fogja eredményezni. Ma az érvelés úgy hangzik, hogy a multinacionális cégek létrejötte és a termelés nemzetközivé vá­lása lehetetlenné teszi a nagyhatalmak közötti fegyveres konfliktusokat. Ahogyan a már idézett japán kormánytisztviselő kifejezte: „Az új piaco­kért folytatott háborúk a múltéi, a hatalmi egyensúlyt többé nem a ka­tonai erő, hanem a gazdasági erő határozza meg".⁴³

De az állam és a multinacionális tőke közötti viszony nem ilyen egyszerű, és az sem valószínű, hogy következményei békések lesz­nek. A tőkének, még a multinacionális tőkének is, szüksége van az ál­lamra. Szüksége van rá, hogy felügyeljen a munkásosztályra, és hogy biztosítsa a munkásosztály jólétét. Még a thatcherista állam sem kívánt soha „deregulációt" az előbbi vonatkozásában, és bármennyire akart is, nem tudott igazán sokat tenni azért sem, hogy az utóbbi tevékeny­ség méreteit csökkentse. Mi több, egyes kapitalisták gyakran panasz­kodnak arra, hogy a munkaerő képzéséről és szállításáról az állami in­tézmények nem gondoskodnak megfelelően.

Még ahol az állam visszavonult is a»termelésben való közvetlen részvételtől – és ez a visszavonulás nem olyan nagy fokú, mint aho­gyan a thatcherista propaganda el szeretné velünk hitetni – megmarad végső biztosítéknak, még a multinacionális tőke számára is. Egyedül az USA szövetségi bankrendszere akadályozta meg, hogy 1987-es tőzsdekrach közvetlenül átmenjen egy gazdasági válságba, és csak az USA kormányzata képes megakadályozni, hogy a takarók- és hitelinté­zetek bukása a tőkék jelentős részét is magával rántsa az örvénybe. Nagy-Britanniában a British Steelt és az autóipar privatizált részeit a privatizálás előtt végrehajtott, államilag irányított takarékossági progra­mok tették nyereségessé. Nyereségességük továbbra is az állam által fenntartott monopóliumoktól, kedvező kereskedelmi szabályozóktól stb. függ.

Mivel a tőke csak nagyszámú, egymással versengő tőkék formájá­ban létezhet, még mindig szüksége van az államra, amely megpróbál­hat a verseny fölött állni, és szabályozni azt. A tőke nemzetközivé válása nem szünteti meg a tőkének ezt az igényét, hanem az államok és kereskedelmi tömbök közötti konfliktusok szintjére emeli. Az USA és Japán valamint az USA és az EGK közölj konfliktusok – a tarifákkal, termelési kvótákkal, importszabályozókkal és az államok makrogazda­sági téren követett politikájával kapcsolatosan – ezt a folyamatot pél­dázzák.

Mi több, ahogyan Kuvait iraki lerohanása oly világosan bebizonyí­totta, az állam fegyveres ereje nélkülözhetetlen a multinacionális tőke profitképző képességének védelméhez. Egy kevésbé stabil világ és egy globálisabbá váló termelés fokozza, nem pedig csökkenti az ilyen védelem szükségességét. Ez az oka annak, hogy egy már sikeres kapitalista nemzetgazdaságnak ahhoz, hogy nemzetközi síkon is sikeres legyen, gazdasági erejének megfelelő politikai, diplomá­ciai és katonai profilt kell kialakítania. Az ilyen államoknak meg kell próbálniuk megnyerni maguknak a multinacionális vállalato­kat, megvédeni „az ő" multinacionális vállalataikat és visszaszo­rítani az „idegen" cégeket, továbbá biztosítaniuk kell a nyersanyagellátást a gazdaság számára. Minden egyes állam szük­ségszerűen összeütközik más államokkal, mihelyt arra törekszik, hogy ezeket a célokat megvalósítsa. Minél kevesebb politikai és gazdasági erővel rendelkezik egy állam, annál kevésbé lesz sikeres e célok eléré­sében. Ez az oka annak, hogy minden nagyobb kapitalista államnak meg kell próbálnia sikeres imperialista hatalommá válni. Ez az oka an­nak, hogy mihelyt az egyik imperialista világrend összeomlik, rom­jain egy új, másik imperialista világrend születik meg.

Nem minden hatalmas tőkés gazdasági tömb lesz képes hatalmá­nak imperialista kiterjesztésére, és nem is mindegyik ugyanabban a mértékben. Japán és Németország elindultak ugyan ezen az úton, de nincs rá garancia, hogy el is érik céljukat. Más államok akadályozhat­ják vagy saját belső gyengeségeik megbéníthatják őket. Mindazonáltal meg kell próbálniuk. A világtermelés növekedése tehát távolról sem ve­zet békéhez, ellenkezőleg, kiélezi az államok közötti ellentéteket, és azt az ellentmondást, amely a társadalom nemzetközivé vált termelőe­rői és az önálló nemzeti államok által meghatározott felépítménye kö­zött feszül.

A világgazdaság növekedése tehát nincs alávetve az állam kont­rolláló szerepének, ahogyan Kidron vélte, és nem is szünteti meg az államkapitalizmus szerepét és a háború hajtóerőit. A világgazdaság nö­vekedése egyszerűen új szintre emelte a kapitalista rendszeren belüli ellentmondásokat, és bizonyossá tette, hogy ezek nem oldhatók meg a piac békés működése révén. A hidegháború vége lehetővé tette, hogy ezek az ellentmondások világszerte újult erővel robbanjanak ki. Megint nagyhatalmi versengések kialakulásának perspektívájával kell szembe­néznünk. Németország és, kisebb mértékben, Japán most bizonyságát adják annak, hogy gazdasági erejüknek a jelenleginél inkább megfelelő politikai és gazdasági hatalomra kívánnak szert tenni.

a) A német kérdés és Kelet-Európa stabilitása

A kelet-európai változások a kapitalista világrendszer szívében olyan fokú instabilitást okoztak, amelyre a hidegháború kezdete óta nem volt példa. Ennek az instabilitásnak két, egymással szorosan összekapcso­lódó aspektusa van. Az egyik a kelet-európai rezsimek belső politikai és gazdasági stabilitáshiánya, pontosan akkor, amikor kísérletet tesz­nek gazdaságuk megnyitására a világpiac erői előtt. A másik az a cseppfolyós állapot, amelyet a nemzetközi kapcsolatokban a Szovjet­unió hanyatlása előidézett.

Az egységes Németország kérdésén fog Európa jövőjének szá­mos kérdése eldőlni, és ez a kérdés világosan tükrözi az előbb említett két konfliktust. Németország már a Berlini Fal leomlása előtt kezdett gazdasági ereje mellett bizonyos fokú politikai erőt is mutatni. A Straté­giai Tanulmányok Nemzetközi Intézete (IISS) megállapította: „A német kérdés 1989-es kiéleződésének nem kellett volna meglepetésként ér­nie a NATO-t. Németország hosszú ideje a Szövetség (a NATO) leg­fontosabb keleti frontállama volt, anélkül, hogy véleménye ennek megfelelő súllyal bírt volna a szövetségi tanácskozásokon."⁴⁴ Ebből a szempontból Nyugat-Németország speciális esete volt egy általáno­sabb tényállásnak: Európa és a szuperhatalmak viszonylagos gazda­sági ereje és a világgazdasághoz való viszonya egészen más volt 1989-ben, mint a háború után, ennek ellenére a politikai és katonai struktúrák gyakorlatilag változatlanok maradtak. Ahogyan az IISS tanul­mánya a továbbiakban megjegyzi, egyre növekvő számban voltak jelei annak, hogy változások készülődnek: ,A Kohl kancellárra az 1987-es INF-szerződés tárgyalásai során a Németországba telepítendő Pershing-rakéták kérdésében gyakorolt nyomás, valamint az, hogy Mrs. Thatcher az abban az évben tartandó angol általános választásokra való készülődés során hirtelen felhagyott Kohl álláspontjának támoga­tásával, könnyen lehet, hogy az utolsó cseppek voltak a pohárban az NSZK számára. Nyugat-Németország ragaszkodása 1988-ban ahhoz, hogy a NATO dolgozzon ki egy átfogó koncepciót hagyományos, nuk­leáris és fegyverzetkorlátozási stratégiájával kapcsolatosan, már jelezte a németek magabiztosságának egy új, magasabb szintjét. Egy másik ilyen jel volt a nyugatnémetek kemény harca azért, hogy a Lance-rakétákat illetően a döntést halasszák el a tárgyalások egy következő fordulójáig, valamint azért, hogy a kis hatótávolságú nukleáris fegyve­rekről szóló tárgyalásokon (SNF) a kérdéseket hagyják nyitva".⁴⁵

Még mielőtt a Berlini Falat lerombolták volna, a német újraegyesí­tés kérdése kezdett újra előtérbe kerülni. Nyugat-Németországban ezt a kérdést sokáig csak a jobboldali nacionalisták és újfasiszták, mint például a Republikánus Párt vetették fel. De mihelyt a kelet-német re­zsim alatt remegni kezdett a talaj, Kohl elég magabiztos volt ahhoz, hogy egy beszédet tartson, melyben kijelentette, hogy a német kérdés immár ismét napirenden van.⁴⁶ Kohl már Erich Honecker kelet-német pártvezér 1987-es nyugat-németországi látogatásakor kiadott egy kommünikét, amely hangsúlyozta „elkötelezettségét" az „egységes és szabad Németország szabad önrendelkezése" mellett. 1989 szeptem­berében pedig Kohl – a Szovjetunió nem csekély bosszúságára – amellett érvelt, hogy a nyugatnémet kormány megtalálta a kulcsot „a status quo megváltoztatásához, és Európa háború utáni megosztottsá­ga felszámolásához".⁴⁷ Egy pártjának, a Kereszténydemokrata Pártnak konvenciójához intézett beszédében egyenesen azt állította, hogy kor­mánya túlment a hagyományos nyugatnémet „Ostpolitik"-on (keleti poli­tikán), vagyis a két német állam közötti viszonynak a kelet-németeknek nyújtott gazdasági segélyek segítségével való normalizálásán.⁴⁸

De mindez pusztán előjátéka volt annak, ahogyan Kohl a Berlini Fal leomlása után kezdett befolyást gyakorolni az európai események­re. Németországnak mint az átalakuló Európa közepén elhelyezkedő, gazdaságilag hatalmas nemzetnek egyedülálló pozícióját Kohl arra használta fel, hogy megpróbálja országát egyetlen ugrással bejuttatni az élenjáró világhatalmak csoportjába. Az egyesítési folyamat mind­egyik szakaszában elébe vágott az USA-nak, magát az egyesítésre vo­natkozó döntést is, amelyet 1989 novemberében jelentett be a nyugatnémet parlamentnek, az USA-val vagy bármelyik másik NATO-taggal való tanácskozás nélkül hozta. Amikor visszautasította, hogy ga­ranciákat adjon a lengyel-német határra vonatkozóan még mielőtt az egyesülés biztosítva lenne, ezt az egyértelmű nemzetközi elítéléssel szembeszegülve vitte keresztül. Mivel szüksége volt arra is, hogy az egyesítési folyamathoz megvásárolja a Szovjetunió belegyezését, Kohl élen járt a Szovjetuniónak nyújtandó gazdasági segítség sürgetésében. Úgy tűnik, ez a trükk bevált, mert elérte azt, amit Bush nem tudott elér­ni: Gorbacsov hozzájárulását az egyesített Németország NATO-tagsá­gához. Hogy elérje ezt a megegyezést, Kohl megint csak függetlenítette magát a NATO-tól, és kétoldalú megállapodást kötött Gorbacsovval az egyesített Németországban tartható csapatok létszámára vonatkozó­lag.

Ezek a hatásos diplomáciai teljesítmények arra kényszerítették a többi kapitalista országot, hogy drámai módon megváltoztassák a Né­metországgal szembeni attitűdjüket. A máltai csúcstalálkozó után Bush, szemmel láthatóan minden tekintet nélkül Margaret Thatcher ér­zékenységére vagy az USA és Anglia közötti „speciális viszony" sajá­tosságaira, sietett úgy jellemezni az USA-t és Németországot, mint „partnereket a NATO vezetésében". Bizonyos, hogy az 1990. júliusi londoni NATO-csúcs után kiadott deklarációt Washington és Bonn elő­zetes egyetértésével fogalmazták meg. De a találkozón és azóta tör­tént eseményeknek el kellett gondolkoztatniuk Busht, vajon ő az erősebb vagy a gyengébb partner-e a vezetésben? A csúcstalálkozó után a Financial Times kommentátora megjegyezte: „mindegyik NATO-tagállam kormánya azt mondja, szeretné, ha az amerikaiak a NATO-n belül és Európában maradnának, de mindenki tudja, hogy a döntés a németek kezében lesz".⁴⁹ A Gorbacsov és Kohl közötti sikeres tárgya­lások a csapatlétszámokról és az egyesített Németországról alkalmat adtak a Németország kialakuló hatalmi túlsúlyával szembeni amerikai elégedetlenség addig példa nélkül álló kimutatására. Tény, hogy maga az amerikai elnök nem volt képes elérni egy ilyen megállapodást a má­jusi Gorbacsov-Bush találkozón. Kohl sikeres tárgyalásai után Bush gyorsan elismerte a megállapodás érvényességét. Lee Hamilton de­mokrata képviselő, a képviselőház külügyi kérdésekben egyik legfonto­sabb szóvivője, világosan kifejezésre juttatta az amerikai aggályokat: „Ez (ti. a megállapodás) minden eddiginél világosabbá teszi, hogy a németek vezetik a Szovjetunióval kapcsolatos nyugati politikát. Én nem állítom azt, hogy ez George Bush hibája. Azt sem állítom, hogy nem vagyunk már nagyhatalom. De ez egyik példája annak, hogy a mai, sokpólusú világ megtanít bennünket a 'konzultálni' szó egy új jelen­tésére. Ma már ez a szó nem azt jelenti, hogy elmegyünk Európába, és megmondjuk az ottani politikusoknak, hogy mit csináljanak".⁵⁰

De ezek csak azok az aggodalmak, amelyeket az USA hajlandó nyilvánosan is elismerni. Be nem vallott aggályai sokkal komolyabbak: attól tart, hogy Németország szorosabb kapcsolatokat alakít ki a Szov­jetunióval. Ez az aggodalom rejlik Bush európai integrációval kapcsola­tos politikájának irányváltozása mögött. 1988 folyamán, mialatt elvben pártfogolta az Európai Közösséget, az USA észrevehető keserűséggel panaszkodott az „Európa Erődítmény"-ről, a kereskedelmi korlátozá­sokról és így tovább. De mihelyt a feltámadó egységes Németország perspektívája megjelent a láthatáron, ezek a panaszok suttogássá hal­kultak, és az USA arra törekedett, hogy bátorítsa az Európai Közösség integrációját, hogy az mintegy „lehorgonyozza" Németországot Nyugat-Európában.

Hasonló aggályok nyilvánvalóan jelen vannak Franciaországban és Nagy-Britanniában is. Az IISS arról számol be, hogy „az Egyesült Államok európai elkötelezettségének lehetséges csökkenésétől és Nyugat-Németország »Drang nach Osten« politikájától való félelem a katonai együttműködés fokozására késztette Franciaországot és az Egyesült Királyságot".⁵¹ És Francois Miterrand-nak a francia csapatok Németországból való kivonására tett javaslata nagyon komolyan arra mutat, hogy szívesebben látná a NATO teljes szétesését, mint német irányítás alá kerülését.

Nagy-Britanniában az a németellenes kitörés, amely Nicholas Ridley miniszternek az állásába került, megmutatta az uralkodó osztály egy jelentós részének félelmét egy olyan egyesített Németországtól, amely egyidejűleg uralhatná a szorosabban integrált Európai Közösséget, és hídként szolgálhatna a szovjet és a kelet-európai gazdaságok felé. A Thatcher magántitkára, Charles Powell által írt, kiszivárogtatott kabinet­memorandum a következőket tartalmazza: „Valószínű, hogy Németor­szág gazdaságilag csakugyan uralni fogja Kelet- és Közép-Európát… A tény az, hogy a német gazdasági jelenlétet legalább annyira kívánják maguk a kelet-európaiak, mint a németek. Német támogatást és német beruházást akarnak, és szükségük is van rá, hiszen valószínűleg ez az egyetlen lehetőség Kelet-Európa gazdaságainak rendbehozatalára és újraélesztésére… Valóban, a helyzet iróniájának tűnhet, hogy 1954 után Kelet-Európa el akarta kerülni, hogy valaha is újból Németország­tól függjön, és a kommunizmus 45 éve után most jobban függ tőle, mint bármikor. Ám mindazonáltal – ez tény. A kelet-európaiak talán jobban örülnének az angol vagy francia jelenlétnek. De e két ország egyike sincs felkészülve arra, hogy a kelet-európai gazdaság újjáépíté­séhez megfelelő gazdasági erőforrásokat bocsásson rendelkezésre".⁵² Amit ez a memorandum megmutat – ha leszámítjuk az arra vonatkozó önelégült állításokat, hogy a kelet-európaiak azt „akarják", hogy a né­metek uralkodjanak rajtuk, az angolokról vagy franciákról nem is be­szélve -, az a második világháború utáni hatalmi egyensúlyban végbement drámai változás. Az USA-t nem is említi a szöveg, Nagy-Britannia és Franciaország másodosztályú nagyhatalmi státusát tudo­másul veszi, és félig féltékenyen, félig félelemtől eltelve ismeri el Németország kialakulóban lévő hatalmát. A javasolt megoldások, a „németekkel való barátságos viselkedésen" kívül, még megdöbbentőb­bek. A memorandum így folytatja: „Bizonyos mértékig a szovjet és a kelet-európai érdekek párhuzamosak Nyugat-Európa érdekeivel. Bele akarjuk kényszeríteni Németországot egy olyan biztonsági keretbe, amely a legjobb esélyt nyújtja arra, hogy elkerülhessük a német milita­rizmus újjáéledését. Az amerikaiak további katonai jelenlétét akarjuk Nyugat-Európában, hogy ellensúlyozzák Németország hatalmát. Lehe­tőleg önként felvállalt korlátozásokat szeretnénk látni, egy új CFE- (a hagyományos fegyverzet korlátozását célzó) egyezmény keretében, Németország fegyveres erőinek nagyságát illetően. Németország nuk­leáris és vegyi fegyverkezésének egy megújított, önkorlátozó jellegű szabályozását szeretnénk elérni. Intézményes szinten be akarjuk vonni a Szovjetuniót az Európa jövőbeli biztonságával kapcsolatos tárgyalá­sokba…, nem utolsó sorban azért, mert hosszú távon (és feltéve, hogy a demokrácia irányába való fejlődés folytatódik) a Szovjetunió lehet az egyetlen olyan hatalom, amely képes ellensúlyozni Németországot".⁵³

Így Gorbacsovnak, mindazon problémák ellenére, amelyekkel oda­haza szembenézni kényszerül, nemcsak az amerikaiak és a németek udvarolnak, hanem éppen annyira a nyugat-európaiak is – és mind­egyikük óvatosan figyeli saját korábbi barátait és szövetségeseit, ne­hogy valamilyen olyan szövetség alakuljon ki, amelyet az ő érdekei szenvednének meg. Cseppfolyósságával és kétértelműségével ez a helyzet jobban emlékeztet az XIX. század hatalmi egyensúly-politikájá­nak gyilkos vetélkedéseire, mint a hidegháború viszonylag egyszerű bi­polaritására.

A nemzetközi hatalmi egyensúlynak ez a megváltozása akkor is elég drámai volna, ha elfogadnánk, hogy az egységes Németország képes lesz fenntartani azt a gazdasági stabilitást, amely Nyugat-Né­metországot története legnagyobb részében jellemezte. Ez a feltétele­zés azonban felettébb gyenge lábakon áll. És ha az új Németország gazdaságilag kevésbé stabilnak és politikailag törékenyebbnek bizo­nyul, mint az NSZK, akkor a gondosan kidolgozott tervek Németor­szágnak egy új európai egyensúly keretében való „megszelídítésére" semmivé válhatnak.

Komoly indokaink vannak, hogy legalábbis gazdasági téren nagy­fokú instabilitást várjunk az új Németországtól. A bankárok és gazda­sági megfigyelők bizonyosak abban, hogy az egyesülés gazdasági prosperitáshoz fog vezetni – a távoli jövőben. De ami az idei, a jövő évi és a rákövetkező évi gazdasági fejleményeket illeti, ugyanennyire meg vannak győződve arról, hogy ezek fájdalmas és nehéz évek lesz­nek a gazdaság számára. Kelet-Németország legkiemelkedőbb minisz­tereinek egyike, Karl Reichenbach úgy véli, hogy országa „a világtörténelem legnagyobb gazdasági összeomlásának" a szélén van, amelynek során az összes vállalatok 25 százalékát meg kell szűntetni, további 32 százalékukat pedig csak bőséges rövid távú segély segít­ségével lehet fenntartani.⁵⁴ Ugyanakkor Helmut Rodl, a Creditreform nevű nyugat-német gazdasági tájékoztató szolgálat munkatársa úgy véli, hogy az összes kelet-német cégek 50-60 százalékát fel fogják számolni.

A Gazdasági Együttműködés és Fejlesztés Szervezete (OECD) úgy véli, Kelet-Németországnak 15 évre lesz szüksége, hogy gazdasá­gi téren utolérje Nyugat-Németországot, feltéve, hogy eléri az évi 7,5 százalékos növekedési rátát – ugyanannyit, amennyi Nyugat-Németor­szág növekedési rátája az 1950-es években volt. A szerényebb és reá­lisabbnak tűnő évi 5 százalékos növekedési ráta mellett az utolérés 30 évet fog igénybe venni. A legtöbb elemzés kétségkívül optimistább az OECD-énél. Ezek csak körülbelül tíz évre teszik a felzárkózáshoz szük­séges időt.

A következő néhány év során várható kelet-német munkanélküli­ségre vonatkozó becslések az optimisták 15 százalékától a pesszimis­ták 45 százalékos becsléséig terjednek.⁵⁵ Ha az egységes valuta bevezetése utáni első két hét adataira támaszkodhatunk, a pesszimis­ták érvei tűnnek a jobbaknak. A munkanélküliség 60 százalékkal emel­kedett. 30-40.000 ember gyarapította a segélyért sorban állók számát mindkét héten. (És ezt a számot mesterségesen lenyomják azzal, hogy növelik az államilag támogatott lerövidített műszakok számát.)⁵⁶

A bérek szintén zuhanni kezdtek. A munkabérek emelése sehol sem elég, még megközelítően sem, a nyugat-német árakra való átté­réssel bekövetkezett áremelkedés ellensúlyozására. Az alapvető áru­cikkek ára megkétszereződött, megháromszorozódott, sőt, néha négyszeresére emelkedett.⁵⁷ Mindennek tetejébe a munkásoknak, míg korábban jóformán semmilyen adót sem vontak le fizetésükből, most bérük körülbelül 17 százalékát kell kifizetniük társadalombiztosítási költségekre és további 10 százalékot az adókra. Nem túl meglepő te­hát az, ami kora nyáron a fémipari dolgozók magasabb béreket, rövidebb munkaidőt és állásuknak két évre való biztosítását követelő tüntetéseivel és sztrájkjaival elkezdődött. A dühös gazdák is otthagyták állataikat, és kiöntötték a fejt tejet a kelet-berlini parlament lépcsőin.

Hogy átvészelje a lakosság ilyen mértékű ellenállásának következ­ményeit, a nyugat-német uralkodó osztálynak esetleg sokkal nagyobb mértékben kell tartalékait igénybe vennie, mint most elképzeli. Nincs kizárva, hogy a vonakodó nyugat-német népességre magasabb adókat kényszerítenek. Mindenesetre a komoly állami beruházások nélkülöz­hetetlenek lesznek az új utak, vasutak és távközlési rendszerek kiépí­téséhez Kelet-Németországban.⁵⁸ A magánvállalkozás bizonyosan nem fogja fedezni a társadalombiztosítás költségeinek hatalmas emel­kedését és a gyengélkedő iparágak állami támogatását, így a helyzet legironikusabb vonása az, hogy ha az egyesítés végül mégiscsak gaz­dasági sikernek bizonyul, ennek kevés köze lesz a szabad piac kapita­lizmusához, jóval több viszont a nyugat-német államkapitalizmushoz…

Kelet-Németország az a kelet-európai gazdaság, amelynek a leg­jobbak az esélyei a világpiaci integráció terén. Máshol, kivéve talán Csehszlovákiát, a kilátások lényegesen rosszabbak. A Szovjetunióban kialakult mély válság önmagáért beszél, és egyszerűen semmiféle ki­látás sincs olyan szintű nyugati gazdasági segítségre, amely a helyze­ten számottevően változtatni tudna. Még azok is, akiknek szándékában áll komoly segélyt nyújtani, politikai előnyök szerzése érdekében teszik ezt, nem pedig azért, mert úgy gondolják, hogy a segély valóban meg tudná oldani a Szovjetunió gazdasági problémáit.

Senki sem tudja pontosan, hogy Kelet-Európa gazdaságainak újjá­építése mennyibe fog kerülni. A Credit Suisse First Boston Bank úgy véli: évi 16 milliárd dollárba fog kerülni egyedül az, hogy ellensúlyoz­zák annak hatását, hogy a Szovjetunió ezentúl az olaj- és gázszállít­mányokért kemény valutát fog követelni. Az ENSZ Európával foglalkozó Gazdasági Bizottsága úgy véli, hogy egy, a Marshall-tervhez hasonló segítségnyújtás a Szovjetuniónak és Kelet-Európának négy éven keresztül 17 milliárd dollárt venne igénybe évenként?⁵⁹ Az eredeti Marshall-terv során Európának nyújtott viszonylag csekély összegű se­gélyek sohasem emelhették volna ki a háború által elpusztított gazda­ságokat akkori állapotukból, ha ennek időszaka nem esett volna egybe a permanens hadigazdaság virágkorával. De, még ha ezt az alapvető megfontolást egy pillanatra félretesszük is, akkor is nyilvánvaló, hogy a jelenleg felajánlott segélyösszegek sehol még csak meg sem közelítik az ENSZ által számított évi 17 milliárd dolláros összeget. Amikor Bush 1990 áprilisában először tett javaslatot egy, egész Kelet-Európának nyújtandó évi 380 millió dolláros segélyre, az egyik amerikai szenátor megjegyezte, hogy ez az összeg „alig elég egy csődbement hitelintézet megmentésére, nemhogy arra, hogy megadja az első lépéshez szük­séges támogatást évtizedek óta nem működő nemzetgazdaságok­nak".⁶⁰ Azóta a hitelbankok megmentésére fordított összeg 500 milliárd dollárra emelkedett, így a Kelet-Európának nyújtandó nagyobb össze­gű amerikai segély lehetőségei tovább csökkentek.

Még kevésbé valószínű, hogy a nyugati cégek magánberuházásai tudnák biztosítani azokat a gazdasági erőforrásokat, amelyekre a kelet-európai gazdaságoknak szüksége van. A bérszintek, az infrastruktúra és a politikai stabilitás kilátásai más országokban mind biztatóbbnak tűnnek a tőke számára. Különösen az valószínűtlen, hogy a világgaz­daság jelenlegi trendjét, miszerint a fejlett országok gazdaságai a leg­több beruházást egymás között eszközlik, megváltoztatná egy olyan terület, amelynek országai – Lengyelország, Románia, Bulgária, Cseh­szlovákia, Kelet-Németország, Jugoszlávia és Magyarország – együtte­sen is csak az EGK ipari termelésének kevesebb mint 10 százalékát produkálják.⁶¹ Természetesen lesz valamennyi beruházás, de ez va­lószínűleg abban a formában fog történni, amit a Financial Times „kimazsolázásnak" nevezett. Kevésbé eufemisztikusan fogal­mazva: megvásárolják, legjobb esetben beolvasztják a nyereséges vál­lalatokat, és hagyják tönkremenni a többit. Az OECD figyelmeztette a bankokat, hogy ne adjanak kölcsönöket Kelet-Európának; míg egy, a „Morgan Stanley" nemzetközi beruházási bankok által készített jelentés arra figyelmeztetett 1990. júliusban, hogy „a bruttó nemzeti termék kö­rülbelül 10 százalékkal fog hirtelen csökkenni, ami a jelenlegi, törékeny politikai rendszerekre nézve a destabilizálódás veszélyével jár".⁶² A je­lentés ezen felül 25 százalékos ipari munkanélküliséget jósol Kelet-Eu­rópában.

b) Japán felemelkedése

A második világháború alatt az USA-nak csak GNP-je 10 százalékába került, hogy megverje Japánt. Az 1950-es években az USA GNP-je 25-szőr akkora volt, mint Japáné. Ma az USA kormányzata összeomlana, ha a japánok nem vásárolnák fel az amerikai kincstárjegyeket. Talán semmi sem mutatja világosabban ezt a gazdasági átalakulást, mint az USA félvezető-iparának a japán versenytársaktól elszenvedett veresé­ge. Amit itt látunk, az a világűr meghódításáért folytatott, katonai szem­pontból életbevágó verseny következménye, amelyet ugyanaz a permanens hadigazdaság aknázott alá, amely eredetileg létrehozta.

Ez az eltérés a két ország gazdasági eredményei között már hosszú ideje sértette az USA uralkodó osztályának érzékenységét, de a hidegháború vége új szintre emelte a két ország közötti feszültsége­ket. Ahogyan egy kommentátor megjegyezte: „Kevéssé kérdéses, hogy az amerikai-szovjet kapcsolatokban bekövetkezett javulás jelentősen rontani fogja a Tokió-Washington viszonyt".⁶³ Amíg az „orosz veszély" egyaránt fenyegette Európát és a Csendes-óceán térségét, addig a gazdasági növekedés rátáinak semmiféle aránytalansága sem törhette meg a Japán és az Egyesült Államok közötti politikai és katonai szö­vetséget. Az Észak-Japánban lévő amerikai támaszpontok nélkülözhe­tetlenek voltak a Szibériában folytatott amerikai kémkedéshez, és a Japán által rendelkezésére bocsátott hajózási lehetőségek nélkül az USA Hetedik Flottája használhatatlan lenne. Ugyanakkor Japánnak szüksége volt az amerikai katonai védelemre mind a Szovjetunióval, mind, legalábbis a hidegháború egy bizonyos periódusában, Kínával szemben. Most, hogy mindkét veszély elmúlóban van, a gazdasági fe­szültségek nagyobb mértékben előtérbe kerültek. A közvélemény-kuta­tások most azt mutatják, hogy Amerikában az emberek többsége na­gyobb veszélynek érzi a japán gazdasági fölényt, mint a szovjet hadigépezetet.

Miközben az USA a permanens hadigazdaság örökségével küsz­ködik, megkísérelte a maga javára megváltoztatni a Japánnal folyó ver­sengés feltételeit. Egyre keserűbb civódások törtek ki a két ország között a kereskedelmi korlátozások miatt. A hidegháború vége válto­zást jelentett a politikai és katonai kapcsolatokban is. Ennek két fő as­pektusa van: egyfelől az USA megkísérli csökkenteni csendes-óceáni katonai kötelezettségeit, részben azzal, hogy megpróbálja a terhek egy részét Japánra hárítani (a katonai kapcsolatokban beállt változások ugyanis mindenekelőtt a kereskedelmi háború más eszközökkel való kiterjesztését jelentik), másfelől viszont Japán, 40 évi amerikai gyám­kodás után, részben megint önálló hatalomként lép a világpolitika szín­terére. Ugyanakkor azzal, hogy az USA jelenléte a térségben csökken, valószínűbbé válik a helyi imperialista konfliktusok kialakulása. Mint a Far Eastern Review megjegyzi: „Ahogyan a szuperhatalmak közötti el­lentét eltűnőben van, úgy növekszik a félelem a helyi középhatalmak közötti viszályoktól… Az amerikaiak (és a szovjetek) hátát látni egy do­log. Engedni, hogy a régió vizei kínai, indiai és japán ellenőrzés alá ke­rüljenek, egészen más dolog. Nyilvánvalóan fenyeget az a veszély, hogy valamilyen külső hegemonisztikus befolyás nélkül a régiót a nem­zeti államok közötti viszálykodások oszthatják meg, vagy pedig az álla­mok külön utakon járva kiépítik saját „különleges kapcsolataikat" a helyi hatalmak valamelyikével – ahogyan egyesek szerint Thaiföld már kiépí­tette Kínával".⁶⁴

Egyes megfigyelők úgy látják, hogy Japán lesz a térségben az USA természetes utóda a kapitalista stabilitás őrzőjének szerepében. Bizonyos, hogy napjainkban Japán kezdi demonstrálni önállóságát stratégiai kérdésekben. Japán számára a hatalmas gazdasági növeke­dés lehetővé tette, hogy az elmúlt 15 évben évi 5 százalékkal növelje védelme költségeit, úgy, hogy közben továbbra is csak a GNP egy százalékát vegye igénybe védelmi célokra. Az ilyen mértékű kiadások miatt vált Japán katonai költségvetése a világon a harmadik legna­gyobbá. Ebben az évben a japán kormány első ízben vett részt hivatalo­san egy NATO-tanácskozáson, és tárgyalta meg a NATO-országokkal az ázsiai-csendes-óceáni régió biztonsági kérdéseit. ,A japán dele­gáció közölte, hogy hazájukban egyre többen támogatnak egy erő­teljesebb katonapolitikát, mindaddig, amíg azt a szövetséges nem­zetekkel koordinálják."⁶⁵

Japán ugyanakkor egyre önállóbban választja meg azt is, hogy ki­nek adjon segélyt. A fejlett ipari országok legutóbbi houstoni csúcsta­lálkozóján Japán világossá tette, hogy segélyt kíván nyújtani Kínának, noha ezt Bush ellenezte. A Szovjetunió viszont, amellyel pedig Japán­nak még mindig vitája van a Hokkaidótól északra fekvő szigetek meg­szállása miatt, nem ellenezte a japán elképzelést.

Az események irányát illetően mindez igen jelentős lehet, de azért korai lenne még Japánra úgy tekinteni, mint olyan országra, amely, akárcsak a Csendes-óceán uralkodó hatalmának szerepében, „felvált­ja" az USA-t. Mindenesetre nem arról van szó, hogy a kialakuló impe­rialista ellentétek ugyanolyan formában nyilvánulnának meg, mint a régi, a szuperhatalmak közötti ellentét, pusztán más országokkal a kö­zéppontban. Ma az egymással versenyző nagyhatalmak erői aránytala­nul oszlanak meg. Némelyikük mindenekelőtt gazdasági nagyhatalom, mint Japán és Németország. Némelyik, mint például Kína, gazdasági erejéhez mérten aránytalanul nagy katonai erővel rendelkezik. Mások­nak, mint a Szovjetuniónak és az USA-nak, bár különböző mértékben, de még mindig nagy, bár hanyatló gazdasági és katonai hatalma van. Az Egyesült Államok nyilvánvalóan a világ legnagyobb gazdasági és katonai hatalma marad, de többé nem rendelkezik sem azzal a Nyugat feletti hegemóniával, sem azzal az egész világ eseményeit meghatáro­zó hatalommal, amellyel korábban. Bár kevésbé általánosan elfoga­dott, de fontos leszögeznünk, hogy a Szovjetunió még mindig szuperhatalom, és nemcsak katonai szempontból. Az egyesült Német­ország gazdaságának méretei még akkor sem fogják elérni a szovjet gazdaság méreteit, ha sikerül a kelet-német gazdaság termelékenysé­gét a nyugat-német szintre felhozni. És Németországnak még hosszú utat kell megtennie addig, amíg, akár csak Kelet-Európa határain belül, lehetősége lesz katonai beavatkozásokra. Japánnak (akárcsak Német­országnak Európában) le kell küzdenie a többi csendes-óceáni ország történelmi eredetű bizalmatlanságát ahhoz, hogy akárcsak regionális értelemben jelentős katonai hatalommá váljék.

Így az új imperializmus alapvető sajátossága az, hogy a nagy­hatalmak közül még a legnagyobbak sem annyira nagyok, hogy olyan lehetőségeik legyenek a világ vagy akárcsak egyes régiók arculatának formálására, mint amilyenek a szuperhatalmaknak voltak a hidegháború tetőpontján. A nagyhatalmak most megpróbál­nak irányítani egy kevésbé stabil világot, miközben továbbra is egy­mással versengenek. Néha kölcsönös, de labilis megegyezéssel fogják ezt elérni, néha gazdasági versengéssel, néha háborúval, vagy hábo­rús fenyegetésekkel, de a leggyakrabban mindezek együttes alkalma­zásával. Ebben a körülhatárolt értelemben a nagyhatalmak közötti versengés kezd hasonlítani a két világháború közötti, vagy akár az első világháború előtti helyzetre. Akkor Németország, Franciaország, Orosz­ország, Nagy-Britannia, és az USA küzdöttek a világ feletti szupremáciáért. Nem voltak egyformán erősek sem katonailag, sem gazdaságilag. Egyesek közülük hanyatlóban, mások felemelkedőben voltak. Mégis, pontosan ebben az összetett, és egyenlőtlen erőkkel fo­lyó versengésben rejlett a rendszer instabilitása. Mindazonáltal ez a párhuzam csak erős korlátok között érvényes. Ami a legjelentősebb különbség: átalakult az egész gazdasági struktúra, amelynek keretei között a versengés folyik, ennek eredményeként pedig az a szituáció is, amelyben akkor ezeknek az imperialista hatalmaknak a gyarmatai voltak.

c) A harmadik világ

Az új küzdelem a nagyhatalmak között egy olyan világban folyik, amely, a permanens hadigazdaság korszaka után, militarizáltabb, mint valaha. És, különösen a szuperhatalmak gazdasági hanyatlása miatt, egyre inkább katonai fölényük az egyetlen döntő előnyük vetélytársaik­kal szemben. A kísértést, hogy ezt az erőt fel is használják, a hideghá­ború vége és a permanens hadigazdaság hanyatlása növelte, nem csökkentette. A hidegháború mindig módot nyújtott a „saját" táborban lévők megrendszabályozására éppúgy, mint az ellenséges táborban lé­vők fenyegetésére. Most ez a fajta hidegháborús fegyelem megszűnt, és lehet, hogy a forró háborúk fegyelme fogja felváltani. És mindez egy olyan világban történik, ahol a tömegpusztító fegyverek szaporodnak a harmadik világ országaiban is, amelyeknek az önálló gazdasági fejlő­désre való lehetőségei egyre csökkennek. A harmadik világ fegyverke­zési költségei 1960 és 1980 között megnégyszereződtek. 1984 óta, amikor a harmadik világ országainak fegyverimportja túlhaladta gabona behozatalukat, a gyengén fejlett országok fegyverkezési kiadásai kétszer olyan gyorsan növekednek, mint a világ többi részéé.⁶⁶ Katonai kiadásaiknak ez a növekedése azoknak a politikai struktúrában bekö­vetkezett változásoknak az eredménye, amelyek a háború utáni évek­ben mentek végbe a harmadik világban. Ez a korszak látta a korábbi gyarmatbirodalmak végét és bennszülött uralkodó osztályok hatalomra kerülését a harmadik világ nagy részében. Ezek közül az országok kö­zül sok komolyan felfegyverkezett, hogy betölthesse a távozó nagyha­talmak által maguk mögött hagyott hatalmi űrt. Az új rendszerek a belső nyugtalanság meg a nagyhatalmi politika és a gazdasági nyo­más kettős szorításában vergődve szövetségeket akarnak majd meg­kötni és felbontani, szomszédjaikkal éppúgy, mint a nagyhatalmakkal.

Kuvait Irak általi megszállása 1990 augusztusában ezt a folyama­tot példázza. Egyben többet is megvilágít a fentebb körvonalazott prob­lémák közül. Először is, az Öbölben kialakult helyzet megmutatja azokat a változásokat, amelyek a harmadik világban a II. világháború utáni időszakban végbementek. Sem Irak, sem Irán nem a nagyhatal­mak gyarmatai. Független államok, amelyekben nacionalista (jóllehet nagyon különböző ideológiai színezetű) rezsimek váltották fel a gyar­mati uralmat vagy a nagyhatalmakat kiszolgáló csatlós rendszereket. Mindkettő hatalmas hadigépezetet hozott létre, amelyet megpróbáltak felhasználni saját uralmuk megteremtésére a gyarmatosítás utáni világ egyik régiójában. Ez volt az iráni-iraki háború eredete.

De a nagyhatalmak még egy olyan világban sem állhatnak egy­szerűen félre az ilyen konfliktusok esetén, ahol a közvetlen gyarmatosí­tás már lényegében a múlté, különösen egy olyan területen nem, amelyről egyik legfontosabb nyersanyaguknak, az olajnak, oly nagy ré­sze származik. Az USA és a legtöbb nyugati hatalom rosszindulatú semlegességgel figyelte, amikor Irak megpróbálta lerohanni Iránt 1980-ban. Az USA abban reménykedett, hogy Irak meg fogja szelídíteni azt a rendszert, amely az előző évi iráni forradalomból jött létre. Még azt is megkísérelte, hogy helyreállítsa kapcsolatait az iráni rezsimmel. Amikor ebben az Iran-gate botrány megakadályozta, és úgy tűnt, Irán nyeri meg a háborút, az USA Irakot kezdte el támogatni. Az USA által nyúj­tott támogatás volt az, amely az Öböl-térségben folyó tankcsatákban biztosította Irak győzelmét. Mégis, néhány éven belül az USA háború­ban találta magát korábbi szövetségesével. Ugyanazokat a hadműve­leteket kellett alkalmaznia az Öbölben, amelyekkel Irak a háborút megnyerte, csakhogy ezúttal azért, hogy Irakot rákényszerítse a Kuva­itból való visszavonulásra.

Az Öböl-válság azt is feltárja, hogy Németországnak és Japánnak még hosszú utat kell addig megtenniük, hogy az USA-val katonai szempontból egyáltalán összemérhető hatalmak legyenek. Egyikük sem lenne képes azokra a hadműveletekre, amelyekre az USA az Öbölben. Izrael, Franciaország és Nagy-Britannia sokkal jelentősebb katonai kapacitással rendelkeznek az Öbölben végrehajtandó hadműve­leteket illetően; innen, hogy Bush hirtelen újra felfedezte az USA és Anglia közötti „különleges viszonyt", és az amerikai-izraeli kapcsolatok rosszabbodásának korszaka után ismét melegebbé vált viszonya az iz­raeliekhez. Mégis, még ebben a helyzetben is, amikor úgy tűnik, hogy újra a régi viszonyok alakulnak ki, megfigyelhetők bizonyos változások is. Egyes, Kohl által bátorított német politikusok, a fegyveres erők kizá­rólag önvédelmi célokra való alkalmazásáról szóló alkotmányos előírás és az Európán kívüli akcióktól tartózkodó eddigi gyakorlat elhagyásáról beszélnek. Ebben a vonatkozásban az a nyomás, amelyet az USA Né­metországra és Japánra azért gyakorol, hogy normális befolyási öve­zeteiken kívüli katonai konfliktusokba vonja be őket, rövid távon előnyére válhat, de egyszersmind precedenst teremt, amit az USA egyszer még keservesen megbánhat.

Ezek a krízisek megmutatják a szuperhatalmak továbbra is meglé­vő erejét és kialakuló gyengeségeit egyaránt. A Szovjetunió gyengesé­ge könnyen belátható. Mivel szüksége van arra, hogy bejusson a világgazdaság egységes rendszerébe, arra kényszerül, hogy, leg­alábbis jelenleg, kövesse az USA irányítását. De nem igaz, hogy az Öböl-válság során az USA éppoly hatalmasnak bizonyult, mint koráb­ban. Először is, az USA keveset tehetett azért, hogy megállítsa Kuvait iraki megszállását. Másodszor is, hogy elérje céljait, az USA-nak első­sorban az erőre és az erőszakkal való fenyegetőzésre kell támaszkod­nia, az egyetlen olyan döntő előnyre, amelyet versenytársaival szemben még élvez. Harmadszor, még ha az USA hatalmas katonai ereje kiűzi is Irakot Kuvaitból, csak hatalmas áron teheti ezt. Még a kezdeti csapatmozgósítás is naponta 10 millió dollárjába került az USA-nak. Az, hogy Japánhoz fordult pénzügyi segítségért, pontosan a fentiekben körvonalazott dilemmát példázza. A katonai erő megadja az USA-nak azt a lehetőséget, hogy megbüntesse ellenfeleit, és fegyel­mezze „szövetségeseit", de csak gazdasági pozíciója gyengülésének kockázata árán. Egy katonai vereség siettethetné ezt a folyamatot, de még a győzelem sem hátráltathatja a végtelenségig, és lehetséges, hogy éppoly súlyos veszélyeket idéz fel, mint a vereség.

Pontosan ezeknek a problémáknak a megoldhatatlansága kény­szerítette rá az Egyesült Államokat, hogy megpróbáljon más országo­kat is bevonni a konfliktusba. Az Irak elleni egyoldalú katonai akció túl veszélyes, az egyoldalú gazdasági akció pedig egyenesen lehetetlen lett volna. Így a nemzetközi fellépésre való igény az USA gyengeségét, nem pedig erejét mutatja. Az, hogy egy ilyen nemzetközi fellépés a kü­szöbön áll [illetve azóta bekövetkezett – a szerk.], az olajnak a világka­pitalizmus számára való egyedülálló jelentőségét mutatja. Nem gondolhatjuk azt, hogy ezek a feltételek fennállnak vagy szükségszerű­en léteznek más esetekben is. Végeredményben a Grenada elleni in­vázió, Líbia bombázása és az amerikai hadihajók felvonultatása a Perzsa Öbölben az iraki-iráni háború idején mind sokkal kisebb problé­mák voltak (az USA szerencséjére, mert szövetségesei gyakran meg­tagadták az együttműködést).

Végül az Öböl-háború, azáltal, hogy világméretű recesszióval fe­nyeget, megvilágította a mai világrendszernek mindazokat a gyenge pontjait, amelyeket a jelen cikk felvázolt. Az USA gazdaságának már a recesszió szélén álló nehéz helyzete romlani fog, ha az olajárak ma­gasak maradnak és a katonai intervenció költségei tovább növe­kednek. A kelet-európai országok sorsa, most, hogy az olajárak emelkednek (beleértve a szovjet olaj árát is, amely számukra életfon­tosságú), még sötétebbnek tűnik. Még a német gazdaság is, az egye­sítés növekvő költségei miatt emelkedő inflációjával és kamatlábakkal, bizonyos mértékig veszélyben van.

És bár az Öböl-válság a legveszélyesebb válság, amely az impe­rialista világrendet fenyegeti, aligha az egyetlen ilyen.

Az iraki invázió kevesebb mint egy évvel azután történt, hogy az USA megszállta Panamát, hogy leváltsa a saját CIA-je által kiképzett diktátort, és felváltsa egy másikkal, Endarával. Hónapokon belül Endara éhségsztrájkot kezdett, mert a megígért USA-segélyszállítmány nem érkezett meg. Hasonlóan, miután sikerült kiszorítania a sandinista re­zsimet a hatalomból Nicaraguában, Bushnak a magániparhoz kellett fordulnia, hogy segélyt adjon ennek az országnak. Annak a következ­ményei, hogy Amerika nem volt képes ebből a győzelméből politikai tó-két kovácsolni, hamar láthatóvá váltak; egy kialakulóban lévő általános sztrájkot csak az állított le, hogy a sandinista mozgalom vezetősége felhívta az utcákon tüntetőket: maradjanak nyugodtak és ne emeljenek barikádokat – a mozgalomnak így sikeres, de korlátozott gazdasági célok elérésére irányuló jelleget adva.

Ilyen az a futóhomok, amelyre az új imperializmus rendszere épül. Minden fecsegés egy békésebb és stabilabb világról hirtelen egy másik korszakból jövő gyenge visszhangnak tűnik, amelyet a vadászgépek és az összeomló részvénytőzsdék zaja fojt el.

(Ford.: Szalai Miklós)

A tanulmány eredetileg az International Socialism 48. számában jelent meg, 1990 őszén. Mi itt némileg rövidítve (de természetesen a fő gondolatmenet csorbítása nélkül) közöljük. (A szerk.)

Jegyzetek

Köszönettel tartozom Alex Callinicosnak, Lindsey Germánnak, Chris Harmannak, Mike Haynes-nek és Ahmed Shawkinek az első vázlathoz fűzött megjegyzéseikórt. Úgyszintén köszönettel tartozom Matt Perrynek, amiért anyagokat bocsátott rendelkezésemre a Szovjetunió katonai stratégiájáról.

1 P. Kennedy: The Rise and Fall of Great Powers. London, 1989. p. 558.

2 P. Armstrong, A. Glyn és J. Harrison: Capitalism since World War II. London, 1984. p. 219.

3 World Bank, World Development Report 1989. Oxford University Press, 1989. p. 167.

4 P. Armstrong és mások: id. mű. pp. 225-226.

5 P. Kennedy: id. mű, p. 558.

6 Uo. p. 679. Egy, a Kongresszus számára készült tanulmány a csúcstechnológiai javakból szár­mazó kereskedelmi többletnek az 1980-as 27 milliárdról az 1985-ös 4 milliárdra való csökkené­séről számol be. Ez a tanulmány jósol deficitet az USA-nak.

7 Uo. pp. 554-555.

8 Lásd M. Haynes: Understanding the Soviet Crisis. International Socialism, 34. p. 11.

9 Forrás: A. Aganbegjan: The Challenge: Economics of Perestroika. London, 1988. p. 2.

10 Lásd J, Sallnow: Reformin the Soviet Union. London, 1989. p. 17. 1.1. és 1.2. táblázat

11 A. Aganbegjan: id. mű, p. 204. Aganbegjan azt állítja, hogy a Szovjetunió gazdasága kiállna a fegyverkezési verseny egy újabb fordulóját – annak ellenére, hogy minden, amit ezt megelőző­en mond, ennek az ellenkezőjére mutat.

12 Idézi David Owen az Independent on Sunday-ban, 1990. júl. 1. Owen elemzése túl intelli­gensnek tűnik ahhoz, hogy egészében tőle származzon. Valószínűleg a Külügyminisztériumban dolgozó régi barátai látták el Információkkal.

13 Ahogyan Chris Harman kimutatta The Storm Breaks c. cikkében. International Socialism, 46. sz. London, 1990.

14 Lásd az Economist cikkét: American Survey, 1989. ápr. 7.

15 Lásd Business Week, The Peace Economy, 1989. dec. 11.

16 A brit védelmi kiadások a bruttó hazai termék (GNP) 7,7 százalékát tették ki 1955-ben. Lásd Chris Hárman Explaining the Crisis c. könyvét, London, 1984. 98. 1978-ban 5,5 százalékra esett vissza, majd amikor Thatcher követni kezdte Reagan fegyverkezési hajszáját, 1984-re kb. 5,3%-ra emelkedett. A védelmi kiadásoknak ez a reálértékben hatalmas növekedése az 1980-as évek vége felé kezdett visszaesni, és vissza fog térni 1980 előtti szintjére; lásd M. Chalmers: Trends in UK Defence Spending in the 1980s. Peace Research Report, 11. sz. School of Pea­ce Studies. University of Bradford 2. és 3. táblázat valamint p. 5.

17 Lásd: At Ease: Disarming Europe. Business Week. 1990. febr. 19.

18 Lásd az Economist 1989. Jan. 28-i számát.

19 A Kongresszus Nemzetvédelmi Kiadások Bizottsága számára 1989 nyarán rendelkezésre bocsájtott adatok, lásd a Sunday Correspondent 1990. Jan. 28-i és jún. 10-i számát.

20 Archie Hamilton nemzetvédelmi miniszterhelyettes egy munkáspárti képviselő interpellációjára adott írásos válaszban. Idézi az Independent, 1990. jún. 4.

21 Independent, 1990. jún. 5.

22 Az 1972-ben aláirt SAT az interkontinentális nukleáris rakéták számának korlátozását szolgál­ta volna. De a szerződés csak a szuperhatalmak által építhető rakétakilövő állomások, nem pe­dig a robbanófejek számát határozta meg. Így az USA és a Szovjetunió kifejlesztette a több célra irányítható visszatérő hordozókat (MIRV). Ezzel minden egyes kilővőhelyről három, nyolc vagy 16 nukleáris robbanófejet lehet kilőni. Ezek mindegyike különálló célokra irányítható. így ugyanolyan, mint ha több rakéta állna rendelkezésre. Az eredmény tehát az volt, hogy a SALT valójában elfedte a nukleáris fegyverkezési verseny történetének egyik legnagyobb fegyverzet­növelő akcióját. A Ballisztikus Rakéták Elleni Egyezmény százban szabta meg a ballisztikus ra­kéták elhárítására szolgáló rendszerek számát mindkét fél számára. Amikor a szerződést 1972-ben aláírták, egyik szuperhatalom sem rendelkezett semmilyen működő ballisztikus raké­taelhárító rendszerrel. Ma még mindig versengve igyekeznek elérni az ebben a fegyverzet-,,kor­látozási" egyezményben lefektetett határt.

23 Idézi What would an arms deal mean? c. cikkem. Socialist Worker, 1987. dec, 5.

24 Guardian, 1990. jún. 1.

25 A Fegyverzetkorlátozási Társaságtól származó adatok, idézi az Independent, 1990. márc. 26.

26 P. Rogers és M, Dando: NBC 90 The Directory of Nuclear, Biological and Chemical Arms and Disarmament. Tri-Service Press, 1990. Idézi az Independent, 1990. márc. 26.

27 Independent, 1990. ápr. 4. Perle véleménye enyhén túloz. Röviddel később szembekerült a START-javaslatokkal, amikor is az USA, miután a tárgyalások röviddel a májusi csúcstalálkozó előtt holtpontra látszottak jutni, bizonyos engedményeket tett a rakéták megengedett maximális számát illetően.

28 Paul Rogers, a Bradford University School of Peace Studies munkatársa. Idézi az Indepen­dent, 1990. márc. 26.

29 Uo. Jazov marsall kísérlete a haditengerészetnél a „szerződéses toborzásra", amelyet 1990. júniusában jelentett be, megáll a félúton. Megtartja az alacsony fizetést a három év helyett két évre besorozott katonáknak, de magasabb fizetést ajánl fel azoknak, akik jelentkeznek tovább-szolgálatra a haditengerészetnél.

30 A. Kelly: The Myth of Soviet Superiority. Peace Research Report, 14. szám (School of Peace Studies, University of Bradford, 1987.), p. 29.

31 Lásd: T. Cliff: Perspectives on the Permanent War Economy in: Neither Washington nor Mos­cow. London, 1982; Mike Kidron: Capitalism and Theory. London, 1974; Uő: Western Capita­lism since the War. London. 1970; valamint Chris Harman: Explaining the Crisis. London, 1984. A permanens hadigazdaság és az áll am kapitalizmus kapcsolatáról lásd Peter Binns cikkét: Un­derstanding the New Cold War. International Socialism, 19.

32 Ez egyik megfontolandó tényezője lehet az ún. fogyasztói társadalom létrejöttének is. A hadi­anyagok tömegét elfogyasztó, s ezért egyszersmind újratermelésükhöz a hadseregben keresle­tet teremtő öböl-háború így újabb bizonyítéka annak, hogy a háború a béke más eszközökkel történő folytatása. (Az Eszmélet szerk.)

33 Lásd S. Melman: The Permanent War Economy. New York, 1985. pp. 22-23.

34 Uo. p. 79.

35 Az alább következő két táblázat forrása: Ruth Leger Sivard: World Military and Social Expen­diture 1977. USA, 1977. p. 13.; illetve C. Harman: Explaining the Crisis (vö. 31. jegyzet), p. 97.

36 P. Binns és M. Haynes: New Theories of Eastern European Class Societies. International So­cialism, 7. sz. (1989 tele), pp. 43-44.

37 M. Gorbacsov beszéde az ENSZ-ben. In: The Current Digest of the Soviet Press, 1989. Jan. 4.

38 C. G. Jacobson: The Soviet Defence Enigma. Estimating Costs and Burdens. Stockholm In­ternational Peace Research Institute, 1987. p. 43. Ez nem azt jelenti, hogy a katonai költségek nem csökkentek az 1950-es évek óta, inkább azt, hogy az autarchia kihatásai következtében az általuk a gazdaságra rótt terhek elkezdtek újból emelkedni, méghozzá egy olyan szintről, amely sohasem csökkent annyira, mint az USA esetében.

39 R. Walker: New Thinking and Soviet Foreign Policy. In: M. Pugh és P. Williams; Superpower Politics. Manchester University Press, 1990. p. 145.

40 A. Kawato: The Soviet Union: A Player in World Economy. In: T. Hasegava és A. Pravda (eds): Perestroika: Soviet Domestic and Foreign Policies. Royal Institute of International Affairs, 1990. p. 122.

41 M. Kidron: The Insights Dont Make a Theory. In: International Socialism 100. (első sorozat). Úgyszintén lásd Chris Harman válaszát ugyanebben a számban Better a Valid Insight Than a Wrong Theory cím alatt.

42 E. Bersteín – idézi M. C. Howard és J. E. King: A History of Marxian Economic Thought. Prin­ceton University Press, 1989. p. 92.

43 A Kawato: id. mű.

44 IISS, Strategic Survey 1989-90. London, 1990. p. 54.

45 Uo. pp. 54-55.

46 Financial Times 1989. okt. 1.

47 Idézi: M. Simons: The Unloved Country: A Portrait of East Germany Today. London, 1989. p. 180.

48 Lásd: International Herald Tribune, 1989. szept. 28.

49 Financial Times, 1990. Jul. 12.

50 Idézi az Independent, 1990. Jul. 18.

51 ISS, Strategic Survey, 1989-1990, id. hely.

52 A memorandumot teljes egészében közli: Independent on Sunday, 1990. Jul. 15.

53 Uo.

54 Idézi a Financial Times 1990. Jul. 2.

55 Uo.

56 Financial Times, 1990. Jul. 20. A rövidített műszakban dolgozó munkások a kormánytól meg­kapják korábbi bérük 65 százalékát. Számos üzem dolgozóinak felét jelenleg rövidített műszak­ban alkalmazza.

57 Lásd az Economist cikkét: The New Germany, 1990. jún. 30. p. 11.

58 Lásd Financial Times, 1990. júl. 2. és az Economist idézett cikkét.

59 Lásd Financial Times, 1990. ápr.18.

60 Bill Bradley New-Jersey-i szenátor az International Herald Tribuneben, 1990. márc. 30.

61 Az Institute of International Finance jelentése. Idézi: Financial Times, 1990. ápr. 17.

62 Financial Times, 1990. júl. 17.

63 A. Horvát, Independent, 1990. febr. 27.

64 Far Eastern Economic Review, 1990. ápr. 12. p. 23.

65 Independent, 1990. júl. 10.

66 Lásd L. Seffa: Imperialism Today. Socialist Worker (USA), 1989. szept.