I. Tények és fikciók a hidegháború végéről Az Egyesült Államok hatalma, 1944-1990 

Mai világunkat a második világháborút lezáró nemzetközi rendezés hozta létre. Ez a rendezés – és valójában magának a háborúnak a ki­menetele is – a szövetségesek gazdasági hatalmán nyugodott. Ez a gazdasági erő magyarázza a két politikai és katonai szuperhatalom, az USA és a Szovjetunió létrejöttét, amelyek képesek voltak felosztani Európát maguk között. Ez volt az alapja a világ imperialista rendjének több mint 40 évig. A győzők azonban távolról sem voltak egyformán erősek. Nagy-Britannia és Franciaország drágán fizették meg a hábo­rút: Nagy-Britannia komolyan meggyengült, Franciaország még inkább. Még a két szuperhatalom is egyenlőtlen feltételek mellett állt szemben egymással. Az USA volt messze az erősebb.

Az USA a páratlan gazdasági fölény pozíciójában fejezte be a há­borút. Gazdasági növekedése a háborús évek alatt rendkívüli volt. 1945-ben az USA gazdaságának ipari termelése több mint kétszerese volt az 1935-39 közötti termelésnek. Más országokban – a győztesek­nél és a legyőzőiteknél egyaránt – a haditermelés lerombolta a civil gazdaságot. De az USA gazdasági növekedése olyan nagy volt (több mint évi 15 százalékos), hogy a civil gazdaság a hadigazdasággal azo­nos ütemben tudott növekedni.

Az USA uralkodó osztálya ezt az óriási hatalmat arra használta fel, hogy a világot a maga képére formálja át. Az USA már korábban hoz­zálátott, hogy a dollárt tegye a nemzetközi pénzügyi rendszer alapkö­vévé. Az 1944-es Bretton Woods-i egyezmény a valuták átváltási arányát az aranyhoz viszonyítva rögzítette. Mivel az USA birtokolta a világ aranykészleteinek 80 százalékát, ez a dollárt „az arannyal egyen­értékűvé" tette. Ez biztosította, hogy a dollár és kisebb mértékben a fontsterling váljanak nemzetközi fizetőeszközzé, ami a többi országokat arra kényszerítene, hogy dollártartalékot halmozzanak fel. Így minden külföldön tartott dollár vagy fontsterling azt jelenti, hogy hasonló össze­gű importot nem kell exporttal kiegyenlíteni – a világ többi része egy­szerűen finanszírozza az (amerikai és brit) külkereskedelmi deficitet. Ez azt is jelentette, hogy a többi országok finanszírozták saját pia­caiknak a fejlettebb amerikai termékek által előidézett összeomlá­sát is.

De a háború végén az USA exportcikkeit még mindig kereskedel­mi és monetáris jogszabályok zárták el az európai és japán piacokra való bejutástól. Az USA politikája, a Nemzetközi Valutaalap és az Álta­lános Tarifa és Kereskedelmi Egyezmény létrehozásának leple alatt, azt célozta, hogy ezeket az akadályokat is eltávolítsa. Az európai ha­talmaknak meg kellett engedniük, hogy valutáikat leértékeljék, piacaikat pedig át kellett engedniük az amerikai áruk dömpingjének, ha meg akarták ragadni azt az életmentő kötelet, amelyet az USA odahajított nekik – az Európai Újjáépítési Program vagy Marshall-segélyterv for­májában. Éhínség volt Németország egyes részein, jegyre adagolták a kenyeret Franciaországban és megszigorították a jegyrendszert Nagy-Britanniában. Az európai hatalmak birodalmi igényei nagyjából a nagyvárosaik mellett elterülő romhalmazokra redukálódtak. A gazda­sági segítség a politikai engedelmességtől függött. Ahogyan maga George Marshall tábornok kifejezte: „Bármelyik országban, amely a vá­lasztásokon a kommunizmust segíti hatalomra, azonnal meg fogjuk szüntetni az Európai Újjáépítési Program összes jótéteményeit".

Az Egyesült Államok abban a helyzetben volt, hogy gazdasági ha­talmával rákényszeríthette az európai hatalmakat, szabaduljanak meg a szocializmustól otthon – így szorult a 40-es évek végére a legtöbb kommunista párt a politikai élet perifériájára -, katonai hatalma segítsé­gével pedig átvehette azokat a birodalmi funkciókat, amelyeket Nagy-Britannia, Németország és Franciaország helyzetükből adódóan nem tudtak többé ellátni.

Az USA katonai hatalma éppoly nagy volt, mint gazdasági ereje. 1949-ben, még azután is, hogy megkezdődött a második világháborút követő leszerelés, az USA-nak 400 katonai támaszpontja volt szerte a világon, csapatai pedig 56 országban állomásoztak. De az USA foko­zódó birodalmi jellegű terjeszkedésének talán legvilágosabb bizo­nyítéka az általa a háború utáni évtizedben létrehozott katonai szövetségek és paktumok sora.

Az 1945-70 közötti időszak a kapitalizmus történetének legna­gyobb konjunktúráját jelentette. Az 1953 utáni húsz évben a világ gyár­ipari termelése a háromszorosára nőtt.¹ De még ezen a konjunktúrán belül is egyes gazdaságok gyorsabban növekedtek a többieknél. A nö­vekedésért folytatott versengésben az USA már a vesztesek közé tar­tozott. 1955-tól 1970-ig az USA-ban a befektetett tőkék összege 57 százalékkal nőtt, de a főbb európai országokban ugyanakkor 116 szá­zalékkal, Japánban pedig 500 százalékkal.² Nyugat-Németország ipari „outputja" ötszörösére, Japáné pedig tizenháromszorosára nőtt 1949­70 között. Még az 1965-80 közötti években is, amelyekre az 1970-es évek recessziója is esett, az Egyesült Államok bruttó belföldi terméke (GDP) csak évi 2,7 százalékkal nőtt, mialatt Nyugat-Németországé 3,3 százalékkal, Franciaországé 5,2 százalékkal és Japáné 9,4 százalék­kal.³ 1957-ben a világ legnagyobb 100 cége közül 74 volt amerikai cég, 1972-ben már csak 53.⁴

Egészében az USA részesedése a világ gyáripari termelésében az 1945-ös több mint 50%-ról 1980-ra 31%-ra esett vissza, és még min­dig csökken.⁵ Az autógyártás tipikus esete a problémának. 1962-ben az USA adta a világtermelés 52 százalékát, 1983-ban ez az arány már csak 23 százalék volt, amit mind Japán (24 százalék), mind az európai országok együttes autógyártása (34%) túlhaladott. Még a csúcstechno­lógiai termékek terén is, ahol az USA hosszú ideig vezető szerepet ját­szott, ma a külkereskedelmi deficit felé halad.⁶ A dollár már régen nem olyan értékes, mint az arany, és ma Európa a valutakészletek és az aranykészletek legfőbb birtokosa.⁷ Végső soron a gazdasági hanyatlás magyarázza azt a drámai változást is, amelynek során az USA a világ legnagyobb hitelező országából a világ legnagyobb adós országává csúszott le, mindössze néhány év alatt.

Ezzel a relatív gazdasági hanyatlással párhuzamosan az USA el­vesztette korábbi katonai hegemóniájának egy részét is.

Az USA ugyanakkor természetesen még mindig a világ legna­gyobb gazdasága. Ténylegesen kétszer olyan nagy, mint legerősebb versenytársának, a Szovjetuniónak a gazdasága. És az USA-nak van egy komoly előnye a jelenlegi Szovjetunióval, de a gyakran versenytár­saként ábrázolt EGK-val szemben is: az USA egyetlen, egységes ál­lam, amely relatíve mentes a centrifugális erőktől, és képes mind nemzetközi, mind hazai, mind gazdasági, mind katonai téren meghatá­rozni a saját sorsát. Ráadásul az USA uralkodó osztálya egy újabb je­lentős gazdasági előnyhöz jutott a legutóbbi években. Lenyomta a munkások reálbérét, és a szervezett munkásság arányát 20 százalék alá csökkentette.

Így az Egyesült Államok hanyatlása komoly ugyan, de relatív jelle­gű. A helyzet azonban az, hogy pontosan az ilyenfajta relatív hanyatlá­son dől el a birodalmak sorsa. Továbbá, az 1945 után létrehozott világrendet a túlnyomó amerikai gazdasági és katonai fölény létezésé­re alapozták. A hidegháború és az enyhülés egész története, a szovjet atombomba által okozott sokktól a vietnami háborún keresztül egészen a szuperhatalmak közötti viszonyban bekövetkezett jelenlegi olvadásig, nem érthető meg ennek a gazdasági hanyatlásnak az ismerete nélkül.

A Szovjetunió hanyatlása és a kelet-európai forradalmak

A hidegháború és az ezzel együtt járó több évtizedes diskurzus a szu­perhatalmak versenyéről megtanított bennünket arra, hogy az USA-ról és Szovjetunióról mint egymással szimmetrikus erőkről gondolkodjunk. De miközben annyi igaz, hogy mindkettő imperialista nagyhatalom – az már egyáltalán nem igaz, és nem is volt soha az, hogy egyenlő erejű imperialista hatalmak volnának.

A Szovjetunió az 1930-as években keresztülment egy barbár mód­szerekkel történő, de sikeres iparosításon, és abból az elszegényedett, megviselt és lényegében agrárjellegű társadalomból, amely az 1920-as évek második felében volt, a fő ipari és katonai hatalmak sorába emel­kedett. A második világháború alatt a Szovjetunió viselte a náci hadi­gépezet csapásait, elszenvedte a megszállást, a hatalmas pusztításo­kat és a körülbelül 20 milliós emberveszteséget.

A Szovjetunió hatalma a második világháború végén nem annyira gazdasági erején, mint inkább katonai és stratégiai helyzetén nyugo­dott. Amíg az USA a gazdasági fölényét használta fel arra, hogy fenn­tartsa a nyugat-európaiak katonai és stratégiai alávetettségét, addig a Szovjetuniónak katonai erejét kellett arra felhasználni, hogy gazdasági téren biztosítsa szupremáciáját a kelet-európai országok felett. Amíg az USA gazdasági és katonai hatalmát a Föld minden részére kiterjesztet­te, addig a Szovjetunió birodalma egy szorosan összetartozó földrajzi és katonai blokk maradt Kelet-Európában.

A Szovjetunió még így is úgy került ki a háborúból, mint a harma­dik legerősebb gazdaság a világon, az USA és Nagy-Britannia után. És, bármennyire ellentmond is ez annak a ma divatossá vált nézetnek, amely szerint a központilag tervezett gazdaság képtelen a növekedés­re, a Szovjetunió gazdasága a háború utáni „boom" idején tovább nö­vekedett, az 1950-es években túlszárnyalva Nagy-Britanniát. Az 1940-es évek végén a szovjet vezetők kidolgoztak egy 15 éves tervet. Amikor 1965-ben Brezsnyev visszatekintve összehasonlította ezt az el­ért eredményekkel, megállapította, hogy az össztermelés a tervet 30 százalékkal túllépte. De ezt úgy érték el, hogy a növekedés bizonyos területeken, mint például az olaj és földgázkitermelés, hatalmas volt, más területeken viszont, mint a mezőgazdaságban, alul teljesítették a tervet. A tervezés kudarcot vallott, de az elért növekedés jelentős volt. A Szovjetunió egy főre jutó ipari termelése 1929-ben az európai átlag 25 százaléka volt, 1940-ben 40 százaléka. 1953-ban 63 százaléka, és 1980-ban 90 százaléka. Ahogyan Mike Haynes írja: „A CIA becslései szerint 1950-re a szovjet ipari termelés az amerikainak a 33%-ára emelkedett, és relatív növekedése folytatódott az 1970-es évek köze­péig, amikor elérte a csúcsot, alig kevesebbet, mint az amerikai szint 60 százalékát."⁸

Elfogadhatjuk, hogy egyrészt a CIA hajlamos volt a túlzott becslé­sekre, másrészt pedig a rés az 1970-es évek óta kiszélesedett, anél­kül, hogy ez változtatna azon a következtetésen, hogy a háborút követő hosszú gazdasági fellendülés alatt a Szovjetunió gyorsabban növekedett, mint az USA. Mi több, a gazdasági fejlődés eme időszaká­ban érte el a Szovjetunió történetében a legnagyobb stratégiai hatal­mat. Kubától Angoláig, Mozambiktól Szíriáig, Egyiptomtól Indiáig, Közép-Amerikától Délkelet-Ázsiáig, a Szovjetunió, bármilyen időlege­sen is egyes esetekben, de kezdte betölteni azokat az üres helyeket, amelyeket az antikolonialista mozgalmak áradata elől visszavonuló nyugati imperializmus maga után hagyott.

A továbbiakban azonban a helyzet a Szovjetunió számára sem kedvezően változott. A Szovjetunió sohasem épített fel egy, az USA-éhoz hasonló méretű nemzetgazdaságot, sohasem tudta birodalmát annyira kiterjeszteni, mint az USA, de ugyanakkor a szuperhatalmak közötti versengés éppúgy aláásta a Szovjetuniót, mint az USA-t, és ép­pen sikerei tetőpontján. A Szovjetunió növekedési rátája az 1960-as évek második felében drámaian csökkenni kezdett.

A nemzeti jövedelem növekedési rátája ötéves periódusonként⁹

Még ha elfogadjuk is, hogy Aganbegjan túloz, hogy az adatokból érvet kovácsolhasson a brezsnyevista erők ellen, akkor is van elegendő más bizonyítékunk is, amely ugyanezeket a következtetéseket erősíti meg. Mind a Szovjetunió hivatalos adatai, mind a CIA becslései – bár külön­böznek a növekedés szintjét illetően – ugyanazt a trendet mutatják.

Mármost, egy nyugati gazdaság viszonylatában ezek a számok tisztes, figyelemreméltó növekedési ütemet jelenthetnek. De egyetlen nyugati gazdaság sem kényszerült közvetlenül katonai és gazdasági verseny­be egy önmagánál kétszer nagyobb gazdasággal. Egyetlen más gaz­daságnak sem kellett ezért forrásainak kétszer akkora részét, mint az USA, haditermelésre fordítania. Egyetlen más összehasonlítható mére­tű gazdaságnak sem kellett egy olyan katonai szerződés terheit visel­nie, mint amilyen a Varsói Szerződés, amelynek többi tagállamai összehasonlíthatatlanul kevesebbel járultak hozzá a fenntartásához, mint az európai tagállamok a NATO-éhoz. És mialatt az USA befolyási övezetei magukba foglaltak néhányat a világ leggyorsabban növekedő gazdaságai közül, addig a Szovjetunió szövetségesei az 1960-as, 70-es években sokkal kevesebbet tudtak gazdaságilag nyújtani.

Az 1980-as évekre a Szovjetunió gazdasági hanyatlása már azzal fenyegetett, hogy aláássa birodalma fenntartására és az USA-val való katonai versengésre való képességét. A Szovjetunió katonai vezetésé­nek észre kellett vennie a fenyegető „Megmérettél…" feliratot a falon, amikor végre-valahára az 1980-as évek végén, kilenc esztendeig tartó kísérletek után üzembe helyzeték új Szuhoj SU 27 típusú vadászgépü­ket. Az ennek megfelelő USA vadászgép, az F-15, ekkor már tizenkét éve létezett. Még jobban meg kellett zavarnia a hadvezetést annak, amikor Ronald Reagan 1985-ben így nyilatkozott: „Ki akarunk fejleszte­ni egy olyan komplex fegyverrendszert, amely – amennyiben hatékony védelmet akar vele szemben találni – szükségszerűen csődbe viszi a Szovjetuniót", vagy amikor Reagan hadügyminisztere, Caspar Weinberger azt írta: „Hogy vissza tudja verni a radarelhárítóval felszerelt bombázókat, a Szovjetuniónak sok éven keresztül hatalmas beruházá­sokat kell eszközölnie, miközben a korábbi beruházások nagyon gyor­san el fognak értéktelenedni".¹¹

Mindennek következtében az 1980-as évek új hidegháborúja a ki­merülés határán találta a két szuperhatalmat. Az USA térdre kény­szerítette a Szovjetuniót, de ez pirruszi győzelem volt, amely túlságosan is legyengítette az USA-t ahhoz, hogy hatékonyan uralni tudja azt a világot, amelyet a hidegháború örökségül hagyott rá, vagy hogy elhárítsa az újonnan felemelkedő hatalmak kihívásait. Ezt a hátte­ret szem előtt tartva világossá válik Mihail Gorbacsov stratégiája. Kez­detben, amikor hatalomra jutott, Gorbacsov nem használta a glasznoszty és a peresztrojka terminusokat. Ehelyett a gazdasági fejlő­dés felgyorsításának [uszkorenyije] szükségességéről beszélt. Láttuk az előbbiekben, hogy sürgetően szüksége volt egy ilyen gyorsításra.

(Gorbacsov első tetteinek egyike volt, hogy biztosította a maga számára a hadsereg támogatását. Első lépésként beszédet mondott magas rangú katonatisztek egy értekezletén, Minszkben, 1985 májusá­ban. Nem tudjuk, mit mondott. De az előző évben eléggé világosan fo­galmazott, amikor azt mondta: „csak egy intenzív, magasan fejlett gazdaság biztosíthatja, hogy hazánk helyzete a nemzetközi színtéren ismét megerősödjék, és teheti lehetővé, hogy méltósággal, mint nagy és virágzó hatalom lépjünk be a következő évezredbe."¹² ) Gorbacsov a továbbiakban arra használta figyelemreméltó diplomáciai képességeit, hogy megpróbálja rábírni a nyugati hatalmakat a fegyverkezési verseny korlátozására. Abban reménykedett, hogy felhagyhat a nukleáris egyensúlyra való törekvéssel, felváltva azt az „ésszerűen elégséges" fegyverzet doktrínájával. Ez azt jelenti, hogy ameddig a Szovjetunió rendelkezik egy hatékony nukleáris „második csapáshoz" szükséges kapacitással, addig nem szükséges az USA-val fej-fej mellett haladnia a fegyverkezési versenyben. (Egyáltalán nem világos, hogy Gorba­csovnak valóban sikerült-e megnyernie a hadsereg vezetését ennek az álláspontnak.) Úgyszintén megpróbálta megszabadítani a Szovjetuniót harmadik világbeli szövetségeseihez fűződő kötelezettségeitől is, a leg­figyelemreméltóbb módon akkor, amikor együttműködött az USA-val a közép-amerikai és dél-afrikai rendezés terveinek kidolgozásában és az Öböl-háború kérdésében.

Mindez nehéz és veszélyes vállalkozás volt, de még sikerülhetett volna – egészen addig, amíg Kelet-Európa tömegei bele nem avatkoz­tak az eseményekbe. Gorbacsov a Kelet-Európa és a Nyugat közötti gazdasági kapcsolatok liberalizálása és fejlesztése mellett szállt síkra. Mindez szükséges volt ahhoz, hogy megkíséreljék megújítani a kelet-európai gazdaságokat, beleértve a Szovjetunió gazdaságát is. Amit Gorbacsov elképzelt, az egy lengyel vagy magyar típusú fejlődés volt a világgazdasági integráció felé. Ebben a törekvésében nyilvánvalóan tá­mogatták őt a kelet-európai uralkodó osztály jelentős csoportjai. Ez meglehetősen kellemetlenül érinti az új, demokratikus kormányokat Ke­let-Európában, és a nyugati burzsoáziát is, mivel mindkettő szeretné elleplezni azt a folyamatosságot, amely a régi államkapitalista [vagy más, Kelet-Európában inkább szokásos szóhasználat szerint: „állam­szocialista" – a szerk.] rendszerek, és az új, az állami és a multina­cionális tőkét kombináló rendszerek között van. Ennek ellenére megle­hetősen nyilvánvaló, hogy a régi rezsimeken belül jelentős csoportok kívánták ezt a változást. Lengyelország pártállami uralkodó osztálya például világosan látta, hogy a Szolidaritásnak a kormányba való bevo­nása az egyetlen lehetőség arra, hogy a világpiaci nyitás árát a mun­kásokkal elfogadtassák. Magyarország elmozdulása a piacgazdaság és a korlátozott demokrácia felé 12 hónappal előzte meg a kelet-euró­pai forradalmakat. Mindkét ország stratégiája nyilvánvalóan a Kreml bürokráciájának támogatását élvezte. A csehszlovákiai, a kelet-német és a romániai események is megmutatták, milyen mértékben keresték az államapparátus egyes részei a lehetőséget, hogy megszabadulhas­sanak a régi keményvonalas vezetőktől.

Mindez persze nem csökkenti az utcákon és tereken tüntetők hő­siességének értékét, arra azonban rá kell mutatnunk, hogy a gazdasá­gi növekedés csökkenő üteme és az erősödő gazdasági kapcsolatok a Nyugattal (illetve az uralkodó osztály egyes rétegeinek törekvése egy ilyen kapcsolatra) valójában már belülről is aláaknázták a kelet-európai rendszereket. Ez az oka annak, hogy – Románia kivételével – oly ke­vés vérontás árán omlottak össze. A tőkefelhalmozás autarchikus ál­lamkapitalista módszere egyre kevésbé volt hatékony. Az uralkodó osztály ekkor már új alternatívát keresett, amely a régi rendszer eleme­it a világpiac multinacionális tőkéjével való integrációval kapcsolta össze.¹³ A tömegmozgalmak azonban arra kényszerítenek, hogy ezt a változást sokkal gyorsabban és sokkal radikálisabban hajtsák végre, mint ahogyan szerették volna. Ezen országok gazdasági problémáit a forradalmi változások azonban súlyosbították, nem pedig megoldották.

A kelet-európai forradalmak hatalmas erővel hatottak vissza Gor­bacsov helyzetére. Birodalma valóban erőteljesen reagált rájuk. Példá­juk mindenütt új erővel töltötte el a belső birodalom népeit, Bakutól Moldávián keresztül egészen Vilniusig. Ugyanakkor Gorbacsovnak a fegyveres erőkkel gondosan kiépített szövetségét a kelet-európai for­radalmaknak meg kellett terhelniük. A katonai erőegyensúly a Kelet-Európából való visszavonulás eredményeként számottevően az ő hátrányukra változott meg.

Gorbacsov valószínűleg kevés közvetlen vigasztalást talál abban a tényben, hogy bármi történjék is, hacsak a munkásosztály kezébe nem veszi a hatalmat vagy a Nyugat teljesen fel nem darabolja a Szovjet­uniót, a Szovjetunió meg fog maradni a leghatalmasabb katonai és az egyik leghatalmasabb gazdasági tényezőnek az eurázsiai térségben. A hidegháború utáni világ bármilyen elemzésének tisztában kell lennie azzal, hogy a Szovjetunió továbbra is nagy befolyást fog gyakorolni a nemzetközi kapcsolatok minden aspektusára, és különösen korábbi ke­let-európai csatlósai némelyikére.

Csökkennek-e a fegyverkezési kiadások?

A főbb hatalmak által katonai célokra költött összeg, összehasonlítva a gazdaságaik által megtermelt javak és szolgáltatások teljes összegé­vel, csökken. De ez nem azért van így, mert a Berlini Fal leomlása óta a béke és stabilitás egy új korszaka kezdődött el. A fegyverkezési ki­adások már hosszú idővel a legutóbbi évek kelet-európai eseményei előtt is csökkenőben voltak.

Bizonyos, hogy az Egyesült Államok fegyverkezési kiadásai, jólle­het egyenlőtlenül, de folyamatosan csökkentek már az első hideghábo­rús periódus tetőpontja, illetve a koreai háború és az 1950-es évek közepe óta. Az USA fegyverkezési költségei ekkor a bruttó nemzeti termék 15%-át, a világháborútól eltekintve példátlanul magas összeget tettek ki.

Azóta a csökkenés trendjét megzavarta a vietnami háború (amikor a katonai kiadások újból elérték a GNP 10%-át) és a Reagan-féle fegy­verkezési kampány.¹⁴ Összességében azonban a csökkenés üteme drámai volt. Már maga Reagan visszafogta a katonai kiadásokat elnök­ségének utolsó éveiben, és ha Bush elnök eleget tesz ígéreteinek, az USA védelmi kiadásai 1995-re a GNP 4 százalékára fognak csökken­ni.¹⁵ Ez éppen 1 százalékkal lesz magasabb, mint a fegyverkezési ki­adások 1947-es szintje, amikor a háború utáni leszerelés már befejeződött, a hidegháborús katonai kiadások pedig még nem kez­dődtek el.

Nagy-Britannia védelmi kiadásai hasonló módon alakultak.¹⁶ Más NATO-országok sokkal kevésbé készségesen követték Reagant a fegyverkezési verseny csúcsaira, bár valószínűleg követni fogják Busht a lefelé vezető úton, együttes fegyverkezési költségüket az 1985-ös 3,5 százalékról az 1995-re tervezett, a GDP 2,2 százalékát kitevő összegre csökkentve.¹⁷

A Szovjetunió katonai kiadásait felmérni sokkal nehezebb feladat. A GNP százalékában vett fegyverkezési költségre vonatkozó becslé­sek szélsőségesen eltérőek. A CIA becslései 15-18 százalék körül mozognak (a legalacsonyabb az 1970-es 13 százalék).¹⁸

Néhány óvatosságra intő megjegyzést azonban fűznünk kell a fen­ti számokhoz. Először is, a legtöbb „tervezett" csökkentést ténylegesen nem hajtják végre. Másodszor, minden csökkentés, akár javasolt, akár tényleges, a Reagan-féle masszív fegyverkezés nagyon magas szintjé­ről történik. Az USA-ban azután, hogy a GNP százalékában számított fegyverkezési kádasok öt éven át folyamatosan csökkentek, tényleges összegük még mindig 30 százalékkal magasabb, mint 1980-ban. Ha Bush összes csökkentési tervét végrehajtják is, az USA fegyverkezési költségei 1995-ben még mindig 19 százalékkal magasabbak lesznek mint 1980-ban voltak. Nagy-Britanniában a tervezett fegyverkezési ki­adások lényegében visszatértést jelentenek a második hidegháborús időszak (1980-as évek) előtti szintre. Harmadszor, a föntebb megadott adatok többsége a hadiiparnak az össztermelésen belüli arányára vo­natkozik. Ezért mindaddig, amíg a gazdaság növekszik, a GNP katonai kiadásokra eső százaléka csökkenhet, miközben a fegyverek, bombák és hadihajók tényleges száma tovább növekszik. Egy olyan erős gaz­daság, mint amilyen Japáné, a GNP-nek mindössze 1 százalékát tölt­heti fegyverkezésre, és ennek ellenére egyes becslések szerint abszolút számokban a világ harmadik legnagyobb védelmi költségveté­sét finanszírozza. 1989-90-ben a japán védelmi kiadások 5,9 százalék­kal növekedtek, anélkül, hogy a GNP-n belüli arányuk növekedett volna. A végkövetkeztetés tehát ez: a világ uralkodó osztályai képe­sek csökkenteni a fegyverekre költött teljes összeg arányát, és ugyanakkor mégis növelni a rendelkezésükre álló romboló erők mennyiségét.

Nagyjából így állt a helyzet, amikor az 1980-as évek vége felé a szuperhatalmak egy kettős krízissel találták magukat szemben. A krízis egyfelől gazdasági természetű volt. Az USA költségvetési deficitje és Oroszország gazdasági válsága – mindkettő a korábbi katonai költeke­zésből adódott – arra késztette a két országot, hogy újból felül­vizsgálják a védelem kérdését. Keveset haladtak azonban mindaddig, amíg teljesen váratlanul a kelet-európai változások sodra rá nem kény­szerítette a két szuperhatalmat arra, hogy globálisan tekintsék át védel­mi kötelezettségeiket.

Leszerelnek-e a szuperhatalmak?

A tömegkommunikáció általában azt az illúziót kelti, hogy a szuperha­talmak közötti „történelmi" csúcstalálkozók a világot biztonságosabbá tették. Ugyanakkor a csúcstalálkozók szédítő sorozata és a fegyver­zetkorlátozási javaslatok áradata közepette csak egyetlen nukleáris fegyverek korlátozására vonatkozó egyezményt írtak alá a Gorbacsov-érában, a közép-hatótávolságú nukleáris fegyverekre vonatkozó 1987-es szerződést, amelynek az volt a célja, hogy megsemmisítsék a nagy hatótávolságú nukleáris rakétákat. Kudarca, márpedig kudarc volt, ko­moly tanulságokat nyújt arra nézve, hogyan működik a fegyverkezési verseny.

A közép-hatótávolságú nukleáris fegyverekre (INF) vonatkozó szerződés a fegyvereknek egy nagyon szűk csoportját, a földről indítható, 300 és 3.000 mérföld közötti hatósugarú nukleáris töl­teteket érinti. Látható ebből, hogy ez a szerződés még csak meg sem kísérelte a szuperhatal­mak nukleáris fegyverzetének kb. 96 százalékát kitevő fegyverek gyártásának korlátozását. De még ezek a szúk körű engedmények is túl soknak bizonyultak az USA és a NATO katonai ter­vezői szemében. A szerződés aláírása előtt egy hónappal találkoztak, hogy a „kompenzáló esz­közökről" határozzanak.

Körülbelül 450 taktikai levegő-föld rakétát (TASM, illetve SRAM-T) terveztek Európa szá­mára Ezeket az új hordozórakétákat ugyanazokra a célpontokra állítják, amelyek korábban azoknak a földi indítású hordozórakétáknak a célpontjai voltak, mint például amelyek most hagyták el, nagy hírverés közepette, Greenham Commont.

Összesen 106 hordozórakéta volt csak Greenhamben, de legalább 160 levegőből indítható hordozórakétát fognak most telepíteni Nagy-Britanniába. Az új hordozórakéták műszaki szem­pontból fejlettebbek elődeiknél. Az eredeti hordozók egy repülőgép sebességének háromszoro­sát is elérik.¹⁹

A NATO-miniszterek azt követették, hogy a szövetséges erők európai főparancsnoka (aki mindig egy amerikai katonatiszt) „az INF-szerződés utáni fegyverzetújrastrukturálás" részeként „vizsgálja meg a nukleáris fegyverek teljes skálájának alkalmazhatóságát".²⁰ Egy, az eufemiz­mus mesteri példájának nevezhető cikkben az Independent megjegyzi, hogy A NATO új nukle­áris arzenálját néhány megfigyelő úgy értelmezi, mint az 1987-es INF (közép-hatósugarú rakéta)-szerződés megkerülését".²¹ A The Observer kommentátora, Nigel Hawkes pontosabban ragadta meg a szituáció lényegét egy A NATO édesszavú altatódalából kihallatszó kardcsörtetés című cikkben: „Úgy tűnik, hogy a NATO, a békéről és a testvériségről szóló hangzatos megnyilatkozások színfala mögött, valójában az amerikai levegő-föld típusú nukleáris hordozók egy új nemzedékét készíti elő Európa számára".

Werner és Hurd (a NATO titkára és a brit külügyi államtitkár), valamint James Baker ame­rikai külügyminiszter nem voltak hajlandók nyilatkozni arról, hogy vajon azok a tárgyalások a kis hatótávolságú atomfegyverekről, amelyeket Bush elnök egy, a hagyományos fegyverekről szóló megegyezés utánra kilátásba helyezett, érinteni fogják-e a TASM-típusú, taktikai levegő-föld hordozórakéták kérdését is.

Ily módon az USA és NATO-beli szövetségesei, ha sikerül megegyez­niük, nem egyszerűen csak az INF-szerződést kerülik meg, hanem már azt tervezik, hogyan kerüljék meg a következő szerződést, sőt, a kö­vetkező kettőt!

Az INF-szerződéssel ugyanaz történik most, mint a stratégiai fegy­verkorlátozási tárgyalásokkal (SALT) és a ballisztikus rakéták ellen irá­nyuló szerződésekkel az 1970-es években. Egyikük sem állította meg vagy kívánta megállítani a nukleáris fegyverek mennyiségének növeke­dését.²² A fegyverkezési szakértők – legalábbis egymás között – egyetértenek abban, hogy a csúcstalálkozók és egyezmények célja a fegyverkezés kontrollálása, nem pedig korlátozása. A fegyverke­zési verseny szabályainak meghatározását, nem pedig a verseny meg­szüntetését célozzák. Michael Sheahan, a Stratégiai Tanulmányok Nemzetközi Intézetének munkatársa mondja: „Az 1970-es évek során a nagyhatalmaknak sikerült elérniük a fegyverkezés ellenőrzését, de ez inkább kölcsönös, egyeztetett fegyverzetnövelések, semmint fegyver­zetcsökkentések révén történt, a nyilvánosságban azt az érzést keltve, hogy igényeiről nem vettek tudomást – mint ahogy valóban így is tör­tént… A fegyverzetcsökkentési alkudozások célja nem annyira az, hogy megegyezést érjenek el, hanem inkább hogy a nagyközönség úgy lás­sa, megpróbáltak megegyezni, valamint hogy a jövőért való felelős­séget a másik oldalra hárítsák. A fegyverzetcsökkentési tárgyalás a szorongások csillapítását célzó mechanizmus…"²³

Amikor Gorbacsov és Bush tavaly májusban Washingtonban talál­koztak, pontosan egy ilyen „szorongáscsillapító mechanizmust" hoztak működésbe – az interkontinentális nukleáris rakétákról szóló START egyezménnyel. Bush és Gorbacsov találkozójuk végén aláírtak egy pa­pírt, de ez nem egy szerződés volt. Martin Walker helyesen úgy írta ezt le, mint „puszta ígéretet arra, hogy megegyeznek egy stratégiai fegy­verzetük csökkentéséről szóló egyezmény keretfeltételeit illetően". Gor­bacsov és Reagan hasonló ígéretet tettek első amerikai csúcs­találkozójuk alkalmával, 1987-ben. Ezt a deklarációt megismételték a moszkvai csúcstalálkozón, majd a múlt évben Máltán lezajlott Bush-Gorbacsov csúcson.²⁴

Még ha Gorbacsovnak és Bushnak sikerülne is aláírnia egy szer­ződést, valószínűtlen, hogy ez jobb sorsra jutna elődeinél: bizonyos, hogy nem fogja a nukleáris fegyverzeteket a felükre csökkenteni, aho­gyan Gorbacsov és Reagan eleinte ígérték. A papírformához híven a javasolt egyezmény csökkenti a régi fegyverek számát, de ugyanakkor lehetővé teszi az újak mennyiségének hatalmas növelését. Így a START jegyében az USA és a Szovjetunió összes interkontinentális hordozórakétáik számát 4.476-tal fogják csökkenteni, és hasonló mér­tékben csökkentik tengeralattjárókról indítható nukleáris lövegeik szá­mát is. De ugyanakkor 2.990-nel növelni fogják a pontosabban célra irányítható, levegőből indítható hordozórakéták és a rövidtávú hordozók számát. Ráadásul a stratégiai bombázókat egyenként egy nukleáris robbanófejnek számolták, holott valójában rendszerint nyolcat vagy tí­zet visznek magukkal. Az USA tengerészetének nukleáris potenciállal rendelkező légierejét pedig egyáltalán nem is vették számításba. Ha a szerződést aláírják, az USA még mindig ugyanannyi stratégiai nukleá­ris robbanófejjel fog rendelkezni, mint ma, és a Szovjetunió,- bár csök­kentést hajt most végre – még mindig többel, mint egy évtizeddel ezelőtt.²⁵

Egy tudományos tanulmány azt állítja, hogy a START „valószínű­leg kevéssel fog többet eredményezni, mint hogy kiselejteznek nagy­számú elavult fegyvert, mialatt kb. 17.000 modern stratégiai fegyvert a helyén hagynak".²⁶ Még a megcsontosodott „héjának" számító korábbi hadügyminiszter, Richard Perle is, akit a Reagan-kormányzaton belül is a „sötétség fejedelmének" tartottak, azt mondta egy világos pillana­tában: „ahelyett, hogy tovább csökkentettük volna, ténylegesen inkább növeltük a fegyverzet megengedett szintjét mindegyik kategóriában".²⁷

Ráadásul mindkét oldal elfogadta, hogy a csillagháborús progra­mot egyáltalán nem is tárgyalják meg. A szerződés nem vonatkozott a brit és francia nukleáris rakétákra sem. Valójában Margaret Thatcher – mint rendszerint – az USA irányítását követte. Bármely fegyver mennyiségét csökkentik is a jelenleg tervezett fegyverzetrevízió során, bizonyos, hogy az nem az a Trident-2 típusú löveg lesz, amely meg­kétszerezi a nukleáris robbanófejek számát a brit tengeralattjárókon.

De ha az USA politikájának terveiben a nukleáris fegyverkezési stratégia nem változott, igaz-e ugyanez a hagyományos fegyverekre is? Nyilván ez az a terület – vélhetnénk -, ahol a sokszor beígért csök­kentések történnek. Nos, a hagyományos fegyverzet csökkentése, ha nem is olyan nagymértékű, mint ahogyan Bush és hadügyminisztere szeretné elhitetni, mindazonáltal reális. Nemcsak az Európában állo­másozó, hanem az összes amerikai erőket érinti. De ez azért történik így, mert a kelet-európai változások világossá tettek valamit, amit egyes katonai szakértők már régebben leszögeztek: a második világ­háborún végleg túl vagyunk. Az USA és a NATO stratégiája, különö­sen Európában, eredetileg arra az elképzelésre épült, hogy egy, a jövőben bekövetkező háború 1940 mintájára fog lezajlani, hatalmas harckocsioszlopok – ezúttal inkább oroszok, mint németek – fognak végiggördülni Európán. A nagyhatalmak most egyszerre azon veszik észre magukat, hogy nem a megfelelő típusú alakulatokat, nem a meg­felelő számban és nem is a megfelelő helyeken állomásoztatják. Az USA és Nagy-Britannia, a gazdasági nehézségektől gyötörve, most fel­használják az alkalmat, hogy fegyveres erőiket átszervezzék. Ha képe­sek erre, ugyanakkor megtakarítanak némi pénzt is, ami csak szerencse nekik. Ha ráadásul ezt úgy tudják eladni a nyilvánosságnak, mint a béke irányába tett lépést, annál jobb.

Így tehát milyen fegyveres erőkkel szeretni bírni az USA? Bizo­nyos, hogy nem kívánja abbahagyni a technológiailag magas szinten álló fegyverek kifejlesztését. Új típusú hagyományos fegyvereket alkal­maznak most, amelyek éppen olyan pusztítóak, mint a kisebb nukleáris fegyverek, és semmilyen érvényben lévő fegyverzetkorlátozás nem ter­jed ki rájuk. Képesek egyetlen perc alatt romba dönteni egy kisebb vá­rost. Egy katonai szakértő ezzel kapcsolatban azt mondta: „Ez a tűzerő azt jelenti, hogy egyetlen, hagyományos lövegekkel felszerelt rakétaki­lövő éppoly hatásos lehet, mint egy kisebb taktikai nukleáris tüzérségi lövedék, és hatalmas tűzerő növekedést jelent a régebbi hagyományos tüzérséggel összevetve".²⁸

Mindazonáltal az USA valóban csökkenteni akarja az ilyen fegyve­rekkel felszerelt csapatok számát, különösen Európában, amelynek vé­delmére összes katonai kiadásainak 60 százalékát fordítja. De Bush még itt is vigyáz arra, ne vonuljon vissza annyira, hogy ezzel veszély­be sodorja „új atlantizmusát" – azt a lehetőséget, hogy vezető szerepet játsszon a kontinens politikájának irányításában. Az USA legfeljebb annyit akar, hogy csökkenthesse a tankok és a gyalogság létszámát egy mozgékonyabb, jobb technológiával felszerelt haderő javára, amely képes az olyan fajta „alacsony intenzitású hadviselésre", ame­lyet az USA Grenada, Panama, Nicaragua, Líbia ellen és az 1987-es Öböl-háborúban folytatott. Egyébként új ideológiára sincs különösebb gond. Amióta a „világméretű kommunista veszély" megszűnt hatékony mumus lenni, a „terrorizmus" és a „kábítószer-kereskedelem" foglalták el a helyét a Pentagon azon ürügyeinek szótárában, amelyekkel az út­jában állók lerohanását akarja mentegetni.

Hasonló terveket propagálnak Nagy-Britanniában is, egy időben azzal, hogy a kormány hozzálátott a védelem felülvizsgálásához. Megint csak helytelen lenne túlbecsülni a valóban végbemenő haderőcsök­kentéseket, bár a kormányzat nehéz gazdasági helyzete, különösen amiatt, hogy rosszul mérte fel az infláció növekedési ütemét, valószínű­vé teszi, hogy a fegyverkezési kiadások csökkentése valamivel komo­lyabb lesz, mint azt eredetileg eltervezték. De a revízió fő oka – akárcsak az USA esetében – az, hogy a Varsói Szerződés hanyatlása megadja a fegyveres erőknek a szükséges ürügyet stratégiájuk nagy­mértékben szükséges átalakításához.

Összefoglalva: a hagyományos fegyverek terén láthatunk bizo­nyos csökkentéseket, bár – akárcsak a nukleáris fegyverek eseté­ben – inkább csak tervezik, semmint végrehajtják őket, és még a tervezett csökkentések sem olyan nagy mértékűek, mint ahogyan azt velünk el szeretnék hitetni. Ezenkívül elfedik azt a sokkal fontosabb átalakítási folyamatot, amelynek az a célja, hogy a fegy­veres erőket még pusztítóbbakká és még hatékonyabbá tegye ebben a megváltozott világban.

A Szovjetunió hadseregének átalakítása bizonyos mértékig ha­sonló a Nyugaton folyó átalakításhoz. A hadvezetés szeretne áttérni a sorozott hadseregről egy professzionálisabb jellegű haderő alkalmazá­sára, de a sorozás olcsóbb – „egy fizetett zsoldoshadsereggel együtt járna a hadsereg fenntartásához szükséges kiadások jelentős (hat­hétszeres) megnövekedése".²⁹ Mint számos más intézmény a Szovjet­unióban, a hadsereg is abba a csapdába esett, hogy egyrészt szükséges lenne a Nyugattal való hatékonyabb versengés céljából a nyugati kapitalizmuséihoz hasonló struktúrákat létrehozni, másrészt viszont az ehhez szükséges anyagi erőforrások nem állnak rendelke­zésre.

Összeomlott-e a Varsói Szerződés?

Nyugat-Európa egészének szovjet megszállása ma elképzelhetetlen. Ennek következményeként mindkét szuperhatalomnak európai hadse­regei sokkal nagyobb mérvű csökkentését kellett elfogadnia, mint amennyit egyébként elfogadtak volna. Mindazonáltal még itt is, ahol a változás valódi, és nem pusztán a tények kozmetikázását jelenti, szük­séges, hogy a helyzetet némileg közelebbről megvizsgáljuk, hogy meg­határozzuk, pontosan mi is az, ami változik, és miért.

Érdemes először is megjegyeznünk, hogy – legalábbis részben – a Varsói Szerződés összeomlása drámaibb folyamatnak tűnik, mint amilyen valójában, mert a Nyugat mindig eltúlozta a szerződés össze­forrottságának mértékét. Bizonyos, hogy a paktum hasznos fügefaleve­let jelentett a Szovjetuniónak, amellyel elfedhette birodalmi rendcsináló működését 1956-ban Magyarországon és 1968-ban Csehszlovákiában, bár a szovjetek nem kockáztatták meg ugyanezt a lépést 1981-ben, in­kább ráhagyták a legyei uralkodó osztályra, hogy maga oldja meg a saját problémáját. De az az elképzelés, hogy valaha is sor kerülhetne a Varsói Szerződés egyesült erőinek Nyugat-Európa elleni inváziójára, mindig is inkább fikció volt, mint valóság. A Varsói Szerződés országai nemcsak hogy mindig is elmaradtak a nyugati országok mögött vagyo­nukat, népességüket és fegyveres erejüket tekintve, hanem nélkülöz­ték az ehhez szükséges összeforrottságot is. Még a kelet-európai átalakulások előtt Andrew Kelly azt írta A szovjet fölény mítosza c. könyvében, hogy bármilyen kelet-nyugati konfliktus esetén „kétséges­nek tekinthető, vajon a kelet-német csapatok szívesen harcolnának-e a nyugat-németek ellen, és majdnem bizonyos, hogy a konfliktus során Románia megpróbálná folytatni korábbi függetlenségi politikáját. A Szovjetunió még többi szövetségeseinek támogatására sem számíthat túlzottan: mind Magyarország, mind Csehszlovákia keresztülment egy szovjet invázión az elmúlt 30 évben, és a lakosságban komoly szovjet­ellenes érzelmek élnek. Végül Lengyelország baráti kapcsolatokat tart fenn számos nyugati országgal, jóllehet hagyományos ellensége Né­metország".³⁰

Kellynek a kelet-német hadsereg megbízhatóságával kapcsolatos kételyeit bizonyára a Szovjetunió is osztotta; az 1953-as felkelés óta a kelet-német hadsereg mindegyik hadosztályára egy-egy motorizált szovjet lövészhadosztály „vigyázott".

A helyzet végső iróniája az (s ez talán segíthet bennünket abban, hogy a Varsói Szerződés összeomlását megfelelő perspektívában lás­suk), hogy számos, a Varsói Szerződést sújtó probléma növekvő mér­tékben problémává válik a NATO számára is. Éppúgy, ahogyan elképzelhetetlen, hogy a Varsói Szerződés megtámadja Nyugat-Euró­pát, ugyanúgy elképzelhetetlen, hogy a NATO megtámadja a szere­tetreméltó Mr. Havelt és a többi kelet-európai demokratát. És ha a Varsói Szerződés nem fogja megtámadni Nyugat-Európát, mi az indo­ka a NATO további fenntartásának, vagy az USA csapatai folytatóla­gos európai jelenlétének?

Még mielőtt a kelet-európai válság tetőpontjára ért volna, a NATO-ban több repedés mutatkozott, mint bármikor azóta, hogy Franciaor­szág elhagyta az egyesített katonai szervezetet. Az európai tömegmozgalmak a nagy hatótávolságú és Pershing típusú rakéták te­lepítése ellen feszültségeket teremtettek, különösen az USA és Német­ország között. Spanyolország és Görögország egyaránt azzal fenyegetőzött, hogy területén nem tűri meg tovább az amerikai tá­maszpontokat. Ezután számos európai ország vonakodott követni Rea­gan hatalmas fegyverkezési programjait, különösen a csillagháborúval és a neutronbombával kapcsolatos programokat. Ezek a feszültségek fokozódtak, először is Gorbacsov ama kísérletének következtében, hogy megnyissa a Szovjetunió gazdaságát a világpiac előtt, másodszor pedig a Varsói Szerződés összeomlása miatt. Az európai országoknak, különösen a németeknek, már korábban több gazdasági kapcsolatuk volt a Szovjetunióval és a kelet-európai országokkal, mint az USA-nak. A Berlini Fal leomlása óta ez a tény erőteljesebben megmutatkozott a nyugat-európai hatalmak külpolitikájában, mint korábban. Kohl döntése az egyesítés gyors megvalósításáról, közvetlenül azután, hogy a Berlini Fal összeomlott, tanulságos lecke volt Bush számára arról, hogy az USA megkérdőjelezhetetlen vezérszerepe a NATO-n belül, legalábbis a németeket illetően, véget ért.

II. A hidegháború után

A hidegháború vége és a permanens hadigazdaság

Láttuk, hogy az USA és a Szovjetunió viszonylagos hatalma hanyatlott, hogy a fegyverkezési kiadások – bár abszolút számokban mérve még mindig rendkívül magasak – a GNP egészéhez viszonyított arányukat tekintve gyorsan közelednek a háború utáni alacsony szinthez, és hogy a hidegháború nagy katonai szövetségei szétesőben vannak. De miért estek vissza a szuperhatalmak fegyverkezési kiadásai? Miért hanyatla­nak a szuperhatalmak?

Van egy közhelyszerű magyarázat erre, amelynek leghíresebb ki­fejtése talán Paul Kennedynek A nagyhatalmak felemelkedése és ha­nyatlása című könyvében található, és amely egyszerűen azt mondja, hogy a fegyverkezési kiadások felemésztették az Egyesült Államok és a Szovjetunió világpiaci versenyképességét, hogy a gazdasági hanyatlás „a birodalmi politika túlhajtásának" az eredménye. Lát­szólag nincs is semmi probléma ezekkel a magyarázatokkal. Ha azon­ban azt az érvelést, hogy a magas fegyverkezési költségek gazdasági hanyatlásra vezetnek, megpróbáljuk az egész második világháború utáni időszakra alkalmazni, akkor úgy tűnik, hogy ez nem felel meg a tényeknek. Például az 1950-es, 60-as években, amikor a fegyverkezési kiadások a GNP százalékában számítva lényegesen nagyobbak voltak a mainál, az Egyesűit Államok gazdasága, a szovjet gazdaság és az egész világgazdaság is éppoly gyorsan növekedett, mint története so­rán bármikor. Viszont: az 1970-es és 80-as évek legnagyobb részé­ben, amikor a fegyverkezési kiadások sokkal alacsonyabbak voltak, a szuperhatalmak és a világgazdaság növekvő mértékben stagnálással és gazdasági válsággal küszködtek.

Hogy megértsük, hogy a fegyverkezési kiadások hogyan tudnak eleinte hosszú gazdasági konjunktúrát előidézni, amely azután hirtelen az ellenkezőjébe fordul át, tovább kell látnunk a fegyverkezési kiadá­sok és a gazdasági növekedés közötti első látásra nyilvánvaló össze­függéseknél. Van egy elmélet, amely kísérletet tett erre – a permanens hadigazdaság elmélete. Ennek az elemzésnek az úttörője az amerikai marxista, W. T. Oakes volt (aki T. N. Vance néven is írt) a második vi­lágháború vége és az 1950-es évek közötti időszakban. Az 1950-es évek második felében Tony Cliff, az 1960-as és 70-es években Mike Kidron, később pedig Chris Hárman fejlesztette tovább ezt az elméle­tet.³¹

A permanens hadigazdaság elmélete Marx munkaérték-elméletén alapszik. Marx elméletének legfontosabb következtetése az, hogy a kapitalista társadalomban egy hosszú távú tendencia érvényesül a profitráták csökkenésére. A profitráta helyreállításának nem lehet más módja, mint a kizsákmányolás mértékének növelése (hosszabb munkaidő, alacsonyabb munkabérek és szociális kiadások vagy a termelékenység növelése útján) vagy pedig a befektetett tőke le­rombolása. Az utóbbi a gazdasági válságok és a háborúk történelmi következménye. Mindkettő lerombolja a tőkét, és így ellensúlyozza a tőke szerves összetételének a növekedését. Egy harmadik (történelmi perspektívában jelentéktelen) módszere a befektetett tőkemennyiség csökkentésének a kapitalista uralkodó osztály luxusfogyasztása. Amennyiben a kapitalisták Rolls Royceokat vagy kaviárt vásárolnak, ezzel annak az értéktöbbletnek a mennyiségét csökkentik, amelyet egyébként arra használnának, hogy a munkaerőre vagy a gépekre for­dított beruházásokkal a termelést növeljék. Mivel a kapitalista luxus­fogyasztása sohasem tér vissza a termelési folyamatba, sem a munkaerő, sem a termelőeszközök megvásárlására fordított összeg­ként, ténylegesen kikerül a rendszerből.³²

A permanens hadigazdaság elméletével foglalkozó első teoreti­kusok, mindenekelőtt Mike Kidron, felismerték, hogy a fegyverkezési kiadások ugyanúgy funkcionálnak, mint a kapitalista osztály lu­xusfogyasztása, azzal a különbséggel, hogy hatásuk számotte­vőbb. A fegyvergyártás olyan javak gyártására használ fel hatalmas mennyiségű tőkét, amelyek sohasem kerülnek vissza a gazdaság rendszerébe, sem mint fogyasztási javak, sem mint termelőeszközök. A tőke hatalmas összegeit, amelyek egyébként szerszámgépeket vagy autókat vagy TV-ket termelnének, arra fordítják, hogy műholdakat, ra­kétákat vagy tankokat gyártsanak, amelyek ott állnak a raktárakban, amíg el nem rozsdásodnak vagy el nem avulnak. Az űrfegyverkezési verseny esetében például a világ technológiailag legfejlettebb mű­ködő tőkéjének egy részét szó szerint kidobták a rendszerből. Ez egyébként ugyanazzal a következménnyel járt, mint a tőke meg­semmisülése egy-egy gazdasági válság vagy háború sorén – csökkentette a holtmunka arányát az élőmunkához viszonyítva, és így megállította a profitráta csökkenését.

A második világháború vége egyedülállóan szerencsés körülmé­nyeket teremtett egy ilyen permanens hadigazdaság kialakulásához. Az imperialista nagyhatalmak, kettő kivételével, katonailag és gazdasá­gilag teljesen kimerült állapotban voltak. És a két kivétel, az USA és a Szovjetunió sem rendelkezett annyi erővel, hogy akármelyikük lerohan­hatta volna a másikat. Az Egyesült Államok beszélhetett ugyan a kelet-európai szovjet erők „visszagörgetéséről, és Sztálin is álmodozhatott egy Kelet-Európán túlterjedő birodalomról, de komolyan egyikük sem kísérelte meg, hogy a szavakat tettekre váltsa. A konfliktus a rendszer perifériáira korlátozódott, míg a centrumban a fegyverkezési verseny hidegháború maradt. S a második világháború alatt a két szuperhata­lom olyan társadalmi és ipari struktúrákat fejlesztett ki, amelyek nem­csak hogy jelentős közös vonásokat mutattak, hanem a forrásoknak a hadigazdaság céljaira való mozgósításához szabták őket. A Szovjet­unió struktúrája autarchikus és államkapitalista jellegű volt, és gazda­sági fejlődése mindig is szorosan kötődött a gazdaság hadiipari szektorához. De az 1930-as évek és a háború, bár kevésbé nyilvánva­lóan, az Egyesült Államokat is egy befelé forduló, államilag irányított gazdasággá tették. Lévén sokkal hatalmasabb és háborútól is kevésbé sújtott, az USA gyorsan túljutott elszigeteltségén, de az államilag irá­nyított iparnak maradt egy magva, a hadiipar. Például az USA hadügy­minisztériumának, Atomenergia Bizottságának és az űrhajózási hivataloknak a finanszírozására fordított összeg még 1974-ben is na­gyobb volt, mint a világ bármely országának nemzeti össztermelése, kivéve a Szovjetuniót, Japánt, Nyugat-Németországot, Franciaorszá­got, Nagy-Britanniát, Kínát, Olaszországot és magát az Egyesült Álla­mokat.³³

A szuperhatalmak közötti katonai és gazdasági versenynek nem kívánt következménye volt a katonai kiadások példátlanul magas szint­je. Ez a hatalmas költekezés harminc éven keresztül megakadályozta egy gazdasági válság bekövetkezését. A világgazdasági rendszer per­sze nem növekedett olyan gyorsan, ahogyan tehette volna, ha az ér­téktöbblet egészét termelő beruházásokra fordítják, de legalább nem került bele periodikus rendszerességgel a recesszió örvényébe. Évről évre, évtizedről évtizedre a rendszer növekedett.

A permanens hadigazdaság rendszere önmagában hordja összeomlásának csíráit, ahogyan ezt már elméletének eredeti ki­dolgozói is felismerték. A produktív tőke lerombolásának terhét nem egyenlő mértékben viselték az összes kapitalista nagyhatalmak, bár a hosszú konjunktúrából valamennyien profitáltak. Különösen vonatkozik ez Japánra, és Nyugat-Németországra, amelyek a GNP egy, illetve há­rom százaléka körüli összeget költöttek fegyverkezésre, mialatt ez az összeg a Szovjetunió és az Egyesült Államok esetében, mint láttuk, ennek kétszerese volt. Vagy ahogyan Melman mondja: „1967-69-ben a bruttó nemzeti állóeszköz-beruházás (minden gyárakra, felszerelő­sekre, épületekre és lakásokra fordított beruházás) minden egyes dol­lárjából az USA 52 centet fordított a katonai beruházásokra. Németor­szág ugyanekkor 14 centet, míg Japán 2 centet".³⁴

Mialatt a szuperhatalmak tankokat és rakétákat gyártották, a nyu­gatnémet és a japán uralkodó osztály autókat és tévéket állított elő. Egy ilyen helyzet szükségszerűen azt jelentette, hogy azok az orszá­gok, ahol az uralkodó osztályok nem viselték ugyanazokat a fegyverke­zési terheket, mint a szuperhatalmak, kezdték korlátozni az USA szupremáciáját.³⁵

Ahogyan a szuperhatalmaknak a világtermelésben való részese­dése csökkent, fegyverkezési költségeik egyre kevésbé hatékonyan tudták megakadályozni a gazdasági válságok visszatérését. A fegyver­kezésre kevesebbet költő országok most produktív tőkét ruháztak be, és ezzel újra elindították a tőke szerves összetétele növekedésének és a profitráta csökkenésének korábbi tendenciáját. Még ha a szuperha­talmak képesek lettek volna is újra elérni a katonai kiadások háború utáni szintjét, ez sem lett volna elég ahhoz, hogy újra egyensúlyba hozzák a rendszert, helyreállítsák a profitráta korábbi szintjét. Mihelyt Japán és Nyugat-Németország rávetették magukat a produktív beruhá­zásokra, az USA-nak és a Szovjetuniónak minden addiginál nagyobb összeget kellett volna a fegyverkezési versenybe beleölnie, pusztán azért, hogy a rendszert nyugalmi állapotban tartsa. Mindenesetre az a tény, hogy a japán és nyugat-német tőkések elvették az USA piacait, és Nyugat-Németország esetében bűvös vonzerőt gyakoroltak a Szov­jetunió kelet-európai csatlósaira, azzal járt, hogy a szuperhatalmak még a fegyverkezési költségeknek a 70-es évek elejére kialakult igen alacsony szintjét is egyre inkább vonakodtak fedezni.

Amikor a szuperhatalmak megpróbálták veszteségeiket csökkente­ni, a hidegháború átadta helyét az enyhülésnek. Nem volt mód arra, hogy visszatérjenek a háború utáni fegyverkezési kiadások magas szintjéhez. Még Reagan kísérlete is, hogy a fegyverkezési költségeket a GNP 7 százalékára növelje (sehol sem közelítve meg az 1950-es évek 15 százalékos arányát) adósságokhoz, társadalmi bomlásjelensé­gekhez és pénzügyi összeomláshoz vezető útra térítette az USA gaz­daságát, és a recesszió szélén vergődő gazdaságot hagyott maga után. A Szovjetuniónak az amerikainál kisebb gazdasága pedig olyan mély válságba jutott, amely végzetesnek bizonyulhat, részben azért, mert megpróbált lépést tartani a Reagan-féle fegyverkezési boommal. És mindaddig, amíg a szuperhatalmakat olyan kapitalista hatal­mak fenyegetik, amelyeknek egyáltalán nem áll szándékukban elérni a szuperhatalmak fegyverkezési kiadásainak szintjét, nehéz elképzelni, hogy hogyan lehetne egy versengő nagyhatalmaktól uralt világra újból rákényszeríteni a permanens hadigazdaságot.

A katonai kiadások hosszú konjunktúrájának egy másik aspektusa, amely a szuperhatalmakra, és különösen a Szovjetunióra nézve veszé­lyeket rejtett magában, az volt, hogy a világgazdaság növekedésével párhuzamosan nőtt a multinacionális vállalatok lehetősége arra, hogy az egész Föld minden részéről származó munkaerő és termelőesz­közök együttes alkalmazásával termeljenek. Egy ilyen szituációban minden, a világpiachoz csak korlátozott mértékben kapcsolódó állam­kapitalizmus hátrányba került a világgazdasági versenyben. Ez ter­mészetesen leginkább igaz azokra a társadalmakra, ahol az államkapitalizmus a leghosszabb ideig öltött erőteljesen autarchikus jel­leget: a Szovjetunióra és Kelet-Európa államaira. Ahogyan Mike Haynes, és Pete Binns írták az International Socialism 7. számában: „Hogy jobban megértsük az autarchia válságát, fontos, hogy emlékez­zünk: Marx két jelentős belső tendenciáját látta meg a kapitalista fejlő­désnek, mégpedig a) a tőkék összegének a tőke koncentrációja és centralizációja miatti állandó növekedését és b) a munkamegosztás vi­lágméretekben való növekedését, amit a termelés növekvő komplexitá­sa valamint a termelési költségeknek a skálahozadékokból, a hosszú termelési időszakokból stb. eredő csökkenése hoz magával. Az állam­kapitalizmus az első feladatot úgy oldja meg, hogy a nemzet összes tőkeerejét egyetlen egységbe olvasztja össze. De ha az autarchikus módszerrel teszi ezt, kivonva a belföldi gazdaságot a világ többi részé­vel folytatott cseréből, akkor a gazdaság gépezetét, hatalmas költsé­gek árán, arra kell átállítani, hogy teljesen saját erőforrásaira hagyatkozva állítsa elő mindazt, amire egy modern gazdaságnak szük­sége van".³⁶

Ezt a cikket tíz éve írták. Vessük egybe ezt Gorbacsovnak az ENSZ előtt 1988-ban mondott beszédével: „Valamiféle »zárt« társadal­mak fenntartása ma aligha lehetséges … A világgazdaság egyetlen szervezetté válik, amelyen kívül egyetlen állam sem fejlődhet normáli­san, függetlenül attól, hogy milyen társadalmi rendszerhez tartozik, vagy milyen gazdasági szinten áll. Ez napirendre tűzi a világgazdaság egy teljesen új működési mechanizmusának és a nemzetközi munka­megosztás új struktúrájának a kidolgozását. Ugyanakkor a világgazda­ság növekedése feltárja az iparosítás hagyományos formájának korlátait és ellentmondásait".³⁷

A kelet-európai gazdaságok és a szovjet gazdaság gyors hanyat­lása, egész „elmaradottsága" és „alacsony hatékonysága" annak az eredménye, ahogyan ezek az országok katonai versengésbe kezdtek a Nyugattal a második világháború végén – történelmi eredetű gyenge­ségük miatt arra kényszerülve, hogy egy államkapitalista hadigazdasá­got tartsanak fenn, méghozzá magasabb szinten, hosszabb ideig és gyengébb gazdasági alapokon, mint nyugati versenytársaik. A Szovjet­uniónak világgazdaságilag alárendelt helyzete és birodalmának jellege miatt mindig is jobban kellett támaszkodnia a tisztán katonai erőre, mint az USA-nak, ami megakadályozta azt, hogy csökkentse a hadi­gazdaság költségeinek a GNP-n belüli százalékos arányát, ahogyan ezt az USA tette. Amint egy, a kérdést részletesen feldolgozó tanul­mány megjegyzi, a Szovjetunió fegyverkezési terheinek a GNP-n belüli aránya 1970-tól 72-ig 14,4 százalékról 15,1 százalékra, az 1980-84 közötti periódusban pedig 15,3 százalékra nőtt.³⁸ Ezekből az okokból kifolyólag a bukás, amikor bekövetkezett, sokkal drámaibb volt, mint az USA esetében. A Szovjetuniónak még az 1960-as és 70-es évekbeni további birodalmi terjeszkedésével kapcsolatos nehézségei is a világ­gazdaságon belüli elszigeteltségére vezethetők vissza. A Szovjetunió befolyásának 1970-es évekbeli kiterjedését vizsgálva egy megfigyelő megjegyezte: „A Szovjetunió arra tett kísérletei, hogy a gyarmatosítás alól felszabadult országokban segélyek, kereskedelem vagy fegyverek eladása útján befolyást és támogatást szerezzen, nemcsak hogy rend­kívül költségesnek bizonyultak, hanem ráadásul igen kevéssé is térül­tek meg számára. A nemzetközi pénzpiacba való integrálódás hiánya és az, hogy nem álltak rendelkezésére a világgazdaság feletti »északi« kontrollnak olyan eszközei, mint amilyen a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap, különösen hátrányos tényezőknek bizonyultak a Szovjet­unió számára, mert mindez azt jelentette, hogy nem rendelkezett haté­kony kontrollal adósai felett."³⁹

Most tehát Gorbacsovnak ki kell kerülnie annak a válságnak a ku­tyaszorítójából, amelyet egyik oldalon a magas fegyverkezési költsé­gek, a másik oldalon a nemzetközi gazdasági verseny könyörtelensége hozott létre. De, ha ez az ellentmondás a leginkább a keleti államkapi­talista rendszerekre jellemző is, részben jellemző azokra az országokra is, amelyek a magánkapitalizmuson belül rendelkeznek egy rejtett, ha­talmas államkapitalista hadiipari komplexummal. Ha a multinacionális gazdasági verseny vészharangja megkondult a Kreml bürokráciája fe­lett, úgyszintén megkondult, bár nem olyan hangosan, a Pentagon bü­rokráciája felett is. De ez természetesen felvet egy életbevágó kérdést: hogyan fog válaszolni a modern állam arra az ellentmondásra, amely a gazdasági és a katonai hatalom szükségessége között feszül?

Az új imperializmus

Milyen lesz tehát a világ a hidegháború után? Először is, gazdasága valószínűleg kevésbé lesz stabil. Ebben a vonatkozásban a valódi for­dulópontot nem 1989, hanem 1973 jelentette. A hadigazdaság hanyat­lása döntően hozzájárult ahhoz a válsághoz és stagnáláshoz, amely az 1970-es és a korai 80-as években az egész világgazdaságot hatalmá­ba kerítette. Most, hogy a reagani fegyverkezési hajsza dőresége oly drasztikusan lelepleződött, és a fegyverkezési kiadások ismét minősé­gileg csökkennek, a gazdasági válság felé vivő tendenciák valószínű­leg még erősebbek lesznek. Az USA és Nagy-Britannia gazdasága még az olajárak emelkedése előtt elkezdett a recesszió felé csúszni.

Másodszor, a permanens hadigazdaság időszaka azt a parado­xont eredményezte, hogy egy – mind a termelés, mind a kereskedelem szintjén – minden eddiginél jobban integrált világgazdaságot ugyanak­kor részekre szakít a gazdaságilag legerősebb nemzetek körül kiala­kuló tőkés blokkok képződése. A japán külügyminisztérium egy magas rangú hivatalnoka megjegyezte, hogy egyrészt: „A kapitalista gazdasági rendszerben a gazdasági dereguláció irányába mutató trend, a telekommunikáció modernizálásával együtt, csökkentette az államhatárok jelentőségét; fokozatosan kialakult a »nemzetek feletti gazdaság«, a szabad tőkeáramlás, a nagyvállalatok közötti nemzetközi együttműködés vállalatfúziók és vállalatfelvásárlások formájában". A másik oldalon ennek a perspektívának ellentmond az a tény, hogy „az Egyesült Államok nem uralja többé a világgazdaságot. Következéskép­pen a nyugati ipari nemzetek gazdaságpolitikájának koordinálása ma nélkülözhetetlen bármilyen nagyobb gazdasági katasztrófa elhárításá­hoz. Továbbá, az ipari országok termelékenységi rátái közötti fokozódó különbségek egyeseket közülük gazdasági blokkok kialakítására kész­tettek, ezáltal meggyorsítva a fennálló világgazdasági rendszer dezintegrálódását. E jelenlegi fejlemények következtében a világgazdaság most válaszút elé került."⁴⁰

Nem tűnik úgy, mintha túlzottan indokolt lenne reménykedni a „nemzetközi koordinálásban", ha, példának okáért, a houstoni csúcstalálkozóból próbálunk erre következtetni, Margaret Thatcher az­zal a meggyőződéssel hagyta el ezt a találkozót, hogy „a dollárra, a yenre és a német márkára alapozott" nemzetközi gazdasági blokkok megvalósulóban vannak. Jellemző módon elmulasztott említést tenni egy, a rubelre alapozott blokkról. De, bármilyenek is a kilátások, „a fennálló világgazdasági rend dezintegrálódásában" nagy szerepet ját­szik a hadigazdaság hanyatlása. Már hanyatlásának kezdeti szakaszá­ban, legalábbis a fejlett országokban, stagnálási periódust idézett elő. Jelentőségének további csökkenésével egy termelésében és kereske­delmében egyenlőtlenül integrált világot hagy maga után, amelyen be­lül az államoknak harcolniuk kell iparuk, piacaik és érdekszférájuk megvédéséért.

Virágzó periódusában a hadigazdaság, Keleten és Nyugaton egyaránt, megfelelően szolgálta mind az ipari, mind a katonai fejlődést. Most a kettő közötti ellentmondás hatalmassá vált. Gyengíteni a hadi­ipart a világgazdasági versenyképesség érdekében azzal a kockázattal jár, hogy az ország a hatalmi politika peremére szorul, és így kiteszi magát ugyanannak a gazdasági gyengülésnek, amelyet el kíván kerül­ni. A hadiipar fenntartása viszont a további gazdasági hanyatlás veszé­lyét hordja magában, ami azzal fenyeget, hogy végül aláássa magát a hadiipart is.

Amikor a marxista indíttatású kutatók megpróbálták megérteni ezt a paradoxont, ez néha oda vezette őket, hogy az ellentmondás egyik oldalát a másik rovására túlhangsúlyozták. Mike Kidron például végül szakított a permanens hadigazdaság elméletével, mert úgy vélte, hogy a társadalom állami kontrolljára irányuló tendencia annyira meg fog erő­södni, hogy képes lesz kiküszöbölni a nemzetközi gazdasági rendszer belső ellentmondásait.⁴¹ Nem kell sok időt vesztegetnünk önnek az el­képzelésnek a cáfolatára, mivel e munka nagy részét már elvégezte a történelem.

A kelet-európai államok korábbi vezetői, új kormányzatai, az őket elsöprő mozgalmak vezetői és a legtöbb megfigyelő mind egyetértenek egy pontban (még ha különbözőképpen értékelik is ezt): a nemzetközi világgazdasági verseny nyomása és az általa létrehozott osztályküz­delmek voltak azok a tényezők, amelyek feltörték a Kelet autarchikus-államkapitalista rendszereit. Sokan abban is egyet fognak érteni, hogy ugyanez a nyomás átalakítja a nyugati gazdaságok államkapitalista vo­násait is. Ha valamit egyáltalán, akkor 1989 azt bizonyította be, hogy az „1984" világa nem áll a küszöbön.

De ha a mindenható, a verseny hullámzásainak megfékezésére és az osztályharc elfojtására képes állam mítosza eltűnt is, helyét elfoglal­ta egy régi mítosz felmelegített változata. A Második Internacionálé te­oretikusa, Eduárd Bernstein amellett érvelt, hogy a világgazdaság olyan mértékben integrálódott, hogy többé nem lehetségesek háborúk a kapitalista országok között: „A nemzetek gazdasági fejlődése növelni fogja ellentéteiket: micsoda képtelenség! Mintha a nemzetek kis bolto­sok volnának, akik egy korlátozott vevőkör kegyeiért versengenek, és így az egyiknek a nyeresége szükségszerűen veszteséget jelentene a többieknek. Egyetlen pillantás a fejlett országok közötti kereskedelmi kapcsolatok fejlődésére bizonyítja ezeknek az elképzeléseknek téves voltát. Az iparilag legfejlettebb országok egyszerre versenytársai és vá­sárlói egymásnak, ennek megfelelően kereskedelmi kapcsolataik köl­csönös versengésükkel párhuzamosan erősödnek… Az a korszak, amikor a nemzetek megkísérelték leigázni egymást, Európában lezá­rult, és ez egyre inkább igaz Ázsiára is. Új korszakba léptünk, olyan korszakba, amelyben a nemzetközi jog fog uralkodni".⁴²

Már az első világháború véresen rácáfolt arra az érvelésre, hogy a világkereskedelem növekedése és a gyarmatosítható területek elfogyá­sa a világ békéjét fogja eredményezni. Ma az érvelés úgy hangzik, hogy a multinacionális cégek létrejötte és a termelés nemzetközivé vá­lása lehetetlenné teszi a nagyhatalmak közötti fegyveres konfliktusokat. Ahogyan a már idézett japán kormánytisztviselő kifejezte: „Az új piaco­kért folytatott háborúk a múltéi, a hatalmi egyensúlyt többé nem a ka­tonai erő, hanem a gazdasági erő határozza meg".⁴³

De az állam és a multinacionális tőke közötti viszony nem ilyen egyszerű, és az sem valószínű, hogy következményei békések lesz­nek. A tőkének, még a multinacionális tőkének is, szüksége van az ál­lamra. Szüksége van rá, hogy felügyeljen a munkásosztályra, és hogy biztosítsa a munkásosztály jólétét. Még a thatcherista állam sem kívánt soha „deregulációt" az előbbi vonatkozásában, és bármennyire akart is, nem tudott igazán sokat tenni azért sem, hogy az utóbbi tevékeny­ség méreteit csökkentse. Mi több, egyes kapitalisták gyakran panasz­kodnak arra, hogy a munkaerő képzéséről és szállításáról az állami in­tézmények nem gondoskodnak megfelelően.

Még ahol az állam visszavonult is a»termelésben való közvetlen részvételtől – és ez a visszavonulás nem olyan nagy fokú, mint aho­gyan a thatcherista propaganda el szeretné velünk hitetni – megmarad végső biztosítéknak, még a multinacionális tőke számára is. Egyedül az USA szövetségi bankrendszere akadályozta meg, hogy 1987-es tőzsdekrach közvetlenül átmenjen egy gazdasági válságba, és csak az USA kormányzata képes megakadályozni, hogy a takarók- és hitelinté­zetek bukása a tőkék jelentős részét is magával rántsa az örvénybe. Nagy-Britanniában a British Steelt és az autóipar privatizált részeit a privatizálás előtt végrehajtott, államilag irányított takarékossági progra­mok tették nyereségessé. Nyereségességük továbbra is az állam által fenntartott monopóliumoktól, kedvező kereskedelmi szabályozóktól stb. függ.

Mivel a tőke csak nagyszámú, egymással versengő tőkék formájá­ban létezhet, még mindig szüksége van az államra, amely megpróbál­hat a verseny fölött állni, és szabályozni azt. A tőke nemzetközivé válása nem szünteti meg a tőkének ezt az igényét, hanem az államok és kereskedelmi tömbök közötti konfliktusok szintjére emeli. Az USA és Japán valamint az USA és az EGK közölj konfliktusok – a tarifákkal, termelési kvótákkal, importszabályozókkal és az államok makrogazda­sági téren követett politikájával kapcsolatosan – ezt a folyamatot pél­dázzák.

Mi több, ahogyan Kuvait iraki lerohanása oly világosan bebizonyí­totta, az állam fegyveres ereje nélkülözhetetlen a multinacionális tőke profitképző képességének védelméhez. Egy kevésbé stabil világ és egy globálisabbá váló termelés fokozza, nem pedig csökkenti az ilyen védelem szükségességét. Ez az oka annak, hogy egy már sikeres kapitalista nemzetgazdaságnak ahhoz, hogy nemzetközi síkon is sikeres legyen, gazdasági erejének megfelelő politikai, diplomá­ciai és katonai profilt kell kialakítania. Az ilyen államoknak meg kell próbálniuk megnyerni maguknak a multinacionális vállalato­kat, megvédeni „az ő" multinacionális vállalataikat és visszaszo­rítani az „idegen" cégeket, továbbá biztosítaniuk kell a nyersanyagellátást a gazdaság számára. Minden egyes állam szük­ségszerűen összeütközik más államokkal, mihelyt arra törekszik, hogy ezeket a célokat megvalósítsa. Minél kevesebb politikai és gazdasági erővel rendelkezik egy állam, annál kevésbé lesz sikeres e célok eléré­sében. Ez az oka annak, hogy minden nagyobb kapitalista államnak meg kell próbálnia sikeres imperialista hatalommá válni. Ez az oka an­nak, hogy mihelyt az egyik imperialista világrend összeomlik, rom­jain egy új, másik imperialista világrend születik meg.

Nem minden hatalmas tőkés gazdasági tömb lesz képes hatalmá­nak imperialista kiterjesztésére, és nem is mindegyik ugyanabban a mértékben. Japán és Németország elindultak ugyan ezen az úton, de nincs rá garancia, hogy el is érik céljukat. Más államok akadályozhat­ják vagy saját belső gyengeségeik megbéníthatják őket. Mindazonáltal meg kell próbálniuk. A világtermelés növekedése tehát távolról sem ve­zet békéhez, ellenkezőleg, kiélezi az államok közötti ellentéteket, és azt az ellentmondást, amely a társadalom nemzetközivé vált termelőe­rői és az önálló nemzeti államok által meghatározott felépítménye kö­zött feszül.

A világgazdaság növekedése tehát nincs alávetve az állam kont­rolláló szerepének, ahogyan Kidron vélte, és nem is szünteti meg az államkapitalizmus szerepét és a háború hajtóerőit. A világgazdaság nö­vekedése egyszerűen új szintre emelte a kapitalista rendszeren belüli ellentmondásokat, és bizonyossá tette, hogy ezek nem oldhatók meg a piac békés működése révén. A hidegháború vége lehetővé tette, hogy ezek az ellentmondások világszerte újult erővel robbanjanak ki. Megint nagyhatalmi versengések kialakulásának perspektívájával kell szembe­néznünk. Németország és, kisebb mértékben, Japán most bizonyságát adják annak, hogy gazdasági erejüknek a jelenleginél inkább megfelelő politikai és gazdasági hatalomra kívánnak szert tenni.

a) A német kérdés és Kelet-Európa stabilitása

A kelet-európai változások a kapitalista világrendszer szívében olyan fokú instabilitást okoztak, amelyre a hidegháború kezdete óta nem volt példa. Ennek az instabilitásnak két, egymással szorosan összekapcso­lódó aspektusa van. Az egyik a kelet-európai rezsimek belső politikai és gazdasági stabilitáshiánya, pontosan akkor, amikor kísérletet tesz­nek gazdaságuk megnyitására a világpiac erői előtt. A másik az a cseppfolyós állapot, amelyet a nemzetközi kapcsolatokban a Szovjet­unió hanyatlása előidézett.

Az egységes Németország kérdésén fog Európa jövőjének szá­mos kérdése eldőlni, és ez a kérdés világosan tükrözi az előbb említett két konfliktust. Németország már a Berlini Fal leomlása előtt kezdett gazdasági ereje mellett bizonyos fokú politikai erőt is mutatni. A Straté­giai Tanulmányok Nemzetközi Intézete (IISS) megállapította: „A német kérdés 1989-es kiéleződésének nem kellett volna meglepetésként ér­nie a NATO-t. Németország hosszú ideje a Szövetség (a NATO) leg­fontosabb keleti frontállama volt, anélkül, hogy véleménye ennek megfelelő súllyal bírt volna a szövetségi tanácskozásokon."⁴⁴ Ebből a szempontból Nyugat-Németország speciális esete volt egy általáno­sabb tényállásnak: Európa és a szuperhatalmak viszonylagos gazda­sági ereje és a világgazdasághoz való viszonya egészen más volt 1989-ben, mint a háború után, ennek ellenére a politikai és katonai struktúrák gyakorlatilag változatlanok maradtak. Ahogyan az IISS tanul­mánya a továbbiakban megjegyzi, egyre növekvő számban voltak jelei annak, hogy változások készülődnek: ,A Kohl kancellárra az 1987-es INF-szerződés tárgyalásai során a Németországba telepítendő Pershing-rakéták kérdésében gyakorolt nyomás, valamint az, hogy Mrs. Thatcher az abban az évben tartandó angol általános választásokra való készülődés során hirtelen felhagyott Kohl álláspontjának támoga­tásával, könnyen lehet, hogy az utolsó cseppek voltak a pohárban az NSZK számára. Nyugat-Németország ragaszkodása 1988-ban ahhoz, hogy a NATO dolgozzon ki egy átfogó koncepciót hagyományos, nuk­leáris és fegyverzetkorlátozási stratégiájával kapcsolatosan, már jelezte a németek magabiztosságának egy új, magasabb szintjét. Egy másik ilyen jel volt a nyugatnémetek kemény harca azért, hogy a Lance-rakétákat illetően a döntést halasszák el a tárgyalások egy következő fordulójáig, valamint azért, hogy a kis hatótávolságú nukleáris fegyve­rekről szóló tárgyalásokon (SNF) a kérdéseket hagyják nyitva".⁴⁵

Még mielőtt a Berlini Falat lerombolták volna, a német újraegyesí­tés kérdése kezdett újra előtérbe kerülni. Nyugat-Németországban ezt a kérdést sokáig csak a jobboldali nacionalisták és újfasiszták, mint például a Republikánus Párt vetették fel. De mihelyt a kelet-német re­zsim alatt remegni kezdett a talaj, Kohl elég magabiztos volt ahhoz, hogy egy beszédet tartson, melyben kijelentette, hogy a német kérdés immár ismét napirenden van.⁴⁶ Kohl már Erich Honecker kelet-német pártvezér 1987-es nyugat-németországi látogatásakor kiadott egy kommünikét, amely hangsúlyozta „elkötelezettségét" az „egységes és szabad Németország szabad önrendelkezése" mellett. 1989 szeptem­berében pedig Kohl – a Szovjetunió nem csekély bosszúságára – amellett érvelt, hogy a nyugatnémet kormány megtalálta a kulcsot „a status quo megváltoztatásához, és Európa háború utáni megosztottsá­ga felszámolásához".⁴⁷ Egy pártjának, a Kereszténydemokrata Pártnak konvenciójához intézett beszédében egyenesen azt állította, hogy kor­mánya túlment a hagyományos nyugatnémet „Ostpolitik"-on (keleti poli­tikán), vagyis a két német állam közötti viszonynak a kelet-németeknek nyújtott gazdasági segélyek segítségével való normalizálásán.⁴⁸

De mindez pusztán előjátéka volt annak, ahogyan Kohl a Berlini Fal leomlása után kezdett befolyást gyakorolni az európai események­re. Németországnak mint az átalakuló Európa közepén elhelyezkedő, gazdaságilag hatalmas nemzetnek egyedülálló pozícióját Kohl arra használta fel, hogy megpróbálja országát egyetlen ugrással bejuttatni az élenjáró világhatalmak csoportjába. Az egyesítési folyamat mind­egyik szakaszában elébe vágott az USA-nak, magát az egyesítésre vo­natkozó döntést is, amelyet 1989 novemberében jelentett be a nyugatnémet parlamentnek, az USA-val vagy bármelyik másik NATO-taggal való tanácskozás nélkül hozta. Amikor visszautasította, hogy ga­ranciákat adjon a lengyel-német határra vonatkozóan még mielőtt az egyesülés biztosítva lenne, ezt az egyértelmű nemzetközi elítéléssel szembeszegülve vitte keresztül. Mivel szüksége volt arra is, hogy az egyesítési folyamathoz megvásárolja a Szovjetunió belegyezését, Kohl élen járt a Szovjetuniónak nyújtandó gazdasági segítség sürgetésében. Úgy tűnik, ez a trükk bevált, mert elérte azt, amit Bush nem tudott elér­ni: Gorbacsov hozzájárulását az egyesített Németország NATO-tagsá­gához. Hogy elérje ezt a megegyezést, Kohl megint csak függetlenítette magát a NATO-tól, és kétoldalú megállapodást kötött Gorbacsovval az egyesített Németországban tartható csapatok létszámára vonatkozó­lag.

Ezek a hatásos diplomáciai teljesítmények arra kényszerítették a többi kapitalista országot, hogy drámai módon megváltoztassák a Né­metországgal szembeni attitűdjüket. A máltai csúcstalálkozó után Bush, szemmel láthatóan minden tekintet nélkül Margaret Thatcher ér­zékenységére vagy az USA és Anglia közötti „speciális viszony" sajá­tosságaira, sietett úgy jellemezni az USA-t és Németországot, mint „partnereket a NATO vezetésében". Bizonyos, hogy az 1990. júliusi londoni NATO-csúcs után kiadott deklarációt Washington és Bonn elő­zetes egyetértésével fogalmazták meg. De a találkozón és azóta tör­tént eseményeknek el kellett gondolkoztatniuk Busht, vajon ő az erősebb vagy a gyengébb partner-e a vezetésben? A csúcstalálkozó után a Financial Times kommentátora megjegyezte: „mindegyik NATO-tagállam kormánya azt mondja, szeretné, ha az amerikaiak a NATO-n belül és Európában maradnának, de mindenki tudja, hogy a döntés a németek kezében lesz".⁴⁹ A Gorbacsov és Kohl közötti sikeres tárgya­lások a csapatlétszámokról és az egyesített Németországról alkalmat adtak a Németország kialakuló hatalmi túlsúlyával szembeni amerikai elégedetlenség addig példa nélkül álló kimutatására. Tény, hogy maga az amerikai elnök nem volt képes elérni egy ilyen megállapodást a má­jusi Gorbacsov-Bush találkozón. Kohl sikeres tárgyalásai után Bush gyorsan elismerte a megállapodás érvényességét. Lee Hamilton de­mokrata képviselő, a képviselőház külügyi kérdésekben egyik legfonto­sabb szóvivője, világosan kifejezésre juttatta az amerikai aggályokat: „Ez (ti. a megállapodás) minden eddiginél világosabbá teszi, hogy a németek vezetik a Szovjetunióval kapcsolatos nyugati politikát. Én nem állítom azt, hogy ez George Bush hibája. Azt sem állítom, hogy nem vagyunk már nagyhatalom. De ez egyik példája annak, hogy a mai, sokpólusú világ megtanít bennünket a 'konzultálni' szó egy új jelen­tésére. Ma már ez a szó nem azt jelenti, hogy elmegyünk Európába, és megmondjuk az ottani politikusoknak, hogy mit csináljanak".⁵⁰

De ezek csak azok az aggodalmak, amelyeket az USA hajlandó nyilvánosan is elismerni. Be nem vallott aggályai sokkal komolyabbak: attól tart, hogy Németország szorosabb kapcsolatokat alakít ki a Szov­jetunióval. Ez az aggodalom rejlik Bush európai integrációval kapcsola­tos politikájának irányváltozása mögött. 1988 folyamán, mialatt elvben pártfogolta az Európai Közösséget, az USA észrevehető keserűséggel panaszkodott az „Európa Erődítmény"-ről, a kereskedelmi korlátozá­sokról és így tovább. De mihelyt a feltámadó egységes Németország perspektívája megjelent a láthatáron, ezek a panaszok suttogássá hal­kultak, és az USA arra törekedett, hogy bátorítsa az Európai Közösség integrációját, hogy az mintegy „lehorgonyozza" Németországot Nyugat-Európában.

Hasonló aggályok nyilvánvalóan jelen vannak Franciaországban és Nagy-Britanniában is. Az IISS arról számol be, hogy „az Egyesült Államok európai elkötelezettségének lehetséges csökkenésétől és Nyugat-Németország »Drang nach Osten« politikájától való félelem a katonai együttműködés fokozására késztette Franciaországot és az Egyesült Királyságot".⁵¹ És Francois Miterrand-nak a francia csapatok Németországból való kivonására tett javaslata nagyon komolyan arra mutat, hogy szívesebben látná a NATO teljes szétesését, mint német irányítás alá kerülését.

Nagy-Britanniában az a németellenes kitörés, amely Nicholas Ridley miniszternek az állásába került, megmutatta az uralkodó osztály egy jelentós részének félelmét egy olyan egyesített Németországtól, amely egyidejűleg uralhatná a szorosabban integrált Európai Közösséget, és hídként szolgálhatna a szovjet és a kelet-európai gazdaságok felé. A Thatcher magántitkára, Charles Powell által írt, kiszivárogtatott kabinet­memorandum a következőket tartalmazza: „Valószínű, hogy Németor­szág gazdaságilag csakugyan uralni fogja Kelet- és Közép-Európát… A tény az, hogy a német gazdasági jelenlétet legalább annyira kívánják maguk a kelet-európaiak, mint a németek. Német támogatást és német beruházást akarnak, és szükségük is van rá, hiszen valószínűleg ez az egyetlen lehetőség Kelet-Európa gazdaságainak rendbehozatalára és újraélesztésére… Valóban, a helyzet iróniájának tűnhet, hogy 1954 után Kelet-Európa el akarta kerülni, hogy valaha is újból Németország­tól függjön, és a kommunizmus 45 éve után most jobban függ tőle, mint bármikor. Ám mindazonáltal – ez tény. A kelet-európaiak talán jobban örülnének az angol vagy francia jelenlétnek. De e két ország egyike sincs felkészülve arra, hogy a kelet-európai gazdaság újjáépíté­séhez megfelelő gazdasági erőforrásokat bocsásson rendelkezésre".⁵² Amit ez a memorandum megmutat – ha leszámítjuk az arra vonatkozó önelégült állításokat, hogy a kelet-európaiak azt „akarják", hogy a né­metek uralkodjanak rajtuk, az angolokról vagy franciákról nem is be­szélve -, az a második világháború utáni hatalmi egyensúlyban végbement drámai változás. Az USA-t nem is említi a szöveg, Nagy-Britannia és Franciaország másodosztályú nagyhatalmi státusát tudo­másul veszi, és félig féltékenyen, félig félelemtől eltelve ismeri el Németország kialakulóban lévő hatalmát. A javasolt megoldások, a „németekkel való barátságos viselkedésen" kívül, még megdöbbentőb­bek. A memorandum így folytatja: „Bizonyos mértékig a szovjet és a kelet-európai érdekek párhuzamosak Nyugat-Európa érdekeivel. Bele akarjuk kényszeríteni Németországot egy olyan biztonsági keretbe, amely a legjobb esélyt nyújtja arra, hogy elkerülhessük a német milita­rizmus újjáéledését. Az amerikaiak további katonai jelenlétét akarjuk Nyugat-Európában, hogy ellensúlyozzák Németország hatalmát. Lehe­tőleg önként felvállalt korlátozásokat szeretnénk látni, egy új CFE- (a hagyományos fegyverzet korlátozását célzó) egyezmény keretében, Németország fegyveres erőinek nagyságát illetően. Németország nuk­leáris és vegyi fegyverkezésének egy megújított, önkorlátozó jellegű szabályozását szeretnénk elérni. Intézményes szinten be akarjuk vonni a Szovjetuniót az Európa jövőbeli biztonságával kapcsolatos tárgyalá­sokba…, nem utolsó sorban azért, mert hosszú távon (és feltéve, hogy a demokrácia irányába való fejlődés folytatódik) a Szovjetunió lehet az egyetlen olyan hatalom, amely képes ellensúlyozni Németországot".⁵³

Így Gorbacsovnak, mindazon problémák ellenére, amelyekkel oda­haza szembenézni kényszerül, nemcsak az amerikaiak és a németek udvarolnak, hanem éppen annyira a nyugat-európaiak is – és mind­egyikük óvatosan figyeli saját korábbi barátait és szövetségeseit, ne­hogy valamilyen olyan szövetség alakuljon ki, amelyet az ő érdekei szenvednének meg. Cseppfolyósságával és kétértelműségével ez a helyzet jobban emlékeztet az XIX. század hatalmi egyensúly-politikájá­nak gyilkos vetélkedéseire, mint a hidegháború viszonylag egyszerű bi­polaritására.

A nemzetközi hatalmi egyensúlynak ez a megváltozása akkor is elég drámai volna, ha elfogadnánk, hogy az egységes Németország képes lesz fenntartani azt a gazdasági stabilitást, amely Nyugat-Né­metországot története legnagyobb részében jellemezte. Ez a feltétele­zés azonban felettébb gyenge lábakon áll. És ha az új Németország gazdaságilag kevésbé stabilnak és politikailag törékenyebbnek bizo­nyul, mint az NSZK, akkor a gondosan kidolgozott tervek Németor­szágnak egy új európai egyensúly keretében való „megszelídítésére" semmivé válhatnak.

Komoly indokaink vannak, hogy legalábbis gazdasági téren nagy­fokú instabilitást várjunk az új Németországtól. A bankárok és gazda­sági megfigyelők bizonyosak abban, hogy az egyesülés gazdasági prosperitáshoz fog vezetni – a távoli jövőben. De ami az idei, a jövő évi és a rákövetkező évi gazdasági fejleményeket illeti, ugyanennyire meg vannak győződve arról, hogy ezek fájdalmas és nehéz évek lesz­nek a gazdaság számára. Kelet-Németország legkiemelkedőbb minisz­tereinek egyike, Karl Reichenbach úgy véli, hogy országa „a világtörténelem legnagyobb gazdasági összeomlásának" a szélén van, amelynek során az összes vállalatok 25 százalékát meg kell szűntetni, további 32 százalékukat pedig csak bőséges rövid távú segély segít­ségével lehet fenntartani.⁵⁴ Ugyanakkor Helmut Rodl, a Creditreform nevű nyugat-német gazdasági tájékoztató szolgálat munkatársa úgy véli, hogy az összes kelet-német cégek 50-60 százalékát fel fogják számolni.

A Gazdasági Együttműködés és Fejlesztés Szervezete (OECD) úgy véli, Kelet-Németországnak 15 évre lesz szüksége, hogy gazdasá­gi téren utolérje Nyugat-Németországot, feltéve, hogy eléri az évi 7,5 százalékos növekedési rátát – ugyanannyit, amennyi Nyugat-Németor­szág növekedési rátája az 1950-es években volt. A szerényebb és reá­lisabbnak tűnő évi 5 százalékos növekedési ráta mellett az utolérés 30 évet fog igénybe venni. A legtöbb elemzés kétségkívül optimistább az OECD-énél. Ezek csak körülbelül tíz évre teszik a felzárkózáshoz szük­séges időt.

A következő néhány év során várható kelet-német munkanélküli­ségre vonatkozó becslések az optimisták 15 százalékától a pesszimis­ták 45 százalékos becsléséig terjednek.⁵⁵ Ha az egységes valuta bevezetése utáni első két hét adataira támaszkodhatunk, a pesszimis­ták érvei tűnnek a jobbaknak. A munkanélküliség 60 százalékkal emel­kedett. 30-40.000 ember gyarapította a segélyért sorban állók számát mindkét héten. (És ezt a számot mesterségesen lenyomják azzal, hogy növelik az államilag támogatott lerövidített műszakok számát.)⁵⁶

A bérek szintén zuhanni kezdtek. A munkabérek emelése sehol sem elég, még megközelítően sem, a nyugat-német árakra való átté­réssel bekövetkezett áremelkedés ellensúlyozására. Az alapvető áru­cikkek ára megkétszereződött, megháromszorozódott, sőt, néha négyszeresére emelkedett.⁵⁷ Mindennek tetejébe a munkásoknak, míg korábban jóformán semmilyen adót sem vontak le fizetésükből, most bérük körülbelül 17 százalékát kell kifizetniük társadalombiztosítási költségekre és további 10 százalékot az adókra. Nem túl meglepő te­hát az, ami kora nyáron a fémipari dolgozók magasabb béreket, rövidebb munkaidőt és állásuknak két évre való biztosítását követelő tüntetéseivel és sztrájkjaival elkezdődött. A dühös gazdák is otthagyták állataikat, és kiöntötték a fejt tejet a kelet-berlini parlament lépcsőin.

Hogy átvészelje a lakosság ilyen mértékű ellenállásának következ­ményeit, a nyugat-német uralkodó osztálynak esetleg sokkal nagyobb mértékben kell tartalékait igénybe vennie, mint most elképzeli. Nincs kizárva, hogy a vonakodó nyugat-német népességre magasabb adókat kényszerítenek. Mindenesetre a komoly állami beruházások nélkülöz­hetetlenek lesznek az új utak, vasutak és távközlési rendszerek kiépí­téséhez Kelet-Németországban.⁵⁸ A magánvállalkozás bizonyosan nem fogja fedezni a társadalombiztosítás költségeinek hatalmas emel­kedését és a gyengélkedő iparágak állami támogatását, így a helyzet legironikusabb vonása az, hogy ha az egyesítés végül mégiscsak gaz­dasági sikernek bizonyul, ennek kevés köze lesz a szabad piac kapita­lizmusához, jóval több viszont a nyugat-német államkapitalizmushoz…

Kelet-Németország az a kelet-európai gazdaság, amelynek a leg­jobbak az esélyei a világpiaci integráció terén. Máshol, kivéve talán Csehszlovákiát, a kilátások lényegesen rosszabbak. A Szovjetunióban kialakult mély válság önmagáért beszél, és egyszerűen semmiféle ki­látás sincs olyan szintű nyugati gazdasági segítségre, amely a helyze­ten számottevően változtatni tudna. Még azok is, akiknek szándékában áll komoly segélyt nyújtani, politikai előnyök szerzése érdekében teszik ezt, nem pedig azért, mert úgy gondolják, hogy a segély valóban meg tudná oldani a Szovjetunió gazdasági problémáit.

Senki sem tudja pontosan, hogy Kelet-Európa gazdaságainak újjá­építése mennyibe fog kerülni. A Credit Suisse First Boston Bank úgy véli: évi 16 milliárd dollárba fog kerülni egyedül az, hogy ellensúlyoz­zák annak hatását, hogy a Szovjetunió ezentúl az olaj- és gázszállít­mányokért kemény valutát fog követelni. Az ENSZ Európával foglalkozó Gazdasági Bizottsága úgy véli, hogy egy, a Marshall-tervhez hasonló segítségnyújtás a Szovjetuniónak és Kelet-Európának négy éven keresztül 17 milliárd dollárt venne igénybe évenként?⁵⁹ Az eredeti Marshall-terv során Európának nyújtott viszonylag csekély összegű se­gélyek sohasem emelhették volna ki a háború által elpusztított gazda­ságokat akkori állapotukból, ha ennek időszaka nem esett volna egybe a permanens hadigazdaság virágkorával. De, még ha ezt az alapvető megfontolást egy pillanatra félretesszük is, akkor is nyilvánvaló, hogy a jelenleg felajánlott segélyösszegek sehol még csak meg sem közelítik az ENSZ által számított évi 17 milliárd dolláros összeget. Amikor Bush 1990 áprilisában először tett javaslatot egy, egész Kelet-Európának nyújtandó évi 380 millió dolláros segélyre, az egyik amerikai szenátor megjegyezte, hogy ez az összeg „alig elég egy csődbement hitelintézet megmentésére, nemhogy arra, hogy megadja az első lépéshez szük­séges támogatást évtizedek óta nem működő nemzetgazdaságok­nak".⁶⁰ Azóta a hitelbankok megmentésére fordított összeg 500 milliárd dollárra emelkedett, így a Kelet-Európának nyújtandó nagyobb össze­gű amerikai segély lehetőségei tovább csökkentek.

Még kevésbé valószínű, hogy a nyugati cégek magánberuházásai tudnák biztosítani azokat a gazdasági erőforrásokat, amelyekre a kelet-európai gazdaságoknak szüksége van. A bérszintek, az infrastruktúra és a politikai stabilitás kilátásai más országokban mind biztatóbbnak tűnnek a tőke számára. Különösen az valószínűtlen, hogy a világgaz­daság jelenlegi trendjét, miszerint a fejlett országok gazdaságai a leg­több beruházást egymás között eszközlik, megváltoztatná egy olyan terület, amelynek országai – Lengyelország, Románia, Bulgária, Cseh­szlovákia, Kelet-Németország, Jugoszlávia és Magyarország – együtte­sen is csak az EGK ipari termelésének kevesebb mint 10 százalékát produkálják.⁶¹ Természetesen lesz valamennyi beruházás, de ez va­lószínűleg abban a formában fog történni, amit a Financial Times „kimazsolázásnak" nevezett. Kevésbé eufemisztikusan fogal­mazva: megvásárolják, legjobb esetben beolvasztják a nyereséges vál­lalatokat, és hagyják tönkremenni a többit. Az OECD figyelmeztette a bankokat, hogy ne adjanak kölcsönöket Kelet-Európának; míg egy, a „Morgan Stanley" nemzetközi beruházási bankok által készített jelentés arra figyelmeztetett 1990. júliusban, hogy „a bruttó nemzeti termék kö­rülbelül 10 százalékkal fog hirtelen csökkenni, ami a jelenlegi, törékeny politikai rendszerekre nézve a destabilizálódás veszélyével jár".⁶² A je­lentés ezen felül 25 százalékos ipari munkanélküliséget jósol Kelet-Eu­rópában.

b) Japán felemelkedése

A második világháború alatt az USA-nak csak GNP-je 10 százalékába került, hogy megverje Japánt. Az 1950-es években az USA GNP-je 25-szőr akkora volt, mint Japáné. Ma az USA kormányzata összeomlana, ha a japánok nem vásárolnák fel az amerikai kincstárjegyeket. Talán semmi sem mutatja világosabban ezt a gazdasági átalakulást, mint az USA félvezető-iparának a japán versenytársaktól elszenvedett veresé­ge. Amit itt látunk, az a világűr meghódításáért folytatott, katonai szem­pontból életbevágó verseny következménye, amelyet ugyanaz a permanens hadigazdaság aknázott alá, amely eredetileg létrehozta.

Ez az eltérés a két ország gazdasági eredményei között már hosszú ideje sértette az USA uralkodó osztályának érzékenységét, de a hidegháború vége új szintre emelte a két ország közötti feszültsége­ket. Ahogyan egy kommentátor megjegyezte: „Kevéssé kérdéses, hogy az amerikai-szovjet kapcsolatokban bekövetkezett javulás jelentősen rontani fogja a Tokió-Washington viszonyt".⁶³ Amíg az „orosz veszély" egyaránt fenyegette Európát és a Csendes-óceán térségét, addig a gazdasági növekedés rátáinak semmiféle aránytalansága sem törhette meg a Japán és az Egyesült Államok közötti politikai és katonai szö­vetséget. Az Észak-Japánban lévő amerikai támaszpontok nélkülözhe­tetlenek voltak a Szibériában folytatott amerikai kémkedéshez, és a Japán által rendelkezésére bocsátott hajózási lehetőségek nélkül az USA Hetedik Flottája használhatatlan lenne. Ugyanakkor Japánnak szüksége volt az amerikai katonai védelemre mind a Szovjetunióval, mind, legalábbis a hidegháború egy bizonyos periódusában, Kínával szemben. Most, hogy mindkét veszély elmúlóban van, a gazdasági fe­szültségek nagyobb mértékben előtérbe kerültek. A közvélemény-kuta­tások most azt mutatják, hogy Amerikában az emberek többsége na­gyobb veszélynek érzi a japán gazdasági fölényt, mint a szovjet hadigépezetet.

Miközben az USA a permanens hadigazdaság örökségével küsz­ködik, megkísérelte a maga javára megváltoztatni a Japánnal folyó ver­sengés feltételeit. Egyre keserűbb civódások törtek ki a két ország között a kereskedelmi korlátozások miatt. A hidegháború vége válto­zást jelentett a politikai és katonai kapcsolatokban is. Ennek két fő as­pektusa van: egyfelől az USA megkísérli csökkenteni csendes-óceáni katonai kötelezettségeit, részben azzal, hogy megpróbálja a terhek egy részét Japánra hárítani (a katonai kapcsolatokban beállt változások ugyanis mindenekelőtt a kereskedelmi háború más eszközökkel való kiterjesztését jelentik), másfelől viszont Japán, 40 évi amerikai gyám­kodás után, részben megint önálló hatalomként lép a világpolitika szín­terére. Ugyanakkor azzal, hogy az USA jelenléte a térségben csökken, valószínűbbé válik a helyi imperialista konfliktusok kialakulása. Mint a Far Eastern Review megjegyzi: „Ahogyan a szuperhatalmak közötti el­lentét eltűnőben van, úgy növekszik a félelem a helyi középhatalmak közötti viszályoktól… Az amerikaiak (és a szovjetek) hátát látni egy do­log. Engedni, hogy a régió vizei kínai, indiai és japán ellenőrzés alá ke­rüljenek, egészen más dolog. Nyilvánvalóan fenyeget az a veszély, hogy valamilyen külső hegemonisztikus befolyás nélkül a régiót a nem­zeti államok közötti viszálykodások oszthatják meg, vagy pedig az álla­mok külön utakon járva kiépítik saját „különleges kapcsolataikat" a helyi hatalmak valamelyikével – ahogyan egyesek szerint Thaiföld már kiépí­tette Kínával".⁶⁴

Egyes megfigyelők úgy látják, hogy Japán lesz a térségben az USA természetes utóda a kapitalista stabilitás őrzőjének szerepében. Bizonyos, hogy napjainkban Japán kezdi demonstrálni önállóságát stratégiai kérdésekben. Japán számára a hatalmas gazdasági növeke­dés lehetővé tette, hogy az elmúlt 15 évben évi 5 százalékkal növelje védelme költségeit, úgy, hogy közben továbbra is csak a GNP egy százalékát vegye igénybe védelmi célokra. Az ilyen mértékű kiadások miatt vált Japán katonai költségvetése a világon a harmadik legna­gyobbá. Ebben az évben a japán kormány első ízben vett részt hivatalo­san egy NATO-tanácskozáson, és tárgyalta meg a NATO-országokkal az ázsiai-csendes-óceáni régió biztonsági kérdéseit. ,A japán dele­gáció közölte, hogy hazájukban egyre többen támogatnak egy erő­teljesebb katonapolitikát, mindaddig, amíg azt a szövetséges nem­zetekkel koordinálják."⁶⁵

Japán ugyanakkor egyre önállóbban választja meg azt is, hogy ki­nek adjon segélyt. A fejlett ipari országok legutóbbi houstoni csúcsta­lálkozóján Japán világossá tette, hogy segélyt kíván nyújtani Kínának, noha ezt Bush ellenezte. A Szovjetunió viszont, amellyel pedig Japán­nak még mindig vitája van a Hokkaidótól északra fekvő szigetek meg­szállása miatt, nem ellenezte a japán elképzelést.

Az események irányát illetően mindez igen jelentős lehet, de azért korai lenne még Japánra úgy tekinteni, mint olyan országra, amely, akárcsak a Csendes-óceán uralkodó hatalmának szerepében, „felvált­ja" az USA-t. Mindenesetre nem arról van szó, hogy a kialakuló impe­rialista ellentétek ugyanolyan formában nyilvánulnának meg, mint a régi, a szuperhatalmak közötti ellentét, pusztán más országokkal a kö­zéppontban. Ma az egymással versenyző nagyhatalmak erői aránytala­nul oszlanak meg. Némelyikük mindenekelőtt gazdasági nagyhatalom, mint Japán és Németország. Némelyik, mint például Kína, gazdasági erejéhez mérten aránytalanul nagy katonai erővel rendelkezik. Mások­nak, mint a Szovjetuniónak és az USA-nak, bár különböző mértékben, de még mindig nagy, bár hanyatló gazdasági és katonai hatalma van. Az Egyesült Államok nyilvánvalóan a világ legnagyobb gazdasági és katonai hatalma marad, de többé nem rendelkezik sem azzal a Nyugat feletti hegemóniával, sem azzal az egész világ eseményeit meghatáro­zó hatalommal, amellyel korábban. Bár kevésbé általánosan elfoga­dott, de fontos leszögeznünk, hogy a Szovjetunió még mindig szuperhatalom, és nemcsak katonai szempontból. Az egyesült Német­ország gazdaságának méretei még akkor sem fogják elérni a szovjet gazdaság méreteit, ha sikerül a kelet-német gazdaság termelékenysé­gét a nyugat-német szintre felhozni. És Németországnak még hosszú utat kell megtennie addig, amíg, akár csak Kelet-Európa határain belül, lehetősége lesz katonai beavatkozásokra. Japánnak (akárcsak Német­országnak Európában) le kell küzdenie a többi csendes-óceáni ország történelmi eredetű bizalmatlanságát ahhoz, hogy akárcsak regionális értelemben jelentős katonai hatalommá váljék.

Így az új imperializmus alapvető sajátossága az, hogy a nagy­hatalmak közül még a legnagyobbak sem annyira nagyok, hogy olyan lehetőségeik legyenek a világ vagy akárcsak egyes régiók arculatának formálására, mint amilyenek a szuperhatalmaknak voltak a hidegháború tetőpontján. A nagyhatalmak most megpróbál­nak irányítani egy kevésbé stabil világot, miközben továbbra is egy­mással versengenek. Néha kölcsönös, de labilis megegyezéssel fogják ezt elérni, néha gazdasági versengéssel, néha háborúval, vagy hábo­rús fenyegetésekkel, de a leggyakrabban mindezek együttes alkalma­zásával. Ebben a körülhatárolt értelemben a nagyhatalmak közötti versengés kezd hasonlítani a két világháború közötti, vagy akár az első világháború előtti helyzetre. Akkor Németország, Franciaország, Orosz­ország, Nagy-Britannia, és az USA küzdöttek a világ feletti szupremáciáért. Nem voltak egyformán erősek sem katonailag, sem gazdaságilag. Egyesek közülük hanyatlóban, mások felemelkedőben voltak. Mégis, pontosan ebben az összetett, és egyenlőtlen erőkkel fo­lyó versengésben rejlett a rendszer instabilitása. Mindazonáltal ez a párhuzam csak erős korlátok között érvényes. Ami a legjelentősebb különbség: átalakult az egész gazdasági struktúra, amelynek keretei között a versengés folyik, ennek eredményeként pedig az a szituáció is, amelyben akkor ezeknek az imperialista hatalmaknak a gyarmatai voltak.

c) A harmadik világ

Az új küzdelem a nagyhatalmak között egy olyan világban folyik, amely, a permanens hadigazdaság korszaka után, militarizáltabb, mint valaha. És, különösen a szuperhatalmak gazdasági hanyatlása miatt, egyre inkább katonai fölényük az egyetlen döntő előnyük vetélytársaik­kal szemben. A kísértést, hogy ezt az erőt fel is használják, a hideghá­ború vége és a permanens hadigazdaság hanyatlása növelte, nem csökkentette. A hidegháború mindig módot nyújtott a „saját" táborban lévők megrendszabályozására éppúgy, mint az ellenséges táborban lé­vők fenyegetésére. Most ez a fajta hidegháborús fegyelem megszűnt, és lehet, hogy a forró háborúk fegyelme fogja felváltani. És mindez egy olyan világban történik, ahol a tömegpusztító fegyverek szaporodnak a harmadik világ országaiban is, amelyeknek az önálló gazdasági fejlő­désre való lehetőségei egyre csökkennek. A harmadik világ fegyverke­zési költségei 1960 és 1980 között megnégyszereződtek. 1984 óta, amikor a harmadik világ országainak fegyverimportja túlhaladta gabona behozatalukat, a gyengén fejlett országok fegyverkezési kiadásai kétszer olyan gyorsan növekednek, mint a világ többi részéé.⁶⁶ Katonai kiadásaiknak ez a növekedése azoknak a politikai struktúrában bekö­vetkezett változásoknak az eredménye, amelyek a háború utáni évek­ben mentek végbe a harmadik világban. Ez a korszak látta a korábbi gyarmatbirodalmak végét és bennszülött uralkodó osztályok hatalomra kerülését a harmadik világ nagy részében. Ezek közül az országok kö­zül sok komolyan felfegyverkezett, hogy betölthesse a távozó nagyha­talmak által maguk mögött hagyott hatalmi űrt. Az új rendszerek a belső nyugtalanság meg a nagyhatalmi politika és a gazdasági nyo­más kettős szorításában vergődve szövetségeket akarnak majd meg­kötni és felbontani, szomszédjaikkal éppúgy, mint a nagyhatalmakkal.

Kuvait Irak általi megszállása 1990 augusztusában ezt a folyama­tot példázza. Egyben többet is megvilágít a fentebb körvonalazott prob­lémák közül. Először is, az Öbölben kialakult helyzet megmutatja azokat a változásokat, amelyek a harmadik világban a II. világháború utáni időszakban végbementek. Sem Irak, sem Irán nem a nagyhatal­mak gyarmatai. Független államok, amelyekben nacionalista (jóllehet nagyon különböző ideológiai színezetű) rezsimek váltották fel a gyar­mati uralmat vagy a nagyhatalmakat kiszolgáló csatlós rendszereket. Mindkettő hatalmas hadigépezetet hozott létre, amelyet megpróbáltak felhasználni saját uralmuk megteremtésére a gyarmatosítás utáni világ egyik régiójában. Ez volt az iráni-iraki háború eredete.

De a nagyhatalmak még egy olyan világban sem állhatnak egy­szerűen félre az ilyen konfliktusok esetén, ahol a közvetlen gyarmatosí­tás már lényegében a múlté, különösen egy olyan területen nem, amelyről egyik legfontosabb nyersanyaguknak, az olajnak, oly nagy ré­sze származik. Az USA és a legtöbb nyugati hatalom rosszindulatú semlegességgel figyelte, amikor Irak megpróbálta lerohanni Iránt 1980-ban. Az USA abban reménykedett, hogy Irak meg fogja szelídíteni azt a rendszert, amely az előző évi iráni forradalomból jött létre. Még azt is megkísérelte, hogy helyreállítsa kapcsolatait az iráni rezsimmel. Amikor ebben az Iran-gate botrány megakadályozta, és úgy tűnt, Irán nyeri meg a háborút, az USA Irakot kezdte el támogatni. Az USA által nyúj­tott támogatás volt az, amely az Öböl-térségben folyó tankcsatákban biztosította Irak győzelmét. Mégis, néhány éven belül az USA háború­ban találta magát korábbi szövetségesével. Ugyanazokat a hadműve­leteket kellett alkalmaznia az Öbölben, amelyekkel Irak a háborút megnyerte, csakhogy ezúttal azért, hogy Irakot rákényszerítse a Kuva­itból való visszavonulásra.

Az Öböl-válság azt is feltárja, hogy Németországnak és Japánnak még hosszú utat kell addig megtenniük, hogy az USA-val katonai szempontból egyáltalán összemérhető hatalmak legyenek. Egyikük sem lenne képes azokra a hadműveletekre, amelyekre az USA az Öbölben. Izrael, Franciaország és Nagy-Britannia sokkal jelentősebb katonai kapacitással rendelkeznek az Öbölben végrehajtandó hadműve­leteket illetően; innen, hogy Bush hirtelen újra felfedezte az USA és Anglia közötti „különleges viszonyt", és az amerikai-izraeli kapcsolatok rosszabbodásának korszaka után ismét melegebbé vált viszonya az iz­raeliekhez. Mégis, még ebben a helyzetben is, amikor úgy tűnik, hogy újra a régi viszonyok alakulnak ki, megfigyelhetők bizonyos változások is. Egyes, Kohl által bátorított német politikusok, a fegyveres erők kizá­rólag önvédelmi célokra való alkalmazásáról szóló alkotmányos előírás és az Európán kívüli akcióktól tartózkodó eddigi gyakorlat elhagyásáról beszélnek. Ebben a vonatkozásban az a nyomás, amelyet az USA Né­metországra és Japánra azért gyakorol, hogy normális befolyási öve­zeteiken kívüli katonai konfliktusokba vonja be őket, rövid távon előnyére válhat, de egyszersmind precedenst teremt, amit az USA egyszer még keservesen megbánhat.

Ezek a krízisek megmutatják a szuperhatalmak továbbra is meglé­vő erejét és kialakuló gyengeségeit egyaránt. A Szovjetunió gyengesé­ge könnyen belátható. Mivel szüksége van arra, hogy bejusson a világgazdaság egységes rendszerébe, arra kényszerül, hogy, leg­alábbis jelenleg, kövesse az USA irányítását. De nem igaz, hogy az Öböl-válság során az USA éppoly hatalmasnak bizonyult, mint koráb­ban. Először is, az USA keveset tehetett azért, hogy megállítsa Kuvait iraki megszállását. Másodszor is, hogy elérje céljait, az USA-nak első­sorban az erőre és az erőszakkal való fenyegetőzésre kell támaszkod­nia, az egyetlen olyan döntő előnyre, amelyet versenytársaival szemben még élvez. Harmadszor, még ha az USA hatalmas katonai ereje kiűzi is Irakot Kuvaitból, csak hatalmas áron teheti ezt. Még a kezdeti csapatmozgósítás is naponta 10 millió dollárjába került az USA-nak. Az, hogy Japánhoz fordult pénzügyi segítségért, pontosan a fentiekben körvonalazott dilemmát példázza. A katonai erő megadja az USA-nak azt a lehetőséget, hogy megbüntesse ellenfeleit, és fegyel­mezze „szövetségeseit", de csak gazdasági pozíciója gyengülésének kockázata árán. Egy katonai vereség siettethetné ezt a folyamatot, de még a győzelem sem hátráltathatja a végtelenségig, és lehetséges, hogy éppoly súlyos veszélyeket idéz fel, mint a vereség.

Pontosan ezeknek a problémáknak a megoldhatatlansága kény­szerítette rá az Egyesült Államokat, hogy megpróbáljon más országo­kat is bevonni a konfliktusba. Az Irak elleni egyoldalú katonai akció túl veszélyes, az egyoldalú gazdasági akció pedig egyenesen lehetetlen lett volna. Így a nemzetközi fellépésre való igény az USA gyengeségét, nem pedig erejét mutatja. Az, hogy egy ilyen nemzetközi fellépés a kü­szöbön áll [illetve azóta bekövetkezett – a szerk.], az olajnak a világka­pitalizmus számára való egyedülálló jelentőségét mutatja. Nem gondolhatjuk azt, hogy ezek a feltételek fennállnak vagy szükségszerű­en léteznek más esetekben is. Végeredményben a Grenada elleni in­vázió, Líbia bombázása és az amerikai hadihajók felvonultatása a Perzsa Öbölben az iraki-iráni háború idején mind sokkal kisebb problé­mák voltak (az USA szerencséjére, mert szövetségesei gyakran meg­tagadták az együttműködést).

Végül az Öböl-háború, azáltal, hogy világméretű recesszióval fe­nyeget, megvilágította a mai világrendszernek mindazokat a gyenge pontjait, amelyeket a jelen cikk felvázolt. Az USA gazdaságának már a recesszió szélén álló nehéz helyzete romlani fog, ha az olajárak ma­gasak maradnak és a katonai intervenció költségei tovább növe­kednek. A kelet-európai országok sorsa, most, hogy az olajárak emelkednek (beleértve a szovjet olaj árát is, amely számukra életfon­tosságú), még sötétebbnek tűnik. Még a német gazdaság is, az egye­sítés növekvő költségei miatt emelkedő inflációjával és kamatlábakkal, bizonyos mértékig veszélyben van.

És bár az Öböl-válság a legveszélyesebb válság, amely az impe­rialista világrendet fenyegeti, aligha az egyetlen ilyen.

Az iraki invázió kevesebb mint egy évvel azután történt, hogy az USA megszállta Panamát, hogy leváltsa a saját CIA-je által kiképzett diktátort, és felváltsa egy másikkal, Endarával. Hónapokon belül Endara éhségsztrájkot kezdett, mert a megígért USA-segélyszállítmány nem érkezett meg. Hasonlóan, miután sikerült kiszorítania a sandinista re­zsimet a hatalomból Nicaraguában, Bushnak a magániparhoz kellett fordulnia, hogy segélyt adjon ennek az országnak. Annak a következ­ményei, hogy Amerika nem volt képes ebből a győzelméből politikai tó-két kovácsolni, hamar láthatóvá váltak; egy kialakulóban lévő általános sztrájkot csak az állított le, hogy a sandinista mozgalom vezetősége felhívta az utcákon tüntetőket: maradjanak nyugodtak és ne emeljenek barikádokat – a mozgalomnak így sikeres, de korlátozott gazdasági célok elérésére irányuló jelleget adva.

Ilyen az a futóhomok, amelyre az új imperializmus rendszere épül. Minden fecsegés egy békésebb és stabilabb világról hirtelen egy másik korszakból jövő gyenge visszhangnak tűnik, amelyet a vadászgépek és az összeomló részvénytőzsdék zaja fojt el.

(Ford.: Szalai Miklós)

A tanulmány eredetileg az International Socialism 48. számában jelent meg, 1990 őszén. Mi itt némileg rövidítve (de természetesen a fő gondolatmenet csorbítása nélkül) közöljük. (A szerk.)

Jegyzetek

Köszönettel tartozom Alex Callinicosnak, Lindsey Germánnak, Chris Harmannak, Mike Haynes-nek és Ahmed Shawkinek az első vázlathoz fűzött megjegyzéseikórt. Úgyszintén köszönettel tartozom Matt Perrynek, amiért anyagokat bocsátott rendelkezésemre a Szovjetunió katonai stratégiájáról.

1 P. Kennedy: The Rise and Fall of Great Powers. London, 1989. p. 558.

2 P. Armstrong, A. Glyn és J. Harrison: Capitalism since World War II. London, 1984. p. 219.

3 World Bank, World Development Report 1989. Oxford University Press, 1989. p. 167.

4 P. Armstrong és mások: id. mű. pp. 225-226.

5 P. Kennedy: id. mű, p. 558.

6 Uo. p. 679. Egy, a Kongresszus számára készült tanulmány a csúcstechnológiai javakból szár­mazó kereskedelmi többletnek az 1980-as 27 milliárdról az 1985-ös 4 milliárdra való csökkené­séről számol be. Ez a tanulmány jósol deficitet az USA-nak.

7 Uo. pp. 554-555.

8 Lásd M. Haynes: Understanding the Soviet Crisis. International Socialism, 34. p. 11.

9 Forrás: A. Aganbegjan: The Challenge: Economics of Perestroika. London, 1988. p. 2.

10 Lásd J, Sallnow: Reformin the Soviet Union. London, 1989. p. 17. 1.1. és 1.2. táblázat

11 A. Aganbegjan: id. mű, p. 204. Aganbegjan azt állítja, hogy a Szovjetunió gazdasága kiállna a fegyverkezési verseny egy újabb fordulóját – annak ellenére, hogy minden, amit ezt megelőző­en mond, ennek az ellenkezőjére mutat.

12 Idézi David Owen az Independent on Sunday-ban, 1990. júl. 1. Owen elemzése túl intelli­gensnek tűnik ahhoz, hogy egészében tőle származzon. Valószínűleg a Külügyminisztériumban dolgozó régi barátai látták el Információkkal.

13 Ahogyan Chris Harman kimutatta The Storm Breaks c. cikkében. International Socialism, 46. sz. London, 1990.

14 Lásd az Economist cikkét: American Survey, 1989. ápr. 7.

15 Lásd Business Week, The Peace Economy, 1989. dec. 11.

16 A brit védelmi kiadások a bruttó hazai termék (GNP) 7,7 százalékát tették ki 1955-ben. Lásd Chris Hárman Explaining the Crisis c. könyvét, London, 1984. 98. 1978-ban 5,5 százalékra esett vissza, majd amikor Thatcher követni kezdte Reagan fegyverkezési hajszáját, 1984-re kb. 5,3%-ra emelkedett. A védelmi kiadásoknak ez a reálértékben hatalmas növekedése az 1980-as évek vége felé kezdett visszaesni, és vissza fog térni 1980 előtti szintjére; lásd M. Chalmers: Trends in UK Defence Spending in the 1980s. Peace Research Report, 11. sz. School of Pea­ce Studies. University of Bradford 2. és 3. táblázat valamint p. 5.

17 Lásd: At Ease: Disarming Europe. Business Week. 1990. febr. 19.

18 Lásd az Economist 1989. Jan. 28-i számát.

19 A Kongresszus Nemzetvédelmi Kiadások Bizottsága számára 1989 nyarán rendelkezésre bocsájtott adatok, lásd a Sunday Correspondent 1990. Jan. 28-i és jún. 10-i számát.

20 Archie Hamilton nemzetvédelmi miniszterhelyettes egy munkáspárti képviselő interpellációjára adott írásos válaszban. Idézi az Independent, 1990. jún. 4.

21 Independent, 1990. jún. 5.

22 Az 1972-ben aláirt SAT az interkontinentális nukleáris rakéták számának korlátozását szolgál­ta volna. De a szerződés csak a szuperhatalmak által építhető rakétakilövő állomások, nem pe­dig a robbanófejek számát határozta meg. Így az USA és a Szovjetunió kifejlesztette a több célra irányítható visszatérő hordozókat (MIRV). Ezzel minden egyes kilővőhelyről három, nyolc vagy 16 nukleáris robbanófejet lehet kilőni. Ezek mindegyike különálló célokra irányítható. így ugyanolyan, mint ha több rakéta állna rendelkezésre. Az eredmény tehát az volt, hogy a SALT valójában elfedte a nukleáris fegyverkezési verseny történetének egyik legnagyobb fegyverzet­növelő akcióját. A Ballisztikus Rakéták Elleni Egyezmény százban szabta meg a ballisztikus ra­kéták elhárítására szolgáló rendszerek számát mindkét fél számára. Amikor a szerződést 1972-ben aláírták, egyik szuperhatalom sem rendelkezett semmilyen működő ballisztikus raké­taelhárító rendszerrel. Ma még mindig versengve igyekeznek elérni az ebben a fegyverzet-,,kor­látozási" egyezményben lefektetett határt.

23 Idézi What would an arms deal mean? c. cikkem. Socialist Worker, 1987. dec, 5.

24 Guardian, 1990. jún. 1.

25 A Fegyverzetkorlátozási Társaságtól származó adatok, idézi az Independent, 1990. márc. 26.

26 P. Rogers és M, Dando: NBC 90 The Directory of Nuclear, Biological and Chemical Arms and Disarmament. Tri-Service Press, 1990. Idézi az Independent, 1990. márc. 26.

27 Independent, 1990. ápr. 4. Perle véleménye enyhén túloz. Röviddel később szembekerült a START-javaslatokkal, amikor is az USA, miután a tárgyalások röviddel a májusi csúcstalálkozó előtt holtpontra látszottak jutni, bizonyos engedményeket tett a rakéták megengedett maximális számát illetően.

28 Paul Rogers, a Bradford University School of Peace Studies munkatársa. Idézi az Indepen­dent, 1990. márc. 26.

29 Uo. Jazov marsall kísérlete a haditengerészetnél a „szerződéses toborzásra", amelyet 1990. júniusában jelentett be, megáll a félúton. Megtartja az alacsony fizetést a három év helyett két évre besorozott katonáknak, de magasabb fizetést ajánl fel azoknak, akik jelentkeznek tovább-szolgálatra a haditengerészetnél.

30 A. Kelly: The Myth of Soviet Superiority. Peace Research Report, 14. szám (School of Peace Studies, University of Bradford, 1987.), p. 29.

31 Lásd: T. Cliff: Perspectives on the Permanent War Economy in: Neither Washington nor Mos­cow. London, 1982; Mike Kidron: Capitalism and Theory. London, 1974; Uő: Western Capita­lism since the War. London. 1970; valamint Chris Harman: Explaining the Crisis. London, 1984. A permanens hadigazdaság és az áll am kapitalizmus kapcsolatáról lásd Peter Binns cikkét: Un­derstanding the New Cold War. International Socialism, 19.

32 Ez egyik megfontolandó tényezője lehet az ún. fogyasztói társadalom létrejöttének is. A hadi­anyagok tömegét elfogyasztó, s ezért egyszersmind újratermelésükhöz a hadseregben keresle­tet teremtő öböl-háború így újabb bizonyítéka annak, hogy a háború a béke más eszközökkel történő folytatása. (Az Eszmélet szerk.)

33 Lásd S. Melman: The Permanent War Economy. New York, 1985. pp. 22-23.

34 Uo. p. 79.

35 Az alább következő két táblázat forrása: Ruth Leger Sivard: World Military and Social Expen­diture 1977. USA, 1977. p. 13.; illetve C. Harman: Explaining the Crisis (vö. 31. jegyzet), p. 97.

36 P. Binns és M. Haynes: New Theories of Eastern European Class Societies. International So­cialism, 7. sz. (1989 tele), pp. 43-44.

37 M. Gorbacsov beszéde az ENSZ-ben. In: The Current Digest of the Soviet Press, 1989. Jan. 4.

38 C. G. Jacobson: The Soviet Defence Enigma. Estimating Costs and Burdens. Stockholm In­ternational Peace Research Institute, 1987. p. 43. Ez nem azt jelenti, hogy a katonai költségek nem csökkentek az 1950-es évek óta, inkább azt, hogy az autarchia kihatásai következtében az általuk a gazdaságra rótt terhek elkezdtek újból emelkedni, méghozzá egy olyan szintről, amely sohasem csökkent annyira, mint az USA esetében.

39 R. Walker: New Thinking and Soviet Foreign Policy. In: M. Pugh és P. Williams; Superpower Politics. Manchester University Press, 1990. p. 145.

40 A. Kawato: The Soviet Union: A Player in World Economy. In: T. Hasegava és A. Pravda (eds): Perestroika: Soviet Domestic and Foreign Policies. Royal Institute of International Affairs, 1990. p. 122.

41 M. Kidron: The Insights Dont Make a Theory. In: International Socialism 100. (első sorozat). Úgyszintén lásd Chris Harman válaszát ugyanebben a számban Better a Valid Insight Than a Wrong Theory cím alatt.

42 E. Bersteín – idézi M. C. Howard és J. E. King: A History of Marxian Economic Thought. Prin­ceton University Press, 1989. p. 92.

43 A Kawato: id. mű.

44 IISS, Strategic Survey 1989-90. London, 1990. p. 54.

45 Uo. pp. 54-55.

46 Financial Times 1989. okt. 1.

47 Idézi: M. Simons: The Unloved Country: A Portrait of East Germany Today. London, 1989. p. 180.

48 Lásd: International Herald Tribune, 1989. szept. 28.

49 Financial Times, 1990. Jul. 12.

50 Idézi az Independent, 1990. Jul. 18.

51 ISS, Strategic Survey, 1989-1990, id. hely.

52 A memorandumot teljes egészében közli: Independent on Sunday, 1990. Jul. 15.

53 Uo.

54 Idézi a Financial Times 1990. Jul. 2.

55 Uo.

56 Financial Times, 1990. Jul. 20. A rövidített műszakban dolgozó munkások a kormánytól meg­kapják korábbi bérük 65 százalékát. Számos üzem dolgozóinak felét jelenleg rövidített műszak­ban alkalmazza.

57 Lásd az Economist cikkét: The New Germany, 1990. jún. 30. p. 11.

58 Lásd Financial Times, 1990. júl. 2. és az Economist idézett cikkét.

59 Lásd Financial Times, 1990. ápr.18.

60 Bill Bradley New-Jersey-i szenátor az International Herald Tribuneben, 1990. márc. 30.

61 Az Institute of International Finance jelentése. Idézi: Financial Times, 1990. ápr. 17.

62 Financial Times, 1990. júl. 17.

63 A. Horvát, Independent, 1990. febr. 27.

64 Far Eastern Economic Review, 1990. ápr. 12. p. 23.

65 Independent, 1990. júl. 10.

66 Lásd L. Seffa: Imperialism Today. Socialist Worker (USA), 1989. szept.

Az infláció mértéke, egy parazita adózási szisztéma és a makrogazdaság szá­mos egyéb hatásának kivédése a háztartásokat folytonos alkalmazkodásra kény­szeríti. De ez nem mai keletű és nem is sajátosan magyar helyzet.

Nem bizony. A védekezésnek vannak ugyanis olyan alapele­mei, amelyek nem rendszerspecifikusak. Védekezésnek az olyan cselekvéseket nevezem, amelyektől a háztartások vala­milyen „rossz helyzet” megváltozását remélik. Hangsúlyozni szeretném:

Minden háztartás védekezik, ha tud arról, hogy „rossz helyzetbe” került. Tehát ha semmit nem csinál a háztartás, csak kivárja a „rossz helyzet” elmúltát, az is védekezés, hiszen ezt vagy azért teszi, mert nem tud mást tenni, vagy mert úgy ítéli meg, hogy ez a legjobb megoldás. A tudatosság elemi szintjének feltételezése azért szükséges a „védekezés” foga­lom használata során, mert ennek híján nem lehet racionális cselekvésnek esélye sem (az ösztönös racionalitás számomra fából vaskarika).

A védekezés nem jelent szükségképpen sikert. Lehet, hogy már rövid távon sem sikerül a „rossz helyzet” megváltoz­tatása, de lehet az is, hogy a rövid távú siker újabb „rossz helyzetek” kialakulásához vezet, pl. amikor apám három társa megszökött a munkaszolgálatból, hogy lelője őket az első járőr, vagy amikor a vakbélgyulladás miatt megműtött belehal a ben­ne felejtett szikébe stb.

A védekezési stratégiák leírásához fel kell tárni a háztartá­sok számára lehetséges magatartási alternatívákat. Így járt el pl. Mlinar (1986), aki a Szlovéniában évek óta tartó gazdasági, politikai és társadalmi válságra adott reakciók elemzésére a kö­vetkező tipológiát dolgozta ki:

1. Aktív válaszok:

• fokozott részvétel (túlmunka, önsegélyezés),
• tiltakozás, lázadás, agresszivitás (panaszlevelek, olvasói levelek, petíciók, sztrájkok).

2. Restriktív válaszok (a fogyasztás mennyiségi korlátozá­sa, a gyermekszám csökkentése, rosszabb minőségű élelmi­szerek fogyasztása, a lakás kisebbre cserélése).

3. Destruktív válaszok:

• negatív társadalmi viselkedés (öncélú rombolás, a kö­zösségi tulajdon lopása),
• önpusztító magatartás (alkoholizálás, kábítószer-fogyasz­tás, öngyilkosság).

A háztartások kényszer hatására mindenkor és mindenhol képesek spórolni, egymásnak kölcsönadni, bajban altruista mó­don segíteni stb. Ezek a védekezési módok a városiasodott, piacosodott USA-ban ugyanúgy megtalálhatók, mint Pekingben vagy Ouagadougouban. A makrogazdasági berendezkedés természetesen nagymértékben meghatározza, hogy a ház­tartásoknak milyen intézményi feltételek állnak rendelkezé­sére a védekezéshez. Így a piac monopolizáltsága, az állam bürokráciája „felértékeli” a háztartások nem-piaci védekezési megoldásait. Úgy képzelem, hogy a modern gazdaság mint­egy rávetítődik egy „alsó” gazdaságra. Ezt a duális modellt sokan feltalálták már, de megítélésem szerint eddig a francia történész Fernand Braudel írta le a legplasztikusabban, aho­gyan a háztartások „alsó gazdasága” felépül. S ez az építmény nem csupán egy kis kalyiba. Statisztikusok és közgazdászok számításai szerint még a fejlett gazdaságok nemzeti jövedel­mének is harmadát teszi ki a háztartásokban megtermelt javak értéke!

A háztartás egy nagyon sajátságos minigazdaság, amely azonban minden tudományosan megalapozott gazdasági racio­nalitás vagy szakszerűség nélkül gazdálkodik. Ugyanis, bár a védekezés racionalitást feltételez, de ez nem azonos a „homo oeconomicus” haszonmaximalizáló magatartásával. Vagyis a háztartások nagyon is racionálisan cselekszenek, de nem köz­gazdász módjára. S a háztartások nem csupán fogyasztók, de termelő jellegük is megmaradt. A háztartás csak a legsikere­sebben fejlődő gazdaságokban szűnik meg árutermelő lenni, de még ezekben is megmarad embertermelő jellege. Hiszen míg a kenyér vagy a ruha előállításának funkcióit az elkülönült gazdaság átvette, megmardnak, sőt, mind fontosabbá válnak a háztartás olyan tevékenységei, mint pl. a gyermekek felnevelé­se, iskoláztatása, a munkaerőpiac számára történő „ember­anyag-termelés”. Ez is termelőtevékenység, csak kevésbé látható.

A háztartások termelőtevékenysége tehát jelentős forma­változáson ment át, de soha nem szűnt meg.

Ugyancsak lényeges mozzanat, hogy a háztartások te­vékenysége nagyon élőmunka-igényes, noha ez a munka nem kíván iskolázott tudást. További fontos eleme a háztartás-gaz­daságnak, hogy a háztartások nem egymástól elkülönülten végzik sajátos gazdálkodótevékenységüket, hanem összefűzi őket egy nagyon sokszálú, de láthatatlan, mert a mindennapi élet gyakorlatába belesimuló kapcsolatrendszer. És nem igaz, hogy ezek pusztán a paraszti országokban vagy a törzsi társa­dalmakban léteznek. Éppen úgy megtalálhatók a legfejlettebb, piacosodott és városias területeken is. Ez a fontos kapcsolati háló tehát nem a szegények kultúrájának sajátos vonása, csak persze ott sokkal inkább láthatóvá válik, mert ott a legnagyobb rá a szükség.

A hatvanas évek óta empirikus tanulmányok tárták fel eze­ket a kapcsolati hálókat pl. az amerikai felső középosztály gya­korlatában vagy a chilei ipari és pénzügyi világ vezető családjai körében éppen úgy, mint a nagyon bonyolult és sokszálú mexi­kói hatalmi szférában. Ezeknek a háztartásközi kapcsolati há­lóknak az adja a gazdasági fontosságát és erejét, hogy mindig arra használhatók föl, amire éppen szükség van. A gazdaság által kínált intézményrendszerből és a háztartások életciklusá­ból adódóan létrejöhet olyan helyzet, amikor pl. a gyermek megőrzése a legnagyobb gond. Az amerikai középosztály kö­rében ez nem jelent olyan súlyos terhet, mert a háztartás ké­pes úgy megszervezni az életét, hogy az anyák otthon marad­nak, és bár nincs állami szolgáltatás, ez nem okoz át­hidalhatatlan gondokat. Ugyanez a helyzet más védekezési stratégiát hív elő, mondjuk, egy mexikói szegénynegyedben – ahogy azt egy érdekes tanulmány elemzi. Itt sincsenek állami intézmények, amelyek gondoskodnának a gyerekekről, de ha lennének is, az itt élő emberek nem lennének képesek meg­fizetni ezt a szolgáltatást. Ráadásul az itt élő nők többnyire egyedül nevelik gyerekeiket, és sokszor alkalmi munkák­ból élnek. Tehát nagyon szűkös helyzetben élő anyák valódi krízishelyzetét kell megoldani például a gyerekek megbetege­désekor. Ebben a közösségben megnövekszik a fontossága a háztartásközi kapcsolatoknak, és az anyák majdnem hogy for­malizált segélyegyesületeket hoznak létre.¹

Milyen lényeges különbségek vannak a magyar háztartások védekezésének módjában és sikerességében az adott háztartások társadalmi státusza szerint?

Az általunk 1988-ban folytatott vizsgálatnak fontos eleme volt az a negatív tapasztalat, hogy a hagyományos módon felfo­gott társadalmi csoportok (rétegek vagy osztályok) nem Igazán mutatnak különbséget védekezési magatartásuk­ban. Az intézményrendszer különbözősége sokkal erőtel­jesebben megnyilvánul város és vidék között, de itt inkább azt mondanám, hogy Budapest és az ország többi része között. Budapest ugyanis teljesen más szituációt jelent a háztartások védekezésében, mint az országok összes többi része. Érthető módon nagyon nagy különbségek forrása az egy főre jutó jöve­delem, ami azonban azonos lehet egymástól igen eltérő társa­dalmi csoportokban is. Nagyon komoly különbséget jelent a munkaképesség, ami erősen összefügg természetesen az élet­korral és az egészségi állapottal.

Vagyis a védekezés egy nagyon komplex élethelyzet függ­vénye, nem pedig a hagyományos értelemben vett társadalmi státuszé. Kutatásunk során mint egy speciális védekezési hely­zetet vizsgáltuk a hóvégi pénzzavart. A legelső fontos észrevé­telünk az volt, hogy a hóvégi pénzzavar nem jellemző az idősekre és a vidékiekre. Egyszerűen azért, mert ők hozzá vannak szokva, hogy nagyon kis pénzből gazdálkodnak, és na­gyon kevéssel beérik. Magyarán: a választott szituáció, amit az összehasonlítás céljára választottunk, bizonyos élethelyzetek elemzésére használhatatlan volt, Amikor viszont összehasonlí­tottuk a városban élő, fiatal vagy középkorú, aktív munkaerővel rendelkező háztartásokat, akkor megnyilvánultak azok a kü­lönbségek, amiket feltételezni lehetett. Az a védekezési maga­tartás, amit én a kedvezőbb helyzet kifejeződésének tekintek, mégpedig amikor valaki a megtakarított pénzéhez nyúl vagy kölcsönkér (ami ugyanis azt jelzi, hogy van a környezetében olyan személy, akinek a segítségével ezt a zavart át tudja hi­dalni, vagyis rendelkezik kapcsolatokkal), nos, ez a fajta maga­tartás a nagy jövedelmű, általában fiatalabb korúakra és magas iskolai végzettségűekre volt jellemző. Nagyon fontosnak tar­tom, hogy miután a vizsgálatnak ezt az elemét egy évvel ké­sőbb, tehát 1989-ben megismételtük, éppen e két megoldás esetében tapasztaltunk csökkenést. Ami úgy értelmezhető, hogy ez az egy év is elegendő volt ahhoz, hogy az emberek­nek egyfelől csökkenjen a megtakarított pénze, másfelől azok a kapcsolataik, akiknek még volt megtakarított pénzük a hó vé­gén. Az ennek a jelzett krízishelyzetnek az elhárítására alkal­mazható legrosszabb stratégiát, a segítségkérést két réteg alkalmazta viszonylag gyakran. Az egyik: a kifejezetten ala­csony jövedelmű segédmunkások, a másik: a nagyon fiatalok. Ez utóbbi esetben nyilván arról van szó, hogy nekik még nincs független háztartásuk, s hogy gazdasági okokból kény­szerközösségben maradtak az őket kibocsátó szülői háztar­tással. Az elszegényedők, akik kénytelenek a személyes segítségkérést alkalmazni hóvégi pénzzavaraik áthidalására, stigmatizálódnak, mert az adósság alávetett pozícióba hozza a kölcsönkérőt, még akkor is, ha a segítségnyújtás nem ölti a gazdasági kizsákmányolás formáját, mivel az önbecsülés sérü­lése mellett a kapcsolatrendszert is rombolja.

Nagyon ritkán alkalmazták a vizsgált háztartások a zálog­ba adást, másrészt a pénzzavar többletmunkával való elhárítá­sát. Az előbbit feltehetőleg azért, mert ez a megoldás az intéz­mény elérhetősége miatt kevesek számára adott, de elemi tár­sadalmi normák is ellene hatnak, s aki teheti, elkerüli, hogy a zaciba vigye az értékeit. A többletmunka meg nyilván azért nem megoldás, mert alig van olyan munka, ami azonnal fisét. Kevesen választották azt a megoldást, hogy a hóvégi pénzza­var miatt eladjanak valamit. Ezt a „leépülő” alternatívát megle­hetősen sok magasabb jövedelmű nyugdíjas választotta, ami arra utal, hogy vannak közöttük jócskán, akik ma már erre is rákényszerülnek. Ez azért veszélyes, mert a hóvégi pénzzavar, mint tudjuk, hajlamos ismétlődni, az egyszer eladott tárgyak vi­szont megszűnnek a háztartás tulajdonának lenni.

A háztartások objektív anyagi helyzetén, a rendelkezésükre álló eszközök körén túl mekkora jelentősége van a védekezés sikerességében a tradícióknak, az át­hagyományozott tapasztalatoknak, a sajátos tudásoknak, a védekezésben való jártasságnak?

Ezt a kérdést a szakirodalomban úgy szokták föltenni: lehetsé­ges-e, hogy a rosszabbodó gazdasági helyzetben a szegények előnyösebb helyzetben vannak, mivel nagyobb mértékben ren­delkeznek azzal a tudással, hogy mit kell tenni az adott szituá­cióban, illetve olyan kialakult hálózataik vannak, amelyek az ilyen helyzetek kezelésére alkalmasak? Én úgy érzem, az ilyen kérdésfeltevésbe bele van csempészve egy álságos mozzanat. Hogyan lehetne előnyről beszélni akkor, amikor az amúgy is rossz helyzetűek helyzetének relatív rosszabbodásáról van szó? Tény, hogy a középosztálynak több veszítenivaló­ja van, mint a szegényeknek, és ezt valószínűleg jobban is érzékeli, s minden bizonnyal jobban is fél tőle.

A piaci magatartások vizsgálata során példaképpen szok­ták idézni, hogy amikor a fogyasztók rosszabb anyagi helyzet­be kerülnek, akkor általában olcsóbb árukat keresnek és vásárolnak, hogy ugyanazt az árut máshol szerzik be, ott, ahol lehet alkudni; vagy több időt töltenek a vásárlással, azaz hosszabb ideig járják az üzleteket, hogy olcsóbban vegyék meg ugyanazt, vagy pedig a fogyasztásuk mennyiségét igye­keznek korlátozni: ugyanazt veszik, csak kevesebbet. Fel le­hetne tételezni, hogy a szegényebbek már régebb óta gyakorlói ezeknek a fogyasztói stratégiáknak, következéskép­pen járatosabbak ezekben.

A következő táblázat azt mutatja be, hogy az egyes véde­kezési megoldásokat milyen gyakorisággal alkalmazták a vizs­gált háztartások.

A táblázat azt mutatja, hogy a hóvégi pénzzavar esetén a leg­szélesebb körben alkalmazott védekezési mód – a korábban említettek ellenére – a kölcsönkérés és a fogyasztás korlátozá­sa. A magyar háztartások ezt a két módot tartják adekvátnak az átmeneti, de gyakran előforduló kis súlyú zavar elhárítására.

Ugyanakkor van olyan empirikus vizsgálat, ami ennek ép­pen az ellenkezőjét írja le. David Caplowitz amerikai szocioló­gusnak van egy zseniális, ma már klasszikusnak számító könyve, aminek magyarul az a címe: „A szegények többet fi­zetnek érte”. Gettószerű környezetben élő, nagyon szegény néger és Puerto Ricó-i származásúakról írja: éppen szegénysé­gük miatt nem engedhetik meg magunknak azt, hogy több időt töltsenek a vásárlással, hiszen pénzt kell keresniük, ezért ke­vesebb az idejük, és nem utazhatnak sokat és messzire, mert nem telik rá. Ugyanakkor nincs meg az a szocio-kulturális bázi­suk (magabiztosság, angolnyelv-tudás és tárgyalókészség), ami az alkudozáshoz kell. Következésképpen az előző állítás­sal ellentétben jobban ki vannak szolgáltatva a környékükön ta­lálható kiskereskedőknek, és ezek a kereskedők, tudatában lévén, hogy ezek az emberek kiszolgáltatottak nekik, sajátos eladási és hitel-technikákkal kizsákmányolják őket. Tehát ez a tanulmány azt bizonyítja, hogy a szegények a piacon (válság­helyzetben is) rosszabb helyzetben vannak, mint a gazda­gok, akik relatív gazdagságuk révén több alternatíva között választhatnak.

Mennyire tanulható-tanítható, netán fejleszthető a háztartások védekezése? Terjeszthetők-e a sikeres technikák?

Feltétlenül tanulható, de, mint jeleztem, a háztartás egy olyan gazdaság, amelynek mint üzemnek nem az iskolában megszerzett tudás az alapja. Tanulható abban az értelemben, hogy bizonyos mértékig szabványosíthatok azok a technikák, amelyektől remélhető, hogy a háztartás jobban tud takarékos­kodni, vagy nem hagyja magát átverni az erőszakos kiskeres­kedőktől. Az előbb említett vizsgálat, ami egy non-profit szerve­zet felkérésére készült, többek között azt a célt tűzte maga elé, hogy ezt a kiszolgáltatott helyzetben lévő emberi közösséget kicsit jobb helyzetbe segíti, mégpedig oly módon, hogy rádöb­benti a saját helyzetére, és megtanítja arra, hogy vannak véde­kezési stratégiák. (Emellett megkíséreltek olcsó hitelt nyújtó társaságokat is szervezni vagy olcsóbb árukat kínáló kereske­delmi vállalatokat az adott területre csábítani.) Tehát egyfelől lehetséges a háztartások tanítása, de ha kevésbé vagyunk aufkléristák, akkor hihetünk abban, hogy a társadalomban mű­ködik egy spontán tanulási folyamat is.

Ma már hallani arról, hogy több helyen megindul a ház­tartás-gazdaságtan oktatása. Ez persze nem a védekezésnek a tudománya, hanem inkább takarékos háziasszony-képző. Szkeptikus vagyok ugyan, hogy ez bármit is megoldana a gaz­daság szintjén, de vitathatatlan, hogy sok embernek segíthet a háztartás jobb megszervezésében, éppen úgy, mint a több na­pilap által indított hasonló jellegű rovatok.

A háztartások szintjén hatékony gazdasági tranzakciónak a gyors tömegessé vá­lása mutat valamit a spontán társadalmi tanulás jelenlétéről, működéséről. A közelmúlt gyors és néha rafinált reagálásaira gondolok, egyes kormányintézke­désekkel kapcsolatosan.

Ezek nem annyire a háztartások védekező stratégiái, hanem inkább az informális gazdaság működése, a háztartáshoz közelálló, de már inkább minivállalkozásnak tekinthető akciók. A háztartás és az informális gazdaság amúgy is nagyon sok szálon fonódik össze. Nyilván, akik rövid idő alatt négyszer-ötször megfordultak Bécsben és megforgatták a pénzüket, azok ezt a háztartásból vették ki. A megtakarításaikat használták er­re vagy kölcsönkértek. Ez a háztartás védekezéseként is értel­mezhető, csak nem abban az értelemben, ahogyan eddig szó volt róla. Ez a szabályozatlanságot kihasználó rendes piaci ak­ció volt, amit én nem ítélnék meg normatív módon. Ezekben az akciókban az abszurd csak az volt, hogy szegény „bérbe vett” öregeket ki is cipelték Bécsbe, persze csak addig, amíg ezt az adott szabályozás igényelte. Mikor ez feleslegessé vált, akkor­tól már az OTP-ig vitték őket. Ezek igazából az időleges és torz szabályozásra adott reakciók, kisvállalkozói praktikák, amelyek az a legalitás szférájában mozognak.

A legújabb és legsúlyosabb makrogazdasági hatás, amely védekezésre kény­szerít, az infláció mértéke.

Ehhez is igen hamar hozzászoknak az emberek, aminek az igazi makrogazdasági veszélye éppen az, hogy széles körűvé válnak az inflációs elvárások. Amit az előbb tanulási folyamat­ként jellemeztünk, ebben az esetben mint inflációs pszichózis jelenik meg. Ez tényleg azonnal elterjed, hiszen minden eladó­nak az az érdeke, hogy picit megelőzze a többieket az áreme­léssel, hogy az adott rövid idő alatt is egy kicsit jobban járjon. Másrészt meg vásárlói oldalról mindenki igyekszik a pénzét mi­előbb elvásárolni, mert tudja, hogy rosszabbul jár, ha megtart­ja. Mi ez, ha nem az infláció mechanizmusa maga?

Jegyzet

1 A lakosság megélhetési gondjainak szaporodása stimulálóan hatott a szociológiára. Tardos Róbert már a nyolcvanas évek elején elkezdett az alkalmazkodás stratégiáival foglalkozni. Legfontosabb megállapítása szerintem az volt, hogy a többletmunkaszerzéssel történő védekezés­nek prioritása van a fogyasztáskorlátozással szemben. Ez egyfelől arra utalt, hogy nem ért véget a hetvenes éveiben felerősödött fogyasztói orientáció, másfelől egybecsengett mindazzal, amit a második gazda­ság és a munkaerőpiac kutatása során tapasztaltunk, ti., hogy a lakos­ság képes aktívan védekezni az első gazdaság tökéletlenségei ellen.

Jómagam előbb a Közgazdaságtudományi Egyetem munkagazda­ságtan tanszékén dolgozó kollégáimmal a második gazdaság kapcsán kezdtem vizsgálni a háztartások társadalmi gazdaságát. Azért válasz­tottam a második gazdaság nem piaci (vagy ha tetszik az informális gazdaság „fehér”) szeletét kutatásaim tárgyául, mert közgazdász társa­im közelítésében túlhangsúlyozottnak éreztem a piaci intézmények szerepét. Úgy véltem, hogy a magyar második gazdaság nem lenne olyan sikeres, ha nem támaszkodhatna olyan „piacidegen” erőforrások­ra és intézményekre, mint a háztartás önkizsákmányoló képessége vagy a háztartásközi kapcsolatok rendszere.

A kérdés, amire a választ kerestem, a következő volt: Mi az oka annak, hogy a nem piaci védekezést szolgáló intézmények szerepe fel­értékelődött, és hogyan hat ez a háztartások helyzetére, illetve a gaz­daság működésére? Két jelenséggel foglalkoztam alaposabban. Először a kaláka esetében mutattam be, hogyan élednek újra a kény­szerek nyomása alatt látszólag elmúlásra ítéltetett, ám védekezésre igencsak alkalmas intézmények, s hogy ennek számos hasznos hatása mellett milyen súlyos társadalmi költségei vannak. Ezután fordultam a háztartás felé, s elemeztem azt a folyamatot, melynek során az állam visszahúzódása és a második gazdaság torz piaci viszonyai miatt a háztartások rákényszerülnek arra, hogy önellátó munkát végezzenek. Ezt bizonyítani lehetett mind a szociális tevékenység, mind a házépí­tési munka esetében.

Újabban további kutatások születtek a háztartások védekező ma­gatartásáról. S noha elméletileg a legérdekesebb az elszegényedéstől veszélyeztetettek (a lesüllyedő középrétegek) kutatása lenne, érthető módon – hiszen a szociológiában nagy hagyományai vannak a sze­génységkutatásnak – a védekezési magatartásra irányuló kutatások in­kább a legszegényebbekre irányulnak. Ilyen az MTA Szociológiai Inté­zetének két kutatása, amelyben a nyugdíjasok és a díjhátralékosok helyzetével foglalkoznak a kutatók. Szémán Zsuzsa pl. 1987-ben és 1989-ben kérdezett meg néhány nyugdíjast, akik a Nyugdíjas Munka­közvetítőt felkeresték. Két év alatt 56%-ról 71%-ra nőtt ebben a körben azok aránya, akik alapvető megélhetési gondokkal küzdöttek. Nem meglepő, hogy míg 1987-ben 28%-uk, 1989-ben már csak 5%-uk en­gedhette meg magának a luxust, hogy ne alkalmazzon valamilyen vé­dekezési módot. A leggyakoribb magatartás a spórolás, amit az idősebbek szinte művészi tökélyre tudnak fejleszteni.

A díjhátralékosok esetében a napi túlélést szolgáló taktikák és a teljes ellehetetlenülés elkerülésére esélyt adó stratégiák ötvözetét fi­gyelte meg a Gábor-Győri szerzőpáros. Ebben a körben a likviditási gondok, s nem a teljes anyagi csőd a jellemző, s ennek megfelelően védekezési módszereik sem csupán a defenzív (leépülő?) spórolás, il­letve eladás.

1988 óta a fogyasztói árindex évente kétszámjegyűen emelkedik. A megélhetési terhek azonban a fogyasztói árindex által jelzettnél na­gyobbak, mert a fogyasztói árindexben – szükségszerűen – meg nem jelenő egyéb kiadások (hitelkamatok növekedése, biztosítási és hitelfel­tételek változása, korábban ingyenes szolgáltatások térítésessé válása stb.) is állandóan nőnek. A családok jövedelmeit tehát nemcsak az áremelkedés, hanem a növekvő egyéb elvonások, kötési kényszerek is megsarcolják.

Közgazdasági evidencia, hogy a növekvő kiadásokra a lakosság fogyasztási szerkezetének változásával, fogyasztói magatartásának módosításával reagál, természetesen rétegenként eltérő módon. Az el­múlt időszakban kétévente készült háztartás-statisztikai felmérések las­san, megkésve jelezték ezeket a folyamatokat. Felmerült és erősödött az a nézet, hogy az alkalmazkodóképesség kimerülőben van, a lakos­ság nagy többségénél már nincsenek tartalékok az infláció negatív ha­tásainak kivédéséhez. Minthogy ebben a kérdésben inkább csak hitek, mint adatok ütköztek, szükségesnek látszott a probléma adatszerű megközelítése. Ez indokolta a Szakszervezetek Gazdaság- és Társa­dalomkutató Intézetének felmérését, amelyet a Miskolci Egyetem Számviteli és Statisztikai Tanszékének közreműködésével végzett el, és amelyhez az apropót az 1990. év eleji áremelés szolgáltatta.¹

Anyagi helyzet, megélhetési költségek

A kérdőív közérzetvizsgálatot is szolgált. Az elején azt tudakoltuk, hogy – a megkérdezettek véleménye szerint – a háztartás (család) helyzete az előző évihez képest hogyan változott, ezt minek tulajdonítja, illetve a megélhetési költségek milyen mértékben növekedtek.

Anyagi helyzetük idén a válaszadók 48,8%-a szerint erősen rom­lott; 34,2% szerint kicsit romlott; 12,5% szerint nem változott, 2,2% szerint némileg javult és 0,6% szerint javult.

Különféle rétegjellemzők szerint nézve anyagi helyzetük erős rom­lását leginkább a 60 év felettiek (hiszen nekik nyilván már kevesebb a lehetőségük a jövedelemkiegészítő tevékenységre, a jövede­lemnövelésre), az alacsonyabb iskolai végzettségűek, kevésbé kvalifi­kált munkát végzők (segédmunkások)² , a többgyermekesek³ , illetve a több eltartottról gondoskodó háztartások panaszolták a legnagyobb arányban.

A helyzet megítélése a fő tendenciákat tekintve ugyan a vizsgálat minden helyszínén lényegében hasonló volt, az arányokat tekintve azonban már elég jelentős különbségek adódtak.

 Az anyagi helyzet romlásának legfőbb okaként szinte kivétel nélkül mindenhol (97,9%-os arányban) az árak növekedését jelölték meg, il­letve azt, hogy a bérek, keresetek ezzel a növekedéssel nem tudtak lé­pést tartani.

Arra a kérdésre, hogy ez a romlás miben mutatkozott meg, a vála­szok széles skálán mozogtak. A leggyakoribb válasz az volt, hogy az élelmiszerek drágulása mástól von el pénzt. Az, hogy mitől (ruházko­dás, kultúra, nyaralás, megtakarítás stb.), különbözött. A ruházat mint másik alapvető kiadás gyakran került említésre. Nem volt kevés azon­ban azoknak a száma sem, akik az élelmiszerek megvásárlásának gondját jelölték meg az életszínvonal romlásának jeleként. Voltak, akik helyzetük rosszabbodásának megnyilvánulásaként azt említették, hogy kölcsön kell kérniük, illetve máról holnapra élnek. Az árak növekedé­sén (és az azokkal lépést tartani nem tudó béreken) túl viszonylag kis mértékben számoltak be az anyagi helyzet romlását előidéző egyéb okokról, mint több eltartott vagy jövedelemcsökkenés. Összességében a helyzet romlásának áremelkedésen kívüli okaiként a keresők számá­nak csökkenését 8,7%; a főállásból származó jövedelem csökkenését 9,2%; a külön jövedelem csökkenését 5,0%; a külön jövedelem meg­szűnését 3,7%; az eltartottak számának növekedését 6,6%, egyéb részletezett okot 3,1% említett. (Az a kisebbség, amely anyagi hely­zetét változatlannak vagy javulónak ítéli, többnyire jövedelmeinek az áremelkedésnél nagyobb növekedésével, illetve a megfontoltabb köl­téssel magyarázza azt. Sokan értelmezték azonban úgy, hogy miután eddig is csak a legszükségesebbekre futotta és jelenleg is csak azokra telik, a helyzetük kilátástalanul változatlan. A helyzet változatlanságá­ról, illetve javulásáról beszámolók 53,9%-a a főállású jövedelem növe­kedésére hivatkozott. Többen jelezték, hogy vállalkozásba fogtak. Egyéb okként 9,7% a keresők számának növekedését, 15,3% a külön-jövedelem növekedését, 11,7% valamilyen új különjövedelemhez ju­tást, 7,0% az eltartottak számának csökkenését és 11,7% az ún. egyéb okot jelölte meg.)

Statisztikailag nehezen értelmezhetők azok a válaszok, amelyeket a megkérdezettek a jelenlegi életszínvonaluk valamely korábbi időszak­hoz hasonlítására, illetve a számukra „aranykornak” tekinthető, vagyis nekik legmagasabb életnívót biztosító évekre adtak. Gyakran visszaté­rő válasz volt, hogy ilyen rossz még soha nem volt. Viszont azok, akik ennél pontosabb válaszokra törekedve valamely időpontot igyekeztek megadni (ennek a horizontja a II. világháború előtti időktől napjainkig terjed) legalább olyan számban jelöltek meg bizonyos éveket, korsza­kokat a jelenlegihez hasonló rosszként, mint ahányan ugyanazt az idő­szakot „aranykornak” nevezték. A jó anyagi helyzet időszakaként mindazonáltal leginkább a 60-as évek végét, a 70-es éveket és a 80-as évek elejét említették sokan. Minden megyében és Budapesten is előfordult az 50-es évek mint legjobb időszak említése.

A megélhetési költségek tavalyihoz mért növekedésénél ugyan­csak széles skálán mozogtak a válaszok. Úgy tűnik, hogy a válasz­adók jelentős része elfogadja a statisztikai közleményekben és újsághírekben közzétett információkat, és azt saját véleményként adja vissza. Az említések gyakoriságát tekintve ugyanis a legtöbbször a 30% és a 40%, illetve a köztes értékek szerepeltek. Összességében a válaszadók 42%-a tette a megélhetési költségek növekedését e hatá­rok közé. Érdekes, hogy a válaszadók 2-3%-a szerint nem nőttek a megélhetési költségek. (Itt feltehetően arról is szó lehet, hogy a válasz­adók a jövedelemkímélő megoldásokkal tulajdonképpen az árnöveke­dést kivédő stratégiájukat ítélték nagyon jónak.) Országos átlagban a 45% körüli értéket kaptuk. Ezen belül a városokban magasabb (46-47%), a községekben alacsonyabb (kb. 44%) volt az átlag. Az iskolai végzettség szerint azonban lényegesebb volt a különbség. A felsőfokú végzettségűek átlagosan 40%, a kevesebb iskolával rendelkezők in­kább 46% körüli megélhetési költségnövekedést valószínűsítettek.⁴ A kérdés megítélésében a területi elhelyezkedés sem volt elhanyagol­ható.

A fogyasztásban bekövetkezett változások a drágulás hatására

A rosszabbodó körülményekre adott magatartásbeli válaszok szerint az alkalmazkodás nagyon differenciált, ami nyilvánvalóan azon múlik, hogy mennyire alapvető vagy kevésbé alapvető szükségletet érint a fo­gyasztáskorlátozási kényszer, illetve, hogy az embereknek milyen lehe­tőségeik vannak a jövedelem kímélésében. Ebbe az alkalmazkodási folyamatba beletartozik a fogyasztáson belüli jövedelemátcsoportosítás a kevésbé fontostól a nagyon fontoshoz. De beletartozik az is, hogy a családok berendezkednek az önellátásra, gyümölcsöt, zöldséget ter­melnek, disznót nevel(tet)nek, maguk tapétáznak, javítják az autót, vagy éppen ruhát varrnak, kötnek otthon. Ezenkívül megkeresik az ol­csóbb piacokat, kéz alatti, használtcikk-vásárlás, KGST-piacok, fusizók révén. Bár a vizsgálat erre nem terjedt ki – mert őszinte válaszokat aligha lehetett volna kapni -, a külföldi vásárlások egy része is a relatí­ve olcsó piacok keresését jelenti, még a feketén vásárolt deviza maga­sabb árfolyama ellenére is.

A családok tehát legnagyobb arányban ott jeleztek kiadás-növe­kedést, ahol a takarékoskodásnak, a fogyasztásról való lemondásnak a legszűkebb lehetőségét érezték. így az élelmiszereknél, rezsinél, tisztí­tószereknél, közlekedésnél, gyermekneveléssel kapcsolatos kiadások­nál (úgymint óvodai, bölcsődei díjak, tanszerek, iskolaköpeny, tankönyvek, tanulmányi kirándulások stb.). Jelentős arányban említettek csökkenést azonban például a minőségibb élelmiszereknél és a kultú­ránál is. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a legalapvetőbb szükségletek ki­elégítése folyamatosan csökkenti a szabadon elkölthető jövedelmet (így a megtakarítást is), másrészt azt, hogy – már ahol eddig sem volt ilyen – megindul egy szellemi és fizikai leépülést hozó átrendezés a fogyasztáson belül. E kiadások csökkenését jelző családok arányát tekintve azonban nem mellékes, hogy a háztartások mekkora százalé­ka jelezte: nincs ilyen kiadása. Ez az élelmiszereknél 0 (de azt is te­kintetbe kell venni, hogy a hús, zöldség, gyümölcs, burgonya fogyasztását egy elég jelentős réteg a saját termeléséből biztosítja), ugyanakkor a kultúránál már meglehetősen magas. Az átcsoportosítás irányait és arányait a következő táblázat mutatja.

 Az egyes rétegjellemzők a fogyasztási struktúraváltásra adott válaszo­kat elég jelentősen meghatározták. A városokban élők például az élel­miszerkiadások (erőteljes) növekedéséről csaknem 87%-ban, a községekben élők alig 84%-ban szóltak. A (nagyobb) növekedést jel­zők aránya a közlekedési kiadásoknál városokban csaknem 60%, vidé­ken kb. 39%, a gyermekekkel összefüggő kiadásoknál városban 52%, vidéken 47% körül volt. Figyelemre méltó, hogy kulturális kiadásaik csökkenéséről, illetve erőteljes csökkenéséről szólt 13,1% vidéken, mi­közben 52,5%-nak nincs ilyen kiadása. Budapesten azok aránya, akik­nek nincsenek kulturális kiadásaik: 38,4%.

Az életkor szerint vizsgálva a kiadási szerkezetváltozást, élelmi­szer-kiadásaik növekedését a legkisebb arányban a 70 év felettiek (akiknél tudvalevően az elfogyasztott mennyiség iránti igény csökken) és a legnagyobb arányban a 18-30 évesek (ahol viszont a gyermekek születésével nő a család élelmiszer-fogyasztása) jelezték. Gyógyszer­kiadásaik emelkedéséről a 70-en felülieknek 70,5%-a, viszont a 18-30 év közöttieknek csak 32,9%-a adott számot. Ezzel szemben a hiteltör­lesztési terhek növekedéséről (nyilvánvalóan a családalapítással, la­káshoz jutással, berendezkedéssel összefüggésben) a 18-30 évesek 34%-a, míg a 60 felettieknek már csak 5-7%-a szólt. A gyermekneve­léssel kapcsolatos kiadások növekedését természetszerűen a legna­gyobb arányban (67,9%) a 30-40 év közöttiek jelezték.

A családfő szakmai besorolását nézve az élelmiszer-fogyasztásra fordított kiadások növekedéséről a legnagyobb arányban a szakmunká­sok (88,0%), de érdekes módon hozzájuk hasonló arányban nem a többi fizikai munkát végzők, hanem a vezetők (87,2%) és az önállóak (87,0%) számoltak be. A legkisebb mértékben e kiadásuk növekedé­séről a nyugdíjasok nyilatkoztak.

Az újsággal és folyóirattal kapcsolatos kiadásaik emelkedését leg­nagyobb arányban (53,3%) a vezetők, legkisebb arányban (19,9%) a segédmunkások jelezték. Ez utóbbiak 24,7%-a mondta, hogy nincs ilyen kiadása, 4,8% azt, hogy erősen csökkent és 14,8% azt, hogy csökkent az ilyen irányú költsége.

Miközben az élelmiszer-fogyasztás a legmerevebb keresletet rep­rezentáló fogyasztási elem, a fogyasztási szolgáltatások a legrugalma­sabb keresletű javak közé tartoznak. Ezek azok, amelyeket legkönnyebb házi munkával kiváltani; természetesen erre csak azok­nak van módjuk, akik korábban még igénybe tudták őket venni. A kér­dőíven megkérdezett öt szolgáltatásfajta (fodrász, kozmetikus, mosoda, lakástakarítás, étterem) igénybevétele többnyire már 1989-ben is elég szűk körű volt. A fodrászt leszámítva 80% vagy afelett volt azoknak az aránya, akik e szolgáltatást már tavaly sem vették igénybe.⁷ A fodrász esetében ezek aránya 23% volt. A „struktúraváltás” azonban elsősorban nem ezek arányának növekedésében, hanem az igénybe­vétel gyakoriságának csökkenésében mutatkozott meg.

Kiegészítésül az előbb leírtakhoz, a növekedésre-csökkenésre vo­natkozó kérdést két-két változatban tettük tel. Majd a „nőtt”, „kicsit nőtt”, „csökkent”, „jelentősen csökkent” kategóriák értelmezéséhez megkérdeztük, hogy mit értenek e fogalmak alatt. A nőtt fogalom 1% szerint 10%-os, 3% szerint 100%-os, 42% szerint 30-40%-os növeke­déssel egyenlő, de a két szélső érték között minden mérték előfordul. Az átlagként kapott érték 44%. A kicsit nőtt 4% szerint 5%-kal, 1% szerint 60%-kal egyenlő. Az átlagos érték itt 19% volt. A csökkent fo­galmát a legtöbben a 10%-kal, illetve a 20%-kal azonosították. Azon­ban 6% szemében ez 5%-ot, míg 1% szemében 80%-ot jelent. Az átlagos érték itt 20% volt. Végül a jelentősen csökkent megjelölés a legtöbbeknél 50%-ot képvisel. A két szélső értéket itt is a 10% és a 100% jelentette. Átlagosan csaknem 39%-ot adott ki az összesítés.

Kivédési stratégiák

Amint szó volt róla, az alkalmazkodásnak – a jövedelmek kiadásnemek közötti átcsoportosításán kívül – számos egyéb módja is van. Ilyen pél­dául az önellátás.

Az önellátásra való berendezkedést jelzik azok az arányok, ame­lyeket a házilagosan végzett munkákra adott válaszokból kaptunk. A kapott válaszok alapján országosan a családok több mint 40%-a termel magának zöldséget, gyümölcsöt. Ez az arány tavalyról idénre csaknem egy százalékponttal nőtt. Vagyis mintegy 30 ezerrel több család pró­bálkozik az árnövekedés ezen részének kivédésével.

Az állattenyésztés városon belüli korlátai is közrejátszanak abban, hogy ilyen típusú jövedelemkiegészítő tevékenységről már csak 26% nyilatkozott. Ezen belül a községekben 65% körül, a városokban csak 7% körül van azok aránya, akik ezzel foglalkoznak. Bár itt is volt némi növekedés, de az nyilvánvalóan azért csekély mértékű, mert a helyi adottságok ebben meghatározóak. Tehát úgy tűnik, aki tehette, az már eddig is tette. A növekedés egyértelműen a községekben élőknél kö­vetkezett be, a középfokú végzettségű háztartásfővel rendelkező csalá­doknál, illetve ott, ahol a háztartásfő betanított munkás kategóriába esik.

A többi megkérdezett jövedelemkímélő tevékenységet folytató ház­tartás aránya 20% körül mozog: szabás-varrás, kötés 24%, szerelések házilagos elvégzése 18,7%. Érdekes, hogy az ilyen jövedelemkímélő megoldásokkal inkább a városokban élők és a magasabb iskolai vég­zettségűek élnek. A szabás-varrást házilag végzők aránya városban 27% felett, a községekben 16% körül van, a javító-szerelő munkáknál kisebb a különbség: 20%, illetve 15%. Az iskolai végzettség emelkedé­sével egyenes arányban nő e tevékenységek aránya a családokban. Ugyancsak a várakozással ellentétes, hogy ezeket a munkákat a nyug­díjas háztartásokban is kevéssé végzik el. A házilagos szerelést kb. 9%-os, a szabás-varrást mintegy 12%-os arányban említették a nyug­díjas háztartásoknál.

Ezeken túl a családok mintegy 3%-ánál fordul elő ún. egyéb, nem részletezett, kiadásmegtakarító tevékenység. E kérdésekre adott vála­szok nem zárták ki egymást, tehát egy család több jövedelemkímélő, házilagos munkavégzésnél is megjelenhetett a vizsgálatban. Ezért lé­tezhet és minden bizonnyal létezik is a családoknak egy olyan, nyil­vánvalóan szűkebb, köre, amelyik valamennyi jövedelemkímélő megoldással él. Az állattenyésztésnél és a zöldség-, gyümölcs­termelésnél csaknem bizonyos az egybeesés.

Az olcsóbb piacok keresésének elemeként említettük a fusizók (számla nélküli szolgáltatók) igénybevételét bizonyos szolgáltató-javító munkáknál. Mégis, arra a kérdésre, hogy a fogyasztott szolgáltatások hány százalékát végeztetik számla nélküli szolgáltatóval, nagyon cse­kély volt a válasz aránya. Ennek eredményeként a számla nélküli szol­gáltatásra kifizetett összeg is meglehetősen alacsony volt, havi átlagban 285 forint.

Az olcsóbb piacok keresésének másik módja az alkalmi árusoktól, használtcikk-boltokból, piacokon történő vásárlás vagy annak növelése. Azt, hogy van egy nem elhanyagolható mértékű eltolódás ebbe az irányba, a következő táblázat mutatja.

Az alkalmi árusoktól szürkepiacokon történő vásárlások jelentősége te­hát növekvő a gazdaságunkban. Erre utal az is, hogy az átlagként ha­vonta ilyen célokra költött 660 – Ft-ból – a kiadást jelzők arányának megfelelően – éves szinten az összlakosságra nézve 6,8% milliárd Ft költés adódik. 1986-ban a Gazdaságkutató Intézet és a KSH közös fel­méréséből⁸ még csak 4,5 milliárd Ft ilyen típusú költést lehetett számí­tani.

Végül az árnövekedésre válaszul az is kivédési reakció, hogy a fo­gyasztó takarékoskodik az ún. nem kötelező kiadásokkal. Nálunk köz­ismerten nem elhanyagolható a rejtett gazdaság, a láthatatlan jövedelmek mérete és ezen belül a borravalók, árkiegészítésképpen fi­zetett hála- és csúszópénzek mennyisége. Ez utóbbi kiadások azon­ban még a hozzájuk kapcsolódó szolgáltatásfogyasztásoknál is nagyobb rugalmassággal bírnak. Az ilyen típusú kiadáscsökkentés – mint kivédési mechanizmus – megmutatkozik azon szolgáltatások iránti igény visszafogásában, amelyeknél e kiadás szükségszerű (pl. fodrász, kozmetikus, étterem). Ha a szolgáltatást egyáltalán nem vagy leg­alábbis ritkábban veszik igénybe, akkor az ilyen járulékos kiadás is csökken.

Van azonban a szolgáltatásoknak egy olyan köre, amelynek az igénybevétele többnyire messze nem az igénybevevő döntésén múlik, mégpedig az egészségügy. Mivel a hálapénz – mint láthatatlan jövede­lem – elterjedt kiadásnem, külön kérdeztünk erre. Persze az erre a kérdésre adott válaszok értékelésénél nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az anyagi áldozatot itt a legdrágább kincs, az egészség visszaszerzéséért adják. így esetenként a nagyon alapvető kiadások (pl. ruha-, élelmiszervásárlás) rovására is fönntartják. Ezért nem meg­lepő, hogy a hálapénz és borravaló kiadásainak növekedéséről 19%-nál, míg annak csökkenéséről csak 4%-nál van szó. Az arányok értékeléséhez azonban az is hozzátartozik, hogy csaknem 56% azt említette, hogy nincs ilyen kiadása, miközben a családoknak csupán 14%-a mondta, hogy nem jár orvoshoz a tagjai közül senki, és mintegy 36%-uknál van, aki állandó orvosi kezelés alatt áll, illetve rendszeresen jár orvoshoz. Ezzel együtt az orvosnak (illetve az egészségügyben) adott hálapénz egy (adakozó) családra számított éves átlagos összege ma (1.013 Ft) lényegesen alacsonyabb, tekintve a közben végbement több mint 80%-os inflációt, mint a már említett 1986-os felmérés idején volt, ahol akkor 1.300 Ft jött ki átlagként.

Vagyoni helyzet, megtakarítások

Az adatgyűjtés során arról is kérdeztünk, hogy a háztartások mennyire látják kielégítőnek használati eszközökkel való ellátottságukat, illetve megtakarítási lehetőségüket. Ezzel összefüggésben azt is kérdeztük, mennyire áll szándékukban tartós fogyasztási cikk vásárlása, illetve mennyire valósították azt már meg idén.

Arra a kérdésre, hogy miért nem vesznek tartós fogyasztási cikket idén, eléggé magas (8,3%) volt a válaszmegtagadás. Egyébként az ok 4,0% szerint, hogy minden jó minőségben megvan a háztartásban; 26,4% szerint minden megvan, ami kell; 58,3% szerint kellene bizo­nyos dolgokat vásárolni, de nincs rá pénz, és 3,0% szerint e döntésük­ben egyéb okok játszanak közre. A kereső végzettsége szerint nagyobb különbségek vannak e kérdés megítélésében. A háztartásfő iskolai végzettségével egyenes arányban nőtt azoknak a válaszoknak a száma, hogy a háztartás jól van felszerelve, illetve minden megvan, ami kell.

Mindenfajta kivédési stratégia, fogyasztási, kiadási szerkezetátcso­portosítás ellenére a lakosság egyre szűkebb rétege képes megtakarí­tani. Egyetlen év alatt több mint 20%-kal nőtt azon családok aránya, amelyek 1989-ben még tudtak, 1990-ben azonban már nem voltak ké­pesek megtakarítani. Így ebben az évben a megtakarítani nem tudó háztartások aránya már 62,6%-ra nőtt a korábbi 40,7%-ról. Emellett egy bizonyos körben megkezdődött a megtakarítások felélése is. Nem arról van szó, hogy mindazok, akik azt jelezték, hogy kénytelenek vol­tak megtakarításaikhoz hozzányúlni (37,8%), fel is élték azt. Hiszen so­kan közülük tartós cikkek vásárlása, lakáscsere, lakásfelújítás miatt vettek ki pénzt a korábbi betéteikből. Ám azoknak a száma sem elhanyagolható, akik valóban az életszínvonal tartása, az esetenkénti elővásárlások, a megélhetési terhek fokozódása következtében kény­szerültek ilyen lépésre.

A megtakarítani képesek számának csökkenése, illetve a tarta­lékaikat valóban felélni kezdők arányának emelkedése viszont azt je­lenti, hogy nő az egyik napról a másikra élők, vagyis egy váratlan esemény (tartós betegség, az egyik kereső munkanélkülivé válása, ha­láleset stb.) esetén sebezhetővé váló, azaz társadalmi gondoskodásra szoruló családok száma, illetve csökken az önerőből lakáshoz jutni, gyermekeiket lakáshoz juttatni, illetve vállalkozni képesek köre.

Következtetések

A felmérésből kiderült, hogy az elmúlt évek sok, a lakosság helyzetére vonatkozó közgazdasági hitvitája viszonylag egyszerűen letesztelhető, eldönthető.

Az állandó és egyre nagyobb arányú áremelések a lakosságot a megtakarítások csökkentése, az autarchizálódás, a szolgáltatásokról való lemondás és a rejtett gazdaságbeli fogyasztói részvétel felé taszít­ják. A rejtett gazdaságbeli munkavállalás és jövedelemszerzési tenden­ciák vizsgálata e tanulmánynak nem volt célja.

A lakosság különböző rétegei eltérő módon, eltérő arányban rea­gálnak az árnövekedésekre. Az áremelkedés nem igényel lemondást, fogyasztás-átcsoportosítást attól a szűk körtől, amelyik a jövedelmeit az inflációnál nagyobb mértékben tudta növelni. Ennek a rétegnek a jelenlétét, méretét mutatják azok a válaszok, amelyek az anyagi hely­zet javulásáról vagy kisebb mértékű javulásáról szóltak; akik szerint a megélhetés költségei nem nőttek idén (vagyis ők nem érzékelték azt); akik arról számoltak be, hogy több húst, sajtot, déligyümölcsöt, édes­séget, üdítőt, sört, bort stb. vásárolnak, mert többre van igény; akik „több jut a szórakozásra” típusú válaszokat adtak.

Ezzel szemben sokkal szélesebb és folyamatosan növekvő réteget képeznek azok, akik a megélhetési terhek növekedését nagynak, anyagi helyzetük romlását jelentősnek érzékelik, és emiatt különféle életstratégiák alkalmazására kényszerülnek.

A középréteg vékonyodását, onnan sokaknak a lecsúszását muta­tó jelenségek (pl. értelmiségi családokban nagyarányú szabás-varrás ruhavásárlás helyett és az autarchizálódás egyéb jelei; az újság-, fo­lyóirat-vásárlásra, a kultúrára fordított kiadások csökkentése minden társadalmi rétegnél, illetve azok magas (43%-os) aránya, akik azt mondták, hogy ilyen kiadásuk nincs; a megtakarítások csökkentése, esetenként felélése stb.) azért nagyon veszélyesek, mert a gazdaság, az állam tartópillére minden polgári demokráciában a középosztály Széles, jómódú középréteg mellett az állam az adókból könnyen elő tudja teremteni a szociális biztonságot jelentő feltételeket a társadalom hierarchiájában alsó szintre szorultak számára, anélkül, hogy emiatt a legfelső réteget olyan arányú adókkal sújtaná, hogy azok vállalkozó­kedvét ezzel elvegye. A jómódú középréteg léte egy országban tehát egyszerre érdeke a középrétegnek, a vagyonosoknak, a szegényeknek és a politikusoknak. Ennek hiányában a társadalom és vele a gazda­ság is – hiszen annak teljesítménye (a technikai fejlődés ellenére még mindig) alapvetően a társadalom tagjainak képességein múlik – leszál­ló pályára kerül. Természetszerűen nem lehel magas vagy emelkedő szellemi vagy fizikai teljesítményt várni olyanoktól, akik rend­szeresen nem jutnak kikapcsolódáshoz, szellemük műveléséhez, akiknek tájékozódási lehetőségei beszűkülnek, akik a rossz lakás­körülmények miatt még igazi pihenéshez sem jutnak, a táplálkozá­sukban az ún. egészséges megoldásokat pénz hiányában nem tudják megvalósítani, esetleg kifejezetten rosszul tápláltak stb. A lehetőségek hiányából adódó rossz teljesítmények következtében pe­dig egyre kisebb lesz a jól értékesíthető (mert jó minőségű) javak mennyisége, vagyis csökken az elosztható érték. Ezen nem változtat az, hogy vannak, lesznek kiemelkedő eredményeket elérő üzemek is, amelyek a teljesítményt jól megfizetik, és így annak újratermelését biz­tosítják. Változás csak akkor várható, ha ez tömegméretűvé válik.

A középrétegek lecsúszása mellett a lentről is lejjebb csúszók nö­velik az önmagukról gondoskodni nem képesek számát. Így az állam szociális kötelezettségei nőnek, miközben az azok ellátásához szüksé­ges források – éppen a jómódú középréteg csökkenése miatt – folya­matosan apadnak. Így a kormány választás elé kerül: vagy nem teljesíti szociális gondoskodási feladatait (amely pedig ma már minden magát polgári demokratikusnak valló kormányzat számára küszöbér­ték), tehát magára hagyja a szegényeket, vagy pedig fokozza az elvo­násokat azoktól, akiktől még lehet. Mindkét esetben a negatív tendenciák felerősödése várható. Az első változat esetén ugyanis a szociális biztonság hiánya, az emiatti elégedetlenség, a rossz teljesít­mények olyan gazdasági-politikai atmoszférát teremthetnek, amely a külföldi tőkét elriasztja. A második esetben viszont a jövedelmeket ter­helő magas és növekvő elvonások riasztják el mind a vállalkozóképes magántőkét, mind a külföldi tőkét a struktúraváltást lehetővé tevő beru­házásoktól, termelésnöveléstől, munkahelyteremtéstől. A vállalkozók már ma is úgy ítélik meg, hogy a jelenlegi elvonás mértéke vállalkozás­ellenes, tehát aligha fognak beruházni ennél is magasabb elvonások esetén.

A középréteg további csökkenése mindenképpen elkerülendő. A már említetteken túl ugyanis ez azzal jár, hogy éppen a magánerőre fokozottan építeni kívánó gazdaságpolitikai irányzat meghirdetésével egy időben szűkül azoknak a köre, akik még képesek megtakarítani és abból idővel tőkét képezni. Az autarchizálódó háztartások pedig a be­ruházásoknak is a motorját képező belső piac szűkülését jelentik. Ez persze az utóbbi évtizedben cél is volt. Azonban a piacgazdaságra va­ló áttérés igényének megfogalmazódásával, a múlttal való szakítani vá­gyással egy időben talán ez a tétel is felülvizsgálatot igényelne. Főként azért is, mert a lakosság a feltétlenül szükségesnél legfeljebb olyan tő­le független okokból fogyaszt többet, mint a távfűtés egyes lakásokon belül nem korlátozható energiafelhasználása vagy az elöregedett és eleve magas üzemanyag-igényű autóállomány benzinfogyasztása és hasonlók.

A kormányzatnak tehát végül is nem az előbbi két lehetőség kö­zött kell választania. Az igazi válasz a csak szavakban, illetve a való­ban antiinflációs politika között van. Az infláció ugyanis folyamatosan rendezi át a jövedelmeket a középen és alul levőktől a magas jövedel­műekhez, ezzel számos egyébként ki nem alakuló problémát okozva. (Jó tudni: 1986 és 1988 között a legmagasabb keresetű 4,6% a teljes bér- és bérjellegű jövedelem 1,4%-át csoportosított át magához a töb­biektől.) Ugyanakkor az infláció már kifejezetten fontos fogyasztási ele­mektől von el jövedelmet a nagy többségnél, és ezzel az új struktúra kialakulását is segítő fogyasztást akadályozza. Ennek egyik tipikus jele a szolgáltatások iránti kereslet csökkenése, ami nem teszi lehetővé ilyen munkahelyek teremtését, miközben a fejlett országokban a szol­gáltatási szféra a legnagyobb munkaadó. Éppen ezért a legfontosabb feladat az infláció megállítása, hogy a középrétegek további vékonyodását, illetve a lakossági megtakarítások elfogyását és elértéktelenedé­sét elkerüljük.

Jegyzetek

1 A kérdezés Komárom-Esztergom, Borsod-Abaúj-Zemplén és Szabolcs-Szatmár-Bereg me­gyében folyt Az országos adatok a felvétel eredményeinek – KSH-rétegadatokra épülő – súlyo­zásával készültek.

2 Az ő kerestük egy-két éve kevésbé nő. 1990 első félévében az anyagi ágakban a fizikai dol­gozók nettó keresete az 50-300 fős szervezetekben 19,5%-kal emelkedett, a szellemieknél az arányok 22,5, ill. 26,5% voltak.

3 A gyermekcikkek árai az átlagosnál jóval nagyobb ütemben nőttek.

4 Ez azért érdekes, mert ma általában az értelmiségiekre mondják, hogy elégedetlenek, tehát pesszimistábbak.

5 „Nőtt” – azaz erősen emelkedett – és „kicsit nőtt” válaszok együttesen.

6 „Csökkent” és „erősen csökkent” válaszok együttesen.

7 Ebben közrejátszhatott, hogy a vezetők és az önállóak többször veszik igénybe az éttermi szolgáltatásokat, és ezeknek árai igen gyorsan nőnek.

8 A lakosság egyes láthatatlan jövedelmei. GKI 1987. június.

1990-ben többpártrendszerű választásokat tartottak Magyarországon. Ezeket önmagukban nem lehet értékelni, ezért bevezetőként azt szeretném kérdezni, milyen szituációban került sor a többpártrendszer bevezetésére, majd a válasz­tási kampányra?

Közismert, hogy a politikai vagy államszocializmus korszaká­ban a politikai berendezkedést az egypártrendszer jellemezte, azokban az államokban is, amelyekben formálisan több párt működött. Ennek feltehetően az volt az alapvető oka, hogy az új társadalmi forma nem szilárdult meg, legitimációja gyenge volt, s ezt az ellentmondást – a korai polgári liberális társadal­maktól eltérően – nem a választójog, hanem a politikai szerve­zetalakítás szabadságának korlátozásával próbálták megoldani. Az egypártrendszer ugyanakkor akadályozta az új társadalmi forma bázisának kiszélesítését, hiszen nyilvánvalóvá tette, hogy a formális demokrácia terén a legfejlettebb tőkés államok jelentős előnnyel rendelkeznek. A közvéleményt kevéssé érde­kelte, hogy a polgári demokrácia mai formája jórészt a mun­kásmozgalom több évtizedes harcának eredményeként alakult ki, s azt sem mérlegelte, hogy e berendezkedés az alapvető osztályok társadalmi konszenzusán nyugszik. A 80-as évek vé­gén a közép-kelet-európai társadalmak politikai rendszerük át­alakítására kényszerültek; a formális demokrácia hiányából fakadó társadalmi elégedetlenség mellett a folyamatban a leg­fejlettebb tőkés országok közvetlen politikai nyomása is közre­játszott, amit főleg az eladósodás nyomán fellépő gazdasági függőség alapozott meg. Ezt a beavatkozást Magyarország esetében különösen tisztán megragadhatjuk. 1989 elején a Va­lutaalap, a Világbank és a mögöttük levő amerikai kormányzat már nem egyszerűen gazdasági engedményeket követelt az MSZMP vezetőitől, hanem a politikai rendszer gyökeres átala­kítását is. Alapvető követelésük az volt, hogy hivatalosan is­merjék el a többpártrendszert, s a politikai hatalmat az ún. szabad választásokon győztes pártnak, illetve pártkoalíciónak adják át. 1989. február 10-11-én a Központi Bizottság – mint közismert – elfogadta a többpártrendszer bevezetését. Az már kevésbé ismert, hogy az új pártokat nem kizárólag Magyaror­szágon szervezték, s a többpártrendszer bevezetését a Valuta­alap ultimátumszerűen követelte, kilátásba helyezve a készenléti hitelek folyósításának megszüntetését. Arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy a régi MSZMP – rendkívül szorult helyzetében – maga is kísérletet tett egy olyan többpárti struk­túra kialakítására, melyben az egyes pártok valamilyen formá­ban mégis elfogadják az MSZMP hegemóniáját. Ezzel függ össze, hogy a Szociáldemokrata Pártot – mint az a sajtóban megjelent írásokból is nyilvánvalóvá vált – az MSZMP székhá­zából segítették újraéledni, az MDF létrehozásában pedig Pozsgay Imre mindenki által ismert kiemelkedő szerepet ját­szott. Ha ilyen nyilvánvalóan nem is lehet bizonyítani, de egyes háttér-információk számomra azt jelzik, hogy a régi MSZMP a Szabaddemokraták Szövetsége, sőt a Kisgazdapárt megszer­vezésében is közreműködött. A pártpluralizmus hivatalos elis­merését követően felgyorsultak a politikai válságfolyamatok, a háromoldalú egyeztető tárgyalások eredményeként végrehajtott alkotmánymódosítás pedig megteremtette egy polgári típusú politikai berendezkedés kialakításának feltételeit. Ugyanakkor az MSZMP támogatottsága a közvélemény-kutatások adatai szerint hullámzóan alakult. 1989. április végén, május elején a szociológiai adatfelvétel eredményei még azt jelezték, hogy az MSZMP a legerősebb pártként kerülhet ki egy többpártrendsze­rű választásból; ezt mind budapesti, mind vidéki – Győr, illetve Debrecen környéki – vizsgálatok nyomán rendelkezésre álló adatok bizonyították. Másrészt az is nyilvánvaló volt, hogy egy egységes ellenzékkel szemben az MSZMP relatív győzelme nem lenne elegendő a kormányzáshoz. Az MSZMP tekintélyét átmenetileg súlyosan gyengítette a Nagy Imre-temetés után ki­alakult közhangulat, ami azonban a Kádár-temetés során gyö­keresen megváltozott. Az 1989. július második felében lefolytatott vizsgálatok mutatták a régi MSZMP legmagasabb fokú támogatottságát; ekkor a választásra elmenni szándéko­zók 37%-a nyilatkozott úgy, hogy az MSZMP-re adná szava­zatát. Második helyre a Magyar Demokrata Fórum került, a Szabad Demokraták Szövetsége viszont rendkívül gyenge tá­mogatottságot élvezett. Az ellenzék azonban az e nyáron lebo­nyolított – részben képviselő-visszahívásokkal kierőszakolt – időközi választásokon mindenhol győzött, aminek az volt az oka, hogy az új pártok többnyire egységesen léptek fel, illetve a második fordulóra egyesítették erejüket. Az MSZMP politikai vezetése pártjának 20-30%-os szavazati részesedését kudarc­ként fogta fel, s ennek következtében a párt centruma is hajlott a reformkörök véleményének elfogadására, miszerint a válasz­tási siker egy új párt megalakítását feltételezi. Az 1989. október 6-9. között lebonyolított Kongresszus '89 ezeknek az igények­nek megfelelően megszüntette azt a pártot, amely akkor még relatív többséget élvezett, de legalábbis egy második helyre mindenképpen esélyes volt, s létrehozta helyette az akkor még tagok nélküli Magyar Szocialista Pártot. E változtatás több szempontból is súlyos nehézségeket okozott a baloldalnak. Egyfelől azért, mert a politikai egyeztető tárgyalások során megalkotott új választójogi törvény egyértelműen a nagy, sőt, a legnagyobb pártoknak kedvezett, olyan választási rendszert alakítván ki, melyben a relatív többség abszolúttá változtatható. Másfelől az új párt nem rendelkezett sem tagsággal, sem meg­felelő számú aktivistával, s az ily módon létrejött politikai váku­umban ott is megjelentek az Ellenzéki Kerekasztalban tömörült pártok, ahol korábban nem működtek. Az új párt megszervezé­se ráadásul azt az érzetet keltette a politika iránt közömbösek számára, hogy a vezetés nem bízik saját kormányzóképessé­gében. Mindez közrejátszott abban, hogy az MSZP létrehozása a párt tekintélyének hanyatlását csak rövid időre állította meg. Ugyanakkor azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az ok­tóber 18-23. között lebonyolított közvélemény-kutatás még azt jelezte, hogy az MSZP több mint 30%-os szava­zatrészesedéssel az első helyen végez. Döntő fordulatot végül is a november 26-i népszavazás jelentett; s noha a köztár­sasági elnök megválasztási módjának kérdésében mindössze 6100 szavazattal veszített az MSZP álláspontja, ez is azt bizo­nyította a társadalom számára, hogy a párt már teljes mérték­ben elvesztette kontrollját a politikai folyamatok felett, s ez presztízsének soha nem látott zuhanásához vezetett. A nép­szavazást követő közvélemény-kutatás szerint az MSZP már csupán 7%-os támogatottságot élvezett, s ez ugyan december­ben 13-16%-ra emelkedett, ám a máig tisztázatlan Dunagate-botrány ismét a párt tekintélyének hanyatlásával járt, s támogatottságának mértéke folyamatosan tovább csökkent.

A választások előtti folyamatok vizsgálatát azonban nem korlátozhatjuk a régi MSZMP, illetőleg az MSZP politikai súlyá­nak alakulására. Azt is látnunk kell, hogy október és március között az ellenzéki pártok erőviszonyaiban is jelentős változá­sok történtek. 1989 nyarán ugyan minden időközi választáson az „egyesült ellenzék” győzött, de az ellenzéki pártok közül egyedül a Magyar Demokrata Fórum mutatott fel komoly ered­ményt, négy képviselőt juttatva a parlamentbe, más pártok az MSZMP-nél gyengébben szerepeltek. Ebben a helyzetben az SZDSZ és a FIDESZ számára úgy merült fel a kérdés, hogy vagy képesek egy éles kommunistaellenességre alapozott lát­ványos politikai akcióval szűk bázisukat kibővíteni, vagy margi­nális szereplői maradnak a politikai színtérnek. A két párt az előbbi utat választotta; már a politikai egyeztető tárgyalások zá­ródokumentumát sem írták alá, majd a hozzájuk kapcsolódó kisgazdák és szociáldemokraták támogatásával népszavazást erőszakoltak ki. A népszavazási sikert kihasználva az SZDSZ és a FIDESZ kitört politikai bezártságából, s fokozatosan mind­kettő nagy párttá vált. A népszavazási kampány során az MDF kétarcú politikát folytatott. A bojkott meghirdetésével élesen szembefordult az SZDSZ-el és a FIDESZ-szel, tulajdonképpeni célja azonban a Szocialista Párt lejáratása volt. Ezt a párt egyik szélsőséges teoretikusa, Csengey Dénes, egy évvel ké­sőbbi írásában el is ismerte. Mindamellett a népszavazási ku­darc nemcsak a Szocialista Pártnak, hanem az MDF-nek is ártott; a közvélemény-kutatási adatok az SZDSZ, a FIDESZ és a Kisgazdapárt előretörését jelezték, sőt a Dunagate-botrány után még azt a lehetőséget sem tartották kizártnak, hogy a két liberális párt választások nélkül is megszerzi a hatalmat. Az SZDSZ és a FIDESZ előretörése március elejéig tartott, ekkor azonban a március 15-i ünnepségekkel kapcsolatos viták és a marosvásárhelyi események, valamint az MDF egyre erősödő kommunistaellenes propagandája e folyamatot lefékezte, majd megfordította. A választás előtti utolsó két hétben az MDF is­mét vezető politikai erőnek látszott.

Mit értenél azon, hogy a liberális pártok esetleg választások nélkül is megsze­rezhették volna a hatalmai?

1989 novemberében már felmerült egy olyan elképzelés, hogy a nemzetközi pénzügyi szervezetek stabil, számukra megfelelő kormányt igényelnek, függetlenül attól, hogyan alakulnak a vá­lasztási eredmények. Ezt a gondolatot a nyilvánosság előtt Medgyessy Péter miniszterelnök-helyettes fogalmazta meg 1989. november 10-én, amikor arra utalt, hogy egy sajátos összetételű nemzeti kormányt kell alakítani, s a választások után is ennek kell gyakorolnia a hatalmat. E kormány, mely el­sősorban a központi állami szervekben dolgozó liberális beállí­tottságú hivatalnokokra kívánt támaszkodni, előnyös lehetett volna az SZDSZ számára is. Másrészt a két liberális párt hely­zetét a népszavazás után tovább erősítette a Dunagate-bot­rány, melyet e politikai erők robbantottak ki. E botrány hatására azt sem lehetett kizárni, hogy a kormány összeomlik, s az álta­lános politikai zavar közepette az SZDSZ és a FIDESZ veszi át a hatalmat. Azt, hogy 1990 januárjában, februárjában a háttér­ben milyen folyamatok zajlottak le, ma még kevéssé tudjuk. Biztos azonban, hogy Mark Palmer nagykövet visszahívása sú­lyosan érintette a liberálisokat, nyilvánvalóvá téve, hogy az MDF és más magyar politikai erők nem kívánják az amerikaiak által támogatott SZDSZ-FIDESZ érdekcsoport győzelmét.

1990. márciusában hogyan állt elő az az eredmény, amely májusban az új kor­mány megalakulásához vezetett?

1990. március 25-ón még nem született meg az az eredmény, amely a parlament végleges összetételét meghatározta, mert a szavazást két fordulóban bonyolították le. A magyar választási rendszer közismerten három elemből tevődik össze: az ország­gyűlési képviselőket részben egyéni választókerületben vá­lasztják, részben pedig területi, illetve országos listáról szerzik mandátumukat. A politikai egyeztető tárgyalások nyomán kiala­kult kompromisszum eredményeként, majd az országgyűlési döntés következtében, amely e kompromisszumon csekély mértékben változtatott, 176 egyéni választókerületet hoztak lét­re és 152 képviselő került volna be területi, további 58 pedig országos listáról a parlamentbe. A területi lista sajátosságai kö­vetkeztében azonban 32 mandátum „felcsúszott” az országos listára, így végeredményben erről összesen 90 képviselő került az országgyűlésbe. Az egyéni választókerületi rendszer a rela­tív többséget abszolúttá változtatja, s ezáltal a viszonylag legje­lentősebb politikai befolyással rendelkező párt a mandátumok akár kétharmadát, sőt háromnegyedét is megszerezheti. A lista alapvető sajátossága viszont az, hogy meglehetősen pontos képet ad a tényleges politikai tagozódásról, s a választók aka­ratnyilvánításának megfelelő összetételű testületet eredmé­nyez. A történelem paradoxona, hogy a tárgyalóküldöttségek közül leghatározottabban az MSZMP harcolt az egyéni válasz­tókerületi rendszerért, az ellenzéki pártok többsége pedig a lis­táért. A választásokon viszont kiderült, hogy az MSZMP helyébe lépő MSZP (egyetlen kivételtől eltekintve) egyéni vá­lasztókerületben nem tudott képviselői helyhez jutni, 33 mandá­tumából 32-t területi, illetve országos listáról szerzett. (Ugyanakkor azt is meg kell jegyeznünk, hogy a régi MSZMP tárgyalóküldöttsége két feltételezésből indult ki. Az egyik az volt, hogy a legnagyobb pártként vesz részt a választásokon ­ezt a Kongresszus '89 keresztülhúzta – a másik pedig az, hogy az ismert személyiségek nagy szerepet játszanak majd a választói magatartás alakításában. A választási eredmények azonban azt mutatták, hogy a személyiség, az ismertség – egy-két kivételtől eltekintve, mint például Németh Miklós vagy Czoma László – egyáltalán nem befolyásolta a szavazókat. Ezt bizonyítja egyfelől a független képviselőjelöltek igen gyenge szereplése, másfelől pedig a „méltóságteljes” emberek szerve­zeteként fellépő Hazafias Választási Koalíció tizenegyedik he­lyezése.)

A politikai tagoltságot tehát leginkább a területi listás ered­mények alapján tudjuk feltárni. A területi listán 24,73%-os sza­vazati részesedésével az MDF győzött, míg a második helyen a Szabad Demokraták Szövetsége végzett, 21,39%-os teljesít­ménnyel. A február végi közvélemény-kutatások szoros MDF-SZDSZ versenyt jeleztek, sőt, volt olyan vizsgálat is – bár ez az SZDSZ-szimpatizáns „Mediántól származott -, amely SZDSZ-győzelmet feltételezett. A választások előtt lebonyolított közvélemény-kutatások azt is sugallták, hogy a Független Kis­gazdapárt akár 20%-os eredményre is képes, ami a választá­sok megnyeréséhez is elegendő lehet. Ez a vélekedés nem igazolódott be, de a Független Kisgazdapárt – az előző évi vá­rakozástól eltérően – jól szerepelt, és 11,73%-os eredményé­vel a harmadik helyre került. Negyedik helyen végzett a Magyar Szocialista Párt, 10,89%-kal. Gyenge választási sze­replése egyenes következménye volt az előbb már említett eseményeknek, a pártkongresszusi határozatoknak, a népsza­vazási kudarcnak, illetőleg a Dunagate-botránynak. A gyenge eredményben azonban az is közrejátszott, hogy a párt vezetői szinte mindvégig reménykedtek a nemzeti centrummal, különö­sen az MDF-fel való együttműködésben, noha október után az MDF a Szocialista Párttól éppoly egyértelműen elzárkózott, mint a népszavazás kiskoalíciós pártjai. A választások megle­petésének tekintették a FIDESZ és a KDNP feltételezettnél jobb eredményét; a FIDESZ 8,95%-os eredménnyel lett ötödik, a KDNP pedig 6,46%-ossal hatodik. Ez utóbbi még szervezeti­leg sem épült ki a választásokig, az egyház azonban helyette­sítette a pártszervező munkát, sőt, azt is nyugodtan állíthatjuk, hogy a papok prédikációi sok helyen nagyobb befolyást gyako­roltak a pártok választási propagandájánál.

A területi listás eredmények elemzésekor nem állhatunk meg a parlamenti pártok helyzetének bemutatásánál. (A vá­lasztójogi törvény szerint az a párt, amely a területi listákon a szavazatok 4%-át sem érte el, csak egyénileg juttathat képvi­selőt a parlamentbe, s valamennyi területi listás, illetőleg orszá­gos mandátumától elesik.) Hetedik helyre került, 3,68%-kal a megújult MSZMP, amely az MSZP létrejöttét követően szerve­ződött újjá, s alakuló kongresszusát 1989 decemberében tartot­ta meg. (E párt, ahhoz képest, hogy néhány vezetője, s tagsága szervezte meg ismét, kielégítően szerepelt. Ha azon­ban azt nézzük, hogy elődpártja az ország legnagyobb politikai erejeként működött, választási teljesítményét rendkívül gyengé­nek kell tekintenünk.) Sokak számára meglepetésnek látszott a Magyarországi Szociáldemokrata Párt nyolcadik helyezése és 3,55%-os szavazati részesedése. Ez azért tűnt váratlannak, mert a szakirodalomban és a politikai közvéleményben egya­ránt feltételezték, hogy a magyar társadalom elfordult ugyan az ún. kommunista értékektől, de annál nagyobb a hajlama a szo­ciáldemokrata eszmék és értékek befogadására. A választási eredmények e feltételezést a legkevésbé sem igazolták. A köz­vélemény-kutatók, a politikusok és az újságírók meglepetésüket azzal próbálták palástolni, hogy az MSZDP gyenge választási eredményéért Petrasovits Anna politikai magatartását tették fe­lelőssé. Ez azonban a probléma nagyfokú leegyszerűsítésének tűnik. Az MSZDP ugyanis egy olyan nyugat-európai jobboldali szociáldemokrata irányvonalat követett, amely azokban az or­szágokban is, ahol hasonló beállítottságú pártok működnek, ugyanilyen mértékű támogatottsággal rendelkezik. (Ilyen ered­ményt tud felmutatni például az Olaszországi Szociáldemokrata Párt, valamint az 1970-es évek elején létrejött Luxemburgi Szo­ciáldemokrata Párt. Mindkét pártot, a Petrasovits Anna-féle MSZDP-hez hasonlóan, éles kommunistaellenesség és liberális gazdaságfilozófia jellemzi.) Még gyengébb eredményt ért el az Agrárszövetség, amelyet az egykori ellenzéki erők a régi MSZMP harmadik utódpártjának tekintettek. E párt a téesz-vezetőket és a mezőgazdasági nagyüzemekben dolgozó agrárér­telmiséget tömörítette. 3,13%-os szereplése többek között azzal is összefügg, hogy a városokban nem tudott igazán bá­zist szerezni, és Budapesten még listaállítással sem kísérlete­zett. Az országos listán induló pártok közül a 10-12. helyre a 2% alatti eredményt elért Vállalkozók Pártja és a Hazafias Vá­lasztási Koalíció, valamint az 1%-nál kevesebb szavazatot szerzett Magyar Néppárt került. Ez utóbbi választási eredmé­nye – tulajdonképpen nem igényelne elemzést. A Néppárt kép­viselte azonban Magyarországon az ún. harmadik utas erőket, melyek azt állították magukról, hogy politikai tevékenységüket 1945 előtt a jobboldal, 1945 után pedig a baloldal akadályozta. 1990-ben viszont sem a jobb-, sem a baloldal nem emelt for­mális, adminisztratív akadályokat ezen irányzat elé, ennek elle­nére történelmük leggyengébb választási eredményét érték el. Ezt aligha magyarázhatjuk kielégítően pusztán a párt gyenge szervezeti felépítésével, rossz propagandájával s anyagi esz­közeinek valóban igen alacsony szintjével, hiszen az MDF-en belül is éppen azok a képviselőjelöltek szerepeltek a legrosszabban, akik a Néppárthoz közelálló nép-nemzeti irányzatot követték. E politikusok, amennyiben a parlamentbe bekerültek, kizárólag listáról jutottak mandátumhoz. Mindez a harmadik utas álláspont rendkívül csekély támogatottságát jelzi.

A választási eredmények átfogó értékelése azonban szá­mos, politikai szempontból alapvető jelentőségű kérdésre nem ad igazán választ. Nem tudjuk ugyanis, hogy mely társadalmi rétegek támogatták az egyes pártokat, s így tulajdonképpen azt sem, hogy az adatok milyen politikai tagozódást fejeznek ki. Ennek feltárása a választási eredmények sokkal részletesebb, településsoros elemzését igényli, valamint azt, hogy a válasz­tási kutatást politikai és értékszociológiai vizsgálatokkal egé­szítsük ki. A választási eredmények kerületi bontásban történő elemzéséből azonban mégis levonhatunk bizonyos következte­téseket, mert az egyes megyék társadalmi összetétele és politi­kai hagyományai jelentősen különböznek egymástól. A pártok megyei szintű „választási” térképe ennek megfelelően valóban sajátos vonásokat mutat. A Magyar Demokrata Fórum elsősor­ban az ország középső és keleti megyéiben, a Dunántúlon Veszprém és Zala megyében, valamint sokak számára megle­petésként Budapesten ért el jó eredményt. A Szabad Demok­raták Szövetsége főként a nyugat-dunántúli megyékben, az ország legfejlettebb ipari régiójában szerepelt sikeresen, míg a Kisgazdapárt Dél-Magyarországon rendelkezik jelentős bázis­sal: az öt déli megyében, Baranyában, Somogyban, Bács-Kis­kunban, Békésben és Csongrádban a községi településeken a szavazatok 1/4-ét szerezték meg. A Magyar Szocialista Párt ki­elégítően szerepelt Budapesten, Borsod, Somogy és Hajdú-Bi­har megyében, viszont rendkívül gyenge eredményt ért el a Duna-Tisza közötti térségben, valamint a nyugati határszélen, különösen Vas és Győr-Sopron megyében. A Keresz­ténydemokrata Néppárt, amely öt megyében még listát sem tu­dott állítani, Észak-Magyarországon, Nógrád, Heves és Borsod-Abaúj-Zemplén megyében mutatott fel viszonylag jó eredményeket. Ez egyben azt is jelzi, hogy a falusi keresztény­nemzeti beállítottságú szavazókat az ország déli részén a Kis­gazdapárt, az északin pedig a KDNP vonzotta, a kelet-nyugati megosztottság mellett tehát egy észak-déli is érvényesül. A FI­DESZ viszonylag kiegyensúlyozottan szerepelt, de számos egyéni választókerületben nem indított jelöltet. Ez is közreját­szott abban, hogy kizárólag a soproni körzetben szerzett egyé­ni választókerületi mandátumot, ott viszont Szájer József Pozsgay Imrét győzte le.

A területi bontás mellett azt is érdemes megnézni, hogy a város-falu megoszlás milyen mértékben befolyásolja a válasz­tói magatartást. E szempontot figyelembe véve megállapíthat­juk, hogy az országban három tipikusan falusi párt működik. A megyei adatok város-falu bontásban történő vizsgálatakor ugyanis kiderül, hogy a Kisgazdapárt, a Kereszténydemokrata Néppárt, és az Agrárszövetség általában sokkal jobban szere­pelt a községi jogállású településeken, mint a városokban, a többi párt viszont inkább a nagyobb településeken ért el ered­ményeket. Figyelemre méltó, hogy a keresztény-nemzeti irány­zat vezető ereje, a Magyar Demokrata Fórum sem jutott el a kis falvakig; ezek egy részében még szervezeti egységei sem jöttek létre. A Kisgazdapárt viszont, noha a szokványos pa­raszti óvatosság következtében a nagy ellenzéki tömörülések közül legutolsóként szerveződött meg, a leggyorsabban építet­te ki a kisközségekig lefutó hálózatait, s ez döntő mértékben hozzájárult falusi sikeréhez. A régi MSZMP szétesése után vol­tak olyan térségek, amelyekben egyedüli politikai erőként a Kisgazdapárt működött.

Fel kell tenni azt a kérdést is, hogy a baloldal egésze ho­gyan szerepelt a választásokon. A kampány során a baloldalt az egykori ellenzéki erők az MSZMP négy utódpártjaként tá­madták, s ez az adott politikai helyzetben, a Kongresszus '89 után, rendkívül kedvezőtlen társadalmi hatást gyakorolt. A bal­oldalt sújtotta a már említett 4%-os választási határ is, amely eredetileg éppen az MSZMP érdekeit szolgálta volna. A törté­nelem paradoxona volt az is, hogy az egyes baloldali pártok saját hitelességüket a másiktól való elhatárolódással kívánták bizonyítani. Az MSZP állandóan arra törekedett, nehogy össze­keverjék előd-utód pártjával, az MSZMP-vel, s így az új MSZMP-nek a két párt közötti kapcsolat kialakítására irányuló kísérletei szükségszerűen meghiúsultak. Az Agrárszövetség, és az akkor még működő Hazafias Népfront keretében megszer­veződött Hazafias Választási Koalíció viszont oly módon kíván­ta képviselőjelöltjeinek pártállami múltját feledtetni, hogy a Szocialista Párttól határolódott el. Ezért, egyes kivételektől elte­kintve, a baloldali pártok között sehol sem jöttek létre választá­si szövetségek, s a szétforgácsoltság következtében a HVK, az Agrárszövetség és az MSZMP egyaránt a 4%-os határ alatt maradt. Arányos választási rendszer esetén a baloldal össze­sen 77 képviselőt juttatott volna a Parlamentbe, így azonban meg kellett elégednie az MSZP 33 és az Agrárszövetség egy képviselőjével. Az MSZMP szétesése és a választási rendszer – még a rendkívül gyenge márciusi támogatottságot is figye­lembe véve – csaknem félszáz képviselőtől fosztotta meg a magyarországi baloldalt.

A tavaszi választások eredményeit viszonylag sokan látták előre. Az volt a kérdés, hogy az MDF vagy az SZDSZ válik-e meghatározó kormányzati erő­vé. Milyen folyamatok játszódtak le március 25. és április 8. között? Miért módosultak látszólag lényegesen az erőviszonyok? Itt elsősorban Budapestre gondolok.

A kérdésben a válasz is benne rejlik, hiszen a megfogalmazás szerint az erőviszonyok látszólag módosultak. Valójában az áp­rilis 8-i eredményeket a március 25-iek már magukba foglalták, csak az SZDSZ és a FIDESZ vezetői ezt nem vették figyelem­be. Az első fordulóban ugyanis, ha az MDF és a KDNP szava­zatszámait összeadjuk, nyilvánvalóvá válik a keresztény nemzeti centrum jelöltjeinek győzelme a liberálisokkal szemben a fővárosban. Ez volt a helyzet vidéken is, elsősorban Nyugat-Magyarországon. Ezen túlmenően a keresztény irányzatú pár­tok eredményét javította az is, hogy az SZDSZ és a FIDESZ szavazóbázisa kevéssé fogott össze, a FIDESZ-re szavazók gyakran nem támogatták az SZDSZ jelöltjét, s fordított esetben sem mindig érvényesült a liberális szolidaritás. Végezetül az MDF helyzetét tovább erősítette, hogy az SZDSZ és a FIDESZ hangos antikommunista propagandájától megrettent szocialista párti, sőt esetenként MSZMP-szavazók egy része a második fordulóban – távolmaradás helyett -, kisebbik rosszként az MDF-et támogatta. Ezt egyértelműen kimutathatjuk Újpesten, a IX. kerületben, valamint Csepelen. Ez utóbbi helyeken a balol­dali erők azért harcoltak, hogy vezető liberális politikusok, mint például Tölgyessy Péter és Orbán Viktor, egyéni választókerü­letből ne jussanak be a parlamentbe. Nyilvánvaló volt ugyanak­kor, de a választók ezt nem vették figyelembe, hogy e támogatásért az MDF-től cserébe semmit sem kaphatnak. A baloldal politikai dezorientációját jelezte tehát ez a fejlemény is. A helyzetet egyébként az is bonyolította, hogy főleg a Tiszántúlon az SZDSZ és a Kisgazdapárt is választási szövetség létre­hozására törekedett. Noha a Kisgazdapárt országos vezetése az MDF-fel és a KDNP-vel próbált a második fordulóban együttműködni, Békés, Bács-Kiskun, Hajdú-Bihar és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében a kisgazda, illetőleg a sza­baddemokrata jelöltek egymás javára léptek vissza. Ez a választási szövetség azonban a gyakorlatban alig működött; a liberális orientációjú választópolgárok nem voltak hajlandóak a kisgazda jelölteket támogatni, sőt az is előfordult, hogy a visszaléptetett SZDSZ-FIDESZ-jelölt a kisgazdákkal szemben álló baloldali politikus támogatására szólította fel választóit. (Ennek eredményeként került a parlamentbe egyedüli agrárszövetségi jelöltként Vargáné Piros Ildikó, a Szabolcs-Szatmár-Bereg me­gyei 10-es választókerületből.)

A tavaszi választások igazán nagy szenzációval nem szolgáltak. Az őszi vá­lasztások eredménye viszont a politikai elemzők többségét is meglepte.

A tavaszi választások után csaknem az egész ország várta az új parlament, az új kormányzat tevékenységét. Nagyon sokan reménykedtek abban, hogy Magyarország a többpártrendszerű parlamenti berendezkedés hatására kijut a válságból, vagy leg­alábbis megkezdődik a válságból való kilábalás folyamata; a baloldal pedig politikai defenzívába szorult, amihez az MDF-SZDSZ paktum is hozzájárult. A baloldalon – nem indokolatla­nul – olyan hangulat alakult ki, hogy nincs tényleges cselekvési terük, és minden áramlatukkal szemben kemény, erőszakos, esetleg megtorló jellegű kormányzati fellépések várhatók. Ezt a vélekedést a kormánykoalíció számos prominens politikusának kijelentései is alátámasztották. Olyan helyzet alakult ki, mely­ben a kormánypártok elsöprő győzelmet értek volna el a helyi választásokon is, ha azokat június 8-ára írják ki, amikor a taná­csok mandátuma lejár. A három koalíciós párt azonban nem ezt a megoldást választotta. Annyira meg voltak győződve ar­ról, hogy az országban a keresztény nemzeti irányzat túlsúlyba került, hogy nem törekedtek helyzeti előnyük kihasználására, hanem azt tartották alapvető jelentőségű politikai kérdésnek, hogy ne tanácsi, hanem önkormányzati választásokat bonyolít­sanak le. Az új önkormányzati törvény elfogadása azonban időt igényelt, s ezért a parlament május 24-én 3 hónappal meg­hosszabbította a tanácsok mandátumát, amely így szeptember 8-án járt le. Ugyanakkor e pártok is érezték, hogy a Valutaalap nyomására mindenképpen meghozandó gazdasági megszorító intézkedések még a magyar társadalom tradícióinak leginkább megfelelő keresztény-nemzeti kormányzat presztízsét is ront­ják, s ezért az őszi választások mielőbbi megtartására töreked­tek. Pozícióikat azzal is erősíteni kívánták, hogy egy olyan választási törvényjavaslatot terjesztettek a parlament elé, amely az egyéni választókerületeket preferálta. Az ország­gyűlési választásokon ugyanis az MDF nagyarányú győzelmét az egyéni választókerületekben elért siker alapozta meg, s a kormányzat feltételezte, hogy az őszi választási eredmények lényegében a tavasziakhoz hasonlítanak majd, sőt, a keresz­tény nemzeti erők még szavazatokat is nyerhetnek. A választó­jogi törvény elfogadása azonban a képviselők 2/3-ának támogatását igényli, s ez lehetővé tette, hogy a három parla­menti ellenzéki párt jelentős módosításokat vezessen keresztül a tervezeten. E pártok kikényszerítették, hogy a polgármestert a tízezernél kisebb népességszámú településeken közvetlenül válasszák – a tervezetben kétezres létszámhatár szerepelt -, s azt is elérték, hogy az egyéni választókerületek helyett e tele­püléseken kislistás módszert alkalmazzanak, a többiek eseté­ben pedig 50-50% legyen az egyéni választókerületi és a listás mandátumok aránya. (Az eredeti elképzelés 2/3-1/3 megoszlást tartalmazott, az egyéni választókerületek szerepét azzal is növelve, hogy egy szavazatot kétszer számolnak el, vagyis a listára nem történt volna külön szavazás.)

A kormánypártok a nyári időszakban sajátos politikai ma­gatartást tanúsítottak; egyfelől többször is kísérletet tettek a keresztény-nemzeti társadalom alapvető intézményeinek helyreállítására, így például a kötelező hitoktatás bevezetésével próbálkoztak, a jelenleginél szigorúbb abortuszkorlátozást, ne­tán abortusztilalmat szerettek volna elérni, a Trianon-emlékmű visszaállítására törekedtek, s ekkor még – legalábbis a nyilvá­nosság előtt – az MDF is támogatta a kisgazdák eredeti föld­törvény-koncepcióját. Ugyanekkor vált egyértelművé az is, hogy a kormánypártok a leszámolást egy egységes koncepció, az ún. Justitia-terv keretében kívánják megvalósítani. A kor­mányzat azonban nagyon óvatosan járt el; mihelyt társadalmi ellenállást tapasztalt, visszahúzódott, és demokratikus szándé­kairól kívánta meggyőzni a közvéleményt. Ehhez az is hozzájá­rult, hogy a koalícióra ezekben az ügyekben is bizonyos fokú külföldi nyomás nehezedett, hiszen Nyugaton a kapitalizmus, nem pedig a Horthy-rendszer restaurációját kívánták elérni. Ez az óvatos politika az MDF belső megosztottságával is össze­függött; a nemzeti liberális áramlat ugyanis ellenezte a túlzot­tan konzervatív elképzeléseket. A felemás lépések ugyanakkor mind a jobboldalt, mind a centrumot és a baloldalt kiábrándítot­ták, a kormány népszerűsége érezhetően csökkent. A kisgaz­dák és az MDF populista politikusai érezték, hogy a helyi választások előtt eredményeket kell felmutatni, s ezért arra tö­rekedtek, hogy a parlament augusztus 20-a előtt döntsön a földtulajdonviszonyok 47-es alapon történő rendezéséről. Ami­kor ennek lehetetlensége kiderült (amihez az is hozzájárult, hogy az önkormányzati és az önkormányzati választási tör­vényjavaslatok vitája egyszerűen elvette az időt más terveze­tek megtárgyalása elől), a kisgazdák támadásba próbáltak lendülni, országos megmozdulásokkal jelezve földosztási igé­nyeiket. Ezt azonban a Kisgazdapárt kormányban ülő képvise­lői – a miniszterelnök nyomására – megakadályozták, s ugyanakkor az MDF populista szárnya is visszaszorult; így a helyi tanácsi és termelőszövetkezeti vezetőkkel való közvetlen konfrontáció elmaradt. Ily módon ez utóbbiaknak lehetőségük nyílt arra, hogy a tavaszi vereség sokkhatásait kiheverjék, a rendszerváltást politikailag túléljék. A gazdasági stagnálás, va­lamint a baloldali és mérsékelt beállítottságú választópolgárok kiábrándulása a jobbra tartó MDF-ből már jelezte, hogy a nagy­városokban a helyi választásokon a kormánypártok nem érnek el igazán jó eredményeket. Ugyanakkor fenyegetett az a ve­szély, hogy falusi szervezettségük és a választási rendszer sa­játosságai miatt a Kisgazdapárt fölényesen győz a tízezernél alacsonyabb népességszámú településeken. Amikor a válasz­tási kampány megkezdődött és lezajlott a jelöltállítás, mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a pártok közül a falusi térsé­gekben valóban a Kisgazdapárt a legerősebb szervezett politi­kai erő. Az adatok azonban azt is jelezték, hogy a legtöbb polgármester, illetőleg helyi képviselőjelölt a községekben a függetlenek közül került ki, s ez már megkérdőjelezte a kisgaz­dák egyértelmű túlsúlyát.

Szerinted végül is milyen eredmények születtek az őszi önkormányzati válasz­tásokon?

Az eredmények értékelése komoly nehézségekbe ütközik, amit a választási rendszer bonyolultsága idéz elő. Az első forduló­ban – annak ellenére, hogy a törvény az érvényességet, csu­pán 40%-os részvételhez kötötte – a 162 tízezer főnél nagyobb népességszámú település közül a szavazás csak 13 egység­ben volt érvényes. A többi településen viszont az első forduló általában sikeresnek bizonyult, ami azt bizonyítja, hogy az ön­kormányzati választások a falvakban sokkal nagyobb érdeklő­dést váltottak ki, mint a városokban. A polgármesteri és a kislistás választások a függetlenek nagyarányú győzelmét hoz­ták – amennyiben ezekről mint csoportról egyáltalán beszólni lehet, hiszen a „független” igen sokféle alapállású embert takar -, míg a pártok közül a várakozásoknak megfelelően a Kisgaz­dapárt került az első helyre. A nagy meglepetést az MDF gyen­ge választási eredménye okozta; a városokban a liberálisok, a községekben a függetlenek és a kisgazdák előzték meg a Fó­rum jelöltjeit. A második fordulóban tovább csökkent a részvé­tel, 40,16%-ról 28,94%-ra esett vissza. Alsó határ nem lévén, ez is elegendőnek bizonyult a képviselőtestületek és a polgár­mesterek megválasztására.

Amennyiben a megszerzett polgármesteri helyeket, vala­mint a kislistás, az egyéni választókerületi és a listás mandátu­mokat összeadjuk, első helyen a Szabad Demokraták Szövetsége végzett, második helyre a Független Kisgazdapárt került, és a tavaszi választások nyertese, az MDF, csupán a harmadik helyet foglalta el. Negyedik helyezést ért el a KDNP s ötödiket a FIDESZ, amely kiemelkedő nagyvárosi eredmé­nyét igen gyenge községi szerepléssel társította. A Magyar Szocialista Párt hatodik lett, a hetedik helyre az Agrárszövet­ség került, amely a választási rendszer sajátosságai folytán a községekben érvényesíteni tudta viszonylagos befolyását. Elő­retört a Vállalkozók Pártja; a tízedik helyről a nyolcadikra jött fel. Tovább csúszott lefelé az MSZMP, és megsemmisítő vere­séget szenvedett a Magyarországi Szociáldemokrata Párt. A baloldali pártok gyengülését viszont ellensúlyozta, hogy szá­mos független jelöltet az MSZP, illetőleg az MSZMP támoga­tott, sőt, ezek egy része a választás idején is e pártok valamelyikének tagja volt. Más függetlenek viszont – s az érté­kelés során ezt sem hagyhatjuk figyelmen kívül – a kisgazdák támogatását élvezték.

A bonyolult választási rendszer miatt a politikai tagoltságot csak a fővárosi közgyűlés választási eredményei alapján lehet igazán feltérképezni. A budapesti listán az első, még érvényte­len fordulóban az SZDSZ került az első helyre, az MDF pedig, tavaszi teljesítményéhez képest 3,5%-ot vesztve, a második helyre szorult. Az október 14-i fordulóban az SZDSZ tovább erősödött, s az MDF is növelte szavazatainak számát; április 8-ához hasonlóan a kereszténydemokraták és kisebb mértékben a kisgazdák hívei az MDF-re szavaztak. A második fordulóban 34,68%-ot ért el az SZDSZ, 27,35%-ot az MDF, 18,16%-kal a harmadik helyre került a FIDESZ, az MSZP pedig 7,25%-os szavazati részesedéssel a negyedik lett, ami az országgyűlési választásokhoz képest igen komoly visszaesést jelentett. Az ötödik helyet a Kereszténydemokrata Néppárt foglalta el 5% alatti eredménnyel. Gyengébb szereplésében döntően közreját­szott az, hogy a második fordulóban – amint erre előbb utaltam – szavazóbázisának egy része az MDF-et támogatta. A hatodik helyen végzett MSZMP már nem érte el a 4%-os határt, s így nem küldhetett képviselőket a fővárosi közgyűlésbe. Budapes­ten megsemmisítő vereséget szenvedtek a kisgazdák, szava­zóbázisuk csaknem 80%-át elvesztették. A szociáldemokrata szavazatok száma – ezt csak érdekességként jegyzem meg – 37.000-ről 3.000-re esett vissza. Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a választáson nagyarányú relatív győzelmet szer­zett SZDSZ is csaknem 100 ezer támogatót vesztett, és a sza­vazati részesedését leginkább növelő FIDESZ bázisa is több mint 20 ezerrel csökkent.

A politikai közömbösség növekedését nem csupán a pár­tok magatartására vezethetjük vissza. A szeptemberi, októberi választások már azt jelzik, hogy a magyar társadalom széles rétegei rádöbbentek arra: az államszocialista kísérlet megbu­kott, a helyébe lépő restauráció, rekapitalizáció viszont a társadalom túlnyomó többségének életszínvonal- és egyéb problémáit nem tudja megoldani, sőt, számukra a teljes el­szegényedést, a tömeges proletarizálódási jelentheti. Egyes közvélemény-kutatási adatok azt mutatják, hogy a ma­gyar társadalom jelentős része sem kapitalizmust, sem szocializmust nem akar, hanem egy olyan berendezkedést igényel, amelyben „meg tud élni”. Ez jelenik meg a pártoktól való függetlenedés szándékában, a pártpolitika elvetésében is, hiszen ma minden párt a privatizációt, illetőleg a reprivatizációt hirdeti, az MSZMP-t pedig az államszocialista berendezkedés­sel azonosítják. A pártoktól való függetlenedés szándéka tehát véleményem szerint nem egyszerűen a pártok helytelen, a vá­lasztókat riasztó taktikai magatartásából következik, hanem an­nak felismerését jelzi, hogy a többpártrendszerű formális demokrácia bevezetése és a tőkés piacgazdasághoz való visszafordulás, ha az egyéni szabadságjogok oldaláról bizo­nyos fokú előrelépésnek látszik is, a társadalom jó része szá­mára csak egy letűntnek vélt rendszer ellentmondásainak visszahozatalát jelenti. Ám abban, hogy az államszocializmus és a kapitalista restauráció helyett a történelem egy demokrati­kus, szocialista alternatívát is kínál, a társadalomnak csupán igen kis töredéke reménykedik.

Dolgozatvázlatomban az elmúlt évtized egyik meghatározó tár­sadalomtudományi vonulatához fűzök megjegyzéseket. A mo­dernizációs elméleteket kettős értelemben fogom fel: egyrészt mint szaktudományos teljesítményeket, másrészt mint ideológi­át. E két szempont természetesen nem választható el egymás­tól szigorúan, de bizonyos hangsúlyok érvényesíthetők. Jelen írásomban elsősorban ideológiakritikai, módszertani megközelí­tést alkalmazok, miközben nem vonom kétségbe a vizsgált el­méletek szakmai színvonalát. Sőt! A modernizációs elmélet bizonyos értelemben annak a szellemi-társadalomkritikai tevé­kenységnek a csúcsvonulata, amely a reformgondolkodástól a rendszerváltás igenléséig ívelt a nyolcvanas években. Éppen ezért nem tanulság nélkül való, ha – terjedelmi okokból a szo­kásos hivatkozásokat mellőzve – megvizsgáljuk ezen elmé­letiek) néhány explicit vagy lappangó metodológiai, illetve tartalmi problémáját.

I. A modernizációs elmélet eredetileg – a nyugati szak­irodalomban – a fejlettség és elmaradottság mibenlétét vizsgálta. Születésekor a fogalom vitathatatlanul ér­tékhangsúlyos volt, és a nyugati iparosítás, valamint az angolszász demokráciák intézményi feltételeit kínálta min­taként a világ egyéb térségei számára. A modernizációs ideológia az ismétlési paradigmán (Ágh) nyugodott, amely a nyugati életmóddal és fejlettségi szinttel kecsegtetett belátható időn belül – a minta elfogadása és követése esetén. Az így fel­fogott sikeres modernizációnak két szigorú feltétele volt: a kö­vető társadalom fogadja, igényelje a felkínált mintát, és legyen képes megvalósítására.

Az elméletet – és a hátterében meghúzódó gyakorlatias politikai, üzleti aspirációkat – a hetvenes évek végéig számos kudarc érte, ezért vonzereje a nyugati társadalomtudósok köré­ben csökkent. A kudarcok mindenekelőtt az előbb említett két szigorú feltételre (hajlandóság és képesség), pontosabban ezek hiányára vezethetők vissza, és három területen voltak lát­ványosak. 1. A harmadik világ országainak zömében a westernizációs kísérlet fokozta a szervetlen és egyenlőtlen fejlődés árnyoldalait. Nőtt a bizalmatlanság a fejlett régió kínálta megol­dásokkal szemben, felerősödtek a törzsi-nacionalista, konzer­vatív-tekintélyuralmi ideológiák és mozgalmak. A szórványos gazdasági sikerek politikai elnyomással és különleges tőke­képződési feltételekkel kapcsolódtak össze, tehát az elmélet szá­mára sem kívánatosak, sem kellően általánosíthatók nem voltak. 2. Az európai államszocialista rendszerek – ekkor még – fenntartották egy nem kapitalista modernizáció elvi és gya­korlati lehetőségét. E rendszerek puszta léte vitathatóvá tette a modernizáció unilineáris felfogását, 3. Az a benyomásom, hogy a modernizációs ideológiát a legsúlyosabb vereség éppen „sa­ját pályáján” érte. A fejlett régió korábbi fejlődési íve megtört (és itt nem a növekedési ütemek lassulása a legfontosabb tény). A Nyugat társadalmi-gazdasági rendszereinek mind több pontja bizonyult sebezhetőnek. Alternatív társadalomszervező elvek, posztmodern ideológiák és értékek törnek maguknak utat, amelyek nem illeszthetők a tőke alapvetően hierarchikus rendszerébe (Szabó A. Gy., Vámos, Tütő). Szimbolikus értékű jelzésnek tekinthetjük a Római Klub fellépését is ebben az időszakban.

II. A társadalomtörténeti és elméleti fejlődés paradoxona: miközben Nyugaton az elbizakodott „példamutatás” időszakát a hetvenes-nyolcvanas években a visszafogottabb, kritikusabb önvizsgálat kora váltotta fel, addig a hazai (és általában a ke­let-európai) társadalomtudományokban a modernizációs elmé­letek éppen virágkorukat élték. Mi tette alkalmassá ezt a megközelítést, hogy ilyen fáziskéséssel is a válságba jutó ál­lamszocializmus uralkodó kritikai elméletévé szerveződjön? Mi­lyen funkciók megoldására volt képes, és hol vannak elméleti-módszertani korlátai?

Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy a „modernizációs el­mélet” kifejezés olyan gyűjtőfogalom, amely egymással lazán érintkező, gyakran egymással is vitában álló felfogásokat sorol együvé. Ezért indokolt a kifejezés többes számú használata is. Összetartozásukat a vizsgált problémák, az érvényesített (nyílt vagy rejtett) értékek és módszerek kapcsolata biztosítja, a tu­dományos paradigma kuhni értelmében.

A modernizációs elmélet – mint paradigma – az állam­szocialista ideológia paradigmáját szorította ki az értelmiségi közgondolkodásban az államszocializmus felbomlásának idő­szakában. Valójában már korábban is létezett egy ideológiai űr, nagyjából a hruscsovizmus bukásától kezdődően. Az ideológiai űr egyetlen társadalomban sem lehet tartós. Kezdetben ezt a teret egy sajátos ökonomista pragmatizmus foglalta el, de ez különböző okok folytán, alkalmatlan volt a szellemi értékinteg­ráció megvalósítására. A modernizációs elmélet viszont – kellő adaptáció esetén – alkalmas volt arra, hogy egybefűzze az ad­dig szétszórt kritikai és reformelemeket, és az ilyen törekvések háttér ideológiájául szolgáljon. A modernizációs elmélet vég­eredményben inkognitóban folytatott küzdelem volt a polgáro­sodásért (kapitalizálódásért). E folyamat során persze egyre kevesebb inkognitóra volt szükség, egymás után hullottak le a különféle államszocialista „fátylak” (kinek-kinek szemérmessé­ge és elszántsága szerint), és a folyamat végeredményeként ott állt a meztelen igazság: a modernizációs elmélet az ál­lamszocializmusból az államkapitalizmusba való átmenet válságtudata és programja.

Megítélésem szerint mindenekelőtt a következők miatt vált alkalmassá e funkció betöltésére:

1. Magyarországon sokáig megoldatlan volt a különféle kri­tikai szaktudományok (politológia, szociológia, közgazdaság­tan, jogtudomány stb.) eredményeinek összekapcsolása úgy, hogy azok egymás következtetéseit erősítsék. Ez az elmélet le­hetővé tette, hogy most minden irányból dokumentálódjék egy „modernizációs zsákutca” (Lengyel), és a kiútra többé-kevésbé összhangban álló javaslatok szülessenek (lásd pl. a Fordulat és reform vagy Bihari: Reform és demokrácia című írásokat, il­letve a Beszélő „Társadalmi szerződés” című különszámát).

2. A modernizációs ideológia fogalmi apparátusa úgy épül fel, hogy az általa kívánatosnak tartott társadalomfejlődési irá­nyokat egyetemes, összemberi fejlődési irányként tünteti fel. Kikapcsolja az érdekküzdelmek racionális szociológiai tartal­mát, látszólag értéksemleges, rendszersemleges kifejezések­hez köti programját. E nyelvi redukcióval leválik az állami ideológiáról, majd megtisztított fogalmai megemelésével és ér­tékfogalmakhoz kapcsolásával fölébe kerekedik. (Lásd a piac, privatizálás, autonómia, függetlenség, szabadságjogok stb. fo­galmainak karrierjét a nyolcvanas évek végén.)

3. A modernizációs ideológia a szakmai érvelések laza­ságát, pongyolaságát helyenként képes volt hangulati ele­mekkel vagy egyszerű „rámutatással” pótolni. A Nyugatra való puszta hivatkozás a közgondolkodás jelentős része számára elégséges és meggyőző, és mindenekelőtt nem igényel komoly szellemi erőfeszítéseket. E gondolkodásbeli restség kihaszná­lása tudományetikailag vitatható ugyan, de kétségtelenül hatá­sos és eredményes módszer, ami a westernizációs felfogás esélyeit növelte. A fenntartás nélküli westernizáció veszélyeire viszonylag kevesen hívták fel a figyelmet (pl. Csepeli, Papp Zs.).

4. A modernizációs elmélet hazai változata intenzív államtalanítási (állampárttalanítási) programot hirdetett, és olyan ér­tékeket hangoztatott, amelyekhez a politikai nyomás alól szabadulni akaró értelmiség jelentős része vonzódott. A politi­kai (és egyéb) piacok olyan újraelosztását ígérte, ahol a hagyo­mányos káderértelmiséggel szemben a többi értelmiségi csoport is nagyobb eséllyel indulhat harcba a „zsákmány” meg­szerzéséért.

A modernizációs elmélet átmeneti hazai sikerességével kapcsolatban egy sajnálatos paradoxonra is fel kell hívnunk a figyelmet. Hosszú történelmi tapasztalatok mutatják, hogy egy társadalmi ideológia elterjedtsége, elfogadottsága nálunk (és különböző mértékben feltehetően másutt is) nincs arányban az adott ideológia szakmai megalapozottságával. Konkrétan, eb­ben az esetben: a modernizációs felfogás színvonalas, értékes szakmai teljesítményeken alapult, de „nem ezért szerették”, nem ezért hódított teret szélesebb körökben.

III. A modernizációs elmélet végül is a korábban népszerű, majd háttérbe szoruló konvergencia-tétel újrafogalmazásának bizonyult, mégpedig annak erősebb változatában, amely nem is annyira a két társadalmi rendszer közeledését mondta ki, mint inkább az államszocializmus átalakulását polgári társada­lommá. Ezért teljesen logikus, hogy – az események forgata­gában – a modernizációs elmélet bizonyos irányzatai átnőttek a rendszerváltás ideológiájává. Meg kell mondani, hogy ez a metamorfózis nem tett jót az elmélet tudományos színvonalá­nak. A rendszerváltás alkalmanként barbár eufóriájának hangu­lati nyomása alatt sokkal laposabb megnyilatkozások születtek e tárgyban, mint korábban. (A jobb ízlésűek persze távol ma­radtak ettől, és ma már néhány vonatkozásban a korai csömör jelei is mutatkoznak.) Éppen a rendszerváltás során bizonyoso­dott be ugyanis a modernizációs elmélet Közép- (Kelet-)Európára adaptált változatának egyik szerkezeti fogyatékossága: míg a rendszerkritikai elemei markánsak és színvonalasak, ad­dig a terápia-rész fantáziátlanabb és önkényesebb. Utolsó megjegyzéseimmel ezt az ellentmondást igyekszem néhány vonatkozásban kibontani:

1. Az elmélet nem tudta kellően specifikálni a moderni­zációs folyamat regionális formáját. Ezért állandóan ingado­zott e folyamat előrehaladása mértékének megállapításában. A kelet- (közép-)európai modernizáció specifikumainak megérté­sében az institucionalista felfogás jutott a legmesszebb. Egyes képviselői (pl. Lengyel) a fogyasztáson keresztüli moderni­zálás tétele révén lényeges összefüggéseket mutattak ki. (E té­tel segítségével sikerült konkretizálni azt a sajátos regionális fejlődési utat, ahol, minthogy nincs mód a tőke tömeges felhal­mozására, a viszonylagos modernizálódás, polgárosodás a fo­gyasztási szokásokon keresztül tör utat magának. Ez a folyamat a neki megfelelő különleges magatartásokat és félle­gális „intézményeket” alakított ki a civil szférában, termé­szetesen a legális államszocialista intézmények nyomása alatt.) Különböző okokból azonban ebből nem (nem ebből) nőtt ki egy alternatív modernizálási elmélet.

2. Az alternativitás hiánya általában is módszertani gyengéje a modernizációs felfogásnak. Túl sok standard normatív elemből épül fel, aminek az a következménye, hogy a modernizáció egyik lehetséges – és hosszú távon vitathatóan sikeres – útját tüntetik fel a modernizáció útjának általában.

3. A modernizációs elmélet túl nagy hangsúlyt fektetett a társadalmi részrendszerek öntörvényűségének kimutatá­sára és biztosítására, így elsikkadtak egy makroszintű össze-hangolódás szempontjai. E kérdésben teljesen jogos C. Offe kritikája: a modern társadalom minden részrendszeréből repü­lőgépek startolnak, mielőtt még a célrepülőterek leszállópályáit megfelelő állapotba hozták volna. Magam is úgy vélem, hogy a XX. (és a leendő XXI.) századi modern rendszerek vizsgálata termékenyebb, ha al- és részrendszereik közös működési elve­ire koncentrálunk. Ugyanez érvényes a kívánatos társadalmi rendezőelvekre is. Jelenleg a társadalmi tevékenységek össze-hangolódásával kapcsolatos problémák legalább három síkon merülnek fel. Meg kell oldani a mikro- és mezoszféra (egyének, családok, kisközösségek, települések, gazdasági szervezetek stb.) egységeinek olyan koordinálását, ahol szabadságuk ga­rantálása nem egymás ellen mozgósítja erőiket, hanem egy­más kiteljesedése javára is. Mozgásformát kell találni az összállami szinten jelentkező konfliktusok kezelésére. Végül, de nem utolsósorban internacionális koordináció szükséges azoknak a globális problémáknak tekintetében, amelyek túllé­pik a nemzeti (állami) kereteket, és már ma, illetve a közeljövő­ben világméretű katasztrófával fenyegetnek. (A többszáz milliós éhező népesség a Földön enyhén szólva világbotrány és permanens katasztrófa.)

4. A modernizációs elmélet a nyolcvanas évek során végig nem tudta egyértelműen tisztázni, hogy a hazai modernizációt a szocializmuson belül értelmezi-e, vagy a szocializmust úgy fogja fel, mint az általános modernizáció kezdetleges, esetle­ges szakaszát, formáját. Az ebbeli bizonytalanság és kétértel­mű megnyilatkozások ahhoz vezettek, hogy jelenleg a formációelméletileg értelmezett szocializmuson belüli moderni­záció csak marginális elméleti perspektíva.

5. Az elméletnek csak látszólag és átmenetileg sikerült ideológiamentesnek feltűnnie. Hiszen fogalmai – alaposabb vizsgálat esetén – szintén ideologisztikusnak, prekoncipiáltnak bizonyulnak. Nyilvánvaló, hogy a munkaadó (sic!) és munka­vállaló (sic!) fogalompár egészen más konnotációkat és érték­tartalmakat sugall, mint a tőkés és bérmunkás fogalompár, holott ugyanarra a társadalmi tényállásra reflektálnak.

6. A modernizációs elmélet bizonyos áramlatain napjainkra beteljesedett egy sajátos Murphy-törvény: ha javítani kezdesz egy struktúrát, egy darabig nincs hatása; amikor hatásos, már nem az a struktúra.

Összefoglalás és következtetés: a hazai társadalom­tudományoknak meg kell találniuk a maguk válaszait azokra a kérdésekre, amelyek megoldására ma a „posztmodern” világ­kép ajánlkozik, mivel a modernizációs elmélet és származékai egy túlérett társadalom ideológiáját testesítik meg.