A gazdasági reformtól a kapitalizmus restaurációjáig – Kelet-Európa átalakulásának gazdasági háttere

Noha ma a legnagyobb figyelem Kelet-Európa politikai válto­zásaira irányul, mégis a gazdaság volt az, ami a legnagyobb változásokon ment át. Hónapok vagy hetek alatt feladták a gaz­dasági folyamatok feletti – általában parancsgazdaságnak ne­vezett – politikai ellenőrzést, és egy nagyon nyers típusú piac­gazdasággal váltották fel a korábbi rendszert.

A politikai irányításról a gazdaságira való áttérésnek, amely ma az összes kelet-európai KGST-országban végbemegy, bel­ső és világgazdasági okai is voltak.

a) A kelet-európai KGST-országokon belüli okok

Az 1950-60-as évek időszaka az extenzív növekedés korszaka volt. A szocializmus a gazdasági protekcionizmus eszköze­ként funkcionált, amely lehetővé tette a kelet-európai orszá­goknak (melyek közül a legtöbb agrárjellegű periféria volt, ke­vés fejlett iparral, néhányat közülük pedig komolyan érintettek a háborús károk is), hogy kiépítsék nemzeti iparukat. A nem­kapitalista fejlődés általános stratégiájának megfelelően a leg­nagyobb gondot a nehézipar fejlesztésére fordították. Az 1960-as évek végére ez a típusú fellendülés és felzárkózó iparosítás elérte lehetőségeinek határait. A szovjet/kelet-európai típusú gazdasághoz hozzátartozott az innováció hiánya. Ez a pa­rancsgazdasági típusú struktúra következménye volt, amely csak a tervcélok által kitűzött extenzív növekedést tette le­hetővé, de nem bátorította a kompetitív jellegű technológiai haladást. Az állami tulajdonban lévő – a vezetésben való ön­kormányzati részvételre a dolgozóknak jogot nem adó – válla­latokkal való személyes azonosulás hiánya, párosulva az ösz­tönzők hiányával, a munkahelyhez való élethossziglani jogosult­sággal, alacsonyabb minőséghez, a hatékonyság hiányához és pazarláshoz vezetett. Láthatóvá vált, hogy mindaz, amire egy modern versenyképes ipar kifejlődéséhez szükség lenne, nem teremthető meg többé a szocialista gazdaságok keretén belül. A növekedés folytatódása érdekében szükségessé váltak a vál­tozások. Nevezetesen: 1. Az intenzív típusú növekedésnek fel­tételévé vált a technológiai innováció, és különösen a legmo­dernebb, új technológiák felhasználása; 2. A nehézipari jellegű növekedésről át kellett térni azoknak a bonyolultabb eljárásokat igénylő iparágaknak a fejlesztésére, amelyek a beruházási ja­vakra valamint a több és jobb fogyasztási cikkre irányuló ke­resletet elégítik ki.

Az ipari növekedés céljait és annak standardjait, hogy mi tekinthető versenyképesnek, természetesen a Nyugat szabta meg. Azonban ezeket a standardokat olyan szocia­lista kormányzatok vették át, amelyek makacsul állították: a szocializmusban ezeket a célokat olyan módon fogják el­érni, amely nem csak a gazdag rétegek és a középosztá­lyok, hanem az egész dolgozó népesség életszínvonalának emelését szolgálja.

Abból a célból, hogy az 1971-ben elkezdődött gazdasági modernizációt és az életszínvonal emelését folytathassák, min­den kelet-európai ország megpróbált nyugati hitelekhez jutni, hogy technológiákat valamint gépeket és bizonyos fogyasztói javakat importálhassanak. Mivel a COCOM-előírások tiltották a stratégiai fontosságú technológiák Keletre való exportálását, pénzre volt szükségük ahhoz is, hogy ezeket a technológiákat maguk fejlesszék ki. A nyugati cégekkel való együttműködést kezdték úgy tekinteni, mint a nyugati technológiák Keletre való juttatásának egyik eszközét. Számos Harmadik Világbeli or­szághoz hasonlóan a kelet-európai kormányzatok is magas mi­nőségű áruik nyugati exportjának növelésével kívánták vissza­fizetni a hiteleket. Ez azonban lehetetlennek bizonyult, és he­lyette kénytelenek voltak ismét külföldi kölcsönöket felvenni.

1971-től kezdve az összes kelet-európai ország külföldi adósságai folyamatosan növekedtek. (Lásd az 1. táblázatot a függelékben.)

Ugyanebben az időszakban ezek az országok bővíteni kezdték a Nyugathoz, különösen Nyugat-Európához fűződő ke­reskedelmi kapcsolataikat. Hogy a krónikus külkereskedelmi deficitet (amely a 60-as, 70-es éveket jellemezte) valamint az iparosodott Nyugatra irányuló exportjuk kedvezőtlen áruössze­tételét kompenzálják, Kelet-Európa országai a Dél fejlődő or­szágaival folytatott kereskedelemből igyekeztek többletre szert tenni. (Lásd erről a Függelékben a 2., 3. és 4. táblázatot a kelet-nyugati kereskedelem alakulásáról.)

A Nyugat felé való gazdasági nyitás összekapcsolódott számos belső gazdasági reformmal. A késői 1960-as és az 1970-es évek korszakát ezért joggal nevezhetjük a „reformszo­cializmus” korszakának.

Reformokat minden kelet-európai országban bevezettek. Az ipari kapacitásnak és az illető ország gazdaságpolitikájának megfelelően azonban a reformok arányai és üteme az egyes országokban különböztek. Általánosságban a reformok a követ­kezőket ölelték fel:

• a Nyugattal való gazdasági együttműködés megnöveke­dett lehetőségeinek (a kelet-nyugati kereskedelem növekedése, közös vállalkozások, nyugati hitelek) kiaknázása;
• nagyobb hatékonyság elérése a szocialista tervezésben, az ösztönzők növelése révén;
• kísérletek saját új technológiák kifejlesztésére (tekintettel a nyugati bojkottra);
• kísérlet a növekedés erőforrásainak az új, exportorientált szektorokba való átirányítására;
• az idegenforgalom fejlesztése, az országnak a nyugati turizmus előtti megnyitása;
• a fogyasztási javak kínálatának bővítése a fogyasztói ja­vak termelésének preferálása valamint (hitelekből finanszírozott) import révén;
• a kisméretű magánvállalkozás és/vagy a munkahelyen kívüli másodállás révén szerezhető jövedelem lehetőségeinek bővítése.

Mindezeket a reformokat felülről, a kommunista párt vezető szerepe által meghatározott politikai kereteken belül vezették be. Ezek a reformok gazdasági kényszerűségekre adott vála­szok voltak. De ahhoz, hogy megvalósítsák őket egy olyan rend­szerben, amely a gazdasági folyamatokat politikai irányítás alá helyezte, szükséges volt, hogy politikai döntés eredményeként szülessenek meg. A reformerek feltételezték, hogy a (gazdasá­gi) reformfolyamat feletti politikai ellenőrzés a párt- és állami bürokrácia kezében marad. A politikában való részvétel helyett az embereknek felkínálták a (hitelekből finanszírozott) fogyasz­tás lehetőségét. Úgy tűnt, a „kommunizmus” fogyasztásra ori­entált arcot ölt, hogy kárpótolja alattvalóit a politikai életben való részvétel lehetőségének hiányáért. A nép többsége tudta érté­kelni a „gulyáskommunizmust”. A reform a politikai pluralizmust általában nem foglalta magába.

A reformkommunizmus, vagy „kommunista reform” legjobb és legmesszebbre eljutó példája Magyarország volt, Kádár Já­nos uralma alatt. Az iparosodott Nyugatra irányuló export a hét­szeresére, az import a hatszorosára növekedett 1970 és 1987 között. A turizmust fejlesztették, hogy az országba vonzzák a keményvalutát. A vízum- és utazási szabályokon könnyítettek, lehetővé tették és bátorították a nyugati tőkeberuházásokat az országban, 1972 óta vegyes vállalatok formájában. Nyugati hi­telekkel finanszírozták a hazai alapokon folyó technológiai ku­tatást és fejlesztést, de az életszínvonal növelése érdekében a nyugati fogyasztási javak importját is. Tolerálták és bátorították a kisvállalkozásokat, az állami vállalati lehetőségek magán­termelésre való kihasználását, ami növelte a vásárlóerőt és ezzel új ösztönzést jelentett a munkásoknak.

Ha megnézzük az itt következő vázlatos sémát a kommu­nista reformokról, akkor nyilvánvaló, hogy Magyarország jutott a reformok terén a legmesszebb, teljesítve a reform összes le­hetséges követelményét. A történelem iróniájaként ez az előőrs szerep nem párosult Magyarországnak a KGST-n belüli vezető szerepével. Nem kapcsolódott össze egy erős, piacra orientált, a kormányzatra nyomást gyakorló legális ellenzék létezésével sem. Magyarország reformfolyamatait a párt maga kezdemé­nyezte. Az államszocialista rendszerekre tipikusan jellemző mó­don nem a gazdaság dinamikája, hanem politikai akarat tette lehetővé megvalósulását. A kommunista uralkodó elitek felis­merték, hogy ahhoz, hogy hatalmon maradjanak, sikeres gaz­dasági reformot kell végrehajtaniuk. Úgy tűnik, senki sem sej­tette, hogy ez a reform lesz utolsó politikai tettük.

A többi kelet-európai ország hasonló reformokat hajtott végre, de ezek egyike sem ölelte át az eszközök olyan széles skáláját, mint a magyar reform.

Az NDK, Lengyelország és Románia, jóllehet erőfeszítéseiket különböző területekre koncentrálták, szintén messzemenő re­formokat hajtottak végre. A kelet-nyugati együttműködés leg­messzebb menő, de legkevésbé észrevett formáját az NDK va­lósította meg. Az NDK reformja ugyanis nem a külföldi beruhá­zásokon és nem is a turizmuson alapult. Az 1972-es kétoldalú német államszerződés eredményeként – az NSZK első ízben elismerte a NDK-t, mint korlátozott szuverenitású államot – az NDK speciálisan kedvező feltételekhez jutott az NSZK-val való kereskedelemben, ami a kelet-német állami vállalatoknak kivé­telesen kedvező lehetőségeket kínált az NSZK-ba és rajta ke­resztül az Európai Közösség országaiba irányuló exportot ille­tően. Ezután Kelet-Németország növelte a nyugati ipari orszá­gokkal folytatott kereskedelmét, és hallgatólagosan úgy tekintették, mint az Európai Közösség 13. tagját. Az exportbe­vételek révén finanszírozni tudta a gazdasági modernizálást éppúgy, mint a hazai kutatást és fejlesztést, és ezáltal könnyebben vissza tudta fizetni a magas külföldi hiteleket.

Lengyelország és Románia külföldi kölcsönökre alapozta a maga reformkísérleteit. Románia, lévén az 1960-as években még döntően agrárország, az így nyert pénzt erőltetett iparosí­tásra használta fel. A külföldi társaságokat is bátorította romá­niai vegyesvállalatokban való részvételre, de nem sok sikerrel. Románia annak ellenére tett így, hogy a Szovjetunió inkább azt kívánta, hogy az ország a KGST-n belüli munkamegosztásban mezőgazdasági jellegű szerepet töltsön be. Ceauşescu ellenállt ennek a szovjetek által rákényszeríteni próbált szerepnek. Abból a célból, hogy kiépítse a román ipart, hiteleket vett fel a nem­zetközi pénzpiacokon. Az 1980-as években azáltal, hogy a hi­telek visszafizetését a lehető legkomolyabban vette (teljesen le­állítva a nyugati importot, miközben az ország termelésének je­lentős részét exportálta), és ezzel jó viszonyba került a nyugati bankokkal, Ceauşescu feláldozta alattvalói jobb életfeltételeit egy gyors (és brutális) gazdasági fejlődés oltárán. A történelem iróniája, hogy a forradalom éppen néhány hónappal azután tört ki, hogy Románia visszafizette összes külföldi adósságát és így (elméletileg) megvolt a lehetőség arra, hogy az országban ja­vítani kezdjék az életfeltételeket.

Amikor Lengyelország megpróbálkozott a külföldi adóssá­gok hasonló, takarékossági alapon való menedzselésével – a fogyasztás exportcéloknak való alárendelése révén – ez nem sikerült. Az erős kormányellenes szakszervezetek magasabb béreket és több árut követeltek. A Szolidaritás ellenállásának elnyomása céljából 1981 decemberében katonai kormányzást vezettek be. Az adósságok ennek ellenére tovább halmozódtak, és az IMF nyomására Lengyelországnak le kellett értékelnie a zlotyt, s szabad piaci árakat kellett alkalmaznia – már a kom­munista uralom alatt.

Ezzel szemben Bulgária gazdaságilag annyira elmaradott volt, és politikailag annyira a Szovjetuniótól függött, hogy köz­vetlen gazdasági értelemben nem volt szüksége további mo­dernizálásra. Romániával ellentétben, amely nem fogadta el a pusztán mezőgazdasági cikkeket termelő állam szerepét a KGST-n belül, Bulgária továbbra is a mezőgazdaságra és az élelmiszeriparra alapozta gazdaságát. A falusi népesség élet­módja ezért igen tradicionális jellegű maradt.

Érdemes megjegyeznünk, hogy az agrárjellegű Bulgária ki­vételével Csehszlovákiának voltak a legkisebb külföldi adóssá­gai. A többi országokénál nagyobb gazdasági stabilitása annak a ténynek köszönhető, hogy már a kommunista korszak előtt az iparosodott országok sorába tartozott, míg az összes többi kelet-európai országnak a kommunizmus előtt hosszú perifériá­lis vagy akár gyarmati jellegű múltja volt.

b) A kelet-európai változások világgazdasági okai

A szocialista országok sohasem voltak képesek kiszakadni a kapitalista világrendszerből. Még amikor a nemzetgazda­sági szinten képesek voltak megteremteni a termelés és az el­osztás feletti politikai ellenőrzést, akkor is a kapitalista világ­rendszer centrumában elhelyezkedő országokban végbe­menő gazdasági fejlődéstől függtek. A tőkefelhalmozás volt az uralkodó mérce, még akkor is, amikor ezt politikai beavat­kozással ellensúlyozták. A kapitalista Nyugaton végbemenő gazdasági fellendülés, prosperitás és válság mindig hatás­sal volt a szocialista gazdaságokra.

A háború utáni fellendülés időszakában az Egyesült Álla­moknak érdekében állt kereskedelmi partnere, Nyugat-Európa nemzetközi munkamegosztáson belüli szerepének átalakítása, valamint a szovjetek által uralt Kelet-Európa gazdasági és po­litikai izolálása. A Nyugatnak gazdasági szempontból nem volt érdeke a Kelettel való együttműködés. A világgazdaságnak a 60-as évekre bekövetkező összezsugorodásával viszont a Kelet politikai-stratégiai okok miatti dezintegrálódása (amely inkább az Egyesült Államoknak, mint európai partnereinek állott érde­kében) megnyitotta az utat a kelet-nyugati gazdasági együtt­működés felé.

A világgazdasági válság okait már gyakran feldolgozták. Összegezve, az 1960-as évekre:

1. véget ért a háború utáni fellendülés és a vele járó bővülő kereslet;
2. jelentkezett az intenzív növekedésre való áttérés szük­séglete: a technológiai innováció növekvő tőkebefektetésekhez vagy marxista terminológiával: az állótőkének a változó tőke rovására való növekedéséhez, s ezáltal a realizált profitok csök­kenéséhez vezetett;
3. a piacok telítődése és a technológiai innováció növekvő versengést eredményezett a költségcsökkentés és az új bérek kialakítása terén mind az egyes cégek, mind az országok és regionális kereskedelmi szövetségek között;
4. a teljes foglalkoztatás, az emelkedő munkabérek és a munkások gazdasági alkuban birtokolt hatalmi pozíciójának nö­vekedése a centrum országokban lehetetlenné tette a munka­bérek direkt csökkentését.

Mindennek következtében a profitok csökkentek. A tőke a profit realizálásával kapcsolatos problémák miatt nehezen szán­ta rá magát a beruházásokra és inkább stabil kamatot hozó hitelek nyújtására vagy spekulációra törekedett, mint valódi, ter­melő gazdasági tevékenységre. Nem lévén képesek termelő be­ruházások révén profitot realizálni, ebben a helyzetben a tőke­tulajdonosok készségesen adták kölcsön pénzüket nagyon ala­csony kamatra.

A nagyon alacsony, a kelet-európai és a Harmadik Világ-beli országokat hitelek felvételére bátorító kamatlábak időszaka után az 1970-es években a kamatlábak az USA-ban emelkedni kezd­tek, és 1981-re elérték a csúcsot, ami a mély világgazdasági válságot jelezte. Kelet-Európa és a Harmadik Világ adósságter­he ezáltal robbanásszerűen megnövekedett, kamatfizetéseik az USA növekvő deficitjének finanszírozásához járultak hozzá, mi­közben az USA-kamatlábak magasabb szintje biztosította a né­met és japán tőkének az USA bankjaiba való folyamatos át-áramlását.

A Harmadik Világ országai (amelyek, éppúgy, mint a ke­let-európai országok, türelmetlenül iparosítani akarták gazdasá­gaikat vagy modernizálni iparukat) egy olyan pillanatban juthat­tak relatíve olcsó hitelekhez, amikor további ipari fejlődésük egy­re inkább a külföldi segítségtől vált függővé. Úgy tűnt, az olcsó hitelek lehetővé teszik gazdaságaik számára, hogy felzárkóz­zanak a nyugati standardokhoz, sikeresen versenyezzenek a világpiacon, és visszafizessék a hiteleket.

A nyugati társaságok a kemény verseny és a nyugati pia­cok telítődése időszakában felfedezték, milyen érdekeik fűződ­nek a Harmadik Világ-beli és kelet-európai piacokhoz, ellensú­lyozva így a nyugati országok közötti kereskedelem hanyatlását. A Kelet és a Dél bizonyos területei ezenkívül olcsó munkaerőt szolgáltattak a munkaigényes iparágaknak. A költségek csök­kentése érdekében a textilipari, elektronikai, autóipari és más cégek Délen és Keleten lévő telephelyeikre helyezték át a ter­melést, miközben a magas minőségű termelést, a kutatást és a fejlesztést továbbra is a megfelelő centrum országokban foly­tatták. Ennek az „új nemzetközi munkamegosztásnak” a krízis leküzdésében betöltött szerepét azonban a szakértők aligha­nem túlbecsülték. Vajon hosszú távon is valóban megoldás len­ne a tőkefelhalmozás válságára a termelés áthelyezése és az olcsó Harmadik Világ-beli munkaerő felhasználása? Miután a Harmadik Világ legeladósodottabb részein egy dezindusztrializációs folyamat zajlik, inkább úgy tekinthetjük ezt az új nem­zetközi munkamegosztást, mint egy áthidaló stratégiát abból a célból, hogy megvalósítsák a legfontosabbat: a termelési költ­ségek csökkentését magukban a centrum országokban.

Miért bukott meg a hitelekre alapozott kelet-európai reform?

Ahelyett, hogy megoldást jelentett volna a belső növeke­dési határok meghaladásában, az 1970-es évek gazdaságpoli­tikája Kelet-Európában valójában a gazdaság jövője terhére fel­vett kölcsönök politikája volt. Az esetleges siker a kölcsönzött pénzen alapult, amelynek visszafizetése elkerülhetetlenül össze­omláshoz vezetett. Egy olyan rendszerben, ahol a gazdaság nem volt elválasztható a politikától, ez egyben a politikai rend­szer összeomlását is jelentette.

Jó néhány okból nem volt lehetséges az adósságok visszafizetése (illetve Románia esetében csak az alapvető áru­ellátás terhére volt lehetséges).

A termékek alacsony minősége, amely a felelősség és a munkával való azonosulás hiányának volt köszönhető, kedve­zőtlenül érintette a nyugati export lehetőségeit. Ezért az export nagy része más szocialista országokba, különösen a Szovjet­unióba irányult, s így természetesen nem hozhatott az adósság-és kamatfizetéshez szükséges keményvalutát. A bilaterális cse­rét szabályozó szerződések ugyancsak hozzájárultak a KGST-tagok közötti kereskedelem magas arányához a kereskedelem egészén belül.

A nyugati gazdaság válsága miatt a keleti termékek piaca csökkent. Különböző kereskedelmi korlátozások csökkentették a keleti termékek versenyképességét a nyugati piacokon. Az 1970-es éveket a kelet-nyugati kereskedelemben a folyamatos nyugati kereskedelmi többlet jellemezte.

Az új technológiák kutatására és kifejlesztésére tett kísérlet költséges, de többnyire eredménytelen vállalkozás volt a kelet-európai országok számára. Néhány ország (az NDK, Magyar­ország, Csehszlovákia) sikeres volt a komputertechnológia ki­fejlesztésében, legalábbis hazai szinten (különösebb KGST együttműködésre ezen a téren nem került sor), az azonban le­hetetlen volt számukra, hogy az amerikai, német és japán cégek által diktált ütemmel és standardokkal lépést tartsanak; így még a technológiai szempontból legritkább figyelemre méltó sikereik is mindig az elmaradottság bélyegét viselték magukon. Kelet-Európa technológiai téren el volt vágva a Nyugattal való bár­milyen együttműködéstől. A szigorú COCOM-előírások nem en­gedték meg semmilyen fejlett technológia eladását Kelet-Euró­pába. Technikai fejlődését szigorúan bojkottálták egy olyan időszakban, amikor pedig a nyugati hiteleket éppen a techno­lógiai innováció előmozdítása érdekében vették fel. A techno­lógiai felzárkózás elérhetetlen cél volt.

Még a japánok is, akik a komputertechnológia területén végrehajtott újításokról híresek, csak azután voltak képesek er­re, hogy az USA piacának vezető cégeitől átvettek és lemásol­tak technológiákat. A fejlett technológiákhoz való eme hozzáju­tási lehetőség nélkül soha nem lettek volna képesek a csúcs­technológia kutatását és fejlesztését kezében tartó nemzetközi közösséghez csatlakozni. Kelet-Európát ezeknek az orszá­goknak a közössége nem kívánta ilyen pozícióba juttatni. A piacosításra irányuló nyugati követelések nem foglalták ma­gukba azt, hogy ezek az országok képessé váljanak a csúcs­technológiát kézben tartó országok csoportjának önmagukra tá­maszkodó tagjaivá válni. így hát a történelem iróniájaként a ke­let-európai országok ezt a technológiafejlesztést megpróbálták nemzetgazdasági bázison végrehajtani. Akaratuk ellenére el voltak vágva a már elért fejlett technológiai eredményektől, így eleve – ráadásul költséges – kudarcra voltak ítélve. Az ezekbe a bátor újításokba beruházott pénzt elveszettnek kellett tekinteni.

A kelet-európai reformokat egy világgazdasági re­cesszió Időszakában kezdeményezték és hajtották végre. Ezért nem lehet eredményeiket a hitelekkel finanszírozott má­sodik világháború utáni nyugat-európai fellendülési időszakkal összehasonlítani. Az 1970-es évek reformjainak számításba kel­lett vennie a második világháború utáni újjáépítés egyenlőtlen eredményeit: az USA segítsége képessé tette Nyugat-Európát arra, hogy újra megalapozza világgazdasági vezető szerepét, miközben a Szovjetunió által uralt Kelet-Európát kizárták ennek az újjáépítésnek összes előnyeiből, és ezért ez utóbbi arra kényszerült, hogy saját gazdasági erőforrásaira támaszkodjék – lévén (Csehszlovákia és részben az NDK kivételével) hagyo­mányosan alulfejlett és minden vonatkozásban Nyugat-Európá­tól függő.

A szocialista protekcionizmus a második világháború utáni prosperáló növekedés időszakában valamelyest megbirkózott ezzel a bojkottal. Amikor a világgazdasági válság következmé­nyei átterjedtek Kelet-Európára, a kormányzatok úgy döntöttek, hogy nyugati pénzre fognak támaszkodni a növekedés folyta­tása és a modernizálás érdekében. Az ekkor nyújtott hiteleknek más célja volt, mint a háború után Nyugat-Európának nyújtott újjáépítési segélyeknek:

a)      a tőkének érdekében állt, hogy a kelet-európai országo­kat képessé tegye nyugati áruk importálására;

b)      a tőkének érdekében állt, hogy tőkekamatokat kapjon, anélkül, hogy termelési beruházásokat kelljen megkockáztatnia egy válságidőszakban;

c)      nem állt viszont érdekében (és nem is volt erre semmi­lyen esély), hogy a második világháború utáni amerikai segé­lyek célkitűzéseihez hasonlóan a kelet-európai országokat ké­pessé tegye arra, hogy a kapitalista világgazdaság centrumré­giójának részévé váljanak.

A nemzetközi pénzpiacokon felvett hitelek nem egyszerű­en kudarcot jelentettek. A hitelfelvétel csapdának bizonyult. Még akkor, amikor az állam és a párt állami ellenőrzést gyakorolt a kereskedelem és a beruházás fölött, a szocialista országok már átvették az árakat, a szükségletek szerkezetét és a válságje­lenségeket Nyugatról; egyszersmind importálták az inflációt is. A szocialista Kelet-Európát mindig is érintette az, ami a tervezett gazdaság és a politikai kontroll szféráján kívül törtónt. Azzal, hogy felvették a hiteleket és nyugati árukat hoztak be, a kelet-európai országok, amelyek mindeddig legalább bizonyos politi­kai eszközöket fel tudtak használni arra, hogy gazdaságaikat megvédjék a világpiaci viszonyok hatásaitól, még sebezhetőb­bekké váltak. A világpiac diktatúrája felé vezető második lépést a kamatlábak (az amerikai költségvetési és kereskedelmi deficit következményeként törtónt) világméretű megemelkedése jelen­tette. A növekvő kamatlábak a Harmadik Világ kormányait épp­úgy, mint a kelet-európai kormányokat arra kényszerítették, hogy a kemény valuta egyre növekvő részét a kamatfizetésekre fordítsák, ezzel is hozzájárulva a nyugati gazdasági válság fi­nanszírozásához. Az, amiről feltételezték, hogy kifelé vezető út lesz a gazdasági stagnálásból, végül a hitelező országok előnyét szolgáló tőkekivitelnek bizonyult. Ebből a perspek­tívából nézve a hitelek jó beruházást jelentettek a Nyugat számára: a kelet-európai országokat függővé tették a kül­földi adósságtól, és arra kényszerítenek, hogy segítsenek finanszírozni a Nyugatnak a világgazdasági válsággal szem­beni ellenálló képességét. Az adósságok kifizetésére irányuló törekvések kudarca azt eredményezte, hogy a meglévő hitelek visszafizetési határidejét meg kellett hosszabbítani, és új hite­leket kellett felvenni. A hitelezők, mindenekelőtt az IMF feltéte­leit könnyen el lehetett fogadtatni a kelet-európai országokkal, ezáltal gazdasági és politikai rendszerük lényegi megváltozta­tására kényszerítve őket. Szemben a „reformkorszak” változá­saival, amelyek egy párt és állam által ellenőrzött politikai ke­reten belül mentek végbe, most a piacgazdaságra való áttérés vált szükségessé. Ez pedig magában foglalta, hogy a kommunista párt feladja a gazdasági folyamatok fölött gyakorolt politikai ellen­őrzést.

Kétséges, hogy a kelet-európai kormányzatok előtt áll-e vá­lasztás a nyugat-európai gazdasági szükségletekhez való alkal­mazkodásuk módját illetően. Bár pillanatnyilag úgy tűnik, mintha két különböző út lenne a világpiacba való (újra)integrálódásra: a sokkterápia és a lassú, fokozatos alkalmazkodás. A két út eredményei azonban nagyon hasonlóak lehetnek, és csak a periferizálódás ütemét tekintve fognak különbözni. Lengyelor­szág és Magyarország az állami dotációk csökkentésének, a versenyképtelen üzemek bezárásának és a munkaerő egy hasznos, képzett és készséges, valamint egy használhatatlan, kiöregedett és rugalmatlan részre való felosztásának sokkterá­piás módszerét választotta. Románia és Bulgária ezzel szem­ben megpróbálja lelassítani a Nyugat-Európába való gyorsuló „integráció” ütemét. Ezekben az országokban ti. a „használha­tatlan” tömegek aránya sokkal magasabb, mint Kelet-Európa északkeleti részén (Magyarország, Lengyelország, Csehszlová­kia). Az „integráció” dinamikájának és társadalmi árának csök­kentése nemcsak maguknak az érintett országoknak, hanem egész Európa politikai stabilitásának az érdekében is fontos (abban az Európában, ahol ma a munkamegosztás polarizáló­dása és költségeket csökkentő átstrukturálódása megy végbe).

Mi is volt a kelet-európai szocializmus?

A legtöbb szocialista mindig is egyetértett abban, hogy a szovjet típusú szocializmusnak semmi köze sincs ahhoz, amilyen a szo­cializmus lenne, vagy lennie kellene. Mindazonáltal a kelet-eu­rópai KGST-országok politikai és gazdasági rendszere némileg különbözött nyugati megfelelőjétől. Ez az oka annak, hogy mi­után világossá vált, hogy az utópiának megfelelő szocializmus nem létezik sehol, a kelet-európai szovjet típusú rendszerekre úgy utaltak, mint a „reálisan létező szocializmusra”.

A vélemények eltérnek abban, hogy milyen mértékben (mi­lyen elemeit tekintve) valósult meg a szocializmus Kelet-Euró­pában és a Szovjetunióban. Kevésbé vitatott az a tény, hogy a peresztrojka kezdete és az úgynevezett „1989-es forradal­mak” óta a kapitalista rendszerhez való visszatérés megy vég­be. Még azok is, akik azt állítják, hogy Kelet-Európa mindig is a kapitalista világrendszer része volt, most lényegi változásokat figyelnek meg. Úgyhogy akár szocializmusnak nevezhető, akár nem, valami történt ezekben az országokban a második világ­háború utáni kommunista hatalomátvétel és a kommunista pár­tok uralmának 1989-es megdöntése között, ami elemzést igényel.

Kelet-Európa kivételes eset volt. A kapitalizmus állítólagos megdöntése itt nem egy forradalmi folyamatnak, hanem a II. világháború végén kialakult frontvonalaknak volt a következmé­nye. Kelet-Európa ekkor szovjet befolyás alá került, ami meg­nyitotta az utat az államszocialista uralom alatt végrehajtott gaz­dasági átalakításhoz és felzárkózási kísérletekhez. Politikai ér­telemben Kelet-Európának a Szovjetunió általi bekebelezését általában az aktív politikai beavatkozás egy esetének tekintik.

Gazdaságilag azonban a Szovjetuniónak és kelet-európai „elő­őrseinek” valóságos lehetőségei mindenképpen nagyon korlá­tozottak voltak. Történelmileg a folyamatos periferizálódás volt napirenden, és az erős állami tervezés és protekcionista gaz­dasági fellendülés és újjáépítés tűnt az egyetlen stratégiának, amellyel a perifériális elmaradottságon túl lehet lépni. A hiva­talos propaganda és az általa prezentált kép ellenére a szo­cializmus bevezetése nem annyira ideológiai eredetű dön­tés volt, mint inkább kísérlet a gazdasági fennmaradásra.

A gazdasági sikertől függetlenül Kelet-Európa stratégiai üt­közőzónául szolgált a Szovjetunió számára, amely politikai rendszerét ráerőszakolta a kelet-európai országokra. Termé­szetesen fel lehet vázolni egy elképzelést arról, milyen eredmé­nyekre vezetett volna, ha Kelet-Európa a második világháború után amerikai befolyás alá kerül. Semmilyen alapunk sincs azonban feltételezni, hogy a kelet-európai országok többségé­nek gazdasági helyzete ez esetben jobban alakult volna, mint a kommunista uralom alatt. A kelet-európai szocializmusnak nemcsak a régió legtöbb részén uralkodó gazdasági elmara­dottsággal, hanem az USA és a nyugati világ pénzügyi szerve­zetei bojkottjának hatásaival is meg kellett birkóznia. A Nyugat-Európának adott újjáépítési segélyeket az amerikaiak azzal a feltétellel adták, hogy az átalakulási folyamat kedvező lesz az amerikai gazdaság és annak a világgazdaságban betöltött ve­zető szerepe szempontjából. Kelet-Európa, szovjet befolyás alatt lévén, nem számíthatott arra, hogy előnyei származnak az újjáépítési programok bármelyikéből. Természetesen a szovje­tek által megszállt Németország egyes részei és Csehszlovákia gazdaságilag jól beilleszkedhettek volna az iparosodott Nyugat gazdasági rendszerébe. De egyik ország sem ért annyit a Nyu­gat számára, hogy miattuk a háborús szövetségesek között a háború végén az érdekszférákról kötött megállapodásokat ha­tályon kívül próbálja helyezni. Figyelembe véve azt a tényt, hogy az USA erőforrásai is korlátozottak voltak, és hogy már a Nyu­gat-Európa talpra állítását célzó Európai Újjáépítési Programot is sokan erősen ellenezték Amerikában, nyilvánvaló volt, hogy ezeket az erőfeszítéseket Európa könnyen ellenőrizhető felére koncentrálják. Ennek következtében a kommunista Kelet-Euró­pát kizárták a gazdaságilag erős Európa újjáépítéséből, amelyet úgy tekintettek, mint a világgazdaság egy, az USA ellenőrzése alatt működő központi régióját. A fegyverkezés gyors fejlesztése és a COCOM-listák, amelyek tiltották a fejlett technológia Ke­let-Európába és a Szovjetunióba való exportját, arra voltak hi­vatva, hogy biztosítsák Kelet-Európa gazdaságilag hátrányos helyzetét. A szocialista államok kialakulásakor a leszakadást a nyugati bojkott eredményezte, amely kényszerítette és fel is bá­torította a kelet-európai KGST-országokat arra, hogy gazdasági fejlődésükben saját erőforrásaikra támaszkodjanak. A szocialista elszigetelődési politika – bár nyugati hangok mint a nem­zetközi együttműködés és a szabadkereskedelem ellensé­gét bírálták – részben válasz volt tehát a nyugati kereske­delmi korlátozásokra. A szovjet és kelet-európai kormá­nyok, propagandisztikusan eltúlozva saját erejüket, úgy mutatták be elszigetelődésüket, mint aktív, tudatos elsza­kadási folyamatot. Valójában azonban egyszerűen nem volt más választásuk.

A kelet-európai szocializmus számos célkitűzést írt zászla­jára, és néhányat ezek közül meg is valósított. A politikának a gazdaság alá való rendelése átadta helyét a politika elsőbbsé­gének, ami lehetővé tette az államnak és a pártnak, hogy terv­szerűen irányítsa a fellendülés és az iparosítás folyamatát, a társadalom vagyonát a munkásosztály javára redisztribuálja, és finanszírozza a mindenkinek járó minimális szociális ellátást. Ál­talában ezek azok a fő előnyök, amelyeket a „reálisan létező szocializmus” társadalmának jellemzésekor meg szoktak emlí­teni – persze az uralkodó nómenklatúrának járó kiváltságokkal együtt. A kelet-európai rendszerek valóságos eredményei azonban messze az ideologikus propaganda állításai mögött maradtak.

A szocializmus, amelyet a nyugati elszigetelési politika kényszerített ki, felzárkózási stratégia volt azoknak az alulfejlett, Nyugat-Európa peremén elhelyezkedő túlnyomórészt agrárjelle­gű országoknak a számára, amelyek a kelet-európai szocialista országok többségét alkották. Magyarország, Románia, Lengyel­ország és Bulgária gazdasági fejlődése több mint egy évszá­zadon keresztül a nyugat-európai iparosodott centrumrégiótól függött, amely politikailag uralta ezeket az országokat, és gyar­matosító jellegű gazdasági kapcsolatokat alakított ki velük. Le­szakadva Nyugat-Európáról, az erőltetett, a nehéziparra kon­centráló iparosítás a nyugati versennyel való megbirkózás kény­szere nélkül, gyors változásokhoz vezetett az elmaradott Kelet-Európában. Az, amin ezek az országok keresztülmentek, egyfajta sokkterápia volt. Paraszti társadalmak hirtelen városi-proletár társadalmakká alakultak át – elszenvedve mindazt az ökológiai és társadalmi kíméletlenséget, amelyen a Nyugatnak elég ideje volt keresztülmenni az iparosítás 200 éve alatt. Akár­csak Nyugaton, ezeket a terheket itt is a haladás szükséges árának fogták fel. Gazdaságilag a felzárkózó iparosítás straté­giája az első két évtized alatt sikeresnek tűnt. Húsz évvel a második világháború után a Románia, Magyarország, Bulgária, Lengyelország és a Nyugat közötti szakadók sokkal kisebbnek tűnt mint a háború előtt. A szocialista protekcionizmust úgy ün­nepelték, mint sikeres fejlődési stratégiát. Groteszk módon a nyugati bojkott, amelynek azt a szerepet szánták, hogy fenn­tartsa a szocialista gazdaságok elmaradottságát, a saját erőfor­rásokra támaszkodó növekedés ösztönzője lett, kiprovokálva az importok belső pótlásának politikáját.

A 7. táblázat mutatja a kelet- és délkelet-európai országok és a nyugati iparosodott országok közötti nagy különbségeket a kiindulási helyzetben, a II. világháború kitörése előtt. A leggaz­dagabb keleti ország Csehszlovákia.

Az átváltási árfolyamokra alapozott GDP-számítások nem szolgáltatnak kielégítő becsléseket az illető ország „valódi” viszonylagos pozíciójáról. Az összehasonlítás egy másik nehézsége a keleti nettó anyagi termék (NMP) és a nyugati GDP-mutatók egymástól különböző fogalmaiban rejlik, a NMP fogalma korlátozóbb jellegű lóvén, mint a GDP-é. A fizikai mutatók módszere (amely nem esik pontosan egybe a GDP-vel és NMP-vel) pontosabb mérési lehetőségeket ad, mint az átváltási árfolyamok segítségével végrehajtott számítások. Olyan becsléseket tesz le­hetővé, amelyek a társadalmi jólét elemeinek szélesebb körét tükrözik, mint a GDP fogalma.

A 8/b táblázat lehetővé teszi a nemzeti GDP-szinteknek az USA szintjével való évenkénti összehasonlítását. Az összehasonlítás lehetővé teszi azt is, hogy nyomon kövessük az egyes országok relatív növekedésének gyorsaságát az évek során. Szembetűnő Kelet-Európa és a Szovjetunió alacsony szintje 1950-ben (csak Csehszlovákia és az NDK áll lényegesen maga­sabb szinten), és jól látható az 1973-ig tartó viszonylagos felzárkózás időszaka is (Bulgária és Csehszlovákia azonban már 1970 után visszaesett).

Ezek az adatok egyedül az ipari növekedés viszonylagos ütemére vonatkoznak, semmit sem mondanak az ipari termelés abszolút mennyiségéről, sem a különböző országok iparosodottságának relatív szintjéről.

Az iparosodott nyugati országok – amelyek már a háború előtt is magas szinten iparosodtak – mutatják a legkisebb növeke­dést. Minél inkább érintettek egy országot a háborús károk, an­nál magasabb a növekedés.

A kelet-európai országok, amelyek a háború előtt az ipari fejlődés alacsony szintjón álltak (vö, 7. táblázat), és legtöbbjük­nek a háború komoly károkat okozott, az ipari termelés gyors növekedését mutatják. Minél agrár-jellegűbb volt háború előtti gazdasági szerkezetük, annál nagyobb a termelési mutatóik emelkedése: ez magyarázza, hogy miért Bulgária és Románia rendelkezik a legmagasabb növekedési rátával. (A mezőgazda­ságnak a nemzeti jövedelmen belüli százalékos részesedése 1937-ben 35,6 volt Bulgáriában, 32,4 Lengyelországban és 32,1 Romániában és Magyarországon; uo.)

Csehszlovákia, és bizonyos mértékig az NDK is – mint azt már említettük – bizonyos mértékben kivétel volt. Mivel gazda­sági struktúrájuk az iparosodott nyugati országokéhoz volt ha­sonló, kevésbé profitáltak a nehéziparra összpontosító felzár­kózási stratégiából. Ellenkezőleg, elvesztették korábbi verseny­képességüket, mivel elszigetelődtek háború előtti gazdasági kapcsolataiktól és partnereiktől. Nyugat-Európához viszonyítva gazdasági helyzetük romlott a kommunista hatalomátvétel után, miközben a KGST-Európán belül vezető gazdasági hatalmakká váltak. A Szovjetunióhoz való viszonyuk kettős jellegű volt: dif­ferenciáltabb gazdasági struktúrával és fejlettebb termékszerke­zettel rendelkeztek, mint a Szovjetunió, mindazonáltal politikai­lag függtek a ,,nagy testvér” nemzetgazdaságukkal kapcsolatos döntéseitől. Ahelyett, hogy exportjukat Nyugatra irányíthatták és így keményvalutához juthattak volna, a KGST-munkamegosztás arra kényszerítette ezt a két, gazdaságilag legfejlettebb tagál­lamot, hogy gyártott termékei egy jelentős százalékát a Szov­jetunióba exportálja. Ez a kereskedelem nem mozdíthatta elő exportra termelő iparukban a termelékenység és a minőség nö­vekedését, másrészt viszont biztosította, hogy viszonylag olcsó áron el legyenek látva szovjet nyersanyagokkal.

Az 1960-as évek végén a kommunizmusról úgy tűnt, hogy járható fejlődési út az elmaradott agrárterületek számára, bár a fejlettebb ipari országok világgazdasági versenyképességét nem képes biztosítani. Az 1980-as évekre ez a kép teljesen megváltozott. Kiderült, hogy a kommunista típusú felzárkózás sikerei csak átmeneti jellegűek, és nem képesek megvédeni a lakosságot a világgazdasági válságok következményeitől. 1985-re a Kelet-Európa és a nyugat-európai centrum közötti különb­ség nagyobb volt, mint valaha. A kommunista kísérlet így egy olyan rövid távú próbálkozásra redukálódott, amely nem volt képes megváltoztatni a világgazdasági verseny dinamikáját. Csehszlovákia és – kisebb mértékben – az NDK korábbi ver­senyképessége most megbízhatóbb jelzésnek tűnt a kísérlet egészének mérlegét tekintve, mint a korábbi agrárországok ne­hézipari fejlesztési hajrája, amely a látszólag legsikeresebb kommunista kísérleteket végül is a Harmadik Világ országaiéval összehasonlítható fejlettségi szinten hagyta.

A kelet-európai KGST-országok felzárkózása a Nyugat tör­ténelmi előnyei miatt nem sikerült (amelyeket megnövelt a há­ború utáni hatalmas újjáépítési segély, mialatt Kelet-Európa el volt vágva minden Nyugatról jövő segítségtől, és minden, a Nyu­gattal való technológiai együttműködéstől). Kelet-Európának tel­jesen saját erejéből kellett felépítenie gazdaságát, a szocializ­mus annak eszköze volt, hogy az egyes országok termelési kapacitását mozgósítsák, és megvédjék a gazdaságokat az ipa­rilag fejlett országok versenyétől. A világgazdaság válsága, va­lamint a technológiai innováció hiánya Kelet-Európában az 1970-es évek elején a Kelet és a Nyugat közötti szélesebb körű gazdasági együttműködéshez vezetett. A stagnáláson való túl-jutás egyetlen esélyének tekintett gazdasági nyitás azonban nem tette lehetővé Kelet-Európának, hogy a csúcstechnológiát kézben tartó nyugati országok csoportjához csatlakozzék. A nyugati hitel és árubehozatal nem vonta maga után a COCOM-rendszabályok enyhítését. Amit végrehajtott, az az volt, hogy kiszolgáltatta a kelet-európai országokat a hitelező szervezetek nyomásának, így a Harmadik Világéihoz hasonló társadalmakká alakítva őket.

A kelet-európai kudarcok természetesen nemcsak a nyu­gati bojkottnak és/vagy beavatkozásnak köszönhetők. A kudarc összekapcsolódik azzal a mélységes csodálattal, amelyet – minden politikai ellentét dacára is -, a marxizmus mindig is mutatott a termelőeszközök kapitalista fejlődése iránt, a Munka és a Tőke közötti szentségtelen indusztrialista szövetséggel. A szovjet típusú szocialisták alapvető céljai és értékei ugyan­azok voltak, mint a kapitalista társadaloméi: gazdasági nö­vekedés, technológiai fejlődés. Bár azt hirdették, hogy a tu­lajdonnal és a társadalmi gazdagság elosztásával kapcsolatos elképzeléseik különbözőek, ugyanazon az úton akartak eljutni ehhez a társadalmi gazdagsághoz, mint a kapitalizmus. Egyetlen lényeges különbséggel: mivel sokkal később, és sok­kal nehezebb helyzetből indultak, keresztül kellett menniük egy sor akadályon, amelyek a fejlett országok előnyét növelték, és így sohasem volt reális esélyük arra, hogy állják velük a ver­senyt. Ebben az értelemben mindig a Harmadik Világ országa­iéhoz hasonló helyzetben voltak. A sikerek csak átmenetiek vol­tak – és a későbbiekben a gazdaság kimerülését idézték elő. A kelet-európai országok ugyanabban a versenyben vettek részt, magukévá téve a játékszabályokat. Magukat a célokat természetesen az Iparosodott Nyugat határozta meg, amely rádió- és tv-állomásokat épített, hogy üzenetét meghallják Ke­leten. A Keletnek nem volt ezzel szembeállítható programja. Anélkül, hogy képesek lettek volna elérni őket, a kormá­nyok nyugati értékeket ígértek népeiknek, és nem mondták meg, hogy helyzetük és eszközeik sohasem fogják lehetővé tenni, hogy a versenyben győzzenek, utolérjék a Nyugatot (túlhaladásáról már nem is beszélve).

Három kérdésfeltevés mutathatja a világgazdasági játszma lehetőségeinek korlátait a kelet-európai országok számára:

1. Sikeresebbek lettek volna-e ezek az országok gazdasá­gilag, ha a nyitási és reformfolyamat korábban indul meg? Egy ilyen út lehetséges modellje lehetne Japán, amely korábban ad­ta fel háború utáni protekcionista elszigetelődési politikáját, és képes volt a vezető gazdasági hatalmak sorába bekerülni.

Japán háború utáni újjáépítése azonban, jóllehet erősen protekcionista alapon folyt, az USA segítségén alapult. Ahelyett, hogy a fegyverkezési versenyben való részvételre kényszerítették volna, megtiltották, hogy az országnak saját fegyve­res ereje legyen. Az USA Japánt előretolt amerikai támaszpont­tá tette a Távol-Keleten, így Japán fejlődését összekapcsolta saját érdekeivel. Semmiféle COCOM-szabályozás nem akadá­lyozta meg az amerikai komputer-technológiát abban, hogy be­szivárogjon Japánba, s ez jelentette a kiinduló alapot Japán saját kutatási és fejlesztési programjához ezen a területen. A kelet-európai KGST-országoknak nyilvánvalóan nem állt mód­jukban Japánéhoz hasonló módon fejleszteni saját gazdaságu­kat. Japántól eltérően, egy korábbi gazdasági nyitás növekvő világgazdasági versenykényszernek tette volna ki őket egy olyan időpontban, amikor nemzeti iparosításuk még nem feje­ződött be, ez pedig még sebezhetőbbé tette volna gazdaságu­kat, anélkül, hogy a nyugati kutatási és fejlesztési eredmények­ből profitálni tudtak volna.

2. Sikeresebbek lettek volna-e ezek az országok, ha fenn­tartják a kommunista protekcionizmust? Más szavakkal, meg­védhették volna-e a „keményvonalas kommunisták” a szegény Kelet-Európát attól, ami a peresztrojka alatt fog történni: a to­vábbi elszegényedéstől?

Nyilvánvalóan nem. Az ortodox párttagok éles kritikusai lehetnek a káros következményeknek, és mindannak, amit a peresztrojka nem tudott elérni. De minden, amit ehelyett fel tud­nának ajánlani, elkerülhetetlenül beleütköznék a további növe­kedés és a szovjet típusú kommunista társadalom továbbfejlő­déséhez szükséges modernizáció korlátaiba, és éppen ezért a jelenlegihez hasonló, a gazdasági nyitásra irányuló szükségletet váltana ki.

3. Sikeresebbek lettek volna-e a kommunisták, ha valódi értékeket, pl. egy saját, új típusú életstílust fejlesztenek ki, ahe­lyett, hogy elfogadják céljukként a kapitalista gazdasági növe­kedést, annak utolérésével próbálkozva?

Számos szocialista kritika született a „reálisan létező szo­cializmusról”, amelyek azt állították, hogy igen, egy másfajta – kevésbé autoritárius, „zöldebb”, humánusabb és demokratiku­sabb – szocializmusnak jobb esélyei lettek volna a túlélésre, mivel vonzó modellt jelenthetett volna a nyugati munkásosztály­nak, meggyengítve így a kapitalizmust saját centrumában, és csökkentve arra való képességét, hogy beavatkozásaival aka­dályozza a szocializmus megvalósítását Keleten. Egyetértünk a kelet-európai „reálisan létező szocializmusról” szóló legtöbb baloldali kritikával, azonban kétségesnek tartjuk, hogy a szocia­lizmus más, szebb, emberibb változatai képesek lettek volna megakadályozni a világkapitalizmus beavatkozását és meg­szüntetni a tőle való függőséget, lehetővé téve ezzel, hogy a szocialista országok saját céljaikat és játékszabályaikat köves­sék. A szocializmus eme változatait a világkapitalizmus sokkal gyorsabban magába olvasztotta volna mint a „létező szocia­lizmusokat”, vagy pedig – feltéve, hogy ellenállást fejtenek ki – a „valóban létezőkhöz” hasonló militarizálódásra kényszerültek volna. Így, miközben támogatjuk a „reálisan létező” szocialista bürokrácia kritikáját, meg vagyunk győződve arról, hogy bár­mely szocialista alternatívát, amely helyi vagy nemzeti szin­ten jön létre, a világrendszer asszimiláló dinamikája magá­ba olvasztott és könnyen eltorzított volna. Emberi lények lé­vén azonban nem adjuk fel a reményt, hogy több helyi szocialista kísérlet egybeesése a kapitalista világrendszert végül is az emberi élet egy szociális és igazságos rendjével válthatja fel.

(Ford.: Szalai Miklós)

FÜGGELÉK

A Kelet-Európának egyedül az OECD-országokkal való kereskedelmét bemutató 2. táblázat mutatja a kereskedelmi mérleghiányról a kereskedelmi mérlegtöbbletre való átmenetet Kelet-Európában, kezdve az NDK-val 1977-ben, amelyet követett Csehszlovákia 1979-ben, a kelet-európai régió egésze pedig 1982-ben. Ha azonban megnézzük az egyes országokat, a táblázat mutatja a köztük fennálló jelentős különbségeket is. A nyugatra irányuló csehszlovák és kelet­német export meghaladta Nyugat-Európából származó – szintén növekvő – importjukat. Nyugati importjuk – technológia, gépek, felszerelések – ténylegesen megnövelte termelésük exportle­hetőségeit, és ez aktív külkereskedelmi mórleget eredményezett. Lengyelország és Románia szintén növelte Nyugatra irányuló exportját, de az a tény, hogy exportjuk értéke sokkal maga­sabb volt az importokénál, a nyugati import csökkentesének köszönhető. Ebben a két országban 1979-ig (Románia) és 1980-ig (Lengyelország) a nyugati import az export növekedésével pár­huzamosan növekedett; 1980/81 óta Románia befagyasztotta Importját, hogy visszafizethesse külföldi adósságait, ugyanezt tette Lengyelország 1981/82-től, 1985-86-tól azonban újra impor­tálni kezdett Nyugatról. így sem Lengyelország, sem Románia nem volt sikeres a maga import által vezérelt növekedési stratégiájával. De még Csehszlovákiában és az NDK-ban sem bizo­nyult az aktív külkereskedelmi mérleg a külföldi adósság állandó növekedése hatékony ellen­szerének. A kereskedelmi többlet nem volt elég arra, hogy ellensúlyozza a magas exportjöve­delmeket szakadatlanul elnyelő, robbanásszerűen növekedő adósság- és kamatterheket. Magyarország és Bulgária voltak azok az országok, amelyeknek külkereskedelmi mórlege a Nyugattal mindmáig negatív maradt; Magyarországon a deficit a gyorsan növekvő importnak köszönhető, amely mindig túlhaladta a – kevésbé növekvő – exportot; Bulgária Nyugattal való kereskedelmi kapcsolatai igen alacsony szinten folytak, az importok pedig nyilvánvalóan meg­haladták az exportot.

Míg a kelet-európai országok teljes exportja 1960 és 1980 között növekedett, a szocialista országok részaránya csökkent, legfeltűnőbben Magyarországon és Romániában, legkevésbé Bulgáriában, ahol a leg­magasabb volt a kelet-keleti kereskedelem százalékos aránya. Bulgária volt az egyetlen olyan ország, ahol a nyugati iparosodott országok nem tudták növelni részesedésüket, minden más kelet-európai országban a kelet-nyugati kereskedelem kiegyenlítette a kelet-keleti részarány csökkenését. A legtöbb esetben a Har­madik Világ országaiba irányuló exportok is, bár sokkal kisebb részarány mellett, emelkedtek; ez alól kivétel Csehszlovákia, amely csökkentette a fejlődő országokba irányuló exportját, ami valószínűleg a csehszlovák export magasabb minőségéről tanúskodik; a Harmadik Világ irányában leginkább Románia exportja nőtt. Az import-adatok ugyanezt a trendet mutatják.

Az árucsoportok KGST Kereskedelmi Nomenklatúrának nevezett KGST-osztályozása (CTN) ki­lenc árukategóriát különböztetett meg;

CTN 1 – ipari géppark és felszerelés (teljes üzemeket és tartalék alkatrészeket is beleértve);
CTN 2 – üzemanyagok, ásványi nyersanyagok, fémek;
CTN 3 – kemikáliák, műtrágyák, gumiáruk;
CTN 4 – építőanyagok és épületrészek;
CTN 5 – állati és növényi eredetű nyersanyagok;
CTN 6 – élőállatok (nem levágásra);
CTN 7 – élelmiszertermelési nyersanyagok;
CTN 8 – élelmiszerek;
CTN 9 – egyéb ipari fogyasztói javak.

Minden kelet-európai ország (Magyarország kivételével) képes volt növelni exportjában a gépek és felszerelések (a CNT 1 kategória) részesedését 1961 és 1979 között. Csehszlovákia és az NDK adatai mutatják a legmagasabb százalékarányú CNT 1-exportot, messze túlhaladva gép­importjukat (ós magfelelően exportjuk magas minőségű áruösszetételének). Az agrárius Bulgária viszont az az ország, ahol a CTN 1 típusú áruk exportjának növekedési rátája a legmagasabb volt, az ország gyors, felzárkózó jellegű iparosítását tükrözve. Az egyetlen ország, ahol a gépek részesedése az exporton belül csökkent, a nyersanyagoké pedig növekedett, a Szovjetunió. Ez a jellegzetes KGST-s munkamegosztást tükrözi: a Szovjetunió szolgáltatta – viszonylag olcsó áron – a nyersanyagokat, a kelet-európai országok specializálódtak a magasabb minőségű exportra.

A Szovjetunió és Románia kivételével az élelmiszerimport 1961 és 1979 között csökkent, hasonlóképpen az élelmiszerexport is. Csehszlovákia és az NDK, amely magas százalékban CTN 1 kategóriájú javakat exportált, ezzel párhuzamosan növelte importját gépekből és felszerelé­sekből; Magyarország és Lengyelország ezt csak kisebb mértékben tette. A nyugati gépek és technológia importálása volt a belső ipari növekedés és modernizáció alapja. Bulgária és Ro­mánia, kevésbé lóvén képes modernizálni újonnan megszerzett ipari infrastruktúráját, kevesebb gépet importált. Nehéziparuk működtetése érdekében növekvő mértékben importáltak viszont nyersanyagokat.

Célok és eszközök

„Az ember, a szabadság, a piac”, ez volt a elme annak az elő­terjesztésnek, amelyet Sz. S. Satalin akadémikus, a reform „öt­száz napjáról” készített, és a legfontosabb szovjet lapokban megjelentetett. A cikk úgy mutatta be a privatizációt, mint az eddigi szenvedésekért kijáró jóvátétel-félét, amelyet a bürokra­tikus vezetés által kifosztott és eltékozolt kollektív vagyon újra­felosztásával juttatnak a társadalomnak. Az kell, hogy mindenki („az ember”) szabadon és jobban élhessen.

De lehetséges-e ez a „privatizáció” és a piac révén?

A Szovjetunióban néha azt mondják, hogy a privatizációnak köszönhetően minden egyes ember saját munkájának tulajdo­nosa (eredményeinek „ura”) lehetne. Ha ez így lenne, akkor voltaképpen társadalmi igazságszolgáltatásnak is lennie kelle­ne, szintén jó esélyekkel arra, hogy gazdaságilag hatékonynak bizonyul: az ellenőrzés és az egyéni felelősség követelménye szükségképp nem individualizmus. Először is vita tárgyává kell tenni a bürokrácia „kollektív” harácsolásának névtelenségét és az egyének törekvéseinek elfojtását, amit az álszocialista érté­kek, a „kollektív” értékek nevében végeztek (feltételezhetően a meglévő szociális védelmi intézkedések szemléltetik ezt a „szo­cializmust”). Ez a „hivatalos marxizmus” megfeledkezett a Kommunista Kiáltvány egyik mondatáról, amely szerint „minden egyes ember szabad fejlődése az összesség sza­bad fejlődésének feltétele”. (Marx és Engels Válogatott Művei, I. kötet, Kossuth Kiadó, 1975., 154. oldal.) Ami a társadalmi tulajdont illeti, Marx szerint azt „termelők szabad társulása” ál­tal kell igazgatni; az egyének szabadsága és felelőssége (de a nemzeti közösségeké is) társulásukban ténylegesen erkölcsi (politikai) és gazdasági szükségszerűség. Satalin cikke egyéb­ként ragaszkodik ahhoz, hogy a privatizációnak szabadon el­határozott cselekedetnek kell lennie, nem pedig erőszakos dekollektivizálásnak.

Az is kell, hogy választási lehetőségek, vagyis alternatívák legyenek. A liberális offenzívának egyik Jellemzője a választási lehetőségek megszüntetése, pontosabban leszűkítése a magántulajdon különböző változataira (egyéni és szövet­kezeti tulajdon, részvénytársaságok); közös szempontjuk az hogy a tulajdonos hatalmát ahhoz a pénzhez (a tőkéhez) kös­sék, amellyel rendelkezik. Ez kizárja tehát az arra való törek­vést, hogy „az államosítás leépítését” a tulajdon „társadal­masításával” valósítsák meg: ez utóbbi azt célozná, hogy az alkotmányos jogot – ingyen – és az igazgatás jogkörét a „társult termelőkre”, (még kialakítandó intézményes formák kö­zött) magára a „társadalomra” ruházzák át.

Az állampolgár és az egyén liberális felfogása ellentétes ez­zel az önigazgatási és szolidáris logikával.

Piac az önigazgatás érdekében…

Mindez szakítást jelent a korábbi tervekkel: a 60-as és a 70-es években (Jugoszláviában, de a Szolidaritás létrejöttekor Len­gyelországban is, továbbá – más formák között – Magyaror­szágon is) a keleti reformok még azt célozták, hogy a piacot összeegyeztessék a „kollektív tulajdonnal”. A peresztrojka kez­deti tervei még ragaszkodtak ahhoz, amit annakidején „piaci szocializmusnak” neveztek (az 1987-es vállalati törvény, ame­lyet 1990 júniusában érvénytelenítettek, egyébként önkormány­zati jogokat biztosított a dolgozók kollektíváinak).

Ezek a reformok sehol sem módosították az igazgatás köz­ponti koordinációs hatalmát a tulajdonosi jogok tekintetében, amelyek továbbra is „mindenkié és senkié” maradtak, mind­azonáltal inkább a bürokratáké, mint másoké. Ezeknek a refor­moknak nem volt sem (demokratikus) politikai tartalmuk, sem gazdasági összetartó erejük, így hát önigazgatási szempontból kudarcot vallottak. Kudarcot vallottak azonban a kereskedelmi szabályozás szempontjából is, mert álkonkurenciáról volt szó: a konkurencia csak a nyereség irányában funkcionált, a vesz­teség irányában nem. A jó piaci helyzetben lévő ágazatok és vállalatok fejlődtek, a többi azonban sohasem jelentett be cső­döt. A foglalkoztatás védelme, amelyet a rendszer szociálpoli­tikája tett lehetővé, arra késztette a hatóságokat, hogy fedezzék ezeket a veszteségeket („piaccal” vagy anélkül). A tékozlás fo­kozódott, a kereskedelem decentralizálása azt jelentette, hogy elégtelen volt a munkaalkalmat teremtő beruházás (vagyis mun­kanélküliséget jelentett); az infláció, valamint az ágazatok és a régiók közötti egyenlőtlenségek és egyensúlyhiányok megnöve­kedtek. A behozatal egy ideig késleltette a válságot, a 80-as évek elején azonban a külső adósság okozta megrázkódtatás alatt minden összeomlott.

… az önigazgatás ellen…

Egyszerű az a következtetés, amelyet a liberalizmus teoretiku­sai levonnak (ebben a tekintetben csatlakoznak azokhoz az elő­rejelzésekhez, amelyeket korábban a liberális iskola vezér­alakja, Hayek adott közre): a piac csak akkor lehet olyan sza­bályozó, amely orientálja a beruházásokat és bezárásra kényszeríti a nem rentábilis vállalatokat, ha általánossá válik. Ehhez az kell, hogy a munkaerő és a termelőeszközök mara­déktalanul áruk legyenek, hogy létezzen tőkepiac és munka­erőpiac (olyan munkavállalók alkalmazása és elbocsátása, akik alávetettek a kereskedelmi profit kritériumainak, tehát azoknak a társadalmi erőknek, amelyek képesek kierőszakolni ezt az alávetettséget); a piacnak kell lennie az egyetlen köteléknek a valóban „magánjellegű” (tehát felelősségteljes) döntések között; egyszóval az államnak „meg kell szabadulnia kötelezettségei­től”, a köztulajdonban lévő vállalatokat privatizálni kell, továbbá meg kell szüntetni a munkásönigazgatás jogait és a szubven­ciókat, mert ezek a hatékonysággal ellentétes védőhálókat fej­lesztenek ki. A program ennélfogva egyértelmű.

A liberális érvelés lényege az, hogy a pénzszerzés (a mun­ka és a tőke arányában) és a költségekkel arányos pénzkiadás motivációja nélkül általánossá válik a tékozlás és a nemtörő­dömség. Tágabb értelemben a nyereség hajtóerejének megfe­lelően és a piaci versenyhez alkalmazkodva igazgatott kapita­lista magántulajdon felszámolásával megszüntették azt a kény­szerítő erőt – érvelnek a liberálisok -, amely a magánvállalkozót arra ösztönzi, hogy a minimálisra csökkentse a költségeket (ne­vezetesen a béreket) és alkalmazkodjék a kereslethez, s ami arra kényszeríti a dolgozót, hogy alávesse magát a kapitalista követelményeknek, nehogy elbocsássak őt.

…és a feudalizmus ellen ?

A Keleten folyamatban lévő átalakulásokat néha a kapitalizmus előtti, szinte feudális viszonyok ellen irányuló polgári forrada­lomhoz hasonlítják. És az igaz is, hogy ezt a rendszert mind­inkább olyan helyi hűbérúrfélék uralták, akiknek a lekötelezett­ségek és személyes összeköttetések hálózatán alapuló hatalma a beruházásokat és a védőhálókat sokkal inkább meghatározza, mint a piac. Jugoszlávia („feudális”) tagozódása az évek során fokozódott, és Magyarországon ma azt mondják, hogy nem a „tervről a piacra” térnek át, hanem a „tervről a klikkrendszerre”… A liberális kereskedelmi programok egyszerre szeretnék hely­reállítani a magántulajdont és megtörni – a piac egyesítő sze­repe révén – mindezeket a tagozódásokat és a személyes összeköttetések hálózatát. A kapitalizmus kialakulásával való összehasonlítás tehát nem igazán helytálló, tovább kell mélyí­teni a hasonlatot.

A tőke voltaképpen oly módon erőszakolta ki hatalmát, hogy a személyes nem-kereskedelmi alárendeltség viszonyait és a rabszolgasággal vagy a jobbágysággal együtt járó védőhálókat egyidejűleg irtotta ki a feudális társadalomból. Ennek során a jobbágyokból vagy rabszolgákból, de a kisárutermelőkből is (ha azok nem tudtak ellenállni a manufaktúrák konkurenciájának) létrehozta a proletárosztályt, amely kénytelen munkaerejét el­adni, meghajolva a pénz és a kereskedelmi konkurencia ural­ma előtt. Ez volt a termelékenység kolosszális növekedésének a forrása. A liberális kapitalizmus legbuzgóbb hívei azt remélik, hogy hasonlóképpen meg lehet törni a bürokratikus világ „tá­mogatott” szolgáinak a mentalitását és magatartását is.

A tőkének alávetett bérmunka a rabszolgáéhoz képest in­tenzívebbé, tehát produktívabbá válik – írja Marx. A rabszolga a félelemtől hajtva dolgozik, nem az életéért, hiszen az nem az övé, mindazonáltal garantálva van a számára. A szabad mun­kást ellenben szükségletei hajtják. A személyével való szabad rendelkezés és a szabadság tudata (vagy inkább a képzete) folytán ez utóbbi sokkal jobb munkás, mint az előbbi. Ehhez járul a felelősség érzete (tudata), mert, mint minden viszontel­adó, a munkás felelős annak az árunak a minőségéért, amelyet szolgáltat és szolgáltatnia kell, vállalva, hogy kiszorítja őt a többi ugyanolyan fajta viszonteladó.

Marx hozzáteszi, hogy ez a proletarizálódás felszabadulás­ként vagy „előléptetésként” fogható fel a jobbágy vagy a rab­szolga számára, de lealacsonyításként a kézműves számára, aki saját munkájának és termelőeszközeinek a tulajdonosa volt.

Mindent egybevéve a termelékenység növekedésének alig­ha volt más forrása, mint ez a burzsoá forradalom.

De ma melyek azok a társadalmi erők, amelyeket „meg kell szabadítani” a feudális-bürokratikus viszonyoktól? És előlépte­tésről vagy társadalmi visszafejlődésről van szó?

A parasztokat kell „felszabadítani”? Parasztok jóformán már nem léteznek (a Szovjetunióban és Kelet-Európában a munka­képes lakosok 15-30 százalékát alkotják), és létmódjuk jelen­tősen átalakult. Csak Lengyelországban és Jugoszláviában van­nak többségben a kistulajdonosok. A liberális elvek őket azon­ban éppenséggel fenyegetik (hiszen kétféle mértékkel mér ez a liberalizmus: itt meg akarja szüntetni a szubvenciókat, de az Egyesült Államokban, Japánban és az Európai Közösségben széleskörűen fenn akarja tartani őket…). A lengyel parasztok zsémbes hangulata sokatmondó. Ami pedig a többi jelentősebb esetet illeti: a liberálisok várakozásaival ellentétben a kollektivi­zált „vidék” nem szavaz nagyarányúan a privatizálásra. Sőt, in­kább szavaz „kommunistaként”, mint a városok (leegyszerűsítés lenne ebben csupán az elnyomó apparátus erősebb ellenőr­zését vagy a bürokratikus rezsimhez való konzervatív ragasz­kodást látni). A régi parasztok eltűntek. Az erőszakos kollekti­vizálás bűnei még mindig nyomasztóan hatnak. De mégis, fő­ként arról van szó, hogy Csehszlovákiában, Magyarországon, a Szovjetunióban és másutt a mai dolgozó parasztok új nem­zedékei meg szeretnék őrizni a kolhozokban szerzett védőhálót (és háztáji gazdaságaikat, amelyek bizonyos fokú önellátást biz­tosítanak az élelmiszerek tekintetében). A (feudális) „előjogok térítés nélküli megszüntetése”, amit valamikor a fellázadt pa­rasztok követeltek, olyan (bürokráciaellenes) jelszó lehet, amelynek a dolgozó parasztok számára más a jelentése, mint a privatizációnak. Ha mindezt felismerve a parasztok a valóban szabad szövetkezeti társulás követeléseivel állnának elő, egy igazi, „alulról jövő” forradalom révén újra meghatározva a helyi és a regionális önkormányzatok hatalmát, akkor lehetőség nyíl­na a városok és a falvak dolgozóinak szövetségére, egy „posztkapitalista” dinamika jegyében…

Létrejött ugyanis azoknak a nagy tömege is, akiknek ma a magánszektor bérmunkásaivá való átalakulásáról van szó – a valóban létező proletariátus, amelyet kizsákmányol az ő nevé­ben rajta uralkodó bürokrácia, egy olyan tulajdont igazgatva, amely nem az övé. A Szovjetunióban egy olyan proletariátusról van szó, amely számára a gorbacsovi retorika egészen 1990-ig azt ismételgette, hogy „a maga urának” kell lennie (ez ismét egy „posztkapitalista” jog), és amely annyira tudatában van en­nek a jognak, hogy valamennyi áramlat élni akar vele valami­lyen formában (a konzervatívok arra törekszenek, hogy szövet­séget hozzanak létre az igazgatók és a dolgozók kollektívái kö­zött az önigazgatási követelések alapján; a liberálisok pedig azt javasolják, hogy a munkások legyenek részvényesek). Létezik az a proletariátus, amely ma a munkaképes lakosság többségét alkotja mindazokban az országokban, amelyeket érint ez a „for­radalom”. S ez azt jelenti, hogy ezeket a dolgozókat a változás perspektívájának megnyerni központi fontosságú tót. Az úgyne­vezett szocialista országokban a piac mindeddig sehol sem tu­dott jelentősen kiszélesedni a munkásönigazgatási jogok nö­velése nélkül. Az esetleges munkásrészvényességgel járó ke­reskedelmi privatizáció csak akkor találhat a dolgozók jelentős részének a támogatására, ha a dolgozóknak (okkal vagy ok nélkül) az az érzésük, hogy ebből nyerhetnek valamit. Ponto­san ennek a reményével kecsegtettek a német kapitalista erők és az ígéreteik. De mi a valóság? Keserű csalódás érte a la­kosságot Kelet-Németország területein (ahová nem özönlik a magántőke), és holtpontra jutott a lengyel strukturális átalakulás, amin feltétlenül el kell gondolkodni, nem kevésbé, mint a that­cherizmus kudarcain. A társadalmi robbanásokat a rekapitalizálódó Kelet-Európában általában nem olyan erő fogja kiegyen­súlyozni, mint például a gazdag NSZK államának gazdasági és pénzügyi hatalma (mert az államnak kell majd megmentenie a berendezést). Mérlegelni kell a javasolt „programot”: arról van szó, hogy az iparvállalatok nagy többségét, a vállalatok ezreit, amelyek a dolgozók millióit alkalmazzák, az ipari termelésnek mintegy 70 százalékát vagy még nagyobb részét kell „szabály­talanítani” a magánvásárlások reményében (nem 10-12 céget, amennyit Thatcher asszony privatizált néhány százezer dolgozó átcsoportosításával!) Az egész világra kiterjedő kapitalizmussal és rendkívüli mértékben összpontosult gazdasággal kell majd (a szubvenciók megszüntetése után) szembekerülniük: a világ­kereskedelem kétötöde az „Északhoz”, a fejlett kapitalizmushoz tartozó multinacionális cégek közötti tranzakciókból áll. Ezek a cégek éppen annyira akarnak szabad kereskedelmet a világ többi részével, mint amennyire a kacsa szabad kapcsolatokat akar a tyúkokkal… S Kelet-Európa és a Szovjetunió társadal­mainak bürokratikus „szárnyasjószága” nem veti latba súlyát, hogy ellenálljon nekik. Hasonló okokból szerte kell foszlania an­nak a reménynek is, hogy az új középrétegekből és az árnyék­gazdaságból származó igazi vállalkozóktól „organikus” növeke­dés várható. A vállalatok megvásárlásához rendelkezésre álló belső megtakarítást a privatizálandó javak 15-20 százalékára becsülik (s ez nem is jelenti még a vásárlás készségét).

Ilyen körülmények között a „burzsoá forradalom'', amely a kapitalista világba akarja visszavezetni ezeket a társadalmakat, csupán „bürokratikus”, önkényuralmi és kifelé forduló lehet, amelyen, amennyiben egyáltalán befektetésre kerül, a külföldi tőke uralkodik. Valamennyi társadalmi kategóriában biztosan lesznek nyertesek és vesztesek (főleg egyes fiatalok és a szak­képzettek fognak nyerni). De összességében véve nagyarányú munkanélküliség lesz, és megnövekednek a különbségek, anél­kül, hogy bármi is garantálná, hogy a lakosságnak többet és jobbat tudnak nyújtani. A kereskedelmi privatizálás hatására ezekben az országokban az ipar elsorvadása széleskörű lesz, egyenes arányban azzal, amilyen a foglalkoztatottság bizton­sága volt – nemcsak a bürokrácia eredménytelenségét kell visszafizetni. A mérleghez szorosan hozzátartoznak azok a szo­ciális-gazdasági előnyök is, amelyek törvényesítették a bürok­rácia hatalmát, és amelyeket a bürokrácia többé már nem képes szavatolni. Ha valaki azt mondja, hogy ez a hatalom csak a diktatúra alapján állt fenn, az figyelmen kívül hagyja mindazt, ami a kapitalista restauráció nyomán el fog veszni: a nem-ke­reskedelmi logika az anyagilag erősen támogatott kultúra, ok­tatás, lakás és közlekedés valamint a jogok területén (amelye­ket megcsúfoltak vagy eltorzítottak ugyan, de amelyek mégsem voltak pusztán deklarációk). Ide tartozik a garantált foglalkozta­tás joga, az oktatáshoz való jog, akkor is, amikor valaki munkás- vagy parasztszármazású, úgyszintén a munkának mint értékal­kotónak az elismerése (még ha formális is) stb. Nincs olyan nyugati „modell”, amely mindezt elfogadhatja és egyidejűleg „hatékony”, a kapitalista kritériumok szerint. Éppen ezért fog csatlakozni reményében az a nép, amely árukkal teli üzleteket és szabadságjogokat, teljes foglalkoztatottságot és társadalmi elismerést szeretne, s azt reméli, hogy ebben határozható meg a „piacgazdaság”.

A szükséges önigazgatás

Létezik (létezett) itt egy hatalmas emberi, kulturális és ipari po­tenciál. A kapitalista restauráció ezt el fogja taposni. Nincs más alternatíva, mint a harmadik út keresése: az egyéni és kollektív felelősség és szabadságjogok alapján kell meghatározni a tu­lajdon legjobb formáit a szükségleteknek megfelelően. Erősen úgy tűnik, hogy az önigazgatás az egyedüli „reális” kiút a vál­ságból, még akkor is, ha sehol nincs olyan modellje, amelyre építkezni lehet.

Modell nincs, de kísérleti és elméleti támpontok vannak. Az önigazgatást oly módon kell „feltalálni”, hogy le kell gombolyítani a megállapított motivációk fonalát – valamennyi motivációét, nem csupán azokét, amelyek a liberális válaszokban szerepelnek.

A hatékony és jogos strukturális átalakulás célja végső fo­kon megtalálni annak a módjait, hogyan lehetne elkerülni a ne­héz éveket, pótolni az elvesztett időt, csökkenteni a költségeket, és elérni, hogy a szükségletek ki legyenek elégítve. De mindez egyrészt a szükségletek nagyon nagy komplexumára vonatko­zik (vajon kielégíthetők-e ugyanazon a módon, a hatékonyság ugyanolyan kritériumai szerint és ugyanolyan tulajdonformák mellett a torta vagy a ruhák utáni vágy, a mentőállomások vagy a magán gépkocsik szükséglete, a szociális és kulturális infrast­ruktúrák vagy a burgonyatermelés szükségessége, a friss leve­gő és a szabadidő szükséglete, a szakképzettségé és a mun­kaalkalomé…?); másrészt pedig attól függ, hogy ki ítéli meg ezeket a szükségleteket és ezeket a költségeket: teljesen nyil­vánvaló, hogy a dolgozók vagy/és a fogyasztók (férfiak és nők) kollektívái ezekre az „egyszerű” kérdésekre (mi jelenti a hasz­nos időtöltést, az eltékozolt időt, más szóval, itt kell-e termelni vagy ott, milyen minőséggel, milyen munkaintenzitással, milyen igazgatási jogokkal, milyen védőhálókkal?) más válaszokat fognak adni, mint, mondjuk, egy kapitalista vállalkozó.

Vajon a dolgozókat „dolgokként” kell kezelni, akiknek épp­úgy van „költségük”, mint a gépeknek, és vajon ezeket a költ­ségeket vissza kell-e szorítani a munkanélküliség nyomásával és a kereskedelmi konkurencia „játékával” (a félelmetes nem­zetközi cégekkel) a nyereség érdekében? Ez a mechanizmusa, sőt a kritériuma a „hatékonyságnak”?

E néhány központi tót rejtőzik a „piacgazdaság” mögött. A demokráciának azt kellene jelentenie, hogy ezeket a kérdése­ket nyilvánvalóvá teszik.

A demokrácia mint termelési tényező

A liberális szemlélet egyik jellemzője azonban éppen az, hogy a gazdaságból ki akarják űzni a politikát (tehát a de­mokráciát). Az érvelés népszerű magva világos: az úgyneve­zett „szocialista” rezsimeket ért leggyakoribb bírálatok egyike pontosan az, hogy „átpolitizálták” a gazdaságot. Ily módon azonban több, nagyon különböző aspektust zavarnak össze: egyrészt van mindaz, ami a bürokratikus önkényességre és szakértelemhiányra, a gazdasági kalkuláció hiányára, valamint a presztízs és az előjogok hajszolásán alapuló politikai volun­tarizmusra, végül pedig az elnyomó gazdasági intézkedésekre utal; másrészt mindaz, ami az egyetlen párt monopóliumából következik a választási lehetőségek tekintetében; és végezetül ott van bizonyos számú gazdasági választási lehetőség tág ér­telemben vett „politikai” jellege.

Amennyire azonban radikálisan vissza kell utasítani az első két aspektust, ugyanúgy kifejezésre kell juttatni, vagyis meg kell erősíteni a harmadikat az álgazdasági döntések képmutatásával szemben. Az etikai és a társadalmi választási lehetőségek leg­magasabb szintjón kezelni a közösségek közötti kapcsolatokat (az egyesülés különböző formáit, a kisebbségek jogait, a nők jogait és így tovább); a környezetvédelmi választási lehetősé­geket, a regionális és a szociális fejlesztés prioritásait, a jöve­delemelosztás egyenlőségének a kritériumait és a társada­lombiztosítás formáit, a tulajdonosi jogokat, az oktatásra, a szol­gáltatásokra és a hadseregre fordított nemzeti erőforrások rész­arányát- nos, ezek mind olyan lehetőségek, amelyek alternatív, egymással összefüggő és különböző eszközöket mozgósító megoldások tárgyát alkothatják: a társadalom és a szó nemes, pozitív értelmében vett „politika” választási lehetőségei.

Az úgynevezett „piacgazdaság” országaiban bizonyos mér­tékben nap mint nap meghozzák ezeket a döntéseket. Reagan elnök idején az amerikai költségvetési deficit évente 100 milliárd dollárral növekedett, elfedve az „állami kötelezettségek leépíté­sét” a szociális kiadások tekintetében, de nem a fegyverkezési költségeket illetően… Más szóval, a katonai hatalom túl fontos volt ahhoz, hogy a piacra és egyedül a magánérdekekre bízzák, a szociális kiadások tekintetében azonban Reagan szemszögé­ből a dolog egészen másként állt. (Ezt példázza, hogy a 80-as években a gyermekhalandóság a szegénység növekedésének arányában nőtt, ami tehát azt jelenti, hogy a lakosság növekvő része számára lehetetlenség magánorvosokhoz fordulni.)

Ezek is mind olyan döntések, amelyeket nem volna szabad sem a politikusokra, sem a közgazdászokra bízni (még kevésbé a piac és az adminisztratív terv mögött rejtőző névtelen bírákra); ez nem jelenti azonban azt, hogy nem kell politikai pártokra, intézményekre és tudományos kutatókra, valamint a piac és a tervek kombinálására támaszkodni.

Nem azt kell az egypártrendszer szemére vetni, hogy ebből a szempontból politizálta a gazdaságot, hanem azt, hogy a „tár­sadalom” helyett hozott döntéseket. (A jugoszláv decentralizált önigazgatási rendszer esetében is azt kell az egyetlen párt sze­mére vetni, hogy megakadályozta olyan koherens alternatív vá­lasztási lehetőségek kialakulását, amelyek lehetővé teszik az önigazgatás számára, hogy jobban mérlegelje saját döntéseinek következményeit; azt kell a szemére vetni, hogy megőrizte az összes döntés monopóliumát, minthogy csak decentralizált igazgatási jogokat biztosított – fenntartva egy korlátozott ön­igazgatási horizontot az összetartó erő nélkül -; szemére kell vetni, hogy az egymást követő „elhajlások” elfojtásával tönkre­tette a szolidaritási kapcsolatokat, és mindenkit az eredmény­telenséghez vezető befelé fordulásra ösztönzött.)

A demokráciának nincs „modellje”. A demokráciát nagyrészt fel kell találni, a tapasztalatok számításba véte­lével át kell alakítani; és feltétlenül bonyolultabb dolog meg­valósítani, mint ahogy azt általában gondolják, ámde egy forradalom megvédelmezése szempontjából lényegesebb, mint a bolsevikok hitték. Intézkedéseik egy része elősegítette Sztálin győzelmét, és amint azt Rosa Luxemburg előre látta, ellentmondásba került egyenjogúsítási tervükkel. De ha meg­őrizzük ez utóbbi álláspont humanista és radikálisan Sztálin-el­lenes jelentőségét, akkor a demokrácia feltétlenül a gazdasági és a kulturális haladás legfontosabb tényezője lesz. A demok­ráciának be kell hatolnia a mindennapi élet valamennyi terüle­tére, és ha ez már megtörtént, tudatosan kell keresni az opti­mális eszközöket ahhoz, hogy a demokrácia hatékony legyen.

A demokrácia egyik-másik formájának vagy intézményének torz, negatív hatásait kritikai vizsgálat tárgyává lehet és kell ten­ni. Ez részben már megkezdődött. Közismertek a „politikai pi­acok” csapdái, a manipulált többségi szavazások, az álnépsza­vazások és az olyan választások, amelyeken demagóg módon mindent megígérnek. Némely döntést többségileg lehet és kell hozni (például arról, hogy mik a prioritások és milyen összegeket kell a közpénzből rájuk fordítani). Ami azonban a kisebbségi választási lehetőségeket illeti, nélkülözhetet­len, hogy azokat is ki lehessen fejezni, meg lehessen vé­deni és ki lehessen elégíteni a prioritásoktól eltérő módo­kon, feltéve, hogy nem ássák alá a prioritások megvalósu­lását. Az esetek egész sorában a közmegegyezés alapján kell tevékenykedni, mert a többségi szavazás elnyomó jel­legű (lásd a nemzetiségi kérdéseket), a közmegegyezés vi­szont csak az egyenlőtlenségek csökkenése esetében élet­képes. Nem lehetséges és szerencsére nem is szükséges, hogy mindenki döntsön mindenről, az ellenben szükséges, hogy az emberek befolyásolni tudják azt, ami őket érinti.

Az önigazgatási terv helytállóságát nem az a naiv hipotézis alapozza meg, hogy az ilyen demokrácia könnyű lesz, hanem az a meggyőződés, hogy az olyan döntésnek, amelyet azok hoztak és ellenőriztek, akiket az végső soron a legközvet­lenebbül érint, több esélye van arra, hogy hatékony és meg­felelő legyen, mint a kikényszerítőn döntésnek.

A privatizáció hívei is elismerik némiképpen, hogy a felelős­ség és az ellenőrzés kulcsszerepet játszik a gazdasági döntés hatékonyságában. De ezt a döntési és ellenőrzési képességet („a reá való alkalmasságot”) a tőke és a magánkézben lévő termelőeszközök tulajdonosaira korlátozzák. A demokráciát te­hát megint csak kidobják a gazdaságból, ami annyit tesz, hogy a demokrácia a mindennapi életet érintő kérdések óriási több­ségén kívül kerül. Azonkívül ez a felfogás jelentősen leszűkíti magának a tulajdonosi felelősségnek az alkalmazási területét, és ez a tulajdon ellene fordul mindazoknak, akiknek nincs be­lőle. Kizárja őket a döntésből és a gazdaságnak és annak a társadalomnak az ellenőrzéséből, amelyben élnek. (A népi rész­vényesség egyáltalán nem csökkentette ezt. Egyrészt bebizo­nyosodott: a részvények elaprózódása elősegíti, hogy az ellen­őrzést összpontosult és erős kisebbség gyakorolja; másrészt világos, hogy a népi részvényesség – és általában a rész­vényesség – motivációja a nyerés reménye, mint a lottó ese­tében, nem pedig az igazgatás gondja, és hogy semmi köze sincs a munka viselkedéséhez. Röviden, nem ruház fel sem­miféle felelősségvállalási jogkörrel.)

A magántulajdon híveinek a legfőbb érve természetesen a „reálisan létező szocializmus”; és az az állítás, amely sze­rint a „társadalmi tulajdon” csak bürokratikus és eredmény­telen lehet. Ám itt csak egy új intellektuális terrorizmusról, egy olyan új áltudományos ideológiáról van szó, mint ami­lyen a tegnapi „hivatalos marxizmus” is volt. Megvan a te­kintélye ahhoz, hogy annak a bikkfanyelvnek a fordítottját használja, amely tegnap uralkodott – kivéve egy pontot: a pártállamhoz hasonlóan úgy véli, hogy a bürokratikus igaz­gatás egyenlő a „szocializmussal”.

A „társadalomnak”, a kollektív tulajdonosnak azonban való­jában sehol sem volt lehetősége arra, hogy megszerezze az ellenőrzés és a döntés eszközeit, és ennek oka nem önmaga a „tervezés”, hanem a bürokratikus diktatúra: a szocializmus nem több, mint hatékony tervezés, ami szerencsére nem azt jelenti, hogy mindent előre kell látni és mindent el kell osztani, egészen a legapróbb szögig, megszüntetve a kezdeményezést és a piacot. A „központi” tervezésnek csak a nagy kérdésekben szabad döntenie, azokban, amelyeket meg lehet vitatni, és ami­kor alternatívákat lehet előterjeszteni (hogyan osszák szét a többletet, mik az elosztás kritériumai és melyek a prioritások?). A „központi” tervezésnek egymás között összehangolt vállalati, közösségi és regionális tervekkel kell társulnia. A hatékonyság érdekében szüksége van arra, hogy olyan szerződéses módo­zatokra támaszkodjék, amelyek lehetővé teszik az egyének és a termelési egységek felelősségvállalását, és szüksége van olyan kereskedelmi mechanizmusokra, amelyeknek köszönhe­tően ellenőrizhető a hasznos jellege annak, amit megterveztek; továbbá szüksége van a választási lehetőségek pluralitásának a megőrzésére, hogy azt hasznosíthassa. Minden szinten, ahol kidolgozzák és alkalmazzák, organikus szüksége van tehát fe­lelősségvállalásra, pluralizmusra és önigazgatási demokráciára. Vajon hol kísérleteztek olyan általános és demokratikus önigaz­gatással, amely ellenőrzi a piacot és a tervet vagy a terveket? Ahhoz, hogy létezzék, nem arra lett volna szükség, hogy a párt­állam saját hatalmának meghosszabbítására dolgozzon ki re­formokat, hanem egy másik, a politikai és szociális demokrácián alapuló egységes hatalmi rendszert kellett volna megcélozni.

Az önigazgatás saját tere-ideje és kritériumai nyomában

A „hatékonyság” szempontjából az egyik megoldásra váró, lé­nyeges kérdés az, hogy (földrajzilag) milyen szinten és optimá­lisan mennyi idő alatt kell egyik-másik igazgatási döntést meg­hozni.

Most még inkább, mint bármikor, hangsúlyozni kell, hogy helyi szinten és rövidtávon a hatékonyságot célzó intézkedés­nek megvannak a maga határai, sőt, könnyen lehet, hogy az ilyen döntés nem is helyénvaló. Ez fokozottan vonatkozik egyébként az egyén szintjére (ebből ered a marginális terme­lékenységtől függő bérezés liberális kritériumainak növekvő ab­szurditása). A megtakarításokat és az időnyerést, valamint a minőség növekedését a társadalmi munka valamennyi láncsze­me közötti kölcsönös függőségekben lehet keresni, a szellemi munka és az anyagi termelés integrációjában, minden egyes választás „külső hatásainak” gazdasági elemzésében, más szó­val az adott döntéssel járó kereskedelmi és nem-kereskedelmi haszon és költség összességének az értékelésében, mindazo­kon a szinteken – helyi, regionális és nemzetközi szinten -, ahol ez a döntés következményekkel jár.

Amikor felmerül, hogy „rentábilis-e”, vagy sem továbbmű­ködtetni egy bizonyos bányát, vagy pedig más energiaforrást kell importálni, akkor igazságtalanság és a hatékonysággal el­lentétes lenne hagyni, hogy ennek a bányának a dolgozói egye­dül döntsék ezt el, vagy pedig azt a látszatot kelteni, hogy sza­badon dönthetnek, miközben alávetik őket a világpiac követel­ményeinek… Szabadságuk azzal a veszéllyel jár, hogy az önálló döntés következtében saját magukat bocsátják el, vagy pedig mindenáron fenntartják a bányát, hogy megvédjék munkalehe­tőségüket, de ezzel együtt talán az eredménytelen termelést is. Miben áll az ésszerű választás? Ez attól függ. Ahhoz azonban, hogy a választott példa esetében az érintett dolgozók vagy ál­lampolgárok szempontjából meg tudjuk ítélni ezt a kérdést, a szén helyi termelési költségének és az importált energia árának egybevetése a tekintetbe vett idő pillanatában szükséges, ám de sémiképpen sem elegendő momentum. A „tér és idő” ténye­zőjét szélesebb körű és gazdagabb kritériumok szerint kell szá­mításba venni: milyen kockázatokkal járnak a világpiaci árak változásai? Milyen kapacitásokért kell fizetni valutával? Melyek az importálás alternatív választási lehetőségei? A bánya bezá­rása milyen társadalmi költségekkel jár a dolgozók, családjaik és a térség számára? Milyen hatása van ennek a termelésnek a környezetre? Milyen a szóban forgó szón minősége és hasz­nossága? Javíthatók-e a termelési feltételek valamilyen eljárás­sal, és mennyi idő alatt? – és így tovább. Az érintett dolgozók véleménye és javaslatai lényegesek. De csapdába esnek, ha a bánya bezárása katasztrófát jelent a számukra. Az eredmé­nyességnek (annak a képességnek, hogy a döntések közül bár­melyiket meghozhassák, amelyet a legjobbnak (télnek), és a társadalmi igazságosságnak a szempontjából lényeges tehát, hogy e döntés (káros következménye) ne háruljon vissza az elsősorban érdekeitekre, és meglegyen a bizonyossága annak, hogy a megítélés a következmények tekintetében szolidáris. A szolidaritás nem lehet munkanélküliségi segély. A szolidaritás­nak annak bizonyosságából kell állnia, hogy van lehetőség más munkára, esetleg szakmai átképzésre, bérveszteség nélkül, a dolgozók és családjuk életkörülményeinek a romlása nélkül.

Ez kapitalista szempontból, a rövid távú nyereség szem­pontjából költséges. De hasznos a szükségletek önigazgatási kielégítésének a szempontjából. És valamennyi szükségletről szó van; arról, hogy optimális módon meg kell határozni: melyik a jó döntés az energiát illetően; meg kell védeni a munkához való jogot és a dolgozók valamint családjuk életkörülményeinek a javulásához való jogot; szó van a regionális fejlesztés és a környezetvédelem követelményeiről, és így tovább. Ez a felté­tele a munkásönigazgatásnak, vagyis annak, hogy valóságosan mozgósítsák a szakértelem, a képzelőerő és a munkakörülmé­nyek strukturális átalakulására vonatkozó javaslatok potenciál­ját. Ahhoz azonban, hogy mindezt meghatározhassák, az kell, hogy az önigazgatási döntéshozatalban részt vehessen az összes érintett személy és mindazok az intézmények, amelyek­re szükségük van ahhoz, hogy tudományos tanulmányok és alternatívák alapján választhassanak a lehetőségek között, részt vehessen továbbá a meghozott döntés által érintett valamennyi szövetség (pl. a környezetvédők) és mindazok a szintek, ahol a dolgozók vagy az állampolgárok szolidaritása segíthet meg­oldani a felvetődött kérdéseket (helyi és regionális tanácsok, ágazati és területi önigazgatás). Lehetővé kell válnia, hogy bármi­lyen egység szakértőkhöz és ellenszakértőkhöz folyamodhasson.

Az önigazgatásban részt vevő dolgozóknak egyébként nem érdekük, hogy eredménytelenül vesztegessék idejüket a mun­kahelyen; az áll érdekükben, hogy strukturálisan át tudják ala­kítani az elavulttá vári vagy szennyező ágazatokat; az az érde­kük, hogy fejlődjék a termelékenység, és ezáltal lehetővé váljék vagy az árak, vagy a munkaidő csökkentése, vagy pedig a mun­kakörülmények javítása.

A munkások szakértelmének mozgósítása ezeken a konkrét alapokon – amelyek a munkában szerzett tapasztalatokhoz és a mindennapi élethez kapcsolódnak – sokkal inkább lehetséges, mint az olyan igazgatás esetén, ahol elvont pénzügyi „címletek­ről” van szó, vagyis olyan valutáris eredményekről, amelyeknek az értéke áttekinthetetlen piaci mozgásoktól függ, és ráadásul elbocsátáshoz vezethetnek. A munkásszakértelem mozgósítása a tapasztalatok egybevetését jelenti, nem pedig versenyt, amelyben egyesek mások rovására nyernek.

Ahelyett, hogy a hatékonysággal ellentétesnek tekintenénk a foglalkoztatás biztonságát és a szolidaritást, inkább támpon­tokat kell belőlük merítenünk a felelősségvállaláshoz (ez olyas­mi, amit sem a „létező szocializmus” bürokráciája, sem a kapi­talista bürokrácia nem tud megtenni). Eközben azonban újra meg kell határozni a hatékonyság fogalmát és az ösztönzők körét, szertefoszlatva azt az elképzelést, hogy egyetlen kritéri­um van, és az mindig „árban” kifejezhető.

A kívánt hatékonysághoz, a megfelelő ösztönzők kialakítá­sához az mindenképpen szükséges, hogy a mutatók össze tud­ják kapcsolni az életkörülmények javulását (a társadalmi ós/vagy az egyéni bérek emelkedése vagy az árak csökkenése vagy új termékek révén) és a termelékenység növelésében elért összes sikert. A technológiai döntéseket alá kell rendelni a „társult termelők-fogyasztók” érdekeinek, hogy könnyebbé vál­janak a munkafolyamatok, és javuljanak a környezeti viszonyok és a termékek minősége.

Ezeknek az emancipáló céloknak az eléréséhez maga az emancipáció a legfontosabb eszköz: a felelősségteljesség, az állandó tanulás révén növelt szaktudás és a feladatok rotálá­sának a gyakorlata, a munkafolyamatok és körülmények ellen­őrzése, az olyan szabad társulások sokasága, amelyek lehetővé teszik az érdekeltek számára, hogy kifejezzék nézetüket. Ez nem szavatolja a konfliktusok megszűnését, de lényeges feltétel ahhoz, hogy megkezdődjék a csoportérdekek és a korlátozott horizontok túllépése.

De ha megvannak a választási lehetőségek, akkor „közpon­ti” prioritásoknak is lenniük kell, s ezek a következők: a szak­tudás szolgálatába állított eszközök az oktatás és a szakmai gyakorlat révén; önigazgatási jogok és azok intézményes kép­viselete helyi, területi és ágazati szinten, illetve az állami szer­vek valamennyi szintjén; a tulajdon társadalmasítása a terv­gazdasági döntéshozatal, a kereskedelmi és az államhatalmi döntéshozatal társadalmasításával.

A piac és a terv társadalmasítása

Mindenki tudja, hogy a szovjet rendszerben az árak nem „ke­reskedelmi” árak (vagyis nem tükrözik az átlagköltségeket va­lamint a kereslet és a kínálat játékát). Némely árakat erősen támogatnak mások rovására: a húsét és más létfontosságú fo­gyasztási cikkekét, a szolgáltatások egy részéjét, és a lakások is sokkal olcsóbbak, mint amennyi a rájuk fordított költség. Az ilyen nagyon alacsony árak mellett nagy a kereslet, amelyet a bürokratikus tervezés nem elégít ki. Más cikkek ellenben (ame­lyek néha nagyon fontosak a mindennapi életben), általában a tartós fogyasztási cikkek, nagyon drágák. Köztudott egyébként, hogy a valóságos kereskedelmi „költség” nemcsak az, amit fel­tüntetnek. Azonkívül, hogy a hiánycikkek felkutatása időpocsé­kolással jár, sok borravalót kell adni, ismeretségi kör és összejátszás szükséges ahhoz, hogy hozzá lehessen jutni ritkán kapható, jó minőségű cikkekhez, ami morális költséget is jelent.

De az ártámogatás megszüntetése szavatolja-e, hogy a ter­melés jobb lesz? Vajon a piac szükségszerűen ésszerűbbé te­szi az árakat és megfelelőbbé az elosztás módját? És biztos-e, hogy az ártámogatás gazdaságilag mindig ésszerűtlen? Vég ül, feltéve, hogy eljutnak a versenyképes kereskedelmi árakhoz milyen következményeket várhatnak ettől?

A jelen cikkben bonyolult és részben technikai vitákba nem bocsátkozhatunk. Az árproblémákra adandó válaszok nem füg­getlenek azoktól a keretektől, amelyek közé beilleszkednek: az, ami ésszerűen javasolható Franciaországban az önigazgatási szocializmus szemszögéből, talán egészen egyszerűen alkal­mazhatatlan egy olyan rendszerben, ahol a piacot már régen megszüntették, vagy ahol a bürokrácia már teljesen tönkretette. Néhány kapaszkodót és vezérfonalat azonban előterjeszthetünk.

Ha a prioritásokat a termelési célok tekintetében már meg­határozták (lakás biztosítása mindenki számára, prioritások a tömegközlekedési hálózat fejlesztésében és így tovább), akkor ezekre közpénzeket kell igénybe venni. Elosztásuk azonban tör­ténhet oly módon is, hogy „versenybe” lépnek azok a különböző vállalatok, amelyek ki tudják elégíteni ezeket a szükségleteket, és ehhez hiteleket kaphatnak. Az érintett vállalatok előterjeszt­hetik ajánlatukat, amelyeket a nyilvánosságra hozott követelmé­nyek pluralitása alapján ítélnek majd meg (regionális foglalkoz­tatás, költségek, takarékosság az energiával és az importtal, környezeti szempontok, a fogyasztói társulások véleménye).

Az mindenképpen szükséges, hogy az árakat ellenőrző hi­vatalok (különböző érdekek képviseletével) rendszeresen nyil­vánosságra hozhassák az ármozgások okait, bármi legyen is az, és összehasonlító jelzéseket adhassanak arról, ami más térségekben és országokban történik. Ellenszakvéleményt min­dig kérni lehet.

Ilyen keretek között a szubvenciókat esetenként kell meg­ítélni, és világossá kell tenni, hogy milyen előnyökkel és hátrá­nyokkal járnak az ilyen intézkedések a termelt javak tekinteté­ben. Időszakos vita körébe tartozik annak megállapítása, hogy egy áru előállításának vagy egy adott szolgáltatásnak melyik a legjobb finanszírozási formája: az egységes ár vagy pedig bi­zonyos jövedelemnövekedés; vitatható egy adott szolgáltatás (óvodák, közétkeztetés, üdülés) díjának a differenciálása az igénybe vevők jövedelme szerint, avagy ingyenes elosztás min­denki számára, de a kompenzálási mód eldöntésével (a vodka árának emelése, hogy csökkenthessék a könyvek árát, nem feltétlenül népszerű, de lehetnek más elképzelések is).

A közszolgáltatás rossz minőségének megállapított tényét rendszeres pluralista vizsgálat tárgyává kell tenni (az ügyben különböző érdekeket képviselő társulások ellenőrzésével lefoly­tatva), és a vizsgálat után alternatív javaslatokat kell előterjesz­teni: ruházzák fel felelősseggel az ápolónőket, az ápolókat és a betegeket, sűrítsék a lakónegyedek rendelőintézeteit némely-fajta orvosi ellátás érdekében, de biztosítsák az orvosi ellátás egyenlőségét az egészségügyben – mindehhez anyagi eszkö­zök szükségesek. A Szovjetunióban rettenetesen leromlott az állami betegellátás, az orvosok nincsenek „eléggé” megfizetve. Mi lenne azonban a méltányos fizetség és mik a kritériumai ennek? Annak függvényében fizessék meg őket, mint amennyi pénze a betegnek van? Valamennyi foglalkozás esetében együttes vitákra lenne szükség.

A „legjobb” árak kérdésében nincsenek univerzális, általá­nos megoldások (olyanok, amelyek a leghatékonyabbak). Né­mely probléma esetében a megfelelő válasz más problémák esetében teljesen helytelen lehet: a telefonvonalak vagy az elektromos hálózat túlterhelésének csökkentése érdekében bi­zonyos időszakokra differenciált tarifákat állapítanak meg, hogy ösztönözzék a fogyasztás beütemezését, vagyis csökkentését (ebben az esetben a díjak emelése kevésbé bürokratikus, mint­ha egy rendőrt küldenének mindegyik lakásba, azonkívül mind­ez a fogyasztók jövedelmének arányában is történhet). Ami azonban a telefon esetében méltányos és hatékony, az a metró esetében ellenhatást váltana ki (mit mondanának az emberek, ha a délutáni csúcsforgalom idején többe kerülne egy metrójegy?).

A világpiaci árakat is elemezni kell, és könnyen érthetővé tenni a velük kapcsolatos összes bizonytalanságot, valamint azokat a politikai és társadalmi körülményeket, amelyeket ál­cáznak. Torz dolog, hogy némely országok „viszonylagos elő­nye” kizárólag abból származik, hogy a munkaerőt túlzottan ki­zsákmányolják és nem részesítik szociális védőhálóban: ha a hatékonyság ilyen feltételektől függ, akkor a verseny egyébként is fokozatosan lerombolja a szociális védőhálókat. Ez ellen tehát védekezni kell.

A helyiről a nemzetközi szintre: milyenek a világpiaci viszonyok?

A védelem nem visszahúzódás vagy autarkia. Noha a szociális védőhálókra szükség van, ezeknek nem szabad oltalmazniuk a pazarlást, és nem szabad életszínvonal tekintetében a világ töb­bi részéhez viszonyítva mutatkozó (minőségileg mórt) eltérések növekedéséhez sem vezetniük. Létokuk ellenkezőleg az, hogy védekezzenek mindazzal szemben, ami másutt retrográd, vagy azzal szemben, ami az érintett országokban regresszióhoz ve­zethet. Arra van tehát szükség, hogy ezek a védőhálók együtt járjanak a termelékenység, a pazarláscsökkentés és a haté­konyság olyan új önigazgatási forrásainak a felszabadulását elő­mozdító eszközökkel, amelyek lehetővé teszik a megerősödést a nemzetközi versennyel szemben. A mindenki számára bizto­sított szabadságjogokra és jobb életre való törekvések terüle­tén végső soron ugyanis azt kell bebizonyítani, hogy a teljes foglalkoztatottsághoz, a szubvencionált kultúrához és az ingye­nes orvosi ellátáshoz való megszerzett jogok jobb minőséggel és fejlettebb demokráciával járnak együtt, mint másutt.

Ezek olyan lehetőségek, amelyeket oltalmazni kell a világ­piacon uralkodó kritériumoktól (mert ezek kapitalista szempont­ból „költséges” választási lehetőségek, de gyorsan a termelé­kenység növekedésének forrásává válhatnak egy alternatív rendszerben, ha van idő és tér a megnyilvánulásukhoz), tudni­illik a tapasztalatok azt bizonyítják mindazok számára, akik ké­szek a tanulmányozásukra, hogy a fejlődés magasabb szintjéről induló versenytársakkal szemben nincs gazdasági fellendülés bizonyos mértékű védőháló és az állam jelentős beavatkozása nélkül (Japán és Korea példája sem kivétel a szabály alól).

A védőháló nem jelent elzárkózást a kereskedelem elől, ha­nem azt jelenti, hogy ezt a kereskedelmet ellenőrzik és alávetik az érintett közösség saját választási lehetőségeinek. Másrészt képesnek kell lenni annak megítélésére, hogy a túlzott védelem mikor és milyen területeken gyakorol ellenhatást. S ez nem min­dig nyilvánvaló.

Még veszélyesebb, mint megnyílni a verseny és a világpiac előtt, az, ha ezt azzal az illúzióval teszik meg, hogy a nyitás nem vet fel problémákat, és ha (teljes egészében) megszüntetik a „makrogazdasági” ellenőrzést.

Ennek a „makrogazdasági” ellenőrzésnek a szintje és a mó­dozatai kétségtelenül megoldásra váró alapvető kérdés. Egyfe­lől felveti az érintett társadalmak belső demokratikus és önigaz­gatási átalakulásának a problémáját (hogy elkerüljék a konzer­vatív monopóliumokat), másrészt pedig annak szükségességét, hogy túl kell lépni a nemzeti államokon és a „makrogazdasági” igazgatási jogkörök egy részét nemzetek feletti, vagyis nemzet­közi síkon kell gyakorolni.

Egyre több problémát csak nemzetkőzi síkon lehet ered­ményesen és méltányosan megoldani (lásd a holtpontra jutott kérdéseket: a GATT [Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény] dossziéit a mezőgazdaság, a nyersanyagok és a szolgáltatások vonatkozásában; a kőolajjal kapcsolatban; úgy­szintén az adósság, a környezetvédelem, az éhínség, a nagy járványok és globálisan az egyenlőtlenségcsökkentés problémáit).

Ugyanakkor a nemzeti (vagy a több nemzetiségű) államok az ellenőrzés és a döntés lehetséges reléi, ezek azonban egyre kevésbé hatékonyak ahhoz, hogy ellen tudjanak állni a világpi­acon domináló kritériumok nyomásának, tekintettel a kereske­delem szükségességére és a termelés nemzetközivé válására.

Következésképp összpontosítani kell mindazokat a ténye­zőket, amelyek egybevágó érdeke, hogy világosan áttekinthető legyen a multinacionális társaságok, a Világbank, a Nemzetközi Valuta Alap (IMF) és a GATT politikája. A KGST (ez a keleti „Közös Piac”) kimúlt. Valójában ahelyett, hogy a végnapját si­ettették (alárendelve a szabad konkurencia kritériumainak, amelyek egyébként másutt is alig működnek), demokratikus szerződéses közösséggé kellett volna átalakítani, azzal a céllal, hogy ellenálljon a nemzetközi valutáris egyensúlyhiánynak, az IMF diktátumainak és a kapitalizmusban reá váró marginalizá­lódásnak. Ilyen alapon kellett volna kapcsolatokat teremtenie mindazokkal az államokkal, amelyek hasonló célokat követnek.

A demokratikus tervezés a piacnál valóban nagyobb mér­tékben lehetővé tenné, hogy számításba vegyék a kereskedelmi egyenlőtlenségek megszüntetéséhez szükséges kritériumok sokféleségét. A demokratikus tervezés olyan eljárásokra tá­maszkodhat, amelyek tekintetbe veszik a nemzeti és a regio­nális valóságot.

A nemzetközi gazdasági kapcsolatok nehézségei nem az úgynevezett szocialista országok sajátja: az Európai Közösség­nek is nagyon nehéz lesz 12 országgal egységesített kereske­delmi és valutáris alapon funkcionálni. Az integrációt itt is vál­tozatlanul akadályozzák a fejlődési szintben mutatkozó különb­ségek, valamint a nemzeti és az állami realitások. A szabad kereskedelem meg fogja növelni az eltéréseket és a feszültsé­geket, s az egységes pénz nem jön létre holnap (máris nagyon sokba kerül, akár csak a német egységesítés szintjén is). Mint­hogy így áll a helyzet, a Delors-terv Európája elméletileg előirá­nyozza, hogy alkalmazni fognak egy érdekes segítségnyújtási kritériumot: ez a kritérium kimondja, hogy a döntéseket eleve a legalacsonyabb szinten hozzák, és csak ha segítségre van szükség – tehát abban az esetben, ha az adott szint alkalmatlan arra, hogy megoldjon egy konkrét problémát -, bízzák rá az ügyet a felsőbb fórumokra (ebben az esetben a nemzeti és a nemzetek fölötti jogkörök összeegyeztetéséről van szó). A szo­cialista demokrácia sokkal inkább lehetővé tenné egy ilyen kri­térium alkalmazását, mint a kereskedelmi liberalizmus (lévén, hogy a tőke szabad forgása nem tisztel semmiféle nemzeti szu­verenitást…). A szocialista demokráciában ugyanis általános elv, hogy mint önigazgatási rendszer, alulról tud építkezni.

Máskülönben…

A jugoszláv válság és az úgynevezett szocialista országok vál­sága nem bizonyíték arra, hogy a szocialista önigazgatás lehe­tetlenség, vagy eredménytelenségre van ítélve. Sehol nem pró­báltak ki mindeddig egy olyan rendszert, amely a piacot és a tervet pluralista önigazgatási demokráciának rendelné alá.

A kapitalizmus innovációs képességét a saját válságának a leküzdésére, illetve a nyereségre való törekvés ösztönzi, amely nem törődik az emberi problémákkal. A bürokrácia sem tiszteli nagyobb mértékben a dolgozókat, és a maga módján kizsák­mányolja őket, de kritériumok és kényszerű költségek nélkül uralkodik a nevükben: a leglényegesebb az, hogy megvédje saját előjogait. Ezek a nem kapitalista, de nem is szocialista társadalmi viszonyok gyakorlatilag azt jelentik, hogy megszűn­tek a termelékenység (munkanélküliség révén történő) növelésé­nek a kapitalista mechanizmusai, egyidejűleg pedig elfojtották a dolgozók (értelmiségiek, fizikai munkások, férfiak és nők) szakértelmét és felelősségvállalását, azokét, akik máskülönben maguk eszelhették volna ki – saját hasznukra – annak módját, hogy miként legyenek hatékonyak.

E válság megoldásához éppen ezért kellene mozgósítani az elfojtott népi energiákat és felhasználni a demokráciát, mint lényeges termelési tényezőt a jövő számára. De ez ellentmon­dásban van a megoszlásokkal, a differenciálódásokkal és a dol­gozók közötti érdekellentétekkel, és ma ezen tényezők együttes hatása kikényszerítheti a privatizációt és a piacot.

A dolgozók, akik vállalatokként vagy ágazatokként elszige­teltek egymástól, semmit nem tudnak megoldani – a maffia által uralt piaccal még kevésbé, mint azzal a tervvel, amelyet ugyan­ez a maffia uralt. Az inflacionista árháború arra készteti majd őket, hogy védekezzenek egymással szemben, aminek a kime­netele csak a mind nagyobb zűrzavar lehet.

Az önigazgatási megoldások csak akkor lehetnek hatóko­nyak, ha kiterjednek mindazokra a szintekre, amelyeken a dolgozók vagy az állampolgárok önmaguk tartják ezeket a meg­oldásokat hasznosaknak; oly módon, hogy szolidáris megoldá­sokat, keretszerződéseket dolgoznak ki az erőforrások igazga­tására és a tékozlás megszüntetése érdekében. A társadalmi-gazdasági viszonyokat, „fent” kell helyreállítani, de a gazdasági ellenőrzés eszközeit „fent” kell megszerezni: ott, ahol jogkörök vannak, ott, ahol a hatalom van.

(Ford.: Csontos Rozália)

A tanulmányt némileg rövidítve közöljük. (A szerk.)

Az európai baloldalról gondolkodni Olaszországban elsődlege­sen és mindenekelőtt annyi, mint az Olasz Kommunista Pártról gondolkodni, mivel ez a baloldal legnagyobb pártja. A legutóbbi általános választások idején (az Európa Parlament megválasz­tásakor) 1,4 millió tagja volt, és, megkapván a szavazatok 28%-át, a második legerősebb párt volt Olaszországban; 1984-ben pe­dig a legerősebb.

Egy bizonyos ideje az olasz kommunizmus egyfajta anomá­liát jelentett a nyugati politikai életben, ahol a kommunista pár­tok vagy évtizedek óta kis, parlamenten kívüli csoportok voltak, vagy – mint Franciaországban, Spanyolországban és Görögor­szágban – valamikor jelentős szerepet játszottak ugyan, de mostanra bázisuk a választók körülbelül 10 százalékára csök­kent. (Az egyetlen kivétel a Portugál Kommunista Párt, amely­nek, merev sztálinista ortodoxiája ellenére, még jelentős parla­menti képviselete és tömegkapcsolatai vannak.)

Az Olasz Kommunista Párt nem csak méretei, hanem jel­lege és politikai vonala miatt is kivételes helyzetben van. Mély­ségesen populista és nemzeti jellegű, és működését a Szovjet­uniótól való egyre növekvő függetlenség jellemezte. Körülbelül tíz évvel ezelőtt megszakította kapcsolatait a szovjet és a ke­let-európai kommunista pártokkal.

Mégis, az OKP-ről beszélve tulajdonképpen múlt időt kelle­ne használnom: minden valószínűség szerint mire ez az esszé megjelenik, az OKP megszűnt létezni. 1990 márciusában tartott rendkívüli kongresszusán az OKP többségi szavazással elha­tározta, hogy tárgyalásokat kezdeményez egy új politikai fórum létrehozása érdekében, amely azután megalakít egy új politikai szervezetet. Ez az új szervezet magába foglalja majd a baloldal más részeit is, olyan koncepcióra támaszkodva, amely koráb­ban a kommunista tradíciótól idegen volt. Ennek érdekében va­lamikor 1990 vége és 1991 tavasza között az OKP-t feloszlat­ják. Jóllehet a határozat többségi szavazás eredménye volt, a tagok egyharmada expliciten elvetette, és még sokkal többen implicit formában tették ugyanezt – azzal, hogy némán távol maradtak a párttól, hónapokon át. A javaslat a párt főtitkárától származott, és a pártapparátus, amelynek szerepe továbbra is jelentős még a hagyományos kommunista pártoknál sokkal de­mokratikusabb OKP-ben is, nagyrészt támogatta. Más szavak­kal ez a döntés lényegében megváltoztathatatlan.

Nem világos, hogy milyen lesz az új baloldali politikai erő, miután az OKP-t feloszlatják. De az világos, hogy ami ehhez a döntéshez elvezetett, az nem a más baloldali erőkkel való dia­lógus lehetőségének a kommunista tradíciót gazdagító kibonta­koztatására irányuló törekvés volt, vagy akár annak a lehető­ségnek a vonzóereje, hogy így a párt talán összegyűjtheti és megszervezheti mindazokat, akik az új társadalmi mozgalmak­ban (környezetvédelmi, feminista, békemozgalmak) szétszórtan tevékenykednek, és nehezen találnak maguknak helyet vala­melyik politikai pártban. Olaszországban ezeket az embereket a „látens baloldalnak” nevezzük, és bár valóban szét vannak szórva, az utóbbi években közelebb kerültek az OKP-hez, pár­huzamosan azzal, hogy a párt megnyílt az új témák, és új szük­ségletek irányában – különösen az 1989. március 18-i kong­resszuson -, és ezzel egy inkább, nem pedig kevésbé radikális ellenzék centrumává vált, amely képes volt hangot adni a nö­vekvő társadalmi antagonizmusoknak, amelyek formájukban és tartalmukban egyaránt mások, mint a korábbiak. De a most megindult változások egészen más benyomást keltenek, és azokat, akik alternatívát keresnek inkább fogják kiábrándítani, semmint egybegyűjteni. Röviden: a változások, bármi legyen is a bevallott céljuk, ténylegesen azért járnak a párt nevének meg­szüntetésével, hogy lehetővé tehessék e pártnak a létező poli­tikai keretekbe való integrálását. Ez nagymértékben kétes szer­vezeti törekvések megjelenéséhez vezethet, magában hordva a demokratikus struktúra meggyengülésének kockázatát is.

De ennek a cikknek a témája túlmegy az OKP jelenlegi tevékenységén (bár ezt kellett először tárgyalnunk, mivel ez a helyzet része az európai baloldal általános krízisének). Egy olyan párt megszűnése, mint a miénk, nem csak az olasz po­litika színpadát fogja alaposan megváltoztatni (ami nyilvánvaló), hanem az egész kontinensét is. Keleten az OKP megszűnése megfosztja az ottani, a létező szocializmus elnyomása alól fel­szabadult erőket egy vonatkoztatási ponttól, egy olyan balol­daltól, amelyet nem szennyeztek be a szocializmus nevében kormányzó erők tévedései. Az OKP létezése segíthette volna a túljutást azon az elképzelésen, hogy csak a kapitalizmus ma­radt a porondon. Ami a Nyugatot illeti, az utóbbi néhány évben a párt erőteljesen beavatkozott a szociáldemokrata blokkon be­lüli harcokba. Ezernyi nem-egyértelmű vonása ellenére a párt (különösen Berlinguernek köszönhetően) ténylegesen elősegí­tette egy lehetséges „harmadik út” keresését – értve ezen a létező problémák meghaladására tett kísérletet egy olyan kritikai reflexió által, amelynek el kellett volna vezetnie (és amely el is vezethetett volna) mindannak a megújításához, ami a Második és a Harmadik Internacionálé örökségéből a tömeges társa­dalmi mozgások által felvetett új problémák fényében is pozití­vumnak tekinthető. Ez a lehetséges szerep – amelyről a párt inkább csak beszélt, semmint ténylegesen megvalósíthatta vol­na – az OKP feloszlatásával kétségkívül el fog tűnni. A várható szerepváltás része a létrehozandó új baloldali erőre vonatkozó elképzelésnek, és a Második Internacionálé vonalához való kri­tikátlan hűséghez vezet.

Fontos megjegyeznünk, hogy ez a végeredmény nem szük­ségképpen jelenti – és én remélem, hogy nem is fogja jelenteni – egy tradíciónak és (egy másfajta társadalmi-politikai rend­szerbe való átmenetről szóló) elméletnek a halálát, még ha ezentúl másoknak jut is a feladat, hogy ezt a hagyományt to­vább vigyék. Az OKP-nek a többségi döntést ellenző aktivistái el vannak szánva arra, hogy nem szűnnek meg kommunistának maradni, nem fogják feladni történelmileg kialakult különböző­ségüket a szociáldemokráciától. Valamely most még meghatá­rozatlan módon ezek az aktivisták új terepen fognak dolgozni, együtt azokkal, akik – még ha a mi hagyományunktól idegenek is – meg akarnak maradni ellenzéki erőnek. [Azóta ezek a cso­portok, többek között éppen a cikk szerzőjének vezetésével, „Kommunista Újjáalapítás” néven létrehozták pártjukat, amely egyes 1991-es helyhatósági választásokon meglepetést keltő sikereket ért el. – a szerk.]

De azoknak, akik ezt az utat választják Olaszországban, tekintettel a magukat így nevező rendszerek drámai összeom­lására, meg kell indokolniuk, miért definiálják magukat továbbra is kommunistákként. Szükséges, hogy megértsük ennek a név­nek az értékét itt és most, figyelembe véve, hogy oly sokan vetették el, beleértve számos, korábban Keleten kormányzó pártot. Szükséges, hogy megmutassuk, hogy az OKP-nek, a Nyugat legjelentősebb kommunista pártjának a megszűnése nem egy máshol is érvényesülő tendenciának az eredménye – nevezetesen a kommunizmus és vele együtt minden olyan erő hanyatlásának, amely még reményt kínál a kapitalista rend megváltoztatását illetően -, hanem továbbra is része marad egy olyan világméretű átalakulási folyamatnak, amely – tévútjai és korlátai ellenére – az októberi forradalomtól és a gyarmatosítás megszűnésétől kapta a maga döntő indíttatását, elméletileg pe­dig a marxizmusban gyökeredzik. Továbbá ki kell mutatniuk egy ilyen erő és politikai kultúra újjáélesztésének az európai balol­dalon belüli konkrét lehetőségét, ami (Keleten és Nyugaton) ré­sze annak a harcnak, amely egy új ellenzéki politikai erő kifor­málásáért és harcbavetéséért folyik. Még ha az „olasz eset” kivételessége csökkent is, akkor is szükség lehet annak bizo­nyítására, hogy ez a párt nem egy erre az egyetlen országra korlátozódó jelentőségű történelmi képződmény volt, hanem olyan erő, amely képes befolyásolni a demokratikus szocializ­mus további történetének irányát is az európai kontinensen, minthogy éppen az ilyen típusú pártok azok, amelyek továbbra is otthont tudnak adni a társadalom átalakítására képes politikai erőknek.

Az utolsó tíz év és különösen 1989 eseményei egyeseket végletesen pesszimista következtetésekhez vezethetnek el. Va­lójában az 1980-as években egy jó okkal korszakosnak ne­vezhető átstrukturálódási folyamat zajlott le, amely megin­gatta azokat a premisszákat, amelyekre az európai baloldal (beleértve szociáldemokrata részét is) stratégiáját alapozta. Az átalakulás érintette azokat a politikai alapokat – kulturálisa­kat és szervezetieket – amelyekre a baloldal ereje a háború utáni időszakban épült. A folyamat magában foglalta a pia­cok, a bank- és hitelrendszer és a termelésirányító hatalmi központok nemzetközi integrációjának felgyorsulását, a taylorista munkaszervezés kiszorulását, az ipar relatív súlyá­nak, és ebből következően a munkásosztály politikai sze­repének csökkenését, a peremcsoportok, a nem-kötött munka, az individualizmusnak kedvező értelmiségi foglal­kozások számának növekedését, az információs és képzési rendszerek egyre nagyobb szerepét, és a valóságos dön­téshozatali hatalom állandóan fokozódó átirányítását a de­mokratikus képviseleti intézmények kontroliján kívül eső hatalmi központokba (aminek következtében csökkent a po­litika és a kultúra hatásos manipulálása által már eddig is sarokba szorított ellenzék jelentősége).

Ezeken a nagy horderejű változásokon kívül, amelyekre a baloldal, mindent összevéve, nem volt képes megfelelően rea­gálni, most itt van még az úgynevezett szocialista országok vál­sága, amely nem – ahogy mi reméltük – az egyre javuló élet­feltételekkel és a hidegháborús feszültségek csökkenésével együtt járó, a demokratizálódás irányába mutató folyamatként zajlott le, hanem hirtelen összeomlás formájában. Ezt a piac mítoszaihoz való menekülés követte, s mindezidáig nem mutat­kozik semmilyen jele annak, hogy ez mérséklődnék.

Ami Kelet-Európában történt, felborította a hatalmi egyen­súlyt Európának mind keleti felén, mind a Nyugaton, ahol az uralkodó osztályok új erőt merítettek a megkérdőjelezetten ura­lom újonnan nyíló perspektívájából. Ez megnyitotta az utat a „népi demokráciák” gyarmati zónává való átalakításához és egy hatalmas társadalmi „dömpinghez”, amely elkerülhetetlenül meg fogja gyengíteni a munkásosztály szervezeteit Nyugaton. A kelet-európai munkaerő olcsó, és – a harmadik világból szár­mazó munkaerővel ellentétben – magasan képzett, továbbá ezekben az országokban jelenleg anélkül megy végbe egy gyors gazdasági dereguláció, hogy az ezt ellensúlyozó szak­szervezetek jelen lennének. A régi szakszervezeteknek ugyanis nincs hitelük a munkások között, míg az újak még meg sem születtek. Amire tehát kilátás van, az egy Brüsszel központú Nyugat-Európa, amelyet a baloldal által egyre kevésbé kor­látozott finánctőke ural, és amely az egész kontinensen he­gemóniát fog gyakorolni, mégpedig ahogyan az EGK kép­viselője, Jacques Delors szereti ismételgetni: „koncentrikus kö­rökben”, lényegében tehát csatlósok gyűrűjeként az EGK köré gyűjtve az összes európai országot.

Ami a gazdasági, politikai, kulturális és katonai szinteken történt és történik – a Varsói Szerződés de facto feloszlatásával, ami természetszerűleg megerősítette a NATO-nak mint egy új biztonsági rendszer kizárólagos központjának a szerepét -, ah­hoz a következtetéshez vezethet, hogy a kapitalizmus győzött, és hogy legalábbis hosszú ideig semmilyen alternatívának sincs esélye vele szemben. Nemcsak a kommunizmusnak kell elavult elméletnek tűnnie, hanem a reformista szocializmus minden va­riánsának is, figyelembe véve azoknak a tényezőknek a meggyengülését, amelyek lehetővé tették a „keynesi kompro­misszumot” és a világ legfejlettebb jóléti államainak kiépülését Európában.

Akkor hát mi értelme van ilyen körülmények között megint egy kommunista pártot javasolni Olaszországban, sőt, azt állí­tani, hogy ennek szerepe van az ország határain kívül is? Bi­zonyos, hogy Olaszországban a névnek határozott jelentése van: ennek az évszázadnak a folyamán az OKP konkrét példát mutatott az elnyomás alóli felszabadulásért folytatott harcból, szorosan összefonódott a szabadság védelmével és a politikai demokrácia kifejlődésével. És mert egy nagy szellemi örökség jelent valamit, a történelmi emlékezet pedig része a közösségi életnek, ez önmagában is elég lenne ahhoz, hogy igazolja a „kommunista” név megmentését. De az olasz múlthoz kötődő okokon kívül vannak más okok is ennek a névnek a fenntartá­sára. A modern társadalomban kialakul az igény azon dolgokra, amelyek nem mérhetők pénzzel, nem ítélhetők meg piaci krité­riumok szerint. Igény van a közvetlen emberi kapcsolatokra és a kommunikációra. Vannak igények az önmagunktól elidegenítő munka alóli felszabadulásra, létezik az a szükséglet, hogy a munkának visszaadjuk alkotó jellegét, és hogy autonóm, saját életstílusunk legyen. Ezek az igények nem elégíthetők ki pusz­tán az igazságosságnak és egyenlőségnek a társadalomban való növekedésével, mivel ezek az igények túlmennek azon az egyenlőségen, amely a szocialistaként meghatározott társada­lomban létezhetett.

Nyitva hagyni a kommunizmus lehetőségét annyit jelent, hogy felfedezzük ezeknek a szükségleteknek az értékét, és kí­sérletezünk a közösségi élet olyan formáival, amelyekben ezek kifejezhetők. Azt jelenti, hogy felborítunk bizonyos meggyöke­resedett értékeket – köztük elsőként is azt, amely oly szilárd, oly folyamatosan termelődik újjá, és olyannyira bele van kódolva a mai társadalom alapszerkezetébe: az erős és a gyenge kö­zötti megkülönböztetést. Azt jelenti, hogy életben tartjuk a hitet: a gyengékben olyan rendkívüli erőforrások lehetnek, amelyekkel az erősek nem rendelkeznek. Segít annak a megértésében, ho­gyan élhették túl például a nők nem egyszerűen csak gyengébb, hanem rendszeresen bántalmazott nemük történelmi tapasz­talatát. Segíthet abban, hogy kommunikáljunk azokkal az elhall­gattatott és kiuzsorázott világokkal, amelyek az „éhség konti­nensein” alakultak ki, ahol az emberiség oly nagy része él. Mint a társadalom átalakításának kiindulópontja, a kommunizmus a pusztán a termelésért folyó termelésnek, a felhalmozás – cél­jaira való tekintet nélküli – abszolút elsődlegességének kritikáját is jelenti, és ezáltal annak a társadalmi rendnek a kritikáját is, amely egyedül a dolgok és a szükségletek szaporítását célozza. A kommunizmus kritikája a politikának mint egy professzionális elit üzletének; és a demokráciának olyan folyamatként való fel­fogása, amely minden struktúrát áthat, úgy, hogy végül meg­haladja a kormányzók és a kormányzottak elkülönülését is.

A kommunizmus azt is jelenti – mi több, ez egyike alapvető jelentéseinek -, hogy mindez csak annak a társadalmi rend­szemek a fokozatos felszámolása útján lehetséges, amely a profitnak és a piacoknak ad elsőbbséget minden mással szem­ben, és csak azoknak a tudatos cselekvése és gyakorlata által érhető el, akiket most a rendszer feláldoz saját céljainak. Bizo­nyára igaz, hogy az eszmék és a programok, amelyeknek az emberi szabadságot gúzsba kötő társadalmi korlátok felszámo­lása a céljuk, nem vezethetnek a politika és az élet totalizáló felfogásához. A nők, a maguk feminista elméletével és gyakor­latával, az elsők voltak, akik elfogadták a politika parcialitását, és bizonyítékot szolgáltattak erre. így tehát hangsúlyoznunk kell, hogy a kommunista elképzeléstől a kelet-európai rend­szerek nemcsak hogy messzire eltávolodtak, hanem teljes ellentmondásba kerültek vele, és hogy ez az elképzelés In­kább hit kérdése, mint a társadalomra vonatkozó kész terv. Azt is fel kell ismernünk, hogy számos eleme annak, amit elemzé­seiben Marx megfogalmazott, vagy ami később az idők során a marxista áramlatokban kikristályosodott, nem állta ki az idők próbáját. Reménykedtünk, hogy a szigorú kritikai reflexió lénye­ges változásokhoz, javuláshoz vezet Keleten, és megnyit egy új szakaszt a baloldal történetében Nyugaton. Ez nem történt meg: a kontinuitás megtörése küszöbön áll. Mégis, ha egysze­rűen elfogadnánk, hogy a kommunizmust a sztálinista modell válsága miatt el kell vetni, ezzel mindenfajta, egy új társadalom víziójára vonatkozó keresést lezárnánk, ami képtelenség.

Amikor vízióról beszélünk, nem az a szándékunk, hogy utó­piákat kergessünk, félredobva a jelen küzdelmeibe való bekap­csolódást. Éppen ellenkezőleg, úgy tűnik számunkra, hogy egy ilyen vízió nélkül lehetetlen a jelenben tevékenykedni, értel­mezni az új ellentmondásokat és perspektívákat adni; megérteni és irányítani azokat a valóságos társadalmi mozgalmakat ame­lyek – bármennyire is zavarosan, de – naponta felhívják a fi­gyelmet az uralkodó struktúrák és értékek irracionális és el­nyomó jellegére.

Hasznos lehet itt egy – jóllehet részleges jelentőségű – pél­da. Olaszországban tavaly kialakult az egyetemistáknak egy új­szerű és rendkívüli tömegmozgalma, amely az összes felsőok­tatási intézmény hónapokig tartó megszállásához vezetett. A tiltakozás kiváltó oka egy, az egyetemi kutatás magánjellegű finanszírozását bátorító terv volt a kormány részéről, de azután a mozgalom túlment azon a vitán, hogy alárendelhetők-e az akadémiai kutatások a cégek – aligha semleges – érdekeinek, és felvetette a tudás felhasználásának, a kultúra kommer­cializálódá­sának és az értelmiségiek elidegenedésének kérdéseit. A tiltakozás végül egy nagyon fejlett, a kapitalista hatékonyság és álmodernitás mítoszaival radikálisan szembenálló álláspont­ban nyert kifejezést. Mégis, a mozgalomban megtestesülő rend­kívüli vitalitás és gazdag kultúra ellenére, amely az elemzést egy „ellen-tanév” gyakorlatába ültette át (ezt a hallgatók vezet­ték, az általuk elfoglalt osztálytermekben), tehát mindennek el­lenére az egyetemisták végül elszigetelt helyzetben találták ma­gukat: a baloldal, a maga rövidlátó „realizmusába” bezárkózva, nem értette meg, mit akarnak a diákok.

Valójában, ha közelebbről megvizsgáljuk mindazokat a moz­gásokat, melyek a társadalom mélyében zajlanak, azt látjuk, hogy a társadalom ellenzéki magatartásformákban és potenciálban sokkal gazdagabb, mint általában elismerik; az új ellentmondások kitermelik a kapitalizmus egy íratlan kritikáját, sőt, ténylegesen a kommunizmus szükségességének felisme­rését termelik ki, nem mint ideológiai konstrukciót, de mint a tapasztalat eredményét.

Abból indulhatunk ki, hogy elképzelünk egy olyan mozgal­mat, amelyet a bolygónknak okozott ökológiai károknak a ma­guk minden összetevőjében való felismerése vált ki, amely most mind a felbomló élcsapatokat, mind az ipari társadalom egészét aggasztja. Hogyan lenne képes egy ilyen mozgalom cselekedni anélkül, hogy először is elemezné a kapitalizmus dinamizmusát biztosító mechanizmusokat: a piacot, mint a fejlődés irányításá­nak egyetlen kritériumát; a vállalatot, mint egyedüli döntéshozó alanyt; a profitot, mint az egyetlen ösztönző motívumot és az eredmények egyetlen mércéjét? Hogyan lehetséges a környe­zet pusztulásának problémájával foglalkozni a hosszú távú folyamatok analízise, a társadalmi termelésnek mint egész­nek az értékelése nélkül, vagyis anélkül, hogy követelnénk a termelési folyamatokba való beavatkozáshoz, a kutatás, a beruházások és a fogyasztás tervezéséhez szükséges ha­talmat (röviden, egy olyan gazdasági hatalmat, amely telje­sen különbözik attól, ami a kapitalizmusban létezik)? To­vábbmenve, legalább a munka problémájáról el kell gondolkod­nunk: a mindegyre növekvő elégedetlenségről azok között is, akiknek van munkájuk, s azok soraiban is, akiknek nincs. Ho­gyan lehet nem észrevenni, hogy a munkát illetően, akár a mennyiség (a munkaerő csökkentésére irányuló tendencia) szempontjából tekintjük, akár a minőségéből – arra a polarizá­cióra utalok, amely az egyik oldalon bekövetkező túl­specializálódásból és a másik oldalon vészesen terjedő teljes képzetlen­ségből származik -, a baloldalnak a munkával kapcsolatos klasszikus érvelése még mindig helytálló, és a követelés, hogy a bérmunka és a szabad munka közötti különbséget el kell tö­rölni, még inkább indokolt. Az osztálykonfliktusok tehát még egy posztindusztriális jövőben is folyamatosan meg fognak jelenni. Összegezve: pontosan a kapitalizmus marxi kritikájának legra­dikálisabb aspektusa, a munka felszabadítása árujellege alól, újra relevánssá válik korunkban.

Továbblépve: hogyan lehet nem észrevenni azt, hogy a kapitalizmus alapvető tendenciája – amely ellen a munkás­mozgalmak születésük óta harcolnak -: a szegénység és egyenlőtlenség teremtésére irányuló tendencia egyáltalán nem gyengült meg? Ellenkezőleg, növekedett; nemcsak az Észak és a Dél közötti különbségek miatt, hanem a fejlett or­szágokon belül is, ahol a szegénység és egyenlőtlenség nem egy lassanként javuló elmaradott rendszer terméke, hanem na­gyon is mai eredménye annak a szelektív modernitásnak, amely marginalizációt teremt azzal, hogy megbontja a fejlődés és a jólét közötti lineáris kapcsolatot.

Végül, hogyan lehet nem észrevenni, hogy központivá vált a demokráciának – nem csak mint az egyének szabadságát garantáló rendszernek, hanem mint az általános akaratot és érdeket kifejezni képes politikai formának – a kérdése? Egyre több bizonyságunk van a demokrácia misztifikáló természetéről, és arról, hogy ez a demokrácia nem képes támadást intézni a hatalom mind kizárólagosabb jellegűvé váló valódi központjai ellen, ahonnan a hatalmat egyre inkább mindent – a társadalmi és egyéni élet egyre újabb területeit – átfogó módon gyakorol­ják. Ugyanakkor, amikor egyre nő az emberek közötti különbözőségnek – nem csak a férfiak és nők közötti, hanem az indi­vidualizálódás miatti különbözőségnek is – a jelentősége és ér­téke, megfigyelhető az emberekre nehezedő uniformitás terhének egy ezzel ellentétes növekedése is. A fogyasztói tár­sadalom az embereket zsarnoksága által mind tompultabbá és passzívabbá teszi, és ez a zsarnokság, minél inkább túljutunk az alapvető szükségletek kielégítésének szintjón (amelyek leg­alább valamiféle objektív kritériumot jelentenek), annál önkénye­sebben alakítja értékeinket.

Ezeknek a régi és új elnyomásokat ötvöző nyilvánvaló ellentmondásoknak az európai baloldalt nem a liberális-de­mokratikus Ideológia diadalmámora felé kellene irányítania – amely jelenleg teljesen elkábítja, és amelyet csak elmé­lyített a szovjet totalitarizmus leegyszerűsítő kritikája -, ha­nem az állam marxi és lenini kritikájában rejlő értékek új­rafelfedezésé felé.

Számos más példát adhatnék, beleértve a legjelentősebbet, a harmadik világ problémáját. Ez önmagában mutatja, hogy a jelenlegi rendszer nem számíthat arra, hogy kiterjesztheti magát az egész bolygóra, már csak ökológiai okok miatt sem. Amit mondani szeretnék mindezzel, az az, hogy a kapitalista társa­dalom akkor is meg fog rendülni a modern kapitalizmus műkö­désének csúcspontján bekövetkező anyagi és ideológiai konf­liktusok miatt – ráadásul még inkább mint a múltban – ha te­kintetbe vesszük a posztindusztriális társadalomba való átmenet jegyében történő jelenlegi átalakulásait. Ezért semmi okunk magunkévá tenni azt a tévhitet, hogy a kapitalizmus, pusz­tán azért mert új események váratlan Igazolást nyújtottak számára, új felemelkedési korszakot él át.

Bizonyára igaz, hogy számos jelenleg kialakuló ellent­mondást nem lehet sommásan a tőke és a munka közötti konfliktusra redukálni. Új társadalmi szubjektumok és szük­ségletek alakulnak ki, és autonómiájukat fel kell Ismernünk. Mégis, még ezek az új ellentmondások is mélyen gyökerez­nek a kapitalista termelési mód létező struktúráiban és ér­tékeiben, más szóval ezek az ellentmondások még radikáli­sabb terminusokban vetik fel a rendszer meghaladásának problémáját, miközben összességükben bázist – cselekvő alanyokat és mozgalmakat – is teremtenek ehhez.

Ahhoz, hogy a különböző antikapitalista erőkkel megtaláljuk a kapcsolatokat, az elmélet és a gyakorlat nagyszabású meg­újítása szükséges, mert ha a hagyományos tőke-munka konf­liktus nem leli meg a maga új harci nyelvezetét, a munkásosz­tály elszigetelt marad, az új mozgalmak pedig megrekednek az elégedetlenség puszta kifejezésének szintjón. Szerencsétlen módon ma az a helyzet, hogy az európai baloldal, még amikor látja is ezeknek az ellentmondásoknak és az új szükségleteknek a jelentőségét, nem találja meg a kívánatos kapcsolatot. Úgy­hogy ennek következtében az elmélet és a gyakorlat fokozódó elkülönülésének lehetünk tanúi: egyfelől vita folyik az értékekről és a nagy, korszakos ellentmondásokról (és ez a vita megtölti az összes pártok dokumentumait, ideértve a pragmatikusabb szociáldemokrata pártokat is); eközben a politikai tervek hova­tovább a mindennapi taktikai kérdésekre korlátozódnak, egyre inkább a rendszeren belüli működésre vonatkoznak, mind­inkább a „lehetőségek tudománya” inspirálja őket, és a pártok így hajlamossá válnak a kompromisszumra. Miután pedig a kompromisszumot elérték, az eredmény a baloldalon belüli bel­ső konszenzus felbomlása, mivel a tapasztalat rácáfol a vára­kozásokra, szkepszist és depolitizálódást vált ki – amíg végül az emberek nem tudják többé megkülönböztetni a baloldalt a jobboldaltól.

Ezek azok a megfontolások, amelyek arra késztetnek ben­nünket, hogy továbbra is kommunisták maradjunk. Itt van az alapja azok meggyőződésének, akik Olaszországban elvetik a kommunista párt megsemmisítését, és ragaszkodnak ahhoz, hogy előre kell lépnünk, és alapvetően át kell értékelnünk a pártot. Ebből a nézőpontból tekintve hosszabb távon még a Kelet mozgalmai is megkönnyíthetik vállalkozásunkat. Közvetlen kimenetelükön túl ezeknek a mozgalmaknak volt egy nagy po­zitív értékük: mozgósították a „létező szocializmus” rendszere által hosszú ideje elnyomott néptömegeket; egy olyan világnak, amely, úgy tűnik, azt hiszi, nem lehetségesek a társadalmi vál­tozások, megmutatták az erőszakmentes népi mozgalmak ha­talmas lehetőségeit. Ennek köszönhetően a középtávú jövőben nagy jelentőségű folyamatok alakulhatnak ki. Lehetővé tehetik számunkra, hogy újraszőjük az európai baloldal felbomlott szö­vetét, együttes gondolkodásba kezdjünk tapasztalatainkról, egyesítsük erőinket egy alternatív társadalomról szóló elképze­lés kidolgozásában és ezt támogató alternatív mozgalomban. A baloldal túlléphet a hidegháború által rákényszerített megosztó korlátokon.

Ez a folyamat nem mehet végbe automatikusan. Az ese­mények csak akkor vehetnek más irányt, ha a nyugati baloldal, amely ehhez a legmegfelelőbb helyzetben van, valóban tuda­tára ébred ennek a helyzetnek, és a régi megosztottságokkal1 való szakítás megteremti egy új egység alapjait.

Bizonyos, hogy súlyos különbségek fognak fennmaradni a baloldal különböző osztagai között, de ezek többé nem a bal­oldal régebbi politikai hitvallásainak keretein belül, hanem in­kább ezeket mintegy „keresztbeszelve” fogják hatásukat kifejte­ni. Fel kell ismernünk azokat, akik, miközben támogatják a kon­szenzuson alapuló fokozatos átalakulást, mégis nagy vál­tozásokat képzelnek el, és meg vannak győződve egy harcoló mozgalom, egy kulturális küzdelem, egy, az uralkodó tömbbel szemben álló egységes politikai erő szükségességéről. El kell határolnunk magunkat azoktól, akik magukat reformistáknak ne­vezve ezzel nem a múltbeli reformok nagy tapasztalataira utal­nak, hanem – nemzetközi és nemzeti szinten egyaránt – a fenn­álló helyzet (egymáshoz egyre hasonlóbb mérsékelt programok megvalósulásának irányába mutató) csekély jelentőségű meg­változtatásáról beszélnek.

Végül, a nyugat-európai baloldalról szólva, szem előtt kell tartanunk, hogy nem egy egységes valóságról beszélünk, még a szociáldemokráciával vagy az új zöld pártokkal kapcsolatban sem. Inkább azt mondhatnánk, hogy az új ellentmondások egy komplex valóságon belül alakulnak ki, amely magában foglalja a keleti eseményeket, és amelyet azok befolyásolnak. Az OKP-n belüli változások ezért részei egy alapvető konfrontációnak, amely nem egyedül Olaszországra terjed ki, hanem egy csak most kezdődő hosszú történelmi korszakot fog meghatározni.

(Ford.: Szalai Miklós)

A tanulmány 1990 nyarán készült. (A szerk.)

A katonai-ipari komplexum jelentősége

Az az erő, amely meg tudta, és meg akarta oldani a gordi­uszi csomót: hogyan kombinálható a lehető legnagyobb ex­panzió a hasznosítás minimális rátájával, a tőke számára a katonai-ipari komplexum alakjában jelent meg, miután az 1929-33-as gazdasági világválság utáni számos, a túlterme­lés problémájával kevésbé pazarló módon megbirkózni pró­báló kísérlet kudarcot vallott. Bár az első lépéseket abba az irányba, hogy a túltermelés problémáját a haditermelés segít­ségével oldja meg, a tőkés társadalom – mint azt Rosa Luxem­burg profetikus megjegyzéseiből láttuk – már az első világhá­ború előtt megtette, ennek a módszernek általános alkalmazá­sára csak a második világháború után került sor.

Ezt az irányvonalat követve a nyugati kapitalizmus vezető hatalmai voltaképpen nem tettek mást, csak átvettek egy oldalt Hitler 1933 utáni „gazdasági csodájának” forgatókönyvéből, és ezt alkalmazták liberális-demokratikus intézményrendszerük társadalmi-politikai realitásaihoz. Korábbi kísérleteik ugyanis a válságból való kikerülésre – olyan stratégiákkal, amelyek egy­felől a manipulatív „kínálatmenedzselés” (innen a Madison Avenue felemelkedése), másfelől a „New Deal”-típusú állami be­avatkozás kombinálásán alapultak – nyomorúságosan kudarcot vallottak a tömeges munkanélküliség és gazdasági depresszió problémájának megoldásában, egészen addig, amíg a háborús erőfeszítés tőkeexpanzióra irányuló követelményei radikálisan meg nem változtatták a gazdasági tevékenység egész feltétel­rendszerét.

Továbbmenve, az ezt tagadó keynesiánus és neokeynesiánus mítoszok ellenére, a terjeszkedés valódi anyagi alapja an­nak a katonai-ipari komplexumnak az új dinamizmusa volt, amely már létezett (még ha korántsem teljesen kialakult formá­ban is) a Bretton Woods-i egyezmény idején, és amelyet ez utóbbi csak bővíteni segített. A keynesianizmus különböző stra­tégiái így inkább a katonai-ipari komplexum akadálytalan ter­jeszkedésének kiegészítői voltak, mintsem valóban produktív és társadalmilag is működőképes viszonyokra önállóan is alkal­mazható eszközök. (Ha semmi másnak, akkor ennek figyelmez­tetnie kellene mindazokat, akik megpróbálnak – neokeynesiánus vonalak mentén – „alternatív gazdasági stratégiákat” kidol­gozni a jövőre nézve.) Végül is, ha meggondoljuk, a keynesi elmélet már teljesen ki volt dolgozva közvetlenül az 1929-33-as válságot követően, körvonalaiban pedig már jóval az előtt. Még­is – szerzőjének az establishmenthez fűződő egész kivételesen jó kapcsolatai ellenére – az államilag támogatott befektetésnek egy ilyen kellően erőforrás-pazarló, de ugyanakkor dinamikusan fejlődő és egyben ideológiailag tiszteletreméltó eszköz híján fal­ra hányt borsónak kellett volna maradnia.

Természetesen a katonai-ipari komplexumnak az egyes fej­lett tőkés országokban való kialakulását és megszilárdulását il­letően nem lehet szó egyformaságról. Nem csak azért nem, mert az egyenlőtlen fejlődés törvénye továbbra is éppúgy vo­natkozik rájuk, mint korábban, de azért sem, mert a győztesek a háború után közülük egyesekre egy ideig egészen speciális gazdaságon kívüli feltételeket kényszerítettek rá. Így például Ja­pánt és Németországot békeszerződéseik korlátozták a közvet­len újrafelfegyverkezésben, aminek elkerülhetetlen következmé­nye volt, hogy hadiiparuk csak viszonylag lassan és szelektíven épült ki újra.

Ebből a szempontból kétségkívül az amerikai katonai-ipari komplexum foglalta el, nyomasztó túlsúllyal, az uralkodó helyet a tőkés országok között, őt követték Nagy-Britannia, Franciaor­szág és Olaszország, saját gazdasági lehetőségeiknek megfe­lelően. Azonban nem lehetnek olyan illúzióink, hogy Japán és Németország háború utáni gazdasági fejlődésének semmi köze sem volt a katonai-ipari komplexum kialakulásához. Valójában több síkon: mind nemzetgazdasági, mind nemzetközi szinten részei voltak annak. Hogy csak a legjelentősebb szálakat em­lítsük, amelyek révén ezen országok fejlődése is a katonai-ipari komplexum háború utáni szerepétől függött:

Először is, az új katonai szövetségek létrehozásával csak­nem az összes, az eredeti békeszerződések által tartalmazott korlátozást gyorsan megszüntették, és ezáltal mind Japán, mind Németország képessé vált arra, hogy létrehozza és (végül is amennyire csak akarta) kiterjessze saját katonai-ipari komple­xumait, gyakorlatilag a haditermelés minden területén, az atom­fegyverek kivételével.

Másodszor, mivel a hadiipar – amerikai hegemónia alatt – alapvetően nemzetközi jellegű iparág, ezért Japán és Német­ország különböző formákban (közvetve és közvetlenül, az op­tikától az elektronikáig és a kémiától a fémgyártásig) részt vett a hadiipar háború utáni fejlesztésében, mégpedig annak egy nagyon korai szakaszától fogva. Ennek a hadiiparba való be­kapcsolódásnak központi jelentősége volt azoknak a teljes ipar­ágaknak a létrehozásában ós/vagy korszerűsítésében, amelye­ken a háború utáni japán és német gazdasági „csoda” alapult.

Harmadszor ott volt az összes nyugati tőkés ország és az Egyesült Államok közötti szoros kölcsönös kapcsolat. Ez a leg­jelentősebb tényező, amelyet számításba kell vennünk, ha fel akarjuk mérni a katonai-ipari komplexumnak a tőkés világgaz­daság folyamatos „egészséges” működésében betöltött valódi súlyát és jelentőségét. Mert a nyugati világ messze legnagyobb és legdinamikusabb gazdaságának – az Egyesült Államokénak – folyamatos növekedését az egész háború utáni időszakban a csillagászati arányú (ós az USA súlyos belső és külső adós­ságteher ellenére még mindig növekvő) védelmi kiadások tar­tották fenn. Általánosságban minden fejlett kapitalista társada­lom meglévő termelési szintjének fenntartására való képessége nagymértékben az Egyesült Államok terjeszkedő piacától függ, amely viszont végső soron teljesen elképzelhetetlen lenne azok­nak a hihetetlen mértékű védelmi költségeknek (és deficiteknek) a biztosítása nélkül, amelyekre az USA gazdaságának mint egésznek az expanzív dinamikája nagymértékben támaszkodik. Ezek a megfontolások, melyek segítenek megmagyarázni az USA adósságproblémájával kapcsolatos nyugati attitűdöt is, nem kevésbé igazak Japánra és Németországra, mint az összes többi fejlett kapitalista országra. Ezért még azoknak az országoknak az esetében is, ahol a katonai-ipari komplexum részesedése a nemzetgazdaságban viszonylag kicsiny (az USA-val és néhány más állammal összehasonlítva), az illető nemzetgazdaságok folyamatos produktív terjeszkedése a fenti­ek értelmében nem választható el a haditermelés globális je­lentőségétől, tekintettel e gazdaságoknak az amerikai gazda­ságtól és az utóbbin belül uralkodó helyzetben lévő katonai-ipari komplexumtól való megváltoztathatatlan függésére.

A katonai-ipari komplexum által a tőkés fejlődésben hozott nagyszabású újítás az, hogy gyakorlatilag hatékonyan meg­szünteti a fogyasztás és a rombolás közötti, a szó szoros értelmében életbevágó különbséget.¹ Ez az „újítás” radikális megoldást kínál egy, az önmagát tételező értékben mint olyan­ban (minden megjelenési formájában) benne rejlő – jóllehet csak a mai kapitalizmus viszonyai között akuttá váló – belső ellentmondásra.

Az az ellentmondás, amelyre itt utalunk, az önmagát kiter­jesztő gazdagság (a tőke) objektív korlátaiból fakad, amelyeket mindenáron túl kell lépnie, amennyiben az érték mint önállóan működő erő, természetes belső meghatározottságának megfe­lelően realizálni akarja önmagát. Ez az oka annak, hogy a csá­szárkori Rómában, ahogyan Marx megfigyelte, az elidegenült és önállósult érték, mint fogyasztásra irányuló gazdagság „vég­telen pazarlásként jelenik meg, amely logikus módon megkísérli a fogyasztást gyöngyökből készült saláták lenyelésével egy képzeletbeli határtalanságig fokozni”.²

A szóban forgó probléma kettős természetű. Egyrészt a tár­sadalom korlátozott erőforrásaira vonatkozik, és ezáltal arra a szükségletre, hogy ezeknek az elosztását nem pusztán lehet­séges, hanem ténylegesen egymással szemben álló alternatí­vák között valahogyan legitimálják. Másodszor pedig magának a fogyasztónak a természetével kapcsolatos, vagyis igényeinek mind természetes és társadalmi-gazdasági, mind pedig kultu­rális határaival.

A katonai-ipari komplexum sikeresen szegezi szembe a maga erejét e két alapvető korláttal. Mert ami az első kérdéskört illeti, míg az ókori Róma „nyilvánvaló pazarlását” szemlélve, amely „gyöngyökből készült saláták lenyelésének” formáját öl­tötte, mindenki számára elkerülhetetlenül adódik az a következ­tetés, hogy ez dekadens és hiábavaló pazarlás volt, addig az ilyen saláták milliárdjaival egyenértékű erőforrásokat éveken ke­resztül „ elnyelő” valóban határtalan pazarlásnak – amellyel egy-időben sokmillió embernek kell elviselnie az éhínséget elkerül­hetetlen „végzetként” – sikerül úgy legitimálnia magát a társa­dalom szemében, mint megkérdőjelezhetetlen hazafias köteles­séget.

Ehhez hasonlóan, ami a második alapvető kérdést illeti, a katonai-ipari komplexum sikeresen szünteti meg a fogyasztás körforgásának a fogyasztói igények határai által meghatározott korlátait. Ebben a vonatkozásban elvágja a „fejlett” kapitalizmus igencsak összebonyolódott gordiuszi csomóját (azzal, hogy a termelés és a fogyasztás kereteit voltaképpen a valódi fogyasz­tásra való igények kikapcsolásával alakítja át). Más szavakkal, a tőke a társadalom anyagi és emberi erőforrásainak egy hatalmas és egyre növekvő részét a termelés egy élősködő és önmagát fogyasztó formájára fordítja, amely annyira ra­dikálisan elkülönül a valódi emberi szükségletektől és az azoknak megfelelő fogyasztástól, ml több, annyira szemben áll velük, hogy saját léte indokának és végső céljának te­kintheti még az emberiség teljes elpusztítását is.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a tőke fejlődése nem egyszerűen elakadt azoknál a megoldásoknál, amelyek struk­turálisan beépültek a katonai-ipari komplexum intézményes megjelenési formáiba és termelési gyakorlatába. Ellenkezőleg, itt egy végzetes konzisztenciát és meghatározott irányultságot kell felfedeznünk a kapitalista fejlődésben, abban az értelem­ben, hogy azok a determinációk és imperatívuszok, amelyek az imént leírt „megoldáshoz” vezetnek – még ha a mostanitól na­gyon különböző formában is, már a tőkés fejlődés egy nagyon korai szintjón megjelentek. Mert a kapitalizmus eleve a hasz­nálati érték és a csereérték közötti feloldhatatlan ellentmondásra épül, és feltételezi a használati érték szükségszerű és végső soron a lehető legrombolóbb jellegű alárendelését a csereér­téknek. Ez az ellentmondás kezdettől fogva megnyilvánul úgy is, mint a legitimáció egy megoldhatatlan problémája, amelyre a tőkés „tulajdonosi individualizmus” igazságtalan rendszerének apologétái csak a szofisztika és misztifikáció formájában tudnak megoldásokat kínálni, kezdve a pénz kizsákmányoló felhaszná­lásának és a „hallgatólagos jóváhagyásnak” John Locke,³ a li­beralizmus atyja által elvégzett levezetésétől és racionalizálá­sától, egészen az úgynevezett „határhaszon-elmélet” fiktív „fo­gyasztói szuverenitás” fogalmáig.

Hasonlóan nehezen viseli el a tőke – ós, amennyire lehet­séges, a kapitalizmus története során félre is söpri – a terme­lésnek azokat a korlátait, amelyek a fogyasztó igényeinek gya­korlati korlátozottságából következnek. Az erre tett kísérletek intenzitása a tőke termelési lehetőségeinek kibontakozásával párhuzamosan növekszik. Ahogyan Mandeville munkájából is világosan láthatjuk, a „protestáns munkaerkölcs” és annak a „fényűzéssel” szembeni elítélő álláspontja sohasem volt több mint az érem egyik oldala. Mire eljutunk a „tervezett elhaszná­lódás” korába, alig tűnik hihetőnek, hogy bárki, bármikor, akár a legcsekélyebb jelentőséget is tulajdonította volna az ilyen vi­selkedési előírásoknak.

Bizonyos, hogy a kapitalizmus szembekerülésének saját korlátaival ebben a vonatkozásban is ellentmondásos formát kell öltenie. Innen származik a más kapitalistáknál dolgozó munkások béremelésének helyeslése – hiszen ezek a munká­sok készséges vásárlói lesznek az eladásra kínált áruknak – párosulva a bérvisszafogás előnyeinek a „költséghatékonyság” és a „józan gazdálkodás” nevében való magasztalásával: ezek valójában az egyetemes értékeknek álcázott uralkodó részér­dekek szenteskedő racionalizálásai. Mivel pedig a csereérték bővítése ennek a társadalomnak az alapvető törekvése, ezért a misztifikáció minden formáját felhasználja annak az elhitetésére, hogy a csereérték egy folyton növekvő mennyisé­gének létrehozása – függetlenül attól, hogy ez milyen nyil­vánvalóan pazarló módon történik – teljesen megfelel a „gazdasági racionalitás” legfőbb alapelveinek, amennyiben hatékonyan kielégít valamilyen „valódi keresletet”.

Ennek megfelelően a valódi használat kérdését eltüntetik, és a fogyasztás egyetlen valódi kritériumává a kereskedelmi tranzakció puszta aktusa válik, jellegzetes módon összeol­vasztva ezáltal a használat és a csere fogalmait, így tehát, éppúgy, ahogyan a polgári ideológiában már korábban láttuk a „termelő” önérdeket szolgáló és teljesen misztifikáló azonosí­tását a kapitalistával (abból a célból, hogy a zavaró valódi ter­melőt, vagyis a munkást eltüntethessék a színről), itt most a vevőnek az úgynevezett „fogyasztóval” való tendenciózus azonosítását kapjuk.

Ennek az utóbbi misztifikációnak köszönhetően egy csapás­ra kényelmesen megoldódik két kényes probléma. Először is az a kérdés, hogy a „szerződéses” tranzakció szükséges be­vezető lépése után sor kerül-e valamilyen valódi, az emberi szükségleteknek megfelelő fogyasztásra, így fel sem merülhet, mivel az árui az új tulajdonosnak újra befektetendő pénz fejé­ben átadó aktus teljessé teszi a tőke bővített újratermelésének körforgását. Másodszor pedig az áruk most tetszés szerint fel­halmozhatók– az ennek racionális igazolásával járó minden nehézség nélkül -, mivel magának a megvételnek az aktusa képes „elfogyasztani” a javak egy elvben korlátlan mennyiségét (anélkül, hogy a valóságban bármit is elfogyasztana), tekintve, hogy nincs hozzákötve a valódi emberi lények szükségképpen korlátozott igényeihez.

Ebben az értelemben semmi esetre sem véletlen, hogy Locke annyira igyekszik a valódi használatról – amelyet szerinte a ter­mészetes korlátok csak kevéssé és pazarlóan határolnak körül (amint ezt a fogyasztási javak korlátlan romlékonysága és az emberi igények határai is bizonyítják) – arra a látszatfogyasz­tásra rátérni, amely „a pénz közmegegyezés általi használatá­ból” ered. Mert szerinte ez utóbbi adja az igazolását a vagyon „felhalmozásának” és „gyűjtésének”, úgyhogy „egy ember igaz­ságosan és a jog sérelme nélkül birtokolhat többet, mint amennyit ő maga fel tud használni, aranyat és ezüstöt fogadva el a többletért, amelyek sokáig lehetnek egy ember birtokában anélkül, hogy értékükből veszítenének (a fogyasztási javakkal ellentétben).”⁴ Sőt, a szekeret fogva a ló elé, Locke torzítva ábrázolja a társadalmi gazdagság felhalmozására és másoknak e gazdagság áldásaiból való kizárására irányuló mesterséges és igazságtalan gyakorlatot is, amennyiben szerinte ez teljesen összhangban van magával a természettel, mi több, közvetlenül belőle ered. Ugyanis így érvel: „Ha valaki talál valamit, ami szomszédjai körében a pénz használati módjával és értékével bír, látni fogjuk, hogy rögtön elkezdi növelni készleteit az illető dologból.”⁵

Ebben a tekintetben valóban komikus az, ahogyan a kapi­talizmus apológiája Locke korától napjainkig teljes kört járt be, és az uralkodó termelési mód igazolásának eredeti megalapo­zása teljesen az ellenkezőjébe fordult át. Mert Locke alapvető érvelése a pénzhasználat mellett (és a vagyon alapvetően igaz­ságtalan felhalmozásának legitimálására) az volt, hogy ezek az intézmények megszüntetik a pazarlást, ami nyilvánvalóan érde­kében áll a társadalom minden tagjának. Azonban arra az időre, amikor a Locke által oly lelkesen védelmezett felhalmozási rendszer fejlődése során eljut a maga legtisztább megjelenési formájához, a pazarlás többé már nem egy sajnálatos margi­nális aspektusa a rendszernek, hanem működésének integrált és tudatosan kifejlesztett alkotóeleme. Mi több, a pazarlás a rendszerben távolról sem korlátozódik a természet romlandó termékeire. Ellenkezőleg, burjánzik a termelés és fogyasztás összes területein, ezzel teljesen lerombolva azokat az igazolá­sokat (ós racionalizálásokat), amelyeket levezetéseiben Locke felvonultathatott a rendszer mellett. A rendelkezésre álló erőfor­rások megfelelő gazdasági hasznosításának állítólagos garan­tálójáról – a felhalmozható és önmagát sikeresen növelő va­gyonról, amelyről Locke azt mondotta, hogy a pénz „tartóssága” hozza működésbe – kiderült, hogy a „tartósságnak”mint olyan­nak legfőbb ellensége, és a nyilvánvaló pazarlás megvalósítója. Groteszk módon végül sikerül „a fogyasztást egy képzeletbeli határtalanságig fokoznia” azzal, hogy felfedezi még a legtartó­sabb anyagi tárgyak közvetlen romlandóságát is, a háború és a rombolás eszközeinek formájában dolgozván fel őket, ame­lyek az emberi erőforrásokat tekintve még akkor is végletekig pazarló és romboló eszközök, ha egyáltalán nem kerülnek fel­használásra.

A katonai-ipari komplexum nemcsak hogy tökéletesíti azo­kat a módokat, ahogyan a tőke napjainkban megbirkózhat ezek­kel a strukturális korlátokkal és ellentmondásokkal, de egyben egy „kvantumugrást” is jelent a tőke fejlődésében, amennyiben profitábilis tevékenységeinek tere és puszta mérete összeha­sonlíthatatlanul nagyobb, mint ami a tőkés fejlődós korábbi szintjein elképzelhető volt. Ez a „kvantumugrás” korábban el­képzelhetetlen levezető szelepeket teremt a tőkés gazdaság­ban, minőségileg a tőke javára módosítva az erőviszonyokat egy olyan időszak tartamára, amelynek hosszúsága közvetlenül ezeknek az újonnan teremtett levezetőszelepeknek a méretével lesz arányos.

Ha a korábbi időszakok misztifikációi és megtévesztései a vevőit fillérekkel becsapó kiskereskedő tevékenységéhez voltak hasonlóak (aki mindenképpen viszonylag könnyen leleplezhe­tő), akkor ezeknek a „fejlett kapitalizmusban” található megfe­lelői csak valamilyen nemzetközi méretekben folyó óriási csa­láshoz hasoníthatók, amely csillagászati összegekkel manipulál számítógépek segítségével, és még legfélrevezetőbb jellegű tranzakcióit is⁶ elleplezi egy ideológiailag jól megtámogatott in­tézményhálózat révén, amelyben a sikkasztó, a számvivő, a revizor, a törvényhozó és a bíró tevékenységei mint egyetlen személyben egyesülnek.

Ennek megfelelően, ha a rendelkezésre álló erőforrások egy jelentős részét nyíltan pazarló jellegű termelésre fordítják, a va­lóságos termeléssel egyenrangúvá nyilvánítva a rombolás esz­közeinek termelését, mindennek természetesen szigorúan a „tö­megesen igényelt munkahelyek teremtésének” önmagában kifogásol­hatatlan céljával kell végbemennie. Ugyanilyen kevéssé szükséges számításba venni azokat a nehézségeket, amelyek az emberi igények és a személyi jövedelmek korlátozottságának következményei. Mert a „fogyasztó” többé nem egyszerűen a korlátozott egyének elérhető összessége. Mi több, a háború utá­ni kapitalista társadalom uralkodó termelési struktúráiban bekö­vetkezett alapvető átalakulás következtében, amely párosult az ezeket a struktúrákat mind gazdasági célokból, mind a szüksé­ges ideológiai legitimáció biztosítása végett a kapitalista állam­hoz fűző viszony átrendeződésével, mostantól kezdve a mitiku­sán egybeolvasztott termelő/vásárló/fogyasztó nem más, mint maga „a Nemzet”.

Ez a katonai-ipari komplexum egy további alapvető újítása. Mert a fogyasztónak vásárlókénti korábbi meghamisító ábrá­zolása csak az emberi igények kérdését, és az ilyen igényeknek megfelelő, valódi haszonnal járó javak termelésére irányuló ha­gyományos követelést tolhatta félre, de nem volt alkalmas arra, hogy megoldást adjon az egyéni „fogyasztói szuverenitáshoz” kapcsolódó pénzbeli korlátok – mint magának a kapitalista pro­fitrealizálási folyamatnak elidegenült expanziós szükségletét akadályozó tényezők – problémájára. Csak „a Nemzet” tehet eleget annak a kettős követelménynek, hogy a toka bővített újratermelésének lehetővé tétele érdekében egyrészt kime­ríthetetlen erőforrásokat szolgáltat, másrészt pedig egy fene­ketlen zsákot is, amely elnyeli a létrejövő egész felesleget.

Ily módon tehát a modern tőkés gazdaságban a bővített újratermelésnek többé nem szükséges előfeltétele a körforgás­ban résztvevők körének tágulása és az emberi szükségleteknek megfelelő használati értékek növekedése. Ellenkezőleg, a fo­lyamatos átalakulásoknak és strukturális alkalmazkodásnak kö­szönhetően a bővített újratermelés szempontjából más dolgok egyenértékűek lévén,⁷ még a legfejlettebb tőkés országokban is lehetségessé vált megsemmisíteni – vagy legalábbis jelentős részben visszaszerezni – mindazt, amit a munka korábban a relatív értéktöbbletből magának megszerzett (s anélkül, hogy ezzel magának a profitrealizálásnak a folyamatát veszélyeztet­nék). Végül is nem szabad elfelejtenünk azt, hogy a jóléti ál­lammal szemben, álló katonai-ipari komplexum nem egyszerűen a mai kapitalizmus egy kiáltó ellentmondása. Ezzel párhuzamo­san a tőke bizonyos önmagukat újratermelő ellentmondásaira talált hatékony – bár semmi esetre sem tartós – megoldás is ez, az ellentmondások felfüggesztésének rutinná vált formájá­ban. Az úgynevezett „radikális jobboldal” – az uralkodó osztá­lyok érdekeinek eme őskonzervatív ideológiai legitimációja és politikai zászlóvivője – jelenlegi „elszántsága” és ebből követ­kező sikerei egyaránt jelzik a mögöttük rejlő meghatározó tár­sadalmi tényezők nyomását, valamint az uralkodó rend lehető­ségét arra, hogy olyan stratégiát kövessen, amely ténylegesen megfordítja „az újratermelési körforgás bővítésére” irányuló há­ború utáni trendet, anélkül, hogy (legalábbis egyelőre) komo­lyabban megzavarná a nyugati kapitalizmus társadalmi-gazda­sági metabolizmusának működését.

Mivel a tőke saját expanziós termelési célkitűzéseit ille­tően természeténél fogva teljességgel híján van egy emberi szempontból értelmes vonatkoztatási rendszernek, a fo­gyasztásra orientált termelésről a rombolás általi fogyasz­tásra való áttérés végbemehet anélkül, hogy magának a ter­melésnek a szintjén bármilyen különösebb nehézséget okozna. Ugyanakkor az ilyen változások szükséges ideológiai-politikai racionalizálásának és legitimálásának akadá­lyai könnyen eltávolíthatók a „közvélemény” manipulálása és az uralkodó magánérdekeknek valamint a kapitalista ál­lamnak a tömegkommunikációs eszközök felett gyakorolt együttes ellenőrzése révén.

Ugyanakkor meg kell állapítanunk, hogy a felhalmozódott problémák romboló mechanizmusokkal való magoldásának módszere semmi esetre sem valami új, csak a kapitalizmus mai fejlődésével megjelenő tendencia. Ellenkezőleg, a tőkének tör­ténete során mindig pontosan ezen a módon sikerült kivergődnie a krízishelyzetekből: azaz úgy, hogy lerombolta a tőke túlzott mennyiségben termelt és többé nem működő egységeit, megfelelően növelve a tőke koncentrációját és centralizálódását, és ugyanakkor helyreállítva a társadalmi össztőke általános profitabilitását. A „fejlett” kapitalizmus és katonai-ipari komplexuma által hozott újítás az, hogy a korábbi gyakorlat – amely a válságok kivételes és sürgető követelmé­nyeinek felelt meg – most általánossá válik, és az egész – a legnagyobb természetességgel a rombolásra való termelés felé irányított – rendszer mindennapi életének normális modelljévé lesz (a csökkenő, elvileg a zéró szintet is megközelíteni képes hasznosítási ráta tendenciaként érvényesülő törvényének meg­felelően).

A kapitalista rendszernek ez az újonnan felfedezett normális működési állapota képessé teszi a rendszert arra, hogy felfüg­gessze (de természetesen nem arra, hagy megszüntesse) a kifejlődött tőke legalapvetőbb ellentmondását: a túltermelést. Mert most, a katonai-ipari komplexum ama képességének kö­szönhetően, hogy szükségleteit rá tudja kényszeríteni a társa­dalomra, a polgári politikai gazdaságtan ősrégi vágyálmát, a kereslet és kínálat állítólagos azonosságát manipulatív módon megvalósítják – egyelőre a rendszer keretein belül.

Marx igazságosan tett szemrehányást a közgazdászoknak, akik megpróbálták eldöntetni a termelés és a fogyasztás közötti ellentmondást, azt állítva, hogy „a kínálat és a kereslet… azo­nosak, és ezért szükségszerűen megfelelnek egymásnak. A kí­nálat ugyanis állítólag egy saját mennyiségeiben mért kereslet.”⁸ Azonban az, amiről a polgári közgazdászok csak álmodozhat­tak, most, a kapitalista állammal összhangban cselekvő kato­nai-ipari komplexum utasítására sikeresen megvalósul. Így az­után a keresletet és a kínálatot cinikus módon relativizálják, ez­zel lehetővé téve a tényleges kínálat fiktív kereslet általi legitimálását. Ennek eredményeként a szóban forgó kínálatot (mindegy, hogy milyen veszedelmes, pazarló, fölösleges, és romboló eszközökből áll) megkérdőjelezhetetlen jogi esz­közökkel rákényszerítik a társadalomra, és így az „a Nemzet szükségletévé” válik. Ezt valóban és hatékonyan „saját mennyisége méri”,⁹ és az állam több mint szolgálatkészen vé­delmezi, még a racionális költségszámítás legelemibb (bár ter­mészetesen korántsem megfelelő) kapitalista kritériumaival szemben is: inflációnak ellenálló évi katonai költségvetésekkel – az összes szociális szolgáltatások és a valódi emberi szük­ségletek rovására.

Mindezeknek az elhárításoknak és változásoknak köszön­hetően a tőke szert tett a gazdasági-társadalmi fejlődés objektív meghatározói kezelésének egy új módszerére (e meghatározók közé számítva magának a tőkének a termelés és a fogyasztás közötti megfelelés síkján jelentkező ellentmondásait is); s így egy egész történelmi korszak idejére minimalizálni tudta az utóbbinak még a krízisek kirobbanásához vezető legkomolyabb következményeit is. Ennek megfelelően, minthogy a rombolás mechanizmusainak mozgásba hozása és „tudományos” kiakná­zása a legkönnyebb megoldás a tőke számára – közvetlen el­lentétben az emberi szempontból jelentős használati érték bő­vítésével -, a tőke produktív fejlődésének elméletileg lehetséges pozitív tényezői közül egy sem érik be szükségszerűen e társa­dalmi formáció termelési korlátai között.

Ebben az értelemben „a tőke szigorú fegyelme, amely egy­mást követő nemzedékeken át működik” sohasem hozhat ma­gával olyan állapotot, amelyben a társadalmat úgy jellemezhet­nénk, hogy elsajátította „a munkához szükséges általános mo­rált”. Az sem valószínű, hogy a kapitalizmus létrehozza a fogyasztás mindent átfogó és egyre bővülő körforgását, vagy a szükségletek ennek megfelelő fejlődését, amelyen keresztül a „szükségesen felüli és azon túlmutató többletmunka” egy „ma­gukból az egyéni szükségletekből következő általános szükség­letté” válhatna.¹⁰ Az ilyen célok nemcsak hogy nem érhetők el a kapitalista termelési mód társadalmi horizontján belül, de még a legalapvetőbb előfeltételeik megvalósulása irányába mutató trend is jelentősen visszaszorul, amikor a tőke, problémáinak legkönnyebb megoldására törekedve, mind több embert kezd könyörtelenül kiiktatni a munkafolyamatból – még a „legfejlet­tebb” tőkés országokban is – ahelyett, hogy az emberiség egé­szét egy, az általános szorgalomra és valódi termelékenységre irányuló hatékony törekvésben egyesítené.

A tendenciák hasonló megfordulása vonatkozik a tudomány fejlődésére és a termelési gyakorlatnak az e fejlődésben rejlő lehetőségek felhasználásán alapuló átalakulására is, amelyről Marx úgy gondolta, hogy kedvezni fog a használati érték bőví­tésének és a progresszíven bővülő használati értékek és az emberi szükségletek kibontakozása közötti dialektikus kölcsön­hatásnak. A tőke új követelményeinek és meghatározottságai­nak következtében ugyanis a tudományt eltérítik pozitív célja­itól, és azzal a szereppel ruházzák fel, hogy a rombolás erőit és módszereit segítsen szaporítani, mind közvetlenül, a minde­nütt jelenlévő és katasztrofálisan pazarló katonai-ipari komple­xum számára dolgozva,¹¹ mind pedig közvetve, a „tervezett el­használódás” és más leleményes manipulatív technikák szolgá­latába állítva, amelyeknek az a céljuk, hogy a túltermelés far­kasait a fogyasztási javakat termelő iparágak kapuin kívül tartsák.

Ugyanígy, a tőke önrealizálásának elidegenedett szükség­letei és eltorzult termelési követelményei nemcsak hogy nem engedik meg a „gazdagodó egyéni létezés anyagi elemeinek” megteremtését, amely „éppoly sokoldalú termelői tevékenysé­gében, mint fogyasztását tekintve”, sem pedig az emberi szük­ségletek és képességek teljes kifejlődését (ami elsődlegesen társadalmi-kulturális kérdés), hanem, éppen ellenkezőleg, a romboló tőkeexpanzió mesterséges szükségletei tendencia-jellegűen versenyre kelnek az emberiség messze nagyobb részének legelemibb szükségletelvei, lerombolják és az an­tagonisztikus szembenállás gyakori eseteiben a legtelje­sebb könyörtelenséggel elfojtják őket. Ezért érthető, hogy az „állandóan növekvő bőség” megteremtése mind megfoghatatlanabb álommá válik – mind homályosabb fénnyé a mind hosszabbodó alagút végén -, mégpedig a társadalom absztrakt értelemben vett „termelő” erőinek döbbenetes arányokat öltő növekedése ellenére, amelyeknek az a sorsuk, hogy elvontak és terméketlenek maradjanak, sőt, kapitalista társadalmi beágyazottságuk és romboló tékozlásuk miatt a termelés ellen hassanak.

A „nagy viharoktól”a folyamatos válságig:

válságkezelés és a tőke romboló önreprodukciója

Annak, hogy a tőke sikeresen újradefiniálta stratégiáját a prob­lémák legkönnyebb elhárítására, a legjelentősebb és leg­messzebbmenőbb következményekkel járó aspektusa talán a válságok kezelésének – a nem túl távoli múlttal összehasonlítva – radikálisan új módjával kapcsolatos. Itt megint csak egy, a Grundrisséből származó idézet világítja meg a legjobban a kér­dést. A kapitalizmusban a termelés és a fogyasztás (vagyis a termelés és a csere közötti ellentmondást tárgyalva Marx így ír a polgári közgazdászoknak – nevezetesen Ricardónak és Sismondinak – a kérdéses problémával kapcsolatos egyoldalú fel­fogásáról: „Ricardo természetesen maga is gyanította, hogy egy áru csereértéke nem egy, a cserétől függetlenül létező érték, és hogy csak a cserében bizonyul értéknek; de azokat a kor­látokat, amelyekbe a termelés ezáltal ütközik, akcidentálisnak, olyan korlátoknak tekinti, amelyeken a termelés túllép. Ezért az ilyen korlátok túllépését úgy gondolja el, mint ami a tőke lénye­géhez tartozik, bár ennek a nézetnek a kifejtése során gyakran abszurdumokhoz jut; míg ezzel szemben Sismondi nemcsak a termelés korlátokba ütközését hangsúlyozza, hanem azt is, hogy ezeket a korlátokat maga a tőke teremti, és homályosan megérzi, hogy létezésüknek a tőke bukásához kell vezetnie. Éppen ezért kívülről kíván határokat szabni a termelésnek, a szokás, a jog stb. révén, amelyeket természetesen – mint pusz­tán külső és mesterséges korlátokat – a tőke szükségszerűen elsöpörne. A másik oldalon viszont Ricardo és egész iskolája sohasem értette meg a valóban modern válságokat, amelyek­ben a tőkének ez az ellentmondása hatalmas gazdasági viha­rokban vezetődik le, amelyek növekvő mértékben fenyegetik a tőkét mint a társadalomnak és magának a termelésnek az alap­ját.¹² – Bizonyos, hogy a Marx által itt leírt ellentmondás a tőkés társadalom leküzdhetetlen ellentmondása. A drámai vál­tozás azonban Marxnak a korábbi fejlődési szakaszokat illető jellemzésével szemben az, hogy a kapitalizmus válságainak az új viszonyok között – addig, amíg ez utóbbiak anyagi és ideo­lógiai-politikai előfeltételei objektíve újratermelhetek – egyálta­lán nem szükséges azt a formát ölteniük, amelynek révén a termelés és a csere közötti ellentmondás „hatalmas gazdasági viharokban vezetődik le”.

A tőkének ezt az újonnan felfedezett képességét a „viha­roknak” a jelen körülmények közötti elkerülésére gondolták té­vesen Marcuse és mások alapvető, strukturális javulásnak. Né­zetük szerint az uralkodó viszonyok radikálisan megváltozott természetét a munkásosztály „integrálódása” és a „szervezett kapitalizmusnak” a „válságok kapitalizmusa” ellentmondásai fö­lötti diadala jellemzi.¹³

Valójában azonban a „szervezett kapitalizmust” semmi eset-, re sem sújtják kevésbé válságok, mint az úgynevezett „krízisek kapitalizmusát”. Éppen ellenkezőleg. Ugyanis a „válságkezelés” módszereinek kidolgozására és tökéletesítésére valójában ép­pen egy mélyülő válságra adott közvetlen válasz részeként ke­rült sor.

Úgyszintén teljesen téves lenne azt állítani (ahogyan Marcuse nyomdokait követve Lucien Goldman teszi), hogy „elér­keztünk a nyugati társadalom fejlődésének egy sajátos fordula­tához, egy olyan fordulathoz, amelyet az önszabályozó gazda­sági mechanizmusok megjelenése jellemez”,¹⁴ mivel a kapita­lizmust ténylegesen mindig a maga történelmileg specifikus önszabályozó mechanizmusai uralták. Mi több, az ilyen mecha­nizmusok ellentmondást nem tűrő uralma teljességgel elválaszt­hatatlan a kapitalista gazdasági-társadalmi formációtól mint olyantól, sőt annak, a társadalmi kontroll egy specifikus for­májaként, egyik legfontosabb meghatározó jellemvonása.

A háború utáni fejlemények igazán új vonása ebben a kon­textusban pontosan megragadható a fogyasztás hagyományos szerkezetéről egy nagyon is más típusú fogyasztási szerkezetre való áttérésben, amelyen belül a katonai-ipari komplexum ér­dekei meghatározó szerepet töltenek be. Az új rendszert egy­részt mind a termelési kapacitások, mind a termékek intézmé­nyesített korlátozott kihasználása jellemzi; másrészt pedig a túltermelés eredményeinek inkább folyamatos, mint hirtelen pusztítása vagy lerombolása, mégpedig a kereslet-kínálat vi­szonynak magán a megfelelően átalakított termelési folyamaton belüli gyakorlati újrameghatározása révén. Pontosan ez a ter­melés és fogyasztás közötti viszonyban fellépő alapvető váltás az, ami a tőkét képessé teszi arra, hogy egyelőre elkerülje az olyan, a múltban gyakori nagyszabású összeomlásokat, mint amilyen pl. az 1929-es Wall Street-i krach volt. Ezen az úton azonban a tőke semmi esetre sem küzdi le válságait gyökere­sen, mindössze kiterjeszti őket (mind időben mind a krízisek­nek az átfogó társadalmi kereteken belüli strukturális elhelyez­kedése vonatkozásában).

Kétségtelen, hogy mindaddig, amíg az uralkodó érdekek és a kapitalista állam közötti jelenlegi viszony fennmarad és sikeresen kényszeríti rá a maga követelményeit a társa­dalomra, nem az egymástól távol eső időpontokban kitörő nagy „viharok” lesznek jellemzők, inkább mindenütt a fe­szültség egyre intenzívebb és egyre gyakoribb lecsapódá­sára számíthatunk. Így a krízisek korábbi „abnormalitása” – amely valamikor a zavartalan gazdasági növekedés és produktív fejlődés sokkal hosszabb időszakaival váltako­zott – a jelen viszonyok között kisebb napi dózisokban ada­golva a „szervezett kapitalizmus” normális állapotává vál­hat. Mi több, a tőke – történelmileg jól ismert – periodikus válságainak csúcspontjait elvben egyfajta lineáris jellegű, folyamatos mozgás válthatja fel.

Nagy tévedés lenne azonban, ha a rendkívüli fluktuációk vagy hirtelen kirobbanó viharok hiányát egy egészséges és fenntartható fejlődés bizonyságának tekintenénk, és nem a folyamatos pangás megjelenési formájának, amely a kumulatív, járványszerűen terjedő, többé-kevésbé perma­nens és krónikus krízis jellegzetességeit mutatja, egy folyton mélyülő strukturális válság végső perspektíváját vetítve elénk.

Végső elemzésben a kapitalizmus válsága objektív össze­tevőinek intézményesen garantált integrálása és kiterjesztése – amelynek bizonyos ideje tanúi vagyunk – nem csökkenti ezen összetevők hatásának súlyát és komolyságát, függetlenül attól, hogy az intézményesítés milyen hatékonyan tölti be elhárító és „kiegyenlítő” funkcióját.

A „válságkezelés” gépezetének tökéletesítése lényeges ré­sze annak, ahogyan a tőke sikeresen átalakítja a problémák legkönnyebb megoldására szolgáló stratégiáját (amely képessé teszi a tőkét arra, hogy konfrontálódjon belső korlátaival és a jelen történelmi körülmények között nagyobb hatékonysággal függessze fel belső ellentmondásainak következményeit). Ugyanígy nem lehet kétséges az sem, hogy a kapitalizmus újon­nan megszerzett előnyeinek és hatékony újításainak ellensúlyo­zása új stratégiák kialakítását követeli meg a szocialista erőktől. (Ezeket az erőket ugyanis jelenleg mélységesen zavarba ejti ellenfelük ama képessége, hogy kontrollja alatt tudja tartani azo­kat a tényezőket, amelyek a múltban kríziseinek okai és meg­nyilvánulási formái voltak.)

Mindazonáltal a tőke határai strukturálisan meghaladhatatlanok, ellentmondásai pedig végső soron robbanó erejűek ma­radnak (az árutermelő társadalomnak mind e határok ideigle­nes túllépése, mind az ellentmondások „kiterjesztése” és ha­tásaik felfüggesztése terén a háború utáni korszakban elért „re­kordja” ellenére is).

A tőke korlátai nem statisztikailag adott határok, hanem ál­landó dinamikus kihívást jelentenek a tőke és a munka számára egyaránt. Mi több, végső korlátai úgy mutatkoznak meg, mint a bővített újratermelés korlátai, és a tőke legbelsőbb termé­szetében rejlik, hogy szembeszáll ezekkel a korlátokkal, hogy szüntelenül előrenyomulva le akarja küzdeni őket, tekintet nélkül ennek következményeire.

Azonban, ahogyan Marx erőteljesen hangsúlyozta: „abból a tényből, hogy a kapitalizmus minden ilyen határt, mint korlátot tételez, és ezáltal eszmeileg túllép rajtuk, nem következik, hogy a valóságban is túllépi őket, és mivel minden ilyen korlát ellent­mond a tőke természetének, a tőke termelése ellentmondások­ban mozog, amelyeket szüntelenül túllép, de éppoly állandóan tételez is. Továbbá, az univerzalitás, amely felé a tőke ellenáll­hatatlanul törekszik, összeütközik a tőke saját természetében rejlő korlátokkal, ami fejlődése egy bizonyos szintjén lehetővé fogja tenni, hogy a tőkét úgy ismerjék fel, mint amely maga a legnagyobb gát ennek a tendenciának az útjában, és ez saját megszüntetése felé fogja hajtani”.¹⁵ Nem árt itt azonban néhány elővigyázatosságra intő megjegyzést tennünk. Nem annyira az utolsó mondat optimista várakozásaival kapcsolatban, amelyek a jelenlegi kontextusban nem érintenek bennünket közvetlenül. Mindenesetre Rosa Luxemburg ebben a tekintetben világossá tette a helyzetet, amikor ragaszkodott a „szocializmus vagy bar­barizmus” drámai alternatívájához. Mert a tőke a legjobb eset­ben addig fejlődhet, amíg szembeállít bennünket ezzel az alter­natívával, de nem léphet tovább az alternatívának megszünte­tésével való megoldása felé. Inkább ennek az ellenkezője a helyzet, amennyiben a tőkét a maga veszedelmes belső logi­kája tovább hajtja előre abban az irányban, hogy az alternatívát saját érdekei szerint oldja meg, a szocialista kiút perspektíváját ra­dikálisan megszüntetve a maga barbár anyagi determinációi által.

A döntő kérdés itt arra az uralkodó módszerre vonatkozik, amellyel a mai kapitalizmus a maga strukturális imperatívuszait (és ennek megfelelő válságait) egy egyre inkább beavatkozó jellegű állam segítségével képes a társadalomra rákényszeríte­ni. Amint már láttuk, a „szervezett kapitalizmust” nem kevésbé, hanem mélyebben érintik a válságok, mint az úgynevezett „vál­ságkapitalizmust”. Mégis, úgy tűnik, magától értetődő termé­szetességgel képes megbirkózni korábban elképzelhetetlen mé­retű problémákkal és veszélyekkel. A korlátok, amelyekbe a tő­ke „saját természeténél fogva” beleütközik, mind a termelés, mind a fogyasztás síkján, úgy tűnik, nem érintik különösebben expanziós képességét. Hasonlóan, a tőke szemmellátható ku­darca abban, hogy a termelés síkján megvalósítsa azt az „uni­verzalitást” amely felé „ellenállhatatlanul törekszik”, nem ássa alá képességét arra, hogy a társadalom felett – még a termelés szempontjából fejlettebb régiókban is – univerzális kontrollt gyakoroljon.

Hogy megértsük a mai kapitalizmusnak ezeket a zavarba­ejtő jellemvonásait, meg kell különböztetnünk a termelés és az önújratermelés fogalmát. Ez a megkülönböztetés azért annyira fontos, mert a tőke a legkevésbé sem a termeléssel mint olyannal, hanem csak az önújratermeléssel törődik. Hason­lóképpen, a tőke „ellenállhatatlan törekvése” az univerzalitás felé csak globális expanzióra irányuló tendenciájára vonatkozik, amely önújratermelésének, de nem az emberi szempontból hasznos és értelmes termelésnek az érdekeit szolgálja.

Természetesen meghatározott történelmi körülmények kö­zött a tőke bővített önreprodukciója és a valódi termelés egy pozitív értelemben egybeeshetnek. Amikor egybeesnek, a ka­pitalista rendszer betöltheti „civilizáló szerepét” a társadalom ter­melőerőinek fejlesztésével, és – addig a pontig, amíg saját ér­dekei nemcsak hogy megengedik, de egyszersmind előírják számára ezt – ösztönözheti „a munkához szükséges általános morál” kialakulását. Azonban a valódi termelés és a tőke bőví­tett önújratermelésének szükséges feltételei nemcsak hogy nem esnek egybe szükségszerűen, hanem, éppen ellenkezőleg, még diametrálisan szemben is állhatnak egymással.

Éles ellentétben i tőkének Marx korában a termelésre dön­tően fejlesztőleg ható társadalmi megjelenési módjával, a mai kapitalizmus elérte azt a szintet, ahol a valódi termelés és a tőke önújratermelésének radikális szétválása már nem távoli elméleti lehetőség, hanem kegyetlen valóság, a legpusztítóbb következményekkel a jövőre nézve. Mert a kapitalista termelés korlátait ma maga a tőke küzdi le abban a formában, hogy saját önreprodukcióját – már most hatalmas, és egyre növek­vő mértékben – elkerülhetetlenül mint romboló önújratermelést biztosítja, antagonisztikus ellentétbe kerülve a valódi termeléssel.

Ebben az értelemben a tőke korlátai többé nem konceptualizálhatók úgy, mint pusztán a termelékenység és a társadalmi gazdagság növekedésének anyagi akadályai (tehát mint a fej­lődés fékezői), hanem csak az emberiség fennmaradásával szembeni közvetlen kihívásként. Más értelemben pedig lehet­séges, hogy a tőke korlátai egyáltalán nem fordulnak szembe a tőkével – mint a társadalom anyagcseréjének óriási hatalmú szabályozójával – akkor, amikor érdekei összeütközésbe kerül­nek a valódi termelés erőinek növelésére irányuló össztársadal­mi érdekkel (egy ilyen összeütközés első hatásai már hosszú ideje érezhetők); hanem a konfliktus csak akkor következik be, amikor a tőke többé semmilyen eszközzel nem képes biztosítani a maga romboló önreprodukciójának feltételeit, s ezzel előidézi az egész társadalmi anyagcsere összeomlását.

Ahogyan már korábban láttuk, a tőke teljesen híján van egy emberi szempontból értelmes mércének és orientáló vonatkoz­tatási rendszernek, miközben önkiterjesztésre irányuló belső hajtóereje a priori összeférhetetlen a szabályozás és a korlátok fogalmával, a pozitív önmeghaladásról nem is szólva. Ez az, ami miatt a tőke legkönnyebb útja problémái megoldására az, hogy addig a pontig folytatja destruktív bővített ön újratermelé­sének gyakorlatát, amíg már a világméretű rombolás rémét idé­zi fel, ahelyett, hogy elfogadná az emberi szükségleteket szol­gáló termelés érdekében megkövetelt korlátokat.

Valamikor a bőség megtermelésének és a szűkösség eltörlésének gondolatával való foglalkozás teljesen össze­egyeztethető volt a tőkés eljárásokkal és aspirációkkal. Ma az Ilyen célok a kapitalista „fejlődés” és „modernizáció” horizontjain belül csak a fennálló rendszer legcinikusabb apologétáinak ideológiai racionalizációiban jelennek meg. Ha semmi más, akkor ez a tény önmagában sok mindent mond arról, hogy valójában mit is jelent a tőkének az utolsó évtizedekben – a kapitalista államnak a tőkét közvetve és közvetlenül támogató közreműködésével, a megfelelő vál­tozásokkal szoros összefüggésben – végbement strukturá­lis átalakulása.

A régmúltban, Mandeville idejében, az állam szerepével kapcsolatos legfőbb igény az volt: hatalmát az országon belül úgy használja, hogy „a tulajdon biztonsága szavatolva legyen” és „a szegényeket szigorúan munkára fogják”,¹⁶ nemzetközi szinten pedig úgy, hogy segítse a tőke erőit a gyarmati terjesz­kedésre irányuló vállalkozásaiban, a „hatalmas, forrongó nem­zetek” növekvő gazdagságának érdekében.¹⁷

Ma a helyzet alapvetően más. Nem a „tulajdon biztosítása” és a „szegények szigorú munkára fogása” változott meg – ezek a célok a rendszer permanens feladatait jelentik mindaddig, amíg a kapitalista termelési mód és állama fennmaradnak. A valóságos különbség abban látható, hogy a kapitalista államnak most el kell fogadnia a közvetlen beavatkozó szerepét a társa­dalmi élet minden szintjén, aktívan támogatva és irányítva a társadalmi gazdagság monumentális arányú romboló fogyasz­tását és csökkentését. Mert az ilyen, a társadalmi anyagcsere-folyamatba való (immár nemcsak szükségintézkedésként, ha­nem folyamatosan bekövetkező) közvetlen beavatkozás nélkül a mai kapitalista rendszer rendkívüli pazarlása nem lenne fenn­tartható.

(Ford.: Szalai Miklós)

A tanulmány eredetileg a Journal of Contemporary Asia 18. kötetének 3. számában jelent meg, 1988-ban. Mi itt némileg rövidítve közöljük. (A szerk.)

Jegyzetek

1 L. erről J. Rees írását is az Eszmélet 9-10. számában. (A szerk.)

2 Vö. Marx, Grundrisse, MEM, 46/I, p. 173.

3 Anatole France ironikusan úgy határozta meg (és ostorozta) a liberá­lis-demokratikus társadalom kiüresedett szabadságát és egyenlőségét, mint a hidak alatti alvásnak a jog által mindenkire alkalmazott tilalmát, tekintet nélkül arra, hogy kiknek van erre szüksége. A dolog valódi iróniája természetesen az, hogy a tőkés társadalmi rend apologétái tel­jes komolysággal fektették le lényegében ugyanazt a kritériumot, ame­lyet France kigúnyolt, így Locke, hogy alátámassza üres fogalmát a „hallgatólagos megegyezésről”, igazolandó a tulajdonnélküliek teljes alávetését az uralkodó osztályok érdekeit szolgáló rendszernek, a „tu­lajdon” és a „birtoklás” fogalmait annyira kitágítja, hogy mindegy szá­mára, „vajon ez a föld örökletes birtoklása vagy egy csak egy hétre kibérelt szállásé vagy akár pusztán az országutakon való ingyenes uta­zásé, és valójában addig terjed, mint bárkinek a puszta léte az illető kormányzat felségterületén”. (Locke: Two Treatises of Civil Governments, II. könyv, 119. szakasz.)

A létező hatalmi viszonyok e nyilvánvaló racionalizálásának gyökereit Locke-nál abban a hasonlóan apologetikus jellegű körmönfont okosko­dásban találhatjuk meg, amellyel sikerül „levezetnie” az egyenlőtlen vagyonelosztás „igazságosságát”. Komolyan szüksége van összes ren­delkezésére álló szofisztikájának mozgósítására, mivel a szakadék egy­felől saját kiindulópontja – annak tudomásulvétele, hogy „kezdetben a munka adta a tulajdonhoz a jogot” (uo. I. könyv. 45. szakasz) -, más­felől legitimáló apológiájának tárgya között (amely feltételezi a munka teljes alávetését és kizsákmányolását) nem is lehetne nagyobb. De ahogyan a „hallgatólagos megegyezés” fikciója segítette abban, hogy kikerüljön a politikai legitimációval kapcsolatos nehézségekből, éppúgy a létező tulajdonviszonyok megmagyarázásával kapcsolatban a „pénz­használatra vonatkozó általános jóváhagyás” (uo.) és a pénz általános előnyeire vonatkozó „kölcsönös megegyezés” (uo. 47. szakasz) posztulátumai jönnek segítségére. Mert ebből a posztulátumból kényelme­sen levezethető, hogy „az emberek megegyezése nyilvánvalóan hoz­zájárult a föld egyenlőtlen és aránytalan birtoklásához” (uo. 50. szakasz).

4 Locke, id. mű. I. könyv, 50. szakasz.

5 Uo. 49. szakasz. A 48. szakaszban található leírása egy képzeletbeli szigetről, ahol is nincsenek természeti tárgyak, „amelyek a pénz helyét betölthetnék”, szintén azt a célt szolgálja, hogy „természetes” igazolást találjon az egyenlőtlenség emberi eredetű és intézményesen garantált uralkodó viszonyaira.

6 Ebben a tekintetben annak a története, ahogyan a technológiailag fe­lesleges luxust jelentő és folyamatosan veszteséges Concorde repülő­gépet a cinikusan manipuláló kormányok a Csatorna mindkét oldalán rákényszerítették saját „szuverén” választóikra – kezdetben azt ígérve, hogy az összes költség nem fogja meghaladni a 165 millió fontot, de valójában egy ennél tízszer nagyobb (és az államilag dotált működés miatt még mindig emelkedő) kiadást vállalva – önmagáért beszél. Nem is szólva a még hasznosabb, és „optimistán alábecsült” összege­ket igénylő hadiipari szerződésekről, amelyek a törvényesen biztosított titkosság eszközeivel rejthetők el a nyilvános vizsgálat elől, így a „nem­zeti érdek” nevében védelmezik a katonai-ipari komplexum szélhámos praktikáit.

7 Fontos itt hangsúlyoznunk a pontos történelmi, gazdasági és politikai minősítések szükségességét ebben a vonatkozásban. Mert a szóban forgó „más dolgok” valójában sohasem egyenértékűek. Ezért a munka korábban megszerzett előnyeinek megsemmisítésére tett kísérleteknek néhány jelentős akadályba kell ütközniük, mind a társadalmi-politikai küzdelem, mind maguknak a gazdasági meghatározottságoknak a bel­ső dinamikája terén. Ezeknek a kérdéseknek részletesebb értékelése azonban nem tartozik hozzá az itt tárgyalt kontextushoz, ahol a fő cé­lunk annak hangsúlyozása, hogy bizonyos, a huszadik századi kapita­lista fejlődés során végbement strukturális változások következtében lehetségessé vált – legalábbis elvben – hogy az uralkodó osztályok a jelenlegi időszakot illetően fontolóra vegyék az itt tárgyalt korábbi tren­deknek akár a legdrasztikusabb megfordítását is a tőke javára.

8 Vö. Marx, Grundrisse, MEM, 46/I, p. 300.

9 Annak, hogy a katonai-ipari komplexum a háború után képessé vált a „saját mértékével mérni magát”, és halálos kínálatát megfelelő keres­letté változtatni, egyik legsötétebb aspektusát jelenti a katonai diktatúrák gomba módra való szaporodása a Harmadik Világban a „nagy nyugati liberális demokráciák” gyámsága alatt, és gyakran közvetlen beavatko­zásával. Ez távolról sem meglepő vagy paradox, hanem éppenséggel egy szükségszerű összefüggést fed fel. Mert a fejlett tőke katonai-ipari komplexumának életbevágóan szüksége van azokra a katonai-gazda­sági levezető csatornákra, amelyeket – itt nem tárgyalható különböző okokból – hazai bázisának korlátai és az otthon szükséges legitimációs módszerek miatt nem egykönnyen biztosíthat magának a fejlett tőkés országokban.

Így, az „emberi jogok” és a „Szövetség a Haladásért” retorikája ellenére, itt egy sajátos, lényegében komplementer viszonnyal van dol­gunk, amennyiben a „fejlett katonai-ipari komplexum” bőséges kínálata otthon nem képes állandóan bővülő mennyiségben megteremteni a megkívánt „hatékony keresletet”. Ennek következtében azonban, amennyiben a kibontakozó társadalmi-gazdasági változások valószínű­leg aláássák a Harmadik Világ katonai diktatúráinak stabilitását, ezek­nek a fejleményeknek komoly hátrányos következményei lesznek a ka­tonai-ipari komplexum működésképességére a „fejlett” tőkés országokban is. (Ez a tanulmány írása óta bekövetkezett, azonban nem okozott komoly problémát a tőkének, hiszen az Öböl-háború és más gócok továbbra is jó felvevőpiacot biztosítottak a hadiipari komplexum produk­tumainak. – (A szerk.)

10 Vö. Marx, Grundrisse, MEM 46/1, p. 219. A szerző idézőjeles Marx-hivatkozásainak egy része a továbbiakban is az Alapvonalak itt kifejtett gondolataival kapcsolatos. (A szerk.)

11 Nagy-Britanniában az összes tudományos kutatás több mint 50%-át a katonai-ipari komplexum ellenőrzi, mialatt az USA-ban ugyanez az arány több mint 70%. A trend mindkét esetben növekszik.

12 Vö. Marx, Grundrisse, MEM 46/I, p. 299.

13 L. például Lucien Goldmann 1966-os – Marcuse befolyása alatt írt – előszavát a „The Human Sciences and the Philosophy” c. kötethez. London, Jonathan Cape, 1969.

14 Uo. p. 16. Abban az időben, amikor ezt az előszót írta, Goldmann annyira meg volt győződve a „szervezett kapitalizmus” rendszerének tartósságáról, hogy egyes leginkább problematikus vonásainak is pozitív jelentőséget tulajdonított. Ragaszkodott hozzá, hogy: „a szervezett ka­pitalizmusról (vagy, hogy ugyanarra egy másik terminust használjunk, a fogyasztói társadalomról, a tömegtermelés társadalmáról) adott kri­tikánknak nem az a célja, hogy visszavezessen a múltba, vagy meg­kérdőjelezze a modern társadalom pozitív eredményeit (az életszínvo­nal emelkedését, a szabályozó mechanizmusokat, amelyek lehetővé teszik a társadalom számára, hogy elkerülje a különösen kemény vál­ságokat stb.)”. (Uo. p. 19.)

Ezzel a típusú gondolkodással az a baj, hogy a „modern társada­lom”, a „fogyasztói társadalom” és a „tömegtermelés társadalma” ho­mályos kategóriái elterelik a szerző figyelmét a fejlett tőkés társadalmak legfontosabb vonásáról, nevezetesen a katonai-ipari komplexum rend­kívül erős pozíciójáról a társadalmi-gazdasági anyagcserében és az ezzel együtt járó katasztrofális erőforrás-pazarlásról, amely előrevetíti a legmélyebb strukturális válság perspektíváját. Így az, ami a valóságban homokra épült, egyoldalú módon úgy jelenhet meg, mint szilárd ered­mény, és a tőkés „szabályozó mechanizmusok” képességét a „komoly krízisek” elkerülésére (nem pusztán felfüggesztésére és elhalasztására) Goldmann mértéktelenül eltúlozza.

15 Vö. Marx, Grundrisse, 46/I, pp. 293-299.

16 Bernard Mandeville: „The Fable of the Bees or Private Vices, Public Benefits” Philip Hart bevezetésével megjelent a Penguin Books soro­zatában a Harmonsworthnál 1970-ben (első megjelenés 1705-ben) pp. 256 és 257. 17Uo. p. 135.

Az alábbiakban a modernitás egy elméletének alapvonalait sze­retném itt kifejteni, amely legutóbbi könyvem témája.¹

Tézisem az, hogy a marxizmust egy szélesebb elméleti keretbe, a modernitás általános elméletébe kell integrálni,² egy „metamarxizmusba” (szemben a „posztmarxizmussal”).

Ez az általános elmélet az eklekticizmust elkerülve kapcsol­ná össze a marxizmus és a politikai liberalizmus elemeit, meg­mutatva a kettő közötti rokonságot. Meg kívánja őrizni a mar­xizmus elemzési és kritikai lehetőségeit valamint programjának radikalizmusát, de a marxizmustól eltérően magába foglalna egy politikai filozófiát is.

Ennek az elméletnek lehetővé kellene tennie annak megér­tését, hogy mi módon alkotnak a kapitalista és az etatista tár­sadalmak egyetlen, egységes modern világot, és hogy jóllehet modernek, mégis miért nem mondhatóak az etatista társadal­mak „kapitalistának”. Másrészt ez az elmélet egyidejűleg lehe­tővé tenné azt is, hogy felvessük a leglényegibb normatív kér­dést, a szocializmus kérdését (ezt a modern világot egy egy­séges egésznek véve).

Marxból kiindulva

Marx megsejtette ezt a problémát. A tőke első fejezetében leírja a tőkés viszonyok legáltalánosabb keretét: a piaci viszonyok rendszerét. Először nagyon tökéletlen módon fejti ki ezt „áru és pénzelmélet” formájában, mint a csere elméletét. Egymást kö­vető írásaiban, a Grundrissétől A tőkéig az általában vett piaci rendszerek elméletének (mint a csere és a termelés a kapitalista gazdasági társadalom „legabsztraktabb” szintjét alkotó rend­szerei elméletének) egy megfelelőbb kifejtése felé halad. Ha Marx megvalósította volna ezt a feladatot, általános elméletébe bele­foglalta volna az általában vett verseny összes kategóriáit is.

De a piac általános „marxi” elméletét ki kell egészíteni a következőkkel. Nincs piaci viszonyrendszer, ha nincs olyan köz­ponti akarat és hatalom, amely biztosítja ennek a viszonyrend­szernek a működését, kezdve azzal, hogy gondoskodik róla, hogy mindenki visszafizesse az adósságát. Ám ez a központi hatalom akarhat egyúttal valami mást is e funkciók ellátásán kívül – például megszervezni a társadalmat, privilegizálni egye­seket, vagy tervezni a gazdasági életet. A marxi írásokból egy ezen az absztrakciós szinten megfogalmazott államelmélet nyil­vánvalóan hiányzik.

Milyen típusú központi hatalmat követel meg a piac? Ha feltételezzük, hogy egy piaci kapcsolat szerződéses viszonyt jelent az egyének között, és hogy ennek a viszonynak a logikája egyben az egész társadalom működési logikája, ebből az kö­vetkezik, hogy a központi akaratnak szintén szerződésen kell alapulnia. Erre a pontra még visszatérek. De, ha én szerződöm, B-vel, akkor szerződhetem C-vel, és E-vel is. Így az individuu­mok között és a központi hatalmat konstituáló (társadalmi) szer­ződések között van egy harmadik szerződés jellegű terminus is: a társulás. Bizonyos emberek szerződnek más emberekkel, általában azért, hogy közös erőre tegyenek szert, és különösen azért, hogy ellenőrizzók a központi hatalmat.

Ez az első lépés abba az irányba, hogy megalkossuk a modernitás egy általános, vagy „meta”-struktúrájának fogalmát.

A modernitás antinómiája

A modern világnak ez az általános strukturális formája antinómikus abban az értelemben, hogy a központi szerződés korlá­tozza az individuumok közötti szerződéseket, és megfordítva. Például a közakarat eldöntheti, hogy a föld mélyét stb. kollektív módon kell kiaknázni, vagy hogy a béreknek legyen egy mini­mális szintje stb. De dönthet a közakarat az ellentétes irányban is, vagy korlátok kényszeríthetők reá.

Ennek az antinómiának két radikális elméleti megoldása született. A liberalizmus formálisan elfogadta a politikai társa­dalmi szerződést, megőrizve a gazdaságot mint olyan szférát, ahol a „természetes” egyének közötti piaci viszony uralkodik; ez a piaci viszonyok „természeti viszonyok” rangjára emelése. A másik oldalon az etatizmus (a történelmileg létező kommu­nizmus) természetivé tette a tervezést, azaz egy szerződésen alapuló közös rendet, az ideális társadalom természeteként. A probléma a liberalizmussal az, hogy egy igazi liberális értelem­ben vett közakarat valami mást is akarhat, mint piaci viszonyo­kat. A probléma a kommunizmussal az, hogy a kollektív akarat akarhatja a piaci viszonyok kialakítását is.

Ez az antinómia nem csak egy specifikusan modern általá­nos társadalmi ellentmondást eredményez, hanem egyben a modern osztálytársadalmi rendszert is. Hogy ezt az összefüg­gést meg tudjuk ragadni, először látnunk kell, milyen értelemben egyszersmind uralmi viszony is a szerződésnek ez a modern viszonya.

Szerződéses/uralmi viszonyok

Két tézist kívánok összekapcsolni.

Az első: a modernitást azzal is definiálhatjuk, hogy a szer­ződéses viszonyra utalunk. A „modernitás” az emberiség tör­ténelmének egy olyan korszaka, amelyben bármilyen nem szerződéses jellegű, azaz bármilyen, nem a kölcsönös egyetértés végső alapelvére épülő viszony elveszti legitimi­tását. Más szavakkal, amelyben nem veszünk tudomást töb­bé semmiféle feltételezett természeti állapotkülönbségről az emberek között (és ez lassan alakul ki az európai középkor­ban, ahogyan a feudalizmus homlokzata mögött a piaci viszo­nyok teret hódítanak). Ennek a szerződéseken alapuló viszony­nak a fent említett hármas struktúrája van: egyének közötti, köz­ponti és társulásos jellegű szerződés.

Másodszor, ez a szerződéses viszony kombinálódik az uralommal. Az egyének közötti szerződéses viszony egyen­lőtlen. Szerződéses jellegű, amennyiben közvetlenül nem ve­szi igénybe az erőszakot, és amennyiben nem hivatkozik sem­miféle természettől adott különböző jogállásra a két személy között. De olyan egyének (vagy társulások) között kerül rá sor, akiknek a hatalma – különösen aszerint, hogy a természet mi­lyen részét sajátították el – különböző. Ez a körülmény nem szerződéses jellegű szituációkat szül: valaki nem választja a piacon betöltött helyének az elvesztését, hanem kiszorítják, de találnia kell egy másik „szerződéses” jellegű helyet a piacon. Továbbmenve, a szerződéses viselkedés magába foglalja a szerződés visszavonásának fenyegetését. Mindegyik fél azzal fenyegetőzik, hogy visszavonja a szerződést, ha a másik fél nem teljesíti az ő feltételeit. És az a partner, akinek nincs tulajdona, vagy minden tulajdonától megfosztották, úgy éli meg ezt az úgynevezett szerződéses viszonyt, mint a leg­tisztább erőszakot.

A társulásos viszony azokat kapcsolja össze, akik hajlanak rá, hogy szövetségre lépjenek saját érdekeik másokéival szem­beni érvényesítése céljából, különösen a központi hatalom el­lenőrzése révén. A központi hatalmi viszony (az államot létre­hozó szerződés) tehát egyszerre az a viszony, amelyben a leg­erősebb társulás képes lesz akaratát másokra rákényszeríteni, és egyben az, amelyben a népesség, mint egész, akaratát egy szerződéssel legitimált hatalomra bízhatja, amelyben a szerző­désre irányuló igény alapot és garanciát keres.

A modernitás tehát e három aspektusában egy szerző­déses-uralmi viszony. Ahogyan Marx megfogalmazza, olyan viszony, amelyben az uralom és a kizsákmányolás a sza­badságon és az egyenlőségen alapszik.

Hátravan, hogy megmutassuk, hogyan lesz ez a szerződé­ses-uralmi metastruktúra a modern osztálystruktúra alapelve.

A két modern osztály-alapelv

Térjünk át a metastruktúráról a struktúrára (ahogyan A tőkében Marx is a piaci viszonyok elemzésétől továbblép a specifikusan kapitalista viszonyok elemzéséhez [A tőke első könyve első fejezetétől a harmadikhoz]). Vagy – analogikusabb módon ki­fejezve – érkezzünk meg az úgynevezett „termelési módok” szintjére.

Itt már látható, hogy a modernitás az osztálytársadalom ket­tős alapelvét foglalja magába. A kapitalizmus a termelőeszkö­zök tulajdonosainak társulásához az egyének közötti szerződé­ses viszony továbbfejlődéseként kapcsolódik, amely lehetővé teszi számukra, hogy megvásárolják a munkaerőt, így a sza­badság bázisán létrehozva a kizsákmányolás és az uralom vi­szonyait. Az etatizmus a központi hatalom (mint politikai, gaz­dasági, ideológiai centrum) irányítóinak társulásához kapcsoló­dik, amellyel ezek az irányítók folyamatos kiváltságos, uralkodó helyzetet biztosíthatnak maguknak.

Az első típusú (liberális) társadalomban a központi szer­ződéses viszony hatáskörét elvileg a minimumra korlátoz­zák, mivel kitiltják a gazdasági szférából. A második típusú (etatista) társadalomban hivatalosan maximális szerephez juttatják, mivel az egyének közötti szerződés helyettesítő­jének tételezik fel. Ezek az osztálytársadalmi rendszer szélső típusai a modern világban. Közöttük számos közbülső réteget találunk.

A kapitalista társadalom természetesen maga is egy „állami” társadalom, még ha van is egy arra irányuló tendencia, hogy elleplezzék ezt a tényt. Az uralkodó osztály, érdekeinek meg­felelően, megszervezi a piac uralmát s ugyanakkor ennek az uralomnak a manipulálását. De ez sohasem válik teljessé, mert jelen van a modernitásnak egy dinamizmusa, az instabilitás, a dialektikus körforgás elve.

A modernitás dialektikája

Kísérletet teszek arra, hogy megszabaduljak attól a lineáris idő­szemlélettől, amelyet a haladás filozófiájától és annak a szo­cialista mozgalmon belüli újjáélesztésétől örököltünk. Különösen szeretném elkerülni az olyan fogalomsorok használatát, mint „feudalizmus­-kapitalizmus­-szocializmus” vagy „piac előtti­-piaci­-piac utáni társadalom”.

Rehabilitálni szeretném a ciklikus gondolkodást, mint a tör­ténelemben való cselekvéshez szükséges gondolkodás propedeutikáját. (Megemlíteném itt azt a tényt, hogy a „piac utáni” ugyanakkor alakul ki, amikor a piac: a korporációk, mint a piaci viszonyok „megszervezői” jó példák erre. De most itt meta-, illetve strukturális, nem pedig történelmi kérdésekkel kívánok foglalkozni.)

Induljunk ki a klasszikus kapitalista szituációból. A bérmun­kások nemcsak a bérekért harcolnak, hanem egyben a központi hatalom feletti ellenőrzésért is, hogy elérhessék először azt, hogy viszonyuk a kapitalistához kevésbé kereskedelmi jellegű, inkább egy társadalmi szerződés által közvetített legyen; majd fokozatosan azt is, hogy maga a termelés is egy központilag, megállapodások által közvetített folyamattá váljék. Eredmény­ként a tőke kisajátítását és egy feltehetően demokratikus etatizmus bevezetését várhatjuk.

A szerződéses jellegű központosítás a központi hatalom irá­nyítói által gyakorolt hatalomhoz vezet, akik uralkodó pozíció­jukban fokozatosan társulnak egymással, egy új uralkodó osz­tályt képezve. De ez a folyamat is megteremti saját sírásóit. Az ellentmondás addig a pontig fejlődik, ahol a bérből élők tömege fellázad, és követeli az egyéni kezdeményezéshez való jogát. És így tovább. Forradalmi fordulat. Az egyéni kezdeményezés megjelenik a külföldi tőke formájában. Gyorsan kialakul egy új kapitalista osztály. Új szakszervezetek sora, új baloldal jön létre, igényt tartva a központi hatalom feletti ellenőrzésre.

Amint láthatjuk, a modernitásnak ezt a dialektikus terét az általam a szerződés és az uralom terminusaiban leirt három­elemű metastrukturális mátrix és a benne kialakuló poláris struk­túrák (osztálystruktúrák) közötti viszony határozza meg.

Kapitalizmus

Egy metastrukturális megközelítés nem pótolhatja a strukturális megközelítést. Ehhez ragaszkodnom kell: én nem azt javaslom, hogy a kapitalizmus egy szerződésközpontú megközelítése vált­sa fel a kizsákmányolás fogalmát középpontba állító megköze­lítést. A modernitás elmélete nem töltheti be a kapitalizmus el­méletének helyét. Csak azt az általános keretet adhatja meg, amelyen belül az utóbbit megérthetjük és értékelhetjük.

Marx azt mondja, hogy a kapitalizmusban a munkaerő áru. Ez az állítás igaz egy nagyon fontos értelemben: a munkaerő értékének fogalma teszi lehetővé, hogy meghatározzuk a ki­zsákmányolás fogalmát (a munkaérték­-elmélettől az értéktöbb­let-elméletig vezető logikai összefüggés, jóllehet nem könnyű alkalmazni a tulajdonképpeni magva a kapitalizmus marxi el­méletének – lásd a könyvemben kifejtett újraértelmezését).

De egy másik értelemben a munkaerő mint áru fogalma csak metaforikus. Mert ez az úgynevezett „áru” nem teljesen a tőke eszköze. A munkaerő csak egy potenciális szolidaritás, egy potenciális „társulás” formájában létezik. És ez a tény kor­látozza a kapitalizmus hatalmát, nemcsak a béreket, de a mun­kaerő felhasználását, magának a termelésnek az irányítását illetően is. Korlátozza a termelőeszközök magántulajdonát. Ve­gyük észre, hogy ezt az összefüggést megemlítve csak tovább­fejlesztettem a marxi axiómát, amely szerint a bérmunkás „sza­badon”, egyénileg szerződik egy kapitalistával, de mindig az (informális vagy szervezett) társulások formájában, amelyek (expliciten vagy sem, de) arra törekszenek, hogy befolyást gya­koroljanak a központi hatalomra. Ez az oka annak, hogy a bér­munkási viszony dinamikus, forradalmi, globális társadalmi vi­szonyként jellemezhető.

Két konkrét ponton szeretném, ha nem értenének félre.

Először is, amikor a szerződés fogalmának elemzéséből in­dulok ki, akkor nem kívánom tagadni azt a tényt, hogy a kapi­talista társadalmak egyszersmind a lehető legnagyobb mértékű erőszak színhelyei is. Most nem tudom kifejteni ezt a kérdést, csak egyszerűen aláhúznám, hogy a különbség ezek között a társadalmak és a korábbiak között az, hogy e társadalmakban az erőszak és a hatalom egy szerződésre való hivatkozás alap­ján, egy expliciten állított demokratikus alapon jön létre. Ezen az alapon a hatalomnak (ós gyakran az erőszaknak) egy addig példátlan méretű koncentrációja válik lehetségessé. De ugyan­ennek az alapnak a természetében benne rejlik ennek az óriási hatalomnak a törékenysége is.

Másodszor: az általam alkalmazott megközelítés rokonság­ba hozható a „világkapitalizmus” iskolájának (l. Wallerstein) az álláspontjával. A nemzetállam területe az, ahol ez az uralmi-szerződéses viszony valamiképpen uralkodik. De a szerződés klasszikus elmélete már megmutatta a maga határait: az álla­mokról mint olyanokról egymáshoz való kölcsönös viszonyukat tekintve azt mondja, hogy megmaradnak a „természetes” álla­potban. Így a modernitás elmélete, a szerződés ezen fogalmá­nak vonatkozásában, elvezet azoknak a viszonyoknak a tanul­mányozásához, amelyek sokkal inkább uralmi, mint szerződé­ses jellegűek; különösen vonatkozik ez a centrum és a periféria közötti viszonyra. Ebben az értelemben mindez felveti egy vi­lágállam kérdését is. És nem pusztán úgy, mint normatív kér­désfeltevést. Mert a kapitalizmus csak úgy létezhet, mint egy gazdasági világ, „économie-monde” (Braudel), mint államok so­kaságának a rendszere és a világpiac kifejlődése, amely hosszú távon lerombolja ezt a pluralitást, éppen ezért megteremti az emberiség valamiképpen egyesített akaratának, a legitim erő­szak monopóliumának, egy bolygóméretű szerződésességnek a feltételeit.

Az etatizmus (a történelmi kommunizmus)

A kommunista államok kérdését hasonló metastrukturális termi­nusokban kell megközelítenünk. Három pontot fogok említeni.

Meghatározhatjuk őket úgy, mint kapitalista államokat, mint „a kapitalizmus egy másik formáját”, mivel nem a piaci racio­nalitáson (és az egyének közötti szerződéses-uralmi viszony kialakulásán) alapulnak, hanem a modem társadalomszervezés másik fő alapelvén, a központi tervezésen. Ennek eredménye­ként a termelékenység és a termelékenység-hiány a klasszikus kapitalizmustól igen különböző formáit, a „civilizáció” (iskolázta­tás, urbanizáció, egészségügy, egyéni életpályák stb.) egy na­gyon eltérő típusát figyelhetjük meg bennük. De ez a társadalom „modern” abban az értelemben, ahogyan én értem ezt a fogal­mat (lásd alább).

Az etatista társadalom a másik modern osztálytársadalmi alapelven nyugszik. Mert, ha teljesen megszüntetjük a piacot, akkor az, ami a modernitás antinómiájának alapelveként meg­marad, szükségszerűen a „totális”³ tervezés, amely piramis­szerű hierarchiaként szerveződik. Ez a szervezet, jóllehet elvi­leg nem elképzelhetetlen, hogy a társadalom valamiféle demok­ratikus kontrollt gyakoroljon fölötte, mindazonáltal hajlik rá, hogy . szakadást hozzon létre azok között, akik gyakorolják a hatalmat és akik nem, azok között, akik inkább vezetők és akik inkább ve­zetettek. Általában egyfajta társulás alakul ki a vezetők között. Az egyetlen Párt távolról sem történelmileg véletlen képződ­mény, hanem a totális tervezésnek funkcionálisan megfelelő tár­sulás. Ez biztosítja a szükséges ideológiai egységet, az egyéni előrejutást és az osztályközi konszenzus feletti kontrollt. Ez a társulás – egyetlen lóvén – hajlamos rá, hogy „átfedésbe” ke­rüljön az állam (elvileg) szerződéses jellegű rendszerével,⁴ le­rombolva így a jogállamot”, azaz a szerződésen alapuló államot.

De sohasem képes teljesen lerombolni. Mert ez az állam egy modern állam, amely a társadalmi szerződésre való hivat­kozáson alapul, azaz egy formailag demokratikus alkotmányon. Ez a hivatkozás egy erősen koncentrált hatalom kiépülésé­nek alapja, egy olyan hatalomé, amely kész arra, hogy erő­szakba (tömeges elnyomásba) forduljon át. Ugyanakkor azonban egyszersmind az ennek ellentmondó elv is ebben a társadalomban, amely strukturálisan magába foglalja a bérmunkát, mégpedig nem egyszerűen mint „munkaerőpi­acot” (mint az egyik piacot a többi között), hanem mint egy szabad egyének közötti viszonyulást, amely nélkül a köz­ponti hatalomra vonatkozó szerződés nem lenne elképzel­hető, és amely szükségszerűen az önigazgatásra „hívja fel” a munkásokat, mivel a közéletről és különösen a gazdasági tevékenységről a rendszer feltételezi, hogy mindenkinek az ügye. A szabad participáció eme szükségszerűen felmerülő elve nem formálisabb, mint a „polgári szabadság” elve a kapitalista vállalatoknál: ugyanaz a fajta dinamizáló hatása van azáltal, hogy felkelti a valódi szabadságra való törek­vést. Azok a társadalmak, amelyeknek Ilyen a belső struk­túrájuk, éppen ezért nem gondolhatok el mozdulatlanként; és amikor bizonyos anyagi és környezeti feltételek hatására megváltoznak, az okok nem kizárólag rajtuk kívül, más rendszerek felismerni vélt magasabbrendűségében találha­tók meg.

A modernitástól a szocializmusig

Hátravan még, hogy megmutassuk, ezen az elméleti alapon hogyan fejthető ki a szocializmus eszméje? A szocializmusé, tehát azé a valamié, aminek lennie kellene, az igazságosság világáé, a jobb világé, amelyet akarunk.

Egy Marx és a liberálisok számára közös pontból indultam ki, úgy határozva meg a modern viszonyokat, mint amelyek vég­ső soron szabadnak, szerződésesnek tételezik magukat. Meg­mutattam – Marxot követve -, hogyan fejlődnek a szerződéses viszonyok kapitalista viszonyokká, majd – túlmenve Marxon – azt is, hogyan fejlődnek etatizmussá. Az elméletnek ez a kiter­jesztése evidens, ha – ahogyan ón tettem az előbbiekben – a szerződés fogalmát a maga három dimenziójában (egyének kö­zötti, társulásos jellegű és központi-társadalmi) fejtjük ki, és ki­mutatjuk lényegi kapcsolatát az uralommal.

Ez a megközelítés lehetővé teszi, hogy ugyanezen a para­digmán, e paradigma egységén belül maradva, de az (állítólag „hegeliánus”) zűrzavart elkerülve fogjuk fel a társadalmi „van” és „legyen”, az analitikus és a normatív szféra, a magyarázat és a megértés kérdéseit.

Ebből a szempontból tekintve az (igazi) szocializmus programja szükségképpen egy, az uralomtól mentes szer­ződéses viszony, egy szabad és egyenlő emberi lények kö­zötti, valóban szabad és egyenlő viszony programja. Ez nem lehet egy másik általános társadalmi forma, egy másik vi­lág, ahogy Marx kifejezte: egy piac utáni világ felfedezésének programja. De ugyanakkor úgy sem határozható meg, mint egy igazságos demokratikus piaci társadalom, „piaci szocializmus”. Ha a modernitásnak az a sémája, amelyet javasoltam, helyes, akkor a szocialista forradalmat ebben a világban kell megva­lósítani, amelynek két általános dimenziója a piac és a tervezés, amelyek a poláris (egyének közötti és központi hatalmi jellegű) szerződéses és szervezési lehetőségekhez kapcsolódnak, ezek ugyanis egyszerre alapelvei az (osztály)uralomnak és az eman­cipációnak.

Mint a modern metastruktúrában antinomikusan összekap­csolódó és kereszteződő elveket, a tervezést és a piacot nem tekinthetjük (természetes vagy ideális) társadalmi törvények­nek, a gazdaság illetve a politika törvényeinek, azaz nem fog­hatjuk fel őket „közvetítésnek”, ahogyan Habermas teszi, hanem csak szabályoknak, amelyeket az emberi lények megválaszt­hatnak, kombinálhatnak és uralhatnak. De demokratikus keze­lésük kérdése nem redukálható technikai kombinálásuk problé­májára. A szocializmus eme szerződéses definíció szerint nem fogható fel egyszerűen úgy, mint piaci szocializmus, amelyet valamiképpen egy központi szabályozás tart egyensúlyban.

A szocializmus politikai filozófiája

A szocializmus politikai filozófiájának három fő feladatot kell megvalósítania.

Először is, meg kell határoznia az igazságosság „modern” elveit (szemben állva azzal az állásponttal, amely a posztmodern társadalom egy új általános formáját igyekszik meghatározni).

Az igazságosság alapelveinek elmélete eddig egy liberális ál­láspont kontextusában fejlődött (Rawls). De az igazságosság követelése nem a liberalizmus sajátja. Az igazságosság igénye – radikálisabb formában, mint valaha – a modern emberiség sajátja, amennyiben nem fogad el semmilyen természettől adott egyenlőtlenséget vagy tekintélyt. A rawlsi megközelítés hasznos lehet úgy is, mint elméleti ösztönzés és úgy is, mint kihívás. De a kérdést radikálisan újra kell értelmezni, mégpedig a modernitással és a modernitáson belüli osztálystruktúrával (illetve a modern társadalom centrum-periféria jellegű viszonyaival) foglalkozó elmélet gyökeresen új bázisán. Az igazságosság szocialista elmélete – egyéb átfogalmazások mellett – a fentebb adott elemzés fényében elvetné a politikában uralkodó első és a gazdaságban uralkodó második alapelv közötti különbségté­telt, és az emberek közötti különbségek problémáját nem az egyszerű elosztásnak, hanem a hatalomnak és a valódi eman­cipációnak (az elosztásnál alapvetőbb) terminusaiban fogalmaz­ná meg.

Az alapelvek elméletéhez szükségszerűen kapcsolódik a kommunikáció és az érvelés elmélete. Fontos cél meghatározni azt a pontot, ahol a kommunikáció egyszerűen az uralom álar­cává válik, és feltárni azt, hogy a modern szerződési elvből milyen feltételek között következik a forradalmi harc (a törvény­es renddel kapcsolatos feltételezett konszenzus megtörésének és egy valóban szerződéses jellegű konszenzus megteremtésének értelmében). Ezeket a kérdéseket itt nem fejthetem ki.

Egy második feladat a terv és a piac közötti területre, a társulás (azaz a sem nem piaci, sem nem piramisszerű-hier­archikus viszonyok) szférájára való reflektálás. Erről a terület­ről kiindulva, ahol a szabad és egyenlő emberek közötti együttműködésnek a legközvetlenebb lehetőségei vannak, lehetne humanizálni a másik két dimenziót, átalakítani őket igazi „civil” társadalommá. Nem fejthetem itt ki ezt a kérdést, de rámutatnék arra – mint a fentebbi elemzés következményére -, hogy a társulásnak ez a szférája, nem lehet (ahogyan Marx vélte, amikor a szocializmust „a munkások társulásaként” írta le) a modern világnak, a piacnak vagy a piac és a terv összekapcsolásának alternatívája, hanem csak egy harma­dik, dialektikus terminus (a piac és a terv, mint a társada­lom meghatározó alkotóelemei mellett). A társulás mint olyan – és ez a fogalom különböző neveket kaphat: önigazgatás, köz­vetlen demokrácia – önmagában nem alternatívája a kapitaliz­musnak.

Az elmélet harmadik feladata bolygónkkal mint egésszel kapcsolatos. A neoliberalizmus jelenlegi előrenyomulása alkal­mas azt az illúziót kelteni, hogy a szocializmus kollektív célki­tűzései idejüket múlták. Ezek az elvek itt és a jelen pillanatban ténylegesen megrázkódtatáson mennek át, nemcsak a szovjet kommunizmus összeomlása, de ama nemzeti keretek általá­nos (a piacok nemzetközivé válása következtében végbemenő) felbomlása miatt is, amelyek között megszülettek. Különösen ez a helyzet Nyugat-Európában. De az éppen ezekkel a prog­ramokkal adekvát és végérvényes dimenzió, az egyetlen világ­tér mindennap közelebb és közelebb kerül hozzánk, mint az emberiség egészének tere, a maga potenciális szerződéskötő (kollektív döntések végrehajtására irányuló) képességével, és a maga tragikus végzetével, azzal, hogy rákényszerül a végső döntések meghozatalára.

Mert amiről ezentúl döntenünk kell, és amit kezelnünk kell, az nemcsak az, amit Marx szem előtt tartott – a termelés és a termelési eszközök kérdése -, hanem egyáltalában az emberi­ség és a bolygó kapcsolata. Vörös és zöld együtt halad.

(Ford.: Szalai Miklós)

Jegyzetek

1 Théorie de la modernité, suivi de Marx et la marché. 1990. Paris, PUF, p. 320. Jelen előadás (amely a Torontói Egyetem Filozófia Tan­széke számára készült) túl rövid ahhoz, hogy megfelelő elemzéseket és bizonyításokat foglaljon magába; kevés ahhoz is, hogy bemutassa ezt a könyvet: mindössze bevezetésfélének tekinthető ahhoz.

2 A modernitás ideológiájának kritikáját l. az Eszmélet 9-10. számában, Márkus Péter írásában. (A szerk.)

3 Ezen nem egyszerűen központi vagy átfogó, hanem integrális terve­zést értek.

4 Átvegye annak saját funkcióit.