„Keresztény kurzusnak" a Horty-korszak közirodal­mában az 1919 augusztusától, a Tanácsköztársaság és a Peidl-kormám bukásától 1921-22-ig, a bethleni kor­mányzati rendszer kialakulásáig és megszilárdulásáig tartó mintegy másfél-két esztendőt nevezték. A kifeje­zés érzékeltette, hogy előtérbe kerültek a keresztény partok és a keresztényszocialista szakszervezetek. Ké­sőbbi időszakból visszatekintve a „kurzus" megjelölés már inkább azt fejezte ki, hogy konjunkturális jelenségről volt szó, legalábbis ami az önmagukat keresztényként meghatározó politikai és tömegmozgalmak erejét, befolyását illeti. Maradandó volt viszont a keresztény-nem­zeti ideológia, amely az 1919-1944 közötti negyedszá­zad hivatalos állami eszmei irányzatát jelentette.

„A magyar politikában váltóigazítás történt a forra­dalomból kisarjadzott kommune bukása után… új frontra sorakozott az öntudatra ébredt nemzeti közvéle­mény. Nyíltan kitűzte a keresztény nemzeti politika zászlaját… A nemzeti felbuzdulásból… történelmi prog­ram lett. A politikai élet egész komolysággal a keresztény és nemzeti gondolat vezércsillaga felé fordult." – írta Turi Béla a Nemzeti Újság főszerkesztője 1921-ben. Az idézett (napjainkra is érvényesnek tűnő) sorokból nyilvánvaló, hogy elsősorban ideológiai konfrontációról van szó a magyar társadalom sorsát a dualizmus korá­ban, majd az 1918-19-es forradalmak idején befolyásoló liberalizmussal, polgári radikalizmussal, szociáldemok­ráciával és kommunizmussal egyaránt. E különböző és egymást kizáró eszmekörök egybemosása és együttes el­vetése alapján már az 1900-as évektől kibontakoztak jobboldali áramlatok. Ezeket összefoglalóan Weis István társadalomkutató „Harmadik Magyarországnak" ne­vezte, hivatkozva arra, hogy szemben állottak mind a „kapitalista-feudális alapon álló és a zsidóságnak toko­zott érvényesülést engedő szabadelvű irányzattal", mind pedig „a Jászi-Kúnfi-féle teljesen felforgató törek­vésekkel". Az antiliberális-antiradikális irányzat első reprezentatív orgánuma az 1910-ben indult A Cél című folyóirat volt, munkatársai közé tartoztak Bernát István, Bethlen István, Pekár Gyula, Prohászka Ottokár és Raffay Sándor. A lap hasábjain fogalmazta meg Kis Sándor tanár és újságíró a liberalizmus, a polgári radikalizmus és a szocializmus elvetésének közös indokát – mindegyik a zsidóságnak kedvez, vagy éppen „zsidó találmány". To­vább munkálta ezt a gondolatrendszert Milotay István publicista 1913-tól megjelent Új Nemzedék című heti­lapja.

Az antiszemitizmust Prohászka Ottokár hungarizmusa a populizmussal ötvözte. „Le kell az intelligenciá­nak hajolnia a néphez, s a rendi társadalom nyűgét gaz­dasági elmaradásban hordozó népünket felszabadítani… Ha meghagyjuk gazdasági tehetetlenségében, írott malaszt a politikai szabadság." – írta a katolikus főpap.

Már a forradalmak tanulságait összegezve fogal­mazta meg Bangha Béla jezsuita pap a szabadságjogok, különösen a sajtószabadság erőteljes korlátozását, a de­mokrácia elvetését – a kereszténységre hivatkozva. „A kereszténység a népszuverenitás oly értelmű eszméjét kizárja, amely szerint a nép az egyedüli forrása minden jognak, tekintélynek, kormányhatalomnak … a jog és törvény azáltal lesz teljessé és szentté, hogy a nép által egyszer választott vagy benne kifejlődött államformát, államfőket, törvényeket az Isten által lelkünkbe írt fel­sőbb törvény és jogrend szentesíti… kívánatos az is, hogy a kormányzati hatalom közvetlenül csakis a legjob­bak s legrátermettebbek, legbölcsebbek s legerényesebbek kezében legyen s valamennyinek egy, a legerényesebb, álljon élén."

Az ideológia nemzeti mozzanatát leghatározottabb formában az 1919 nyarán francia megszállás alatt álló Szegeden gyülekezett ellenforradalmár katonatisztek, közhivatalnokok, publicisták képviseltek. Innen a „sze­gedi gondolat" elnevezés. A „szegediek" – vezetőjük Gömbös Gyula volt, köré csoportosultak többek között Kozma Miklós, Zsilinszky Endre, Eckhardt Tibor, Zadravecz István – azt vallottak, hogy nincs visszatérés a liberális rezsimhez, amelyet felelősnek tekintettek az össze­omlásért és a forradalmakért. A területi integritás helyreállítása és a gazdasági, politikai hatalmi viszonyok átren­dezése, a teljes őrségváltás volt legfőbb célkitűzésük. „A méreg sokkal jobban beette magát az ország szerve­zetébe, semhogy egyszerre kiküszöbölhető lenne. Zajta­lan, szívós munka, új emberek betanítása és fokozatos ki­cserélése, lépésről lépesre való térfoglalás – ez javíthat a helyzeten és semmi egyéb. Mindez… egy pontja egy nagy stratégiai felvonulásnak, melynek célja… egy nagy, imperialista, gazdag Magyarország megalapítása" – fogalmazta meg Kozma Miklós, az írástudó huszártiszt, a célkitűzések lényegét.

A „szegediek" jelentős része a bethleni konszolidáció időszakában ellenzékbe kényszerült. A Gömbös-csoport 1924-ben megalakította a Magyar Nemzeti Függet­lenségi Pártot, közkeletűen a fajvédő pártot. A fajvédő program egyes elemei, az állam szerepének hangsúlyozása, a faji-nacionalista alap, az 1920-as évek magvar politikai légkörében szokatlan szociális demagógiája jel­legzetesen fasiszta velleitást [tehetetlen akaratot] fejeztek ki. A koncepció erőteljesen befolyásolta az 1930-as években lábra kapó szélsőjobboldali áramlatok gondolkodását. Ez azonban már egy másik történet.

Pontosan egy éve, 1987. június-júliusi „Jean-Marie Le Pen mégiscsak mennybe megy" című számunkban írtuk: „A Nem­zeti Front előretörése a legsúlyosabb tényező a francia társa­dalomban, és paradox módon a legérdekesebb egy egyre in­kább értelmét vesztett politikai életben.¹ Egy évvel később, az elnöki választások első fordulója, de a törvényhozói választá­sok is megerősítették a veszély nagyságát, jelezték a jelen­ség összetettségét és mindazok viszonylagos eredményte­lenségét, akik gátat próbáltak vetni e folyamatnak.

Érdekes politikai egyetértés van kialakulóban arra vonat­kozólag, hogy Le Pen előretörését az elnökválasztáson a Har­lem Desirnek oly kedves „előzmények elméletével" magya­rázzuk. Eszerint mindennek oka a válságban lenne: a népes negyedek életkörülményeinek súlyosbodásában, az ex-vörös peremkerületek rossz irányításában. Természetesen van igazság abban, ha kimutatjuk ezeket az elemeket, mégis, ta­lán jobb lenne nem kiragadnunk őket, így ugyanis egy kis képzelőerővel gyorsan arra a gondolatra juthatnánk, hogy pusz­tán gyakorlati eszközökkel szabályozható konjunktúrajelen­ségről van szó. De miért kellene kitérnünk továbbra is egy olyan lényeges kérdés elől, mint a faji megkülönböztetés és a szélsőjobboldal történelmi gyökereinek vizsgálata az ország történetében?

Amilyen abszurd eltagadni a forradalmi hagyomány léte­zését történelmünkben, ugyanolyan abszurditás lenne a na­cionalista és ultrareakciós tradíció tagadása is. Azt akarják-e elhitetni, hogy a lepenizmus a semmiből született, gyökérte­len? Talán azt a benyomást akarják ezzel kelteni, hogyha va­lami gyökértelen, akkor nem is olyan veszélyes, és kockázat nélkül eszközzé változtatható a politikai játékban? Merthogy eltérően a bűvészinastól, ők mindig urai lesznek a vadállat­nak, és vissza tudják kényszeríteni barlangjába, például egy olyan választási rendszerrel, amely kedvezőtlen a számára.

A lepenizmus gyökerei messzire nyúlnak

A lepenizmusnak ahhoz, hogy virágozzék, nincs szüksége tiszteletre. Ténykedésének alapja a faji megkülönböztetés, mégpedig nem burkolt vagy szégyenlős, hanem a lehető leg­nyíltabb rasszizmus. […]

A faji megkülönböztetésnek – a maga antiszemita össze­tevőjével – megvan a folyamatossága a nemzeti történelem­ben is. A XIX. században az első tömeges antiszemita meg­nyilvánulás nem Németországban, hanem Franciaországban következett be, a Dreyfus-üggyel kapcsolatban. (E hullámra reagált Théodore Herzl a cionista ideológia kifejtésével.) Ter­mészetesen elmondhatjuk, hogy Franciaország volt az az or­szág is, ahol a haladó erők egy zsidó tiszt védelmében meg­mozdultak. Ez csak még inkább mutatja, hogy nem volna sza­bad elfelejtenünk történelmünk egyik vagy másik aspektusát.

Az antiszemitizmus kliséje az egész Harmadik Köztársa­ság idején fellelhető, alapjául szolgál különféle ligák alapítá­sának, majd tömörülési motiváció a Vichy-rendszer hívei szá­mára.

Vichy nem maradhat örökké Franciaország történelmé­nek titkolt lapja. Vichy a hódító nácik vágyait túlszárnyaló anti­szemita törvényeket hirdet meg. A francia rendőrség az, ame­lyik lelkiismeret-furdalás nélkül végrehajtja a vald'hiv-i razziát, és sok hivatalnoka járult hozzá húzódozás nélkül a deportálás folyamatához.

Az is teljesen igaz, hogy az antiszemitizmus és a fasiszta ideológia a második világháború után kívül rekedt a nemzeti megegyezésen. Azután a gyarmati háborúk, különösen az al­gériai háború és vele egy időben az Észak-Afrikából érkező bevándorlók áradata megváltoztatta a francia típusú faji meg­különböztetés céltábláit, anélkül azonban, hogy a régi anti­szemita alap, mint olyan, eltűnt volna.

A téma történelmi folyamatossága nyomon követhető, s most újra fellángolásának vagyunk tanúi. Ez az újraéledés az, amit ma meg kell érteni. Alapvetően az Ellenállásból szár­mazó konszenzusnak a romjaira épül, amelynek értelmében két viszonylagos hegemónia alakult ki: a gaulle-ista és a kom­munista. Mindkettő összeroskadt, a kommunista párt (FKP) helyzetét ismerjük, az RPR pedig jóformán semmit sem őrzött meg a gaulle-ista eszmékből. Ez a kettős összeomlás nem kis szerepet játszik abban, hogy azok a gátak, amelyek a szél­sőjobboldali tradíciót 40 éven át csökevényes állapotban tartották, szétrobbantak. Természetesen a válság is közbe­szólt, de nem mint kizárólagos tényező, hanem mint katalizá­tor, mint reaktiváló elem egy, az időkbe bevésett és onnan el nem tűnt valóság számára, amely előtt a 80-as évek kezdeté­től új területek sora nyílt meg.

Szabad területek

E területek közül az elsőt a francia jobboldal strukturális krí­zise nyitotta meg. A régi különállás a parancsuralmi és a libe­rális jobboldal között fokozatosan növekedett annak az ellent­mondásnak révén, amely a nemzeti jelleget hangsúlyozni kí­vánó és az európai integrációt előnyben részesítő jobbolda­liak között alakult ki. A gaulle-izmusra jellemző volt az a sajá­tosság, hogy történelmi okokból egyszerre képviselte a pa­rancsuralmi jobboldalt és az antifasizmust. De legitimitása mindenekelőtt abból a képességből fakadt, hogy úgy tette ma­gáévá a nemzeti jelleget, hogy közben a nacionalista kezde­ményezéseket befagyasztotta.

A tőke gyorsuló nemzetközivé válása, az európai integrá­ció nyilvánvalósága – mint elkerülhetetlen folyamat – megren­dítette az építményt. 1979-ben Jacques Chirac híres cochin-i felhívásában megpróbálja csökkenteni azokat a károkat, amelyeket az integráció kialakításának érdekében követtek el, de az RPR lassanként kénytelen odáig jutni, hogy maga is elfogadja az egységes európai cselekvés gondolatát, és fel­hagy politikai alapállásával, a konzervatív és archaikus, ám ugyanakkor nemzeti identitás aggályos védelmével. Egy má­sik terület, amely a szélsőjobboldal radikalizálódását megha­tározza, az egyház válsága: a jobboldali szavazatok egy ré­sze ez utóbbinak köszönhető. Ellentmondásos jelenségről van itt szó. A püspökök nagy részének Le Pen-ellenes állás­foglalása és a bevándorlók védelmezése a katolikus válasz­tók egy részénél nyilvánvalóan féket képez a lepenizmus tá­mogatásában. Ugyanakkor súlyosbítja a régi tradicionális ka­tolikus (nem feltétlenül integrista) választók gondjait, akik szá­mára nacionalizmus és klerikalizmus egy.

Elzásznak, ahol április 24-én a Nemzeti Front látványos sikert aratott, elmélyült tanulmányozás tárgyává kell lennie. Ezt a vidéket valóban erős hagyományos keresztény (kato­likus és protestáns) érzelemmel átitatott nemzeti identitáske­resés jellemzi. A hagyományos jobboldal nagy részének Le Pen felé billenését többek között az magyarázza, hogy ezek­nek az elzásziaknak gondot okoz: kik is ők az európai integrá­ció idején?

Harmadik terület

A Nemzeti Front számára a harmadik szabad területet egé­szen bizonyosan az FKP által megtestesített forradalmi irány­zat összeomlása jelenti. Egy divatos elmélettel ellentétben ez a terep nem teljesen nyitott Le Pen számára, de teret enged neki, hogy ő álljon a tiltakozó politika élére, s még inkább teret nyit Le Pen mozgalmának azáltal, hogy feladja a társadalom reális változásainak minden perspektíváját.

A harmincas évek közepén a gazdasági válság teljes erő­vel tombolt Franciaországban, és a jobboldal klasszikus for­mációi azt az érzést keltették, hogy összedőlnek az aktív és fenyegető fasiszta ligák nyomása alatt. Ezeknek azonban nem sikerült pozíciójukat jelentős választói befolyássá változ­tatni. Ez nyilvánvaló volt, mert velük szemben a Népfront meg­jelenésével nagy politikai perspektíva nyílt.

Ma semmi hasonló nincs. Ellenkezőleg, nagyon jellemző, hogy André Lajoinie, az FKP jelöltje, kampánya kezdete óta azt hirdette: Le Pennel saját terepén, az elégedetlenség terü­letén fog konkurálni. A „ha elégedetlenebb vagy, mint én, meghalsz" játékban az FKP teljes kudarcot vallott, miközben a Nemzeti Front vezetője figyelemre méltó nyereséget köny­velhetett el. Ez nem azt jelenti, hogy Le Pen választói, egy kis részüktől eltekintve, közvetlenül az FKP választói közül kerül­tek volna ki, ellenkezőleg, éppen azt jelzi, hogy a francia tí­pusú fasizmus igazi ellenszere egy dinamikus és tömegeket egyesítő forradalmi mozgalomban lenne, ám Franciaország­ban jelenleg az FKP sem az egyik, sem a másik kritériumnak nem felel meg.

A nép, amelynek egy részét Le Pennek vitathatatlanul si­került megnyernie, nem hódítható vissza elemi vagy élelme­zési (l'élémentaire ou l'alimentaire) jelszavakkal, a perspek­tíva csak akkor lesz hitelt érdemlő, ha a nemzeti identitás új meghatározásához, átértékeléséhez kapcsolódik.

Nemzeti identitás

A nemzeti identitásnak ez az átértékelése részben a múlton alapul. Hogy csak egy példát mondjak, ha a franciák ugyan­olyan kollektív önvizsgálatra vállalkoznának az algériai hábo­rút illetően, mint amilyenre a 80-as évek német fiataljai képe­sek voltak a nácizmussal szemben, már tisztább lenne a hori­zont a harmadik világhoz és a francia földön élő bevándorlók­hoz fűződő kapcsolatok újrameghatározására. De ennek az újrameghatározásnak lényegét illetően arra a szerepre kell épülnie, amit a francia nemzet ma a nemzetközi beilleszkedés folyamatában játszhat. Nem lesz a haladó névre méltó politi­ka, ha Franciaország a harmadik világgal szembeni kapcsola­taiban nem avantgárdé hozzáállást tanúsít.

A nehézség abban rejlik, hogy egyazon mozgalmon belül érthetővé tegyük: az identitást fenyegető veszélyt nem a bevándorlók, hanem a multinacionalista kapitalisták kí­vülről irányított komplexuma jelenti. Bárcsak ne a földrajzi határokban, az illuzórikus és fagyos visszahúzódásban rejlene a megoldás! Franciaországról van szó, az emberi jogok és a francia forradalom hazájáról, amelynek kétszázadik év­fordulóján új nemzetközi rendet ösztönözve kérünk részt a nemzetközi munkamegosztásból.

Hogyan szálljunk szembe Le Pennel?

Mindazok, akik az utóbbi évek elengedhetetlenül szükséges fajimegkülönböztetés-ellenes mozgalmaiban részt vettek, ugyanarra a megállapításra jutottak. Figyelemre méltó ellen­gőz-szerepet játszottak, de csak a fajgyűlölet ellenzőit mozgó­sították, nem hódították el a Nemzeti Front potenciális válasz­tóit. Ugyanezen probléma merülhet fel ma a Le Pen-ellenes tömörülésben is, amennyiben a francia politikai életben hege­móniát élvező és e tömörülés nevében fellépő Szocialista Párt úgy állíthatja be mostani jobb felé nyitását, hogy ezzel azt su­gallja: az ő politikája az igazi gátja a lepenista eszméknek. A hosszú távon a politikai játékot megrohasztani képes francia típusú fasizmus ellen szükséges harcot a valóságban pusztán olyan imperatívuszok irányítják, amelyek csak néhány, egy­fajta lágy liberalizmust védelmező általános érték újramegerősítésére tudnak korlátozódni.

Ezen imperatívuszok közül a progresszív és forradalmi gondolatok koherenciája ma darabókban hever. Hiányzik a célok kidolgozása, a napjainkban ugyanolyan fontos szerepet játszani képes jelszavaké, mint amilyen szerepet 1934 és 36 között a 40 órás munkahét, a fizetett szabadság vagy a gabo­nahivatal felállítása játszott. Ebből a szempontból nem biztos, hogy ma a SMIC-et (minimálbér) illető követelések a legfonto­sabbak. A jövő körvonalait sokkal inkább a munkához való jo­gért folytatott társadalmi mozgalommal határozhatnánk meg, mintsem a feltételek javítgatásával. S létrejöttéhez épp en­nyire szükséges a francia nemzet és a világ többi része (külö­nösen a harmadik világ) közötti kapcsolatok új, haladó szel­lemű koncepciója.

(Ford.: Takács Ágnes)

M 21. sz. 1988. jún.-júl.

Jegyzet

1 Az 1988-as választásokon 4.363.000 választó szavazott Le Penre: minden tízedik feliratkozott választó. Négy év alatt Le Pen megkét­szerezte a bázisát, két évre vetítve 61%-os a növekedés. Le Pen 88-ban megőrizte 86%-os szavazatait; új választóinak 44%-a az UDF és az RPR (tehát a hagyományos – és nála mérsékeltebb – jobbol­dal) táborából jött; 1/3-uk került ki a korábban tartózkodók, ill. olyan fiatalok közül, akik 1986-ban még nem szavaztak. 72% 86-ban a baloldalra szavazott, közülük 4% az FKP szavazója volt. (Volt olyan kör­zet, ahol ez az FKP-szavazatok 40%-ának elhódítását jelentette!) (A szerk.)

A baloldal természetesen a szegények pártján áll. De mit jelenthet ez? A karitatív akciókat – abból kiindulva, hogy a szegénység okait kell megszüntetni -, mint a helyzet lényegi kezelését megkerülő, megalázó jótékonykodást utasította el az osztályharcos szemlélet. De a szegény­ség okai nem szűntek meg (csak mások lettek), s akik magukat balol­dalinak vallották, az okokkal való elvi foglalkozásba bonyolódva egyre kevésbé foglalkoztak magukkal a szegényekkel. Ma is érvényesnek tartjuk azt, hogy a szegénység nem örök szükségszerűség, s azt is, hogy nem elég gyógyítani az általa ejtett sebeket, hanem azok keletkezésé­nek okai ellen kell mozgósítani a társadalom minél több energiáját. De nem ér semmit az olyan – bármi következetes – elvi baloldaliság, amely a gyakorlatban nem tud azonnali segítséget nyújtani. Az aláb­biakban Havas Gáborral, a Szegényeket Támogató Alap egyik létreho­zójával készített interjút tárjuk olvasóink elé. Azon kevesek egyikét kérdezzük tehát a szegénység kezelésének lehetőségeiről, akik való­ban megpróbáltak cselekedni is az egyre súlyosabb társadalmi gond enyhítésére. Szerkesztőségünket Tót Éva képviselte.

(Lengyel Gábor fotója)

A legutóbbi időben változott-e a szegénységgel kapcsolatos felfogás, ennek a jelenségvilágnak az értelmezése, megítélése, s ha igen, akkor milyen értelemben?

Az igazán lényeges változás abban van, hogy nemcsak hogy elismerik a szegénység létét, amit hosszú időn át gyakorlati­lag tagadtak, hanem azt is belátják, hogy a szegények hely­zete egyre rosszabb. Ugyanakkor – s ez megítélésem szerint legalább ilyen fontos – szisztematikusan összekevernek kü­lönböző súlyú és jellegű társadalmi problémákat. Igen sok szó esik arról, hogy egyre többen élnek a társadalmi minimum alatt.

Nem vitás, hogy a napjainkban zajló változások követ­keztében olyan emberek, családok helyzete is megrendül, akik korábban biztonságban érezték magukat, akik a Kádár-korszak konjunkturális időszakában bejutottak a középréteg­be, ott megvetették a lábukat, és azt hitték, hogy végleg kilá­baltak a szegénységből. Ezeknek a családoknak egy részét most valóban elszegényedés fenyegeti.

De amikor olyan számokkal dobálóznak, hogy itt most már lassan hárommillió ember él a szegénységi küszöb alatt, akkor megpróbálnak összemosni két teljesen különböző dol­got. Mert egészen más jellegű probléma az, hogy mi történik a hagyományos szegénységgel, azokkal a csoportokkal, ame­lyek mindig is szegények voltak, és generációról generációra továbbörökítették a maguk társadalmi helyzetét. Ez a sze­génység szükségszerű alkotóeleme volt a korábbi társada­lomszerkezetnek is.

Évtizedekkel ezelőtt, valamikor a hatvanas évek elején kezdődött az a folyamat, amelynek során a társadalomnak ez a képzetlen és iskolázatlan része fokozatosan leszakadt, el­maradt a társadalom egészétől. Pontosabban a társadalom többi részében jelentős gyarapodás ment végbe, ezzel párhu­zamosan átalakult az életforma, és ennek következtében lét­rejött egy szakadék, amely egyre mélyült és szélesedett.

A középrétegekből nem lehet ide visszakerülni?

Egészen szélsőséges esetektől eltekintve nem. Aki egyszer innen kitört, aki egyszer már a középrétegek életformáját élte, aki egyszer már birtokába jutott azoknak az eszközöknek, amelyekkel meg lehetett haladni a hagyományos szegény­ség állapotát, az továbbra sem teljesen fegyvertelen, és akár­milyen rosszul alakuljon is a sorsa, nem kell attól félnie, hogy végérvényesen visszasüllyed a szegénységnek ebbe a telje­sen kilátástalan állapotába.

Melyek a középrétegek életformájában ezek az elemek, amelyek meg­gátolják a visszacsúszást, és amelyek megszerzésével stabilizálni lehet a már elért társadalmi státust?

Általában több élem együtt teszi ezt lehetővé. A hatvanas évek elejétől a magyar társadalom korábbi középrétegei, a jól képzett szakmunkások és a birtokos parasztok leszármazottai fokozatosan helyreállították azokat a pozíciókat, amelyeket az ötvenes években elveszítettek. Az örökölt tradíciók, a több generáción át felhalmozott kulturális tőke segítségével az adott viszonyok között hatékonyan működő életforma-mo­delleket dolgoztak ki, és a maximumot tudták kihozni ebből a kettős életből, amit egyfelől a bérmunka, másfelől a második

gazdaság jelentett.

Azokon a településeken, ahol ennek az életvitelnek bővülő lehetőségei voltak, a példa sokakat magához tudott von­zani a korábbi szegény rétegekből is.

Ha a kilépés megtörtént, az mindenképpen az életforma mélyebb átalakulását jelentette, és nem csak annyit, hogy több a kereset, vagy be lehet szerezni olyan fogyasztási cikke­ket is, amelyekről korábban szó sem lehetett. Átalakult az élet­forma, átalakult a hétköznapi kultúra, vagyis pontosan a bűvös kör szakadt meg, amely a szegényeket a tartós és kilátás­talan szegénység állapotában tartja.

Tehát aki egyszer a hagyományos szegénységből kilé­pett, azt az oda való visszasüllyedés veszélye többnyire nem fenyegeti. Lehet, hogy az anyagi helyzete megromlik, hogy egyszer csak filléres napi megélhetési gondokkal kerül szem­be, de azokat a kulturális eszközöket, amelyeket korábban megszerzett nem veszti el. Még leginkább a nyugdíjasoknál fordul elő, hogy olyanok, akik korábban elfogadható közép­osztályi szinten éltek, ebben a tradicionális értelemben újra szegénnyé válnak, mert az anyagi elszegényedés olyan tar­tós és olyan mértékig rombolja a korábban kialakított élet­formát, hogy a folyamat egy idő után visszafordíthatatlanná válhat.

Mik ezeknek az élethelyzeteknek a leglényegesebb elemei?

A közepes életforma esetében az egyik legalapvetőbb dolog az, hogy van értelme a felhalmozásnak, mert van rá lehe­tőség. Mindenféle értelemben, tehát a fogyasztási javak be­szerzése értelmében, a tőkegyűjtés értelmében és az iskolá­zás, a tudás felhalmozásának értelmében is.

Egyrészt van perspektívája, mert világosan látható, hogy milyen mértékben és milyen irányba juthatok előre általa, másrészt a lehetőség is adott, mert van megfelelő jövedelem, van megfelelő lakás, megfelelő ingatlan, és főként van az élet­formának egy olyan stabilitása, amelyre hosszú távú straté­giát lehet és érdemes építeni.

A szegény-kultúrát ezzel szemben az jellemzi, hogy a le­hetőségek sincsenek meg, és a perspektíva is hiányzik, ezért a rövid távú érdekek, a pillanatnyi késztetések mindig előny­ben részesülnek a hosszabb távú meggondolásokkal szem­ben. Mindez szükségszerűen következik az életforma jellegé­ből. Ha valaki szakképzetlen, és nincs lehetősége arra, hogy a munkaerőpiacon stabil helyet szerezzen magának, ahol ér­demes hosszú időre lehorgonyoznia, akkor nyilvánvalóan a pillanatnyilag éppen legjobbnak látszó lehetőséget próbálja megragadni. Ebből fakad, hogy a szegények nagyon gyakran változtatják a munkahelyüket. Eleve hátrányos, versenykép­telen helyzetben vannak a munkaerőpiacon, és ezt egyetlen módon tudják úgy-ahogy ellensúlyozni: ha a sok rossz lehető­ség közül az adott pillanatban legjobbnak tűnőt választják.

Ez a stratégia – a gyakori munkahely változtatás, az al­kalmi munkák és a vállalati munkaviszony gyakori váltogatása – a nyolcvanas évek közepéig működőképesnek bizonyult, mert olyan volt a szabályozás és a gazdaság működése, hogy viszonylag tág mozgásteret biztosított hozzá. Amióta viszont megjelent a munkanélküliség, és az egész szabályozási rend­szer gyökeresen megváltozott – azóta ez a stratégia lényege­sen nagyobb kockázattal jár. Ma már az iskolázatlan, képzet­len munkavállaló nem tud minden probléma nélkül újra elhe­lyezkedni, ha az előző munkahelyéről kilép azért, mert rövid időre adódik valami jobban fizető idénymunka.

A hagyományos szegénység életében a megváltozott helyzet gyökeres és – lehet mondani – tragikus fordulatot ho­zott, mert a korábbi minimális biztonságot nyújtó egzisztenciá­lis háttér is megszűnt.

Van esély egy újfajta stratégia kialakítására?

Egyelőre semmiféle jele nem látszik annak, hogy kialakulná­nak a helyzethez jobban igazodó újfajta stratégiák, és ennek az egyik legfőbb oka éppen az, hogy a szegénység kultúrája egy bűvös kört teremt, amelyből nem lehet kitörni. Az egyetlen lehetőség az önszerveződés volna, viszont a szegénység kultúrája hagyományosan kizárja a konstruktív önszerve­ződés lehetőségét. Amikor megjelenik a hatékony önszerve­ződés, a hatékony érdekvédelem, akkor már nem lehet a sze­génység kultúrájáról beszélni. Az a társadalmi csoport, amely erre képes, már kilépett a szegénység állapotából.

A szegények fatalisták, rendkívül kevéssé bíznak a jövő­ben, úgy gondolják, hogy minden a szerencsén múlik, hogy rajtuk kívülálló erők döntik el, mi történik velük, hogy jobban vagy rosszabbul megy-e a soruk, és nincs meg bennük az a hit, hogy a sorsukon bármilyen értelemben változtatni tudnak. Ez nagyon jellemző vonása a szegények kultúrájának.

Ráadásul a „létező szocializmus" azt sugallta – sőt na­gyon töredékesen, nagyon sok diszfunkcióval terhelten és ir­tózatos áron, de valamit meg is valósított belőle -, hogy „ha Te rendes magaviseletű polgára vagy a társadalomnak, és nem nagyon ugrálsz, akkor azért valamilyen módon gondos­kodunk rólad". így aztán beépültek és borzalmasan erőssé váltak a „csodaváró" reflexek. „Majd az illetékes hatóságok intézkednek, s valahogyan gondoskodnak rólam. Ha végképp reménytelenné válik a helyzet, ha a problémák már annyira felhalmozódnak, akkor valamit majd csak fognak csinálni." Mindennapos tapasztalatok voltak és vannak arról, hogy a va­lóságban ez nem egészen így működik. Ezek a reflexek mégis léteznek, és újra és újra a hatóságokat ostromolják, noha ma már annyit sem tudnak elérni, amennyit régebben sikerült ki­csikarni. Erinek a mentalitásnak a tehetetlenségi nyomatéka azonban borzasztóan erős. Ez bizonyos mértékig igaz az egész magyar társadalomra. Mindenki azon lamentál, azon siránkozik, hogy milyen borzalmasak az állapotok, de nagyon kevesen próbálnak ezen változtatni.

A szegényekre mindez hatványozottan érvényes.

Ez is szerepet játszik abban, hogy olyan rettenetesen ne­héz bármifajta önszerveződési folyamatot elindítani.

Mindenképpen szükség van olyan külső animátorokra, közvetítőkre, akik ezt a bűvös kört egy ponton meg tudják szakítani, és ezzel elmozdítják a holtpontról a dolgokat.

Tudna említeni konkrét példát ilyen kísérletre?

Próbálkozások vannak, s ha a szegénység önszerveződésé­ről nem is beszélhetünk, de a velük szolidáris erők elkezdtek szerveződni.

Magyarországon a hagyományos szegények igen jelen­tős részét adják a cigányok. Sok ellentmondással terhelten, de kezdi magát megszervezni egy organikus cigány értelmi­ség. Létrejöttek olyan szervezetek, amelyek autentikus érdek­képviseleti szervezeteknek tekinthetők, és a korábbi, állami­lag manipulált szervezetektől eltérő módon működnek.

Ez mindenképpen előrelépést jelent. Abban például, hogy Miskolcon sikerült megakadályozni ennek a bizonyos gettónak, vagy ahogy a hatóságok eufemisztikusan nevezték, az alacsony komfortfokozatú lakótelepeknek a megépítését, óriási szerepe volt egy cigány tanítónak – Horváth Aladárnak -, aki fölismerte a tervben rejlő iszonyatos veszélyeket, és szá­mos embert maga mellé tudott állítani. Megszervezte a Gettó­ellenes Bizottságot, és meg tudott nyerni olyan szakértőket, akik aztán a nyilvánosság erejére támaszkodva – mert anélkül nem ment volna -, meg a politikai változásokban rejlő lehető­ségekre támaszkodva – mert anélkül sem ment volna -, meg tudták akadályozni, hogy a gettó felépüljön.

Persze megakadályozni egy ilyen szörnyű terv megvaló­sulását, ez a könnyebbik része a dolognak. Helyette egy min­denki számára elfogadható alternatív megoldást találni az ér­dekeltek bevonásával, lényegesen nehezebb. Ehhez mé­lyebbre hatoló önszerveződés és az érdekeltek nagyobb akti­vitása szükséges.

A kifejezetten politikai jellegű szervezetektől részben vagy teljesen függetlenül is létrejöttek olyan kezdeményezé­sek, amelyek valamilyen módon a szegények érdekvédelmét vállalták magukra, és nem is csak ezen az egyszerűbb akció­szervezési szinten. Megalakult például a Hajléktalanokért Társadalmi Bizottság, amely abban a pillanatban, amikor a hajléktalanok egy csoportja a helyzet elviselhetetlenségét jel­ző, már-már politikainak is nevezhető tiltakozó akciót indított, megpróbálta ezt a közvetlenül az érdekeltek által kezdemé­nyezett folyamatot valamiképpen katalizálni, de bekapcsoló­dott a SZETA és több budapesti szociális munkás is. Azzal, hogy késlekedés nélkül a hajléktalanok mellé álltak, jelentős mértékben növelni tudták az akció hatékonyságát. Kemény érdekvédelmi harcok árán sikerült épületeket és pénzt sze­rezni a fővárosi tanácstól. Új, az eddigiektől eltérő elvek alap­ján működő átmeneti szállásokat lehetett kialakítani. Ezek a szállások azután a további önszerveződés bázisaivá váltak.

Súlyos konfliktusok és problémák árán, de mégiscsak elindult valami. Az éjjeli menedékhely típusú átmeneti szállókkal szem­ben kialakulóban van egy másik, emberszabásúbb alternatí­va. A mozgalom által birtokba vett szállókon egyrészt nem­csak ágyat adnak, hanem szociális gondozás is folyik, más­részt megjelentek az önkormányzat csírái. Mindez lehetősé­get teremt arra, hogy a hajléktalanok, akik többnyire volt állami gondozottak és mindenféle értelemben megvetett, kiszolgál­tatott, perifériára szorult tagjai a társadalomnak, visszanyer­jék az emberi méltóságukat, és az eddiginél aktívabb része­sei legyenek saját sorsuk alakításának.

Ez a példa is mutatja, hogy szükség van „katalizátorok­ra", olyan magasabb társadalmi státusú emberekre, akik szo­lidaritást vállalnak a legelvetettebb társadalmi csoportokkal, és képesek az adott társadalmi csoportban rejlő energiákat úgy mozgósítani, hogy az alaphelyzet tehetetlenségi nyoma­téka valamelyest csökkenjen. Annak idején a SZETA létrejöt­tében is komoly szerepet játszott, hogy a szervezet létrehozá­sát kezdeményező szociológusok szegény- és cigánykutató­ként nap mint nap szembesültek a szegények helyzetével és az állami szociálpolitika tökéletesen diszfunkcionális működé­sével. Ezért a puszta tényfeltárást egyre kevésbé tekintették elégségesnek. A SZETA ilyen értelemben előképe a ma sok­kal jobb körülmények között létrejövő hasonló társadalmi szerveződéseknek.

A helyzet azóta csak romlott, noha a problémáról ma már nyíltan lehet beszélni, és az újságok tele vannak ilyen tárgyú írásokkal. Tíz évvel ezelőtt még sokkal könnyebb lett volna radikális javulást elérni. Ma az egész társadalom válságban van, és nincsenek erőforrásai, illetve a szociálpolitikai célokat szolgáló erőforrásokért lényegesen nagyobb a verseny, mint akkor volt, hiszen a középosztály elszegényedő csoportjai komoly konkurenciát jelentenek a hagyományos szegény­ségnek. Ugyanakkor mindenképpen meg kellene találni a módját annak, hogy a szükséges gazdasági változásokkal együtt járó súlyos megrázkódtatások tragikus következmé­nyeit mérsékelni lehessen. Létre kell hozni egy olyan szociál­politikai eszközrendszert, amely a még elfogadható emberi életet a társadalom minden állampolgára számára garantálja. E garanciák megteremtése nélkül a hagyományos szegény­séget – és a következmények révén az egész társadalmat – katasztrófa fenyegeti. Ennek máris számos előjele van.

A helyzet nem is ott a legsúlyosabb, ahol ekörül a legna­gyobb csinnadratta folyik, mert maga az a tény, hogy csin­nadratta folyik, rákényszeríti az illetékeseket arra, hogy vala­mit tegyenek. Ózdon pl. köztudomásúlag súlyos gondok van­nak, de azáltal, hogy ez állandóan napirenden van, a nyilvá­nosságban megteremtődik az esély arra, hogy valami mégis történjék a legsúlyosabb következmények elhárítása érdeké­ben. Ugyanakkor százával vannak olyan falvak, sorvadó, pe­rifériális helyzetű települések, ahol a lakosság igen jelentős százaléka tartósan munkanélküli, és egyáltalán nem vagy csak sokkal kisebb mértékben részesülnek kompenzáció­ban, és gyakorlatilag máris afrikai szintű nyomorban élnek.

Ami tragikus azért is, mert méltatlan az emberhez és elfo­gadhatatlan egy magát európainak valló társadalomban, de még tragikusabb azért, mert a következő generáció esélyeit tovább rontja. Hadd említsem példaként Csenyéte esetét. Ez egy kis falu Borsod északi csücskében, egészen közel a cseh határhoz. Összesen 260 ember él itt. Kb. hatvan megnyomo­rított, tönkretett, nagyon alacsony nyugdíjjal rendelkező egy­kori paraszt és kétszáz cigány. Közülük a munkaképes korúak gyakorlatilag mind munkanélkülinek tekinthetők, még akkor is, ha van köztük olyan, akinek a munkakönyve be van adva a tsz-hez, hiszen nekik sem tudnak rendszeres munkát biztosí­tani. Első menetben fölmértük ezt a katasztrofális helyzetet, majd rögtön azon kezdtünk gondolkodni, hogy hogyan le­hetne itt valamit tenni. Azt persze tudtuk, hogy ezt a hanyatló tendenciát nem lehet egyik napról a másikra megfordítani, de abban reménykedtünk, hogy meg lehet állítani, és hosszabb távon talán pozitív irányú változások is megindulhatnak.

Nyilvánvaló volt számunkra, hogy az ott élő embereket valamiféleképpen érdekeltté kell tenni, és ki kell mozdítani ab­ból a teljes reményvesztettségből, amelyben már nagyon rég­óta élnek. Az első lépés nyilván az volt, hogy ösztönözzük őket arra, hogy minél artikuláltabban fogalmazzák meg azt, hogy mitől elviselhetetlen ott az élet. Min kell elsősorban vál­toztatni ahhoz, hogy elviselhetőbb legyen. Több alkalommal is összeültünk az ott élő emberekkel, és egy idő után nagyon érzékletesen és világosan meg tudták fogalmazni a problé­máikat.

Az is világos volt, hogy hiába fogalmazták meg ezeket a problémákat, egyenként, elszigetelten nem tudnak érvényt szerezni a követeléseiknek azokkal az intézményekkel, ható­ságokkal szemben, amelyeknek befolyása lehet az életük alakulására.

Ha viszont ezt valamilyen szervezet nevében teszik, ak­kor mindjárt más a helyzet. így került sor aztán arra, hogy Hor­váth Aladár, az a bizonyos cigány tanító, aki korábban Miskol­con már megszervezte a Phralipe helyi szervezetét, Csenyétén is bábáskodott a helyi tagszervezet létrejötténél. De nem úgy, hogy megérkezett Miskolcról a tanító, és ő majd meg­mondja, hogy mit kell csinálni. Inkább csak kedvet csinált a do­loghoz: felolvasta a Phralipe alapító nyilatkozatát és program­ját. Azokon a pontokon, ahol valami nem volt világos, részlete­sebb magyarázatokkal szolgált, és megpróbált úgy érvelni, hogy az ott lévő emberek számára belső üggyé váljon, hogy egy ilyen szervezetet érdemes megalakítani.

Ezután megszerveződött egy falugyűlés, ahol az összes olyan intézmény képviseltette magát, amelyiknek a falu sorsa szempontjából szerepe lehet, s ott a felszólaló cigányok már ennek a szervezetnek a nevében léptek fel és fogalmazták meg a mondandójukat.

Ezen a falugyűlésen természetesen mindenféle ígéretek hangzottak el, és ugyancsak természetesen ezeknek az ígé­reteknek a tört része sem teljesült. Az is természetes, hogy a Phralipe csenyétei szervezetében hamarosan erős belső fe­szültségek jöttek létre. Többek között azért, mert a cigány tár­sadalomban nincs semmiféle hagyománya a hierarchiának, főként a formalizált, intézményesített hierarchiának. Vannak presztízskülönbségek, az egyik embernek nagyobb a tekinté­lye, mint a másiknak, de ezt nem engedték soha semmiféle módon intézményesíteni. (Ezért is alapvető hazugság a vaj­daság intézményére mint autentikus és hagyományos intéz­ményre hivatkozni. Azt éppen hogy a „fehér ember" találta ki, azért, hogy a hatóságok dolgát megkönnyítse.)

A konfliktusok egy része tehát ebből származik ti., hogy ügyvezetőt és vezetőséget választottak egy olyan közegben, ahol ennek nem volt hagyománya, és ezért nagyon nehezen tudták elfogadni az emberek. Másrészt a cigány közösségek­ben a rokonsági kapcsolatok jelentősége különösen nagy. Ezek a kapcsolatok a közösségen belül alcsoportokat hoznak létre, amelyek között gyakoriak a konfliktusok, és most ezek a konfliktusok áttevődtek a szervezetre.

Tehát megint abba ütközünk, hogy van egy tradicionális szegénycsoport, amelynek hagyományai számos ponton szemben állnak a társadalomszerveződés modern formáival.

Ezek az ellentétek, különbözőségek hogyan oldhatók fel?

Csak úgy oldhatók fel, ha az emberek számára egyértelművé és világossá válik, hogy eredményeket lehet elérni ilyen mó­don. Hozzá kell tenni, hogy ez a nagyon sete-suta szervező­dési próbálkozás olyan közegben megy végbe, amely kifeje­zetten a létrejövő szervezet ellen dolgozik. Az egész régió, amelyhez Csenyéte is tartozik, hasonlóan lerobbant állapot­ban van, mint maga a falu. Kontraszelekció zajlott az elmúlt évtizedben, mindenki elmenekült innen, aki valamennyi erőt és képességet érzett magában, és olyan emberek maradtak ott, akik nem igazán hisznek abban, hogy bármi is megváltoz­hat általuk. És erős képességük van arra, hogy megtalálják azt az ideológiát, amely megindokolja, hogy mit miért nem ér­demes csinálni. Mindez nem igazán teremt kedvező feltétele­ket ahhoz, hogy egy ilyen önszerveződés sikereket tudjon fel­mutatni, és elhitesse, hogy ezek között a feltételek között is el lehet jutni valameddig.

De amikor mi belekezdtünk ebbe a vállalkozásba, számot vetettünk azzal, hogy ez egy nagyon hosszú folyamat, és cso­dákat nem lehet várni. A legfontosabb feltétele, hogy a faluba kerüljenek olyan animátorok, akik segítik ezt a folyamatot. De föltétlenül kellenek további emberek is, akik ebben hajlandók szerepet vállalni. Ha minden jól megy, ősszel újraindul az is­kola alsó tagozata Csenyétén, ehhez tanítókra van szükség, méghozzá elszánt, a helyzethez alkalmazkodni tudó tanítók­ra, hiszen ma a faluban a legfiatalabb cigányoknak sincsen meg a nyolc általánosuk. Ami persze végképp versenyképte­lenné teszi őket, még a környékbeli rosszul fizető munkahe­lyeken is. Munkaalkalmat kell mindenáron teremteni, ehhez is szükség van egy helyben lakó animátorra, falugondnokra, aki a szervezés feladatait ellátja. Létre kell hozni – és most ezen dolgozunk – egy alapítványt, mert anyagi háttérre is szükség van. Az is probléma ugyanis, hogy ezek a munka és rendsze­res jövedelem nélkül tengődő emberek nem hitelképesek, és ez a sokféle értelemben vett hitelképtelenség sokakat vissza­rettent a segítségnyújtástól. Felmerül ez a probléma az újra­kezdési hitel igénybevételekor és számos más alkalommal is.

És természetesen támaszkodni kell a sorvadó, de még meglévő helyi hagyományokra is. Pl. régi hagyomány a kosár­fonás, de a környéken kevés a kosárfonásra alkalmas vessző, ezért felmerült, hogy egy nagyobb területre fűzvesszőt le­hetne telepíteni, és akkor nagyobb mennyiséget lehetne elké­szíteni, és az értékesítést is hatékonyabbá, szervezettebbé lehetne tenni, de ehhez is tőke kell.

Ha lennének animátorok, megszűnhetne a kölcsönös és sehova sem vezető gyűlölködés a magyarok és a cigányok között, és megindulhatna a kölcsönhatás. Fontos, hogy ne kí­vülről, erőszakosan bevitt ideák szabják meg a dolgok mene­tét, hanem a kezdeményezések azokra a meglévő, bár erő­sen elfojtott képességekre, adottságokra épüljenek, amelyek a jelenleginél lényegesen hatékonyabban is működtethetők. De ehhez a,szükséges „kezdőlökést" meg kell adni. Azt re­méljük, hogy ebből kialakulhat egy modell, amelynek a ta­pasztalatai aztán máshol is hasznosíthatók.

Hozzá kell tenni, hogy a környéken kezdenek kialakulni már részben spontán, részben politikai erők által támogatott önszerveződések. Például egy közeli faluban lakó református pap vezetésével létrejött egy faluszövetség. Velük is próbáljuk megtalálni a kapcsolatot, hogy ezek a próbálkozások fogas­kerekek módjára összekapcsolódjanak, minden olyan esetben, amikor az elvi ellentétek nem zárják ki az együttműködést.

(Lengyel Gábor fotója)

1973 őszén senki sem gondolta volna, hogy milyen hosszú történet kezdődik az arab-izraeli háborúval. Ennek a háború­nak következményeként az OPEC a korábbinak ötszörösére emelte az olajárakat. Az olajárak drasztikus változása gazda­sági recessziót okozott a fejlett világban, néhány arab ország­ban viszont nagy mennyiségű pénz halmozódott fel. De az arab országok korlátozott importkapacitása miatt nem tudták felhasználni olaj-jövedelmeiket. A felesleges pénzt európai és amerikai bankokban helyezték el, akiknek szintén nem volt el­képzelésük arról, hogy mit is kezdjenek ezzel a pénzzel. A re­cesszió miatt a fejlett országoknak nem volt szükségük ennyi pénzre, de valamit mégis tenni kellett. így hát a bankárok kör­berohanták a Földet, hogy kölcsönfelvevőket találjanak. És erőfeszítéseiket siker koronázta. Sok fejlődő országnak nagy szüksége volt erre a pénzre: vagy azért mert az olajválság ha­tására üzleti feltételeik megromlottak, vagy azért, mert gyorsí­tani akarták gazdasági növekedésüket. Es itt volt ez az olcsó pénz. A kamatláb 3-4%-kai volt az infláció rátája alatt. Egy ideig úgy tűnt, hogy ezt a pénzt soha nem is kell visszafizetni. De tempora mutantur és a kamatlábak mutantur in illis. A má­sodik olajválság után a vezető ipari hatalmak, különösen az Egyesült Államok „szigorú monetáris politikába" kezdett, és ennek eredményeként a kamatlábak meredek emelkedésnek indultak, néha elérték nominálisan a 20%-ot is.

A pénz, ami korábban olcsó volt – egyszeriben nagyon drága lett. De az adósoknak nem volt módjuk rögtön visszafi­zetni tartozásaikat, így kénytelenek voltak újabb kölcsönöket felvenni, hogy fizetni tudják meredeken emelkedő adósság­szolgálataikat.

Lassanként megfordult az erőforrások áramlásának irá­nya. Az adós országok többet fizettek már vissza tartozásai­kért, mint amennyit eredetileg kölcsönvettek. De ennek elle­nére a magas kamatlábak miatt adósságaik egyre emelked­tek. A 80-as évek második felére valamennyi egykor felvett kölcsönt visszafizették már, miközben a fejlődő és KGST-or­szágok adósságai elérték az 1.300 milliárd dollárt.

Latin-Amerika jó példája mindannak, amiről eddig szó volt. A hetvenes évek elején a latin-amerikai országok adós­ságai 30 milliárd dollár körül voltak. A hetvenes években 73 milliárd dollár folyt be, de a nyolcvanas évek első felében már 84 milliárd dollár áramlott ki ugyanebből a térségből. így a nettó egyenleg 1970 és 1986 között 11 milliárd többletet mu­tat. Ennek ellenére 1986-ra az egész külső adósság 403 milli­árdra emelkedett. Ez azt jelenti, hogy a jelenlegi latin-ameri­kai adósság egésze a felhalmozódott kamatokból áll. Ez a jelenség ismert adósságcsapdaként. Az erőforrások kiáramlanak az eladósodott országokból, (ennek ellenére) adósságaik állandóan emelkednek. Az adósságcsapda át­hághatatlan akadályt állít az eladósodott országok gazdasági fejlődése elé. Ez egyértelműen kiderül a latin-amerikai ada­tokból. Ezek az országok megpróbáltak egyensúlyt teremteni fizetési mérlegükben. Ehhez jelentős többlet szükséges a kül­kereskedelemben. De ez a többlet csak szigorú importkorláto­zással érhető el, aminek következtében lelassul a gazdasági növekedés. Latin-Amerikában a fordulópont 1982 volt. 1982-től Latin-Amerika jelentős többletet hozott létre a külkereske­delmi egyensúlyban, de gazdasági növekedése megtört. Míg a 60-as és 70-es években Latin-Amerika gazdasági növeke­dése valamivel 6% fölött volt, 1981 óta ez évenkénti 0,5%-ra esett vissza. Ugyanebben az időben az export értéke szintén csökkent és az az adósság/export arány, ami 2 körül mozgott a hetvenes évek folyamán, 5-re ugrott fel.

A stagnáló gazdaság és az állandóan növekedő adós­ság/export arány reménytelen helyzetbe hozta az eladósodott országokat. Kormányaiknak növekvő szociális feszültségek­kel kell szembenézniök, néha szociális zavargásokkal.

A problémákat érzékelve a vezető ipari országok és a nemzetközi pénzügyi szervezetek megpróbáltak tenni vala­mit. De a Baker-, majd a Brady-terv, a különböző típusú adós­ságcserék és más intézkedések nem hoztak eredményt. Mi­ért? Mert a jelenlegi feltételek között a világ adósságproblé­mája megoldhatatlan. Az adósságokat nem lehet visszafizet­ni, sőt, elkerülhetetlen az adósságok növekedése.

De nézzük a magyarázatot. Képzeljük el, hogy az adós országok csak az adósságok növekedésének az ütemét akar­ják megállítani. Ennek érdekében annyi külkereskedelmi többletet kell elérniük, amely egyenlő a fizetendő kamatokkal. Az adós országokban 1300 milliárd dollár adósság halmozó­dott fel, vagyis 8%-os kamatlábbal számolva az évente fize­tendő kamat mennyisége 100 milliárd.

De ha az adós országok 100 milliárd dollár többletet pro­dukálnának, a hitelező országoknak ugyanannyi deficitjük kellene legyen a külkereskedelmi mérlegükben. És ez a döntő kérdés. Nincsenek olyan országok, amelyek hajlan­dóak lennének 100 milliárd deficitet létrehozni az adós orszá­gok termékeiért cserébe. Jelenleg az Egyesült Államoknak van a legnagyobb külkereskedelmi egyensúlyhiánya – a defi­cit jóval 100 milliárd fölött van – de Németország, Japán és Dél-Korea többlete kiegyenlíti ezt a hiányt. Egyszerűen nincs hely az eladósodott országok exporttöbblete szá­mára (különösen, ha exportjuk szerkezetét is figyelembe vesszük). Ebből az következik, hogy a kamatokat nem lehet fi­zetni, vagy csak nagyon korlátozott mértékben, így a világ adósságállománya folyamatosan növekedni fog. Az ál­landóan növekvő adósságok egyre több problémát okoz­nak nemcsak az eladósodott, de a hitelező országok szá­mára is.

Ahogy láttuk, a gazdasági növekedés gyakorlatilag leállt az erősen eladósodott országokban, és a szociális feszültsé­gek politikai problémákat okoznak. Ezen országok csökkenő vagy stagnáló importszükségletei akadályozzák a fejlett or­szágok exportlehetőségeit, így ezeknek is kisebb a gazda­sági növekedésük, mint az adósságprobléma nélkül lehetne.

Nos, ha a felhalmozódott adósságok stagnálást, sze­génységet és szociális feszültséget okoznak az eladósodott országokban és lassabb gazdasági növekedést a hitelező or­szágokban, sőt ha a közgazdasági gondolkodás jelenlegi ke­retei között ez a probléma megoldhatatlan, akkor mit lehet mégis tenni?

Úgy tűnik, az egyetlen megoldás az, ha néhány gazda­sági alapelvről megváltoztatjuk a felfogásunkat. Ma elkerül­hetetlen, hogy az eladósodott fejlődő országok ugyanannyi, sőt még magasabb kamatlábat fizessenek, mint a fejlett or­szágok. De az ő lehetőségeik adósságszolgálatuk kiegyenlí­tésére egészen mások.

Egy országban a valóságos kamatlábnak hosszú távon azonosnak, vagy megközelítően azonosnak kell lennie a tényleges gazdasági növekedéssel. Ebben az esetben ugyanis mind az ipari, mind a banktőke gyakorlatilag hasonló hasznot élvez a gazdasági növekedésből. Nagyobb különb­ség a kétféle ráta között hosszú távon súlyos problémákat okoz a gazdaságban. Ha a kamatláb alacsonyabb, mint a gazdasági növekedés, a bankrendszer jut csődbe, az ellen­kező esetben viszont a gazdasági növekedés lassul le.

Mindez persze csak hipotetikusan van így, mivel a való­ságban a piac – vagy súlyosabb esetben a politikai mechaniz­mus – megakadályozza ezeket a következményeket. Ha a ka­matlábak túl alacsonyak, a pénz iránti növekvő szükséglet fel­tornázza a kamatlábakat. Ellenkező esetben a bankárok nem tudnák befektetni a betétjeiket, így kénytelenek lennének csökkenteni a pénz árát, vagyis a kamatlábakat. De még eb­ben az esetben is: az ipari szférának is van lehetősége árai emelésére, és ezáltal csökkenteni fogja a tényleges kamatlá­bakat. Végül, ha nagyobb probléma merül fel, ott van a kor­mány, amelynek megvannak az eszközei arra, hogy a gazda­ságot megfelelő irányba terelje.

De ez a mechanizmus csak egy országon vagy néhány, egymással kapcsolatban lévő országon belül tud működni (amelyek a termékek, a tőke, a munkaerő egyetlen piacát al­kotják és amelyeknek közös vagy összehangolt politikai veze­tésük van).

Ha a hitelezők és az adósok nem tartoznak ugyanahhoz a gazdasági vagy politikai egységhez – és a mi esetünkben er­ről van szó -, akkor más a helyzet. A kamatlábat a legerősebb gazdaságok határozzák meg, és ez a kamatláb feltehetőleg összhangban van az ő gazdasági feltételeikkel, de ez nagyon jelentősen különbözhet a kölcsönt felvevő országok körülmé­nyeitől. A kölcsönt felvevő országok csakis abban az esetben jutnának ugyanannyi haszonhoz a kölcsönök által, mint a hite­lezők, ha gazdaságuk és exportjuk növekedése közel lenne a kamatlábak mértékéhez. De a tényleges helyzet meglehető­sen távol van ettől. Ahogy ezt Latin-Amerika esetében látjuk, a gazdasági növekedés 0 körül van, az export értéke csökken, miközben a nominális kamatláb – amelyet mindenekelőtt az Egyesült Államok politikája határoz meg – 8-70% körül mozog.

És azok között az országok között, amelyek nem tartoz­nak egyazon gazdasági szövetséghez, nincsenek ilyen ki­egyenlítő mechanizmusok.

Ebből a szempontból az adósságcsapda gyökerét ab­ban a tényben kell keresnünk, hogy a pénzpiac globális jellegű, míg a kereskedelmi áruk, a munkaerő és bizonyos mértékig a tőke piaca országonként elkülönül.

Mivel az előrelátható jövőben a világ nem egyesül egyet­len gazdasági vagy politikai egységgé, az egyetlen megoldás a mi problémánkra az, ha a pénzpiac is elkülönül, ami azt je­lenti, hogy speciális szabályokra van szükség az eladósodott országok számára. Mik lehetnek ezen szabályok fő elvei?

Mindenekelőtt az eladósodott országok számára a ka­matlábat koordinálni kell a hitelező országba irányuló export­jukkal, mégpedig úgy, hogy a kamatot az exporttöbbletből le­hessen fizetni. A kamatlábat koordinálni kell a kölcsönt felve­vők gazdasági növekedésével is, hogy stabil gazdaságot és társadalmat lehessen létrehozni, máskülönben a kamatok fi­zetése illúzió.

Valamennyi szabályt egy speciális szervezet által kell ki­dolgozni és kivitelezni, amelyben részt vesznek a hitelező és a kölcsönt felvevő országok képviselői.

Ez a javaslat meglepő lehet, de ha valaki átgondolja a fenti tényeket, nehezen talál más hosszú távú megoldást. Ter­mészetesen rövid távon az adósságprobléma többféle módon is kezelhető, de így az alapproblémát csak görgetjük magunk előtt, és elérve egy bizonyos pontot, az adósságprobléma mély, világméretű krízist fog okozni.

Mind az adósok, mind a hitelezők számára jobb lenne szembenézni ezzel a problémával, mielőtt még túl késő lenne.

(Elhangzott a XI. Jövőkutatási Világkongresszuson, 1990. május 25-én. Az eredetileg angolul készült szöveg fordítása. A szerk.)

A fenti táblázat azt a cserearány-változást mutatja be, amely a magyar gazdaság nem-szocia­lista relációjában a gazdasági válság kezdetétől 1987-ig az iparban végbement. Az első táblázat a romlás mértékét mutatja, a második a tényleges veszteséget. (Nem jelenítjük itt meg az energiahordozók cserearány-változását – bár az olajválság áttételes hatása pl. a gépipari árak­ban is nyilvánvalóan jelen van; mint ahogy a bemutatott időszakban mindjobban kiteljesedő hitelválság is rontja az eladósodott országok cserearányait.) A bemutatott áruféleségek eseté­ben azonban mindenképpen jelen van a magyar és általános kelet-európai munkának az a leér­tékelése is, amely akkor is létrejön, ha semmiféle piaci manőver nem történik, „csak" a terme­lékenység-növekedésben következik be lemaradás.

Bogdan Denitch különleges ötvözetű ember. Majdnem har­minc éve él és tanít New Yorkban, a városi egyetemen. Szerb­nek született, de jugoszlávnak vallja magát. Ez azért figyelem­reméltó, mert az országon belül is csak a lakosság 5,6%-a vé­lekedik így. Mikor megkérdezik, a túlnyomó többség azt mondja, hogy szerb, horvát, szlovén vagy éppen makedón, de nem mondja azt, hogy jugoszláv. Az alábbiakban néhány részletet adunk közre abból a beszélgetésből, amelyet a Ma­gyar Rádió számára készített vele Hermán József. (Elhang­zott a Kossuth Rádióban, 1989 elején.)

*

Denitch: Először is felhívom a figyelmet arra, amit én a piac fetisizálásának nevezek. Ez szerintem túlreagálása a korábban létezett államszocializmus fetisizálásának. Úgy vélem, a ne­hézséget az okozza, hogy ideológiai szempontból közelítik meg a kérdést, és nem gyakorlati oldalról. Úgy fogják fel, hogy a piac megoldást jelent a kelet-európai gazdaságok vala­mennyi problémájára. Ez szerintem három ok miatt nem így van. Először is sehol Nyugat-Európában vagy az USÁ-ban nincs szabad piac a mezőgazdaságban. A második világhá­ború óta a mezőgazdaságban ellenőrzött árak vannak. Má­sodszor, sehol Nyugaton vagy az Egyesült Államokban nincs szabad piac az energiaszektorban, a közlekedésben és álta­lában az infrastrukturális kiadásokban. Harmadszor, a sza­badpiacot csak a világpiac részeként lehet elképzelni. Nem lehet olyan korlátozott szabadpiacot fenntartani, amelyet so­rompó választ el a világgazdaság többi részétől, mert ez autarkiához vezet, és ez legalább annyira rossz, mint amit meg akarnak változtatni. A második okom ennél fontosabb, ez ugyanis politikai. A gazdaság piacosítása ugyanis anélkül, hogy a politikai struktúrákat demokratizálnák, és mindenek­előtt anélkül, hogy a munkásoknak közvetlen ellenőrzési lehetőséget, de legalábbis részvételt biztosítanának a folya­matokban… nos ez valójában olyan formulához vezet, ami­lyen a nagyon sikeres távol-keleti, csendes-óceáni országok­ban, Dél-Koreában, Tajvanon és néhány városállamban kia­lakult. Ott arról van szó, hogy oligarchikus a fejlődés, ami sok­kal gyorsabb, mint a tervezett, de ennek nagyon nagy szociá­lis egyenlőtlenség az ára, illetve az, hogy el kell nyomni a mun­kásosztályt. Abban a pillanatban, hogy a piacot megnyitják, azonnal foglalkozni kell a munkások követeléseivel is. Kelet-Európában ezen a ponton teljesen használhatatlannak bizo­nyultak a hivatalos szakszervezetek, mert sehol, még Jugo­szláviában sem, ahol sok sztrájk van, nos, sehol Kelet-Euró­pában nem játszottak szerepet ezek a szakszervezetek a munkáselégedetlenség valóságos kifejezésében. A harmadik ok pedig az, hogy a jelenlegi körülmények között Kelet-Euró­pában a magas színvonalú fogyasztási cikkek termelése, il­letve behozatala, figyelembe véve az egyenlőtlenségeket és a hiányt vagy a szegénységet, egyszerűen azt jelentené, hogy a látható társadalmi különbségek megnövekednének. (…) A látható, feltűnő virágzás az egyik oldalon, mikor a munkások­nak egyre többet kell dolgozniok és az életszínvonal csökken, nos, ez az én véleményem szerint nagyon veszélyes dolog.

Nem tudom, hogy ezek konzervatív tézisek-e, de hozzá­tennék még egy általános dolgot: a kelet-európai eliteknek most el kell dönteniök, hogy kivel akarnak koalíciót kötni an­nak érdekében, hogy kiszélesítsék a rendszer bázisát. Három vagy négy lehetőség van, országonként változó módon. Az első lehetőség, hogy egy fiatal, képzett, technokratikus haj­lamú rétegre támaszkodnak. Ez piacot jelent, továbbá, hogy nem tesznek engedményeket a munkásoknak, megnőnek a gazdasági különbségek, több nyugati utazás … de nagyon szűk bázis. A második lehetőség például, ami Lengyelország­ban van: szövetség az egyházzal, a nemzeti hagyományok ki­használása, egy kis „játék" a nacionalizmussal, amit vélemé­nyem szerint részben önök is csinálnak Magyarországon, és sajnos az én szerb véreim is csinálják Szerbiában. Úgy gon­dolom, hogy ez szörnyen veszedelmes, mert nagyon nehéz behangolni és mérsékelni az ilyen érzelmeket. Noha általában felelős emberek irányításával indul a dolog, nagyon könnyen más irányt vesz, és azzá válik, amiről beszéltem. A harmadik lehetőség egy koalíció létrehozása, egy társadalmi megálla­podás létrehozása a szakképzett és politikailag fejlett mun­kásokkal. Ezért „csak" egy árat kell fizetni: meg kell engedni, hogy a munkások létrehozhassák saját szervezeteiket. (…)

A történelem iróniája, hogy Bernstein érvei igazolódtak Keleten és Nyugaton egyaránt. Bernstein állítását, amely sze­rint a párt és a mozgalom minden és a végcél semmi, Lenin a gyakorlatban nagyon komolyan vette, amikor a hatalomra koncentrált és kialakította a stratégiát, illetve a taktikát. És ko­molyan vették ezt a szociáldemokraták is, akik szintén a hata­lomra koncentrálnak, választási manőverezésre és koalíciós politikára. A szocializmus jövője mindkét esetben elvész, vagy alárendelődik a közvetlen hatalomgyakorlás szem­pontjainak. Ha elveszítjük a szocializmus ezen – meglehet utópikus – emberi dimenzióját, akkor a szocializmus majdnem végzetesen károsodik, üressé, nehézkessé, bürokratikussá és taszítóvá válik a fiatalabb, intelligensebb és idealisztikusabban gondolkodó rétegek számára. (…)

Herman: A szocialista eszméket ma mindenütt nagyon erősen bírálják, sőt támadják, a „szocialista" országokon kívül és be­lül egyaránt. Milyen a jelene és a jövője a szocializmusnak?

Denitch: Nos, tudja, ez a legeslegelső és legfontosabb kérdés, tehát hogy mondjuk meg, hogy miről is beszélünk valójában. Talán észrevette a szavaimból, hogy én nem tekintem a kelet-európai kormányokat szocialistának, és természetesen nem gondolom, hogy a Szovjetunió szocialista; mert számomra a szocializmus azt jelenti, hogy demokratikusan kiterjesz­tik a többség jogait – a többség természetesen a munkáso­kat jelenti – arra, hogy ne csak az államot, hanem a gazda­ságot és a társadalmat is ellenőrizzék. Ez dióhéjban a szo­cializmus, és nem más. A lényeg nem az, hogy államosítanak, hanem az, hogy folytatni kell a polgári forradalmat, amely for­mális jogokat adott a politikai rendszerben, de ezeket ki kell terjeszteni a gazdaságra és a társadalomra is. Ezért szá­momra abszurd dolog még csak gondolni is egy nem demok­ratikus szocializmusra, ez számomra logikai önellentmondás. Én úgy vélem, hogy a szocialistáknak Európában a forradalmi demokraták vörös, radikális szárnyává kell válniuk. (…) Úgy gondolom, hogy az egyesített Európa lesz az a terep, ahol a szocialista eszmékről kiderülhet, hogy helyesek-e, különö­sen, ha tovább csökken a feszültség a két szuperhatalom kö­zött. Azt hiszem, hogy az a szocializmus mint fejlődési modell, amelyet rákényszerítettek egyes harmadik világbeli kormá­nyokra és a Szovjetunióra, nem járható út. Az ember találhat sokkal hatékonyabb fejlesztési modelleket. (…) De minden­esetre azt gondolom, hogy túl korai eltemetni a szocializmust; véleményem szerint egy végtelen folyamatról van szó, és en­nek a programnak a lényege a szabadság.