Kelet-Európa eseménynaptára 1988. január 1-től 1989. december 31-ig.

Magyarország, Közép- és Kelet-Európa 1988-1989

Források: Tények könyve '89, Tények könyve '90, MTI Magyar dokumentáció, MTI Világpolitikai dokumentáció

Az Olasz Kommunista Pártban jelenleg folyó önmarcangoló vita nem elméleti kérdések körül folyik, hanem politikai útválasztásról. A vita hátterében azonban súlyos elméleti kérdések is meghúzódnak, s a tét a vitában e hatalmas párt önazonossága. A márciusi kongresszus az út végét jelentheti. Egy közel hetvenéves út lezárását a nyugati világ legnagyobb, és végig „rendhagyó" úton járó, ugyanakkor a demok­ratikus választásokon szinte egyedül sikeres kommunista pártja szá­mára.

Milyen távlatok felé haladjanak, haladhatnak? – Ez a kérdés az egyik fő alkotóeleme a vitának, amely azonban tágabb körben is fo­lyik, s tulajdonképpen (az SPD kongresszusa mutatta a közelmúltban) az egész nyugat-európai baloldalra kiterjed. Helytelen lenne tehát úgy leegyszerűsíteni: az OKP-ban ma a szociáldemokrata útra térni kívá­nók vitáznak azokkal, akik ettől az úttól és a sztálini modelltől egyaránt eltérő „reformkommunista" modell keresésének hívei. Helytelen, mert egyrészt a szociáldemokrácia is keresi ma útját és távlatait, más­részt a távlatok, a kapitalista társadalom meghaladása szorosan összefügg a napi politikai válaszokkal és választásokkal.

*

Hogy jobban megértsük az olasz baloldalon ma forrongó indulatokat és nézeteket, vissza kell nyúlni az előzményekhez, és valamelyest vé­gigkísérni azt a rendhagyó utat, amelyet az OKP ideológiai téren is bejárt.

Togliatti idején az olasz kommunisták – merészen eltérve a moz­galomban akkor uralkodó felfogástól – a fennálló viszonyok meghala­dását strukturális reformokkal vélték elérhetőnek. Elfogadták a de­mokratikus pluralista intézményrendszert, a köztársasági alkotmányt (amelynek kidolgozásában részt vettek), és demokratikus úton, mélyreható szerkezeti reformokat tűztek ki célul; olyan reformo­kat, amelyek társadalmasítják a döntéseket, korlátozzák a mono­póliumok hatalmát, fokozatosan átalakítják a gazdaságot és az ál­lamszervezetet. Az államnak a keynesizmus előretörésével amúgy is növekvő gazdaságirányító szerepét a közérdeknek alá­rendelt módon kívánták felhasználni, azt hívén, hogy ezzel majd fokról fokra átalakítják a termelési viszonyokat. Nem pusztán parla­menti versengésre törekedtek tehát, hanem a többség megszerzé­sével a társadalom fokozatos átalakítására, a szerkezetek meg­változtatására (vagy legalábbis nehezen visszavehető vívmányokra, változásokra).

Ezzel az OKP már akkor, az ötvenes és hatvanas évek forduló­ján, amikor ez a felfogás megfogalmazódott, megfordította a lenini formulát: Nem a politikai hatalom megszerzését látta kulcskér­désnek a gyökeres társadalom-átalakítás végrehajtásában, ha­nem fordítva, fokozatos közelítéssel, a társadalom lassú átalakí­tásával kívánta megvalósítani a dolgozó osztályok uralkodó osz­tállyá emelését. Meghaladták és átértékelték e koncepcióval a szoci­alizmusnak azt a felfogását, amely a kommunista mozgalomban ak­kor megdönthetetlen alapigazságként rögződött, hogy ti. az a polgári demokráciával szemben megvalósuló, azt felváltó formáció. Ugyan­akkor annak is szükségét érezte ekkor még az OKP, hogy rögzítse, miben különbözik ez a felfogása a reformizmustól. Abban – mondta ki -, hogy a szociáldemokrata reformizmus mindig csak pillanatnyi, részleges célokat tűzött ki, szem elől tévesztve a mélyreható szerkezeti váltást (amely a szociáldemokrata felfogás szerint az apró reformokból spontán módon következik majd). Ugyanis az OKP nem hitt a spontaneitásban. A fennálló gazdasági és politikai szervezetet radikális módon támadó strukturális reformok koncepciójával – úgy vélték – túlléptek ezen, feloldva a munkásmoz­galom két szárnya között a századelő óta feszülő ellentétet és ste­ril vitát.

Ám a szerves és mélyreható strukturális reformokkal az OKP adós maradt. Nemcsak a reformokkal (miután soha sem engedték kormányra kerülni), de terveikkel is. A napi politikai csaták közben az OKP fenntartotta azt az elvi célkitűzést, hogy az éppen megvalósulók­nál határozottabb reformokkal új társadalmat valósítana meg, de az, hogy ezek a reformok tulajdonképpen mit tartalmazzanak, homályban maradt.

A hetvenes években, Berlinguer idején azután háttérbe is szorult a strukturális reform koncepció, és előtérbe került az, amit az olasz baloldal, elsősorban a szakszervezetek, „demokratikus tervezés­nek" neveztek. Az állam növekvő gazdaságirányító-szabályozó sze­repére épült ez is. Milyen prioritások érvényesüljenek, milyen irányba hasson ez a szabályozó szerep? Ez a kulcskérdés – mondták. Nem államosítani kell (Olaszországban amúgy is igen magas az állami szektor aránya), hanem korszerűbb és a közösségi érdekeket jobban szem előtt tartó módon működtetni a szabályozókat. Ez­zel párhuzamosan növelni kell a vállalatok belső demokráciáját, a vállalaton belüli részvételt, beleszólást és ellenőrzést a szakszer­vezetek révén. Mindezt végső soron a parlament hivatott integrál­ni, a termelők és fogyasztók össztársadalmi érdekeinek megfelelően, irányítva és ellenőrizve a gazdasági folyamatokat. A vállalati és állami demokratikus részvétel és ellenőrzés e koncepció szerint együtt je­lenti a termelés valódi társadalmasítását, szemben a bürokratikus államigazgatási tulajdonnal, amely nem a marxi értelemben vett tár­sadalmasítást valósította meg, hanem egy torz, igazságtalan és rosszul működő rendszert eredményezett.

E koncepció (túl vagyunk már 1968-on) világosan és egyértel­műen úgy születik, mint a létező szocializmus kritikája, az alacsony hatékonyságú államosított gazdaság negatív tapasztalatának levo­nása, egyben azonban a kialakult új pluralista szocializmus-koncep­ció egyik eleme is. A demokratikus tervezéssel – Berlinguer több­ször utalt erre – a társadalom fokozatosan kiléphet a kapitalista rendszer profitlogikájából. „Ma a vállalatok irányításában nagyobb a dolgozók részvétele, s ha a jövedelemelosztásban is fokozottabban érvényesülnek közösségi szempontok, ha a tervezés szélesebb tár­sadalmi részvétellel folyik, mint jelenleg, vagyis kiterjesztjük a de­mokráciát a gazdaság és termelés területére, lényegében a szo­cializmus elemeit visszük be a társadalom működésébe." (Előadói beszéd az OKP KB ülésén, 1974. december 10.) A „szocializmus ele­mei" máris léteznek – fedezték fel ekkor, a hetvenes évek közepén – a szövetkezetekben, a szakszervezetek beleszólási lehetőségeiben, a baloldal parlamenti fellépésével, a társadalmi szervezetek, mozgal­mak politikát alakító tevékenysége nyomán. Ez alapvető módosulás a korábbi felfogáshoz képest. A Togliatti-féle felfogásban a reformok nyomán fokozatosan módosulnak az erőviszonyok. A reformok átala­kító, szocialista jellege a folyamat egészéből és folyamatos előreha­ladásából fakad, mintegy „utólagos", a Berlinguer-féle már a „szo­cializmus elemeinek" minősít olyan részeredményeket, új intézmé­nyeket, vagy részleges átalakulásokat is, amelyek a még lényegében kapitalista logika szerint működő és szervezett társadalomban való­sulnak meg vívmányként. Hogy ebből mennyi az utópia, most mellé­kes, a koncepcióváltásra kívántuk irányítani a figyelmet. Ugyanakkor a hetvenes évek végéig az OKP ezt a felfogást még mindig alapve­tően különbözőnek tartja a szociáldemokráciáétól. „Harmadik utat ke­resünk – hangoztatta gyakran Berlinguer – a sztálini szovjet modell és a szociáldemokrácia között. Az előbbi zsákutcába torkollott, míg az utóbbi sehol sem haladta meg a tőkés viszonyokat, ám nekünk éppen ez a célunk."

*

A nyolcvanas évek elejére azután nyílt és teljes a szakítás az úgyne­vezett „létező szocializmussal" („… – kimerült az októberi forrada­lom hajtóereje"). Berlinguer lezártnak tekintette az eddigi kísérlete­ket, és harmadik út helyett egyre inkább „harmadik szakasz" megnyi­tásáról beszólt. (A II. Internacionálé és az egypártrendszeres kommu­nista modellek korszaka után.) Ezt a harmadik szakaszt a nyugati munkásmozgalom nyithatja meg – fejtette ki -, pluralista, demokra­tikus, új társadalom kialakításával, feloldva egyben az „eddig elért (és torz) szocializmus" ellentmondásait. A nyugat-európai kommunista és szociáldemokrata pártok közös fellépése, az eurobaloldal koncep­ciója került ezzel előtérbe, a korábbi eurokommunizmus helyett (mi­közben Nyugat-Európában az újkonzervatív hullám kerekedett felül, és a szociáldemokrácia is megkérdőjelezve látta addigi elképzeléseit).

1986-ban, firenzei rendkívüli kongresszusán az OKP-nak be kel­lett ismernie, hogy nem talált megfelelő választ az újkonzervativizmus előretörésére. Az önvizsgálat, aminek ma utolsó felvonása zajlik, tu­lajdonképpen ezen a Berlinguer utáni kongresszuson indult el. Beis­merték: elhibázták a politikai stratégiát, amikor a „nemzeti szolidari­tás" jegyében kormányzati együttműködésre léptek a keresztényde­mokráciával anélkül, hogy lehetőséget kaptak volna igazi reformpoliti­kára, de a napi politikában elszenvedett vereségek mögött tulajdon­képpen elméleti kudarc is rejlett, s ezt sem rejtették véka alá. Színre lépett egy új, fiatal nemzedék a pártvezetésben, 30-40 éves „ifjú törö­kök" gárdája, akik egyre türelmetlenebbül követelték, hogy „… a párt végleg számoljon le az utópiával". Napi, megvalósítható reformokban kell gondolkodni – mondták. Ekkor merült fel először az igény, hogy csatlakozzanak a Szocialista Internacionáléhoz, olvadjanak be a nyu­gat-európai baloldal alapvetően szociáldemokrata, reformista irány­zatába.

A kongresszusi vita egyik nyomatékos mozzanata az volt: Han­goztassa-e a párt, hogy a kapitalizmus meghaladására törek­szik? Az, aki a pártban ezt kiemelten hangsúlyozandónak tartotta. Armando Cossutta, kisebbségben maradt. Ezzel a vitával tulajdonkép­pen identitás-probléma merült fel: Mi különböztetheti, mi különböz­tesse meg az OKPA a szociáldemokráciától az új realitások köze­pette?

Ez az identitásprobléma már Berlinguer életében is jelentkezett, ő határozottan fellépett az ellen, hogy a párt feladja, vagy akár csak elhomályosulni hagyja távlati céljait, s így belekényszerül­jön ebbe a hamis alternatívába: vagy a szociáldemokráciát vá­lasztja, vagy a szovjet modellt. „Azt szeretnék, hogy mondjuk ki: té­vedés volt megszületnünk. Tehát éljen a szociáldemokrácia, mint a politika és társadalmi haladás egyetlen lehetséges formája. Mi pedig oszlassuk föl a pártot, és menjünk szépen haza. Negyven év késéssel ugyanoda érkeztünk; ahová ők már eljutottak" – fakadt ki egy ízben. (Interjú a La Repubblicában. 1978. aug. 2.)

Ezzel együtt, már az ő életében az OKP felülvizsgálta a szociál­demokrata jóléti államról korábban alkotott negatív véleményét. Érté­kelni kezdte a szociáldemokrácia eredményeit, tapasztalatait. Azt kezdte hangoztatni: Sem a szocialista, sem a kommunista út nem bi­zonyult egyedül helyesnek, és az új helyzetben az újkonzervatív hullám nyomásával szemben közösen kell keresniök a baloldali alternatívát, a választ a legnagyobb kihívásokra, amelyre a szociál­demokrácia sem tudott kellően reagálni: a keynesi gazdaságpolitikák (részleges) kudarcára, a harmadik műszaki-tudományos/ipari forra­dalom következményeire, végül a hagyományos pártok szerepét ta­gadó mozgalmak (zöldek stb.) színrelépésére.

Natta, az új pártvezető így fogalmazta meg ezt a közösnek látott feladatot: „A régi vita reform és forradalom között már a múlté. Ma új vita folyik már a nyugat-európai baloldalon, és a mi sorainkban is. Meg kell találnunk, melyek rövidebb és hosszabb távon azok a konkrét esz­közök, politikai és gazdasági megoldások, amelyek a reformpolitika mai szintjét megadhatják. Mi helyesnek tartjuk a jóléti államért ví­vott küzdelmeket, de látjuk azok korlátait is. Ezek abból fakad­nak, hogy ez a politika csak a társadalmi újraelosztás folyama­taiba szólt bele, de a felhalmozási folyamatokba nem … Meg kell haladnunk az eddigi gyakorlatot, a baloldal eddigi kormányzati gya­korlatát." (Később:) „A valóság keményen megcáfolja azokat a ku­darcra ítélt próbálkozásokat, hogy a baloldalt és minket, kommunistá­kat is, úgy osszanak meg: Az egyik csoport célja pusztán a fennálló vi­szonyok megjavítása, míg a másik merészen azok megváltoztatá­sára törekszik. Egyfelől lennének tehát azok, akik elég bátrak a prag­matizmust választani, másfelől azok, akik szilárdan kitartanak az utó­piák mellett. Csakhogy a pragmatizmushoz értékek, szilárd eszmei támpontok is kellenek. A merész elképzelések pedig nem szakadhat­nak el a gyakorlattól, különben üressé és céltalanná válnak."

Mindez úgy hat: Még mindig szintézist kerestek a reformista pragmatizmus és a megvalósítható forradalmi társadalom-átalakítás között, a reform vagy forradalom elavult ellentétének feloldását. A tü­relmetlenebbek (Lama, Napolitano, a fiatalok) azonban egyre erőseb­ben sürgették, hogy a párt hagyjon fel „messianisztikus" elképzelése­ivel. Számoljon le végleg az utópiákkal, és keresse a konkrét napi cse­lekvés lehetőségét.

A gyengéje ennek a „szociáldemokratizálódó" új megközelítés­nek az volt, hogy akkorra érlelődött meg, amikorra – számos nézet szerint – Nyugaton általában is kimerült a hagyományos baloldal re­formlehetősége. A szociális elégedetlenségre támaszkodó baloldali mozgalmak alkonya köszöntött be azzal, hogy a demokratikus jóléti állam Nyugat-Európában tulajdonképpen megvalósult. Sőt, kiütköz­tek korlátai is. „Eltűnt a jobb- és baloldal közötti különbség" – hirdették az újliberális teoretikusok (pl. Dahrendorf), akiket egyébként szintén aggaszt, hogy az alternatíva az „idejétmúlt" hagyományos ideológiák és a cinikus napi pragmatizmus közötti választásra szűkült le.

Az újliberális teóriák szerint a „szociálreformizmus" időszaka le­járt, és a követendő út az állampolgárok egyéni jogainak, választási lehetőségeinek bővítése. Az OKP Occhettóval hangadóvá váló új ve­zető gárdája magáévá teszi ezt, s kialakítja a maga új „totális demok­rácia" koncepcióját. Az a kérdés, hogy ezek a demokratikus reformkö­vetelések strukturálisnak minősülnek-e abban az értelemben, aho­gyan Togliatti használta a kifejezést, tulajdonképpen háttérbe szorult. Occhetto elkezdte használni az „erős reformizmus" kifejezést, olyan politikát értve rajta, amely „nemcsak akkor változtat a dolgokon, ha a körülmények ezt lehetővé teszik, hanem igyekszik megváltoztatni a körülményeket." Szó sincs azonban már arról, hogy ezek a változá­sok valamiféle új társadalmi modell elérését céloznák.

A Togliatti-féle strukturális reformoktól a Berlinguer-féle „szo­cializmus elemein" keresztül egyenes út vezet az Occhetto-féle „erős reformizmusig", s ezen az úton fokozatosan kerül át a hangsúly egy elérendő, minőségileg új társadalomról a jelenlegi intézmények között megvalósítandó (s jobbára a jelenlegi rendszer működését javító) konkrét változtatásokra. Az OKP 1945-46-ban, mint a kommunista mozgalom egésze, a sztálini rendszert tekintette szocializmusnak. 1956 után felismerte a torzulásokat, de hitt azok kijavíthatóságában, s szemében a szocializmus a szocialista demokrácia kiteljesítésével azonosult; lényegében marxi önigazgató társadalomként. 1968 után fokról fokra kialakította a maga pluralistaszocializmus-felfogását, amely már nem önigazgató, hanem a meglévő demokratikus intézmé­nyek és a piac felhasználása útján valósul meg.

Döntő fordulat egyértelműen akkor következik be, amikor Berlin­guer leszögezi: A demokrácia nem polgári, hanem egyetemes érték. „Tapasztalataink arra a következtetésre juttattak bennünket, hogy a demokrácia ma nemcsak olyan kedvező terep, amelyen az osztályel­lenség meghátrálásra kényszeríthető, hanem egyetemes történelmi érték, amelyre alapítanunk kell az általunk elgondolt szocialista társa­dalmat." (Beszéd Moszkvában 1977. november 4-én.)

Ezzel a szociáldemokráciától elválasztó korábbi eszmei-elvi kü­lönbség átváltozott egyfajta „politikai és gazdasági hatékonysági kü­lönbséggé", elkerülhetetlenné téve ugyanakkor a párt egyre súlyo­sabb önazonossági válságát. Abban különbözhetünk – hangoztatja ma nyíltan az OKP egyik szárnya (Miglioristi) -, hogy a közös eszmei értékeket (társadalmi igazságosság, szolidaritás, demokrácia, béke) jobban képviseljük, mint a szocialista-szociáldemokrata pártok.

*

Azt, hogy mit jelent számukra ma a szocializmus – melyek ismérvei és értékei -, a XVII. Kongresszuson újrafogalmazták. Eszmei öröksé­gük, amelyet magukénak vallanak, „a Kommunista Kiáltvánnyal meg­nyitott távlatokra támaszkodik" – hangoztatták. A munkásosztály felemelkedése a társadalom általános felemelkedése és felsza­badulása keretében valósulhat meg. A mozgalom története pedig a demokráciáért vívott harc. Ez a liberális és demokratikus (polgári) for­radalmak örökségét folytatja „átemelve azt történelmi osztálykorlátain". (E megállapításon alapult Occhetto nagy vihari kavart kijelentése: „Inkább vagyunk a nagy francia forradalom, mint az októberi forrada­lom örökösei. .'.")

Az egyén felszabadulása „a szükség és elnyomás kénysze­rei alól" az állampolgári és politikai garanciák, a demokrácia út­ján valósulhat meg „egyenlőségen és önkormányzaton alapuló társadalmi formában", és ez lehetőség (s nem szükségszerűség) a társadalom jelenlegi helyzetében. A műszaki-tudományos haladás hallatlan távlatokat nyitott az emberiség előtt, de önmagában nem jelent még társadalmi haladást az előbbi értelemben. A szo­cializmus értékeit (egyenlőség, igazságosság, szolidaritás, közös­ségi értékek) a baloldali erők hivatottak érvényre juttatni. Ebben már nem a munkásosztályé a vezető szerep; a műszakiak, termelés­irányítók, szellemi dolgozók a meghatározói a termelőerőknek.

„Nem merev szocializmusképre (értsd: modellre) van szükség, hanem olyanra, amelyben a tényleges cselekvés és a történelmi távlat áthatja egymást." A szocializmus semmiképpen sem államosítás és tervutasításos gazdálkodás – hangoztatták már jóval előbb, mintsem ez a rendszer összeomlott és megbukott. „Számunkra első­sorban a termelés társadalmasodása és a gazdasági demokrácia kiterjesztése a döntő" – mondták.

Ennek kifejtésekor szükségesnek ítélik a közhatalom beavatko­zását a gazdasági folyamatokba, mégpedig a felhalmozási folyama­tokba is, de csakis piaci viszonyok között. Lényeges megállapításuk: a piac nem azonos a kapitalizmussal. Olyan piacot szorgalmaznak, ahol egyaránt helye van a magánkezdeményezésnek, az állami válla­latoknak vagy az állami részvételnek a vállalatokban, és az erős szö­vetkezeti-társulási formáknak. Az állami beavatkozás túlhalmozása bürokráciához és korrupcióhoz vezet. „Az állam mindenhatósága és a piac mindenhatósága között egyensúlyt kell találni" – formulázták meg az igényt.

A szocializmus elválaszthatatlan a demokrácia és szabadság ér­tékeitől. Arra kell irányulnia, hogy érvényre juttassa és kiterjessze az összes egyéni és kollektív jogokat, az állampolgárok legszélesebb körű részvételét az alapvetően politikai, gazdasági és társadalmi dön­tésekben. Mindez „nem válságok és törések útján juthat érvény­re, ahogy a múltban történtek a formációváltások, hanem gazda­sági formák bonyolult szövevénye révén, úgy, hogy egyfajta ter­melési és életmód fokozatosan felülkerekedik a másikon."

A Marx által leírt tőkés rendszer máig mélyreható változásokon ment át a társadalmasodás irányába, s bizonyára nem jelenti mai álla­potában sem a civilizáció elérhető legmagasabb fokát, de az bizonyos – szögezték le (Gorbacsovval teljes összhangban) hogy sem nyíl­tan, sem burkoltan nem gondolható el többé, hogy valamilyen nagy nemzetközi konfliktus kiválthatná vagy gyorsíthatná a szocializmusba való átmenetet.

„A demokrácia nem az egyik lehetséges út, hanem az egyet­len út a szocializmushoz" – szögezik le a XVIII. Kongresszus doku­mentumaiban. Bővebben kifejtve: „A szocialista jellegű vívmányok csakis a demokrácia eszközeivel célozhatok meg, érhetők el, illetve szilárdíthatok meg. Lényegében azonosak a demokrácia kiterjeszté­sével a társadalmi élet minden területére. Vagyis a demokrácia kitelje­sedése sem képzelhető el a szocialista gondolat hozzájárulása, … tehát az egész emberiséget és távlatait érintő közérdekű funkciók társadalmasítása nélkül… A szocializmusért küzdő reális mozga­lom ma úgy fogható fel, mint folyamat igazságosabb társadalom kiala­kítására, ahol mindenki szabadsága feltétele a többiek szabadsá­gának." A baloldal feladata, hogy a demokrácia eszközeivel szabá­lyozza, korlátozza azokat a politikai és gazdasági hatalmakat, ame­lyek ma még kivonják magukat ez alól, hogy új jogokat és garanciákat vívjon ki. „A demokrácia új és teljesebb formáit kívánjuk megvalósí­tani mindenütt, ahol ma ez még hiányzik, így a vállalatokon belül, a közügyek igazgatásában és másutt. Nyomatékosan vetjük fel a gaz­dasági és szociális demokrácia kérdését."

A politikai demokráciára építve, azt továbbfejleszteni gazda­sági és szociális, egyfajta totális demokráciává – íme ez ma az OKP elképzelése a szocialista célkitűzések megvalósítására. Úgy lát­ja: a társadalom annál inkább szocialista jellegű, minél nagyobb a de­mokratikus ellenőrzés az állami intézményekben és a vállalatokon be­lül, a részvétel a gazdasági és szociális döntéshozatalban. Ez a szocia­lista értékek fokozatos térnyerését jelenti (többszektorú és szabályo­zott piacgazdaságban, pluralista demokratikus intézményrendszer mellett).

*

Bobbio és mások is rámutattak: Occhetto és az OKP tulajdonképpen az újliberális államkritikát tette magáévá, amikor azt hirdeti, hogy az állam bürokratikus-igazgató szerepét csökkenteni kell a „szabályozó állam" és a társadalmi öntevékenység javára. Ugyanígy tulajdonkép­pen az is újliberális teória, hogy a cél az állampolgárok egyéni jogai­nak és választási lehetőségeinek a növelése. Ezzel azonban az olasz baloldal túllépett a munkásmozgalom hagyományos és mélyen gyökerező államközpontú szemléletén. Ez a szemlélet nemcsak a sztálini bürokratikus-centralizált állami intézményrend­szerben tükröződött, hanem abban a reformista szociáldemokrata fel­fogásban is, hogy a „szociális állam", a jóléti állam hivatott a szociális problémák megoldására.

Kérdés azonban, hogy ez a felfogás azonosítható-e egyszerűen a marxi önigazgatás eszméjével? Az ugyanis a marxi gondolatrend­szerben úgy nyer értelmet, hogy a kiteljesedett szocialista társadalom már nem osztályszerkezetű, nincs piac, és a társadalom éppen azért önigazgató, mert már nincs állam. Ezzel szemben az olasz baloldal fent vázolt nézetrendszerében a piac hangsúlyos szereppel bír (és az a pluralista intézményrendszer is, amelynek csakis állami keretben van funkciója). Kényszerítő jellegének csökkenésével párhuzamosan nézetük szerint növekszik az állam szervező-igazgató szerepe, illet­ve fokozatosan nemzetek fölötti (integrációs) intézményekben oldó­dik fel, miközben erőteljes decentralizáció is végbemegy, illetve kívá­natos.

Az „államközpontú" szemléletet inkább e kettős folyamat miatt szükséges elvetni – állítják. Ez egyben azt is magyarázza, hogy az OKP miért tulajdonít akkora jelentőséget a nyugat-európai integrációs intézményekben (így a strasbourgi Európa-Parlamentben) való rész­vételnek, s általában a nyugat-európai egyesülési folyamatnak.

Nem kétséges, hogy a mai Occhetto-féle „új kurzus" igen távol került nemcsak a Togliatti-féle kommunista felfogástól (és éppen ezért érezte szükségét, hogy 25 évvel Togliatti halála után elhatáro­lódjék a mai tömegpárt létrehozójától és egyik szellemi atyjától), ha­nem a Berlinguer-féle „harmadik út" keresésétől is. Nem kevesen (Ingrao, Natta, Cossutta) változatlanul úgy érzik, hogy azon a „refor­mista" úton kell haladniok, amit Berlinguer idején jelöltek ki maguk­nak. Ez húzódik meg a névváltozásról elindult vitában megfogalma­zott elutasító platformjuk mélyén. Attól félnek, hogy az átalakult, új for­máció esetleg megrekedne a fennálló rendszer javítgatásánál. A többség azonban a jelek szerint végleg ki akar lépni a kelet-európai összeomlás nyomán igen kényelmetlenné vált ideológiai burokból, szűknek érezvén azt. „Rég nem vagyunk már kommunisták a szó ha­gyományos értelmében, itt az ideje, hogy ezt világossá tegyük az áta­lakulással" – mondja Napolitano.

*

Hogy milyen társadalomkép él az „új kurzus" hirdetőiben, arra némi utalást adott egy közelmúltban megjelent könyv; James E. Meade, Nobel-díjas cambridge-i közgazdász „Agathotopia" című munkája (Aberdeen University Press, 1989). Meade, aki John Maynard Keynes egyik közeli munkatársa volt, majd hosszú ideig a brit munkáspárti kormányok gazdasági tanácsadója – és ma az egyik legkeményebb ellenzője a thatcheri gazdaságpolitikának-, ebben a munkában félig utópikus társadalom képét rajzolja meg. Azt, hogyan haladható meg a kapitalizmus az állampolgárok és dolgozók részvényessé tételével. Occhetto úgy nyilatkozott a műről: az abban vázolt elképzelés nagyon közel áll ahhoz, amit ő és támogatói ma az OKP-ban akarnak.

Meade piacgazdaságot vázol fel, ahol a szociális igazságtalan­ságokat intézményesen korrigálják állami részvények szétosztásával a dolgozók között, egyfajta „társulásos (partnership) gazdaságban". Ez egyesítené a piaci gazdaság hatékonyságát a szociális egyenlő­ségi ideákkal. A gazdálkodó egységek olyan részvénytársaságok, ahol a dolgozók munkájuk révén részvényesek, és a tőketulajdono­sokkal közösen dönthetnek. Az állam is részvénytulajdonos, sőt, a legnagyobb tulajdonos (az értékállomány 50%-áig), de az igazgatást magánosokra bízza egyfajta árverésen, költségvetési többletét pedig szétosztja az állampolgárok között mint „társadalmi osztalékot". (Az egész sok ponton erősen emlékeztet a Liska-féle elgondolásokra.)

Occhetto szerint ez az elgondolás – éppúgy, mint a svéd Meidner-terv a dolgozók vállalkozói alapjainak fokozatos kialakítására a szakszervezetek útján – azért érdemel figyelmet, mert a fennálló meg­változtatását célozza, ám nem a már kudarcnak bizonyult állami bü­rokratizmus révén. „Sem a »több államot – kevesebb piacot« jelszó, sem pedig ennek az ellenkezője: »több piacot és kevesebb államot« nem elfogadható. Jól működő piac, jól működő állammal – valahogy ez lehetne a jó formula. Meade valami ilyesmit próbál felrajzolni, s ezért áll terve közel hozzánk" – nyilatkozta az OKP főtitkára.

A Meade-terv az állami osztalék útján növeli az állampolgárok jo­gait és tulajdonosi beleszólását. Elválasztja a tulajdont a működtetés­től. Az állam nem gazdálkodó, hanem csak a szabályokat rögzítő és betartására ügyelő szereplő. A gazdálkodás privát kézben van, és az egyéni érdekeltség mozgatja. „Az OKP is olyan társadalmi-gazda­sági rendszert céloz meg – mondja Occhetto -, amelyben biztosítva van a gazdasági hatékonyság, a piac nyilvánossága, az állam szabá­lyozó szerepet tölt be (pl. ösztönöz a környezetkímélő megoldások­ra), s maga nem gazdálkodó. A tulajdonformák lehetnek igen változa­tosak. Szerintünk a piacgazdaság nem azonos a kapitalizmussal. A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy a piac alapvető és nélkülöz­hetetlen gazdasági szabályozó eszköz, noha automatizmusai korrek­cióra szorulnak." Ez a korrekció alapvetően három ponton szükséges: a foglalkoztatottság, a szociális védőháló és a környezet megóvása terén.

A gazdálkodók maximális profitra törekszenek, de a nyereséget az állam újra elosztja – osztalékok formájában -, s az állampolgárok így szinte számszerűen lemérhetik a kormány működésének eredmé­nyességét: nőtt-e, és mennyivel annak nyomán a kollektív vagyon.

Ez a terv is félig-meddig utópia. Korántsem világos, hogyan korlá­tozhatók az országhatárokon átnyúló monopóliumok, vagy hogyan ér­het el az állam tartósan költségvetési többletet. Mindenesetre jelzi az olasz baloldal mai gondolkodási irányát: egyformán ellenzik az állami központosítást és a gazdasági hatalmi lobbyk túltengését. Számot ve­tettek azzal, hogy a baloldal nem egyedül hivatott az „új társadalom" felépítésére, hanem csak közreműködő ebben, másokkal együtt és versengve, különböző javaslatokkal, s ez a gyökeresen új alapállás jórészt feladja a marxi „determinista-evolutív" történelemfelfogást is.

Ha szabad így mondani, ma az olasz (de valószínűleg nemcsak az olasz) baloldal sokkal borúlátóbb, mint volt 30-40 évvel ezelőtt. A kommunisták (vagy legalábbis jelentős részük) elveszítették azt az önbizalmat, amit a „marxista tudományos világszemlélet" adott nekik akkoriban, de a szocialisták is kevésbé magabiztosak a hosszú kor­mányzati szerep terhével vállukon: rájöttek, hogy a gazdasági növe­kedés önmagában nem oldja meg a szociális problémákat, és sok mindenbe nincs beleszólásuk a kormányban sem. Egyfajta kiábrán­dulás az állam lehetőségeiből, szerepéből tehát náluk is bekövetke­zett, noha ők kezdettől a legkeményebben elítélték a sztálinista állam­párti gyakorlatot.

Sokan, akik végig szemben álltak a kommunistákkal elvekben és politikában (mint Norberto Bobbio), ma keserűen nyugtázzák a „lé­tező szocializmus" bukását, mert úgy érzik: űrt hagy maga után. „Az emberekben továbbra is él a társadalmi igazságosság utáni szomjú­ság, és most már szinte nincs semmi, ami ezt kielégíteni ígéri… Valójában nem tudjuk, milyen utat is kellene járni" – ismerte be az idős filozófus.

Mindenesetre a gazdasági növekedés és fejlődés „minőségi összetevői" kerültek előtérbe. Mindenekelőtt a környezeti gond (ami önálló mozgalmat hívott életre Itáliában is, a hagyományos pártoktól független és azokkal vitában álló mozgalmat), de olyan kérdések is, mint a szabadidő-felhasználás, a kreatív, értelmes életvitel kialakítá­sa, a morális-kulturális értékek megóvása, a férfi-nő viszony új ala­pokra helyezése mindez gondja és témája ma az olasz (és nyugat­-európai) baloldalnak. Lényegében egy gazdag társadalom új gondja­iként, amelyekre a válaszokat már nyomokban sem a korábbi sémák keretei között lehet megtalálni. (S hozzátehetnénk: a hagyományos pártforma is egyre inkább vitatott.)

Giuseppe Vacca szerint, amíg a reformpolitika keretét és távla­tait a nemzetállam és az ipari társadalom adta, a hagyományos párt­forma volt a megfelelő politikai eszköz az állami kormányzati politika fő célnak tekintett befolyásolására. Mára új távlatok nyíltak. Jórészt nemzetek fölötti szintű megoldások szükségesek. A problémák (mint a környezeti probléma) nemzetközivé válnak, s ez is megkérdőjelezi a hagyományos pártforma jogosultságát. Vagyis az újjáalakulásnak nemcsak a „kommunista" jelzőre kell irányulnia, hanem az „Olasz Kommunista Párt" fogalom mindhárom összetevőjére.

*

Még nem világos, hogyan dől el a jelenlegi mély belső meghasonlással járó vita. Újjáalakul-e az OKP más néven, vagy elvetik Occhetto indítványát (és akkor vele együtt az egész jelenlegi vezetőséget). S ha újjáalakul, vajon ez második szocialista pártot eredményező átala­kulás lesz-e, felsorakozás Craxi mögé, csatlakozva a Szocialista In­ternacionáléhoz, vagy pedig éppen Craxi-ellenes éllel történő szerve­ződés, egyfajta „radikális tömegpártként", amely a tiltakozó mozgal­makra épít, ezeknek mintegy gyűjtőhelyeként, meglovagolva minden társadalmi elégedetlenséget. Mindkét, sőt mindhárom lehetőség nyitva áll még. Ügy véljük azonban, hogy a mélyben meghúzódó esz­mei-ideológiai alapok nem különböznek annyira, mint az ütköző né­zetek sejtetik. Ingrao „reformkommunizmusa" és Occhetto „totális demokráciája" között valójában nincs akkora távolság, mint ezt a je­lenlegi szembenállás mutatja.

Bogdan Denitch különleges ötvözetű ember. Majdnem har­minc éve él és tanít New Yorkban, a városi egyetemen. Szerb­nek született, de jugoszlávnak vallja magát. Ez azért figyelem­reméltó, mert az országon belül is csak a lakosság 5,6%-a vé­lekedik így. Mikor megkérdezik, a túlnyomó többség azt mondja, hogy szerb, horvát, szlovén vagy éppen makedón, de nem mondja azt, hogy jugoszláv. Az alábbiakban néhány részletet adunk közre abból a beszélgetésből, amelyet a Ma­gyar Rádió számára készített vele Hermán József. (Elhang­zott a Kossuth Rádióban, 1989 elején.)

*

Denitch: Először is felhívom a figyelmet arra, amit én a piac fetisizálásának nevezek. Ez szerintem túlreagálása a korábban létezett államszocializmus fetisizálásának. Úgy vélem, a ne­hézséget az okozza, hogy ideológiai szempontból közelítik meg a kérdést, és nem gyakorlati oldalról. Úgy fogják fel, hogy a piac megoldást jelent a kelet-európai gazdaságok vala­mennyi problémájára. Ez szerintem három ok miatt nem így van. Először is sehol Nyugat-Európában vagy az USÁ-ban nincs szabad piac a mezőgazdaságban. A második világhá­ború óta a mezőgazdaságban ellenőrzött árak vannak. Má­sodszor, sehol Nyugaton vagy az Egyesült Államokban nincs szabad piac az energiaszektorban, a közlekedésben és álta­lában az infrastrukturális kiadásokban. Harmadszor, a sza­badpiacot csak a világpiac részeként lehet elképzelni. Nem lehet olyan korlátozott szabadpiacot fenntartani, amelyet so­rompó választ el a világgazdaság többi részétől, mert ez autarkiához vezet, és ez legalább annyira rossz, mint amit meg akarnak változtatni. A második okom ennél fontosabb, ez ugyanis politikai. A gazdaság piacosítása ugyanis anélkül, hogy a politikai struktúrákat demokratizálnák, és mindenek­előtt anélkül, hogy a munkásoknak közvetlen ellenőrzési lehetőséget, de legalábbis részvételt biztosítanának a folya­matokban… nos ez valójában olyan formulához vezet, ami­lyen a nagyon sikeres távol-keleti, csendes-óceáni országok­ban, Dél-Koreában, Tajvanon és néhány városállamban kia­lakult. Ott arról van szó, hogy oligarchikus a fejlődés, ami sok­kal gyorsabb, mint a tervezett, de ennek nagyon nagy szociá­lis egyenlőtlenség az ára, illetve az, hogy el kell nyomni a mun­kásosztályt. Abban a pillanatban, hogy a piacot megnyitják, azonnal foglalkozni kell a munkások követeléseivel is. Kelet-Európában ezen a ponton teljesen használhatatlannak bizo­nyultak a hivatalos szakszervezetek, mert sehol, még Jugo­szláviában sem, ahol sok sztrájk van, nos, sehol Kelet-Euró­pában nem játszottak szerepet ezek a szakszervezetek a munkáselégedetlenség valóságos kifejezésében. A harmadik ok pedig az, hogy a jelenlegi körülmények között Kelet-Euró­pában a magas színvonalú fogyasztási cikkek termelése, il­letve behozatala, figyelembe véve az egyenlőtlenségeket és a hiányt vagy a szegénységet, egyszerűen azt jelentené, hogy a látható társadalmi különbségek megnövekednének. (…) A látható, feltűnő virágzás az egyik oldalon, mikor a munkások­nak egyre többet kell dolgozniok és az életszínvonal csökken, nos, ez az én véleményem szerint nagyon veszélyes dolog.

Nem tudom, hogy ezek konzervatív tézisek-e, de hozzá­tennék még egy általános dolgot: a kelet-európai eliteknek most el kell dönteniök, hogy kivel akarnak koalíciót kötni an­nak érdekében, hogy kiszélesítsék a rendszer bázisát. Három vagy négy lehetőség van, országonként változó módon. Az első lehetőség, hogy egy fiatal, képzett, technokratikus haj­lamú rétegre támaszkodnak. Ez piacot jelent, továbbá, hogy nem tesznek engedményeket a munkásoknak, megnőnek a gazdasági különbségek, több nyugati utazás … de nagyon szűk bázis. A második lehetőség például, ami Lengyelország­ban van: szövetség az egyházzal, a nemzeti hagyományok ki­használása, egy kis „játék" a nacionalizmussal, amit vélemé­nyem szerint részben önök is csinálnak Magyarországon, és sajnos az én szerb véreim is csinálják Szerbiában. Úgy gon­dolom, hogy ez szörnyen veszedelmes, mert nagyon nehéz behangolni és mérsékelni az ilyen érzelmeket. Noha általában felelős emberek irányításával indul a dolog, nagyon könnyen más irányt vesz, és azzá válik, amiről beszéltem. A harmadik lehetőség egy koalíció létrehozása, egy társadalmi megálla­podás létrehozása a szakképzett és politikailag fejlett mun­kásokkal. Ezért „csak" egy árat kell fizetni: meg kell engedni, hogy a munkások létrehozhassák saját szervezeteiket. (…)

A történelem iróniája, hogy Bernstein érvei igazolódtak Keleten és Nyugaton egyaránt. Bernstein állítását, amely sze­rint a párt és a mozgalom minden és a végcél semmi, Lenin a gyakorlatban nagyon komolyan vette, amikor a hatalomra koncentrált és kialakította a stratégiát, illetve a taktikát. És ko­molyan vették ezt a szociáldemokraták is, akik szintén a hata­lomra koncentrálnak, választási manőverezésre és koalíciós politikára. A szocializmus jövője mindkét esetben elvész, vagy alárendelődik a közvetlen hatalomgyakorlás szem­pontjainak. Ha elveszítjük a szocializmus ezen – meglehet utópikus – emberi dimenzióját, akkor a szocializmus majdnem végzetesen károsodik, üressé, nehézkessé, bürokratikussá és taszítóvá válik a fiatalabb, intelligensebb és idealisztikusabban gondolkodó rétegek számára. (…)

Herman: A szocialista eszméket ma mindenütt nagyon erősen bírálják, sőt támadják, a „szocialista" országokon kívül és be­lül egyaránt. Milyen a jelene és a jövője a szocializmusnak?

Denitch: Nos, tudja, ez a legeslegelső és legfontosabb kérdés, tehát hogy mondjuk meg, hogy miről is beszélünk valójában. Talán észrevette a szavaimból, hogy én nem tekintem a kelet-európai kormányokat szocialistának, és természetesen nem gondolom, hogy a Szovjetunió szocialista; mert számomra a szocializmus azt jelenti, hogy demokratikusan kiterjesz­tik a többség jogait – a többség természetesen a munkáso­kat jelenti – arra, hogy ne csak az államot, hanem a gazda­ságot és a társadalmat is ellenőrizzék. Ez dióhéjban a szo­cializmus, és nem más. A lényeg nem az, hogy államosítanak, hanem az, hogy folytatni kell a polgári forradalmat, amely for­mális jogokat adott a politikai rendszerben, de ezeket ki kell terjeszteni a gazdaságra és a társadalomra is. Ezért szá­momra abszurd dolog még csak gondolni is egy nem demok­ratikus szocializmusra, ez számomra logikai önellentmondás. Én úgy vélem, hogy a szocialistáknak Európában a forradalmi demokraták vörös, radikális szárnyává kell válniuk. (…) Úgy gondolom, hogy az egyesített Európa lesz az a terep, ahol a szocialista eszmékről kiderülhet, hogy helyesek-e, különö­sen, ha tovább csökken a feszültség a két szuperhatalom kö­zött. Azt hiszem, hogy az a szocializmus mint fejlődési modell, amelyet rákényszerítettek egyes harmadik világbeli kormá­nyokra és a Szovjetunióra, nem járható út. Az ember találhat sokkal hatékonyabb fejlesztési modelleket. (…) De minden­esetre azt gondolom, hogy túl korai eltemetni a szocializmust; véleményem szerint egy végtelen folyamatról van szó, és en­nek a programnak a lényege a szabadság.

Szerkesztőségünk különös érdeklődéssel fogadja a Kelet-Európában születő független baloldali mozgalmak megalaku­lásáról és működéséről érkező híreket. Ma, amikor minden baloldaliság kompromittáltnak tűnik, amikor minden, ami új, ami jövőre orientált, az menekül a baloldaliságnak még a lát­szatától is, különösen fontosnak gondoljuk azokat a szervező­déseket, amelyek mind az eddigi hatalomtól, mind pedig a vi­lág kapitalizmusától a baloldali értékeket (a humanitás, a tár­sadalmi-gazdasági egyenjogúság, a tényleges szabadság mind­két rendszer által korlátozott értékeit) kérik számon. S úgy tű­nik, ilyen mozgalmak, szervezetek Kelet-Európa minden or­szágában létrejönnek. Ezek dokumentumai közül mutatunk be most néhányat.

*

A csehszlovák Baloldali Alternatíva csoport tézisei

Mozgalom a demokratikus és önkormányzati szocializmusért

1. Csehszlovákiában a második világháború után a kapitalista ter­melési mód leküzdése teljes egészében a sztálinizmus jegyében folyt. Az addigi, parlamenti demokrácián nyugvó politikai rendszert meg­szüntették anélkül, hogy helyébe más demokratikus szabályozási rendszer lépett volna. A burzsoáziát mint osztályt megsemmisítették, a dolgozó emberek azonban nem szabadultak meg a kizsákmányolás­tól, hanem még sokkal nagyobb elnyomás és gazdasági nyomás alá ke­rültek.

2. Ez a fejlődés a politikai baloldalra is hatással volt. A szociálde­mokratákat erőszakkal egyesítették a kommunista párttal, amely tel­jes egészében bürokratizálódott, és a munkásosztály politikai pártja egy, az egész társadalmon uralkodó, direktív, adminisztrációs módsze­reket alkalmazó hatalmi struktúrává alakult. A többi, e hatalmaknak nem alárendelt baloldali szerveződést szisztematikus üldözésnek, majd likvidálásnak vetették alá.

3. A kommunista párt most kettős karakterű. A pártapparátus összefonódik az állami szervekkel, és bürokratikus hatalmi mechaniz­must képez. A párttagság a párt alapvető szociális bázisa. A párt tagjai kisebb-nagyobb privilégiumok birtokosai. Már régen nem baloldali politikai erőről van szó. Konzervatív, ellenáll a mélyreható társadalmi változásoknak, a reformokat pedig kizárólag a pillanatnyi szituáció nyomásának engedve kezdi meg.

4. Ez a demokrácia- és szocializmus-ellenes rendszer, amely aka­dályozza és megrendszabályozza a politikai, a gazdasági és az egész társadalmi életet, bebizonyította, hogy teljesítőképességgel nem ren­delkezik, alkalmatlan a termelőerők és a társadalom egészének fejlő­dését lehetővé tenni – hát még stimulálni. Bebizonyította azt is, hogy képtelen biztosítani minden egyén szabad fejlődését. Ennek eredmé­nye, a gazdasági megtorpanás mellett, az állampolgári és az általános emberi szabadság hiánya, a munkától való igen mélyreható elidegene­dés és a társadalom erkölcsi válsága. Ez az uralkodó politikai és gazda­sági rendszer, nevezzük akár sztálinizmusnak, neosztálinizmusnak, vagy reális szocializmusnak, az eltelt 40 év alatt nem vált be, s most elengedhetetlenül szükséges a legyőzése. Ez a rendszer azonban kielé­gíti a pártállam bürokráciáját, hiszen a kezdetektől saját elképzelései­nek megfelelően és igényei szerint szerveződött. Kedvez továbbá olyan élősködő szociális csoportoknak, melyek igen jól adaptálódtak az állandó diszfunkcióhoz, és busás hasznot húztak belőle.

5. Hívei vagyunk a szocialista társadalmi berendezkedésnek.

6. Véleményünk szerint a szocializmus alapja a következetes és alkotmányban kodifikált politikai pluralizmus, vagyis egyebek között, különböző politikai pártok (nem szocialisták is), társadalmi csoporto­sulások, szervezetek és kezdeményezések pluralitása. Figyelembe véve a csehszlovák társadalom történelmi fejlődését és jelenlegi törek­véseit, úgy gondoljuk, e demokratikus rendszer alapja a parlamentáris és a gazdasági önkormányzat típusú képviseleti demokrácia lesz. A parlamentáris rendszert védeni kell a politikai pártok fennhatósága, il­letve vezető testületeik társadalom feletti uralma ellen. A képviseleti rendszerben az állampolgárok és a dolgozók helyett a küldöttek és a demokratikus választások küldöttei döntenek, s felelőséggel tartoznak nekik, folyamatos ellenőrzésük alatt állnak, és akármikor visszahívha­tók. Folyamatosan tovább kell bővíteni az emberek közvetlen részvé­telét a közügyek intézésében. A szólásszabadság, a gyülekezési és egyesülési jog magától értetődő, természetes jog. A mai világban ki kell használni a számítás- és híradástechnika adta lehetőségeket. Így lehetségessé válik – a regresszív, elnyomó és manipulálható bürokra­tikus társadalmi csoportok, valamint a burzsoázia teljes hiánya mellett – a politikai rendszernek a klasszikus parlamentarizmusból a társa­dalmi önkormányzat irányába való fejlődése. A demokrácia köteles védeni a kisebbségek, a társadalom perifériájára szorult csoportok és az egyének jogait, s garantálni fejlődésüket. Úgy ítéljük meg, hogy ha­tékonyan föl kell lépni a nemzetiségi, vallási és más gyűlölet hirdetői, valamint a fajgyűlölet és a sovinizmus ellen.

7. Meggyőződésünk szerint a szocializmus kizárólag a szociális igazságosság és egyenjogúság elveire épülhet. Ezért ellenezzük az olyan gazdasági rendszert, amelyben a tőke tulajdonosai, illetve a tőke fölött rendelkezők kezében összpontosul a gazdasági hatalom, kizárva a dolgozók döntéshozatalának lehetőségét a gazdasági tevékenység­ben és annak következményeit illetően. A valódi demokrácia országa­iban is, ahol ez a politikai-gazdasági rendszer a társadalom többségé­nek beleegyezésével valósul meg, jellegzetesen manipulációs karak­terű a tőkés tulajdonra és az afeletti rendelkezési jogra épített ha­talom. A politikai hatalom a gazdasági hatalomból indul ki. Még ha a pénz uralma, a személyre szóló egyoldalú teljesítményorien­táció, a társadalom privatizációja (mely elválaszthatatlan a kizsákmá­nyolástól), úgy tűnik, elfogadhatóbbak is a mai csehszlovák helyzet­nél, mi elutasítjuk, mint helytelen alternatívát, amely, igaz, megemel­hetné az átlagos életszínvonalat, egyidejűleg azonban éles szociális dif­ferenciálódáshoz vezetne. Ez az „új" ún. fogyasztói társadalom más tí­pusú, a Nyugat számára tipikus kríziseket hordozna magában. A gaz­dasági önkormányzat alapját, melyet a nemzetgazdaság közép- és nagyvállalatai részére fogunk javasolni, a gazdasági tervek demokrati­kus megalkotása képezi, valamint minden egyes dolgozó egyre na­gyobb részesedése a munkájával kapcsolatos döntésekben, azok ered­ményeiben és feltételeinek megteremtésében. Gazdasági szükségsze­rűségnek tartjuk a piac teljes kibontakoztatását, vagyis a pénz- és az áruviszonyok teljes rehabilitációját. A piac hatásmechanizmusait az általános gazdasági törvényeknek megfelelően kell szabályozni. A piacon versengő gazdasági szubjektumok, egyének és tőkeerős cso­portok (külföldi cégek, monopóliumok) helyett maguk a vállalatok lennének azok, melyek egyre inkább a dolgozók igazgatása alatt mű­ködnének. Ezzel párhuzamosan a központi gazdasági irányítást az ál­lami központ kezéből fokozatosan át kell engedni a társadalmi önkor­mányzatnak. Azt a gazdasági önkormányzatot, amely egyedülálló vál­lalatokra korlátozódik, nem tudjuk elégségesnek tekinteni. Amennyi­ben kisvállalatokról van szó, s nem csupán a szolgáltatási és a kisipar területén, a szövetkezeti típusú gazdálkodást kell támogatni.

Az emberi munkaerő és a termelési eszközök összekapcsolódásá­nak ilyen változatát igen humánus és demokratikus módszernek tart­juk. Ezeknek a valódi szövetkezeteknek azonban az állami bürokrá­ciától független, működő belső demokráciával és önkormányzattal kell rendelkezniük. Támogatjuk továbbá a termelőeszköz magántulaj­donát a családi vállalkozás és az ehhez hasonló típusú vállalkozások esetében. A többszektoros gazdaság egy bizonyos idő múlva elkerül­hetetlen realitássá fog válni. Mint szocialisták, úgy gondoljuk, hogy a magángazdaságok jelentős önrészesedése nem felel meg a társadalom valóságos érdekeinek. Nem csupán a nagy-, de a közép- és kisvállala­tok támogatását is ellenezzük. Nem utasítjuk el azonban azt a kisvál­lalkozást, amely hozzásegít az állampolgárok szükségleteinek jobb ki­elégítéséhez és dinamikus elemeket visz a gazdaságba. De a társa­dalom nem tolerálhatja a kizsákmányoló termelési viszonyok fejlő­dését.

8. A fentebb vázolt politikai és az új áru- és pénzviszonyokon nyugvó gazdasági rendszer megvalósításában alapvető szerep jut az első időben az államnak. Feladata lesz a fölmerülő szociális egyenlőt­lenségek és feszültségek békítése és kiküszöbölése. Erőfeszítéseket fogunk tenni annak érdekében, hogy korlátozzuk az állam beleszólását a társadalmi életbe. Az ilyesféle beavatkozások gyakorisága és intenzi­tása olyan mértékben fog csökkenni, ahogyan az önkormányzati társa­dalomban, a szabad közmegegyezés társadalmában az emberek – mint állampolgárok és dolgozók – önszervező képessége javulni fog. Az, ami az államról fentebb elhangzott, érvényes a jogra is. A jog jövőbe­ni, perspektivikus pozícióvesztése nem vezethet a jog elhamarkodott elvetéséhez, vagy alábecsüléséhez. Jogtalanságot nem szabad jognél­küliséggel helyettesíteni.

9. A dolgozók jogainak érdekében feltétlenül szükséges – a gaz­dasági reformok időszakában jobban, mint bármikor – a demokratikus, önkormányzati, harcos és bürokráciamentes szakszervezetek léte, amelyek természetesen nem függenek sem az állami, sem a gazdasági, sem az önkormányzati intézményektől. A szakszervezeti mozgalmat vissza kell helyezni természetes alapjaira, mikoris a tevékenység köz­pontjában a bürokratikus apparátus helyett a tagság áll. A szakszerve­zeti mozgalom megújhodása mára szükségszerűvé vált. A dolgozók­nak kell eldönteniük, hogy a már létező szakszervezeteket használ­ják-e föl saját érdekeik védelmének eszközéül, vagy új szakszervezeti közösségeket hoznak létre érdekeik védelmére.

10. Az ökológiai válság sürgős megoldást igényel. A megoldást a működő visszajelzésekkel rendelkező társadalom önregulációjában látjuk, a demokratikus mechanizmusokban, a hatékony állami el­lenőrzésben és irányításban, s mindenekelőtt a korlátlan nyilvánosság­ban. Ez a válság, valamint az egyre inkább lemaradó, sőt kasztrend­szerhez hasonlítható differenciáltságú egészségügy okolható a lakos­ság egészségi állapotának gyors és egyre vészesebb romlásáért. Az ökológiai problémák valódi és eredményes megoldásához a politi­kai rendszer megváltoztatása és a demokratizálás nélkülözhetetlen.

11. Kelet-Európa népei most válaszút előtt állnak. Az eddigi tár­sadalmi rendszer szétesőben van. Nyugat-Európa és Észak-Amerika fejlett országaival összehasonlítva, gazdasági és műszaki szempontból ez a térség igen elmaradott. Reális veszély, hogy a kelet-európai népek gazdasági és politikai függőségbe kerülnek, azaz a fejlett kapitalista or­szágok fejlődő gyarmataivá válnak, amelyek biztosítják az olcsó mun­kaerőt és nyersanyagot, területük olyan körzetté alakul át, ahová el le­het szállítani az ökológiailag szennyezett és fejletlen technológiákat és az ökológiailag veszélyes hulladékot. A kelet-európai országok állami és pártvezetései, köztük Csehszlovákiáé is, a Nyugattal olyan egyéni és nem koordinált gazdasági kapcsolatokat építenek ki, amelyek figyel­men kívül hagyják ezt a reális veszélyt. Azoknak a forradalmi változá­soknak, melyek most ezekben az országokban zajlanak és megszaba­dítják népeiket a bürokratikus uralomtól, nem csupán a gazdasági re­formokra kellene koncentrálnia, amely megteremti a valós áru- és pénzviszonyokat és a gazdasági önkormányzatot, hanem Európa eme részének szűkebb gazdasági és politikai integrációjára is. Az önkéntes integráció demokratikus elvek érvényesítésével lenne megvalósítható, konföderációs és a gazdasági célszerűség alapján. Példaként szolgálhat ehhez Nyugat-Európa fokozatos integrációja. Európa népeinek és az egész világnak a fejlődése olyan irányba mutat, hogy az államok közti határok fokozatosan el fogják veszíteni jelentőségüket.

12. A világ egyenlőtlen fejlődését, amely egyre mélyülő szaka­dékként jelenik meg az igen fejlett kisebbség és a szenvedő fejlődő vi­lág között, alapvető problémának tartjuk, mind gazdasági, mind poli­tikai, morális és ökológiai aspektusból. Ebbe az állapotba nem szabad belenyugodni. Népünk problémáit mindig egyetemes összefüggései­ben kell szemlélnünk, mivel az emberiség és jogai oszthatatlanok. Igyekezni fogunk Csehszlovákiában tevékenyen szolidaritást vállalni a világ fejlődő országaival és propagálni fogjuk a világ gazdasági és poli­tikai rendszere megváltoztatásának szükségességét.

13. A Baloldali Alternatíva szeretne hozzájárulni ahhoz, hogy társadalmunkban kifejlődjön az erős, alulról szerveződő általános tár­sadalmi és politikai aktivitás, amelyben nem csupán formális szerveze­tek, pártok és szövetségek vesznek majd részt, inkább nem formális társadalmi csoportok, kezdeményezések, mozgalmak. Tevékenysé­gük visszajelzést jelent majd, és az ellenőrzés eszközévé válik a hata­lom máig létező társadalomigazgatási struktúráiban és központjaiban, valamint biztosíték lesz a társadalmi élet új bürokratizálódása ellen.

14. A most születő csehszlovák politikai spektrum részének tart­juk magunkat. Hajlandóak vagyunk együttműködni mindenkivel, aki komolyan küzd a demokratikus forradalom győzelméért, vagyis a pártállam bürokratikus apparátusával szemben harcol a demokrá­ciáért és küzd a pozitív politikai és gazdasági változásokért. A Balol­dali Alternatíva tevékenységében részt vehet mindenki, aki egyetért e tézisek fő gondolataival, melyek nyitottak a további vitákra is. A Baloldali Alternatíva tagsága tevékenykedhet más független kezde­ményezésekben, társadalmi mozgalmakban, s akár hivatalos szerveze­tekben is. Mozgalmunk azonban zárt azok számára, akiket felelősség terhel a politikai megtorlásokért, a szociális elnyomásért és az ország gazdasági megtorpanásáért.

1989. november 26.

A Baloldali Alternatíva csoport alapító tagjainak nevében:

Egon Bondy (szül. Zbyněk Fišer), Alexandr Kramer, Petr Kuzvart, Vladimír Říha, Petr Uhl

(Ford.: Hódos Mária)

Catherine Samary, a párizsi „Dauphine" egyetem professzora 1988-ban vaskos könyvet jelentetett meg a jugoszláv kísérletről Le Marché contre l'autogestion [A piac az önkormányzat ellen] címmel. Plan, marché et démocratie – l'expérience des pays dits socialistes [Terv, piac és demokrácia – a szocialistának mondott országok ta­pasztalata] című műve az Institut International de Recherche et de Formation által kiadott CER sorozatban jelent meg.

Pszeudo-szocialista posztkapitalizmus

A szerző a kelet-európai rendszerek formációelméleti értelmezésére és alternatíváik konkrét szaktudományos elemzésére vállalkozik. A kelet-európai történésekkel kapcsolatos vizsgálódásait a mai kapita­lizmussal összefüggésben végzi.

Értelmezése szerint a modern tőkés rendszerekben végbe­ment a kapitalizmus egyfajta „társadalmasítása". Már Keynes at­tól tette függővé a rendszer életképességét, hogy az állam mennyire eredményesen reagál a piacgazdaság által létrehozott konfliktusokra: milyen sikeresen avatkozik be a spontán piaci folyamatokba. A máso­dik világháború után pedig egyre kevésbé lehetett hinni egy olyan piaci automatizmus erényeiben, amely tömeges munkanélküliséget okoz. A kollektív ellenállást többé nem lehetett egyszerűen „irracioná­lisnak" minősíteni. Nyilvánvalóvá vált, hogy az egyes vállalkozók ér­dekei folyamatosan szembekerülnek a társadalom és a nemzetgaz­daság érdekeivel, ezért az állam beavatkozik a gazdaság működésé­be. A hitelek függetlenednek a piaci bázistól. Növekvő mértékben be­következik a termelés, a bérek, a profitok stb. előre való, tervszerű szabályozása. A piac kegyetlen törvénye, az értéktörvény mind ke­vésbé érvényesül. Ugyanakkor a versenykapitalizmus hanyatlásá­val egyre növekvő mértékben lép a termelő beruházások helyébe a spekuláció, illetve a termelő profit helyébe a spekulációs jöve­delem. De mindezek a változások anélkül mennek végbe, hogy elnyomnák a magántulajdont és a profit-motívumot, illetve korlá­toznák a pénz felhalmozási és spekulációs szerepét. Versenykapita­lizmus többé nem lehetséges, de a kapitalizmus társadalmasí­tása megáll a tőkés tulajdonviszonyok előtt. Valójában csak a koc­kázatok „társadalmasításának" tendenciáját hozza létre – önvédelmi megfontolásokból – a modern kapitalizmus.

Ugyanakkor a szocialistának mondott országok sem jutottak közelebb a gazdaság demokratizálásához és a tulajdon társadal­masításához. A bürokratikus tervezés megszüntette a magántulaj­dont és a profit-motívumot, és jelentős iparosítást hajtott végre. De ezért súlyos politikai, társadalmi és gazdasági árat fizettek ezek az or­szágok. A hatalom olyan politikai bürokrácia kezében összpontosult, amely a társadalomra és a dolgozókra hivatkozva, de nélkülük, sőt ve­lük szemben hozza meg döntéseit. Ez a nemzeti bürokrácia („no­menklatúra") elsősorban a munkásság képviselőjeként, annak nevé­ben legitimálja magát. Előmenetele egyszerre függ a tervcélok teljesí­tésétől és a társadalmi nyugalomtól. Jogilag nem tulajdonosa az ál­lami tulajdonnak, ezért – úgymond – a dolgozók és a társadalmi tulaj­don nevében intézkedik. Nem képez külön társadalmi osztályt, de a többlettermékek kollektív tulajdonosaként viselkedik. Tagjai nem vál­hatnak magántulajdonosokká (tőkésekké), csak fogyasztási javakat vásárolhatnak. Így elsődleges céljuk a fogyasztási privilégiumok meg­szerzése és azok megőrzése.

Samary megállapítása szerint a kelet-európai forradalmak hier­archikus társadalmi bázison létrejött nemzeti „termékek" voltak. Kom­binálódtak bennük a polgári demokratikus forradalom vonásai (a nem­zeti és az agrárkérdésben) valamint a proletárforradalom vonásai (antikapitalista dinamikájukban). Egyidejűleg mutatták a tőkés fejlő­dés jellemzőit és a prekapitalista társadalom hagyományait, öröksé­gét. Ezért merül fel a kérdés, hogy lehet-e egyáltalán posztkapitalistá­nak nevezni ezeket a rendszereket. A szakirodalom ezt a társadalom­típust szocializmusnak (ezen belül bürokratikus, állam- és piaci szo­cializmusnak) vagy – egymás közötti ellentéteik, az osztálytársadal­makra jellemző vonásaik stb. miatt – egyfajta kapitalizmusnak nevezi. Samary szerint viszont ezek a társadalmak sem kapitalisták, sem szocialisták, sem valamilyen új osztály által uraltak, hanem hibri­dek, és az ún. átmeneti korszak jeleit viselik magukon. Egy olyan preszocialista korszak jegyeit, amelyben szocialista elemek is jelen vannak, de bürokratikusán eltorzított formában. Ezért számukra nincs garantálva a szocializmus irányába való továbbfejlődés: a bü­rokratizmus mindig megakadályozhatja a társadalmi viszonyok szoci­alista (azaz önkormányzati) átalakulását. E társadalmak kapitalizmus felé történő fejlődése is lehetséges. A mondottak alapján a szerző előnyben részesíti velük kapcsolatban a posztkapitalista társadalom elnevezést – de szigorúan semleges, leíró terminusként. Tehát eluta­sítja a szocializmus és a sztálinizmus fogalmi összemosását, azono­sítását. Álláspontja szerint a szocialista formáció döntő kritériuma valóságos társadalmi tulajdon létrejötte. (Tulajdonon nem em­berek és dolgok viszonyát, hanem emberek egymás közti viszonyát érti.) Hangsúlyozza, hogy a nem pusztán jogi, hanem gazdasági érte­lemben vett társadalmi tulajdon kritériuma: a többlettermék elsajátítá­sának feltételeivel való társadalmi rendelkezés. Az így felfogott társa­dalmi tulajdon olyan társadalmi viszonyokat feltételez, ahol a ter­melési eszközök mindenki által elsajátíthatók. Vagyis az állami tu­lajdon átalakulását jelenti olyan társadalmi tulajdonná, amely nem az állampolgároktól elkülönült államnak, de nem is a dolgozók egyes csoportjainak, hanem a társadalom valóságos ellenőrzésének van alávetve. Nincs szocializmus – fogalmaz – tényleges társadalmi tulaj­don nélkül. Nincs előrehaladás a szocializmus felé a tulajdonviszo­nyok ilyen átalakítása nélkül. Ezért a szocializmushoz való közeledés a szocialista önkormányzat létrejöttét jelenti. A szocialista önkor­mányzat feltételezi a bérmunka elsorvadását, és átalakulását min­denki által, mindenki javára végzett munkává.

A tőkés és a posztkapitalista társadalmak elemzése a szerző szerint azt mutatja, hogy a társadalmi viszonyok különböző ellent­mondásaiban mind nyugaton, mind keleten – immanens módon – ki­fejeződik egy demokratikusan tervszerű rendszer szükséglete. Arra a következtetésre jut, hogy elméleti viszonyítási alapnak egy olyan álla­potot kell tekinteni, amelyben mindkét rendszer ellentmondásai felol­dódtak. Vizsgálódásának deklarált vezérfonalát a társadalmi hier­archiát, kizsákmányolást, elnyomást elsorvasztó rendszer lehetősé­gének hipotézise képezi.

A vázoltak függvényében nem meglepő, hogy a szerző hamis al­ternatívának, tévesnek minősíti a „terv vagy piac" kérdésfeltevést. A bürokratikus tervezés reformátorai rendre figyelmen kívül hagy­ják a gazdasági demokrácia, a közvetlen társadalmi választások lehetőségét, alternatíváját. Ezért kényszerülnek egy elméletileg hi­bás alternatívába: a bürokratikus tervezés (és az állam totalitarizmu­sa) vagy a piaci racionalitás választásába. Ugyanakkor látni kell, hogy nemcsak a bürokrácia konzervatív erői utasítják el a piaci ver­sengést, hanem azok a munkások is, akik nem tudják elfogad­ni, hogy egy számukra külsőleges gazdasági álracionalitás ne­vében bármikor elbocsátható „termelési tényezőként" kezel­jék őket.

Bürokratikus centralizmus

Az állami tulajdonban levő termelési eszközök és tőkék működtetésé­ről a politikai és gazdasági bürokrácia dönt. Az állami szektorban fel­számolja a piaci mechanizmusok érvényesülését, és központi terv­gazdálkodást vezet be. Itt tehát – annak ellenére, hogy a termékeknek van ára – nem árutermelés folyik. Az árakban valójában a tervezők társadalmi céljai öltenek testet.

Komái elemzéseire támaszkodva mutatja be a szerző a gazda­sági alapegységek működési logikáját. A termékek forgalma (eladha­tósága), a nyereség és a veszteség nem módosítja az elosztható jö­vedelmet. A nagyvállalatok munkásosztályánál egyfajta egalitarizmus érvényesül: a „mindenkinek munkája szerint" elv helyett a tényleges munkavégzéstől elváló béreket fizetnek.

A bürokratikus tervezés semmi döntési jogot nem ad a dolgozók­nak sem a termelés megválasztása, sem a munkaszervezés terüle­tén. Az állam puszta bérmunkásokként alkalmazza őket, ami a tőkés rendszerrel közös elem. Samary szerint ez a racionális magja annak, hogy egyes elemzői államkapitalistának nevezik a posztkapitalista társadalmakat. Ugyanakkor ő – kevésnek tartva ezt a kritériumot – vi­tatkozik az említett azonosítással, mondván: más a bürokratikus irá­nyításból és a más a piaci automatizmusokból fakadó elidegenülés. Jóllehet a munkás bért kap, de munkaereje nem áru. Munkaerejét nem piaci mechanizmus közvetítésével kell eladnia.

Mivel a dolgozó semmilyen formában nem tulajdonos, nem áll ha­talmában a munka szervezésébe és célszerűségébe beleszólni. Nem kis mértékben ez magyarázza á rendszerre jellemző pazarlást és alacsony termelékenységet. Ugyanakkor a tervgazdálkodás pozi­tív oldala a dolgozók számára, hogy véget vet a gazdasági szaba­dosságból adódó fenyegetésnek: a munkanélküliségnek. A stagná­lás állapotában sincs munkanélküliség, és a veszteséges vállalatok bezárása sem történik meg. A rendszer mozgását központi politikai döntések irányítják – a piaci szankciók logikájának érvényesítése kül­sőleges lenne a rendszer értékeivel, mechanizmusaival szemben.

A vezető párt monopolhelyzetéből ebben a rendszerben szerve­sen következik a dolgozók politikai atomizálása. Ez felel meg a bürok­ratikus gazdaságirányításnak és kormányzati uralomnak. Vagyis a nemzeti bürokrácia egyszerre gazdasági, társadalmi és politikai kate­gória. E bürokrácia és a bérmunkások viszonya a parazita kizsákmá­nyolás egy formája: a bürokrácia a politikai kisajátítás aktusára tá­maszkodva privilégiumokat élvez. Privilégiumai azon alapulnak, hogy a dolgozó osztály nevében uralkodik. Vagyis gazdaságilag nem füg­getlen: jövedelme az új termelési módban egy bizonyos funkcióhoz kötött. Helyzete törékeny: minél centralizáltabb a rendszer, annál in­kább ki van téve a dolgozók legcsekéiyebb önálló mozgolódása ese­tén a politikai halál fenyegetésének. A független szakszervezet és a politikai szervezkedési jog hiánya miatt a munkások tudatában a bü­rokrácia nem válhat a termelési eszközök legitim tulajdonosává. Konf­liktushelyzetekben a dolgozók ismételten arra hivatkoznak, hogy ők az igazi tulajdonosok, és a bürokrácia ellen fordulnak.

A bürokratikusán centralizált tervezés megszüntette a társa­dalmi kapcsolatok piaci mechanizmusoknak történő alávetettsé­gét, de nem helyettesítette azokat szocialista társadalmi viszo­nyokkal: a dolgozóknak semmi ellenőrzésük nincs a termelés felett; nem érvényesül a nagy társadalmi választásokra vonatkozóan politi­kai és gazdasági demokrácia. Röviden: a magántulajdon ezen meg­szüntetése a társadalmi hierarchiának, a kizsákmányolásnak, az elidegenülésnek csak tőkés formáját szüntette meg – ráadásul anélkül, hogy akár ez is szilárd eredmény lenne.

Piaci mechanizmusok alkalmazása a tervben

Samary a kelet-európai reformok elemzésével kapcsolatban is vitatja a szokásos „terv vagy piac" séma helyességét, és Brus nézeteihez csatlakozva terv és piac különböző kombinációiról, piaci elemeknek a tervezés keretein belül való felhasználásáról beszél. A szóban forgó reformoknak annak idején két eltérő értelmezése honosodott meg a szakirodalomban: 1. átmenetet, átvezetést képeznek a „piaci szocia­lizmusba", valójában azt hivatottak előkészíteni; 2. a piacgazdaság elkerülése érdekében a tervgazdálkodás belső reformját hajtják vég­re: szabályozott piacot, „terv által ellenőrzött piacot" hoznak létre. Sa­mary véleménye ez utóbbi értelmezéshez áll közelebb, de csak jelen­tős kiegészítésekkel fogadja el azt. Ő ugyanis abból indul ki, hogy mi­vel a hatvanas-hetvenes évek reformokkal kísérletező szocializmu­saiban a gazdasági reformokat nem kísérte hasonló szintű társadalmi és politikai demokratizálódás, ezért ezeket a reformokat elsősorban úgy kell felfogni, mint a nemzeti bürokrácia eszközét saját hatalmának átmentésére – vagyis egy tényleges társadalmi demokratizálódás megakadályozására. Ez a réteg azért köt szövetséget a technokraták­kai, hogy a társadalommal szembeni kiváltságos helyzetét megőriz­ze. Azért tereli a reformot piaci síkra, hogy elkerülje annak másik le­hetséges formáját: a tömegek bekapcsolódását a gazdaság és a tár­sadalom irányításába.

A politikai bürokrácia visszafordulása a piaci mechanizmusokhoz előidézi a tőkés országokból jól ismert problémákat, eltérő tulajdonvi­szonyok között. A negatív hatások – egyenlőtlenség, infláció, munka­nélküliség – gyorsan megmutatkoznak. A társadalmi kontroll hiánya lehetővé teszi pénzügyi lobbyk kialakulását. Ugyanakkor a központi terv eszközeként ebben a fázisban fennmaradnak az adminisztratív (rögzített) illetve az ellenőrzött árak, az állami hitelpolitika stb. A bü­rokrácia érdekelt a decentralizálásban, és eltűri a helyi jogok bizonyos fokú kiterjesztését, amennyiben ez nem érinti saját monopóliumát a központi hatalomban. A piaci mechanizmusok homályosabbá, átlát­hatatlanabbá teszik a gazdasági konfliktusokat. A tervezők a helyi igazgatásra és a piacra hárítják át a felelősséget az árak és a bérek mozgásaiért. Ez magyarázza, hogy megnövekszik a bürokrácia tole­ranciája a sztrájkokkal szemben. A szerző hangsúlyozza, hogy a re­formok alapvetően a technokrata rétegre támaszkodnak. Vélemé­nyét – egyebek mellett – a következő viccel illusztrálja. Kádár János tájékozódni akar a reform társadalmi fogadtatásáról. Megkérdezi az egyik vállalatvezetőt: „Nos, mit adott neked a reform?" – „Tudtam venni egy autót a prémiumomból." – „És azután?" – „A maradékot a takarékba tettem." Kádár később egy munkástól is megkérdezi: „Mit adott neked a reform?" – „Tudtam venni a fizetésemből egy pár új ci­pőt." – „És azután?" – „A régit kölcsönadtam az anyósomnak."

Samary vitatja, hogy indokolt lenne bármiféle „magyar csodáról" beszélni. Szerinte a magyar példa is azt mutatja, hogy a meghirdetett reform gyorsan konfliktusba kerül saját deklarált értékeivel, és az „ér­tékek" mögött megjelenik a társadalmi ellenállás. Némiképp leegy­szerűsítve: a hatvanas évek reformjainak társadalmi hatásai centrali­zálási fordulatot provokáltak. Ezt a recentralizálást azután nyitás kö­vette a világpiac felé, aminek nyomán megkezdődött az ország eladó­sodása. Az újabb reformok a piaci mechanizmusokból eredő egyen­lőtlenségekhez és a munkanélküliség megjelenéséhez vezettek. A piac logikája a magasabb hatékonyságot, magasabb termelékenysé­get részesíti előnyben. A tervnek (még a bürokratikusnak is) viszont megvan az a lehetősége, hogy csökkentse az egyenlőtlenségeket (biztosítva elmaradottabb régiók iparosítását, veszteséges vállalatok támogatását stb.). Nyilvánvaló, hogy ez – gazdaságilag tekintve – pa­zarló is lehet. De vannak bizonyos társadalmi, regionális és politikai előnyei. A fél állás nem jó állás, de jobb mint a munkanélküliség.

Kelet-Európában a nemzeti bürokrácia elsősorban nem rendőri eszközökkel, hanem a társadalmi nyugalom biztosításával tudta az uralmát megőrizni. Ebből a következő paradox helyzet adódik. Bár itt a dolgozóknak kevesebb demokratikus joguk volt, mint a fejlett tőkés országokban, mégis eredményesebben voltak képesek szembefor­dulni a piaci mechanizmusokkal. A politikai bürokrácia ti. sok esetben kénytelen volt engedni a dolgozók nyomásának, hogy megőrizhesse hatalmát.

„ Piaci szocializmus"

A piaci reformokat leginkább Jugoszláviában juttatták érvényre 1965 és 1971 között. Samary abból indul ki, hogy egyelőre csak a jugoszláv példa engedi meg a „modell" tesztelését.

A jugoszláv rendszert 1950-től 1965-ig a központi tervnek aláve­tett decentralizált önkormányzat jellemezte. A helyi önkormányzatok valójában egy „fölülről végrehajtott forradalom" eredményeként jöttek létre. Az önkormányzati szisztéma bevezetésének az volt a feladata, hogy egy nehéz korszakban konszolidálja a rendszer alapjait. Mivel azonban megmaradt helyi és vállalati szinten, jogai leszűkültek helyi kormányzati jogokra, ami a deklarált önkormányzati jogoktól való megfosztást jelent. Így ez az önkormányzat inkább csak „kormány­zat" volt – erősen alávetve a helyi és a szakszervezeti hatalmaknak.

1957-től áttérés kezdődött a „piaci szocializmusra". A piacot nyil­vánították az egyedüli eszköznek, amely a termelékenység növeke­dését és a szocialista önkormányzati viszonyokat megvalósítani ké­pes. A helyi önkormányzat az etatista tervezés keretei között maradt. Másrészt viszont alá lett vetve a hitelintézeteknek. 1965 után sem a tervezés elvetéséről van szó, hanem terv és piac korábbi hierarchiájá­nak megfordulásáról. Végbemegy a gazdasági döntések jelentős mértékű depolitizálódása. Bekövetkezik a termelési eszközök deetatizálása, illetve a felhalmozás decentralizálódása az egyes termelő­egységek és a bankok irányába. 1970-re a termékek kétharmad része szabadárassá válik. A technológiai fejlesztések következtében jelen­tősen növekszik a munka termelékenysége (ugyanakkor a tőke ter­melékenysége némiképp csökken).

A folyamat másik oldalán megjelenő negatív gazdasági és társa­dalmi hatásokat is sorra veszi a szerző. Az adott korszakban központi politikai problémává válik, hogy az egyének és a kollektívák által elért helyzet nem racionális a társadalom egésze számára. Növekszik a tá­volság az egyéni érdekek és a társadalmi szükségletek között. A két ellentétes logika konfliktusba kerül egymással. Formálisan megnö­vekszik – a magánszektor kárára – a „társadalmiszektor". Valójában azonban – mind a makrogazdasági terv, mind a vállalatok területén – a „társadalmi tulajdon" gazdasági ellenőrzésének csökkenéséről kell beszélni. A korszak jellemzői: az árak emelkedése, 12 százalékos munkanélküliség, inflációs mozgás, a dinár leértékelése. A nemzeti pénz értékének ingatagsága miatt egyfajta devizakultusz alakul ki, és egyre inkább ez válik a csere motorjává. A reform során fokozatosan megszűnik az egyenlőségeszmény: a munka szerinti bérezés esz­ménye. Annak keresése nyomán, hogy miképpen lehet növelni a nye­reséget, kialakul a piaci eredmények szerinti jövedelemelosztás. Ám az egyenlőtlen feltételekből a jövedelmek szélsőséges aránytalan­sága következik (ami ismétlődő sztrájkokhoz vezet). Mindez fokozot­tan érvényes a tagköztársaságok közötti viszonyra. A piaci esélyek egyenlőtlensége miatt a szegény régiókban körülbelül fele akkora fi­zetést lehet kapni ugyanazért a tevékenységért („kulturális különbsé­gekből" fakadó kizsákmányolás). Samary kommentárja szerint nehéz és hosszú folyamat a régiók fejlettségi szintjének kiegyenlítődése egy centralizált felhalmozási és újratermelési politika keretében. De telje­sen lehetetlen egy szolidaritás nélküli piacgazdaságban.

A reform – úgymond – felerősíti a nyereség csábítását, és elfo­gadja – ha nem is totálisan – a privilégiumok új formáját: a piaci viszo­nyokból fakadó egyenlőtlenségeket. A tőkés társadalmakban teljesen legitim a tőkejövedelmek termelő befektetése. Egy olyan társadalom­ban viszont, mint Jugoszlávia, ahol nem létezik tőkepiac, és ahol a magántulajdon státusza törékeny marad, a gazdagság felhalmozása más formákat ölt, és vagy tiltott tevékenységekhez, vagy fogyasztási privilégiumokhoz vezet. A piaci decentralizáció megsokszorozza a könnyű és spekulatív nyereségszerzések lehetőségét.

A tárgyalt korszakban bekövetkezik az igazgatás hivatásszerűvé tétele, ami lényegében a politikai hatalomban való részesedés felé tett lépés: a technokrácia kezdi kiszorítani a régi „politokráciát". A mun­kástanácsokban és a dolgozói gyűléseken jelentősen csökken a mun­kások száma – az erőviszonyok eltolódnak a vállalati igazgatási szer­vek javára. Az ebben az időszakban kedvelt összevonások is az igaz­gatói csoportok hatalmát növelik. A kialakult helyzetet „önkormány­zati" kvázi-bérmunkás viszonyoknak nevezi a szerző. A vállalatok fel­halmozási irányáról és pénzügyi politikájáról – formálisan jóváha­gyatva a dolgozói testületekkel – az igazgatói csoportok döntenek. A kvázi-bérmunkások jogai arra korlátozódnak, hogy szembeszálljanak az életszínvonal romlásával.

A tőkéknek és a termelési eszközöknek nincs valódi tulajdonosa, ezért alig lehet alkalmazni a tőkés racionalizmust, amely a nyereség maximalizálására és a termelési költségek csökkentésére irányul. A piacgazdaság bevezetése nem oldja meg a pazarlás és a túlberuházás problémáját. A vállalati igazgatót sokkal kevésbé érdekli a terme­lési eszközökkel való pazarlás és a pénzügyi felelőtlenség, mint saját pozíciójának megőrzése. Ebből a szempontból nincs minőségi kü­lönbség a bürokratikusán centralizált tervezés és a jugoszláv típusú „önkormányzati" piacgazdaság között (sőt az utóbbiban sokkal na­gyobb a nemzeti erők szétforgácsoltsága). Lényegét tekintve az „ál­lamszocializmus" és a „piaci szocializmus" azonos társadalomala­kulat.

A jugoszláv kísérlet paradox következménye, hogy a piaci refor­mok negatív hatásai a – bármily bürokratikus – tervezés társadalmi pozitívumaira irányítják a figyelmet. Egyúttal azonban arra is rávilágí­tanak, hogy a bürokratikus tervezés egyoldalú, és önmagában (vagyis dolgozói ellenőrzés nélkül) nem képes megvalósítani a tervezésben rejlő gazdasági és társadalmi lehetőségeket.

Jugoszláviában a hatvanas évek végén megjelent mozgalmak, de a korabeli közgazdászok egy része is egyidejűleg állt szemben a „piaci szocializmussal" és a centralizált bürokratikus tervezéssel. A termelési eszközök puszta dezetatizálása helyett valóságos társadal­masításukat tartották szükségesnek. Olyan koncepciót fejtettek ki, amelyben a piac a társadalmi önkormányzat eszközeként működik. Például Alexandr Bajt individuális társadalmi tulajdon, Branko Horvát „decentralizált társult szocializmus" létrehozásának lehetőségéről írt. A társadalmi nyomás hatására Jugoszláviában 1971-ben újabb fordu­lat következett be: megállt a piaci mechanizmusok kiterjesztése. De ekkorra már visszafordíthatatlanná vált a társadalmi szolidaritás le­rombolása. Ezért a nemzeti bürokrácia el tudta érni, hogy a társadalmi folyamatok demokratizálása helyett a „politokrácia" és a technokrácia között új kompromisszum, illetve ennek megfelelően részleges re-centralizálás jöjjön létre. (1971 után a beruházások 70 százalékát is­mét az állam ellenőrzi.)

A társadalmi önkormányzati alternatíva

Az 1971 utáni recentralizáció azt mutatja, hogy a reform jugoszláv formája, a „piaci szocializmus" nem bizonyult életképesnek. Egyes nemzetközi pénzügyi szervezetek szerint a dolgozói ön­kormányzat miatt, a szerző szerint viszont elsősorban azért nem, mert szembekerült az önkormányzati elvekkel: ahelyett, hogy ki­bontakoztatta volna, megfojtotta az önkormányzatban rejlő társa­dalmi lehetőségeket. Az önkormányzatnak csak helyi formáit engedte létrejönni, amelyek törekvése – mint Ota Šik rámutat – kimerül a jöve­delemorientáltságban, így szükségképpen konfliktusba kerül a mak­rogazdasági egyensúllyal és az infláció ellenőrzésére irányuló szán­dékkal. Az önkormányzatnak csak ez az atomizált változata képes il­leszkedni a „piaci szocializmus" logikájához, amely szerint a piaci árak képezik az egyetlen gazdasági jelzést. A piaci jelzés azonban – hangsúlyozza Samary – csupán rövid távú és lokális jövedelmezőség kalkulálását teszi lehetővé. A hosszú távú kalkulálás és a társa­dalmi hatások figyelembevétele a demokrácia kiterjesztését igényli: atomizált önkormányzat helyett az önkormányzati elvek makrogazdasági, össztársadalmi, nemzeti méretekben való ér­vényesülését. A szerző megítélése szerint az jelentene elmozdulást egy tényleges – és társadalmi népszerűségre is igényt tartó – reform irányába, ha biztosítanák a termelés és a (belső valamint külső) áru­forgalom tényleges társadalmi választásoknak való alávetését. Ez azonban a társadalom radikális demokratizálódását igényli, a munká­hoz való jogot és a termelés területén való demokráciát: a társadalmi­lag szükséges munka demokratikus elosztását valamennyi termelő­egység között, és ennek megfelelően a jövedelmeknek – a helyi egyenlőtlenségeket áthidaló – társadalmi össztermelékenység sze­rinti elosztását. A megoldás tehát nem egyszerűen a bürokratikuster­vezés felszámolása, hanem – a tervezés demokratizálása révén – ön­kormányzati tervezés kialakítása. Ugyanakkor kiemeli: a gazdaság és a társadalom önkormányzati szerveződése racionális technikákat, de az emberek döntéseinek alávetett racionális technikákat követel meg.

Vegyük sorra, hogy melyek azok a főbb lehetőségek, amelyek Samary szerint benne rejlenek egy ilyen változásban.

1. Kihasználatlan mikrogazdasági lehetőségek feltárása. Pél­dául a monetáris ösztönzés meghonosítása: a munkaidő csökkenté­se, a legkellemetlenebb munkák megszüntetése, az önkormányzati munkaszervezés stb.
2. A társadalmi önkormányzat feltételezi neki megfelelő döntési mechanizmusok kialakulását, amelyek biztosítják a termelés, felhal­mozás, beruházások, árak, jövedelmek demokratikus megválasztá­sát. Vagyis a társadalmi kapcsolatokban megfordul piac és önkor­mányzat viszonya: a piac az önkormányzat eszközévé válik. Ez pedig olyan koherens rendszert eredményez, amelyben célok, eszközök, termelési és elosztási viszonyok, a munka mértékének kritériumai és a különböző ösztönzések újraegyesítik a termelőt, a fogyasztót és a vezetőt.
3. A bürokratikus és a piaci ellenőrzés helyébe dolgozói ellenőr­zés lép. így például a hiteleket is demokratikus procedúra tárgyává le­het tenni, ezáltal nyilvános, pluralista társadalmi ellenőrzésnek alá­vetni. Ez megnyitja az utat a makrogazdasági és a közép- illetve hosszú távú stratégiai kalkulálás előtt. A tervezés demokratizálása lehe­tővé teszi a társadalmi erőforrások ellenőrzését és a hosszú távú vá­lasztásokat. Az ilyen tervezés már nem munka elidegenültté tételé­nek, a dolgozók alávetésének – az emberek számára külsőleges – eszköze. Sőt: a demokratikus terv nem is egyszerűen külső eszköz, melyet az önkormányzatok céljaik megvalósulása érdekében alkal­maznak, hanem maguknak az önkormányzatoknak saját döntéseiből keletkezik, és ezek hatására változik.