„…olyan rendszert kellene fel­építeni, amely két dolgot kap­csolna össze: az evést a szabad­sággal."

(Lech Wałęsa)

A huszadik század nyolcadik évtizedének végén a Rzeczpospolita olyan országként tűnik elénk, amelyet aligha irigyelhe­tünk. A lengyel gazdaság katasztrofális állapota, a három számjegyű infláció, a 40 milliárd fölé duzzadt adósságte­her, az elszabaduló árak, az 1990-re prognosztizált 400 ezer-1 millió munkanélküli és a lakosság tömeges elsze­gényedése – beárnyékolni látszanak a Szolidaritás elmúlt évi győzelmeit. A közép-kelet-európai politikai földindulás következtében jelentősen csökkent a lengyelek iránti lelkese­dés, a küszöbön álló német egység pedig ismét skizofréniával fenyegeti a nagyhatalmak szorításában amúgy is érzékennyé vált lengyel politikai tudatot. Az ország televízióban és újsá­gok képein feltűnő politikusai hitelesen tolmácsolják honfitár­saik hangulatát: ritkán mosolyognak …

Miközben a tegnap még illegális Szolidaritás a kor­mányzás Lengyelországban cseppet sem édes ízével is­merkedik, a LEMP romjai között hatalomból kitaszított politikusok keresik új pártjaik alapköveit; a hivatalos szakszervezet (OPZZ) a korábbiaknál is hangosabb méltatlankodással szemléli politikai térvesztését; a katolikus egyház pedig – a rá jellemző észrevétlenséggel – a társa­dalom meghódítására készül.

Bár a közép-kelet-európai események a lengyel politikai porond főszereplőit sem hagyták érintetlenül, az 1988-89-es lengyelországi változások – s ez egyik sajátosságuk – alapve­tően belső indíttatásúak voltak. Éppen ezért, ha meg akarjuk érteni a lengyel átalakulás jellegét, érdemes röviden megis­merkednünk a főszereplők helyzetében bekövetkezett változásokkal is.

A nagy vesztes: a LEMP

A Lengyel Egyesült Munkáspárt az 1989-es év politikai válto­zásainak vitathatatlanul legnagyobb vesztese. Bukása látvá­nyos volt, de nem meglepő. A párt ugyanis már az 1970-es évek végére felélte többször is megkérdőjelezett legitimitásá­nak belső tartalékait. Sikertelennek és elhibázottnak bizonyul­tak modernizációs kísérletei, kimerültek a korábban alkalma­zott – elsősorban a hatalmi elit cseréjén és teljesítetlen re­formígéreteken alapuló – válságkezelési lehetőségei, a Gierek-vezetés gazdasági nehézségeit „ellensúlyozni" hivatott politikai engedmények pedig – lehetőséget biztosítva bizo­nyos ellenzéki szerveződéseknek – aláaknázták hatalmi pozí­cióit. 1980 őszén tulajdonképpen már csak a hatalom egy szűk csoportja nézett farkasszemet a szinte hetek alatt el­lenzéki egységbe tömörülő társadalommal.

Az 1980-81-es politikai helyzet azonban nem kínált életképes, kompromisszumos megoldást. A társadalmi tö­megmozgalom nyomása és a brezsnyevi vezetés fenyege­tése sarokba szorította a LEMP-et, a kiélezett szituáció pedig nem kedvezett egy koncepciózus reformszárny vezetésen belüli győzelmének. Ilyen körülmények között a párt csak az ellenzéket és a párthierarchiát egyaránt blokkoló nyílt erő­szakhoz menekülhetett (1981. december 13.). Bár a politika színpadára lépő tábornokok (Jaruzelski, Kiszczak, Siwicki) az akciót igyekeztek a legkisebb véráldozat árán végrehajtani, a „hadiállapot" (stan wojenny) bevezetése beárnyékolta a LEMP nyolcvanas éveit, lehatárolta a válság felszámolása ér­dekében tett lépéseit.

A lengyel gazdaság Nyugattól való függése és kiszolgál­tatottsága miatt a politikai konszolidáció (vagy ha pontosab­bak akarunk lenni: a hatalom és a társadalom között dúló mozgó háború állóháborúra való átváltozása) igen látványo­san zajlott. A Nemzeti Megmentés Katonai Tanácsa (WRON) 1982. december 31-i hatállyal felfüggesztette a rendkívüli ál­lapotot, majd 1983. július 22-én részleges amnesztiát hirde­tett, amely 1792 emberre terjedt ki. Ez alól azonban kivonta a Szolidaritás és az 1981 őszén feloszlott Munkásvédelmi Bi­zottság (KOR) elítélt vezetőit, akik száma – pl. Michnik 84-es letartóztatása révén – ezt követően is szaporodott. A szóban forgó személyek többsége 1984-ben szabadult véglegesen, de egyesek (pl. Michnik, Bujak, Lis) csak az 1986-os általános amnesztia alkalmával kerültek szabadlábra.

A nemzetközi elszigeteltség enyhítése mellett a politikai konszolidáció legfőbb célja a társadalom bizalmának vissza­szerzése volt, s ezt a hatalom – gazdasági eszközök hiányá­ban – csak politikai liberalizálással kísérelhette meg. E szán­déktól vezérelve, már 1981 decemberében létrehozta a Nem­zetmegmentés Állampolgári Bizottságait, de a rendkívüli álla­pot feltételeihez igazított népfront jellegű szervezetek – társa­dalmi érdeklődés híján – hamar elhaltak. A bizalmatlanság fa­lait még az 1982 végén létrejött Nemzeti Megújulás Hazafias Mozgalma (PRON) sem tudta áttörni, pedig a kormányzattal szemben viszonylag jelentős önállóságot élvezett, s a gazda­sági reform továbbvitelével kapcsolatban is a pártnál jóval progresszívebb irányvonalat fogalmazott meg. A PRON gaz­dasági kérdésekben tanúsított progresszivitása azonban nem számított különlegességnek – így nem is volt túl vonzó -, hi­szen a gazdasági és a kevésbé politika érzékeny társadalmi kérdésekről folytatott viták általában is szabadabbá, nyíltabbá váltak. A lengyel értelmiségi pedig – ha már tehette, s tenni akarta – vitakedvét szívesebben élte ki a hatalomtól távolabb eső, s így kevésbé ellenőrzött területeken: pl. az egyház kü­lönböző fórumain, az egyre szaporodó „független" vitaklubok­ban és szervezetekben – melyekre jobban odafigyelt a társa­dalom.

A LEMP módosítani kényszerült kapcsolatait az ún. sza­tellitpártokkal is (Egyesült Néppárt, Demokrata Párt). Míg a Néppárttal a gazdasági helyzettel szorosan összefüggő pa­rasztpolitika, a Demokrata Párttal a hatalom és az értelmiség közötti feszült viszony enyhítése követelt bizonyos korrekció­kat. Az oly sokszor demonstrált „új koalíciós-jelleg" mögött azonban a korábbi „szövetség" alapjai lényegében érintetle­nek maradtak.

A politikai konszolidáció látványossága ellenére sem bi­zonyult igazán hatékonynak. Bár a nyolcvanas évek Lengyel­országában viszonylag békésen élt egymás mellett hatalom és társadalom, az utóbbi lojalitásából az együttműködésre már nem futotta. Az ebből fakadó korlátok mellett a LEMP-nek magának is sikerült néhány jelentős akadályt gördíteni saját reformtörekvései elé. Ilyen volt például a párt ún. „középutas konzervativizmusa", nevezetesen az, hogy a rendkívüli álla­potot konszolidációs sikerként megélő pártvezetésen belüli „centrum" háttérbe szorította a „szélsőségeket", a kompro­mittálódott konzervatív vezetőket (pl. Olszowski, Kociołek) éppúgy, mint az egymás között is éles polémiát folytató refor­mereket (pl. Fiszbach, Rakowski). Ennek következtében a külvilág előtt „megfontolt" reformerként megjelenő „közép­utas" politikusokat az az arctalan, alsó- és középszinten 1948 óta szinte érintetlen pártapparátus tartotta kordában, amely az elmúlt évtizedek során tökéletesen elsajátította a reformok megtorpedózásának gyakorlatát.

A LEMP 1989-es bukásának egyik legfőbb oka azonban gazdasági sikertelensége volt. A párt vezetése 1982-ben, még a tábornokok védőszárnyai alatt, kísérletet tett a korláto­zott piaci viszonyok bevezetésére, de a magyar 68-hoz ha­sonlatos, ún. instrumentális reform – amely a gazdaság rend­szere helyett csupán az irányítás eszköztárában idézett elő némi változást – már kevésnek bizonyult a nyolcvanas évek gazdasági gondjainak megoldásához. A krónikus hiány elret­tentette a pártot és a kormányzatot a piaci viszonyok érvénye­sítésétől, a társadalom bizalmatlansága pedig az ár- és bér­mechanizmusok közé beépített fékek kiengedésétől. A veze­tés nem merte (talán nem is akarta) felvenni a harcot a mono­polhelyzetben lévő nagyvállalatokkal és gazdasági lobbykkal, ideológiai konzervativizmusa pedig meggátolta abban, hogy például komolyan felkarolja a magánvállalkozások ügyét, vagy szembenézzen a munkanélküliség fenyegető veszélyé­vel. Bár az ország elszigeteltsége némileg csökkent, 1981 óta fennálló fizetésképtelensége miatt nem jutott jelentős külföldi hitelekhez. A konszolidációs kísérlet – anélkül, hogy megfé­kezte vagy akárcsak lassította volna a társadalmi hanyatlást, a terjedő elszegényedést – 1985-86 táján kifulladt, s a hata­lom ismét lépéskényszerbe került.

Az 1982-es gazdasági reform ún. második szakasza, amelyet a LEMP válasznak szánt a 85-86-os válságra, tulaj­donképpen már 1988 januári bevezetése előtt megbukott. A politikai szempontból inkább konzervatív, gazdasági tekintet­ben pedig túlságosan kompromisszumos reformtervet – amely néhány területen kétségtelenül tartalmazott előremu­tató momentumokat (pl. ár- és bérszabályozás, magánvállal­kozásokhoz való viszony, gazdasági apparátus leépítése) – nemcsak a lengyel közgazdászok illették kemény kritikával (mindenekelőtt következetlensége miatt), de az 1987-es no­vemberi népszavazáson a lakosság többsége is elutasította restriktív intézkedéseit. Kiderült, hogy a LEMP-nek a reform végrehajtásához már nincs elegendő hitele, hogy a társada­lom a párt felszólítására már nem hajlandó további áldozatho­zatalra. A referendum eredménye egy Lengyelországban rég bejáratott társadalmi képlet reneszánszát is előrevetítette: a megszorításokat követő bérharcokat, majd a hatalom részé­ről azok teljesítését. Minderre 1988 tavaszán és nyarán ke­rült sor.

A konszolidáció gyermeke: az OPZZ

A Szakszervezeti Szövetségek Összlengyel Megállapo­dása (OPZZ) a LEMP által vezérelt politikai konszolidáció gyermeke volt. A párt, amely erőteljesen ösztönözte a szakszer­vezeti mozgalom olyan újjászervezését, hogy az új érdekképvi­seleti szervek a közvetlen kompetenciájukba tartozó gazdasági kérdésekben viszonylag önállóak legyenek, de éberen őrködött afelett is, hogy ez ne válhasson a Szolidaritáshoz hasonló po­litikai önállósággá, kemény harcokat folytatott a szervezet megteremtéséért és népszerűsítéséért.

Az új szakszervezet szervezése már 1982 végén meg­kezdődött a munkahelyeken. Az erről szóló törvényt, amely nemcsak a szervezet tevékenységét szabályozta, de hatály­talanította a Szolidaritás és a Parasztszolidaritás 1981. május 6-i bejegyzését is, 1982. október 8-án fogadta el a szejm, s ezt követően a szakszervezetek ügye a politikai konszolidáció egyik igen fontos kérdésévé vált. A hatalomnak le kellett győz­nie a társadalom bizalmatlanságát, semlegesítenie kellett az illegális Szolidaritás bojkott-felhívását, s a sikert csak az új szervezetekben való magas részvételi aránnyal bizonyíthatta a külvilág számára. A LEMP kiterjedt propagandával, a helyi kormányszervek és vállalati igazgatóságok pedig különböző kedvezményekkel igyekeztek vonzóvá tenni az új szervezet­hez való tartozást. A siker nem is maradt el, már csak azért sem, mert a szakszervezet szinte kormányzati jogkörrel bírt néhány alapvető szociális kérdésben. Nemcsak az üdülések, a kedvezményes tüzelő elosztása felett diszponált, de döntő szava volt a bér- és a lakáspolitikában is.

1984-ben már sor kerülhetett a szakmai-ágazati struktú­rák megszervezésére, majd ez év novemberében – az ügy „koronájaként" – megalakult a szakszervezetek országos egyeztető testülete is. A szervezet elnöke, Alfred Miodowicz, tagja lett a LEMP KB politikai bizottságának. Úgy tűnhetett, hogy a hatalom sikerrel vette ezt az akadályt: az OPZZ 1987-re olyan 7 milliós tömegszervezetté nőtte ki magát, amely – vi­szonylag széles körű gazdasági önállósága ellenére – maxi­mális politikai lojalitást mutatott a hatalom iránt.

Az OPZZ és a LEMP szövetségének tartópillérein a hatalom sorozatos gazdasági hibái, illetve kudarcai okozták az első komoly repedéseket. A rohamosan romló életkörülmé­nyek mellett a szakszervezet vezetése egyre kevésbé volt ké­pes biztosítani a tagság hatalom iránti lojalitását, s egy idő után anakronizmussá vált az is, hogy a szociális feszültségek pusztán „gazdasági problémaként" vetődjenek fel. A hagyo­mányos szakszervezeti bérharc értelmetlennek bizonyult a hiánygazdaság viszonyai között; az árak és a bérek verseny­futása ugyanis csak az infláció gerjesztésében bizonyult haté­konynak, de sem a dolgozók elszegényedésére, sem a len­gyel gazdaság alapvető problémáira nem jelentett orvoslatot.

A győztes: a Szolidaritás

A Szolidaritás történetéről szólva a szakértők és a lengyel po­litizáló közvélemény többsége három (sőt, ma már egyre in­kább négy) fő fejlődési szakaszról tesz említést.

E felosztás szerint a „Szolidaritás" mint ideológia és mint egy viszonylag szűk értelmiségi csoport intellektuális moz­galma – már az 1970-es években megjelent. Megszületésé­nek időpontját legtöbben és leggyakrabban a KOR megalaku­lásához kötik (1976), bár azok, akik hangsúlyozni kívánják a mozgalom munkásjellegét – s elfogadják azt is, hogy már 1980 előtt beszélhetünk valamiféle „Szolidaritás"-ról – az ideológia gyökereit egészen az 1970-es decemberi megmoz­dulásokig vezetik vissza, a mozgalom kezdetét pedig a Tengermelléki Szabad Szakszervezetek (WZZW) Alapító Bizott­ságának létrejöttében vélik felfedezni (1978).

A kezdetekről kialakult vita jól szemlélteti a Szolidaritás alapvetően kettős indíttatását. Míg ugyanis kétségtelenül igaz, hogy a KORnak és a különböző ellenzéki csoportok köré tömörülő értelmiségieknek döntő szerepe volt a tár­sadalmi ellenállás ideológiájának kialakításában és for­málásában, éppúgy vitathatatlan az is, hogy a Szolidaritás létrejöttének legalább ilyen elengedhetetlen feltétele volt a lengyel munkásság válságokban megedződött és egyre fejlettebb formákat öltő önszerveződési képessége. Ah­hoz azonban, hogy Közép-Kelet-Európa legnagyobb és leg­szervezettebb ellenzéki mozgalma megszülethessen, még egy feltételnek teljesülnie kellett: hogy e kettő találkozzon és összekapcsolódjon.

A nagy pillanat 1980 őszén következett be, amikor a Szo­lidaritás a három legfőbb sérelemre – az osztály-, a nemzeti és vallási ellentétekre – apellálva mozgósítani tudta a hatalom ellen a lengyelek többségét, s szinte hetek alatt hatalmas és dinamikus társadalmi mozgalommá vált. Rendkívüli dinamiz­musát és tömegbefolyását az biztosította, hogy támadása – amely bár három különböző területen, de egyidejűleg indult – az ellen a pártállam ellen irányult, amely egyszerre teste­sítette meg a legfőbb munkaadót (osztálykonfliktus), kép­viselte a társadalom által nemzetidegennek tekintett kul­turális értékrendet (nemzeti konfliktus), s ruházta fel ma­gát – a marxizmusra hivatkozva – szinte szakrális tulaj­donságokkal (vallási konfliktus).

A dinamizmuson és a tömegbefolyáson kívül azonban a közös és egyidejű harcnak más fontos következményei is vol­tak, olyanok, melyek lényegében előrevetítették a Szolidari­tás 1981-es átmeneti vereségét.

A politikai porondon elsősorban (bár nem kizárólag) ön­igazgató szakszervezetként megjelenő mozgalom ugyanis olyan különböző társadalmi csoportokat, ellenzéki szer­vezeteket fogott össze, amelyeknek más körülmények között nem sok közük lett volna egymáshoz. Így például a nacionalista, piłsudskiánus jelszavakkal nyilvánosság elé álló Független Lengyelország Konföderáció (KNP) éppúgy a Szolidaritáshoz tartozott, mint a hatalommal értelmes komp­romisszumot kereső, demokratikus értékeket hordozó KOR, vagy e kompromisszumokat különböző megfontolásokból el­utasító radikálisok (pl. Gwiazda), ill. szélsőségesek (pl. Rulewski) – hogy csak a legmarkánsabb, egymással is élénk vi­tában álló irányzatokat említsük. Jelentős problémaként vető­dött fel az is, hogy a mozgalom – épp tömegbefolyásának megtartása, ill. erősítése érdekében, valamint sokszínűsé­géből fakadóan – túl sok konfliktust volt kénytelen felvál­lalni egyidejűleg, s ez – bár kétségtelenül növelte népsze­rűségét és saját erejébe vetett hitét – a sarokba szorított hatalmi elitet elrettentette és visszatartotta a kompro­misszumoktól. A hatalommal való összeütközés intenzitását csak fokozta és látványosabbá tette, hogy a Szolidaritás ön­igazgató jellegéből (s tegyük hozzá: a hatalom irányította tájé­koztatás egyoldalúságából) fakadóan számos helyi, nem egy­szer marginális konfliktus is országos jelentőségű problé­mává duzzadt (gondoljunk csak Rulewski bydgoszczi bántal­mazására 1981. március 19-én), ami szintén a kompromisszumot kereső – s mindkét oldalon fellelhető – erők ellen ha­tott. Mindezek következtében a Szolidaritás a valóságosnál jóval radikálisabb mozgalomként jelent meg nemcsak a ha­talom, de jórészt a külvilág szemében is, bár kétségtelen, hogy fennállásának másfél éve során ténylegesen is radikalizálódott, s a Wałęsa vezette mérsékeltek egyre nehezebben tudták féken tartani a szélsőségeseket.

Bár 1981. december 13-át követően a Szolidaritást ille­galitásba kényszerítették, majd betiltották, s tömegmozgalmi jellegét is elvesztette (ez utóbbit mindenekelőtt a katonai for­dulattal szembeni tehetetlensége és egy, a helyzetre adekvátan reagáló, a társadalom számára is vonzó program hiánya miatt), mégsem sikerült teljességgel felszámolni. A mozgalom második vonalbeli aktivistái és azon vezetői ugyanis, akiknek ekkor sikerült elkerülniük a letartóztatást és internálást (pl. Bu­jak, Frasyniuk) már a szükségállapot idején megkezdték a szakszervezet illegális hálózatának kiépítését. Ennek ered­ményeként már 1982 áprilisában létrejött a Szolidaritás ideig­lenes országos bizottsága, amely ezt követően egészen 1987-ig, a Szolidaritás Országos Végrehajtó Bizottságának megalakulásáig irányította és koordinálta a föld alá kényszerí­ted szervezet aktivistáinak munkáját.

Annak, hogy a Szolidaritás illegális szervezete kiépülhe­tett és az 1980-as évek folyamán megerősödhetett, legalább négy olyan alapvető oka volt, melyekről feltétlenül említést kell tenni. Egyrészt: a társadalom többségének megmaradt a Szolidaritással szembeni szimpátiája, annak ellenére, hogy a szükségállapot bevezetését követően e szervezet hitele is jelentősen csökkent, s 1980-81-es népszerűségét és tömegbefolyását még napjainkra sem sikerült visszasze­reznie. Másrészt: a Szolidaritás 1981 decembere után is fennmaradt, mint egy széles körű intellektuális mozgalom és magatartásforma, s hatása nemcsak az egyre szaporodó füg­getlen szervezetekben és vitaklubokban volt érzékelhető, de „megfertőzte" a sajtót, a tömegkommunikációt, az oktatási in­tézményeket, a tudományos műhelyeket, sőt – bizonyos szempontból – még az állami hivatalok egy részét is. Harmad­részt: a Szolidaritás, épp a legnehezebb időszakokban, rend­kívül nagy publicitást kapott Nyugaton, s ez jelentősen korlá­tozta a lengyel hatalmi elit e szervezettel szembeni fellépésé­nek lehetőségét. (A Szolidaritás melletti nyugati kiállás csúcs­pontjaként Lech Wałęsa 1983-ban Nobel-békedíjat kapott.) S végül a negyedik, valójában a legfontosabb okként, a LEMP konszolidációs kudarcát kell megemlíteni, amely a társada­lom jelentős tömegeit 1988 elejére újra a Szolidaritás tábo­rába sodorta.

A nagy közvetítő: az egyház

A lengyel társadalomban rendkívüli tekintélynek örvendő ka­tolikus egyház – Európa legnemzetibb, legkonzervatívabb és legpolitikusabb egyháza – az elmúlt 40 év során alapvetően kettős politikai szerepet töltött be. Míg a konszolidáltabb idő­szakokban mindvégig opponálta a hatalmat, a társadalmi krí­zisek idején – megakadályozandó egy robbanást, ill. a válság kiszélesedését – mérséklőleg lépett fel, s bár felvállalta a tár­sadalom jogos követeléseit, de igyekezett közvetíteni ha­talom és társadalom között. Nem volt ez másként 1980-81-ben sem, amikor az egyház – a lengyel Karol Wojtyłát tudva a pápai trónon – minden korábbi időszaknál nagyobb tekin­téllyel léphetett a politika színpadára.

A Szolidaritás – jóllehet laikus, az egyháztól független szervezetként jött létre – már megszületésének első pillanatá­tól a mozgalom egyik legfőbb szövetségesének tekintette a klérust; s viszont – az egyház is támogatta a társadalmi tö­megmozgalmat. Ez nemcsak külsőségekben nyilvánult meg (pl. a gdanski sztrájkok idején a hajógyárban felállított oltár; a Wałęsa zakójának hajtókáján mindig látható Jasna Góra-i Madonna képe stb.), de legfőképp abban, hogy a Szolidaritás és Wałęsa legszűkebb tanácsadóinak körében már a kezde­tektől ott találjuk az egyházhoz igen közel álló értelmiségieket (pl. Mazowiecki, Cywiński, Wielowieyskí), akik a KOR képvi­selői mellett talán a legnagyobb hatással voltak a Szolidaritás politikai irányvonalának alakítására. A másik oldalon ugyan­akkor közismertek azok az 1980-81-ben igen gyakori tárgya­lások, melyeket a lengyel püspöki kar különböző képviselői (csúcsszinten: Wyszyński és Glemp) – leginkább a konfliktu­sok megoldásának érdekében közvetítve – az állami és párt­vezetéssel folytattak, többnyire eredményesen.

A Szolidaritás és az egyház szövetsége nem volt egyol­dalú. Míg Wałęsáék jelentős tömegeket és hatalmas szellemi hátteret nyertek az egyház támogatása révén, a mozgalom a korábbiaknál jóval nagyobb, új minőségű szabadságot harcolt ki az egyház és a lelkipásztori tevékenység számára, amely lényegében a szükségállapot bevezetését követően is fenn­maradt. E szabadság birtokában az egyház nemcsak a Szoli­daritás ellenzéki szerepének egy részét volt képes átvenni, de aktívan támogathatta az illegalitásba kényszerített szakszer­vezetet is.

Az 1988-as sztrájkmozgalmak

1988 tavaszán és nyarán a hatalomnak 1981 óta nem tapasz­talt sztrájkhullámmal kellett szembenéznie: először a februári áremeléseket (élelmiszer, üzemanyag 40%; posta, távközlés, közlekedés 60-100%; lakbér 50%) és a zloty 40%-os leérté­kelését követően, majd a kormány által kilátásba helyezett és részben bevezetett rendkívüli intézkedések (ár- és bérstop; vállalati önállóság felfüggesztése; gyorsított csődeljárás; a szakszervezeti jogok korlátozása stb.) hatására. Fontos hangsúlyozni, hogy a társadalmat irritáló intézkedések, ame­lyek a LEMP által vezérelt gazdasági reform második szaka­szának részét képezték, gazdasági értelemben alapvetően indokoltak voltak.

Bár 1988 tavaszával és nyarával kapcsolatban joggal be­szélhetünk sztrájkmozgalmakról – megjegyezve, hogy tünte­tésektől és szórványos munkabeszüntetésektől a szükségál­lapot bevezetését követő évek sem voltak mentesek -, hangsúlyozni kell, hogy e mozgalmak mérete (a sztrájkokban részt­vevő dolgozók száma) és kiterjedtsége (a sztrájkoló üzemek száma) messze elmaradt az évtized eleji válság megmozdu­lásaitól, amelyekkel oly sokszor hasonlította össze őket a köz­vélemény. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy a sztrájkok többsége ún. okkupációs sztrájk volt (melynek során akár száz ember is megbéníthatja egy sokezres üzem munkáját), végképp megdől az oly sokszor hangoztatott analógia.

Jelentősen módosult a sztrájkok társadalmi megítélése is. Míg 1980-81-ben a lengyelek túlnyomó többsége pozití­van, illetve toleránsán viszonyult a Szolidaritás szervezte megmozdulásokhoz, jogosnak és korrektnek ismerve el a munkásság követeléseit, az 1988-as április-májusi sztrájko­kat – egy hivatalos lengyel közvéleménykutatási adat szerint – a megkérdezettek 50%-a értelmetlennek és indokolatlan­nak tartotta, 56% pedig nem tekintette általánosnak.

Másfelől az OPPZ és a Szolidaritás szervezte sztrájkok mellett figyelmeztető jelként tűnt fel egy, a korábbiaknál radi­kálisabb irányzat is. A sztrájkok és tüntetések egy részének motorját ugyanis olyan – a Szolidaritás nevében és zászlaja alatt fellépő – fiatalok alkották, akik 7-8 évvel ezelőtt még csak az iskolák padjaiból figyelhették a „nagy generáció" 1980-81-es küzdelmeit; akiket távlatilag is kilátástalan helyzetük e ge­nerációnál jóval vadabbá és militánsabbá tett; akik – nem követve 1 millió külföldre menekülő társuk példáját – Len­gyelországban maradtak, de – elutasítva az „önkorlátozás" doktrínáját és Wałęsa vezető szerepét – saját, új, „harcoló" Szolidaritásuk megteremtéséért léptek a politikai küzdőtérre.

Az 1988-as megmozdulások mérete, fogadtatása és jel­lege egyértelműen jelezte, hogy a lengyel társadalom 1980­-81-es egysége az évtized végére felbomlott, s ennek kon­zekvenciáit a politikai porond főszereplőinek is le kellett vonni.

Az OPZZ: egy sajátos konklúzió

Bár a hivatalos szakszervezet a 88-as sztrájkok egy részének felvállalásával megkísérelte demonstrálni a LEMP-től és a kormányzattól való „függetlenségét", a „nagy fordulat" nem következett be. Az OPZZ továbbra is alapvetően gazdasági problémaként kezelte a szociális feszültségeket, s nem sike­rült kitörnie az inflációgerjesztésben is szerepet játszó (bár azért önmagában felelőssé nem tehető) bérkövetelések ör­dögi köréből. Az is kiderült, hogy a Miodowicz vezette szak­szervezet nincs egyedül az érdekvédelem porondján. A kon­kurencia megjelenése, s különösen a Kiszczak-Wałęsa találkozóval meginduló párbeszéd, igen érzékenyen érintette a szervezetet, mert fenyegetővé vált annak veszélye, hogy tag­jai tömegesen lesznek hűtlenek hozzá. A lépéskényszerből az OPZZ ismét a „harciassághoz" menekült. Egyrészt lemon­dásra kényszerítette a Messner-kormányt, másrészt mindent elkövetett a LEMP és a Szolidaritás párbeszédének (ill. a be­tiltott szakszervezet újraengedélyezésének) megakadályozá­sára, majd amikor ez már értelmetlenné vált, olykor a szociális demagógiára emlékeztető követelésekkel próbálta meg túlli­citálni a vetélytársat. (Ilyen volt például azon igénye, hogy a béreket automatikusan igazítsák a mindenkori inflációhoz.) Mindez azonban már nem akadályozhatta meg sem a Szoli­daritás legalizálását, sem saját politikai térvesztését.

A LEMP válasza: a Szolidaritás elismerése

A Szolidaritás újraengedélyezése kapcsán az elemzők – igaz: más-más fontossági sorrendben, s olykor egymásnak is el­lentmondva – négy döntő okról tesznek említést. Viszonylag egységes a véleményük abban, hogy a betiltott szakszerve­zet legalizálásának egyik legfontosabb oka Lengyelor­szágnak, ill. a lengyel gazdaságnak a nyugati kormányok­tól való függése volt, amelyek többek között ezt szabták egy lojálisabb pénzügyi együttműködés feltételéül.

Közel sem tulajdonítanak ilyen egységesen fontosságot annak, hogy a Messner-kabinet. bukását követően a kor­mányon és a pártvezetésen belül is előtérbe kerültek a re­formerők, s jóllehet tevékenységük már nem akadályozhatta meg a LEMP központi hatalomból való kitaszíttatását, de a Szolidaritással megindított párbeszéddel, a nemzeti kerek­asztal létrehozásával, s bizonyos reformlépésekkel – biztosí­tották a politikai átmenet békés jellegét.

Igaz ugyan – s ez a reformereket bíráló elemzők egyik érve -, hogy a Rakowski-kormány gazdasági reformkezde­ményezései (a vállalkozási szabadság és a szektorsemleges­ség törvénybe iktatása, a minisztériumok 1/3-os csökkentése) nem változtattak a gazdaság katasztrofális helyzetén; hogy bizalomerősítő intézkedései (pl. a külföldi utazások könnyíté­se, 1918. november 18-nak nemzeti ünnepként való elisme­rése stb.) és a politikai pluralizmus párt általi elfogadása (1989. január) nem csökkentették jelentősen a társadalom LEMP-pel szembeni bizalmatlanságát – mégis, s ezt el kell is­merni, az első lépéseket jelentették a piacgazdaság és a plu­rális politikai rendszer megteremtése felé.

Vitathatatlan az is – s így a másik érv -, hogy e lépések bátortalanok és sok tekintetben következetlenek voltak: a vál­lalkozási szabadság elismerése mellett növekedett a vállalko­zók adóterhe; az irányítási szervezet reformját nem követte ún. személyi reform, így az apparátus továbbra is erős kon­zervatív lobbyk hatása alatt maradt; a politikai pluralizmus el­fogadására pedig csak több mint féléves, nem egyszer drámai párton belüli harc után került sor -, de érdemes néhány körül­ményt mérlegelni.

Az egyikről, a hatalmat körülvevő bizalmatlan légkörről már többször szó esett. Legalább ilyen erős korlátot jelentett – jóllehet más oldalról – a kb. 350.000 fős nómenklatúra makacs ellenállása is. Nem lényegtelen annak tudatosítása sem, hogy a LEMP-en belül mindig is törpe kisebbséget alkottak a re­formerők, a válságok során ugyanis a liberális és reformérzékeny csoportok vagy elhagyták a pártot, vagy kizárat­tak onnan. Nem volt ez másként 1980-81-et követően sem. Végül érdemes felhívni a figyelmet arra is, hogy az említett lé­péseket a Szolidaritás mértékadó vezetői is méltányolták, s ami talán még ennél is többet mond – méltányolják ma is.

Az újraengedélyezés harmadik és negyedik fő okát egy­ségesen magához a Szolidaritáshoz kapcsolják az elemzők. Míg azonban egy részük – talán választási győzelme, majd hatalomra kerülése miatt – elsősorban 1988-as megerősödé­sének tulajdonít döntő fontosságot, mások épp azt hangsú­lyozzák, hogy a szakszervezet legalizálására részben azért kerülhetett sor, mert a sztrájkok idején kiderült: tömegtámoga­tása már nem a régi.

Annak, hogy a LEMP csak 1989. február 6-án ült le a nemzeti kerekasztalhoz, hogy több mint fél évet késlekedett, a politikai pluralizmus értelmezéséről folyó párton belüli vita volt az egyik legfontosabb oka. A legalizálás problémája ugyanis 1988 őszétől tulajdonképpen már csak formális kérdés volt, nem így azonban az, hogy milyen minőségben kerül a kerek­asztal mellé, majd a politikai porondra a Szolidaritás: szak­szervezetként vagy ellenzékként? Az április 5-én aláírt megál­lapodások ez utóbbit látszottak alátámasztani, noha tartal­mazták a szakszervezet újraengedélyezését is.

A Szolidaritás: a legalitás dilemmái

Bár a Szolidaritás 1988-ban ismét társadalmi tömegmoz­galomként jelent meg a politikai porondon, közel sem mu­tatkozott olyan egységesnek mint 1980-81-ben. Az eltelt évek elmélyítették és újakkal egészítették ki azokat a mozgal­mon belüli törésvonalakat és problémákat, amelyek már az évtized elején is érzékelhetőek voltak. Ezek közül a leglénye­gesebbekkel érdemes vázlatos formában megismerkednünk, mert közelebb visznek a Szolidaritás 1988-89-es lépéseinek és jelenlegi helyzetének megértéséhez.

A mozgalom képviselői közötti egyik lényeges nézetkü­lönbség a Szolidaritás jellegével függ össze, vagyis azzal, ki miként tekint a Szolidaritásra. Míg ugyanis az ún. szindikalisták (pl. Gwiazda, Jurczyk, Rulewski, Bujak, Walentynowicz) – jóllehet különböző intenzitással – a Szolidaritás szakszerve­zeti jellegét hangsúlyozzák, mások (különösen Michnik, Kuroń, Geremek) elsősorban olyan politikai mozgalomnak tekin­tik, amely akár kiindulópontját, alapját képezheti Lengyelor­szág jövőbeni pártjainak.

Ha a hagyományos politikai irányzatok szerint próbáljuk meg csoportosítani a Szolidaritás vezetésében található sze­mélyiségeket – feltételezve természetesen, hogy reprezen­tánsai a mozgalomban résztvevő vagy a mozgalomhoz kap­csolódó rétegeknek – ugyancsak színes palettát kapunk. Az említett szindikalisták mellett ugyanis a szociáldemokrácia nyugat-európai típusának (pl. Michnik, Geremek, Kuroń) és a kereszténydemokráciának a képviselőit (pl. Mazowiecki, Wielowieyski) éppúgy megtaláljuk, mint a liberális közgazdasági iskola (pl. Balcerowicz, Paszyński, Palka) vagy a nemzeti vo­nal reprezentánsait (pl. Moczulski). S akkor még meg sem említettük a Parasztszolidaritás, a Független Főiskolás Szö­vetség (NZS) vagy a szélsőségességéről ismertté vált Har­coló Szolidaritás (Solidarność Walcząca) képviselőit.

A mozgalmon belüli törésvonalak egy harmadik, igen lé­nyeges dimenzióját képezik a különböző territoriális közpon­tok, amelyek – épp a Szolidaritás önigazgató jellegéből faka­dóan – igen nagy önállósággal rendelkeznek. Ezek közül fel­tétlen említést érdemel a Szolidaritás szakszervezeti felleg­vára, Gdansk (itt tevékenykedik pl. Gwiazda, Lis), a Varsó környéki ún. Mazowsze-Szolidaritás (Buják), amelyek orszá­gosjelentőségű központoknak számítanak, de Szczecin (Jur­czyk) és Bydgoszcz (Rulewski) is, melyek viszont épp a köz­ponttól eltérő politikájukkal hívták fel magukra a figyelmet.

Bár a Szolidaritás vezetése az újraengedélyezés kap­csán – eltekintve a szélsőségesektől – szinte valamennyi irányzat érdekeit képviselni kívánta, a kialakult helyzetben nem tehette ezt csorbítatlanul, s ez élénk vitákat váltott ki a mozgalmon belül.

Mindenekelőtt rendkívül problematikusán vetődött fel a Szolidaritás szakszervezeti jellege. Az ország gazdasági helyzetében ugyanis a szociális követelések egy jelentős ré­sze értelmetlenné és irreálissá vált, s a 88-as sztrájkok idején az is kiderült, hogy a lakosság többsége sem tekinti reális megoldásnak a követelések és a sztrájkok erőltetését. A moz­galom vezetésének tehát – ha fenn akarta tartani tömegbefo­lyását, s mellesleg józan politikát kívánt folytatni – tompítani kellett a szakszervezeti harcok élét, módosítani jellegüket; ezt viszont a szindikalisták fogadták megbotránkozással, mond­ván: a vezetés „politikai" szárnya lepaktált a hatalommal.

Ugyancsak nagy felzúdulást váltott ki a mozgalmon belül, hogy a LEMP-pel való tárgyalások során – lévén a Szolidari­tás még illegális – Wałęsa tulajdonképpen egymaga választ­hatta ki tanácsadóit és a kerekasztal résztvevőit, amiben so­kan – tegyük hozzá joggal – a demokrácia arculcsapását lát­ták. Sőt olyan hangok is hallatszottak, hogy a nemzeti kere­kasztalnál (amely kétségtelenül inkább kétoldalú, semmint kerek volt) egy új hatalmi elit formálódik. A bírálókkal vitat­kozva, akik különösen megbotránkoztatónak tartották a parla­menti mandátumok előzetes felosztását, Wałęsa viszont azt hangsúlyozta, hogy a Szolidaritásnak sikerült kiharcolnia a bérindexálást, és azt is, hogy a szakszervezetet 1981-es, füg­getlen és önigazgató formájában legalizálják.

Összességében azonban vitathatatlan, hogy 88-89 for­dulóján a Szolidaritás „politikai" szárnya, politikai mozgalom jellege erősödött meg leginkább. Jóllehet a Szolidaritás veze­tése tudatosan is törekedett erre (lásd pl. a Wałęsa mellett mű­ködő ún. Állandó Állampolgári Bizottság 1988. december 18-i létrehozását), döntő oka volt az is, hogy a LEMP rendkívül hosszú időn keresztül elzárkózott az új politikai pártok enge­délyezése elől. Ennek következtében cseppet sem volt meg­lepő a Szolidaritás elsöprő választási győzelme, hiszen – már-már szinte populista pártként – egyedül testesítette meg azt az ellenzéket, amely 1989 Lengyelországában eleve győ­zelemre ítéltetett.

Azon sem igazán csodálkozhatunk, hogy a kommunista hatalommal való „kollaborálás" vádjával megbélyegzett ún. szatellitpártok – a LEMP vereségét, s még inkább a társadalmi közhangulatot látva – a Szolidaritáshoz pártoltak, hatalomra segítve ezzel Kelet-Európa első nem kommunista veze­tésű kormányát, hiszen politikai népszerűségük és befolyá­suk csökkenését csak ily módon remélhették mérsékelni.

(Inprecor)

Politikai pillanatkép: 1990

Több mint háromnegyed évvel a Mazowiecki-kabinet megala­kulását követően még ma is gyakran felvetett kérdés: kié a ha­talom Lengyelországban? A lassan sztereotípiává váló vá­lasz, hogy: a Szolidaritásé, tetszetős ugyan, de számunkra – ez talán az eddigiekből is kiderült – túl általános. Emellett az elemzők számos olyan körülményre hívják fel a figyelmet, me­lyek megkérdőjelezni látszanak a Szolidaritás sokak által em­legetett egyeduralmát.

Közismert, hogy a Mazowiecki-kormány olyan nagykoa­líciós kabinetként jött létre, amelyben miniszteri tárcához ju­tott a Szolidaritás (12 miniszterrel), az Egyesült Néppárt – közismertebben: parasztpárt – (4), a LEMP (4), a Demokrata Párt (3) és Krzysztof Skubiszewski személyében egy pártonkí­vüli is. Bár a kabinet e koalíciós formáját – jóllehet más-más megfontolásból – szinte valamennyi jelentős lengyel politikai erő támogatta, s üdvözölték az európai kormányok is, már a kezdetektől hallatszottak a Szolidaritás engedékenységét bí­ráló hangok. Kétségtelen tény, hogy a nemzeti egységkor­mányban a különböző pártoknak juttatott miniszteri posztok számaránya sokkal inkább az előre megkötött politikai komp­romisszumokat tükrözte, semmint a tényleges erőviszonyokat.

A bírálók azonban szeretnek megfeledkezni arról, hogy a megegyezések mögött a tényleges politikai erőviszonyok is keményen érvényesültek. Az agonizáló LEMP már csak afféle „csendestársként" került a kormányba. Minisztereinek kooptálását tulajdonképpen csak két, bár komoly dolog indokolta: egyfelől, hogy a lengyel hatalmi központban a belügyminiszté­rium és a hadsereg a Szolidaritás számára bevehetetlen szi­getnek bizonyult, másfelől pedig az, hogy az állami bürokrácia erősen kötődött a LEMP-hez, s már csak az apparátusi pánik elkerülése érdekében is demonstrálni kellett a párt kabinetben való részvételét. Ahhoz pedig, hogy a Kiszczak vezette belü­gyi és a Siwicki irányította nemzetvédelmi tárca mellett to­vábbi két gazdasági terület (külkereskedelem, közlekedés­szállítás) is a LEMP kezébe kerüljön – a közös gazdasági fele­lősség elve alapján – maga a Szolidaritás ragaszkodott, s ez, Lengyelország katasztrofális gazdasági helyzetének ismere­tében cseppet sem volt meglepő. A közös gazdasági felelős­ség elvét egyébként a koalíció valamennyi tagjával szemben érvényesítette a Szolidaritás.

A „lengyel kompromisszum" kritikusainak figyelmét az is elkerüli, hogy a LEMP felbomlását követően a hivatalosnak te­kintett utódpárt, a Lengyel Köztársaság Szociáldemokráciája (SdRP) – mivel a volt LEMP-miniszterek közül senki sem lé­pett be az új formációba – már nem tagja a kormánykoalíció­nak. A szétesett párt volt miniszterei közül a két tábornok ma elsősorban a hadsereget igyekszik képviselni a végrehajtó hatalomban (egyre kevesebb sikerrel), míg a gazdasági posz­tok élén álló volt LEMP-tagok – Święcicki és Wielądek – a kor­mány liberális gazdaságpolitikáját látszanak követni. Az egy­kori LEMP-vezetés élcsapatából ma már tulajdonképpen csak Jaruzelski, Siwicki és Kiszczak birtokol tényleges hatalmat, bár ezt is módszeresen és határozottan nyirbálja a szejm és a kormány.

Az ún. szatellit-pártok kormányon belüli helyzete valami­vel jobb, de ez sem túl irigylésre méltó. A Demokrata Párt pozí­cióit és súlyát igen látványosan tükrözik a párt számára jutta­tott miniszteriális reszortterületek (belkereskedelem, posta­ügy, Tudományos és Műszaki Fejlesztési Bizottság), amelyek nem igazán nevezhetők kulcspozícióknak. Emellett a demok­raták manőverezési lehetőségeit jelentősen korlátozza az is, hogy pártjuk – mindenekelőtt „kollaboráns" múltja miatt, de az új demokratikus irányzatok megjelenése következtében is – meglehetősen népszerűtlen a lengyel választópolgárok körében. Az időközben Lengyel Néppárt-"Újjászületés" (PSL-,,O") névre keresztelkedett parasztpárt esetében vala­mivel jobb a helyzet, hiszen a környezetvédelmi és az egész­ségügyi minisztérium mellett két fontosabb tárcát is magáé­nak mondhat, a mezőgazdaságit és az igazságügyit. A párt kabinetbéli pozícióit azonban két dolog jelentősen gyengíti: egyfelől, hogy időközben több parasztpárt is alakult (a PSL és a PSL-Solidarność") amelyek – a parasztpártok közötti egyre erőteljesebb egységtörekvések ellenére – jelenleg még ko­moly konkurenciát jelentenek számára; másfelől pedig, hogy, az utóbbi időben a kormány parasztpolitikája igen éles társa­dalmi kritikában részesül.

A nemzeti egységkormány alapvető politikai arculatát a Szolidaritás (pontosabban: a Szolidaritás és az egyház koalí­ciójának) liberális és kereszténydemokrata képviselői hatá­rozzák meg, jóllehet a mozgalom politikai szárnyának több irányzata is képviselteti magát a kabinetben. A miniszteriális kulcspozíciók túlnyomó többségét azonban az említett két irányzat birtokolja. Háromnegyed éves működés után azon­ban ma már a kormány Szolidaritás-képviselői sincsenek iga­zán kedvező pozícióban, hiszen a Balcerowicz-féle gazda­sági „sokkterápia" alaposan kikezdte a kabinet kezdeti nép­szerűségét. Az infláció üteme ugyan némileg csökkent, s a pi­acok is feltöltődtek, de az elszabaduló árak következtében lengyelek milliói süllyedtek a létminimum alá vagy kerül­tek annak közelébe. A nyugati tőke beáramlásához fűzött remények mind ez ideig beteljesületlenek maradtak, s a

csomagterv egyik alappillérét képező privatizációs program is igen nehézkesen halad. Ma már szinte biztosnak látszik, hogy az év közepére ígért „minikonszolidáció" első eredményeire még jó ideig várniuk kell a lengyeleknek. A „gazdasági siker" késlekedésével párhuzamosan egyre hangosabban hallat­szanak a Mazowiecki-kormányt bíráló hangok, s nem csupán a társadalom, a szakszervezetek (Szolidaritás, OPZZ) és a politikai vetélytársak (pártok és mozgalmak) részéről, de a ka­binet eddig legfőbb bázisát képező Parlamenti Állampolgári Klubból (OKP) is, amely a LEMP felbomlását követően a par­lament legerősebb frakciójává vált.

A Szolidaritás szejm-képviselőit tömörítő OKP ugyanis napjainkra több irányzatra bomlott, szinte a kiismerhetetlenségig összekuszálva a lengyel parlament erőviszonyait. Míg tagjainak egy része az új pártalakulatokhoz igyekszik csatla­kozni, mások az OKP-n belüli politikai irányzatok párttá formá­lásán fáradoznak. Az OKP parlamenti pozícióit ma még bizto­sítja az a tény, hogy bár az utóbbi két év során nagy számban jelentek meg új pártok a lengyel politikai porondon, a többpárti struktúra mégis kezdetleges Lengyelországban. A LEMP utódpártjai közül az SdRP szinte teljesen elvesztette politikai befolyását (a LEMP volt parlamenti képviselőinek mindössze töredéke lépett át az új formációba), a volt párt kisebbségét tö­mörítő Szociáldemokrata Unió (USd) pedig – jóllehet vezető­je, Fiszbach, tagja az ún. balközép árnyékkormánynak – új politikai arculatának kialakításával bajlódik.

1989 folyamán – akárcsak hazánkban – Lengyelország­ban is újjáéledtek az ún. történelmi pártok, így pl. a balközép árnyékkormányban ugyancsak szereplő Lengyel Szocialista Párt (PPS), a jobbközép árnyékkormányban képviseletet nyert kereszténydemokrata Munkapárt (SN), a háború előtt jelentős erőnek számító Nemzeti Párt (SN), vagy az ún. füg­getlenségi pártok közé sorolt Keresztény-Nemzeti Egyesülés (ZChN), amely még a Moczulski vezette KNP-nél is „nemze­tibb".

S végül egy utolsó probléma. Jóllehet csendben és csep­pet sem látványosan, de megkezdődött a LEMP-hez kap­csolódó nómenklatúra lecserélése is. A Szolidaritás – persze vigyázva arra, nehogy a személycseréknek kampányjellege legyen – sorra megszabadult a számára elfogadhatatlan ve­zetőktől az állami bürokrácia legfelsőbb szintjein: kezdetben csak a minisztériumokban, majd a LEMP szétesését követően a vajdaságokban is. A legtöbbször csak a kinevezésekből ér­zékelhető „tisztogatás" napjainkra már az olyan kritikus terü­leteket is elérte, mint a belügyminisztérium, a biztonsági szol­gálat vagy a diplomáciai képviseletek. Sőt, épp mostanában érkeznek olyan hírek, hogy a köztársasági elnöki székben is személycserére kerülhet sor. Bár az új vezetés a mai napig hangsúlyozza, hogy a kádercseréket fokozatosan (pl. alacso­nyabb beosztásba helyezéssel, átszervezésekkel, az idősebb generáció nyugdíjazásával) és differenciáltan mérlegelve (a szakmai szempontok figyelembevételével) kívánja megolda­ni, a meghirdetett elvek – s ez már ma is látszik – várha­tóan erősen sérülni fognak. Hiszen például szinte bizonyosra vehető, hogy az előrehozott helyhatósági választások alkalmával (1990. május) a régi rendszer helyi vezetőit töme­gesen mozdítja majd el a lakosság, s figyelmeztető jel az is, hogy a kádercsere számos területén – legkirívóbban talán a külképviseleti kinevezéseknél – a sokszor hangoztatott szakmai megfontolásokat már ma is háttérbe látszanak szorítani az „új elvbarátság" szempontjai.

A Szolidaritás tehát – felzárkózva Közép-Kelet-Európa más társadalmaihoz – a lengyel politika kulcspozíciónak el­foglalására készül. Ha azonban nem lesz képes előrelépni a gazdasági válság felszámolása területén, könnyen előfordul­hat, hogy új parlamenti választások kiírására kényszerül, s akkor újra felvetődik majd a kérdés: kié a hatalom Lengyelor­szágban?

(Inprecor)

1. Szerepzavar és pluralizmus

Miközben a világgazdaságban néhány periféria övezeti régiónak sike­rült a centrum-országokhoz való felzárkózás, ez a „létező szocializ­mus" országainak nem sikerült. Sőt, a nyolcvanas évek végére sú­lyos gazdasági és hatalmi válság alakult ki. A magyar és általá­ban a kelet-európai közvélemény ezt rendszerint a centralizált bürokrácia jelenlétének, s a társadalmi-politikai demokrácia hiá­nyának a számlájára írja, holott a kelet-ázsiai „kis tigrisek" vagy más sikeres harmadik világbeli országok egyikére sem jellemző a polgári demokratikus berendezkedés. A demokrácia önmagá­ban tehát elvileg nem garanciája a felzárkózásnak, a magyaráza­tot más helyen kell keresnünk.

A sikeres felzárkóztatási programok magyarázata nem elsősor­ban a politikai berendezkedésben, hanem a centrum-országokhoz való gazdasági és politikai viszonyok összességében kereshető. A sikeres országok kapcsolata a centrumhoz nem a passzív hitelfelvé­telben, nem az egyes tőkés vállalkozások működő tőke formájában történő behatolásában kereshető, hanem sokkal inkább abban, hogy Taiwantól Dél-Koreáig vagy Malaysiáig a tőke behatolása nem az egyes nyugati tőkések elszigetelt kezdeményezései alapján bontako­zott ki, hanem multinacionális nagytőke regionális terjeszkedésének lehettünk tanúi. Tehát ezek az országok politikailag olyan beren­dezkedésre törekedtek, amely biztosítja azokat a feltételeket, amelyek között a multinacionális tőke egészében birtokába ve­heti az egyes országok nemzetgazdaságát. Az állami és politikai vezetés arra törekedett, hogy a politikai stabilitás megteremtésével, valamint a termelő és a nem termelő, a képzési és hírközlési infra­strukturális fejlesztésekkel az ehhez a behatoláshoz szükséges felté­teleket biztosítsa. A helyi körülmények megszabták azt is, hogy ezek­nek a rövid- és középtávú fejlesztéseknek a biztosításához diktató­rikus vagy demokratikus politikai feltételeket kell-e létrehozni, de a ki­kötések egyáltalán nem tartalmazták a demokrácia általános követe­lését.

Ahol a centrum-országokhoz való viszony részleges tőkebehato­lásokon, vagy passzív hitelfelvételen alapult, ott – társadalmi formától függetlenül – mindenütt ellentmondásos politikai struktúrák jöttek lét­re, másrészt a legtöbb esetben zárult az adósságcsapda is. Egyfelől a Világbankon Keresztül közvetített követelések mindenütt a tőke számára kedvező liberalizációs gazdasági programban fejeződ­tek ki, másfelől kemény diktatórikus politikai intézkedéseket tet­tek szükségessé minden olyan társadalmi mozgás ellen, amely a tőke számára szükséges liberalizációs programok megvalósítá­sát gátolta volna. Jellemző példa erre Venezuela esete, ahol Perez szociáldemokrata programmal jutott uralomra, mégis 500 halottal fi­zetett a társadalom ezért, mert Perez (hogy az IMF követeléseit telje­síthesse) lövetni kényszerült a gazdasági diktatúra ellen tiltakozó munkásokra. A centrum-perifériaországok viszonyban tehát egy új, sajátos „világmodell" kikényszerítése vált az alapvető problémává, amely programot a különböző politikai berendezkedésű országok kü­lönbözőképpen voltak kénytelenek végrehajtani. Az IMF követelése, illetve ajánlat-csomagterve látszólag racionális és egyszerű, hiszen a költségvetési kiadások megnyirbálására, a nemzeti takarékossági programok kibontakoztatására, az állami juttatások visszaszorítására stb., tehát csupa racionális pénzügyi intézkedésre vonatkozik. De ezek a „neutrális" pénzügyi programok sehol sem épülnek a nemzeti gazdasági és társadalmi sajátosságokra, hanem általá­ban a multinacionális pénzügyi szervek logikájára, így a belső feltételek hiánya miatt szinte mindenütt keresztülvihetetlennek és ésszerűtlennek bizonyultak. Tekintettel arra, hogy az adós or­szágok nemzetközi szövetkezése többszöri latin-amerikai, illetve szakszervezeti kezdeményezések ellenére sem sikerült, az egyes országok a nemzetközi szervezetek erős, kartellszerű szövetke­zésével szemben egyedül maradtak, mégpedig gazdaságilag vál­ságos helyzetben. Így politikailag és gazdaságilag legtöbbször saját érdekeik ellen kényszerültek cselekedni, ami kormányzati válsághoz vezet. A követelések s azok teljesítése közötti feszültséget a nemzetközi pénzügyi szervek az ún. készenléti kölcsönökkel igyekeznek feloldani, ami hosszú távon csak erősíti a centrum és a periféria-országok közötti függő viszonyt, s ma már nyilván­való, hogy ha a hitelező országok nem hajtanak végre stratégia­váltást, nemcsak politikai destabilizálódást hoznak létre a világ jelentős régióiban, de a pénzpiacot is összeomlással fenyegetik. S miután a világgazdaságban végbemegy a termelés devalváló­dása, tehát az a folyamat, hogy mind nagyobb használati értéktöme­get hoznak létre mind kisebb értékben, ezért erőszakos hiteltúlkínálat van a nemzetközi pénzpiacon. A tőkét egyre nehezebb pénztőkéből termelő tőkévé alakítani, így valószínűleg globális érdek az adósság­csapda oldása. Csakhogy a jelenlegi helyzetben, miután a hitelezők mögött erős diktatórikus szövetségbe tömörült pénzügyi csoportok állnak, rövidtávon ez senkinek sem érdeke. A nyolcvanas évek vé­gére tehát a korábbi centrum-periféria függés helyére az adósságfüg­gés lépett.

A „létező szocializmus" országaiban olyan válság bontakozott ki, amelyben a centrum és a periféria-országok válságos viszonya mellett a két rendszer politikai versengése is megjelenik, s a gyakorlatban e kettős indíttatású folyamatnak az egyes mozzanatai alig különíthetők el egymástól. Az IMF liberalizációs követelései egy polgári típusú de­mokratizálási követeléssel kötődnek össze, tehát olyan politikai átala­kulás követelésével, amely a pénztőke behatolása számára szüksé­ges politikai feltételek biztosításában ragadható meg. Mind Lengyel­ország, mind Magyarország magántőkésekkel vagy magántőkéscso­portokkal áll pénzügyi kapcsolatban, de a tőkének nyújtott garanciái állami jellegűek. Az ilyen típusú állami garanciák nem csupán gazda­ságiak, vagy jogiak, hanem ebben az esetben az állam igyekszik olyan politikai viszonyokat is létrehozni, amelyek garantálják a tőke működése számára szükséges politikai feltételeket (háttérbe szorítják a pártállam uralmi intézményeit, kellőképpen diktatórikusán lépnek fel a lakosság elnyomorodásából kibontakozó ellenállással szemben, ugyanakkor maximális stabilitást ígérnek). A pártállam li­beralizálódik a tőkével, de diktatórikussá válik az elégedetlen­kedő társadalmi rétegekkel szemben. Ez szorosan összefügg az­zal, hogy az adósságcsapdában vergődő országok gazdaságilag végképp kimerülnek, s az egyes termelési szervezetekre már több te­her nem hárítható. Így az adósságszolgálat terheit az állam minde­nütt a lakosságra hárítja. Egy szocialista kormányzat számára ez súlyos szerepzavart okoz, hiszen a nemzettől idegen, de a kor­mányzat által felvállalt követeléseket az uralkodó párt nevében kormányzó állam az uralkodó párt osztálybázisával szemben kénytelen érvényesíteni.

Ehhez a helyzethez, mint súlyosbító körülmény, hozzájárul az is, hogy az uralkodó pártállam a kialakult helyzetért tényleges fele­lősséget visel. Elég arra utalni, hogy az adósságcsapda bezárulásához a korábbi döntési mechanizmus jelentősen hozzájárult, hiszen a hazai és a külföldi források felhasználása felett sem a társadalmi nyil­vánosság, sem pedig egy racionális gazdasági kontroll nem bonta­kozhatott ki. A politikai döntéshozó centrum, szoros együttműködés­ben a céljait igazolni kész szakértői gárdával, voltaképpen minden el­lenőrzés nélkül hozta évtizedeken át a döntéseket. Ma már bizonyít­ható, hogy például a pénzügyi lobby a hetvenes évek közepén jelen­tősen hozzájárult az ország eladósodásához, mivel rosszul mérte fel a nemzetközi pénzpiac mozgását. Ugyanakkor az akkori politikai döntéshozóknak is kapóra jött a külföldi hitelfelvétel, hiszen a politikai centrum teljesítőképességét bizonyító beruházási és életszínvonal­ emelési intézkedések rövid távú fedezetét jelentette. Ezzel a reform­ köntösben fellépő pénzügyi lobby a reformellenes politikai vezetést segítette abban, hogy minden szükséges reformintézkedést elodáz­hasson, hiszen a külföldi források bevonása fedezte belföldi vesztesé­geinket. Az elmúlt két évtizedben nyilvánvaló volt, hogy a kataszt­rófa elkerülése érdekében modernizációs útra kell lépnünk, még­is, a gyakorlatban, a döntések azokra a nagyberuházásokra, il­letve a nagyberuházások további preferálására vonatkoztak, amelyek teljesen megfeleltek a sztálinista típusú tervezés megalomániájának. S újra kell majd egyszer vizsgálnunk azt is, hogy mennyire érhető ebben a szakértelemmel alátámasztott diktatórikus döntéshozatalban tetten az a paradoxon, hogy két évtizede szinte egyetlen beruházásunk sem bizonyult valóban rentábilisnak. A hely­zet tragikumát húzza alá, hogy a beruházások leállítása Nagymaros­tól Paksig, Mánytól Recskig még súlyosabb veszteségeket okoz szá­munkra. Miközben a bős-nagymarosi csapdából még ki sem szaba­dítottuk magunkat, máris egy gazdasági háttér nélküli világkiállításra készülünk, amely döntést természetesen ugyanúgy egy hatalmi cent­rum és egy őt igazoló szakértői csoport hozta meg, mint az összes megelőző nagy döntéseinket. Sajátos helyzet állt elő: egyfelől korábbi eladósodásunkból következő mind súlyosabb, a lakosságra hárított, ill. a nemzeti vagyon végkiárusításába torkolló kötelezettségek nyo­masztanak bennünket, másfelől a döntések továbbra is az erőforrá­sok pazarlását hozzák magukkal, csak most már egy új „világmodell", az IMF által diktált pénzügyi liberalizációs programok nevében. A kö­vetkezmény nyilvánvaló: a készenléti kölcsönökkel egyre mélyebben süllyedünk az adósságmocsárba, miközben egyre inkább növelnünk kell a lakosságra nehezedő terheket.

Az említett hatalmi válság pontosan ebből a helyzetből bontakoz­hatott ki. Miután a szocializmus minden létező formájában (az ún. ere­deti szocialista felhalmozás nevében) kemény harcot vívott a gazdálkodási szervezetek valamint a lakosság részéről jelentkező túl keres­let ellen – tehát a „szocialista" modell kezdettől fogva a szükség­letek feletti rideg állami diktatúrán alapult -, a válság itt abban ra­gadható meg, hogy a szükségletek feletti diktatúra olyan méretű elvo­násokban fejeződik ki, amely már a népesség egyszerű újratermelé­sét sem teszi lehetővé. S ebből a kelepcéből, illetve szerepzavarból a szocialista pártállam nem képes kikeveredni. Hiszen a modell lé­nyege az, hogy az állam, pontosabban a pártállam, mind a terme­lési eszközök, mind pedig a munkaerő felett monopolhatalom­mal rendelkezik. Ebből következik, hogy a válság elhárításának a fe­dezete az egyes szférákkal szembeni állami megszorító intézkedése­ken keresztül teremthető meg, s miután az elvonások egy ponton túl lebénítanák a gazdaságot, az elvonásokkal szembeni puha korlát mindig a lakossági fogyasztás. A hatalmi válság akkor következik be, ha ezek az elvonások egy (nemzetenként külön meghatározható) kri­tikus tömeget érnek el, ami után a mechanizmus már nem képes to­vább működni. Némi megszorítással úgy is mondhatnánk, hogy a ka­pitalizmus periodikus túltermelési válságával szemben a szocia­lizmusban periodikusan „túlelvonási" válságok következnek be: minden társadalmi robbanás 1953-tól 1979-ig a boltok kiürülését, a reális életszínvonal gyors csökkenését kísérte. Tehát a hatalmi vál­ság abban ragadható meg, hogy egy, a munkásosztály nevében ön­magát legitimáló politikai struktúra gazdaságilag is drasztikusan fordul szembe saját osztálybázisával.

A nyolcvanas évek második felében kibontakozó magyar reform történelmi felismerése azon alapul, hogy nem várta meg, amíg a ko­rábbi robbanások menete szerint ezek az ellentmondások a véglete­kig kiéleződnek, hanem megkísérelte a hatalom és a társadalom kö­zött fennálló érdekellentétek nyílt alkufolyamatainak intézményét ki­építeni. Tehát, mielőtt a társadalmi feszültségek a robbanás kritikus tömegét elérnék, a békés átmenet esélyeinek nyílt alkufolyamatát kísérelte meg a magyar vezetés intézményesíteni, s ennek elemi lé­pése és előfeltétele a pártállam plurális politikai modellel történő fel­váltása volt. A hatalmi válság tehát egy új típusú politikai intézmény­rendszerben fejeződik ki, ami elvileg esélyt teremt a robbanás elkerü­lésére.

Csakhogy van egy lényeges kérdés, amire még nem sikerült vá­laszt találnunk. Ugyanezt a típusú fejlődést Lengyelországban egy alulról fölfelé szervezkedő társadalmi önvédelmi mozgás kényszerítette ki. Így a pluralizálódó politikai struktúra mögött egy, a társadalom egészét átfogó mozgalom működött. Magyarországon viszont a plu­ralizálódó politikai struktúra kiépítését felülről kezdeményezték, ami azt jelentette, hogy a pluralizálódó politikai érdekek nem támasz­kodnak egy, a társadalomban ténylegesen végbemenő önszer­veződésre, noha uralják a politikai panorámát. így nincs biztosíték ar­ra, hogy a pártok és a szakszervezetek körül valóban tömeges társa­dalmi érdekek artikulálódnak. Az állami és politikai bürokrácia (a nó­menklatúra) és a társadalom elkülönülése már régen megkezdődött, s egyre rohamosabb ütemben bontakozik ki, de az új típusú alterna­tív pártok mintegy „szabadon lebegnek" a nómenklatúra és a tár­sadalom között, s noha szemben állnak a pártállam által intézmé­nyesített hatalommal, nincs arra garancia, hogy külön-külön és együtt valóban társadalmi érdekeket testesítenek meg. Sajátos ellentmon­dásuk, hogy a lengyel mozgalmaktól eltérően, nem a társadalom hori­zontális önvédelmi szervezkedését, hanem az elit csoportok közötti hatalmi harcokat gerjesztik. Ezzel nem közelebb, hanem messzebb kerülnek a tömegesen létező társadalmi érdekektől. Ebből következik a legnagyobb veszély; a politikai alkudozások a társadalmi érdekek artikulációit tekintve homokra futhatnak, s a képviselet nélküli társada­lom védtelen marad. Tehát sem az osztályuralmát hirdető uralkodó párt, sem a pártállam ellen forduló alternatívok nem vállalhatják fel a társadalom érdekeinek megfogalmazását. A vitákban a társadalom hivatkozási alapként, de nem politizáló alanyként szerepel. A helyzet­ből, következően a védtelen társadalom előbb-utóbb lázadásra kényszerített társadalomként jelenhet meg.

(Felvégi Andrea fotója)

2. A közép-európai társadalmi harcok paradigmaváltása

E dolgozatban nem foglalkozhatunk behatóan azokkal a közép-euró­pai társadalmi mozgalmakkal, amelyek az ötvenes és a hatvanas évek folyamán váltakozó erősséggel és formákban folytak ebben a térségben. Ugyancsak nem foglalkozhatunk az ún. jaltai örökséggel, mint ahogy a közép-kelet-európai fejlődés szervetlen voltával sem. Összefoglalásképpen csak annyit állapíthatunk meg, hogy ebben a térségben az új rendszer egy vesztes háború után, a győztes hadse­regek szuronyainak hegyén győzött, s az is kétségtelen, hogy 1948-cal félbeszakította egy plurális társadalom kiépülését.

Mégsem mondhatjuk azt, hogy a szocializmus legitimációja az öt­venes évek elejére egészében véve hiányzott volna. Hiszen (a cseh fejlődést leszámítva) ebben a térségben korábban sem bontakozott ki szerves polgári fejlődés, sőt az immár több mint egy évszázados tár­sadalmi harc át- meg átitatódott a többnyire romantikus antikapitalista ideológiákkal. Tehát az 1945 utáni fejlődésben a különböző társa­dalmi osztályok és rétegek vágyaitól nem volt idegen egy plebe­jus, népi jellegű demokratikus átalakulás gondolata. Hogy ez, mintegy kisajátítva az átalakuláshoz fűződő elképzeléseket, egy ide­gen, felülről, erőszakosan megvalósított sztálinista (s ebben a térség­ben nemzetellenes) formában valósult meg, azzal is járt, hogy a sztá­linista rendszerek ellen forduló társadalmi mozgalmak többnyire az „eredeti" népi, nemzeti, plebejus törekvésekhez nyúltak vissza, még akkor is, ha e törekvések megfogalmazója többnyire az értelmiség meghatározott csoportja volt. Miután a sztálinista diktatúra külső poli­tikai formájában a plebejus népi törekvéseket tűzte zászlajára, s mint­egy ennek (vagy egy ezzel rokonítható ideológiának), a nevében sajá­tította ki a nép, a legkülönbözőbb társadalmi osztályok és rétegek po­litikai akaratát, a vele szemben szerveződő ellenállás is, első periódu­sában, az elidegenített ós elragadott célok visszaszerzéséért folyt. „Valódi" elidegenedés mentes osztályuralmat, „valódi" egyenlőséget, „valódi" demokráciát, „valódi" nemzeti önrendelkezést stb. követeltek ezek a mozgalmak, s ösztönösen is a rendszert legitimáló marxista ideológiai hagyományok felé kerestek kiutat. A feltámadó marxista fundamentalizmus (amit a korszak hivatalos ideológiája revizionizmusnak bélyegez) a sztálini torzulásokon túl Marxhoz vagy a marxizáló demokratikus és humanista gondolatokhoz keresett kiutat.

Ebből következik az is, hogy a nemzeti törekvéseken túl, az ötve­nes és a hatvanas években a sztálinizmussal szemben kibontakozó tömegmozgalmakban hiába keresnénk valóban restaurációs célokat, az ilyen célok legfeljebb periférikusán jelenhettek meg. A térség 1945 előtti gazdasági és politikai hatalmi és uralmi formáinak visszaállítá­sáért nem indult harcba egyetlen jelentős társadalmi réteg sem, s az ötvenes és a hatvanas években a nyugati típusú polgári demokrácia megteremtése sem volt egyetlen jelentős mozgalomnak sem célja. Annál is kevésbé, mert egy nyugati típusú polgári demokráciának itt korábban sem volt hagyománya vagy esélye. A közép-kelet-euró­pai progresszió két világháború közötti legradikálisabb gondolkodása is legfeljebb egy szocialisztikus és polgáriasult „harmadik utas" fejlő­dés hirdetésében ragadható meg.

Amikor tehát polgári restaurációról beszélünk, voltaképpen elfe­ledkezünk arról, hogy e polgári társadalom megvalósítására irányuló célkitűzés itt nem valami elveszetthez való visszatérést jelentett, ha­nem egy olyan társadalmi cél felrajzolását a régió számára, amely ön­magában is egy hosszú és ellentmondásokkal terhelt fejlődési folya­matot feltételez. Aktusszerűen, egy ellenforradalmi gesztus vagy ha­talomátvétel útján semmiképpen sem valósítható meg. Ez éppúgy magában hordaná a normális fejlődésmenet nem szerves jellegű, erő­szakos és voluntarista eltorzítását, mint ahogy a szocializmus sztálini formájának erőszakolt adaptációja ugyanehhez vezetett, csak ellen­kező előjellel. A társadalmi struktúra, a gazdasági és politikai tra­díció elnyomása, erőszakos szétzúzása, s egy hozzájuk képest idegen intézményrendszer megvalósítása, bármelyik irányban is történik, szükségképpen félbeszakítja a régió történelmileg ki­alakult fejlődésmenetét, s akár szocialista, akár kapitalista fejő­dést tűzne ki célul, ennek megvalósítása mindenképpen egy ke­gyetlen eredeti tőkefelhalmozás, s a korábban kialakult kultúra erő­szakos szétzúzása árán mehetne végbe. Tehát egy evolúciót időlege­sen félbeszakít egy forradalom, de aztán a fejlődés visszatér az eredeti trendhez. Ez a magyarázata annak, hogy 1953 és 1968 között azok a mozgalmak, amelyek ebben a régióban a „kizökkent idő" helyreállítá­sára vállalkoztak, sokkal inkább egy plurális harmadik út felé tájékozód­tak, mintsem egyértelműen a nyugat-európai fejlődés irányába.

De, miután a „kizökkent idő" helyreállításáról volt szó, úgy tűnt, hogy a fejlődés normális medrébe való visszatérés előfeltétele a sztá­lini politikai struktúra szétzúzása és a hatalom megragadása. Ebből érthető az, hogy a nemzeti tradíciókat megfogalmazó harmadik utas hagyományok s a marxizmus demokratikus és humanista hagyományait megfogalmazó értelmiségi csoportok sajátos baloldali egység­frontra léptek az egyre konzervatívabb és egyre jobboldalibb sztálini nómenklatúrával szemben, s ebből magyarázható az is, hogy a célok hordozói különböző értelmiségi szubkultúrák voltak. Ez természete­sen egybeesett azokkal a kelet-európai tradíciókkal is, amelyek a ke­let-európai értelmiség sorsproblémáit meghatározták. Az értelmiség sajátos, profetikus, váteszi küldetéstudatát több mint egy évszázadon keresztül abból építette ki, hogy gondolatilag és kulturálisan megélt egy „normális" kelet-európai fejlődést egy abnormális és „deviáns", ésszerűtlen tényleges történelmi fejlődésmenettel szemben. Nem volt képes a nyugat-európai típusú „szabadon lebegő" értelmiségi sze­repre (amely értelmiségi szerepnek a társadalmi és kulturális újrater­melésben nélkülözhetetlen funkciói vannak), de nem volt képes a szá­mára abnormális fejlődéshez szervesülni sem, így szükségképpen a politikai és a gazdasági élet perifériájára szorulva kényszerült a kul­túra és az erkölcs centrumába, hogy onnan indítson támadást egy ir­racionális hatalommal és fejlődésmenettel szemben. A kiszorítottság, a hatalomhoz való szervetlen viszony a történelmi átalakulásokban főszerepet biztosított ennek az értelmiségnek: az átalakulások élcsa­pataként mozgósította a tömegeket. Ugyanakkor a társadalmi válto­zásokban a hatalom megragadásának, majd konszolidálásának ide­ológiáját is mindig egy értelmiségi elit csoport biztosította, egy másik elit csoportot szorítva ki a perifériára, s ezzel arra kényszerítve azt, hogy a politika perifériáján egy új társadalmi cél kimunkálásán dol­gozzon. Amikor a hatalomátvétel megtörténik, a konszolidálódó hata­lom új értelmiségi elitet verbuvál, részben a régiek kompromisszumra hajló szárnyaiból, részben az újonnan létrehozott értelmiségi elitből. Szelényi-Konrád könyve, Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz, egységesnek feltételezi a hatalom támogatására verbuválódott értel­miségi elitet valamint a hatalom megragadására szerveződő, perifé­riára szorult „ellenzéki elitet", s elfelejtkezik arról, hogy a hatalmat gya­korló elit csupán a nómenklatúra értelmiségi fedezetét biztosító elit csoportokból áll, azonban önmagukban ezek a csoportok nem a hata­lom forrásai, privilegizált helyzetüket a hatalom értelmiségi jellegű ki­szolgálásából nyerik. Tehát az értelmiségi avantgárd a hatalomváltás főszereplője ugyan, de a hatalomváltást valójában a néptömegek és az erőszakszervezetek harca dönti el, s nem a főszereplővé avanzsált értelmiségi csoportok. Az ellenzéki értelmiségi csoportok az ötvenes és a hatvanas években a hatalom megragadását, majd megváltozta­tását tűzték ki célul, s ez annyiban volt jogos, amennyiben egybeesett a társadalom széles osztályainak és rétegeinek a törekvéseivel. Az a brutális visszahatás azonban, amely ezeket a társadalmi mozgalma­kat követte, Közép-Kelet-Európában mélyrehatóan szocializálta a politikai hatalommal szembeni tehetetlenségtudatot, tehát azt a tuda­tot, hogy a hatalommal szembeni nyílt és erőszakos konfrontáció a társadalmi ellenállás mélyreható vereségéhez vezet. A hetvenes években várható volt, hogy a társadalmi ellenállás cél- és formarend­szere mélyreható változásokon megy keresztül. S nem véletlen, hogy ez a változás leghamarabb Lengyelországban tudatosult.

Az NDK-ban, Magyarországon és Csehszlovákiában a sztáli­nista rendszerekkel szembeforduló társadalmi mozgalmak brutális és véres szétverése összekapcsolódott egy inkább politikai közömbös­séget és apátiát kínáló jóléti intézkedéssorozattal, amit a hatvanas és hetvenes évek gazdasági konszolidációja alapozott meg, s lehetővé vált a diktatúra liberális enyhítése. Ugyancsak ebben a régióban tűnt leginkább hatékonynak a nacionalista tendenciák, valamint a vallásos hagyományok szétverése.

A lengyel fejlődés megkülönböztetett helyzete, Lengyelország szerepe Kelet és Nyugat között, a lengyel egyház szerepe stb. ennek az országnak sajátos helyzetet biztosított nemcsak a nyolcvanas években, de már a negyvenes évektől kezdve. A lengyel ellenállás mindig össznemzeti jellegű és mindig vallásos ideológiákban jelent­kezik. A lengyelek ma úgy vélekednek 1956-ról, hogy akkor a magya­rok úgy viselkedtek, mintha lengyelek lennének, a lengyelek viszont úgy (Poznań után), mintha csehek lennének. Ezzel és más, itt nem tárgyalható tényezőkkel összefüggésben a sztálini, majd posztsztálini uralmi formával szembeni lengyel ellenállás gyakorlatilag egyetlen percre sem aludt ki. A Gierek-féle erőszakolt modernizációs program­nak egy állandóan forrongó országban kellett volna bizonyítani a szo­cializmus teljesítőképességét. S miután ezt a folyamatot 1976-ig sike­rek kísérték, 1976 után a kibontakozó válság katasztrofálisan érintette nemcsak a hatalmat, hanem a társadalmat is. Úgy tűnt, a hatalom el­játszotta az utolsó esélyét is a centrum-országokhoz való felzárkózás­ra. A társadalom viszont belefásult abba, hogy a kegyetlen harcok eredményeképpen a hatalom egyik elit csoport kezéből a másik ke­zébe csúszik át. A hatalom átvétele helyett a társadalom a hatalom el­leni védekezés megszervezésébe kezdett.

A társadalmi ellenállás nem egyszerűen a többpártrendszer feltá­masztásán, vagy az uralkodó kommunista párt melletti szatellit pártok aktivizálásán nyugodott. Ezek mellett a szervezetek mellett egy alulról felfelé kiépülő hatalmi struktúra szervezése is fontosnak látszott, s en­nek legmagasabb rendű kifejezése, mintegy ideáltípusa az 1956-os magyar munkástanács-struktúra volt. A munkástanács a gazdaság feletti nemzeti ellenőrzés, a gazdasági hatalom társadalmi kisajátítá­sának szervezetét jelenti. Nem véletlen, hogy a mozgalomnak leve­rése után újból az ellenálló értelmiségi szubkultúrák szervezeteibe csúszott vissza a hatalom elleni támadás megszervezésének felada­ta, ennek jellegzetes szervezeteit jelentették az ellenzéki csoportok, a repülő egyetemek, a Charta-mozgalom stb. Az ellenállás leverése után ezek az értelmiségi csoportok tartották ébren a rezisztencia gon­dolatát és munkálkodtak az ellenállás új céljain. Csehszlovákiában vagy Magyarországon ezek a csoportok ragaszkodtak az ötvenes években kialakult szerepekhez, noha mindig beleütköztek a társada­lom sűrűsödő közönyébe.

A társadalmi közöny abból táplálkozott, hogy a névtelen tömegek kegyetlen árakat fizettek a hatalommal való konfrontációk után, s az idő múltával egyre nehezebben voltak mozgósíthatók arra, hogy ut­cára lépjenek, s a hatalomátvétel politikai intézményrendszerét szer­vezzék.

A lengyel munkásság a sokszoros vereség után sem teszi le a fegyvert, hanem a társadalmi harc céljainak a megváltoztatására tö­rekszik. S a lengyel értelmiség felismeri ezt a változást, tudatára jut annak, hogy a hatalomért már aligha viheti harcba a tömegeket, hogy a munkásoknak elment a kedvük a nyílt politikai konfrontációktól, be­látták, hogy a hatalom átvétele nem old meg semmit. Ugyanakkor azonban 1976 után a Gierek-féle modernizációs program befulladása, az addig szinte példátlan méretű eladósodás stb. olyan terheket rótt az országra, hogy azt mintegy spontán önvédelmi szervezke­désbe kényszerítette. Az önvédelmi harc színtere a szakszerveze­tekbe tevődött át, hiszen a védekezésre kényszerülő munkásoknak nem voltak illúzióik a politikai konfrontációkat vagy a hatalmi harcokat illetően. Ugyanakkor kialakult egy olyan harcmodor, amely szakít a sztálinista típusú szakszervezeti gyakorlattal, s visszatér a szakszer­vezetek klasszikus érdekvédelmi funkciójához. Itt nyílt egy jogilag is körülbástyázott lehetőség arra, hogy a társadalmi önvédelmet politi­kai konfrontációk nélkül is megszervezzék. Ha a lengyel és a magyar különbségeket komolyan vesszük, az első és a legfontosabb mozza­nat mindenképpen az, hogy 1976 után a lengyel társadalom olyan helyzetbe került, hogy egyrészt nem látta a politikai konfrontáció értel­mét, másrészt viszont az elégedetlenség milliós tömegeket hatott át.

A lengyel értelmiség felismerése pontosan ezt az esélyt tette vilá­gossá és egyértelművé. Amennyiben szakítanak a tradicionális kelet­-európai értelmiségi szereppel, és szakítanak a kelet-európai revizionizmusnak valamint a fundamentalizmusnak a hatalomátvételre irá­nyuló mozgalmi céljaival, úgy széles körű tömegmozgalmat indíthat­nak meg a hatalom feletti kontroll megszervezéséért. Az értelmiség feladata ebben az esetben azoknak a stratégiáknak a kimunkálásá­ban áll, hogy megtalálják a politikai konfrontáció elkerülésének s a po­litikai hatalom össztársadalmi ellenőrzésének a megszervezéséhez vezető utat.

Az ötvenes és a hatvanas évekhez képest így a mozgalom önkor­látozó jellegűvé válik, hiszen nem törekszik a hatalom közvetlen kisa­játítására, mert ez a törekvés olyan nyílt konfrontációhoz vezetne, amelyben egyértelműen az erőszakszervezet felett rendelkező hata­lom lenne győztes. Nem véletlen, hogy 1981. december 13-án ezt a konfrontációt Jaruzelski kénytelen kikényszeríteni, mert a Szolidari­tásnak még nem, a hatalomnak viszont már igenis elfogytak a cselek­vési alternatívái. De azt is látni kell, hogy mivel a katonai konfrontációt nem a Szolidaritás kényszerítette ki, s mivel a Szolidaritás más politi­kai intézményeit hordozó struktúrák érintetlenül maradtak, a Szolida­ritást nem lehetett katonailag véglegesen legyőzni, legfeljebb időlege­sen föld alá kényszeríteni. A lengyel társadalmi mozgalom másik jel­legzetessége az volt, hogy (az önkorlátozásból következően) az értel­miség szerepe eleve másodlagossá vált, tehát nem az volt a feladata, hogy egy spontán szerveződő mozgalomnak célt és vezetőket adjon, hanem hogy a mozgalomban magában lévő célokat tudatosítsa, s a spontán kitermelődő vezetőket tanácsadóként segítse. Lech Wałęsa nem „előretolt" figura, hanem egy osztály vagy egy réteg alulról felfelé kiválasztott vezetője, akinek az értelmiségtől függetlenül is megvan­nak a saját céljai, akinek kiválasztása egy osztályküldetés alapján tör­tént, s akit az értelmiség csak segíthet, de sem ki nem emelhet, sem le nem válthat.

A Szolidaritás első tanácsadói jellegzetes értelmiségi körökből kerültek ki, akiknek a képzettsége indifferens volt a mozgalom céljai­nak szempontjából. A szakszervezet kisajátításával kiépítettek egy horizontális struktúrát, amely a centralizált bürokratikus hatalom feletti kontroll adekvát társadalmi formájává vált. A horizontális struktúrában egy pluralizálódó társadalom érdekképviselete és érdekvédelme jut nyitott formához, s éppen azért, mert ezeket az érdekeket nem akarja közös nevezőre hozni, nem kényszerül arra, hogy korporatív vagy vertikális struktúrát építsen ki. A hatalommal szembeni önkorlátozás­nak így megteremti a strukturális garanciáját, hiszen a horizontális struktúra a hatalommal szembeni ellenállást hordozza, de kormány­zati funkciók ellátására vagy kormányzati felelősség vállalására kép­telen. Ez megmutatkozik abban a tragikomikus helyzetben, hogy a Szolidaritás képes megnyerni bármilyen választást, s ez így lesz felte­hetően egy történelmi korszakon át, de ha átveszi a hatalmat, abban a pillanatban saját társadalmi struktúrájával kerül szembe. A válasz­tási győzelem ezért a Szolidaritás hatalom feletti ellenőrzésének hite­lét erősíti, jelzi azt, hogy a mindenkori hatalom cselekvésében meg­határozott alternatívák közé szorult, hiszen a társadalom intézménye­sült akarata minden lépését ellenőrzi, ugyanakkor ez az egyensúly fel­tételezi azt, hogy a hatalom hagyományőrző és felelősségvállaló sze­repe erősödik, miközben politikai és társadalmi cselekvési köre szű­kül. A hatalom Kontinuitása azt jelenti, hogy a hatalom jellege erősza­kos konfrontációk nélkül is megváltozik. A cselekvési kör szűkülése azzal jár, hogy beavatkozása a gazdasági és a társadalmi életbe egyre inkább csak egy, a társadalom által is visszaigazolt szakszerű­ség által történhet, nem pedig a korábbi – vagy bármilyen – ideológiai és politikai omnipotencia alapján. Minél nagyobb az egyensúly a hata­lom és a hatalom feletti társadalmi kontroll között, annál nagyobb esély van a társadalmi megbékélésre, de a kettős funkció nem kever­hető össze.

A lengyel társadalmi-önvédelmi mozgalom tehát mint kvázi-szakszervezeti mozgalom fejeződött ki, ami azzal is összefügg, hogy a lengyel ellenzéki értelmiség felismerte az ellenállásban bekövetke­zett paradigmaváltást, átértékelte saját tevékenységét és a megválto­zott munkásmagatartásnak megfelelően alakította ki új stratégiáját. A paradigmaváltás nem az értelmiségi magatartásban, hanem a neosztálinista bürokratikus centrum ellen folyó osztályharcban, a munkások célkitűzésében, módszereiben és stratégiájában következett be. A hatalomátvételről való lemondás kiindulópontja tette lehetővé azt, hogy az osztályharc intézményei ne vertikális struktúrában jelenjenek meg, hanem tisztán horizontálisan. Hiszen a horizontá­lis struktúrák képesek megjeleníteni minden társadalmi osztály, réteg és csoport érdekeit, összességében a vertikálisan kiépülő nómenkla­túra hierarchiájával szembeni társadalmi ellenállást, annak „győzel­me" (azaz létrejötte) után a hatalom feletti társadalmi kontrollt, de ez nem alternatívateremtő, nem programadó szervezet. Tehát struktu­rálisan beleépül egy tőle idegen, nómenklatórikusan kiépült, szoros ellenőrzés alá vont állami hatalomba.

Ehhez képest a magyar fejlődés sokkal zavarosabb képet mutat. A felülről engedélyezett (kezdeményezett?) pluralizálódás nálunk nem egy széles körű társadalmi mozgalom kibontakozását segítette, hanem a tradicionális kelet-európai értelmiségi ellenállás kibontako­zását. A magyar reform kétségtelenül jól ismerte fel azt, hogy a nó­menklatúra által intézményesült hatalom valamint egy plurális érdek-struktúrában szerveződő társadalom között egyre élesebb frontvonal húzódik, de az érdekpluralizálás politikai megjelenítésére vonatkozó kezdeményezésekben nem működött a paradigmaváltás felismerése és tudatosítása. Ezért az érdekegyeztetés elsősorban a marginális helyzetbe került, a hatalomváltás ideológiáján munkálkodó értelmi­ségi szubkultúrákat érintette, de nem volt képes a nómenklatúra és a társadalom között kialakult dichotóm szerkezeten semmit sem változ­tatni. A pluralizmus ezért ma nálunk inkább dualizmus.

Az, hogy a pluralizmust felülről kezdeményeztük, azt is jelentette, hogy nem fordulhatunk közvetlenül a társadalomhoz, mivel a társada­lom (a lengyeltől eltérően) nálunk semmilyen, az ellenállást hordozó szervezettel nem rendelkezett. A magyar társadalom a nyolcvanas években „néma" társadalom, tehát a pártállam intézkedéseivel szem­ben nem szervezkedő társadalom volt. A pluralizmus megszervezé­sének kiindulópontja ezért a hatalmi elit és a marginális helyzetben lévő értelmiségi ellenzéki elit között kialakult viszony. Az ellenzéki ér­telmiségi elit rendelkezett szervezettel, s rendelkezett egy saját, noha korlátozott nyilvánossággal is. Mivel a kelet-európai értelmiség klasszikus ellenzéki szerepét vállalta magára, nemcsak nyugati kapcsola­tokkal rendelkezett, nemcsak (arányához képest) felfokozott várako­zásokkal a nyugati nyilvánosságban, hanem az ellenállásnak ebben a régióban szükségképpen megszerzett erkölcsi nimbuszával is, amely nemcsak a nemzetközi erők szemében, hanem a pártállamon belül szükségképpen jelenlevő reformtradíciókat képviselő erőknek a sze­mében is glorifikálta az ellenállásnak ezt a formáját. A nyitás tehát, amit a „hatalom" tett irányába, azt is jelentette, hogy meghatározott pályára kényszerítette ezt az ellenzéket, nem kényszerítette arra, hogy a társadalom „védelme alá" helyezze magát, hanem lehetősé­get adott számára a hatalom képviselőivel való közvetlen tárgyalások­ra. S így ez az értelmiség nem kényszerült arra, hogy „behatoljon" az egyre sűrűsödő társadalmi elégedetlenségbe: ahelyett, hogy az egyes társadalmi osztályokban és rétegekben látensen munkálkodó ellenállás felszínre hozatalán, ennek az ellenállásnak a politikai artikulálásán munkálkodott volna, önmagát kezdte szervezni, saját cso­portjainak akart célt, ideológiát, programot kidolgozni.

Saját céljai természetesen korlátozottak társadalmi bázisukat il­letően. Csoportprogramok, csoportideológiák, amelyek – eleve arra építve, hogy a jelenlegi, a nómenklatúra által gyakorolt hatalom illegi­tim – szükségképpen a hatalomra irányulnak és szükségképpen mint nemzeti programok fogalmazódnak meg. (Egyáltalán nem véletlen: az SZDSZ, az MDF vagy a FIDESZ mindig a nemzet, vagy legalábbis a nemzet egy teljes generációja nevében szól.) Ezért sajátos parado­xon áll elő. Miközben az így megszólaltatott szervezetek egyre roha­mosabban radikalizálódnak, társadalmilag nem képviselnek valóban jelentős erőt. Miközben egyre militánsabban támadják az állampártot, egyre mélyebben húzódnak és egyre erősebbek azok a kötelékek, amelyek az uralkodó pártállammal összekötik őket – objektíve a tár­sadalommal szemben. S minél szélesebb nemzeti „program" nevé­ben lépnek fel, a nemzet tényleges belső érdektagoltságát annál in­kább elfedi ez a program, tehát a „nemzeti" jelző mögött annál inkább szűkül a felvállalt érdekképviselet szociális bázisa. S minél militánsabbak politikailag a tényleges gazdasági harcban, annál inkább tá­mogatják de facto a pártállam kibontakozó gazdasági-állami diktatú­ráját. Tehát, miután a klasszikus kelet-európai értelmiségi szerephez akkor is ragaszkodnak, amikor ennek a szerepnek egyre kisebb a szo­ciális fedezete (hiszen a magyar munkás sem akarja „megragadni a hatalmat", sokkal inkább védekezni szeretne az őt nyomorgató állami, kormányzati hatalommal szemben), az ellenzéki értelmiség, politikai­lag radikalizálódva, valójában a társadalomból szorul ki. Azáltal tehát, hogy a megnyílt politikai lehetőségek között az ellenzéki értelmiségi politikai szubkultúrák ragaszkodtak a korábban kialakult történelmi szerephez, végül is a társadalom felé vezető utakat torlaszolták el ma­guk előtt, s egyre szorosabb bilincsekkel kapcsolták magukat a hata­lomhoz.

Arra az útra kényszerültek, hogy pártként fogalmazzák meg ma­gukat. Egy pártprogram szükségképpen a nemzethez szól, így „elvizenyősítették" azt a szociális alapot, amelyre mint mögöttük álló erőre hivatkozhattak volna. Nem vették észre, hogy a legszélesebb rétegek számára közömbös a hatalom sorsa, hiszen felismerték azt, hogy a társadalmi osztály által megragadott hatalom egy hatalmi elit kezébe kerül, amely nevében, de ellenére gyakorolja azt. A legkülönbözőbb társadalmi rétegek a korábbi fundamentalista revizionizmus által ve­zetett társadalmi, nemzeti harcok vereségét követő megtorlások, ki­ábrándulások, illúzióvesztések következtében sokkal inkább a min­denkori hatalommal szembeni védekezés megteremtését, a min­denkori hatalom feletti kontroll megszervezését aspirálják, sem­mint a hatalom tényleges megragadását.

A „hatalom", tehát a pártállam „szerepzavarba" került. Az a tény, hogy a gazdasági válság árát, csakúgy, mint a modernizáció árát a la­kosság, döntően tehát saját bázisa kizsákmányolásával, ezzel az osz­tálybázissal szemben gyakorolt gazdasági diktatúrával kell megfizet­nie, alapvető legitimációs kérdéseket tett fel a nómenklatúrával szem­ben. Másfelől viszont súlyosbította a helyzetet az is, hogy a korábbi társadalmi robbanások után a konszolidáció legfontosabb eszköze kétségkívül a társadalom fokozott depolitizációja, s ennek ellentétele­zése az életszínvonal állandó (noha mérsékelt ütemű) emelése volt. Amikor ezt nem lehetett tovább tartani, a centralizált állami és politikai bürokrácia (a nómenklatúra) maga mondta fel a kialakult közmeg­egyezést, nem politikai akaratból következően, hanem azért, mert en­nek a közmegegyezésnek hiányzott a stabil, hosszú távú gazdasági alapja. S a lakosságra hárított gazdasági terhek súlyosbítása egy po­litikai diktatúrával – ahogyan ez a reformellenzék cselekvéséből kö­vetkezett volna – elkerülhetetlenül társadalmi robbanást váltott volna ki: vagy egy lengyel típusú önvédelmi válságot, vagy egy durva „ba­los", terrorisztikus rendcsinálást.

3. A magyar pluralizmus útja és esélyei

A hatvanas években úgy tűnt, hogy a baloldali gondolkodás külső és belső indíttatásokból kibontakozó reneszánsza képes feledtetni 1956, majd az azt követő leszámolás sokkját. A birtokon belüli értelmi­ség nem csupán az 1956-ot vezénylő értelmiségi csoportokkal igye­kezett leszámolni, hanem ugyanakkor kísérleteket tett arra is, hogy folytassa az ötvenes évek reformértelmiségének desztálinizálási programját, sőt míg az előbbire gyakran taktikai megfontolásokból kényszerült (a konzervatív nemzetközi és hazai erők politikai nyomá­sára), ez utóbbi úgy tűnt, hogy a megbékélés stratégiai alapja. A hely­zet és a struktúra kétlelkűsége, a szocializmus nemzetközi és hazai helyzetének kétértelműsége eredményezte azt, hogy a hatalom egy­részt az 1956-os események reformista erőivel szemben a nemzet­közi sztálinista érdekeknek és a Szovjetunió birodalmi érdekeinek alá­rendelt logika szerint cselekedett, hogy aztán a reformkommunizmus elemeit egy pragmatikus politikába csomagolva s a gazdasági pros­perálásra támaszkodva kísérelje meg átmenteni. A kényes egyensú­lyon alapuló kiegyezés feltételezte a legkülönbözőbb osztályok és ré­tegek depolitizálását, hogy a politikai kérdések, elvont elméleti síkon, mint a különböző elit csoportok közötti ideológiai viták kezelhetővé transzponálódjanak. A magyar reformmozgalom megtörése a hetve­nes évek elején a korábban hallgatólagosan kötött konszenzusok belső gyengeségére világított rá. Ami 1972-1974 után történt, a kény­szerű nyitás Nyugatra, voltaképpen nem volt más, mint a politikai rendszer működési zavaraiból következő veszteségek külföldi hite­lekből történő finanszírozása. 1972-1974 után egyfelől nyilvánvalóvá vált (a gazdasági válság nyomására) a sztálini és a posztsztálini mo­dell válsága (még annak magyar formájában is, amely pedig a reform gondolatát, mint legitimációs bázist ébren tartotta), másfelől viszont azt a tradicionális értelmiségi magatartást, amely a sztálini modellel szemben egy demokratikus szocializmus fundamentalista módon marxista modelljét táplálta intellektuálisan a fennálló, nómenklatórikus, centralizált bürokrácia uralmával szemben, új, baloldali, tömegekre támaszkodva kidolgozott célok híján jobboldalra sodorta át. A hatalmi és ellenzéki elit jobbra sodródása, ill. a körülmények hazai és nemzetközi politikai erők által meghatározott kényszerítő ereje folytán kibontakozó konzervatív fordulatban jelölhetjük meg azt a hajtóerőt, ami a politikai küzdelmeket kivonta a társadalomból, s az értelmiségi elit csoportjai közötti harccá tette. A hatvanas években kialakult re­formpolitika olyan új társadalmi átrétegződési folyamatokat indított be, amelyek két évtized alatt nem csupán átalakították a társadalmi struktúrát, hanem – felbontva a korábbi osztályszerkezeteket -, egy atomizálódó társadalom s az ehhez kapcsolódó atomizált én-tudat ki­alakításához vezettek. A társadalom atomizálása azzal a következ­ménnyel is járt, hogy leszerelte a klasszikus szolidaritás-élményt is, s így a társadalmi ellenállás esélyeit hihetetlen mértékben összezsugo­rította.

A társadalom tehát igyekezett elkerülni a politikai jellegű konfron­tációkat, ugyanakkor az egyes egyének depolitizált és atomizált ma­gatartásuk következtében a megszorító kormányzati intézkedésekkel szemben egyéni kiutak keresésére kényszerültek. Csak lassan és akadozva bontakozik ki a közös sors tudata az egyes társadalmi réte­gek esetében. A társadalmi közöny több mint két évtizedes folyamat alapján alakult ki az országban, s feltehetően hosszú időszakon át meghatározhatta volna a nómenklatúra s a társadalom közötti meg­egyezést – hiszen kölcsönös előnyöket kínált – ha a nómenklatúra ál­tal képviselt pártállam nem vitte volna bele gazdaságunkat egy modellválsággal azonos méretű gazdasági csődbe. A tanulmány elején említett hatalmi válság pontosan abban ragadható meg, hogy a nó­menklatúra a gazdasági válság finanszírozását a nyolcvanas években mindinkább és döntő mértékben a lakosságra hárította át, ezzel felmondta a hatvanas években széles társadalmi réte­gekkel megkötött depolitizáló közmegegyezést. A politikai diktatú­ráról való lemondás feltételezte a jóléti intézkedésekkel depolitizált társadalmat, a gazdasági diktatúra viszont aktivizálni fogja az általa sújtott társadalmi rétegeket, a tulajdonviszonyokban bekövetkező változások, amelyek a tőke és a munka kettéválasztásán alapul­nak, gyors ütemben hoznak létre egy új osztályszerkezetet, amelyben tanúi lehetünk egy új osztálytudat gyors kiépülésének is. A nómenklatúra szerepzavara az új osztályszerkezet kialakulásá­val fejeződik be, hiszen a gazdasági diktatúrát a saját osztálybázisá­val szemben kell gyakorolnia.

A pluralizmusnak az a jellegzetesen magyar formája, aminek a ki­épülése napjainkban folyik, egy olyan történelmi helyzetet jelent, amelyben keverednek egy korábbi korszak sajátosságai, s egy meg­születő új korszak jellegzetességei. A korábbi korszak jellegzetes­sége az, hogy a politikai mozgások alanyai a különböző értelmiségi szubkultúrák, az új korszak előrejelzése, hogy ezek a mozgalmak mintegy leszakadnak a tényleges társadalmi és gazdasági ellentétek­ről, s önálló politikai ellentmondások formájában jelennek meg. A ma­gyar értelmiség politikai reflexei a régiek, hagyományosan kelet-euró­paiak. De a tényleges társadalmi mozgások időközben paradigmavál­táson mentek keresztül, tehát az értelmiségi elit által képviselt poli­tikai céloknak tényleges (az értelmiségen, középosztályon túlmenő) tömegbázisa nincs. Az alternatív mozgalmakat nem pozitív prog­ramjuk, hanem az állampárt által intézményesített nómenklatórikus hatalommal szembeni bizalmatlanságuk fűzi össze egymással, s köti meglehetősen bizonytalanul össze a legkülönbözőbb társadalmi réte­gekkel. A társadalmi ellenállás kettős értelemben is dualisztikus szer­kezetűvé vált Magyarországon. Egyrészt dualisztikus szerkezetet mutat a társadalom politizált és depolitizált rétegeinek a szembenállá­sa. Mivel ez a két réteg külön fejlődési pályán mozog, s mert a politi­záló társadalom nem a depolitizált társadalom érdekstruktúráját ele­veníti meg, olyan látens ellentmondások működnek ebben a meg­oszlásban, amelyek a nómenklatúrát és az eddigi politikai ellen­zéket egy táborba sodorva állíthatják szembe a gazdasági dikta­túra által elnyomorított társadalommal. A másik dualisztikus szer­kezet a politizáló társadalmi rétegeken belül alakul ki, hiszen az alter­natív pártokat és mozgalmakat nem egy pozitív program köti össze és választja el egymástól, hanem az eddig uralkodó párttal szembeni po­litikai bizalmatlanság, tehát negatív egységet alkotnak. Az alternatív pártok és mozgalmak a politizáló társadalmi rétegeket mintegy hori­zontálisan fonják át, jelenlegi szervezkedésükben tehát benne van egy, a nómenklatúra felett kibontakozó össztársadalmi kontroll kiépí­tésének lehetősége. Az alternatívok valódi tétje az, hogy sikerül-e kö­veteléseik és politikai céljaik számára szerves tömegbázist találniuk, tehát képesek-e a kelet-európai váteszi szerepből egy társadalmi osz­tály vagy réteg látens céljaihoz és mozgalmához szervesülni, vagy pedig a társadalmi struktúrában elszigeteltek maradnak, így saját po­litikai céljukat romantikusan és érzelmileg felfokozva, mint nemzeti programot kell hogy megjelenítsék.

Látjuk tehát, hogy a pluralizmus kibontakozása, illetve annak a nómenklatúra által történő kezdeményezése szükségszerű volt, hi­szen a pártállam modellválsága, a saját osztálybázissal szemben ki­bontakozó gazdasági diktatúra az uralkodó párt szerepzavarát ha­talmi válságig mélyítette. Másfelől azonban e mozgás kibontakozása „felülről", és túl korán is történt, úgy is fogalmazhatnánk, hogy az igaz, hogy a hatalmon lévők már nem voltak képesek a régi módon kor­mányozni, de az alattvalókban még nem tudatosult az, hogy már ők sem tudnak a régi módon élni. Tehát a felülről kezdeményezett politi­kai reformok nem találkoztak a társadalom alulról bontakozó önszer­veződésével, a politikai és hatalmi harcok a széles társadalmi mező­ből az értelmiségi elitcsoportok közötti harcok területére csúsztak át. Miközben az elitcsoportok vívják a maguk csatáit, a valódi háború még előttünk van. E háború kiváltó oka a kormány (és majdani utódai) által gyakorolt gazdasági diktatúra lehet, amit úgy is megfogalmazhat­nánk, hogy ma Magyarországon valójában egyetlen „alternatív" prog­ram létezik, amely a pártállam ideológiáját ténylegesen is porig rom­bolja, ez pedig az a 88/89-ben elindított kormányzati program, amely napjainkban [1989 – a szerk.] mutatja meg antiszocialista, munkáselle­nes, sőt emberellenes jellegét. Ez a program tényleges alternatíva minden szociális érzékenységű pártprogrammal szemben, hiszen a thatcherizmust ötvözi a szabadversenyes kapitalizmus burzsoá-ideológiájával. Hogy ezt a liberális eszmékből szőtt szép szavak csipkéivel takarja le, nem változtat azon a tényen, hogy az öklére vaskesztyűt húzott. Kétségkívül megtörtént az ideológiai, az osztály-, valamint a kormányzati érdekek radikális szétválasztása, s ezzel kezdődött meg a pártállam nómenklatúrájának a bomlása is. S az is kétségtelen, hogy a kormányzati érdekek különválása a kormányzati érdekek érvé­nyesülésének objektív, dezideologizált formájában fog kifejeződni, szemben a pártpolitikai érdekek ideológiai jellegű megjelenítésével. Azaz a kormányzati érdek egyféleképpen működhet, legfeljebb az egyes kormányok gazdaságfilozófiájának eltérései befolyásolhatják stratégiáját. Tehát mint „össznemzeti" kormányzati érdek kíméletle­nül keresztülgázolhat minden társadalmi osztály és réteg érdekein. A kérdés csak az, hogy kibontakozik-e egy olyan politikai alkufolyamat, amely moderálja a kormány törekvéseit és ezáltal a vele szembenálló társadalmi rétegek ellenállását. A mai politikai vitákban éppen ennek a garanciái hiányoznak.

A kormányzati intézkedések nyomán egyre mélyebb a szövetség az uralkodó bürokratikus elit és az „ellenzék" között, miközben az (ed­dig uralkodó) pártelit és az (eddig) ellenzéki elit közötti politikai ellen­tétek egyre mélyülnek. De ez a harc belül marad a klasszikus kelet-eu­rópai értelmiségi elitcsoportok közötti harc keretein. A társadalom kí­vül marad a politikai alkukon. S a politikai harcokból kimaradó társada­lom néma társadalom. De ez a némaság fenyegető. A kormányzati in­tézkedések egyre keményebbek, és egyre inkább megteremtik az el­szegényedésből következő társadalmi önvédelmi szervezkedés alapjait.

(A tanulmány 1989. júniusban készült.)

(Sarkantyú Mihály fotója)

Bogdan Denitch különleges ötvözetű ember. Majdnem har­minc éve él és tanít New Yorkban, a városi egyetemen. Szerb­nek született, de jugoszlávnak vallja magát. Ez azért figyelem­reméltó, mert az országon belül is csak a lakosság 5,6%-a vé­lekedik így. Mikor megkérdezik, a túlnyomó többség azt mondja, hogy szerb, horvát, szlovén vagy éppen makedón, de nem mondja azt, hogy jugoszláv. Az alábbiakban néhány részletet adunk közre abból a beszélgetésből, amelyet a Ma­gyar Rádió számára készített vele Hermán József. (Elhang­zott a Kossuth Rádióban, 1989 elején.)

*

Denitch: Először is felhívom a figyelmet arra, amit én a piac fetisizálásának nevezek. Ez szerintem túlreagálása a korábban létezett államszocializmus fetisizálásának. Úgy vélem, a ne­hézséget az okozza, hogy ideológiai szempontból közelítik meg a kérdést, és nem gyakorlati oldalról. Úgy fogják fel, hogy a piac megoldást jelent a kelet-európai gazdaságok vala­mennyi problémájára. Ez szerintem három ok miatt nem így van. Először is sehol Nyugat-Európában vagy az USÁ-ban nincs szabad piac a mezőgazdaságban. A második világhá­ború óta a mezőgazdaságban ellenőrzött árak vannak. Má­sodszor, sehol Nyugaton vagy az Egyesült Államokban nincs szabad piac az energiaszektorban, a közlekedésben és álta­lában az infrastrukturális kiadásokban. Harmadszor, a sza­badpiacot csak a világpiac részeként lehet elképzelni. Nem lehet olyan korlátozott szabadpiacot fenntartani, amelyet so­rompó választ el a világgazdaság többi részétől, mert ez autarkiához vezet, és ez legalább annyira rossz, mint amit meg akarnak változtatni. A második okom ennél fontosabb, ez ugyanis politikai. A gazdaság piacosítása ugyanis anélkül, hogy a politikai struktúrákat demokratizálnák, és mindenek­előtt anélkül, hogy a munkásoknak közvetlen ellenőrzési lehetőséget, de legalábbis részvételt biztosítanának a folya­matokban… nos ez valójában olyan formulához vezet, ami­lyen a nagyon sikeres távol-keleti, csendes-óceáni országok­ban, Dél-Koreában, Tajvanon és néhány városállamban kia­lakult. Ott arról van szó, hogy oligarchikus a fejlődés, ami sok­kal gyorsabb, mint a tervezett, de ennek nagyon nagy szociá­lis egyenlőtlenség az ára, illetve az, hogy el kell nyomni a mun­kásosztályt. Abban a pillanatban, hogy a piacot megnyitják, azonnal foglalkozni kell a munkások követeléseivel is. Kelet-Európában ezen a ponton teljesen használhatatlannak bizo­nyultak a hivatalos szakszervezetek, mert sehol, még Jugo­szláviában sem, ahol sok sztrájk van, nos, sehol Kelet-Euró­pában nem játszottak szerepet ezek a szakszervezetek a munkáselégedetlenség valóságos kifejezésében. A harmadik ok pedig az, hogy a jelenlegi körülmények között Kelet-Euró­pában a magas színvonalú fogyasztási cikkek termelése, il­letve behozatala, figyelembe véve az egyenlőtlenségeket és a hiányt vagy a szegénységet, egyszerűen azt jelentené, hogy a látható társadalmi különbségek megnövekednének. (…) A látható, feltűnő virágzás az egyik oldalon, mikor a munkások­nak egyre többet kell dolgozniok és az életszínvonal csökken, nos, ez az én véleményem szerint nagyon veszélyes dolog.

Nem tudom, hogy ezek konzervatív tézisek-e, de hozzá­tennék még egy általános dolgot: a kelet-európai eliteknek most el kell dönteniök, hogy kivel akarnak koalíciót kötni an­nak érdekében, hogy kiszélesítsék a rendszer bázisát. Három vagy négy lehetőség van, országonként változó módon. Az első lehetőség, hogy egy fiatal, képzett, technokratikus haj­lamú rétegre támaszkodnak. Ez piacot jelent, továbbá, hogy nem tesznek engedményeket a munkásoknak, megnőnek a gazdasági különbségek, több nyugati utazás … de nagyon szűk bázis. A második lehetőség például, ami Lengyelország­ban van: szövetség az egyházzal, a nemzeti hagyományok ki­használása, egy kis „játék" a nacionalizmussal, amit vélemé­nyem szerint részben önök is csinálnak Magyarországon, és sajnos az én szerb véreim is csinálják Szerbiában. Úgy gon­dolom, hogy ez szörnyen veszedelmes, mert nagyon nehéz behangolni és mérsékelni az ilyen érzelmeket. Noha általában felelős emberek irányításával indul a dolog, nagyon könnyen más irányt vesz, és azzá válik, amiről beszéltem. A harmadik lehetőség egy koalíció létrehozása, egy társadalmi megálla­podás létrehozása a szakképzett és politikailag fejlett mun­kásokkal. Ezért „csak" egy árat kell fizetni: meg kell engedni, hogy a munkások létrehozhassák saját szervezeteiket. (…)

A történelem iróniája, hogy Bernstein érvei igazolódtak Keleten és Nyugaton egyaránt. Bernstein állítását, amely sze­rint a párt és a mozgalom minden és a végcél semmi, Lenin a gyakorlatban nagyon komolyan vette, amikor a hatalomra koncentrált és kialakította a stratégiát, illetve a taktikát. És ko­molyan vették ezt a szociáldemokraták is, akik szintén a hata­lomra koncentrálnak, választási manőverezésre és koalíciós politikára. A szocializmus jövője mindkét esetben elvész, vagy alárendelődik a közvetlen hatalomgyakorlás szem­pontjainak. Ha elveszítjük a szocializmus ezen – meglehet utópikus – emberi dimenzióját, akkor a szocializmus majdnem végzetesen károsodik, üressé, nehézkessé, bürokratikussá és taszítóvá válik a fiatalabb, intelligensebb és idealisztikusabban gondolkodó rétegek számára. (…)

Herman: A szocialista eszméket ma mindenütt nagyon erősen bírálják, sőt támadják, a „szocialista" országokon kívül és be­lül egyaránt. Milyen a jelene és a jövője a szocializmusnak?

Denitch: Nos, tudja, ez a legeslegelső és legfontosabb kérdés, tehát hogy mondjuk meg, hogy miről is beszélünk valójában. Talán észrevette a szavaimból, hogy én nem tekintem a kelet-európai kormányokat szocialistának, és természetesen nem gondolom, hogy a Szovjetunió szocialista; mert számomra a szocializmus azt jelenti, hogy demokratikusan kiterjesz­tik a többség jogait – a többség természetesen a munkáso­kat jelenti – arra, hogy ne csak az államot, hanem a gazda­ságot és a társadalmat is ellenőrizzék. Ez dióhéjban a szo­cializmus, és nem más. A lényeg nem az, hogy államosítanak, hanem az, hogy folytatni kell a polgári forradalmat, amely for­mális jogokat adott a politikai rendszerben, de ezeket ki kell terjeszteni a gazdaságra és a társadalomra is. Ezért szá­momra abszurd dolog még csak gondolni is egy nem demok­ratikus szocializmusra, ez számomra logikai önellentmondás. Én úgy vélem, hogy a szocialistáknak Európában a forradalmi demokraták vörös, radikális szárnyává kell válniuk. (…) Úgy gondolom, hogy az egyesített Európa lesz az a terep, ahol a szocialista eszmékről kiderülhet, hogy helyesek-e, különö­sen, ha tovább csökken a feszültség a két szuperhatalom kö­zött. Azt hiszem, hogy az a szocializmus mint fejlődési modell, amelyet rákényszerítettek egyes harmadik világbeli kormá­nyokra és a Szovjetunióra, nem járható út. Az ember találhat sokkal hatékonyabb fejlesztési modelleket. (…) De minden­esetre azt gondolom, hogy túl korai eltemetni a szocializmust; véleményem szerint egy végtelen folyamatról van szó, és en­nek a programnak a lényege a szabadság.

Tartalomjegyzék

1. Krausz Tamás : Kelet-Európa konzervatív forradalmai – Fordulat Kelet-Európában: mítosz és valóság
2. Niederhauser Emil : Előhang 1989 Kelet- Európájához
3. Beatrix Campbell, Mario Telo, John Lloyd, Martin Jacques, Eric J. Hobsbawm : Az ügy vége
4. M. Lengyel László : Szovjetunió: kollektivizálódó tulajdon
5. Magyar Péter : Az OKP stratégiaváltása(i)
6. Petr Uhl, Aleksandr Kramer, Vladimir Riha, Egon Bondy, Petr Kuzvart : Mozgalom a demokratikus és önkormányzati szocializmusért
7. Kiss Rita : Beszélgetés J. Piniorral
8. Kik azok az anarcho-szindikalisták és mire törekszenek?
9. Mit akar az Egyesült Baloldal?
10. Hajdu F. András : Egy rendszer összeomlásának kronológiája
11. Füzes Oszkár : „Nos kinek a forradalma?” – Románia, 1990
12. Juhász József : Jugoszlávia válaszúton
13. Tálas Péter : A Köztársaság a kilencvenes évek küszöbén
14. Thoma László : Az alternatívák nélküli társadalom
15. Herman József : Interjú B. Denitch-csel
16. t : A piac a demokratizálás ellen – Catherine Samary könyveiről
17. Munkástanács dokumentumok
18. Szocializmus
19. Nemzet

Catherine Samary, a párizsi „Dauphine" egyetem professzora 1988-ban vaskos könyvet jelentetett meg a jugoszláv kísérletről Le Marché contre l'autogestion [A piac az önkormányzat ellen] címmel. Plan, marché et démocratie – l'expérience des pays dits socialistes [Terv, piac és demokrácia – a szocialistának mondott országok ta­pasztalata] című műve az Institut International de Recherche et de Formation által kiadott CER sorozatban jelent meg.

Pszeudo-szocialista posztkapitalizmus

A szerző a kelet-európai rendszerek formációelméleti értelmezésére és alternatíváik konkrét szaktudományos elemzésére vállalkozik. A kelet-európai történésekkel kapcsolatos vizsgálódásait a mai kapita­lizmussal összefüggésben végzi.

Értelmezése szerint a modern tőkés rendszerekben végbe­ment a kapitalizmus egyfajta „társadalmasítása". Már Keynes at­tól tette függővé a rendszer életképességét, hogy az állam mennyire eredményesen reagál a piacgazdaság által létrehozott konfliktusokra: milyen sikeresen avatkozik be a spontán piaci folyamatokba. A máso­dik világháború után pedig egyre kevésbé lehetett hinni egy olyan piaci automatizmus erényeiben, amely tömeges munkanélküliséget okoz. A kollektív ellenállást többé nem lehetett egyszerűen „irracioná­lisnak" minősíteni. Nyilvánvalóvá vált, hogy az egyes vállalkozók ér­dekei folyamatosan szembekerülnek a társadalom és a nemzetgaz­daság érdekeivel, ezért az állam beavatkozik a gazdaság működésé­be. A hitelek függetlenednek a piaci bázistól. Növekvő mértékben be­következik a termelés, a bérek, a profitok stb. előre való, tervszerű szabályozása. A piac kegyetlen törvénye, az értéktörvény mind ke­vésbé érvényesül. Ugyanakkor a versenykapitalizmus hanyatlásá­val egyre növekvő mértékben lép a termelő beruházások helyébe a spekuláció, illetve a termelő profit helyébe a spekulációs jöve­delem. De mindezek a változások anélkül mennek végbe, hogy elnyomnák a magántulajdont és a profit-motívumot, illetve korlá­toznák a pénz felhalmozási és spekulációs szerepét. Versenykapita­lizmus többé nem lehetséges, de a kapitalizmus társadalmasí­tása megáll a tőkés tulajdonviszonyok előtt. Valójában csak a koc­kázatok „társadalmasításának" tendenciáját hozza létre – önvédelmi megfontolásokból – a modern kapitalizmus.

Ugyanakkor a szocialistának mondott országok sem jutottak közelebb a gazdaság demokratizálásához és a tulajdon társadal­masításához. A bürokratikus tervezés megszüntette a magántulaj­dont és a profit-motívumot, és jelentős iparosítást hajtott végre. De ezért súlyos politikai, társadalmi és gazdasági árat fizettek ezek az or­szágok. A hatalom olyan politikai bürokrácia kezében összpontosult, amely a társadalomra és a dolgozókra hivatkozva, de nélkülük, sőt ve­lük szemben hozza meg döntéseit. Ez a nemzeti bürokrácia („no­menklatúra") elsősorban a munkásság képviselőjeként, annak nevé­ben legitimálja magát. Előmenetele egyszerre függ a tervcélok teljesí­tésétől és a társadalmi nyugalomtól. Jogilag nem tulajdonosa az ál­lami tulajdonnak, ezért – úgymond – a dolgozók és a társadalmi tulaj­don nevében intézkedik. Nem képez külön társadalmi osztályt, de a többlettermékek kollektív tulajdonosaként viselkedik. Tagjai nem vál­hatnak magántulajdonosokká (tőkésekké), csak fogyasztási javakat vásárolhatnak. Így elsődleges céljuk a fogyasztási privilégiumok meg­szerzése és azok megőrzése.

Samary megállapítása szerint a kelet-európai forradalmak hier­archikus társadalmi bázison létrejött nemzeti „termékek" voltak. Kom­binálódtak bennük a polgári demokratikus forradalom vonásai (a nem­zeti és az agrárkérdésben) valamint a proletárforradalom vonásai (antikapitalista dinamikájukban). Egyidejűleg mutatták a tőkés fejlő­dés jellemzőit és a prekapitalista társadalom hagyományait, öröksé­gét. Ezért merül fel a kérdés, hogy lehet-e egyáltalán posztkapitalistá­nak nevezni ezeket a rendszereket. A szakirodalom ezt a társadalom­típust szocializmusnak (ezen belül bürokratikus, állam- és piaci szo­cializmusnak) vagy – egymás közötti ellentéteik, az osztálytársadal­makra jellemző vonásaik stb. miatt – egyfajta kapitalizmusnak nevezi. Samary szerint viszont ezek a társadalmak sem kapitalisták, sem szocialisták, sem valamilyen új osztály által uraltak, hanem hibri­dek, és az ún. átmeneti korszak jeleit viselik magukon. Egy olyan preszocialista korszak jegyeit, amelyben szocialista elemek is jelen vannak, de bürokratikusán eltorzított formában. Ezért számukra nincs garantálva a szocializmus irányába való továbbfejlődés: a bü­rokratizmus mindig megakadályozhatja a társadalmi viszonyok szoci­alista (azaz önkormányzati) átalakulását. E társadalmak kapitalizmus felé történő fejlődése is lehetséges. A mondottak alapján a szerző előnyben részesíti velük kapcsolatban a posztkapitalista társadalom elnevezést – de szigorúan semleges, leíró terminusként. Tehát eluta­sítja a szocializmus és a sztálinizmus fogalmi összemosását, azono­sítását. Álláspontja szerint a szocialista formáció döntő kritériuma valóságos társadalmi tulajdon létrejötte. (Tulajdonon nem em­berek és dolgok viszonyát, hanem emberek egymás közti viszonyát érti.) Hangsúlyozza, hogy a nem pusztán jogi, hanem gazdasági érte­lemben vett társadalmi tulajdon kritériuma: a többlettermék elsajátítá­sának feltételeivel való társadalmi rendelkezés. Az így felfogott társa­dalmi tulajdon olyan társadalmi viszonyokat feltételez, ahol a ter­melési eszközök mindenki által elsajátíthatók. Vagyis az állami tu­lajdon átalakulását jelenti olyan társadalmi tulajdonná, amely nem az állampolgároktól elkülönült államnak, de nem is a dolgozók egyes csoportjainak, hanem a társadalom valóságos ellenőrzésének van alávetve. Nincs szocializmus – fogalmaz – tényleges társadalmi tulaj­don nélkül. Nincs előrehaladás a szocializmus felé a tulajdonviszo­nyok ilyen átalakítása nélkül. Ezért a szocializmushoz való közeledés a szocialista önkormányzat létrejöttét jelenti. A szocialista önkor­mányzat feltételezi a bérmunka elsorvadását, és átalakulását min­denki által, mindenki javára végzett munkává.

A tőkés és a posztkapitalista társadalmak elemzése a szerző szerint azt mutatja, hogy a társadalmi viszonyok különböző ellent­mondásaiban mind nyugaton, mind keleten – immanens módon – ki­fejeződik egy demokratikusan tervszerű rendszer szükséglete. Arra a következtetésre jut, hogy elméleti viszonyítási alapnak egy olyan álla­potot kell tekinteni, amelyben mindkét rendszer ellentmondásai felol­dódtak. Vizsgálódásának deklarált vezérfonalát a társadalmi hier­archiát, kizsákmányolást, elnyomást elsorvasztó rendszer lehetősé­gének hipotézise képezi.

A vázoltak függvényében nem meglepő, hogy a szerző hamis al­ternatívának, tévesnek minősíti a „terv vagy piac" kérdésfeltevést. A bürokratikus tervezés reformátorai rendre figyelmen kívül hagy­ják a gazdasági demokrácia, a közvetlen társadalmi választások lehetőségét, alternatíváját. Ezért kényszerülnek egy elméletileg hi­bás alternatívába: a bürokratikus tervezés (és az állam totalitarizmu­sa) vagy a piaci racionalitás választásába. Ugyanakkor látni kell, hogy nemcsak a bürokrácia konzervatív erői utasítják el a piaci ver­sengést, hanem azok a munkások is, akik nem tudják elfogad­ni, hogy egy számukra külsőleges gazdasági álracionalitás ne­vében bármikor elbocsátható „termelési tényezőként" kezel­jék őket.

Bürokratikus centralizmus

Az állami tulajdonban levő termelési eszközök és tőkék működtetésé­ről a politikai és gazdasági bürokrácia dönt. Az állami szektorban fel­számolja a piaci mechanizmusok érvényesülését, és központi terv­gazdálkodást vezet be. Itt tehát – annak ellenére, hogy a termékeknek van ára – nem árutermelés folyik. Az árakban valójában a tervezők társadalmi céljai öltenek testet.

Komái elemzéseire támaszkodva mutatja be a szerző a gazda­sági alapegységek működési logikáját. A termékek forgalma (eladha­tósága), a nyereség és a veszteség nem módosítja az elosztható jö­vedelmet. A nagyvállalatok munkásosztályánál egyfajta egalitarizmus érvényesül: a „mindenkinek munkája szerint" elv helyett a tényleges munkavégzéstől elváló béreket fizetnek.

A bürokratikus tervezés semmi döntési jogot nem ad a dolgozók­nak sem a termelés megválasztása, sem a munkaszervezés terüle­tén. Az állam puszta bérmunkásokként alkalmazza őket, ami a tőkés rendszerrel közös elem. Samary szerint ez a racionális magja annak, hogy egyes elemzői államkapitalistának nevezik a posztkapitalista társadalmakat. Ugyanakkor ő – kevésnek tartva ezt a kritériumot – vi­tatkozik az említett azonosítással, mondván: más a bürokratikus irá­nyításból és a más a piaci automatizmusokból fakadó elidegenülés. Jóllehet a munkás bért kap, de munkaereje nem áru. Munkaerejét nem piaci mechanizmus közvetítésével kell eladnia.

Mivel a dolgozó semmilyen formában nem tulajdonos, nem áll ha­talmában a munka szervezésébe és célszerűségébe beleszólni. Nem kis mértékben ez magyarázza á rendszerre jellemző pazarlást és alacsony termelékenységet. Ugyanakkor a tervgazdálkodás pozi­tív oldala a dolgozók számára, hogy véget vet a gazdasági szaba­dosságból adódó fenyegetésnek: a munkanélküliségnek. A stagná­lás állapotában sincs munkanélküliség, és a veszteséges vállalatok bezárása sem történik meg. A rendszer mozgását központi politikai döntések irányítják – a piaci szankciók logikájának érvényesítése kül­sőleges lenne a rendszer értékeivel, mechanizmusaival szemben.

A vezető párt monopolhelyzetéből ebben a rendszerben szerve­sen következik a dolgozók politikai atomizálása. Ez felel meg a bürok­ratikus gazdaságirányításnak és kormányzati uralomnak. Vagyis a nemzeti bürokrácia egyszerre gazdasági, társadalmi és politikai kate­gória. E bürokrácia és a bérmunkások viszonya a parazita kizsákmá­nyolás egy formája: a bürokrácia a politikai kisajátítás aktusára tá­maszkodva privilégiumokat élvez. Privilégiumai azon alapulnak, hogy a dolgozó osztály nevében uralkodik. Vagyis gazdaságilag nem füg­getlen: jövedelme az új termelési módban egy bizonyos funkcióhoz kötött. Helyzete törékeny: minél centralizáltabb a rendszer, annál in­kább ki van téve a dolgozók legcsekéiyebb önálló mozgolódása ese­tén a politikai halál fenyegetésének. A független szakszervezet és a politikai szervezkedési jog hiánya miatt a munkások tudatában a bü­rokrácia nem válhat a termelési eszközök legitim tulajdonosává. Konf­liktushelyzetekben a dolgozók ismételten arra hivatkoznak, hogy ők az igazi tulajdonosok, és a bürokrácia ellen fordulnak.

A bürokratikusán centralizált tervezés megszüntette a társa­dalmi kapcsolatok piaci mechanizmusoknak történő alávetettsé­gét, de nem helyettesítette azokat szocialista társadalmi viszo­nyokkal: a dolgozóknak semmi ellenőrzésük nincs a termelés felett; nem érvényesül a nagy társadalmi választásokra vonatkozóan politi­kai és gazdasági demokrácia. Röviden: a magántulajdon ezen meg­szüntetése a társadalmi hierarchiának, a kizsákmányolásnak, az elidegenülésnek csak tőkés formáját szüntette meg – ráadásul anélkül, hogy akár ez is szilárd eredmény lenne.

Piaci mechanizmusok alkalmazása a tervben

Samary a kelet-európai reformok elemzésével kapcsolatban is vitatja a szokásos „terv vagy piac" séma helyességét, és Brus nézeteihez csatlakozva terv és piac különböző kombinációiról, piaci elemeknek a tervezés keretein belül való felhasználásáról beszél. A szóban forgó reformoknak annak idején két eltérő értelmezése honosodott meg a szakirodalomban: 1. átmenetet, átvezetést képeznek a „piaci szocia­lizmusba", valójában azt hivatottak előkészíteni; 2. a piacgazdaság elkerülése érdekében a tervgazdálkodás belső reformját hajtják vég­re: szabályozott piacot, „terv által ellenőrzött piacot" hoznak létre. Sa­mary véleménye ez utóbbi értelmezéshez áll közelebb, de csak jelen­tős kiegészítésekkel fogadja el azt. Ő ugyanis abból indul ki, hogy mi­vel a hatvanas-hetvenes évek reformokkal kísérletező szocializmu­saiban a gazdasági reformokat nem kísérte hasonló szintű társadalmi és politikai demokratizálódás, ezért ezeket a reformokat elsősorban úgy kell felfogni, mint a nemzeti bürokrácia eszközét saját hatalmának átmentésére – vagyis egy tényleges társadalmi demokratizálódás megakadályozására. Ez a réteg azért köt szövetséget a technokraták­kai, hogy a társadalommal szembeni kiváltságos helyzetét megőriz­ze. Azért tereli a reformot piaci síkra, hogy elkerülje annak másik le­hetséges formáját: a tömegek bekapcsolódását a gazdaság és a tár­sadalom irányításába.

A politikai bürokrácia visszafordulása a piaci mechanizmusokhoz előidézi a tőkés országokból jól ismert problémákat, eltérő tulajdonvi­szonyok között. A negatív hatások – egyenlőtlenség, infláció, munka­nélküliség – gyorsan megmutatkoznak. A társadalmi kontroll hiánya lehetővé teszi pénzügyi lobbyk kialakulását. Ugyanakkor a központi terv eszközeként ebben a fázisban fennmaradnak az adminisztratív (rögzített) illetve az ellenőrzött árak, az állami hitelpolitika stb. A bü­rokrácia érdekelt a decentralizálásban, és eltűri a helyi jogok bizonyos fokú kiterjesztését, amennyiben ez nem érinti saját monopóliumát a központi hatalomban. A piaci mechanizmusok homályosabbá, átlát­hatatlanabbá teszik a gazdasági konfliktusokat. A tervezők a helyi igazgatásra és a piacra hárítják át a felelősséget az árak és a bérek mozgásaiért. Ez magyarázza, hogy megnövekszik a bürokrácia tole­ranciája a sztrájkokkal szemben. A szerző hangsúlyozza, hogy a re­formok alapvetően a technokrata rétegre támaszkodnak. Vélemé­nyét – egyebek mellett – a következő viccel illusztrálja. Kádár János tájékozódni akar a reform társadalmi fogadtatásáról. Megkérdezi az egyik vállalatvezetőt: „Nos, mit adott neked a reform?" – „Tudtam venni egy autót a prémiumomból." – „És azután?" – „A maradékot a takarékba tettem." Kádár később egy munkástól is megkérdezi: „Mit adott neked a reform?" – „Tudtam venni a fizetésemből egy pár új ci­pőt." – „És azután?" – „A régit kölcsönadtam az anyósomnak."

Samary vitatja, hogy indokolt lenne bármiféle „magyar csodáról" beszélni. Szerinte a magyar példa is azt mutatja, hogy a meghirdetett reform gyorsan konfliktusba kerül saját deklarált értékeivel, és az „ér­tékek" mögött megjelenik a társadalmi ellenállás. Némiképp leegy­szerűsítve: a hatvanas évek reformjainak társadalmi hatásai centrali­zálási fordulatot provokáltak. Ezt a recentralizálást azután nyitás kö­vette a világpiac felé, aminek nyomán megkezdődött az ország eladó­sodása. Az újabb reformok a piaci mechanizmusokból eredő egyen­lőtlenségekhez és a munkanélküliség megjelenéséhez vezettek. A piac logikája a magasabb hatékonyságot, magasabb termelékenysé­get részesíti előnyben. A tervnek (még a bürokratikusnak is) viszont megvan az a lehetősége, hogy csökkentse az egyenlőtlenségeket (biztosítva elmaradottabb régiók iparosítását, veszteséges vállalatok támogatását stb.). Nyilvánvaló, hogy ez – gazdaságilag tekintve – pa­zarló is lehet. De vannak bizonyos társadalmi, regionális és politikai előnyei. A fél állás nem jó állás, de jobb mint a munkanélküliség.

Kelet-Európában a nemzeti bürokrácia elsősorban nem rendőri eszközökkel, hanem a társadalmi nyugalom biztosításával tudta az uralmát megőrizni. Ebből a következő paradox helyzet adódik. Bár itt a dolgozóknak kevesebb demokratikus joguk volt, mint a fejlett tőkés országokban, mégis eredményesebben voltak képesek szembefor­dulni a piaci mechanizmusokkal. A politikai bürokrácia ti. sok esetben kénytelen volt engedni a dolgozók nyomásának, hogy megőrizhesse hatalmát.

„ Piaci szocializmus"

A piaci reformokat leginkább Jugoszláviában juttatták érvényre 1965 és 1971 között. Samary abból indul ki, hogy egyelőre csak a jugoszláv példa engedi meg a „modell" tesztelését.

A jugoszláv rendszert 1950-től 1965-ig a központi tervnek aláve­tett decentralizált önkormányzat jellemezte. A helyi önkormányzatok valójában egy „fölülről végrehajtott forradalom" eredményeként jöttek létre. Az önkormányzati szisztéma bevezetésének az volt a feladata, hogy egy nehéz korszakban konszolidálja a rendszer alapjait. Mivel azonban megmaradt helyi és vállalati szinten, jogai leszűkültek helyi kormányzati jogokra, ami a deklarált önkormányzati jogoktól való megfosztást jelent. Így ez az önkormányzat inkább csak „kormány­zat" volt – erősen alávetve a helyi és a szakszervezeti hatalmaknak.

1957-től áttérés kezdődött a „piaci szocializmusra". A piacot nyil­vánították az egyedüli eszköznek, amely a termelékenység növeke­dését és a szocialista önkormányzati viszonyokat megvalósítani ké­pes. A helyi önkormányzat az etatista tervezés keretei között maradt. Másrészt viszont alá lett vetve a hitelintézeteknek. 1965 után sem a tervezés elvetéséről van szó, hanem terv és piac korábbi hierarchiájá­nak megfordulásáról. Végbemegy a gazdasági döntések jelentős mértékű depolitizálódása. Bekövetkezik a termelési eszközök deetatizálása, illetve a felhalmozás decentralizálódása az egyes termelő­egységek és a bankok irányába. 1970-re a termékek kétharmad része szabadárassá válik. A technológiai fejlesztések következtében jelen­tősen növekszik a munka termelékenysége (ugyanakkor a tőke ter­melékenysége némiképp csökken).

A folyamat másik oldalán megjelenő negatív gazdasági és társa­dalmi hatásokat is sorra veszi a szerző. Az adott korszakban központi politikai problémává válik, hogy az egyének és a kollektívák által elért helyzet nem racionális a társadalom egésze számára. Növekszik a tá­volság az egyéni érdekek és a társadalmi szükségletek között. A két ellentétes logika konfliktusba kerül egymással. Formálisan megnö­vekszik – a magánszektor kárára – a „társadalmiszektor". Valójában azonban – mind a makrogazdasági terv, mind a vállalatok területén – a „társadalmi tulajdon" gazdasági ellenőrzésének csökkenéséről kell beszélni. A korszak jellemzői: az árak emelkedése, 12 százalékos munkanélküliség, inflációs mozgás, a dinár leértékelése. A nemzeti pénz értékének ingatagsága miatt egyfajta devizakultusz alakul ki, és egyre inkább ez válik a csere motorjává. A reform során fokozatosan megszűnik az egyenlőségeszmény: a munka szerinti bérezés esz­ménye. Annak keresése nyomán, hogy miképpen lehet növelni a nye­reséget, kialakul a piaci eredmények szerinti jövedelemelosztás. Ám az egyenlőtlen feltételekből a jövedelmek szélsőséges aránytalan­sága következik (ami ismétlődő sztrájkokhoz vezet). Mindez fokozot­tan érvényes a tagköztársaságok közötti viszonyra. A piaci esélyek egyenlőtlensége miatt a szegény régiókban körülbelül fele akkora fi­zetést lehet kapni ugyanazért a tevékenységért („kulturális különbsé­gekből" fakadó kizsákmányolás). Samary kommentárja szerint nehéz és hosszú folyamat a régiók fejlettségi szintjének kiegyenlítődése egy centralizált felhalmozási és újratermelési politika keretében. De telje­sen lehetetlen egy szolidaritás nélküli piacgazdaságban.

A reform – úgymond – felerősíti a nyereség csábítását, és elfo­gadja – ha nem is totálisan – a privilégiumok új formáját: a piaci viszo­nyokból fakadó egyenlőtlenségeket. A tőkés társadalmakban teljesen legitim a tőkejövedelmek termelő befektetése. Egy olyan társadalom­ban viszont, mint Jugoszlávia, ahol nem létezik tőkepiac, és ahol a magántulajdon státusza törékeny marad, a gazdagság felhalmozása más formákat ölt, és vagy tiltott tevékenységekhez, vagy fogyasztási privilégiumokhoz vezet. A piaci decentralizáció megsokszorozza a könnyű és spekulatív nyereségszerzések lehetőségét.

A tárgyalt korszakban bekövetkezik az igazgatás hivatásszerűvé tétele, ami lényegében a politikai hatalomban való részesedés felé tett lépés: a technokrácia kezdi kiszorítani a régi „politokráciát". A mun­kástanácsokban és a dolgozói gyűléseken jelentősen csökken a mun­kások száma – az erőviszonyok eltolódnak a vállalati igazgatási szer­vek javára. Az ebben az időszakban kedvelt összevonások is az igaz­gatói csoportok hatalmát növelik. A kialakult helyzetet „önkormány­zati" kvázi-bérmunkás viszonyoknak nevezi a szerző. A vállalatok fel­halmozási irányáról és pénzügyi politikájáról – formálisan jóváha­gyatva a dolgozói testületekkel – az igazgatói csoportok döntenek. A kvázi-bérmunkások jogai arra korlátozódnak, hogy szembeszálljanak az életszínvonal romlásával.

A tőkéknek és a termelési eszközöknek nincs valódi tulajdonosa, ezért alig lehet alkalmazni a tőkés racionalizmust, amely a nyereség maximalizálására és a termelési költségek csökkentésére irányul. A piacgazdaság bevezetése nem oldja meg a pazarlás és a túlberuházás problémáját. A vállalati igazgatót sokkal kevésbé érdekli a terme­lési eszközökkel való pazarlás és a pénzügyi felelőtlenség, mint saját pozíciójának megőrzése. Ebből a szempontból nincs minőségi kü­lönbség a bürokratikusán centralizált tervezés és a jugoszláv típusú „önkormányzati" piacgazdaság között (sőt az utóbbiban sokkal na­gyobb a nemzeti erők szétforgácsoltsága). Lényegét tekintve az „ál­lamszocializmus" és a „piaci szocializmus" azonos társadalomala­kulat.

A jugoszláv kísérlet paradox következménye, hogy a piaci refor­mok negatív hatásai a – bármily bürokratikus – tervezés társadalmi pozitívumaira irányítják a figyelmet. Egyúttal azonban arra is rávilágí­tanak, hogy a bürokratikus tervezés egyoldalú, és önmagában (vagyis dolgozói ellenőrzés nélkül) nem képes megvalósítani a tervezésben rejlő gazdasági és társadalmi lehetőségeket.

Jugoszláviában a hatvanas évek végén megjelent mozgalmak, de a korabeli közgazdászok egy része is egyidejűleg állt szemben a „piaci szocializmussal" és a centralizált bürokratikus tervezéssel. A termelési eszközök puszta dezetatizálása helyett valóságos társadal­masításukat tartották szükségesnek. Olyan koncepciót fejtettek ki, amelyben a piac a társadalmi önkormányzat eszközeként működik. Például Alexandr Bajt individuális társadalmi tulajdon, Branko Horvát „decentralizált társult szocializmus" létrehozásának lehetőségéről írt. A társadalmi nyomás hatására Jugoszláviában 1971-ben újabb fordu­lat következett be: megállt a piaci mechanizmusok kiterjesztése. De ekkorra már visszafordíthatatlanná vált a társadalmi szolidaritás le­rombolása. Ezért a nemzeti bürokrácia el tudta érni, hogy a társadalmi folyamatok demokratizálása helyett a „politokrácia" és a technokrácia között új kompromisszum, illetve ennek megfelelően részleges re-centralizálás jöjjön létre. (1971 után a beruházások 70 százalékát is­mét az állam ellenőrzi.)

A társadalmi önkormányzati alternatíva

Az 1971 utáni recentralizáció azt mutatja, hogy a reform jugoszláv formája, a „piaci szocializmus" nem bizonyult életképesnek. Egyes nemzetközi pénzügyi szervezetek szerint a dolgozói ön­kormányzat miatt, a szerző szerint viszont elsősorban azért nem, mert szembekerült az önkormányzati elvekkel: ahelyett, hogy ki­bontakoztatta volna, megfojtotta az önkormányzatban rejlő társa­dalmi lehetőségeket. Az önkormányzatnak csak helyi formáit engedte létrejönni, amelyek törekvése – mint Ota Šik rámutat – kimerül a jöve­delemorientáltságban, így szükségképpen konfliktusba kerül a mak­rogazdasági egyensúllyal és az infláció ellenőrzésére irányuló szán­dékkal. Az önkormányzatnak csak ez az atomizált változata képes il­leszkedni a „piaci szocializmus" logikájához, amely szerint a piaci árak képezik az egyetlen gazdasági jelzést. A piaci jelzés azonban – hangsúlyozza Samary – csupán rövid távú és lokális jövedelmezőség kalkulálását teszi lehetővé. A hosszú távú kalkulálás és a társa­dalmi hatások figyelembevétele a demokrácia kiterjesztését igényli: atomizált önkormányzat helyett az önkormányzati elvek makrogazdasági, össztársadalmi, nemzeti méretekben való ér­vényesülését. A szerző megítélése szerint az jelentene elmozdulást egy tényleges – és társadalmi népszerűségre is igényt tartó – reform irányába, ha biztosítanák a termelés és a (belső valamint külső) áru­forgalom tényleges társadalmi választásoknak való alávetését. Ez azonban a társadalom radikális demokratizálódását igényli, a munká­hoz való jogot és a termelés területén való demokráciát: a társadalmi­lag szükséges munka demokratikus elosztását valamennyi termelő­egység között, és ennek megfelelően a jövedelmeknek – a helyi egyenlőtlenségeket áthidaló – társadalmi össztermelékenység sze­rinti elosztását. A megoldás tehát nem egyszerűen a bürokratikuster­vezés felszámolása, hanem – a tervezés demokratizálása révén – ön­kormányzati tervezés kialakítása. Ugyanakkor kiemeli: a gazdaság és a társadalom önkormányzati szerveződése racionális technikákat, de az emberek döntéseinek alávetett racionális technikákat követel meg.

Vegyük sorra, hogy melyek azok a főbb lehetőségek, amelyek Samary szerint benne rejlenek egy ilyen változásban.

1. Kihasználatlan mikrogazdasági lehetőségek feltárása. Pél­dául a monetáris ösztönzés meghonosítása: a munkaidő csökkenté­se, a legkellemetlenebb munkák megszüntetése, az önkormányzati munkaszervezés stb.
2. A társadalmi önkormányzat feltételezi neki megfelelő döntési mechanizmusok kialakulását, amelyek biztosítják a termelés, felhal­mozás, beruházások, árak, jövedelmek demokratikus megválasztá­sát. Vagyis a társadalmi kapcsolatokban megfordul piac és önkor­mányzat viszonya: a piac az önkormányzat eszközévé válik. Ez pedig olyan koherens rendszert eredményez, amelyben célok, eszközök, termelési és elosztási viszonyok, a munka mértékének kritériumai és a különböző ösztönzések újraegyesítik a termelőt, a fogyasztót és a vezetőt.
3. A bürokratikus és a piaci ellenőrzés helyébe dolgozói ellenőr­zés lép. így például a hiteleket is demokratikus procedúra tárgyává le­het tenni, ezáltal nyilvános, pluralista társadalmi ellenőrzésnek alá­vetni. Ez megnyitja az utat a makrogazdasági és a közép- illetve hosszú távú stratégiai kalkulálás előtt. A tervezés demokratizálása lehe­tővé teszi a társadalmi erőforrások ellenőrzését és a hosszú távú vá­lasztásokat. Az ilyen tervezés már nem munka elidegenültté tételé­nek, a dolgozók alávetésének – az emberek számára külsőleges – eszköze. Sőt: a demokratikus terv nem is egyszerűen külső eszköz, melyet az önkormányzatok céljaik megvalósulása érdekében alkal­maznak, hanem maguknak az önkormányzatoknak saját döntéseiből keletkezik, és ezek hatására változik.