I. A történeti kiindulópont – néhány összefüggés

Kelet-Európában egy korszak lezárult, de még nem dőlt el, mi­lyen korszak következik. Már az átmeneti időszakban is lát­szik, hogy az alternatívák erősen behatároltak, de a helyzet mégsem alternatívák nélküli. A történeti nézőpont adhat csak kulcsot a mostani folyamatok megértéséhez, s erre igencsak szükség lenne, hiszen a kelet-európai intellektuális csoportok erkölcsi széthullása és mindenfajta eredeti szellemi rene­szánsz hiánya fokozza azt a zűrzavart, ami egyébként minden korszakváltás szükségképpeni velejárója. Ráadásul a kelet­-európai átalakulások erősen politikai természetéből fakad, hogy a folyamatokat irányító erők érdekei mindenütt a va­lóságos tendenciák elkendőzését inspirálják. Még a múlt „leleplezése" is e manipulatív törekvés szolgálatában áll; a történettudomány gyakorlatilag hallgat, vagy megint az apoló­gia szánalmas szerepét játssza el, „fantáziával", „elmeéllel" pótolva a források elemzését. Az igazán „hatékony" eszmé­ket a publicisztika, a tömegtájékoztatás termeli a maga „konspiratív" módján (szűk elitcsoportok, pressure groupok irá­nyítása alatt).

A korszakváltás sajátossága a többdimenziós bizonyta­lanság … Ez a helyzet kedvez a mítoszteremtésnek, a már régóta „működésképtelen" régi mítoszok helyét – új formát öltve – mintha még régebbi mítoszok foglalnák el. Egyik nap­ról a másikra szinte mindenütt újjáéled a kisnemzeti messia­nizmus, és sajátos módon lábra kapnak az ennek ellentmon­dó téveszmék, próféciák is, mint például az, mely szerint Ke­let-Európa története véget ért, s megnyílt az út Európába, amelyet eddig úgymond a „kommunista" rendszerek barikádoztak el. Senkit nem érdekel, hogy a „kommunisták" (értsd bürokratikus elituralom) néhány évtizedes uralma előtt néhány évszázaddal már létezett Kelet-Európa mint törté­nelmi régió, s ennek megvannak a kiiktathatatlan követ­kezményei. Mások, a „kommunista" rendszerek egykori ide­ológusai ma egyszerre a kapitalista triumfalizmus felkent pap­jaiként viselkednek. Úgy tűnik, Kelet-Európában minden meg­változott, hogy minden a régiben maradhasson …

Tudjuk, hogy a kelet-európai történelmi régió csak nagyon vi­szonylagos értelemben egység. A régió számos vonásának egyike, hogy itt a nagy átalakulások, forradalmak és ellenfor­radalmak, korszakváltások és rendszerváltások egy időben történnek, de a mögöttük lévő „tartalmak" már nincsenek egé­szen szinkronban, hiszen az egyaránt „kommunista" rend­szernek nevezett Kádár-rendszer és Ceauşescu-rendszer között a különbségeket aligha kell külön hangsúlyozni.

Kelet-Európában a forradalmak sohasem győztek, job­bára megrekedtek a politikai síkon, de mindig értek el részsi­kereket. Csehországot kivéve még az 1918-as polgári jellegű forradalmak is elbuktak vagy torzók maradtak. Ott, ahol kom­binálódtak a szocialista forradalmakkal, népmozgalmakkal (mint 1917-23 között a térség számos országában), Oroszor­szágot kivéve csaknem mindenütt a nemzeti autarkia „abszo­lutizmusa" és egy konzervatív-kapitalista restauráció sö­pörte el őket, s állta el egyúttal az utat az európai civilizáció és kultúra vívmányai előtt is; a munkás- és parasztmozgalmak demokratikus törekvései pedig a tekintélyuralmi diktatúrák martalékává váltak. A Habsburg Birodalom felbomlása a kul­turális-civilizációs hanyatlás korszakává vált. Ezek a nemzeti államok a „német élettérben" (vagy szövetségesként, vagy ál­dozatként, vagy mindkét minőségben) a II. világháborúban felőrlődtek, a régi, történelmi uralkodóosztályok letűntek a színről. A történet ismert.

A szovjet kísérlet, amely oly nagy reményekkel indult, s amely oly mélyen megérintette az egész nyugati világot, már a 20-as évek végén olyan fordulatra kényszerült, amely saját lényegét semmisítette meg: a sztálinista-bürokratikus tekin­télyuralmi diktatúra szilárdult meg, amely a konzervatív ellen­forradalmi tekintélyuralmi diktatúrával szemben a szocialista alternatíva győzelmének látszott.

Ezek a kedvező gazdasági eredmények a 60-as évek második felében (mindenekelőtt a Szovjetunióban, Lengyelországban, Magyarországon és Csehszlovákiában) megerősítették a „piacszocializmus" híveinek pozícióit, akik a piacgazdaság kiépítése felé mozdultak, de annak politikai-hatalmi konzek­venciáit nem vonták le. 1968 nemcsak Nyugaton, hanem Ke­leten is fordulatot idézett elő. Miközben Magyarországon be­vezették az új gazdasági mechanizmust, Csehszlovákiában éppen elbukott egy, a magyarénál demokratikusabbnak tűnő reformmozgalom. (Hiszen a magyar reformfolyamatot szinte kizárólag felülről indították el, s gyakorlatilag kizárták belőle éppen azokat a dolgozó milliókat, akiknek a sorsát kedvezőbb utakra próbálták irányítani. A demokratizálás liberalizálássá silányult.) A csehszlovákiai fordulat és általában a neosztálinista fordulat a Szovjetunióban kedvezőtlenül hatott a kelet­-nyugati kapcsolatok egész rendszerére is (bár természetesen nem ez idézte elő a kedvezőtlen gazdaságpolitikai feltétel­rendszer kialakulását a 70-es évek elején).

(Inprecor)

Azok a modern gazdaságtörténeti és közgazdasági elemzé­sek, amelyek mentesek a polgári liberális apológiától, a mos­tani fordulat egyik kulcsát a 70-es évek elejének nemzet­közi „árforradalmában" találják meg. Ennek fényében nyil­vánvalóvá válik, hogy a kelet-európai országok gazdasági fej­lődésének drámai lelassulása, a pozitív trendek visszafordu­lása nem egyszerűen a központi bürokratikus tervezés nem hatékony működéséből fakadt. Azok, akik Magyarországon végül is a világpiac felé való nyitás mellett döntöttek, nem vol­tak teljesen tisztában e nyitás valóságos következményeivel. Még a reformok élén álló ún. reformközgazdászok sem tud­ták pontosan, hogy az alapjában elkerülhetetlen „nyitás" ho­gyan tartható ellenőrzés alatt. Mivel ezt nem tudták, az orszá­got a válság elhárítására hivatkozva egy új típusú kényszer­pályára állították: az ún. adósságcsapda fogságába kerül­tek. Sem a „reformországok", sem a hagyományos konzerva­tív rendszerek nem találták meg a megfelelő válaszokat. (Az NDK-ban elviselhetetlen volt a társadalmi-politikai atmoszfé­ra, de volt lakás a fiatalok számára; Magyarországon nem volt elegendő lakás, de liberálisabb közhangulat uralkodott, az el­hárításnak alig volt dolga, néhány tucat liberális és ellenzéki marxista értelmiségi zaklatásán kívül legfeljebb március 15­én csináltak a maguk számára munkát.) E kudarcok alapvető oka az volt, hogy a vegyes gazdaság kialakítása, amely a pia­ci verseny és a különböző tulajdonformák egyfajta versenyét tételezte föl, tulajdonreform nélkül nem volt megvalósítható. A tulajdonreform azonban a hatalom kérdését érintette, ezért a bürokratikus-pártállami elitérdekeket sértette volna, hiszen a politikai hatalom új szervezeti formáját hordozta magában. A 70-es évek elején Kelet-Európában a „dogmatikusok" és „li­berálisok" 60-as években kötött kompromiszszumát „újratár­gyalták", s ez a konzervatív-dogmatikus csoport győzelmével végződött. Magyarországon és Jugoszláviában ez nem volt tartós állapot, de a hatalom fenntartása érdekében mindkét irányzat a pragmatikus-ökonomista megfontolást részesítette előnyben, amikor a kritikai marxizmus különböző irányzatait a legalitáson kívülre helyezték. (Érvényes maradt Lukács 68-as megjegyzése a „dogmatikusok és liberálisok titkos szövet­ségéről", és a tisztán gazdasági reform hiábavalóságáról). Ekkor fogalmazódott meg, éppen Bence György és Kis János akkoriban szamizdatban keringő írásában, hogy „még a piac legszélsőségesebb neoliberális apológiáiban sem homályo­sul el teljesen az a tény, hogy a reform nemcsak a különböző gazdálkodási rendszerek teljesítőképességének a kérdését veti föl, hanem a hatalom kérdését is". Azt is az ellenzéki marxizmus fogalmazza meg, hogy az igazi reform csak ak­kor bontakozhat ki, ha – érdemes újra idézni az előbbi szer­zőket – „a munkásosztály részt kaphatna a gazdasági ha­talomból", de „ez a gondolat csak olyanok fejében fordult meg, akik a reformokat nem a reformok kedvéért támogatták, hanem valamilyen távolabbi célra néztek."² Nos, ilyen célok helyett a 70-es években kizárólag a hatalomkonzerválás logi­kája jutott érvényre. Mivel a marxizmus „reneszánsza": Lu­kács és tanítványai, a jugoszláv Praxis-kör, az NDK-ban Bahro, Lengyelországban Adam Schaff stb. stb. nem szolgál­ták a hatalomfenntartás logikáját, marginalizálódásra ítéltet­tek. A prágai 68-as kísérlet következményei pedig arra in­tették a hatalmon lévőket, hogy a nemzetközi tőke köze­lebbi szövetséges számukra, mint a szocializmus alapér­tékeit és céljait komolyan vevő baloldali radikalizmus.

A gazdasági liberalizálás és a tekintélyi elituralom kombi­nációja nem leheteti tartós, mert a félreismert világgazdasági törvényszerűségek fokozatosan aláásták a kompromisszum tartósságát, s az életszínvonal érzékelhető csökkenése a 80-as években azután általános politikai válságba torkollt. Ezt előkészítette egy másik rendkívüli fontosságú tény, a Szovjet­unió gazdasági növekedésének lelassulása a 70-es évek­ben. Ez a fejlemény a KGST-n belüli kereskedelem megroggyanását is előidézte, s a belső strukturális fogyatékosságo­kat, a régi autarkiás beidegződéseket és mechanizmusokat tovább konzerválta.

A KGST-országok a kibontakozó válság hatására fokozato­san szembefordultak egymással, a szervezet működéskép­telenné vált, a világgazdasági kihívásra nem tudott válaszolni. Az NDK-t még csak fenntartotta a belnémet kereskedelem, de Lengyelország, Magyarország, részben Csehszlovákia, Ju­goszlávia, Románia az adósságcsapdából nem tudott mene­külni, és végleg a hanyatlás útjára léptek, s az sem vigasz­talhatta őket, hogy a világ sok más országa is a Nemzet­közi Valuta Alap járszalagjára került. (L. erről Szegő And­rea tanulmányát az Eszmélet 1-es számában.)

A fejlett tőkés országok a 70-es évek első felében az is­mert „árforradalom" útján újraosztották a világpiacon a nem­zeti jövedelmeket, természetesen a maguk javára. E folyamat részeként a kelet-európai (és latin-amerikai stb.) országok a mezőgazdasági piacon leküzdhetetlen gátakba ütköztek. Nem volt elég az „államszocialista" tervgazdaság bürokra­tikus-pazarló szisztémája, még a világpiaci árak átrendező­dése is súlyosbította a helyzetet, ráadásul továbbra is „mű­ködtek" a fejlett tőkés országok által diktált igazságtalan meg­különböztetések, mint a különböző védővámok, előírások, dömpingvád stb. A szabad verseny csak ott létezik, ahol az a fejlett kapitalista országok számára kedvező, a valóság­ban a világkereskedelem 3/4-e nem ún. szabad versenyes kereskedelem útján bonyolódik. Ehhez kínál igazán jó il­lusztrációt a mezőgazdasági árak alakulása.⁴

A fejlett országok tehát saját kríziseiket elkerülendő a vi­lág más régióiba igyekeztek áttolni a gondokat. A mai feltéte­lek közötti a nemzeti autarkia eleve zsákutca, ami azt jelenti, hogy a kelet-európai országok a válságot nem kerülhették el, függetlenül a „rendszerváltások" végbemenetelétől. A belső gazdasági kifulladás és a világpiaci kényszerek együtte­sen idézték elő az összeomlásokat.

Kelet-Európa sorsa tehát elválaszthatatlan a világgazda­ság egészétől. De a mostani „Fel Európába!"-eufória ellenére is a két világháború közötti korszak és a sztálinista hagyo­mány jól ismert nemzeti izolációs tendenciái, a nemzeti autar­kia végzetes alternatívája rajzolódnak ki. Az egymás között ki­alakult, majd lerombolt gazdasági-piaci kapcsolatok helyére – több ok miatt is – nem áll be Nyugat-Európa vagy Amerika. A nemzetközi tőkés pénzcsoportok az elzárkózásból úgy kí­vánják „kilendíteni" Kelet-Európát mint Latin-Amerikát. Ez az ismerős recept nemhogy nem Európába vezeti a térséget, ha­nem az történik, hogy az adósságcsapdán keresztül megha­ladhatatlan állapottá válik az örökös tőkehiány, hiszen valójá­ban nem is annyira tőkebehozatalról mint inkább tőkekivitelről van szó.

A nemzetközi „tőkebehatolás" számára Kelet-Európa már régi vadászterületnek számít („csak" a fasizmus szovjet legyőzése szakította ki ezt a „vadászterületet"), amely töme­ges olcsó munkaerejével, „ócskapiac" képességével a nyu­gat-európai, kelet-ázsiai és amerikai „centrum" számára kedvező régiónak látszik. A kísérlet persze nem kockázat­mentes . . . ezért a baloldal általános marginalizálásának le­hetőségeit keresik.

Mindennek fényében persze paradoxnak tűnnek azok az illúziók, amelyek a fejlett kapitalista országok „segít­ségnyújtásával" kapcsolatban kialakultak, s amely illú­ziók elválaszthatatlanok az „állampárti" elit hatalomfenn­tartó érdekeitől. (Ebből a szempontból jellemző példaként utalhatunk az utazások erős korlátozására, ami egyfajta mí­toszt font a nyugati életmód és életminőség köré. A kelet-­európai bürokráciák saját privilégiumaik középpontjába éppen a nyugati „presztízsfogyasztást" emelték, miközben a néptömegek számára ez az út persze nem volt követhető, hi­szen a nyugati falak megnyitása nem jelenti automatikusan, hogy a jóléti minták tömegesen elérhetővé válnak; Jugoszlá­via utazási szabadsága és általában Latin-Amerika polgári rendszereinek nyomorúsága nem kecsegtethet sok reménnyel, de ez a tény nem változtat azon, hogy a nyugat-európai­-amerikai mítosz lett az 1989-90-es kelet-európai fordulat ideológiai legitimációjának fontos komponense. Pedig Len­gyelország példája már cáfolni látszott ezeket az illúziókat, hi­szen az „állampárt" „leváltása" és a Szolidaritás hatalom­ba kerülése, vagyis maga a „rendszerváltás" bizonyítja leg­jobban a mítosz mítoszjellegét; a Szolidaritás kormánya, amely 9 millió ember aktív támogatását élvezte, átvette az „ál­lampárt" szerepét. Az egykori „munkásellenzéki" szervezet­ből hatalom lett, a „forradalmárok" elfoglalták a kommunisták­tól átvett zsíros állások egy részét, s jobban teljesítik nem­zetközi pénzügyi „feladataikat", az IMF diktátumainak me­nedzselését, mint a LEMP tette azt korábban. De a dolgozó milliók sorsa nem kevésbé reménytelen.)

A közép-kelet-európai fordulat másik feltételét a Szovjet­unióban végbemenő változásokban kell keresni, amely válto­zások még lényegesebbek, mint a világpiaci „törvényszerűsének" nyomása volt. A konzervatív bürokratikus rendszerek megújulásra való képtelenségét azok is kezdték felismerni, akik korábban ezt eretnek feltételezésnek tartották.

Az 1985-ös gorbacsovi fordulat felgyorsította a kelet-­európai folyamatokat, a világpiaci nyitást, a hatalmi őrségvál­tást, a régi politikai bürokrácia és az új közgazdasági-technok­rata menedzserrétegek hatalmi harcát. Mindez igen jól kive­hető formában végbement Magyarországon, Csehszlovákiá­ban, Lengyelországban. Jugoszláviában a probléma bizo­nyos értelemben más volt, a soknemzetiségű ország eltérő sajátosságokkal rendelkezett. (Az NDK-ban és Romániában mindez leplezettebben, más formákban, de hasonlóképpen lezajlott.)

(International Viewpoint)

II. A „peresztrojka" hatása

Ugyanakkor a peresztrojka csak keveseket lelkesített igazán Kelet-Európában, mert nehézségei és öröklött problémái túl­ságosan is jól ismertek voltak ahhoz, hogy követésre vonzott volna. Persze a Gorbacsov iránti szimpátia egyértelmű volt, hiszen a Szovjetunió 1985-től úgyszólván levette kezét Kelet-Európáról, ettől fogva minden ország szabadon kísérletezhe­tett. A szovjetek nem akarták elkövetni az 1948-49-es és ké­sőbbi „hibákat", amikor maguk állták útját a kiszámíthatatlan kelet-európai folyamatoknak. Bizonyossá vált, hogy az ún. ál­lamszocialista rendszerek nem reformálhatók, miként a pe­resztrojka is abból az előfeltevésből indult ki, hogy a 30-as években kiépült társadalmi és gazdasági szerkezetet le kell rombolni, s új társadalomszerveződés alapjait kell megterem­teni. Miközben az „állampártok" mindenütt felbomlottak, vilá­gossá vált, hogy a Szovjetunióban is többpártrendszer jön lét­re, egyfajta parlamentarizmus, amelyről még nem dőlt el, hogy a tömegdemokrácia parlamentjéhez vagy pedig parla­mentáris-bürokratikus diktatúrához vezet-e, egy olyan elit­uralomhoz, amely a piacgazdaságra való áttérés és a nem­zeti értékek megmentése jelszavával a termelő osztályok tulajdontól való megfosztásának alkotmányos szentesí­téséhez vezet. S bár a végleges válasz még nem született meg, mégis azt hiszem, egy nyugat-európai típusú fejlődés lehetősége a Szovjetunióban joggal kizárható (legfeljebb a függetlenedő balti köztársaságok tehetnek-tesznek majd ko­molyabb lépéseket egy ilyen fejlődés irányába).

Mára a Szovjetunióban a 30-as években meggyökerese­dett gazdasági és hatalomgyakorlási szisztémát életre hívó történelmi okok megszűntek létezni. A korábbi rendszert iga­zoló hivatalos ideológia is megszűnt hatékony szellemi erő­ként létezni, elveszítette legitimációs erejét. Olyan „vákuum" jött létre, amelyben a legkülönbözőbb szerveződések, esz­mék, alternatív mozgalmak törtek felszínre, és egymással ver­sengve próbálják kitölteni a „teret". Ezek a társadalmi mozgá­sok, mozgalmak pontosan őrzik azokat a jegyeket is, amelyek a nagyszámú és igen eltérő történelmi kultúrák egymásmellettiségének és egymásra rétegezettségének (és ma már nyílt összeütközésüknek) a lényegéből erednek. Egyidejűleg ke­rültek felszínre az évszázados múlt és a XXI. század önszer­veződő közösségeinek csírái; a hagyományos áruhiány és az űrtechnika vívmányai stb. A bürokratizálódott szovjet forma mögül előtörnek a valóságos – sokáig lefojtott – történelmi tendenciák, a maguk eredeti színeiben. S mindez egy olyan időszakban megy végbe, amikor a sajátos önvizsgálódó izolacionizmus, befelé fordulás keretei között nyitás történik éppen a Nyugat, mindenekelőtt Amerika felé. Az amerikai civilizáció felszínes behatolása tovább bonyolítja azoknak az ellentmon­dásoknak a körét, amelyek ma napvilágra kerülnek. Vannak áramlatok, amelyeket ez megtermékenyít, vannak áramlatok, (mindenekelőtt a tradicionalista-konzervatív irányzatok), amelyeknek az agresszivitását növeli, ellenállásuk erejét fo­kozza. A nemzeti formák mostanában bomlanak ki a maguk teljességében, bár nem a gazdasági szükségletek és „éssze­rűség" mentén. Azokban a történelmi régiókban, ahol a pol­gári kultúra és civilizáció mélyebb gyökereket eresztett, ott a nemzeti szeparatizmus kevésbé agresszív formáival találkozunk, jóllehet az új nemzeti mozgalmak mindenütt erős nacionalizmussal és vallási reneszánsszal kapcso­lódnak össze. (A kibontakozó nemzeti-vallási mozgalmak mögött mindig jól vagy kevésbé jól kitapintható bürokratikus csoportérdekek is meghúzódnak. Másfelől a Szovjetunió népei spontánul lázadnak a sztálini eredetű tekintélyuralmi formák, a bürokratikus diktatúra ellen, amely mindenütt „orosz formában" jelentkezik, abban az értelemben is, hogy az össz-szövetségi bürokrácia és a köztársaságok nagy városainak bürokráciája mindenütt jórészt vagy túlnyomóan orosz nem­zetiségű. Ezzel az antibürokratikus lázadás orosz- és szovjet­ellenes tendenciái úgyszólván érthetők.) Az igazi problémát az okozza, hogy a lázadás, amely szinte mindenütt, még tulaj­donképpen magában Oroszországban is sajátos nemzeti szeparatista jelleget öltött, két irányban is torz pályára került. A kizárólagos nemzeti karakter szinte mindenütt a „Központ", azaz az oroszok (a centrumban pedig az idegenek) ellen for­dul, másfelől a szomszédos népek vagy a legközelebbi nem­zetiségek, nemzeti kisebbségek ellen. Egyszerre van itt jelen a modern antibürokratikus mozgalom és a múlt, néhol, mint Azerbajdzsánban, a „középkor" máig élő szellemi-vallási kul­túrájának szinte minden formája. Történelmileg letűntnek hitt gyűlölködési formák törnek felszínre.

Ezek mögött a konfliktusok mögött mindig konkrét bürok­ratikus-hatalom önfenntartó érdekcsoportok „szervező mun­kája" is megfigyelhető, akik e konfliktusok igazi haszonélve­zői. Miután a nemzeti bürokráciák – részben a helyi orosz bü­rokráciával is konkurálva – keresik a „túlélés" lehetőségeit, nyilvánvalóan éppen a „nemzeti" mozgalmak gerjesztésével igyekeznek ijesztgetni az orosz központot és saját helyi-köz­társasági pozícióikat ily módon megőrizni. Az orosz bürokrá­ciához hasonlóan a nemzeti-nemzetiségi bürokráciák sem tudtak időben reagálni a szovjet gazdaság gyengeségeire, nem szólva most a világgazdasági kihívásokról, amelyek jelentőségét talán most sem értik. Számukra a túlélés nem gazdasági, hanem pusztán politikai-egzisztenciális kérdés. (S ezt most a Központ hű képviselőjéből nemzetivé való átvedlés ígéri, ami egyébként nem speciálisan orosz, hanem általá­nos kelet-európai jelenség.) A lefojtott nemzeti-nemzetiségi konfliktusok mentén tehát nem látszik valóban demokratikus kibontakozás sehol a Szovjetunió egész területén. Itt nem a romantikus mítoszok felbukkanása és a konzervatív ideoló­giai beállítódás az igazi probléma, hanem az, hogy a „szovjetizálás", a „szocializmus" nemzeti kultúrákba való felületi be­hatolása nemigen termelte ki a demokratikus kibontakozás objektív alapjait. Mindez nem jelenti azt, hogy semmiféle de­mokratikus potenciál nem rejtezik e nemzeti mozgalmakban. A régi bürokratikus apparátus megroggyanása segítheti a mo­dernizációs folyamatot egy többszektorú vegyes gazdaság irányába, amelyben megkezdődhet az állami tulajdon társa­dalmasítása egyes térségekben, s megvalósulhat egyes vál­lalati közösségek közvetlen kapcsolatfelvétele más országok hasonló gazdasági egységeivel stb. Egy bizonyos, semmi nem maradhat a régiben.

A Szovjetunió számos területén, a leglátványosabban egyelőre a bányászsztrájkok körzetében lehet látni, hogy a peresztrojka a hagyományos, sztálini eredetű struktúrákat nemcsak a szétforgácsolódás irányába bomlasztja, hanem szociális mozgalmakat is megindít azokon a helyeken, ahol a bürokrácia végképp nem képes a munkát, a termékszállítást stb. megszervezni, megoldani. A sztrájkmozgalmak méretei arra utalnak, hogy a szovjet, mindenekelőtt az oroszországi munkásság a maga mozgalmát még csak ezután mélyíti el. Bár Kelet-Európa nagy mozgalmai, beleértve magukat az oroszokat is, mindenütt a nemzeti jelleg jegyében bonta­koznak ki (s ez arról tanúskodik, hogy e mozgalmak min­denütt értelmiségi vezetés alatt állnak), Szovjet-Oroszor­szágban a történelmi előfeltételek következtében e moz­galmak szociális, antibürokratikus jellegének erősödése is várható.

Ugyanakkor a párt vezetésének egyetlen csoportja, egyetlen irányzata sem képes a hatalom olyan átszervezésé­re, amely a dolgozói és lakóterületi demokratizálás közvetlen formáit erősítené. Ehhez a bürokratikus struktúrákkal és a speciális elitérdekekkel szemben kellene radikálisan fellépni. Ahogy demokratikus kapitalizmus demokratikus nemzeti bur­zsoázia nélkül sehol a világon nem képzelhetőéi, úgy demokra­tikus szocializmus sem képzelhető el a tőkés és bürokratikus struktúrák együttes leépítése nélkül.

Míg az önkormányzati formák, a civil társadalom kiépülé­sének folyamata a demokrácia kibontakozásának igazi felté­tele és forrása, Kelet-Európában megvan a veszélye annak, hogy a többpártrendszeres parlamentarizmus inkább a zűrza­vart fogja fokozni, szemben a korábbi „pártállamilag" meg­szervezett anarchiával. A Szovjetunióban is óriási a harc a tu­lajdonreform körül, mert a, tulajdonszerzés a „túlélés" egyik legfontosabb lehetőségét kínálja. A régi-új elitek-a tömegek számára láthatatlan – harca az állami tulajdon felosztása körül mindinkább éleződni fog, az új elitek, akárcsak Magyarorszá­gon, megpróbálnak felszívódni a menedzser és pénzbürokrá­cia népesedő táborába. A hagyományos államhatalmi-mi­niszteriális bürokrácia „lecserélésének" folyamata egy hosszan tartó folyamat keretein belül képzelhető el, radikális „le­építése" viszont csak akkor lehetséges, ha a „gorbacsovi re­formok" képviselői felismerik: nincs más esélye egy szocia­lista irányú kibontakozásnak, mint hogy ők maguk mernek a munkásság elégedetlenségi megmozdulásainak, sztrájkmoz­galmainak élére állni. Nincs más esélyük arra, hogy a pereszt­rojkát sikerre vigyék. Ma még a lázadozó szovjet munkásság – minden nélkülözés ellenére – nem fordult a peresztrojka el­len, bár Gorbacsov tekintélye csökkenni látszik. A nép nem akar visszatérni a régi tekintélyuralmi rendszerhez, a bürokra­tikus önkény uralmához. Saját tapasztalatain keresztül tudja, hogy az oroszországi bürokrácia gyökerei, hagyománya, mélységes konzervativizmusa és kíméletlensége, kitartása és cinizmusa messze túltesz minden képzeleten. Az oroszor­szági bürokrácia erősebben ellenáll a változásnak, mint pl. a magyar, s már csak óriási létszáma (kb. 20 millió) miatt sem söpörhető ki egyszerre, egyetlen forradalmi aktussal. De bár­milyen paradoxnak tűnjék, éppen az előző 70 év negatív ta­pasztalatai teremtették meg az alapját annak, hogy hosszabb távon demokratikus megoldás szülessék (persze nem a tőke logikájának megfelelő „demokrácia", hanem a termelés de­mokratizálása, a termelői és lakossági önszerveződések megszületése értelmében). A bürokratikus akadályok persze nyilvánvalóak, de gondoljunk arra, hogy a Szovjetunióban vagy utódállamaiban az állami tulajdon társadalmasítását még nem akadályozza meg a magántulajdon jelentősebb uralma. A tőke nem tudta „megmenteni" Oroszországot az utóbbi néhány évszázadban, nem valószínű, hogy éppen a következő egy-két évtizedben ez bekövetkeznék.

Amennyiben a tertium datur, a harmadik lehetőség nem bontakozik ki, akkor az „államszocializmus" és „piacszocializ­mus" terméketlen konfliktusát akár egy szélsőjobboldali (isz­lám vagy feketeszázas) mozgalom is félresöpörheti…

(Inprecor)

III. A kelet-európai átalakulás néhány sajátossága

Kelet-Európa csaknem minden országában fennáll ez a ked­vezőtlen alternatíva. A gyors jobbratolódás, amely a parazita rétegek, az uralkodó elit és a bürokrácia egy részében a hata­lomátmentő reflexeket hozta mozgásba, egyúttal erősítette is az elégedetlenségi mozgalmak hagyományos kelet-európai formáit. A tömegek gazdasági helyzetük egyre jelentősebb rosszabbodása miatt (infláció; munkanélküliség; az, hogy számos réteget egyenesen a mindennapi életben maradás szükségletei kötnek le; másfelől a gazdagodás és presztízsfo­gyasztás hivalkodó megnyilvánulásai, újgazdagrétegek meg­jelenése stb.) és a „kommunista", azaz bürokratikus hatalom­tól való elidegenedettségük miatt különben is fogékonyak e „tradicionális" ellenállási formák iránt. A kisnemzeti naciona­lizmusok feléledése, a kisnemzeti messianizmus mindenütt a hivatalos politika rangjára emelkedik, a tömegeket különösen is mobilizálja az intranzigens antikommunista propaganda a hatalom megragadására készülő új-régi elitek részéről (ami természetesen együtt jár az antiszemitizmus é,s általában minden kisebbségekkel szembeni intolerancia növekedésé­vel is). Az átalakulás sajátossága, hogy a nemzeti, általános demokratikus követelések sehol sem párosulnak olyan szociális követelésekkel, amelyek egy új szisztéma ki­alakulásának lehetőségeit tartalmaznák. Amennyiben ilyen jelenségek felszínre kerülnek, azok antikommunista, sőt, anti­szocialista burokban jelentkeznek. Az ilyen típusú antikommu­nista „kommunizmus" mindenekelőtt önvédelmi formákban jön elő, mint pl. Magyarországon a munkástanácsok és ha­sonló szerveződések a munkanélküliség és a tulajdontól való megfosztás hatására. E szerveződések is tradicionális előz­ményekre mennek vissza (1918-1919,1945-48,1956).

Az egypártrendszertől a többpártrendszerre való átme­net nyilvánvaló nehézségét a demokratikus hagyományok hiányán túl az okozza, hogy gazdaságilag nemhogy felemel­kedést nem tud hozni, hanem éppen a világpiacba való beta­gozódás előfeltételei válnak számos további zavar forrásává, mint pl. a hagyományos munkásság szétzúzása á struktúra­váltás jegyében. (Magyarország, Lengyelország, Jugoszlá­via.) Tőke nincs a folyamat előkészítésére, ezért egyszerűen százezreket kergetnek ki az utcára. Az új rendszer ezzel be­építette önmaga alá az első időzített bombát. A szociális konf­liktusok „kezelésének" egyetlen módja – úgy tűnik mindenütt – a már említett „nemzeti messianizmus", amely viszont az új rendszerek számára a második időzített bombát jelenti, amennyiben destabilizáló erőként gátolja a gazdasági kibon­takozást. A magyar kisebbségekkel szemben meglévő ha­gyományos ellenérzések kirobbanása is ilyen, s minél ke­letebbre megyünk, annál erőszakosabb formákban jelent­keznek ezek a konfliktusok (amelyek persze nem „vannak", hanem jelentős mértékben gerjesztik őket): a bolgár-török, al­bán-szerb stb. szembenállások. Jugoszláviában, ahol a kü­lönböző köztársaságok közötti gazdasági színvonalkülönb­ség mindig is nacionalista villongások talajául szolgált, most az is kiderült, hogy a kelet-európai „államszocialista" beren­dezkedések sorsától a jugoszláv önigazgatás sorsa sem tér el. Mivel a helyi menedzserbürokrácia mindenütt kisajátította az „önigazgatói" csoporttulajdont, így ha formailag másként is, de a tulajdon és hatalom újfelosztásának jellegzetes konf­liktusai hasonlóképpen mentek végbe (és fognak még végbe­menni), mint például Magyarországon.

A hatalomváltás „alulról" szemlélve kezdetben „megváltás"-jellegű volt, vagyis Moszkvától Prágáig, Prágától Berli­nig, Berlintől Budapestig mindenkit lenyűgözött a problémák kimondhatóságának szabadsága. Csak a választási kampá­nyok során derül ki mindenütt, hogy a „szabadság" megáll a „kimondhatóság" fokán, a hatalom pedig új értelmiségi és bü­rokrata elitcsoportok kezébe megy át. A régi pártbürokráciák helyét mindenütt elfoglalta az állami és pénzbürokrácia. A ki­ábrándulás felgyorsulása érthető: a többpártrendszer abból az „egypártból" bomlott ki, amely mindenütt magában foglalta a társadalom politikailag leginkább fogékony csoportjait, A kis ellenzéki csoportocskák, amelyek korábban többnyire maguk is a „kommunista" pártból szakadtak ki, most a polgári demok­rácia neofita harcosainak buzgalmával készítik elő saját, végre kiharcolt hatalmukat, hogy „szolgálhassák" a népet. A kelet-európai átalakulások mindennél világosabban mutatják, hogy a megelőző rendszerek „kommunista", „szocialista" jellege mennyire fiktív és felszínes volt.

Ennek strukturális megnyilvánulása, hogy a régi, kon­zervatív bürokrácia jó része – megtéve a maga „antikom­munista" fordulatát – minden további nélkül átállt, a több­pártrendszer „szerves" támaszának nyilvánította magát.

A „kommunizmus" a térség legtöbb országában néhány hét alatt „felszívódott", hogy – mint említettük – az új formában a legkisemmizettebbek megkezdhessék a visszatérést elve­szett „illúzióikhoz", mint amilyen a társadalmi biztonság, a tel­jes foglalkoztatottság, a munkahelyétől mint „sajátjától" való megfosztás megtagadása (azaz önvédelmi szervezeteinek, a munkástanácsoknak a létrehozása) stb. Mindez az NDK4ÓI Magyarországig, Jugoszláviától a Szovjetunióig megfigyel­hető folyamat. Az eltérő nemzeti formák ellenére hasonló szo­ciális tartalom tör felszínre.

Az alapkérdés mindenütt hatalom és tulajdon kérdése. A termelő osztályok hatalomból való kiszorulása éppen a többpártrendszeres választások miatt nem okoz komoly megrázkódtatást, hiszen a korábbi elituralom – legalábbis az utolsó két évtizedben – sehol Kelet-Európában, nem tudott „emberbarát" arculatot felölteni. Á tulajdon más kérdés – a tulajdon kérdése mindenütt a megélhetés szük­ségleteivel kapcsolódik össze. A „szocialista" múltból egyet mindenki megtanult: a társadalmi egyenlőség visszavon­hatatlan értékké vált a nép tudatában, s arra a lakosság jó része emlékszik Magyarországon és Bulgáriában, Jugoszlá­viában és Romániában, hogy a „kommunista" rendszer mil­liók számára anyagi és kulturális felemelkedést jelentett, an­nak ellenére, hogy az utolsó 15 évben a hanyatlás jelei minde­nütt egyértelműek. (S annak ellenére, hogy bürokratikus való­sága sokak számára – különböző mértékű – szenvedések for­rásául is szolgált.)

A kollektív amnézia rövid ideig tart csak, s ezzel az új rendszereknek számolniuk kell Kelet-Európában, mielőtt a tu­lajdon kérdését „végleg" megoldani próbálják. Az új elitek mo­hósága azonban a nyugat-európai modell követésének ideológiájával a munkanélküliség, az infláció, az adós­ságválság, a nacionalizmus, a tömeges elnyomorodás al­ternatívája irányába taszítja a fejlődést Lengyelországban és Magyarországon, de félő, hogy Jugoszlávia és a Szovjet­unió hagyományos szerkezeteinek felbomlása is ilyen megol­dást involvál.

(Inprecor)

Hogy ma mit lehet kezdeni a szocializmussal és a marxizmus­sal mint gyakorlati mozgalommal, azt nehéz megmondani, mert ez a mozgalom mint szellemi irányzat is marginalizáló­dott egész Kelet-Európában, de ez a marginalizálódás nem most következett be; a marxizmus legutóbbi súlyos vere­sége a 70-es évek „neosztálinista" reakciójában kere­sendő, amikor a baloldali kritikai fellendülést feláldozták a liberális ökonomizmus oltárán, s a marxizmust mindenütt kis kutatóintézetek, baráti társaságok ügyévé fokozták le. Napjainkra a 70-es évek marxistái jórészt „megtértek" a libe­ralizmus lágy ölére, mert ellene folytatott harcukat nem kísérte siker, sőt, az ellenzéki harc hiábavalósága láttán a liberaliz­mus hajóján vitorláznak be a hatalomba. Mégis – az alábbi szövegükben leírt feltételek gyökeres megváltozása után is-bizonyos értelemben éppen Bence György és Kis János 70-es évekbeli kritikai állásfoglalása tűnik ma is aktuálisnak (amelyben mellesleg jelzik a neosztalinizmusból a „demokra­tikus sztálinizmusba" való mai átmenet valóságos történelmi „mélységét" is):

„Az következik-e ebből, hogy a marxizmusnak semmi esélye sincs rá, hogy visszanyerje társadalmi jelentőségét? Valóban, mai is­mereteink – elméleti eszközeink és tapasztalati információink – alap­ján illuzórikusnak tűnik föl arra várni, hogy az alávetett osztály egy je­lentős része – valamely számottevő funkcionális csoport – a marxista elmélet társadalmi szubjektumává válik. De az is valószínűnek lát­szik, hogy az ellenzéki marxizmus folyamatossága nem fog megsza­kadni. Még ha a rendszer képessé vált is arra, hogy levezesse-vagy legalábbis lokalizálja – az olykor robbanásig fokozódott társadalmi fe­szültségeket, maradnak kis marginális csoportok, amelyek nem integ­rálódnak a társadalom normális működésébe. Főként a fiatalság köré­ben termelődnek újra ezek a csoportok. Számukra a nem marxista ideológiák csupán két lehetőséget kínálnak: tudatosan vállalni a marginalitást, ami általában együtt jár a konzervativizmus sőt, olykor a nyílt reakciósság elfogadásával, mint az új szlavofilizmusban, vagy visszatérni a rendszer által kínált szerepek valamelyikéhez, a sajátos kelet-európai liberalizmus programjának megfelelően." [Azóta a hely­zet annyiban módosult, hogy az első lehetőség sem marginalizáló­dást, hanem a hatalomba való betagozódást kínál – K. T.]

„A kikristályosodott ideológiák között egyedül a marxizmus ma­gatartásában nem kerül szembe a radikális társadálomkritika a társa­dalmi átalakulásban való aktív részvétellel, s nem azonosul az átala­kulásban való részvétel a posztsztálinista korszakra jellemző alkudo­zással.

Jegyzetek

1 L. Berend T. I.-Ránki Gy.: Gazdasági növekedés és struktúraválto­zások a kelet-európai szocialista országokban a második világhá­ború után. In.: Uők: Gazdaság és társadalom. Magvető. Bp. 1974. p. 475.)

Berend T. Iván és Ránki György így összegezte a fejlődési perió­dus főbb sajátosságait:

„Az agrártermelés növekedésének szerény mértéke, lassú üteme ugyanakkor azonban jelentős belső átalakulásokat takar. Egyáltalán nem arról volt ugyanis szó, hogy az agrártermelés válto­zatlansága okozta volna a lassúságot.

A változások legfőbb tényezője az agrárnépesség tömeges el­vándorlása volt faluról. Az iparba és az építkezésekbe áramló mun­kástömegek a mezőgazdasági népesség arányát jelentősen csök­kentették. Az agrárnépesség arányának korábbi stabilitása megtört. 1950 és 1965 között az agrárlakosság Csehszlovákiában nem ke­vesebb, mint 44%-kal, Bulgáriában 43%-kal, Magyarországon 37%-kal, Romániában 22%-kal, Lengyelországban pedig 77%-kal csökkent.

A mezőgazdaságban tehát éppen fordított helyzet alakul ki az iparhoz képest. A termelés növekedése nem új munkaerő bevonása révén következett be, hanem a – kétségtelenül szerény – termelés­emelkedés az agrárlakosság hatalmas tömegeinek egyidejű fel­szabadítása ellenére ment végbe. A mezőgazdaságban tehát a nö­vekedés kizárólagos forrása a termelékenység – a termelésnöveke­désnél jóval gyorsabb – emelkedése volt. Jól tükrözi ezt az egy me­zőgazdasági keresőre eső termelési érték úgyszólván ugrásszerű emelkedése…

A fenti adatok áltál tükrözött előrehaladásban vitathatatlanul közrejátszik, hogy a vizsgált országokban történelmileg és a kiindu­lási időszakban is jellemző volt a mezőgazdasági munkaerő részle­ges kihasználatlansága. Az elvándorlás nyomán az egy keresőre jutó termelés emelkedése ebből következően a valóságosnál is na­gyobb fejlődést mutat. A növekedés legfőbb tényezője mégis a gé­pesítés jelentős előrehaladása, a hozamok nagymérvű növelése és az intenzitásnak a termelés szerkezeti változásaiban is kifejezésre jutó fejlődése volt.

A mezőgazdaság gyors gépesítése elsősorban az elvándorolt munkaerő pótlása és a művelési technika fejlesztése céljából volt elengedhetetlen, s részben együtt járt az egyéni parasztgazdaság­ra alapozott mezőgazdaság nagyüzemi átszervezésével is… (p. 459.)

2 Bence Gy.-Kis J.: A szovjet típusú társadalom marxista szemmel. (Párizs, Magyar Füzetek, 5.1983. p. 62.)

3 Gazdaságpolitika és gazdaságfejlődés. Bp., OT. 1988. szept. Dok. p. 47. (Lóránt Károly munkacsoportja)

4 Az idézett tervhivatali beszámoló így értékelte a fejleményeket: „Az alacsony árak igen érzékenyen érintik az élelmiszerexportáló orszá­gokat. Emiatt a 12 fő élelmiszerexportáló ország 1986-ban tanács­kozást tartott, amelyen megállapították, hogy a világ mezőgazda­sági kereskedelmében tűrhetetlen helyzet alakult ki. Ausztrália szakértői kimutatták, hogy az agrártermékek árszintje 16%-kal ala­csonyabb, mint „normál" körülmények között, vagyis az export­szubvenciós verseny nélkül lennie kellene. A búzaárak a második világháború után 1985-ben voltak a legalacsonyabbak. Ennek oka az, hogy az EGK és az USA olyan támogatási politikát folytat, amely nyomán rendkívül nagy készletek halmozódnak fel, ezeket pedig szubvencióval dobják a piacra. Hasonló a helyzet a marhahús ese­tében is. A hetvenes évek elejéig a Közös Piac még nettó importőr volt, az elmúlt években azonban a világ legnagyobb exportőre lett, annak ellenére, hogy rendkívül drágán és hatalmas szubvencióval termel. Az intervenciós készletek ma már 800 ezer tonnára rúgnak, ennek pedig nagyok a raktározási költségei. A torz viszonyok között csak azok az országok tudnak piacon maradni, amelyek a szubven­ciós versenyt állni tudják. Erre pedig egyedül az USA és az EGK ké­pes, de költségvetési forrásaik nekik is végesek. A jelenlegi lehetet­len helyzet javítása tehát mindenkinek érdeke lenne. Abban azon­ban hiábavaló reménykedni, hogy a mezőgazdaságban valamikor is szabadkereskedelem lesz megvalósítható." (Uo. p. 46.)

5 Bence György-Kis János: A szovjet típusú társadalom marxista szemmel. (Párizs, Magyar Füzetek 5.1983. pp. 56-57.)

1. Szerepzavar és pluralizmus

Miközben a világgazdaságban néhány periféria övezeti régiónak sike­rült a centrum-országokhoz való felzárkózás, ez a „létező szocializ­mus" országainak nem sikerült. Sőt, a nyolcvanas évek végére sú­lyos gazdasági és hatalmi válság alakult ki. A magyar és általá­ban a kelet-európai közvélemény ezt rendszerint a centralizált bürokrácia jelenlétének, s a társadalmi-politikai demokrácia hiá­nyának a számlájára írja, holott a kelet-ázsiai „kis tigrisek" vagy más sikeres harmadik világbeli országok egyikére sem jellemző a polgári demokratikus berendezkedés. A demokrácia önmagá­ban tehát elvileg nem garanciája a felzárkózásnak, a magyaráza­tot más helyen kell keresnünk.

A sikeres felzárkóztatási programok magyarázata nem elsősor­ban a politikai berendezkedésben, hanem a centrum-országokhoz való gazdasági és politikai viszonyok összességében kereshető. A sikeres országok kapcsolata a centrumhoz nem a passzív hitelfelvé­telben, nem az egyes tőkés vállalkozások működő tőke formájában történő behatolásában kereshető, hanem sokkal inkább abban, hogy Taiwantól Dél-Koreáig vagy Malaysiáig a tőke behatolása nem az egyes nyugati tőkések elszigetelt kezdeményezései alapján bontako­zott ki, hanem multinacionális nagytőke regionális terjeszkedésének lehettünk tanúi. Tehát ezek az országok politikailag olyan beren­dezkedésre törekedtek, amely biztosítja azokat a feltételeket, amelyek között a multinacionális tőke egészében birtokába ve­heti az egyes országok nemzetgazdaságát. Az állami és politikai vezetés arra törekedett, hogy a politikai stabilitás megteremtésével, valamint a termelő és a nem termelő, a képzési és hírközlési infra­strukturális fejlesztésekkel az ehhez a behatoláshoz szükséges felté­teleket biztosítsa. A helyi körülmények megszabták azt is, hogy ezek­nek a rövid- és középtávú fejlesztéseknek a biztosításához diktató­rikus vagy demokratikus politikai feltételeket kell-e létrehozni, de a ki­kötések egyáltalán nem tartalmazták a demokrácia általános követe­lését.

Ahol a centrum-országokhoz való viszony részleges tőkebehato­lásokon, vagy passzív hitelfelvételen alapult, ott – társadalmi formától függetlenül – mindenütt ellentmondásos politikai struktúrák jöttek lét­re, másrészt a legtöbb esetben zárult az adósságcsapda is. Egyfelől a Világbankon Keresztül közvetített követelések mindenütt a tőke számára kedvező liberalizációs gazdasági programban fejeződ­tek ki, másfelől kemény diktatórikus politikai intézkedéseket tet­tek szükségessé minden olyan társadalmi mozgás ellen, amely a tőke számára szükséges liberalizációs programok megvalósítá­sát gátolta volna. Jellemző példa erre Venezuela esete, ahol Perez szociáldemokrata programmal jutott uralomra, mégis 500 halottal fi­zetett a társadalom ezért, mert Perez (hogy az IMF követeléseit telje­síthesse) lövetni kényszerült a gazdasági diktatúra ellen tiltakozó munkásokra. A centrum-perifériaországok viszonyban tehát egy új, sajátos „világmodell" kikényszerítése vált az alapvető problémává, amely programot a különböző politikai berendezkedésű országok kü­lönbözőképpen voltak kénytelenek végrehajtani. Az IMF követelése, illetve ajánlat-csomagterve látszólag racionális és egyszerű, hiszen a költségvetési kiadások megnyirbálására, a nemzeti takarékossági programok kibontakoztatására, az állami juttatások visszaszorítására stb., tehát csupa racionális pénzügyi intézkedésre vonatkozik. De ezek a „neutrális" pénzügyi programok sehol sem épülnek a nemzeti gazdasági és társadalmi sajátosságokra, hanem általá­ban a multinacionális pénzügyi szervek logikájára, így a belső feltételek hiánya miatt szinte mindenütt keresztülvihetetlennek és ésszerűtlennek bizonyultak. Tekintettel arra, hogy az adós or­szágok nemzetközi szövetkezése többszöri latin-amerikai, illetve szakszervezeti kezdeményezések ellenére sem sikerült, az egyes országok a nemzetközi szervezetek erős, kartellszerű szövetke­zésével szemben egyedül maradtak, mégpedig gazdaságilag vál­ságos helyzetben. Így politikailag és gazdaságilag legtöbbször saját érdekeik ellen kényszerültek cselekedni, ami kormányzati válsághoz vezet. A követelések s azok teljesítése közötti feszültséget a nemzetközi pénzügyi szervek az ún. készenléti kölcsönökkel igyekeznek feloldani, ami hosszú távon csak erősíti a centrum és a periféria-országok közötti függő viszonyt, s ma már nyilván­való, hogy ha a hitelező országok nem hajtanak végre stratégia­váltást, nemcsak politikai destabilizálódást hoznak létre a világ jelentős régióiban, de a pénzpiacot is összeomlással fenyegetik. S miután a világgazdaságban végbemegy a termelés devalváló­dása, tehát az a folyamat, hogy mind nagyobb használati értéktöme­get hoznak létre mind kisebb értékben, ezért erőszakos hiteltúlkínálat van a nemzetközi pénzpiacon. A tőkét egyre nehezebb pénztőkéből termelő tőkévé alakítani, így valószínűleg globális érdek az adósság­csapda oldása. Csakhogy a jelenlegi helyzetben, miután a hitelezők mögött erős diktatórikus szövetségbe tömörült pénzügyi csoportok állnak, rövidtávon ez senkinek sem érdeke. A nyolcvanas évek vé­gére tehát a korábbi centrum-periféria függés helyére az adósságfüg­gés lépett.

A „létező szocializmus" országaiban olyan válság bontakozott ki, amelyben a centrum és a periféria-országok válságos viszonya mellett a két rendszer politikai versengése is megjelenik, s a gyakorlatban e kettős indíttatású folyamatnak az egyes mozzanatai alig különíthetők el egymástól. Az IMF liberalizációs követelései egy polgári típusú de­mokratizálási követeléssel kötődnek össze, tehát olyan politikai átala­kulás követelésével, amely a pénztőke behatolása számára szüksé­ges politikai feltételek biztosításában ragadható meg. Mind Lengyel­ország, mind Magyarország magántőkésekkel vagy magántőkéscso­portokkal áll pénzügyi kapcsolatban, de a tőkének nyújtott garanciái állami jellegűek. Az ilyen típusú állami garanciák nem csupán gazda­ságiak, vagy jogiak, hanem ebben az esetben az állam igyekszik olyan politikai viszonyokat is létrehozni, amelyek garantálják a tőke működése számára szükséges politikai feltételeket (háttérbe szorítják a pártállam uralmi intézményeit, kellőképpen diktatórikusán lépnek fel a lakosság elnyomorodásából kibontakozó ellenállással szemben, ugyanakkor maximális stabilitást ígérnek). A pártállam li­beralizálódik a tőkével, de diktatórikussá válik az elégedetlen­kedő társadalmi rétegekkel szemben. Ez szorosan összefügg az­zal, hogy az adósságcsapdában vergődő országok gazdaságilag végképp kimerülnek, s az egyes termelési szervezetekre már több te­her nem hárítható. Így az adósságszolgálat terheit az állam minde­nütt a lakosságra hárítja. Egy szocialista kormányzat számára ez súlyos szerepzavart okoz, hiszen a nemzettől idegen, de a kor­mányzat által felvállalt követeléseket az uralkodó párt nevében kormányzó állam az uralkodó párt osztálybázisával szemben kénytelen érvényesíteni.

Ehhez a helyzethez, mint súlyosbító körülmény, hozzájárul az is, hogy az uralkodó pártállam a kialakult helyzetért tényleges fele­lősséget visel. Elég arra utalni, hogy az adósságcsapda bezárulásához a korábbi döntési mechanizmus jelentősen hozzájárult, hiszen a hazai és a külföldi források felhasználása felett sem a társadalmi nyil­vánosság, sem pedig egy racionális gazdasági kontroll nem bonta­kozhatott ki. A politikai döntéshozó centrum, szoros együttműködés­ben a céljait igazolni kész szakértői gárdával, voltaképpen minden el­lenőrzés nélkül hozta évtizedeken át a döntéseket. Ma már bizonyít­ható, hogy például a pénzügyi lobby a hetvenes évek közepén jelen­tősen hozzájárult az ország eladósodásához, mivel rosszul mérte fel a nemzetközi pénzpiac mozgását. Ugyanakkor az akkori politikai döntéshozóknak is kapóra jött a külföldi hitelfelvétel, hiszen a politikai centrum teljesítőképességét bizonyító beruházási és életszínvonal­ emelési intézkedések rövid távú fedezetét jelentette. Ezzel a reform­ köntösben fellépő pénzügyi lobby a reformellenes politikai vezetést segítette abban, hogy minden szükséges reformintézkedést elodáz­hasson, hiszen a külföldi források bevonása fedezte belföldi vesztesé­geinket. Az elmúlt két évtizedben nyilvánvaló volt, hogy a kataszt­rófa elkerülése érdekében modernizációs útra kell lépnünk, még­is, a gyakorlatban, a döntések azokra a nagyberuházásokra, il­letve a nagyberuházások további preferálására vonatkoztak, amelyek teljesen megfeleltek a sztálinista típusú tervezés megalomániájának. S újra kell majd egyszer vizsgálnunk azt is, hogy mennyire érhető ebben a szakértelemmel alátámasztott diktatórikus döntéshozatalban tetten az a paradoxon, hogy két évtizede szinte egyetlen beruházásunk sem bizonyult valóban rentábilisnak. A hely­zet tragikumát húzza alá, hogy a beruházások leállítása Nagymaros­tól Paksig, Mánytól Recskig még súlyosabb veszteségeket okoz szá­munkra. Miközben a bős-nagymarosi csapdából még ki sem szaba­dítottuk magunkat, máris egy gazdasági háttér nélküli világkiállításra készülünk, amely döntést természetesen ugyanúgy egy hatalmi cent­rum és egy őt igazoló szakértői csoport hozta meg, mint az összes megelőző nagy döntéseinket. Sajátos helyzet állt elő: egyfelől korábbi eladósodásunkból következő mind súlyosabb, a lakosságra hárított, ill. a nemzeti vagyon végkiárusításába torkolló kötelezettségek nyo­masztanak bennünket, másfelől a döntések továbbra is az erőforrá­sok pazarlását hozzák magukkal, csak most már egy új „világmodell", az IMF által diktált pénzügyi liberalizációs programok nevében. A kö­vetkezmény nyilvánvaló: a készenléti kölcsönökkel egyre mélyebben süllyedünk az adósságmocsárba, miközben egyre inkább növelnünk kell a lakosságra nehezedő terheket.

Az említett hatalmi válság pontosan ebből a helyzetből bontakoz­hatott ki. Miután a szocializmus minden létező formájában (az ún. ere­deti szocialista felhalmozás nevében) kemény harcot vívott a gazdálkodási szervezetek valamint a lakosság részéről jelentkező túl keres­let ellen – tehát a „szocialista" modell kezdettől fogva a szükség­letek feletti rideg állami diktatúrán alapult -, a válság itt abban ra­gadható meg, hogy a szükségletek feletti diktatúra olyan méretű elvo­násokban fejeződik ki, amely már a népesség egyszerű újratermelé­sét sem teszi lehetővé. S ebből a kelepcéből, illetve szerepzavarból a szocialista pártállam nem képes kikeveredni. Hiszen a modell lé­nyege az, hogy az állam, pontosabban a pártállam, mind a terme­lési eszközök, mind pedig a munkaerő felett monopolhatalom­mal rendelkezik. Ebből következik, hogy a válság elhárításának a fe­dezete az egyes szférákkal szembeni állami megszorító intézkedése­ken keresztül teremthető meg, s miután az elvonások egy ponton túl lebénítanák a gazdaságot, az elvonásokkal szembeni puha korlát mindig a lakossági fogyasztás. A hatalmi válság akkor következik be, ha ezek az elvonások egy (nemzetenként külön meghatározható) kri­tikus tömeget érnek el, ami után a mechanizmus már nem képes to­vább működni. Némi megszorítással úgy is mondhatnánk, hogy a ka­pitalizmus periodikus túltermelési válságával szemben a szocia­lizmusban periodikusan „túlelvonási" válságok következnek be: minden társadalmi robbanás 1953-tól 1979-ig a boltok kiürülését, a reális életszínvonal gyors csökkenését kísérte. Tehát a hatalmi vál­ság abban ragadható meg, hogy egy, a munkásosztály nevében ön­magát legitimáló politikai struktúra gazdaságilag is drasztikusan fordul szembe saját osztálybázisával.

A nyolcvanas évek második felében kibontakozó magyar reform történelmi felismerése azon alapul, hogy nem várta meg, amíg a ko­rábbi robbanások menete szerint ezek az ellentmondások a véglete­kig kiéleződnek, hanem megkísérelte a hatalom és a társadalom kö­zött fennálló érdekellentétek nyílt alkufolyamatainak intézményét ki­építeni. Tehát, mielőtt a társadalmi feszültségek a robbanás kritikus tömegét elérnék, a békés átmenet esélyeinek nyílt alkufolyamatát kísérelte meg a magyar vezetés intézményesíteni, s ennek elemi lé­pése és előfeltétele a pártállam plurális politikai modellel történő fel­váltása volt. A hatalmi válság tehát egy új típusú politikai intézmény­rendszerben fejeződik ki, ami elvileg esélyt teremt a robbanás elkerü­lésére.

Csakhogy van egy lényeges kérdés, amire még nem sikerült vá­laszt találnunk. Ugyanezt a típusú fejlődést Lengyelországban egy alulról fölfelé szervezkedő társadalmi önvédelmi mozgás kényszerítette ki. Így a pluralizálódó politikai struktúra mögött egy, a társadalom egészét átfogó mozgalom működött. Magyarországon viszont a plu­ralizálódó politikai struktúra kiépítését felülről kezdeményezték, ami azt jelentette, hogy a pluralizálódó politikai érdekek nem támasz­kodnak egy, a társadalomban ténylegesen végbemenő önszer­veződésre, noha uralják a politikai panorámát. így nincs biztosíték ar­ra, hogy a pártok és a szakszervezetek körül valóban tömeges társa­dalmi érdekek artikulálódnak. Az állami és politikai bürokrácia (a nó­menklatúra) és a társadalom elkülönülése már régen megkezdődött, s egyre rohamosabb ütemben bontakozik ki, de az új típusú alterna­tív pártok mintegy „szabadon lebegnek" a nómenklatúra és a tár­sadalom között, s noha szemben állnak a pártállam által intézmé­nyesített hatalommal, nincs arra garancia, hogy külön-külön és együtt valóban társadalmi érdekeket testesítenek meg. Sajátos ellentmon­dásuk, hogy a lengyel mozgalmaktól eltérően, nem a társadalom hori­zontális önvédelmi szervezkedését, hanem az elit csoportok közötti hatalmi harcokat gerjesztik. Ezzel nem közelebb, hanem messzebb kerülnek a tömegesen létező társadalmi érdekektől. Ebből következik a legnagyobb veszély; a politikai alkudozások a társadalmi érdekek artikulációit tekintve homokra futhatnak, s a képviselet nélküli társada­lom védtelen marad. Tehát sem az osztályuralmát hirdető uralkodó párt, sem a pártállam ellen forduló alternatívok nem vállalhatják fel a társadalom érdekeinek megfogalmazását. A vitákban a társadalom hivatkozási alapként, de nem politizáló alanyként szerepel. A helyzet­ből, következően a védtelen társadalom előbb-utóbb lázadásra kényszerített társadalomként jelenhet meg.

(Felvégi Andrea fotója)

2. A közép-európai társadalmi harcok paradigmaváltása

E dolgozatban nem foglalkozhatunk behatóan azokkal a közép-euró­pai társadalmi mozgalmakkal, amelyek az ötvenes és a hatvanas évek folyamán váltakozó erősséggel és formákban folytak ebben a térségben. Ugyancsak nem foglalkozhatunk az ún. jaltai örökséggel, mint ahogy a közép-kelet-európai fejlődés szervetlen voltával sem. Összefoglalásképpen csak annyit állapíthatunk meg, hogy ebben a térségben az új rendszer egy vesztes háború után, a győztes hadse­regek szuronyainak hegyén győzött, s az is kétségtelen, hogy 1948-cal félbeszakította egy plurális társadalom kiépülését.

Mégsem mondhatjuk azt, hogy a szocializmus legitimációja az öt­venes évek elejére egészében véve hiányzott volna. Hiszen (a cseh fejlődést leszámítva) ebben a térségben korábban sem bontakozott ki szerves polgári fejlődés, sőt az immár több mint egy évszázados tár­sadalmi harc át- meg átitatódott a többnyire romantikus antikapitalista ideológiákkal. Tehát az 1945 utáni fejlődésben a különböző társa­dalmi osztályok és rétegek vágyaitól nem volt idegen egy plebe­jus, népi jellegű demokratikus átalakulás gondolata. Hogy ez, mintegy kisajátítva az átalakuláshoz fűződő elképzeléseket, egy ide­gen, felülről, erőszakosan megvalósított sztálinista (s ebben a térség­ben nemzetellenes) formában valósult meg, azzal is járt, hogy a sztá­linista rendszerek ellen forduló társadalmi mozgalmak többnyire az „eredeti" népi, nemzeti, plebejus törekvésekhez nyúltak vissza, még akkor is, ha e törekvések megfogalmazója többnyire az értelmiség meghatározott csoportja volt. Miután a sztálinista diktatúra külső poli­tikai formájában a plebejus népi törekvéseket tűzte zászlajára, s mint­egy ennek (vagy egy ezzel rokonítható ideológiának), a nevében sajá­tította ki a nép, a legkülönbözőbb társadalmi osztályok és rétegek po­litikai akaratát, a vele szemben szerveződő ellenállás is, első periódu­sában, az elidegenített ós elragadott célok visszaszerzéséért folyt. „Valódi" elidegenedés mentes osztályuralmat, „valódi" egyenlőséget, „valódi" demokráciát, „valódi" nemzeti önrendelkezést stb. követeltek ezek a mozgalmak, s ösztönösen is a rendszert legitimáló marxista ideológiai hagyományok felé kerestek kiutat. A feltámadó marxista fundamentalizmus (amit a korszak hivatalos ideológiája revizionizmusnak bélyegez) a sztálini torzulásokon túl Marxhoz vagy a marxizáló demokratikus és humanista gondolatokhoz keresett kiutat.

Ebből következik az is, hogy a nemzeti törekvéseken túl, az ötve­nes és a hatvanas években a sztálinizmussal szemben kibontakozó tömegmozgalmakban hiába keresnénk valóban restaurációs célokat, az ilyen célok legfeljebb periférikusán jelenhettek meg. A térség 1945 előtti gazdasági és politikai hatalmi és uralmi formáinak visszaállítá­sáért nem indult harcba egyetlen jelentős társadalmi réteg sem, s az ötvenes és a hatvanas években a nyugati típusú polgári demokrácia megteremtése sem volt egyetlen jelentős mozgalomnak sem célja. Annál is kevésbé, mert egy nyugati típusú polgári demokráciának itt korábban sem volt hagyománya vagy esélye. A közép-kelet-euró­pai progresszió két világháború közötti legradikálisabb gondolkodása is legfeljebb egy szocialisztikus és polgáriasult „harmadik utas" fejlő­dés hirdetésében ragadható meg.

Amikor tehát polgári restaurációról beszélünk, voltaképpen elfe­ledkezünk arról, hogy e polgári társadalom megvalósítására irányuló célkitűzés itt nem valami elveszetthez való visszatérést jelentett, ha­nem egy olyan társadalmi cél felrajzolását a régió számára, amely ön­magában is egy hosszú és ellentmondásokkal terhelt fejlődési folya­matot feltételez. Aktusszerűen, egy ellenforradalmi gesztus vagy ha­talomátvétel útján semmiképpen sem valósítható meg. Ez éppúgy magában hordaná a normális fejlődésmenet nem szerves jellegű, erő­szakos és voluntarista eltorzítását, mint ahogy a szocializmus sztálini formájának erőszakolt adaptációja ugyanehhez vezetett, csak ellen­kező előjellel. A társadalmi struktúra, a gazdasági és politikai tra­díció elnyomása, erőszakos szétzúzása, s egy hozzájuk képest idegen intézményrendszer megvalósítása, bármelyik irányban is történik, szükségképpen félbeszakítja a régió történelmileg ki­alakult fejlődésmenetét, s akár szocialista, akár kapitalista fejő­dést tűzne ki célul, ennek megvalósítása mindenképpen egy ke­gyetlen eredeti tőkefelhalmozás, s a korábban kialakult kultúra erő­szakos szétzúzása árán mehetne végbe. Tehát egy evolúciót időlege­sen félbeszakít egy forradalom, de aztán a fejlődés visszatér az eredeti trendhez. Ez a magyarázata annak, hogy 1953 és 1968 között azok a mozgalmak, amelyek ebben a régióban a „kizökkent idő" helyreállítá­sára vállalkoztak, sokkal inkább egy plurális harmadik út felé tájékozód­tak, mintsem egyértelműen a nyugat-európai fejlődés irányába.

De, miután a „kizökkent idő" helyreállításáról volt szó, úgy tűnt, hogy a fejlődés normális medrébe való visszatérés előfeltétele a sztá­lini politikai struktúra szétzúzása és a hatalom megragadása. Ebből érthető az, hogy a nemzeti tradíciókat megfogalmazó harmadik utas hagyományok s a marxizmus demokratikus és humanista hagyományait megfogalmazó értelmiségi csoportok sajátos baloldali egység­frontra léptek az egyre konzervatívabb és egyre jobboldalibb sztálini nómenklatúrával szemben, s ebből magyarázható az is, hogy a célok hordozói különböző értelmiségi szubkultúrák voltak. Ez természete­sen egybeesett azokkal a kelet-európai tradíciókkal is, amelyek a ke­let-európai értelmiség sorsproblémáit meghatározták. Az értelmiség sajátos, profetikus, váteszi küldetéstudatát több mint egy évszázadon keresztül abból építette ki, hogy gondolatilag és kulturálisan megélt egy „normális" kelet-európai fejlődést egy abnormális és „deviáns", ésszerűtlen tényleges történelmi fejlődésmenettel szemben. Nem volt képes a nyugat-európai típusú „szabadon lebegő" értelmiségi sze­repre (amely értelmiségi szerepnek a társadalmi és kulturális újrater­melésben nélkülözhetetlen funkciói vannak), de nem volt képes a szá­mára abnormális fejlődéshez szervesülni sem, így szükségképpen a politikai és a gazdasági élet perifériájára szorulva kényszerült a kul­túra és az erkölcs centrumába, hogy onnan indítson támadást egy ir­racionális hatalommal és fejlődésmenettel szemben. A kiszorítottság, a hatalomhoz való szervetlen viszony a történelmi átalakulásokban főszerepet biztosított ennek az értelmiségnek: az átalakulások élcsa­pataként mozgósította a tömegeket. Ugyanakkor a társadalmi válto­zásokban a hatalom megragadásának, majd konszolidálásának ide­ológiáját is mindig egy értelmiségi elit csoport biztosította, egy másik elit csoportot szorítva ki a perifériára, s ezzel arra kényszerítve azt, hogy a politika perifériáján egy új társadalmi cél kimunkálásán dol­gozzon. Amikor a hatalomátvétel megtörténik, a konszolidálódó hata­lom új értelmiségi elitet verbuvál, részben a régiek kompromisszumra hajló szárnyaiból, részben az újonnan létrehozott értelmiségi elitből. Szelényi-Konrád könyve, Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz, egységesnek feltételezi a hatalom támogatására verbuválódott értel­miségi elitet valamint a hatalom megragadására szerveződő, perifé­riára szorult „ellenzéki elitet", s elfelejtkezik arról, hogy a hatalmat gya­korló elit csupán a nómenklatúra értelmiségi fedezetét biztosító elit csoportokból áll, azonban önmagukban ezek a csoportok nem a hata­lom forrásai, privilegizált helyzetüket a hatalom értelmiségi jellegű ki­szolgálásából nyerik. Tehát az értelmiségi avantgárd a hatalomváltás főszereplője ugyan, de a hatalomváltást valójában a néptömegek és az erőszakszervezetek harca dönti el, s nem a főszereplővé avanzsált értelmiségi csoportok. Az ellenzéki értelmiségi csoportok az ötvenes és a hatvanas években a hatalom megragadását, majd megváltozta­tását tűzték ki célul, s ez annyiban volt jogos, amennyiben egybeesett a társadalom széles osztályainak és rétegeinek a törekvéseivel. Az a brutális visszahatás azonban, amely ezeket a társadalmi mozgalma­kat követte, Közép-Kelet-Európában mélyrehatóan szocializálta a politikai hatalommal szembeni tehetetlenségtudatot, tehát azt a tuda­tot, hogy a hatalommal szembeni nyílt és erőszakos konfrontáció a társadalmi ellenállás mélyreható vereségéhez vezet. A hetvenes években várható volt, hogy a társadalmi ellenállás cél- és formarend­szere mélyreható változásokon megy keresztül. S nem véletlen, hogy ez a változás leghamarabb Lengyelországban tudatosult.

Az NDK-ban, Magyarországon és Csehszlovákiában a sztáli­nista rendszerekkel szembeforduló társadalmi mozgalmak brutális és véres szétverése összekapcsolódott egy inkább politikai közömbös­séget és apátiát kínáló jóléti intézkedéssorozattal, amit a hatvanas és hetvenes évek gazdasági konszolidációja alapozott meg, s lehetővé vált a diktatúra liberális enyhítése. Ugyancsak ebben a régióban tűnt leginkább hatékonynak a nacionalista tendenciák, valamint a vallásos hagyományok szétverése.

A lengyel fejlődés megkülönböztetett helyzete, Lengyelország szerepe Kelet és Nyugat között, a lengyel egyház szerepe stb. ennek az országnak sajátos helyzetet biztosított nemcsak a nyolcvanas években, de már a negyvenes évektől kezdve. A lengyel ellenállás mindig össznemzeti jellegű és mindig vallásos ideológiákban jelent­kezik. A lengyelek ma úgy vélekednek 1956-ról, hogy akkor a magya­rok úgy viselkedtek, mintha lengyelek lennének, a lengyelek viszont úgy (Poznań után), mintha csehek lennének. Ezzel és más, itt nem tárgyalható tényezőkkel összefüggésben a sztálini, majd posztsztálini uralmi formával szembeni lengyel ellenállás gyakorlatilag egyetlen percre sem aludt ki. A Gierek-féle erőszakolt modernizációs program­nak egy állandóan forrongó országban kellett volna bizonyítani a szo­cializmus teljesítőképességét. S miután ezt a folyamatot 1976-ig sike­rek kísérték, 1976 után a kibontakozó válság katasztrofálisan érintette nemcsak a hatalmat, hanem a társadalmat is. Úgy tűnt, a hatalom el­játszotta az utolsó esélyét is a centrum-országokhoz való felzárkózás­ra. A társadalom viszont belefásult abba, hogy a kegyetlen harcok eredményeképpen a hatalom egyik elit csoport kezéből a másik ke­zébe csúszik át. A hatalom átvétele helyett a társadalom a hatalom el­leni védekezés megszervezésébe kezdett.

A társadalmi ellenállás nem egyszerűen a többpártrendszer feltá­masztásán, vagy az uralkodó kommunista párt melletti szatellit pártok aktivizálásán nyugodott. Ezek mellett a szervezetek mellett egy alulról felfelé kiépülő hatalmi struktúra szervezése is fontosnak látszott, s en­nek legmagasabb rendű kifejezése, mintegy ideáltípusa az 1956-os magyar munkástanács-struktúra volt. A munkástanács a gazdaság feletti nemzeti ellenőrzés, a gazdasági hatalom társadalmi kisajátítá­sának szervezetét jelenti. Nem véletlen, hogy a mozgalomnak leve­rése után újból az ellenálló értelmiségi szubkultúrák szervezeteibe csúszott vissza a hatalom elleni támadás megszervezésének felada­ta, ennek jellegzetes szervezeteit jelentették az ellenzéki csoportok, a repülő egyetemek, a Charta-mozgalom stb. Az ellenállás leverése után ezek az értelmiségi csoportok tartották ébren a rezisztencia gon­dolatát és munkálkodtak az ellenállás új céljain. Csehszlovákiában vagy Magyarországon ezek a csoportok ragaszkodtak az ötvenes években kialakult szerepekhez, noha mindig beleütköztek a társada­lom sűrűsödő közönyébe.

A társadalmi közöny abból táplálkozott, hogy a névtelen tömegek kegyetlen árakat fizettek a hatalommal való konfrontációk után, s az idő múltával egyre nehezebben voltak mozgósíthatók arra, hogy ut­cára lépjenek, s a hatalomátvétel politikai intézményrendszerét szer­vezzék.

A lengyel munkásság a sokszoros vereség után sem teszi le a fegyvert, hanem a társadalmi harc céljainak a megváltoztatására tö­rekszik. S a lengyel értelmiség felismeri ezt a változást, tudatára jut annak, hogy a hatalomért már aligha viheti harcba a tömegeket, hogy a munkásoknak elment a kedvük a nyílt politikai konfrontációktól, be­látták, hogy a hatalom átvétele nem old meg semmit. Ugyanakkor azonban 1976 után a Gierek-féle modernizációs program befulladása, az addig szinte példátlan méretű eladósodás stb. olyan terheket rótt az országra, hogy azt mintegy spontán önvédelmi szervezke­désbe kényszerítette. Az önvédelmi harc színtere a szakszerveze­tekbe tevődött át, hiszen a védekezésre kényszerülő munkásoknak nem voltak illúzióik a politikai konfrontációkat vagy a hatalmi harcokat illetően. Ugyanakkor kialakult egy olyan harcmodor, amely szakít a sztálinista típusú szakszervezeti gyakorlattal, s visszatér a szakszer­vezetek klasszikus érdekvédelmi funkciójához. Itt nyílt egy jogilag is körülbástyázott lehetőség arra, hogy a társadalmi önvédelmet politi­kai konfrontációk nélkül is megszervezzék. Ha a lengyel és a magyar különbségeket komolyan vesszük, az első és a legfontosabb mozza­nat mindenképpen az, hogy 1976 után a lengyel társadalom olyan helyzetbe került, hogy egyrészt nem látta a politikai konfrontáció értel­mét, másrészt viszont az elégedetlenség milliós tömegeket hatott át.

A lengyel értelmiség felismerése pontosan ezt az esélyt tette vilá­gossá és egyértelművé. Amennyiben szakítanak a tradicionális kelet­-európai értelmiségi szereppel, és szakítanak a kelet-európai revizionizmusnak valamint a fundamentalizmusnak a hatalomátvételre irá­nyuló mozgalmi céljaival, úgy széles körű tömegmozgalmat indíthat­nak meg a hatalom feletti kontroll megszervezéséért. Az értelmiség feladata ebben az esetben azoknak a stratégiáknak a kimunkálásá­ban áll, hogy megtalálják a politikai konfrontáció elkerülésének s a po­litikai hatalom össztársadalmi ellenőrzésének a megszervezéséhez vezető utat.

Az ötvenes és a hatvanas évekhez képest így a mozgalom önkor­látozó jellegűvé válik, hiszen nem törekszik a hatalom közvetlen kisa­játítására, mert ez a törekvés olyan nyílt konfrontációhoz vezetne, amelyben egyértelműen az erőszakszervezet felett rendelkező hata­lom lenne győztes. Nem véletlen, hogy 1981. december 13-án ezt a konfrontációt Jaruzelski kénytelen kikényszeríteni, mert a Szolidari­tásnak még nem, a hatalomnak viszont már igenis elfogytak a cselek­vési alternatívái. De azt is látni kell, hogy mivel a katonai konfrontációt nem a Szolidaritás kényszerítette ki, s mivel a Szolidaritás más politi­kai intézményeit hordozó struktúrák érintetlenül maradtak, a Szolida­ritást nem lehetett katonailag véglegesen legyőzni, legfeljebb időlege­sen föld alá kényszeríteni. A lengyel társadalmi mozgalom másik jel­legzetessége az volt, hogy (az önkorlátozásból következően) az értel­miség szerepe eleve másodlagossá vált, tehát nem az volt a feladata, hogy egy spontán szerveződő mozgalomnak célt és vezetőket adjon, hanem hogy a mozgalomban magában lévő célokat tudatosítsa, s a spontán kitermelődő vezetőket tanácsadóként segítse. Lech Wałęsa nem „előretolt" figura, hanem egy osztály vagy egy réteg alulról felfelé kiválasztott vezetője, akinek az értelmiségtől függetlenül is megvan­nak a saját céljai, akinek kiválasztása egy osztályküldetés alapján tör­tént, s akit az értelmiség csak segíthet, de sem ki nem emelhet, sem le nem válthat.

A Szolidaritás első tanácsadói jellegzetes értelmiségi körökből kerültek ki, akiknek a képzettsége indifferens volt a mozgalom céljai­nak szempontjából. A szakszervezet kisajátításával kiépítettek egy horizontális struktúrát, amely a centralizált bürokratikus hatalom feletti kontroll adekvát társadalmi formájává vált. A horizontális struktúrában egy pluralizálódó társadalom érdekképviselete és érdekvédelme jut nyitott formához, s éppen azért, mert ezeket az érdekeket nem akarja közös nevezőre hozni, nem kényszerül arra, hogy korporatív vagy vertikális struktúrát építsen ki. A hatalommal szembeni önkorlátozás­nak így megteremti a strukturális garanciáját, hiszen a horizontális struktúra a hatalommal szembeni ellenállást hordozza, de kormány­zati funkciók ellátására vagy kormányzati felelősség vállalására kép­telen. Ez megmutatkozik abban a tragikomikus helyzetben, hogy a Szolidaritás képes megnyerni bármilyen választást, s ez így lesz felte­hetően egy történelmi korszakon át, de ha átveszi a hatalmat, abban a pillanatban saját társadalmi struktúrájával kerül szembe. A válasz­tási győzelem ezért a Szolidaritás hatalom feletti ellenőrzésének hite­lét erősíti, jelzi azt, hogy a mindenkori hatalom cselekvésében meg­határozott alternatívák közé szorult, hiszen a társadalom intézménye­sült akarata minden lépését ellenőrzi, ugyanakkor ez az egyensúly fel­tételezi azt, hogy a hatalom hagyományőrző és felelősségvállaló sze­repe erősödik, miközben politikai és társadalmi cselekvési köre szű­kül. A hatalom Kontinuitása azt jelenti, hogy a hatalom jellege erősza­kos konfrontációk nélkül is megváltozik. A cselekvési kör szűkülése azzal jár, hogy beavatkozása a gazdasági és a társadalmi életbe egyre inkább csak egy, a társadalom által is visszaigazolt szakszerű­ség által történhet, nem pedig a korábbi – vagy bármilyen – ideológiai és politikai omnipotencia alapján. Minél nagyobb az egyensúly a hata­lom és a hatalom feletti társadalmi kontroll között, annál nagyobb esély van a társadalmi megbékélésre, de a kettős funkció nem kever­hető össze.

A lengyel társadalmi-önvédelmi mozgalom tehát mint kvázi-szakszervezeti mozgalom fejeződött ki, ami azzal is összefügg, hogy a lengyel ellenzéki értelmiség felismerte az ellenállásban bekövetke­zett paradigmaváltást, átértékelte saját tevékenységét és a megválto­zott munkásmagatartásnak megfelelően alakította ki új stratégiáját. A paradigmaváltás nem az értelmiségi magatartásban, hanem a neosztálinista bürokratikus centrum ellen folyó osztályharcban, a munkások célkitűzésében, módszereiben és stratégiájában következett be. A hatalomátvételről való lemondás kiindulópontja tette lehetővé azt, hogy az osztályharc intézményei ne vertikális struktúrában jelenjenek meg, hanem tisztán horizontálisan. Hiszen a horizontá­lis struktúrák képesek megjeleníteni minden társadalmi osztály, réteg és csoport érdekeit, összességében a vertikálisan kiépülő nómenkla­túra hierarchiájával szembeni társadalmi ellenállást, annak „győzel­me" (azaz létrejötte) után a hatalom feletti társadalmi kontrollt, de ez nem alternatívateremtő, nem programadó szervezet. Tehát struktu­rálisan beleépül egy tőle idegen, nómenklatórikusan kiépült, szoros ellenőrzés alá vont állami hatalomba.

Ehhez képest a magyar fejlődés sokkal zavarosabb képet mutat. A felülről engedélyezett (kezdeményezett?) pluralizálódás nálunk nem egy széles körű társadalmi mozgalom kibontakozását segítette, hanem a tradicionális kelet-európai értelmiségi ellenállás kibontako­zását. A magyar reform kétségtelenül jól ismerte fel azt, hogy a nó­menklatúra által intézményesült hatalom valamint egy plurális érdek-struktúrában szerveződő társadalom között egyre élesebb frontvonal húzódik, de az érdekpluralizálás politikai megjelenítésére vonatkozó kezdeményezésekben nem működött a paradigmaváltás felismerése és tudatosítása. Ezért az érdekegyeztetés elsősorban a marginális helyzetbe került, a hatalomváltás ideológiáján munkálkodó értelmi­ségi szubkultúrákat érintette, de nem volt képes a nómenklatúra és a társadalom között kialakult dichotóm szerkezeten semmit sem változ­tatni. A pluralizmus ezért ma nálunk inkább dualizmus.

Az, hogy a pluralizmust felülről kezdeményeztük, azt is jelentette, hogy nem fordulhatunk közvetlenül a társadalomhoz, mivel a társada­lom (a lengyeltől eltérően) nálunk semmilyen, az ellenállást hordozó szervezettel nem rendelkezett. A magyar társadalom a nyolcvanas években „néma" társadalom, tehát a pártállam intézkedéseivel szem­ben nem szervezkedő társadalom volt. A pluralizmus megszervezé­sének kiindulópontja ezért a hatalmi elit és a marginális helyzetben lévő értelmiségi ellenzéki elit között kialakult viszony. Az ellenzéki ér­telmiségi elit rendelkezett szervezettel, s rendelkezett egy saját, noha korlátozott nyilvánossággal is. Mivel a kelet-európai értelmiség klasszikus ellenzéki szerepét vállalta magára, nemcsak nyugati kapcsola­tokkal rendelkezett, nemcsak (arányához képest) felfokozott várako­zásokkal a nyugati nyilvánosságban, hanem az ellenállásnak ebben a régióban szükségképpen megszerzett erkölcsi nimbuszával is, amely nemcsak a nemzetközi erők szemében, hanem a pártállamon belül szükségképpen jelenlevő reformtradíciókat képviselő erőknek a sze­mében is glorifikálta az ellenállásnak ezt a formáját. A nyitás tehát, amit a „hatalom" tett irányába, azt is jelentette, hogy meghatározott pályára kényszerítette ezt az ellenzéket, nem kényszerítette arra, hogy a társadalom „védelme alá" helyezze magát, hanem lehetősé­get adott számára a hatalom képviselőivel való közvetlen tárgyalások­ra. S így ez az értelmiség nem kényszerült arra, hogy „behatoljon" az egyre sűrűsödő társadalmi elégedetlenségbe: ahelyett, hogy az egyes társadalmi osztályokban és rétegekben látensen munkálkodó ellenállás felszínre hozatalán, ennek az ellenállásnak a politikai artikulálásán munkálkodott volna, önmagát kezdte szervezni, saját cso­portjainak akart célt, ideológiát, programot kidolgozni.

Saját céljai természetesen korlátozottak társadalmi bázisukat il­letően. Csoportprogramok, csoportideológiák, amelyek – eleve arra építve, hogy a jelenlegi, a nómenklatúra által gyakorolt hatalom illegi­tim – szükségképpen a hatalomra irányulnak és szükségképpen mint nemzeti programok fogalmazódnak meg. (Egyáltalán nem véletlen: az SZDSZ, az MDF vagy a FIDESZ mindig a nemzet, vagy legalábbis a nemzet egy teljes generációja nevében szól.) Ezért sajátos parado­xon áll elő. Miközben az így megszólaltatott szervezetek egyre roha­mosabban radikalizálódnak, társadalmilag nem képviselnek valóban jelentős erőt. Miközben egyre militánsabban támadják az állampártot, egyre mélyebben húzódnak és egyre erősebbek azok a kötelékek, amelyek az uralkodó pártállammal összekötik őket – objektíve a tár­sadalommal szemben. S minél szélesebb nemzeti „program" nevé­ben lépnek fel, a nemzet tényleges belső érdektagoltságát annál in­kább elfedi ez a program, tehát a „nemzeti" jelző mögött annál inkább szűkül a felvállalt érdekképviselet szociális bázisa. S minél militánsabbak politikailag a tényleges gazdasági harcban, annál inkább tá­mogatják de facto a pártállam kibontakozó gazdasági-állami diktatú­ráját. Tehát, miután a klasszikus kelet-európai értelmiségi szerephez akkor is ragaszkodnak, amikor ennek a szerepnek egyre kisebb a szo­ciális fedezete (hiszen a magyar munkás sem akarja „megragadni a hatalmat", sokkal inkább védekezni szeretne az őt nyomorgató állami, kormányzati hatalommal szemben), az ellenzéki értelmiség, politikai­lag radikalizálódva, valójában a társadalomból szorul ki. Azáltal tehát, hogy a megnyílt politikai lehetőségek között az ellenzéki értelmiségi politikai szubkultúrák ragaszkodtak a korábban kialakult történelmi szerephez, végül is a társadalom felé vezető utakat torlaszolták el ma­guk előtt, s egyre szorosabb bilincsekkel kapcsolták magukat a hata­lomhoz.

Arra az útra kényszerültek, hogy pártként fogalmazzák meg ma­gukat. Egy pártprogram szükségképpen a nemzethez szól, így „elvizenyősítették" azt a szociális alapot, amelyre mint mögöttük álló erőre hivatkozhattak volna. Nem vették észre, hogy a legszélesebb rétegek számára közömbös a hatalom sorsa, hiszen felismerték azt, hogy a társadalmi osztály által megragadott hatalom egy hatalmi elit kezébe kerül, amely nevében, de ellenére gyakorolja azt. A legkülönbözőbb társadalmi rétegek a korábbi fundamentalista revizionizmus által ve­zetett társadalmi, nemzeti harcok vereségét követő megtorlások, ki­ábrándulások, illúzióvesztések következtében sokkal inkább a min­denkori hatalommal szembeni védekezés megteremtését, a min­denkori hatalom feletti kontroll megszervezését aspirálják, sem­mint a hatalom tényleges megragadását.

A „hatalom", tehát a pártállam „szerepzavarba" került. Az a tény, hogy a gazdasági válság árát, csakúgy, mint a modernizáció árát a la­kosság, döntően tehát saját bázisa kizsákmányolásával, ezzel az osz­tálybázissal szemben gyakorolt gazdasági diktatúrával kell megfizet­nie, alapvető legitimációs kérdéseket tett fel a nómenklatúrával szem­ben. Másfelől viszont súlyosbította a helyzetet az is, hogy a korábbi társadalmi robbanások után a konszolidáció legfontosabb eszköze kétségkívül a társadalom fokozott depolitizációja, s ennek ellentétele­zése az életszínvonal állandó (noha mérsékelt ütemű) emelése volt. Amikor ezt nem lehetett tovább tartani, a centralizált állami és politikai bürokrácia (a nómenklatúra) maga mondta fel a kialakult közmeg­egyezést, nem politikai akaratból következően, hanem azért, mert en­nek a közmegegyezésnek hiányzott a stabil, hosszú távú gazdasági alapja. S a lakosságra hárított gazdasági terhek súlyosbítása egy po­litikai diktatúrával – ahogyan ez a reformellenzék cselekvéséből kö­vetkezett volna – elkerülhetetlenül társadalmi robbanást váltott volna ki: vagy egy lengyel típusú önvédelmi válságot, vagy egy durva „ba­los", terrorisztikus rendcsinálást.

3. A magyar pluralizmus útja és esélyei

A hatvanas években úgy tűnt, hogy a baloldali gondolkodás külső és belső indíttatásokból kibontakozó reneszánsza képes feledtetni 1956, majd az azt követő leszámolás sokkját. A birtokon belüli értelmi­ség nem csupán az 1956-ot vezénylő értelmiségi csoportokkal igye­kezett leszámolni, hanem ugyanakkor kísérleteket tett arra is, hogy folytassa az ötvenes évek reformértelmiségének desztálinizálási programját, sőt míg az előbbire gyakran taktikai megfontolásokból kényszerült (a konzervatív nemzetközi és hazai erők politikai nyomá­sára), ez utóbbi úgy tűnt, hogy a megbékélés stratégiai alapja. A hely­zet és a struktúra kétlelkűsége, a szocializmus nemzetközi és hazai helyzetének kétértelműsége eredményezte azt, hogy a hatalom egy­részt az 1956-os események reformista erőivel szemben a nemzet­közi sztálinista érdekeknek és a Szovjetunió birodalmi érdekeinek alá­rendelt logika szerint cselekedett, hogy aztán a reformkommunizmus elemeit egy pragmatikus politikába csomagolva s a gazdasági pros­perálásra támaszkodva kísérelje meg átmenteni. A kényes egyensú­lyon alapuló kiegyezés feltételezte a legkülönbözőbb osztályok és ré­tegek depolitizálását, hogy a politikai kérdések, elvont elméleti síkon, mint a különböző elit csoportok közötti ideológiai viták kezelhetővé transzponálódjanak. A magyar reformmozgalom megtörése a hetve­nes évek elején a korábban hallgatólagosan kötött konszenzusok belső gyengeségére világított rá. Ami 1972-1974 után történt, a kény­szerű nyitás Nyugatra, voltaképpen nem volt más, mint a politikai rendszer működési zavaraiból következő veszteségek külföldi hite­lekből történő finanszírozása. 1972-1974 után egyfelől nyilvánvalóvá vált (a gazdasági válság nyomására) a sztálini és a posztsztálini mo­dell válsága (még annak magyar formájában is, amely pedig a reform gondolatát, mint legitimációs bázist ébren tartotta), másfelől viszont azt a tradicionális értelmiségi magatartást, amely a sztálini modellel szemben egy demokratikus szocializmus fundamentalista módon marxista modelljét táplálta intellektuálisan a fennálló, nómenklatórikus, centralizált bürokrácia uralmával szemben, új, baloldali, tömegekre támaszkodva kidolgozott célok híján jobboldalra sodorta át. A hatalmi és ellenzéki elit jobbra sodródása, ill. a körülmények hazai és nemzetközi politikai erők által meghatározott kényszerítő ereje folytán kibontakozó konzervatív fordulatban jelölhetjük meg azt a hajtóerőt, ami a politikai küzdelmeket kivonta a társadalomból, s az értelmiségi elit csoportjai közötti harccá tette. A hatvanas években kialakult re­formpolitika olyan új társadalmi átrétegződési folyamatokat indított be, amelyek két évtized alatt nem csupán átalakították a társadalmi struktúrát, hanem – felbontva a korábbi osztályszerkezeteket -, egy atomizálódó társadalom s az ehhez kapcsolódó atomizált én-tudat ki­alakításához vezettek. A társadalom atomizálása azzal a következ­ménnyel is járt, hogy leszerelte a klasszikus szolidaritás-élményt is, s így a társadalmi ellenállás esélyeit hihetetlen mértékben összezsugo­rította.

A társadalom tehát igyekezett elkerülni a politikai jellegű konfron­tációkat, ugyanakkor az egyes egyének depolitizált és atomizált ma­gatartásuk következtében a megszorító kormányzati intézkedésekkel szemben egyéni kiutak keresésére kényszerültek. Csak lassan és akadozva bontakozik ki a közös sors tudata az egyes társadalmi réte­gek esetében. A társadalmi közöny több mint két évtizedes folyamat alapján alakult ki az országban, s feltehetően hosszú időszakon át meghatározhatta volna a nómenklatúra s a társadalom közötti meg­egyezést – hiszen kölcsönös előnyöket kínált – ha a nómenklatúra ál­tal képviselt pártállam nem vitte volna bele gazdaságunkat egy modellválsággal azonos méretű gazdasági csődbe. A tanulmány elején említett hatalmi válság pontosan abban ragadható meg, hogy a nó­menklatúra a gazdasági válság finanszírozását a nyolcvanas években mindinkább és döntő mértékben a lakosságra hárította át, ezzel felmondta a hatvanas években széles társadalmi réte­gekkel megkötött depolitizáló közmegegyezést. A politikai diktatú­ráról való lemondás feltételezte a jóléti intézkedésekkel depolitizált társadalmat, a gazdasági diktatúra viszont aktivizálni fogja az általa sújtott társadalmi rétegeket, a tulajdonviszonyokban bekövetkező változások, amelyek a tőke és a munka kettéválasztásán alapul­nak, gyors ütemben hoznak létre egy új osztályszerkezetet, amelyben tanúi lehetünk egy új osztálytudat gyors kiépülésének is. A nómenklatúra szerepzavara az új osztályszerkezet kialakulásá­val fejeződik be, hiszen a gazdasági diktatúrát a saját osztálybázisá­val szemben kell gyakorolnia.

A pluralizmusnak az a jellegzetesen magyar formája, aminek a ki­épülése napjainkban folyik, egy olyan történelmi helyzetet jelent, amelyben keverednek egy korábbi korszak sajátosságai, s egy meg­születő új korszak jellegzetességei. A korábbi korszak jellegzetes­sége az, hogy a politikai mozgások alanyai a különböző értelmiségi szubkultúrák, az új korszak előrejelzése, hogy ezek a mozgalmak mintegy leszakadnak a tényleges társadalmi és gazdasági ellentétek­ről, s önálló politikai ellentmondások formájában jelennek meg. A ma­gyar értelmiség politikai reflexei a régiek, hagyományosan kelet-euró­paiak. De a tényleges társadalmi mozgások időközben paradigmavál­táson mentek keresztül, tehát az értelmiségi elit által képviselt poli­tikai céloknak tényleges (az értelmiségen, középosztályon túlmenő) tömegbázisa nincs. Az alternatív mozgalmakat nem pozitív prog­ramjuk, hanem az állampárt által intézményesített nómenklatórikus hatalommal szembeni bizalmatlanságuk fűzi össze egymással, s köti meglehetősen bizonytalanul össze a legkülönbözőbb társadalmi réte­gekkel. A társadalmi ellenállás kettős értelemben is dualisztikus szer­kezetűvé vált Magyarországon. Egyrészt dualisztikus szerkezetet mutat a társadalom politizált és depolitizált rétegeinek a szembenállá­sa. Mivel ez a két réteg külön fejlődési pályán mozog, s mert a politi­záló társadalom nem a depolitizált társadalom érdekstruktúráját ele­veníti meg, olyan látens ellentmondások működnek ebben a meg­oszlásban, amelyek a nómenklatúrát és az eddigi politikai ellen­zéket egy táborba sodorva állíthatják szembe a gazdasági dikta­túra által elnyomorított társadalommal. A másik dualisztikus szer­kezet a politizáló társadalmi rétegeken belül alakul ki, hiszen az alter­natív pártokat és mozgalmakat nem egy pozitív program köti össze és választja el egymástól, hanem az eddig uralkodó párttal szembeni po­litikai bizalmatlanság, tehát negatív egységet alkotnak. Az alternatív pártok és mozgalmak a politizáló társadalmi rétegeket mintegy hori­zontálisan fonják át, jelenlegi szervezkedésükben tehát benne van egy, a nómenklatúra felett kibontakozó össztársadalmi kontroll kiépí­tésének lehetősége. Az alternatívok valódi tétje az, hogy sikerül-e kö­veteléseik és politikai céljaik számára szerves tömegbázist találniuk, tehát képesek-e a kelet-európai váteszi szerepből egy társadalmi osz­tály vagy réteg látens céljaihoz és mozgalmához szervesülni, vagy pedig a társadalmi struktúrában elszigeteltek maradnak, így saját po­litikai céljukat romantikusan és érzelmileg felfokozva, mint nemzeti programot kell hogy megjelenítsék.

Látjuk tehát, hogy a pluralizmus kibontakozása, illetve annak a nómenklatúra által történő kezdeményezése szükségszerű volt, hi­szen a pártállam modellválsága, a saját osztálybázissal szemben ki­bontakozó gazdasági diktatúra az uralkodó párt szerepzavarát ha­talmi válságig mélyítette. Másfelől azonban e mozgás kibontakozása „felülről", és túl korán is történt, úgy is fogalmazhatnánk, hogy az igaz, hogy a hatalmon lévők már nem voltak képesek a régi módon kor­mányozni, de az alattvalókban még nem tudatosult az, hogy már ők sem tudnak a régi módon élni. Tehát a felülről kezdeményezett politi­kai reformok nem találkoztak a társadalom alulról bontakozó önszer­veződésével, a politikai és hatalmi harcok a széles társadalmi mező­ből az értelmiségi elitcsoportok közötti harcok területére csúsztak át. Miközben az elitcsoportok vívják a maguk csatáit, a valódi háború még előttünk van. E háború kiváltó oka a kormány (és majdani utódai) által gyakorolt gazdasági diktatúra lehet, amit úgy is megfogalmazhat­nánk, hogy ma Magyarországon valójában egyetlen „alternatív" prog­ram létezik, amely a pártállam ideológiáját ténylegesen is porig rom­bolja, ez pedig az a 88/89-ben elindított kormányzati program, amely napjainkban [1989 – a szerk.] mutatja meg antiszocialista, munkáselle­nes, sőt emberellenes jellegét. Ez a program tényleges alternatíva minden szociális érzékenységű pártprogrammal szemben, hiszen a thatcherizmust ötvözi a szabadversenyes kapitalizmus burzsoá-ideológiájával. Hogy ezt a liberális eszmékből szőtt szép szavak csipkéivel takarja le, nem változtat azon a tényen, hogy az öklére vaskesztyűt húzott. Kétségkívül megtörtént az ideológiai, az osztály-, valamint a kormányzati érdekek radikális szétválasztása, s ezzel kezdődött meg a pártállam nómenklatúrájának a bomlása is. S az is kétségtelen, hogy a kormányzati érdekek különválása a kormányzati érdekek érvé­nyesülésének objektív, dezideologizált formájában fog kifejeződni, szemben a pártpolitikai érdekek ideológiai jellegű megjelenítésével. Azaz a kormányzati érdek egyféleképpen működhet, legfeljebb az egyes kormányok gazdaságfilozófiájának eltérései befolyásolhatják stratégiáját. Tehát mint „össznemzeti" kormányzati érdek kíméletle­nül keresztülgázolhat minden társadalmi osztály és réteg érdekein. A kérdés csak az, hogy kibontakozik-e egy olyan politikai alkufolyamat, amely moderálja a kormány törekvéseit és ezáltal a vele szembenálló társadalmi rétegek ellenállását. A mai politikai vitákban éppen ennek a garanciái hiányoznak.

A kormányzati intézkedések nyomán egyre mélyebb a szövetség az uralkodó bürokratikus elit és az „ellenzék" között, miközben az (ed­dig uralkodó) pártelit és az (eddig) ellenzéki elit közötti politikai ellen­tétek egyre mélyülnek. De ez a harc belül marad a klasszikus kelet-eu­rópai értelmiségi elitcsoportok közötti harc keretein. A társadalom kí­vül marad a politikai alkukon. S a politikai harcokból kimaradó társada­lom néma társadalom. De ez a némaság fenyegető. A kormányzati in­tézkedések egyre keményebbek, és egyre inkább megteremtik az el­szegényedésből következő társadalmi önvédelmi szervezkedés alapjait.

(A tanulmány 1989. júniusban készült.)

(Sarkantyú Mihály fotója)

„…olyan rendszert kellene fel­építeni, amely két dolgot kap­csolna össze: az evést a szabad­sággal."

(Lech Wałęsa)

A huszadik század nyolcadik évtizedének végén a Rzeczpospolita olyan országként tűnik elénk, amelyet aligha irigyelhe­tünk. A lengyel gazdaság katasztrofális állapota, a három számjegyű infláció, a 40 milliárd fölé duzzadt adósságte­her, az elszabaduló árak, az 1990-re prognosztizált 400 ezer-1 millió munkanélküli és a lakosság tömeges elsze­gényedése – beárnyékolni látszanak a Szolidaritás elmúlt évi győzelmeit. A közép-kelet-európai politikai földindulás következtében jelentősen csökkent a lengyelek iránti lelkese­dés, a küszöbön álló német egység pedig ismét skizofréniával fenyegeti a nagyhatalmak szorításában amúgy is érzékennyé vált lengyel politikai tudatot. Az ország televízióban és újsá­gok képein feltűnő politikusai hitelesen tolmácsolják honfitár­saik hangulatát: ritkán mosolyognak …

Miközben a tegnap még illegális Szolidaritás a kor­mányzás Lengyelországban cseppet sem édes ízével is­merkedik, a LEMP romjai között hatalomból kitaszított politikusok keresik új pártjaik alapköveit; a hivatalos szakszervezet (OPZZ) a korábbiaknál is hangosabb méltatlankodással szemléli politikai térvesztését; a katolikus egyház pedig – a rá jellemző észrevétlenséggel – a társa­dalom meghódítására készül.

Bár a közép-kelet-európai események a lengyel politikai porond főszereplőit sem hagyták érintetlenül, az 1988-89-es lengyelországi változások – s ez egyik sajátosságuk – alapve­tően belső indíttatásúak voltak. Éppen ezért, ha meg akarjuk érteni a lengyel átalakulás jellegét, érdemes röviden megis­merkednünk a főszereplők helyzetében bekövetkezett változásokkal is.

A nagy vesztes: a LEMP

A Lengyel Egyesült Munkáspárt az 1989-es év politikai válto­zásainak vitathatatlanul legnagyobb vesztese. Bukása látvá­nyos volt, de nem meglepő. A párt ugyanis már az 1970-es évek végére felélte többször is megkérdőjelezett legitimitásá­nak belső tartalékait. Sikertelennek és elhibázottnak bizonyul­tak modernizációs kísérletei, kimerültek a korábban alkalma­zott – elsősorban a hatalmi elit cseréjén és teljesítetlen re­formígéreteken alapuló – válságkezelési lehetőségei, a Gierek-vezetés gazdasági nehézségeit „ellensúlyozni" hivatott politikai engedmények pedig – lehetőséget biztosítva bizo­nyos ellenzéki szerveződéseknek – aláaknázták hatalmi pozí­cióit. 1980 őszén tulajdonképpen már csak a hatalom egy szűk csoportja nézett farkasszemet a szinte hetek alatt el­lenzéki egységbe tömörülő társadalommal.

Az 1980-81-es politikai helyzet azonban nem kínált életképes, kompromisszumos megoldást. A társadalmi tö­megmozgalom nyomása és a brezsnyevi vezetés fenyege­tése sarokba szorította a LEMP-et, a kiélezett szituáció pedig nem kedvezett egy koncepciózus reformszárny vezetésen belüli győzelmének. Ilyen körülmények között a párt csak az ellenzéket és a párthierarchiát egyaránt blokkoló nyílt erő­szakhoz menekülhetett (1981. december 13.). Bár a politika színpadára lépő tábornokok (Jaruzelski, Kiszczak, Siwicki) az akciót igyekeztek a legkisebb véráldozat árán végrehajtani, a „hadiállapot" (stan wojenny) bevezetése beárnyékolta a LEMP nyolcvanas éveit, lehatárolta a válság felszámolása ér­dekében tett lépéseit.

A lengyel gazdaság Nyugattól való függése és kiszolgál­tatottsága miatt a politikai konszolidáció (vagy ha pontosab­bak akarunk lenni: a hatalom és a társadalom között dúló mozgó háború állóháborúra való átváltozása) igen látványo­san zajlott. A Nemzeti Megmentés Katonai Tanácsa (WRON) 1982. december 31-i hatállyal felfüggesztette a rendkívüli ál­lapotot, majd 1983. július 22-én részleges amnesztiát hirde­tett, amely 1792 emberre terjedt ki. Ez alól azonban kivonta a Szolidaritás és az 1981 őszén feloszlott Munkásvédelmi Bi­zottság (KOR) elítélt vezetőit, akik száma – pl. Michnik 84-es letartóztatása révén – ezt követően is szaporodott. A szóban forgó személyek többsége 1984-ben szabadult véglegesen, de egyesek (pl. Michnik, Bujak, Lis) csak az 1986-os általános amnesztia alkalmával kerültek szabadlábra.

A nemzetközi elszigeteltség enyhítése mellett a politikai konszolidáció legfőbb célja a társadalom bizalmának vissza­szerzése volt, s ezt a hatalom – gazdasági eszközök hiányá­ban – csak politikai liberalizálással kísérelhette meg. E szán­déktól vezérelve, már 1981 decemberében létrehozta a Nem­zetmegmentés Állampolgári Bizottságait, de a rendkívüli álla­pot feltételeihez igazított népfront jellegű szervezetek – társa­dalmi érdeklődés híján – hamar elhaltak. A bizalmatlanság fa­lait még az 1982 végén létrejött Nemzeti Megújulás Hazafias Mozgalma (PRON) sem tudta áttörni, pedig a kormányzattal szemben viszonylag jelentős önállóságot élvezett, s a gazda­sági reform továbbvitelével kapcsolatban is a pártnál jóval progresszívebb irányvonalat fogalmazott meg. A PRON gaz­dasági kérdésekben tanúsított progresszivitása azonban nem számított különlegességnek – így nem is volt túl vonzó -, hi­szen a gazdasági és a kevésbé politika érzékeny társadalmi kérdésekről folytatott viták általában is szabadabbá, nyíltabbá váltak. A lengyel értelmiségi pedig – ha már tehette, s tenni akarta – vitakedvét szívesebben élte ki a hatalomtól távolabb eső, s így kevésbé ellenőrzött területeken: pl. az egyház kü­lönböző fórumain, az egyre szaporodó „független" vitaklubok­ban és szervezetekben – melyekre jobban odafigyelt a társa­dalom.

A LEMP módosítani kényszerült kapcsolatait az ún. sza­tellitpártokkal is (Egyesült Néppárt, Demokrata Párt). Míg a Néppárttal a gazdasági helyzettel szorosan összefüggő pa­rasztpolitika, a Demokrata Párttal a hatalom és az értelmiség közötti feszült viszony enyhítése követelt bizonyos korrekció­kat. Az oly sokszor demonstrált „új koalíciós-jelleg" mögött azonban a korábbi „szövetség" alapjai lényegében érintetle­nek maradtak.

A politikai konszolidáció látványossága ellenére sem bi­zonyult igazán hatékonynak. Bár a nyolcvanas évek Lengyel­országában viszonylag békésen élt egymás mellett hatalom és társadalom, az utóbbi lojalitásából az együttműködésre már nem futotta. Az ebből fakadó korlátok mellett a LEMP-nek magának is sikerült néhány jelentős akadályt gördíteni saját reformtörekvései elé. Ilyen volt például a párt ún. „középutas konzervativizmusa", nevezetesen az, hogy a rendkívüli álla­potot konszolidációs sikerként megélő pártvezetésen belüli „centrum" háttérbe szorította a „szélsőségeket", a kompro­mittálódott konzervatív vezetőket (pl. Olszowski, Kociołek) éppúgy, mint az egymás között is éles polémiát folytató refor­mereket (pl. Fiszbach, Rakowski). Ennek következtében a külvilág előtt „megfontolt" reformerként megjelenő „közép­utas" politikusokat az az arctalan, alsó- és középszinten 1948 óta szinte érintetlen pártapparátus tartotta kordában, amely az elmúlt évtizedek során tökéletesen elsajátította a reformok megtorpedózásának gyakorlatát.

A LEMP 1989-es bukásának egyik legfőbb oka azonban gazdasági sikertelensége volt. A párt vezetése 1982-ben, még a tábornokok védőszárnyai alatt, kísérletet tett a korláto­zott piaci viszonyok bevezetésére, de a magyar 68-hoz ha­sonlatos, ún. instrumentális reform – amely a gazdaság rend­szere helyett csupán az irányítás eszköztárában idézett elő némi változást – már kevésnek bizonyult a nyolcvanas évek gazdasági gondjainak megoldásához. A krónikus hiány elret­tentette a pártot és a kormányzatot a piaci viszonyok érvénye­sítésétől, a társadalom bizalmatlansága pedig az ár- és bér­mechanizmusok közé beépített fékek kiengedésétől. A veze­tés nem merte (talán nem is akarta) felvenni a harcot a mono­polhelyzetben lévő nagyvállalatokkal és gazdasági lobbykkal, ideológiai konzervativizmusa pedig meggátolta abban, hogy például komolyan felkarolja a magánvállalkozások ügyét, vagy szembenézzen a munkanélküliség fenyegető veszélyé­vel. Bár az ország elszigeteltsége némileg csökkent, 1981 óta fennálló fizetésképtelensége miatt nem jutott jelentős külföldi hitelekhez. A konszolidációs kísérlet – anélkül, hogy megfé­kezte vagy akárcsak lassította volna a társadalmi hanyatlást, a terjedő elszegényedést – 1985-86 táján kifulladt, s a hata­lom ismét lépéskényszerbe került.

Az 1982-es gazdasági reform ún. második szakasza, amelyet a LEMP válasznak szánt a 85-86-os válságra, tulaj­donképpen már 1988 januári bevezetése előtt megbukott. A politikai szempontból inkább konzervatív, gazdasági tekintet­ben pedig túlságosan kompromisszumos reformtervet – amely néhány területen kétségtelenül tartalmazott előremu­tató momentumokat (pl. ár- és bérszabályozás, magánvállal­kozásokhoz való viszony, gazdasági apparátus leépítése) – nemcsak a lengyel közgazdászok illették kemény kritikával (mindenekelőtt következetlensége miatt), de az 1987-es no­vemberi népszavazáson a lakosság többsége is elutasította restriktív intézkedéseit. Kiderült, hogy a LEMP-nek a reform végrehajtásához már nincs elegendő hitele, hogy a társada­lom a párt felszólítására már nem hajlandó további áldozatho­zatalra. A referendum eredménye egy Lengyelországban rég bejáratott társadalmi képlet reneszánszát is előrevetítette: a megszorításokat követő bérharcokat, majd a hatalom részé­ről azok teljesítését. Minderre 1988 tavaszán és nyarán ke­rült sor.

A konszolidáció gyermeke: az OPZZ

A Szakszervezeti Szövetségek Összlengyel Megállapo­dása (OPZZ) a LEMP által vezérelt politikai konszolidáció gyermeke volt. A párt, amely erőteljesen ösztönözte a szakszer­vezeti mozgalom olyan újjászervezését, hogy az új érdekképvi­seleti szervek a közvetlen kompetenciájukba tartozó gazdasági kérdésekben viszonylag önállóak legyenek, de éberen őrködött afelett is, hogy ez ne válhasson a Szolidaritáshoz hasonló po­litikai önállósággá, kemény harcokat folytatott a szervezet megteremtéséért és népszerűsítéséért.

Az új szakszervezet szervezése már 1982 végén meg­kezdődött a munkahelyeken. Az erről szóló törvényt, amely nemcsak a szervezet tevékenységét szabályozta, de hatály­talanította a Szolidaritás és a Parasztszolidaritás 1981. május 6-i bejegyzését is, 1982. október 8-án fogadta el a szejm, s ezt követően a szakszervezetek ügye a politikai konszolidáció egyik igen fontos kérdésévé vált. A hatalomnak le kellett győz­nie a társadalom bizalmatlanságát, semlegesítenie kellett az illegális Szolidaritás bojkott-felhívását, s a sikert csak az új szervezetekben való magas részvételi aránnyal bizonyíthatta a külvilág számára. A LEMP kiterjedt propagandával, a helyi kormányszervek és vállalati igazgatóságok pedig különböző kedvezményekkel igyekeztek vonzóvá tenni az új szervezet­hez való tartozást. A siker nem is maradt el, már csak azért sem, mert a szakszervezet szinte kormányzati jogkörrel bírt néhány alapvető szociális kérdésben. Nemcsak az üdülések, a kedvezményes tüzelő elosztása felett diszponált, de döntő szava volt a bér- és a lakáspolitikában is.

1984-ben már sor kerülhetett a szakmai-ágazati struktú­rák megszervezésére, majd ez év novemberében – az ügy „koronájaként" – megalakult a szakszervezetek országos egyeztető testülete is. A szervezet elnöke, Alfred Miodowicz, tagja lett a LEMP KB politikai bizottságának. Úgy tűnhetett, hogy a hatalom sikerrel vette ezt az akadályt: az OPZZ 1987-re olyan 7 milliós tömegszervezetté nőtte ki magát, amely – vi­szonylag széles körű gazdasági önállósága ellenére – maxi­mális politikai lojalitást mutatott a hatalom iránt.

Az OPZZ és a LEMP szövetségének tartópillérein a hatalom sorozatos gazdasági hibái, illetve kudarcai okozták az első komoly repedéseket. A rohamosan romló életkörülmé­nyek mellett a szakszervezet vezetése egyre kevésbé volt ké­pes biztosítani a tagság hatalom iránti lojalitását, s egy idő után anakronizmussá vált az is, hogy a szociális feszültségek pusztán „gazdasági problémaként" vetődjenek fel. A hagyo­mányos szakszervezeti bérharc értelmetlennek bizonyult a hiánygazdaság viszonyai között; az árak és a bérek verseny­futása ugyanis csak az infláció gerjesztésében bizonyult haté­konynak, de sem a dolgozók elszegényedésére, sem a len­gyel gazdaság alapvető problémáira nem jelentett orvoslatot.

A győztes: a Szolidaritás

A Szolidaritás történetéről szólva a szakértők és a lengyel po­litizáló közvélemény többsége három (sőt, ma már egyre in­kább négy) fő fejlődési szakaszról tesz említést.

E felosztás szerint a „Szolidaritás" mint ideológia és mint egy viszonylag szűk értelmiségi csoport intellektuális moz­galma – már az 1970-es években megjelent. Megszületésé­nek időpontját legtöbben és leggyakrabban a KOR megalaku­lásához kötik (1976), bár azok, akik hangsúlyozni kívánják a mozgalom munkásjellegét – s elfogadják azt is, hogy már 1980 előtt beszélhetünk valamiféle „Szolidaritás"-ról – az ideológia gyökereit egészen az 1970-es decemberi megmoz­dulásokig vezetik vissza, a mozgalom kezdetét pedig a Tengermelléki Szabad Szakszervezetek (WZZW) Alapító Bizott­ságának létrejöttében vélik felfedezni (1978).

A kezdetekről kialakult vita jól szemlélteti a Szolidaritás alapvetően kettős indíttatását. Míg ugyanis kétségtelenül igaz, hogy a KORnak és a különböző ellenzéki csoportok köré tömörülő értelmiségieknek döntő szerepe volt a tár­sadalmi ellenállás ideológiájának kialakításában és for­málásában, éppúgy vitathatatlan az is, hogy a Szolidaritás létrejöttének legalább ilyen elengedhetetlen feltétele volt a lengyel munkásság válságokban megedződött és egyre fejlettebb formákat öltő önszerveződési képessége. Ah­hoz azonban, hogy Közép-Kelet-Európa legnagyobb és leg­szervezettebb ellenzéki mozgalma megszülethessen, még egy feltételnek teljesülnie kellett: hogy e kettő találkozzon és összekapcsolódjon.

A nagy pillanat 1980 őszén következett be, amikor a Szo­lidaritás a három legfőbb sérelemre – az osztály-, a nemzeti és vallási ellentétekre – apellálva mozgósítani tudta a hatalom ellen a lengyelek többségét, s szinte hetek alatt hatalmas és dinamikus társadalmi mozgalommá vált. Rendkívüli dinamiz­musát és tömegbefolyását az biztosította, hogy támadása – amely bár három különböző területen, de egyidejűleg indult – az ellen a pártállam ellen irányult, amely egyszerre teste­sítette meg a legfőbb munkaadót (osztálykonfliktus), kép­viselte a társadalom által nemzetidegennek tekintett kul­turális értékrendet (nemzeti konfliktus), s ruházta fel ma­gát – a marxizmusra hivatkozva – szinte szakrális tulaj­donságokkal (vallási konfliktus).

A dinamizmuson és a tömegbefolyáson kívül azonban a közös és egyidejű harcnak más fontos következményei is vol­tak, olyanok, melyek lényegében előrevetítették a Szolidari­tás 1981-es átmeneti vereségét.

A politikai porondon elsősorban (bár nem kizárólag) ön­igazgató szakszervezetként megjelenő mozgalom ugyanis olyan különböző társadalmi csoportokat, ellenzéki szer­vezeteket fogott össze, amelyeknek más körülmények között nem sok közük lett volna egymáshoz. Így például a nacionalista, piłsudskiánus jelszavakkal nyilvánosság elé álló Független Lengyelország Konföderáció (KNP) éppúgy a Szolidaritáshoz tartozott, mint a hatalommal értelmes komp­romisszumot kereső, demokratikus értékeket hordozó KOR, vagy e kompromisszumokat különböző megfontolásokból el­utasító radikálisok (pl. Gwiazda), ill. szélsőségesek (pl. Rulewski) – hogy csak a legmarkánsabb, egymással is élénk vi­tában álló irányzatokat említsük. Jelentős problémaként vető­dött fel az is, hogy a mozgalom – épp tömegbefolyásának megtartása, ill. erősítése érdekében, valamint sokszínűsé­géből fakadóan – túl sok konfliktust volt kénytelen felvál­lalni egyidejűleg, s ez – bár kétségtelenül növelte népsze­rűségét és saját erejébe vetett hitét – a sarokba szorított hatalmi elitet elrettentette és visszatartotta a kompro­misszumoktól. A hatalommal való összeütközés intenzitását csak fokozta és látványosabbá tette, hogy a Szolidaritás ön­igazgató jellegéből (s tegyük hozzá: a hatalom irányította tájé­koztatás egyoldalúságából) fakadóan számos helyi, nem egy­szer marginális konfliktus is országos jelentőségű problé­mává duzzadt (gondoljunk csak Rulewski bydgoszczi bántal­mazására 1981. március 19-én), ami szintén a kompromisszumot kereső – s mindkét oldalon fellelhető – erők ellen ha­tott. Mindezek következtében a Szolidaritás a valóságosnál jóval radikálisabb mozgalomként jelent meg nemcsak a ha­talom, de jórészt a külvilág szemében is, bár kétségtelen, hogy fennállásának másfél éve során ténylegesen is radikalizálódott, s a Wałęsa vezette mérsékeltek egyre nehezebben tudták féken tartani a szélsőségeseket.

Bár 1981. december 13-át követően a Szolidaritást ille­galitásba kényszerítették, majd betiltották, s tömegmozgalmi jellegét is elvesztette (ez utóbbit mindenekelőtt a katonai for­dulattal szembeni tehetetlensége és egy, a helyzetre adekvátan reagáló, a társadalom számára is vonzó program hiánya miatt), mégsem sikerült teljességgel felszámolni. A mozgalom második vonalbeli aktivistái és azon vezetői ugyanis, akiknek ekkor sikerült elkerülniük a letartóztatást és internálást (pl. Bu­jak, Frasyniuk) már a szükségállapot idején megkezdték a szakszervezet illegális hálózatának kiépítését. Ennek ered­ményeként már 1982 áprilisában létrejött a Szolidaritás ideig­lenes országos bizottsága, amely ezt követően egészen 1987-ig, a Szolidaritás Országos Végrehajtó Bizottságának megalakulásáig irányította és koordinálta a föld alá kényszerí­ted szervezet aktivistáinak munkáját.

Annak, hogy a Szolidaritás illegális szervezete kiépülhe­tett és az 1980-as évek folyamán megerősödhetett, legalább négy olyan alapvető oka volt, melyekről feltétlenül említést kell tenni. Egyrészt: a társadalom többségének megmaradt a Szolidaritással szembeni szimpátiája, annak ellenére, hogy a szükségállapot bevezetését követően e szervezet hitele is jelentősen csökkent, s 1980-81-es népszerűségét és tömegbefolyását még napjainkra sem sikerült visszasze­reznie. Másrészt: a Szolidaritás 1981 decembere után is fennmaradt, mint egy széles körű intellektuális mozgalom és magatartásforma, s hatása nemcsak az egyre szaporodó füg­getlen szervezetekben és vitaklubokban volt érzékelhető, de „megfertőzte" a sajtót, a tömegkommunikációt, az oktatási in­tézményeket, a tudományos műhelyeket, sőt – bizonyos szempontból – még az állami hivatalok egy részét is. Harmad­részt: a Szolidaritás, épp a legnehezebb időszakokban, rend­kívül nagy publicitást kapott Nyugaton, s ez jelentősen korlá­tozta a lengyel hatalmi elit e szervezettel szembeni fellépésé­nek lehetőségét. (A Szolidaritás melletti nyugati kiállás csúcs­pontjaként Lech Wałęsa 1983-ban Nobel-békedíjat kapott.) S végül a negyedik, valójában a legfontosabb okként, a LEMP konszolidációs kudarcát kell megemlíteni, amely a társada­lom jelentős tömegeit 1988 elejére újra a Szolidaritás tábo­rába sodorta.

A nagy közvetítő: az egyház

A lengyel társadalomban rendkívüli tekintélynek örvendő ka­tolikus egyház – Európa legnemzetibb, legkonzervatívabb és legpolitikusabb egyháza – az elmúlt 40 év során alapvetően kettős politikai szerepet töltött be. Míg a konszolidáltabb idő­szakokban mindvégig opponálta a hatalmat, a társadalmi krí­zisek idején – megakadályozandó egy robbanást, ill. a válság kiszélesedését – mérséklőleg lépett fel, s bár felvállalta a tár­sadalom jogos követeléseit, de igyekezett közvetíteni ha­talom és társadalom között. Nem volt ez másként 1980-81-ben sem, amikor az egyház – a lengyel Karol Wojtyłát tudva a pápai trónon – minden korábbi időszaknál nagyobb tekin­téllyel léphetett a politika színpadára.

A Szolidaritás – jóllehet laikus, az egyháztól független szervezetként jött létre – már megszületésének első pillanatá­tól a mozgalom egyik legfőbb szövetségesének tekintette a klérust; s viszont – az egyház is támogatta a társadalmi tö­megmozgalmat. Ez nemcsak külsőségekben nyilvánult meg (pl. a gdanski sztrájkok idején a hajógyárban felállított oltár; a Wałęsa zakójának hajtókáján mindig látható Jasna Góra-i Madonna képe stb.), de legfőképp abban, hogy a Szolidaritás és Wałęsa legszűkebb tanácsadóinak körében már a kezde­tektől ott találjuk az egyházhoz igen közel álló értelmiségieket (pl. Mazowiecki, Cywiński, Wielowieyskí), akik a KOR képvi­selői mellett talán a legnagyobb hatással voltak a Szolidaritás politikai irányvonalának alakítására. A másik oldalon ugyan­akkor közismertek azok az 1980-81-ben igen gyakori tárgya­lások, melyeket a lengyel püspöki kar különböző képviselői (csúcsszinten: Wyszyński és Glemp) – leginkább a konfliktu­sok megoldásának érdekében közvetítve – az állami és párt­vezetéssel folytattak, többnyire eredményesen.

A Szolidaritás és az egyház szövetsége nem volt egyol­dalú. Míg Wałęsáék jelentős tömegeket és hatalmas szellemi hátteret nyertek az egyház támogatása révén, a mozgalom a korábbiaknál jóval nagyobb, új minőségű szabadságot harcolt ki az egyház és a lelkipásztori tevékenység számára, amely lényegében a szükségállapot bevezetését követően is fenn­maradt. E szabadság birtokában az egyház nemcsak a Szoli­daritás ellenzéki szerepének egy részét volt képes átvenni, de aktívan támogathatta az illegalitásba kényszerített szakszer­vezetet is.

Az 1988-as sztrájkmozgalmak

1988 tavaszán és nyarán a hatalomnak 1981 óta nem tapasz­talt sztrájkhullámmal kellett szembenéznie: először a februári áremeléseket (élelmiszer, üzemanyag 40%; posta, távközlés, közlekedés 60-100%; lakbér 50%) és a zloty 40%-os leérté­kelését követően, majd a kormány által kilátásba helyezett és részben bevezetett rendkívüli intézkedések (ár- és bérstop; vállalati önállóság felfüggesztése; gyorsított csődeljárás; a szakszervezeti jogok korlátozása stb.) hatására. Fontos hangsúlyozni, hogy a társadalmat irritáló intézkedések, ame­lyek a LEMP által vezérelt gazdasági reform második szaka­szának részét képezték, gazdasági értelemben alapvetően indokoltak voltak.

Bár 1988 tavaszával és nyarával kapcsolatban joggal be­szélhetünk sztrájkmozgalmakról – megjegyezve, hogy tünte­tésektől és szórványos munkabeszüntetésektől a szükségál­lapot bevezetését követő évek sem voltak mentesek -, hangsúlyozni kell, hogy e mozgalmak mérete (a sztrájkokban részt­vevő dolgozók száma) és kiterjedtsége (a sztrájkoló üzemek száma) messze elmaradt az évtized eleji válság megmozdu­lásaitól, amelyekkel oly sokszor hasonlította össze őket a köz­vélemény. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy a sztrájkok többsége ún. okkupációs sztrájk volt (melynek során akár száz ember is megbéníthatja egy sokezres üzem munkáját), végképp megdől az oly sokszor hangoztatott analógia.

Jelentősen módosult a sztrájkok társadalmi megítélése is. Míg 1980-81-ben a lengyelek túlnyomó többsége pozití­van, illetve toleránsán viszonyult a Szolidaritás szervezte megmozdulásokhoz, jogosnak és korrektnek ismerve el a munkásság követeléseit, az 1988-as április-májusi sztrájko­kat – egy hivatalos lengyel közvéleménykutatási adat szerint – a megkérdezettek 50%-a értelmetlennek és indokolatlan­nak tartotta, 56% pedig nem tekintette általánosnak.

Másfelől az OPPZ és a Szolidaritás szervezte sztrájkok mellett figyelmeztető jelként tűnt fel egy, a korábbiaknál radi­kálisabb irányzat is. A sztrájkok és tüntetések egy részének motorját ugyanis olyan – a Szolidaritás nevében és zászlaja alatt fellépő – fiatalok alkották, akik 7-8 évvel ezelőtt még csak az iskolák padjaiból figyelhették a „nagy generáció" 1980-81-es küzdelmeit; akiket távlatilag is kilátástalan helyzetük e ge­nerációnál jóval vadabbá és militánsabbá tett; akik – nem követve 1 millió külföldre menekülő társuk példáját – Len­gyelországban maradtak, de – elutasítva az „önkorlátozás" doktrínáját és Wałęsa vezető szerepét – saját, új, „harcoló" Szolidaritásuk megteremtéséért léptek a politikai küzdőtérre.

Az 1988-as megmozdulások mérete, fogadtatása és jel­lege egyértelműen jelezte, hogy a lengyel társadalom 1980­-81-es egysége az évtized végére felbomlott, s ennek kon­zekvenciáit a politikai porond főszereplőinek is le kellett vonni.

Az OPZZ: egy sajátos konklúzió

Bár a hivatalos szakszervezet a 88-as sztrájkok egy részének felvállalásával megkísérelte demonstrálni a LEMP-től és a kormányzattól való „függetlenségét", a „nagy fordulat" nem következett be. Az OPZZ továbbra is alapvetően gazdasági problémaként kezelte a szociális feszültségeket, s nem sike­rült kitörnie az inflációgerjesztésben is szerepet játszó (bár azért önmagában felelőssé nem tehető) bérkövetelések ör­dögi köréből. Az is kiderült, hogy a Miodowicz vezette szak­szervezet nincs egyedül az érdekvédelem porondján. A kon­kurencia megjelenése, s különösen a Kiszczak-Wałęsa találkozóval meginduló párbeszéd, igen érzékenyen érintette a szervezetet, mert fenyegetővé vált annak veszélye, hogy tag­jai tömegesen lesznek hűtlenek hozzá. A lépéskényszerből az OPZZ ismét a „harciassághoz" menekült. Egyrészt lemon­dásra kényszerítette a Messner-kormányt, másrészt mindent elkövetett a LEMP és a Szolidaritás párbeszédének (ill. a be­tiltott szakszervezet újraengedélyezésének) megakadályozá­sára, majd amikor ez már értelmetlenné vált, olykor a szociális demagógiára emlékeztető követelésekkel próbálta meg túlli­citálni a vetélytársat. (Ilyen volt például azon igénye, hogy a béreket automatikusan igazítsák a mindenkori inflációhoz.) Mindez azonban már nem akadályozhatta meg sem a Szoli­daritás legalizálását, sem saját politikai térvesztését.

A LEMP válasza: a Szolidaritás elismerése

A Szolidaritás újraengedélyezése kapcsán az elemzők – igaz: más-más fontossági sorrendben, s olykor egymásnak is el­lentmondva – négy döntő okról tesznek említést. Viszonylag egységes a véleményük abban, hogy a betiltott szakszerve­zet legalizálásának egyik legfontosabb oka Lengyelor­szágnak, ill. a lengyel gazdaságnak a nyugati kormányok­tól való függése volt, amelyek többek között ezt szabták egy lojálisabb pénzügyi együttműködés feltételéül.

Közel sem tulajdonítanak ilyen egységesen fontosságot annak, hogy a Messner-kabinet. bukását követően a kor­mányon és a pártvezetésen belül is előtérbe kerültek a re­formerők, s jóllehet tevékenységük már nem akadályozhatta meg a LEMP központi hatalomból való kitaszíttatását, de a Szolidaritással megindított párbeszéddel, a nemzeti kerek­asztal létrehozásával, s bizonyos reformlépésekkel – biztosí­tották a politikai átmenet békés jellegét.

Igaz ugyan – s ez a reformereket bíráló elemzők egyik érve -, hogy a Rakowski-kormány gazdasági reformkezde­ményezései (a vállalkozási szabadság és a szektorsemleges­ség törvénybe iktatása, a minisztériumok 1/3-os csökkentése) nem változtattak a gazdaság katasztrofális helyzetén; hogy bizalomerősítő intézkedései (pl. a külföldi utazások könnyíté­se, 1918. november 18-nak nemzeti ünnepként való elisme­rése stb.) és a politikai pluralizmus párt általi elfogadása (1989. január) nem csökkentették jelentősen a társadalom LEMP-pel szembeni bizalmatlanságát – mégis, s ezt el kell is­merni, az első lépéseket jelentették a piacgazdaság és a plu­rális politikai rendszer megteremtése felé.

Vitathatatlan az is – s így a másik érv -, hogy e lépések bátortalanok és sok tekintetben következetlenek voltak: a vál­lalkozási szabadság elismerése mellett növekedett a vállalko­zók adóterhe; az irányítási szervezet reformját nem követte ún. személyi reform, így az apparátus továbbra is erős kon­zervatív lobbyk hatása alatt maradt; a politikai pluralizmus el­fogadására pedig csak több mint féléves, nem egyszer drámai párton belüli harc után került sor -, de érdemes néhány körül­ményt mérlegelni.

Az egyikről, a hatalmat körülvevő bizalmatlan légkörről már többször szó esett. Legalább ilyen erős korlátot jelentett – jóllehet más oldalról – a kb. 350.000 fős nómenklatúra makacs ellenállása is. Nem lényegtelen annak tudatosítása sem, hogy a LEMP-en belül mindig is törpe kisebbséget alkottak a re­formerők, a válságok során ugyanis a liberális és reformérzékeny csoportok vagy elhagyták a pártot, vagy kizárat­tak onnan. Nem volt ez másként 1980-81-et követően sem. Végül érdemes felhívni a figyelmet arra is, hogy az említett lé­péseket a Szolidaritás mértékadó vezetői is méltányolták, s ami talán még ennél is többet mond – méltányolják ma is.

Az újraengedélyezés harmadik és negyedik fő okát egy­ségesen magához a Szolidaritáshoz kapcsolják az elemzők. Míg azonban egy részük – talán választási győzelme, majd hatalomra kerülése miatt – elsősorban 1988-as megerősödé­sének tulajdonít döntő fontosságot, mások épp azt hangsú­lyozzák, hogy a szakszervezet legalizálására részben azért kerülhetett sor, mert a sztrájkok idején kiderült: tömegtámoga­tása már nem a régi.

Annak, hogy a LEMP csak 1989. február 6-án ült le a nemzeti kerekasztalhoz, hogy több mint fél évet késlekedett, a politikai pluralizmus értelmezéséről folyó párton belüli vita volt az egyik legfontosabb oka. A legalizálás problémája ugyanis 1988 őszétől tulajdonképpen már csak formális kérdés volt, nem így azonban az, hogy milyen minőségben kerül a kerek­asztal mellé, majd a politikai porondra a Szolidaritás: szak­szervezetként vagy ellenzékként? Az április 5-én aláírt megál­lapodások ez utóbbit látszottak alátámasztani, noha tartal­mazták a szakszervezet újraengedélyezését is.

A Szolidaritás: a legalitás dilemmái

Bár a Szolidaritás 1988-ban ismét társadalmi tömegmoz­galomként jelent meg a politikai porondon, közel sem mu­tatkozott olyan egységesnek mint 1980-81-ben. Az eltelt évek elmélyítették és újakkal egészítették ki azokat a mozgal­mon belüli törésvonalakat és problémákat, amelyek már az évtized elején is érzékelhetőek voltak. Ezek közül a leglénye­gesebbekkel érdemes vázlatos formában megismerkednünk, mert közelebb visznek a Szolidaritás 1988-89-es lépéseinek és jelenlegi helyzetének megértéséhez.

A mozgalom képviselői közötti egyik lényeges nézetkü­lönbség a Szolidaritás jellegével függ össze, vagyis azzal, ki miként tekint a Szolidaritásra. Míg ugyanis az ún. szindikalisták (pl. Gwiazda, Jurczyk, Rulewski, Bujak, Walentynowicz) – jóllehet különböző intenzitással – a Szolidaritás szakszerve­zeti jellegét hangsúlyozzák, mások (különösen Michnik, Kuroń, Geremek) elsősorban olyan politikai mozgalomnak tekin­tik, amely akár kiindulópontját, alapját képezheti Lengyelor­szág jövőbeni pártjainak.

Ha a hagyományos politikai irányzatok szerint próbáljuk meg csoportosítani a Szolidaritás vezetésében található sze­mélyiségeket – feltételezve természetesen, hogy reprezen­tánsai a mozgalomban résztvevő vagy a mozgalomhoz kap­csolódó rétegeknek – ugyancsak színes palettát kapunk. Az említett szindikalisták mellett ugyanis a szociáldemokrácia nyugat-európai típusának (pl. Michnik, Geremek, Kuroń) és a kereszténydemokráciának a képviselőit (pl. Mazowiecki, Wielowieyski) éppúgy megtaláljuk, mint a liberális közgazdasági iskola (pl. Balcerowicz, Paszyński, Palka) vagy a nemzeti vo­nal reprezentánsait (pl. Moczulski). S akkor még meg sem említettük a Parasztszolidaritás, a Független Főiskolás Szö­vetség (NZS) vagy a szélsőségességéről ismertté vált Har­coló Szolidaritás (Solidarność Walcząca) képviselőit.

A mozgalmon belüli törésvonalak egy harmadik, igen lé­nyeges dimenzióját képezik a különböző territoriális közpon­tok, amelyek – épp a Szolidaritás önigazgató jellegéből faka­dóan – igen nagy önállósággal rendelkeznek. Ezek közül fel­tétlen említést érdemel a Szolidaritás szakszervezeti felleg­vára, Gdansk (itt tevékenykedik pl. Gwiazda, Lis), a Varsó környéki ún. Mazowsze-Szolidaritás (Buják), amelyek orszá­gosjelentőségű központoknak számítanak, de Szczecin (Jur­czyk) és Bydgoszcz (Rulewski) is, melyek viszont épp a köz­ponttól eltérő politikájukkal hívták fel magukra a figyelmet.

Bár a Szolidaritás vezetése az újraengedélyezés kap­csán – eltekintve a szélsőségesektől – szinte valamennyi irányzat érdekeit képviselni kívánta, a kialakult helyzetben nem tehette ezt csorbítatlanul, s ez élénk vitákat váltott ki a mozgalmon belül.

Mindenekelőtt rendkívül problematikusán vetődött fel a Szolidaritás szakszervezeti jellege. Az ország gazdasági helyzetében ugyanis a szociális követelések egy jelentős ré­sze értelmetlenné és irreálissá vált, s a 88-as sztrájkok idején az is kiderült, hogy a lakosság többsége sem tekinti reális megoldásnak a követelések és a sztrájkok erőltetését. A moz­galom vezetésének tehát – ha fenn akarta tartani tömegbefo­lyását, s mellesleg józan politikát kívánt folytatni – tompítani kellett a szakszervezeti harcok élét, módosítani jellegüket; ezt viszont a szindikalisták fogadták megbotránkozással, mond­ván: a vezetés „politikai" szárnya lepaktált a hatalommal.

Ugyancsak nagy felzúdulást váltott ki a mozgalmon belül, hogy a LEMP-pel való tárgyalások során – lévén a Szolidari­tás még illegális – Wałęsa tulajdonképpen egymaga választ­hatta ki tanácsadóit és a kerekasztal résztvevőit, amiben so­kan – tegyük hozzá joggal – a demokrácia arculcsapását lát­ták. Sőt olyan hangok is hallatszottak, hogy a nemzeti kere­kasztalnál (amely kétségtelenül inkább kétoldalú, semmint kerek volt) egy új hatalmi elit formálódik. A bírálókkal vitat­kozva, akik különösen megbotránkoztatónak tartották a parla­menti mandátumok előzetes felosztását, Wałęsa viszont azt hangsúlyozta, hogy a Szolidaritásnak sikerült kiharcolnia a bérindexálást, és azt is, hogy a szakszervezetet 1981-es, füg­getlen és önigazgató formájában legalizálják.

Összességében azonban vitathatatlan, hogy 88-89 for­dulóján a Szolidaritás „politikai" szárnya, politikai mozgalom jellege erősödött meg leginkább. Jóllehet a Szolidaritás veze­tése tudatosan is törekedett erre (lásd pl. a Wałęsa mellett mű­ködő ún. Állandó Állampolgári Bizottság 1988. december 18-i létrehozását), döntő oka volt az is, hogy a LEMP rendkívül hosszú időn keresztül elzárkózott az új politikai pártok enge­délyezése elől. Ennek következtében cseppet sem volt meg­lepő a Szolidaritás elsöprő választási győzelme, hiszen – már-már szinte populista pártként – egyedül testesítette meg azt az ellenzéket, amely 1989 Lengyelországában eleve győ­zelemre ítéltetett.

Azon sem igazán csodálkozhatunk, hogy a kommunista hatalommal való „kollaborálás" vádjával megbélyegzett ún. szatellitpártok – a LEMP vereségét, s még inkább a társadalmi közhangulatot látva – a Szolidaritáshoz pártoltak, hatalomra segítve ezzel Kelet-Európa első nem kommunista veze­tésű kormányát, hiszen politikai népszerűségük és befolyá­suk csökkenését csak ily módon remélhették mérsékelni.

(Inprecor)

Politikai pillanatkép: 1990

Több mint háromnegyed évvel a Mazowiecki-kabinet megala­kulását követően még ma is gyakran felvetett kérdés: kié a ha­talom Lengyelországban? A lassan sztereotípiává váló vá­lasz, hogy: a Szolidaritásé, tetszetős ugyan, de számunkra – ez talán az eddigiekből is kiderült – túl általános. Emellett az elemzők számos olyan körülményre hívják fel a figyelmet, me­lyek megkérdőjelezni látszanak a Szolidaritás sokak által em­legetett egyeduralmát.

Közismert, hogy a Mazowiecki-kormány olyan nagykoa­líciós kabinetként jött létre, amelyben miniszteri tárcához ju­tott a Szolidaritás (12 miniszterrel), az Egyesült Néppárt – közismertebben: parasztpárt – (4), a LEMP (4), a Demokrata Párt (3) és Krzysztof Skubiszewski személyében egy pártonkí­vüli is. Bár a kabinet e koalíciós formáját – jóllehet más-más megfontolásból – szinte valamennyi jelentős lengyel politikai erő támogatta, s üdvözölték az európai kormányok is, már a kezdetektől hallatszottak a Szolidaritás engedékenységét bí­ráló hangok. Kétségtelen tény, hogy a nemzeti egységkor­mányban a különböző pártoknak juttatott miniszteri posztok számaránya sokkal inkább az előre megkötött politikai komp­romisszumokat tükrözte, semmint a tényleges erőviszonyokat.

A bírálók azonban szeretnek megfeledkezni arról, hogy a megegyezések mögött a tényleges politikai erőviszonyok is keményen érvényesültek. Az agonizáló LEMP már csak afféle „csendestársként" került a kormányba. Minisztereinek kooptálását tulajdonképpen csak két, bár komoly dolog indokolta: egyfelől, hogy a lengyel hatalmi központban a belügyminiszté­rium és a hadsereg a Szolidaritás számára bevehetetlen szi­getnek bizonyult, másfelől pedig az, hogy az állami bürokrácia erősen kötődött a LEMP-hez, s már csak az apparátusi pánik elkerülése érdekében is demonstrálni kellett a párt kabinetben való részvételét. Ahhoz pedig, hogy a Kiszczak vezette belü­gyi és a Siwicki irányította nemzetvédelmi tárca mellett to­vábbi két gazdasági terület (külkereskedelem, közlekedés­szállítás) is a LEMP kezébe kerüljön – a közös gazdasági fele­lősség elve alapján – maga a Szolidaritás ragaszkodott, s ez, Lengyelország katasztrofális gazdasági helyzetének ismere­tében cseppet sem volt meglepő. A közös gazdasági felelős­ség elvét egyébként a koalíció valamennyi tagjával szemben érvényesítette a Szolidaritás.

A „lengyel kompromisszum" kritikusainak figyelmét az is elkerüli, hogy a LEMP felbomlását követően a hivatalosnak te­kintett utódpárt, a Lengyel Köztársaság Szociáldemokráciája (SdRP) – mivel a volt LEMP-miniszterek közül senki sem lé­pett be az új formációba – már nem tagja a kormánykoalíció­nak. A szétesett párt volt miniszterei közül a két tábornok ma elsősorban a hadsereget igyekszik képviselni a végrehajtó hatalomban (egyre kevesebb sikerrel), míg a gazdasági posz­tok élén álló volt LEMP-tagok – Święcicki és Wielądek – a kor­mány liberális gazdaságpolitikáját látszanak követni. Az egy­kori LEMP-vezetés élcsapatából ma már tulajdonképpen csak Jaruzelski, Siwicki és Kiszczak birtokol tényleges hatalmat, bár ezt is módszeresen és határozottan nyirbálja a szejm és a kormány.

Az ún. szatellit-pártok kormányon belüli helyzete valami­vel jobb, de ez sem túl irigylésre méltó. A Demokrata Párt pozí­cióit és súlyát igen látványosan tükrözik a párt számára jutta­tott miniszteriális reszortterületek (belkereskedelem, posta­ügy, Tudományos és Műszaki Fejlesztési Bizottság), amelyek nem igazán nevezhetők kulcspozícióknak. Emellett a demok­raták manőverezési lehetőségeit jelentősen korlátozza az is, hogy pártjuk – mindenekelőtt „kollaboráns" múltja miatt, de az új demokratikus irányzatok megjelenése következtében is – meglehetősen népszerűtlen a lengyel választópolgárok körében. Az időközben Lengyel Néppárt-"Újjászületés" (PSL-,,O") névre keresztelkedett parasztpárt esetében vala­mivel jobb a helyzet, hiszen a környezetvédelmi és az egész­ségügyi minisztérium mellett két fontosabb tárcát is magáé­nak mondhat, a mezőgazdaságit és az igazságügyit. A párt kabinetbéli pozícióit azonban két dolog jelentősen gyengíti: egyfelől, hogy időközben több parasztpárt is alakult (a PSL és a PSL-Solidarność") amelyek – a parasztpártok közötti egyre erőteljesebb egységtörekvések ellenére – jelenleg még ko­moly konkurenciát jelentenek számára; másfelől pedig, hogy, az utóbbi időben a kormány parasztpolitikája igen éles társa­dalmi kritikában részesül.

A nemzeti egységkormány alapvető politikai arculatát a Szolidaritás (pontosabban: a Szolidaritás és az egyház koalí­ciójának) liberális és kereszténydemokrata képviselői hatá­rozzák meg, jóllehet a mozgalom politikai szárnyának több irányzata is képviselteti magát a kabinetben. A miniszteriális kulcspozíciók túlnyomó többségét azonban az említett két irányzat birtokolja. Háromnegyed éves működés után azon­ban ma már a kormány Szolidaritás-képviselői sincsenek iga­zán kedvező pozícióban, hiszen a Balcerowicz-féle gazda­sági „sokkterápia" alaposan kikezdte a kabinet kezdeti nép­szerűségét. Az infláció üteme ugyan némileg csökkent, s a pi­acok is feltöltődtek, de az elszabaduló árak következtében lengyelek milliói süllyedtek a létminimum alá vagy kerül­tek annak közelébe. A nyugati tőke beáramlásához fűzött remények mind ez ideig beteljesületlenek maradtak, s a

csomagterv egyik alappillérét képező privatizációs program is igen nehézkesen halad. Ma már szinte biztosnak látszik, hogy az év közepére ígért „minikonszolidáció" első eredményeire még jó ideig várniuk kell a lengyeleknek. A „gazdasági siker" késlekedésével párhuzamosan egyre hangosabban hallat­szanak a Mazowiecki-kormányt bíráló hangok, s nem csupán a társadalom, a szakszervezetek (Szolidaritás, OPZZ) és a politikai vetélytársak (pártok és mozgalmak) részéről, de a ka­binet eddig legfőbb bázisát képező Parlamenti Állampolgári Klubból (OKP) is, amely a LEMP felbomlását követően a par­lament legerősebb frakciójává vált.

A Szolidaritás szejm-képviselőit tömörítő OKP ugyanis napjainkra több irányzatra bomlott, szinte a kiismerhetetlenségig összekuszálva a lengyel parlament erőviszonyait. Míg tagjainak egy része az új pártalakulatokhoz igyekszik csatla­kozni, mások az OKP-n belüli politikai irányzatok párttá formá­lásán fáradoznak. Az OKP parlamenti pozícióit ma még bizto­sítja az a tény, hogy bár az utóbbi két év során nagy számban jelentek meg új pártok a lengyel politikai porondon, a többpárti struktúra mégis kezdetleges Lengyelországban. A LEMP utódpártjai közül az SdRP szinte teljesen elvesztette politikai befolyását (a LEMP volt parlamenti képviselőinek mindössze töredéke lépett át az új formációba), a volt párt kisebbségét tö­mörítő Szociáldemokrata Unió (USd) pedig – jóllehet vezető­je, Fiszbach, tagja az ún. balközép árnyékkormánynak – új politikai arculatának kialakításával bajlódik.

1989 folyamán – akárcsak hazánkban – Lengyelország­ban is újjáéledtek az ún. történelmi pártok, így pl. a balközép árnyékkormányban ugyancsak szereplő Lengyel Szocialista Párt (PPS), a jobbközép árnyékkormányban képviseletet nyert kereszténydemokrata Munkapárt (SN), a háború előtt jelentős erőnek számító Nemzeti Párt (SN), vagy az ún. füg­getlenségi pártok közé sorolt Keresztény-Nemzeti Egyesülés (ZChN), amely még a Moczulski vezette KNP-nél is „nemze­tibb".

S végül egy utolsó probléma. Jóllehet csendben és csep­pet sem látványosan, de megkezdődött a LEMP-hez kap­csolódó nómenklatúra lecserélése is. A Szolidaritás – persze vigyázva arra, nehogy a személycseréknek kampányjellege legyen – sorra megszabadult a számára elfogadhatatlan ve­zetőktől az állami bürokrácia legfelsőbb szintjein: kezdetben csak a minisztériumokban, majd a LEMP szétesését követően a vajdaságokban is. A legtöbbször csak a kinevezésekből ér­zékelhető „tisztogatás" napjainkra már az olyan kritikus terü­leteket is elérte, mint a belügyminisztérium, a biztonsági szol­gálat vagy a diplomáciai képviseletek. Sőt, épp mostanában érkeznek olyan hírek, hogy a köztársasági elnöki székben is személycserére kerülhet sor. Bár az új vezetés a mai napig hangsúlyozza, hogy a kádercseréket fokozatosan (pl. alacso­nyabb beosztásba helyezéssel, átszervezésekkel, az idősebb generáció nyugdíjazásával) és differenciáltan mérlegelve (a szakmai szempontok figyelembevételével) kívánja megolda­ni, a meghirdetett elvek – s ez már ma is látszik – várha­tóan erősen sérülni fognak. Hiszen például szinte bizonyosra vehető, hogy az előrehozott helyhatósági választások alkalmával (1990. május) a régi rendszer helyi vezetőit töme­gesen mozdítja majd el a lakosság, s figyelmeztető jel az is, hogy a kádercsere számos területén – legkirívóbban talán a külképviseleti kinevezéseknél – a sokszor hangoztatott szakmai megfontolásokat már ma is háttérbe látszanak szorítani az „új elvbarátság" szempontjai.

A Szolidaritás tehát – felzárkózva Közép-Kelet-Európa más társadalmaihoz – a lengyel politika kulcspozíciónak el­foglalására készül. Ha azonban nem lesz képes előrelépni a gazdasági válság felszámolása területén, könnyen előfordul­hat, hogy új parlamenti választások kiírására kényszerül, s akkor újra felvetődik majd a kérdés: kié a hatalom Lengyelor­szágban?

(Inprecor)

„Nos, kinek a forradalma? A nép forradalma? Avagy az apparátus forradalmi csele ez, hogy hatalmát teljesen átmentse?" Cs. Gyimesi Éva kérdezi ezt a kolozsvári Szabadság című napilapban, s alighanem ezt kérdezi mindenki, aki az eufória elmúltával azon töpreng, mi is történt 1989 végnapjai­ban Romániában. Hivatalos források híján e sorok írója a ro­mániai sajtóra, bukaresti és erdélyi vezetőkkel készített inter­júira és háttérbeszélgetésekre támaszkodva alakítja ki a maga verzióját, ami talán akkor sem lesz teljesen haszonta­lan, hatévesnek bizonyul.

Az 1989 decemberi események egy részének előkészí­tettségét a mostani bukaresti kormányzat hivatalosan cáfolja. Ugyanakkor egyes romániai vezetők némely interjúkban utal­nak arra, hogy a Temesváron, a Bánságban majd Erdély egyes nagyvárosaiban kirobbant diktatúraellenes lázadás azért nőtt felkeléssé (s éppen azért nem nőtt teljesen az­zá), mert Óromániában és Bukarestben ekkor már telje­sen kiérlelődött a Ceauşescu-klán eltávolítását célzó po­litikai-katonai fordulat terve. Sokan tudni vélik, hogy az Ion Iliescu köré csoportosuló reformkommunista ellenzék decem­ber 27-28-29-re tervezte a fordulat kivitelezését, s december huszadikán meg is kezdődtek volna a konkrét előkészületek. E folyamatot azonban szabályosan megzavarta a temesvári lázadás, majd azok továbbterjedése egyes erdélyi területe­ken.

Iliescu csoportjának természetesen nemcsak egy „ud­vari fordulat" állt szándékában. Társadalomlélektani és legiti­mációs célokból egyaránt szüksége volt arra, hogy valamiféle népmozgalom is kialakuljon. A Regátban (és Erdély azon te­rületein), ahol ez a népmozgalom egészen december végéig nem alakult ki, ott ezt meg is szervezték. Ahogy mesterséges eszközökkel sok helyütt megrendezték az „utcai harcokat" is. Sepsiszentgyörgyön például a „hadsereg" egy egész éjjel lőtt a „terroristákra", akiket a városban senki se látott, az ismert szekusok pedig egy laktanyában voltak védőőrizetben. Sok helyütt mondják, hogy a három-négy napon, éjszakán át tartó lövöldözések értelmetlen „tűzijátékok" voltak (ezzel magya­rázható az áldozatok csekély száma is).

Ahol viszont tényleg volt népmozgalom vagy népfelkelés (Bukarest, Temesvár, Arad, Kolozsvár, Marosvásárhely és még néhány település), ott a fordulatot előkészítő csoportot váratlanul érték az események. Két és fél napra volt szüksé­gük ahhoz, hogy a hadsereg átálljon – addig bizony a hadse­reg is a tüntetőket lőtte, legalábbis oszlatta. Szinte bizonyos, hogy a Ceauşescu-testőrség és két másik Securitate-elit ala­kulat kivételével ugyanezen két és fél nap alatt átállt az állam­biztonsági szolgálat zöme is. Ezt látszik igazolni az is, hogy az állambiztonsági apparátus embereinek óriási többségét, a szervezet hierarchikus és anyagi eszközeivel együtt magába olvasztotta a hadsereg.

Az államrezonon túlmenően (a Securitate fegyveres erői ma még nem nélkülözhető elemei Románia kül-, és belbizton­ságának) Iliescu csoportjának legalább annyira érdekében állt az állambiztonsági szolgálattal való kiegyezés, mint az utóbbinak. Nemcsak azért, mert a politikai-katonai fordulat e nélkül egyáltalán nem, vagy csak nagyon hosszú és véres polgárháború révén mehetett volna végbe. (Miközben az alku­dozások folytak, csak a teljes sebességgel érkező târgoviștei páncélos ezred mentette fel a Ceauşescuhoz hű szekus ala­kulatok által már körülzárt bukaresti forradalmi vezérkart.) Azért is, mert – s ezt az utóbbi három hónap politikai fejlemé­nyei világosan mutatják: Iliescuék politikai elképzelései lé­nyegesen különböznek a kifejezetten antikommunista­-klerikális erőkétől, akik a népmozgalmak vezetését már december végén jórészt magukhoz ragadták.

A reformkommunista fordulat előkészítői tehát – ha tet­szik, ha nem – saját hatalmi eszközeik egyik legfontosabbi­kaként kezelik a hadsereg, a rendőrség és a Securitate nem reménytelenül kompromittálódott embereit. Az utóbbiak vi­szont az átállással esélyt kaptak arra, hogy átmentsék magu­kat. Nagy szó ez, különösen ha figyelembe vesszük, hogy a „civil" pártapparátus és államigazgatás vezető káderei nem­hogy előjogaikat vesztették el, hanem állásukat, lakásukat, létalapjukat is. (Amíg a különféle fegyveres erőkhöz tartozó­kat az ország más területeire irányítva zömmel áthelyezték, addig a „civil" vezetőknek semmi esélyük nincs arra, hogy az új hatalmi-közigazgatási szervekbe kerüljenek.) A helyi köz­igazgatást az egész országban a Nemzeti Megmentést Front­hoz tartozó új emberek vették át, az első perctől kezdve szem­bekerülve az emberek zömét befolyásoló román ortodox pap­sággal, majd az újjáalakuló történelmi pártok képviselőivel.

A diktatúra utáni romániai hatalmi szerkezet születési za­varainak (egyik) lehetséges képlete: reformkommunista for­dulat + kiérleletlen antikommunista lázadás törve de­mokratikus forradalom + jobboldali restaurációs kísér­let. A pluszjelek helyébe mind a nevezőben, mind a számláló­ban egyre inkább mínusz kerül, de egyelőre elég valószínű, hogy a törtvonalhatárt egyik tényező sem akarja vagy tudja át­lépni.

Iliescuék politikáját ugyanis a lakosság körében elemi erejű antikommunizmus abba az irányba tolja, amely felé ha­ladni egy idő után színtiszta önfelszámolást jelent.

A Román Kommunista Párt, amelynek szerepe a Ceauşescu-klán elnyomó hatalmának rituális jelentőségű homlok­zatává degradálódott, decemberben teljesen és véglegesen szétesett. Romjai alól semmiféle baloldali, szocialista-szoci­áldemokrata vagy más mozgalom nem nőhet ki, hisz azonnal a diktatúrával azonosítanak minden ilyen törekvést. Iliescuék kezdettől fogva a nemzeti egység mozgalmának, utóbb párt­jának nevezik magukat, taktikusan óvakodva e tömörülés „pártállásának" tisztázásától. Programjuk egyelőre a több­pártrendszerű parlamenti demokráciára, a jogállam meg­teremtésére és a hatalmi ágak szétválasztására korláto­zódik. Ez ugyan olyan alapprogram, amiben ténylegesen vagy szavakban valamennyi felszínre jutott romániai párt egyetért, de mára felmerült a kérdés: miért éppen Iliescuék hajtsák végre ezt az átmenetet? A Frontból lett politikai párt tehát csak akkor maradhat egyáltalán számottevő erő a közeljövő Romániájában, ha vagy „nemzeti centrum" alapon, vagy baloldali liberális formációként definiálja magát.

A nemzeti centrum kifejezésének kísérlete Iliescuék számára hamvába holt, mielőtt egyáltalán elkezdhették volna. A Maniu-örökséget nyíltan felvállaló Nemzeti Keresz­ténydemokrata Parasztpárt (ehhez csatlakozott a Frontból ki­vált Doina Cornea is) a helyi közigazgatást gyakorló ortodox egyházra és egyre inkább a fiatalabb, aktívan politizáló kato­natisztekre támaszkodva nagyon gyorsan elfoglalta a jobbkö­zepet. A NPP nyilvánvaló célja, hogy minden jobboldali erő gyűjtőpártjává váljon. Balközépen újjáéledt ugyan egy-két szintén történelmi párt – a legfontosabb a Demokrata (Liberá­lis) Párt, ezek közül azonban egyik sem tudott nemhogy gyűj­tőpárttá, még jelentős tagságúvá sem nőni. Iliescu pártjának „természetes" helye a baloldalon lenne, egyesülve (vagy szövetségben) a szocialista-szociáldemokrata kezdemé­nyezésekkel.

Ez utóbbiak azonban egyelőre tétova pártcsírák, tevé­kenységük inkább a Nemzeti Parasztpárt szélsőségesebb ál­lásfoglalásainak bírálata, mint alternatívája. Ráadásul a bal­oldalnak nincsenek hiteles jelszavai, sem a termelőszö­vetkezetek szétosztására váró parasztoknak, sem a tulaj­donreformot váró rétegeknek, sem az attól ódzkodó üzemi munkásoknak nem tud konkrét programot adni. A baloldal szellemi erejét potenciálisan alkotó városi értelmiség körében most nagyobb hatású a vallási reneszánsz, a kisebb­ségek esetében ehhez párosul a most kétségkívül legfonto­sabb nemzetiségi kérdés is.

Az ország jelenleg legnagyobb létszámú politikai tömörü­lése a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, amelynek kollektív tagjai is vannak, hétszázezer egyéni tag mellett. Az RMDSZ egyben szószólója a másik tizenegy nemzeti kisebb­ség érdekeinek. Kérdés azonban, hogy az RMDSZ-en belüli politikai polarizálódás, a máris súlyos taktikai ellentétek hova vezetnek? Felmerül, hogy – az RMDSZ gyűjtőmozgalmi jelle­gének megtartásával – a magyar kisebbség politikai részérde­keit a romániai nagy pártok magyar szekcióinak megalakítá­sával is képviselni kell.

Mind nyíltabb a polarizálódás a jelenleg döntő ténye­zőnek számító hadseregen belül is. A tábornoki-főtiszti kar Iliescuék reformkommunista irányvonalát támogatja, ugyan­akkor az ország több részében a fiatalabb tisztek politikai mozgalmai keményen antikommunisták. (A Nemzeti Paraszt­párt számít is rájuk.)

A várható fejlemények két fő irányba ágazhatnak el.

Nem kizárt az sem, hogy e két erő harcában a hadseregre gyakorolt befolyás mértéke dönt majd. S nem kizárt az sem, hogy a hatalmi harc, a gazdasági szétesés és a társadalmi bé­nultság légkörében fegyveres vágy arra alapuló úton lényegé­ben ismét katonai-bürokratikus diktatúra jön létre.

1. A szovjet történetírás gyakorlatilag soha sem tett fel olyan kérdést, amely október szociokulturális tartalmára vonatko­zott volna. Ezt egy sor különböző, de egymással kölcsönös összefüggésben lévő ok idézte elő. Először is az ilyen elem­zésmód ellentmondott volna a forradalmat életre hívók érték­törekvéseinek, akik a forradalmat az egész világtörténeti fejlő­dés csúcspontjának tekintették. Másodszor: kialakult az a ha­mis elképzelés, hogy a szociokulturális elemzés „civilizációs”, nem pedig „osztályjellegű” közelítést igényel, s ezért nem kívánatos. Harmadszor: hangsúlyos volt az az óhaj, hogy a februári (polgári demokratikus) és az októberi (szocialista) forradalmak proklamált ellentéte ne mosódjék el. Végül: a szociokulturális közelítést a jól ismert Vehi¹ -tradíciók újra­élesztésének tekintették.

A valóságban az, fia az októberi forradalmat, mint szocio­kulturális fenomént vizsgáljuk, nem mond ellent sem a „civili­zációs”, sem a „formációs” közelítésnek, mivel az analízis minőségileg új szintjét teremti meg. A javasolt közelítési mód abból a feltételezésből indul ki, hogy a forradalom forrásait és végeredményeit meghatározza: a) a gazdasági egyensúly­bomlás, b) ennek válságmegjelenése a szociális szférában, c) a tisztán politikai megoldás és a szociál-utópisztikus impe­ratívusz felülkerekedésének lehetetlensége, és d) az eredeti elképzelés és a végeredmény eltérése, a célok és eszközök heterogén mivolta. Feltételezzük azt is, hogy a forradalmi rob­banás erejét az oroszországi és a világfejlődés kritikus moz­zanatainak találkozása idézte elő, aminek ezután megvoltak az átfogó szociokulturális következményei.

Október eszmei végkövetkeztetéseit legkontúrosabban két, egymásra semmiben nem hasonlító szerző rajzolta meg. A 30-as években Bergyajev (Isztoki i szmiszl ruszkogo kommunyizma – Az orosz kommunizmus értelme és eredete, Bp. 1989)² , aki az októberi forradalomban a hagyományos orosz messianizmus paradox formájú megjelenését látta. Viszony­lag nem régen Vittorio Strada (A sztálinizmus mint európai jelenség) pedig annak a gondolatának adott hangot, hogy Október végeredményeiben az európai tradíció sajátságos deformálódása érhető tetten. A két szerző végkövetkeztetései és érvelésmódja közötti nyilvánvaló eltérés ellenére rengeteg az érintkezési pontjuk. (…)

2. Az érvelés közös elemének tekinthetjük az arra vonat­kozó tézist, hogy Oroszország sajátos mutagén zóna volt Európa és Ázsia között. A többi ilyen zónától területének nagysága, és a lakosság elszórt mivolta különböztette meg. Ebből következett a mutagén folyamatok lappangó és gör­csös természete, valamint ciklusaik felgyorsulása a történe­lem globalizálódásának függvényében.

A mutációk a migrációs folyamatok felerősödését tükröz­ték. Ez utóbbiak a rendszer egyensúlyának megbomlásai mi­att, geopolitikai, gazdasági és államigazgatási tényezők hatá­sára következtek be. Mutagén impulzust hordoztak maguk­ban a társadalom marginális elemei is.

Figyelembe kell venni az etnoszociális tényezők hatását is. Oroszországban roppant sok olyan ember élt, akinek etni­kai forrásai nem estek egybe a hivatalos államkultúrával. Ez a legarchaikusabb természetű nemzetiségi mozgalmak széles­körű kibontakozásában mutatkozott meg. 1917-re már mind­ezen tényezők hatásai felhalmozódtak.

Mindez akkor történt, amikor Nyugat-Európában tel­jesen felülkerekedett a „racionális” gondolkodás, az az elképzelés, hogy a társadalmi haladás mechanikus függ­vénye a gazdasági növekedésnek, s az az illúzió, hogy az egész társadalmi-gazdasági élet teljes racionalizálása rendkívül jótékony hatású lesz. A marxista szocializmus eszméi ezen a talajon mentek át a köztudatba Nyugaton, s te­vődtek át később Oroszországba.

3. Oroszországban a társadalmi fejlődés utolérő típusa lett jellemző, ami az államhatalom nehézkességével magya­rázható. Ez váltotta ki az állam aktivizálódását közgazdasági téren, ami ipari gigantomániában teljesedett ki. Ez utóbbi megfertőzte a társadalom ellenzéki és forradalmi elemeit is. Mellesleg a fékevesztett iparosítás teljesen megfelelt a XX. század eleji európai mentalitásnak is.

Az oroszországi kapitalizmus terjedésével is arányosan elkerülhetetlenül szélesedett a városi és falusi gazdasági be­rendezkedés közötti szakadék, s ezt a szakadékot tovább mé­lyítették a különböző etnikumok életmódjában lévő különbsé­gek. A nemzetgazdaság hagyományosan gyenge infrastruk­túrája képtelen volt biztosítani a város és falu együttműködé­sét, az államigazgatási rendszer pedig túlságosan primitív volt egy ilyen feladat megoldásához.

Mind városon, mind falun dichotomikus (nem pedig hie­rarchikus) elképzelések váltak uralkodóvá a társadalomra vo­natkozóan – s ezek mindig veszélyesek a szociális stabilitás­ra. Hogy Oroszországban ez így alakult, az egyrészt a prole­tariátus óriási koncentrációjával, másrészt a parasztság obscsina szervezeteivel függ össze.

Okvetlenül meg kell említenünk azt is, hogy hiányzott a gazdaságilag fejlett középosztály, amely – amint az Nyuga­ton történt – a rendszer stabilizáló tényezőjévé válhatott vol­na. Ehelyett egy egészen másfajta réteg fejlődött ki: képzett emberek marginalizálódott tömege, akik nem találtak módot arra, hogy vezetői és irányítói képességeiket gyümölcsöztes­sék. Az értelmiség kezdte kidolgozni (vagy átdolgozni) azokat a radikális eszméket, amelyekből kialakult a politikai kultúra úgynevezett tagadó típusa. Ennek leginkább jellemző meg­nyilvánulása az volt, hogy nem fogadták el a történelmileg ki­alakult hatalmat.

4. Az oroszországi társadalom pártpolitikai rendszeré­nek kialakulása mindezt híven tükrözte. Oroszországra jel­lemző lett a politikai pártok formálódásának „fordított” rendje – balról jobbra. A pártok jelentős része nem osztályokat képvi­selt, hanem a haladásról való elképzelés változatainak felelt meg.

A XX. század elejére az értelmiség tudatában a legújabb nyugati szociális doktrínák – mindenekelőtt a marxizmus – ke­rekedtek felül. Ennek megfelelően először a szociáldemokra­ták tömörültek pártba, s csak utánuk az újnarodnyikok, akik – úgy tűnt – történelmi tradícióra építhettek. Jellegzetes ekkor Oroszországban a politikai doktrínák kiméra jellege: a narodnyikok például szívesen támaszkodtak Marxra, s 1917-ben könnyen egyetértésre jutottak a mensevikekkel a helyzet­elemzésben. A liberális pártok közül abszolút fölénybe kerül­tek az „európaizálódott” kadetok. A jobboldali pártok között többségben voltak a nyíltan reakciós pártok – egészen a nagy létszámú feketeszázasokig.

A társadalmi-politikai tevékenységet nemcsak a hatalom el nem fogadása, de a kölcsönös civódások is táplálták. A két-párti vagy két blokkból álló szisztéma kialakulása, amely már akkor megindult a politikailag legfejlettebb nyugat-európai ál­lamokban, Oroszországban lehetetlen volt. Teljességgel hi­ányzott a szárnyakat kölcsönösen kiegyensúlyozó pártpoliti­kai centrum. Azt mondhatjuk, hogy az ország politikai sorsá­nak a kialakult pártrendszertől függetlenül kellett eldőlnie.

5. A társadalmi organizmus instabilitása jelent meg az utópista elképzelések karrierjében is. Bármilyen sokfélék vol­tak is, Oroszországban minden ilyen elképzelés etatisztikus és egalitárius jellegű. A néptömegeket egészen más el­képzelések vezérelték a társadalom átalakításának útjait illetően, mint a létező politikai pártokat. Igaz, a világháború kapcsán terjedtek olyan eszkatológikus hangulatok, amelyek a kapitalizmus ellentmondásainak természetes feloldását a kapitalizmus felszámolásában látták. Ezzel egyidejűleg fel­erősödtek (a keresztény tradícióval teljességgel összhang­ban) a chiliasztikus remények egy eljövendő igazságos birodalmát illetően. Ezek egybecsengtek az egyenlősítés esz­méivel. A tömegek nem ismerték a munka protestáns kultu­szát (kivéve néhány konfesszionális csoportot). Ebből az kö­vetkezett, hogy az országnak nem volt lehetősége szociokulturális evolúcióra, ehelyett az ideologikusan orientált giganti­kus forradalmi robbanás érlelődött.

Ennek ellenére 1917-ben a tömegtudat utópisztikus komponensei sajátságosan illeszkedtek a szocialista pártok tevékenységéhez. Például, amikor az Alkotmányozó Nemzet­gyűlés megválasztása idején a nép a szocialistákra szavazott, sajátságos módon a szocializmust választotta. Holott a szoci­alista pártok többsége egyáltalán nem gondolt arra, hogy az országban szocialista forradalom lehetséges, mivel látták, hogy Oroszországban objektíve csak a demokratikus átala­kulások értek be. Így 1917-ben a mérsékelt szocialista pártok vezetői és tagsága egymástól eltérő koordinátarendszerben gondolkodott, eltérő politikai kultúrákat testesítve meg.

E körülmények között a nép két alapvető szociális konflik­tusra való készségét nyilvánította ki: az egyik a proletariátus harca a burzsoázia ellen az egész létező rend teljes elutasítá­sával, a másik az agrárforradalom, amit a „csornij peregyel”³ eszméje lelkesített, elutasítva a kívülről jövő gyámságot. (A külön „katonai” vagy „nemzeti” forradalmak kiemelése aligha igazolható. A katonák csupán az egész oroszországi társada­lom marginalizált halmazát képezték, és minden irányban ge­neralizálták a konfliktust; a nemzeti forradalmak az esetek többségében az agrárforradalom változatai voltak.)

6. A forradalom valamennyi áramlatának konszolidálását a bolsevizmus vállalta magára. Kétségtelen, hogy ez az áram­lat a populizmus által radikalizált európai tradícióra alapozó­dott. Előtérbe kerülését a világforradalom eszméje támogatta meg. Ezzel együtt 1917-ben a bolsevikok bizonyos mértékig az elemi erejű népi mozgalmak túszai lettek, melyekben a po­pulista és etatisztikus alapelvek sajátos elegye és a tömegte­vékenység teremtő erejébe vetett, a technokratizmussal pá­rosult hit uralkodott. Mindezek együttese szolgált a győzelem biztosítékául.

Kétségtelen, hogy legmagasabb rendű megszemélyesülésében a bolsevizmus nem volt összeegyeztethető az „egy­nemű szocialista kormány” eszményével. A bolsevikok annak a negativisztikus politikai kultúrának a szélsőséges kifejező­dései voltak, amelytől idegen a kompromisszumkészség, s amely kultúra az egész radikális, sőt liberális értelmiségre jel­lemző volt.

7. Az idő perspektívájából nem kell nagy merészség ah­hoz a feltételezéshez, hogy a világforradalom ellehetetlenü­lése esetében Október robbanásának energiája egészen vá­ratlan szociokulturális következményeket idézett elő. A technokratikus forradalmi terv egyesítése a tömegek egalitárius utópiáival kaszárnyakommunizmuson kívül sem­mi egyebet nem eredményezhetett. A proletár és paraszt forradalmi háborúk összeütközése egy ország zárt térsé­gében azzal fenyegetett, hogy kölcsönösen elnyelik egy­mást. Amellett a negativisztikus politikai kultúra önmagában is hordozói megsemmisítőjévé válhatott. Lényegében ez is tör­tént. Az októberi forradalom – az európai fejlődéstől izolálód­va, s eredeti céljaival szembekerülve – a társadalmi fejlődés zsákutca-variánsába (sztálinizmus) torkollt, egy olyan ideokratikus államiságba, amely a tömegek dezorientáltságán és chiliasztikus vágyálmain nyugodott.

De a világ egészének kereteihez mérve Október alap­vető szociokulturális öröksége egészen másként nyilatkozik meg. Széles kontextusban az összeurópai forradalmi hely­zet reakció volt a múlt polgári forradalmaira, amelyek a személyes szabadság megszilárdulásának jegyében zaj­lottak le, de szociális védettséget nem tudtak biztosítani. A XX. század elején Európa népei megkísérelték megkapni azt, amit nem kaptak meg a múltbéli polgári forradalmaktól. Ez lényegében sikerült is nekik: általános választójog, nyolcórás munkanap – íme az új, szociális helyzet kiindulópontjai Nyu­gat-Európában. Egyáltalán nem véletlen, hogy a klasszikus liberalizmus szociáldemokráciává kezdett transzformálód­ni. Ám a szociális igazságosság aligha érhetett volna el ilyen aktív megerősítést az októberi forradalom győzelme nélkül.

(Ford.: Harsányi Éva)

Elhangzott a moszkvai Nemzetközi Szovjetológiai Történészkonfe­rencián, 1990 áprilisában.

Jegyzetek:

1 Vehi [Korszakhatár] – az 1905-ös orosz forradalom bukása után a vezető orosz értelmiségiek egy liberális csoportja ilyen című kötet­ben fejtette ki politikai hitvallását (1909). Ehhez a körhöz tartozott Bergyajev, Bulgakov, Frank és mások.

2 Lásd recenziónkat e számban. (A szerk.)

3 Csornij Peregyel – a társadalmilag igazságos föld-újrafelosztás eszméje, ill. az ezt az eszmét zászlajára tűző oroszországi forradalmi narodnyik szervezet (1879) elnevezése, amely szervezet az egyéni terrorral szemben egy általános népfelkelés előkészítésé­ben látta politikai célját. A szervezet közvetlenül a címében a „feke­te”, egyenlősítő földosztásra utaló folyóirattól kapta a nevét. E szer­vezet tagja volt többek között Plehanov is.