Kelet-Európa eseménynaptára 1988. január 1-től 1989. december 31-ig.

Magyarország, Közép- és Kelet-Európa 1988-1989

Források: Tények könyve '89, Tények könyve '90, MTI Magyar dokumentáció, MTI Világpolitikai dokumentáció

„Nos, kinek a forradalma? A nép forradalma? Avagy az apparátus forradalmi csele ez, hogy hatalmát teljesen átmentse?" Cs. Gyimesi Éva kérdezi ezt a kolozsvári Szabadság című napilapban, s alighanem ezt kérdezi mindenki, aki az eufória elmúltával azon töpreng, mi is történt 1989 végnapjai­ban Romániában. Hivatalos források híján e sorok írója a ro­mániai sajtóra, bukaresti és erdélyi vezetőkkel készített inter­júira és háttérbeszélgetésekre támaszkodva alakítja ki a maga verzióját, ami talán akkor sem lesz teljesen haszonta­lan, hatévesnek bizonyul.

Az 1989 decemberi események egy részének előkészí­tettségét a mostani bukaresti kormányzat hivatalosan cáfolja. Ugyanakkor egyes romániai vezetők némely interjúkban utal­nak arra, hogy a Temesváron, a Bánságban majd Erdély egyes nagyvárosaiban kirobbant diktatúraellenes lázadás azért nőtt felkeléssé (s éppen azért nem nőtt teljesen az­zá), mert Óromániában és Bukarestben ekkor már telje­sen kiérlelődött a Ceauşescu-klán eltávolítását célzó po­litikai-katonai fordulat terve. Sokan tudni vélik, hogy az Ion Iliescu köré csoportosuló reformkommunista ellenzék decem­ber 27-28-29-re tervezte a fordulat kivitelezését, s december huszadikán meg is kezdődtek volna a konkrét előkészületek. E folyamatot azonban szabályosan megzavarta a temesvári lázadás, majd azok továbbterjedése egyes erdélyi területe­ken.

Iliescu csoportjának természetesen nemcsak egy „ud­vari fordulat" állt szándékában. Társadalomlélektani és legiti­mációs célokból egyaránt szüksége volt arra, hogy valamiféle népmozgalom is kialakuljon. A Regátban (és Erdély azon te­rületein), ahol ez a népmozgalom egészen december végéig nem alakult ki, ott ezt meg is szervezték. Ahogy mesterséges eszközökkel sok helyütt megrendezték az „utcai harcokat" is. Sepsiszentgyörgyön például a „hadsereg" egy egész éjjel lőtt a „terroristákra", akiket a városban senki se látott, az ismert szekusok pedig egy laktanyában voltak védőőrizetben. Sok helyütt mondják, hogy a három-négy napon, éjszakán át tartó lövöldözések értelmetlen „tűzijátékok" voltak (ezzel magya­rázható az áldozatok csekély száma is).

Ahol viszont tényleg volt népmozgalom vagy népfelkelés (Bukarest, Temesvár, Arad, Kolozsvár, Marosvásárhely és még néhány település), ott a fordulatot előkészítő csoportot váratlanul érték az események. Két és fél napra volt szüksé­gük ahhoz, hogy a hadsereg átálljon – addig bizony a hadse­reg is a tüntetőket lőtte, legalábbis oszlatta. Szinte bizonyos, hogy a Ceauşescu-testőrség és két másik Securitate-elit ala­kulat kivételével ugyanezen két és fél nap alatt átállt az állam­biztonsági szolgálat zöme is. Ezt látszik igazolni az is, hogy az állambiztonsági apparátus embereinek óriási többségét, a szervezet hierarchikus és anyagi eszközeivel együtt magába olvasztotta a hadsereg.

Az államrezonon túlmenően (a Securitate fegyveres erői ma még nem nélkülözhető elemei Románia kül-, és belbizton­ságának) Iliescu csoportjának legalább annyira érdekében állt az állambiztonsági szolgálattal való kiegyezés, mint az utóbbinak. Nemcsak azért, mert a politikai-katonai fordulat e nélkül egyáltalán nem, vagy csak nagyon hosszú és véres polgárháború révén mehetett volna végbe. (Miközben az alku­dozások folytak, csak a teljes sebességgel érkező târgoviștei páncélos ezred mentette fel a Ceauşescuhoz hű szekus ala­kulatok által már körülzárt bukaresti forradalmi vezérkart.) Azért is, mert – s ezt az utóbbi három hónap politikai fejlemé­nyei világosan mutatják: Iliescuék politikai elképzelései lé­nyegesen különböznek a kifejezetten antikommunista­-klerikális erőkétől, akik a népmozgalmak vezetését már december végén jórészt magukhoz ragadták.

A reformkommunista fordulat előkészítői tehát – ha tet­szik, ha nem – saját hatalmi eszközeik egyik legfontosabbi­kaként kezelik a hadsereg, a rendőrség és a Securitate nem reménytelenül kompromittálódott embereit. Az utóbbiak vi­szont az átállással esélyt kaptak arra, hogy átmentsék magu­kat. Nagy szó ez, különösen ha figyelembe vesszük, hogy a „civil" pártapparátus és államigazgatás vezető káderei nem­hogy előjogaikat vesztették el, hanem állásukat, lakásukat, létalapjukat is. (Amíg a különféle fegyveres erőkhöz tartozó­kat az ország más területeire irányítva zömmel áthelyezték, addig a „civil" vezetőknek semmi esélyük nincs arra, hogy az új hatalmi-közigazgatási szervekbe kerüljenek.) A helyi köz­igazgatást az egész országban a Nemzeti Megmentést Front­hoz tartozó új emberek vették át, az első perctől kezdve szem­bekerülve az emberek zömét befolyásoló román ortodox pap­sággal, majd az újjáalakuló történelmi pártok képviselőivel.

A diktatúra utáni romániai hatalmi szerkezet születési za­varainak (egyik) lehetséges képlete: reformkommunista for­dulat + kiérleletlen antikommunista lázadás törve de­mokratikus forradalom + jobboldali restaurációs kísér­let. A pluszjelek helyébe mind a nevezőben, mind a számláló­ban egyre inkább mínusz kerül, de egyelőre elég valószínű, hogy a törtvonalhatárt egyik tényező sem akarja vagy tudja át­lépni.

Iliescuék politikáját ugyanis a lakosság körében elemi erejű antikommunizmus abba az irányba tolja, amely felé ha­ladni egy idő után színtiszta önfelszámolást jelent.

A Román Kommunista Párt, amelynek szerepe a Ceauşescu-klán elnyomó hatalmának rituális jelentőségű homlok­zatává degradálódott, decemberben teljesen és véglegesen szétesett. Romjai alól semmiféle baloldali, szocialista-szoci­áldemokrata vagy más mozgalom nem nőhet ki, hisz azonnal a diktatúrával azonosítanak minden ilyen törekvést. Iliescuék kezdettől fogva a nemzeti egység mozgalmának, utóbb párt­jának nevezik magukat, taktikusan óvakodva e tömörülés „pártállásának" tisztázásától. Programjuk egyelőre a több­pártrendszerű parlamenti demokráciára, a jogállam meg­teremtésére és a hatalmi ágak szétválasztására korláto­zódik. Ez ugyan olyan alapprogram, amiben ténylegesen vagy szavakban valamennyi felszínre jutott romániai párt egyetért, de mára felmerült a kérdés: miért éppen Iliescuék hajtsák végre ezt az átmenetet? A Frontból lett politikai párt tehát csak akkor maradhat egyáltalán számottevő erő a közeljövő Romániájában, ha vagy „nemzeti centrum" alapon, vagy baloldali liberális formációként definiálja magát.

A nemzeti centrum kifejezésének kísérlete Iliescuék számára hamvába holt, mielőtt egyáltalán elkezdhették volna. A Maniu-örökséget nyíltan felvállaló Nemzeti Keresz­ténydemokrata Parasztpárt (ehhez csatlakozott a Frontból ki­vált Doina Cornea is) a helyi közigazgatást gyakorló ortodox egyházra és egyre inkább a fiatalabb, aktívan politizáló kato­natisztekre támaszkodva nagyon gyorsan elfoglalta a jobbkö­zepet. A NPP nyilvánvaló célja, hogy minden jobboldali erő gyűjtőpártjává váljon. Balközépen újjáéledt ugyan egy-két szintén történelmi párt – a legfontosabb a Demokrata (Liberá­lis) Párt, ezek közül azonban egyik sem tudott nemhogy gyűj­tőpárttá, még jelentős tagságúvá sem nőni. Iliescu pártjának „természetes" helye a baloldalon lenne, egyesülve (vagy szövetségben) a szocialista-szociáldemokrata kezdemé­nyezésekkel.

Ez utóbbiak azonban egyelőre tétova pártcsírák, tevé­kenységük inkább a Nemzeti Parasztpárt szélsőségesebb ál­lásfoglalásainak bírálata, mint alternatívája. Ráadásul a bal­oldalnak nincsenek hiteles jelszavai, sem a termelőszö­vetkezetek szétosztására váró parasztoknak, sem a tulaj­donreformot váró rétegeknek, sem az attól ódzkodó üzemi munkásoknak nem tud konkrét programot adni. A baloldal szellemi erejét potenciálisan alkotó városi értelmiség körében most nagyobb hatású a vallási reneszánsz, a kisebb­ségek esetében ehhez párosul a most kétségkívül legfonto­sabb nemzetiségi kérdés is.

Az ország jelenleg legnagyobb létszámú politikai tömörü­lése a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, amelynek kollektív tagjai is vannak, hétszázezer egyéni tag mellett. Az RMDSZ egyben szószólója a másik tizenegy nemzeti kisebb­ség érdekeinek. Kérdés azonban, hogy az RMDSZ-en belüli politikai polarizálódás, a máris súlyos taktikai ellentétek hova vezetnek? Felmerül, hogy – az RMDSZ gyűjtőmozgalmi jelle­gének megtartásával – a magyar kisebbség politikai részérde­keit a romániai nagy pártok magyar szekcióinak megalakítá­sával is képviselni kell.

Mind nyíltabb a polarizálódás a jelenleg döntő ténye­zőnek számító hadseregen belül is. A tábornoki-főtiszti kar Iliescuék reformkommunista irányvonalát támogatja, ugyan­akkor az ország több részében a fiatalabb tisztek politikai mozgalmai keményen antikommunisták. (A Nemzeti Paraszt­párt számít is rájuk.)

A várható fejlemények két fő irányba ágazhatnak el.

Nem kizárt az sem, hogy e két erő harcában a hadseregre gyakorolt befolyás mértéke dönt majd. S nem kizárt az sem, hogy a hatalmi harc, a gazdasági szétesés és a társadalmi bé­nultság légkörében fegyveres vágy arra alapuló úton lényegé­ben ismét katonai-bürokratikus diktatúra jön létre.

Azok közé tartozom, akik szerint a „baloldali gondolat" újrafo­galmazásában kitüntetett hely illetheti meg az önkormányzat elvét. Ebben az esetben viszont „el kell számolnunk" a ju­goszláv önigazgatás történetével – hiszen sokak szemé­ben éppen az bizonyítja az önkormányzati társadalom le­hetetlenségét.

Négy évtized az önigazgatási politika jegyében

Magam is úgy vélem, hogy ez a sajátos önigazgatási kísérlet a mai jugoszláv válság egyik legfőbb forrásává vált: nem ol­dotta meg a tulajdonlás, a hosszú távú vagyonérdekeltség problémáját; a „technokratizmus elleni harc" jegyé­ben fogant átszervezések pedig bürokratikus sematiz­musként zárták el az utat a valóban demokratikus önkor­mányzati fejlődés előtt. Ám a reális mérlegelés érdekében néhány megszorítást tennünk kell. Jugoszlávia fejlettségi szintjénél fogva nem lehet maradéktalanul modellértékű ország az önigazgatás társadalmi potenciáljának megíté­lésében. Továbbá: Jugoszlávia története és a jugoszláv önigazgatás története – bár nem szétválasztható, de – egymástól megkülönböztetendő folyamatok. Ezért tud­nunk kell, hogy a válság létrejöttében számos olyan körül­mény is közrejátszott, amely nem (más esetekben nem köz­vetlen) függvénye az önigazgatás politikájának. Ilyenek pl. az állami gazdaságpolitika következetlensége és rendszerte­lensége, a világpiaci kihívások gyors és szabályozatlan rázúdulása egy alig közepes fejlettségű gazdaságra, valamint az ország soknemzetiségű összetétele miatt a fejlett-fejletlen régiók konfliktusainak nemzeti mezben való megjelenése (Olaszország is nehezen viseli saját Észak-Dél-különbségeit, pedig Szicíliában is olaszok élnek!). Másfelől Jugoszlávia korábbi fejlődésében, „békebeli korszakában", az önigaz­gatás által felszabadított energiáknak is szerepük volt. Látnunk kell továbbá, hogy a jugoszláv önigazgatási kísérletet és az önkormányzati társadalom történelmi eszményét – lé­nyegi kapcsolódásaik mellett – elvi különbség választja el egymástól. Mindenekelőtt azért, mert az önkormányzati tár­sadalom eredetileg nem a párt, hanem közvetlenül a mun­kás-öntevékenység termékeként fogalmazódott meg.

Még a korai bolsevizmusban is tisztázatlan volt a párt forrada­lom utáni szerepe – pontosabban úgy vélték, hogy a párt a for­radalom előkészítésével tulajdonképpen betölti szerepét, s az új társadalom már az öntevékenységet megtestesítő taná­csok köztársasága lesz.

Ez a különbség a jugoszláv önigazgatási kísérletnek az önigazgatás egyéb formáitól eltérő történelmi kiindulópontjai­ból adódik. Ugyanis az önigazgatási formák rendszerint ál­talános válságokban, mint harci-hatalmi intézmények jöttek létre, ezzel szemben Jugoszláviában eredendően felülről, a hatalmon lévő monopolpárt legitimációs igé­nyétől motiváltan születtek meg. Ez a kiindulópont lényegé­ben mindmáig kijelölte a jugoszláv önigazgatás tendenciáit és határait. Ugyanis megmaradt a mindenkori pártálláspontok szerinti aprólékos felülről szabályozottság keretében, így mozgalmi jellege nem fejlődhetett ki. Ennek következtében az 1945-48 között kiépült pártállam nem bomlott fel, csak decentralizáltabb és differenciáltabb formát öltött. Ezért az önigazgatás egy bürokratikus elit, a „politokrácia" uralma alatt maradt – bár az általános kelet-európai viszo­nyokhoz képest ez a bürokratikus elit tagoltabb, s mene­dzseri elemekkel színezettebb lett.

Minden folytonossága mellett a jugoszláv önigazgatás közel négy évtizedes története három alapvető, egymástól markánsan eltérő, s más-más tanulságokkal szolgáló sza­kaszra bontható.

1948-ban az általánosságban még a sztálini szocializ­musértelmezést elfogadó Jugoszlávia konfliktusba került a tá­borát birodalmi logika szerint centralizáló-monolitizáló Szovjetunióval. Ennek következménye lett a Jugoszlávia és a „szocialista tábor" közötti hidegháború, mely legitimációs válságba sodorta a JKP-t. Ugyanis Jugoszláviának a szocia­lizmus világából való kiközösítését a Szovjetunióban végbe­ment államkapitalista-hegemonista elfajulás következmé­nyeként értékelték, s egy ilyen kritika után a Szovjetunió nem lehetett többé az a mintaadó társadalom, amelyet eredetileg a jugoszláv szocializmus számára is jelentett. Ezért a JKP nem maradhatott következetlen: miután külpolitikailag és ideoló­giailag az etatikus-bürokratikus torzulások bírálatába kez­dett, az országon belül is meg kellett kezdenie a szovjet példa alapján létrehozott etatizmus kritikáját. E nélkül nem tarthatta volna fenn az országnak a felszabadító háború nyomán kiala­kult viszonylag nagy belső kohézióját, amelynek hátterével egyáltalán szembeszállhatott Sztálinnal.

Az önigazgatási politika meghirdetése, a szocializmus önkormányzati tradícióinak felelevenítése több szempontból is kiutat kínált. Olyan modellre találtak benne, amely:

A másféle modell meghirdetése így a szocializmus új perspektíváját, egyben a szocializmus és a nemzeti érdekek új összekapcsolódását jelentette, s ezzel nagymértékben hozzájárult a hidegháborús nyomás túléléséhez (noha egye­dül természetesen nem magyarázza azt). Fontos, hogy a hangsúly a meghirdetésen (s ezzel a fejlődés tendenciáján) volt, nem az önigazgatás korabeli gyakorlatán, mert az – mint említettük – formális maradt. Az ország adott fejlettségi-mun­kamegosztási-civilizációs szintje; a munkásság számbeli­-politikai gyengesége; a társadalmi konfliktusokat kiváltó okok megszüntethetőségének vagy legalább kompenzálhatóságának alacsony foka; ebből fakadóan a partneri-konszenzu­sos társadalmi viszonyok csökevényessége; az akkori idők centralizált, hadi jellegű szükséggazdálkodása kikerülhetet­len korlátokat képeztek így csak olyan változásokat vezettek be, amelyek megfeleltek ugyan az új ideológia igényeinek (hi­szen az önigazgatási perspektíva rendszerintegratív potenci­áljának érvényesülnie kellett), ugyanakkor az 1948-ig kiépült centralizált hatalmi berendezkedést számottevően nem mó­dosították. Lényegében ez volt a helyzet egészen az 1965-ös gazdasági reformig. Vagyis a jugoszláv társadalom az etatizmustól az önigazgatásig vezető utat 1965 előtt csak az ideológiában tette meg. Az önigazgatás, a piac (és részben az önigazgatási politikától függetlenül az egyéni parasztgaz­daság) elismerése növelte ugyan a gazdaság mozgásterét, s az egyéb társadalmi tevékenységek előtt is megnyílt az a le­hetőség, hogy hosszabb távon saját mozgásformáikban – ne pusztán az államigazgatás szektoraiként – egzisztáljanak, ám a 60-as évek közepéig ezek inkább elvi-perspektivikus, sem­mint reális változások. A társadalom tényleges folyamataiban többet jelentett a hatalom toleránsabbá válása, a közélet és kultúra „megtűrt" jelenségeinek szaporodása, a mindennapi élet szabadságfokának növekedése.

Csak a 60-as évek közepén tettek radikális kísérletet arra, hogy az önigazgatást a másodlagos jelentőségű át­szervezések és az ideológia szféráiból kiterjesszék a reá­lis társadalmi folyamatokra (új alkotmány; radikális gazda­sági reform; a Rankovics-csoportot eltávolító és a párt már ko­rábban meghirdetett új típusú – azaz eszmei-politikai, s nem operatív-államigazgatási – vezető szerepének valóra váltá­sát ígérő brioni pártplénum). Meg is indult a társadalom dezetatizálódása és demokratizálódása, ám rövidesen a vezetés számára váratlan formákat és méreteket öltött a társadalom politizálódása: kibontakoztak az 1971-es horvátországi vál­ságban tetőző „nemzeti mozgalmak", valamint az értelmiségi újbaloldal mozgalmai (68-as diáklázadás, Praxis-kör). A gaz­daságban pedig a piaccal együtt megjelent a menedzseriz­mus: a reform által az önigazgatásnak szánt jogok gyakor­lását az államigazgatástól inkább a technokrata struktú­rák kezdték átvenni.

Ezek az évek az önigazgatás sajátos jugoszláv koncep­ciójának gyakorlati vizsgáját jelentették – s ez a megmérette­tés rámutatott a gyenge pontokra. A JKSZ nem számolt azzal, hogy egy önigazgatásra törekvő társadalom sem nélkü­lözheti a gazdasági, társadalmi és politikai közvetítéseket – ugyanis a nagy társadalmi fordulópontokat jellemző töme­ges aktivitás, „alulról szerveződés" – amennyiben több az új elit születési-kiválasztódási folyamatánál – önmagában át­meneti állapot: a normális mindennapi életet gátló akadályok ledöntésével ellanyhul, vagyis a történelmi közeljövőben nem állandósítható. Így az önigazgatás a neki szánt szerepet többnyire nem tudta átvenni, s az állam visszábbvonulása nyomán keletkezett „űrben" új szereplők léptek fel.

A vezetés ezekben a folyamatokban – nem alaptalanul, de túlozva – az önigazgatást fenyegető technokratikus elide­genedést látott, részben közvetlenül (menedzserizmus), részben közvetve (a JKSZ-t kritizáló politikai erők legfőbb szo­ciális bázisának is a technokráciát tekintették). Ezért a tovább­lépés kulcskérdése az lett, hogy miként kell megvédeni az amúgy is csökevényes önigazgatást most már nemcsak a bürokrácia, hanem a technokrácia, ill. a kettő összenövésé­ből fakadó „techno-bürokrata monopólium" ellen ? A JKSZ az egypártrendszerben továbbra is a kifejlett önigazgatás létre­jöttének „külső", hatalmi-politikai biztosítékát (egyben a sok­nemzetiségű ország integratív elemét) látta, ezért a „techno-bürokrata monopóliummal" közvetlenül az alulról szerveződő önkormányzat perspektíváját állította szembe, s nem a társa­dalmi szerveződések (természetesen a puszta pártpluraliz­muson túlmutató, önkormányzatokat is magukban foglaló) pluralitását.

E politika jegyében alakították ki a 70-es-80-as évek Ju­goszláviájára sajátosan jellemző, önigazgatásinak nevezett, s mára válságba került intézményrendszert – amely valójában a még alig formálódó önigazgatást bürokratikus sematiz­mussá változtatta. Lényegében, itt egy olyan társadalomigazgatási és szervezési modell jött létre („megbeszéléses gazdaság", küldöttrendszer, községi rendszer, „önigaz­gatói érdekközösségek"), amely a pártállami és az önkor­mányzati típusú szerveződés ötvözetének tekinthető. Ebben az „ötvözetben" az etatizmus megőrzi túlsúlyát (bár maga sem maradt a régi, hiszen a köztársaságok súlyának növeke­désével többközpontúvá vált, s a viszonylag kiterjedt piacgaz­dálkodás révén „pórusaiban" megjelentek a menedzseri ele­mek), mert az állam bizonyos jogokat eleve megtart; aprólé­kosan kijelöli az önigazgatás illetékességét, intézményeit, metodikáját stb., szinte semmit sem bízva az egyes közössé­gek autonóm választására; s az informális befolyás révén az önigazgatás illetékességi körébe is behatol. Az ideologikusan kialakított szervezeti-intézményi egységek csak részben fe­dik a társadalom valóságos közösségeit, érdekkifejeződési helyeit. Ugyanakkor a deetatizáció iránya elsősorban a válla­lati és a községi autonómia fokozását célozta, ezért csak az olyan naturális érdekek nyilvánosságba emelését jelentette, amelyek közvetlenül a községi és a vállalati konfliktusok men­tén jelennek meg. De mivel ezek szerveződési lehetőségei is korlátozottak, lényegében ezek is egyedi konfliktusok egy­szerű halmazaként mutatkoznak meg. Vagyis nem jött létre egy, az „etatista szocializmustól" alapvetően eltérő má­sik modell. Ebben a struktúrában természetesen a JKSZ is „állampárt" maradt, bár bizonyos elmozdulások azért e téren is történtek a tipikus kelet-európai viszonyokhoz képest (a JKSZ csak a hatalmi kizárólagosságra törekedett, a politikai és az ideológiai monopólium teljességére nem).

Ugyanakkor a jugoszláv „önigazgatási szocializmus" nem is pusztán a kelet-európai „állami modell" csak külpoliti­kai konfliktusok vagy csupán nemzeti sajátosságok szerinti egyszerű formaváltozata. A JKSZ az „itt és most" lehetséges konkrét formák kereséséről sem lemondva vállalta az önigaz­gatás politikáját, s az ennek jegyében létrejött különbség – ha modellértelemben nem is minőségi, hanem csak mennyiségi-fokozati is – valóságos, nem maradt pusztán ideológiai. A re­gionális és a gazdasági alkufolyamatok többszereplőssé és legalizálttá váltak; a munkástanácsok érvényesíthettek bizo­nyos „szakszervezeti típusú" érdekvédelmet (bérezés, a köz­vetlen vezetéshez való viszony stb.), a „hétköznapi élet"sza­badsága megnőtt. Ne feledjük, hogy többek között éppen az önigazgatás feszültségoldó (de nem pusztán szelepbiztosító) hatása révén Jugoszláviában négy évtizeden át nem torlódtak össze egyetlen általános válsággá az egyes konkrét társa­dalmi konfliktusok – noha a diktatúra már három évtizede „pu­hává" vált.

Összegezve az elmondottakat: a sztálinizmussal szem­beni történelmi jelentőségű ellenállást követő fellendülés, az önigazgatás (nemzetközi értelemben is érvényes!) újrafelfe­dezése után, a 60-as évek közepének főbb változásai azt a törekvést jelezték, hogy az önigazgatást normatív ideológiai eszményből reális társadalmi valósággá tegyék. A reform azonban olyan kihívásokat teremtett – tegyük hozzá: különö­sen a „nemzeti mozgalmakban" valóban nem szélsőségek nélküli kihívásokat! -, amelyekre a JKSZ konzervatív módon, a gazdasági társadalmi közvetítések szükségességének ideologikus minimalizálásával, ebből következően az önigaz­gatás sematizálásával válaszolt. Az egypártrendszerből a közvetlen demokráciába vezető egyenes vonalú átmenet nem bizonyult járhatónak. Csak újabb elbürokratizálódást indított el, bár nem a „szokásos" állami, hanem a formálisan önigazgatási struktúrák burjánzásával. Ám ebben a burokban továbbra is a pártállami monopólium maradt a meghatározó tényező (a mégiscsak létező közvetítést, mivel szükségessé­gének minimalizálásával pluralizálódása is lehetetlenné vált, „természetes" módon monopolizálta az „éppen fennálló" struktúra); noha a reform előtti állapothoz és a többi kelet-­európai országhoz képest decentralizálódott. így a jugoszláv önigazgatási kísérlet az „államszocialista" berendezkedést túlhaladni nem, csak részben megbontani tudta. Ezért véle­ményem szerint három alapvető tanulsággal szolgálhat. Annyiban, hogy még így is képes volt társadalmi energiák felsza­badítására, az önkormányzati perspektíva életképességét bizonyítja. Ugyanakkor bizonyítja az önigazgatás és az egypártrendszer összeférhetetlenségét, valamint azt, hogy az önkormányzati elv általános társadalmi szervező elvvé válása csak magas fejlettségi szinten, s csak egy hosszabb folyamat végeredményeként lehetséges.

Alternatívák a 80-as évek végén

Napjainkban Jugoszlávia is történelmi fordulóponton áll. A válság közvetlen gyökerei a 70-es évek elejéig nyúlnak vissza, amikor – mint említettük – a 60-as évek reformkorszakára konzervatív fordulat következett. A közvélekedéssel ellentét­ben ez a konzervatív fordulat nemcsak a JKSZ és a fejlet­len országrészek bűne volt. Az akkori idők értelmiségi új-baloldala a menedzserizmus elleni differenciálatlan táma­dásaival, valamint az északi köztársaságok – különösen Horvátország – a „nemzeti gazdaságok önállóságának" meglehetősen provinciális formában történő követelésé­vel maguk is csapást mértek a reformra. Végeredményben a jugoszláv desztálinizálás közel két évtizedre elakadt. A gon­dokat a hitelfelvételek ugyan átmenetileg elfedték, de a 70-es, 80-as évek fordulójától a gazdasági helyzet csaknem folya­matosan romlott – noha időközben megpróbálkoztak egy ún. „hosszú távú gazdaságszilárdítási programmal". A mintegy 20 milliárd dolláros adósság és a közel 20%-os munkanélküli­ség mellett az infláció 1989 végén már meghaladta az évi 2000%-ot.

A gazdasági válság mellett a 80-as évek légkörének má­sik meghatározója az 1981 óta állandósult koszovói feszült­ség volt. Koszovó a szerbség ősi földje, a középkori szerb ál­lam központja, ahol azonban a török uralom és a második vi­lágháborús olasz-albán megszállás következtében a szerbek kisebbségbe kerültek. A tartománynak Szerbiától független köztársasági státust követelő 81-es tüntetéseket ugyan lever­ték, de Koszovó elalbánosodását nem tudták megállítani: rendkívüli népszaporulatuk és a szerbek elvándorlása miatt az albánok aránya ma már 85% fölött van.

A halmozódó gondok szorításában a JKSZ1988 júniusá­ban rendkívüli pártkonferenciát tartott, amely meghirdette az ún. hármas (azaz gazdasági, politikai és párt-) reformot. A ki­bontakozás lehetőségét egy olyan újraformált önigazga­tói szocializmusban jelölték meg, amelyben a dezideologizált önigazgató szektor hegemóniáján alapuló több­szektorú piacgazdaság, valamint pluralista, de pártnélküli politikai rendszer működne. Ezek jegyében az 1989. január elsején életbe lépett új vállalati törvény gyakorlatilag hatályon kívül helyezte a társult munkáról szóló törvényt (1976), s radi­kális személyi döntésekkel feloldották a pártvezetőségek és az állami vezető szervek személyi egybefonódását.

A reform azonban Jugoszlávia rendkívüli heterogenitá­sán, illetőleg az egyes köztársaságokon belüli folyamatok eb­ből fakadó különbözőségén – különösen a szerb-szlovén és a szerb-albán konfliktuson – megbicsaklott. Az ország sok­nemzetiségű, ráadásul az etnikai, a gazdasági-fejlettségi, és a civilizációs-kulturális-vallási határok nagyjából azonosak, ezért bármely konfliktus azonnal nemzeti színezetet kaphat. Nem véletlen, hogy a népesség tizedét, viszont a gazdasági teljesítmény negyedét adó, etnikailag majdnem homogén, történelmében és mai mindennapos kapcsolataiban a Nyu­gathoz legközelebb álló Szlovénia másképp reagált a moder­nizációs kihívásokra, mint a nagy, de fejletlenebb és inkább a hagyományos válságágazatokban, energetikában és mező­gazdaságban érdekelt, belül is többnemzetiségű, pravoszláv tradíciójú és a török múlt nyomait ma is viselő, a jugoszláv egységet érzelmileg hagyományosan a leginkább elfogadó Szerbia. Sőt, már maguk a kihívások sem lehettek teljesen azonosak számukra.

A kiútkeresés zavarainak további okai – a bürokratikus elit ellenállásán túl, de ezt nem részletezném, hiszen hazai analógját már csontig rágtuk – a jugoszláv szocializmus sajá­tos különutasságában rejlenek. Mivel Moszkvától már több mint négy évtizede elszakadtak, a mai jugoszláv politikai élet­ből eleve hiányzik a kelet-európai országok ellenzékeit integ­ráló és forradalmait katalizáló tényezők talán legfontosabbi­ka, a szovjetellenes függetlenedési vágy. Továbbá a pártál­lam decentralizálódása, az önkormányzati és a piaci-mene­dzseri elemek megjelenése, az emberek hétköznapi életének szabadsága sokáig éltették a szovjet tömb és Jugoszlávia közötti alapvető másféleségnek és a még nagyobb változá­sok evolúciós lehetőségének az illúzióját. Ráadásul az etnikai sokféleség miatt nem kevesen – és egyébként nem doktriner gondolkodású szakemberek is – az egypártrendszert nélkü­lözhetetlen integráló tényezőnek tartották (ne feledjük, hogy nincs többségi nemzet: a szerbek csak kb. 40%-ot alkotnak). Sarkítva fogalmazva: egy társadalom és párt nyilván nehe­zebben küzdi le saját dogmatizmusát – Jugoszláviában mégiscsak a függetlenségi harccal összefonódó autentikus forradalom zajlott le -, mint a kívülről jötteket, különösen ha ez a dogmatika még nyitottabb is volt a gyakorlat és a változások iránt, mint a szovjet etatizmus ideológiája.

Ezt a sajátosan jugoszláv doktrinerséget jól érzékeltet­hetjük a pártnélküli „önigazgatói politikai pluralizmus" tézisé­vel. A koncepció nem új – bár a 88-89-es megfogalmazástól eltérő hangsúllyal, de a JKSZ 1978-as kongresszusa már hi­vatalos rangra emelte -, s önmagában tekintve rendkívül ha­ladó lépésnek tűnik. Még csak az sem állítható, hogy semmi­féle gyakorlati eredményt nem produkált, mert a különféle új politikai szervezetek a Szocialista Szövetséghez (népfront) való csatlakozásukkal tompítani kényszerültek ugyan élüket, de legalitást és fórumot találhattak – több mai párt kezdte így a szereplését. Mindez persze nem oldhatta fel a koncepció alapvető belső ellentmondását, hogy az egypártrendszer „önfelszámolása" révén kívánt eljutni a pártkötöttségeken túlmu­tató önszerveződések pluralizmusáig.

A reformok legkorábban és legintenzívebben Szlovéniá­ban bontakoztak ki. A legfejlettebb és nemcsak földrajzi érte­lemben legnyugatibb köztársaság a modernizációs kihívást másoknál élesebben érzékelte, a jugoszláv köztársaságok között egyedülálló nemzeti homogenitása pedig megóvta a mellékvágányoktól. Az M. Kucsan elnöksége alatt a JKSZ legreformerebb szervezetévé vált Szlovén KSZ határozottan kezdte érvényesíteni a „hármas reform" követelményeit. Ugyanakkor hamar megindult a társadalom aktivizálódása is – mégpedig nem csupán a „nyers érdekek", hanem a politi­kai-ideológiai irányzatok szerint is.

Az alternatív politizálás előzményei 1982-ig nyúlnak vissza. Ekkor alakult meg a szlovén Szocialista Ifjúsági Szövet­ség (SZISZ – az ottani KISZ) keretében az ún. alternatív mun­kacsoport, amely katalizátora lett az új társadalmi mozgal­maknak (békemozgalom, feministák, zöldek). Részben ez­zel, részben hetilapjának, a Mladinának a radikalizmusával a SZISZ-nek többé-kevésbé sikerült transzmissziós szerepéből kilépve autonóm társadalmi szervezetté válnia. A pluralizáló­dás másik „forrásvidéke" – a politikai életben azóta is igen ak­tív – írószövetség volt, amely 1984-ben bizottságot alapított a szólás- és sajtószabadság védelmére. A szlovén közélet és sajtó hamarosan annyira sokszínű lett, hogy láttukra a köz­ponti hatalom gyakran ellenforradalmat, míg a világsajtó „szlovén tavaszt" emlegetett.

1988 nyara fordulópontnak bizonyult. Májusban megala­kult a parasztszövetség – Jugoszlávia-szerte elsőként a párttá vált új szervezetek közül -, majd a hetek alatt százezer belépőt vonzó emberi jogok védelmi bizottsága. Ez utóbbi az ún. Mladina-per elleni tiltakozásával végérvényesen aktivi­zálta a közvéleményt (a perben „hadititkok kiszivárogtatása miatt" összesen nyolc évre elítélte a Mladina három munka­társát és egy katonatisztet a ljubljanai katonai körzet bírósága – tehát nem egy szlovén testület -, mert a lap cikkeket közölt egy esetleges katonai puccsról és adminisztratív leszámolás­ról). Ezt követően a pluralizálódás felgyorsult. A Szlovéniában kb. 25 ezres tagságával máig legnagyobb új párt, a paraszt­szövetség után 1989 januárjában megalakult – a nemcsak nevében, hanem politikailag is a magyarországi SZDSZ-hez hasonlítható – Szlovén Demokrata Szövetség, majd rövide­sen létrejött a szociáldemokrata és a keresztényszociális mozgalom valamint a zöld párt. A 89 szeptemberi alkotmány­módosítás pedig rögzítette Szlovénia addigi átalakulását: a kiválás jogát is fenntartva kimondták a köztársaság Jugoszlá­vián belüli szuverenitását, és legalizálták a politikai pluraliz­must (bár magát a többpártrendszert tételesen akkor még nem deklarálták).

Az általános modernizációs igények mellett a szlovén de­mokratizálás másik katalizátora az „antibürokratikus forra­dalomtól" (l. később) való félelem volt. A „nagy szerb biro­dalmi törekvések" miatt Szlovénia mindvégig élesen szem­benállt a szerbiai fejleményekkel, elítélte a koszovói rendkí­vüli állapotot, majd betiltotta a Ljubljanába 1989. december 1-ére tervezett szerb-crnagorai szolidaritási nagygyűlést. Ez utóbbira válaszul Szerbia általános szlovénellenes bojkottot hirdetett, amelyhez azonban a Szerbián kívüli vállalatok és in­tézmények közül csak néhány Crna Gora-i vállalat csatla­kozott.

1990 elejére a szlovén politika középpontjába az áprilisi választásokra történő felkészülés került. Az ellenzéki szerve­zetek megalakították közös választási blokkjukat (Szlovén Demokratikus Ellenzék – DEMOS), míg a volt pártállam intéz­ményei közül független párttá alakult a SZISZ, s jelezte ilyen igényét a népfront is. A Szlovén KSZ pedig – amely a forra­dalom tevékeny részese és Belgrád felé védelmezője volt – a demokratikus szocializmus alapján kíván a politikai porondon szerepelni. Ennek megfelelően a megszakadt szövetségi pártkongresszuson a többpártrendszerű konföderatív Ju­goszlávia és a demokratikus szocializmuson alapuló, függet­len köztársasági pártok szövetségeként működő JKSZ plat­formjával lépett fel (a pártkongresszus témájához még vissza­térek), majd kisebbségben maradása után önálló párttá vált.

A szlovéniaitól merőben különböző történések zajlottak le 1988-89-ben Szerbiában: a pártállam egy sajátos nacionalista-populista-neosztálinista platformon megerősödött. Az 1986-ban a Szerb KSZ elnökévé választott S. Milosevics igen sokat átvett a belgrádi értelmiségi-írói ellenzék nemzeti érvei­ből – leghíresebb megfogalmazásuk a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia centenáriumára készített 1986-os ún. írómemorandum volt -, s vezetésével a szerb köztársasági kormányzat energikusan kezdett hozzá Szerbia egyesítésé­hez és Jugoszlávián belüli súlyának erősítéséhez. Politikájuk középpontjába a Koszovó feletti szerb hatalom visszaszer­zése került. Ugyanis a koszovói szerbek elvándorlásáért – 1981-88-ban különböző adatok szerint 30-50 ezren költöz­tek el, Szerbia szerint az albán többség atrocitásai miatt, a 88 előtti koszovói vezetés szerint pedig főleg az általános sze­génység miatt – Szerbia közvetlenül felelőssé tette a tarto­mány „albán nacionalizmussal fertőzött" kormányzatát. Vi­szont a kiterjedt tartományi autonómia folytán eltávolítani nem tudta őket, ezért alkotmánymódosításra volt szüksége. Ezt nyomatékosította az ún. „antibürokratikus forradalom", azaz a koszovói szerb és Crna Gora-i kisebbséggel való szolidari­tási tüntetések sorozata. A legnagyobb demonstráción, 1988. november 20-án Belgrádban, az újvidéki Magyar Szó szerint mintegy 1,3 millióan vettek részt. Ezek a tömegtüntetések ugyan valóban bürokrata és népszerűtlen vezetőségeket kényszerítettek lemondásra, de magát a pártállamot erősítet­ték, mert a tüntetések fő oka az volt, hogy a szerb köztársaság alkotmánymódosítását ellenzőket távolítsák el (vagy Szer­bián kívül legalább beleegyezésre kényszerítsék). Mint pél­dául Újvidéken 1988. október 5-6-án, mert a vajdasági veze­tők az ottani soknemzetiségű összetételre és a szerbiai átlag­nál jobb gazdasági mutatókra hivatkozva – egyben persze sa­ját kvázi-állami vezetői pozícióikat is védve – ellenezték a tar­tományi autonómia csorbítását.

Végeredményben a Szerb KSZ-nek a nemzeti sérelmek felvállalásával átmenetileg sikerült a szerb politikai életet majdnem teljesen homogenizálnia: az elhúzódó gazdasági válságba és a régi vezetők reformretorikába burkolt tehetet­lenségébe belefáradt, Koszovóra érzékeny közvélemény ­beleértve a belgrádi másként gondolkodókat is – fogékonynak bizonyult a nagypolitikában még viszonylag új, ezért szemé­lyes hitellel bíró Milosevics nemzeti jelszavaira. Ugyanakkor azt is meg kell jegyezni, hogy a nemzeti sérelmek nem voltak alaptalanok. Az ugyan szélsőséges túlzás, hogy „a horvát Tito és a szlovén Kardelj az északiak javára feldarabolta Szerbi­át", vagy hogy – mint azt az újra fellépő, a hivatalosnál is szél­sőségesebb nacionalizmus állítja – „nincs a szerbtől elkülö­nülő macedón, muzulmán és Crna Gora-i nemzet". Az viszont igaz, hogy az 1974-es alkotmányban valóban voltak Szerbi­ára nézve hátrányosnak tartandó elemek: a csaknem köztár­sasági jogokkal felruházott tartományok képviselőházai meg­béníthatták a szerb parlamentet – miközben a szerb köztársa­sági szerveknek alig volt érdemi befolyásuk a tartományok ügyeire. Ráadásul az alkotmányból hiányzott a demokratikus változtatás lehetősége, ezért csak „forradalommal" lehetett módosítani.

A szerb államiság újjászervezésének mámora után azon­ban – az 1989. márciusi köztársasági alkotmánymódosítás ugyanis belgrádi jogkörbe adta többek között a tartományok külügyi, belügyi, tervezési, igazságszolgáltatási ügyeit – a nemzeti egység megbomlott, s a pluralizálódás kezdeti lépé­sei 89 végére Szerbiát is elérték. Számos párt kezdeményező bizottsága jött létre, sőt a Demokratikus Szabadság Párt (lé­nyegében a koszovói szerbek segítésére 1988 végén szerve­ződött humanitárius „Szolidaritás" szervezet mérsékeltebb szárnya – a szélsőségesek a soviniszta Szerb Megújulás Pártját szervezik) már alakuló kongresszusán is túl van.

A kezdődő pártosodás, továbbá az északi köztársaságok demokratizálódása és különösen a posztsztálinizmus általá­nos kelet-európai összeomlása arra késztette a Szerb KSZ-t, hogy 89 decemberi kongresszusán a többpártrendszert elis­merje. Viszont a köztársaságok és a köztársasági tagszerve­zetek önállóságát elutasítva változatlanul a föderatív Ju­goszlávia és az egységes JKSZ távlataiban gondolkodik. Eb­ben benne rejlenek bizonyos sztálinista reflexek, a megerősö­dött Szerbia hegemonisztikus reményei és történelmi nosztal­giája, de az a kétségtelen demográfiai tény is, amely nélkül a szerbek föderációpártisága nem érthető: a szerbek mintegy negyede Szerbián kívül él – míg a szlovének köztársaságuk népességének több mint 90%-át alkotva majdnem kizárólag Szlovéniában.

Az „antibürokratikus forradalom" a többi köztársaság kö­zül csak Crna Gorára terjedt át, ahol 1989. januárban megbu­kott a helyi kormányzat. A többi tagállam, különösen Szlové­nia, élesen szemben állt vele. Magától értetődően ellenállt a koszovói albánság. Az 1974-es alkotmány védelmében 1988 novemberében és 1989 február-márciusában tüntetésekre és sztrájkokra került sor. Szerbia a rendkívüli állapot beveze­tésével és politikai perekkel válaszolt. Az 1990. január végén kezdődött, fő jelszavaiban demokráciát és helyenként újra köztársasági státust követelő tüntetésekkel 14 hónap alatt harmadszor felizzó konfliktus halálos áldozatainak együttes száma január utolsó napjaiban már ötven körül volt.

Széthullás vagy megújulás?

Jugoszlávia több mint másfél éve egy feszültséggel terhes, ál­landóan változó, többesélyes politikai helyzetben él. Az egyes köztársaságok történései jellegükben és ütemükben eltérőek, a szerb-szlovén viszony mélyponton van, Koszovóban ismét lázadoznak, a szövetségi pártkongresszust fel kellett füg­geszteni. Ma számolni lehet az ország szétesésével és az utódállamok legalábbis rövidtávon ellenséges útra lépésével (vagy a teljes felaprózódás, vagy egy horvát-szlovén és egy nagyszerb államra történő kettéhasadás, esetleg „csak" egyik-másik köztársaság, a dolgok pillanatnyi állása szerint leginkább Szlovénia kiválásának formájában).

Ugyanakkor számolhatunk Jugoszlávia demokratikus megújulásával is. A januári rendkívüli JKSZ-kongresszus félbeszakítását vagy akár a szlovén párt kilépését nem sza­bad túldimenzionálni – bár kétségkívül végzetessé válhat. Nem biztos, hogy a szakadást teljesen véglegesnek kell tekin­tenünk. Ezen kívül – s ez a fontosabb – a JKSZ pártállami gé­pezete Jugoszláviának nem az egyetlen lehetséges integráló ereje. Az országot eddig sem csak az egypártrendszer, a fegyveres erők vagy a világpolitikai erőegyensúly követelmé­nyei tartották egyben, hanem történeti (a mégiscsak rokon népek egységtörekvései, a Hitler és Sztálin elleni szabadság­harcok közös élménye); gazdasági (nemcsak a fejletlen Dél szorul az északiak támogatására, hanem Szlovénia is hasz­nát vette a déli nyersanyagnak, energiának, belső vendég­munkának és a számára sokszor monopolhelyzetet biztosító jugoszláv piacnak); és etnikai (a hat köztársaságból öt hetero­gén, ezért az ország széthullása az egyes nemzetek szétsza­kításával vagy több millió ember kényszerű átköltöztetésével fenyegetne) szálak is. Továbbá a partügyek hatásánál vegyük figyelembe, hogy a szlovén távozás közvetlen oka egy olyan pártszervezési vita volt – a túlnyomó többség elvetette a JKSZ független köztársasági pártok szövetségévé való átszervezé­sét -, amelyet megelőzően a kongresszus jóváhagyta a több­pártrendszert és a Markovics-programot (l. alább). Némi túl­zással azt mondhatjuk, hogy csupán egy hatalmát vesztő párt belügyéről volt szó. Ráadásul taktikai elemek is mérgesí­tették a vitát: a szlovén küldöttség a választások előestéjén nem térhetett haza megverten, a szerb vezetés pedig a kivo­nulás apropóját a radikális szlovének pártból való kiszorítá­sára igyekezett felhasználni. Miután ebben a Szerb KSZ csak a Crna Gora-iak támogatására számíthatott – s ami még igen fontossá válhat, a JKSZ-ben külön tagozatot alkotó hadsereg­beli pártszervezetre sem -, a halasztást indítványozó horvát javaslat az egyetlen, bár csak átmeneti kiutat jelenthette.

Figyelembe kell vennünk továbbá, hogy 1989-90 forduló­ján történtek olyan események is – a pluralizmus általános át­törése és a szövetségi miniszterelnökről Markovics-programnak nevezett kormányzati reformcsomag -, amelyek újra fel­erősíthetik a közös kibontakozás igényét. A látványos sike­rekkel – árcsökkenések, a dinárba vetett bizalom feléledése – induló, 1990. január 1-jével életbe lépett Markovics-program a dinár konvertibilitásával, az infláció radikális csökkentésé­vel, (a terv szerint 13%-ra!); az „integrális önigazgatásnak" búcsút mondva, s az egységes jugoszláv piacon érvénye­sülő vegyesgazdaság megteremtésével újra életre keltheti a jugoszláv gazdaságot. A program politikai elemei pedig – a többpártrendszer törvényesítése és a szövetségi központ szerepének valamelyes növelése – elősegítheti a demokra­tikus kibontakozást és mérsékelheti Jugoszlávia évtizedes kormányozhatatlanságát.

A pluralizmus Szlovénia után először Horvátországban bontakozott ki. A hivatalos Zágráb csak 1989 őszén fogadta el a radikális reformokat, korábban a 88-as pártkonferencia szel­lemében középutas politikát folytatott: szembeszállt a nagy­szerb aspirációkkal, de elvetette a szlovén radikalizmust is. Ugyanakkor az alternatív mozgalmak is viszonylag későn jöt­tek létre. Igaz, néhány kisebb csoport (pl. a környezetvédő Svarun) már több éve létezett, de Ljubljana és 1986-ig Belg­rád is fontosabb centruma volt az alternatív politizálásnak, mint Zágráb. A napjainkra jelentőssé váló szervezetek közül elsőként a Jugoszláv Demokratikus Kezdeményezés Egye­sülete (UJDI) alakult meg 1989. február 2-án, de ma már léte­zik szociáldemokrata és szociálliberális szövetség, valamint újjáéledt a történelmi Horvát Parasztpárt is. Pillanatnyilag a legnagyobb ellenzéki erőnek a mintegy 200 ezres tagságú, a magyar politikai színképben az MDF-hez hasonlítható Horvát Demokrata Közösség tekinthető.

1989 végére a pluralizálódás kiterjedt Szerbiára, majd a többi köztársaságra is. Ma már mindenütt vannak pártszerű szervezetek vagy legalábbis kezdeményező bizottságok. Fi­gyelemre méltó, hogy a pártszületések korai szakaszával szemben megszaporodott azoknak a szervezeteknek a száma, amelyek nem nemzeti erőként, hanem összjugoszláv méretekben kívánnak működni (a már ténylege­sen is országos szervezetté vált, s a modern európai baloldali­ság felé orientálódó UJDI, továbbá a Jugoszláv Szövetség, a Jugoszláv-Európai Együttműködés Egyesülete, a Demok­rata Párt), valamint, hogy sor került már az új szervezetek első „nemzetek közötti" találkozóira, habár jóformán az volt az egyetlen konkrétum, amiben egyetértésre jutottak, hogy a megbeszéléseket folytatni fogják. Úgy vélem, amíg fennáll a konföderációs megoldás lehetősége, korai lenne csakis Jugoszlávia széthullásával számolni.

Az új szervezetek tömeges megjelenése mellett a „plura­lista áttörés" másik fontos mozzanata a hivatalos álláspont megváltozása volt. Nem akarom lebecsülni az ellenzéki moz­galmak nyomását, de a fordulatban ki kell emelnünk a külső tényezők és az ún. „aszimmetrikus föderáció" veszélyének szerepét. 1989 őszén, amikor a JKSZ meghatározó erői még csak az „önigazgatói pluralizmusnál" tartottak, drámai gyor­sasággal omlottak össze a kelet-európai diktatúrák. Ezzel végérvényessé vált, hogy az új Európának nem lehet integ­ráns tagja egy nem többpártrendszerű állam. Ezért az egy­pártrendszer, még ha a belső erőviszonyok alapján vala­meddig tartható volna is, gettósítaná Jugoszláviát.

Úgy gondolom, ez a felismerés magyarázza elsősorban a fordulatot: Jugoszláviának igazodnia kell, mert a világ ma­napság nem az önigazgatói társadalom felé halad. A má­sik körülmény, amellyel számot kellett vetni, a szlovén több­pártrendszer volt. Ha ugyanis országosan nem ismerték volna el a pártpluralizmust, akkor „megoldásként" csak a ka­tonai fellépés vagy az „egy országban két rendszer" lehető­sége maradt volna. Nyilvánvaló, hogy egyik sem járható út. Ezek együttesen késztettek arra, hogy a többpártrendszert el­sőként akceptáló Szlovén KSZ után előbb a horvát, majd a szerb, s végül a szövetségi pártkongresszus is elismerje a pártokat is magában foglaló politikai pluralizmust. Ezek után biztos, hogy 1990 tavasza átrajzolja a jugoszláv politikai térké­pet. Az ország nagy részén ugyanis ekkor esedékesek a vá­lasztások, de nyilvánvaló, hogy Szerbiában sem fog egy teljes ciklust megélni az 1989. novemberi előre hozott választások nyomán alakult parlament.

Hogy mi lesz a titói Jugoszlávia sajátos jegyeivel – ön­igazgatás, föderáció, el nem kötelezettség – egy új világ új Ju­goszláviájában? Az államszerkezet várhatóan konfödera­tív, a külpolitika Európa-centrikus lesz. Az önigazgatás pedig a pluralista demokráciában magától értetődően el­veszti „államvallás"-jellegét. Az új, vagy újraformálódó poli­tikai erők a legkülönbözőbb módon viszonyulnak hozzá, a tel­jes elutasítástól a társas igazgatás preferálásán át egy újjáér­telmezett önigazgatás vállalásáig. Ám az „egységes és tel­jes" önigazgatást legfrissebb dokumentumai szerint már a JKSZ sem vallja. Önmagát olyan „euroszocialista" pártként kívánja meghatározni, amely számára az (eleve plurális for­mákat öltő) önigazgatás a termelők és az állampolgárok szerveződési jogainak csak egyike.

„…olyan rendszert kellene fel­építeni, amely két dolgot kap­csolna össze: az evést a szabad­sággal."

(Lech Wałęsa)

A huszadik század nyolcadik évtizedének végén a Rzeczpospolita olyan országként tűnik elénk, amelyet aligha irigyelhe­tünk. A lengyel gazdaság katasztrofális állapota, a három számjegyű infláció, a 40 milliárd fölé duzzadt adósságte­her, az elszabaduló árak, az 1990-re prognosztizált 400 ezer-1 millió munkanélküli és a lakosság tömeges elsze­gényedése – beárnyékolni látszanak a Szolidaritás elmúlt évi győzelmeit. A közép-kelet-európai politikai földindulás következtében jelentősen csökkent a lengyelek iránti lelkese­dés, a küszöbön álló német egység pedig ismét skizofréniával fenyegeti a nagyhatalmak szorításában amúgy is érzékennyé vált lengyel politikai tudatot. Az ország televízióban és újsá­gok képein feltűnő politikusai hitelesen tolmácsolják honfitár­saik hangulatát: ritkán mosolyognak …

Miközben a tegnap még illegális Szolidaritás a kor­mányzás Lengyelországban cseppet sem édes ízével is­merkedik, a LEMP romjai között hatalomból kitaszított politikusok keresik új pártjaik alapköveit; a hivatalos szakszervezet (OPZZ) a korábbiaknál is hangosabb méltatlankodással szemléli politikai térvesztését; a katolikus egyház pedig – a rá jellemző észrevétlenséggel – a társa­dalom meghódítására készül.

Bár a közép-kelet-európai események a lengyel politikai porond főszereplőit sem hagyták érintetlenül, az 1988-89-es lengyelországi változások – s ez egyik sajátosságuk – alapve­tően belső indíttatásúak voltak. Éppen ezért, ha meg akarjuk érteni a lengyel átalakulás jellegét, érdemes röviden megis­merkednünk a főszereplők helyzetében bekövetkezett változásokkal is.

A nagy vesztes: a LEMP

A Lengyel Egyesült Munkáspárt az 1989-es év politikai válto­zásainak vitathatatlanul legnagyobb vesztese. Bukása látvá­nyos volt, de nem meglepő. A párt ugyanis már az 1970-es évek végére felélte többször is megkérdőjelezett legitimitásá­nak belső tartalékait. Sikertelennek és elhibázottnak bizonyul­tak modernizációs kísérletei, kimerültek a korábban alkalma­zott – elsősorban a hatalmi elit cseréjén és teljesítetlen re­formígéreteken alapuló – válságkezelési lehetőségei, a Gierek-vezetés gazdasági nehézségeit „ellensúlyozni" hivatott politikai engedmények pedig – lehetőséget biztosítva bizo­nyos ellenzéki szerveződéseknek – aláaknázták hatalmi pozí­cióit. 1980 őszén tulajdonképpen már csak a hatalom egy szűk csoportja nézett farkasszemet a szinte hetek alatt el­lenzéki egységbe tömörülő társadalommal.

Az 1980-81-es politikai helyzet azonban nem kínált életképes, kompromisszumos megoldást. A társadalmi tö­megmozgalom nyomása és a brezsnyevi vezetés fenyege­tése sarokba szorította a LEMP-et, a kiélezett szituáció pedig nem kedvezett egy koncepciózus reformszárny vezetésen belüli győzelmének. Ilyen körülmények között a párt csak az ellenzéket és a párthierarchiát egyaránt blokkoló nyílt erő­szakhoz menekülhetett (1981. december 13.). Bár a politika színpadára lépő tábornokok (Jaruzelski, Kiszczak, Siwicki) az akciót igyekeztek a legkisebb véráldozat árán végrehajtani, a „hadiállapot" (stan wojenny) bevezetése beárnyékolta a LEMP nyolcvanas éveit, lehatárolta a válság felszámolása ér­dekében tett lépéseit.

A lengyel gazdaság Nyugattól való függése és kiszolgál­tatottsága miatt a politikai konszolidáció (vagy ha pontosab­bak akarunk lenni: a hatalom és a társadalom között dúló mozgó háború állóháborúra való átváltozása) igen látványo­san zajlott. A Nemzeti Megmentés Katonai Tanácsa (WRON) 1982. december 31-i hatállyal felfüggesztette a rendkívüli ál­lapotot, majd 1983. július 22-én részleges amnesztiát hirde­tett, amely 1792 emberre terjedt ki. Ez alól azonban kivonta a Szolidaritás és az 1981 őszén feloszlott Munkásvédelmi Bi­zottság (KOR) elítélt vezetőit, akik száma – pl. Michnik 84-es letartóztatása révén – ezt követően is szaporodott. A szóban forgó személyek többsége 1984-ben szabadult véglegesen, de egyesek (pl. Michnik, Bujak, Lis) csak az 1986-os általános amnesztia alkalmával kerültek szabadlábra.

A nemzetközi elszigeteltség enyhítése mellett a politikai konszolidáció legfőbb célja a társadalom bizalmának vissza­szerzése volt, s ezt a hatalom – gazdasági eszközök hiányá­ban – csak politikai liberalizálással kísérelhette meg. E szán­déktól vezérelve, már 1981 decemberében létrehozta a Nem­zetmegmentés Állampolgári Bizottságait, de a rendkívüli álla­pot feltételeihez igazított népfront jellegű szervezetek – társa­dalmi érdeklődés híján – hamar elhaltak. A bizalmatlanság fa­lait még az 1982 végén létrejött Nemzeti Megújulás Hazafias Mozgalma (PRON) sem tudta áttörni, pedig a kormányzattal szemben viszonylag jelentős önállóságot élvezett, s a gazda­sági reform továbbvitelével kapcsolatban is a pártnál jóval progresszívebb irányvonalat fogalmazott meg. A PRON gaz­dasági kérdésekben tanúsított progresszivitása azonban nem számított különlegességnek – így nem is volt túl vonzó -, hi­szen a gazdasági és a kevésbé politika érzékeny társadalmi kérdésekről folytatott viták általában is szabadabbá, nyíltabbá váltak. A lengyel értelmiségi pedig – ha már tehette, s tenni akarta – vitakedvét szívesebben élte ki a hatalomtól távolabb eső, s így kevésbé ellenőrzött területeken: pl. az egyház kü­lönböző fórumain, az egyre szaporodó „független" vitaklubok­ban és szervezetekben – melyekre jobban odafigyelt a társa­dalom.

A LEMP módosítani kényszerült kapcsolatait az ún. sza­tellitpártokkal is (Egyesült Néppárt, Demokrata Párt). Míg a Néppárttal a gazdasági helyzettel szorosan összefüggő pa­rasztpolitika, a Demokrata Párttal a hatalom és az értelmiség közötti feszült viszony enyhítése követelt bizonyos korrekció­kat. Az oly sokszor demonstrált „új koalíciós-jelleg" mögött azonban a korábbi „szövetség" alapjai lényegében érintetle­nek maradtak.

A politikai konszolidáció látványossága ellenére sem bi­zonyult igazán hatékonynak. Bár a nyolcvanas évek Lengyel­országában viszonylag békésen élt egymás mellett hatalom és társadalom, az utóbbi lojalitásából az együttműködésre már nem futotta. Az ebből fakadó korlátok mellett a LEMP-nek magának is sikerült néhány jelentős akadályt gördíteni saját reformtörekvései elé. Ilyen volt például a párt ún. „középutas konzervativizmusa", nevezetesen az, hogy a rendkívüli álla­potot konszolidációs sikerként megélő pártvezetésen belüli „centrum" háttérbe szorította a „szélsőségeket", a kompro­mittálódott konzervatív vezetőket (pl. Olszowski, Kociołek) éppúgy, mint az egymás között is éles polémiát folytató refor­mereket (pl. Fiszbach, Rakowski). Ennek következtében a külvilág előtt „megfontolt" reformerként megjelenő „közép­utas" politikusokat az az arctalan, alsó- és középszinten 1948 óta szinte érintetlen pártapparátus tartotta kordában, amely az elmúlt évtizedek során tökéletesen elsajátította a reformok megtorpedózásának gyakorlatát.

A LEMP 1989-es bukásának egyik legfőbb oka azonban gazdasági sikertelensége volt. A párt vezetése 1982-ben, még a tábornokok védőszárnyai alatt, kísérletet tett a korláto­zott piaci viszonyok bevezetésére, de a magyar 68-hoz ha­sonlatos, ún. instrumentális reform – amely a gazdaság rend­szere helyett csupán az irányítás eszköztárában idézett elő némi változást – már kevésnek bizonyult a nyolcvanas évek gazdasági gondjainak megoldásához. A krónikus hiány elret­tentette a pártot és a kormányzatot a piaci viszonyok érvénye­sítésétől, a társadalom bizalmatlansága pedig az ár- és bér­mechanizmusok közé beépített fékek kiengedésétől. A veze­tés nem merte (talán nem is akarta) felvenni a harcot a mono­polhelyzetben lévő nagyvállalatokkal és gazdasági lobbykkal, ideológiai konzervativizmusa pedig meggátolta abban, hogy például komolyan felkarolja a magánvállalkozások ügyét, vagy szembenézzen a munkanélküliség fenyegető veszélyé­vel. Bár az ország elszigeteltsége némileg csökkent, 1981 óta fennálló fizetésképtelensége miatt nem jutott jelentős külföldi hitelekhez. A konszolidációs kísérlet – anélkül, hogy megfé­kezte vagy akárcsak lassította volna a társadalmi hanyatlást, a terjedő elszegényedést – 1985-86 táján kifulladt, s a hata­lom ismét lépéskényszerbe került.

Az 1982-es gazdasági reform ún. második szakasza, amelyet a LEMP válasznak szánt a 85-86-os válságra, tulaj­donképpen már 1988 januári bevezetése előtt megbukott. A politikai szempontból inkább konzervatív, gazdasági tekintet­ben pedig túlságosan kompromisszumos reformtervet – amely néhány területen kétségtelenül tartalmazott előremu­tató momentumokat (pl. ár- és bérszabályozás, magánvállal­kozásokhoz való viszony, gazdasági apparátus leépítése) – nemcsak a lengyel közgazdászok illették kemény kritikával (mindenekelőtt következetlensége miatt), de az 1987-es no­vemberi népszavazáson a lakosság többsége is elutasította restriktív intézkedéseit. Kiderült, hogy a LEMP-nek a reform végrehajtásához már nincs elegendő hitele, hogy a társada­lom a párt felszólítására már nem hajlandó további áldozatho­zatalra. A referendum eredménye egy Lengyelországban rég bejáratott társadalmi képlet reneszánszát is előrevetítette: a megszorításokat követő bérharcokat, majd a hatalom részé­ről azok teljesítését. Minderre 1988 tavaszán és nyarán ke­rült sor.

A konszolidáció gyermeke: az OPZZ

A Szakszervezeti Szövetségek Összlengyel Megállapo­dása (OPZZ) a LEMP által vezérelt politikai konszolidáció gyermeke volt. A párt, amely erőteljesen ösztönözte a szakszer­vezeti mozgalom olyan újjászervezését, hogy az új érdekképvi­seleti szervek a közvetlen kompetenciájukba tartozó gazdasági kérdésekben viszonylag önállóak legyenek, de éberen őrködött afelett is, hogy ez ne válhasson a Szolidaritáshoz hasonló po­litikai önállósággá, kemény harcokat folytatott a szervezet megteremtéséért és népszerűsítéséért.

Az új szakszervezet szervezése már 1982 végén meg­kezdődött a munkahelyeken. Az erről szóló törvényt, amely nemcsak a szervezet tevékenységét szabályozta, de hatály­talanította a Szolidaritás és a Parasztszolidaritás 1981. május 6-i bejegyzését is, 1982. október 8-án fogadta el a szejm, s ezt követően a szakszervezetek ügye a politikai konszolidáció egyik igen fontos kérdésévé vált. A hatalomnak le kellett győz­nie a társadalom bizalmatlanságát, semlegesítenie kellett az illegális Szolidaritás bojkott-felhívását, s a sikert csak az új szervezetekben való magas részvételi aránnyal bizonyíthatta a külvilág számára. A LEMP kiterjedt propagandával, a helyi kormányszervek és vállalati igazgatóságok pedig különböző kedvezményekkel igyekeztek vonzóvá tenni az új szervezet­hez való tartozást. A siker nem is maradt el, már csak azért sem, mert a szakszervezet szinte kormányzati jogkörrel bírt néhány alapvető szociális kérdésben. Nemcsak az üdülések, a kedvezményes tüzelő elosztása felett diszponált, de döntő szava volt a bér- és a lakáspolitikában is.

1984-ben már sor kerülhetett a szakmai-ágazati struktú­rák megszervezésére, majd ez év novemberében – az ügy „koronájaként" – megalakult a szakszervezetek országos egyeztető testülete is. A szervezet elnöke, Alfred Miodowicz, tagja lett a LEMP KB politikai bizottságának. Úgy tűnhetett, hogy a hatalom sikerrel vette ezt az akadályt: az OPZZ 1987-re olyan 7 milliós tömegszervezetté nőtte ki magát, amely – vi­szonylag széles körű gazdasági önállósága ellenére – maxi­mális politikai lojalitást mutatott a hatalom iránt.

Az OPZZ és a LEMP szövetségének tartópillérein a hatalom sorozatos gazdasági hibái, illetve kudarcai okozták az első komoly repedéseket. A rohamosan romló életkörülmé­nyek mellett a szakszervezet vezetése egyre kevésbé volt ké­pes biztosítani a tagság hatalom iránti lojalitását, s egy idő után anakronizmussá vált az is, hogy a szociális feszültségek pusztán „gazdasági problémaként" vetődjenek fel. A hagyo­mányos szakszervezeti bérharc értelmetlennek bizonyult a hiánygazdaság viszonyai között; az árak és a bérek verseny­futása ugyanis csak az infláció gerjesztésében bizonyult haté­konynak, de sem a dolgozók elszegényedésére, sem a len­gyel gazdaság alapvető problémáira nem jelentett orvoslatot.

A győztes: a Szolidaritás

A Szolidaritás történetéről szólva a szakértők és a lengyel po­litizáló közvélemény többsége három (sőt, ma már egyre in­kább négy) fő fejlődési szakaszról tesz említést.

E felosztás szerint a „Szolidaritás" mint ideológia és mint egy viszonylag szűk értelmiségi csoport intellektuális moz­galma – már az 1970-es években megjelent. Megszületésé­nek időpontját legtöbben és leggyakrabban a KOR megalaku­lásához kötik (1976), bár azok, akik hangsúlyozni kívánják a mozgalom munkásjellegét – s elfogadják azt is, hogy már 1980 előtt beszélhetünk valamiféle „Szolidaritás"-ról – az ideológia gyökereit egészen az 1970-es decemberi megmoz­dulásokig vezetik vissza, a mozgalom kezdetét pedig a Tengermelléki Szabad Szakszervezetek (WZZW) Alapító Bizott­ságának létrejöttében vélik felfedezni (1978).

A kezdetekről kialakult vita jól szemlélteti a Szolidaritás alapvetően kettős indíttatását. Míg ugyanis kétségtelenül igaz, hogy a KORnak és a különböző ellenzéki csoportok köré tömörülő értelmiségieknek döntő szerepe volt a tár­sadalmi ellenállás ideológiájának kialakításában és for­málásában, éppúgy vitathatatlan az is, hogy a Szolidaritás létrejöttének legalább ilyen elengedhetetlen feltétele volt a lengyel munkásság válságokban megedződött és egyre fejlettebb formákat öltő önszerveződési képessége. Ah­hoz azonban, hogy Közép-Kelet-Európa legnagyobb és leg­szervezettebb ellenzéki mozgalma megszülethessen, még egy feltételnek teljesülnie kellett: hogy e kettő találkozzon és összekapcsolódjon.

A nagy pillanat 1980 őszén következett be, amikor a Szo­lidaritás a három legfőbb sérelemre – az osztály-, a nemzeti és vallási ellentétekre – apellálva mozgósítani tudta a hatalom ellen a lengyelek többségét, s szinte hetek alatt hatalmas és dinamikus társadalmi mozgalommá vált. Rendkívüli dinamiz­musát és tömegbefolyását az biztosította, hogy támadása – amely bár három különböző területen, de egyidejűleg indult – az ellen a pártállam ellen irányult, amely egyszerre teste­sítette meg a legfőbb munkaadót (osztálykonfliktus), kép­viselte a társadalom által nemzetidegennek tekintett kul­turális értékrendet (nemzeti konfliktus), s ruházta fel ma­gát – a marxizmusra hivatkozva – szinte szakrális tulaj­donságokkal (vallási konfliktus).

A dinamizmuson és a tömegbefolyáson kívül azonban a közös és egyidejű harcnak más fontos következményei is vol­tak, olyanok, melyek lényegében előrevetítették a Szolidari­tás 1981-es átmeneti vereségét.

A politikai porondon elsősorban (bár nem kizárólag) ön­igazgató szakszervezetként megjelenő mozgalom ugyanis olyan különböző társadalmi csoportokat, ellenzéki szer­vezeteket fogott össze, amelyeknek más körülmények között nem sok közük lett volna egymáshoz. Így például a nacionalista, piłsudskiánus jelszavakkal nyilvánosság elé álló Független Lengyelország Konföderáció (KNP) éppúgy a Szolidaritáshoz tartozott, mint a hatalommal értelmes komp­romisszumot kereső, demokratikus értékeket hordozó KOR, vagy e kompromisszumokat különböző megfontolásokból el­utasító radikálisok (pl. Gwiazda), ill. szélsőségesek (pl. Rulewski) – hogy csak a legmarkánsabb, egymással is élénk vi­tában álló irányzatokat említsük. Jelentős problémaként vető­dött fel az is, hogy a mozgalom – épp tömegbefolyásának megtartása, ill. erősítése érdekében, valamint sokszínűsé­géből fakadóan – túl sok konfliktust volt kénytelen felvál­lalni egyidejűleg, s ez – bár kétségtelenül növelte népsze­rűségét és saját erejébe vetett hitét – a sarokba szorított hatalmi elitet elrettentette és visszatartotta a kompro­misszumoktól. A hatalommal való összeütközés intenzitását csak fokozta és látványosabbá tette, hogy a Szolidaritás ön­igazgató jellegéből (s tegyük hozzá: a hatalom irányította tájé­koztatás egyoldalúságából) fakadóan számos helyi, nem egy­szer marginális konfliktus is országos jelentőségű problé­mává duzzadt (gondoljunk csak Rulewski bydgoszczi bántal­mazására 1981. március 19-én), ami szintén a kompromisszumot kereső – s mindkét oldalon fellelhető – erők ellen ha­tott. Mindezek következtében a Szolidaritás a valóságosnál jóval radikálisabb mozgalomként jelent meg nemcsak a ha­talom, de jórészt a külvilág szemében is, bár kétségtelen, hogy fennállásának másfél éve során ténylegesen is radikalizálódott, s a Wałęsa vezette mérsékeltek egyre nehezebben tudták féken tartani a szélsőségeseket.

Bár 1981. december 13-át követően a Szolidaritást ille­galitásba kényszerítették, majd betiltották, s tömegmozgalmi jellegét is elvesztette (ez utóbbit mindenekelőtt a katonai for­dulattal szembeni tehetetlensége és egy, a helyzetre adekvátan reagáló, a társadalom számára is vonzó program hiánya miatt), mégsem sikerült teljességgel felszámolni. A mozgalom második vonalbeli aktivistái és azon vezetői ugyanis, akiknek ekkor sikerült elkerülniük a letartóztatást és internálást (pl. Bu­jak, Frasyniuk) már a szükségállapot idején megkezdték a szakszervezet illegális hálózatának kiépítését. Ennek ered­ményeként már 1982 áprilisában létrejött a Szolidaritás ideig­lenes országos bizottsága, amely ezt követően egészen 1987-ig, a Szolidaritás Országos Végrehajtó Bizottságának megalakulásáig irányította és koordinálta a föld alá kényszerí­ted szervezet aktivistáinak munkáját.

Annak, hogy a Szolidaritás illegális szervezete kiépülhe­tett és az 1980-as évek folyamán megerősödhetett, legalább négy olyan alapvető oka volt, melyekről feltétlenül említést kell tenni. Egyrészt: a társadalom többségének megmaradt a Szolidaritással szembeni szimpátiája, annak ellenére, hogy a szükségállapot bevezetését követően e szervezet hitele is jelentősen csökkent, s 1980-81-es népszerűségét és tömegbefolyását még napjainkra sem sikerült visszasze­reznie. Másrészt: a Szolidaritás 1981 decembere után is fennmaradt, mint egy széles körű intellektuális mozgalom és magatartásforma, s hatása nemcsak az egyre szaporodó füg­getlen szervezetekben és vitaklubokban volt érzékelhető, de „megfertőzte" a sajtót, a tömegkommunikációt, az oktatási in­tézményeket, a tudományos műhelyeket, sőt – bizonyos szempontból – még az állami hivatalok egy részét is. Harmad­részt: a Szolidaritás, épp a legnehezebb időszakokban, rend­kívül nagy publicitást kapott Nyugaton, s ez jelentősen korlá­tozta a lengyel hatalmi elit e szervezettel szembeni fellépésé­nek lehetőségét. (A Szolidaritás melletti nyugati kiállás csúcs­pontjaként Lech Wałęsa 1983-ban Nobel-békedíjat kapott.) S végül a negyedik, valójában a legfontosabb okként, a LEMP konszolidációs kudarcát kell megemlíteni, amely a társada­lom jelentős tömegeit 1988 elejére újra a Szolidaritás tábo­rába sodorta.

A nagy közvetítő: az egyház

A lengyel társadalomban rendkívüli tekintélynek örvendő ka­tolikus egyház – Európa legnemzetibb, legkonzervatívabb és legpolitikusabb egyháza – az elmúlt 40 év során alapvetően kettős politikai szerepet töltött be. Míg a konszolidáltabb idő­szakokban mindvégig opponálta a hatalmat, a társadalmi krí­zisek idején – megakadályozandó egy robbanást, ill. a válság kiszélesedését – mérséklőleg lépett fel, s bár felvállalta a tár­sadalom jogos követeléseit, de igyekezett közvetíteni ha­talom és társadalom között. Nem volt ez másként 1980-81-ben sem, amikor az egyház – a lengyel Karol Wojtyłát tudva a pápai trónon – minden korábbi időszaknál nagyobb tekin­téllyel léphetett a politika színpadára.

A Szolidaritás – jóllehet laikus, az egyháztól független szervezetként jött létre – már megszületésének első pillanatá­tól a mozgalom egyik legfőbb szövetségesének tekintette a klérust; s viszont – az egyház is támogatta a társadalmi tö­megmozgalmat. Ez nemcsak külsőségekben nyilvánult meg (pl. a gdanski sztrájkok idején a hajógyárban felállított oltár; a Wałęsa zakójának hajtókáján mindig látható Jasna Góra-i Madonna képe stb.), de legfőképp abban, hogy a Szolidaritás és Wałęsa legszűkebb tanácsadóinak körében már a kezde­tektől ott találjuk az egyházhoz igen közel álló értelmiségieket (pl. Mazowiecki, Cywiński, Wielowieyskí), akik a KOR képvi­selői mellett talán a legnagyobb hatással voltak a Szolidaritás politikai irányvonalának alakítására. A másik oldalon ugyan­akkor közismertek azok az 1980-81-ben igen gyakori tárgya­lások, melyeket a lengyel püspöki kar különböző képviselői (csúcsszinten: Wyszyński és Glemp) – leginkább a konfliktu­sok megoldásának érdekében közvetítve – az állami és párt­vezetéssel folytattak, többnyire eredményesen.

A Szolidaritás és az egyház szövetsége nem volt egyol­dalú. Míg Wałęsáék jelentős tömegeket és hatalmas szellemi hátteret nyertek az egyház támogatása révén, a mozgalom a korábbiaknál jóval nagyobb, új minőségű szabadságot harcolt ki az egyház és a lelkipásztori tevékenység számára, amely lényegében a szükségállapot bevezetését követően is fenn­maradt. E szabadság birtokában az egyház nemcsak a Szoli­daritás ellenzéki szerepének egy részét volt képes átvenni, de aktívan támogathatta az illegalitásba kényszerített szakszer­vezetet is.

Az 1988-as sztrájkmozgalmak

1988 tavaszán és nyarán a hatalomnak 1981 óta nem tapasz­talt sztrájkhullámmal kellett szembenéznie: először a februári áremeléseket (élelmiszer, üzemanyag 40%; posta, távközlés, közlekedés 60-100%; lakbér 50%) és a zloty 40%-os leérté­kelését követően, majd a kormány által kilátásba helyezett és részben bevezetett rendkívüli intézkedések (ár- és bérstop; vállalati önállóság felfüggesztése; gyorsított csődeljárás; a szakszervezeti jogok korlátozása stb.) hatására. Fontos hangsúlyozni, hogy a társadalmat irritáló intézkedések, ame­lyek a LEMP által vezérelt gazdasági reform második szaka­szának részét képezték, gazdasági értelemben alapvetően indokoltak voltak.

Bár 1988 tavaszával és nyarával kapcsolatban joggal be­szélhetünk sztrájkmozgalmakról – megjegyezve, hogy tünte­tésektől és szórványos munkabeszüntetésektől a szükségál­lapot bevezetését követő évek sem voltak mentesek -, hangsúlyozni kell, hogy e mozgalmak mérete (a sztrájkokban részt­vevő dolgozók száma) és kiterjedtsége (a sztrájkoló üzemek száma) messze elmaradt az évtized eleji válság megmozdu­lásaitól, amelyekkel oly sokszor hasonlította össze őket a köz­vélemény. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy a sztrájkok többsége ún. okkupációs sztrájk volt (melynek során akár száz ember is megbéníthatja egy sokezres üzem munkáját), végképp megdől az oly sokszor hangoztatott analógia.

Jelentősen módosult a sztrájkok társadalmi megítélése is. Míg 1980-81-ben a lengyelek túlnyomó többsége pozití­van, illetve toleránsán viszonyult a Szolidaritás szervezte megmozdulásokhoz, jogosnak és korrektnek ismerve el a munkásság követeléseit, az 1988-as április-májusi sztrájko­kat – egy hivatalos lengyel közvéleménykutatási adat szerint – a megkérdezettek 50%-a értelmetlennek és indokolatlan­nak tartotta, 56% pedig nem tekintette általánosnak.

Másfelől az OPPZ és a Szolidaritás szervezte sztrájkok mellett figyelmeztető jelként tűnt fel egy, a korábbiaknál radi­kálisabb irányzat is. A sztrájkok és tüntetések egy részének motorját ugyanis olyan – a Szolidaritás nevében és zászlaja alatt fellépő – fiatalok alkották, akik 7-8 évvel ezelőtt még csak az iskolák padjaiból figyelhették a „nagy generáció" 1980-81-es küzdelmeit; akiket távlatilag is kilátástalan helyzetük e ge­nerációnál jóval vadabbá és militánsabbá tett; akik – nem követve 1 millió külföldre menekülő társuk példáját – Len­gyelországban maradtak, de – elutasítva az „önkorlátozás" doktrínáját és Wałęsa vezető szerepét – saját, új, „harcoló" Szolidaritásuk megteremtéséért léptek a politikai küzdőtérre.

Az 1988-as megmozdulások mérete, fogadtatása és jel­lege egyértelműen jelezte, hogy a lengyel társadalom 1980­-81-es egysége az évtized végére felbomlott, s ennek kon­zekvenciáit a politikai porond főszereplőinek is le kellett vonni.

Az OPZZ: egy sajátos konklúzió

Bár a hivatalos szakszervezet a 88-as sztrájkok egy részének felvállalásával megkísérelte demonstrálni a LEMP-től és a kormányzattól való „függetlenségét", a „nagy fordulat" nem következett be. Az OPZZ továbbra is alapvetően gazdasági problémaként kezelte a szociális feszültségeket, s nem sike­rült kitörnie az inflációgerjesztésben is szerepet játszó (bár azért önmagában felelőssé nem tehető) bérkövetelések ör­dögi köréből. Az is kiderült, hogy a Miodowicz vezette szak­szervezet nincs egyedül az érdekvédelem porondján. A kon­kurencia megjelenése, s különösen a Kiszczak-Wałęsa találkozóval meginduló párbeszéd, igen érzékenyen érintette a szervezetet, mert fenyegetővé vált annak veszélye, hogy tag­jai tömegesen lesznek hűtlenek hozzá. A lépéskényszerből az OPZZ ismét a „harciassághoz" menekült. Egyrészt lemon­dásra kényszerítette a Messner-kormányt, másrészt mindent elkövetett a LEMP és a Szolidaritás párbeszédének (ill. a be­tiltott szakszervezet újraengedélyezésének) megakadályozá­sára, majd amikor ez már értelmetlenné vált, olykor a szociális demagógiára emlékeztető követelésekkel próbálta meg túlli­citálni a vetélytársat. (Ilyen volt például azon igénye, hogy a béreket automatikusan igazítsák a mindenkori inflációhoz.) Mindez azonban már nem akadályozhatta meg sem a Szoli­daritás legalizálását, sem saját politikai térvesztését.

A LEMP válasza: a Szolidaritás elismerése

A Szolidaritás újraengedélyezése kapcsán az elemzők – igaz: más-más fontossági sorrendben, s olykor egymásnak is el­lentmondva – négy döntő okról tesznek említést. Viszonylag egységes a véleményük abban, hogy a betiltott szakszerve­zet legalizálásának egyik legfontosabb oka Lengyelor­szágnak, ill. a lengyel gazdaságnak a nyugati kormányok­tól való függése volt, amelyek többek között ezt szabták egy lojálisabb pénzügyi együttműködés feltételéül.

Közel sem tulajdonítanak ilyen egységesen fontosságot annak, hogy a Messner-kabinet. bukását követően a kor­mányon és a pártvezetésen belül is előtérbe kerültek a re­formerők, s jóllehet tevékenységük már nem akadályozhatta meg a LEMP központi hatalomból való kitaszíttatását, de a Szolidaritással megindított párbeszéddel, a nemzeti kerek­asztal létrehozásával, s bizonyos reformlépésekkel – biztosí­tották a politikai átmenet békés jellegét.

Igaz ugyan – s ez a reformereket bíráló elemzők egyik érve -, hogy a Rakowski-kormány gazdasági reformkezde­ményezései (a vállalkozási szabadság és a szektorsemleges­ség törvénybe iktatása, a minisztériumok 1/3-os csökkentése) nem változtattak a gazdaság katasztrofális helyzetén; hogy bizalomerősítő intézkedései (pl. a külföldi utazások könnyíté­se, 1918. november 18-nak nemzeti ünnepként való elisme­rése stb.) és a politikai pluralizmus párt általi elfogadása (1989. január) nem csökkentették jelentősen a társadalom LEMP-pel szembeni bizalmatlanságát – mégis, s ezt el kell is­merni, az első lépéseket jelentették a piacgazdaság és a plu­rális politikai rendszer megteremtése felé.

Vitathatatlan az is – s így a másik érv -, hogy e lépések bátortalanok és sok tekintetben következetlenek voltak: a vál­lalkozási szabadság elismerése mellett növekedett a vállalko­zók adóterhe; az irányítási szervezet reformját nem követte ún. személyi reform, így az apparátus továbbra is erős kon­zervatív lobbyk hatása alatt maradt; a politikai pluralizmus el­fogadására pedig csak több mint féléves, nem egyszer drámai párton belüli harc után került sor -, de érdemes néhány körül­ményt mérlegelni.

Az egyikről, a hatalmat körülvevő bizalmatlan légkörről már többször szó esett. Legalább ilyen erős korlátot jelentett – jóllehet más oldalról – a kb. 350.000 fős nómenklatúra makacs ellenállása is. Nem lényegtelen annak tudatosítása sem, hogy a LEMP-en belül mindig is törpe kisebbséget alkottak a re­formerők, a válságok során ugyanis a liberális és reformérzékeny csoportok vagy elhagyták a pártot, vagy kizárat­tak onnan. Nem volt ez másként 1980-81-et követően sem. Végül érdemes felhívni a figyelmet arra is, hogy az említett lé­péseket a Szolidaritás mértékadó vezetői is méltányolták, s ami talán még ennél is többet mond – méltányolják ma is.

Az újraengedélyezés harmadik és negyedik fő okát egy­ségesen magához a Szolidaritáshoz kapcsolják az elemzők. Míg azonban egy részük – talán választási győzelme, majd hatalomra kerülése miatt – elsősorban 1988-as megerősödé­sének tulajdonít döntő fontosságot, mások épp azt hangsú­lyozzák, hogy a szakszervezet legalizálására részben azért kerülhetett sor, mert a sztrájkok idején kiderült: tömegtámoga­tása már nem a régi.

Annak, hogy a LEMP csak 1989. február 6-án ült le a nemzeti kerekasztalhoz, hogy több mint fél évet késlekedett, a politikai pluralizmus értelmezéséről folyó párton belüli vita volt az egyik legfontosabb oka. A legalizálás problémája ugyanis 1988 őszétől tulajdonképpen már csak formális kérdés volt, nem így azonban az, hogy milyen minőségben kerül a kerek­asztal mellé, majd a politikai porondra a Szolidaritás: szak­szervezetként vagy ellenzékként? Az április 5-én aláírt megál­lapodások ez utóbbit látszottak alátámasztani, noha tartal­mazták a szakszervezet újraengedélyezését is.

A Szolidaritás: a legalitás dilemmái

Bár a Szolidaritás 1988-ban ismét társadalmi tömegmoz­galomként jelent meg a politikai porondon, közel sem mu­tatkozott olyan egységesnek mint 1980-81-ben. Az eltelt évek elmélyítették és újakkal egészítették ki azokat a mozgal­mon belüli törésvonalakat és problémákat, amelyek már az évtized elején is érzékelhetőek voltak. Ezek közül a leglénye­gesebbekkel érdemes vázlatos formában megismerkednünk, mert közelebb visznek a Szolidaritás 1988-89-es lépéseinek és jelenlegi helyzetének megértéséhez.

A mozgalom képviselői közötti egyik lényeges nézetkü­lönbség a Szolidaritás jellegével függ össze, vagyis azzal, ki miként tekint a Szolidaritásra. Míg ugyanis az ún. szindikalisták (pl. Gwiazda, Jurczyk, Rulewski, Bujak, Walentynowicz) – jóllehet különböző intenzitással – a Szolidaritás szakszerve­zeti jellegét hangsúlyozzák, mások (különösen Michnik, Kuroń, Geremek) elsősorban olyan politikai mozgalomnak tekin­tik, amely akár kiindulópontját, alapját képezheti Lengyelor­szág jövőbeni pártjainak.

Ha a hagyományos politikai irányzatok szerint próbáljuk meg csoportosítani a Szolidaritás vezetésében található sze­mélyiségeket – feltételezve természetesen, hogy reprezen­tánsai a mozgalomban résztvevő vagy a mozgalomhoz kap­csolódó rétegeknek – ugyancsak színes palettát kapunk. Az említett szindikalisták mellett ugyanis a szociáldemokrácia nyugat-európai típusának (pl. Michnik, Geremek, Kuroń) és a kereszténydemokráciának a képviselőit (pl. Mazowiecki, Wielowieyski) éppúgy megtaláljuk, mint a liberális közgazdasági iskola (pl. Balcerowicz, Paszyński, Palka) vagy a nemzeti vo­nal reprezentánsait (pl. Moczulski). S akkor még meg sem említettük a Parasztszolidaritás, a Független Főiskolás Szö­vetség (NZS) vagy a szélsőségességéről ismertté vált Har­coló Szolidaritás (Solidarność Walcząca) képviselőit.

A mozgalmon belüli törésvonalak egy harmadik, igen lé­nyeges dimenzióját képezik a különböző territoriális közpon­tok, amelyek – épp a Szolidaritás önigazgató jellegéből faka­dóan – igen nagy önállósággal rendelkeznek. Ezek közül fel­tétlen említést érdemel a Szolidaritás szakszervezeti felleg­vára, Gdansk (itt tevékenykedik pl. Gwiazda, Lis), a Varsó környéki ún. Mazowsze-Szolidaritás (Buják), amelyek orszá­gosjelentőségű központoknak számítanak, de Szczecin (Jur­czyk) és Bydgoszcz (Rulewski) is, melyek viszont épp a köz­ponttól eltérő politikájukkal hívták fel magukra a figyelmet.

Bár a Szolidaritás vezetése az újraengedélyezés kap­csán – eltekintve a szélsőségesektől – szinte valamennyi irányzat érdekeit képviselni kívánta, a kialakult helyzetben nem tehette ezt csorbítatlanul, s ez élénk vitákat váltott ki a mozgalmon belül.

Mindenekelőtt rendkívül problematikusán vetődött fel a Szolidaritás szakszervezeti jellege. Az ország gazdasági helyzetében ugyanis a szociális követelések egy jelentős ré­sze értelmetlenné és irreálissá vált, s a 88-as sztrájkok idején az is kiderült, hogy a lakosság többsége sem tekinti reális megoldásnak a követelések és a sztrájkok erőltetését. A moz­galom vezetésének tehát – ha fenn akarta tartani tömegbefo­lyását, s mellesleg józan politikát kívánt folytatni – tompítani kellett a szakszervezeti harcok élét, módosítani jellegüket; ezt viszont a szindikalisták fogadták megbotránkozással, mond­ván: a vezetés „politikai" szárnya lepaktált a hatalommal.

Ugyancsak nagy felzúdulást váltott ki a mozgalmon belül, hogy a LEMP-pel való tárgyalások során – lévén a Szolidari­tás még illegális – Wałęsa tulajdonképpen egymaga választ­hatta ki tanácsadóit és a kerekasztal résztvevőit, amiben so­kan – tegyük hozzá joggal – a demokrácia arculcsapását lát­ták. Sőt olyan hangok is hallatszottak, hogy a nemzeti kere­kasztalnál (amely kétségtelenül inkább kétoldalú, semmint kerek volt) egy új hatalmi elit formálódik. A bírálókkal vitat­kozva, akik különösen megbotránkoztatónak tartották a parla­menti mandátumok előzetes felosztását, Wałęsa viszont azt hangsúlyozta, hogy a Szolidaritásnak sikerült kiharcolnia a bérindexálást, és azt is, hogy a szakszervezetet 1981-es, füg­getlen és önigazgató formájában legalizálják.

Összességében azonban vitathatatlan, hogy 88-89 for­dulóján a Szolidaritás „politikai" szárnya, politikai mozgalom jellege erősödött meg leginkább. Jóllehet a Szolidaritás veze­tése tudatosan is törekedett erre (lásd pl. a Wałęsa mellett mű­ködő ún. Állandó Állampolgári Bizottság 1988. december 18-i létrehozását), döntő oka volt az is, hogy a LEMP rendkívül hosszú időn keresztül elzárkózott az új politikai pártok enge­délyezése elől. Ennek következtében cseppet sem volt meg­lepő a Szolidaritás elsöprő választási győzelme, hiszen – már-már szinte populista pártként – egyedül testesítette meg azt az ellenzéket, amely 1989 Lengyelországában eleve győ­zelemre ítéltetett.

Azon sem igazán csodálkozhatunk, hogy a kommunista hatalommal való „kollaborálás" vádjával megbélyegzett ún. szatellitpártok – a LEMP vereségét, s még inkább a társadalmi közhangulatot látva – a Szolidaritáshoz pártoltak, hatalomra segítve ezzel Kelet-Európa első nem kommunista veze­tésű kormányát, hiszen politikai népszerűségük és befolyá­suk csökkenését csak ily módon remélhették mérsékelni.

(Inprecor)

Politikai pillanatkép: 1990

Több mint háromnegyed évvel a Mazowiecki-kabinet megala­kulását követően még ma is gyakran felvetett kérdés: kié a ha­talom Lengyelországban? A lassan sztereotípiává váló vá­lasz, hogy: a Szolidaritásé, tetszetős ugyan, de számunkra – ez talán az eddigiekből is kiderült – túl általános. Emellett az elemzők számos olyan körülményre hívják fel a figyelmet, me­lyek megkérdőjelezni látszanak a Szolidaritás sokak által em­legetett egyeduralmát.

Közismert, hogy a Mazowiecki-kormány olyan nagykoa­líciós kabinetként jött létre, amelyben miniszteri tárcához ju­tott a Szolidaritás (12 miniszterrel), az Egyesült Néppárt – közismertebben: parasztpárt – (4), a LEMP (4), a Demokrata Párt (3) és Krzysztof Skubiszewski személyében egy pártonkí­vüli is. Bár a kabinet e koalíciós formáját – jóllehet más-más megfontolásból – szinte valamennyi jelentős lengyel politikai erő támogatta, s üdvözölték az európai kormányok is, már a kezdetektől hallatszottak a Szolidaritás engedékenységét bí­ráló hangok. Kétségtelen tény, hogy a nemzeti egységkor­mányban a különböző pártoknak juttatott miniszteri posztok számaránya sokkal inkább az előre megkötött politikai komp­romisszumokat tükrözte, semmint a tényleges erőviszonyokat.

A bírálók azonban szeretnek megfeledkezni arról, hogy a megegyezések mögött a tényleges politikai erőviszonyok is keményen érvényesültek. Az agonizáló LEMP már csak afféle „csendestársként" került a kormányba. Minisztereinek kooptálását tulajdonképpen csak két, bár komoly dolog indokolta: egyfelől, hogy a lengyel hatalmi központban a belügyminiszté­rium és a hadsereg a Szolidaritás számára bevehetetlen szi­getnek bizonyult, másfelől pedig az, hogy az állami bürokrácia erősen kötődött a LEMP-hez, s már csak az apparátusi pánik elkerülése érdekében is demonstrálni kellett a párt kabinetben való részvételét. Ahhoz pedig, hogy a Kiszczak vezette belü­gyi és a Siwicki irányította nemzetvédelmi tárca mellett to­vábbi két gazdasági terület (külkereskedelem, közlekedés­szállítás) is a LEMP kezébe kerüljön – a közös gazdasági fele­lősség elve alapján – maga a Szolidaritás ragaszkodott, s ez, Lengyelország katasztrofális gazdasági helyzetének ismere­tében cseppet sem volt meglepő. A közös gazdasági felelős­ség elvét egyébként a koalíció valamennyi tagjával szemben érvényesítette a Szolidaritás.

A „lengyel kompromisszum" kritikusainak figyelmét az is elkerüli, hogy a LEMP felbomlását követően a hivatalosnak te­kintett utódpárt, a Lengyel Köztársaság Szociáldemokráciája (SdRP) – mivel a volt LEMP-miniszterek közül senki sem lé­pett be az új formációba – már nem tagja a kormánykoalíció­nak. A szétesett párt volt miniszterei közül a két tábornok ma elsősorban a hadsereget igyekszik képviselni a végrehajtó hatalomban (egyre kevesebb sikerrel), míg a gazdasági posz­tok élén álló volt LEMP-tagok – Święcicki és Wielądek – a kor­mány liberális gazdaságpolitikáját látszanak követni. Az egy­kori LEMP-vezetés élcsapatából ma már tulajdonképpen csak Jaruzelski, Siwicki és Kiszczak birtokol tényleges hatalmat, bár ezt is módszeresen és határozottan nyirbálja a szejm és a kormány.

Az ún. szatellit-pártok kormányon belüli helyzete valami­vel jobb, de ez sem túl irigylésre méltó. A Demokrata Párt pozí­cióit és súlyát igen látványosan tükrözik a párt számára jutta­tott miniszteriális reszortterületek (belkereskedelem, posta­ügy, Tudományos és Műszaki Fejlesztési Bizottság), amelyek nem igazán nevezhetők kulcspozícióknak. Emellett a demok­raták manőverezési lehetőségeit jelentősen korlátozza az is, hogy pártjuk – mindenekelőtt „kollaboráns" múltja miatt, de az új demokratikus irányzatok megjelenése következtében is – meglehetősen népszerűtlen a lengyel választópolgárok körében. Az időközben Lengyel Néppárt-"Újjászületés" (PSL-,,O") névre keresztelkedett parasztpárt esetében vala­mivel jobb a helyzet, hiszen a környezetvédelmi és az egész­ségügyi minisztérium mellett két fontosabb tárcát is magáé­nak mondhat, a mezőgazdaságit és az igazságügyit. A párt kabinetbéli pozícióit azonban két dolog jelentősen gyengíti: egyfelől, hogy időközben több parasztpárt is alakult (a PSL és a PSL-Solidarność") amelyek – a parasztpártok közötti egyre erőteljesebb egységtörekvések ellenére – jelenleg még ko­moly konkurenciát jelentenek számára; másfelől pedig, hogy, az utóbbi időben a kormány parasztpolitikája igen éles társa­dalmi kritikában részesül.

A nemzeti egységkormány alapvető politikai arculatát a Szolidaritás (pontosabban: a Szolidaritás és az egyház koalí­ciójának) liberális és kereszténydemokrata képviselői hatá­rozzák meg, jóllehet a mozgalom politikai szárnyának több irányzata is képviselteti magát a kabinetben. A miniszteriális kulcspozíciók túlnyomó többségét azonban az említett két irányzat birtokolja. Háromnegyed éves működés után azon­ban ma már a kormány Szolidaritás-képviselői sincsenek iga­zán kedvező pozícióban, hiszen a Balcerowicz-féle gazda­sági „sokkterápia" alaposan kikezdte a kabinet kezdeti nép­szerűségét. Az infláció üteme ugyan némileg csökkent, s a pi­acok is feltöltődtek, de az elszabaduló árak következtében lengyelek milliói süllyedtek a létminimum alá vagy kerül­tek annak közelébe. A nyugati tőke beáramlásához fűzött remények mind ez ideig beteljesületlenek maradtak, s a

csomagterv egyik alappillérét képező privatizációs program is igen nehézkesen halad. Ma már szinte biztosnak látszik, hogy az év közepére ígért „minikonszolidáció" első eredményeire még jó ideig várniuk kell a lengyeleknek. A „gazdasági siker" késlekedésével párhuzamosan egyre hangosabban hallat­szanak a Mazowiecki-kormányt bíráló hangok, s nem csupán a társadalom, a szakszervezetek (Szolidaritás, OPZZ) és a politikai vetélytársak (pártok és mozgalmak) részéről, de a ka­binet eddig legfőbb bázisát képező Parlamenti Állampolgári Klubból (OKP) is, amely a LEMP felbomlását követően a par­lament legerősebb frakciójává vált.

A Szolidaritás szejm-képviselőit tömörítő OKP ugyanis napjainkra több irányzatra bomlott, szinte a kiismerhetetlenségig összekuszálva a lengyel parlament erőviszonyait. Míg tagjainak egy része az új pártalakulatokhoz igyekszik csatla­kozni, mások az OKP-n belüli politikai irányzatok párttá formá­lásán fáradoznak. Az OKP parlamenti pozícióit ma még bizto­sítja az a tény, hogy bár az utóbbi két év során nagy számban jelentek meg új pártok a lengyel politikai porondon, a többpárti struktúra mégis kezdetleges Lengyelországban. A LEMP utódpártjai közül az SdRP szinte teljesen elvesztette politikai befolyását (a LEMP volt parlamenti képviselőinek mindössze töredéke lépett át az új formációba), a volt párt kisebbségét tö­mörítő Szociáldemokrata Unió (USd) pedig – jóllehet vezető­je, Fiszbach, tagja az ún. balközép árnyékkormánynak – új politikai arculatának kialakításával bajlódik.

1989 folyamán – akárcsak hazánkban – Lengyelország­ban is újjáéledtek az ún. történelmi pártok, így pl. a balközép árnyékkormányban ugyancsak szereplő Lengyel Szocialista Párt (PPS), a jobbközép árnyékkormányban képviseletet nyert kereszténydemokrata Munkapárt (SN), a háború előtt jelentős erőnek számító Nemzeti Párt (SN), vagy az ún. füg­getlenségi pártok közé sorolt Keresztény-Nemzeti Egyesülés (ZChN), amely még a Moczulski vezette KNP-nél is „nemze­tibb".

S végül egy utolsó probléma. Jóllehet csendben és csep­pet sem látványosan, de megkezdődött a LEMP-hez kap­csolódó nómenklatúra lecserélése is. A Szolidaritás – persze vigyázva arra, nehogy a személycseréknek kampányjellege legyen – sorra megszabadult a számára elfogadhatatlan ve­zetőktől az állami bürokrácia legfelsőbb szintjein: kezdetben csak a minisztériumokban, majd a LEMP szétesését követően a vajdaságokban is. A legtöbbször csak a kinevezésekből ér­zékelhető „tisztogatás" napjainkra már az olyan kritikus terü­leteket is elérte, mint a belügyminisztérium, a biztonsági szol­gálat vagy a diplomáciai képviseletek. Sőt, épp mostanában érkeznek olyan hírek, hogy a köztársasági elnöki székben is személycserére kerülhet sor. Bár az új vezetés a mai napig hangsúlyozza, hogy a kádercseréket fokozatosan (pl. alacso­nyabb beosztásba helyezéssel, átszervezésekkel, az idősebb generáció nyugdíjazásával) és differenciáltan mérlegelve (a szakmai szempontok figyelembevételével) kívánja megolda­ni, a meghirdetett elvek – s ez már ma is látszik – várha­tóan erősen sérülni fognak. Hiszen például szinte bizonyosra vehető, hogy az előrehozott helyhatósági választások alkalmával (1990. május) a régi rendszer helyi vezetőit töme­gesen mozdítja majd el a lakosság, s figyelmeztető jel az is, hogy a kádercsere számos területén – legkirívóbban talán a külképviseleti kinevezéseknél – a sokszor hangoztatott szakmai megfontolásokat már ma is háttérbe látszanak szorítani az „új elvbarátság" szempontjai.

A Szolidaritás tehát – felzárkózva Közép-Kelet-Európa más társadalmaihoz – a lengyel politika kulcspozíciónak el­foglalására készül. Ha azonban nem lesz képes előrelépni a gazdasági válság felszámolása területén, könnyen előfordul­hat, hogy új parlamenti választások kiírására kényszerül, s akkor újra felvetődik majd a kérdés: kié a hatalom Lengyelor­szágban?

(Inprecor)

„Pártok harca a dolgozók pénzén”

(Mit kell tudni a Szegények és Kiszolgáltatottak Szövetségéről?)

Az 1989 tavasza óta szerveződő és 1989 decemberében formálisan is megalakult szervezet pártként működik. Az SZKSZ önfinanszírozó, amennyiben semmilyen állami támogatást nem kap. Tehát kiadásait nem az adófizető polgárok pénzéből, hanem a tagok és szimpatizán­sok felajánlásaiból fedezi. Tevékenységében főleg pedagógusok és szociális dolgozók vesznek részt, de munkáját diákok és nyugdíjasok is segítik.

Az SZKSZ-t nem a politikai hatalomban való részesedés vágya, hanem az emberi kiszolgáltatottság és a szociális gondok miatti aggo­dalom hívta életre. Eddig megvalósult főbb törekvései:

• ingyenes jogi segítségnyújtás;
• munkanélküli értelmiségiek klubjának szervezése;
• állami gondozott gyerekek segítése;
• nyomorenyhítő alapítvány létrehozása.

Az SZKSZ önszerveződő alapon tevékenykedik. A szervezeten belül semmilyen hierarchia nem létezik. Nincsenek vezetők és veze­tettek, döntéshozók és alárendeltek. Egy-egy feladat ellátásakor min­denki szakértelme és képességei szerint válik feladatvállalóvá – és ennyiben „alkalmi” vezetővé.

Az SZKSZ plakátjai és állásfoglalásai elsősorban az állami pa­zarlás és a növekvő nyomor kiáltó ellentétére próbálják a figyelmet irá­nyítani. A szervezet levélcíme: 1675. Bp. Pf.: 91.

A Szegények és Kiszolgáltatottak Szövetségének Alapítólevele

A politikai pluralizmus megteremtése nem csökkentette az országban a szegénységet, sőt az utóbbi időkben gyorsan emelkedik a súlyos anyagi gondokkal reménytelenül küszködők száma. Hazánk állampol­gárai tömegesen ismerik fel, hogy megélhetésük a jövőben még a je­lenleginél is kevésbé biztosított. Egyre több dolgozót fenyeget az elbo­csátás és a munkanélküliség. Ezzel egyidejűleg növekszik az infláció. Emelkedik a halmozottan hátrányos helyzetűek száma. A fiatalok többségének semmi esélye arra, hogy tíz-húsz éven belül lakáshoz jus­son. A pályakezdők joggal félnek, hogy nem találnak munkát. A kis­nyugdíjasok mindinkább nyomorognak, mivel jövedelmük egyre ke­vésbé tart lépést az áremelésekkel. A több gyermeket nevelőknek a legalapvetőbb szükségletek kielégítése is növekvő gondot okoz. A be­tegellátás romlik, a gyógyszerek árát újra meg újra felemelik. Az állam gyorsuló ütemben szünteti meg a fiatalok, betegek, öregek, nagycsalá­dosok segítését. Az újonnan alakult pártok többségét is csak a hatalom megszerzése érdekli, és legfeljebb ennek eszközeként emel szót a rá­szorulókért. Az emberek kiszolgáltatottságának érzését a politikai li­beralizálás nem csökkentette, sőt a vele együtt járó gazdasági liberali­zálás tovább fokozta a kiszolgáltatottságot.

A nyugalomra és egészséges környezetre vágyó emberek ki van­nak téve a legkülönbözőbb környezeti ártalmaknak. A nemzetgazdászok a természetet és az embert feláldozzák a gazdasági növekedés és a nyereség gyarapítása érdekében. A politikai bürokrácia segíti őket emberellenes és környezetellenes törekvéseik megvalósításában. Egyre elviselhetetlenebb méreteket ölt a természet iparszerű pusztítá­sa, a levegő és a vizek egészségkárosító szennyezése, a természeti fo­lyamatok egyensúlyának megbontása. E jelenségektől elválaszthatat­lan a légzőszervi, rákos stb. megbetegedések számának gyarapodása.

A társadalmi környezet – gondatlanság, haszonlesés és tudatos manipuláció miatt bekövetkező – rombolása megfertőzi az emberek mindennapi életét, megszünteti annak nyugalmát. A politikai vezetés pazarlása és hibás gazdaságpolitikája következtében a dolgozók több­sége nem tud 8 órai munkából megélni. Az általános hajszoltság rom­bolja a lakosság erkölcsét, és fizikai valamint idegállapotának látvá­nyos romlásához vezetett. Népbetegség a neurózis, az alkoholizmus, gyakori az öngyilkosság.

A fiatalok, nyugdíjasok, kisjövedelműek, nagycsaládosok, bete­gek, munkanélküliek magára maradása nemcsak az egyes egyént fe­nyegeti, hanem a nemzet egésze számára is veszélyes: ismétlődő társa­dalmi robbanások kockázatát vetíti előre. Ezt elkerülendő, szükséges a szegénység és kiszolgáltatottság mérsékléséért tenni akaró emberek összefogása, cselekvő szolidaritása.

Az SZKSZ programpárt, a bérből és fizetésből élők, a megélhe­tési gondokkal küzdő fiatalok és nyugdíjasok, a lakással nem rendel­kezők, a társadalomból kitaszítottak pártja. Olyan embervédő és kör­nyezetvédő szervezet, amely azt tekinti fő feladatának, hogy a legkü­lönbözőbb formákban tiltakozzon minden emberellenes és környezet­veszélyeztető jelenség ellen. Ezért valamennyi rendelkezésére álló hu­mánus illetve politikai eszközzel fellép a rászorulók anyagi megsegíté­séért és a kiszolgáltatottak védelmében. Szándékában áll megszer­vezni az ínséget szenvedők és kiszolgáltatottak társadalmi önvédel­mét. Tevékenységét a társadalmi szolidaritásra kívánja alapozni, szö­vetséget keresve minden hasonló törekvésű társadalmi és politikai szervezettel.

Az SZKSZ teljes tiszta jövedelmét a rászorulók megsegítésére fordítja. Bevételeiből nyomorenyhítő alapítványokat hoz létre. A szö­vetség képviselői tevékenységüket ingyen, bárminemű ellenszolgálta­tás nélkül végzik.

A Szegények és Kiszolgáltatottak Szövetsége Gödöllői Csoportjának állásfoglalása az állami pazarlásról

Az utóbbi években gyorsuló ütemben növekszik az ország külföldi adósságállománya és költségvetési hiánya. A nemzetgazdaság drámai helyzetére hivatkozva a kormány drasztikusan csökkenti a szociális és

kulturális támogatások mértékét, emeli az árakat és a lakbéreket, több mint 50, illetve 100%-os kamatfizetést kényszerít a lakosságra, mun­kahelyeket szüntet meg – ezáltal egyre újabb rétegeket taszít a nyo­morba és a kétségbeesésbe. Ezekkel a „takarékossági” intézkedések­kel egyidejűleg folytatódik a nemzeti vagyonnal történő pazarlás. A kritikus gazdasági helyzetben – mélyen a lakosság zsebébe nyúlva – milliárdokat költ az ország egy hivalkodó világkiállítás előkészületei­re, nem létkérdést képező népszámlálásra, a tömegek szegénységét és kilátástalanságát nem enyhítő népszavazási és választási csetepatéra, fölösleges állami kiadásokra és a „népszórakoztatás” legkülönbözőbb költséges változataira. Oktatás- és szociálpolitikára nincs, de szóra­koztatásra és luxusra van elég pénze az országnak. Úgy látszik, a kor­mányzat annyira kapkod, hogy még a „kenyeret és cirkuszt” cinikus alapelvet is figyelmen kívül hagyja, és kenyér helyett is csak cirkuszt akar adni jelentős társadalmi rétegeknek. Kiáltó az ellentmondás a fel­színen mutatkozó gazdagság, luxus illetve a tömegek-anyagi, kulturá­lis és egészségbeli – elnyomorodása között. Vagy nem igaz, hogy a nemzetgazdaság a csőd szélén áll – és akkor teljesen indokolatlan a la­kosság kiszipolyozása. Vagy hitelesek a gazdasági válsághelyzetre vo­natkozó állítások – de akkor ennek a kormányzati takarékosságban is meg kellene mutatkozni.

A Szegények és Kiszolgáltatottak Szövetsége a társadalmi béke és a nemzet jövője érdekében elkerülhetetlennek tartja, hogy a kormány mondjon le költséges luxuskiadásairól, szüntesse meg az áremeléseket és az elbocsátásokat, vezessen be mozgó (a megélhetési költségekhez igazodó) bérskálát.

Szegények és Kiszolgáltatottak Szövetsége Gödöllői Csoport

A Szegények és Kiszolgáltatottak Szövetségének állásfoglalása a tömeges elbocsátásokról

A kormányzat a gazdasági racionalizálásra hivatkozva tömeges elbo­csátásokat helyezett kilátásba. A beígért elbocsátási hullám azonban elkeseredést szül, és azzal a kockázattal jár, hogy a megélhetési lehető­ségeiktől megfosztottakat kétségbeesett cselekedetekre, sőt éhséglá­zadásra ösztönzi. Az elégedetlenség növekedése a társadalmi béke fel­borulásához, ezáltal bármilyen gazdasági ésszerűsítésre irányuló tö­rekvés megtorpedózásához vezet. Minden gazdaságracionalizálási kí­sérlet csak akkor lehet eredményes, ha nem lépi át az emberek tűrés­határát. A nemzetgazdaság és a munkavállalók közös érdekében szük­ségesnek tartjuk, hogy emberi és társadalmi katasztrófákhoz vezető létszámcsökkentések, munkanélküliség helyett részesítsék előnyben a fokozatos átmenetet: ahol feltétlenül szükséges, alkalmazzák a mun­kaidő csökkentésének módszerét az elbocsátások helyett.