A gazdálkodásnak az a történelmileg meghatározott formája, amelyben az életfeltételek újratermelé­sét, a gazdaság működését emberi akarattól függet­len, öntörvényű automatizmusok (profitmaximali­zálásra való törekvés kényszere, profitráták ki­egyenlítődési tendenciája, értéktörvény stb.) irá­nyítják. A munkaerőnek, a termelés eszközeinek és a termékeknek az elosztását piaci mechanizmusok közvetítik. A piacgazdaság alapjellemzője a tőkék, áruk és munkavállalók tökéletesen szabad, minden korlátozástól mentes versenye. E versengésnek – és ezért a piacgazdaság működésének – fő gátjai a kővetkezők:

1. tőkehiány;
2. a munkaerő szabad mozgásának bármilyen aka­dályozása;
3. gazdasági monopolhelyzetek;
4. gazdaságon kívüli (pl. állami-politikai) beavatko­zás a piaci automatizmusokba.

A piacgazdaság kialakulásának alapvető előfel­tétele a tőkék bősége, ami megakadályozza mester­ségesen magas árak vagy inflációs helyzet létrejöttét. A tőkék bősége és szabad áramlása következté­ben az árak ahhoz igazodnak, hogy minden tökének (függetlenül attól, hogy például az oktatás, a kenyérgyártás vagy a luxusszolgáltatások területén fektették be) lényegében azonos profitot kell hoz­nia. Tudós, művész, politikus, közvetlen termelő stb. egyaránt bérmunkásként értékesíti, a szabad piacon árulja munkaerejét.

Csupán a XIX. század első felének Angliájában jött létre nemzeti méretekben a piacgazdaság többé-kevésbé kifejlődött formája. Egy-két évtize­des fennállása során egyrészt a szabad versenyt akadályozó gazdasági monopóliumok kialakulásához, másrészt olyan társadalmi és politikai konflik­tusforrások (12-14 órás munkaidő, gyermekmunka, nagyszámú munkanélküli, tömeges kivándorlás stb.) keletkezeséhez vezetett, amelyek csökkentése érdekében a kormányzat politikai eszközökkel kor­látozta a piaci mechanizmusok érvényesülését. A piacgazdaság területének visszaszorításával, ál­lami adók kivetésével, a tőkejövedelmek egy részé­nek levonásával és újraelosztásával, átcsoportosí­tásával megakadályozta a társadalmi és politikai fe­szültségek olyan mértékű kiéleződését, ami már a rendszer stabilitását fenyegetné- Ettől kezdve csak a nemzetgazdaságok egyes szektoraiban létezik – többé-kevésbé ténylegesen szabad versengést megvalósító – piacgazdaság.

A piacgazdaság megteremti a tulajdonosok (a tőketulajdonosok) gazdasági demokráciáját, ami a tulajdonosi előjogokra és tulajdonbeli hierarchiák­ra épülő szabad konkurencia területe. Ezzel szem­ben egy valóban demokratikus versenygazdaság (amely a bérmunkások számára gazdasági kiváltsá­goktól mentesen biztosít esélyeket) nem ismeri el sem az állam, sem egyes csoportok, sem magán­személyek tulajdonosi monopóliumait.

(Az alábbiakban az M. N. szignójú szerző bevezetőjével közöljük Borisz Kagarlickij írását: némi rövidítéssel abban a formában, ahogy az a „Sous le drapeau du Socialisme" – a továbbiakban S. D. S. -108-109. számában megjelent. S. D. S. 1988. nov.-dec. pp. 10-22.)

*

Borisz Kagarlickij a moszkvai Társadalmi Kezdeményezések Klubjá­nak irányítója. E klub a szovjet „újbaloldal" egyik kikristályosodási pontja. Kagarlickijre úgy tekintenek, mint a Szocialista Klubok Föde­rációjának (lásd később) elméleti és politikai kezdeményezőjére; e szervezetet 1987 augusztusában hozta létre mintegy húsz független csoport.

Borisz Kagarlickij neve nem ismeretlen azok számára, akik néhány éve már figyelemmel kísérik a (pártból) „disszidálok" soraiban zajló eseményeket. Létezik ugyanis a bürokratikus rendszerrel szembeni szocialista ellenállásnak egyfajta tradíciója, melyet korábban nem­igen ismertünk. A hetvenes évek végén Leningrádban jött létre a fiataloknak egy olyan csoportja, mely magát szocialistának vallotta. Nagyon gyorsan kapcsolatot teremtettek a többi városban létrejött hasonló csoportokkal, s hamarosan megszületett a terv egy titkos konferencia megszervezésére, ahol a „szocialista oppozíció" tanács­kozhatna. 1978 októberében a csoport vezetőjét, Arkagyij Csurkovot letartóztatták, és a Perspektívák című szamizdat többé nem jelent meg.

Mégis, még ugyanebben az évben a „hivatalosságából disszi­dálok egy újabb balszárnya tűnt fel a Poiszki című folyóirat körül, melynek irányítója Pjotr Eguidesz (1) volt; őt utóbb száműzték, jelen­leg Franciaországban él.

Nem sikerült tehát a kísérlet, hogy a baloldal különböző erőit a Poiszki körül tömörítsék egységbe. Egy másik próbálkozás, mely a hatvanas években működött Kommünárdok Egyesülete extagjainak nevéhez fűződik, szintén elbukott.

Ám hamarosan megjelent a Varienti című magazin, melynek egy csapásra sikerült maga köré gyűjtenie a legkülönbözőbb áramla­tok képviselőit. A lap gazdája, Pavel Kugyukin a szocialisták és a demokraták egyesítésének szükségességét hangsúlyozta. A lap első száma 1978-ban jelent meg, s 1980-ig további 4 számot adtak ki.

Ezzel párhuzamosan jelent meg egy másik kiadvány, a Levij Povorot [balra fordulva], melyet hamarosan átkereszteltek Szocia­lizmus és jövőre. Irányítója Borisz Kagarlickij volt. Ő 22 éves volt ak­kor, Kugyukin pedig 26. A „fiatal szocialisták" elnevezés innen ered.

Kagarlickij először is arra törekedett, hogy doktrinális elméleti egységet hozzon létre. Irt két esszét, melyekben a „demokratikus és önigazgató szocializmus"-hoz vezető út stratégiájának két legfőbb elemét emelte ki.

Ezekben a könyvekben a sztálinista rendszert „államuralmi" rendnek definiálta. Ennek átalakítása, mely megnyitná az utat a de­mokratikus szocializmus kialakulásához, forradalmi jellegű strukturá­lis változások segítségével történhet. De azért nem utasítja el a refor­mista jellegű tevékenységeket sem. Ellenkezőleg: „a fiatal szocialis­ták" a rendszeren belüli és kívüli cselekvést egyaránt szükségesnek tartották. Többen közülük, például Pavel Kugyukin és Andrej Fagyin a Nemzetközi Kapcsolatok és a Világgazdaság Intézetében dolgoz­tak, így könnyű volt nekik a rendszeren belül működő reformista áram­latok között megtalálni azokat, melyekei támogatásra érdemesnek tartottak. De – és itt jelenik meg az ő különbözőségük – ők meg voltak győződve arról, hogy a reform nem sikerülhet valamiféle külső, illetve alulról jövő nyomás nélkül. Ugyanakkor meggyőződésük volt az is, hogy „mindaddig lehetetlen a tömegek mozgósítása egy forradalmi terv sikerre vitelére, amíg a társadalom nem tesz kísérletet egy refor­mista periódussal". (2)

A mai „újbaloldal" előfutárainak, e „fiatal szocialistáknak" az első legfőbb jellegzetessége az, hogy keresték a „hidat a reformisták és a forradalmárok között". (2) Ugyanakkor magukat egyértelműen a bal­oldali világ részének tekintették. Borisz Kagarlickij esszéiben – külö­nösen „A remény dialektikájá"-ban – a permanens forradalom elmé­letére hivatkozott, mely szerinte „olyan hipotézis, mely lehetővé teszi, hogy megértsük Oroszország szerepét a nemzetközi szintű osztály­harcban". (2)

(…) Az elemzés nem arra vezette a „fiatal szocialistákat", hogy elítéljék a bolsevizmust. Kagarlickij könyvében az 1917-es októberi forradalom úgy jelenik meg, mini „egy nagy tragédia", a bolsevikok pedig mint „a történeierr. túszai". Szerintük a Szovjetunió „különleges szerepét" a szocializmusért fciytaiott harcban társadalomtörténeti okokból és a morális körülményekből vezethetjük le: „Egyfelől vilá­gos, hogy a forradalmi kezdeményezés nem indulhat Nyugatról, mivel az erőviszonyok ott ezt nem teszik lehetővé, hiszen a Nyu­gat hegemón pozíciót foglal el a világ rendszerében, jóllehet ott már léteznek a szocializmus objektív feltételei. A nyugati proleta­riátusnak már van mit vesztenie, és a szocialista eszméket komp­romittálta szemükben a szovjet kísérlet. Ezzel szemben a harma­dik világ nyomorban él a világrendszerben elfoglalt alárendelt pozíciója miau. Itt viszont egyetlen fejlett ipari társadalom sem tudott kialakulni, és a szovjet kísérlet kudarca bebizonyította, hogy a szocializmusba való átmenet csak ott lehetséges, ahol ez a fejlettség megvan. Kelet-Európa közepesen fejlett országai azonban – szembe találva magukat fejlődési modelljük válságá­val – képesek arra, hogy egy szocialista forradalmat győzelemre vigyenek, mivel rendelkeznek a megtelelő forradalmi potenciállal is." (2)

„Morális" szempontból tekintve a Szovjetunió szerepét, ez ahhoz kötődik, hogy a sztálinizmus ott született meg. „Erre az országra hárul az a feladat és felelősség, hogy a világ közvéleménye előtt rehabili­tálja a szocialista eszméket." (2)

A „fiatal szocialisták" marxistáknak vallják magukat, de igen távol helyezkednek el attól a dogmatikus nézetrendszertől, amit hazájuk­ban e szó alatt értenek. Szövegeikben Gramsci, Marcuse, Kardelj és az önigazgatás jugoszláv teoretikusai, a prágai tavasz reformkommunistái, Sartre, az eurokommunisták, Garaudy, Claudin stb. a leggyakrabban hivatkozott gondolkodók. Felfigyeltek a „New Left Review" című angol folyóiratra, s néhány cikkét le is fordították. A marxi szövegek új olvasatáról vitatkoztak, arra törekedtek, hogy újra végiggondolják az orosz marxizmus történetét (Herzentől Leninig és Buharinig). Az egyik legfontosabb hivatkozási alap Trockij volt: „Sztálin elleni harcát, a forradalmi demokrácia megvédésére tett erőfeszí­téseit lelkesedéssel ecsetelték …" (2)

Borisz Kagarlickij esszéi jól példázzák a fiatal szocialisták azon törekvését, hogy „a marxista elmélet egységét a különböző áramlatok kritikai szintézisével" állítsák helyre. (2) Ezért tartják fontosnak, hogy a frankfurti iskola teoretikusai felhasználták a pszichoanalízist is taní­tásaikban, s hogy Sartre újraértékelte (átértékelte) nézeteit marxista szemszögből, s megemlítik Teilhard de Chardin atya dialektikus gon­dolatkísérletét is…

Utóbb a „fiatal szocialisták" – félretéve a jövőre irányuló teóriákat – a legfőbb gazdasági és társadalmi problémák vizsgálatával kezdtek foglalkozni. 1980 után folyóiratuk, a „Szocializmus és jövő" számos dokumentumot tett közzé a lengyelországi helyzetről. Néhány kiadvá­nyuk kézről kézre járt Moszkva és Leningrád munkásai között.

1982 áprilisában fogyott el a hatalom türelme: a csoport legaktí­vabb tagjait – Pavel Kugyukint, Andrej Fagyint, Vlagyimir Csernyec-kijt, Jurij Kavkint, Borisz Kagarlickijt, Mihail Prukint – letartóztatták. Több köztársaságra terjedt ki ez a megtorló intézkedés.

Ennek ellenére, a „fiatal szocialisták" tevékenysége nem szűnt meg. Feltűnt egy újabb újság: Szocializmus 82. Kapcsolatba léptek a Forradalmi Szolidaritás Klub néhány aktivistájával; ez a klub a Komszomol által létrehozott harmadik világos csoportból vált ki.

Andropov hatalomra jutása után – aki bizonyára jól ismerte őket, hiszen ő volt a KGB vezetője – perüket levették a napirendről, s 1983 áprilisában szabadlábra helyezték őket.

(…) A peresztrojkát és a glásznosztyot, a gorbacsovi platformot kezdettől fogva támogatták, de nem azért, mert opportunistákká let­tek: ők már régóta elmélkedtek egy felülről kiinduló reformmozgalom lehetőségeiről. Haladéktalanul működésbe léptek, hiszen ama bizo­nyos „külső és alulról jövő nyomás"-t ők e felülről kezdeményezett mozgalom nélkülözhetetlen elemének tekintették, és úgy is számoltak ezzel, mint a forradalmi perspektíva kibontakozásának sine qua nonjával.

A gorbacsovi „élcsapattal" együttműködve kezdetben ők voltak azok, akik létrehozták a független klubok és egyesületek ezreit, eze­ket az informálisnak mondott csoportokat, melyek a később minden­felé létrejövő népfrontok alapjait képezték. (3)

Szovjet kifejezéssel élve a „Peresztrojka pártja" volt az a közeg, ahol az emberek tíz-, sőt százezrei újratanulták a politikai harcot, újra felfedezték a demokráciát és a pluralizmust, ahol újjászülettek a kötő­dések az autentikus szocializmus eszméihez.

Kétségtelen, hogy a nemzetközi forradalmi mozgalom jövője ja­varészt annak a hatalmas harcnak a kimenetelétől függ, mely napja­inkban zajlik a Szovjetunióban.

Borisz Kagarlickij és elvtársai: az „újbaloldal" az első sorokban harcol.

Jegyzet

1. S. D. S. No. 85. 1980. november, 17-24 p. interjú P. Eguidesz-szel, a Poiszki című folyóirat főszerkesztőjével.

2. „A remény dialektikája", szovjet szamizdat kiadvány.

3. Lásd Kagarlickij cikkét, „A klubok és a politika", In: Lettre interna­tionale pour l'Autogestion, Paris 42, rue d'Avron 75020. (No. 1. 1988. okt.)

***

BORISZ KAGARLICKIJ

A változás dialektikája

A nyugati szemlélők számára a szovjet társadalom az 1970-es évek végén reménytelenül dermedtnek, megfagyottnak tűnt, és a „disszidensek" és a hozzájuk közel álló liberális értelmiségiek között már fel sem merült a kérdés, hogy vajon megreformálható-e a kommuniz­mus. E pesszimizmus még a hivatalos (hivatásos) szakértők soraiban is terjedt; ezek többsége maga is elismerte, hogy a „reménytelenség örvényébe zuhant".¹ A társadalom jövőjére vonatkozóan semmi más perspektíva nem látszott valószínűnek, mint a folyamatos ha­nyatlás. Gorbacsov hatalomra jutásával azonban az általános hangu­lat gyorsan megváltozott. Azok, akik addig a reform lehetőségének még a gondolatát és képtelenségnek ítélték, egyszerre a reform feltartóztathatatlanságát és visszafordíthatatlanságát kezdték bizony­gatni. A szakértők reformeufóriába estek, és a nyugati sajtó is – a jobboldali éppúgy, mint a balos – példátlan lelkesedéssel ünnepelte a Szovjetunióban történő változások sikereit. Jóllehet senki nem ta­gadta, hogy a peresztrojkának számos nehézséggel kell megküzde­nie – különösen a bürokratikus apparátus ellenállását és az ország gazdasági helyzetének bonyolultságát hangsúlyozták -, semmi sem tudta megváltoztatni az uralkodó optimista szemléletet.

Féktelen optimizmussá változott a korábbi reménytelen pesszi­mizmus, pedig a társadalmi változások folyamata annyira bonyolult és ellentmondásos volt, hogy azt nem is látták át általában.

A szovjet társadalom sohasem volt annyira monolitikus, mint ami­lyennek a sztálinista ideológia bemutatta, vagy mint amilyennek a totalitarizmust elemző, szimplifikáló nyugati kutatók leírták. Mindig is létezett számos érdekcsoport az államapparátuson belül és kívül egy­aránt, melyek befolyásolták a döntéshozatali folyamatokat, és gyak­ran idéztek elő különféle konfliktusokat. E konfliktusok következmé­nye volt a durva pártbeli tisztogatás a sztálini korszakban, amikor is a párt, illetve az állam vezető tisztviselőinek kivégzése jelezte az erőviszonyok változásait az apparátus különböző csoportjai között. Hruscsov idején a terrort felfüggesztették, de a frakciók közötti nyílt harc eredményeként először is a mindenható belbiztonsági miniszter, L. Berija bukott el, majd később olyan régi sztálinistákat is félreállítot­tak, mint Molotov, Malenkov és Kaganovics. Végső soron maga Hrus­csov is ennek a harcnak lett az áldozata.

Mindez azonban nem korlátozódott pusztán a hatalomban része­sülők közötti személyes harcra, illetve személyi konfliktusokra. Ezen események minden résztvevője pontosan körülhatárolható érdekvé­delmi csoportokra, struktúrákra támaszkodva vívta harcát. Éppen az vezeteti Hruscsov bukásához 1964-ben, hogy a bürokrácia egésze bizalmatlan volt Hruscsov reformprogramjával szemben, s e prog­ramnak nem volt társadalmi – apparátuson kívüli – támogatóbázi­sa sem.

Brezsnyev és a reform bukása

Brezsnyev hatalomra jutásának pillanatában a reformista frakciónak már gyakorlatilag nem volt semmi támasza a hatalom körein belül. A terror áldozatainak rehabilitálása 1954-56-ban, Sztálin (személyi) kultuszának megszüntetése, az állami ellenőrzés megszűnése a kul­turális élet fölött és a személyi jogok jelentős kiterjesztése a hruscsovi korszakban óriási történelmi előrelépést jelentett; másrészt mind­ezeknek a radikális intézkedéseknek nagy szerepük volt az érdekcso­portok közötti harcban: egyes frakciókat háttérbe szorítottak, másokat megerősítettek ezekkel. Hruscsov gyors sikere elsősorban annak tudható be, hogy a hatalom körein belül egyöntetűen jelentkezett az az óhaj, hogy véget vessenek az elnyomó (biztonsági) szervek min­denhatóságának és felelősségre vonhatatlanságának, s hogy az ál­lambiztonsági erőket újjászervezve a párt ellenőrzése alá vonják. A következő időszakban a politikai (és nem gazdasági!) reform folyta­tásához az impulzust egy fiatal apparátcsik generáció akarata szol­gáltatta, akik először is biztosítani kívánták saját pozícióikat, más­részt széf akarták verni a régi sztálinista gárdát. Attól a pillanattól fogva, hogy céljaikat elértnek látták, a hruscsovi reformpotenciái ki­merült, és az a generáció, mely éppen a desztalinizálási folyamatnak köszönhetően jutott pozícióihoz, immár nem volt érdekeli a változá­sok folytatásában, sőt ellenkezőleg: célja a stabilitás, a status quo megőrzése lett.

Hruscsovot, aki az általa kezdeményezett reformban szétforgá­csolódott, s nem vette figyelembe e fontos tényezőt, végül ezért távo­lították el posztjárói, s egy a célnak megfelelőbb vezetőt állítottak a helyére: Leonyid Brezsnyevet.

A brezsnyevi korszak legfontosabb jellegzetessége a főtitkár azon képessége, amivel fenn tudta tartani az apparátus különböző csoportjai között a stabil kompromisszumot, s közben a nép életszín­vonala is emelkedett. Jelentős gazdasági növekedést kellett biztosí­tani, hogy minden társadalmi réteg megkaphassa a maga szeletét a tortából, anélkül, hogy ezzel mások érdekeit sértené. Bizonyos tekin­tetben ezt a célt sikerült elérni. A hetvenes évek végén és a nyolcva­nas évek elején a dolgozók jövedelme gyorsan növekedett, és az életmód is változott. Gyors ütemben nőtt a személygépkocsik száma, majdnem minden családban volt már televízió, hűtőszekrény, és em­berek milliói hagyták el a „közösségi" otthonokat, és szereztek mo­dern, saját konyhával ellátott lakásokat. A lakások és az élettér minő­sége is javult. Ugyancsak fontos jellegzetessége a brezsnyevi kor­szaknak, hogy ekkoriban nem voltak komolyabb sztrájkok vagy olyan zavaros események, mint amilyenek például 1962-ben Novocserkaszkban történtek, amikor Hruscsov kénytelen volt csapatokat be­vetni, hogy az áremelés elleni munkástiltakozást elfojtsa. Mindezeket a társadalmi sikereket azzal párhuzamosan érték el, hogy közben növelték a fegyveres erőket, és gyors növekedésnek indult a kor­mányzati apparátus is (mely utóbbi tény a bürokrácia nézőpontjából tekintve a fejlődés legfontosabb ismérve).

Sikerült elérni az USA-val szemben a katonai-stratégiai egyen­súlyt, s a Szovjetunió hatása, befolyása a világra, különösen a fejlet­lenebb országok vonatkozásában gyorsan növekedett. A brezsnyevi éra végén megfogalmazott értékeléssel ellentétben, a hetvenes éve­ket kétségtelenül a szovjet történelem egyik legprosperálóbb periódu­sának kell tekintenünk. Hogy mindez milyen módszerekkel és milyen áron történt, az már más kérdés…

Míg Hruscsov politikai reformokkal próbálkozott, és a gazdasági mozgások tradicionális alapelveit megtartani igyekezett, addig Brezsnyev pont a fordított utat választotta. A politikai stabilitást gazdasági reformmal kombinálták, melynek célja az volt, hogy szélesítse a gaz­daságirányítási apparátus ügyintézői jog- és hatáskörét, hogy kiala­kítson egy „szovjet menedzserréteget". E reform, mely 1965-ben kez­dődött, meggyorsíthatta volna az ország gazdasági növekedését, és ezzel egyidejűleg kielégítette volna a technokratákat is, akiknek sú­lya, jelentősége a társadalom modernizálásának folyamatában egyre növekedett a hatalom körein belül. Azonban hamarosan világossá vált, hogy a reform a gyakorlatban csak az ellentéteket élezte ki a végsőkig az apparátus és a gazdaságirányítás között. Cseppet sem meglepő tehát, hogy Brezsnyev, aki oly nagy fontosságot tulajdonított a stabilitásnak, lefékezte a változásokat. 1970-től a reformot tulajdon­képpen eltemették.

A reform jelentette a reményt, hogy sikerülhet javítani a gazda­ság hatékonyságán. Jóllehet e tekintetben a remény alaptalannak bizonyult, de a brezsnyevi csapat éppen ezért kénytelen volt a növe­kedés más faktoraiból kihozni a maximumot. A vállalatokat valójában semmi sem ösztönözte arra, hogy megújítsák berendezéseiket (a terv teljesítéséhez a régi gépek is jók voltak, s éppen a tervteljesítés érdekében a beruházásokat szigorúan ellenőrizték, korlátozták).

Az újabb vállalatoknál is szükségessé vált a beruházások centra­lizált ellenőrzése. A munka, a szükséges anyagok, az anyagi források mind a legfelsőbb helyeken kerültek elosztásra, a terv realizálását biztosítandó.

A gazdaság hamarosan túlfeszítette vált. A forgalomba kerülő pénzmennyiség növekedésének nem volt meg az árufedezete, s az új vállalatok alakítására szolgáló eszközök sem hozták meg a várt eredményeket. A beruházási munkák lényegében stagnáltak az ala­csony hatékonysági fokú munkaszervezés miatt, s közben a beruhá­zási költségek állandóan emelkedtek; a sajtó azonban eltitkolta az így keletkező deficit nagyságát.

Annak érdekében, hogy a jövőben új anyagi forrásokhoz jussa­nak, a miniszterek kénytelenek voltak újabb beruházásokba kezdeni már akkor, amikor a folyamatban levőket még be sem fejezték. A het­venes évek közepén a propagandisták előszeretettel hangoztatták, hogy az egész Szovjetunió egy „gigantikus beruházási területté" vál­tozott. A brezsnyevi korszak végén már inkább elfelejteni igyekeztek ezt a képet. Számos vállalkozás több ötéves tervidőszak alatt is befe­jezetlen maradt, mivel megnőtt a munkaerő ára, hiányoztak az anya­gok, a munkáskezek és az energiaforrások is.

A mezőgazdaság igen gyenge termelékenysége ellenére is fenn­tartották az élelmiszerek fix árát, s ez végül oda vezetett, hogy miköz­ben az állam rubel milliókat költött a szubvenciókra, a lakosság mégis sorban állni kényszerült, s az áruhiányra panaszkodott.

Az ilyen jellegű problémákat egy ideig ellensúlyozni tudta a nyu­gattal való kapcsolatok javulása. Az enyhülés a brezsnyevi vezetés számára létszükséglet volt, és a hetvenes években a szovjet gazda­ság jelentős mértékben „nyitottabbá" vált. Azonban a Szovjetuniónak a nemzetközi munkamegosztásban elfoglalt helye nem felelt meg az ország potenciális ipari képességének.

„Exportunk – magyarázta A. Biko közgazdász a Lityeraturnaja Gazetában – régebben is és most is elsősorban a nyersanyagokon alapul: a „kemény valutát" hozó export 80%-át a kőolaj és a földgáz adja. A világpiaci árrobbanás a hetvenes években a kőolaj árát a tízszeresére növelte, s úgy tűnt, hogy e tendencia így marad legalább a század végéig. Miért is kellene hát változtatni a kitermelési struktú­rán, vagy akár más források után nézni?" Másrészt a „petro-dollárokon" beszerzett fontos berendezéseket nem tudták a megfelelő haté­konysággal működtetni az „ügyetlen szervezés, a tervek teljesítetlensége és a szakmunkásképzés lassúsága miatt."²

A kőolajból származó bevételek ellenére a Szovjetunió állama­dóssága és a kapitalista országokkal folytatott kereskedelmének mér­leghiánya egyre nőtt. Az 1980-81-es lengyel események után a brezsnyevi vezetés elismerte, hogy mindenképpen változtatni kell ezen a helyzeten; csökkentették az import növekedésének ütemét, s gyorsan visszafizették az adósságokat. Ennek ellenére a Szovjetunió világpiaci pozíciója továbbra is rendkívül ingatag maradt, mint azt a nyolcvanas évek közepén bekövetkező gyors olajáresés is megmu­tatta.

A brezsnyevizmus válsága

Az 1979-80-as évek végzetesnek bizonyultak a brezsnyevi modell számára. Kezdtek előtűnni azok az ellentmondások és hibák, melye­ket évek óta igyekeztek eltitkolni. A gazdasági növekedés üteme erő­sen lelassult, megromlottak a kapcsolatok a nyugattal, és a „prágai tavasz" leverése óta, tehát 12 éve „pacifikált" Kelet-Európában a helyzet hirtelen destabilizálódott. Lengyelországban a válság hama­rosan politikai jellegűvé vált, és nyílt konfrontációhoz vezetett a ha­talom és a dolgozók mozgalma, a Szolidaritás között. A keleti blokk többi országa szintén súlyos nehézségekkel találta szembe magát.

Amikor 1979 decemberében Brezsnyev úgy döntött, hogy beveti a szovjet fegyveres erőket Afganisztánban a „testvéri rendszer" meg­védésére – melyet csak egy hajszál választott el a bukástól -, senki nem számított elhúzódó konfliktusra. Az azonban tökéletesen világos volt, hogy a régi politikai módszerek már nem alkalmazhatók az új realitások közepette.

Az enyhülés válsága, az afganisztáni háború kezdete és a len­gyelországi események persze nem tekinthetők pusztán a brezsnyevi politika egyenes következményeinek. A nyugat éppen egy jelentős strukturális változás fázisába lépett, és a tőkés országok többségé­ben neokonzervatív hullám jelentkezett. Brezsnyev és támogatói nyil­vánvalóan közvetlenül is felelősek szövetségeseik lengyelországi és afganisztáni kudarcáért, és a világ többi részén zajló események megmutatták e vezetés politikai gondolkodásának teljes inkonzisz­tenciáját. A stabilitás iránti elfogultságuk arra késztette őket, hogy teljesen irracionális módon azt higgyék, a világ többi része úgy marad, ahogy van, minden jelentősebb változás nélkül. Ha a kőolaj drágább lett, ez így folytatódik „a század végéig"; ha az amerikai liberálisok birtokolják a hatalmat, ez „visszafordíthatatlan változásokat" jelent, és így tovább. Úgy tűnik, hogy a brezsnyevi elitet pszichológiailag abszolút felkészületlenül érték a nyolcvanas évekbeli robbanások.

A status quo fenntartását erőszakkal megkísérelni, mint Afga­nisztánban, ez csak a helyzet súlyosbodására vezethetett.

A nyolcvanas évek elején a szovjet társadalom legkülönbözőbb rétegeiben vált uralkodóvá az a vélemény, miszerint a brezsnyevizmus felélte tartalékait. A stabilitás éveiben felnőtt új nemzedék már tanultabb és igényesebb volt. Az életmód inkonzisztens modernizáló­dása új igényeket hívott elő, s végül is újabb frusztrációkat eredmé­nyezett. Az emberek függetlenebbeknek érezték magukat, és megkí­vánták emberi és állampolgári méltóságuk tiszteletben tartását. A sta­bilitás évei hasznosak voltak a társadalom számára: a társadalmi kapcsolatok megerősödtek, és az emberek immár jobban átérezték közös érdekeiket.

A bürokrácia különböző csoportjai közötti ellentétek is annyira kiéleződtek, hogy világossá vált: a „hájfejek" ideje a végéhez köze­ledik.

Az anyagi források hiánya konfliktusokat eredményezett a mi­niszterek között, s minden szinten még inkább bonyolulttá tette a tervezést és a döntéshozatalt. A modern technológia terén megnyilvá­nuló lemaradás súlyos katonai problémaként jelentkezett, különösen akkor, amikor az USA kidolgozta a „világűrbe telepítendő védelmi rendszer" tervét, igy hát nemcsak a dolgozó osztályok voltak elége­detlenek, hanem a csúcson levők egy jelentős csoportja is.

Paradox helyzet alakult ki.

Egyrészt a társadalom teljesen érett volt már a változásokra, másrészt azonban nem létezett egyetlen komoly erő vagy mozgalom sem, mely kiállt volna a reformért.

A disszidensek soha, még a legjobb éveikben sem készítettek programot a társadalom átalakítására. Működési idejük egész perió­dusában a disszidensek mozgalma „csak" jelszavakat kreált az emberi jogok és az egyén szabadságának és méltóságának vé­delmére, de a konstruktív program alkotására való képtelensé­gük miatt e jelszavak mindig elvontak, s a tömegek problémáitól távol esők voltak. A disszidensek egyre nagyobb reménnyel fordul­tak a „diplomáciai nyomás" eszköze felé. Azt javasolták, hogy a „sza­bad világ" kényszerítse a brezsnyevi vezetést az emberi jogok tiszte­letben tartására. Ez a stratégia – minden vitatható aspektusával együtt is – érthető volt az enyhülés időszakában, de teljesen öngyilkos jellegűvé vált akkor, amikor 1979-82 között, a nemzetközi helyzet feszültté vált.

A hatvanas évekkel összevetve – amikor az emberi jogok moz­galma megszületett -, azt látjuk, hogy a brezsnyevi időszak végén jelentős fejlődés ment végbe e tekintetben. Korábban, a prágai tavasz kudarca után általános jobbratolódás volt megfigyelhető e területen. A. Szaharov akadémikus, aki kezdetben az „emberarcú szocializ­mus" szószólója volt, utóbb lassanként liberális alapállásra helyezke­dett, és több nyilatkozatát (például a Vietnámmal és az enyhüléssel kapcsolatos szavait) az amerikai „héják" arra használták fel, hogy saját morális pozíciójukat megerősítsék.

Még az „új emigráció" soraiban is, akiknek száma a hetvenes évek közepén igen gyorsan növekedett, megfigyelhető egy komoly mérvű jobbratolódás. A legmeglepőbb az, hogy a disszidensek moz­galma, annak ellenére, hogy reménytelenül vágyakozott az enyhülés­re, soha nem ismerte fel ezt a tényt.³ Közülük többen is örömmel üdvözölték olyan figurák hatalomra jutását nyugaton, mint M. Tha­tcher vagy R. Reagan; úgy vélték, hogy ezzel „végül is fontos támo­gatóik győzedelmeskedtek a szabad világban".

Valójában az enyhülés válságának azonnali következményeként egy újabb megtorlási hullám vette kezdetét a „társadalomellenes elemek"-kel szemben, s az emberi jogok terén a helyzet tovább romlott.

A hetvenes évek végén a disszidensek mozgalma súlyos válsá­gon ment keresztül. Aktív tagjainak egy jelentős csoportja elhagyta az országot, többeket letartóztattak, mások elől pedig elzárták a pub­likációs csatornákat. A válság legfőbb oka azonban elsősorban még­sem ez a represszió volt, hanem a politikai perspektívátlanság. A moz­galom vonzereje csökkenőben volt, nem tudott az ország lakosainak elégedetlenségét hitelesen tolmácsoló hanggá válni. Gyakorlatilag arról volt szó, hogy az új feltételek közepette a tiltakozás új formáinak kellett kialakulniuk.

*

A szocialista klubok föderációjának nyilatkozata

Mi, akik a társadalom belső mozgásaiból született szervezetek képvi­selőiként 1987 augusztusában Moszkvában összegyűltünk a „Társa­dalmi kezdeményezések a peresztrojkáért" elnevezésű információs tanácskozásra, deklaráljuk:

1. A peresztrojkával összefüggésben zajló társadalmi folyamatok eredményeképpen független társadalmi és politikai szervezetek szü­lettek. A Szovjetunió alkotmánya szerint minden hatatom a népé; ezért tehát a független társadalmi és politikai szervezeteknek, mint a nép egy részét képviselő csoportoknak, jogukban áll érde­keik védelmében közvetlenül fellépni, anélkül, hogy bármiféle egyéb közvetítő „csatornát" igénybe vennének.

2. A jelen nyilatkozatot aláíró csoportok és egyesületek hazánk szocialista távlatú fejlődésének hívei. A szocializmus meggyőződé­ses híveiként az 1917 októberében kinyilvánított elveknek megfele­lően egy osztályok nélküli Szovjetunió létrejöttét és az állam fo­kozatos elhalását kívánjuk elérni. A független szervezetek és cso­portok megszületését, azok társadalmi jelentőségének növekedését a társadalmi önigazgatás kialakulása felé mutató fontos lépésnek tartjuk, mely lehetővé teheti az adminisztratív és bürokratikus struktúrák leépítését.

3. A jelen időszakban hazánk fontos változásokon megy keresz­tül. A folyamatban lévő reformok sikere attól függ, hogy a tömegek milyen mértékben támogatják az átalakítást, illetve hogy milyen mér­tékben vesznek részt abban. A szovjet szocializmus számára a pe­resztrojka győzelme élet-halál kérdése.

Mindannyian elismerjük az SZKP meghatározó szerepét társa­dalmunkban, de hozzátéve azt, hogy a párt nem homogén egység. Soraiban megtalálhatók azok is, akik közvetlenül felelősek az elmúlt évek hibáiért és bűneiért, akik a bürokratikus apparátus (vezető) tag­jaiként a népet nyomorra és reménytelenségre kárhoztatták.

Mi arra törekszünk, hogy a párt azon vezetőit és egyszerű tagjait támogassuk, akik a progresszió egészséges erőit képviselik.

A peresztrojka – a hatalmi centrumban éppúgy, mint azon kívül – kiváltotta azon erők ellenállását, akik privilégiumaikat féltve meg akarják őrizni információs és döntéshozatali monopóliumaikat. Ezen erők megpróbálják egyszerűen semmibe venni vagy „megkontrázni" az ellenük irányuló kezdeményezéseket.

Azon független szervezetek és csoportok egyesítése, melyek a szocializmus és a demokrácia fejlődését szolgáló politikát támogató platformot alkotnak – e programot az SZKP XXVII. kongresszusa fogadta el -, tehát e szervezetek egyesítése más okból is fontos: az „informális" mozgalom keretein belül kialakultak és fejlődésnek indul­tak olyan csoportok is, melyek reakciós nézeteket vallanak: rassziz­mus és sovinizmus, fasizmus és sztálinizmus, s más egyéb szélsősé­ges nézetek képviselőit lehet itt megemlíteni. Mi megpróbálunk szem­beszegülni^e szélsőségesekkel, akik a független mozgalom kebelért belül feltűntek, s arra törekszünk, hogy csoportjaink működését összehangoljuk.

5. A fenti szempontok figyelembevételével mi, e nyilatkozat alá­írói, a Szovjetunió alkotmányával összhangban (mely biztosítja az egyesülési szabadságot) elhatároztuk, hogy létrehozzuk a Szocialista Klubok Föderációját, melynek legfőbb célja a peresztrojka támogatá­sa. A Föderáció céljai a következők:

A) Ideológiai téren: társadalmunk demokratizálási tervének ki­dolgozása, tehát azon módszerek felkutatása, melyek lehetővé teszik az adminisztratív hatalom és a társadalmi önigazgatás közötti ellentmondások, feszültségek feloldását;

– annak vizsgálata, hogy mi a szerepük és helyük a társa­dalmi szervezeteknek a szovjet társadalom életében és az ön­igazgatási rendszerben.

B) Politikai téren: a független szervezetek és mozgalmak szá­mára olyan jogi garanciák megszerzése, melyek lehetővé teszik, hogy e szervezetek törvényjavaslatokkal állhassanak elő; az SZKP januári plénumán elfogadott – a választási rendszer demokratizálá­sára vonatkozó – határozatok végrehajtása, tehát annak a jognak az elismerése, hogy a társadalmi szervezetek tanácsi és országgyűlési jelölteket állíthassanak a választásokon, s hogy mindez minden szin­ten bármiféle előzetes korlátozás nélkül történjék, s hogy a jelöltek szabadon élhessenek a tömegkommunikációs eszközök adta (infor­mációs) lehetőségekkel.

– A konstruktív és hatékony munkához feltétlenül szükséges, hogy az országgyűlési ülésszakok időtartamát megnöveljék.

– Törvénybe foglalva pontosan körül kell határolni és meg kell különböztetni a rendszer hibáinak bírálatát az államellenes tevékeny­ségektől.

– Biztosítani kell az Orosz Szociáldemokrata Párt programjában első pontként szereplő azon jogot az állampolgárok számára, hogy az állam(hatalom)tól – és annak esetleges hasonló lépéseitől – füg­getlenül kezdeményezhessék a törvénytelenségeket elkövető sze­mélyek felelősségre vonását.

C) Gazdasági téren: arra törekszünk, hogy elősegítsük az állami szervek átállását a tervezésben és az irányításban jelenleg uralkodó adminisztratív módszerekről a gazdasági módszerekre;

– elő kívánjuk segíteni a piaci mechanizmusok működését, ér­vényesülését, ennek a szférának a kiszélesedését, hogy ez váljék országunk gazdasági alapelvévé-, de mindezt a dolgozók által eddig elért vívmányok, jogok biztosításával együtt akarjuk (teljes foglalkoz­tatottság, a létminimum garantálása, nyugdíjbiztosítás stb.);

– harcolni fogunk a következőkért: az államapparátus fenntar­tására szolgáló kiadások csökkentéséért; a gazdasági önigazga­tásért; az e rendszeren belül működő hatékony ellenőrzés meg­szervezéséért; a termelési egységek (üzemek, gyárak) olyan át­alakításáért, hogy azok a dolgozók által közösen birtokolt (bé­relt) önigazgató termelőegységekké váljanak; a tervezési rend­szer demokratizálásáért; azon teltételek megteremtéséért, me­lyek lehetővé teszik, hogy mindenféle szocialista tulajdonforma szabadon fejlődhessék.

D) A kulturális élet terén: pénzügyi függetlenséget akarunk biz­tosítani minden művészeti egyesület és csoport számára;

– minden olyan esetben, amikor megnyilvánulási formájuk nincs összeütközésben a Szovjetunió alkotmányával, toleranciával kell ke­zelni a művészeti és társadalmi kérdések különféle megközelítéseit;

– biztosítani kell az állampolgárok számára, hogy szabadon hozzáférhessenek a statisztikai adatokhoz és a levéltári anyagokhoz; a múzeumok és könyvtárak zárolt anyagait nyílttá kell tenni;

– az előzetes cenzúra minden formáját meg kell szüntetni, és a független szervezetek publikációs lehetőségeit ki kell szélesíteni.

– fel kell számolni minden olyan adminisztratív korlátozást, me­lyek a független szervezetek alkotmányos jogait, mozgásszabadsá­gát csorbítják: szólásszabadságot, sajtó- és gyülekezési szabadsá­got akarunk.

E) Ökológiai téren: olyan hatékony mechanizmusok létrejöttét akarjuk – a társadalmi szervezetek és mozgalmak részvételével -, melyek képesek megóvni a pusztulástól környezetünket, történelmi és kulturális (mű)emlékeinket.

F) A nemzetközi kapcsolatok terén: szükségesnek tartjuk a de­mokratikus, illetve a nemzeti felszabadító vagy forradalmi mozgal­mak támogatását a tőkés országokban, az ezek iránti szolidaritás kinyilvánítását.

Moszkva, 1987. augusztus

*

Az új ellenzék és a reform újjászületése

Az 1979-82-es évek jellegzetessége egyrészt az volt, hogy felerősö­dött a reformista tendencia az államigazgatási apparátus köreiben, másrészt pedig feltűnt az új szocialista ellenzék.

A nem hivatalos baloldali csoportok az ötvenes évek óta léteztek a fiatalok körében, de számuk a „brezsnyevizmus diadalának" időszakában jelentéktelen volt. Azok, akik ilyen tevékenységet folytattak az ötvenes-hatvanas években, ekkoriban már másképpen vettek részt a politikai küzdelmekben: csatlakoztak a disszidensekhez és elszakadtak a szocialista ideológiától. A helyzet a disszidensek moz­galmának válságba kerülése után azonban hamarosan megváltozott.

Új szamizdatok jelentek meg, melyekben a szerzők marxista orien­tációjukat hangoztatták, s nagy érdeklődés nyilvánult meg a szocia­lista elmélet iránt az e lapokban folytatott viták keretében. Az enyhülés időszakában a kulturális kapcsolatok megélénkülése a Szovjetunió és a külvilág között nagy hatással volt e csoportok ideológiájára. Ötve­nes évekbeli elődeikkel ellentétben a „fiatal szocialisták" tökéletesen megértették a nyugati baloldal eszméit – Gramscitól és Rosa Luxem­burgtól kezdve a frankfurti iskoláig -, és fel tudták használni a kelet­-európai „testvérországok" reformista és „revizionista" mozgalmainak tapasztalatait is.

A hivatalos reformista gondolkodók – összevetve a különböző baloldali kísérletek tapasztalatait – egy olyan reális programot akartak kidolgozni, mely a változásokat egy szocialista perspektíva szem előtt tartásával kívánta keresztülvinni. Felismertek a tervezés és a piaci mechanizmusok kombinálásának szükségességét a gazdasági élet­ben, s feltétlenül szükségesnek tartották a minden területre kiterjedő demokratizálódást.

Az államigazgatás akadémikus reformszárnya mellett a baloldal­nak is fontos szerepe volt a termelési önigazgatás kérdésével kapcso­latban. Amíg a hivatalos szakértők – néhány olyan kivételtől elte­kintve, mint például B. P. Kurasvili – csak egy szovjet „menedzser­forradalmat" tartottak kívánatosnak, addig a baloldal a munkás­demokráciát tűzte ki elérendő célként. Sőt, a fiatal szocialisták többségének véleménye szerint azok, akik a hivatalos reformizmust támogatják, túlértékelik a „szovjet menedzserek" képességeit, lehe­tőségeit. A kormányzati apparátus funkcionáriusai egyfelől igenelték a változásokat, másfelől azonban tartottak is azoktól. Az ipari szektor helyi irányítói elégedetlenek voltak a központi irányítással, de elvág-hatatlan szálakkal kötődtek ahhoz. Ugyanez volt a helyzet a helyi „iparbárók" és az ottani pártvezetés kapcsolatával is. A baloldal úgy vélte, hogy ez a helyzet a technokrácia reformpotenciálját erősen korlátozza, és még egy mérsékelt technokrata reformprogram vég­hezvitelét is megakadályozza. A változásokat csakis felülről lehetett kezdeményezni, de csak egy – e döntéseket támogató – tömegmoz­galom segítségével lehetett azokat kivitelezni.⁴ Az olyan reformkí­sérletek, melyek csak egy társadalmi rétegre támaszkodva pró­báltak jelentős társadalmi változásokat elérni, nem sikerülhet­tek; még akkor sem, ha ezen reformtörekvések korlátozott jelle­gűek voltak, mint például a magyarországi próbálkozás volt a hetvenes években. (Mindez köztudott dolog volt, még ha e kísérlet inspirálóan hatott is a liberális szakértők többségére.)

A nyolcvanas évek kezdetén tehát ilyen gondolatok tűntek fel a három legjelentősebb szamizdat – Varienti [Alternatívák], Poiszki [Kutatá­sok], Levij Povorot [Balra fordulva] – hasábjain. Radikális csoportok alakultak Moszkvában és Leningrádban, de az általuk megfogalma­zott követeléseknek más városokban – és főleg a fiatalság köreiben – is visszhangja támadt. A baloldal azonban mindezzel együtt is gyenge volt, s nem rendelkezett sem politikai, sem szervezeti tapasz­talatokkal, gyakorlattal. 1982 áprilisában a baloldal legaktívabb képvi­selőinek többségét letartóztatták. A Levij Povorot és a Varianti ezután már csak alkalmanként jelent meg.

A disszidens mozgalom válsága és a baloldal gyengesége miatt a brezsnyevizmus számára a hivatalos reformizmus maradt az egyet­len reális alternatíva, de ennek is voltak bizonyos nehézségei. A refor­misták Moszkva, Novoszibirszk és Leningrád kutatóintézeteiben cso­portosultak, s ezért elszigetelten tevékenykedtek. A novoszibirszki Eko című lap – Abel Aganbegjan és Tatjána Zaszlavszkaja irányí­tása alatt – lett a szócsövük, s itt a szükséges tudományos program kidolgozását oly módon kísérelték meg, hogy az közérthető formát öltsön. Mindazt, amit nem lehetett leírni az újságban, a cikkek illuszt­rációi, a meglehetősen maliciózus karikatúrák segítségével mondták el. A hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején az Eko nép­szerűsége gyorsan növekedett, s olvasótábora igen vegyes rétegek­ből tevődött össze. A szerkesztőség még kérdőíves vizsgálattal is próbálkozott, hogy megállapíthassa „kik is a mi olvasóink". Valójában az Eko, mint a reformizmus egy áramlatának képviselője, számos támogatóra talált a legkülönbözőbb társadalmi rétegek köreiben („a munkástól a miniszterig"), de igazi értelemben vert társadalmi tömeg­támogatást nem élvezett. A gazdasági kulcspozíciók egyenlő arány­ban oszlottak meg a reform ellenfelei és támogatói között; a párton belül a reformot igenlő csoportok kénytelenek voltak együtt élni a kon­zervatívokkal; az értelmiségi rétegek pedig támogatták a reformot, mint olyan dolgot, mely „valami javulást hozhat". Pozitív aspektusai is voltak annak, hogy a reformnak nem volt társadalmi tömegtámoga­tása. A reformisták egyre inkább az „objektív szükségszerűségeket" kezdték hangsúlyozni a korábban emlegetett különleges, sajátos ér­dekek helyett, s e megközelítés elősegítette a polgárok azonosulását a legfőbb állami célokkal. A változások szükségességének tudata áthatotta a legkülönbözőbb társadalmi rétegeket is. Még a konzerva­tívok is átlátták, hogy a Szovjetunió növekvő lemaradása a magas technológia terén alááshatja az ország katonai hatalmát, s hogy a gazdaság gyengesége lehetetlenné teszi a nagyhatalmi státus fenn­tartását.

Paradox módon az a baloldal, mely már tanúja volt a szakértők liberális reformterve kudarcának, most mégis csatlakozott ahhoz a széles és heterogén koalícióhoz, mely a reform támogatására jött létre.

El kell ismerni, hogy Jurij Andropov hatalmas munkát végzett a KGB főnökeként, amíg végül sikerült egyesítenie a legkülönfélébb csoportokat és frakciókat, a haladás „egészséges erőit". Természete­sen minden egyes ember és minden csoport mást és mást értett a változások alatt. Néhányan bizonyára azt remélték, hogy sikerül majd eltávolítani a brezsnyevi „maffiát" a vezető posztokról, s az így meg­üresedett helyeket elfoglalhatják, míg mások az ország katonai és politikai pozícióinak megerősödését kívánták elérni. Egy harmadik csoportjuk arról ábrándozott, hogy kiharcolja a különböző ügyosztá­lyok és bizottságok közötti új, igazságos hatalommegosztást.⁵ Ab­ban azonban mindannyian egyetértettek, hogy a „régi módszerekkel lehetetlen a továbblépés". A társadalmi hierarchia csúcsán és annak legalsó fokain is mindenki ráérzett arra, hogy egy korszak a végéhez közeledik. Mindannyian megújulást óhajtottak. A problémát az jelen­tette, hogy a módszerek tekintetében nem volt egyetértés közöttük.

Általánosan elfogadott az a vélemény, miszerint Brezsnyev két évvel később halt meg, mint kellett volna. 1980 óta várt erre az ese­ményre az egész ország.⁶ Mikor ez (végre) bekövetkezett, még a funkcionáriusok sem tudták eltitkolni elégedettségüket.

Andropov főtitkárrá választása a brezsnyevizmus politikájának válságáról tanúskodott, de nem jelentette annak végső bukását.

Az új vezető legelső nyilatkozatai arra utaltak, hogy az átalakítás nemcsak a gazdasági szférára fog korlátozódni, hanem kiterjed a politikaira is. A szakértők nekiláttak, hogy kidolgozzák a reformprogra­mokat.

A „reform" kifejezés – mely a korábbi időszakban gyakorlatilag eltűnt a hivatalos irományok lapjairól – egyre inkább tért hódított a sajtóban. Kemény harc indult meg a brezsnyevi elit létformájává lett korrupció ellen. Az 1982-ben letartóztatott baloldali aktivisták közül néhányat szabadon engedtek, s hivatali hatalmukkal visszaélő és/ vagy korrupt tisztségviselők kerültek a Lefortovó börtön celláiba. De a vezérük halála okozta sokkból magukhoz térő brezsnyevisták – felismerve az őket fenyegető veszélyt – ekkor már komoly ellenállást kezdtek kifejteni. A legmagasabb szinten megvitatott reformterveze­tek közül végül csak egy kapta meg a „jóváhagyó pecsétet".

És ez az oktatási reform is, melyet 1983 nyarán hirdettek meg, csak jó szándékú óhaj maradt, s igazából e kísérletet már csírájában elfojtották.

A csernobili katasztrófa

Andropov halála és Csernyenkó hatalomra kerülése tovább kompli­kálta a helyzetet. Csernyenkó személyében az ország olyan vezetőt kapott, aki nyíltan egy „Brezsnyev nélküli brezsnyevizmus"-ra töreke­dett. Ennek a politikának a kilátástalansága azonban már az első hónapokban nyilvánvalóvá lett. A gazdasági helyzet tovább romlott, és a vezetés különböző csoportjai közötti harc – a csúcson lévők minden próbálkozása, erőfeszítése ellenére is – újra kiéleződött. Az ország (újra) alig várta a temetést és az utódlást.

Csernyenkó halálával és Mihail Gorbacsov főtitkárrá választásá­val lezárult az „interregnum" hosszú időszaka. A reformista áramlat képviselői újra a kormányrúd közelébe kerültek, de egyelőre egyetlen céljukat sem tudták elérni azok közül, melyeket a nyolcvanas évek elején maguk elé kitűztek. Majdnem egy teljes évig tartott, míg sikerült többségbe kerülniük a Politikai Bizottságban, a Központi Bizottság­ban és a Minisztertanácsban. (…)

A peresztrojka 1985 tavaszától 1986 tavaszáig tartó első szaka­szát úgy tekinthetjük, mint az apparátuson belül zajló harc időszakát. 1986 nyarán nyilvánvalóan új fázisba lépett az átalakítási folyamat. Kezdetét vette a peresztrojka „aranykora". A glasznoszty és a demok­ratizálás a mindennapok legfontosabb szavaivá lettek. A tömegkom­munikációban a reformista, a radikális baloldali és az antisztálinista nézetek kapták a legnagyobb nyilvánosságot.

A régi gazdasági mechanizmusok továbbra is ugyanúgy működ­tek, mint korábban, de a politikai helyzet megváltozott. A brezsnyevi csoport prominens képviselőinek nagy részét már eltávolították a ha­talomból, de az apparátus „középvezetői" rétege passzív ellenállás­sal védte privilégiumait, és megpróbálta megakadályozni a reformok realizálását. A változásokat szorgalmazó tervek megfeneklettek a megszámlálhatatlanul sok bizottság útvesztőjében, újabb és újabb szövegverziók születtek, a kiegészítések és módosítások száma ki­fogyhatatlanul növekedett. A bürokrácia az obstrukció taktikájával próbálkozott,_ hogy a lehető legnagyobb mértékben lelassítsa a dön-téshozási folyamatokat. Számos olyan döntést, melyet a központ ho­zott, egyes vidékeken nem is ültettek át a gyakorlatba, vagy pedig olyan „instrukciókat" és „állásfoglalásokat" mellékeltek ezekhez, me­lyek az új törvényhozás reformjait igyekeztek korlátozni. (…)

A demokratizálás logikája

(…) Még egy „langyos" gazdasági átstrukturálódás eléréséhez is radikális politikai reformokra volt szükség. A demokratizálás a reform fontos eszközévé vált. A gazdaság helyzete rendkívül instabil maradt. Gorbacsov hatalomra jutása után a gazdasági-társadalmi fejlődés „felgyorsítása" jelszóvá lett, s a vállalatokat arra ösztönözték, hogy bármi áron növeljék termelésüket. Valójában a vállalatvezetők beér­ték azzal, hogy a „rosszabb napokra" előre félretett titkos tartalékaikat használják fel e cél elérése érdekében – ez azzal járt együtt, hogy a munkások jó része napi 16 órát dolgozott. Ez tehát nem hozhatott igazi eredményeket.

A gazdasági mutatók azonban,1985-ben jelentősen jobbak vol­tak, mint az előző évben. így a minisztériumi vezetők könnyen bizony­gathatták azt, hogy nem kell annyira sietni a reformokkal, hiszen a régi módszerekkel is lehet figyelemre méltó eredményeket elérni: elég, ha kellő nyomást gyakorolnak a vállalatvezetőkre.

Másrészt viszont továbbra is biztosítani kellett ezeket az eredmé­nyeket, hogy a súlyosabb problémákat elkerülhessék. A tervek telje­sítése azonban nyilvánvalóan lehetetlen úgy, hogy közben az egész gazdasági szerkezet átalakulóban van. Valamit fel kellett áldozni. A hivatalos szakértők és a reformista gondolkodók körében kialakult az a vélemény, hogy az igazi átstrukturálódást el kell halasztani a kilencvenes évek elejére, és hogy a következő öt évben (1986-1990) a régi rendszer működését kell valamilyen módon hatékonyabbá ten­ni – a régi struktúrák fenntartásával. A gazdasági növekedés – a munkások, mérnökök és a termelési folyamat más résztvevői erőfe­szítéseinek ellenére – rendkívül instabil jelenség volt 1985-ben. Cser­nobil megmutatta, hogy a régi működési rendszer mennyire kevéssé megbízható. A katasztrófa alátámasztotta azok érveit, akik a reform felgyorsításának szükségessége mellett álltak ki. Ráadásul a tőkés világ – túljutva újabb strukturális válságán – egy gyors fejlődés szaka­szába lépett. Ekkor tetőződött a neokonzervatív hullám, és a reagani vezetés nem is titkolta azon szándékát, hogy az USA – a Szovjetunió­val szemben – kivívott gazdasági fölényét arra akarja felhasználni, hogy a katonai-stratégiai egyensúlyt a saját javára billentse fel. Az afganisztáni háború tovább folyt anélkül, hogy bármilyen katonai vagy politikai sikerhez vezetett volna: az ország helyzete zavaros és insta­bil maradt. A nyugat – éppúgy, mint korábban is – továbbra is bizal­matlanul fogadta az átalakításra vonatkozó szovjet nyilatkozatokat.

A demokratizálási politika adta az egyetlen lehetőséget arra, hogy elmozdítsa a holtpontról az országot, és meggyorsítsa a válto­zások ütemét. A sajtóra, mely immár némi szabadságot élvezett, az a feladat hárult, hogy a döntések végrehajtása fölött független ellenőr­zőszervként őrködjön, s hozzájáruljon az „alulról jövő nyomás" erősö­déséhez a bürokráciával szemben. (…)

Jóllehet az állami vállalatok demokratizálásáról szóló törvény 1988. január elsejével hatályba lépett, a helyi adminisztráció majd­nem mindenhol lehetetlenné tette, hogy a dolgozók részt vegyenek a döntéshozatali folyamatokban. E törvény számos paragrafusa amúgy is meglehetősen tágan volt értelmezhető. A gyárakban létrejöttek ugyan a munkástanácsok, de az esetek többségében az adminisztra­tív apparátus határozta meg ezek hatáskörét, feladatait és működési körülményeiket, feltételeiket. A vezetésnek általában sikerült háttérbe szorítania az „önigazgatási szerveket", s azokat az adminisztratív apparátustól függő helyzetbe kényszeríteni. (…)

*

Az „Átalakítás" munkáscsoport nyilatkozata

Az Átalakítás csoport, mely a moszkvai SMOT csoportjaiból és az ezzel kapcsolatban álló különböző informális szakszervezeti csopor­tok aktivistáiból szerveződött, úgy véli, hogy az ország gazdasági, politikai és mentális állapota mindaddig nem tud javulni, amíg nem jön létre egy – az egypárti vezetéstől független – új szakszervezeti mozgalom.

Gazdasági téren elképzelhetetlennek tartjuk, hogy az állami ve­zetés (mely munkaadóként jelenik meg) és a dolgozók között kialakul­hasson a szolidaritás. Úgy véljük, hogy a nyugat-európai, amerikai vagy ázsiai tőkés országok munkásai magas életszínvonalukat nem kormányaik ígéreteinek vagy jó szándékának köszönhetően érték el, s nem is égi ajándékként hullott az az ölükbe: jogaikért, emberi és állampolgári méltóságukért folytatott harcuk eredménye ez, sztrájkja­ikkal és erejük megmutatásával vívták ki.

A Szovjetunióban mind ez ideig nem valósult meg az elosztás szocialista alapelve (mindenkitől képességei szerint, mindenkinek munkája szerint). A politikai szférát illetően úgy véljük, hogy egy több­párti – ellenzékkel is bíró – szisztéma mellett a szakszervezetek lehet­nének azok a demokratikus intézmények, melyek biztosíthatnák az állampolgári jogok védelmét. (…)

A létező szakszervezetek nem képesek megvédeni a dolgozók érdekeit. A dolgozókat senki más nem küldi ingyen munkát végezni az állam számára, csak éppen a létező szakszervezetek aktivistái. A kolhozokban, szovhozokban és más termelőegységekben teljesí­tett „kommunista szombatok" csak arra szolgálnak, hogy a fegyelmet felmérjék, ellenőrizzék. A szakszervezeti vezetők mindenben követik az SZKP utasításait, s tulajdonképpeni szerepük az, hogy az állam által fizetett ellenőrként működjenek.

Az Átalakítás csoport az ideológiai és politikai tolerancia elvének híve; ellenzi a társadalom egy párt általi irányítását; támogatja azokat a kezdeményezéseket, melyek az ellenzéki sajtó és kiadók létrejöttét, azok szabad tevékenységét kívánják előmozdítani.

Gazdaságtalannak és hibásnak tartjuk az ipar irányításának a monopolista állam kezébe való koncentrálását, mely állam így mind a fogyasztók, mind a dolgozók számára megszabja az árakat, és az egyéb termelési feltételeket.

A vállalatokat át kell adni azok igazi tulajdonosainak: a nép­nek. A mezőgazdaságban szükségesnek tartjuk a kolhozok, szovhozok, a szövetkezetek és az egyéb társulások létét.

Úgy gondoljuk, hogy ilyen irányú tevékenységünkkel segíthetjük a peresztrojkát és a társadalom demokratizálásnak folyamatát. Ha a kormányzati reformok ebben a szellemben fognak zajlani, akkor együttműködünk a kormánnyal. Ha a reformok nem lesznek kellő mértékűek vagy valódiak, ez esetben mi messzebb fogunk menni a kormánynál a peresztrojkában és a demokratizálásban.

A fentebbiek értelmében az Átalakítás csoport munkaprogramját és céljait a Szovjetunió dolgozói elé tárja, mely program végső célja hazánk független szakszervezeteinek létrehozása.

1. A gazdasági problémák újragondolása a szakszervezeti moz­galom történetének és dokumentumainak fényében.
2. A szolidaritás és a szakszervezetek kérdésének vizsgálata a fej­lett tőkés államokban.
3. A Szovjetunió és más országok szakszervezeti mozgalmának történetéről szeminárium szervezése, melyet a különböző vita­klubok készítenének elő.
4. A szocialista elosztási elv (mindenkitől képességei szerint, min­denkinek munkája szerint) kötelező bevezetése.
5. Az életszínvonal emelése: az alacsony bérek és a magas árak felszámolása.
6. A rokkantak, az aggok, a nyugdíjasok, a gyermeküket egyedül nevelő anyák, a nagycsaládosok és azok helyzetének javítása, akiknek családjában haláleset volt.¹
7. Munkanélküli-segély biztosítása azok számára, akik önhibájukon kívül nem találnak maguknak munkát.
8. Az élelmiszer-ellátás javítása, különösen vidéken.
9. 100%-os fizetés biztosítása a betegség miatt munkaképtelenné váló dolgozók számára.
10. A tisztességes lakáshoz való jog biztosítása minden dolgozó szá­mára.
11. A jelenlegi útlevélrendszer eltörlése.
12. Az Orosz Köztársaság Alkotmánya 209. és 193. paragrafusának hatályon kívül helyezése.²
13. A sztrájkjog biztosítása.
14. A dolgozók jogainak védelme – amennyire csak szükséges és lehetséges.
15. A Szovjetunió és más országok munkásmozgalmára vonatkozó információk összegyűjtése és nyilvánosságra hozatala.
16. A Szolidaritás-féle kísérlet Szovjetunióbeli kezdeményezése.
17. A munkakörülményekre vonatkozó információk gyűjtése és nyil­vánosságra hozatala, a higiéniai és biztonsági szabályok betartá­sa, kollektív munkaszerződések kötése az irányítószervekkel.
18. A nyugdíjasok, rokkantak, árvák, a gyereküket egyedül nevelő anyák, a nagycsaládosok és azok életkörülményeinek, helyzeté­nek felmérése, akiknek családjában haláleset volt -; ezen infor­mációk nyilvánosságra hozatala.
19. Az ifjúsági szervezetekre vonatkozó információk összegyűjtése és nyilvánosságra hozatala.
20. Egy olyan információs szervezet létrehozása, mely a 17-19. pon­tokban felsorolt adatok és az Átalakítás csoport egyéb iratainak terjesztésével foglalkozik.
21. Egy olyan vizsgálat elvégzése a vállalatoknál és az irodákban, mely rávilágítana a szovjet szakszervezetek valós szerepére, s elvezetne az igazi, független szakszervezetek létrejöttéhez.
22. Az Átalakítás csoporton belül: a) Egy információs központ létrehozása, mely irányítaná a fen­tebb felsorolt problémákkal kapcsolatos tevékenységeket. b) Egy bizottság felállítása, mely a vállalatoknál és az irodákban tapasztalható állapotokat vizsgálná. c) Egy (másik) bizottság felállítása, mely azokat a módszereket kutatná, melyek lehetővé teszik a rokkantak, nyugdíjasok, a gyermeküket egyedül nevelő anyák, a nagycsaládosok és azon családok körülményeinek javítását, ahol haláleset volt; valamint általában a dolgozók jogainak szélesítését.
23. A szabad szakszervezetek létrehozása a Szovjetunióban.

V. Szvirszkij, V. Novodvorszkaja, Gyenyiszov, Kulinszkaja.

Jegyzet

1 Az Átalakítás csoport tehát figyelmet szentelt az Afganisztánban elesett katonák családjainak.

2 A 209. § a munkanélküliségre vonatkozik, s azt az élősködéssel hozza összefüggésbe. A 193. paragrafus a rendőrökkel szemben verbális vagy fizikai ellenállást tiltja meg. (…)

*

A technokraták és a piac

Ha a peresztrojka első szakaszában a változás jelszava egyesíteni tudta is a társadalom és az apparátuson belüli különböző áramlatokat, ekkorra kiderült, hogy ez már nem elég. Az apparatcsikok „új generá­ciójának" több tagja is, azok, akiknek igen nagy részük volt az 1985-86-os eseményekben, úgy kezdett vélekedni, hogy a peresztrojka elérte alapvető céljait, s aggódva figyelték a különböző „kísérleteket", melyek szerintük veszélyeztették az általuk oly nehezen kivívott ered­ményeket.

A nemzetközi kapcsolatok terén elért enyhülés és a szovjet-­amerikai megállapodás a középhatósugarú rakétákról felerősítette a konzervatív szemléletet az apparátuson belül. A bürokrácia számos tisztviselője úgy vélte, hogy a belpolitikai liberalizálás szükséges felté­tel volt ahhoz, hogy megnyerjék a Nyugat bizalmát, s az enyhülés új szakaszába léphessenek; ám abban a pillanatban, hogy e cél elértnek látszott, e gárdának már nem állt érdekében a politikai változások további folytatása.

A Jelcin-ügyet követő novemberi diákzavargások láttán többen közülük úgy érezték, hogy a demokratizálási folyamat immár túl messzire ment.

A peresztrojka azonban folytatódott.

Bejelentették a Sztálin által elítélt Buharin, Rikov és más régi bolsevik vezetők rehabilitálását, akiket „jobboldali elhajlással és trockista frakció létrehozásával" vádoltak meg annak idején, 1937-ben. Az Október című lap publikálta Vaszilij Groszman betiltott művét, az Élet és végzetet, a Latinszkaja Amerika 1988-as első száma pedig rövid cikket közölt Trockij mexikói tevékenységéről. Előkészületek történtek a szovjet csapatok afganisztáni kivonulására, és a sajtó nyíltan az „afgán hadjárat" kudarcáról beszélt: „az alapvető célokat egyáltalán nem sikerült elérni"; „teljesen értelmét vesztette a szovjet csapatok jelenléte az országban, hazatérésük elkerülhetetlen és lo­gikus".⁷

Az események menete azonban már nem volt olyan dinamikus, mint 1986-ban, és a reformista körökben ez némi megdöbbenést vál­tott ki. A radikális jelszavak rituális ismételgetése tovább folyt anélkül, hogy igazán komoly erőfeszítés történt volna annak érdekében, hogy ezeket valóra is váltsák. A vállalatvezetők választására csak néhány helyen került sor (annak ellenére, hogy az ezt kötelezővé tevő törvény már hatályba lépett). Az eddig elért eredményekkel elégedetlen gaz­dasági reformideológusok új javaslatokkal álltak elő, s közben a szá­mos, és igen heves vita során megszűnt közöttük a korábbi egység.

A neves jogász, B. P. Kurasvili szerint az 1985-86-os időszakban hozott intézkedések annyira felszíniek és jelentéktelenek, hogy a pe­resztrojka immár azzal a veszéllyel kell hogy szembenézzen, hogy „még legapróbb céljai is elérhetetlennek bizonyulnak".⁸ Sürgetően fontossá vált a gazdasági és politikai reform feladatainak pontos meg­határozása, egy speciális terv kidolgozása. Jóllehet ez ideig a válto­zás technokrata és demokrata koncepciói viszonylag békésen megle­hettek egymás mellett, most szükségessé vált azok világos szétvá­lasztása.

A technokraták, akik egyre nyíltabban arra törekedtek, hogy a gazdaságirányítási apparátus érdekeit védelmezzék, az e bonyolult és nehéz helyzetből való kiutat abban látták, hogy csökkenteni kell a szociálpolitikai költségvetést, és szovjet földön is meg kell honosítani a nyugati neokonzervatív receptek alkalmazását.

Ezen irányzat egyik legismertebb képviselője, Nyikolaj Smeljov tiszta lelkiismerettel definiálta úgy programját, hogy „minden, ami ha­tékony, az egyúttal erkölcsös is".⁹ A technokrata iskola más képvi­selőihez (G. Liszicskin, G. Popov) hasonlóan ő is úgy tekintett a társadalmi kiadásokra, mint a fejlődést gátló tényezőre, mint egy „feu­dális csökevényre". A technokraták nem titkolhatták sokáig javasla­taik antidemokratikus jellegét. A Lityeraturnaja Gazetában Uszicskin kijelentette, hogy a reform egy olyan „haladó" kisebbség kezdemé­nyezése, melyet tervei keresztülvitelében az elmaradott többség akadályoz, ezért tehát a peresztrojkának az a feladata, hogy meg­szüntesse a többség e „zsarnokságát", s biztosítsa az elit uralmát.

A technokrata ideológusok legfőbb jelszava a piac szerepének kiszélesítése. Valójában azonban e csoportnak a piacra vonatkozó frázisait óvatossággal kell fogadni. A szovjet gazdaság Sztálin idején kialakult struktúrája a legnagyobb vállalatok és a legfőbb ágazatok számára abszolút monopolhelyzetet biztosított. Az igazán jelentős beruházások évtizedek óta e gigantikus termelőközpontokra irányul­tak. Minden úgy volt megszervezve, hogy a fogyasztó alá volt rendel­ve, ki volt szolgáltatva a gyártónak, s ez nemcsak a piac hiányát, hanem a gyakran irreális árak létét is megmagyarázza. A gazdaság alapelve nem az emberi szükségletek kielégítése volt, hanem az arra való törekvés, hogy a vállalatok „önmagukat termeljék újra".

Ez az „autofág" gazdaság (V. Szelivnyin, a híres tudós kifeje­zése) azáltal még nem válhat az embert szolgálóvá, ha átalakul profitorientált gazdasággá.

Ez csak a módszerek, és nem a cél változását jelenti. Ilyen körül­mények közepette „a piac működtetésével" csak az árak növeke­dését lehet elérni, s a fogyasztók – monopóliumok általi – kizsák­mányolását lehet fokozni. Szembeszökő, hogy a technokraták, akik állandóan azt hangoztatják, hogy a piac a problémák nagy részét meg fogja oldani, mennyire elutasító álláspontra helyezkednek a termelést és a beruházásokat illető strukturális reformokkal szemben, jóllehet nyilvánvaló, hogy ezen alapvető reformintézkedések nélkül a piaci verseny soha nem valósulhat meg.

Ezen iskola javaslatai mindössze arra szorítkoznak, hogy csök­kenteni kell az élelemtermelést segítő szubvenciókat, s emelni kell az árakat – s mindezt olyan címen, hogy ez segíti az egészséges pénz­ügyi helyzet kialakulását. S közben a „pénzügyi önállóságról" prédi­kálnak, amit úgy kell érteni, hogy a vállalatok és monopóliumok szaba­don emelhetik termékeik árát. 1987 januárja óta, amikor jó néhány ágazatot a pénzügyi önállóság alapján átszerveztek, az újságok nem győzik elősorolni a legkülönbözőbb termékeket és szolgáltatásokat érintő gyors áremeléseket: a külföldi és belföldi utak árától kezdve a temetés költségéig.

A. Rubinov moszkvai szociológus az 1987-ben felemelt temetési árakat vizsgálva irónia nélkül jegyezte meg: „ezen ágazat jövője való­ban káprázatosnak látszik".¹⁰

Lényegében tehát arról van szó, hogy „reform" címén most a dolgozóknak kell fizetniük a bürokrácia hibáiért, a rossz működé­sért, a strukturális kiegyensúlyozatlanságért és a válsággal fe­nyegető helyzetért. Teljesen világos, hogy az ilyen javaslatok nem kaphatták meg a tömegek támogatását. A közvéleménykutatási ada­tok szerint a lakosság 70%-a szembehelyezkedett ezekkel az elkép­zelésekkel.¹¹

Az újtechnokrata iskola koncepciója nem illeszkedett a pere­sztrojka hivatalos stratégiájához sem. Többször is bírálták elképzelé­seiket, többek között Mihail Gorbacsov is. Képviselőik befolyása azonban az apparátus köreiben mégis gyorsan nőtt, és partikuláris nézeteik egyre gyakrabban bukkantak fel a hivatalos dokumentumok lapjain. Nincs is ebben semmi meglepő. A technokrata ideológusok radikális mázzal bevont javaslatai elfogadhatóak voltak a bürokrácia számára, hiszen nem kérdőjelezték meg a régi struktúrát sem a gaz­dasági rendszert, sem a politikai apparátust illetően. Antisztálinista szólamai ellenére a technokrata áramlat egyre inkább a konzervatív sztálinisták felé konvergált. A politikai életet ellenőrző erőszakappará­tus lényegi elemként jelenik meg az olyan stratégiában, mely a társa­dalmi érdekek frusztrációján és az „alul lévők" életszínvonalának csökkentésén alapul. Az is nyilvánvaló, hogy a glasznoszty és az önigazgatás (a peresztrojka előző szakaszának kulcsszavai) ebbe a koncepcióba semmilyen módon nem fért bele.

Nem véletlen, hogy az egyik legfőbb technokrata ideológus, G. Popov nyíltan támadta Jelcint a sajtóban, abból a megfontolásból következően, hogy a baloldalt egy ilyen helyzetben veszélyesebbnek ítélték a konzervatívoknál.

Jelcin bukása után a technokraták és a sztálinisták gyakran egy­séges frontot alkotva léptek fel; közösen harcoltak az áremelésekért és azon személyek háttérbe szorításáért, akik az ő véleményük sze­rint túl „balosak" voltak, s ezért „avantgardizmussal" vádolták őket. Természetesen e két frakció tisztán taktikai jellegű kompromisszumot kötött egymással, az objektív körülmények és az események dinami­kája kergette őket egymás karjaiba.

Több gyárban a dolgozók követelni kezdték a változásokat a munkaszervezés tekintetében: glásznosztyot a munkahelyeken (is), az inkompetens és korrupt vezetők lemondását, a munkaidő csökken­tését és a túlórák megszüntetését. Az 1987-es év vége felé a sajtó már sztrájkokról és spontán vállalati tömeggyűlésekről tudósított. De­cemberben Krivoj Rogban és Volgogradban súlyos konfliktus bonta­kozott ki a dolgozók és a helyi vezetők között, mivel a vak pénzügyi politikából következően a bankokban nem volt elég pénz, s a munka­bérek kifizetését leállították. A dolgozók tiltakoztak, és arra hivatkoz­tak, hogy ők szabályos módon megdolgoztak pénzükért, s nem tehe­tik őket felelőssé azért, hogy a pénzügyi tervet nem sikerült teljesíteni. És a tisztviselők ekkor szomorú nosztalgiával emlékeztek a régi szép időkre, amikor az ilyen és más problémákat egyszerűen – erőszakkal – meg lehetett oldani.

A forradalmi folyamatokra vonatkozó klasszikus törvényszerűsé­geknek megfelelően, ekkor indult meg az országban az erőteljes po­larizáció.

Konklúzió

1988 januárjában V. Szeljunyin, a jól ismert szovjet közgazdász úgy nyilatkozott, hogy a peresztrojka két éve rávilágított a hivatalos köz­gazdasági koncepciók hibáira, csődjére. Bebizonyosodott, hogy a re­formista erők nincsenek abban a helyzetben, hogy radikális progra­mot dolgozzanak ki, s ahhoz elnyerjék a társadalmi tömegtámogatást.

A peresztrojka legnagyobb teljesítménye a glasznoszty maradt, de az elégtelennek bizonyult arra, hogy automatikusan megoldja az ország gazdasági és társadalmi problémáit. Jelenleg – írta Szeljunyin – a gazdasági változások szükségessége nyilvánvaló: a munkának az emberi szükségletek kielégítésére kell irányulnia.

Egy ilyen peresztrojka csak akkor lehetséges, ha az emberek életszínvonalát fenn tudjuk tartani, fejleszteni tudjuk a termelési, poli­tikai és helyi demokráciát, mely valós lehetőséget teremt az emberek­nek arra, hogy részt vegyenek a döntéshozatali folyamatokban. Reá­lis célok híján az elmúlt évek reformtervei irreálisaknak bizonyultak. Másrészt a szovjet társadalom mostani kísérlete azt is megmutatta, hogy még a legmérsékeltebb elhatározás, döntés sincs mindenki ínyére.

A „közjó" elvont fogalmának emlegetése helyett el kell fogadni, hogy a társadalomban valós érdekkonfliktusok léteznek. „A harc nem egyszerűen csak a bürokraták és a nem bürokraták közötti küzde­lemre korlátozódik – írja a Novij Mir egyik kommentátora -, hanem azon társadalmi csoportok között folyik, melyekre – a maga részéről – e két áramlat támaszkodik; a fő kérdés az, hogy ki lesz képes azon tömegek erejének irányítására, akiknek valóban érdekük a pere­sztrojka; ki tudja a technikai, kulturális és tudományos haladás szolgá­latába állítani a legmodernebb termelőerőket megtestesítő magasan kvalifikált szakmunkásréteget, és a tudományos, technikai és társa­dalomtudományi értelmiséget."

Tehát a hivatalos radikális reformszárny végül is arra a következ­tetésre jutott, hogy a sajátos társadalmi érdekcsoportok támogatása nélkül a változások megvalósíthatatlanok. Az ezen irányzat által java­solt stratégia azonban (ami a középrétegek mozgósítását szorgal­mazta) semmiképpen nem felelt meg annak a célnak, hogy az átala­kítás széles társadalmi bázisa létrejöhessen. Csak az alsóbb és kö­zéprétegek igazán széles körű együttműködése biztosíthatja a siker lehetőségét, hogy egy radikális reformterv keretében fellépő társa­dalmi blokk legyőzhesse a bürokrácia ellenállását.

Ezért hát nem szabad a „haladó" társadalmi csoportok egoizmusára hagyatkozni, hanem ellenkezőleg: arra kell törekedni, hogy meg­nyerjék őket a tömegek iránti szolidaritás eszméjének. Így lehetsé­ges egy széles platform létrejötte. E platform céljai a következők len­nének: politikai demokratizálás, az ipari és helyi önigazgatás ki­fejlesztése, a társadalompolitikai támogatások fenntartása, az újraelosztás antibürokratikus rendszerének megteremtése, mely rendszer működését az „alul lévők" ellenőriznék, a fogyasztók érdekeinek védelme, egy olyan fokozatos gazdasági átalakítás, mely az ökológiai és a humanitárius szempontokat is figyelembe veszi, s mindezt úgy, hogy a gazdaság célja az emberi szükség­letek kielégítése legyen.

Törvényes garanciákkal kell biztosítani az egyének számára a társadalmi demokráciát is. A gazdasági prioritások megváltoztatása múlhatatlanul szükséges, mégpedig oly módon, hogy a nép (szolgá­lata) váljék a fő céllá. A döntéshozatali folyamatokat decentralizálni kell, s demokratikus folyamatokká kell azokat átalakítani, melyek le­hetetlenné teszik mind a bürokratikus, mind a technokrata megköze­lítéseket.

Végül azokat a félintézkedéseket, melyeket a bürokrácia hozott, demokratikus és szilárd törvényekkel kell felváltani.

Nem az a kérdés, hogy választani kell a piac és a tervezés között. A modern társadalmakban mindkettő jelen van. Az igazi választást most az jelenti, hogy egy fejlett civiltársadalom és a bürokrácia között kell választani.

A szocializmus jövője országunkban – és talán az egész világon – azon erőktől függ, melyek képesek lesznek e választásra.

(Ford.: Takács József)

Jegyzetek

1 . W. Smeljov legnaivabb interjúja a Knyizsnoje Obozrenyije 1988/1. szá­mában.

2 . Lityeraturnaja Gazeta, 1988. február 10.

3 . A Medvegyev-testvéreket (Roj és Zsoresz) kivéve, akik mindig azt hangoz­tatták, hogy az enyhülés és az emberi jogok kérdése között nincs sok kapcsolat. A disszidensek többsége azonban nem is tekintette a „marxista Medvegyeveket" mozgalmukhoz tartozóknak, s állandóan vádaskodtak ellenük, egészen odáig elmenve, hogy ők „együttműködnek a titkosrendőr­séggel".

4 . Ezt a programot a Szocializmus és jövő című szamizdatban fogalmazták meg.

5 . A központi bizottság mintegy húsz ügyosztályból tevődik össze, melyek a kormányzati adminisztráció fölött helyezkednek el. Ezeknek a fele gazda­sági ügyekkel foglalkozik (épités, szállítás stb.), és nagyon széles hatás­körrel és hatalommal bír.

6 . Egy jellemző anekdota Moszkvából ezen időszakból: „Egy férfi mélyen belemerülve olvassa az újságban a nekrológ rovatot. A mellette álló meg­szólítja őt, s kérdi: Máris? – Még nem – feleli az első."

7 . Lityeraturnaja Gazeta, 1987. február 17.

8 . Izvesztyija, 1988. február 15.

9 . Knyizsnoje Obozrenyije, 1988/1. 2. o.

10 . Lityeraturnaja Gazeta, 1988. február 17.

11 . A vizsgálatot a Központi Közgazdasági Intézet és a Lityeraturnaja Gazeta közösen végezte, a vizsgálati eredményekből a Föderáció 1988/5. bulle­tinje közölt részleteket.

1922-ben születtem Újpesten. Szüleim 1924-ben Franciaországba emigráltak. Párizsban érettségiztem, egyetemi tanulmányaimat a Sorbonne-on kezdtem el, de Budapesten a Pázmány Péter Egyetemen fejeztem be. A kommunista mozgalomhoz 1937-ben csatlakoztam. Franciaország német megszállása ide­jén bekapcsolódtam az ellenállási mozgalomba, a szervezésben és a harcok­ban a kezdetektől fogva részt vettem.

1948-ban a Leningrádi Egyetem ösztöndíjasaként a Szovjetunióba kerül­tem, ahol a filozófiai fakultás hallgatója lettem. Tanulmányaimat nem sokáig folytathattam, mert 1949 őszén visszarendeltek Budapestre, ahol röviddel ha­zaérkezésem után az ÁVH a Rajk-per kapcsán letartóztatott. Kiszabaduláso­mat követően itthon fejeztem be tanulmányaimat és kaptam filozófia-politikai gazdaságtan szakos tanári diplomát. Az „előzmények" miatt egyetemen nem taníthattam, végül egy közgazdasági technikumban kaptam állást. 1964-ben a Közgazdaságtudományi Egyetem filozófia tanszékére kerültem. 1968-ban kandidátusi fokozatot szereztem filozófiából. 1976 óta egyetemi tanár vagyok.

Több afrikai egyetemen voltam vendégprofesszor, szívesen emlékezem a Guineában töltött fél évtizedre. Jelenleg a Társadalomtudományi Intézet mun­katársa vagyok – mint szakértő – de egyetemi katedrámat továbbra is megtar­tottam. Rendszeresen tartok kurzusokat a különböző francia egyetemeken. Az ENSZ és az UNESCO is folyamatosan ellát munkával. Jelenleg a globális kérdések ideológiai vetületével, a nemzetközi baloldal válságával, a stratégia­váltás meghatározottságával foglalkozom. Az évek során számos könyvem és publikációm jelent meg, amelyek – remélem – az elkövetkező években tovább gyarapodnak.

„ Úgy látszik, hogy amilyen mértékben az emberiség úrrá lesz a természet felett, olyan mértékben válik az ember más embernek, vagy saját aljassá­gának a rabjává." (MEM. 13. Kossuth, Bp. 1967, pp. 1-2.)

… Bennem érzelmi ellenérzést és elméleti aggodalmat váltott ki, hogy az utóbbi években mindinkább egyoldalúan csak a nemzetközi kommunista mozgalom, a szocialista világ torzulásait, hibáit, bűneit tartják számon minálunk, miközben a kapitalizmus valóságával szem­ben korántsem érvényesül hasonló kritikai szellem. Csak teljesítmé­nyeit, előnyeit ecsetelik: a kapitalista út ma a modernizációs példakép. Ennek alapján is vádolják az új nemzedékek erkölcsileg, emberileg, politikailag a régi nemzedéknek azt a csoportját, akik részt vettek a kapitalizmus meghaladásáért folytatott harcokban, akik hittek abban,

hogy meg lehet változtatni a világot. Vakok voltunk-e, hogy nem láttuk a bűnöket és a torzulásokat? Hogyan váltak bizonyos vonatkozásban a fasisztákhoz hasonlóvá azok, akik élen jártak a fasizmus elleni harcokban? Akik százmilliókat mentettek meg a fasizmus barbariz­musától, ugyanakkor kommunisták millióit bűnösként kergették a ha­lálba. Hogyan váltak népellenessé azok, akik a népért küzdöttek? Hogyan váltak az emberiség reményeinek sírásóivá azok, akik az emberiség emancipálódására tették fel az életüket? Mintha a Rostow-féle felfogás érvényesülne, miszerint a szocializmus a történelem mellékvágánya, patologikus zsákutcája …

Meg kell fontolnunk milyen alternatívák kínálkoztak a két világhá­ború között a Szovjetunióban és a második világháború után a szocia­lista világban, különös tekintettel azokra a változásokra, amelyek az SZKP XX. kongresszusa után mentek végbe, és amelyek a világrend­szer gazdasági, pénzügyi, technológiai, politikai, ideológiai vonatko­zásait érintették. S olyankor kell szembesülni a korszakváltással, ami­kor a nemzetközi baloldalon nem kristályosodott ki e változásokat kifejező és kezelő stratégia.

A nemzetközi baloldal stratégiaváltásánál a gazdasági, társadal­mi, politikai fejlemények alakulását meghatározó alábbi fő tényezőket kell figyelembe venni:

Mindezekből szükségszerűen adódik az a következtetés, hogy manapság felülvizsgálatra szorulnak a baloldal ideáljai és hagyomá­nyos céljai.

A probléma lényege: képes-e a tőkés világ elkerülni a pénzügyi és gazdasági csődöt? Érdeke-e a nemzetközi baloldalnak, a szocia­lista világnak, hogy a tőke világának egyes összetevőivel együtt ke­resse a válságból való közös kilábalást, az enyhülés politikájának a katonai területről a társadalmi élet nem katonai szférájára történő kiterjesztése révén? Vajon az együttműködés, egymásrautaltság és ozmózis, vagy a szembeállás és konfrontáció útján fogunk-e, kell-e haladni? Ebből következik, hogy az előttünk álló követelmények és feladatok felszínes értelmezéséhez vezet, hogyha a reformfolyama­tot, a peresztrojkát leszűkítjük a sztálini korszak bűneinek, tévedései­nek feltárására és leleplezésére.

Az igazi kérdés, az igazi feladat: stratégiaváltásra van szükség, mert a két világháború között megfogalmazott stratégiai vonal – ami lényegében megfelelt az akkori világtörténelmi feltételeknek – a má­sodik világháború után kezdte elveszteni történelmi létjogosultságát. A stratégiai váltás egyes elemei felemás módon megvalósultak Hrus­csov idején, elsősorban a háború és a béke kérdésében, de ezek alig érintették a társadalmi viszonyok újratermelését a szocialista világ­ban. Még akkor sem, ha a sztálini önkény legszélsőségesebb meg­nyilvánulásait lefaragták. ,

A stratégiai váltás szükségessége kapcsolódik az atomfegyverek megjelenéséhez. A „világforradalom" ma már nem lehet sem egy új imperialista háború, sem egy új világháború eredménye. Új dialektika mutatkozik az összemberiség általános érdekei és az osztályérdekek között, a globalizálódó világ érdekei és a nemzetállamok érdekei kö­zött. Ennek meg nem értése, felületes értelmezése felgyorsította a nemzetközi baloldal kifulladását, marginalizálódását, és a létező szo­cializmus történelmi lehetőségeinek kimerülését.

A korszakváltás stratégiai váltást ír elő a szocialista világban, a fejlett kapitalista országokban és a harmadik világban.

Nálunk olyan stratégiai váltás, amely új baloldali, szocialista pers­pektívákat nyújthat, csak akkor lehetséges, ha a kommunisták, a bal­oldaliak visszanyerik önbizalmukat annak érdekében, hogy vissza­szerezhessék a tömegek bizalmát. A kommunisták különleges felada­ta: szembenézni önmagukkal, hogy az emberek ne fordítsanak hátat nekik.

Az elmúlt évtizedeket végigcsinált kommunistáknak vállalniuk kell a bűnök tudását, a bűntudatot, és a felelősséget. Bűnök terhelik a nemzetközi kommunista mozgalom egészét, mert a kommunisták részt vettek a bűnök elkövetésében, vagy némák és vakok maradtak a bűnökkel szemben. Bűnrészesei vagyunk annak, hogy tetteinkben, szavainkban, passzivitásunkban elriasztottuk a közeledőket. Elhomá­lyosítottuk reményeiket. Taszítóvá vált az, amihez vonzódni szerettek volna. A vívmányok, a sikerek, a teljesítmények ellenére vállalnunk kell a bűn tudását mindaddig, amíg a kommunista mozgalom, a szo­cialista társadalom identitását bűnök terhelik, mindaddig, amíg a megújulás nem teljesedik ki. Nem láthatunk tisztán, amíg nem tisztul­tunk meg.

A nemzetközi kommunista mozgalom egyes osztagainak, pártja­inak, idős és fiatal tagjainak vannak közös bűneik és sajátos bűneik. A bűntudatnak nem az a rendeltetése, hogy megalázzuk magunkat, hogy bűnbocsánatért könyörögjünk, hogy alázattal letérdepeljünk. El­lenkezőleg, arra hivatott, hogy tudatosan szembenézzünk múltunk­kal, hogy tudatosabban elhatároljuk magunkat mindattól, ami holtvá­gányra vitte a mozgalmat, hogy visszanyerhessük baloldali arculatun­kat. Hogy felszabadultabban szolgálhassuk az emberiség felszaba­dulásának ügyét.

Mi magyar kommunisták is bűnösek vagyunk. Nem háríthatjuk el magunktól a szembenézést a Tanácsköztársaság hibáiért, a két világ­háború között a frakcióharcokért, azért mert fogyatékosságainkkal gyöngítettük a fasizmus elleni harcot, azért mert kiszolgáltuk a sztálini és a Rákosi-önkényt, azért mert Sztálin halála után elvtelenségeink-kel élősegítettük az 1956-os összeomlást, azért mert késedelemmel vezettük be a gazdasági reformot"és kedvező történelmi lehetőségek kiaknázását mulasztottuk el a 60-as években, azért mert a 70-es és a 80-as években tűrtük a felemás politikai vonulat, a tétovázást, a helytelen gazdasági döntéseket, a torz káderpolitikát. Tűrtük, annak ellenére, hogy éreztük, előreláttuk az ideológiai zűrzavart, a politikai dezorientáltságot, a tömegek bizalmának elvesztését. Várakoztunk, morogtunk, ahelyett, hogy lett volna bátorságunk a cselekvéshez. Nem a szakadéktól riadtunk meg, amely felé sodródtunk, hanem a bátor fellépés következményeitől. Volt bátorságunk harcolni az ellen­ség ellen, de nem volt merszünk a harchoz a saját közösségünkön belül. Nem mertük kijárni a párton belüli harc iskoláját. Megfeledkez­tünk az 1953-56-os időszak tanulságairól. Jobban ragaszkodtunk a kényelemhez (a demokratikus centralizmus torz értelmezése és gya­korlata) mint a megrázkódtatásokkal együttjáró igazság feltárásához és érvényesítéséhez. Bűnösök vagyunk, hogy ellenzékinek minősí­tettük azokat, akik ellenezték a megtorpanást és nem határoltuk el magunkat egyértelműen azoktól, akik polgári-liberális irányba akar­ják a reformfolyamatot terelni. „Osztályharcosok" voltunk azokkal szemben, akik jobban akarták szolgálni ügyünket és túl megértőek azokkal szemben, akik más osztályérdekeket képviseltek. Bűnösök vagyunk, mert évről évre elhalasztottuk az utóbbi 30 év, 20 év őszinte kritikai értékelését. Bűntudatot válthat ki a kommunistákban az is, hogy tűrjük a mai kapitalizmus kritikátlan, sőt olykor apologetikus áb­rázolását. Rendszerünk fogyatékossága miatt nem tartjuk célszerű­nek, illedelmesnek, szavahihetőnek a kapitalizmus fogyatékosságai­nak leleplezését. S így amit a baloldaliak a fejlett kapitalista országok­ban elvetnek, bírálnak, azt sokan a szocializmus megújulásának, a reformfolyamat szerves részének tekintik.

A bűntudat nem zárja ki a büszkeség érzését. Sok vonatkozás­ban kiaknáztuk a forradalmi fellendülés korszaka adta lehetőségeket 1917-től a 60-as évek végéig. Büszkék lehetünk a nemzetközi kom­munista mozgalom, a Szovjetunió, a szocialista világ történelmi sze­repére, amely egyértelműbb, mint magának a szocialista rendszernek a teljesítményei. A történelmi szerep alatt értem a fasizmus elleni harcot, a háború elleni harcot, a gyarmati rendszer szétesésének támogatását, a nemzetközi erőviszonyok átrendeződéséért tett erőfe­szítéseinket.

Büszkék lehetünk a kommunisták helytállására, áldozathozatalára a polgárháború idején, a fasizmus elleni harc időszakában, az illegalitás körülményei között. A sztálini korszak bűnei nem teszik nevetségessé, hiábavalóvá a kommunisták helytállását, azt, hogy igaz emberként szolgálták osztályukat, az emberiség ügyét. Büszkék lehetünk arra, hogy megkíséreltük meghaladni a kapitalizmust, új vi­lágot teremteni, új embert formálni. Mi magyar kommunisták büszkék lehetünk azért, mert levontuk az 1956-os tragédia tanulságait, hogy úttörő módon kezdtünk elhatárolódni, eltávolodni a sztálini modelltől, hogy elindítottuk a reformot történelmi útjára. 1968-ban a szocialista világ élvonalába kerültünk.

A múlttal való szembenézést nem lehet megkerülni. De mi lehet a baloldal jövője? Hogyan kapcsolódik össze a baloldaliság a globális kérdések elsődlegességével? Miért tűnik ma meghatározhatatlannak a baloldal fogalma? Miért lett a baloldal felismerhetetlen és azonosít­hatatlan? Egyesek azt állítják, hogy ez nem a megismerő alany hiá­nyosságán múlik, hanem magának a társadalmi-politikai világnak tényleges megismerhetetlenségén.

A világ azonban, ha nem értelmezhető is a régi keretek között, nem megismerhetetlen. Vannak a baloldalt a korábbiakhoz hasonló­an jellemző vonások. Baloldalinak lehet nevezni az elnyomottak, pá­riák, megkülönböztetettek, alárendeltségbe szorítottak felemelésére irányuló szándékot az emberiség egész története során. Általában azok tartoznak a baloldalhoz/akik valamelyes bizalommal vannak az emberi körülmények javítása, emelése és gazdagítása, az egyenlőt­lenségek csökkentése iránt. Akik bíznak abban, hogy a haladás nem történelmi illúzió, hanem függvénye az emberi közösségek és egyé­nek intelligenciájának és tevékenységének. Én úgy gondolom, hogy ezeknek a baloldali értékeknek van jövőjük.

A baloldali értékek fennmaradása azonban nem jelenti azt, hogy a baloldal jellege változatlan maradhat. Földgömbünk globalizációja következtében a baloldalnak is globalizálódnia kellene. A világ balol­dala – potenciálisan – azon társadalmi erők egységfrontja, amelyek megkérdőjelezik a mai világrendszer alá- és fölérendeltségi viszonya­it, a nemzetek közötti egyenlőtlenségekhez vezető profitlogikát, szé­les társadalmi csoportok marginalizálódását, a sztálini hagyományt, a szociáldemokrácia reformista engedékenységét; ezek az erők új társadalmi célokat, az élet és a civilizáció újfajta modelljét keresik, összekapcsolva az egyén túlélését a mindennapokban az emberi faj hosszú távú túlélésével; ezek az erők elsőbbséget adnak az embe­riség érdekeit tükröző globális problémáknak, egyszóval az összes nemzeti, társadalmi, civilizációs és emberi felemelkedést szolgáló ideáloknak és értékeknek. A nemzetközi baloldal magában foglalja a fejlett tőkés országok szocialista és kommunista mozgalmait, a szo­cialista országokban a korábbi időszaktól örökölt modellel való szakí­tásért munkálkodó áramlatokat, a harmadik világban a nemzeti és társadalmi felemelkedésért küzdő mozgalmakat, és az új mozgalma­kat mindhárom világban: a fiatalok egyes mozgalmait, a Zöldeket, a feminista mozgalmakat, a felszabadítási teológiákhoz kapcsolódó mozgalmakat. Ezek a baloldali mozgalmak olyan körülmények között fejtik ki tevékenységüket, amikor a nyugati társadalmakban a több­pártrendszer egyre inkább átadja helyét a kétpártrendszernek, és a két uralkodó párt közötti határvonal is meglehetősen elmosódik. A centrum, a középső övezet méretei egyre kiterjedtebbek, átfogva az állampolgárok nagy többségét.

Az egyesítő „közép" eme kitágulása valóság is, látszat is. Mert a középső, közbülső övezet nem homogén társadalmi mező. Jelentős törésvonalak teszik tagolttá. Az uralkodó pártoknak figyelembe kell venni mind a középső övezet kitágulását, mind a megjelenő törésvo­nalakat. A pártok szétszórt társadalmi elemek gyülekezőhelyévé vál­nak. Ebben a helyzetben előfordulhat, hogy a választásokon a több­ség a politikailag legingatagabb elemektől függ. A középső övezet kiterjedése, összetétele és dinamikája országonként, rendszeren­ként, hagyományonként és a világrendszerben elfoglalt hely függvé­nyében változik. De erre az új helyzetre, az „osztályharc" leegyszerű­sített formájának tarthatatlanságára a baloldalnak is meg kell találnia saját válaszát.

A baloldali stratégiaváltás szükségszerűségének felismerése fo­kozatosan érlelődött meg bennem a fejlődő világ realitásainak felfede­zése során. Számomra Afrikában bizonyosodott be: annak ellenére, hogy Európában született meg a marxizmus, a marxizmus által meg­kívánt egyetemes gondolkodást nem lehet leszűkíteni Európára. Ez nem volt könnyű felismerés. Nem volt könnyű felismerés, mert a kezdeti szakaszban, amikor a nemzeti felszabadító mozgalom íróinak vagy ideológusainak a műveit olvastam, azokra is elsősorban az Európa-centrikus marxizmus kritériumrendszerét alkalmaztam. Talán az volt a szerencsém, hogy kellő átérzéssel és alázattal olvastam őket, abból a szempontból, hogy feltettem magamnak a kérdést, hogy azok, akik ilyen odaadással vesznek részt a nemzeti emancípálódásért folyó harcban, akik annyi aggodalommal, odaadással viseltetnek saját népük, múltjuk, kultúrájuk iránt, akik töprengenek azon, hogyan lehet társadalmilag, emberileg felszabadítani a gyarmatosítottakat, miért nem tudnak egyetérteni velünk, a Szovjetunióval, a kommunista mozgalommal? Miért értékelik másképpen az egyes osztályok szere­pét, miért határolódnak el tőlük, miért viszonyulnak másképpen a nemzeti kultúrához, valláshoz, miért preferálják a harmadik világ né­peinek a szolidaritását a proletár internacionalizmus szolidaritásával szemben? Miért gondolják azt, hogy a harmadik világ emancipálásá­nak az útja eltér majd az európai emancipálódás útjától? Ezt folytat­tam éveken keresztül: küzdelmet a szerzőkkel, és önmagammal is. Ez oda vezetett, hogy elfogadtam azt, hogy az egyetemesség térben és időben specifikálódik. És eljutottam ahhoz, hogy nem lehet megér­teni a fejlődő világot a világrendszer egészének a megértése nélkül. Nem lehet az eszmei-politikai áramlatokat elemezni a világgazdaság mozgásának megértése nélkül. A szocialista világban a reformfolya­mattal kapcsolatos remények és aggodalmak is részben kapcsolód­nak a harmadik világ tanulságaihoz. Én korábban szembeállítottam a neokolonialista és az anti-neokolonialista fejlődési utat. Azok, akik a neokolonialista utat választották, azok lényegében – írtam is erről – úgy viselkedtek, mint a francia mondás szerint a lusta királyok, akik az eget nézik; míg a porban haladnak … szóval nem vetődtek fel bennem a nem kapitalista út történelmi korlátai.

Az események végül is azt mutatták, hogy a politikai szakítás önmagában nem biztosítja az elmaradottság leküzdésének alapvető feltételét. Előnyösebb helyzetbe kerültek a 70-es évek második felé­ben és a 80-as években azok, akik a 60-as években beilleszkedtek a világrendszerbe, mint azok a nem kapitalista országok, akik csak a 70-es évek végén, 80-as évek elején ismerték fel, hogy nem lehet elzárkózni a világgazdaságtól és a világrendszertől. Az utóbbiak már csak súlyosabb feltételek mellett, kevésbé sikeresen tudták ezt meg­tenni. Itt felvetődik a kérdés, hogy politikailag, katonailag miért járható út a nem kapitalista út, és gazdaságilag miért járhatatlan? Ez nyilván összefügg a szovjet, a brezsnyevi stratégia egészével, ami arra épült, hogy az amerikaiakhoz hasonlóan ki kell építeni és sokszorosítani kell a forradalmi, katonai bázisokat a világban, és ha az imperializmus visszaszorul, akkor majd hozzá lehet fogni a gazdaság modernizálá­sához. Túlértékeltük a szocialista világ gazdasági lehetőségeit. Van­nak helyzetek, amikor meg kell kísérelni az antiimperialista és antika­pitalista stratégia egybekapcsolódását – akkor is, hogyha bebizonyo­sodik, hogy teljes eredményhez ez nem fog vezetni… De elemezni kellene, hogy a szocialista orientáció esetében el lehetett volna-e kerülni a rengeteg kudarcot? Ám a 60-as években sem a kommunista mozgalom, sem a nemzeti felszabadító mozgalmak nem rendelkez­tek megfelelő stratégiával. A békés egymás mellett élés elvét és gya­korlatét szembeállították a nemzeti és a társadalmi felszabadulásért folyó harccal. Olyan eszmeáramlatok hódítottak, amelyek a nemzeti felszabadítási harcokat, a fegyveres harcokat szorgalmazták. A 60-as években terjedt el a fanonizmus, a maoizmus és a cheguevaraizmus. A világ számos pontján fegyveres harcok robbantak ki. Ekkor született Debray könyve, a Forradalom a forradalomban. És jelszavak: „a falu bekeríti a várost"… vagy „a puska végén van a hatalom", a kínai jelszó alapján. Vagy Che Guevaráé, hogy több Vietnámmal kell gyengíteni az egész imperializmus rendszerét. Vagy a neomarxisták, hogy a világforradalom súlypontja áttevődött a harmadik világba, a harmadik világ munkásaira, nincstelenjeire, parasztjaira. Kellett ez a történelmi tapasztalat, hogy az ember a kényszerhelyzetnek és az új lehetőségek a dialektikáját felismerje. Kérdés, hogy mi lett volna, ha nemcsak elsősorban ilyen katonai, politikai szempontból vizsgál­tuk volna kapcsolatainkat a haladó mozgalmakkal? Nemcsak abból a szempontból, hogy mennyire értenek egyet külpolitikánkkal? Akkor meg lehetett volna kísérelni egy nagyobb fokú gazdasági integrációt. De ahogy az európai szocialista országoknak nem sikerült megterem­teni a KGST-n belül ezt az integrációt, még kevésbé lehetett ezt meg­teremteni a fejlődő világ haladó országaival.

Mindezek a kérdések felszínre kerültek a tudatomban, fokozato­san, ahogyan e térséget tanulmányoztam. S mindez végső soron visszacsatolódott a szocializmus építésének a problémájához: hogy ha nem lehetséges nem kapitalista út, vagy ha így néz ki egy nem kapitalista út a fejlődő világban, akkor milyen lehetőségei vannak nálunk egy igazi nem kapitalista út megteremtésének?

Én úgy mentem ki Guineába, hogy az ottani valóság úgy értel­mezhető, mint a nemzeti demokratikus forradalom korszaka, ami az­tán átnő szocialista forradalomba, és akkor úgyis megteremtik a pro­letárdiktatúra valamelyik válfaját. Már nagyon gyanús volt számomra Guinea fővárosába, Conakry-ba való megérkezésem után, hogy ho­gyan lehet itt megteremteni a proletárdiktatúrát. De aztán elvittek vi­dékre, szociológiai kirándulásokra, falvakba. S az ember látta, hogyan maradnak fenn a hagyományok, a hagyományos társadalmi érintke­zési formák, hogyan épül ezekre rá a pártszervezet. Az ember kereste az osztálykülönbségeket; ezek abban nyilvánultak meg, hogy hát a szegény az, aki a földön alszik, a gazdagabb az, aki egy ilyen vas­ágyon, már kivételezett az, akinek van egy biciklije. Az ember megér­tette azt is, hogy a párt hogyan él együtt ezekkel a hagyományos társadalmi szokásokkal. A nagycsaládban érvényesülő alá- és fölé­rendeltségi viszonyokkal. A párt eszméi hogyan keverednek az animizmussal, a muzulmán vallással és a keresztény vallás hiedelmei­vel. Hogy a nemzeti eszme hogyan szűkül le egy etnikai egységre vagy egy falu közösségére, és e falusiak talmin nem is tudták, hogy ők Guineában élnek. Tapsoltak amikor Sekou Touré a nagygyűlésen végigvonult, és éltették Guineát. Hogyan lehetne megvalósítani a szocializmust egy olyan országban, amely ennyire elmaradott, és amelyikben még egymás mellett, egyidejűleg élnek a különböző törté­nelmi korszakok: az évezredes múlt a jelennek a technikájával. Újabb problémák vetődtek fel bennem, és ez fogékonyabbá tett azokra a különbségekre, amelyeket Sekou Touré nézetei és a mi felfogásunk között találtam. Tehát kiviláglott, hogy valaki lehet marxista anélkül is, hogy ismételné tételeinket. A lényeg az, hogy hogyan tudja a valósá­got elemezni. Szegényebb lett volna a humanizmusom, ha nem isme­rem meg ezt az országot. Bezárkózottabb lett volna a marxizmusom. De ugyanakkor felmerült egy sor olyan kérdés, amelynek a válasz­adásával nagyon nehezen tudtam megbirkózni. Itt vetődött fel az is, hogy milyen nehéz helyzetbe kerülnek azok a népek és országok, amelyek az úttörő szerepet vállalják a történelemben. Gondolok a Szovjetunióra. És gondolnom kell Guineára. Természetesen nagy­ságrendben nagy a különbség, de Guinea volt a francia afrikai gyar­matok között az egyetlen ország, amely nemet mondott a De Gaulle-féle alkotmányra. És nagyon szépen hangzott abban az időben, 1958-ban az a jelszó, hogy inkább választjuk a szabadságban a szegénysé­get, mint a rabságban a jólétet.

Tizenhétben végrehajtják a forradalmat abban a reményben, hogy a pétervári láng majd átterjed Nyugat-Európára, tehát csak el kell kezdeni és majd folytatják. Ugyanaz a remény táplálta Sekout is. Hogy Guinea példát mutat és majd az afrikai országok követik példá­ját. Ezért összekötötte Guinea emancipálódását az afrikai emancipálódással. Guinea példát mutat, és ahogy ő fogalmazott, „az a madár, amely Guineában felszabadult, körüljárja majd Afrika egét".

Bebizonyosodott, hogy nagyon kevés afrikai ország követte Gui­nea példáját. Különösképpen a szomszédos országok nem, vagy aki követte, mint Ghánában Nkrumah, az megbukott. A franciák kivonul­tak. A nyugatiak természetesen nyomást gyakoroltak Guineára. így ennek a függetlenségnek, ennek a nem kapitalista útnak a lehetősé­gei nagyon beszűkültek. Éleződtek az ellentmondások. Az etnikai ellentmondások stb…. De ennek következtében a rendszer mind despotikusabbá vált. Ma én világosan látom, hogy a sztálinizmus újratermelésének vannak bizonyos történelmi alapjai. Az eredeti kon­cepció ellehetetlenülése, a túlélés követelményei és a kényszerek nem teszik lehetővé, hogy normálisan szabályozzák a keletkezett ellentmondásokat. A könnyebbik megoldás újabb és újabb összees­küvéseket kitalálni azért, hogy megfélemlítsék az embereket, és a rendet fenntartsák. Guineában is újratermelődött a sztálinizmusnak egy válfaja.

Guineában végül is egy nagyon megrázó küzdelmet tapasztal­tam, amely arra irányult, hogy a neokolonista úttal szemben járhatóvá tegyenek egy olyan utat, amely egész Afrika felszabadítását elősegí­tené. Hogy elkerüljék a neokolonialista függőséget. Az afrikai való­ságnak megfelelő társadalmi berendezkedést és ideológiát dolgozza­nak ki, és ugyanakkor látnom kellett ennek az alternatívának az elle­hetetlenülését is. Később Sekou megértette, hogy alkalmazkodni kell, és akkor a nyitás politikáját folytatta. Ez természetesen egyfajta belső és nemzetközi NEP-et jelentett, és nagyon sok antiimperialista szem­pontnak a meghaladását is.

* * *

Tehát, végül is ami elszomorít engem, és ugyanakkor mint kutatót mégis foglalkoztat, az az, hogy szükségszerű-e, hogy a vívmányok rendre saját ellentétükbe csapnak át? Hogyan lehetséges, hogy a remények, a nemes eszmék mindig elferdülnek és visszájukra fordul­nak? El lehet-e ezt kerülni? Ezt a mechanizmust kellene jelenleg, a mi esetünkben, a nemzetközi baloldal mai lehetőségein gondolkodva is tanulmányozni.

Történelmi háttér

Az önkormányzat és az önigazgatás elméleti vonatkozásai a két világháború közötti tőkés Európában igen szerteágazók. Elemeik szinte minden baloldali irányzat eszmevilágában megtalálhatók, rövidebb vagy hosszabb történelmi távlatra vonatkoztatva. Jóval szűkebb, bár még mindig a véltnél jóval sokrétűbb az önkormányzat gyakorlata. Itt is beszélhetnénk 1919-1920 torinói gyárfoglalásairól és az ottani üzemi bizott­ságokról; baloldali francia, belga, csehszlovák községtaná­csok tevékenységéről; a „vörös Bécs" városi önkormányzatá­nak nagyarányú szociális programjairól, de még a szociálde­mokrata vezetésű magyarországi Általános Fogyasztási Szö­vetkezet törekvéseiről is. Ám önkormányzó termelőegységek tartós tevékenységéről csak igen korlátozott értelemben szól­hatunk. Ez teszi nagyon jelentőssé a Spanyol Köztársaság­ban az 1936. július 18-i ellenforradalmi lázadás után kibonta­kozott, igen kiterjedt, alulról, spontán módon létrehozott ön­kormányzó gazdasági szektort. Ehhez hasonlót a második világháború után sem igen találunk Európában.

A polgárháború hatalmas irodalmában az önkormányzat problémája aránylag szerény megvilágítást nyer, különösen a hadtörténethez és a politikatörténethez képest. Ennek egyik oka, hogy az „autogestión" főszereplői a spanyol anarcho-szindikalisták voltak, ők pedig nem álltak közel a leggazda­gabb irodalmi termést produkáló polgári, illetve kommunista történetírás szívéhez. Maguk az anarchisták viszont a polgár­háború után többé nem játszottak számottevő szerepet a spa­nyol munkásmozgalomban. Az egyéb okok között a legfőbb, hogy 1936-1939 között a nemzetközi és a belpolitikai körül­mények igen rossz környezetet teremtettek az önkormányzat szabad és sikeres kibontakozásához.

Röviden a keletkezés pillanatáról. A júliusi lázadás után, szeptember 4-ig még polgári köztársasági kormány (José Giralé) vezette az országot. Elődeitől abban különbözik, hogy hajlandó volt felfegyverezni a felkelőkkel harcba szállt mun­kásokat, illetve tudomásul venni, ha önmagukat fegyverezték föl. Szeptember 4-én az Általános Munkásszövetség (UGT) veterán szocialista vezetője, Francisco Largo Caballero ala­kított kormányt – immár szocialista és. kommunista miniszte­rek bevonásával. Ehhez a kormányhoz november 4-én – ál­lam- és politikaellenes doktrínáik szögre akasztásával – az anarchisták és az anarcho-szindikalisták is csatlakoztak négy miniszterrel, átmenetileg alárendelve a kormányrészvételt tiltó doktrínájukat a fasizmus elleni egységes harc követelmé­nyének.

A lázadás szétzilálta a kormányzat és a gazdálkodás ad­digi szövetét. A végletesen kiélezett osztálykonfliktus során a nagy földbirtokosok és a nagyobb gyárak tulajdonosai túlnyo­mórészt vagy a lázadók mellé álltak, vagy – megrémülve a felfegyverkezett nép elementáris megmozdulásaitól – kül­földre távoztak. Ennek nyomán támadt az az új szükséglet, hogy a köztársaságiak birtokában maradt területen az igazga­tást és a termelést saját erőik vegyék a kezükbe. Ám a polgári republikánus kormánynak nem volt olyan apparátusa, amely ezt országos méretekben megoldhatta volna; komoly kísérle­tet sem tettek rá. Egyetlen erő volt, amely ezt a feladatot – a maga módján – megoldhatta: a harcra kelt nép, s ezt nem is habozott megtenni. Az országban több ezer mezőgazdasági kollektíva keletkezett, amelyek a lázadóktól megtisztított terü­leten a művelhető földterület reálisan mintegy egyharmadát (különböző számítások szerint 17-47%-át) művelték. Eredeti formájukban ezek nem voltak teljesen egységesek. Erre (azon túl, hogy különböző irányzatok képviselői domináltak bennük) elégséges magyarázat az, hogy hamarabb alakultak, mintsem bárki rendeleti úton közös mederbe terelhette volna őket. Mindenesetre a dolgozók nagyfokú találékonyságról tet­tek tanúbizonyságot. Nélkülük a lázadás utáni első hetekben nagy valószínűséggel összeomlott volna a termelés és a köz­ellátás, amint a nép által létrehozott új önkormányzati szervek nélkül a közigazgatás is. Egyszersmind az iparban is létrejöt­tek a különböző szakszervezetek képviselőiből álló munkás­ellenőrző bizottságok, illetve – ahol a tulajdonos árulóvá lett, vagy magára hagyta az üzemet – a Vállalati Tanácsok.

A kollektívák aránya és jellege országrészenként nagyon eltért. A baszk tartományokban szinte teljesen fennmaradt a hegemón republikánus burzsoázia magángazdálkodása. Az anarchista többségű Katalóniában és Aragóniában viszont túlnyomórészt kollektív termelőegységek működtek, jól tagolt önkormányzattal.

Az irodalom gyakran hangsúlyozza a kollektivizálás és a kollektív termelés spontán népi jellegét. Ezt azonban csak jelentős megszorításokkal fogadhatjuk el. A kollektív termelő­egységek és a vállalati önkormányzatok ugyanis nem valami­féle, a lázadás után kibontakozó új társadalmi erők vezetésé­vel jöttek létre és tevékenykedtek. Nagyon kevés kivétellel a

Spanyolországban akkor létező két nagy, milliós taglétszámú szakszervezeti szövetség emberei vették kezükbe az esemé­nyek irányítását. Az Országos Munkakonföderáció (CNT) anarcho-szindikalistái és a szocialista vezetésű, de 1935 óta a kommunistákat is felölelő Általános Munkásszövetség (UGT) osztozott a pozíciókon, helyi befolyásuk mértékében.

Talán különös, hogy éppen Katalóniában és Aragóniá­ban, ahol az anarchisták domináltak, került sor először a kol­lektivizálás rendeleti szabályozására. Az agrárviszonyokra vonatkozó határozatok itt a CNT 1936 szeptemberében összehívott parasztkongresszusának javaslatán alapultak;¹ ok­tóberben viszont, a katalán tartományi kormány, a Generalitat adott ki rendeletet az iparvállalatok köztulajdonba vételéről, illetve munkásellenőrzéséről.

A talány csupán látszólagos. Egy országban, ahol a kol­lektív termelői társulások és a rájuk épülő szabad társadalom ideológiájának akkor már legalább 70 éves mozgalmi háttere volt, s ahol milliós taglétszámú anarcho-szindikalista szak­szervezetek működtek, szükségképpen olyanok irányították a helyszínen is a kollektivizálást, akiknek több-kevesebb fo­galma volt a libertáris kommunizmus anarchista teóriáiról, a termelőközösségekre vonatkozó elképzeléseikről. Az imént említett katalán dokumentum is eléggé pontosan szabályozza a kollektivizálás formáit, mértékét és a társadalmasított ter­melőegységek működésének módját. Ám magából a híres október 28-i dekrétumból és az irodalomból is tudjuk, hogy a szabályozást jóval megelőzték a jogilag nem rendezett töme­ges kisajátítások. Ezek esetenként a későbbi szabályozástól eltérő normákat alkalmaztak (elsősorban többet, mást és más módon kollektivizáltak). A lázadással szembefordult tömegek kezdetben láthatóan elvonatkoztattak azoktól a külső körül­ményektől, amelyek később engedményekre, a doktrína la­zább kezelésére kényszerítették magukat az anarcho-szindikalistákat is. (A republikánus burzsoázia vagyonának leg­alább elvi tiszteletben tartása, a középrétegek érdekeinek vala­melyes figyelembevétele; a nem fasiszta tőkés államok polgá­rai anyagi érdekeltségeinek szem előtt tartása, a hadviselés érdekei stb. stb.)

A kollektív gazdálkodó egységek jellege

Ismét utalva a háborút kísérő társadalmi folyamatok bonyo­lultságára, meg kell jegyeznünk, hogy a libertárisok (anarchis­ták) döntő befolyása alatt álló területen a társadalmi átalak ítás jóval messzebb ment, mint más területeken, ahol a népfront pártjai „új típusú demokratikus köztársaság" kialakítására vettek irányt. Éppen emiatt azonban az anarchisták vezette területen alakultak ki a legjellegzetesebb önigazgató képződ­mények, egészen az Aragónia egy részét önállóan irányító, Fraga székhelyű Aragóniái Tanácsig, amely egy éven keresz­tül (1937 augusztusáig) szinte köztársaság volt a köztársasá­gon belül.

Bár a kollektivizálás történetének még jócskán vannak elégtelenül tisztázott vonatkozásai, az 1970-es évek óta e téren sok új eredmény született. Ehelyütt két alapmunkát emelnék ki, a veterán anarcho-szindikalista átélő, Zafón Bayo írását és a hatalmas kutatómunkát végzett német szaktörté­nész, Bernecker monográfiáját.²

A túlságos elvontság elkerülése végett ezúttal nem a kö­zösségek viszonyainak összegezett leírását adnám, hanem egy adott, jellegzetes közösség konkrét képét rajzolnám meg.

Alcorisa 400 lakosú község volt az Aragóniái Tanács igazgatta területen, jó földekkel, és – ami Spanyolországban igen fontos – elegendő vízzel. Határa zömmel nagybirtokok­ból állt, de sok kistulajdonos is volt. A falu lakóinak csak 5%-a végzett ipari tevékenységet egy kis olajütőben, a malomban, egy szappanfőzőben és a szódavíz-"gyárban". A földmunká­sok és az ipari bérmunkások főleg anarcho-szindikalista szer­vezetekhez kötődtek. Volt bizonyos befolyása a köztársasági polgári pártoknak. Azana köztársasági elnök Baloldali Köztár­sasági Pártjának (IR) és a Köztársasági Egyesülésnek (AR) is. Működött a libertáris káderszervezet, az Ibériai Anarchista Föderáció (FAI) egy kis csoportja is.

A felkelés után a község 8 napig a lázadók kezén volt. Mivel azonban távol esett a támadás fő irányaitól, néhány nap elteltével visszafoglalta a lázadók elől a hegyekbe vonult, va­dászpuskákkal és öreg pisztolyokkal fölszerelt munkás-pa­raszt milícia.

Ennek nyomán a faluban Védelmi Bizottság alakult. Tíz taggal képviseltette magát a CNT, 22 taggal az IR és az AR, illetve a FAI. Ugyanebben az arányban épült föl a község 5 tagú központi Intézőbizottsága (CCA). Elhatározták, hogy egységes szakszervezetet hoznak létre (vagyis a szórványo­san jelenlevő l/G7-tagokat is a CNT keretében és elvei alap­ján szervezik).

A bizottságokban heves vita folyt arról, hogy maradjon-e fenn egyelőre a magántulajdon és a magánkereskedelem, vagy vegyenek azonnal mindent a saját kezükbe, a minimális önellátás biztosítása érdekében. Mindez „élesben" vetődött föl, mivel beállt az aratásidő és 500 ember a hadsereg(ek)ben a fronton volt.

Első lépésként – a gépek szűkében lévő gazdaság érdeké­re tekintettel – a CCA elkobozta a nagybirtokosok mezőgazda­sági gépeit és hozzá értő dolgozókból csoportot szervezett a kezelésükre. A falu határát körzetekre osztották, amelyeket a dolgozók meghatározott csoportjai műveltek. Egy-egy képvi­selőjükből bizottság alakult, amely döntött a munkálatok sor­rendjéről. Ez volt a létrejövő termelési közösség magva.

A közösségbe az 1936 júliusa előtti szakszervezeti tagok külön felvételi eljárás nélkül léphettek be, a többiek belépését a közgyűlés hagyta jóvá. A kilépést elvileg lehetővé tették, de a közgyűlés joga volt eldönteni, hogy indokolt-e; ha nem, a kilépő nem vihette ki a javait.

Az Intéző Bizottság (CCA) élén „főtitkár" állt. Többi tagja szakterületeket irányított (mezőgazdaság, ellátás, munka­ügyek, oktatás). A közgyűlés jelölte ki őket, kizárólag szak­szervezeti tagokból (a kivételhez a CNT jóváhagyása kellett). A közgyűlés havonta ült össze, ez volt a néphatalom élő szer­ve. Szabályzatát két haladó, republikánus ügyvéd készítette. Döntéseit egyszerű többséggel hozta; esetleges rendkívüli üléseit a CCA hívhatta össze. A vezetők elvben visszahívha­tók voltak.

A pénzt eltörölték – bonokkal helyettesítették. Ezek nem kapcsolódtak szorosan a munkateljesítményekhez, hanem az életkori szükségletekhez és a család méreteihez igazod­tak. A közgyűlésen minden alkalommal tájékoztatták a lako­sokat a falu anyagi helyzetéről.

Az egyházi javakat elkobozták. A templomot filmvetítő-helyiséggé, egy kisebb kolostort iskolává alakítottak. A két magántulajdonú garázs egyikéből cipészműhely lett, a ked­velt régi főnök vezetésével. Javítómunkákra állandó építőbri­gádot szerveztek. Új létesítmények is születtek. Kolbász­gyártó műhelyt hoztak létre, amely (egyéb termékek fejében) az egész körzetet ellátta. Szállodát és közös tehénistállót épí­tettek. Ennek azért volt jelentősége, mert a nagybirtokosok külterjes állattenyésztése sok kárt okozott a kisparasztok és bérlők parcelláin. A szakszervezeti házat is kibővítették. Egé­szében elmondható, hogy abban a nyomorúságos helyzet­ben, melyben létrehozták, az önkormányzat működött, a falu lakóinak fennmaradását sikerrel biztosította. Legfőbb ered­ményüknek az tekinthető, hogy megszüntették a javak szélső­séges egyenlőtlenségét, a szegények számára is létfeltétele­ket teremtettek; a szolgáltatásokra a közösség minden tagjá­nak eredendően joga volt.

Aragónia, különösen pedig Katalónia más részein a CNT túlsúlya nem volt ennyire elsöprő. Sokhelyütt az UG7-val, vagy a négy munkáspárt egyesüléséből létrejött kommunista PSUC (Katalónia Egyesült Szocialista Pártja) szervezeteivel kellett egyezkedni, megállapodni. Sok községben nem vált el egymástól a községi igazgatás és a létrehozott kollektív ter­melő közösség vezetése. Noha a kisparasztok birtokai elvileg megmaradhattak (és gyakran meg is maradtak), a bizottságok egyetlen közösségként kezelték a lakosságot, egységesen intézték termelési, politikai, művelődési, egészségügyi, ellá­tási ügyeit.

Sokhelyütt kiütköztek a primitív egyenlősdi nyomai. Egyes mezőgazdasági birtokokon a brigádok hetenként vál­tották egymást a kijelölt földdarabokon, nehogy a föld minősé­gének kisebb-nagyobb különbségeiből jövedelmi, majd pedig vagyoni eltérések keletkezzenek.

A városi kommunák kísérletei döcögve haladtak előre. Itt a bér általában fennmaradt, de szélsőséges egyenlősítő ten­denciákkal. Feljegyezték pl., hogy Valenciában 1936 augusz­tusában egy fodrász és a város vezető mérnöke azonos fize­tést kapott. (E primitív egyenlősdi gyökerei az aragóniai föld­munkások nagy többségének földhöz ragadt szegénységére nyúlnak vissza. Amikor fegyveres osztagaikat a nagy váro­sokba vezényelték, egy fürdőszoba látványa elegendő volt ahhoz, hogy valakit a burzsoáziához soroljanak… Spa­nyolország nagy része valóban kevéssé volt érett arra, hogy az önigazgatás kapitalizmus utáni formációként verjen gyöke­ret benne.)

Az Aragóniai Tanácsban és bizottságaiban nem csupán anarchisták hanem szocialisták, kommunisták, a trockista szí­nezetű POUM és a kis Szindikalista Párt hívei is működtek. Mindazonáltal az anarcho-szindikalisták túlsúlya egyértelmű volt. Az összetűzések általában nem a helyszínen keletkez­tek, hanem az országos politika súrlódásainak az áttevődései voltak. A Tanács, amelyet tagjai – és nemcsak a kommunista közreműködők – olykor Aragóniai Szovjetnek neveztek, ér­deklődött a szovjet tapasztalatok iránt is. így került sor arra, hogy 1937 elején küldöttséget menesztettek a Szovjetunióba, két anarcho-szindikalista és egy kommunista részvételével. Moszkvában nagy előzékenységgel fogadták őket, ám első­sorban új nagyüzemeket, szociális intézményeket, kultúrhá­zakat mutattak nekik, igen szoros – szabad tájékozódásra alkalmat nem adó – program keretében. Így hát a delegáció libertáris tagjai elégedetlenül tértek haza, míg a kommunisták jóval pozitívabban ítélték meg a látottakat.

Az önigazgató közösségek „röppályája" a népfront éveiben

Önigazgató termelői és szolgáltató társulások Spanyolor­szágban egészen a polgárháború végéig működtek, bár a hadi helyzetnek megfelelően fokozódó állami-hatósági szabá­lyozás közepette. Az anarchisták vezette kollektívák fénykora 1936 júliusa és 1937 augusztusa közé tehető. Az utóbbi dá­tum – az Aragóniai Tanács feloszlatása – cezúra: ezután újabb közösségek általában már nem alakultak, s a régiek is lassan az országos helyzethez idomultak. Magában véve az is harci tereppé változtatta őket, hogy a köztársaság egyes erői a magántulajdont, mások a központilag erősen szabályo­zott köztulajdont, ismét mások az autonóm önigazgató egysé­gek laza hálózatát tekintették a gazdálkodás kívánatos kere­tének. Ennek megfelelően, ami pl. az anarchisták számára mesebeli vívmány volt, azt a kommunisták vagy a centrista szocialisták anakronisztikus ostobaságnak tekintették. Mind­ez a köztársaság doktrínákkal túlságosan is átitatott politikai életében nagy feszültségeket, olykor gyilkos indulatokat is szült. Erre a talajra telepedett rá azután a köztársaságot jelen­tős támogatásban részesítő, eleinte óriási tekintélynek ör­vendő Szovjetunió akkor kiéleződő politikai deformációinak az áttevődő hatása: a trockisták elleni hajsza, az NKVD titkos spanyolországi tevékenysége, az erőszakos egységesítő tö­rekvések ellentétükbe forduló, megosztó hatása.

Franco uralma egyszeriben „feloldotta" a dilemmát. A közösségek vezetőit súlyos büntetésekkel sújtották. Tisztsé­get nem viselő tagjaikat – ha önként lemondtak a földkisajátí­tás során kapott földekről – nem büntették, de kizárták a föld­bérlés lehetőségéből. Különösen durván büntették a dolgozók oldalára állt értelmiségieket: tanítókat, ügyvédeket, papokat. Az északi vidékeken külön börtönt létesítettek papok és más egyházi személyek számára.

Némi összegzésféle

Ha összegzésül megpróbáljuk a magunk számára értelmezni az 1936-1939 közötti spanyolországi önigazgatási kísérletek (olykor nem is csak kísérletek) tanulságait, a helyzetüket be­folyásoló, sorsukat meghatározó tényezőket két nagy cso­portba sorolhatjuk. Az egyikbe azok a mozzanatok kívánkoz­nak, amelyek szorosan az adott történeti helyzethez kötőd­nek, s így nem is vetíthetők ki más korokra, más színterekre. A másikba azokat a momentumokat sorolhatjuk, amelyek ma­guknak az önigazgató társulásoknak a természetes és el nem hárítható problémái, legalábbis mindaddig, amíg nem olyan gazdasági rendszerben (sőt: világrendszerben) működnek, amely maradéktalanul az önigazgatás logikája szerint épül föl.

1. Az első csoportba sorolhatjuk azt a körülményt, hogy a spanyolországi termelő és szolgáltató kollektívák egy véres és pusztító belháború menetében jöttek létre és fejtették ki a tevékenységüket. Ha mindez a XIX. század valamely polgár­háborújában zajlik, a végletes decentralizáció akár a prog­resszív erők hasznára is válhatott volna. Lehetőséget adha­tott ugyanis arra, hogy az egymástól elvágott termelő és szol­gáltató egységek gazdaságilag és önvédelmi szempontból is életképesek maradjanak. Ám 1936-ban a helyzet más volt. Míg a közösségek saját léte és munkájuk logikája a maximális decentralizációt kívánta volna meg, a háború, a katonai ellá­tás szükségletei az eszközök lehető legnagyobb központosí­tását, bizonyos ágazatok erős kormányzati szintű kézbentar­tását igényelték. A kétféle – egyaránt objektív – szükséglet ta­lálkozása törvényszerűen konfliktusok sorozatának a forrá­sává lett; az összeütközések pedig áttevődtek a politika teré­re, kiélezett szituációkat szültek. Ezeket az anarchizmus és a szocializmus korábbi történeti összeütközései is motiválták. A háború tehát igen ellentmondásos szerepet játszott a kollek­tívák sorsában. Egyrészt egészében neki köszönhették a lé­tüket: ha a lázadás következményei a köztársasági területen nem zilálják szét a termelés magántulajdonon alapuló szerke­zetét, az önigazgató egységek létre sem jöhettek volna. Más­részt a hadviselés mint önigazgató közösségeket kétségtele­nül deformálta őket.

2. Egy másik, erősen korhoz kötött tényező, hogy a kora­beli szocializmus legtöbb szektora idegenkedett az önigaz­gatás decentralizációt sugalló elvétől. A centralizáció háború sugallta szempontja jól illeszkedett a kommunisták, a cent­rista és a jobbszárnyhoz tartozó szocialisták egész jövőképé­be, a központilag tervszerűen irányított szocialista gazdaság hipotézisébe. Az önigazgatás szorgalmazása szemükben a háború szempontjaitól függetlenül is tévútnak, kisiklásnak tűnt. Ami pedig a polgárság republikánus és nemzetiségi párt­jait illeti, ők éppen a kisebb és a közepes magánvállalkozá­sokhoz képest (amelyeknek érdekeit képviselték) vélték törté­neti visszakanyarodásnak az önigazgatást.

3. Végül nem feledkezhetünk meg a korabeli önigazga­tás ideológiájának leegyszerűsítő vonásairól sem, ami abból is fakadt, hogy a kollektívák egy része csak a legszegényeb­bek számára volt vonzó lehetőség. Elsősorban a kezdetleges egalitarizmus ötlik szembe. A közösségektől idegenek voltak nemcsak a számottevőbb jövedelemkülönbségek, hanem az egyéni érdekeltség ennél szelídebb formái is, pl. hogy egy-egy dolgozó tartósan ugyanazt a földdarabot munkálja meg. Külön ütközéseket okozott, hogy ezt a merev egalitarizmust sok közösségben egyeztetni kellett az UGT, vagy a kommu­nisták elképzeléseivel. Tény, hogy a közösségek, legalább 1937 tavaszáig, erősen ideológiai motivációjúak voltak. Ez a praktikum szempontjából hátráltató tényezőnek bizonyult: a bonyolultabb fizikai és a kifejezetten szellemi tevékenység aláértékeléséhez vezetett, ennek minden következményével.

Ha figyelembe vesszük a felsorolt gyengítő tényezőket, ezek elkerülhetők, vagy kiküszöbölhetők. A háborús környe­zet többé-kevésbé kizárható kísérője a mai önigazgatási kí­sérleteknek. A modern kiutat kereső marxista ihletésű szocia­lista ideológiákban előrehaladt az ultracentralizált gazdasági építmény súlyos fogyatékosságainak az erőteljes bírálata, valamiféle önkormányzat fontosságának a felismerése. Az sem szükségszerű, hogy az autodetermináció hívei primitív egalitárius, vagy izolációs elképzelésekre építsék önigazgató közösségeiket. így tehát – mondhatnók – az önigazgatás mai perspektívái jobbak az ötven év előttieknél.

Az önigazgatás bizonyos kérdőjelei azonban már Spa­nyolországban is túlmutattak ezeken a korhoz és helyhez kö­tött mozzanatokon és ma is fennállnak, részben a pillanatnyi szituáció által determinált, részben azonban elvi akadályként.

Minden olyan önigazgatási kísérletnek, amely nem a dol­gozók önkormányzatán alapuló társadalomban (még ke­vésbé önkormányzó társadalmakra épülő világgazdasági rendben) működik, talán leglényegesebb ellentmondása, hogy ilyen ideális helyzet híján a kollektívák külső kapcso­latai elvileg különböznek belső viszonyaik természetétől. A termelő egységen belül jó esetben a kollektív döntések, a nagyfokú egyenlőség, a szolidaritás jegyében folyik a munka.³ Mihelyt azonban a kollektív gazdaság kilép a gazdasági cselekvés nemzeti vagy nemzetközi terepére, ott ettől idegen elvű közegben kell helytállnia. Ez lehet a tőkés piac dzsungele, vagy a szocialista államnak az önigazgatás szempontjaival összhangba nem hozott preferenciarendszere, ezen alapuló szabályozó eljárásai. Ez a környezet könyörtelenül szorít­ja a közösséget vagy arra, hogy belső viszonyait a na­gyobb hatékonyság érdekében hozzáidomítsa a környe­zethez (s ebben az esetben az egyenlőség elvét a teljesít­mény szempontja gyűri maga alá), vagy arra, hogy elszi­getelődjék, begubózzék. Spanyolországban ez abban tük­röződött, hogy azok a közösségek maradtak tovább működő­képesek, amelyek zömmel a helyi ön- és közellátás feladatait látták el. Azok viszont, amelyek korábban szerteágazó áru-és pénzkapcsolatokat tartottak fenn, nagyon hamar kormány­segítségre szorultak (forgótőkehitel, anyagbeszerzés, értéke­sítés dolgában) és ezzel erős állami kontroll alá kerültek, még ha ez nem mindig öltött is tetten érhető jogi formát.

Mai önigazgatók számára viszont ez annyit jelent, hogy először hatékony tőkés (vagy félállami) vállalatként kell bizo­nyítaniuk életképességüket. Ezután kísérelhetik meg, hogy a társadalmat és a termelést a maguk képére formálják, akár csak egy ország méreteiben is.

Összes kérdőjelei ellenére az 1936 és 1939 közötti Spa­nyolország önigazgató törekvései – az egészen más jellegű jugoszláv kísérlettől eltekintve – a legnagyobb tömegeket mozgató és leghosszabb ideig fennálló önigazgató szektor tapasztalatát hagyták ránk, amelyet kár lenne az „anarchis­táknak" szóló szokásos kézlegyintéssel elintézni.

A katalóniai és aragóniai kollektivizálás dokumentumaiból (1936)

Az alább közölt dokumentumok további részleteket világíthat­nak meg ezen önigazgató szektor működésével, a termelő kollektívák életével kapcsolatban.

Az első dokumentum, a CNT által összehívott 1936. szeptemberi katalóniai parasztkongresszus tervezete a földek kol­lektív tulajdonba vételéről, olyan időpontban született, amikor Katalóniában a tényleges hatalom még szinte teljesen az anarchista milíciák kezében volt, bár az autonóm katalán kor­mányt a republikánusok tartották kézben. Ennek megfelelően itt az anarchista doktrínát enyhébben korlátozzák a más szer­vezetekkel folytatott egyezkedésnek a szövegben egyébként külön megemlített szempontjai. A másik két dokumentum (a kongresszus 5., ill. 7. napirendi pontjának vitáját lezáró hatá­rozatok) ugyancsak az anarchisták mezőgazdasági és falusi politikáját tárgyalja.

*

1. Az 1936. szeptemberi katalóniai tartományi parasztkongresszus határozata a föld kollektivizálásáról és a szakszervezeti egységről.

A Bizottság, miután behatóan tanulmányozta azokat a többrétű jelleg­zetességeket, amelyek közepette a katalán mezőgazdaság működik, mélyen elemezve a tartomány parasztjainak lelki beállítottságát, le­hetségesnek látja, hogy felvázolja az alábbi irányelveket. Reméli, hogy ezek normaként szolgálnak, vagy szolgálhatnak majd annak az útnak a kijelölésében, amelyen haladnunk kell, és amely el fog vezetni bennünket a föld teljes kollektivizálásához, amely cél a CNT elveiből következik.

A katalán kisbirtok jellegzetességei a függetlenségnek abból a szellemiségéből erednek, amely mély gyökeret vert parasztjainkban. Miután szenvedélyes vágyuk, hogy megszabaduljanak a bérrabszol­gaságtól vagy attól a kizsigereléstől, amely a részes-, vagy haszon­bérlet révén sújtotta őket, a függetlenséget egyetlen gondolatban, illetve célban sűrítették össze: FÖLDET! Legmesszebb menő törek­vésük pedig az volt, hogy e föld tulajdonosaivá váljanak.

Miként a szerelmes, akinek a szenvedélye elemi önzéssel páro­sul, hajtja magát a paraszt, hogy elérje és megragadja célját. Nem kíméli erejét, éjjel-nappal dolgozik, egyfolytában és pihenés nélkül, éppúgy, mint családtagjai. Elégtelenül táplálkozik, tönkreteszi egész­ségét, valójában csak tengődik, silányabbal, mint az állatai.

Ekkora lemondás és áldozat láttán meg kell értenünk, hogy ha azonnal az összes földek kötelező kollektivizálására törekednénk, azokéra is, amelyekre a munka és az önmegtagadás említett mártírjai már szert tettek, számos akadályba ütköznénk, amelyek meggátolnák a normális haladást céljaink felé!

A kistulajdonos annyira kötődik a nagy nehezen megszerzett földdarabkához, hogy az számára hovatovább életének egy darab­jává lesz. Meggyőződésünk, hogy gyanakodva tekintene bárkire, ha azt hiszi róla, hogy el akarja ragadni tőle, még ha azzal a céllal is, hogy nagyobb jóléthez juttassa őt.

Ezt a bizalmatlanságot számos tényező igazolja. A paraszt ugyanis tapasztalta, hogy mindazok, akik azt ígérték neki, hogy fel­szabadítják, mindig nyomorultul becsapták, hogy az ő rovására jussa­nak előnyhöz. A politikusok bőségesen hozzájárultak ahhoz, hogy kialakuljon ez az egoista észjárás, amely inkább illik egy kispolgárhoz, mint a proletárhoz, és létrejöjjön a tökéletes bizonytalanság hangula­ta, amelynek áldozatai a falu dolgozói.

Mindezeknek a megfontolásoknak az alapján a Bizottság úgy véli, hogy a plénum elé terjesztheti döntés céljából az alábbiakat:

Ebben a következő irányelvek vezes­sék őket:

A)     Ha a faluban lehetséges a kollektivizálás, anélkül, hogy ezzel kiváltanák a már jelzett nehézségeket, hozzá kell látniuk, hogy ezt maradéktalanul és azonnal megvalósítsák.

B)     Ha a helység parasztjainak a többsége ezeket az elveket nem osztja, vagy vannak, akik nem osztják őket, akkor a szakszervezetek tiszteletben tartják a kistulajdonosok művelési módját, és elkezdik a nagybirtokok és a lázadó elemek földbirtokainak a kisajátítását, amely utóbbiakat szintén kollektivizálni kell.

C)     A szakszervezeteket fel kell jogosítani arra, hogy ha a falvak követelményei ezt teszik tanácsossá, függesszék fel a végleges kol­lektivizálás végrehajtását arra a legrövidebb időre, amely ennek az előkészítéséhez szükséges. Tegyék lehetővé a kisbérlőknek, hogy a művelést a kistulajdonosok esetében már említett módon folytassák, fenntartva, hogy az említett földek kollektivizálásra várnak, mihelyt ennek a feltételei előállnak.

A parasztság felszabadítását kiteljesíti kollektív gazdaságok lé­tesítése, ahol mindazok a vívmányok rendelkezésre állnak, amelye­ket a modern földművelés nyújt a merész megvalósítóknak: villamosí­tás, urbanizáció, az elhanyagolt falvak rendbehozatala, öntözés, talaj-egyengetés, mocsárlecsapolás. Végtelen a javító intézkedések sora, amelyek végeredményükben növelik a siker esélyét az új létesítmé­nyekben. Ez a legélőbb ösztönzés arra, hogy az összes parasztot a CNT követeléseiben található nemes törekvések oldalára állítsák.

A határozat záróaktusaként, mint a legszélesebbre nyitott födera­lizmus hű értelmezését (amelyet a CNT mindig képviselt), a Bizottság szükségesnek tartja, hogy minden paraszti településnek a legna­gyobb szabadságot biztosítsák az előbbiekben ismertetett döntések véghezvitelében és formájuk megválasztásában.

A Bizottság⁴

A határozatot egyhangúlag jóváhagyják.

2 Határozat

a napirend ötödik pontjához

Széles körű vita után, amelyben a Bizottság⁵ minden tagja részt vett, a plénum elé terjesztjük a következőket.

Mivel a fasizmus elleni harcot nem egyedül a CNT folytatja, ha­nem részt vesznek benne az összes forradalmi szervezetek; mivel drágán megfizetendő ostobaságnak bizonyulna, ha meg­határozott társadalmi rendszert vezetnénk be; figyelembe véve, hogy híven ki kell tartanunk a forradalmi szövet­ség egyezménye mellett, és tiszteletben tartanunk más proletár cso­portosulások véleményeit, javasoljuk:

(Közli, bevezetővel és jegyzetekkel ellátta: Harsányi Iván)

Jegyzetek

1 Maria Carmen Garcia-Nieto – Javier M. Donézar: Bases documentales de la España contemporánea. 10. kötet. (La guerra de España 1936-1939). Guadia­na, Madrid, 1974. 153-157., ill. 67-75. old. L. a cikk mellékletét.

2 Juan Zafón Bayo: El consejo Revolucionario de Aragón. Planeta, Barcelona, 1979.; Walter L. Bernecker: Colectividades y revolución social. El anarquismo en la guerra civil española, 1936-1939. Critica, Barcelona, 1982.

3 A „jó esetben" megszorítást azért alkalmazom, mert a kollektívák létrehozása körül nem kevés kényszerítő eljárásról tudunk.

4 Itt a Bizottság tagjainak névsora következik, 23 név, amelyeket, minthogy a mai magyar olvasónak keveset mondanak, mellőzhetőnek tartunk; mindegyi­kük egy-egy járás CNT-szervezeteit képviselte.

5 Ez a Bizottság Katalónia négy megyéje (Barcelona, Tarragona, Lérida, Gero­na) CNT-szervezetének és a barcelonai rádiónak a képviselőiből állt.

6 Consejo de Economía – a katalán regionális kormány gazdasági csúcsszerve.

1919 és 1945 után az alulról jövő spontán önkormányzati mozgalom Magyarországon 1956-ban vált országos méretű­vé. A helyzet rendkívüliségét nem kell bizonyítani. Az 1956. október 23-i felkelés sodrában létrejött munkástanácsok na­pok alatt a termelő üzemek irányítóivá váltak, majd november elejére, miután egyre több közülük elhatárolta magát nemcsak a rákosista, de a polgári visszarendezéstől is, a forradalmi átalakulás meghatározó erőivé nőtték ki ma­gukat. November 4-ét követően pedig e törekvések fóku­szába kerültek. Ez egyrészt annak tudható be, hogy igen ko­moly tömegerőt vonultattak föl maguk mögött Budapesten és vidéken egyaránt. Kezükben tartották az általános sztrájk fegyverét. Másrészt annak ellenére, hogy közvetlenül semmi­lyen tömegkommunikációs eszközzel nem rendelkeztek, szervezettségük igen gyorsan nőtt. November 14-én meg­alakult a Nagybudapesti Központi Munkástanács, és küszö­bön állt az országos munkástanács létrehozása. A szovjet csapatokkal ugyan szétverették a hatalmi intézményeket és a fegyveres ellenállást, a Kádár-kormány a munkások sztrájk­mozgalmával szemben a nyers erőszak alkalmazását nem vállalta. Ez ugyanis óriási anyagi áldozatok árán sem kecseg­tetett feltétlen sikerrel, arra azonban elég lett volna, hogy a kormány „munkás-paraszt" jellegével kapcsolatos reménye­ket és illúziókat szétfoszlassa. A kormány kül-, és belpolitikai szempontból október 23-ával és az ezt követő időszak célkitű­zéseinek mindegyikével nem kívánt frontálisan szembehe­lyezkedni, ez december közepéig tetten érhető magatartásá­ban. A munkástanácsok a Nagybudapesti Központi Munkás­tanács révén így valódi hatalommal rendelkező politikai té­nyezőként kezdték meg a tárgyalásokat a kormánnyal, jólle­het akkora erejük nem volt, hogy hatalmát megtörjék, hiszen annak bázisát, az idegen csapatok aktív jelenlétét, nem lehe­tett felszámolni.

Az önigazgatás irányába induló társadalmi átalakulás 1956-ban tehát egy rendkívül labilis és polarizált hatalmi hely­zetben indult meg, s ez eleve kérdésessé tette tartósságát. A

munkástanácsokkal megjelent lehetőség mindazonáltal igen „jelentős volt.

Az önigazgatási kísérletek ugyanis akkor válnak iga­zán érdekessé, amikor túllépnek a vállalat, a termelőegy­ségek keretein, átlépik a társadalmi szektorok közötti vá­lasztóvonalat, hatalmi aspirációik keletkeznek, és ezáltal megindulnak a társadalmi rendszerré szerveződés útján. Ekkor dőlhet el ugyanis, hogy adott feltételek mellett megvaló­sítható-e a polgári demokratikus elképzelésektől eltérő, de mégis demokratikus társadalomirányítási szisztéma. Olyan fejlett társadalmi alakulat, amely a közvetlen demokrácia intézményei, a gazdasági önigazgatás és egyéb képvise­leti szervek által tömeges részvételt teremt a döntési fo­lyamatokban, és megakadályozza a gazdasági monopol­helyzetek és az igazságtalan szociális és emberi egyen­lőtlenségek elterjedését. Ma, a polgári demokratikus intéz­mények vitalitásának korában sokan és részben joggal táplál­nak az ilyen kísérletek történelmi létjogosultságával szemben fenntartásokat. Lassan két évszázad történelmére pillantva kétségtelennek tűnik, hogy e kísérleteknek többnyire háborús (polgárháborús) vagy más rendkívüli, például forradalmi vagy katasztrófahelyzet, gazdasági válság teremtette meg létalap­ját, majd ezek elmúltával először csökkent a létrejöttükkor megmutatkozó magas fokú emberi áldozatkészség, végül belső ellentétek vagy még inkább külső vereség következté­ben sorsuk megpecsételődött. Tömegbázisukban gyakran az elemi emberi együvé tartozás mutatkozott meg, amely önma­gában nem tartósíthatott érintkezési formákat tömegméretek­ben. De éppen ezért szinte minden esetben megmutatkozott e radikális átalakítási törekvések humánus tartalma, a társa­dalmi lét fenntartásáért és megújításáért vívott küzdelmük heroizmusa. És – visszatérve az 1956-os valósághoz – no­vember közepétől a helyzet egy ideig kétségkívül kedvezett az önigazgatási törekvések képviseletének. Mindenekelőtt azért, mert az élesen szemben álló, de tárgyalni kényszerülő felek között kisebb kérdésektől eltekintve ez volt az egyetlen megegyezési lehetőséggel kecsegtető kérdéskör. A kor­mány gyorsan legalizálta az üzemi munkástanácsokat, majd tárgyalófélként fogadta él a Nagybudapesti Központi Munkás­tanácsot. A szakszervezetek bevonásával megindult a mun­kástanácsok feladatát szabályozó törvényerejű rendelet szö­vegezése, ami a munkahelyi szintű önigazgatási rendszer kérdésében közös megegyezés reményét villantotta fel. Bár az Elnöki Tanács november 22-én napvilágot látott tör­vényerejű rendelete a munkástanácsok szándéka elle­nére az önigazgatást a termelő üzemekre korlátozta, és az állami irányító szerveknek jelentős hatáskört biztosított az üzemek vezetésébe való beleszólásra, a Nagybudapesti Köz­ponti Munkástanács hajlandónak mutatkozott a rendelet kor­rekciója érdekében a tárgyalások felújítására. Ez meg is tör­tént, és a szakszervezetek közvetítésével bizonyos előrelé­pés volt érzékelhető a november végi konzultációkon.¹ A mindkét fél részéről megmutatkozó elkötelezettség az önigaz­gatási rendszer valamilyen változatának bevezetése mellett így az egyébként egyáltalán nem enyhülő szembenállás elle­nére asztalhoz ültette, munkára serkentette és eredményekre ösztökélte a feleket.

Megkerülhetetlen volt természetesen a termelő egysége­ken, a munkahelyen kívüli irányítási rendszer átalakításának kérdése is. Az ezzel kapcsolatos megoldásokat azonban erő­sebben behatárolták a közvetlen hatalmi érdekek. A kormány, tartva a munkástanácsok erejének növekedésétől, kezdettől fogva kategorikusan elzárkózott az országos munkástanács, tehát egyfajta munkásparlament megalakításától. Kádár Já­nos a példaképre, Jugoszláviára hivatkozott, ahol szintén nem volt ilyen hatalmi intézmény. A kormánynak szüksége volt a régi parlamentre, amelytől joggal várhatta hatalma meg­erősítését. Az 1. számú dokumentum kétkamarás rendszere ezért olyan kompromisszumos kísérletnek tekinthető, amely mind a régi parlament fenntartásának, mind az önigazgatási rendszer országos kiépítésének elképzelését ötvözni kí­vánta.

A másik behatároló tényező a szakszervezetek szerepe körüli vitával függött össze. A Magyar Szabad Szakszerveze­tek Országos Szövetségének Gáspár Sándor által irányított vezetése november 4-e után a Kádár-féle vezetés mögé sora­kozott fel, amit a kormány igyekezett úgy kihasználni, hogy a munkástanácsok szakszervezeti vezetés alá kerüljenek. Ez azonban éles visszautasításra talált, mi több, a Nagybuda­pesti Központi Munkástanács teljes újjáválasztás nélkül még legitim tárgyalópartnernek sem ismerte el a szakszervezeti vezetést. Miután azonban mind a munkástanácsok, mind a szakszervezetek újjáválasztásáról megállapodás született, nem volt akadálya annak, hogy a Szakszervezeti Tanács és a Nagybudapesti Központi Munkástanács között kapcsolat és tárgyalások jöjjenek létre. Ezek főleg az önigazgatás kérdésé­vel foglalkoztak. A szakszervezet megpróbált közvetítő és kezdeményező szerepet betölteni a kormány és a munkásta­nács között. Ez azonban kevés volt ahhoz, hogy olyan önigaz­gatási elképzelés esélyt kapjon, amelyben a szakszerveze­teknek – 1919 mintájára – számottevő hatalmi szerepe alakul­hatott volna ki. A Nagybudapesti Központi Munkástanács ettől elzárkózott, és következetesen olyan koncepcióhoz ragasz­kodott, amely valamilyen módon biztosította volna a munkás­tanácsok megalapozó szerepét a konstrukció kiépítésében.

A harmadik politikai tényező az önigazgatási koncepció formálódását illetően a munkástanácsi vezetők bizalmatlan­sága volt az újjászerveződő államigazgatási intézményekkel, konkrétan a minisztériummal szemben, annak ellenére, hogy azokban megvolt az ellenállás az új főhatalom kiszolgálásával szemben is. Ez a rezisztencia azonban az ottani forradalmi bizottságok likvidálása után nem lehetett tartós, és joggal le­hetett arra számítani, hogy rövid időn belül a főhatóságok a kormány meghosszabbított kezeiként működnek majd. Nem véletlen tehát, hogy a 2. számú dokumentum a minisztériu­mokkal szembeni éles, bár nem teljesen indokolt kirohanással kezdődik. Politikai averzióikat ugyanakkor a tervezet készítői a továbbiakban mintegy elvi rangra emelik, amikor a képvise­leti, döntéshozó funkciók mellé a végrehajtási feladatok egy részét is az önkormányzati kamarákra ruházzák, szembehe­lyezkedve a hatalmi ágak elválasztását hirdető polgári politi­kaelméleti felfogással. A szakszervezeti előterjesztés itt is kompromisszumos javaslatra törekedett, nemcsak annyi­ban, hogy radikálisan le akarta építeni az állami bürokráciát, de abban is, hogy kilátásba helyezte a tervezés decentralizá­cióját.

Az önigazgatás országos kiépítésével kapcsolatos tár­gyalásokban november 22-e jelentett fordulatot. Az Elnöki Ta­nács törvényerejű rendelete okozta felháborodás leszerelése érdekében Kádár János az éjszakai megbeszélésen lemon­dott korábbi, a szakszervezetek hegemóniájára épülő elkép­zeléséről és kerületi, illetve parlamenti termelők tanácsának kiépítéséről beszélt a munkástanácsok küldötteinek.² Néhány nappal később, november 27-én került sor a szakszervezet és a központi munkástanácsiak egyeztető tárgyalására e tárgyban, ahol megállapodtak abban, hogy november 30-ig elkészítik terveiket, amelyeket újabb egyeztető tárgyalásokon igyekeznek egységesíteni.³ A szakszervezet november 29-én, a határidő előtt egy nappal a Népakaratban hozta nyilvá­nosságra elképzelését (1. sz. dokumentum). Hasonló, de már az iparkamarákat is megemlítő koncepcióról számolt be a Nagybudapesti Központi Munkástanács 1956. november 30-án megjelent 2. számú tájékoztatója. A november 30-ai és december 1-i hétvégi tárgyalások ennek ellenére nem hoztak megegyezést. Amennyire a december 4-i munkástanács ülé­sének jegyzőkönyvéből rekonstruálni lehet, a kudarcot első­sorban az okozta, hogy a Nagybudapesti Központi Munkás­tanács képviselői nem fogadták el az országos önigazgatási szervezet jogkörének korlátozását, tehát azt, hogy a Terme­lők Tanácsának csak gazdasági, munkaügyi és jóléti kérdé­sekben lehessen kizárólagos döntési jogköre. Ez ugyanis le­hetetlenné tette, hogy az ország szuverenitását, politikai be­rendezését érintő kérdésekben érvényesítse elképzelését.

Nézeteltérés lehetett a minisztériumok és munkástaná­csok, azaz az alulról és felülről építkező szervek viszonyát illetően is. A szakszervezeti javaslat ugyanis sem kamarák­ban, sem területi munkástanácsokban nem gondolkodott. Fel­tehetően az elsejei vitával összefüggésben december 2-án a szakszervezeti vezetés – kompromisszumkészségének han­got adva – már az ipari munkástanácsok szoros együttműkö­désének természetes szükségéről íratott cikket a Népakarat­ban. Ez azonban a kamarák megalakítása mellett magukat végleg elkötelezett munkástanácsiaknak kevés volt.

A sikertelen tárgyalások után a Nagybudapesti Központi Munkástanács december 2-án három szakbizottságot hozott létre (politikait, gazdaságpolitikait és szervezésit). A Ringl István vezetése alatt álló gazdaságpolitikai szakbizottság hozzá is látott az önigazgatással és a népgazdaság irányítá­sával kapcsolatos elképzelések részletesebb kidolgozásá­hoz. A Nagybudapesti Központi Munkástanács 1956. decem­ber 4-i 3. számú tájékoztatójában már az országos forradalmi paraszttanács megalakításának elképzelését is szellőztették a szerkesztők. Végül 1956. december 7-i dátummal került sokszorosításra a munkástanács javaslata az ország gazda­sági életének kibontakoztatására (2. sz. dokumentum), amely az önigazgatás országos kiépítését illetően egy parlamenti törvényhozásba beépülő gazdasági képviseleti és irányító szervezetrendszerben körvonalazta elképzelését. Ezt egé­szítette ki Kársai Sándor, a X. kerületi munkástanács elnöke az 1956. december 8-i utolsó központi munkástanácsülésen azzal a követeléssel, hogy a „karhatalmat is a munkás- és paraszttanácsokra kell építeni. A karhatalomba csakis a mun­kás- és paraszttanácsok ajánlása és felelősségvállalása mel­lett lehessen bejutni…"⁴

Az elgondolás nem juthatott ennél tovább, itt kell hát összegzést végeznünk. Igazán újszerűnek és figyelemre mél­tónak a 2. sz. dokumentumot kell tekintenünk.

A Nagybudapesti Központi Munkástanács javaslata a munkásönigazgatás korporatista politikai intézménye­sülését kívánta megvalósítani, amely a társadalom érdek­tagoltságai közül mindenekelőtt a gazdasági ágazatok közötti különbségek kifejezésére lehetett volna alkalmas.

Bizonyos mértékig egyik előfutára ezzel a Nyugat-Európában más körülmények között a hatvanas, majd a hetvenes évek­ben reneszánszukat élő neokorporatista törekvéseknek.⁵ A hagyományos munkás-tőkés ellentétből eredő munkavál­laló-munkáltató ellentét kifejezése ebben a rendszerben ugyanúgy érdektelen marad, mint a sztálini felfogásban, a különbség csupán az, hogy itt a problémát a munkástanács révén megvalósuló kollektív tulajdonlás útján vélték megold­hatónak. A szakszervezet ennek következtében nem része a korporációs hatalmi rendszernek, hanem a mégis fel­merülő súrlódások – a javaslatban nem kifejtett módon való – elsimításának külső garanciarendszeréhez tartozik.

A tervezet fontos sajátossága, hogy a korporatista ele­mek nem uralják a politikai intézményrendszert, hanem annak egyik meghatározó faktorát képezik. Az önigazgatás nem falja fel szőröstül-bőröstül a parlamentális rendszert, nem kíván visszatérni a bolsevizmus totális tanácshatalmi, még kevésbé a sztálinizmus bürokratikus tanácshivatali meg­oldásaihoz. Egyfajta szimbiózisban kívánja működtetni az önigazgatási és a polgári demokratikus hatalomgyakor­lási mechanizmust. A parlamentarizmus és a kollektív tulaj­donlásra épülő korporatizmus az 1956 végi kettős hatalmi helyzet meghosszabbításaként egymásnak valamiféle ki­egyensúlyozói.

A terv részletes kidolgozására nem maradt idő és a kor­mánnyal való tárgyalások sem kezdődhettek meg. Megkoc­káztatható mégis az az állítás, hogy ha a terv konkrét formát ölt és a munkástanács-mozgalom mögé áll, bevezetésének megteremtődött volna a történelmi realitása. Ebben az eset­ben egyedülálló kísérletnek lehetett volna tanúja a világ. Tör­ténelmi példák mutatnak arra, hogy azokban az országokban, ahol etatista eszközökkel, felülről irányított módon zajlott le a modernizáció, a korporatív megoldások bővítették a társada­lom demokratikus csatornáit, serkentően hatottak a fejlettebb társadalmi és politikai viszonyok elterjedésére. Nem véletlen, hogy a nyolcvanas évek közepén Magyarországon is voltak, akik az átmenet neokorporatív eszközrendszerre történő megvalósítása irányában gondolkodtak.⁶ 1956 Magyarorszá­gán, a bürokratikus sztálini diktatúra viszonyait követően a munkástanács elképzeléseinek bevezetése forradalmi előre­lépést jelentett volna. A javaslatok ugyanis mind a helyi ön­igazgatás, mind a vállalati önállóság, mind az irányítás szférá­ját illetően óvatos elmozdulást tartalmaztak a piaci viszonyok kiteljesítése, a szabályozott piac megteremtése felé. Ezek az elképzelések tehát nemcsak a politikai intézményrendszer re­formja, hanem a tervutasításos gazdaságirányítási modell le­cserélése felé is vezettek. A magyar társadalom ezzel újra arra a pályára kerülhetett volna, amelyről a negyvenes évek második felében letért és amelyen értelmes módon volt felte­hető az a kérdés, hogy polgári demokratikus vagy önkormányzati-szocialisztikus irányba haladjunk-e tovább.

Jegyzetek

1 . L. ezt részletesebben Feitl István: Törvényerőre emelt önigazgatás – Ma­gyarország, 1956. Kritika, 1989. október.

2 . Párttörténeti Intézet Archívuma, 290. fond. 58. ö. e.

3 . L. Népakarat, 1956. november 28, 3, Párttörténeti Intézet Archívuma, 290. f. 58. ő. e.

4 . Párttörténeti Intézet Archívuma, 290. f. 58. ő. e.

5 . Bruszt László: Korporatizmus-elméletek, Medvetánc, 1983/4.-1984/1.

6 . L: erre Pokol Béla és Bruszt László vitáját. Pokol Béla: Alternatív utak a politikai rendszer reformjára, Valóság, 1986/12., Bruszt László: A több szólamú politikai rendszer felé, Valóság, 1987/5.

1. SZ. DOKUMENTUM

Hozzuk létre a Termelők Tanácsát!

(…)¹

Kétkamarás parlamentet

A szakszervezetek ezért azt javasolják: eddigi államhatalmi szer­vezetünket olyan értelemben változtassuk meg, hogy a munkásosz­tály és más termelő rétegek (állami gazdasági, termelőszövetkezeti dolgozók, kisiparosok) közvetlenül mint termelők is részt kapjanak az államhatalom tényleges gyakorlásából. Az egyénileg dolgozó pa­rasztok természetesen képviselve lesznek a képviselőházban. Ebből a célból javasoljuk a kormánynak, hogy vizsgálja meg a Termelők Tanácsa létrehozásának a kérdését. A Termelők Tanácsa a parla­ment egyik házaként államhatalmunk új szerve lenne. Eddigi egyka­marás államhatalmi szervünket, az országgyűlést tehát kétkamarás rendszerré kellene kiépíteni: a lakóterületi elv szerint titkosan válasz­tott Képviselők Házára – ez a parlament vezető testülete maradna – és a különböző termelői közösségek soraiból ugyancsak titkosan megválasztott küldöttekből álló Termelők Tanácsára. Alkotmányunk elég világosan rögzíti a Képviselők Háza működésének elveit. A Rá­kosi-klikk uralma idején azonban ezek gyakorlatilag nem érvényesül­hettek. Az Alkotmány módosításával a Termelők Tanácsának alap­vető funkcióját abban kellene megjelölni, hogy feladata a termelés és az elosztás irányítása, a gazdasági életre, a szociális és jóléti ügyekre vonatkozó határozatok, törvények hozatala legyen. Eszerint tehát a termelésben közvetlenül résztvevők határoznák meg, hogy az állam hogyan és milyen módon, mire fordítsa pénzeszközeit, értékeit.

A Termelők Tanácsában a nemzeti jövedelem létrehozásában való részvétel aránya szabná meg az egyes termelő rétegek, szekto­rok képviselőinek a számát. Mivel a Termelők Tanácsa – mint a par­lament egyik háza – nem az egész lakosság képviseleti szerve, kizá­rólagos joggal csak a gazdasági, munkaügyi és jóléti kérdésekben dönthetne. Politikai kérdésekben pedig széles javaslattevő jogot kel­lene biztosítani számára a parlament másik háza, a Képviselők Háza felé. A parlament két háza külön-külön is tanácskozhatna és törvénye­ket hozhatna – az Alkotmány által megjelölt területeken. A gyakorlat által megkívánt esetekben pedig csak a parlament két házának együttes ülése, vagy külön-külön adott hozzájárulása dönthetne bizo­nyos törvényjavaslatok, határozatok törvényerőre emelésében.

A szakszervezetek előbb említett javaslatával kapcsolatban fel kell vetnünk, hogy a termelő munka megindításával számos olyan probléma jelentkezik, amelyet a munkástanácsok- bármilyen jogkö­rük legyen is – önmaguk nem képesek helyileg megoldani. Ilyen prob­lémák elsősorban az energiaelosztás, az anyagellátás, a készáru­készletek ésszerű értékesítése stb.

A terveket az üzemek dolgozzák ki

Sok olyan vállalatunk is van, amelynek folyamatos üzemeltetése több más üzemtől – sokszor 10-15 vállalat tevékenységétől – illetve a velük való együttműködéstől függ. Éppen ezért szükséges, hogy a minisztériumok haladéktalanul és a tőlük telhető legteljesebb mérték­ben nyújtsanak segítséget a vállalatoknak, illetve munkástanácsaik­nak, igazgatóiknak. Hiszen a minisztériumok tevékenységére to­vábbra is szükség lesz, mert a gazdasági élet egészének irányítása, összehangolása az üzemek, vállalatok munkástanácsainak erejét, hatáskörét meghaladó feladat. Ez azonban nem jelenti a régi túlmére­tezett, bürokratikus államapparátusra való visszatérést.

A magyar szabad szakszervezetek véleménye, hogy a munkás­tanácsok létrehozásával kialakult új helyzetnek megfelelően – az üzemi önállóság teljes biztosítása érdekében – csökkenteni kell a minisztériumok és egyéb állami szervek apparátusát. Minisztériumo­kat kell összevonni, és feladatukat úgy meghatározni, hogy az üzemek önállóságai a legkisebb mértékben se csökkentsék. Ezért a többi közt meg kell szüntetni a tervezés eddigi bürokratikus, túlzottan központosított módszereit. Biztosítani kell, hogy a terveket az üzemek saját maguk dolgozzák ki. Csak a népgazdaság érdekében legfonto­sabb arányokat és irányszámokat határozza meg a központi felső állami szerv.

Mindennek megoldása, vagyis az államigazgatási szervezet gyökeres reformja sorrendileg tulajdonképpen még előbbre való fel­adat, mint az első részben felvezetett javaslat államhatalmi szerveze­tünk megváltoztatására.

Az iparágak munkástanácsai tartsanak közös megbeszéléseket

Az egy iparágon belül előforduló problémák megoldása érdeké­ben javasoljuk, hogy ugyanazon iparág munkástanácsai tartsanak egymással szoros kapcsolatot, időnként közös tanácskozást, terme­lési tapasztalataik kicserélése és a felvetődő közös problémák megol­dása érdekében.

Az említett problémák megoldását szolgáló időnkénti tanácsko­zásra, értekezletre a munkástanácsok a legmegfelelőbb szakembe­reket delegálnák, hogy ily módon hozzáértő, szakszerű testület dönt­sön az iparág közös problémáiban.

Szükséges, hogy a kormány megfelelő intézkedéseket tegyen erre vonatkozólag, és ezzel is elősegítse a munkástanácsok tényle­ges önállóságát. Egyidejűleg a kormányban tisztázni kell a miniszte­riális szervek és a munkástestületek egymáshoz való viszonyát.

A szakszervezet a dolgozók hivatott érdekvédelmi szerve

A Magyar Szabad Szakszervezetek Országos Szövetségének egyértelmű álláspontja az, hogy a dolgozók érdekvédelmi szerve vál­tozatlanul a szakszervezet. Éppen ezért a szakszervezeteknek a jö­vőben a dolgozók érdekeit – eltérően az elmúlt időktől – hathatósan, megalkuvás nélkül kell képviselniük mind a kormány, mind a terme­lést irányító munkástanácsok és egyéb szervek előtt.

A szakszervezetek ugyanakkor nyújtsanak sokoldalú segítséget a munkástanácsoknak, hogy azok sikerrel oldhassák meg felelősség­teljes feladatukat. A munkástanácsokat a szakszervezetek egész dol­gozó népünk fontos demokratikus vívmányának tekintik, és ha kell meg is védik. Előfordult, hogy nem odavaló elemek is fórumot kaptak a munkástanácsokban. Meggyőződésünk, hogy ez csupán a rendkí­vüli helyzet következménye, és amikor minden területen visszaáll a normális helyzet, a munkások csak az arra érdemeseket, a legbecsü­letesebbeket, a legjobb szakembereket tüntetik ki bizalmukkal. így a munkástanácsok minden bizonnyal sikerrel töltik be hivatásukat.

A munkástanácsoknak viszont – ha sikeresen akarnak működni – elsősorban a szakszervezetekre kell támaszkodniuk. Forduljanak bizalommal a túlnyomó többségben becsületes, áldozatkész, eddig is fáradhatatlanul a dolgozók érdekeiért küzdő szakszervezeti aktivis­tákhoz, akik maguk is kárvallottjai voltak a Rákosi-rezsimnek. Hasz­nosítsák a szakszervezeti vezetők és aktivisták gazdag tapasztalata­it. A munkástanácsok teljes bizalommal forduljanak a szakszervezeti szervekhez, mint ahogy azok is teljes erejükkel támogatják és támo­gatni akarják a jövőben is a munkástanácsokat.

Népakarat, 1956. november 29. 3. p.

Jegyzet

1 . A cikknek az általános elveket deklaráló bevezető része leszögezi: az „igazi magyar és szocialista demokrácia" megvalósításának legfőbb biztosítéka a dolgozók tényleges bevonása a közügyek intézésébe. Ennek első lépése a munkástanácsok megszületése és törvényessé tétele volt. Teljes kibonta­kozása az ellenforradalom megsemmisítése és függetlenségünk helyreállí­tása után várható volt. Addig is hozzá kell látni azonban az államhatalom olyan átalakításához, amelyben érvényesül a munkásosztály vezető szere­pe. A szakszervezeti javaslat ennek érdekében született.

2. SZ. DOKUMENTUM¹

A Nagybudapesti Központi Munkástanács javaslata az ország gazdasági életének kibontakozására

Az október 23-át követő események után az üzemekben megalakul­tak az üzemi munkástanácsok, amelyek kezükbe vették az üzemek gazdasági életének helyi irányítását.

Ezeknek a munkástanácsoknak központi szerve: a Központi Munkástanács, az üzemi munkástanácsokkal egyetértésben meg­tette az első lépést a gazdasági kibontakozás felé akkor, amikor 1956. november 17-én elrendelte az általános sztrájk beszüntetését és a munka megkezdését.

Több hét telt el azóta, és az üzemi munkástanácsok magukra hagyva próbáltak megbirkózni a súlyos gazdasági feladatokkal. Ezek­ben a hetekben a hatalmasra felduzzasztott minisztériumi apparátu­sok nem tettek és még ma sem tesznek egyebet, mint a saját, de a magyar nép által nem kívánt intézményüket szervezik.

Mit tettek és mivel támogatták a minisztériumok az üzemi mun­kástanácsokat? Határozottan leszögezhetjük – semmivel! Sőt, közü­lük egyesek titkon remélik, hogy az üzemi munkástanácsok, küzdve a jelenlegi gazdasági nehézségekkel – lejáratják magukat.

A munkástanácsok túltették magukat a minisztériumok tétlensé­gén, ezért az ország gazdasági helyzetének további megszilárdítása, valamint az üzemek közötti tervszerű munka megindítása érdekében – alulról jövő kezdeményezés eredményeként – az alábbiakat java­soljuk:

Az egyes gazdasági minisztériumok feladata tehát közigazgatás­ra, gazdasági felügyeletre, gazdaságjogi kérdésekre, találmányi ügyekre stb. terjed ki. Foglalkozik az elvi, műszaki fejlesztési kérdé­sekkel, a tudományos iparfejlesztés elvi problémáival. (…)

A Központi Munkástanács ugyancsak alulról jövő kezdeménye­zés alapján rövidesen ismertetni fogja az egyes kamarák, az Orszá­gos Iparkamara, a Gazdasági Tervbizottság és az Országos Gazda­sági Tanács részletes feladatait, azoknak a kapcsolatait a minisztéri­umokkal, a minisztertanáccsal és az országgyűléssel.

(1956. december 7.)

Sokszorosítvány – Párttörténeti Intézet Archívuma, 290. fond. 58. ö. e.

Jegyzet

1 . A dokumentum Magyarországon itt jelenik meg először nyomtatásban. L. Magyar munkástanácsok 1956-ban. Dokumentumok. Sajtó alá rend.: Ke­mény István-Bill Lomax, Párizs, Magyar Füzetek (1986.)