1922-ben születtem Újpesten. Szüleim 1924-ben Franciaországba emigráltak. Párizsban érettségiztem, egyetemi tanulmányaimat a Sorbonne-on kezdtem el, de Budapesten a Pázmány Péter Egyetemen fejeztem be. A kommunista mozgalomhoz 1937-ben csatlakoztam. Franciaország német megszállása ide­jén bekapcsolódtam az ellenállási mozgalomba, a szervezésben és a harcok­ban a kezdetektől fogva részt vettem.

1948-ban a Leningrádi Egyetem ösztöndíjasaként a Szovjetunióba kerül­tem, ahol a filozófiai fakultás hallgatója lettem. Tanulmányaimat nem sokáig folytathattam, mert 1949 őszén visszarendeltek Budapestre, ahol röviddel ha­zaérkezésem után az ÁVH a Rajk-per kapcsán letartóztatott. Kiszabaduláso­mat követően itthon fejeztem be tanulmányaimat és kaptam filozófia-politikai gazdaságtan szakos tanári diplomát. Az „előzmények" miatt egyetemen nem taníthattam, végül egy közgazdasági technikumban kaptam állást. 1964-ben a Közgazdaságtudományi Egyetem filozófia tanszékére kerültem. 1968-ban kandidátusi fokozatot szereztem filozófiából. 1976 óta egyetemi tanár vagyok.

Több afrikai egyetemen voltam vendégprofesszor, szívesen emlékezem a Guineában töltött fél évtizedre. Jelenleg a Társadalomtudományi Intézet mun­katársa vagyok – mint szakértő – de egyetemi katedrámat továbbra is megtar­tottam. Rendszeresen tartok kurzusokat a különböző francia egyetemeken. Az ENSZ és az UNESCO is folyamatosan ellát munkával. Jelenleg a globális kérdések ideológiai vetületével, a nemzetközi baloldal válságával, a stratégia­váltás meghatározottságával foglalkozom. Az évek során számos könyvem és publikációm jelent meg, amelyek – remélem – az elkövetkező években tovább gyarapodnak.

„ Úgy látszik, hogy amilyen mértékben az emberiség úrrá lesz a természet felett, olyan mértékben válik az ember más embernek, vagy saját aljassá­gának a rabjává." (MEM. 13. Kossuth, Bp. 1967, pp. 1-2.)

… Bennem érzelmi ellenérzést és elméleti aggodalmat váltott ki, hogy az utóbbi években mindinkább egyoldalúan csak a nemzetközi kommunista mozgalom, a szocialista világ torzulásait, hibáit, bűneit tartják számon minálunk, miközben a kapitalizmus valóságával szem­ben korántsem érvényesül hasonló kritikai szellem. Csak teljesítmé­nyeit, előnyeit ecsetelik: a kapitalista út ma a modernizációs példakép. Ennek alapján is vádolják az új nemzedékek erkölcsileg, emberileg, politikailag a régi nemzedéknek azt a csoportját, akik részt vettek a kapitalizmus meghaladásáért folytatott harcokban, akik hittek abban,

hogy meg lehet változtatni a világot. Vakok voltunk-e, hogy nem láttuk a bűnöket és a torzulásokat? Hogyan váltak bizonyos vonatkozásban a fasisztákhoz hasonlóvá azok, akik élen jártak a fasizmus elleni harcokban? Akik százmilliókat mentettek meg a fasizmus barbariz­musától, ugyanakkor kommunisták millióit bűnösként kergették a ha­lálba. Hogyan váltak népellenessé azok, akik a népért küzdöttek? Hogyan váltak az emberiség reményeinek sírásóivá azok, akik az emberiség emancipálódására tették fel az életüket? Mintha a Rostow-féle felfogás érvényesülne, miszerint a szocializmus a történelem mellékvágánya, patologikus zsákutcája …

Meg kell fontolnunk milyen alternatívák kínálkoztak a két világhá­ború között a Szovjetunióban és a második világháború után a szocia­lista világban, különös tekintettel azokra a változásokra, amelyek az SZKP XX. kongresszusa után mentek végbe, és amelyek a világrend­szer gazdasági, pénzügyi, technológiai, politikai, ideológiai vonatko­zásait érintették. S olyankor kell szembesülni a korszakváltással, ami­kor a nemzetközi baloldalon nem kristályosodott ki e változásokat kifejező és kezelő stratégia.

A nemzetközi baloldal stratégiaváltásánál a gazdasági, társadal­mi, politikai fejlemények alakulását meghatározó alábbi fő tényezőket kell figyelembe venni:

Mindezekből szükségszerűen adódik az a következtetés, hogy manapság felülvizsgálatra szorulnak a baloldal ideáljai és hagyomá­nyos céljai.

A probléma lényege: képes-e a tőkés világ elkerülni a pénzügyi és gazdasági csődöt? Érdeke-e a nemzetközi baloldalnak, a szocia­lista világnak, hogy a tőke világának egyes összetevőivel együtt ke­resse a válságból való közös kilábalást, az enyhülés politikájának a katonai területről a társadalmi élet nem katonai szférájára történő kiterjesztése révén? Vajon az együttműködés, egymásrautaltság és ozmózis, vagy a szembeállás és konfrontáció útján fogunk-e, kell-e haladni? Ebből következik, hogy az előttünk álló követelmények és feladatok felszínes értelmezéséhez vezet, hogyha a reformfolyama­tot, a peresztrojkát leszűkítjük a sztálini korszak bűneinek, tévedései­nek feltárására és leleplezésére.

Az igazi kérdés, az igazi feladat: stratégiaváltásra van szükség, mert a két világháború között megfogalmazott stratégiai vonal – ami lényegében megfelelt az akkori világtörténelmi feltételeknek – a má­sodik világháború után kezdte elveszteni történelmi létjogosultságát. A stratégiai váltás egyes elemei felemás módon megvalósultak Hrus­csov idején, elsősorban a háború és a béke kérdésében, de ezek alig érintették a társadalmi viszonyok újratermelését a szocialista világ­ban. Még akkor sem, ha a sztálini önkény legszélsőségesebb meg­nyilvánulásait lefaragták. ,

A stratégiai váltás szükségessége kapcsolódik az atomfegyverek megjelenéséhez. A „világforradalom" ma már nem lehet sem egy új imperialista háború, sem egy új világháború eredménye. Új dialektika mutatkozik az összemberiség általános érdekei és az osztályérdekek között, a globalizálódó világ érdekei és a nemzetállamok érdekei kö­zött. Ennek meg nem értése, felületes értelmezése felgyorsította a nemzetközi baloldal kifulladását, marginalizálódását, és a létező szo­cializmus történelmi lehetőségeinek kimerülését.

A korszakváltás stratégiai váltást ír elő a szocialista világban, a fejlett kapitalista országokban és a harmadik világban.

Nálunk olyan stratégiai váltás, amely új baloldali, szocialista pers­pektívákat nyújthat, csak akkor lehetséges, ha a kommunisták, a bal­oldaliak visszanyerik önbizalmukat annak érdekében, hogy vissza­szerezhessék a tömegek bizalmát. A kommunisták különleges felada­ta: szembenézni önmagukkal, hogy az emberek ne fordítsanak hátat nekik.

Az elmúlt évtizedeket végigcsinált kommunistáknak vállalniuk kell a bűnök tudását, a bűntudatot, és a felelősséget. Bűnök terhelik a nemzetközi kommunista mozgalom egészét, mert a kommunisták részt vettek a bűnök elkövetésében, vagy némák és vakok maradtak a bűnökkel szemben. Bűnrészesei vagyunk annak, hogy tetteinkben, szavainkban, passzivitásunkban elriasztottuk a közeledőket. Elhomá­lyosítottuk reményeiket. Taszítóvá vált az, amihez vonzódni szerettek volna. A vívmányok, a sikerek, a teljesítmények ellenére vállalnunk kell a bűn tudását mindaddig, amíg a kommunista mozgalom, a szo­cialista társadalom identitását bűnök terhelik, mindaddig, amíg a megújulás nem teljesedik ki. Nem láthatunk tisztán, amíg nem tisztul­tunk meg.

A nemzetközi kommunista mozgalom egyes osztagainak, pártja­inak, idős és fiatal tagjainak vannak közös bűneik és sajátos bűneik. A bűntudatnak nem az a rendeltetése, hogy megalázzuk magunkat, hogy bűnbocsánatért könyörögjünk, hogy alázattal letérdepeljünk. El­lenkezőleg, arra hivatott, hogy tudatosan szembenézzünk múltunk­kal, hogy tudatosabban elhatároljuk magunkat mindattól, ami holtvá­gányra vitte a mozgalmat, hogy visszanyerhessük baloldali arculatun­kat. Hogy felszabadultabban szolgálhassuk az emberiség felszaba­dulásának ügyét.

Mi magyar kommunisták is bűnösek vagyunk. Nem háríthatjuk el magunktól a szembenézést a Tanácsköztársaság hibáiért, a két világ­háború között a frakcióharcokért, azért mert fogyatékosságainkkal gyöngítettük a fasizmus elleni harcot, azért mert kiszolgáltuk a sztálini és a Rákosi-önkényt, azért mert Sztálin halála után elvtelenségeink-kel élősegítettük az 1956-os összeomlást, azért mert késedelemmel vezettük be a gazdasági reformot"és kedvező történelmi lehetőségek kiaknázását mulasztottuk el a 60-as években, azért mert a 70-es és a 80-as években tűrtük a felemás politikai vonulat, a tétovázást, a helytelen gazdasági döntéseket, a torz káderpolitikát. Tűrtük, annak ellenére, hogy éreztük, előreláttuk az ideológiai zűrzavart, a politikai dezorientáltságot, a tömegek bizalmának elvesztését. Várakoztunk, morogtunk, ahelyett, hogy lett volna bátorságunk a cselekvéshez. Nem a szakadéktól riadtunk meg, amely felé sodródtunk, hanem a bátor fellépés következményeitől. Volt bátorságunk harcolni az ellen­ség ellen, de nem volt merszünk a harchoz a saját közösségünkön belül. Nem mertük kijárni a párton belüli harc iskoláját. Megfeledkez­tünk az 1953-56-os időszak tanulságairól. Jobban ragaszkodtunk a kényelemhez (a demokratikus centralizmus torz értelmezése és gya­korlata) mint a megrázkódtatásokkal együttjáró igazság feltárásához és érvényesítéséhez. Bűnösök vagyunk, hogy ellenzékinek minősí­tettük azokat, akik ellenezték a megtorpanást és nem határoltuk el magunkat egyértelműen azoktól, akik polgári-liberális irányba akar­ják a reformfolyamatot terelni. „Osztályharcosok" voltunk azokkal szemben, akik jobban akarták szolgálni ügyünket és túl megértőek azokkal szemben, akik más osztályérdekeket képviseltek. Bűnösök vagyunk, mert évről évre elhalasztottuk az utóbbi 30 év, 20 év őszinte kritikai értékelését. Bűntudatot válthat ki a kommunistákban az is, hogy tűrjük a mai kapitalizmus kritikátlan, sőt olykor apologetikus áb­rázolását. Rendszerünk fogyatékossága miatt nem tartjuk célszerű­nek, illedelmesnek, szavahihetőnek a kapitalizmus fogyatékosságai­nak leleplezését. S így amit a baloldaliak a fejlett kapitalista országok­ban elvetnek, bírálnak, azt sokan a szocializmus megújulásának, a reformfolyamat szerves részének tekintik.

A bűntudat nem zárja ki a büszkeség érzését. Sok vonatkozás­ban kiaknáztuk a forradalmi fellendülés korszaka adta lehetőségeket 1917-től a 60-as évek végéig. Büszkék lehetünk a nemzetközi kom­munista mozgalom, a Szovjetunió, a szocialista világ történelmi sze­repére, amely egyértelműbb, mint magának a szocialista rendszernek a teljesítményei. A történelmi szerep alatt értem a fasizmus elleni harcot, a háború elleni harcot, a gyarmati rendszer szétesésének támogatását, a nemzetközi erőviszonyok átrendeződéséért tett erőfe­szítéseinket.

Büszkék lehetünk a kommunisták helytállására, áldozathozatalára a polgárháború idején, a fasizmus elleni harc időszakában, az illegalitás körülményei között. A sztálini korszak bűnei nem teszik nevetségessé, hiábavalóvá a kommunisták helytállását, azt, hogy igaz emberként szolgálták osztályukat, az emberiség ügyét. Büszkék lehetünk arra, hogy megkíséreltük meghaladni a kapitalizmust, új vi­lágot teremteni, új embert formálni. Mi magyar kommunisták büszkék lehetünk azért, mert levontuk az 1956-os tragédia tanulságait, hogy úttörő módon kezdtünk elhatárolódni, eltávolodni a sztálini modelltől, hogy elindítottuk a reformot történelmi útjára. 1968-ban a szocialista világ élvonalába kerültünk.

A múlttal való szembenézést nem lehet megkerülni. De mi lehet a baloldal jövője? Hogyan kapcsolódik össze a baloldaliság a globális kérdések elsődlegességével? Miért tűnik ma meghatározhatatlannak a baloldal fogalma? Miért lett a baloldal felismerhetetlen és azonosít­hatatlan? Egyesek azt állítják, hogy ez nem a megismerő alany hiá­nyosságán múlik, hanem magának a társadalmi-politikai világnak tényleges megismerhetetlenségén.

A világ azonban, ha nem értelmezhető is a régi keretek között, nem megismerhetetlen. Vannak a baloldalt a korábbiakhoz hasonló­an jellemző vonások. Baloldalinak lehet nevezni az elnyomottak, pá­riák, megkülönböztetettek, alárendeltségbe szorítottak felemelésére irányuló szándékot az emberiség egész története során. Általában azok tartoznak a baloldalhoz/akik valamelyes bizalommal vannak az emberi körülmények javítása, emelése és gazdagítása, az egyenlőt­lenségek csökkentése iránt. Akik bíznak abban, hogy a haladás nem történelmi illúzió, hanem függvénye az emberi közösségek és egyé­nek intelligenciájának és tevékenységének. Én úgy gondolom, hogy ezeknek a baloldali értékeknek van jövőjük.

A baloldali értékek fennmaradása azonban nem jelenti azt, hogy a baloldal jellege változatlan maradhat. Földgömbünk globalizációja következtében a baloldalnak is globalizálódnia kellene. A világ balol­dala – potenciálisan – azon társadalmi erők egységfrontja, amelyek megkérdőjelezik a mai világrendszer alá- és fölérendeltségi viszonya­it, a nemzetek közötti egyenlőtlenségekhez vezető profitlogikát, szé­les társadalmi csoportok marginalizálódását, a sztálini hagyományt, a szociáldemokrácia reformista engedékenységét; ezek az erők új társadalmi célokat, az élet és a civilizáció újfajta modelljét keresik, összekapcsolva az egyén túlélését a mindennapokban az emberi faj hosszú távú túlélésével; ezek az erők elsőbbséget adnak az embe­riség érdekeit tükröző globális problémáknak, egyszóval az összes nemzeti, társadalmi, civilizációs és emberi felemelkedést szolgáló ideáloknak és értékeknek. A nemzetközi baloldal magában foglalja a fejlett tőkés országok szocialista és kommunista mozgalmait, a szo­cialista országokban a korábbi időszaktól örökölt modellel való szakí­tásért munkálkodó áramlatokat, a harmadik világban a nemzeti és társadalmi felemelkedésért küzdő mozgalmakat, és az új mozgalma­kat mindhárom világban: a fiatalok egyes mozgalmait, a Zöldeket, a feminista mozgalmakat, a felszabadítási teológiákhoz kapcsolódó mozgalmakat. Ezek a baloldali mozgalmak olyan körülmények között fejtik ki tevékenységüket, amikor a nyugati társadalmakban a több­pártrendszer egyre inkább átadja helyét a kétpártrendszernek, és a két uralkodó párt közötti határvonal is meglehetősen elmosódik. A centrum, a középső övezet méretei egyre kiterjedtebbek, átfogva az állampolgárok nagy többségét.

Az egyesítő „közép" eme kitágulása valóság is, látszat is. Mert a középső, közbülső övezet nem homogén társadalmi mező. Jelentős törésvonalak teszik tagolttá. Az uralkodó pártoknak figyelembe kell venni mind a középső övezet kitágulását, mind a megjelenő törésvo­nalakat. A pártok szétszórt társadalmi elemek gyülekezőhelyévé vál­nak. Ebben a helyzetben előfordulhat, hogy a választásokon a több­ség a politikailag legingatagabb elemektől függ. A középső övezet kiterjedése, összetétele és dinamikája országonként, rendszeren­ként, hagyományonként és a világrendszerben elfoglalt hely függvé­nyében változik. De erre az új helyzetre, az „osztályharc" leegyszerű­sített formájának tarthatatlanságára a baloldalnak is meg kell találnia saját válaszát.

A baloldali stratégiaváltás szükségszerűségének felismerése fo­kozatosan érlelődött meg bennem a fejlődő világ realitásainak felfede­zése során. Számomra Afrikában bizonyosodott be: annak ellenére, hogy Európában született meg a marxizmus, a marxizmus által meg­kívánt egyetemes gondolkodást nem lehet leszűkíteni Európára. Ez nem volt könnyű felismerés. Nem volt könnyű felismerés, mert a kezdeti szakaszban, amikor a nemzeti felszabadító mozgalom íróinak vagy ideológusainak a műveit olvastam, azokra is elsősorban az Európa-centrikus marxizmus kritériumrendszerét alkalmaztam. Talán az volt a szerencsém, hogy kellő átérzéssel és alázattal olvastam őket, abból a szempontból, hogy feltettem magamnak a kérdést, hogy azok, akik ilyen odaadással vesznek részt a nemzeti emancípálódásért folyó harcban, akik annyi aggodalommal, odaadással viseltetnek saját népük, múltjuk, kultúrájuk iránt, akik töprengenek azon, hogyan lehet társadalmilag, emberileg felszabadítani a gyarmatosítottakat, miért nem tudnak egyetérteni velünk, a Szovjetunióval, a kommunista mozgalommal? Miért értékelik másképpen az egyes osztályok szere­pét, miért határolódnak el tőlük, miért viszonyulnak másképpen a nemzeti kultúrához, valláshoz, miért preferálják a harmadik világ né­peinek a szolidaritását a proletár internacionalizmus szolidaritásával szemben? Miért gondolják azt, hogy a harmadik világ emancipálásá­nak az útja eltér majd az európai emancipálódás útjától? Ezt folytat­tam éveken keresztül: küzdelmet a szerzőkkel, és önmagammal is. Ez oda vezetett, hogy elfogadtam azt, hogy az egyetemesség térben és időben specifikálódik. És eljutottam ahhoz, hogy nem lehet megér­teni a fejlődő világot a világrendszer egészének a megértése nélkül. Nem lehet az eszmei-politikai áramlatokat elemezni a világgazdaság mozgásának megértése nélkül. A szocialista világban a reformfolya­mattal kapcsolatos remények és aggodalmak is részben kapcsolód­nak a harmadik világ tanulságaihoz. Én korábban szembeállítottam a neokolonialista és az anti-neokolonialista fejlődési utat. Azok, akik a neokolonialista utat választották, azok lényegében – írtam is erről – úgy viselkedtek, mint a francia mondás szerint a lusta királyok, akik az eget nézik; míg a porban haladnak … szóval nem vetődtek fel bennem a nem kapitalista út történelmi korlátai.

Az események végül is azt mutatták, hogy a politikai szakítás önmagában nem biztosítja az elmaradottság leküzdésének alapvető feltételét. Előnyösebb helyzetbe kerültek a 70-es évek második felé­ben és a 80-as években azok, akik a 60-as években beilleszkedtek a világrendszerbe, mint azok a nem kapitalista országok, akik csak a 70-es évek végén, 80-as évek elején ismerték fel, hogy nem lehet elzárkózni a világgazdaságtól és a világrendszertől. Az utóbbiak már csak súlyosabb feltételek mellett, kevésbé sikeresen tudták ezt meg­tenni. Itt felvetődik a kérdés, hogy politikailag, katonailag miért járható út a nem kapitalista út, és gazdaságilag miért járhatatlan? Ez nyilván összefügg a szovjet, a brezsnyevi stratégia egészével, ami arra épült, hogy az amerikaiakhoz hasonlóan ki kell építeni és sokszorosítani kell a forradalmi, katonai bázisokat a világban, és ha az imperializmus visszaszorul, akkor majd hozzá lehet fogni a gazdaság modernizálá­sához. Túlértékeltük a szocialista világ gazdasági lehetőségeit. Van­nak helyzetek, amikor meg kell kísérelni az antiimperialista és antika­pitalista stratégia egybekapcsolódását – akkor is, hogyha bebizonyo­sodik, hogy teljes eredményhez ez nem fog vezetni… De elemezni kellene, hogy a szocialista orientáció esetében el lehetett volna-e kerülni a rengeteg kudarcot? Ám a 60-as években sem a kommunista mozgalom, sem a nemzeti felszabadító mozgalmak nem rendelkez­tek megfelelő stratégiával. A békés egymás mellett élés elvét és gya­korlatét szembeállították a nemzeti és a társadalmi felszabadulásért folyó harccal. Olyan eszmeáramlatok hódítottak, amelyek a nemzeti felszabadítási harcokat, a fegyveres harcokat szorgalmazták. A 60-as években terjedt el a fanonizmus, a maoizmus és a cheguevaraizmus. A világ számos pontján fegyveres harcok robbantak ki. Ekkor született Debray könyve, a Forradalom a forradalomban. És jelszavak: „a falu bekeríti a várost"… vagy „a puska végén van a hatalom", a kínai jelszó alapján. Vagy Che Guevaráé, hogy több Vietnámmal kell gyengíteni az egész imperializmus rendszerét. Vagy a neomarxisták, hogy a világforradalom súlypontja áttevődött a harmadik világba, a harmadik világ munkásaira, nincstelenjeire, parasztjaira. Kellett ez a történelmi tapasztalat, hogy az ember a kényszerhelyzetnek és az új lehetőségek a dialektikáját felismerje. Kérdés, hogy mi lett volna, ha nemcsak elsősorban ilyen katonai, politikai szempontból vizsgál­tuk volna kapcsolatainkat a haladó mozgalmakkal? Nemcsak abból a szempontból, hogy mennyire értenek egyet külpolitikánkkal? Akkor meg lehetett volna kísérelni egy nagyobb fokú gazdasági integrációt. De ahogy az európai szocialista országoknak nem sikerült megterem­teni a KGST-n belül ezt az integrációt, még kevésbé lehetett ezt meg­teremteni a fejlődő világ haladó országaival.

Mindezek a kérdések felszínre kerültek a tudatomban, fokozato­san, ahogyan e térséget tanulmányoztam. S mindez végső soron visszacsatolódott a szocializmus építésének a problémájához: hogy ha nem lehetséges nem kapitalista út, vagy ha így néz ki egy nem kapitalista út a fejlődő világban, akkor milyen lehetőségei vannak nálunk egy igazi nem kapitalista út megteremtésének?

Én úgy mentem ki Guineába, hogy az ottani valóság úgy értel­mezhető, mint a nemzeti demokratikus forradalom korszaka, ami az­tán átnő szocialista forradalomba, és akkor úgyis megteremtik a pro­letárdiktatúra valamelyik válfaját. Már nagyon gyanús volt számomra Guinea fővárosába, Conakry-ba való megérkezésem után, hogy ho­gyan lehet itt megteremteni a proletárdiktatúrát. De aztán elvittek vi­dékre, szociológiai kirándulásokra, falvakba. S az ember látta, hogyan maradnak fenn a hagyományok, a hagyományos társadalmi érintke­zési formák, hogyan épül ezekre rá a pártszervezet. Az ember kereste az osztálykülönbségeket; ezek abban nyilvánultak meg, hogy hát a szegény az, aki a földön alszik, a gazdagabb az, aki egy ilyen vas­ágyon, már kivételezett az, akinek van egy biciklije. Az ember megér­tette azt is, hogy a párt hogyan él együtt ezekkel a hagyományos társadalmi szokásokkal. A nagycsaládban érvényesülő alá- és fölé­rendeltségi viszonyokkal. A párt eszméi hogyan keverednek az animizmussal, a muzulmán vallással és a keresztény vallás hiedelmei­vel. Hogy a nemzeti eszme hogyan szűkül le egy etnikai egységre vagy egy falu közösségére, és e falusiak talmin nem is tudták, hogy ők Guineában élnek. Tapsoltak amikor Sekou Touré a nagygyűlésen végigvonult, és éltették Guineát. Hogyan lehetne megvalósítani a szocializmust egy olyan országban, amely ennyire elmaradott, és amelyikben még egymás mellett, egyidejűleg élnek a különböző törté­nelmi korszakok: az évezredes múlt a jelennek a technikájával. Újabb problémák vetődtek fel bennem, és ez fogékonyabbá tett azokra a különbségekre, amelyeket Sekou Touré nézetei és a mi felfogásunk között találtam. Tehát kiviláglott, hogy valaki lehet marxista anélkül is, hogy ismételné tételeinket. A lényeg az, hogy hogyan tudja a valósá­got elemezni. Szegényebb lett volna a humanizmusom, ha nem isme­rem meg ezt az országot. Bezárkózottabb lett volna a marxizmusom. De ugyanakkor felmerült egy sor olyan kérdés, amelynek a válasz­adásával nagyon nehezen tudtam megbirkózni. Itt vetődött fel az is, hogy milyen nehéz helyzetbe kerülnek azok a népek és országok, amelyek az úttörő szerepet vállalják a történelemben. Gondolok a Szovjetunióra. És gondolnom kell Guineára. Természetesen nagy­ságrendben nagy a különbség, de Guinea volt a francia afrikai gyar­matok között az egyetlen ország, amely nemet mondott a De Gaulle-féle alkotmányra. És nagyon szépen hangzott abban az időben, 1958-ban az a jelszó, hogy inkább választjuk a szabadságban a szegénysé­get, mint a rabságban a jólétet.

Tizenhétben végrehajtják a forradalmat abban a reményben, hogy a pétervári láng majd átterjed Nyugat-Európára, tehát csak el kell kezdeni és majd folytatják. Ugyanaz a remény táplálta Sekout is. Hogy Guinea példát mutat és majd az afrikai országok követik példá­ját. Ezért összekötötte Guinea emancipálódását az afrikai emancipálódással. Guinea példát mutat, és ahogy ő fogalmazott, „az a madár, amely Guineában felszabadult, körüljárja majd Afrika egét".

Bebizonyosodott, hogy nagyon kevés afrikai ország követte Gui­nea példáját. Különösképpen a szomszédos országok nem, vagy aki követte, mint Ghánában Nkrumah, az megbukott. A franciák kivonul­tak. A nyugatiak természetesen nyomást gyakoroltak Guineára. így ennek a függetlenségnek, ennek a nem kapitalista útnak a lehetősé­gei nagyon beszűkültek. Éleződtek az ellentmondások. Az etnikai ellentmondások stb…. De ennek következtében a rendszer mind despotikusabbá vált. Ma én világosan látom, hogy a sztálinizmus újratermelésének vannak bizonyos történelmi alapjai. Az eredeti kon­cepció ellehetetlenülése, a túlélés követelményei és a kényszerek nem teszik lehetővé, hogy normálisan szabályozzák a keletkezett ellentmondásokat. A könnyebbik megoldás újabb és újabb összees­küvéseket kitalálni azért, hogy megfélemlítsék az embereket, és a rendet fenntartsák. Guineában is újratermelődött a sztálinizmusnak egy válfaja.

Guineában végül is egy nagyon megrázó küzdelmet tapasztal­tam, amely arra irányult, hogy a neokolonista úttal szemben járhatóvá tegyenek egy olyan utat, amely egész Afrika felszabadítását elősegí­tené. Hogy elkerüljék a neokolonialista függőséget. Az afrikai való­ságnak megfelelő társadalmi berendezkedést és ideológiát dolgozza­nak ki, és ugyanakkor látnom kellett ennek az alternatívának az elle­hetetlenülését is. Később Sekou megértette, hogy alkalmazkodni kell, és akkor a nyitás politikáját folytatta. Ez természetesen egyfajta belső és nemzetközi NEP-et jelentett, és nagyon sok antiimperialista szem­pontnak a meghaladását is.

* * *

Tehát, végül is ami elszomorít engem, és ugyanakkor mint kutatót mégis foglalkoztat, az az, hogy szükségszerű-e, hogy a vívmányok rendre saját ellentétükbe csapnak át? Hogyan lehetséges, hogy a remények, a nemes eszmék mindig elferdülnek és visszájukra fordul­nak? El lehet-e ezt kerülni? Ezt a mechanizmust kellene jelenleg, a mi esetünkben, a nemzetközi baloldal mai lehetőségein gondolkodva is tanulmányozni.

A Magyar Urbanisztikai Társaság 1987-ben Székesfehérvá­ron tartott tanácskozásán merült fel az a gondolat, hogy a magyarországi városok és községek tanácsainak – amennyi­ben természetes érdekeltéréseik és ellentéteik mellett érde­keik között vannak olyanok, amelyek valamennyiük közös ér­dekének tekinthetők (pl.: mi lesz az alkotmányban, az új ön­kormányzati törvényben; hogyan alakul az új költségvetési reform, egyes tulajdoni kérdések, az ellátási felelősség stb.; tehát döntően a központi és a helyi hatalom viszonyának ala­kulásában találhatók a közös érdekek) – e közös érdekek védelmére közös érdekképviseleti szervet kellene létrehoz­niuk, amelyben a tanácstestületek vesznek részt jogi sze­mélyként (tehát nem az apparátusok). 1988 decemberében a Társaság „Városok és községek" tagozata döntést hozott az érdekszövetség szervező bizottságának létrehozására. 1989. február 10-én megalakult az előkészítő bizottság, március 10-én pedig 170 tanács megjelent képviselője kimondta a szövetség megalakulását. Ez az alakuló ülés elfogadta a szö­vetség alapszabályát, s létrehozta ideiglenes szervezetét. 1989. július 6-án került sor arra a közgyűlésre, amely megvá­lasztotta az elnökséget és munkabizottságait, és jóváhagyta a szövetség alábbi programját:

A Tanácsi Önkormányzatok Országos Szövetsége Közgyűlésének 1989. július 5-i állásfoglalása

A Szövetség az önkormányzatiságnak abból a felfogásából indul ki, hogy az önkormányzati jogok a települések lakossá­gát illetik meg. A lakosság bizonyos kérdésekben közvetlenül, más kérdésekben az általa választott képviselő testület útján nyilvánít véleményt, dönt a helyi jelentőségű ügyekben.

A Szövetséget a képviselő testületek – e felfogásnak megfelelően – hozták létre a lakossági érdekeket átfogó, ön­kormányzati érdekek érvényesítésére. Ily módon az eddigi csatlakozások nyomán 6 millió, a belépési szándékukat jelzett önkormányzatokkal 7,5 millió állampolgár – mint települési lakos – érdekeit kívánják megjeleníteni.

1. A Szövetség az alapszabályban meghatározott céljait a demokratikus szocialista társadalom keretében látja meg­valósíthatónak, ezért igényli a gazdasági és a politikai rendszer radikális átalakítását. Szükségesnek tartja, hogy a reform során ne rendszerváltás, hanem modellváltás menjen végbe, az államszocializmus a közösségi tulajdon meghatározó szerepén alapuló demokratikus társadalom­má alakuljon át. Kinyilvánítja azt a meggyőződését, hogy a tartós leszakadás elkerülésének, az ország kedvező megítélésének elemi feltétele a sokféleség egymás melleit élésével kialakuló belpolitikai stabilitás, a politikai és gaz­dasági kibontakozás egységben való kezelése, az eltérő nézeteket vallók megegyezésre törekvése, a demokra­tikus közélet. A Szövetség által képviselt önkormányzatok tudatában vannak, hogy a többpártrendszer léte az érde­kek ütköztetését és egyeztetését, a tanácsi munka teljes nyitottságát feltételezi.

2. A Szövetség olyan új alkotmány kidolgozását tartja szük­ségesnek, amely biztosítja a szocialista jogállamiság kö­vetelményeinek érvényesülését. Az önkormányzatok szempontjából döntő fontosságú alkotmányozási kérdés­nek tartja olyan települési tulajdon létrehozását, amely­nek alanya a települések lakossága. A Szövetség által is igényeli új alkotmány keretében a helyi önkormányzatok az államhatalom egyik elkülönült ágaként működnek. To­vábbra is az államszervezet részeként fejtik ki tevékenysé­güket, de olyan sajátos jogosítványokkal rendelkez­nek, amelyeket tőlük egyetlen más szervezet sem von­hat el. Az önkormányzatiság alkotmányos jogi védelemben részesül, amely az állami intézkedések törvényessé­gének felügyeletét éppúgy magába foglalja, mint a pénz­ügyi korlátozó intézkedések jogszerűségének ellenőrzé­sét.

3. A helyi önkormányzatiság fejlődése erőteljesen függ attól, hogyan alakul a települési közösség és az őt kép­viselő testület kapcsolata. A Szövetség álláspontja sze­rint társadalmi fejlődésünk új szakaszában gondoskod­nunk keli arról, hogy a helyi közösség és képviselői között a személyes érintkezés, a rendszeres mindennapi együtt­működés fennmaradjon. Ennek érdekében az önkormány­zati választási törvénynek továbbra is az egyéni választó­kerületi rendszeren kell alapulnia.

4. A Szövetség az önkormányzatok érdekeit érintő egész jogalkotási folyamatban részt kíván venni. A Miniszter­tanács tegye lehetővé, hogy a Szövetség ezt a célkitűzését valóra válthassa. Ennek keretében a napirenden lévő tör­vényalkotással kapcsolatban megfogalmazott elveknek megfelelően igényli:

a)     Az alkotmány határozza meg a települési önkor­mányzatok jogállását, alapvető funkcióit, az önkor­mányzati jogok védelmének eszközrendszerét, mondja ki, hogy az önkormányzatok ellátási fele­lősségének körébe tartozó feladatok pénzügyi fel­tételeit törvényileg kell garantálni.

b)     Az alkotmány ismerje el:

c)     Az érvényben lévő tanácstörvény helyett önkormány­zati törvény alkotását.

d)     A költségvetési reform során az olyan pénzügyi szabályozást, ami biztosítja a helyi önkormányzatok felelős­ségi körébe tartozó feladatok normatív finanszírozását, de a hátrányos helyzetű települések és térségek foko­zatos felzárkóztatását is.

e)     Az évközi költségvetési restrikciós intézkedések teljes megszüntetését, az oktatás, a kultúra, az egészségügy és a szociálpolitika mentesítését a deficitcsökkentő po­litika érvényesítésekor.

5. A Szövetség kezdeményezi az infrastruktúra fejlesztésé­re, működtetésére irányuló kormányzati koncepció kidol­gozását és annak megvalósulását biztosító egységes jogi normarendszer mielőbbi megalkotását. A Szövetség köz­reműködésével kialakításra kerülő koncepció és szabály­rendszer legyen tekintettel a lakosság teherbíró képessé­gére is.

6. A közgyűlés szükségesnek tartja, hogy a Minisztertanács a lehetséges legkorábbi időpontban tűzze napirendre a közszolgálati dolgozók képesítési, bér- és jövedelemrend­szerének átfogó reformját. A Szövetség támogatja és együttműködési készségéről biztosítja a Közalkalmazot­tak Szakszervezetének erre irányuló törekvéseit.

7. A Szövetség a mellérendeltségen alapuló kapcsolatok kialakítására törekszik. Támogatást és együttműködést vár mindazoktól, akik a tanácsi önkormányzatok eredmé­nyes működésében érdekeltek.

8. A Szövetség támogatja az érdekérvényesítés állami-politi­kai mechanizmusának megújítására irányuló törekvése­ket. Felajánlja részvételét az Országos Érdekegyeztetési Tanács munkájában.

9. A Szövetség mint érdekképviseleti szerv – elfogadva az eddig ott született megállapodásokat – kinyilvánítja csatla­kozási szándékát a Nemzeti Kerekasztal megbeszélés harmadik oldalához.

Budapest, 1989. július 5.

Dr. Köllner Ferenc főtitkár s.k. Dr. Ács István elnök s.k.

A határozat elfogadása, ill. a közgyűlés óta a belépett taná­csok száma kb. 700-ra nőtt, ez a magyarországi tanácsoknak mintegy felét jelenti. A Szövetségen belül az egyes sajátos érdekek megjelenítése többféleképpen is lehetséges. Albi­zottságok alakulnak az egyes tevékenységekre (társadalom­politika, településpolitika, gazdálkodás, jogi-igazgatási kérdé­sek stb.); tagozatok jönnek létre településtípus szerint (váro­sok, kisközségek stb.), ill. az egyes speciális érdekek (pl. üdü­lőhelyek, határmenti községek, hátrányos helyzetű, elmara­dott települések stb.) kifejezésére.

A Szövetség a tanácstestületek érdekképviselete. Az a törekvés, amely a névválasztásban és a program néhány megfogalmazásában érzékelhető, ti. hogy a hagyományos, bürokratikussá vált „tanács" fogalmat az „önkormányzattal" helyettesítik, egyelőre még csak az irányát jelentheti a szem­léletváltásnak. Az, hogy az önkormányzat-elv valóságos tar­talmat nyer-e ebben a szervezetben, nyilvánvalóan – s ez a Szövetség szervezői számára is egyértelmű – attól függ, hogy az egyes települések tanácstestületei mennyire válnak való­ságos néphatalmi, a helyi közösségek akaratát megjelenítő szervekké, valóságos önkormányzatok alulról, önkéntes tár­sulásokból felépülő érdekszövetségévé. A szervezők min­denesetre eredményként könyvelik el, hogy létrejött egy, a kormányzati-belügyi igazgatástól független, azzal szemben is az egyes települések helyi érdekeit megjeleníteni képes szer­vezet.

Mint a legtöbb önszervező mozgalomnak (pl. az előző számunkban bemutatott Lakásbérlők Egyesületének is) jelen­leg számukra is a gyors, operatív cselekvés, és a demokra­tikus döntés követelményének összeegyeztetése okozza a legfőbb gondot: egyfelől naprakészen, megalapozottan és eredményesen részt venni a törvényalkotásban, az önkor­mányzatok sorsáról döntő fórumokon; ezt nyilvánvalóan a szövetség irányítóinak szűk csoportja tudja megtenni; – ez viszont ellentétbe kerülhet azzal a másik követelménnyel, hogy hasonlóképpen naprakész ismereteik legyenek a tagság véleményéről, szempontjairól, hiszen nem lehet állandóan közgyűlést tartani, ez viszont a működés demokratizmusát már a kezdeteknél akadályozhatja. A szövetség irányítói je­lenleg ezen ellentmondás leküzdését tekintik az egyik legfon­tosabb megoldandó problémának.

A fentiek ismeretében felkértük Márkus Péter közgaz­dászt, hogy mondja el véleményét egy olyan olvasó szemszö­géből, aki nem ismerheti bennfentesként a szövetséget, s így reflexióiban nem annak tevékenységére, hanem csak az itt leírt információkra támaszkodhat. Megjegyzéseit az alábbiak­ban közöljük.

Márkus Péter megjegyzései

A Tanácsi Önkormányzatok Szövetségének állásfoglalása egészében is, egyes részleteikben is rokonszenves törekvést tükröz. Külön is kiemelhető ebből a szempontból a települési tulajdon szükségességének megfogalmazása a 2. pontban: csak helyeselhető állásfoglalásuk az egyéni választókerületi rendszer mellett (3. pont), igen fontos az oktatás, kultúra, egészségügy és szociálpolitika általuk is felvállalt védelme, s általában a 4. pontban felsorolt feladatok; indokoltan vetik fel az 5. pontban az infrastruktúra-fejlesztési koncepció kidol­gozásának fontosságát. Az alábbi megjegyzések a koncepció iránti szimpátia mellett azokat a kételyeimet fogalmazzák meg, amelyeket a koncepció retorikája, egyes szervezeti el­képzelések, garancia-elképzelések hiánya kelt a centralizáció átmentésének veszélye iráni érzékeny olvasóban.

1. Az állásfoglalás az önkormányzati jog alanyaként a telepü­lések lakosságát nevezi meg. Ez helyes, mégis egyfajta előzetes szelekciót érvényesít. Álláspontom szerint az ön­kormányzati jogoknak munkahelyi, települési és egyéb szerveződések jogaként kellene megjelenni a magyar jog­rendszerben, s bár érthető, hogy a települések önkor­mányzati szövetsége elsősorban a települési jogokra kon­centrál, azért utalás történhetne a többi önkormányzati le­hetőségre is. Ez korántsem mellékes, ha abból indulunk ki, hogy az önkormányzati jognak emberi, állampolgári jog­ként, individuumok szövetkezési jogaként kellene megje­lennie, s az egyes specifikus önkormányzati formákat eb­ből kell levezetni. Arra mindenképpen kellene reagálnia a települési önkormányzatoknak is, hogy elismerik-e az egyéb alapon szerveződő önkormányzatokat, ill. hogyan tudják kezelni azokat.

2. Nem tekinthető szerencsésnek az, ha a települési önkor­mányzatok az államhatalom elkülönült, egyes jogosítvá­nyokkal körülbástyázott szerveként értelmezik önmagukat (mint ahogy ez itt előfordul). Itt még mindig az a szemlélet érvényesül, hogy az állam a szuverén, akitől jogokat lehet kapni, vagy kérni. A konzekvens önkormányzati felfogás, éppen fordítva, a központi hatalmat veti alá a tanácsok­nak. Nem úgy vetődik fel a kérdés, hogy az államtól el kell különülniök a többé-kevésbé autonóm egységeknek (hi­szen ezzel az állam főhatalma nem kérdőjeleződik meg), hanem az államhatalmi szervezeteknek kell a tanácsi ön­kormányzati szerveknek alávetve működniök. Nem az ál­lamról kell lehasítani önkormányzati funkciókat, hanem az önkormányzat szakítson le magáról állami funkciókat. Ha ebben az alapkérdésben nem egyértelmű az álláspont, akkor az is homályban marad, hogy hogyan is akar a szö­vetség részt venni az alkotmányozási folyamatban: ha jo­gokat kérnek, jogokat lehasítanak, ezzel még nem kérdő­jelezik meg az erős centrum felfogást, holott az önkor­mányzati modell komolyan vétele erős helyi igazgatást és gyenge centrumot feltételez. Látni kell azt, hogy a jelenlegi alkotmánytervezetben az önkormányzat mellékesen, mint­egy függelékként, az alapvető hatalmi ágak megosztása után odacsapva jelenik meg, aránylag gyenge jogosítvá­nyokkal: az önkormányzat érdekképviselete ennek meg­kérdőjelezését is jelenti.

3. Az alapkérdések mellett néhány konkrét megfogalmazást is szóvá kell tennem. A 3. pontban pl. szerencsétlen meg­fogalmazásnak érzem a helyi közösség és képviselői kö­zötti „személyes érintkezés" hangsúlyozását. Nem az a baj persze, hogy ezt fontosnak minősítik, hanem egyrészt az, hogy a megfogalmazásba a korábbi személyes füg­gelmi jellegű paternalista felfogás továbbélése is beleérez­hető, másrészt – s főleg – az, hogy a személyes kapcsolat­tartás nem állhat a szervezeti garanciák helyett, amelyek azt szavatolják, hogy az önkormányzati szerv valóban a lakosság testülete legyen.

4. Ezzel összefüggésben tehető szóvá az is, hogy magának a szervezetnek is korlátoznia kellene kiépülését addig, amíg az új tanácsválasztások le nem zajlanak. Addig ugyanis a testületek legitimitása megkérdőjelezhető, s ha a szövetség szervezete ezek érdekképviseleteként jön lét­re, nehezen védhető ki az az aggály, hogy egy új centrum­szervezet alakul, változatlanul az alulról építkező érdek­képviselettől függetlenül, azt keresztbemetszően. A jelen időszakot a szervezetnek átmeneti időszaknak kellene te­kintenie átmeneti jogosítványokkal, s a szövetséget igazá­ból az új tanácsoknak kellene létrehozniuk, az egymással való társulásokból felépítve. Ebben az esetben nem jö­hetne létre a vezetésben az a tipikusan a felülről szervezett struktúrákban jellemző pszichózis, hogy nem érzékelik eléggé az alsó szintek, s a valóságos „alsó szint", a lakos­ság törekvéseit.

5. Ugyancsak nem szerencsés kifejezés az „ellátási felelős­ség". A nyelvezet ebben az esetben is arra utal, hogy a centrális szemléletet még nem sikerült egészen levetkezni: ez a kifejezés a hazai gyakorlatban az adminisztratív kiuta­lási rendszer kifejezése. (4. a)

6. Megint csak az elosztási logika megnyilvánulásaként fo­galmazódik a 4. d) pont, ti. az állami költségvetéstől várja bizonyos feladatok finanszírozását, a hátrányok csökken­tését. Valódi önkormányzati modellben a központi költség­vetés az, ami a helyiből dedukált: amit a helyi közösségek nem tudnak megoldani, arra képezik a központi alapot. Ezzel kapcsolatban lehetne felvetni egy föderatív adórend­szer lehetőségét, amelyben az adók elsődlegesen helyi adók, és csak meghatározott célra vonhatók el központi adók, de ehhez feltétlenül szükség volna a helyi közössé­gek hozzájárulására. Az alulról felépülő önkormányzati modellel szemben gyakori érv annak veszélye, hogy a partikuláris érdekek fölébe kerülhetnek a valóságos általá­nos érdekeknek is (rendszeres hivatkozási alap itt a ju­goszláv modell csődje). Itt egyrészt megjegyzendő, hogy az ellenvetésekben sok a jogos elem, a helyi önkormány­zatok, ha erősek, valóban a partikuláris érdekek uralmával fenyegetnek. Véleményem szerint azonban nem lehet megtakarítani egy tanulási folyamatot, melynek során a helyi közösségeknek a saját bőrükön kell megtanulniuk, hogy anyagi eszközeik mekkora részének központosítása áll nekik is valóságosan érdekükben. De hogy ezt megta­nulhassák, ahhoz valóban rájuk kell bízni. (Jugoszláviában ez sosem ment végbe teljesen.) Másrészt feltehetőleg egy átmeneti időszak során bizonyos szociális védelmet, egészségügyi, kulturális támogatást valóban ki kell vonni a helyi döntésekből, amíg a helyi közösségek még gyen­gék.

7. A 6. pontban merül fel a közalkalmazottak bérének kérdé­se. A megfogalmazás azt sugallja itt is, hogy a közalkalma­zottak az elkülönült állam hivatalnokai. Hiányzik az az in­formáció, hogy ők a tanács alkalmazottai.* Véleményem szerint a közalkalmazottaknak és bérüknek is a helyi dön­tésektől kell függniök. Ez megint csak veszélyeket rejt ma­gában: a helyi önkormányzatban hangadó elit legalább olyan igazságtalan lehet, mint az államhatalom. Ezt azon­ban kivédheti vagy legalábbis korlátozhatja az, ha több önkormányzati szerveződés működik egyszerre ugyanab­ban az egységben.**

8. Végezetül felmerül, hogy nem világos az sem, hogy a Szö­vetség mit képvisel igazán az Érdekegyeztető Tanácsban. Mivel az a kormány-munkáltató-munkavállaló hármas­ságra épül, ebben vagy igen tisztázatlan a tanácsi önkor­mányzat szerepe, vagy kétségbe kellene vonni a hármas szempont alapján történő érdekszerveződés jogosságát. Mindezek nem azért merülnek fel bennem, mert szemben­állók az állásfoglalással, hanem éppen azért, mert nagyon is a benne foglaltak sikerét kívánom, s arra szeretném bá­torítani megfogalmazóikat, hogy a centralisztikus szerke­zettől való még bátrabb elszakadással találják meg a na­gyon fontos települési önkormányzásnak és összefogó ér­dekvédelmének legadekvátabb formáit.

Jegyzetek

* A szövetség vezetőivel készült interjú során egyértelműen kiderült, hogy ők is így fogják fel a közalkalmazottak státusát, ti. a tanács alkalmazottaiként, de jogos a kritika, hogy ez az állásfoglalásban is szerepelhetne. (A szerk.)

** A települési mellett munkahelyi, és egyéb célokra létrehozott érdekképvise­leteké. Ezzel kapcsolatban is megfontolásra ajánljuk Juhász Pálnak az e számban folytatott kerekasztal-beszélgetésben kifejtett véleményét, aki – ha jól értjük álláspontját – amerikai tapasztalatok alapján a helyi önkormányzatok mellé azoktól független szakértőbizottságokat rendelne. Mindenesetre az ön­kormányzatok egymással való korlátozása, a több centrumú önkormányzás tűnik a legjárhatóbb útnak. (A szerk.)

A munkás Önkormányzati Mozgalom létrejötte és létrehozásának motívumai.

Napjainkban alig van olyan társadalmi és politikai szervezet Magyar­országon, amely ne hivatkozna az önkormányzat szükségességére. Ezért egyáltalán nem meglepő, hogy különböző önkormányzati elkép­zelések hívei, képviselői 1989. június 30-án – nézeteik egybevetése és a gyakorlati lehetőségek megvitatása céljából – eszmecserére gyűltek össze. A kezdeményezés aktualitásának érzékeltetése és szándékainak bemutatása érdekében idézünk a meghívó szövegéből:

„Magyarország számára jelenleg talán a legfontosabb kérdés, hogy összekapcsolódhat-e gyakorlatilag a humanizmus a haté­kony gazdálkodással, a szociális biztonság a gazdasági raciona­litással? Megfér-e egymással az európai kultúra e két öröksége? A demokratikus hagyomány – felismerve az emberben, az emberek tömegeinek érdekeltségében, kezdeményező képességében, önszervezésében rejlő gazdasági energiákat – mindig igennel válaszolt erre a kérdésre.

Magyarországon megkezdődött a politikai élet pluralizálódása, ami feltétlenül előrelépés a korábbi időszakhoz képest. A politikai hatalom újraelosztásáért folyó küzdelmek azonban jelentős mérték­ben elterelték a figyelmet egy másik – valószínűleg még döntőbb – kérdésről: arról, hogy minden politikai demokratizálási kísérlet inga­tag talajra épül, ha nem tud a lakosság széles tömegeinek tevőleges érdeklődésére, gazdasági és társadalmi aktivitására, öntevékenysé­gére támaszkodni. Ezért is lenne fontos feladat a munkahelyi és a lakóhelyi önkormányzat különböző lehetőségeinek elméleti felmuta­tása, a működőképes formák gyakorlati megtalálása, és a már létező kísérletek támogatása.

A jelenlegi hatalmi harcok idején fennáll az a veszély, hogy a politikailag aktív társadalmi törekvések közül éppen azok szorul­nak háttérbe, amelyek a legmélyebb átalakításokat szorgalmaz­zák: a humánum és a gazdasági hatékonyság összekapcsolásának, illetve a társadalmi önkormányzatnak a lehetőségeit kereső és a lehe­tőségeket megvalósítani szándékozó csoportok elképzelései a peri­fériára kerülnek. Ilyen körülmények között kezdeményezünk – divatos kifejezéssel – egy kerekasztal-megbeszélést, amelyre olyan magán­személyek kapnak meghívást, akik világnézettől és pártállástól füg­getlenül – ismereteink szerint – rokonszenveznek az önkormányzati megoldások valamilyen változatával. A kezdeményezés célja olyan fórumot teremteni, amelynek idővel feladata lehetne a legkülön­bözőbb önigazgató, önszervező, önkormányzati kezdeményezé­seknek és csoportoknak ötleteket, elméleti és politikai tanácso­kat adni, illetve – ha erre mód nyílik – gyakorlati támogatásban része­síteni őket."

(Felvégi Andrea fotója)

Az önkormányzatok és a tulajdonreform viszonyát vizsgáló vitaindító tézisek szövegével érdemes teljes terjedelmében megismerkedni:

„Az utóbbi évek magyar gazdaságában, a sok negatív jelenség mel­lett egy sikeres kísérlettel is találkozunk. A teljesítmény ugrássze­rűen emelkedett olyan helyeken (autonóm munkacsoportok, belső vállalkozások stb.), ahol a dolgozók számára lehetővé tet­ték, hogy munkájuk megszervezéséről – vállalva az ebből adódó kockázatokat – maguk döntsenek. A teljesítmények látványos javu­lásában két tényező játszik meghatározó szerepet: a közvetlen anyagi érdekeltség, és – ami ennél is lényegesen fontosabb – az önálló akaratformálás, kezdeményezés, önszervezés lehetősége. Az említett példa fő tanulsága: ha dolgozói közösségek a munkahe­lyükön bármilyen csekély rendelkezési – és ebből fakadóan önszervezési – jogot kapnak, jelentősen oldódik az a munkafeladatokkal szem­beni érdektelenségük, amely a kiszolgáltatott és passzivitásra ítélt bérmunkás léttől lényegében elválaszthatatlan.

A bérmunkáslét és bérmunkástudat témaköréhez kapcsolódó fontos kérdés az állami tulajdon működtetésének gazdaságtalan vol­ta. Az állami tulajdon a bérmunkásoktól elkülönült, elválasztott monopoltulajdonként, végső fokon egyfajta magántulajdonként létezik. Annyiban különbözik a hagyományos magántulajdontól, hogy személytelen: a használatáról rendelkezők nem valódi tulajdo­nosok, ezért nem közvetlenül érdekeltek a gyarapításában. Már ré­gen megérett az idő a tulajdonreformra (az állami tulajdon radikális megreformálására). E reformnak biztosítania kellene a következőket:

Az eddig felvetett javaslatok közül egyik sem biztosítja mind a négy követelmény érvényesülését. A felmerült javaslatoknak két alap­típusa határolható el egymástól: az állami tulajdon hatékonyságának javítását, illetve valamilyen csoporttulajdonná emelő átalakítását szorgalmazó javaslatoké. Vegyük sorra – a puszta felsorolás szintjén – a főbb elképzeléstípusokat.

I. Csoporttulajdon

II. Állami, nemzeti, társadalmi tulajdon

Elsősorban az alábbi kérdéseken lenne érdemes elgondolkodni. Van-e gyakorlati lehetőség az említett négy szempont (dolgozói ön­szervezés, nem monopolizált tulajdon, jövedelemérdekeltség, vagyonérdekeltség) egyidejű érvényesítésére? Ahol erre nincs mód, ott melyek a dolgozók és a nemzetgazdaság eltérő törekvéseinek együtt­élése számára a legoptimálisabb megoldások?"

(Felvégi Andrea fotója)

A tanácskozás felkért előadói 15-20 percben vázolták saját álláspont­jukat az önkormányzat és a tulajdonreform összekapcsolásának lehe­tőségeiről, és más – a kérdéskörrel közvetetten érintkező – témákról. Az előadásokban és az azt követő vitában két alapkoncepció körvo­nalazódott. Az egyik szerint az állami monopoltulajdon társadalmasí­tásának legreálisabb gyakorlati útja, ha a lakóhelyi közösségek tulaj­donába kerülnek nemcsak az általuk használt földterületek (a lakóhá­zakkal és a közösségi intézményekkel együtt), hanem az ott található gazdasági létesítmények (mezőgazdasági és ipari üzemek) is. A má­sik nézet hívei viszont azt tartották elengedhetetlennek, hogy a tulaj­donreform során valamilyen formában (általuk kifejtett különböző for­mákban) elsőbbséget élvezzen a közvetlen termelők tulajdonosi érdekeltségének kialakítása: puszta bérmunkásokból tulajdono­sokká tétele.

A véleménykülönbségek ellenére teljes egyetértés jött létre ab­ban, hogy szükséges az önkormányzati elképzelések egyeztetése, az ilyen törekvések gyakorlati támogatása, és az elszigetelt önkor­mányzati kísérletek koordinálása érdekében állandó fórumot, rendszeresen működő önálló szervezeteket kell létrehozni. Dön­tés született arról, hogy Önkormányzati Mozgalom néven új társa­dalmi szervezet alakul, amely összejöveteleit minden csütörtökön 17 órai kezdettel tartja a Vasas Ifjúsági Házban (Kőfaragó u. 12.). A meg­alakuláskor közzétett felhívásuk szövege a következő:

„Pártoktól és politikai szervezetektől független mozgalom alakult a munkahelyi és a lakóhelyi önkormányzatok támogatására. Várjuk mindazokat, akik törekvésünkkel rokonszenveznek. A hozzánk for­dulóknak szervezeti, közgazdasági, jogi segítséget nyújtunk, a kívánt helyen előadások tartására vállalkozunk.

A dolgozókhoz az alábbi felhívással fordulunk:

Ne mondjatok le munkahelyetek gazdálkodásának és vezetésének ellenőrzéséről!
Éljetek bátrabban jogaitokkal!
Ne engedjétek, hogy sorsotokról má­sok döntsenek!
Ne hagyjátok, hogy a tulajdonreform ürügyén félrevezessenek és kisemmizzenek benneteket! Az igazi tulajdonreform a dolgozó kollek­tívát teszi tulajdonossá!
Hogy tulajdonosi jogaitokat érvényesíthessétek, szervezzetek titkos és közvetlen választással munkahelyi bizottságokat, tanácsokat!"

Ózdi munkás (Felvégi Andrea fotója)

Július 13-i összejövetelén az Önkormányzati Mozgalom ideiglenes szervező bizottságot választott. A szervező bizottságban az Autonó­mia Csoport, a „Baloldali Alternatíva", a Szabad Demokraták Szövet­sége, a Szolidaritás Szakszervezeti Munkásszövetség tagjai, vala­mint minden szervezeten kívüli személyek kaptak helyet. A szervező bizottság az alábbi felhívással fordult a vállalatok, üzemek, szövetke­zetek dolgozóihoz:

„A magyar gazdaság jelenlegi katasztrofális helyzetében mindannyiunk létérdeke, hogy – politikai meggyőződésre és pártállásra való tekintet nélkül – változtassunk a helyzeten. A változás egyik első és legfontosabb feltétele, hogy megfelelő emberek legyenek a vállalatok élén: a dolgozók ítélete alapján távolítsák el mindazokat a vezetőket, akik csődbe vitték az irányításuk alá tartozó intézményt, vállalatot. Ugyanakkor kapjanak megerősítést azok, akikről az a vélemény ala­kult ki, hogy képesek megbirkózni a mostani feladatokkal. Ezért felhí­vással fordulunk a dolgozókhoz, hogy maguk döntsenek vezetőik al­kalmasságáról. Tartsanak titkos, általuk ellenőrzött bizalmi szava­zást, amelyen meggyőződnek arról, hogy mely vezetőket akarja me­neszteni, és melyeket akarja a helyén meghagyni a többség. Kény­szerítsék ki az alkalmatlan vezetők eltávolítását. Érjék el, hogy a megüresedett állásokat pályázat útján töltsék be. A pályázatok elbírá­lásáról az általuk választott munkahelyi bizottságok döntsenek."

Az önkormányzati Mozgalomnak még egy olyan kezdeményezését kell megemlíteni, amelyre sor került eddigi rövid fennállása során. Aláírásgyűjtési akciót indított az állami tulajdon kiárusítása ellen. A felhívás tiltakozik az ellen, hogy a kormány és intézményei a nép vagyonát képező üzemeket, gyárakat társadalmi beleegyezés nélkül eladják. Követeli az állami tulajdon társadalmi ellenőrzését. Szorgal­mazza, hogy a dolgozó kollektívák választott testületei vegyék át az üzemek tulajdonosi funkcióit.

Az aláírásgyűjtési kampányhoz több más szervezet is csatlako­zott.

Gazdasági értelemben a kizsákmányolás többlet­munka ellenérték nélküli kisajátítását jelenti. E több­letmunka kikényszerítése történhet gazdasági (pia­ci) illetve gazdaságon kívüli (nyíltan erőszakos vagy adminisztratív-bürokratikus) eszközökkel. A piaci kizsákmányolás szenvedő alanyai a bér­munkások, vagyis mindazok a munkavállalók, köz­vetlen termelők, szellemi vagy adminisztratív dol­gozók, akiket azért alkalmaznak, hogy meg nem fi­zetett többletmunkát végezzenek: közvetlenül vagy közvetve hozzájáruljanak értéktöbblet termelésé­hez és realizálásához. Modern viszonyok között – mind Nyugaton, mind Keleten – megnövekszik az adminisztratív-bürokratikus állami kizsákmányolás jelentősége. Az állam – társadalmi-politikai rend­szertől függetlenül – adókat, vámokat, illetékeket vet ki. Az így befolyt pénz részben társadalmilag szükséges, részben társadalmilag fölösleges tevé­kenységek fedezetéül, illetve egyes társadalmi réte­gek eltartására szolgai. (Az adók stb. állami kiveté­sét azért kell minden megszorítás nélkül egysége­sen kizsákmányolásnak tekinteni, mert nem az ál­lampolgárok összessége dönt arról, hogy mely ál­lami tevékenységeket és szolgáltatásokat tartja szükségesnek, s ezért végzőit eltartásra érdemes­nek.) A kizsákmányolásnak természetesen nem­csak nemzetgazdaságon belüli formái vannak, de a tőke nemzetköziségének kifejlődésével mind na­gyobb szerepet játszik a nemzetek közötti kapcso­latokban is. (L. pl. előző számunkban az adósság­csapdáról szóló tanulmányt. – A szerk.)

Alapvető különbség van a termelési eszközök tulajdonának jogi és gazdasági értelmezése között. A jogi értelemben vett tulajdon – a közfelfogásban általában ezt értik tulajdonon – a termelés eszközeivel való rendelkezés korlátozását jelenti, és e rendelkezés határait jelöli. Ez a tulajdonjog egyaránt lehetővé teszi a termelési eszközök aktív és passzív állapotát: működtetését, de termelésből való kivonását is. A gazdasági értelemben vett tulajdon viszont eleve a termelés eszközeinek használatát, termelő alkalmazását jelenti. Ez a társadalmi tulajdon esetében olyan mechanizmust feltételez, amely e tulajdon társadalmilag leggazdaságosabb működtetését biztosítja. Vagyis lehetővé teszi, hogy azok a munkavállalók áramoljanak folyamatosan minden termelési eszközhöz, akik a legtermékenyebb működtetést vállalják. A gazdasági értelemben vett társadalmi tulajdontól eltérően mind a magántulajdon, mind az állami tulajdon, mind a különböző csoporttulajdonok a termelés eszközeivel való rendelkezés monopóliumán, azaz egyesek által a többiek kizárásán alapulnak.