A változás dialektikája – A szovjet újbaloldal

Egy radikális peresztrojkapárti szovjet „újbaloldali" csoportos vezetőjük, Borisz Kagarlickij bemutatása. Javaslataik az államszocializmus visszaszorítására. Az önkormányzat-, önigazgatáselv képviseletének egyik megjelenése a Szovjetunióban.

(Az alábbiakban az M. N. szignójú szerző bevezetőjével közöljük Borisz Kagarlickij írását: némi rövidítéssel abban a formában, ahogy az a „Sous le drapeau du Socialisme" – a továbbiakban S. D. S. -108-109. számában megjelent. S. D. S. 1988. nov.-dec. pp. 10-22.)

*

Borisz Kagarlickij a moszkvai Társadalmi Kezdeményezések Klubjá­nak irányítója. E klub a szovjet „újbaloldal" egyik kikristályosodási pontja. Kagarlickijre úgy tekintenek, mint a Szocialista Klubok Föde­rációjának (lásd később) elméleti és politikai kezdeményezőjére; e szervezetet 1987 augusztusában hozta létre mintegy húsz független csoport.

Borisz Kagarlickij neve nem ismeretlen azok számára, akik néhány éve már figyelemmel kísérik a (pártból) „disszidálok" soraiban zajló eseményeket. Létezik ugyanis a bürokratikus rendszerrel szembeni szocialista ellenállásnak egyfajta tradíciója, melyet korábban nem­igen ismertünk. A hetvenes évek végén Leningrádban jött létre a fiataloknak egy olyan csoportja, mely magát szocialistának vallotta. Nagyon gyorsan kapcsolatot teremtettek a többi városban létrejött hasonló csoportokkal, s hamarosan megszületett a terv egy titkos konferencia megszervezésére, ahol a „szocialista oppozíció" tanács­kozhatna. 1978 októberében a csoport vezetőjét, Arkagyij Csurkovot letartóztatták, és a Perspektívák című szamizdat többé nem jelent meg.

Mégis, még ugyanebben az évben a „hivatalosságából disszi­dálok egy újabb balszárnya tűnt fel a Poiszki című folyóirat körül, melynek irányítója Pjotr Eguidesz (1) volt; őt utóbb száműzték, jelen­leg Franciaországban él.

Nem sikerült tehát a kísérlet, hogy a baloldal különböző erőit a Poiszki körül tömörítsék egységbe. Egy másik próbálkozás, mely a hatvanas években működött Kommünárdok Egyesülete extagjainak nevéhez fűződik, szintén elbukott.

Ám hamarosan megjelent a Varienti című magazin, melynek egy csapásra sikerült maga köré gyűjtenie a legkülönbözőbb áramla­tok képviselőit. A lap gazdája, Pavel Kugyukin a szocialisták és a demokraták egyesítésének szükségességét hangsúlyozta. A lap első száma 1978-ban jelent meg, s 1980-ig további 4 számot adtak ki.

Ezzel párhuzamosan jelent meg egy másik kiadvány, a Levij Povorot [balra fordulva], melyet hamarosan átkereszteltek Szocia­lizmus és jövőre. Irányítója Borisz Kagarlickij volt. Ő 22 éves volt ak­kor, Kugyukin pedig 26. A „fiatal szocialisták" elnevezés innen ered.

Kagarlickij először is arra törekedett, hogy doktrinális elméleti egységet hozzon létre. Irt két esszét, melyekben a „demokratikus és önigazgató szocializmus"-hoz vezető út stratégiájának két legfőbb elemét emelte ki.

Ezekben a könyvekben a sztálinista rendszert „államuralmi" rendnek definiálta. Ennek átalakítása, mely megnyitná az utat a de­mokratikus szocializmus kialakulásához, forradalmi jellegű strukturá­lis változások segítségével történhet. De azért nem utasítja el a refor­mista jellegű tevékenységeket sem. Ellenkezőleg: „a fiatal szocialis­ták" a rendszeren belüli és kívüli cselekvést egyaránt szükségesnek tartották. Többen közülük, például Pavel Kugyukin és Andrej Fagyin a Nemzetközi Kapcsolatok és a Világgazdaság Intézetében dolgoz­tak, így könnyű volt nekik a rendszeren belül működő reformista áram­latok között megtalálni azokat, melyekei támogatásra érdemesnek tartottak. De – és itt jelenik meg az ő különbözőségük – ők meg voltak győződve arról, hogy a reform nem sikerülhet valamiféle külső, illetve alulról jövő nyomás nélkül. Ugyanakkor meggyőződésük volt az is, hogy „mindaddig lehetetlen a tömegek mozgósítása egy forradalmi terv sikerre vitelére, amíg a társadalom nem tesz kísérletet egy refor­mista periódussal". (2)

A mai „újbaloldal" előfutárainak, e „fiatal szocialistáknak" az első legfőbb jellegzetessége az, hogy keresték a „hidat a reformisták és a forradalmárok között". (2) Ugyanakkor magukat egyértelműen a bal­oldali világ részének tekintették. Borisz Kagarlickij esszéiben – külö­nösen „A remény dialektikájá"-ban – a permanens forradalom elmé­letére hivatkozott, mely szerinte „olyan hipotézis, mely lehetővé teszi, hogy megértsük Oroszország szerepét a nemzetközi szintű osztály­harcban". (2)

(…) Az elemzés nem arra vezette a „fiatal szocialistákat", hogy elítéljék a bolsevizmust. Kagarlickij könyvében az 1917-es októberi forradalom úgy jelenik meg, mini „egy nagy tragédia", a bolsevikok pedig mint „a történeierr. túszai". Szerintük a Szovjetunió „különleges szerepét" a szocializmusért fciytaiott harcban társadalomtörténeti okokból és a morális körülményekből vezethetjük le: „Egyfelől vilá­gos, hogy a forradalmi kezdeményezés nem indulhat Nyugatról, mivel az erőviszonyok ott ezt nem teszik lehetővé, hiszen a Nyu­gat hegemón pozíciót foglal el a világ rendszerében, jóllehet ott már léteznek a szocializmus objektív feltételei. A nyugati proleta­riátusnak már van mit vesztenie, és a szocialista eszméket komp­romittálta szemükben a szovjet kísérlet. Ezzel szemben a harma­dik világ nyomorban él a világrendszerben elfoglalt alárendelt pozíciója miau. Itt viszont egyetlen fejlett ipari társadalom sem tudott kialakulni, és a szovjet kísérlet kudarca bebizonyította, hogy a szocializmusba való átmenet csak ott lehetséges, ahol ez a fejlettség megvan. Kelet-Európa közepesen fejlett országai azonban – szembe találva magukat fejlődési modelljük válságá­val – képesek arra, hogy egy szocialista forradalmat győzelemre vigyenek, mivel rendelkeznek a megtelelő forradalmi potenciállal is." (2)

„Morális" szempontból tekintve a Szovjetunió szerepét, ez ahhoz kötődik, hogy a sztálinizmus ott született meg. „Erre az országra hárul az a feladat és felelősség, hogy a világ közvéleménye előtt rehabili­tálja a szocialista eszméket." (2)

A „fiatal szocialisták" marxistáknak vallják magukat, de igen távol helyezkednek el attól a dogmatikus nézetrendszertől, amit hazájuk­ban e szó alatt értenek. Szövegeikben Gramsci, Marcuse, Kardelj és az önigazgatás jugoszláv teoretikusai, a prágai tavasz reformkommunistái, Sartre, az eurokommunisták, Garaudy, Claudin stb. a leggyakrabban hivatkozott gondolkodók. Felfigyeltek a „New Left Review" című angol folyóiratra, s néhány cikkét le is fordították. A marxi szövegek új olvasatáról vitatkoztak, arra törekedtek, hogy újra végiggondolják az orosz marxizmus történetét (Herzentől Leninig és Buharinig). Az egyik legfontosabb hivatkozási alap Trockij volt: „Sztálin elleni harcát, a forradalmi demokrácia megvédésére tett erőfeszí­téseit lelkesedéssel ecsetelték …" (2)

Borisz Kagarlickij esszéi jól példázzák a fiatal szocialisták azon törekvését, hogy „a marxista elmélet egységét a különböző áramlatok kritikai szintézisével" állítsák helyre. (2) Ezért tartják fontosnak, hogy a frankfurti iskola teoretikusai felhasználták a pszichoanalízist is taní­tásaikban, s hogy Sartre újraértékelte (átértékelte) nézeteit marxista szemszögből, s megemlítik Teilhard de Chardin atya dialektikus gon­dolatkísérletét is…

Utóbb a „fiatal szocialisták" – félretéve a jövőre irányuló teóriákat – a legfőbb gazdasági és társadalmi problémák vizsgálatával kezdtek foglalkozni. 1980 után folyóiratuk, a „Szocializmus és jövő" számos dokumentumot tett közzé a lengyelországi helyzetről. Néhány kiadvá­nyuk kézről kézre járt Moszkva és Leningrád munkásai között.

1982 áprilisában fogyott el a hatalom türelme: a csoport legaktí­vabb tagjait – Pavel Kugyukint, Andrej Fagyint, Vlagyimir Csernyec-kijt, Jurij Kavkint, Borisz Kagarlickijt, Mihail Prukint – letartóztatták. Több köztársaságra terjedt ki ez a megtorló intézkedés.

Ennek ellenére, a „fiatal szocialisták" tevékenysége nem szűnt meg. Feltűnt egy újabb újság: Szocializmus 82. Kapcsolatba léptek a Forradalmi Szolidaritás Klub néhány aktivistájával; ez a klub a Komszomol által létrehozott harmadik világos csoportból vált ki.

Andropov hatalomra jutása után – aki bizonyára jól ismerte őket, hiszen ő volt a KGB vezetője – perüket levették a napirendről, s 1983 áprilisában szabadlábra helyezték őket.

(…) A peresztrojkát és a glásznosztyot, a gorbacsovi platformot kezdettől fogva támogatták, de nem azért, mert opportunistákká let­tek: ők már régóta elmélkedtek egy felülről kiinduló reformmozgalom lehetőségeiről. Haladéktalanul működésbe léptek, hiszen ama bizo­nyos „külső és alulról jövő nyomás"-t ők e felülről kezdeményezett mozgalom nélkülözhetetlen elemének tekintették, és úgy is számoltak ezzel, mint a forradalmi perspektíva kibontakozásának sine qua nonjával.

A gorbacsovi „élcsapattal" együttműködve kezdetben ők voltak azok, akik létrehozták a független klubok és egyesületek ezreit, eze­ket az informálisnak mondott csoportokat, melyek a később minden­felé létrejövő népfrontok alapjait képezték. (3)

Szovjet kifejezéssel élve a „Peresztrojka pártja" volt az a közeg, ahol az emberek tíz-, sőt százezrei újratanulták a politikai harcot, újra felfedezték a demokráciát és a pluralizmust, ahol újjászülettek a kötő­dések az autentikus szocializmus eszméihez.

Kétségtelen, hogy a nemzetközi forradalmi mozgalom jövője ja­varészt annak a hatalmas harcnak a kimenetelétől függ, mely napja­inkban zajlik a Szovjetunióban.

Borisz Kagarlickij és elvtársai: az „újbaloldal" az első sorokban harcol.

Jegyzet

1. S. D. S. No. 85. 1980. november, 17-24 p. interjú P. Eguidesz-szel, a Poiszki című folyóirat főszerkesztőjével.

2. „A remény dialektikája", szovjet szamizdat kiadvány.

3. Lásd Kagarlickij cikkét, „A klubok és a politika", In: Lettre interna­tionale pour l'Autogestion, Paris 42, rue d'Avron 75020. (No. 1. 1988. okt.)

***

BORISZ KAGARLICKIJ

A változás dialektikája

 

A nyugati szemlélők számára a szovjet társadalom az 1970-es évek végén reménytelenül dermedtnek, megfagyottnak tűnt, és a „disszidensek" és a hozzájuk közel álló liberális értelmiségiek között már fel sem merült a kérdés, hogy vajon megreformálható-e a kommuniz­mus. E pesszimizmus még a hivatalos (hivatásos) szakértők soraiban is terjedt; ezek többsége maga is elismerte, hogy a „reménytelenség örvényébe zuhant".1 A társadalom jövőjére vonatkozóan semmi más perspektíva nem látszott valószínűnek, mint a folyamatos ha­nyatlás. Gorbacsov hatalomra jutásával azonban az általános hangu­lat gyorsan megváltozott. Azok, akik addig a reform lehetőségének még a gondolatát és képtelenségnek ítélték, egyszerre a reform feltartóztathatatlanságát és visszafordíthatatlanságát kezdték bizony­gatni. A szakértők reformeufóriába estek, és a nyugati sajtó is – a jobboldali éppúgy, mint a balos – példátlan lelkesedéssel ünnepelte a Szovjetunióban történő változások sikereit. Jóllehet senki nem ta­gadta, hogy a peresztrojkának számos nehézséggel kell megküzde­nie – különösen a bürokratikus apparátus ellenállását és az ország gazdasági helyzetének bonyolultságát hangsúlyozták -, semmi sem tudta megváltoztatni az uralkodó optimista szemléletet.

Féktelen optimizmussá változott a korábbi reménytelen pesszi­mizmus, pedig a társadalmi változások folyamata annyira bonyolult és ellentmondásos volt, hogy azt nem is látták át általában.

A szovjet társadalom sohasem volt annyira monolitikus, mint ami­lyennek a sztálinista ideológia bemutatta, vagy mint amilyennek a totalitarizmust elemző, szimplifikáló nyugati kutatók leírták. Mindig is létezett számos érdekcsoport az államapparátuson belül és kívül egy­aránt, melyek befolyásolták a döntéshozatali folyamatokat, és gyak­ran idéztek elő különféle konfliktusokat. E konfliktusok következmé­nye volt a durva pártbeli tisztogatás a sztálini korszakban, amikor is a párt, illetve az állam vezető tisztviselőinek kivégzése jelezte az erőviszonyok változásait az apparátus különböző csoportjai között. Hruscsov idején a terrort felfüggesztették, de a frakciók közötti nyílt harc eredményeként először is a mindenható belbiztonsági miniszter, L. Berija bukott el, majd később olyan régi sztálinistákat is félreállítot­tak, mint Molotov, Malenkov és Kaganovics. Végső soron maga Hrus­csov is ennek a harcnak lett az áldozata.

Mindez azonban nem korlátozódott pusztán a hatalomban része­sülők közötti személyes harcra, illetve személyi konfliktusokra. Ezen események minden résztvevője pontosan körülhatárolható érdekvé­delmi csoportokra, struktúrákra támaszkodva vívta harcát. Éppen az vezeteti Hruscsov bukásához 1964-ben, hogy a bürokrácia egésze bizalmatlan volt Hruscsov reformprogramjával szemben, s e prog­ramnak nem volt társadalmi – apparátuson kívüli – támogatóbázi­sa sem.

Brezsnyev és a reform bukása

Brezsnyev hatalomra jutásának pillanatában a reformista frakciónak már gyakorlatilag nem volt semmi támasza a hatalom körein belül. A terror áldozatainak rehabilitálása 1954-56-ban, Sztálin (személyi) kultuszának megszüntetése, az állami ellenőrzés megszűnése a kul­turális élet fölött és a személyi jogok jelentős kiterjesztése a hruscsovi korszakban óriási történelmi előrelépést jelentett; másrészt mind­ezeknek a radikális intézkedéseknek nagy szerepük volt az érdekcso­portok közötti harcban: egyes frakciókat háttérbe szorítottak, másokat megerősítettek ezekkel. Hruscsov gyors sikere elsősorban annak tudható be, hogy a hatalom körein belül egyöntetűen jelentkezett az az óhaj, hogy véget vessenek az elnyomó (biztonsági) szervek min­denhatóságának és felelősségre vonhatatlanságának, s hogy az ál­lambiztonsági erőket újjászervezve a párt ellenőrzése alá vonják. A következő időszakban a politikai (és nem gazdasági!) reform folyta­tásához az impulzust egy fiatal apparátcsik generáció akarata szol­gáltatta, akik először is biztosítani kívánták saját pozícióikat, más­részt széf akarták verni a régi sztálinista gárdát. Attól a pillanattól fogva, hogy céljaikat elértnek látták, a hruscsovi reformpotenciái ki­merült, és az a generáció, mely éppen a desztalinizálási folyamatnak köszönhetően jutott pozícióihoz, immár nem volt érdekeli a változá­sok folytatásában, sőt ellenkezőleg: célja a stabilitás, a status quo megőrzése lett.

Hruscsovot, aki az általa kezdeményezett reformban szétforgá­csolódott, s nem vette figyelembe e fontos tényezőt, végül ezért távo­lították el posztjárói, s egy a célnak megfelelőbb vezetőt állítottak a helyére: Leonyid Brezsnyevet.

A brezsnyevi korszak legfontosabb jellegzetessége a főtitkár azon képessége, amivel fenn tudta tartani az apparátus különböző csoportjai között a stabil kompromisszumot, s közben a nép életszín­vonala is emelkedett. Jelentős gazdasági növekedést kellett biztosí­tani, hogy minden társadalmi réteg megkaphassa a maga szeletét a tortából, anélkül, hogy ezzel mások érdekeit sértené. Bizonyos tekin­tetben ezt a célt sikerült elérni. A hetvenes évek végén és a nyolcva­nas évek elején a dolgozók jövedelme gyorsan növekedett, és az életmód is változott. Gyors ütemben nőtt a személygépkocsik száma, majdnem minden családban volt már televízió, hűtőszekrény, és em­berek milliói hagyták el a „közösségi" otthonokat, és szereztek mo­dern, saját konyhával ellátott lakásokat. A lakások és az élettér minő­sége is javult. Ugyancsak fontos jellegzetessége a brezsnyevi kor­szaknak, hogy ekkoriban nem voltak komolyabb sztrájkok vagy olyan zavaros események, mint amilyenek például 1962-ben Novocserkaszkban történtek, amikor Hruscsov kénytelen volt csapatokat be­vetni, hogy az áremelés elleni munkástiltakozást elfojtsa. Mindezeket a társadalmi sikereket azzal párhuzamosan érték el, hogy közben növelték a fegyveres erőket, és gyors növekedésnek indult a kor­mányzati apparátus is (mely utóbbi tény a bürokrácia nézőpontjából tekintve a fejlődés legfontosabb ismérve).

Sikerült elérni az USA-val szemben a katonai-stratégiai egyen­súlyt, s a Szovjetunió hatása, befolyása a világra, különösen a fejlet­lenebb országok vonatkozásában gyorsan növekedett. A brezsnyevi éra végén megfogalmazott értékeléssel ellentétben, a hetvenes éve­ket kétségtelenül a szovjet történelem egyik legprosperálóbb periódu­sának kell tekintenünk. Hogy mindez milyen módszerekkel és milyen áron történt, az már más kérdés…

Míg Hruscsov politikai reformokkal próbálkozott, és a gazdasági mozgások tradicionális alapelveit megtartani igyekezett, addig Brezsnyev pont a fordított utat választotta. A politikai stabilitást gazdasági reformmal kombinálták, melynek célja az volt, hogy szélesítse a gaz­daságirányítási apparátus ügyintézői jog- és hatáskörét, hogy kiala­kítson egy „szovjet menedzserréteget". E reform, mely 1965-ben kez­dődött, meggyorsíthatta volna az ország gazdasági növekedését, és ezzel egyidejűleg kielégítette volna a technokratákat is, akiknek sú­lya, jelentősége a társadalom modernizálásának folyamatában egyre növekedett a hatalom körein belül. Azonban hamarosan világossá vált, hogy a reform a gyakorlatban csak az ellentéteket élezte ki a végsőkig az apparátus és a gazdaságirányítás között. Cseppet sem meglepő tehát, hogy Brezsnyev, aki oly nagy fontosságot tulajdonított a stabilitásnak, lefékezte a változásokat. 1970-től a reformot tulajdon­képpen eltemették.

A reform jelentette a reményt, hogy sikerülhet javítani a gazda­ság hatékonyságán. Jóllehet e tekintetben a remény alaptalannak bizonyult, de a brezsnyevi csapat éppen ezért kénytelen volt a növe­kedés más faktoraiból kihozni a maximumot. A vállalatokat valójában semmi sem ösztönözte arra, hogy megújítsák berendezéseiket (a terv teljesítéséhez a régi gépek is jók voltak, s éppen a tervteljesítés érdekében a beruházásokat szigorúan ellenőrizték, korlátozták).

Az újabb vállalatoknál is szükségessé vált a beruházások centra­lizált ellenőrzése. A munka, a szükséges anyagok, az anyagi források mind a legfelsőbb helyeken kerültek elosztásra, a terv realizálását biztosítandó.

A gazdaság hamarosan túlfeszítette vált. A forgalomba kerülő pénzmennyiség növekedésének nem volt meg az árufedezete, s az új vállalatok alakítására szolgáló eszközök sem hozták meg a várt eredményeket. A beruházási munkák lényegében stagnáltak az ala­csony hatékonysági fokú munkaszervezés miatt, s közben a beruhá­zási költségek állandóan emelkedtek; a sajtó azonban eltitkolta az így keletkező deficit nagyságát.

Annak érdekében, hogy a jövőben új anyagi forrásokhoz jussa­nak, a miniszterek kénytelenek voltak újabb beruházásokba kezdeni már akkor, amikor a folyamatban levőket még be sem fejezték. A het­venes évek közepén a propagandisták előszeretettel hangoztatták, hogy az egész Szovjetunió egy „gigantikus beruházási területté" vál­tozott. A brezsnyevi korszak végén már inkább elfelejteni igyekeztek ezt a képet. Számos vállalkozás több ötéves tervidőszak alatt is befe­jezetlen maradt, mivel megnőtt a munkaerő ára, hiányoztak az anya­gok, a munkáskezek és az energiaforrások is.

A mezőgazdaság igen gyenge termelékenysége ellenére is fenn­tartották az élelmiszerek fix árát, s ez végül oda vezetett, hogy miköz­ben az állam rubel milliókat költött a szubvenciókra, a lakosság mégis sorban állni kényszerült, s az áruhiányra panaszkodott.

Az ilyen jellegű problémákat egy ideig ellensúlyozni tudta a nyu­gattal való kapcsolatok javulása. Az enyhülés a brezsnyevi vezetés számára létszükséglet volt, és a hetvenes években a szovjet gazda­ság jelentős mértékben „nyitottabbá" vált. Azonban a Szovjetuniónak a nemzetközi munkamegosztásban elfoglalt helye nem felelt meg az ország potenciális ipari képességének.

„Exportunk – magyarázta A. Biko közgazdász a Lityeraturnaja Gazetában – régebben is és most is elsősorban a nyersanyagokon alapul: a „kemény valutát" hozó export 80%-át a kőolaj és a földgáz adja. A világpiaci árrobbanás a hetvenes években a kőolaj árát a tízszeresére növelte, s úgy tűnt, hogy e tendencia így marad legalább a század végéig. Miért is kellene hát változtatni a kitermelési struktú­rán, vagy akár más források után nézni?" Másrészt a „petro-dollárokon" beszerzett fontos berendezéseket nem tudták a megfelelő haté­konysággal működtetni az „ügyetlen szervezés, a tervek teljesítetlensége és a szakmunkásképzés lassúsága miatt."2

A kőolajból származó bevételek ellenére a Szovjetunió állama­dóssága és a kapitalista országokkal folytatott kereskedelmének mér­leghiánya egyre nőtt. Az 1980-81-es lengyel események után a brezsnyevi vezetés elismerte, hogy mindenképpen változtatni kell ezen a helyzeten; csökkentették az import növekedésének ütemét, s gyorsan visszafizették az adósságokat. Ennek ellenére a Szovjetunió világpiaci pozíciója továbbra is rendkívül ingatag maradt, mint azt a nyolcvanas évek közepén bekövetkező gyors olajáresés is megmu­tatta.

A brezsnyevizmus válsága

Az 1979-80-as évek végzetesnek bizonyultak a brezsnyevi modell számára. Kezdtek előtűnni azok az ellentmondások és hibák, melye­ket évek óta igyekeztek eltitkolni. A gazdasági növekedés üteme erő­sen lelassult, megromlottak a kapcsolatok a nyugattal, és a „prágai tavasz" leverése óta, tehát 12 éve „pacifikált" Kelet-Európában a helyzet hirtelen destabilizálódott. Lengyelországban a válság hama­rosan politikai jellegűvé vált, és nyílt konfrontációhoz vezetett a ha­talom és a dolgozók mozgalma, a Szolidaritás között. A keleti blokk többi országa szintén súlyos nehézségekkel találta szembe magát.

Amikor 1979 decemberében Brezsnyev úgy döntött, hogy beveti a szovjet fegyveres erőket Afganisztánban a „testvéri rendszer" meg­védésére – melyet csak egy hajszál választott el a bukástól -, senki nem számított elhúzódó konfliktusra. Az azonban tökéletesen világos volt, hogy a régi politikai módszerek már nem alkalmazhatók az új realitások közepette.

Az enyhülés válsága, az afganisztáni háború kezdete és a len­gyelországi események persze nem tekinthetők pusztán a brezsnyevi politika egyenes következményeinek. A nyugat éppen egy jelentős strukturális változás fázisába lépett, és a tőkés országok többségé­ben neokonzervatív hullám jelentkezett. Brezsnyev és támogatói nyil­vánvalóan közvetlenül is felelősek szövetségeseik lengyelországi és afganisztáni kudarcáért, és a világ többi részén zajló események megmutatták e vezetés politikai gondolkodásának teljes inkonzisz­tenciáját. A stabilitás iránti elfogultságuk arra késztette őket, hogy teljesen irracionális módon azt higgyék, a világ többi része úgy marad, ahogy van, minden jelentősebb változás nélkül. Ha a kőolaj drágább lett, ez így folytatódik „a század végéig"; ha az amerikai liberálisok birtokolják a hatalmat, ez „visszafordíthatatlan változásokat" jelent, és így tovább. Úgy tűnik, hogy a brezsnyevi elitet pszichológiailag abszolút felkészületlenül érték a nyolcvanas évekbeli robbanások.

A status quo fenntartását erőszakkal megkísérelni, mint Afga­nisztánban, ez csak a helyzet súlyosbodására vezethetett.

A nyolcvanas évek elején a szovjet társadalom legkülönbözőbb rétegeiben vált uralkodóvá az a vélemény, miszerint a brezsnyevizmus felélte tartalékait. A stabilitás éveiben felnőtt új nemzedék már tanultabb és igényesebb volt. Az életmód inkonzisztens modernizáló­dása új igényeket hívott elő, s végül is újabb frusztrációkat eredmé­nyezett. Az emberek függetlenebbeknek érezték magukat, és megkí­vánták emberi és állampolgári méltóságuk tiszteletben tartását. A sta­bilitás évei hasznosak voltak a társadalom számára: a társadalmi kapcsolatok megerősödtek, és az emberek immár jobban átérezték közös érdekeiket.

A bürokrácia különböző csoportjai közötti ellentétek is annyira kiéleződtek, hogy világossá vált: a „hájfejek" ideje a végéhez köze­ledik.

Az anyagi források hiánya konfliktusokat eredményezett a mi­niszterek között, s minden szinten még inkább bonyolulttá tette a tervezést és a döntéshozatalt. A modern technológia terén megnyilvá­nuló lemaradás súlyos katonai problémaként jelentkezett, különösen akkor, amikor az USA kidolgozta a „világűrbe telepítendő védelmi rendszer" tervét, igy hát nemcsak a dolgozó osztályok voltak elége­detlenek, hanem a csúcson levők egy jelentős csoportja is.

Paradox helyzet alakult ki.

Egyrészt a társadalom teljesen érett volt már a változásokra, másrészt azonban nem létezett egyetlen komoly erő vagy mozgalom sem, mely kiállt volna a reformért.

A disszidensek soha, még a legjobb éveikben sem készítettek programot a társadalom átalakítására. Működési idejük egész perió­dusában a disszidensek mozgalma „csak" jelszavakat kreált az emberi jogok és az egyén szabadságának és méltóságának vé­delmére, de a konstruktív program alkotására való képtelensé­gük miatt e jelszavak mindig elvontak, s a tömegek problémáitól távol esők voltak. A disszidensek egyre nagyobb reménnyel fordul­tak a „diplomáciai nyomás" eszköze felé. Azt javasolták, hogy a „sza­bad világ" kényszerítse a brezsnyevi vezetést az emberi jogok tiszte­letben tartására. Ez a stratégia – minden vitatható aspektusával együtt is – érthető volt az enyhülés időszakában, de teljesen öngyilkos jellegűvé vált akkor, amikor 1979-82 között, a nemzetközi helyzet feszültté vált.

A hatvanas évekkel összevetve – amikor az emberi jogok moz­galma megszületett -, azt látjuk, hogy a brezsnyevi időszak végén jelentős fejlődés ment végbe e tekintetben. Korábban, a prágai tavasz kudarca után általános jobbratolódás volt megfigyelhető e területen. A. Szaharov akadémikus, aki kezdetben az „emberarcú szocializ­mus" szószólója volt, utóbb lassanként liberális alapállásra helyezke­dett, és több nyilatkozatát (például a Vietnámmal és az enyhüléssel kapcsolatos szavait) az amerikai „héják" arra használták fel, hogy saját morális pozíciójukat megerősítsék.

Még az „új emigráció" soraiban is, akiknek száma a hetvenes évek közepén igen gyorsan növekedett, megfigyelhető egy komoly mérvű jobbratolódás. A legmeglepőbb az, hogy a disszidensek moz­galma, annak ellenére, hogy reménytelenül vágyakozott az enyhülés­re, soha nem ismerte fel ezt a tényt.3 Közülük többen is örömmel üdvözölték olyan figurák hatalomra jutását nyugaton, mint M. Tha­tcher vagy R. Reagan; úgy vélték, hogy ezzel „végül is fontos támo­gatóik győzedelmeskedtek a szabad világban".

Valójában az enyhülés válságának azonnali következményeként egy újabb megtorlási hullám vette kezdetét a „társadalomellenes elemek"-kel szemben, s az emberi jogok terén a helyzet tovább romlott.

A hetvenes évek végén a disszidensek mozgalma súlyos válsá­gon ment keresztül. Aktív tagjainak egy jelentős csoportja elhagyta az országot, többeket letartóztattak, mások elől pedig elzárták a pub­likációs csatornákat. A válság legfőbb oka azonban elsősorban még­sem ez a represszió volt, hanem a politikai perspektívátlanság. A moz­galom vonzereje csökkenőben volt, nem tudott az ország lakosainak elégedetlenségét hitelesen tolmácsoló hanggá válni. Gyakorlatilag arról volt szó, hogy az új feltételek közepette a tiltakozás új formáinak kellett kialakulniuk.

*

A szocialista klubok föderációjának nyilatkozata

Mi, akik a társadalom belső mozgásaiból született szervezetek képvi­selőiként 1987 augusztusában Moszkvában összegyűltünk a „Társa­dalmi kezdeményezések a peresztrojkáért" elnevezésű információs tanácskozásra, deklaráljuk:

1. A peresztrojkával összefüggésben zajló társadalmi folyamatok eredményeképpen független társadalmi és politikai szervezetek szü­lettek. A Szovjetunió alkotmánya szerint minden hatatom a népé; ezért tehát a független társadalmi és politikai szervezeteknek, mint a nép egy részét képviselő csoportoknak, jogukban áll érde­keik védelmében közvetlenül fellépni, anélkül, hogy bármiféle egyéb közvetítő „csatornát" igénybe vennének.

2. A jelen nyilatkozatot aláíró csoportok és egyesületek hazánk szocialista távlatú fejlődésének hívei. A szocializmus meggyőződé­ses híveiként az 1917 októberében kinyilvánított elveknek megfele­lően egy osztályok nélküli Szovjetunió létrejöttét és az állam fo­kozatos elhalását kívánjuk elérni. A független szervezetek és cso­portok megszületését, azok társadalmi jelentőségének növekedését a társadalmi önigazgatás kialakulása felé mutató fontos lépésnek tartjuk, mely lehetővé teheti az adminisztratív és bürokratikus struktúrák leépítését.

3. A jelen időszakban hazánk fontos változásokon megy keresz­tül. A folyamatban lévő reformok sikere attól függ, hogy a tömegek milyen mértékben támogatják az átalakítást, illetve hogy milyen mér­tékben vesznek részt abban. A szovjet szocializmus számára a pe­resztrojka győzelme élet-halál kérdése.

Mindannyian elismerjük az SZKP meghatározó szerepét társa­dalmunkban, de hozzátéve azt, hogy a párt nem homogén egység. Soraiban megtalálhatók azok is, akik közvetlenül felelősek az elmúlt évek hibáiért és bűneiért, akik a bürokratikus apparátus (vezető) tag­jaiként a népet nyomorra és reménytelenségre kárhoztatták.

Mi arra törekszünk, hogy a párt azon vezetőit és egyszerű tagjait támogassuk, akik a progresszió egészséges erőit képviselik.

A peresztrojka – a hatalmi centrumban éppúgy, mint azon kívül – kiváltotta azon erők ellenállását, akik privilégiumaikat féltve meg akarják őrizni információs és döntéshozatali monopóliumaikat. Ezen erők megpróbálják egyszerűen semmibe venni vagy „megkontrázni" az ellenük irányuló kezdeményezéseket.

Azon független szervezetek és csoportok egyesítése, melyek a szocializmus és a demokrácia fejlődését szolgáló politikát támogató platformot alkotnak – e programot az SZKP XXVII. kongresszusa fogadta el -, tehát e szervezetek egyesítése más okból is fontos: az „informális" mozgalom keretein belül kialakultak és fejlődésnek indul­tak olyan csoportok is, melyek reakciós nézeteket vallanak: rassziz­mus és sovinizmus, fasizmus és sztálinizmus, s más egyéb szélsősé­ges nézetek képviselőit lehet itt megemlíteni. Mi megpróbálunk szem­beszegülni^e szélsőségesekkel, akik a független mozgalom kebelért belül feltűntek, s arra törekszünk, hogy csoportjaink működését összehangoljuk.

5. A fenti szempontok figyelembevételével mi, e nyilatkozat alá­írói, a Szovjetunió alkotmányával összhangban (mely biztosítja az egyesülési szabadságot) elhatároztuk, hogy létrehozzuk a Szocialista Klubok Föderációját, melynek legfőbb célja a peresztrojka támogatá­sa. A Föderáció céljai a következők:

A) Ideológiai téren: társadalmunk demokratizálási tervének ki­dolgozása, tehát azon módszerek felkutatása, melyek lehetővé teszik az adminisztratív hatalom és a társadalmi önigazgatás közötti ellentmondások, feszültségek feloldását;

– annak vizsgálata, hogy mi a szerepük és helyük a társa­dalmi szervezeteknek a szovjet társadalom életében és az ön­igazgatási rendszerben.

B) Politikai téren: a független szervezetek és mozgalmak szá­mára olyan jogi garanciák megszerzése, melyek lehetővé teszik, hogy e szervezetek törvényjavaslatokkal állhassanak elő; az SZKP januári plénumán elfogadott – a választási rendszer demokratizálá­sára vonatkozó – határozatok végrehajtása, tehát annak a jognak az elismerése, hogy a társadalmi szervezetek tanácsi és országgyűlési jelölteket állíthassanak a választásokon, s hogy mindez minden szin­ten bármiféle előzetes korlátozás nélkül történjék, s hogy a jelöltek szabadon élhessenek a tömegkommunikációs eszközök adta (infor­mációs) lehetőségekkel.

– A konstruktív és hatékony munkához feltétlenül szükséges, hogy az országgyűlési ülésszakok időtartamát megnöveljék.

– Törvénybe foglalva pontosan körül kell határolni és meg kell különböztetni a rendszer hibáinak bírálatát az államellenes tevékeny­ségektől.

– Biztosítani kell az Orosz Szociáldemokrata Párt programjában első pontként szereplő azon jogot az állampolgárok számára, hogy az állam(hatalom)tól – és annak esetleges hasonló lépéseitől – füg­getlenül kezdeményezhessék a törvénytelenségeket elkövető sze­mélyek felelősségre vonását.

C) Gazdasági téren: arra törekszünk, hogy elősegítsük az állami szervek átállását a tervezésben és az irányításban jelenleg uralkodó adminisztratív módszerekről a gazdasági módszerekre;

– elő kívánjuk segíteni a piaci mechanizmusok működését, ér­vényesülését, ennek a szférának a kiszélesedését, hogy ez váljék országunk gazdasági alapelvévé-, de mindezt a dolgozók által eddig elért vívmányok, jogok biztosításával együtt akarjuk (teljes foglalkoz­tatottság, a létminimum garantálása, nyugdíjbiztosítás stb.);

– harcolni fogunk a következőkért: az államapparátus fenntar­tására szolgáló kiadások csökkentéséért; a gazdasági önigazga­tásért; az e rendszeren belül működő hatékony ellenőrzés meg­szervezéséért; a termelési egységek (üzemek, gyárak) olyan át­alakításáért, hogy azok a dolgozók által közösen birtokolt (bé­relt) önigazgató termelőegységekké váljanak; a tervezési rend­szer demokratizálásáért; azon teltételek megteremtéséért, me­lyek lehetővé teszik, hogy mindenféle szocialista tulajdonforma szabadon fejlődhessék.

D) A kulturális élet terén: pénzügyi függetlenséget akarunk biz­tosítani minden művészeti egyesület és csoport számára;

– minden olyan esetben, amikor megnyilvánulási formájuk nincs összeütközésben a Szovjetunió alkotmányával, toleranciával kell ke­zelni a művészeti és társadalmi kérdések különféle megközelítéseit;

– biztosítani kell az állampolgárok számára, hogy szabadon hozzáférhessenek a statisztikai adatokhoz és a levéltári anyagokhoz; a múzeumok és könyvtárak zárolt anyagait nyílttá kell tenni;

– az előzetes cenzúra minden formáját meg kell szüntetni, és a független szervezetek publikációs lehetőségeit ki kell szélesíteni.

– fel kell számolni minden olyan adminisztratív korlátozást, me­lyek a független szervezetek alkotmányos jogait, mozgásszabadsá­gát csorbítják: szólásszabadságot, sajtó- és gyülekezési szabadsá­got akarunk.

E) Ökológiai téren: olyan hatékony mechanizmusok létrejöttét akarjuk – a társadalmi szervezetek és mozgalmak részvételével -, melyek képesek megóvni a pusztulástól környezetünket, történelmi és kulturális (mű)emlékeinket.

F) A nemzetközi kapcsolatok terén: szükségesnek tartjuk a de­mokratikus, illetve a nemzeti felszabadító vagy forradalmi mozgal­mak támogatását a tőkés országokban, az ezek iránti szolidaritás kinyilvánítását.

Moszkva, 1987. augusztus

*

Az új ellenzék és a reform újjászületése

Az 1979-82-es évek jellegzetessége egyrészt az volt, hogy felerősö­dött a reformista tendencia az államigazgatási apparátus köreiben, másrészt pedig feltűnt az új szocialista ellenzék.

A nem hivatalos baloldali csoportok az ötvenes évek óta léteztek a fiatalok körében, de számuk a „brezsnyevizmus diadalának" időszakában jelentéktelen volt. Azok, akik ilyen tevékenységet folytattak az ötvenes-hatvanas években, ekkoriban már másképpen vettek részt a politikai küzdelmekben: csatlakoztak a disszidensekhez és elszakadtak a szocialista ideológiától. A helyzet a disszidensek moz­galmának válságba kerülése után azonban hamarosan megváltozott.

Új szamizdatok jelentek meg, melyekben a szerzők marxista orien­tációjukat hangoztatták, s nagy érdeklődés nyilvánult meg a szocia­lista elmélet iránt az e lapokban folytatott viták keretében. Az enyhülés időszakában a kulturális kapcsolatok megélénkülése a Szovjetunió és a külvilág között nagy hatással volt e csoportok ideológiájára. Ötve­nes évekbeli elődeikkel ellentétben a „fiatal szocialisták" tökéletesen megértették a nyugati baloldal eszméit – Gramscitól és Rosa Luxem­burgtól kezdve a frankfurti iskoláig -, és fel tudták használni a kelet­-európai „testvérországok" reformista és „revizionista" mozgalmainak tapasztalatait is.

A hivatalos reformista gondolkodók – összevetve a különböző baloldali kísérletek tapasztalatait – egy olyan reális programot akartak kidolgozni, mely a változásokat egy szocialista perspektíva szem előtt tartásával kívánta keresztülvinni. Felismertek a tervezés és a piaci mechanizmusok kombinálásának szükségességét a gazdasági élet­ben, s feltétlenül szükségesnek tartották a minden területre kiterjedő demokratizálódást.

Az államigazgatás akadémikus reformszárnya mellett a baloldal­nak is fontos szerepe volt a termelési önigazgatás kérdésével kapcso­latban. Amíg a hivatalos szakértők – néhány olyan kivételtől elte­kintve, mint például B. P. Kurasvili – csak egy szovjet „menedzser­forradalmat" tartottak kívánatosnak, addig a baloldal a munkás­demokráciát tűzte ki elérendő célként. Sőt, a fiatal szocialisták többségének véleménye szerint azok, akik a hivatalos reformizmust támogatják, túlértékelik a „szovjet menedzserek" képességeit, lehe­tőségeit. A kormányzati apparátus funkcionáriusai egyfelől igenelték a változásokat, másfelől azonban tartottak is azoktól. Az ipari szektor helyi irányítói elégedetlenek voltak a központi irányítással, de elvág-hatatlan szálakkal kötődtek ahhoz. Ugyanez volt a helyzet a helyi „iparbárók" és az ottani pártvezetés kapcsolatával is. A baloldal úgy vélte, hogy ez a helyzet a technokrácia reformpotenciálját erősen korlátozza, és még egy mérsékelt technokrata reformprogram vég­hezvitelét is megakadályozza. A változásokat csakis felülről lehetett kezdeményezni, de csak egy – e döntéseket támogató – tömegmoz­galom segítségével lehetett azokat kivitelezni.4 Az olyan reformkí­sérletek, melyek csak egy társadalmi rétegre támaszkodva pró­báltak jelentős társadalmi változásokat elérni, nem sikerülhet­tek; még akkor sem, ha ezen reformtörekvések korlátozott jelle­gűek voltak, mint például a magyarországi próbálkozás volt a hetvenes években. (Mindez köztudott dolog volt, még ha e kísérlet inspirálóan hatott is a liberális szakértők többségére.)

A nyolcvanas évek kezdetén tehát ilyen gondolatok tűntek fel a három legjelentősebb szamizdat – Varienti [Alternatívák], Poiszki [Kutatá­sok], Levij Povorot [Balra fordulva] – hasábjain. Radikális csoportok alakultak Moszkvában és Leningrádban, de az általuk megfogalma­zott követeléseknek más városokban – és főleg a fiatalság köreiben – is visszhangja támadt. A baloldal azonban mindezzel együtt is gyenge volt, s nem rendelkezett sem politikai, sem szervezeti tapasz­talatokkal, gyakorlattal. 1982 áprilisában a baloldal legaktívabb képvi­selőinek többségét letartóztatták. A Levij Povorot és a Varianti ezután már csak alkalmanként jelent meg.

A disszidens mozgalom válsága és a baloldal gyengesége miatt a brezsnyevizmus számára a hivatalos reformizmus maradt az egyet­len reális alternatíva, de ennek is voltak bizonyos nehézségei. A refor­misták Moszkva, Novoszibirszk és Leningrád kutatóintézeteiben cso­portosultak, s ezért elszigetelten tevékenykedtek. A novoszibirszki Eko című lap – Abel Aganbegjan és Tatjána Zaszlavszkaja irányí­tása alatt – lett a szócsövük, s itt a szükséges tudományos program kidolgozását oly módon kísérelték meg, hogy az közérthető formát öltsön. Mindazt, amit nem lehetett leírni az újságban, a cikkek illuszt­rációi, a meglehetősen maliciózus karikatúrák segítségével mondták el. A hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején az Eko nép­szerűsége gyorsan növekedett, s olvasótábora igen vegyes rétegek­ből tevődött össze. A szerkesztőség még kérdőíves vizsgálattal is próbálkozott, hogy megállapíthassa „kik is a mi olvasóink". Valójában az Eko, mint a reformizmus egy áramlatának képviselője, számos támogatóra talált a legkülönbözőbb társadalmi rétegek köreiben („a munkástól a miniszterig"), de igazi értelemben vert társadalmi tömeg­támogatást nem élvezett. A gazdasági kulcspozíciók egyenlő arány­ban oszlottak meg a reform ellenfelei és támogatói között; a párton belül a reformot igenlő csoportok kénytelenek voltak együtt élni a kon­zervatívokkal; az értelmiségi rétegek pedig támogatták a reformot, mint olyan dolgot, mely „valami javulást hozhat". Pozitív aspektusai is voltak annak, hogy a reformnak nem volt társadalmi tömegtámoga­tása. A reformisták egyre inkább az „objektív szükségszerűségeket" kezdték hangsúlyozni a korábban emlegetett különleges, sajátos ér­dekek helyett, s e megközelítés elősegítette a polgárok azonosulását a legfőbb állami célokkal. A változások szükségességének tudata áthatotta a legkülönbözőbb társadalmi rétegeket is. Még a konzerva­tívok is átlátták, hogy a Szovjetunió növekvő lemaradása a magas technológia terén alááshatja az ország katonai hatalmát, s hogy a gazdaság gyengesége lehetetlenné teszi a nagyhatalmi státus fenn­tartását.

Paradox módon az a baloldal, mely már tanúja volt a szakértők liberális reformterve kudarcának, most mégis csatlakozott ahhoz a széles és heterogén koalícióhoz, mely a reform támogatására jött létre.

El kell ismerni, hogy Jurij Andropov hatalmas munkát végzett a KGB főnökeként, amíg végül sikerült egyesítenie a legkülönfélébb csoportokat és frakciókat, a haladás „egészséges erőit". Természete­sen minden egyes ember és minden csoport mást és mást értett a változások alatt. Néhányan bizonyára azt remélték, hogy sikerül majd eltávolítani a brezsnyevi „maffiát" a vezető posztokról, s az így meg­üresedett helyeket elfoglalhatják, míg mások az ország katonai és politikai pozícióinak megerősödését kívánták elérni. Egy harmadik csoportjuk arról ábrándozott, hogy kiharcolja a különböző ügyosztá­lyok és bizottságok közötti új, igazságos hatalommegosztást.5 Ab­ban azonban mindannyian egyetértettek, hogy a „régi módszerekkel lehetetlen a továbblépés". A társadalmi hierarchia csúcsán és annak legalsó fokain is mindenki ráérzett arra, hogy egy korszak a végéhez közeledik. Mindannyian megújulást óhajtottak. A problémát az jelen­tette, hogy a módszerek tekintetében nem volt egyetértés közöttük.

Általánosan elfogadott az a vélemény, miszerint Brezsnyev két évvel később halt meg, mint kellett volna. 1980 óta várt erre az ese­ményre az egész ország.6 Mikor ez (végre) bekövetkezett, még a funkcionáriusok sem tudták eltitkolni elégedettségüket.

Andropov főtitkárrá választása a brezsnyevizmus politikájának válságáról tanúskodott, de nem jelentette annak végső bukását.

Az új vezető legelső nyilatkozatai arra utaltak, hogy az átalakítás nemcsak a gazdasági szférára fog korlátozódni, hanem kiterjed a politikaira is. A szakértők nekiláttak, hogy kidolgozzák a reformprogra­mokat.

A „reform" kifejezés – mely a korábbi időszakban gyakorlatilag eltűnt a hivatalos irományok lapjairól – egyre inkább tért hódított a sajtóban. Kemény harc indult meg a brezsnyevi elit létformájává lett korrupció ellen. Az 1982-ben letartóztatott baloldali aktivisták közül néhányat szabadon engedtek, s hivatali hatalmukkal visszaélő és/ vagy korrupt tisztségviselők kerültek a Lefortovó börtön celláiba. De a vezérük halála okozta sokkból magukhoz térő brezsnyevisták – felismerve az őket fenyegető veszélyt – ekkor már komoly ellenállást kezdtek kifejteni. A legmagasabb szinten megvitatott reformterveze­tek közül végül csak egy kapta meg a „jóváhagyó pecsétet".

És ez az oktatási reform is, melyet 1983 nyarán hirdettek meg, csak jó szándékú óhaj maradt, s igazából e kísérletet már csírájában elfojtották.

A csernobili katasztrófa

Andropov halála és Csernyenkó hatalomra kerülése tovább kompli­kálta a helyzetet. Csernyenkó személyében az ország olyan vezetőt kapott, aki nyíltan egy „Brezsnyev nélküli brezsnyevizmus"-ra töreke­dett. Ennek a politikának a kilátástalansága azonban már az első hónapokban nyilvánvalóvá lett. A gazdasági helyzet tovább romlott, és a vezetés különböző csoportjai közötti harc – a csúcson lévők minden próbálkozása, erőfeszítése ellenére is – újra kiéleződött. Az ország (újra) alig várta a temetést és az utódlást.

Csernyenkó halálával és Mihail Gorbacsov főtitkárrá választásá­val lezárult az „interregnum" hosszú időszaka. A reformista áramlat képviselői újra a kormányrúd közelébe kerültek, de egyelőre egyetlen céljukat sem tudták elérni azok közül, melyeket a nyolcvanas évek elején maguk elé kitűztek. Majdnem egy teljes évig tartott, míg sikerült többségbe kerülniük a Politikai Bizottságban, a Központi Bizottság­ban és a Minisztertanácsban. (…)

A peresztrojka 1985 tavaszától 1986 tavaszáig tartó első szaka­szát úgy tekinthetjük, mint az apparátuson belül zajló harc időszakát. 1986 nyarán nyilvánvalóan új fázisba lépett az átalakítási folyamat. Kezdetét vette a peresztrojka „aranykora". A glasznoszty és a demok­ratizálás a mindennapok legfontosabb szavaivá lettek. A tömegkom­munikációban a reformista, a radikális baloldali és az antisztálinista nézetek kapták a legnagyobb nyilvánosságot.

A régi gazdasági mechanizmusok továbbra is ugyanúgy működ­tek, mint korábban, de a politikai helyzet megváltozott. A brezsnyevi csoport prominens képviselőinek nagy részét már eltávolították a ha­talomból, de az apparátus „középvezetői" rétege passzív ellenállás­sal védte privilégiumait, és megpróbálta megakadályozni a reformok realizálását. A változásokat szorgalmazó tervek megfeneklettek a megszámlálhatatlanul sok bizottság útvesztőjében, újabb és újabb szövegverziók születtek, a kiegészítések és módosítások száma ki­fogyhatatlanul növekedett. A bürokrácia az obstrukció taktikájával próbálkozott,_ hogy a lehető legnagyobb mértékben lelassítsa a dön-téshozási folyamatokat. Számos olyan döntést, melyet a központ ho­zott, egyes vidékeken nem is ültettek át a gyakorlatba, vagy pedig olyan „instrukciókat" és „állásfoglalásokat" mellékeltek ezekhez, me­lyek az új törvényhozás reformjait igyekeztek korlátozni. (…)

A demokratizálás logikája

(…) Még egy „langyos" gazdasági átstrukturálódás eléréséhez is radikális politikai reformokra volt szükség. A demokratizálás a reform fontos eszközévé vált. A gazdaság helyzete rendkívül instabil maradt. Gorbacsov hatalomra jutása után a gazdasági-társadalmi fejlődés „felgyorsítása" jelszóvá lett, s a vállalatokat arra ösztönözték, hogy bármi áron növeljék termelésüket. Valójában a vállalatvezetők beér­ték azzal, hogy a „rosszabb napokra" előre félretett titkos tartalékaikat használják fel e cél elérése érdekében – ez azzal járt együtt, hogy a munkások jó része napi 16 órát dolgozott. Ez tehát nem hozhatott igazi eredményeket.

A gazdasági mutatók azonban,1985-ben jelentősen jobbak vol­tak, mint az előző évben. így a minisztériumi vezetők könnyen bizony­gathatták azt, hogy nem kell annyira sietni a reformokkal, hiszen a régi módszerekkel is lehet figyelemre méltó eredményeket elérni: elég, ha kellő nyomást gyakorolnak a vállalatvezetőkre.

Másrészt viszont továbbra is biztosítani kellett ezeket az eredmé­nyeket, hogy a súlyosabb problémákat elkerülhessék. A tervek telje­sítése azonban nyilvánvalóan lehetetlen úgy, hogy közben az egész gazdasági szerkezet átalakulóban van. Valamit fel kellett áldozni. A hivatalos szakértők és a reformista gondolkodók körében kialakult az a vélemény, hogy az igazi átstrukturálódást el kell halasztani a kilencvenes évek elejére, és hogy a következő öt évben (1986-1990) a régi rendszer működését kell valamilyen módon hatékonyabbá ten­ni – a régi struktúrák fenntartásával. A gazdasági növekedés – a munkások, mérnökök és a termelési folyamat más résztvevői erőfe­szítéseinek ellenére – rendkívül instabil jelenség volt 1985-ben. Cser­nobil megmutatta, hogy a régi működési rendszer mennyire kevéssé megbízható. A katasztrófa alátámasztotta azok érveit, akik a reform felgyorsításának szükségessége mellett álltak ki. Ráadásul a tőkés világ – túljutva újabb strukturális válságán – egy gyors fejlődés szaka­szába lépett. Ekkor tetőződött a neokonzervatív hullám, és a reagani vezetés nem is titkolta azon szándékát, hogy az USA – a Szovjetunió­val szemben – kivívott gazdasági fölényét arra akarja felhasználni, hogy a katonai-stratégiai egyensúlyt a saját javára billentse fel. Az afganisztáni háború tovább folyt anélkül, hogy bármilyen katonai vagy politikai sikerhez vezetett volna: az ország helyzete zavaros és insta­bil maradt. A nyugat – éppúgy, mint korábban is – továbbra is bizal­matlanul fogadta az átalakításra vonatkozó szovjet nyilatkozatokat.

A demokratizálási politika adta az egyetlen lehetőséget arra, hogy elmozdítsa a holtpontról az országot, és meggyorsítsa a válto­zások ütemét. A sajtóra, mely immár némi szabadságot élvezett, az a feladat hárult, hogy a döntések végrehajtása fölött független ellenőr­zőszervként őrködjön, s hozzájáruljon az „alulról jövő nyomás" erősö­déséhez a bürokráciával szemben. (…)

Jóllehet az állami vállalatok demokratizálásáról szóló törvény 1988. január elsejével hatályba lépett, a helyi adminisztráció majd­nem mindenhol lehetetlenné tette, hogy a dolgozók részt vegyenek a döntéshozatali folyamatokban. E törvény számos paragrafusa amúgy is meglehetősen tágan volt értelmezhető. A gyárakban létrejöttek ugyan a munkástanácsok, de az esetek többségében az adminisztra­tív apparátus határozta meg ezek hatáskörét, feladatait és működési körülményeiket, feltételeiket. A vezetésnek általában sikerült háttérbe szorítania az „önigazgatási szerveket", s azokat az adminisztratív apparátustól függő helyzetbe kényszeríteni. (…)

*

Az „Átalakítás" munkáscsoport nyilatkozata

Az Átalakítás csoport, mely a moszkvai SMOT csoportjaiból és az ezzel kapcsolatban álló különböző informális szakszervezeti csopor­tok aktivistáiból szerveződött, úgy véli, hogy az ország gazdasági, politikai és mentális állapota mindaddig nem tud javulni, amíg nem jön létre egy – az egypárti vezetéstől független – új szakszervezeti mozgalom.

Gazdasági téren elképzelhetetlennek tartjuk, hogy az állami ve­zetés (mely munkaadóként jelenik meg) és a dolgozók között kialakul­hasson a szolidaritás. Úgy véljük, hogy a nyugat-európai, amerikai vagy ázsiai tőkés országok munkásai magas életszínvonalukat nem kormányaik ígéreteinek vagy jó szándékának köszönhetően érték el, s nem is égi ajándékként hullott az az ölükbe: jogaikért, emberi és állampolgári méltóságukért folytatott harcuk eredménye ez, sztrájkja­ikkal és erejük megmutatásával vívták ki.

A Szovjetunióban mind ez ideig nem valósult meg az elosztás szocialista alapelve (mindenkitől képességei szerint, mindenkinek munkája szerint). A politikai szférát illetően úgy véljük, hogy egy több­párti – ellenzékkel is bíró – szisztéma mellett a szakszervezetek lehet­nének azok a demokratikus intézmények, melyek biztosíthatnák az állampolgári jogok védelmét. (…)

A létező szakszervezetek nem képesek megvédeni a dolgozók érdekeit. A dolgozókat senki más nem küldi ingyen munkát végezni az állam számára, csak éppen a létező szakszervezetek aktivistái. A kolhozokban, szovhozokban és más termelőegységekben teljesí­tett „kommunista szombatok" csak arra szolgálnak, hogy a fegyelmet felmérjék, ellenőrizzék. A szakszervezeti vezetők mindenben követik az SZKP utasításait, s tulajdonképpeni szerepük az, hogy az állam által fizetett ellenőrként működjenek.

Az Átalakítás csoport az ideológiai és politikai tolerancia elvének híve; ellenzi a társadalom egy párt általi irányítását; támogatja azokat a kezdeményezéseket, melyek az ellenzéki sajtó és kiadók létrejöttét, azok szabad tevékenységét kívánják előmozdítani.

Gazdaságtalannak és hibásnak tartjuk az ipar irányításának a monopolista állam kezébe való koncentrálását, mely állam így mind a fogyasztók, mind a dolgozók számára megszabja az árakat, és az egyéb termelési feltételeket.

A vállalatokat át kell adni azok igazi tulajdonosainak: a nép­nek. A mezőgazdaságban szükségesnek tartjuk a kolhozok, szovhozok, a szövetkezetek és az egyéb társulások létét.

Úgy gondoljuk, hogy ilyen irányú tevékenységünkkel segíthetjük a peresztrojkát és a társadalom demokratizálásnak folyamatát. Ha a kormányzati reformok ebben a szellemben fognak zajlani, akkor együttműködünk a kormánnyal. Ha a reformok nem lesznek kellő mértékűek vagy valódiak, ez esetben mi messzebb fogunk menni a kormánynál a peresztrojkában és a demokratizálásban.

A fentebbiek értelmében az Átalakítás csoport munkaprogramját és céljait a Szovjetunió dolgozói elé tárja, mely program végső célja hazánk független szakszervezeteinek létrehozása.

  1. A gazdasági problémák újragondolása a szakszervezeti moz­galom történetének és dokumentumainak fényében.
  2. A szolidaritás és a szakszervezetek kérdésének vizsgálata a fej­lett tőkés államokban.
  3. A Szovjetunió és más országok szakszervezeti mozgalmának történetéről szeminárium szervezése, melyet a különböző vita­klubok készítenének elő.
  4. A szocialista elosztási elv (mindenkitől képességei szerint, min­denkinek munkája szerint) kötelező bevezetése.
  5. Az életszínvonal emelése: az alacsony bérek és a magas árak felszámolása.
  6. A rokkantak, az aggok, a nyugdíjasok, a gyermeküket egyedül nevelő anyák, a nagycsaládosok és azok helyzetének javítása, akiknek családjában haláleset volt.1
  7. Munkanélküli-segély biztosítása azok számára, akik önhibájukon kívül nem találnak maguknak munkát.
  8. Az élelmiszer-ellátás javítása, különösen vidéken.
  9. 100%-os fizetés biztosítása a betegség miatt munkaképtelenné váló dolgozók számára.
  10. A tisztességes lakáshoz való jog biztosítása minden dolgozó szá­mára.
  11. A jelenlegi útlevélrendszer eltörlése.
  12. Az Orosz Köztársaság Alkotmánya 209. és 193. paragrafusának hatályon kívül helyezése.2
  13. A sztrájkjog biztosítása.
  14. A dolgozók jogainak védelme – amennyire csak szükséges és lehetséges.
  15. A Szovjetunió és más országok munkásmozgalmára vonatkozó információk összegyűjtése és nyilvánosságra hozatala.
  16. A Szolidaritás-féle kísérlet Szovjetunióbeli kezdeményezése.
  17. A munkakörülményekre vonatkozó információk gyűjtése és nyil­vánosságra hozatala, a higiéniai és biztonsági szabályok betartá­sa, kollektív munkaszerződések kötése az irányítószervekkel.
  18. A nyugdíjasok, rokkantak, árvák, a gyereküket egyedül nevelő anyák, a nagycsaládosok és azok életkörülményeinek, helyzeté­nek felmérése, akiknek családjában haláleset volt -; ezen infor­mációk nyilvánosságra hozatala.
  19. Az ifjúsági szervezetekre vonatkozó információk összegyűjtése és nyilvánosságra hozatala.
  20. Egy olyan információs szervezet létrehozása, mely a 17-19. pon­tokban felsorolt adatok és az Átalakítás csoport egyéb iratainak terjesztésével foglalkozik.
  21. Egy olyan vizsgálat elvégzése a vállalatoknál és az irodákban, mely rávilágítana a szovjet szakszervezetek valós szerepére, s elvezetne az igazi, független szakszervezetek létrejöttéhez.
  22. Az Átalakítás csoporton belül: a) Egy információs központ létrehozása, mely irányítaná a fen­tebb felsorolt problémákkal kapcsolatos tevékenységeket. b) Egy bizottság felállítása, mely a vállalatoknál és az irodákban tapasztalható állapotokat vizsgálná. c) Egy (másik) bizottság felállítása, mely azokat a módszereket kutatná, melyek lehetővé teszik a rokkantak, nyugdíjasok, a gyermeküket egyedül nevelő anyák, a nagycsaládosok és azon családok körülményeinek javítását, ahol haláleset volt; valamint általában a dolgozók jogainak szélesítését.
  23. A szabad szakszervezetek létrehozása a Szovjetunióban.

V. Szvirszkij, V. Novodvorszkaja, Gyenyiszov, Kulinszkaja.

Jegyzet

1 Az Átalakítás csoport tehát figyelmet szentelt az Afganisztánban elesett katonák családjainak.

2 A 209. § a munkanélküliségre vonatkozik, s azt az élősködéssel hozza összefüggésbe. A 193. paragrafus a rendőrökkel szemben verbális vagy fizikai ellenállást tiltja meg. (…)

*

A technokraták és a piac

Ha a peresztrojka első szakaszában a változás jelszava egyesíteni tudta is a társadalom és az apparátuson belüli különböző áramlatokat, ekkorra kiderült, hogy ez már nem elég. Az apparatcsikok „új generá­ciójának" több tagja is, azok, akiknek igen nagy részük volt az 1985-86-os eseményekben, úgy kezdett vélekedni, hogy a peresztrojka elérte alapvető céljait, s aggódva figyelték a különböző „kísérleteket", melyek szerintük veszélyeztették az általuk oly nehezen kivívott ered­ményeket.

A nemzetközi kapcsolatok terén elért enyhülés és a szovjet-­amerikai megállapodás a középhatósugarú rakétákról felerősítette a konzervatív szemléletet az apparátuson belül. A bürokrácia számos tisztviselője úgy vélte, hogy a belpolitikai liberalizálás szükséges felté­tel volt ahhoz, hogy megnyerjék a Nyugat bizalmát, s az enyhülés új szakaszába léphessenek; ám abban a pillanatban, hogy e cél elértnek látszott, e gárdának már nem állt érdekében a politikai változások további folytatása.

A Jelcin-ügyet követő novemberi diákzavargások láttán többen közülük úgy érezték, hogy a demokratizálási folyamat immár túl messzire ment.

A peresztrojka azonban folytatódott.

Bejelentették a Sztálin által elítélt Buharin, Rikov és más régi bolsevik vezetők rehabilitálását, akiket „jobboldali elhajlással és trockista frakció létrehozásával" vádoltak meg annak idején, 1937-ben. Az Október című lap publikálta Vaszilij Groszman betiltott művét, az Élet és végzetet, a Latinszkaja Amerika 1988-as első száma pedig rövid cikket közölt Trockij mexikói tevékenységéről. Előkészületek történtek a szovjet csapatok afganisztáni kivonulására, és a sajtó nyíltan az „afgán hadjárat" kudarcáról beszélt: „az alapvető célokat egyáltalán nem sikerült elérni"; „teljesen értelmét vesztette a szovjet csapatok jelenléte az országban, hazatérésük elkerülhetetlen és lo­gikus".7

Az események menete azonban már nem volt olyan dinamikus, mint 1986-ban, és a reformista körökben ez némi megdöbbenést vál­tott ki. A radikális jelszavak rituális ismételgetése tovább folyt anélkül, hogy igazán komoly erőfeszítés történt volna annak érdekében, hogy ezeket valóra is váltsák. A vállalatvezetők választására csak néhány helyen került sor (annak ellenére, hogy az ezt kötelezővé tevő törvény már hatályba lépett). Az eddig elért eredményekkel elégedetlen gaz­dasági reformideológusok új javaslatokkal álltak elő, s közben a szá­mos, és igen heves vita során megszűnt közöttük a korábbi egység.

A neves jogász, B. P. Kurasvili szerint az 1985-86-os időszakban hozott intézkedések annyira felszíniek és jelentéktelenek, hogy a pe­resztrojka immár azzal a veszéllyel kell hogy szembenézzen, hogy „még legapróbb céljai is elérhetetlennek bizonyulnak".8 Sürgetően fontossá vált a gazdasági és politikai reform feladatainak pontos meg­határozása, egy speciális terv kidolgozása. Jóllehet ez ideig a válto­zás technokrata és demokrata koncepciói viszonylag békésen megle­hettek egymás mellett, most szükségessé vált azok világos szétvá­lasztása.

A technokraták, akik egyre nyíltabban arra törekedtek, hogy a gazdaságirányítási apparátus érdekeit védelmezzék, az e bonyolult és nehéz helyzetből való kiutat abban látták, hogy csökkenteni kell a szociálpolitikai költségvetést, és szovjet földön is meg kell honosítani a nyugati neokonzervatív receptek alkalmazását.

Ezen irányzat egyik legismertebb képviselője, Nyikolaj Smeljov tiszta lelkiismerettel definiálta úgy programját, hogy „minden, ami ha­tékony, az egyúttal erkölcsös is".9 A technokrata iskola más képvi­selőihez (G. Liszicskin, G. Popov) hasonlóan ő is úgy tekintett a társadalmi kiadásokra, mint a fejlődést gátló tényezőre, mint egy „feu­dális csökevényre". A technokraták nem titkolhatták sokáig javasla­taik antidemokratikus jellegét. A Lityeraturnaja Gazetában Uszicskin kijelentette, hogy a reform egy olyan „haladó" kisebbség kezdemé­nyezése, melyet tervei keresztülvitelében az elmaradott többség akadályoz, ezért tehát a peresztrojkának az a feladata, hogy meg­szüntesse a többség e „zsarnokságát", s biztosítsa az elit uralmát.

A technokrata ideológusok legfőbb jelszava a piac szerepének kiszélesítése. Valójában azonban e csoportnak a piacra vonatkozó frázisait óvatossággal kell fogadni. A szovjet gazdaság Sztálin idején kialakult struktúrája a legnagyobb vállalatok és a legfőbb ágazatok számára abszolút monopolhelyzetet biztosított. Az igazán jelentős beruházások évtizedek óta e gigantikus termelőközpontokra irányul­tak. Minden úgy volt megszervezve, hogy a fogyasztó alá volt rendel­ve, ki volt szolgáltatva a gyártónak, s ez nemcsak a piac hiányát, hanem a gyakran irreális árak létét is megmagyarázza. A gazdaság alapelve nem az emberi szükségletek kielégítése volt, hanem az arra való törekvés, hogy a vállalatok „önmagukat termeljék újra".

Ez az „autofág" gazdaság (V. Szelivnyin, a híres tudós kifeje­zése) azáltal még nem válhat az embert szolgálóvá, ha átalakul profitorientált gazdasággá.

Ez csak a módszerek, és nem a cél változását jelenti. Ilyen körül­mények közepette „a piac működtetésével" csak az árak növeke­dését lehet elérni, s a fogyasztók – monopóliumok általi – kizsák­mányolását lehet fokozni. Szembeszökő, hogy a technokraták, akik állandóan azt hangoztatják, hogy a piac a problémák nagy részét meg fogja oldani, mennyire elutasító álláspontra helyezkednek a termelést és a beruházásokat illető strukturális reformokkal szemben, jóllehet nyilvánvaló, hogy ezen alapvető reformintézkedések nélkül a piaci verseny soha nem valósulhat meg.

Ezen iskola javaslatai mindössze arra szorítkoznak, hogy csök­kenteni kell az élelemtermelést segítő szubvenciókat, s emelni kell az árakat – s mindezt olyan címen, hogy ez segíti az egészséges pénz­ügyi helyzet kialakulását. S közben a „pénzügyi önállóságról" prédi­kálnak, amit úgy kell érteni, hogy a vállalatok és monopóliumok szaba­don emelhetik termékeik árát. 1987 januárja óta, amikor jó néhány ágazatot a pénzügyi önállóság alapján átszerveztek, az újságok nem győzik elősorolni a legkülönbözőbb termékeket és szolgáltatásokat érintő gyors áremeléseket: a külföldi és belföldi utak árától kezdve a temetés költségéig.

A. Rubinov moszkvai szociológus az 1987-ben felemelt temetési árakat vizsgálva irónia nélkül jegyezte meg: „ezen ágazat jövője való­ban káprázatosnak látszik".10

Lényegében tehát arról van szó, hogy „reform" címén most a dolgozóknak kell fizetniük a bürokrácia hibáiért, a rossz működé­sért, a strukturális kiegyensúlyozatlanságért és a válsággal fe­nyegető helyzetért. Teljesen világos, hogy az ilyen javaslatok nem kaphatták meg a tömegek támogatását. A közvéleménykutatási ada­tok szerint a lakosság 70%-a szembehelyezkedett ezekkel az elkép­zelésekkel.11

Az újtechnokrata iskola koncepciója nem illeszkedett a pere­sztrojka hivatalos stratégiájához sem. Többször is bírálták elképzelé­seiket, többek között Mihail Gorbacsov is. Képviselőik befolyása azonban az apparátus köreiben mégis gyorsan nőtt, és partikuláris nézeteik egyre gyakrabban bukkantak fel a hivatalos dokumentumok lapjain. Nincs is ebben semmi meglepő. A technokrata ideológusok radikális mázzal bevont javaslatai elfogadhatóak voltak a bürokrácia számára, hiszen nem kérdőjelezték meg a régi struktúrát sem a gaz­dasági rendszert, sem a politikai apparátust illetően. Antisztálinista szólamai ellenére a technokrata áramlat egyre inkább a konzervatív sztálinisták felé konvergált. A politikai életet ellenőrző erőszakappará­tus lényegi elemként jelenik meg az olyan stratégiában, mely a társa­dalmi érdekek frusztrációján és az „alul lévők" életszínvonalának csökkentésén alapul. Az is nyilvánvaló, hogy a glasznoszty és az önigazgatás (a peresztrojka előző szakaszának kulcsszavai) ebbe a koncepcióba semmilyen módon nem fért bele.

Nem véletlen, hogy az egyik legfőbb technokrata ideológus, G. Popov nyíltan támadta Jelcint a sajtóban, abból a megfontolásból következően, hogy a baloldalt egy ilyen helyzetben veszélyesebbnek ítélték a konzervatívoknál.

Jelcin bukása után a technokraták és a sztálinisták gyakran egy­séges frontot alkotva léptek fel; közösen harcoltak az áremelésekért és azon személyek háttérbe szorításáért, akik az ő véleményük sze­rint túl „balosak" voltak, s ezért „avantgardizmussal" vádolták őket. Természetesen e két frakció tisztán taktikai jellegű kompromisszumot kötött egymással, az objektív körülmények és az események dinami­kája kergette őket egymás karjaiba.

Több gyárban a dolgozók követelni kezdték a változásokat a munkaszervezés tekintetében: glásznosztyot a munkahelyeken (is), az inkompetens és korrupt vezetők lemondását, a munkaidő csökken­tését és a túlórák megszüntetését. Az 1987-es év vége felé a sajtó már sztrájkokról és spontán vállalati tömeggyűlésekről tudósított. De­cemberben Krivoj Rogban és Volgogradban súlyos konfliktus bonta­kozott ki a dolgozók és a helyi vezetők között, mivel a vak pénzügyi politikából következően a bankokban nem volt elég pénz, s a munka­bérek kifizetését leállították. A dolgozók tiltakoztak, és arra hivatkoz­tak, hogy ők szabályos módon megdolgoztak pénzükért, s nem tehe­tik őket felelőssé azért, hogy a pénzügyi tervet nem sikerült teljesíteni. És a tisztviselők ekkor szomorú nosztalgiával emlékeztek a régi szép időkre, amikor az ilyen és más problémákat egyszerűen – erőszakkal – meg lehetett oldani.

A forradalmi folyamatokra vonatkozó klasszikus törvényszerűsé­geknek megfelelően, ekkor indult meg az országban az erőteljes po­larizáció.

Konklúzió

1988 januárjában V. Szeljunyin, a jól ismert szovjet közgazdász úgy nyilatkozott, hogy a peresztrojka két éve rávilágított a hivatalos köz­gazdasági koncepciók hibáira, csődjére. Bebizonyosodott, hogy a re­formista erők nincsenek abban a helyzetben, hogy radikális progra­mot dolgozzanak ki, s ahhoz elnyerjék a társadalmi tömegtámogatást.

A peresztrojka legnagyobb teljesítménye a glasznoszty maradt, de az elégtelennek bizonyult arra, hogy automatikusan megoldja az ország gazdasági és társadalmi problémáit. Jelenleg – írta Szeljunyin – a gazdasági változások szükségessége nyilvánvaló: a munkának az emberi szükségletek kielégítésére kell irányulnia.

Egy ilyen peresztrojka csak akkor lehetséges, ha az emberek életszínvonalát fenn tudjuk tartani, fejleszteni tudjuk a termelési, poli­tikai és helyi demokráciát, mely valós lehetőséget teremt az emberek­nek arra, hogy részt vegyenek a döntéshozatali folyamatokban. Reá­lis célok híján az elmúlt évek reformtervei irreálisaknak bizonyultak. Másrészt a szovjet társadalom mostani kísérlete azt is megmutatta, hogy még a legmérsékeltebb elhatározás, döntés sincs mindenki ínyére.

A „közjó" elvont fogalmának emlegetése helyett el kell fogadni, hogy a társadalomban valós érdekkonfliktusok léteznek. „A harc nem egyszerűen csak a bürokraták és a nem bürokraták közötti küzde­lemre korlátozódik – írja a Novij Mir egyik kommentátora -, hanem azon társadalmi csoportok között folyik, melyekre – a maga részéről – e két áramlat támaszkodik; a fő kérdés az, hogy ki lesz képes azon tömegek erejének irányítására, akiknek valóban érdekük a pere­sztrojka; ki tudja a technikai, kulturális és tudományos haladás szolgá­latába állítani a legmodernebb termelőerőket megtestesítő magasan kvalifikált szakmunkásréteget, és a tudományos, technikai és társa­dalomtudományi értelmiséget."

Tehát a hivatalos radikális reformszárny végül is arra a következ­tetésre jutott, hogy a sajátos társadalmi érdekcsoportok támogatása nélkül a változások megvalósíthatatlanok. Az ezen irányzat által java­solt stratégia azonban (ami a középrétegek mozgósítását szorgal­mazta) semmiképpen nem felelt meg annak a célnak, hogy az átala­kítás széles társadalmi bázisa létrejöhessen. Csak az alsóbb és kö­zéprétegek igazán széles körű együttműködése biztosíthatja a siker lehetőségét, hogy egy radikális reformterv keretében fellépő társa­dalmi blokk legyőzhesse a bürokrácia ellenállását.

Ezért hát nem szabad a „haladó" társadalmi csoportok egoizmusára hagyatkozni, hanem ellenkezőleg: arra kell törekedni, hogy meg­nyerjék őket a tömegek iránti szolidaritás eszméjének. Így lehetsé­ges egy széles platform létrejötte. E platform céljai a következők len­nének: politikai demokratizálás, az ipari és helyi önigazgatás ki­fejlesztése, a társadalompolitikai támogatások fenntartása, az újraelosztás antibürokratikus rendszerének megteremtése, mely rendszer működését az „alul lévők" ellenőriznék, a fogyasztók érdekeinek védelme, egy olyan fokozatos gazdasági átalakítás, mely az ökológiai és a humanitárius szempontokat is figyelembe veszi, s mindezt úgy, hogy a gazdaság célja az emberi szükség­letek kielégítése legyen.

Törvényes garanciákkal kell biztosítani az egyének számára a társadalmi demokráciát is. A gazdasági prioritások megváltoztatása múlhatatlanul szükséges, mégpedig oly módon, hogy a nép (szolgá­lata) váljék a fő céllá. A döntéshozatali folyamatokat decentralizálni kell, s demokratikus folyamatokká kell azokat átalakítani, melyek le­hetetlenné teszik mind a bürokratikus, mind a technokrata megköze­lítéseket.

Végül azokat a félintézkedéseket, melyeket a bürokrácia hozott, demokratikus és szilárd törvényekkel kell felváltani.

Nem az a kérdés, hogy választani kell a piac és a tervezés között. A modern társadalmakban mindkettő jelen van. Az igazi választást most az jelenti, hogy egy fejlett civiltársadalom és a bürokrácia között kell választani.

A szocializmus jövője országunkban – és talán az egész világon – azon erőktől függ, melyek képesek lesznek e választásra.

(Ford.: Takács József)

Jegyzetek

1 . W. Smeljov legnaivabb interjúja a Knyizsnoje Obozrenyije 1988/1. szá­mában.

2 . Lityeraturnaja Gazeta, 1988. február 10.

3 . A Medvegyev-testvéreket (Roj és Zsoresz) kivéve, akik mindig azt hangoz­tatták, hogy az enyhülés és az emberi jogok kérdése között nincs sok kapcsolat. A disszidensek többsége azonban nem is tekintette a „marxista Medvegyeveket" mozgalmukhoz tartozóknak, s állandóan vádaskodtak ellenük, egészen odáig elmenve, hogy ők „együttműködnek a titkosrendőr­séggel".

4 . Ezt a programot a Szocializmus és jövő című szamizdatban fogalmazták meg.

5 . A központi bizottság mintegy húsz ügyosztályból tevődik össze, melyek a kormányzati adminisztráció fölött helyezkednek el. Ezeknek a fele gazda­sági ügyekkel foglalkozik (épités, szállítás stb.), és nagyon széles hatás­körrel és hatalommal bír.

6 . Egy jellemző anekdota Moszkvából ezen időszakból: „Egy férfi mélyen belemerülve olvassa az újságban a nekrológ rovatot. A mellette álló meg­szólítja őt, s kérdi: Máris? – Még nem – feleli az első."

7 . Lityeraturnaja Gazeta, 1987. február 17.

8 . Izvesztyija, 1988. február 15.

9 . Knyizsnoje Obozrenyije, 1988/1. 2. o.

10 . Lityeraturnaja Gazeta, 1988. február 17.

11 . A vizsgálatot a Központi Közgazdasági Intézet és a Lityeraturnaja Gazeta közösen végezte, a vizsgálati eredményekből a Föderáció 1988/5. bulle­tinje közölt részleteket.