Miért érdemes még egyet bevetni a ma olyannyira felszaporo­dott újságok, folyóiratok tömegébe? (Az öt évvel korábban elutasított kezdeményezésünk után miért volt érdemes 1988-ban újra elkezdeni e lap szervezését?)

Mi úgy gondoljuk, azért, mert a sokféle érdeknek, sokféle irányzatnak hangot adó lapok közül igazából máig is hiányzik az, amit e folyóirat létrehozói is képviselni igyekeznek.

Mit akar tehát ez a lap? Mi az a sajátosság, ami ezen új folyóirat megindítását indokolja?

Ez a lap baloldali lap. Olyan baloldali lap, melynek szer­kesztői úgy vélik, hogy ami az elmúlt évtizedekben történt, annak a hipokrita módon lobogtatott jelszavakon és sokak hitén kívül nincsen sok köze a marxizmushoz, így nem is cáfolja a marxista elvek létjogosultságát. Úgy vélik, hogy ezekért a célokért érdemes és értelmes élni, de elölről kezdve és egészen másképpen, mint amerre a marxizmus elvei köré verődött mozgalom az elmúlt 100 évben fordult. Következés­képpen a lap részt kíván venni a kialakult struktúrák lebontá­sában, de szembe kíván szállni azokkal a folyamatokkal is, amelyeket Marx a szegénység alapján egyenlősítő társada­lom előre látható csődjéről szólván közismerten úgy jellem­zett, hogy; „ismét előáll az egész régi szemét".

Lapunk szemléletileg szemben áll minden hatalmi egyenlőtlenséggel, előjoggal, származzék az az egyenlőt­lenség gazdasági hatalomból, vagy az államigazgatás hierarchiájából. Az alávetettek, a kihasználtak, a szűköl­ködők pártján áll, de nem azt tekinti célnak, hogy a kiegyen­lítődés elvegyen, hogy mindenkit az alávetettség, a szűkölkö­dés egységes szintjére süllyesszen, hanem azt, hogy min­denki részesedhessék mindabból, amit az emberi erőfeszíté­sek a világban létrehoznak. Vagyis a jövőt a valóságos sza­badság és egyenlőség évezredes vágyának jegyében keresi. A jelenben is elutasítja a különböző {gazdasági, hatalmi, szel­lemi) eliteknek a társadalom többségét alkotó tömegek feje fölött kötött kompromisszumait, elkerülhetetlennek és megkerülhetetlennek tartja a társadalom valamennyi tagjának közvetlen bevonását mindazon döntésekbe, amelyek életüket érintik. Fontosnak tartja a magyarság, Kelet-Európa és a világ minden olyan haladó erejének összefogását, amely az élet emberibbé tételén fáradozik.

Ezen általános célokat a folyóirat először is elméleti elemzésekkel igyekszik szolgálni. Igyekszünk meghatározni a baloldal mai lehetőségeit a világban és Magyarországon. Értelmezni a világban és Magyarországon végbemenő gaz­dasági, politikai, társadalomszerkezeti és szellemi-kulturális folyamatokat. Történelmi dokumentumokon keresztül bemu­tatni és a baloldal szempontjából értékelni az elmúlt évtizedek történetének eseményeit, elsősorban a magukat szocialistá­nak nevező országokban és a baloldali mozgalmakban, külö­nös tekintettel a kifejtetlenül maradt, tovább vihető pozitív tendenciákra.

A jelen számára a társadalmi igazságtalanságok elleni küzdelem különböző formáit szeretnénk bemutatni. A külön­féle hátrányok sújtotta dolgozók érdekvédelméhez kíván esz­közöket nyújtani az a rovatunk, amely a világ szakszervezeti mozgalmainak különböző kezdeményezéseit, módszereit, eseményeit igyekszik hozzáférhetővé tenni olvasóink szá­mára.

A dolgozói szolidaritás mellett egyenrangú fontosságú­nak tekintjük a társadalmi önszervezés, a különböző érdekek köré szerveződő, ill. a munkahelyi és lakóközösségeket összefogó önkormányzatok kialakulását, s ezek bemutatásá­val is segíteni kívánjuk azt a folyamatot, amelynek során a társadalom tagjai valóban saját kezükbe vehetik sorsuk irá­nyítását.

A különböző alternatív szervezetek egyes programjavas­latai közül azoknak adunk helyet, amelyekről úgy gondoljuk, hogy programjuk egészének jellegétől függetlenül a társa­dalmi igazságosság növekedését eredményezhetik.

S végül, de nem utolsó sorban mindezt kapcsolatba sze­retnénk hozni a baloldali gondolat nemzetközi alakulásával: tanulmányokat igyekszünk közölni a világ bármely részén mű­ködő gondolkodóktól, hogy az e tanulmányokban megjelenő gondolatokat szembesíthessük egymással és a bemutatandó társadalmi jelenségekkel.

*

Lapunk irányzatos lap. A szerkesztés nálunk több évtizedes gyakorlatát, a különböző álláspontok „egyfelől – másfelől" jellegű egymásmellé-szerkesztését az „oszd meg és ural­kodj" elv és az őszintétlen gondolatelkenés módszerének tart­juk. Csak olyan írásokat közlünk, amelyekről úgy gondoljuk, hogy a felsorolt célok irányába hathatnak. Ez viszont nem jelent homogenizációt: nem lehet értelmes cél, amely nem képes különböző forrású energiák egyesítésére.

A társadalmi igazságtalanságok különböző formái ellen folytatott küzdelmet nem kívánjuk kocsmai verekedések stílu­sában lefolytatni. Igyekszünk érveket szolgáltatni mindazok­nak az erőfeszítéseihez, akik szembe kívánnak szállni a kapi­talizmus ma oly diadalmas előnyomulásával éppúgy, mint a néphatalom eszméjét lejárató parancsuralmi mechanizmu­sokkal. De elzárkózunk minden durva, demagóg, szélsősé­ges hangtól, meggyőződésünk lévén, hogy az ellenfelek be-mocskolásával önmagunkat is bemocskoljuk. Humánus célo­kért nem lehet a humánum felfüggesztésével küzdeni; társa­dalmi igazságosságról csak addig van jogunk beszélni, amíg mindenkiben, ellenfeleinkben is tiszteljük az embert.

Lapunk végül is és elsősorban keres. Keresi a baloldal új érveit, új céljait, új arcát, új hangját; új fellendülésének forrá­sait és lehetőségeit. Keresünk. Ovasóinkat ehhez a keresés­hez hívjuk társul.

A CÍMHEZ

Ez a József Attilától kölcsönzött szó mint lapcím, nem először jelenik meg a magyar folyóirattörténetben. A legjelentősebb­nek ígérkezett előzményről írja Mészáros István a szintén „Eszmélet" címmel Angliában sokszorosított emigráns-kiad­vány első számában (Christ Church, Oxford, 1958. október): „Az ESZMÉLET életre hívása a magyar szellemi életben 1955-56 folyamán megvalósult nemzeti egység egyik legszá­mottevőbb eredménye volt. Szerkesztőbizottságát – először lehettünk tanúi Magyarországon ilyen széles s valóban esz­mei összefogásnak – Bernáth Aurél, Déry Tibor, Illyés Gyula, Kodály Zoltán és Lukács György alkották. A szerkesztőbizott­ság 1956 nyarán kezdte meg működését és Mészáros Istvánt választotta a folyóirat felelős szerkesztőjéül. Több hónapos huzavona és hadakozás után a legfelsőbb hatalmi szervek végül is engedélyezték az ESZMÉLET megjelenését…" E folyóirat az '56-os események miatt már nem jelenhetett meg; Mészáros István angliai emigrációjában jelentetett meg két számot.

A '60-as 70-es évek fordulóján Horgas Béla ugyanezzel a címmel próbált egy ugyancsak nyitott, a szellemi élet leg­jobb erőit mozgósítani törekvő, s progresszivitását természe­tesen a változott körülményeknek megfelelő más formákban kereső folyóiratot életre hívni, ezt azonban az akkori kultúrpo­litika megakadályozta. Nemrégiben az ELTE Tanárképző Fő­iskolai Karának hallgatói adtak ki ezzel a címmel diáklapot.

Valamennyiüknek köszönjük hozzájárulásukat ahhoz, hogy folyóiratunkat az őáltaluk is választott címmel indítsuk meg.

Ez a lap baloldali lap. Olyan baloldali lap, melynek szer­kesztői úgy vélik, hogy ami az elmúlt évtizedekben történt, annak a hipokrita módon lobogtatott jelszavakon és sokak hitén kívül nincsen sok köze a marxizmushoz, így nem is cáfolja a marxista elvek létjogosultságát. Úgy vélik, hogy ezekért a célokért érdemes és értelmes élni, de elölről kezdve és egészen másképpen, mint amerre a marxizmus elvei köré verődött mozgalom az elmúlt 100 évben fordult. Következés­képpen a lap részt kíván venni a kialakult struktúrák lebontá­sában, de szembe kíván szállni azokkal a folyamatokkal is, amelyeket Marx a szegénység alapján egyenlősítő társada­lom előre látható csődjéről szólván közismerten úgy jellem­zett, hogy; „ismét előáll az egész régi szemét”.

Tartalomjegyzék

1. Tőkei Ferenc : Ajánlás
2. Mit akar ez a lap?
3. Krausz Tamás : Megjegyzések a peresztrojkáról
4. Lev Trockij : A bonapartista államfilozófia
5. Tálas Péter : Egy (elkapart) alternatíva – A CSKP 1968-as akcióprogramjának margójára
6. Fekete Gyula : A magyarországi alacsony jövedelmű népesség összetétele, helyzetének változása
7. Szegő Andrea : Világgazdasági függés, eladósodás, válság
8. Kommunizmus
9. Osztály
10. Egyenlőség
11. Milyen lesz a baloldal holnap?
12. Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor : Milyennek látjuk, milyennek szeretnénk a világot?
13. Tót Éva : A Lakásbérlők Egyesületéről

Az elmélet és a gyakorlat, a marxizmus és a politika kapcso­lata évtizedek óta nagyon problematikus volt, sokszor teljesen meg is szakadt, mert közéjük ékelődött egy primitív, pusztán legitimációs célokat szolgáló álmarxista ideológia, amely­nek uralmát sem a komoly marxizmus-kutatás, sem a valóban marxista társadalomtudomány eredményei nem tudták meg­dönteni, így alakult ki az a helyzet, hogy a közvélekedés mai gazdasági és politikai válságunkért a marxizmust teszi fele­lőssé. Ugyanezért valószínű, hogy a politikai élet és a marxiz­mus útjai most egy időre bevallottan is elválnak egymástól, s átmenetileg ez minden bizonnyal nem csak elkerülhetetlen, hanem előnyös is lesz, a marxizmus számára mindenképpen.

A fiatalabb kutatóknak az a csoportja, amely ennek a lapnak az ügyét lelkesen fölvállalta, nem katedra-filozófiát, szalonmarxizmust, professzori tudományt óhajt művelni. El­lenkezőleg, ez a lap szeretné megmutatni, hogy a marxizmus alapjain mozgó gondolkodás ma is mozgósítani képes a szak­tudományokat, és hogy mindennek ideológiai és politikai je­lentősége van és lesz a jövőben is. Bízunk benne, hogy szel­lemi életünk mai állapotában cikkeink megbízható fogódzó­kat, tájékozódási pontokat nyújthatnak majd nagyon sok gon­dolkodó ember számára, hozzájárulva ezen az úton politikai életünk mai zavarodottságának fokozatos leküzdéséhez is.

Ezek után talán fölösleges, mégis leszögezem itt: ez a lap nem tartozik egyetlen politikai párthoz, mozgalomhoz, tár­sasághoz sem. Munkatársai és szerzői kizárólag egyéni véle­ményüket fogalmazzák meg. Lesz a lapban vita is, a szer­kesztőség" nyitott marad többféle felfogás számára. Ha­sonlóan ahhoz a szellemhez, amelyben egy „Eszmélet" című „tudományos és művészeti folyóirat" 1956-ban megalakult szerkesztőbizottsága – tagjai között Lukács Györggyel – elter­vezte a munkáját.

Nem állíthatom, hogy az Eszmélet most mintegy „berob­ban a magyar szellemi életbe". Ilyesmi manapság más szel­lemi áramlatoktól sem várható. Amikor most ezt az új folyóira­tot az olvasó figyelmébe ajánlom, abban a reményben te­szem, hogy csalódást azért nem okoz, s a lapok mai verse­nyében nemcsak megállja majd a helyét, hanem mértéktartó hangjával méltó lesz az érdeklődők megbecsülésére is.

Az alábbi írás, amely a Lakásbérlők Egyesületének két veze­tőjével (Vészits Ferenccel és Barta Pállal) készült interjú alap­ján született, egy tervezett sorozat első darabja. E rovatban azokat a törekvéseket próbáljuk majd bemu­tatni – nem mellőzve a helyzetükből fakadó ill. belső ellent­mondások, konfliktusok és korlátok jelzését sem – amelyek legalább a cselekvésikísérlet stádiumába jutnak el egy szán­dékai szerint valóban alternatív irányú gondolkodás útján.

Tisztelt bérlőtársunk!

Mi lakásbérlők – és hozzátartozóik – egyesületbe tömörültünk, azért, hogy az összefogás erejével:

• vegyük fel a harcot a jogaival oly sokszor visszaélő ingatlankezeléssel. Nem kívánjuk tovább eltartani a feladatát ellátni nem tudó mamutszervezetet;
• elhárítjuk a lakbéremelés bármilyen – nyílt, vagy burkolt – formáját, mivel azt indokolatlannak tart­juk, és valljuk, hogy a bármilyen címen elrendelt lakbéremelés szegényebbé tesz bennünket, mi­közben nem csökkenti az állam terheit. Álláspon­tunk, hogy a jelenlegi lakbérekből biztosítható lenne az üzemeltetés és fenntartás, ha a pénzesz­közöket hatékonyan használnák fel;
• megszerezzük a rendelkezés jogát otthonainkat illetően, és megválasztjuk erre a társadalmilag is legmegfelelőbb formát;
• érjük el, hogy nélkülünk, rólunk ebben a kérdés­ben se döntsenek.

(Részlet az egyesület belépési nyilatkozatának szö­vegéből)

 

Ma közel kétmillióan élnek bérlakásban, ebből egymilliónyian a fővárosban. Az épületek és lakások néhol a végletekig le­romlott állapota és a bennük élők magányosan vívott, így reménytelenül egyenlőtlen küzdelme a monopolhelyzetben lévő kezelővel a közvetlenül nem érintettek előtt is ismert (de legalábbis előrevetülő árnykép).

Mára már az is közhellyé koptatott megállapítás, hogy a jelenlegi helyzet a több mint négy évtizednyi ingatlankezelési konstrukció teljes csődjét bizonyítja. A kérdés az: ki merrefelé keresi az ebből kivezető utat?

A központi újraelosztás rendszerének csődjéből mintha csakis egyetlen megoldás kínálkozna. Legalábbis ezt sugall­ják azok a koncepciók, amelyek az állam minden – általa eddig szinte kizárólagosan uralt-színtérről való kivonulását (kimenekülését), a totális piacosítást hirdetik.

Ez a tendencia már évekkel ezelőtt felsejlett, többek kö­zött azok előtt is, akik négy éve – akkor még csak a legszű­kebb baráti körben – megfogalmazták egy érdekvédelmi szer­vezet létrehozásának a gondolatát. A kezdeményezés akkor nem jutott tovább az alapszabály tervezet kidolgozásánál.

'88 nyarán – amikor egyrészt valóságosan megjelent a régi konstrukciót továbbra is a lakossági erőforrások megcsa­polásával továbbéltetni kívánó lakbéremelés fenyegetése, másrészt elkészült az Országos Tervhivatal úgynevezett hosszú távú lakáspolitikai koncepciója, amely szintén alapve­tően a piacosítás modelljét vázolta fel, s ezen túl a lakosság körében szinte már lincshangulat kezdett érlelődni az IKV-k körül, újraszerveződött az alapítók köre.

Az akkor érvényes egyesületalapítási szabályoknak megfelelően néhány tucatnyian ind ítják útjára a kezdeménye­zést, az alapítók köréből verbuválódó közgyűlés 2 évre meg­választja a vezetőséget – amely zömmel mérnökökből, illetve jogászokból és közgazdászokból áll, tömörítve egyesületen belül is a koncepcionális munkához szükséges szellemi kapa­citásokat.

Alapvetően két – egymástól jellegében és követelmé­nyeiben különböző – tevékenységi területet vállal magára az új -, hangsúlyozottan érdekvédelmi (a tagság politikai szim­pátiáit nem firtató) szerveződés.

Általános, a bérlői jogviszonyt illetve az állami vagy ma­gántulajdonú ingatlanokban bérlőként lakókat érintő kérdé­sekben folytatott érdekképviselet, érdekvédelem. Ez az el­sősorban koncepcionális, szakszerű hozzáértést igénylő te­vékenység független a tagsági viszonytól, az egyesület az összes bérlakásban élő nevében kíván fellépni. (E képviselet eredményének is tekinthető a vízdíj ürügyén tervbe vett lak­béremelési kísérlet során az állam gyors visszavonulása.)

A másik profil (amely azonban csak az egyesületi tagokra terjed ki): segítségnyújtás az egyéni panaszos ügyek ki­vizsgálásában, intézésében (ahol elsősorban az IKV a part­ner).

A ma közel 3.000 fős tagság 70%-a nyugdíjas, ami azt is jelzi, hogy elsőként a magukat leginkább kiszolgáltatva érzők húzódtak az egyesület védernyője alá. (Helyzetükre is tekin­tettel voltak a tagdíj megállapításánál. Ez havi 10 Ft, a dol­gozó tagok ennek kétszeresét fizetik.)

Az egyesület vezetői úgy gondolják, hogy a lakásszférá­ban különösen tarthatatlan az a ma széles körben népszerű­sített elv, amely szerint hatékonyan működtetni valamit csakis a közvetlen tulajdonosi érdekeltség alapján lehetséges. Az érvekért és példákért oly gyakran nyugati irányba mutogatok ez esetben mintha figyelmen kívül akarnák hagyni, hogy szá­mos fejlett nyugati országban (csak példaként: Angliában, Svédországban) az állam a szociális gondoskodás részeként igen jelentős bérlakás vagyont tart fenn, ami lényegében a lakáspiac elemeként működik, mivel fontos szerepe van ab­ban, hogy a lakásra szorulók, illetve új lakásigénylők a szoci­ális jellegű szférában el tudjanak indulni, s éppen ezzel terem­tődnek meg a feltételei annak, hogy a későbbiekben a piaci mozgásokba bekapcsolódjanak.

Az állami bérlakás vagyon teljes felszámolása a másik oldalról azért nevezhető irreálisnak, mert abban olyan hatal­mas nagyságrendű elmaradások halmozódtak fel, aminek pótlására ma a lakosság kezében semmiképpen nincsen elegendő pénzeszköz. Ez azt is jelenti, hogy ha a bérlakások magántulajdonba kerülnének is, a szükségessé váló hitel, ill. kölcsön valamilyen konstrukciójával az államnak mindenkép­pen szerepet kellene vállalnia ebben a szférában.

Ma úgy tűnik, az alternatíva a következőképpen vázolha­tó: az egyik lehetőség az, hogy valamilyen elkülönült intéz­mény kezeli a bérlakás állományt. Egy ilyen elgondolás látszik körvonalazódni azokban a tervekben, amelyek szerint a ­mára szükségképpen korrumpálódott – IKV-apparátusokat mint a tanácsok vagyonkezelő szerveit kísérlik meg átmenteni a mára már nyilvánvalóan ellehetetlenült szisztémából. Még­pedig az állami tulajdonnak tanácsi tulajdonná nyilvánításával, amely változtatás egyszerűen jogi rabulisztika. E fogalom­használat az értelmezhető és pontos meghatározás hiányá­ban nem lehet más, mint szemfényvesztés.

A másik út: maguk a lakók próbálják meg saját kezelé­sükbe venni az általuk lakott ingatlanokat. E társadalmi keze­lésbe vételhez azonban ma még meg kell találni a szükséges (és nem feltétlenül uniformizált) módszereket. Erre történik (egyelőre egyedi) kísérlet az egyesület kezdeményezésére, érzékelve, hogy a háttérben meghúzódó jogszabálytenger – és sok más egyéb feltétel – megváltozása, megváltoztatása hosszú időt igénylő feladat. De a kérdés az, hogy mi történjen addig, mi lehet az ebbe az irányba vezető átmeneti megol­dás?

Ha a helyzet kritikus, krízishelyzet-kezelő programra van szükség. Az első teendő: ezen a jelenlegi struktúrán belül megragadni a megtakarítás lehetőségeit. Aminek az egyik módja lehet a versenyhelyzet megteremtése az IKV monopó­liumának felszámolása révén, módot adva a közvetlenül érintett bérlőknek, hogy kedvezőbb ajánlatot kínáljanak a ke­zelés módjára és költségeire vonatkozóan.

Az egész társadalmi kezelés kérdéskörének alfája és ómegája, de az egész egyesület működésének kulcskérdése is egyben: vannak-e ma erre a feladatra vállalkozó, és a folya­matos teendők elvégzésére képes bérlők.

A kérdés részben úgy is megfogalmazható: lehet-e az elkülönült bürokratikus apparátusokkal saját ütőképes appa­rátus nélkül szembeszállni? Mennyiben válik az élősködő ma­mutszervezeti konstrukcióval szembeszegülő állampolgári kezdeményezés a jelenlegi állapotok és az adott erőviszo­nyok foglyává.

Az egyesületnek magának semmiféle apparátus nem áll rendelkezésére (a tagdíjakból a szükséges adminisztrációra, és egy irodai ügyeletet ellátó személy fizetésére futja). Minden szükséges teendőt maguk a – főként vezetőségi – tagok lát­nak el szabadidejükben. Ez ma már, főleg a panaszos egyéni ügyek területén felhalmozódott tennivalók nagyságrendjét te­kintve eléri az elvárható energia és időráfordítás határát. A kapacitás tehát véges, és a teendők elvégzése – a társadalmi munka jellegéből adódóan – nem is kérhető számon igazán. Amatőr eszközökkel (tudatosan vállalva a rendelkezésre álló erőforrások szűkösségét) úgy tűnik, nehéz felvenni a harcot a profi pazarlással és szervezetszerű élősködéssel szemben.

Hosszabb távon is a kiútkeresés és a keresett alternatíva esélyeinek alapkérdése lesz: a bérlők többségének a málló vakolatú házakhoz hasonló mértékben elhanyagolt állampol­gári képességei renoválhatók-e, és az egymással többnyire a minimális szolidaritásra sem képes, torzsalkodásra haj­lamos lakók tömegéből időben kiformálódnak-e a saját érdekeik szervezett és hozzáértő képviseletére alkalmas és vállalkozó bérlőközösségeknek legalább a csírái.

*

Kilenchónapnyi idő egy kísérlet számára éppen csak az elindulás­hoz lehet elég. Az egyesület vezetői maguk is érzékelik, tud­ják, hogy a bérlői viszony egyetlen olyan nagyváros, mint Bu­dapest esetében is rendkívül nagy szociális különbségeket takarhat, a tagság a bérlakáshoz jutás módjától, annak állapotától, környezetétől, a saját pénzeszközök mértéké­től és még sok egyéb tényezőtől függően igen sokféle módon viszonyulhat az ingatlankezelést érintő átalakítási elképzelések egyes részkérdéseihez. Ma azonban még ki­alakulatlanok az egyesületen belüli vélemény- és információ­csere mechanizmusai (amihez szintén jelentős anyagi eszkö­zök szükségesek).

Azt is világosan kell látni, hogy a bérlők egyesületének létrejöttével a lakásszférában jelenlévők egyik sajátos hely­zetű csoportja szerveződött meg, s ma még – talán éppen a legkritikusabb helyzetű csoportok képviselete megoldat­lan.

A fogalmak zűrzavarában élünk. S nemcsak abban az értelemben, hogy azonos fogalomhasználat mögött egészen eltérő értelmezések lehetnek, de abban az értelemben is, hogy az egyes kategóriák eredetét, a fogalomhasználat változásait, torzításait is tévhitek övezik. Ekképp a sztálini és a marxi kategóriahasználat rendszeres összemosását figyelhetjük meg, s ez szükségk&eacut

„Kommunista párt = bürokratikus, despotikus, korlátlan hatalmú, erkölcs nélküli szervezet." Tehát: „kommunista = bürokratikus, despotikus, korlátlan ha­talmú, erkölcs nélküli egyén". „Kommunizmus =  

a) megvalósíthatatlan utópia

b) mézesmadzag, amellyel az emberek a szűkősség és a rabság elviselé­sére késztethetők."

*

Fogalmi gyökere szerint közvetlenül a középkori városi önkormányzatok (commune) tapasztalataiból kinöveke­dett eszmény = az igazságosan és humánusan szervezett (igazságos, humánus és szervezett) közösségi jellegű tár­sadalom eszménye. Egyes céljai már az osztálytársada­lom kialakulásával, annak negatív hatásaira adott nosztalgikus válaszként megjelennek. A modem korban a felvilágosodás és a francia forradalom céljainak komolyan vé­tele (s annak felismerése, hogy az egyenlőség és testvéri­ség a szabadság megvalósulásának feltétele), előbb utó­pista kommunizmusmodellek, mesterségesen kialakí­tandó – és a középkori városi önkormányzatokhoz hason­lóan szigetszerű -, önkormányzati társadalmak megterve­zéséhez vezetett, majd a társadalom elidegenedés mentes szervezésének gondolata a marxizmus (és a Marx által befolyásolt nemzetközi munkásmozgalom) gyakorlatában az adott társadalmi feltételeket és azok meghaladásának útjait elemző elmélet, ill. az adott társadalom meghaladá­sának gyakorlati-politikai feltételeit megteremteni igyekvő politikai gyakorlat formájában öltött új alakot.

Marxék közismert meghatározása szerint a kommu­nizmus: mozgalom. Lényege nem valamiféle utópikus végcél: a kommunizmus a kapitalizmussal szemben ellen­érdekű erők olyan politikái, társadalmi szerveződése a mindenkori jelenben, amelyet a kapitalizmus ellentmondá­sainak meghaladására irányuló törekvés jellemez, moz­gat, határoz meg.

A sztálini szocializmusban a fogalom jelentése meg­változik. A kommunizmus itt az adott jelentői elválasztatik. Egyrészt visszatér az utópikus végcél-jelleg, és a körülzár­tan, egy-államként is megvalósítható társadalom­eszmény illúziója, másrészt viszont a taktikára-orientált pragmatikus sztálini gondolkodás az utópistáktól eltérően – akik úgy gondoltak, hogy utópiájuk megvalósításának a gyakorlatban nekifoghatnak – a kommunizmust mint („egyelőre még") meg nem valósíthatót (a pragmatikus alapállásból az utópiáknak mindig is kijáró) kritikával is illeti, mégpedig azáltal, hogy á jövőbe távolítja, s a jelent gondosén igyekszik elzárni tőle.

Ennek kettős hatása van: egyrészt általános véleke­déssé válik, hogy a kommunizmus megvalósíthatósága valószínűtlen; s a sztálinizmus gyakorlata mindent el is követ annak érdekében, hogy a társadalom valóban ne ebbe az irányba mozduljon, az elidegenedés ne csökken­jen, az emberek szabadságának foka, önigazgatási lehető­ségei ne növekedjenek stb. Másrészt, mivel önmagát e végcélként felfogott kommunizmushoz vezető útnak dek­larálja, ezzel elborzaszt a kommunizmustól, mint célrend­szertől.

E gyakorlat kapóra jön az antikommunizmusnak, hogy olyan sajátosságokat hangsúlyozzon a kommuniz­mus lényegeként, mint a véres diktatúra, a szabadságjo­gok elfojtása, (vagy korábban:) a csajkarendszer, nőközösség stb., amelyek nem a kommunizmus eszményeiből, hanem az azoktól mindinkább függetlenedő hatalmi har­cokból. az utópisták egyes, a kommunizmus fogalmába beszűrődő gondolataiból, a felvilágosodás vadember-idealizálásának jegyében előképként szerepeltetett „őskommunizmus"-képzetből származnak (illetve a szabadságjo­gok elnyomása esetében abból a tényből, Hogy a kommu­nisták a forradalom és az általa megragadható hatatom szerepének romantikus túlértékelése következtében több­nyire valóban elhanyagolták a szabadságjogok szerepét a kommunista célok megvalósításának feltételei között). A kommunista pártok hatalmi gyakorlata mára a „kommu­nista" fogalmát a magukat szocialistának nevező orszá­gokban az „élősdi, dilettáns és erkölcs nélküli népelnyo­mó" szinonimájává változtatta.

Ha a fogalmat megtisztítjuk a rárakódott héjaktól, „kommunizmuson" ma is azt a mozgást érthetjük, amely a kapitalizmus elidegenedett és antihumánus vonásai el­lenében olyan társadalom felé irányul, amelyben az ember nincsen alávetve sem a gyengéket eltipró piac, sem az erőseket is eltipró állam hatalmának, ahol a társadalom minden egységének és egészének önszervezése, önigaz­gatása, önkormányzata jegyében az emberek élettevé­kenységéi a szabad önkifejtés uralja. A kommunizmus ma (is) azokat a csirákat, tendenciákat jelenti, amelyek alkal­massá tehetők arra, hogy az emberiségnek egy a kapitaliz­musénál (a tőkés gazdaságnál, a polgári szellemiségnél) emberségesebb és hatékonyabb társadalmat kínáljanak. Az ebben való hitet azonban a kommunistáknak többé senki nem fogja meghitelezni. A mozgalom történelmi esé­lyét már csak a tendenciák olyan kihordása tarthatja fenn, amely a nemkapitalista társadalomnak ezt az embersége­sebb és hatékonyabb természetét egyszer végre kézzel­foghatóan bizonyítani is tudta.