Az elmúlt évtizedekben, a megreformált sztálinizmus idősza­kában megszoktuk: a baloldal azonos a hatalmon lévő párttal, az MSZMP-vel. Mára a dolog megváltozott. Az MSZMP irány­zatokra bomlott. A sztálini hagyományt követő konzervatívok mellett megjelent és megerősödött egy másik irányzat, amely a sztálinizmustól menekülve nem talál jobb megoldást a kapi­talizmus – talán korlátozott – visszaállításánál. Ezen mun­kálkodva – bár eltérő hangsúllyal – számít mind az Egyesült Államok, mind a Szovjetunió támogatására. A kapitalista res­tauráció programja azonban az új ellenzéki pártok és szerve­zetek főbb irányzatainak napirendjén is szerepel, mégha e szervezetekben mindenütt akadnak olyanok is szép szám­mal, akik szemben állnak egy ilyen fejlődési lehetőséggel, de elkötelezettségüknek nem találnak egyelőre más szervezeti formákat.

Elbizonytalanodunk, hol hát a baloldal?

A baloldal most szerveződik mind az MSZMP-ben, mind az alternatív szervezetekben és pártokban, mind a szakmai szervezetekben, mind a munka- és lakóhelyeken, magában a társadalomban. A baloldal fogalma tehát átalakulóban van. A hazai és nemzetközi tapasztalatok arra mutatnak, hogy a baloldal megszűnik egyetlen párt vagy egy-két párt monopó­liuma lenni. A baloldal ismét új fokon válik mozgalommá, foko­zatosan elveszíti hivatali jellegét, pártokon túli mozgalommá alakul, s maguknak a pártoknak kell majd megtalálniuk benne a szerepüket. Nem írhatják elő többé tagjaiknak, hogy mit tegyen, mint tegyen a baloldal, s hogy ki tartozik, ki tartozhat a „baloldal" megjelölés alá.

Ugyanakkor a tapasztalat arra utal, hogy a baloldal már a közeljövőben is kevésbé lesz doktrinális, kevésbé fogja a mozgalom sokszínű társadalmi forrását, tagságát vagy/és tö­megeit egyetlen elmélettel felruházni. Ez nem az elmélet leér­tékelődését jelenti, hanem funkcióváltását. A „mozgalmi" el­mélet közvetlenebbül fog gyakorlati célokat szolgálni.

A sokszínűvé váló baloldal Magyarországon is – leg­alábbis úgy tűnik – világnézeti sokszínűsége mellett vagy el­lenére néhány alapvető „érték", nagyon is gyakorlati törekvés mentén szerveződik majd meg. Az nyilvánvalónak látszik, hogy a baloldal alapvető tömegeit az adott társadalmi feltéte­lek között még sokáig az ipari és mezőgazdasági termelők alkotják továbbra is, bár a technikai-technológiai átrendező­dés következtében maguk is „átalakulnak", belső társadalmi kohéziójuk új fokon jön létre. Alapvető politikai és szakmai érdekeikről nem fognak lemondani.

A baloldal útkeresése Kelet-Európában és hazánkban is a reformsztálinizmus és a kapitalizmus közötti igencsak szé­les, de nehezen járható úton történhet. Ezekben az országok­ban, így hazánkban is az alapvető dolgozói törekvések-talán súlyos vereségek nyomán, mindenekelőtt az állami tulajdon magántulajdonná való átalakításának keserű tapasztalatai nyomán – az-állami tulajdon és a magántulajdon társadalma­sítására irányulnak, a munka és tulajdon egymáshoz közelíté­sét tűzik ki célul. Tömegméretekben megjelennek majd a dol­gozói önkormányzatok megvalósítására, a munkás- és ter­melői, vagyis a dolgozói ellenőrzés megteremtésére irányuló törekvések és követelések. A munkahelyi és lakóhelyi önkor­mányzatok, a társadalmi ellenőrzés különböző alulról létre­jövő szervei lesznek a pénzbürokrácia, az államhatalmi bü­rokrácia, a pártbürokráciák legnagyobb ellenfelei, mert a ter­melők kénytelenek lesznek felismerni, hogy ők tartják el nem­zeti és nemzetközi méretekben is a politikai és szakbürokrá­ciák rájuk nehezedő felduzzadt parazita apparátusait. A balol­dal kis csoportjai már ma is felismerték, hogy a „pártállamból" nem érdemes a „pártok államába" átmenni. Nem több, hanem kevesebb bürokrácia kell, nem drágább, hanem olcsóbb állam kell! Ez természetesen az ellenőrizetlen eliteknek nem áll ér­dekükben.

A baloldal másik egységesítő követelése nyilvánvalóan a reformsztálinizmus és a kapitalizmus által közösen megron­tott természeti környezet helyreállítása, a további romlás megállítása lesz. Amennyiben az állami- és magánkizsákmá­nyolás hagyományos rendszere visszaállna Magyarorszá­gon, s (a gazdasági ésszerűségre hivatkozva, valójában azonban a tőkés érdekeknek megfelelően) tömeges munka­nélküliség jönne létre hazánkban, úgy a baloldal mindennapi törekvésévé a munkanélküliség felszámolásának követelése válna, (kockáztatva így a szélső jobboldal létrejöttét is).

Azok a magyarországi erők, amelyek a különböző pártok­ban az állandóan hangoztatott nemzeti büszkeséget megcsú­folva, szinte a kunyerálásig megalázkodnak a nemzetközi pénzügyi körök, tőkés csoportok előtt, valójában saját hatalmi pozícióik védelméhez kérnek támogatást, feláldozva tagsá­guk érdekeit is. A baloldal újjászerveződő erői tisztán látják, hogy a nemzetközi kapitalizmus még soha, sehol nem mentett meg népeket. Chile, Peru, Dél-Korea, Dél-Afrika, Brazília, Ar­gentína vagy Törökország stb. egy humanista, baloldali em­ber számára sohasem lehet példa. Márpedig Magyarországra sem várna más sors, ha kritikátlanul végrehajtja az adósság­csapdából fakadó tőkés diktátumokat. A baloldal ragaszkodni fog ahhoz, hogy a politikai szabadság követelményei ne kerül­hessenek szembe a társadalmi igazságosság követelménye­ivel. A pénz diktátuma éppúgy megfoszt a szabadságtól, mint az elkülönült hatalmi apparátusok diktatúrája. De a leg­rosszabb – s valljuk meg, ez sem kizárt – ha ez a kétféle diktátum egyszerre nehezedik ránk. Ez a fejlődési lehetőség magában rejti a baloldali tömegmozgalmak, tömegakciók megjelenését.

Ha ezt a kettős diktatúrát el akarjuk kerülni, a baloldali értelmiségnek újra vissza kell találnia az üzemekbe, a szövet­kezetekbe, a munkahelyi és lakóhelyi szervezetekbe, s el kell kezdeni mindent elölről.

Először is szót kell érteni. . . Csak késő ne legyen.

„Nem ismerek magamnál
 sem kisebbet, sem nagyobbat."
(Petőfi)

A szocializmus a társadalmi igazságosság megvalósulását ígérte. S a világ, amelyben élünk, minden, csak nem igazsá­gos. A hatalom vagy az üzleti haszon, a születési előjogok, vagy a vak szerencse az élet minden területén egyenlőtlensé­geket szülnek, egyeseket a többiek fölé emelve, másokat megalázva. Nem a képességek, nem is a munka határozzák meg az emberek helyét. „Nem is lehetséges igazságos társa­dalom" – legyint az ember csalódottan, vagy új, eddig nem próbált (olykor meg túlságosan is ismert) utaktól reméli az igazságosabb társadalom beköszöntét.

Ma a megváltó „újat" a közgondolkodás a piacgazda­ságban látja. (Ez az eufória a működő piacgazdaság kialaku­lása nyomán néhány év múlva el fog múlni, de ma, amikor az eddigi államszocializmus felhalmozott kudarcai, s hátrányai­nak megannyi tapasztalata előárad, ez az illúzió természe­tes.)

Azokkal szemben, akik a „létező szocializmus" korábbi formái iránt éreznek nosztalgiát, s ellenforradalminak bélyegzik az államszocializmus minden lazulását, a „kapitalizálóknak" számos ponton igazuk van. A fejlett tőkés társadalmak­ban létrejött modern technológia és az ehhez szükséges ké­pességek (munkafegyelem, precizitás, racionális számítás, szaktudás stb.) nélkül; egy gazdasági értelemben kulturált emberiség nélkül, az emberek autonómiája, cselekvési, társa­dalmi önállósága, önnön társadalmi viszonyai alakításában megszerzett bizonyos gyakorlata nélkül nem lehet túlhaladni a tőkés társadalmat, de nem lehet emberi szinten fennma­radni sem.

De biztos-e, hogy történelmi helyzetünk kétválasztásos helyzet? A lesüllyesztő stagnálás és a megszakadt kapitalista fejlődéshez való visszatérés csak politikai alternatívák: a társadalmi fejlődés szempontjából a kérdés úgy hangzik, hogy egyértelműen a kapitalizmus vitális mechanizmusaihoz kap­csolódva próbálunk-e ráállni valamilyen fejlődési pályára, vagy azokat az elemeket próbáljuk-e felerősíteni, amelyek kivezethetnek bennünket a kapitalizmusból és az államszo­cializmusból egyaránt? Biztos-e, hogy mindaz, ami bennün­ket évtizedek óta sújt, annak a következménye, hogy meg­gondolatlanul kiléptünk a kapitalizmusból? Hiszen mi is válto­zott meg tulajdonképpen ezekben a társadalmakban? Elég-e a hatalomváltoztatás egy új társadalmi rendszer megalapozá­sához? Ki lehet-e lépni a gazdasági világrendszerből, ha a termékeket az előállításukhoz társadalmilag szükséges mun­kával mérik, s e szükségesség mértékét a gazdasági centrum termékei diktálják? Ha viszont a hatalomváltozás ellenére a gazdálkodás lényege szerint belül maradunk a kapitalizmu­son, nem szükségszerű-e, hogy a fennmaradó tőkeviszony védelmében a hatalom – az úgynevezett szocialista hatalom is – jobboldalivá, elituralommá váljék (hiszen pl. Gorbacsov az apparátusok uralmát igen pontosan jobboldaliként hatá­rozza meg).

A hatalom már eleve azért is torzult el – s szinte szükség­képpen vesztette el forradalmi jellegét -, mert a forradalom csak a politikai hatalom megragadására tudott kiterjedni, s nem hódította meg egy új világ számára sem a gazdaságot, sem a társadalmi lét más részeit. Sem a termelés, sem az érintkezési viszonyok nem lettek „újak", az új hatalom viszont magától értetődően mindenre igyekezett kiterjedni; mindenre rásugároztak, mindent maguk alá gyűrtek a hatalmi szem­pontok, s ez torzította el, tette működésképtelenné a társadal­mat. Pedig a gazdaságot gazdasági, a politikát politikai, a jogrendet jogi, az erkölcsöt erkölcsi szempontoknak kell irá­nyítaniuk; ha más szempontok lépnek ezek helyébe (mint itt a mindenen eluralkodó hatalmi szempontok), működésük eleve torzzá s előbb-utóbb használhatatlanná is válik. (A tár­sadalom tervszerű irányításának, folytonos forradalmi át­strukturálásának a lehetősége, amelyhez a centralizáció elv­ben kedvező feltételeket teremt, szintén kihasználatlanul ma­rad, vagy pedig – a hatalmi egyoldalúság következtében – csupán végletesen torz formában, a társadalmon tett erőszak formájában „érvényesül").

Így ezekben az országokban a tőkeviszony olyan műkö­dése jött létre, ahol az antikapitalista hatalmi szempontok – melyek elvben a kapitalizmus meghaladásának feltételei kö­zül valók – a tőkeviszony hatékonyságát romboló, (de szinte semmit sem építő) hatásokként funkcionálnak. A „szocialista" országokban az állam annyiban tőkeviszony képviselője, amennyiben az államhatalom tölti be a tőkefelhalmozás ala­nyának szerepét; a munkavégzőt (a fizikai dolgozót, a terve­zőmérnököt, vagy a közvetlen irányítót) azért alkalmazza az állami tőke, hogy értéktöbbletet hozzon létre (a dolgozók bérét jelentős mértékben az általuk termelt érték alatt tartva), hogy így az elosztásban átcsoportosítható tőkét halmozza­nak fel. E tőke jelentős része azután, miként a világ más, kevésbé fejlett régióiból, ezen társadalmakból is a tőkés cent­rumokba vándorol.

A tőkeviszony uralmának társadalmaira (mind a tőkés „szabad világban", mind az államszocializmusban) jellemző az, hogy a hatalmi-politikai szféra, ill. a gazdasági szféra elkü­lönül a társadalmi lét egészétől, az emberek mindennapi éle­tétől és többé-kevésbé egymástól is. Külön logika szerint mű­ködnek, s az egyes embereknek nincs hatalmuk fölöttük, tehát a gazdasági folyamatokat az egyének- és csoportjaik éppoly kevéssé befolyásolhatják, minta politika alakulását. A gazda­ság és a politika különválván azt a látszatot kelti, mintha a a gazdaságközpontú társadalom, ill. a politika irányította tár­sadalom egymás alternatívái lennének. Nem kellene már egy­szer abból kiindulni – ez lenne ugyanis a kapitalizmus és egy valóságos szocializmus alternatívája -, hogy a döntő kérdés az, hogy a politika, illetve a gazdaság uralkodjék-e a terme­lőn, vagy a termelők ellenőrizzék a gazdaság és a politika működését? Mert gazdasági és politikai szabadság ebből a szempontból elválaszthatatlan. Ameddig a munkavállaló gazdasági lényként, gazdasági magatartására, (bérmunká­jára, fogyasztására leegyszerűsített emberként szerepel, ad­dig csak magánemberként, igen korlátozottan tud politikai-tár­sadalmi szabadságához is közel kerülni. Másfelől, míg az ál­lampolgár alattvalóként a politikának, egy felette álló politikai hatalomnak alávetett lényként szerepel csupán, addig nem képes a gazdaság, a termelés feletti ellenőrzésre sem.

A gazdasági és politikai hatalmak társadalmasításának eszményét meglehetősen lejáratta az a gyakorlat, amely ma­gát e társadalmasítás végrehajtójának tüntette fel. Ugyanak­kor több évtizedes története során e hatalom talán azokat üldözte a leghatározottabban, akik a valóságos társadalma­sítás irányába szerették volna mozdítani, akik ezt kérték tőle számon. Jellemzőnek tekinthető, hogy a magát marxistának nevező párt ideológusai, miközben számos ponton kárhoztat­ták a „polgári gondolkodást", éppen az elidegenedés leküzdhetőségét e polgári gondolkodókkal összhangban nyilvánítot­ták illuzórikusnak.

De ki bizonyította be, hogy valóban csak illúzió? (A való­ságos társadalmasítás kísérleteit a gazdasági és politikai ha­talmak eddig mindig nagyon hamar széjjelverték.)

Ha ma valóságos társadalmasítást célul lehet kitűzni – ezt csak a kudarcok tapasztalatainak birtokában és az eddigi­ektől egészen eltérő módon tehetjük meg. Lapunk alapvető feladatának tekinti, hogy elméleti elemzéseiben ezeket az új szempontokat is igyekezzen figyelembe venni.

Újra kell gondolni például a marxi kapitalizmuskritika olyan kulcskérdéseit, mint a tulajdon vagy a termelési mód. A marxi kritika jelzi a kapitalizmussal szembeni alternatíva szükségességét, kimutatván a tőkés magántulajdon és ter­melési mód, az osztálytársadalmi szociális szerkezet el­lentmondásait, antihumánus következményeit. Ugyanakkor az államszocializmus történelmi kudarca világossá teszi, hogy ennek az alternatívának nem az állami tulajdon a kulcsa, s azt is, hogy az állami tulajdonra épített eddigi próbálkozások a valóban új formáció igen fontos összetevőit egyszerűen nem vették figyelembe.

Először is csak mostanában kezd nyilvánvalóvá válni, hogy a magántulajdonnak nem az állami tulajdon a valóságos tagadása: az állami tulajdon a magántulajdon belső korrek­ciós rendszere, az általános magántulajdon. A magántulaj­donnal szemben igazi alternatívát elvben például a társult termelők tulajdona jelenthetne, amely ugyanúgy a közvetlen személyi tulajdonláson alapul, mint a magántulajdon, s ezáltal ugyanúgy megteremti a személyes érdekeltséget, s gazdatudatot; ugyanakkor, mivel a közös tulajdon egyszersmind nem elidegeníthető, így az egyes egyének nincsenek alávetve a tulajdonban megjelenő dologi hatalomnak, mint a magántulaj­don esetében. Kérdéses azonban, hogy ezt az elméleti alter­natívát, ezt a „harmadik utat" lehet-e, és hogyan lehet a társa­dalomban realizálni? Hiszen a társult tulajdon (Tütő László elemzése szerint) feltételezi:

a)     olyan munkavállalási rendszer létrehozását, amelyben minden termelési eszközzel az az egyén, ill. csoport dolgo­zik, aki (amely) a leghatékonyabb társadalmi hasznosítá­sára vállalkozik (= termelési demokrácia);

b)     a fogyasztási igények társadalmi önköltségen való kielé­gíthetőségét (= fogyasztási demokrácia);

c)     a hagyományos szociálpolitikai, közigazgatási, kulturális, stb. feladatok mind jelentősebb részének társadalmi önte­vékenységgé történő átalakítását (= közigazgatási és kul­turális demokrácia);

d)     a beruházások, fejlesztések jelentős részének önfinanszí­rozóvá tételét, olyan szisztéma kialakítását, melyben ma­guk a fogyasztók döntenek a bővített újratermelésről, vál­lalva a költségek személyes munkával való fedezetét (= a csere demokráciája); természetesen a hátrányos helyzetű csoportok, régiók fokozott támogatása mellett.

Elkövetkező számainkban többször is vissza szeretnénk térni e tulajdonforma – a számunkra kétségkívül legrokon­szenvesebb tulajdonforma – feltételeinek vizsgálatára, arra, hogy a ma adott társadalmi lehetőségektől vezet-e út a köztu­lajdon ilyen formáihoz. Ha igen, hogyan, s ha nem, akkor milyen egyéb alternatívát tud nyújtani a (kipróbáltan haté­kony, ám kipróbáltan igazságtalan) tőkés magántulajdonnal szemben az a baloldal, amely a kapitalizmust nem tudja elfo­gadni a lehetséges világok legjobbikának.

Ha az eddigi antikapitalista fejlődés a tulajdon területén nem jutott még el a magántulajdon életképes alternatívájá­hoz, hasonló a helyzet a termelési mód tekintetében is.

A termelési mód kérdése az egyik legelkentebb kérdés az Adminisztratív Rendszerré vált „szocializmus" elmélettör­ténetében. Ez nem véletlen. Miközben az ideológiában létre­jött az „új társadalom", addig az új társadalmi formációnak a marxi felfogás szerinti leglényegesebb kritériuma, az új terme­lési mód csak a „kellene" szintjén létezik. Szó volt arról, hogy a magukat „szocialistának" nevező társadalmak a kapitaliz­muson belül léteznek. Ez különösen igaz abban az értelem­ben, hogy ha a kapitalizmus termelési módjában az árucsere által mozgatott nagyipari termelés a meghatározó, a létező „szocializmusok" ebben semmi különbséget nem mutatnak; a termelés jellegzetes színtere itt is a gyár (legfeljebb tökéletle­nebbül működik), a termelés itt is a bérmunkás által termelt értéktöbbleten alapszik, és így tovább. Vagyis nincs szó új termelési módról.

Egy új termelési mód alapvonalai persze már körvonala­zódnak. (De egészen máshol, mint ahol a sztálini szisztéma apologétái keresték.)

Az utóbbi évtizedekben sokan egy posztindusztriális, az ipar uralma alól lassanként felszabaduló társadalom jegyeit látják megjelenni a legfejlettebb centrumokban, s ezek az új termelési sajátosságok egy posztkapitalista, (a kapitalizmus­nál fejlettebb) társadalom jegyeiként is felfoghatók, ha lesz­nek olyan erők, amelyek e tendenciákat valóban kiemelik a tőke bővített újratermelésének rendszeréből. (Mert egyelőre ezek – az egyébként már rendszeridegen – elemek is a tőke uralma alatt, ahhoz idomulva vannak jelen.)

Lapunkban szeretnénk rendszeresen foglalkozni azokkal a tendenciákkal, amelyek egy ilyen valóban új termelési mód felé mutathatnak. Ebből a szempontból különösen fontosnak látjuk az informatikai forradalom szerepét, a termelésnek a szellemi termelés felé való eltolódását, s ezzel együtt a hagyo­mányosan az értelmiséghez kapcsolható értékek általános előretörését, az ember újratermelésének, mint termelési hú­zóágazatnak az előtérbe kerülését, a globális problémák sze­repének növekedését a termelés irányát befolyásoló ténye­zők között; azt a tényt, hogy magának a termelésnek az ará­nya is csökken az emberek életében: az egyre nagyobb lét­számú csoportoknak a munkából való kiszorulása, a lehetsé­gesnél lassabban, de szükségképpen növekvő szabadidő az emberi tevékenységet mind nagyobb mértékben kivonja a ha­gyományos ipari termelésből – s ezzel a tőke rendszeréből is.

Az utóbbi évtizedekben egészen új típusú törekvések is megjelentek a tőke logikájával szemben. (Csak egy példa: a Zöldek harca a napfűtéses házakért nemcsak a környezetet igyekszik védeni, hanem egyben olyan energiaforrást priorizál, amely igen nehezen tőkésíthető – vagyis a humán logikát próbálja érvényre juttatni a tőke logikájával szemben.) Egy olyan világ látszik körvonalazódni, amelyben többé nem az ipar, nem a tőkés-munkás viszony, hanem az értelmiség – nem a korábbi szűk elitréteg, hanem a mind tömegesebben megjelenő szellemi termelő – játssza majd a főszerepet. Ugyanakkor a tőkés termelés továbbra is életképes: a tőke még nagyon sokáig transzformálhatja problémáit a „második" és a „harmadik" világba; s mivel azok rendkívül messze van­nak attól, hogy az informatikai forradalom eredményei hassák át gazdaságukat és társadalmukat, számukra nem ezek az alapkérdések, s gazdaságuk racionalizálása érdekében szük­ségképpen fordulnak a kapitalizmus „bevált" mechanizmusai felé. Ha elnyomatásuk, elnyomorodásuk fokozódik, márpedig egyelőre – s ez is a tőkés fejlődés természetéhez tartozik – fokozódik, az sem lehetetlen, hogy egészen más irányt adnak a történelem mozgásának, hiszen ezen országok sorába tar­tozik a világ túlnyomó többsége. A kapitalizmusból kifelé mu­tató tendenciákat egy magát baloldalinak valló lapnak éppúgy vizsgálnia kell, mint a kapitalizmus életképességének bizo­nyítékait.

A szükségletekre termelő társadalomtól – más szóval a humánum társadalmától – még ha a technikai-termelési felté­telek érettek volnának is, elválaszt az esélyek egyenlőtlensé­ge. Ezért mindaddig, amíg különféle társadalmi mechanizmu­sok újratermelik az esélyegyenlőtlenséget, sőt esetenként még növelik is, addig a társadalmi progresszió nélkülözhetet­len részei azok a társadalmi erők, amelyek alapvető célnak ezen esélyegyenlőtlenségek elleni küzdelmet tekintik.

Ma az esélyegyenlőségre törekvő baloldali gondolkodás nem a kor uralkodó iránya. Ma a világban (és Magyarorszá­gon is) hosszú távú konzervatív hullám érvényesül: a szük­ségletekre termelő társadalom feltételeit építve, de a régi, tőkés kereteket konzerváló társadalmi-hatalmi rendszerben, valahogy úgy, ahogy a polgári (posztfeudális) társadalom épült a feudalizmusnak a XVII.-XVIII. században megerő­södő politikai keretei között (a barokk korszakában). Az ana­lógiák sosem érvényesek teljesen, de olykor érdemes elgon­dolkodni rajtuk. Meglehet, a baloldal a jelen feltételei között nem tarthat igényt arra, hogy a társadalom közvetlenül a jel­zett baloldali humanisztikus értékek szerint szerveződjék. Ám attól még nem lehet feladni ezen még meg nem valósult (de éppen ezért változatlanul megvalósulása előtt állónak is te­kinthető) cél- és eszmerendszer képviseletét.

(Ehhez a bemutatkozó íráshoz felhasználtuk a szerkesztőtársainkkal folytatott hosszú beszélgetéseken általuk felvetett gondolatokat is.)

Kik az alacsony jövedelműek? A közvélemény többféle mó­don értelmezi az alacsony jövedelműeknek tekinthető népes­séget. A különböző vélemények szerint ők azok, akik

Átlagnál alacsonyabb jövedelműek

1989-ben a lakosság egy főre jutó személyes rendelkezésű jövedelme 7.150 Ft-ra várható, e szint alatta lakosság mintegy 56-58%-a él. Az elmúlt másfél évtizedben az átlagjövedelem-szint alatt élők száma fokozatosan csökkent, a hetvenes évek elején arányuk még kb. 62-64% volt.

Megjegyzendő, hogy általában a lakosság feléről gondol­ják, hogy az átlagosnál szerényebb életnívón él, a másik fe­léről, hogy az átlagosnál tehetősebb. Mivel a kiugró magas jövedelmek az átlagot jobban húzzák felfelé, mint az alsó jöve­delemküszöb körül egyenletesen torlódók lefelé – az átlagjö­vedelem alatt élők aránya a legtöbb országban 60% körüli. (Pl. egy háromtagú, 9.000 Ft-ból élő család és egy 10.000 Ft-os jövedelemszinten élő egyedülálló összevont jövedelemátlaga alatt e négyfős csoport 75%-a él, és csupán 25%-a az átlag felett.)

Az 1989. évi havi 7.150 Ft-os jövedelmi fejadag tartal­mazza a kisgazdaságokban megtermelt élelmiszerek becsült értékét is. A nettó pénzjövedelem egy főre jutó összege kb. havi 6700 Ft. Figyelembe véve, hogy az adóilleték- és nyugdíjjárulék-terhek miatt a lakosságnak ennél mintegy 20%-kal több bevételhez kell hozzájutnia, személyenként havi 8050 Ft-ra tehető a bruttó lakossági jövedelmek havi átlaga.

A lakossági (56-58%-os) átlaghoz viszonyítva a nyugdí­jasok közel háromnegyede (kb. 72%-a) él az átlagjövedelem szintje alatt. Az aktív keresőkön belül a munkásság kéthar­mada – közülük a segédmunkások mintegy háromnegyede – a nagyüzemekben dolgozó parasztság közel 70%-a él átla­gosnál kevesebb jövedelemből; az értelmiségi foglalkozá­súak körében ez az arány kb. egyharmadnyi.

Budapesten a lakosság közel fele él az országos jöve­delmi átlag alatt, a vidéki városokban a lakosság valamivel több, mint 60%-a, a községekben lakók közel kétharmada.

Az aktív keresők körén belül az egyedül élők egytizede, az egygyermekesek kb. 55%-a, a kétgyermekesek több, mint 80%-a, a háromgyermekesek 94%-a, a négy- és többgyer­mekesek 99%-a él kevesebből, mint amennyi az egy főre jutó átlagos lakossági jövedelem.

Mind a munkásság, mind a szellemi foglalkozásúak köré­ben a 30 évnél fiatalabbak nagyobb aránya él az átlag-jövede­lemszint alatt, mint a 40 évnél idősebb korcsoportok között.

Szabolcs-Szatmár megyében a lakosság háromnegye­de, Borsod-Abaúj-Zemplén megyében a lakosság kb. 70%a, Hajdú-Bihar megyében a lakosság kétharmada él az orszá­gos jövedelmi átlagnál szegényebben. Ugyanezen népesség aránya Csongrád és Komárom megyékben kb. 55%, Baranya megyében 50%.

Az egy főre jutó jövedelmek területenként, rétegenként eltérő nagysága általában jól tükrözi az életszínvonal-kü­lönbségeket: családtípusok jövedelmeinek az összehasonlí­tására azonban már csak nagyobb hibahatárral alkalmas. Nyilván más egy felnőtt szükséglete, mint egy gyermeké, és nyilván más egy rezsiköltségeket egyedül fedező személyé, mint pl. egy házaspáré. A jövedelemstatisztikában használa­tos, úgynevezett „fogyasztási egységek" feladata korrigálni ezt a torzító hatást: pl. egy egyedülálló fogyasztási egysége (1,4) eszerint három és félszeresen haladja meg egy háromé­ves gyermekét (0,4). A finomítás ellenére a gyermekes csalá­dok jövedelmi elmaradása riasztó marad: pl. a háromgyerme­kes családok 87%-a, a négy- és többgyermekes családok 97%-a az átlagosnál kevesebb egy fogyasztási-egységre jutó jövedelemből él.

A nagymértékű jövedelem-elmaradásnak ma adópolitikai jelentősége is van: a pénzügyi kormányzat részéről ugyanis egyre több nyilatkozat, cikk jelenik meg arról, hogy a három-és többgyermekes gyermeknevelés után járó, gyermeken­ként havi 1.000 Ft-os adóalap-kedvezményt meg kell szüntet­ni, mert ez csupán a gazdagoknak kedvez. Az állítás alapta­lanságát jelzi, hogy a „gazdag"-nak tekinthető – az egy fo­gyasztási egységre jutó országos átlagjövedelem mintegy másfélszeres szintjén élő – népesség aránya a háromgyer­mekesek körében fél százalék sincs, a négy- és többgyerme­kesek körében pedig csak ezrelékekben mérhető. (Csak összevetésül: a gyermek nélküli családok körében ez az arány közel 20%.) Az elmúlt évtizedek gazdaságot lebénító kényszerintézkedéseit mindig demagóg példákkal vezették be – gondoljunk csak a nagyvárosok körzetében a szövetke­zeti ipartelepítés tilalmára; a vállalati munkaközösségekre, ipari szolgáltató szakcsoportokra nehezedő ellenértékadó be­vezetésére, majd felsrófolására; az ingatlanszerzési korláto­zások bevezetésére és a házadó egyre gyakoribb felemelésé­re. Annyira szélsőségesen demagóg példával azonban egyik ellen-reformintézkedés sem büszkélkedhet, mint amilyet a mai fiskális propaganda ebben a kérdéskörben felmutat: a három-és többgyermekes családok több mint 99,5%-át arra hivat­kozva fosztanák meg eddigi jogosultságaiktól, hogy az igénybe vevők nem egészen fél százaléka „gazdag". A jog­fosztottak háromnegyede kifejezetten szerény jövedelmű, az átlagosnál alacsonyabb jövedelemszinten élő. Gyermekne­velési költségeik eddiginél keményebb adóztatása felerősí­tené marginalizálódásukat.

Társadalmi minimum-szint alatt élők

Alacsony jövedelműek azok – vélekednek sokan -, akik szo­kásos emberi szükségleteik kielégítéséhez nem rendelkez­nek elégséges jövedelemmel. Mi tekinthető „szokásos em­beri" szükségletnek?

Ha a lakosságot aszerint csoportosítjuk, hogy életmódja alapján a kor színvonalán szokásos szükségleteket milyen mértékben tudja életvitelében kielégíteni, akkor egy erősen baloldalra aszimmetrikus görbét kapunk eredményül: a lakos­ság közel harmada lényegében csak az alapvető szükségle­tekhez jut hozzá, és összesen mintegy kétharmada él olyan kiadási stresszhatások alatt, amelyek abban nyilvánulnak meg, hogy gondot okoz időről-időre a bevásárlás, valamely ruhadarab megvétele, vagy az esedékes számlák kiegyenlí­tése. Gond nélküli életkörülmények csak a lakosság egyhar­madát jellemzik.

Élettani, szociológiai felmérések adhatnak választ csak arra a kérdésre – és ezek a válaszok szubjektívek, tükrözik a véleményalkotók életkörülményeit is -, hogy a lakosság mely része küzd naponta alapvető megélhetési gondokkal, mely része ritkábban. A jövedelemnagyság statisztikai megfigye­lése alapján csak megközelítően lehet becsülni – de rendsze­resebben – a minimumszint közelében élő népesség nagysá­gát. E becslések köznapi tapasztalatokon alapulnak – pl. azon, hogy hány forint kell egy családtag egyhavi kielégítő szintű élelmezésére, mennyi a minimálisan szükséges lakás­fenntartási költség stb.

Vázlatosan összefoglalva az egyes fogyasztási szintek sajátosságait, hozzávetőleg az alábbi típusok vélelmezhetek:

Összességében a lakosság 30%-a él a társadalmi mini­mum sávjában, vagy annál alacsonyabb jövedelemszinten. A falusi, segédmunkás és különösen a többgyermekes csalá­dok körében ez az arány magasabb. Pl. a három- és többgyer­mekeseknél több mint 80% – annak ellenére, hogy ebben a körben a társadalmi minimum felső határa az országos átlag­nál alacsonyabb, egy személyre vetítve kb. 3.900 Ft. (A társa­dalmilag szükséges rezsiköltségek ugyanis eleve több sze­mély között oszlanak meg, mint a kisebb családokban.)

A legszegényebb népességtized

Magyarországon általában a népesség legalacsonyabb jöve­delmű tizedét, a legszegényebb 1 millió 50 ezer embert tekin­tik relatíve szegénynek. 1989-ben az egy főre jutó 3.600 Ft alatti személyes jövedelemből élők tartoznak ide: mintegy ötödrészük nyugdíjas, 70%-uk gyermekes család. Gyermek nélküli aktív kereső – pl. alkalmi munkás, egészségileg káro­sodott kiskeresetű – csak nagyon alacsony, kb. 8%-os arány­ban szerepel az alacsony jövedelműek között. A gyermekes családok számára hátrányos jövedelem- és adópolitika erős­ségét jellemzi, hogy arányuk a legkisebb jövedelműek között annak ellenére növekvő, hogy számuk a születések számá­nak visszaesésével párhuzamosan csökken.

Sajátossága ennek a „szegényszemléletnek", hogy lé­nyegében érzéketlen a javuló életkörülményekre. Mindig lesz legalacsonyabb jövedelmű népességtized, mindig lesznek eszerint szegények, függetlenül attól, hogy valójában küzdenek-e napi megélhetési gondokkal, vagy sem.

A relatív jövedelmi különbségek társadalompolitikai fon­tosságára már Marx felhívta a figyelmet híres és találó „palota és kunyhó" hasonlatával: hiába bővülne a kunyhó házzá, gaz­dája változatlanul szegénynek, jelentéktelennek érezné ma­gát, ha mellette a palota is hasonló arányokban bővülne.

Milyen eséllyel, kik kerülnek a legalacsonyabb jövedelmű népességtized közé? A gyermek nélküli keresők ide süllye­dési esélye minimális: kb. 3%. A nyugdíjasok mintegy nyol­cada tartozik a legalacsonyabb jövedelműek közé, hasonlóan a kétgyermekes családokhoz. A háromgyermekes családok több mint negyede, a négy- és többgyermekeseknek már több mint fele a legszegényebb egymillió lakos között van.

A nyolcvanas években a legszegényebb népességtized reáljövedelme – azaz jövedelmeinek a vásárlóértéke – ér­demlegesen – nem változott, a legmagasabb jövedelmű né­pességtized reáljövedelme azonban közel 20%-kal emelke­dett. Csökkent tehát a kiemelkedési esély, növekedtek a sze­gények és a gazdagok közötti jövedelmi különbségek. Mivel a legszegényebbek túlnyomó többsége gyermekes család, számukra tovább csökkentette a kiemelkedési esélyeket az 1988-tól bevezetett, eltartottak számára többségében érzé­ketlen személyi jövedelemadó rendszere.

Vessünk egy pillantást a leggazdagabbakra: az ország leggazdagabb félmillió lakosa – az össznépesség 5%-a – közé a felső szintű vezetők közel fele, a középszintű vezetők egyharmada, az értelmiségiek és önállók mintegy tizede jut fel. A gyermekes családok bekerülési esélye a „felsőházba" nagyon kedvezőtlen: a háromgyermekesek kb. 0,2%-a, a négy- és többgyermekesek 5-6 ezreléke jut el ilyen jövede­lemszintre. A bekerülési esélyek differenciáltságából kitűnik, hogy mennyire alaptalan adórendszerünket „gazdagpárti"-nak titulálni amiatt, hogy a három- és többgyermekes csalá­dok adóztatása folyamán figyelembe veszi a gyermekneve­lési költségek egy részét.

1988-tól érzékelhetően bővült a munkanélküliség. 1989 első negyedében már közel 25 ezer fő volt a nyilvántartott munkanélküliek száma, többségük képzetlen segédmunkás volt. Több városban – pl. Szerencs, Vásárosnamény, Tiszafü­red – közel száz munkanélküli számára egyetlen állást sem kínáltak, a szerencsésebb nagyvárosokban (Miskolc, Debre­cen) az állásfelajánlások száma az álláskeresők mintegy felét érte el. Országos méretekben csak minden ötödik állást ke­reső segédmunkásra jutott egy álláskínálat. Az alacsony jöve­delmű népességtizedben ismét növekvő tehát az aktív kere­sők, átmenetileg (tartósabban?) állás nélküliek aránya.

A magyarországi alacsonyjövedelműség sajátossága a pangó, tartós állapot. Aki alacsony nyugdíja, gyermekeinek száma miatt ilyen alacsony jövedelemnívóra süllyedt, az egy­hamar innen önerőből nem tud szabadulni. Nyugati piacgaz­daságokban a legalacsonyabb jövedelműek jelentős része „mobil", azaz átmenetileg kedvezőtlen üzletmenet vagy mun­kanélküliség miatt jutott a legalacsonyabb jövedelműek közé. Egy-két évi lesüllyedt állapot után a többség ismét elfoglal­hatja szokásos jövedelmi-társadalmi pozícióját.

Az elmúlt évtizedekben a legalacsonyabb jövedelmű népességtized relatív jövedelmi pozíciója fokozatosan javult. A hatvanas évek elején e népességtized jövedelme az orszá­gos átlag 36%-át tette ki, a hetvenes évek elején 40%-át, a nyolcvanas évek végén már 45%-át.

Távlatok, perspektívák

A jelenlegi gazdasági folyamatok a közeljövőben az alacsony jövedelműek, létminimum alatt élők táborát valószínűleg megnövelik.

A munkanélküliek száma minden jel szerint töretlenül nö­vekszik. Oka ennek az az egyoldalú támogatásleépítési poli­tika, ami üzemeket, tevékenységeket, álláshelyeket szüntet meg, de nincs arra megbízható mércéje, hogy milyen irány­ban kellene termelést bővíteni, milyen gyártmányokat kellene fejleszteni. A tulajdoni reform hiánya, a csak korlátozott tőke­áramlási lehetőség és a beruházásokat leblokkoló szigorú monetáris politika együttesen lehetetlenné teszi a szerkezet­javító, szelektív gazdasági növekedést, ezzel egyidejűleg vi­szont érvényesülnek a leépülésre, munkaerő-elbocsátásra ösztökélő gazdasági szabályozók. A csak leépülő gazdaság­ban óhatatlanul felduzzad a munkanélküliek tábora.

A csökkenő reálbér, a növekvő foglalkoztatási gondok egyre több embert kényszerítenek önálló vállalkozásra. Kö­zülük sokan tapasztalatlanok, meggondolatlanul kockáztatók, ezért növekvő az üzleti bukások száma. Nem kedvez a vállal­kozóknak a stagnáló-csökkenő reáljövedelem és az emiatti csökkenő kereslet sem. A pangó üzletmenet, majd a hónapo­kig tartó felszámolási eljárás, vizsgálatok stb. anyagilag telje­sen kimerítik a bukott vállalkozót, nem ritka ilyen esetben, hogy a család „negatív jövedelemből" él. Az ilyen helyzetben levő családok bevételeit ugyanis gyakran semmissé teszik a költségvetési befizetési kötelezettségek és hiteltörlesztések – így korábbi megtakarításaikat élik fel. Magyarország legala­csonyabb jövedelmű lakosai tehát nem olyan többgyermekes családok, egy nyugdíjból élő házaspárok, akiknél az egy főre jutó havi jövedelem 1.200-1.500 Ft, hanem olyan bukott, vagy átmenetileg kedvezőtlen üzletmenetet elszenvedő vállalko­zók, kisiparosok, kiskereskedők, szerződéses üzletben dol­gozók, mezőgazdasági kisárutermelők – akik családjaiban éves átlagban a havi egy főre jutó „jövedelem" mínusz 5-10.000 Ft is lehet. Mai néhány ezres számuk néhány év múlva tízezres réteggé is bővülhet.

Előreláthatólag növelik az alacsony jövedelműek arányát a nagyon magas hitelkamatok. Az 1989-től megállapított kiug­róan magas, 19,5%-os kamatok még szociálpolitikai támoga­tás ellenére is sok családnál felemésztik egy családtag kere­setét. Lakni kell, ez létszükséglet, emiatt nagyon sok fiatal kénytelen vállalni az uzsorás kamatokat és a megmaradó csekély jövedelemből a létminimum alá süllyedést. Sajnos, abban sem lehet bízni, hogy a magas hitelkamatok leblokkol­ják a lakosság lakásépítési szándékait, ami megnöveli a la­kásépítő vállalatok eladási nehézségeit és a fenyegető lakáskrach ifjúságbarát lépésre kényszerítené a pénzügyi kor­mányzatot. 1989 első negyedében mintegy harmadára zu­hant – az 1988. évi szint mindössze 37%-ára – a hitel segítsé­gével megkezdett lakásépítés. „Ha a lakosság képtelen épí­teni és horribilis árakon lakást vásárolni, tárjuk ki a kapukat a nyugati vásárlók előtt" – hangzott el a javaslat. Az 1989. május végén tárgyalt földtörvény külföldiek számára is akadályta­lanná tette az ingatlan- és földvásárlást. Csak egyetlen képvi­selő látott abban veszélyt, hogy míg a magyar keresők hat havi nettó munkabérükből, addig egy osztrák munkás másfél-két­heti keresetéből tud vásárolni egy m² lakást – ki fog tehát szorulni a hazai vevő az ingatlanpiacról. Meg is kapta a kép­viselő a magáét az MTV riporternőjétől, miszerint „szemellen­zős" az aggodalma. A fiataloknak a jövőben tehát az eddigiek­nél még súlyosabb hitelfeltételekkel, még egyenlőtlenebb ke­resleti versenyben kell küzdeniük a lakásszerzésért.

Az ország kiárusítási folyamata természetesen nemcsak a lakásfronton érezteti hatását, nemcsak az új külföldi tulajdo­nosok egyéni szempontjai miatt növeli a munkahelyükről, föld­jükről elbocsátottak légióját. Várhatóan megnöveli egyensúlyi gondjaikat is, hiszen az eddigi adósságszolgálat mellett a jog­gal elvárt profitátutalásokat is teljesíteni kell. Mivel a külföldiek nyilván a legnyereségesebb exportképes vállalatokat vásá­rolnák meg, az állam az eddigiekhez mérten még kevesebb valutához fog jutni, – és számára más eszköz nem marad, minta még irreálisabb forintleértékelés és a még fékevesztettebb infláció. Az inflációt megnöveli az új árszerkezet kialaku­lásának folyamata – helyet kér pl. a költségek között a termő­föld utáni, eddiginél nagyobb járadék, szükségessé válhat – különösen a külföldi tulajdonlás fékezése érdekében – a va­gyonadó. Közvetve növelni fogja az inflációt az improduktív szférában foglalkoztatottak létszámbővülése is: folyamatosan épül ki az adószedői apparátus; a tulajdonreform-elképzelé­sekben pedig egyre határozottabban érvényesül az állami va­gyonkezelői központok létesítésének a gondolata és a hasz­nosíthatatlan káderállomány ide történő átmentése. A 20% körüli – több előrejelzésben, lengyel és jugoszláv példákra hivatkozva már 30-40%-ot is sejtetni engedő – infláció roha­mosan értékeli le a fix ellátmányokat (nyugdíj), családi pótlék, gyermekgondozási segély, nevelési és szociális segélyek), és süllyeszt le rétegeket a létfenntartási küszöb közelébe.

Az infláció a megtakarításokat is erodálja. Ma meg tud­nak élni tízezrek „mínuszjövedelemből" is, korábbi megtaka­rításaik felélése árán. Gyorsuló infláció azonban a megtakarí­tások felszámolását kényszeríti ki, és váratlan anyagi nehéz­ség esetén az eddigieknél élesebb reakciókat válthatnak ki a szociális problémák. A mai inflációs politika a lakosság bizton­sági tartalékait – tehát a tűrőképességét szavatoló visszavo­nulási lehetőségeit – aknázza alá.

Ha az adópolitika változatlan marad, számíthatunk az alacsony jövedelemszinten élők létszámának a további növe­kedésére is. Az eltartási kötelezettségekre érzéketlen adópo­litika ugyanis leblokkolja a többletteljesítményeket. Például egy négytagú családnál 1000 Ft-os többletmunka-vállalás esetén a családfő igen gyakran csak 500 Ft-ot kap kézhez a nyugdíjjárulék és a személyi jövedelemadó levonása után. ő személy szerint a többletteljesítmény ellenértékéből mind­össze 12-13% erejéig részesedhet. (A többlet-erőfeszítések ennyire torz díjazása távol áll mind a munka szerinti elosztás szocialista elvétől, mind a teherbírás szerinti adózás polgári elvétől.) A történelemből ismerjük: a többletmunka vállalásá­ban való tömeges érdektelenség rendszerint előidézi az adott termelési mód bukását. Persze hosszú idő alatt és nagyon sok társadalmi konfliktus árán.

***

A fenti írásban elemzett problémakör kezelésére, s az ilyen élethelyzetben élő emberek segítségére ma már társadalmi szerveződések is formálódóban vannak. Ezek egyike az Újpesti Családsegítő Központ, amelynek szakértői számítá­sokat végeztek, bemutatva az adott nagyvárosi környezetben élő eltérő összetételű, de tipikusnak tekinthető családok pe­remre szorulásának tényezőit és következményeit. Az alább közölt szöveg részlet az elemzésből. (A szerk.)

Megnéztük, hogy néhány gyakrabban előforduló élethely­zetben a szociális juttatások a társadalmi minimum mekkora há­nyadát fedezik, illetve, hogy milyen feltételek szükségesek ahhoz, hogy a háztartás társadalmi minimuma biztosítva le­gyen.

I. Egyedülálló anya egy három évesnél idősebb gyerekkel:

1. Az anya dolgozik, keresete 4.500 Ft (legmagasabb adózat­lan alkalmazott nettó havi jövedelem – TB járulékkal csök­kentve), és kapja az ilyenkor járó 1.320 Ft családi pótlékot. Összes jövedelme tehát 5.820 Ft. A háztartás társadalmi minimuma 9.097 Ft. Tehát a család jövedelme a minimum 64%-át fedezi. Ahhoz, hogy a minimum biztosítva legyen, a tartásdíjnak 3.277 Ft-nak kell lennie, ez 16.385 Ft-os nettó, vagyis 28.306 Ft bruttó jövedelmet feltételez.

2. A férjet behívták sorkatonai szolgálatra. Korábban az apa tartotta el a családot. Ezért az anya és gyermeke katonai családi segélyre jogosult. Ennek összege 4.783 Ft, vala­mint jár az 1.320 Ft-os családi pótlék, összes havi jövedel­mük így 6.103 Ft. Ez a társadalmi minimum 67,1 %-a, vagyis 2.994 Ft hiányzik a minimumhoz.

II. Egyedülálló anya egy két évesnél fiatalabb gyerekkel:

1. Az apa meghalt, az anya GYED-en van, korábbi alacsony (4.000 Ft-os) keresete miatt csak a GYED minimumát (2.980 Ft) kapja. Ezen kívül jár neki az árvasági segély: 2.580 Ft és 1.320 Ft családi pótlék. Ez összesen havi 6.880 Ft jöve­delmet biztosít, ami a társadalmi minimum 80,1 %-a.

2. A szülők elváltak. Az anya korábbi alacsony keresete miatt a GYED minimumát kapja, s 1320 Ft családi pótlékot. így az összjövedelem: 4.300 Ft. Ez a társadalmi minimum 50,1 %-a. Ahhoz, hogy a tartásdíj fedezze a minimumhoz szükséges hiányzó összeget, az elvált férjnek legalább 27.425 Ft-os nettó, vagyis 41.285 Ft-os bruttó jövedelem­mel kell rendelkeznie.

III. Egyedülálló anya két gyerekkel:

1. Az apa meghalt. Az anya GYES-en van a 2,5 éves kisebbik gyerekkel. Az 5 éves nagyobbik óvodába jár. A GYES 1.830 Ft, a családi pótlék 2.900 Ft (1.450 + 1.450), az árva­sági segély 2 x 2.580 = 5.160 Ft. A család összjövedelme tehát: 9.890 Ft. Ez a társadalmi minimum 85,4%-a.

2. A szülők elváltak, az anya egyedül neveli két 3 éven felüli gyerekét. Keresetéből 4500 Ft-ot kap kézhez. A két gye­rek után 2.900 Ft családi pótlék jár. Így a család összjöve­delme 7.400 Ft. Ez a társadalmi minimum 67,2%-a. A tár­sadalmi minimumhoz 4697 Ft hiányzik. A tartásdíj ezt csak akkor fedezi, ha az apa legalább havi 11.742 Ft nettó, azaz 17.422 Ft bruttó jövedelemmel rendelkezik.

IV. Házaspár két 3 éven felüli gyerekkel:

Az anya 4.500 Ft-ot kap kézhez. A családi pótlék 2.640 Ft. A kettő együtt 7.140 Ft. A társadalmi minimumhoz, tehát az apának havi 8.947 Ft nettó, vagyis 12.044 Ft bruttó jövede­lemmel kell rendelkeznie. Ekkora jövedelem esetén az adó egy hónapra jutó átlaga 3.103 Ft (a TB járulékkal együtt), ami 463 Ft-tal több a két gyerek után járó családi pótléknál.

V. Egy hetven éven felüli nyugdíjas nagyszülő és egy házas­pár három 3 éven felüli gyerekkel:

A nagymama csak a minimális öregségi nyugdíjat (3.080 Ft) kapja. Az anya 5.000 Ft-os havi keresetéből 4.500 Ft-ot kap kézhez. A három gyerek után a családi pótlék 4.350 Ft. A három együtt: 11.930 Ft. A férjnek tehát havi 11.328 Ft-os nettó jövedelemmel kell rendelkeznie, hogy a család elérje a társadalmi minimumot. Figyelembe véve az évi 36.000 Ft-os adóalap-csökkentési kedvezményt, ehhez 14.316 Ft-os bruttó havi jövedelemre van szükség.

VI. Idős, nyugdíjas házaspár:

Mindketten az öregségi nyugdíjminimumot kapják. A férfi hetven éven felüli, ezért 3.080 Ft-ot, a nő hetven éven aluli, ezért 2.880 Ft-ot kap. Kettőjük együttes jövedelme 5.960 Ft, ami kettőjük társadalmi minimumának az 59,9%-a. A hiányzó rész pótlásához havi 4.000 Ft-os keresetet bizto­sító munkát kell vállalniuk.

Búcsú egy korszaktól

Több nemzedék számára volt természetes a Jó és Gonosz közti határvonalat a Keletet és Nyugatot elválasztó vasfüg­gönynél meghúzni – mindkét oldalon a nézőtéren ültek, s a vasfüggöny mögötti színpadot kinek-kinek a másik fél világa jelentette; azt már az egyes nézők politikai beállítódása (s per­sze azért a játszók repertoárgazdagsága) szabta meg, hogy a másik fél által megjelenített színdarabot éppen elborzasztó grandguignolnak, vagy andalító operettnek látta-e a nézőté­ren ülő. Ez a látványosság, úgy tűnik, összeomlott.

Ilyen összeomlást már megért Kelet-Európa: a Monar­chia összeomlását. Azt is a stabil, több évtizedre állandósított világrendje tette visszamenőleg „boldog békeidő"-vé a világ könnyű átláthatóságát az első világháborúban elvesztett, s et­től tartósan neurotikussá vált nemzedékek számára (akik per­sze magát az összeomlást ugyanolyan illúziókkal teljes má­morban vették tudomásul, mint a maiak).

Amíg egy új társadalom kifejlődik

Ahhoz, hogy a Kelet-Európában lezajlott folyamatok szerepét értelmezni lehessen a szocializmus szempontjából, először azt a rövidzárlatot kell feloldani, amely a szocializmust mint társadalmi formát azonosítja a Kelet-Európában az elmúlt hetven év alatt kialakított társadalmakkal. Abból indulunk ki, hogy a szocializmus igenis társadalmi formáció, nem tétova értékrendszer, nem a kapitalista társadalom szociálpolitikával javított változata csupán, hanem a kapitalizmust megha­ladni képes termelési mód. Az eddigi kelet-európai történé­sek ezen termelési mód történetének egy sajátos korai szaka­szát jelentik, amelynek helyét csak akkor lehet megfelelően értelmezni, ha először kísérletet teszünk annak megértésére, hogy miben is áll ennek az új termelési módnak a lényege. Egy korábbi írásunkban (Eszmélet, 1. sz.) azt hangsúlyoztuk, hogy a kelet-európai kísérlet a kapitalista világrendtől való függésben sosem tudott igazán kilépni a kapitalizmus törvé­nyeinek hatása alól; e számunkban közöljük Porosz Tibor írá­sát, amely a sztálinizmust, mint a kapitalizmus egy sajátos út­ját elemzi, ám most az összefüggés másik oldaláról van szó: mi köze volt ennek a hetven évnek mégis a szocializmushoz? (Bármilyen kellemetlen is, hogy a bűnök és ostobaságok e halmazát a szocializmus történetéhez kell számítani.)

A szocialista társadalmi forma mibenlétének meghatározásánál körülbelül olyan helyzetben vagyunk, mintha az euró­pai tizenhetedik században kellett volna meghatározni a kapi­talizmus mibenlétét. Természetesen számos olyan jelenség volt már akkor, amelyet utólag könnyen minősíthetünk a pol­gári-tőkés társadalom előnyomulásának, kérdéses azonban, hogy, mondjuk, a városok szerepének középkor végi megnö­vekedéséből, az ipar korai formáinak virágzásából, az eredeti felhalmozás tömeges elnyomorodáshoz vezető gátlástalan­ságából, a pénz szerepének látványos előtérbe kerüléséből, a reneszánsz emberközpontúságából, a szemlélet szekularizálódásából és individualizmusából, a reformált kereszténység puritán szellemiségéből valamiféle intuitív előrelátással lehet­séges lett volna-e prekonstruálni az akkor új, tőkés társadalmi forma lényegét?

A tizenhetedik-tizennyolcadik század látszólag a régi rend megerősödését hozza világszerte. Még a legradikáli­sabb polgári államokban: Hollandiában, Angliában is a mo­narchiák fellendülése volt tapasztalható. S persze még inkább a (közben szintén polgárosuló) Francia-, vagy Németország­ban, Ausztriában; a tőkések vagyona szerte Európában a feu­dális uralkodókat támogatta, a reformáció hullámát sok helyen szinte elsöpörte az egyház rendíthetetlen hatalmát sugárzó ellenreformáció barokkja, a városok helyett ismét a régi rend támaszai, a falvak és persze a királyi udvarok kerültek a figye­lem középpontjába. (Ma már) jól tudjuk azonban, hogy ez a látszólagos konzervatív diadal valójában az új, a tőkés társadalom további előretörését jelentette. A városok re­neszánsz forradalma, amely végső soron azért bukott el, mert a város gazdasági alapját, a falut nem tudta még a maga új, tő­kés elvei szerint működtetni, átadta a helyét egy olyan ke­vésbé látványos fejlődési módnak, amely a tőkés logikát most már a falura is kiterjesztette. A tizennyolcadik század a falu százada, de a tőkéé is. Korántsem véletlen, hogy a gazda­ságelméletben ekkor a föld felé forduló fiziokratizmus képvi­seli a haladás élvonalát. Nem szeretnénk az analógiát túlfe­szíteni, de saját korunkban már jó néhány éve hasonló ten­denciákat érzékelünk. A szocializmus egy szakasza – alapjai­nak meghódítása híján – elakadt, lezárult, megfulladt; a hala­dás látszólag visszafordult, a szíveket a polgári konzervativiz­mus barokkja hódítja meg: a régi világ ereje teljében csillog. A valóságban azonban ma is az új termelési mód kiterje­dése folyik (amihez az, hogy a résztvevők ennek tudatában legyenek, egyáltalán nem szükséges).

A tizenkilencedik század közepétől a huszadik század közepéig úgy tűnt, az új társadalom legfőbb vonása az állami tulajdonban ragadható meg. A „szocializmus" ezen korszaka nemcsak a kelet-európai államcentrikus rendszerek gyakorla­tában jelent meg, hiszen a szociáldemokrácia is mindvégig azzal teremtette meg arculatát, hogy amikor a maga parla­mentáris útján hatalomhoz jutott, államosításokat, jóléti­-paternalista intézkedéseket vezetett be. Ez a tendencia szá­zadunk közepén tetőzött, amikor a fejlett nyugati centrumok­ban kialakult a jóléti társadalom, a félfejlett Keleten pedig, ahol a jólétet teremteni képes tőkés ipar és a társadalom belső egyensúlyának finomszerkezetét kezelő polgári demokra­tikus technikák hiányoztak, az állami irányítás nyers vasváz­ként telepedett a társadalomra. A század közepéig az állam szerepének előtérbe kerülése a világ mindkét felén fejlő­dést indukált, mivel éppen azokat a piac anarchiája által keltett folyamatokat lehetett ezen a módon kezelni, ame­lyek miatt az antikapitalista mozgalmak a múlt században megindultak. A szocializmus apologétái és támadói azonban rendszerint ennek az állami irányításnak a jellegzetességei­vel azonosítják az (egész) szocializmust, s ebből persze szük­ségképpen következik a szocializmus temetése akkor, amikor ennek az államcentrikus modellnek az elégtelensége egyér­telművé válik. (Ez az elégtelenség nemcsak a kelet-európai tí­pusú rendszerek gazdasági ellehetetlenülésében mutatkozik meg, de pl. a svéd típusú jóléti társadalom perspektívaveszté­sében, e társadalom kritikusai által gyakran felemlegetett pa­zarló passzivitásában is, amely szintén az állami paternalizmus következménye – egy egészen más jellegű gazdasági­-társadalmi bázison.)

Az elégtelenség alapvetően abból származik, hogy az ál­lami tulajdon önmagában nem a társadalmi működés, a ter­melés új módját alapozza meg; ugyanúgy csak a régi rendnek egy új gazdálkodási, ill. újraelosztási logikával való megerő­sítése, mint pl. a banktőkének az a kifejlődése, amely – szin­tén többféle változatban – a reneszánszban is kimutatható volt, a Habsburgokat és más uralkodókat stabilizáló Fuggerek szerepétől a feudális hatalmat közvetve stabilizáló, önálló hatalmi formákkal próbálkozó, de végül a feudális viszonyok közé visszaereszkedő itáliai tőkés városokig.

E számunkban olvasható Tütő László tanulmánya, amely a mai kapitalizmusban működő eltérő társadalomszervezési logikák együttélését, kényes egyensúlyát mutatja be: jól is­mert, hogy a késő feudalizmus abszolút monarchiái az eltérő logikájú rendi-feudális, ill. tőkés társadalomszervezés igen hasonló egyensúlyán alapultak.

Az új elem jelenléte azonban minden esetben összetett jelenség. Egyrészt valóban csak elem, s ily módon egymagá­ban nem elegendő a régi társadalom szétfeszítésére – beleil­leszkedik, és átmenetileg segít azt stabilizálni. Másrészt vi­szont mint új elem, egy új logika része is, amely, ha sikerül az új rendszer más elemeivel összekapcsolódnia, egy új társa­dalom felé viszi a fejlődést. Ez utóbbi értelemben – de csak az új társadalom egyéb jellemzőinek kifejlődése esetén – az ál­lam szerepe, a Tütőnél definiált szociális közösség megléte a termelés módjának átalakításában is szerepet játszhat, és ak­kor valóban az új társadalmi forma egyik jelének tekinthető. A kelet-európai kísérlet és a nyugati jóléti szociáldemokrata állam egyaránt azon akad el, hogy az állami tulajdon, fii. a szo­ciális közösség megléte egyik változatban sem képes a tőke­haszon logikáján alapuló ipari társadalom termelési módjának uralmát hatékonyabb termelési móddal felváltani. A szocializ­mus első korszaka ezzel lezárul.

Az értelmiség útja az osztálynélküliséghez

Az államuralomnak a szocializmussal való azonosítása meg­határozta a szocializmusról való gondolkodás évtizedeit. Fon­tos új szempont került ebbe a gondolkodási folyamatba akkor, amikor a '68-as diáklázadások után a figyelem az értelmiség, a szellemi munka felé fordult. A szocializmuselemzések kö­zött e szempontból a Konrád-Szelényi-könyv, „Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz" fontos fordulópontot jelent azáltal, hogy felismeri a szellemi tevékenység (s az ezzel szervesen összefüggő teleologikus attitűd) meghatározó szerepét a szo­cialista társadalmi formációban. Konrádék nagyon sok termé­keny következtetés kapujába jutnak el, de mivel következteté­seiket csak a szocializmus első nagy – állami – korszakának tapasztalataira építik, véleményünk szerint több ponton téves konklúziókat vonnak le. Mivel az értelmiség szerepét az álta­luk vizsgált államcentrikus társadalomban elsősorban a redisztribúcióban lehet kimutatni, logikusan jutnak el ahhoz a tu­datos választáshoz, hogy a marxi termelési mód elmélet he­lyett a Polányi-féle redisztribúciós elméletre alapozzák leírá­sukat. Ebből következően az értelmiségnek a hatalomért foly­tatott harcát elemzik, a tőkésosztály kialakulásának analógiá­ját keresik történetében, s ők is úgy próbálják az új társadalmi formáció sajátosságait leírni, hogy megmaradnak a politikai szférában, a termelés jellegzetességeinek elemzését nem te­kintik tárgyuknak.

Pedig a szocializmus második szakasza éppen azzal kezdődik, hogy a termelésben is megjelennek a tőkés terme­lés rendszerétől idegen, ill. rendszer-semleges elemek, egy új társadalom logikájának képviselői. A szellemi termelés elő­térbe kerülése nemcsak azt jelenti (amit már sokan leírtak), hogy a tőketermelés folyamatában a XX. században a relatív értéktöbblet, vagyis a technikai innováció szerepe került elő­térbe; nemcsak azt jelenti, hogy a harmadik ipari forradalom­ban az információ vált a legfontosabb áruvá. Mindez leírható a hagyományos tőkés termelés rendszerében a haszonszer­zés új területekre való kiterjesztéseként. Csakhogy itt megint arról van szó, hogy az új logika, miközben még a régi rend­szert erősíti, egy új termelési mód lassú kifejlődését segíti elő. Ha a tőkés termelés kifejlődése annak idején a mennyiségi szempontok előtérbe kerülését feltételezte az élet minden te­rületén, a szellemi munka – ha be is sorolható a tőketermelés mennyiségi alapon szerveződő rendszerébe -, természete szerint minőségi jellegű, működése mindinkább minőségek szembesülését igényli. Az információ felhasználható a tőke­gyarapodáshoz, de – mint előző számunkban szó volt erről – természete ellentmond annak a monopolizált jellegnek, amire a tőke használni tudja; a tudomány eredményei, s maguk a tu­dósok beállíthatók a piaci versenybe, a tudomány természete azonban nem verseny jellegű. A szellemi termelés logikája nem a tőke összemérhető mennyiségeken alapuló verseny-, ill. haszonlogikája, hanem egy olyan logika, amely az emberi szolidaritásra épül; az egymás teljesítménye általi gazdago­dás logikája. Ha megvizsgáljuk, hogy a marxizmus milyen világképet állít szembe a tőke logikájával, a szellemi ter­melés logikájára ismerünk. Konrád és Szelényi pontosan írja le, hogy a marxizmus a főszereplővé váló értelmiség – pontosabban a szellemi termelési mód – ideológiája, de mivel csak hatalomátvételben, csak a politikai szférában gondol­kodnak, nem veszik észre, hogy a döntő fordulat a termelés­ben történik, s az értelmiség – pontosabban a szellemi terme­lést folytatók tömege – nem a tőkés osztály helyére lépő új el­nyomó osztály, hanem az a szubjektum, amely a termelés mindkét oldalát (a termelő és az irányító szerepkört is) átve­szi: ezáltal éppen a szellemi termelés jelentheti az egész osz­tálytársadalom visszavételét, a munka és a munka feletti rendelkezés újraegyesítését. Konrádoknak teljesen igazuk van abban, hogy a XX. századi államcentrikus társadalom, kü­lönösen annak kelet-európai változata valóban az értelmiség főszerepre jutásának terepe, nem az értelmiség szerepét le­het azonban az államcentrikus társadalom belső sajátos­ságaként, hanem éppen fordítva, az egész államcentrikus társadalmat lehet a szellemi termelési mód egyik korai és igen korlátozott formaváltozataként megérteni. (Az állam­centrikus szemlélet még nem a szellemi termelési mód imma­nens megjelenése: a modern állam tőkés termék, s az állam­szocializmus belső ellentmondásai nagymértékben abból származnak, hogy a hetven éven át létezett „szocializmus", ez az értelmiségi kísérlet egy posztkapitalista társadalom ki­alakítására a tőkés társadalom hagyományos eszközeit: az ipari kizsákmányolást és az államhatalmat tudta csak mozgó­sítani.)

Konrádék a jelenlegi korszakváltást azzal jellemzik, hogy az értelmiség egésze nyomul be a hatalomba, megszüntetve a korábbi államapparátus-értelmiség csoporturalmi monopó­liumát. De a korszakváltás nemcsak a kelet-európai rendsze­rekben zajlik. Az évtizedekig uralkodott szemlélettel szemben Nyugaton is előtérbe kerülnek a szellemi termelés közvetle­nebb, immanensebb értékei. A szociáldemokraták és kommu­nisták avantgárdé szerepét az értelmiségi értékekhez hipokrita gátlásoktól mentesebben kötődő zöldek és egyéb alter­natívok veszik át. (A zöldek egyébként elvben radikálisabb ki­hívást jelentenek a tőke rendszerével szemben, mint a szo­ciáldemokraták, mert míg amazok csak az abszolút érték­többlet mérséklését tudják kiharcolni, a környezetvédő és hu­manizáló ideológia az egész haszonelvű logikát igyekszik semlegesíteni – az más kérdés, hogy a haszonelv vereségé­nek még mindig nem érkezett el az ideje.) Mindenesetre a mai feladat az államszocializmusból az értelmiségi szocializmus­ba, egy – természetesen a fizikai munka szintjén is működő – döntően szellemi termelési mód termelési és szociális feltéte­leit kiépítő szakaszba való átfordulást jelent, ezt hordozzák az említett, és lényegében harminc-negyven éve erősödő humanizációs tendenciák éppúgy, mint a decentralizációs, ill. autonómiatendenciák,¹ még ha ez az átfordulás igen hosszú lesz is az emberélet mértékével mérve.

Kelet-Európa mai folyamatait is e fejlődés részeként érté­kelhetjük. Némileg paradox módon egy szocializmuselle­nes hullám formájában éppen azok a célok, irányok fogal­mazódnak meg, amelyek a szellemi termelési mód, ha úgy tetszik, a szocializmus továbbfejlődésének kulcselemei: a demokrácia, autonómia, racionalitás, minőségvédelem stb. = értelmiségi értékek az állami túlhatalommal szemben. Az értelmiség, mivel a nyerskommunizmust veti le a nyakából, ma Kelet-Európában a tőkés restauráció menedzserének tű­nik. Csakhogy – ha az értelmiség jelentős része abban a tu­datban van is, hogy ez a feladata – hamis tudat jegyében cse­lekszik. Magyarországon van ugyan pl. bizonyos tőkés réteg, a hatalomátvételre azonban korántsem képes. Nem véletlen, hogy az ellenzéki pártokat túlnyomórészt vezető értelmisé­giek alkotják. Meglehet, ez az értelmiség valóban a tőkés ter­melést honosítja meg vagy vissza Kelet-Európában, ez a kapitalizáció azonban (az említett barokk kori „refeudalizáció" analógiájára utalva) történelmileg éppen a szocializmus kiter­jedéséhez vezethet: a Kelet-Európában éppen hogy az állam­szocializmus által megerősített (ti. a magántulajdon hatalma alól tartósan kivont) értelmiség főszereplőként (a legfőbb ter­melési viszonyok főszereplőjeként) léphet be ebbe a kapitaliz­musba, s ez ahhoz vezethet, hogy – míg az államszocializ­musban az új formáció csak a redisztribúció terű létén tud próbálkozni – (a termelés megmarad a tőkés társadalom iparcentrikus kizsákmányolásmódjánál, s haszna egyébként valóban a tőkét is szolgálja, a tőkés centrumokhoz vándorol), – most az új, szellemi termelési mód valóban a termelésben is elkezdhet a maga törvényei szerint működni. (Ahogy a rene­szánsz városforradalom után a tőkés fejlődésnek e fejlődés alapját, a falut, a mezőgazdaságot kellett meghódítani, úgy ma az államszocializmusban különösképpen megerősödött értelmiségnek kifejlődése alapját, az ipari termelést kell a maga törvényei, a szellemi termelési mód törvényei szerint át­formálnia.) Egyelőre még a kapitalista világrendszeren belül (visszatérve abba, ill. felszínre engedve azt a tényt, hogy a termelésben eddig sem sikerült kilépni a kapitalizmus törvé­nyei közül), világtörténelmileg azonban már az új formáció fej­lődési szakaszaként. (Ennek a lehetőségnek a realizációja persze nagymértékben függ a szubjektív mozzanattól, attól, hogy a kelet-európai értelmiség mennyire fogja a maga objek­tív erejét érvényesíteni, képes-e élni ezzel az erővel, vagy bá­tortalanul visszavonul, és valóban átadja a helyét egy olyan „klasszikus kapitalizmusnak", amely a fejlett Nyugaton is kor­szerűtlennek számít. Az előbbi esély kihasználása a kapitaliz­muson belül is a felzárkózás egyetlen lehetősége, az utóbbi: Kelet-Európa „klasszikus" kapitalizációja, a félgyarmati hely­zetet hozza magával; a félgyarmati perifériák a tőkés fejlődés­ben éppen arra valók, hogy a fejlett centrumok a már nem korszerűt oda tolják át.)

A „nem tudják, de teszik" ismert dialektikája ma különö­sen érvényes; a konzervatív, antiszocialista ideológiai hullám, a pártpolitikai víg- és szomorújátékok felszíne alatt egy, a szo­cializmus szempontjából igen progresszív változás lehető­sége húzódik: a lényeg nem az, hogy melyik országban mi­lyen színű pártok kerülnek hatalomra, hanem az, hogy a termelést a haszon – vagy az életminőség – termelés² logi­kája fogja-e döntően uralni. (Mindkettőnek a modernizáció a kulcsa, a különbség az, hogy az utóbbiban a szociális, a hu­manisztikus, a környezetvédelmi, a képzési-kulturális stb. szempontok olyan szerepet kapnak, ami nem a termelésből való elvonás, a termeléssel szembeni kulturális, szociális stb. redisztribúció paternalisztikus szemléletében ölt testet, hanem éppen ezek a célok válnak a termelést domináló té­nyezőkké.)

Milyen társadalom az (a kapitalizmus utáni társadalmi formáció), amelynek első nagy szakaszát (a kommunista és szociáldemokrata) államfetisizmus, második nagyobb sza­kaszát a szellemi termelés uralja? Annyi már látható belőle, hogy az értelmiségi jelleg dominanciája következtében – mint Konrádék is hangsúlyozzák – teleologikus, elméletileg meg­határozott célok tervszerű realizálására épülő társadalom. Feltételei megfelelő kiterjedése híján minden társadalom először lényegének torzképét képes csak megvalósítani – a kapitalizmus első formájában az emberhússal üzletelő Shylock képében riogatja a korabeli emberiséget. A szocializ­mus teleologikus társadalma is egy torzkép, a sztálini falansz­ter formájában jelent meg. Ez nem azt jelenti, hogy a teleolo­gikus mozzanat az, ami embertelen (ahogy ma divat állítani), csak azt, hogy egy társadalom embersége, az emberiség számára való természete (az ígéret mámora és az ebben való csalódás után) csupán akkor tud kibontakozni, mikor az em­beri lét minden fontos összetevőjéhez – termeléshez, elosz­táshoz, politikához, erkölcshöz, tudományhoz, művészethez, magánélethez stb. – megtalálja az utat, a maga sajátos útját. (S ez nem a teleologikus társadalom sajátossága, hanem ál­talános törvény.)

Hol vannak tehát az új társadalom bázisai a világban? Mindenütt, ahol a haszon-centrikus termeléssel szemben az életminőség-centrikus termelés teret kap: az értelmiség hu­manista mozgalmaiban; a munkásmozgalmakban, amennyi­ben nem elégszenek meg bérhelyzetüknek, anyagi részese­désüknek a kapitalizmus logikáján belül maradó javításával, hanem magának a bérmunkáslétnek a határait feszegetik, a munka humanizálására törekszenek; a magántulajdonnal és az állami tulajdonnal szembeszegülő önkormányzati-felsza­badító mozgalmakban, amennyiben olyan tulajdonformát képviselnek, amely a legkedvezőbb az érték-centrikus terme­lés és a szellemi innováció autonómiája számára, és az ön­igazgatás feladataiban a munkásságot közvetlenül is szellemi termelővé avatják; a nemzetek felszabadulásáért küzdő moz­galmakban, a nemzeti alávetettségek megszüntetésében, amennyiben a külső alávetettséget nem belső elnyomássá transzformálják.

A Keletre-Nyugatra bontott világ átrendeződése a tőkés centrumok között nyilvánvalóan új versenyt indít be. E ver­senyben egyes hatalmak – talán az USA – konzervatív pozí­cióvédelemre, a korábbi formák rögzítésére fognak építeni; mások – talán Európa – a termelés további humanizációjával, a szellemi termelés, az életminőség-termelés szerepének nö­velésével fognak próbálkozni. A szereposztás fordított is lehet – a lényeg, hogy a haladás erőinek az kedvez, aki ezt a fajta innovációt preferálja. A tőkés világrendszer azonban még jó ideig tőkés világrendszer marad. A haszonérdekeltség nem­zetközi, a haszon-centrikus mechanizmusok védelme is az. Az új társadalom, az életminőség-centrikus (ha úgy tetszik: szocialista) társadalom erőinek is vissza kell találniuk a nem­zetköziségben való gondolkodáshoz, amit a tőke antikommu­nizmusának, a nacionalista mozgalmak hatásának és a sztáli­nizmus antimarxizmusának együttesen sikerült lerombolniuk. A szellem, a minőség nemzetközi. Az antikapitalista érdekek, az elnyomottak érdekei nemzetköziek. Meg kell teremteni a nemzetköziség (a korábbiaktól eltérő) szervezeteit is. Az irányadó centrumban gondolkodó baloldaliság kora nem azért zárult le, mert Moszkva kimerült, hanem mert az államszocia­lista centralista szakasz ért a végéhez. A szellemi termelési módnak az ipari termelésbe való behatolása mindenképpen a centralizmus oldását is jelenti, s nyilvánvaló, hogy ez a moz­galmak, a politikai szféra világában is újfajta összefogási rendszerek, szövetkezési formák kialakulásában meg fog mu­tatkozni.

Honnan jössz, Magyarország?

Mi lehet a szerepe Magyarországnak az új formáció kialakulá­sában? Magyarország és a többi kelet-európai nemzetállam huszadik századi történetét e történet fogyatékosságaiból szokták magyarázni; a polgárosodás, a modernizáció kelet­-európai lemaradásából, hiányából, az ennek pótlására már a tizenkilencedik században megjelent állami-centralisztikus törekvéseknek a régióban oly jelentős szerepéből, az értelmi­ségnek a „szabadon lebegő" helyzet és a bürokratikus betagoltság közti hányattatásából… mindez gyakran abba a kö­vetkeztetésbe torkollik, hogy ami „szocializmus" néven vég­bement Kelet-Európában, az csupán egy megkésett polgárosulási, modernizációs törekvés volt; a kelet-európai országok ezen a sajátos, kapitalizmust tagadó módon próbáltak felzár­kózni a minden szempontból előttük járó tőkés élországokhoz. Ennek a célnak az elérésére azonban egyáltalán nem biztos, hogy ez az út a legcélravezetőbb. (A régi vicc, mely szerint a „szocializmus" a leghosszabb út a kapitalizmushoz, talán közelebb jár az igazsághoz.) Kelet-Európa kísérlete (amelynek a kapitalista tőkefelhalmozással rokon vonásai végső soron abból származnak, hogy politikai elkülönülésük nem jelenthetett valódi kilépést a tőkés gazdasági világrend­szerből), sem céljait, sem létrejött sajátosságait illetően nem tekinthető egyértelműen a kapitalizmus irányába tett lépés­nek. Kezdettől fogva jelen voltak itt olyan antikapitalista voná­sok, amelyek nem csupán a romantikus módon, a prekapitalista viszonyok védelmében, tehát reakciósán jelentettek szembefordulást a kapitalizmussal, hanem nagyon gyorsan kifejlődtek azok a tendenciák is, amelyek a mégoly csökevé­nyes polgárosodás gyermekeként, de túljutottak a polgári ten­denciákon, s valóban egy posztkapitalista társadalom szá­mára képeztek a fejlett centrumokénál kedvezőbb talajt. (Az más kérdés, hogy aztán a fejletlen, prekapitalista antikapitaliz­musra támaszkodva építették ki az államszocializmust, s hogy a visszahúzó tendenciák különválaszthatatlanul össze­keveredtek a progresszívekkel.)

Milyen posztkapitalista tendenciák voltak jelen, mondjuk, a magyar hagyományban ? Mert azokkal szemben, akik a ma­gyar (lengyel, cseh stb.) történelemtől idegennek ítélik meg a szocializmusgondolatot, mi azokkal értünk egyet, akik úgy látják, hogy a szocializmus szervesen gyökerezik e népek tör­ténetében. A második világháború utáni helyzet megtévesztő: látszólag csupán az orosz fegyverek által végrehajtott fordula­tokról van szó, s a letiport népek nemzeti öntudata szükség­képpen azonosítja is a szocializmust az orosz érdekekkel; szimbólumait orosz szimbólumoknak, képviselőit orosz érde­kek képviselőinek tekintve. Ezt a tévhitet maguk a kommunis­ták is alátámasztották, hiszen mindvégig „kívülről" akarták bevinni a szocializmust, mindvégig elfogadtatni próbálták eszméiket a néppel (a Rákosi-rendszer megfélemlítendő el­lenségnek, a Kádár-féle vezetés megnyerendőnek-lekenyerezendőnek tekintve azt); nem bíztak abban, hogy a szocia­lizmus ebből a talajból magától is, szervesen is kinőhet – ugyanúgy túlértékelve ebben a politikai szféra, a hatalom kéz­ben tartásának szerepét, mint polgári ellenfeleik. (Ti. abból in­dultak ki, hogy a szocializmusnak csak az az alapja, hogy a kommunisták kezében legyen a politikai hatalom, s ha ez nem megy magától, erőszak nélkül, akkor a szocializmust is csak erőszakkal lehet és kell a tömegekbe kívülről bevinni.) Pedig a szocializmus nem imperialista diktátumként érkezett Kelet-Európába. Az imperializmus abban volt, hogy Sztálin, kisajá­títva a szocializmust, valóban úgy tüntette (s az alárendelt pártokkal úgy tüntettette) fel, mintha az orosz ügy lenne, s a kis országok nemzeti identitását sértvén voltaképpen e nem­zetek szocializmusait fojtotta el. De a régióban a szocializmus szerves fejlemény volt. (Egyébként bármely kívülről átvett elem is csak akkor tud beépülni egy társadalom életébe, ha megvannak a látens belső feltételek; nem véletlen az sem, hogy a magyarság annak idején beépült a keresztény-feudá­lis Európába, a nomád népek többsége nem – beleértve pl. az államalkotó tatárokat is. A kérdés mindig az, hogy milyen fo­kon fejlődtek ki a látens feltételek az új társadalmi viszony­rendszer kialakítására, az ezt segítő külső hatások befoga­dására.)

Nálunk e feltételek abból következtek, hogy Kelet-Európa Dél-, ill. Észak-Európa elmaradottabb részeivel együtt a fejlett tőkés Európa hátsó udvaraként valójában már a XVIII., de végső soron a XIX. században igenis bekerült a tőkés fejlő­désbe. A lemaradást csak az tekintheti a régió sorsát megha­tározó külön fátumnak, akinek számára a tőkés fejlődés csak élvonalával azonos; aki különválasztja a fejlett centrumok ka­pitalizmusát attól, amiből e fejlettség táplálkozik. A kapitaliz­mushoz azonban kezdeteitől fogva éppúgy hozzátartoznak a proletárok (és proletárnemzetek), mint a tőkések (ebben az értelemben a gyarmatosító Ausztrián keresztül Magyaror­szág már a XVIII. században végérvényesen belépett a kapi­talista világrendszerbe). A '48-as szabadságharcok – s ezt nemcsak Marx, hanem, mint gyakorlatuk mutatja, a korabeli tőkés politikusok is így értékelték – proletár nemzetek harcai voltak a tőkés centrumok ellen.

E szabadságharcok leverése után a tőkés társadalom ki­épülése tovább folytatódott – az utolérés Széchenyitől kezdve mind erősebb ideológiája a betagozódás jele: az „amerikai álom", vagy a minden baka zsebében rejtező marsallbot, az­az: a feltörés lehetősége a tőkepiaci verseny igen fontos hajtó­ereje és ideológiai kísérőjelensége.

Kelet-Európában azonban az elfojtott szabadságharcok sírhalmain megjelent egy másfajta lehetőség is: Konrád és Szelényi csak a hatalommegragadás és az ebből következő teleologikus redisztribúciós modell szempontjából emelik ki, hogy Kelet-Európában kedvezőbbek voltak az értelmiség számára adott feltételek, s ezeket ők is az itteni kapitalizmus féloldalasságával, az értelmiség ebből következő marginali­zálódásával és radikalizálódásával, ill. a keleti állam erejével, a keleti típusú berendezkedés hatásaival magyarázzák. Mindez igaz, de nemcsak kerülő útról, alternatív fejlődésről van szó. Ami Kelet-Európában kifejlődik – s aminek az értelmi­ség mint réteg kedvező helyzete csak kísérőjelensége -, az valójában a tőkés rendszer saját korával adekvát, korszerű és leginkább előremutató terméke: ugyanazok a jelenségek, amelyek a virágzó tőkés centrumokban, azok szerves fejle­ményeként csak a huszadik század közepén bontakoznak ki, a kelet-európai talajon korai, ordas formában, de már a XIX. században megjelennek, s nemcsak a politika szférájában, s nemcsak az értelmiség gyakorlatában.

Az alávetettségben átélt modernizáció Magyarországon is az egész nemzet élményévé tette a proletárlétet, s ami eb­ből következik, az emancipáció igényét. Az utolérés ver­senyszemlélete és az emancipációs törekvés két külön­böző utat jelent, eltérő társadalmi lelkületet igényel. Az első a feltételek bizonyos egyenrangúságát feltételezi, a második az egyenrangúság kivívását teszi a társadalom mozgásainak alapjává. Az első rendszeren belül maradó munkálkodást je­lent, a másik a rendszer adott formájának tagadását. Az első haszontermelést, a második életminőség-termelést. Az első a tőkés termelési mód kiterjedését, a másik a szellemi termelési mód iránti látens nyitottságot a társadalom legkülönfélébb ré­tegeiben.

Kelet-Európában a tőke emancipatorikus lelkületet hozott létre: az elnyomott nemzetek emancipációs törekvé­sét, a nemzetekbe tagolt nemzetiségek emancipációs törek­vését, külön a zsidókét – ma a cigányságét -, a polgárságét, amelynek polgári voltában is másodlagosan kellett éreznie magát Nyugat-Európa polgárai mellett, s még inkább azon tár­sadalmi csoportokét, amelyek a polgárságnak is alá voltak vetve. Nem arról van csak szó, hogy a periférián mindenki hát­rányos helyzetben lévén a periféria radikalizálódik – ez megint csak a dolog politikai vetülete -, hanem arról, hogy a tőkés vi­szonyok megjelenése Kelet-Európában olyan körülményeket teremtett, amelyek mindvégig két továbbfejlődési lehetőséget rejtettek magukban: a versenyszemlélet elfogadását (az éle­tüket úgyis meghatározó versenyhez való igazodást), ill. az emancipatorikus igényeknek megfelelően a társadalom hu­manizáló átformálását termelési tényezővé emelő szellemi termelés szempontjainak érvényesítését. (A fejlett tőkés cent­rumokban ez a választás nem merült fel, ott egyértelműen a versenyszemlélet érvényesült, s a verseny szabad mozgása csak a huszadik század közepén vezetett el oda, hogy az emancipatorikus törekvések termelésformáló tényezőkké váljanak – pl. a munka humanizációjában, a környezetvéde­lem gazdasági tényezővé válásában stb.) A kelet-európai ér­telmiség mindvégig a két út között ingadozott – éppen mert itt mindkettő adva volt -, ami azzal a hátránnyal járt, hogy egyi­ket sem tudta rendesen végigvinni, és azzal az előnnyel, hogy mindkettő elemei kifejlődhettek (az egyik később, a másik ko­rábban, mint Nyugat-Európában). Kelet-Európa ma, mivel egy hosszabb ideje stagnáló struktúrától kell megszabadul­nia, úgy érzi, mindenben el van maradva a Nyugattól. Pedig a kelet-európai, s így a magyar feltételek nem egyszerűen az el­maradottságot, a haladás felemásságát hordozták maguk­ban, hanem (éppen az egyenlőtlen fejlődés sokat idézett, de attól még érvényes általános törvénye folytán) egy, a Nyuga­ton adottnál fejlettebb szint elemeit is. Ezek mibenlétét azon­ban igen nehéz lett volna a XIX. században, vagy akárcsak a huszadik század első felében felismerni, így a kelet-európai döntések igen rossz hatásfokkal aknázták ki a szellemi terme­lési mód kifejlesztésének lehetőségeit. Mindazonáltal ma, amikor Magyarország ahhoz a Nyugathoz igyekszik kap­csolódni, amely Nyugat jelenének jó néhány vonzó vonása Kelet-Európa küzdelmes száz esztendejéből származik, Ke­let-Európa számos olyan vonást tud felmutatni, amelyek a szellemi termelési mód nélkülözhetetlen elemei, s amelyek éppen e népek nagyon felemás e századi történelmében, s különösképpen a szocializmusnak nevezett évtizedekben, a szellemi termelési mód kibontakozásának első, nyers, állam­szocialista formájában fejlődtek ki.

Ne vedd el, amit nem adhatsz . . .

Ezek a sajátosságok az államszocializmus sajátos intézmé­nyeiben, az ezek kialakítását meghatározó ideológiában gyö­kereznek, s az emberek tudatához ezen intézmények műkö­dése, de főként a bennük terjesztett ideológia közvetítette e sajátosságokat. Az intézmények működése szembekerülhe­tett az emberek érdekeivel, az ideológiaterjesztés kiüresed­hetett: mivel az emancipációs alapjelleg következtében a leg­lényegesebb változtatások beépültek a mindennapi létbe, így akkor is elevenek ezek az alapértékek, ha az ellenségessé vált intézményeket, a kiüresedett frázisokat a nép el is utasít­ja, le is löki maga fölül (amit egyértelműen progresszív folya­matnak, s bármiféle továbblépés elengedhetetlen fázisának kell tekintenünk). A fejlődés paradoxona, hogy miként a ter­melésben nem sikerült Kelet-Európának a maga alternatív út­ját a számára némely szempontból kedvezőbb feltételek ki­használásával végigjárnia, az új, szellemi termelési móddal adekvát értékek is kifejlettebbek Nyugaton. A különbség az, hogy Nyugaton ezek az értékek beilleszkednek a polgári értékrendszerbe, melyet a verseny- és haszon-centrikus szemlélet értékei szerveznek; a domináns értékek válto­zatlanul a tőkés logika által meghatározott értékek – Ke­let-Európában viszont szervező értékként alapozódtak meg az új társadalmi formáció adekvát értékei, jóllehet nem váltak – hiszen visszaigazoló mindennapi gyakorlat nélkül nem is válhattak – a mindennapokban működő ér­tékké. Különös módon azonban, minthogy az intézményrend­szer és az ideológia ezeket tette az értékrendszer szervező értékeivé, akkor is alapértékekként épültek be ezek az értékek a kelet-európaiak orientációs rendszerébe, ha nem élnek ezek szerint, vagy nem is gondolják, tudatosan nem is ítélik ezeket meghatározóaknak.

Ezek a sajátos, a szellemi termelési módhoz rendelhető alapértékek ma például a legkülönfélébb pártok programjai­ban is megjelennek (az adott pártok nyugati megfelelőitől is el­térő hangsúlyokat eredményezve).

Ilyen alapérték a társadalmi igazságosság értéke. Van­nak persze elitista ideológiák, de ezek csak az államszocializ­mus demonstratív tagadásának alátámasztására szereznek bizonyos – és semmiképpen sem általános – népszerűséget. A kelet-európai értelmiség zöme egyértelműen szociálisan el­kötelezett, s főleg az utóbbi negyven év hatására, mikor zárt­sága a korábbiakhoz képest feloldódott, egy erős társadalom­politikai szellemben egyesültek a paraszti eredetű értelmiségi réteg plebejus indulatai s a polgári értelmiség kompetenciaér­zése.

Ebben az időszakban lett általános, minden társadalmi rétegben kívánt és felvállalni mert értékké a szabadságnak egyébként a polgári társadalom által vallott értéke (ideértve a női emancipációnak minden korlátja ellenére a nyugatinál tel­jesebb és sokoldalúbb előrehaladását is); s e térségben bizo­nyos értelemben ezen korszak hozadéka a kritikai racionali­tásnak az államszocializmus számos irracionális működésé­nek fényében felerősödött, általánossá, a nyugatinál szintén általánosabbá vált igénye is.

Még egyszer hangsúlyozzuk; mindezek az értékek a pol­gári társadalmakban is fontos értékek, nem mindegy azon­ban, hogy mi az értékrendszer magja, a szervező érték. . . Az emancipatorikus típusú fejlődés a versenyen alapuló fejlő­déssel szemben – ahol az önérvényesítés a szervező érték – eleve sokkal kitüntetettebb helyzetet biztosít a társadalmi igazságosság, a humanizáció értékeinek.

A létkörülmények és az ideológia hatásai az egyéni élet és a társadalmi lét közti összefüggések jóval erősebb-általánosabb érzetét is létrehozták e társadalmakban, mint Nyu­gaton.

*

Ennek magyarázatául egy kis társadalompszichológiai kitérő szüksé­ges. Az embernek a társadalomhoz való viszonya sokszálú – pszichi­kuma különböző rétegeit érinti. Az ezen viszonyt meghatározó érték­rendszerek, motívumok, attitűdök maguk is tudati, érzelmi, indulati elemekből épülnek. Ezeket külön kell választanunk ahhoz, hogy egy-egy kor embereinek politikai pszichológiáját megérthessük.

Egy társadalmat elfogadhatunk tudati szinten, miközben érzel­meink, indulataink tiltakoznak ellene. Elutasíthatjuk indulati síkon, mi­közben érzelmileg kötődünk hozzá stb. A második világháború után például sokan indulatilag is, tudatos választással is elfordultak a ko­rábbi rendszertől, miközben nem tudatos érzelmeikkel fontos sajátos­ságaihoz kötődtek. Egy társadalom akkor szám íthat tagjai erős támo­gatására, s megfordítva, akkor erős a társadalom tagjainak társa­dalmi identitásérzése, ha az adott társadalom minden síkon inkább vonzó, mint taszító a számukra.

A korai kapitalizmus például először indulati szinten lett vonzó (a középkor végén ez szekularizációs indulatokban, a világiasság át­törésében jelentkezett), majd bizonyos értékek tudatos választása kö­vetkezett a reneszánszban, s csak a protestantizmus hozta el az ér­zelmi azonosulás tudatos szintjét, ami a XVIII. században jutott el a nem tudatos érzelmek mélységeinek meghódításáig, majd a polgári értékrendszert most már teljes egészében vállaló kifejlett tudati azo­nosulásig, s a különböző pszichikai síkok összefonódásával létrejövő teljes identitásig – a forradalmaktól kezdve.

A szocializmusként szerepelt formát ma a tudati szinten polgá­rainak többsége elutasítja. Még erősebb az indulati elutasítás. S el­utasítóak a tudatos érzelmek is. Mindez nem csodálható. Az ember társadalomhoz való viszonyának különböző szintjeit a társadalmi ha­tások különböző síkjai alakítják (amennyire alakíthatják, mert persze a vele született és egyéb nem társadalmi meghatározók szerepe is igen jelentős): az indulati szintet elsődlegesen a mindennapi létviszo­nyok közvetlen hatásai, a tudatos viszonyt az, amit átlátnak, átérez­nék a társadalom összműködéséből, a tudatos érzelmek szintjét az érintkezési viszonyok működése, az elsősorban az egyén orientációs rendszerét meghatározó nem tudatos érzelmekét a társadalmi priori­tások intézményi megalapozása, amely az intézmények működésén (nevelésen, jogrendszeren, a legitimációs elvek hierarchiáját kifejező intézményeken stb.) keresztül a tudat választásaitól függetlenül is be­épül az egyes emberek életébe.

S az ún. létező szocializmus értékei az eddigi történet során nem igazolódtak vissza a mindennapi létviszonyokban; a társadalmi össz­működés mérlege negatív, kudarcosnak bizonyult; az érintkezési vi­szonyok fejlődésének pedig szintén igen kevéssé kedvezett ez a kor­szak, sok tekintetben éppen hogy rombolta őket. (Kivéve az új társa­dalom tudatos választóit, akik egy történelemformáló mozgalom, te­hát egy újfajta érintkezési viszonymód részeseiként fogták fel, élték meg önnön szerepüket, ezeknél viszont megvan a tudatos érzelmi azonosulás is.) Az új termelési módnak tömeges hatással egyedül az új társadalmi prioritások intézményi megalapozásában sikerült gyö­keret vernie (a magántulajdon jogi korlátozása, a munkanélküliséget kizáró foglalkoztatási rendszer, közélelmezési, lakbér-, kulturális és egyéb dotációk rosszul kitalált, de szintén az új prioritásokból leve­zetve megalkotott rendszere; az antikapitalista értékhierarchia ki­emelése a propagandában, a tömegkommunikációban, a művésze­tekben stb.), ezért a nem tudatos érzelmek szintjén – de csak ezen a szinten – egyes értékei valóban be is tudtak épülni a társadalom tag­jainak pszichikumába.

Amikor tehát azt mondjuk, hogy a társadalmi igazságosság, a nemzeten túli emberi szolidaritás, az egyenjogúság stb. mint érték a világ ezen részén jellemzőbbnek tekinthető, ezt csak a nem tudatos érzelmekre vonatkozóan, s annak tudatában állítjuk, hogy a tudatos értékválasztás, de főleg a tudatos érzelmek szintjén Kelet-Európában korántsem ezek az uralkodó értékek, ezeken a szinteken éppenség­gel hogy jellemzőbbek ezen értékek a nyugati polgári társadalmak embereire, minta kelet-európaiakra. (A társadalmi összműködés, de főleg az érintkezési viszonyok ugyanis ott közelebb jutottak a szellemi termelési mód kifejlődéséhez.) Az intézmények, a társadalmi prioritá­sok a nyugati világban azonban még egyértelműen a tőkés mechaniz­musok uralma alatt állnak, a kelet-európai emancipatorikus társadal­makban viszont éppen ezekben történt kísérlet az átfordulásra.

*

Mindezek az értékek, s talán mind között leginkább a minden­kinek járó jogoknak, s ezek között pl. a munkához való jognak az „egyenlősdi" gyakorlata által is kialakított öntudata e régió­ban elpusztíthatatlan értékek. Ha a rekapitalizáció ezeket semmivé akarja tenni, legalábbis igen heves ellenállásba fog ütközni. Véleményünk szerint ez teljesen nem is sikerülhet, egyszer már kifejlődött értékeket a történelemben nemigen le­het elsüllyeszteni. Az üressé vált formáktól, ellenségessé vált intézményektől megkönnyebbülve szabadul meg a társada­lom; a mélyen beépült, sok esetben nem is tudatosított érté­kektől és a magasra – a pillanatnyilag lehetséges kapitalizmus által nyújthatóaknái jóval magasabbra – emelt tömeges igé­nyektől nem lehet „megszabadítani". Negyven év látens kommunizmusra (a szükségletek minden oldalú kielégí­tésének ígéretében nevelt társadalomra) nem lehet olyan kapitalizmust építeni, mint amilyet a prekapitalista társa­dalmakra lehetséges. Azok a politológusok, akik pusztán a diktatúrák leépítésének egységes receptjeivel vélik megold­hatónak Kelet-Európa polgáriasítását, nagyon hamar rá fog­nak ébredni arra, hogy igen fontos tényezőket nem vettek szá­mításba.

Az eddig kifejlődött, kapitalizmuson túli értékek még nem alkotnak egységes rendszert – jelenlétük nem teszi szükség­szerűvé a további posztkapitalista fejlődést e régióban. De ah­hoz elegendőek, hogy a tiszta kapitalizmus létrejöttét is kizár­ják. Véleményünk szerint ezek a feltételek egy olyan útelága­záshoz vezetnek bennünket, melytől az egyik út (a Nyugathoz való felzárkózás ideológiájával kísért, egyértelműen kapita­lista jellegű alárendelődés) a gazdasági fejlődés és/vagy gaz­dasági elnyomorodás melletti társadalmi stagnáláshoz vezet; a másik (a szellemi termelési mód kibontakozása) az állam­szocializmus kínkeserves szakaszában megjelent lehetősé­gek kifejlődéséhez. A kontinuitás, az összefüggés éppen csak ennyi a két szakasz, az államszocializmus és az új társadalmi formának a termelésbe behatoló szakasza között: az új társa­dalmi formáció szervezőértékeinek testetlen (az államszocia­lizmus sok elértekével összemosódott) megjelenése olyan le­hetőség, amelyet a fejlett Nyugaton is előretörő szellemi ter­melési mód térhódítása tehet gyümölcsözővé.

*

Agyonidéztük már Marx pontos elemzését a nyerskommunizmusról, melyben „a nélkülözést teszik általánossá". A dolog másik oldala azonban, hogy egy olyan társadalomban, amelyben hiányoznak a szükségletekre termelő társadalom alapjai, de ideológiája, értékei uralkodó helyzetben vannak, furcsa képlet áll elő: maguk a létrejövő új, és lázítóan igazságtalan egyenlőtlenségek is az egyenlőségelvű szemléleti rendszer alapértékeiből következnek: a kedvezőbb hely­zetben levők többnyire éppen ezekre hivatkozva szereznek maguk­nak előnyöket. Az államszocializmusban az elit megteremti a szük­ségletek szerinti elosztást – a maga számára. Előnyei végső soron nem előjogok, mint a feudalizmusban (bár az előéletben szerzett ér­demekre épülnek kiváltságok), nem vásárolt előnyök, mint a kapitaliz­musban (bár lehet előnyöket vásárolni is), hanem elsősorban a szük­ségletelv, az uralkodó igazságosságelv kihasználásából adódnak; mert – bármily furcsa is, de – a szükségletelv érvényesül az ingyen ka­pott lakásban (szolgálati), autóban, a kiemelt – azaz szükségletek szerinti – orvosi ellátásban, a gyermekek továbbtanulása, a világban való szabad mozgás, a valutafelhasználás stb. előtti irracionális aka­dályok elhárításában stb. A „szépséghiba" csak az, hogy mindezt nem mindenki kapja meg. Az egyenlőtlenséget viszont más uralkodó értékekre hivatkozva igazolják: „nem volna igazságos, nem volna ra­cionális stb., ha a felelősségteljes munkát végző kiválóságok munká­ját alapvető szükségleteik kielégítetlensége fékezné", „nem volna emberséges, ha X. Y. nem kapná meg ezt vagy azt, ha egyszer lehe­tőség van arra, hogy megadjuk neki"; „miért bántsuk X. Y.-t ezért vagy azért, hiszen mindenki követ el hibát" stb. Mindez természetesen gyö­keréig amorális: a nagy társadalmi eszményekre a legnagyobb csa­pást mindig az méri, amikor érvényüket leszűkítve egy szűk csoport sajátítja ki őket, s a többségnek nemcsak módja nincs ezen javak igénybevételére, de annak a tudásnak sincs birtokában, hogy mikép­pen lehet a legitimációs alapelvekre hivatkozva azokat a maga ja­vára értékesíteni. Orwell a „mindenki egyenlő, de egyesek egyenlőb­bek" formulájával a dolog lényegére érzett rá. De: a szükségletesz­mény, az igazságosságeszmény kisajátítói, élősdi kihasználói nem tudják az uralkodó elveket semmissé tenni, azok uralkodó voltát meg­szüntetni. Azért tudják kihasználni az ezen elvek adta lehetőségeket, mert a társadalom valamilyen szinten ezek uralma alatt áll, s még ők is alá vannak vetve ezen értékek elméleti uralmának. (Ezért is oly készségesek az uralkodó eszmények megrendülése esetén – pl. ma­napság – azon igyekezetükben, hogy minél gyorsabban megszaba­duljanak tőlük.) Amíg a szükségleteszmény, társadalmi igazságossá­geszmény stb. dominánsak a társadalomban, addig mindig van esély ezen eszmények érvényesülési terepének, körének tágítására (a szűk elittől a társadalom egésze felé). Következésképpen igen súlyos történelmi hibának kell tekinteni az olyan fordulatot, amely ezen esz­mények domináns szerepét igyekszik felszámolni. Hogy ennek ve­szélye előállt, elsősorban annak köszönhető, hogy az államszocializ­musban nagyon erősen túldimenzionálták a gazdaság meghatározó szerepét, s ezért a közgondolkodás évtizedek óta abban az irányban mozog, hogy bármely társadalmi előrelépés csak a legfejlettebb gaz­dasági szintről lehetséges, s mivel ezt a nyugati tőkés centrumok kép­viselik, egyetlen lehetőségként tűnik fel a rekapitalizáció. Pedig az megszünteti a szükségletelv dominanciáját, ami legalább olyan fontos feltétele egy igazságos társadalom, a mindenkire kiterjesztett szük­ségletelv érvényesülésének, mint az egyébként szintén nélkülözhe­tetlen gazdasági csúcsszínvonal. A történelmi fejlődés szempont­jából az államszocializmus egyetlen igazán konstruktív hoza­déka éppen az, hogy olyan értékeket, eszményeket emelt uralmi helyzetbe, amelyek ugyan nem igazolódtak benne, de amelyek­nek ezáltal lehetőséget teremtett a realizálódásra egy továbbfej­lődési folyamat során.

*

Útelágazás, felcserélt táblákkal

Az államszocializmus adminisztratív rendszerének lebom­lása számos reményteljes mozzanatot hordoz. Az egyének és csoportok autonómiatörekvése vezethet valamiféle késői kora-kapitalizmushoz, pezsgő vállalkozásrendszerhez, de feltétele az egyének szuverén döntéseire épülő szellemi ter­melési módnak is. Az anyagi megerősödés elemi igénye, ami ezekben a felemás helyzetbe rekesztett (az anyagi felemelke­désben elindult, majd leragadt) országokban oly erős, hajtó­ereje lehet a mohó versenynek, de feltétele egy olyan jóléti bá­zis megteremtésének is, amelyről a társadalom humanizációja felé el lehet rugaszkodni. A szakértelem becsületének helyreállítása alapfeltétele a haszontermelő gazdálkodásnak, de feltétele egy valódi kulturális forradalomnak, az általános képzettségi szint radikális fejlesztésének is, s ez (NI. a követ­kezményeként létrejövendő általános kompetenciaszint-nö­vekedés) megint csak alapfeltétele a szellemi termelési mód kifejlésének is. A civil társadalom öntörvényű kifejlődése a tő­kés gazdálkodás adekvát társadalmi háttere, e nélkül azonban a szellemi termelési mód sem tud kibontakozni – a kelet-euró­pai társadalmak éppen ennek hiányában késtek le a második világháború utáni informatikai forradalomról, ami a szellemi termelési mód nagyon lényeges elemeit vezette be a fejlett tő­kés centrumok országaiban (s amelynek hiánya miatt nem tudtak Kelet-Európa társadalmai átlendülni a szellemi terme­lési mód első, nyers szakaszán). A mai mozgásokban az is megfigyelhető, hogy igen sok csoport képződik valamilyen elvi alapon: ez megint csak egyrészt a monolittá tett állampárt­rendszer lebontásának nélkülözhetetlen eszköze, ugyanak­kor alapfeltétele egy, a szellemi termelés alapján szerveződő társadalomnak is. A választóvonalat ismét az képezi, hogy a piaci versenynek rendelődik-e alá mindez (mikor is például ezek az elvi alapon szerveződő csoportok tudatosan vagy ön­tudatlanul, de végső soron különböző tőkeérdekek képviselői­vé válnak), vagy az életminőség-termelésnek (s ekkor a kü­lönböző áramlatok versenyében a kooperációs vonások erő­södnek fel).

Természetesen az itt vázolt „vagy-vagy"-ra is érvényes az, ami a hasonló társadalmi alternatívákra általában: a való­ságban nem eldöntendő kérdésként merül fel. Kelet-Európa a második világháború után, vagy még inkább 1968-ban a meg­határozó politikai erők konszenzusával vehetett volna tudato­san is irányt a szellemi termelési mód feltételeinek preferálása felé. Akkor ehhez sok minden hiányzott. Ma talán több feltétel érett meg, viszont – az elmulasztott lehetőségek következmé­nyeként is – sokkal egyértelműbb, erősebb a tőkés rendszer vonzása is. (S különösen tragikus vagy tragikomikus, hogy az az értelmiség, amely ma a változások fő hajtóereje, éppen ak­kor fogalmazta meg kiábrándulása ideológiáját „a néppel nem lehet kísérletezni" jelszavában, s vált a Nyugat és a tőkés fej­lődés egyszerű követésének, a rekapitalizációval való kísérle­tezésnek szószólójává, amikorra a történelemben először valóban főszereplővé erősödött, amikor először mozdíthatná a társadalmat saját, értelmiségi értékei, a szellemi termelési mód kifejlődésének felgyorsulása felé. Ez különösen a gazda­sági életben tragikus, ahol a tervutasításos államszocializmus irracionalizmusaival szemben fellépő közgazdászok, s nyo­mukban a gazdaságpolitika szinte egységesen fordultak vissza a működőképes piacgazdasághoz, s a piac bűvöletében kidolgozatlan marad az informatikai forradalom következté­ben mindinkább aktualitássá váló szellemi termelési mód gazdaságtana, amelyet pedig – ugyancsak a fejlett világ reá­lis elemeire támaszkodva – ma már konzisztens és működő alternatív rendszerként lehetne kidolgozni.)

A politikai döntések befolyásolhatják egyik vagy másik irányban a régió s benne Magyarország további sorsát, de ön­magukban nem döntik el. A Kelet és Nyugat közti vasfüggöny szétszakadása felgyorsíthatja egy egységes Európában a szellemi termelési mód fejlődését, de a „keleti fenyegetés" megszűnte éppen le is fékezheti azt. A döntő a szellemi terme­lési mód feltételeinek alakulása: ha a szellemi termelési mód fejlődésének tendenciája a világban markáns folyamat lesz, ez kedvezően hathat a Kelet-Európában előkészített talaj ter­mőre fordulásához is, de az is előfordulhat, hogy Kelet-Euró­pa, szerepét betöltvén (ebben is a reneszánsz végi olasz vá­rosállamokhoz hasonlóan) visszahull egy hosszabb stagnáló állapotba, a követő helyzetébe, magában betokosítva mind­azt, amiben előbbre haladt a Nyugathoz képest. A történelem­nek ez mindegy – csak nekünk nem az.

Hogy mivel szolgáljuk, mivel segíthetjük elő nálunk és a világban a szellemi termelési mód továbbfejlődését, ezt igen nehéz meghatározni. E társadalmi folyamatok ugyanis a leg­különbözőbb törekvések eredményeként szoktak létrejönni. Adott esetben egy politikailag konzervatív erő fellépése épp­úgy előre viheti, mint egy kalandorságig radikálisnak ítélt ak­ció, vagy egy teljesen apolitikus gazdasági vagy technológiai döntés. A munkásság emancipációs küzdelme; a tőkések ha­szonnövelő-fejlesztő törekvése; az egyre növekvő arányú ér­telmiség sajátos tevékenységének logikája; a tudomány ön­törvényű fejlődése; a művészetek tömeghatása; a kis nemze­tek felszabadulási küzdelme, a nemzetköziesedés tenden­ciái; az egyes társadalmak átpolitizálódása és békés, apoli­tikus progressziója; a marxi eszmények őrzése és az ideoló­giai dogmákból való kivetkezés;³ a vállalkozási szellem terje­dése és a piacfetisizmussal szembehelyezett önkormányzati kísérletek; az értelmiség hatalmi törekvései és az értelmisé­giek bérmunkássá válása; az informatika szerepének növeke­dése; a környezetvédelem, a béke, az egyéni élet fontosságá­nak egyre fokozottabb figyelembevétele és a közösség­igény … A társadalom belső szerkezete mindenki lépéseit meghatározza, az igazság számtalan részigazságba oszlik szét; éppen az a nagyszerű az emberben, hogy önmagát mint társadalmat az egyéni változatok oly nagy fokú variabilitásá­val teremti meg napról napra, s a megvalósuló fejlődésben az egymásnak feszülő erők harca mindig egy módosult valósá­got hoz létre, s ebben a közvetett értelemben végül is mindig közös alkotássá rendeződik.

1989. december

(International Viewpoint)

Jegyzetek

1 L. e számunkban pl. Herlitz tanulmányát.

2 Néhány éve egy „életminőség"-centrikus társadalom víziója csupán képzelgésnek, életidegen, széplelkű, ideologikus íróasztal-fogalom­nak hathatott. A fejlett társadalmak tendenciái azonban az ún. humán ökonómia kibontakozásával a termelés döntő tényezőjévé és tár­gyává avatják az életminőség számos összetevőjét.

3 A marxizmus megszületett műveinek kánonná merevítése elfedte azt a tényt, hogy míg az új termelési mód filozófiai és történettudomá­nyi megalapozása a marxi művekben megtörtént, teljesen hiányzik az új termelési mód adekvát gazdaságelmélete (Marx csak a kapitalista gazdaság kritikáját dolgozta ki); kifejtetlen etikája, pszichológiája, szemiotikája (antropológiájának csak egyes elemei vannak meg, poli­tológiáját csak bizonyos történelmi helyzetekre dolgozták ki, aztán ezeket általánosították más helyzetekre is). Teljesen szükségszerű, hogy a hiányzó részek, a rések mögötti űrök szétfeszítik a nagy elmé­let rájuk borított hálóját, s a marxizmus filozófiáján és történettudomá­nyán is ott tudtak ütni ellenfelei a XX. században, ahol ezen elemek hiánya a filozófiában, a történettudományban is egyoldalúságokat okozott. Nem tartozunk azonban azok közé, akik mindezek miatt a marxizmus érvényét a múlt századba szorítják vissza: Marx egyéni teljesítménye nem csupán egy az elméletek közül, hanem egy új pa­radigma alapköve is.

Az új termelési mód adekvát tudományos elméletei persze épp­úgy meg fognak születni, mint adekvát együttélési formái. Ezek a marxi alapművekkel kompatibilisek lesznek, jóllehet az ebből a szem­pontból mellékesnek is tekinthető, hogy kidolgozóik marxistának fog­ják-e magukat nevezni, vagy éppen a marxizmussal vitatkozva, vagy attól teljesen függetlenül hozzák létre elméletüket és gyakorlatukat. Az bizonyos, hogy nem dedukcióval fognak létrejönni a marxi elmélet­ből, hiszen megjelenésük alapfeltétele az, hogy a hétköznapi létviszo­nyokban az új termelési mód olyan elemei is kifejlődjenek, amelyek a marxi kategóriák megfogalmazása idején még nem voltak jelen, ill. nem voltak tudatosítható állapotban. (Hiszen – mondhatjuk Marxszal – a kategóriák csak a létviszonyok leképezései.)

A mai nyugati társadalmi rendszer meghatározására és elne­vezésére különböző értelmezések, illetve megjelölések ala­kultak ki. Nevezik jóléti társadalomnak, utalva a benne létre­jött fogyasztási struktúrára és fogyasztási színvonalra. Ezzel összefüggésben csaknem általánosan elterjedt a fogyasztói társadalom elnevezés. A jólét, magas életszínvonal, differen­ciált fogyasztói igények mögött feltáruló termelési bázisra hi­vatkozva alkalmazzák rá a technológiai társadalom kifeje­zést. Elsősorban a termelési technológiák átalakulására, a hagyományos gyári nagyipar devalválódására és visszaszo­rulására, a fokozatosan túlsúlyra jutó automatizációs eljárá­sokra, vagyis a tudományos-technikai forradalom nyomán végbement minőségi változásokra, illetve a személyi szolgál­tatások nemzetgazdasági súlyának radikális megnövekedé­sére vonatkozik a posztindusztriális társadalom megjelölés. Ez utóbbinak lényegében szinonimája a posztmodern társa­dalom.

A mondottak alapján nem meglepő, hogy egyes értelme­zések szerint a mai nyugati társadalom már nem tekinthető kapitalizmusnak: más elvek, működési szabályok szerint szerveződik, mint akár a szabadversenyes kapitalizmus, akár az államkapitalizmus. Ezért vele kapcsolatban – úgymond – adekvátabb a posztkapitalizmus kifejezést használni. De olyan nézetekkel is lehet találkozni, amelyek egyes nyugati or­szágok (pl. Svédország, Nagy-Britannia) társadalmi beren­dezkedését szocializmusnak minősítették-minősítik. Ezek­kel a diszkontinuitást kiemelő kategóriákkal ellentétben a foly­tonosságot, a tartalmi azonosságot hangsúlyozza a – főleg baloldali szociológusok és filozófusok körében elterjedt – késő-kapitalizmus fogalom.

I. A rendszer konzerválásának feladata

Az elnevezések divergálásán túllépve, a szóban forgó rendszer működési szerkezetének interpretálásában is igen eltérő magyarázatok határolódnak-határolhatók el egymás­tól. A modern, „fogyasztói" kapitalizmus értelmezése során két alapvető kérdésben alakultak ki döntő véleménykülönbsé­gek. 1. Csaknem általánosan elterjedt gyakorlat a mai kapita­lizmus működését, szerveződését gazdaság és politika, piac és állam kettősségével jellemezni. Ugyanakkor erősen meg­oszlanak a nézetek arról, hogy e kettősségben a gazdaság vagy a politika szerepe-e a domináns. 2. Hasonlóképpen po­larizálódtak az álláspontok az állam megítélésével kapcsolat­ban: vajon osztályszempontból semleges vagy továbbra is totálisan tőkés állammal állunk-e szemben?¹

Ami az utóbbi kérdést illeti, az első értelmezés hívei abból indulnak ki, hogy a tőke specifikus ismérve, immanens logi­kája az önértékesülésre, felhalmozásra, és ennek eszköze­ként a profitmaximalizálásra való törekvés. (Ez az összefüg­gés nem feltétlenül az egyes tőkére, hanem a nemzeti össztő­kére érvényes: ami az egyes tőke nézőpontjából pazarlásnak látszik, az a nemzeti tőke önértékesülésének adekvát formája lehet.) A modern állam viszont – úgymond – olyan gazdaság­politikát folytat, amelynek semmi köze sincs a tőkefelhalmo­zás logikájához; nemhogy elősegítené, hanem kifejezetten akadályozza az össztőke optimális működését. Idegen test­ként beavatkozik a gazdaság (a piac) immanens folyama­taiba, és mintegy átpolitizálja azokat.² Adók, illetékek kiveté­sével gátolja a tőke öntörvényű mozgását, és a központilag el­vont értéktöbblet fölött nem-kapitalista rendelkezési módot valósít meg. Egyrészt szociálpolitikai kiadások fedezésére használja, másrészt különböző – nem profitorientáltan szer­vezett – közfunkciók ellátására fordítja: számos, nyereséget nem termelő adminisztratív munkás³ tevékenységét finanszí­rozza belőle. Tehát a tőkés újratermelési folyamatban nem kis mértékben rendszeridegen elemként egzisztál a felhalmozás­logikával szemben. Részlegesen mind a tőkések, mind a dol­gozók érdekeit képviseli: tőkés és nem tőkés mozzanatok, nyereségmotivált és jóléti területek, tőkeértékesülési és nem kapitalista stratégia kettősségét, kombinációját alakítja ki. Ezért végeredményben osztályszempontból semleges, egyértelműen osztályfeletti államnak tekintendő.

Az ellenkező nézettípus – végső fokon – az idős Engels megállapításaihoz kapcsolódik, és a mai állam működését lé­nyegében teljesen visszavezeti a tőkelogikára, illetve a tőkés rendszert szolgáló politikai funkcióra. Engels szerint az állami beavatkozás, sőt, bizonyos termelési eszközök állami tulaj­donná változtatása sem szünteti meg a termelőerők tőketulaj­donságát és a termelés tőkés jellegét: az állam közvetlenül a tőkés társadalom hivatalos ágenseként tevékenykedik, a munkások pedig bérmunkások maradnak. „A modern állam – hangsúlyozza – …nem más, mint az a szervezet, melyet a polgári társadalom alkot magának azért, hogy a tőkés termelési mód általános külső feltételeit mind a mun­kások, mind az egyes tőkések túlkapásai ellenében fenn­tartsa. A modern állam, bármi is a formája, lényegileg tő­kés gépezet, a tőkések állama, az eszmei össztőkés."⁴ Eszerint tehát a felhalmozási logika direkt érvényesülésének állami korlátozása a tőkestruktúra érdekeit védi – nemcsak a munkásság követeléseivel, hanem még az egyes tőkés profit­maximalizáló törekvésével szemben is.

Az Engelshez kapcsolódó álláspont hívei általában arra hivatkoznak, hogy a tőke immanens logikája nem szorítkozik a felhalmozási, önértékesülési funkcióra, hanem ezzel egyen­értékű – sőt a túltermelési problémák és a munkásság szer­vezkedése következtében egyre inkább megnövekedett je­lentőségű – a tőkeviszony (a tőke és bérmunkás pozíció) fo­lyamatos újratermeléséről való gondoskodás.⁵ Ahol ez össze­ütközésbe kerül a közvetlen profitmaximalizálással, ott a tő­kestruktúra konzerválása, stabilizálása érdekében – értelem­szerűen – a nyereség redukálása válik szükségessé.

Jól látható, hogy a kétféle értelmezés különbsége – végső elemzésben – metodikai előfeltevéseik eltéréséből fa­kad. Szükségképpen más eredményt kapunk, ha a tőke­funkciót a nyereségmaximalizálással, illetve ha a tőke­struktúra komplex újratermelésével határozzuk meg. Az első esetben magától értetődően adódik a tőkefelhalmozási logika és a „pazarló" állam nem komfortos jellegére való kö­vetkeztetés: nyereségcentrizmus és improduktív költekezés kizárja egymást. Ugyanakkor nyilvánvaló a második nézet­típus elméleti többlete: a tőkés termelés általános feltételei­nek biztosítása átfogóbb – és a tőkeértékesülést is magában foglaló – feladat, mint a közvetlen nyereségmaximalizálás. Ezen értelmezés teoretikus fölénye ellenére – előrebocsátva a későbbi elemzések végeredményét – arra a következte­tésre kell jutni, hogy a két interpretációtípus együttes figye­lembevétele és egyfajta kombinációja szükséges. A mo­dern állam működésében ugyanis egy sor olyan – Engels ko­rában még nem létező, lényegében a XX. század második fe­lében keletkezett – résztevékenység tapasztalható, amelye­ket a legtágabban vett tőkefunkció ellátása sem tesz indokolt­tá; közvetett módon sem hozhatók kapcsolatba az általános tőkestruktúrát szolgáló állam feladataival. Ezek szerint tehát jelenleg olyan tőkés állammal van dolgunk, amely egyér­telműen nem-tőkés műveleteket is finanszíroz. E művele­tek azonban nem az állam osztályfeletti mivoltában, hanem a kormányzati hatalom relatív önállóságában, „szabadon lebe­gő" jellegében találják meg végső magyarázatukat.⁶

Az eddig vázolt témakörrel szorosan összefügg a mai ka­pitalizmus alapszerkezetének, működésének gazdaság és politika (piac és állam) dualitásában történő megragadása. E jellemzés szerint a modern tőkés rendszer újratermelé­sének összfolyamatát két különböző elv, két ellentétes lo­gika egyidejű érvényesülése jellemzi. A gazdaság imma­nens természete (a gazdasági racionalitás) megköveteli a pi­aci versengés, költségmegtakarítás, nyereségesség – végső fokon a tőkeértékesítés, profitmaximalizálás – kritériumainak teljesítését. A gazdasági folyamatokba való állami-politikai beavatkozás viszont keresztezi a nyereségorientált logikát: bizonyos humánus ideológiai megfontolások (szociális biz­tonság, állampolgári egyenlőség, kulturális szolgáltatások stb. biztosítása) nevében korlátozza a gazdasági (piaci) ön-törvényűséget – az állam a nemzetgazdasági nyereség egy részének elvonásával és újraelosztásával ellensúlyozza, kompenzálja a piaci spontaneitás társadalmilag negatív kö­vetkezményeit. A szakirodalom egységes abban, hogy gaz­daság, illetve politika, a tőkelogika, illetve az állami redisztribúció szempontrendszere csak a másik akadályozása árán, egymás rovására realizálható.

Felmerül azonban a kérdés: vajon akár a gazdaság mű­ködése, akár az állami-politikai beavatkozás jellege, termé­szete egységesnek tekinthető-e? Nem inkább arról van-e szó, hogy mindkét területen egyidejűleg különböző szempontok, eltérő funkciók jelentkeznek, élnek egymás mellett, illetve elegyednek?

I. A gazdaság területe. A tisztán gazdasági logika, az ön­törvényű piaci racionalitás megköveteli, hogy a mikroökonómiai egységek nyereségorientált módon működjenek. Ennek legalapvetőbb feltételei:

Nyilvánvaló, hogy az állami gazdaságpolitika (politikai beavatkozás) következtében ezek a feltételek nem teljesül­nek az egész gazdasági szférában (a gazdálkodás egész te­rületén), csak annak egyes részein. De ahol teljesülnek, ott is jelentős funkciókülönbségek határolhatók el egymástól a tény­leges folyamatokban. Például lényeges eltérés mutatható ki

II. A politika területe. A tőkés rendszer fejlődéstörténeté­ben a polgári állam három eltérő formáját, alaptípusát szokás megkülönböztetni.⁹

A) A liberális vagy szolgáló államot, amely lényegében a piaci mechanizmusok, a szabad verseny szükséges kereteit, működési feltételeit hivatott biztosítani (jogi szabályozás, honvédelem, közigazgatás, karhatalom stb.).

B) A demokratikus államot, amely a szolgáló államhoz képest legalább három alapvető többlettel rendelkezik, a) In­tézményesen lehetővé teszi a munkásság parlamenti képvi­seletét és elosztási igényeinek részleges kielégítését, b) Poli­tikailag beavatkozik a gazdaság működésébe: a kapitalista struktúra (tőkeviszony) újratermelése, stabilizálása érdeké­ben korlátozza a nyereségmaximalizálás szabad érvényesü­lését, c) Állami vállalkozások (pl. vasúthálózat), állami mono­póliumok megteremtése révén maga is gazdasági tényezővé (gazdasági állammá) válik.

C) A jóléti vagy szociális államot, amely a társadalmi-po­litikai nyugalom, stabilitás érdekében a közszolgáltatások ki­terjedt hálózatát hozza létre: olyan szociál- és kultúrpolitikát folytat, amely társadalmi méretekben biztosítja a szociális biz­tonságot, a kvázi ingyenes egészségügyi, közoktatási stb. el­látást.¹⁰

Ezek a történelmileg különböző időszakokban keletke­zett funkciók a modern tőkés állam működésében egyidejű­leg, egymás mellett, egymásra rétegződve léteznek. A mai tőkés állam egyaránt ellát gazdasági, szolgáló és szociá­lis (valamint specifikusan kormányzati) feladatokat. Tevé­kenységében a következő alapvető funkciók különíthetők el egymástól.

1. Gazdasági funkció. Az állam sajátosan ökonómiai fel­adata a nemzeti javak gyarapítása, a gazdaság fejlesztése, a felhalmozás. Az ennek fedezetét képező tőke két forrásból származik: állami vállalatok nyereségéből, illetve magánnye­reségek – különböző csatornákon keresztül történő – állami elsajátításából.

2. Szociális funkció. Az állam gondoskodik különböző karitatív feladatok ellátásáról: bizonyos központi juttatásokat, dotált közszolgáltatásokat biztosít, amelyeket az egyes egyén állampolgári jogon vehet igénybe.

3. Sajátosan politikai funkció. A társadalmi-politikai

rendszer folyamatos stabilizálásának igénye megköveteli az állami keretek újratermelését szolgáló feladatok ellátását.

4. Hatalmi-kormányzati funkció. A kormányzat – magá­tól értetődően – igyekszik a hatalmi struktúrát (ezáltal saját po­zícióját) stabilizálni, konzerválni. Mint viszonylagos autonómi­ával rendelkező apparátusnak módjában áll saját különérdekét is általános társadalmi érdekként megjeleníteni és kép­viselni.

(A sajátosan politikai [szolgáló] funkciót és a hatalmi-kor­mányzati funkciót hordozó politikai állam tevékenységében az utóbbi két fajta stabilizációs törekvés egybemosódik.)

Az állami tulajdonban levő vállalatoknak – funkcionális szempontból – eltérő típusai vannak. Egyik részük tőkés vál­lalkozásként működik, és alá van vetve a piaci versenynek, az ökonómiai törvényszerűségeknek. Ennek megfelelően fő fel­adatuk a nyereséges gazdálkodás, a jövedelmezőség. Másik részük feladata a kormányzati akarat kiszolgálása. Ezért rész­legesen vagy teljesen mentesülnek a versenykényszer alól: életben tartásukról az állami redisztribúció gondoskodik.¹¹ (Megjegyzendő, hogy az állam kormányzati-politikai megfon­tolásból magánvállalatokat is támogat.)

A vázoltak alapján egy nem homogén gazdasági és egy korántsem homogén állami-politikai tevékenység képe rajzo­lódik ki. Az állami-politikai intézkedések nem azonos irányba mutatnak: a szolgáló funkciók ellátása és a hatalmi-kormány­zati logika követése, tőkeértékesítés és szociálpolitika szükségképpen nem esik egybe. A szorosan vett gazdaság (a piaci öntörvényűség) területén szintén különböző – tisztán ökonómiai – privilegizáltságú termelési pozíciók, különböző mértékű versenykényszerek, különböző módon képződő árak stb. élnek együtt. Mindezek következtében problematikus­nak bizonyul az a szemléleti keret, amely gazdaság és po­litika, piac és állam kettőssége, dualitása segítségével próbálja megragadni a modern kapitalizmus működési szerkezetét. Jelen vázlat arra tesz kísérletet, hogy a tényle­ges funkciómegoszlások alapján felbontsa a „politika kontra gazdaság" sémát, és ezáltal hozzájáruljon a mai tőkés társa­dalom újratermelési összfolyamatának árnyaltabb ábrázolá­sához.

(Ogonyok)

II. Kettős feladat, kettős szerep: tőkeközösség és szociális közösség

A modern kapitalizmus újratermelési szerkezetét törté­nelmileg tekintve két döntő tényező határozza meg: a nyere­ségorientált tőkés tradíciónak (felhalmozáscentrizmus) és a munkásság érdekképviseletének egyidejű állami in­tézményesülése. A világpiaci és nemzeti piaci verseny kö­vetkeztében olyan gazdaságfejlesztési-felhalmozási tenden­cia bontakozik ki, amelynek bázisát egy nemzetgazdasági léptékű tőkésítési, profittermelési folyamat képezi. A XIX. szá­zad második felétől, utolsó harmadától legalább három té­nyező hat – országonként eltérő időponttól kezdve és külön­böző mértékben – e felhalmozáscentrizmus ellen 1. Gazda­sági monopolhelyzetek alakulnak ki, és a monopóliumok – a versenykényszer hiánya miatt – "elkényelmesednek": nem létkérdés számukra, hogy nyereségüket termelő módon használják fel, beruházásokra, gazdaságfejlesztésre fordít­sák. 2. A túltermelési válságok hatására tudatosul: az érték­többlet termelésének feladata mellé egyre inkább felzár­kózik az értéktöbblet realizálásának (ezért az árutöbbletet megvásárló fizetőképes kereslet biztosításának) feladata. 3. Felerősödik és intézményesül a társadalmi egyenlőt­lenség, gazdasági alávetettség, kizsákmányolás elleni til­takozás, és e tiltakozás köré egy sajátos ideológiai és gyakor­lati közösség szerveződik. Az egyes munkáspártok, szak­szervezetek minimális igénye, hogy emelkedjenek a bérek, csökkenjen a munkaidő, javuljanak a munkakörülmények. A munkásmozgalmon belül kialakul egy olyan irányzat, amely a gazdasági reformkövetelések és bérküzdelmek során arra összpontosítja tevékenységét, hogy a nemzeti javakból a dol­gozók számára nagyobb részesedést harcoljon ki.

Az áruértékesítési (ezért tőkeértékesülési) gondok, a mérséklődő versenykényszer valamint a munkásmozgalom együttes hatására a tőke és bérmunka (a tőkés és a mun­kásosztály) között egy sajátos kompromisszum, együtt­élési forma alakult ki. Megvalósult a munkásság intézmé­nyes képviselete a polgári parlamentben. Fokozatosan bekö­vetkezett a közvetlen tőkelogika (a profitmaximalizálás) érvé­nyesülésének politikai korlátozása és a munkáskövetelések részleges kielégítése. Olyan állami szociálpolitika jött lét­re, amely társadalombiztosítási rendszer megteremtésé­vel, olcsó vagy ingyenes közszolgáltatások bevezetésé­vel, alapszükségleti cikkek árának dotálásával, munka­nélküli-segély biztosításával stb. lényegében az egész lakosság megélhetéséről, viszonylagos jólétéről gondos­kodik. Ily módon történelmileg kialakult és intézményesült egy funkciómegoszlás a gazdaságfejlesztésre (tőkeértékesü­lésre) és a szociális biztonságra való törekvés, valamint e két említett ellentétes törekvés állami-kormányzati összehango­lásának feladata között. (Jelen vázlat e háromtényezős szem­léleti-értelmezési keret segítségével tesz kísérletet a mai ka­pitalizmus működési alapszerkezetének megragadására.) Ez a helyzet ellentmond mind a tőke immanens (eredetileg meg­nyilvánuló) természetének, mind a radikális (az egész tőke­struktúrának, magának a bérmunkáslétnek a felszámolására irányuló) proletár álláspontnak, de a rendszer stabilizálása ér­dekében képes politikai eszközökkel összeegyeztetni egy de­fenzív (kompromisszumos, a nyereségmaximalizálásról le­mondó) tőkés- és egy defenzív (részleges, a fennálló struktú­rán belül maradó) munkásálláspontot.

A modern tőkés társadalom működési alapszervezeté­nek elemzése esetén – nem kis mértékben az említett törté­nelmi-genetikai meghatározottságok függvényeként – egy specifikus kettős funkcionális kötöttség tapasztalható. A mai kapitalizmus folyamatos újratermelése feltételezi két eltérő funkció teljesítését: egyrészt a gazdasági prosperálás, a gaz­dasági növekedés biztosítását, másrészt általános szociális biztonság garantálását. A két funkció nem azonos módon in­tézményesül, s ebből következően egyfajta duális szerkezet, kettős szerveződés jellemzi az adott társadalom működési struktúráját. A társadalmasodási folyamatot két külön­böző szabályozóelv vezérli: a gazdasági, vagyis a piaci racionalitás, illetve bizonyos – karitatív újraelosztást eredményező – szociális megfontolások. A nemzetgazda­ság felhalmozási (beruházási, műszaki fejlesztési, tartalék­képzési stb.) funkciója megköveteli a fedezetül szolgáló érték­többlet (tőke) megtermelését és realizálását. E tőke két úton teremthető elő: 1. nemzetközi gazdasági kapcsolatok révén (külföldi beruházás, idegenforgalom stb.); 2. a hazai dolgo­zóktól számonkért többletmunka (közvetlenül meg nem fize­tett munka) formájában. A felhalmozáshoz szükséges tőkefe­dezetet piaci és adminisztratív eljárások biztosítják. Az admi­nisztratív eszközöket elsősorban adók, vámok, illetékek stb. fizetésének állami előírása jelenti.

A bérmunkások nemcsak használati javakat (termelési eszközöket, fogyasztási cikkeket, szolgáltatásokat), hanem értéktöbbletet is előállítanak. (Bérmunkásnak nevezek min­denkit – így a mérnököt, gazdaságirányítót stb. is -, aki bér­munkás-funkciót lát el: közvetlenül hozzájárul a nemzetgaz­dasági szintű értéktöbblet megtermeléséhez.¹² ) Az értéktöbb­let egyik része a tőkés vállalkozó (állami vállalat vagy magán­vállalkozó) tiszta nyereségét képezi, másik részét a politikai állam (a kormányzat) különböző formákban elvonja – ez az összeg központi bevételként jelenik meg, és döntően ez al­kotja az állami költségvetés fedezetét.

A nyereségorientált termelés révén való felhalmozás és a szociális biztonság megteremtésének feladata (karitativitást alkalmazó állami szociálpolitika) egymással ellentétes gaz­dálkodási eljárást feltételez – így ellátásukra szükségképpen más intézménytípus alakul ki. A két alapvető funkció között létrejött „munkamegosztás" következtében két különböző in­tegráció (közösség) szerveződik – a társadalmasodás eltérő formáit képviselve. Azt a tőkésítési logikát követő integrációt, amely – nemzetgazdasági szintű értéktöbblet előállításával (termelésével és realizációval) – a felhalmozás alapfeltételé­ről gondoskodik, tőkeközösség néven foglalom össze. Ugyanakkor nem kielégítő magyarázat az állam szociális-jó­léti kiadásait pusztán kormányzati jóindulatra visszavezetni. E kiadások mögött fel kell tételezni bizonyos társadalmi erőt (szociológiai tényezőt), illetve ennek megfelelő társadalmi szerveződést (a karitatív jellegű szolgáltatások megterem­tése és fenntartása érdekében fellépő integrációt), amelyet a továbbiakban szociális közösségnek nevezek. A tőkeközös­ség – a mindenkori adminisztratív korlátokon belül – a piac (a munkaerőpiac és az árupiac) közvetítésével létesít társa­dalmi összefüggésrendszert az egyének között. E közösség tagjának az számít, aki részt vesz a nemzeti tőke gyarapítá­sában, és ezért – pozíciójától függően – bérjellegű vagy nye­reség jellegű jövedelemre tesz szert. (A nemzeti tőkeközös­ségnek két összetevője van: 1. a nemzetgazdaságot közvet­lenül fejlesztő állami és magántőke; 2. a nemzetgazdaságot adófizetés révén fejlesztő magántőke. Tehát a tőkeközösség­nek nevezett integráció nem a bevételek, jövedelmek tőke­eredete, hanem nemzeti tőke-funkciója alapján szerveződik. Ily módon az állami vagy magánnyereség nem gazdaságfej­lesztésre fordított része e közösség keretein kívül kerül tár­gyalásra.)

A szociális közösségbe viszont mindazok beletartoznak, akik bármilyen formájú karitatív juttatásban részesednek. Tagjaként az egyének nem-ökonómiai úton és módszerrel jut­nak hozzá a különböző fogyasztási cikkekhez, illetve szolgál­tatásokhoz.

A gazdasági-gazdálkodói megfontolások nyereségori­entált, felhalmozáscentrikus stratégiát követelnek meg, amelynek célja lényegében megegyezik a klasszikus öntörvé­nyű piacgazdaság céljaival. A mai kapitalizmusban azonban egy nem tisztán önszabályozó, hanem az állami adminisztrá­ció és a monopóliumok által módosított működésű piac köz­vetíti az ökonómiai folyamatokat: sem a munkaerőpiac, sem az árupiac immanens logikája nem érvényesül szabadon, bár a keresletnek és a kínálatnak többnyire befolyása van az árak kialakulására. Nyereségorientáltság és államilag befo­lyásolt működésű piac együttélésének kettős következménye van. 1. Növeli a nemzetgazdaság lehetőségeit, hogy a nem­zeti erőforrások jelentős részét mozgósítani képes állam gaz­dálkodói tevékenységet folytat. 2. Rontja a gazdaságossági mutatókat, hogy a politikai állam – mint termelési eszközök tu­lajdonosa – nincs rákényszerítve a termelékenység optimális fokozására, az önköltség minimalizálására.

A tőkés vállalkozó magától értetődően a tőkeközösség tagjának számít. Az értéktöbbletet létrehozó bérmunkás munkavállalóként, gazdasági magánegyénként válik a tőke­közösség tagjává. Mint a nyereség termelésére szerveződő tőkeközösség tagja munkabért kap, így módja nyílik arra, hogy vásárlóként bekapcsolódjon az árupiac működésébe. A termelési eszközök produktív tőkeként való hasznosításához – mint primer formához – azonban a nyereségorientált tevé­kenységek további változatai társulnak, amelyek járulékos jö­vedelemforrást jelentenek a nemzetgazdaság számára. Ide sorolandók a kereskedelmi tőkéből, banktőkéből, idegenfor­galomból stb. származó befizetések. Mivel az ezeken a terü­leteken dolgozók is gyarapítják a nemzetgazdaság összbevé­telét (tiszta jövedelmét), ezért ők is a nemzeti tőkeközösség tagjaiként jelennek meg.

A szociális-jóléti szempontokból a tőkeközösségétől el­térő megfontolások adódnak. E szempontok címzettje nem a munkavállaló magánegyén, hanem a – társadalmi-politikai rendszer normáit betartó – állampolgár. Ő – a kialakult ideoló­giai és gyakorlati tradícióknak megfelelően – a legfejlettebb tőkés országokban általában állampolgári jogon igényt for­málhat (egyebek mellett) a következőkre: 

A felsorolt igények – nyílt vagy rejtett csatornák révén tör­ténő – képviselete azokra a történelmileg részben változó, cserélődő intézményekre (szakszervezetek, pártok, jóléti és kulturális intézmények stb.) hárul, amelyek a szociális-jóléti elvek nevében lépnek fel. Ezek a szervezetek a tőkeközös­séggel szemben (ugyanakkor annak működését általában nagyrészt elfogadva, sőt arra támaszkodva) alkotnak valami­féle többé-kevésbé intézményesült szociális közösséget, amely arra törekszik, hogy a tőkeközösség és a piaci törvé­nyek megkerülésével társadalmasítson. Ennek megfelelően a piaci logika érvényesülését gyakorlatilag is keresztezik bizo­nyos jóléti megfontolások. A fenti értelemben vett szociális kö­zösség igyekszik beavatkozni az ökonómiai folyamatokba: a tőkeközösség logikájának szabad érvényesülését a jövedel­mek és az árak befolyásolásával (juttatások, kvázi ingyenes szolgáltatások, dotációk stb. kikényszerítésével) korlátozza. Ezáltal – áttételes módon – fizetőképessé teszi magát: mint­egy létrehozva a fizetőképesség tőke-eredetű formája mellett annak szociális eredetű formáját.

A szociális közösség mint egy sajátos állampolgári bázis­egyenlőség szervezete működik. Megnyilvánulási formái közé tartoznak az államilag dotált közszolgáltatások (például a nem nyereségorientált egészségügyi, oktatási, kulturális in­tézmények tevékenysége), de ide sorolandók a szociálpoliti­kai kedvezmények és a legkülönbözőbb ingyenes vagy kvázi ingyenes juttatások is. Lényegében egy nem termelő, nem gazdálkodó, hanem – végső fokon – elosztási (újraelosztási) közösségről van szó. Itt tehát – alapvető ellentétben a tőkekö­zösséggel – a jövedelem nem személyes munkából vagy vál­lalkozásból, hanem központi „adakozásból" származik.

Gyakorlatilag a szociális közösségbe beletartozik min­den – a társadalmi-hatalmi rendszerrel komoly összeütkö­zésbe nem kerülő – állampolgár. E közösség központi támo­gatása, fizetőképessé tétele egy elvont citoyen-lét hivatalos elismerésén és folyamatos újratermelésén alapszik. Az egyes egyén állampolgárként (tapasztalatilag adott citoyenként) képtelen a gazdasági-társadalmi folyamatok strukturális be­folyásolására: a tényleges döntési mechanizmusokba bele­szólni, illetve azokat önálló akarati tényezőként meghatározni nem jogosult. A szociális közösség tagjai mint önállótlan, a gazdasági-társadalmi folyamatokat szubjektumként nem meghatározó állampolgárok, mint elvont, csupán szociális jut­tatások igénybevételére felhatalmazott citoyenek léteznek,¹³ és mint ilyenek jutnak különböző előnyökhöz, javakhoz, szol­gáltatásokhoz a nemzeti többlettermékek újraelosztása ré­vén. Az egyének gazdaságilag-társadalmilag passzív állam­polgári helyzetüknél fogva, e helyzet következtében tagjai en­nek a közösségnek. A szociális-jóléti támogatásokhoz – mi­ként a felhalmozáshoz – szükséges költségek fedezése alap­vetően a termelő munkát végzőkre (vagyis az értéktöbbletet termelőkre) hárul.

Funkcionális megközelítésben mindazok a munkák a tő­keközösség által létesítettnek tekintendők, amelyek a nem­zeti tőke gyarapításában részt vesznek. Ugyanakkor megálla­pítható, hogy egy sor olyan munkakör is létezik, amelyet nem a nyereségorientáltság hív életre, hanem – az állami redisztribúció közvetítésével – a szociálisnak nevezett közösség finanszíroz. A következmény kettős. 1. A munka­erőpiacon a tőkeközösség mellett a szociális közösség is megjelenik vásárlóként. 2. A fogyasztói piacon szintén fizető­képes keresletet támaszt.

Az eddigi fejtegetésekből is nyilvánvaló, hogy a nemzeti javak nyereségorientált, illetve szociális-jóléti felhasználása alapvetően eltérő megfontolások szerint történik: a két tevé­kenység immanens logikája keresztezi egymást. A nyereség­centrikus gazdaságosság és a szociális-jóléti szempontok ér­vényesítése ellentétbe kerül egymással: szükségképpen be­következik a tulajdonképpeni gazdasági (felhalmozási) és a humanista (szociális) funkció különválása. Szembefordulnak a sajátosan ökonómiai és a szociális ideológia által megindo­kolt törekvések. Ellentétük a nemzeti értéktöbbletet előállító tőkeközösség és az állampolgári egyenlőségeszményt képvi­selő szociális közösség konfliktusaként realizálódik.

Az egyének közötti gazdasági jellegű kapcsolatok alap­vetően a tőkeközösség révén szerveződnek. A tőkeközösség garantálja a bérmunkaviszonynak (mint a társadalmasodás ökonómiailag közvetített formájának) a fennmaradását. Ugyanakkor az állami karitativitás következtében folyamato­san újratermelődik az a társadalmi méretű szociális közös­ség, amely gazdaságilag passzív (pusztán redisztribúciós) in­tegrációként valósítja meg a társadalmasodás egy sajátos formáját. A két közösség együttélése szükségképpen nem szervesül: létezésük egymás melletti, egymást kiegészítő marad. Ily módon egymással kibékíthetetlenként jelennek meg a szociális-jóléti és a közvetlen gazdaságossági szem­pontok. Ebből viszont állandó konfliktushelyzet származik, és a pillanatnyi erőviszonyok döntik el, hogy valamely konk­rét kérdésben éppen melyik elv preferálódik és milyen mérték­ben.

A két közösség szerveződésének ellentétességén túl azonban egymásrautaltságuk is megállapítható: a működé­sükhöz szükséges keretfeltételeket (a gazdasági, illetve a tár­sadalmi és a politikai feltételeket) kölcsönösen megteremtik egymás számára. Nyilvánvaló, hogy a szociális közösség költségeinek fedezetét a tőkeközösség termeli meg: ő finan­szírozza – állami újraelosztás közvetítésével – a szociális kö­zösség fenntartását. De ez a kiadás – improduktív jellege elle­nére – magának a tőkeközösségnek a szempontjából sem te­kinthető fölöslegesnek. Folyamatos működése, nyereség­centrikus logikájának érvényre juttatása ugyanis elkerülhetet­lenül társadalmi konfliktushoz, ezért politikai feszültségekhez vezet, amelyek csak szociálpolitikai intézkedésekkel csök­kenthetők, ellensúlyozhatok részlegesen. Vagyis a tőkekö­zösség rá van utalva különböző kompenzációs funkciók gazdaságon kívüli ellátására – azaz rá van utalva a szociá­lis közösség tevékenységére. Ennyiben – látszólag para­dox, valójában magától értetődő módon – a szociális közös­ség feladatává válik az öntörvényű piacgazdaság, illetve álta­lánosabban a tőkeközösség szociális-politikai „finanszírozá­sa". Ily módon ismételten prolongálódik a szociális közösség kompenzációs feladata: olyan karitatív teendők elvégzésére hívatott, amelyek csökkentik a tőkeközösség lététől elválaszt­hatatlan feszültségeket.

III. „Szabadon lebegő" kormányzat

A két közösség kölcsönös egymásrautaltsága nem szünteti meg működési logikájuk alapvetően ellentétes jellegét. Ezért együttélésük feltételezi újratermelődési folya­matuk állandó összehangolását. A kormányzati hatalom (a politikai állam) a mindenkori erőviszonyok függvényében te­remt relatív összhangot, ismétlődő kompromisszumokat a két közösség konfliktusában. Kizárt azonban, hogy stabil moz­gásformát, dinamikus egyensúlyi állapotot hozzon létre az el­lentétes logikájú elvek érvényesítése számára: a nyereség­orientált termelési és a szociális-jóléti megindoklású elosztási igények, a sajátosan ökonómiai és a különböző karitatív intéz­mények csak egymás rovására, a másik logikájának tagadása árán képesek működni.

A politikai államot működtető kormányzat részére a tőke­közösség teremti elő a tevékenységéhez szükséges anyagi alapot; társadalmi bázisát, tömegbázisát viszont elsősorban a szociális közösség folyamatos újratermelődése biztosítja. A politikai állam, mint közhatalmi szerv tehát mindkét kö­zösség szempontjait kénytelen figyelembe venni; ugyan­akkor – értelemszerűen – mindkét közösség törekvéseit korlátozni. E korlátozás a legkülönbözőbb területeken meg­mutatkozik. Például:

A politikai állam fontos feladata a két – egyaránt jelentős társadalmi háttérrel rendelkező – közösség működésének képviselete és összehangolása: közöttük folyamatos egyen­súly teremtése. Ennek megfelelően a társadalmi-politikai rendszer újratermelését szolgáló funkciók két típusát igyek­szik ellátni: 1. a jogrend, közigazgatás, honvédelem, rend­fenntartás stb. hagyományos teendőit; 2. külön gazdasági és külön szociálpolitikai jellegű intézmények létrehozásával (il­letve fenntartási költségeinek fedezésével) a két közösség együttélésének biztosítását.

Azonban abból következően, hogy a tőkeközösség és a szociális közösség többé-kevésbé egyenrangú, közel azonos társadalmi erővel bíró tényezőként létezik, illetve abból követ­kezően, hogy nemcsak ellentétességük, hanem egymásra­utaltságuk is nyilvánvaló, kiszélesedik a kormányzati hatalom mozgástere. A tőkés állam a korábbi időszakhoz képest jelen­tős funkcióváltozáson megy keresztül. Azáltal, hogy a rend­szer szerveződésében a vázolt kettős irányultság, duális szerkezet alakul ki, megnövekszik a politikai állam emancipálódása a tőkés gazdasággal szemben. Így lehetővé vá­lik, hogy a kormányzati szervek tevékenysége számottevő mértékben leváljon mindkét közösség közvetlen logikájáról, és – mintegy az abszolút monarchia késő-feudális államához hasonlóan – a rendszer egészének konszolidálását, politikai stabilizálását, újratermelési struktúrájának konzerválását egyfajta egyensúlyozó tevékenységben juttassa érvényre: a két közösség fölött való egyensúlyozás tevékenységében. Mindamellett a kormányzatnak a rendszer stabilizálására, a meglevő struktúra fenntartására való törekvése végső fokon egyik közösség konkrét érdekeivel sem ellentétes. Nem illesz­kedik ugyan szervesen a tőkeközösség felhalmozási logiká­jához, de működését döntő mértékben elősegíti. Nem szol­gálja közvetlenül a szociális közösség törekvését, de annak elengedhetetlen előfeltételét képezi.

A politikai konszolidáltság és magának a tőkestruktúrá­nak, az alapvető tőkeviszonynak politikai garantálása elsőbb­séget élvez a közvetlen nyereségorientált termeléssel és tő­kés típusú felhalmozással szemben. Ebben az értelemben a modern tőkés állam – jóllehet központi elvonások, valamint különböző korlátozó intézkedések révén a nyereségmaxima­lizálás logikájának érvényesülését gátolja – valójában a nye­reségorientált termelés feltételeit (politikai-hatalmi és társa­dalmi feltételeit) teremti meg. A nyereségorientált termelés közvetlen, rövid távú érdekeivel szemben magának e terme­lésnek a strukturális és hosszú távú érdekeltségét is érvényre juttatja, amikor a két közösség szempontjait egyezteti, és a két közösség törekvéseinek folyamatos egyeztetése által ma­gát a kapitalista rendszert (a tőkés társadalomalakulatot) ter­meli újra.¹⁴

A kormányzat legfőbb hatalmi (egyensúlyteremtő) esz­köze a gazdaság működésébe való beavatkozás: a nemzet­gazdaság működésének állami befolyásolása. A kormányzati beavatkozás a termelés és az elosztás kérdéseire egyaránt kiterjed, de alapvetően a nemzetgazdasági szintű nyereség jelentős hányadának állami e/vonásában és redisztribúciójában nyilvánul meg. Azonban azáltal, hogy – sajátos egyen­súlyteremtő funkciója következtében – a politikai állam (pon­tosabban a politikai apparátus, a kormányzati hatalom) nagy­mérvű függetlenségre tesz szert mindkét közösséggel (ezek szempontjaival, normatíváival) szemben, megnövekszik autonómiája, manőverezési lehetősége, cselekvési szabad­sága, és relatíve önálló, harmadik alapvető struktúraképző tényezőként jelenik meg a társadalmi palettán. Lehetősége nyílik – a két közösséget szolgáló tevékenysége mellett – sa­ját érdekeit preferálni, partikuláris szempontjait érvényre jut­tatni, hatalmi elképzeléseit megvalósítani.

A vázolt összefüggések következtében a kormányzati hatalom nem csupán a „társadalmi palettán", hanem a gazda­sági szférában is önálló szubjektummá válik. Az egyensúlyte­remtő funkciójából származó autonómia lehetővé teszi szá­mára, hogy olyan munkaköröket finanszírozzon, amelyek nem vezethetők le sem a tőkeközösség, sem a szociális kö­zösség logikájából, sem az ún. szolgáló állam funkcióiból. Vagyis lehetősége nyílik arra, hogy egy sor olyan munkahe­lyet létesítsen, amely sem a felhalmozási, sem a szociálpoliti­kai, sem a szakpolitikai feladatokhoz nem kapcsolódik köz­vetlenül, hanem végső fokon a hatalmi struktúra (a kormány­zati hatalom) stabilizálására és újratermelésére való törek­vésben találja meg a magyarázatát. Ennek megfelelően je­lentős létszámú – nem a szolgáló állam szorosan értelmezett feladatait ellátó – hivatalnokréteget, politikai apparátust, pártbü­rokráciát, közigazgatási bürokráciát hoz létre, és tart el redisztribúciós eszközökkel. Ide sorolható továbbá a szigorúan vett közszolgáltatásokon kívül eső szolgáltatásoknak (például a kultúripar, „tudományipar", szórakoztatóipar, tömegkom­munikáció területének) az a része, amely nem nyereségorien­tált módon szerveződik – és egy sor hasonló tevékenység.

Mindezek alapján megállapítható, hogy a központilag el­vont társadalmi többlettermék újraelosztásának összetevőit és arányait részben specifikusan gazdasági, részben karita­tív-szociális, részben szakpolitikai, részben hatalmi-kor­mányzati szempontok határozzák meg. Az állami (kormány­zati) redisztribúció – funkciómegoszlása szerint – a következő alapvető formákra bontható:

Munkahelyek állami létesítése és fenntartása tehát vagy a tőkeközösség, vagy a szociális közösség, vagy a szolgáló állam tevékenységéhez (illetve szempontjaihoz) kapcsolódik, vagy a kormányzati hatalomgyakorlás logikájából vezethető le. Nyereségek központi elvonása teszi lehetővé, hogy a politi­kai állam (a kormányzat) munkahelyeket teremtsen külön­böző közalkalmazottak számára, és az egyes vállalatokkal szemben a legnagyobb foglalkoztatóvá váljon. Ily módon a munkaerőpiacon egyes tevékenységek öntörvényű piaci elis­mérése mellé – az állami redisztribúció következtében – felso­rakozik ún. hatósági elismerésük: számos foglalkozás, mun­kavégzés hatósági elismerés révén lesz piacképessé. Gya­korlatilag a kormányzati hatalom alkalmazottjaként, ágense­ként részesülnek – különböző költségvetési intézmények köz­vetítésével – a hatalmi-politikai alapú újraelosztásból mind­azok, akiknek tevékenységét a nemzetgazdaság kormányzati megfontolások következtében finanszírozza. Az állami re­disztribúció által fenntartott munkaköröket természetesen el­térő motivációk hívják életre. Az egyes állások betöltéséért, feladatok ellátásáért kapott fizetés viszont egybemossa, ezál­tal elfedi az alapjukat képező funkciótípusok eltérő voltát.

Hasonló következtetés adódik a különböző eredetű jöve­delmek összevetésekor. A lakossági jövedelmek részben közvetlenül a tőkeközösség működéséből származnak (mun­kabér, profit), részben redisztribúciós eredetűek. A kormány­zat (a korábban említett megfontolások miatt) a társadalmi többlettermékek újraelosztását végrehajtva vásárlóképessé, fizetőképes kereslet támasztójává tesz olyan individuumokat, akik nem tagjai a tőkeközösségnek. E közösség tagja pénzzel fedezi vásárlásait, hasonlóan azokhoz, akik az állami rediszt­ribúció révén tesznek szert jövedelemre. Tehát fogyasztóként azonos státusba kerül a nyereséget is előállító és a termelő (a nemzetgazdaságot fejlesztő) munkát nem végző egyén: összeolvadnak a redisztribúciós eredetű és a termelő munká­ból származó jövedelmek.¹⁵ A fogyasztási javak pénzbeni el­lenértéke nem árulja el eredetét. Végső fokon minden vásár­lást közvetlen vagy közvetett (redisztribúció által közvetített) formában a bérmunkások tevékenysége finanszíroz – vala­mennyi jövedelem az ő termelő munkájukra vezethető vissza.

Hasonló homogenizálódási folyamatot tükröznek (helye­sebben fogalmazva: fednek el) a piacon jelentkező árak. Ezek képződését részben a tőkeközösség, részben a szociális kö­zösség szempontjai, részben kormányzati megfontolások ha­tározzák meg. Ily módon a termékeknek és szolgáltatásoknak (a kereslet-kínálat viszonyt követő) immanens piaci elismeré­sük mellé hatósági elismerésük társul: a piaci törvények (nye­reségorientáltság stb.) szerint képződő árakkal elegyednek, a vásárló számára összemosódnak az adminisztratív eszkö­zökkel befolyásolt hatósági árak. A kérdéskör további vonat­kozása: legnagyobb vásárlóként (illetve megrendelőként) maga a politikai állam jelenik meg. Egy sor termék és szolgál­tatás csak társadalmi szükségességének hatósági elismeré­se, valamint értéktöbblet állami újraelosztása következtében válik „piacképessé", eladhatóvá.

A kialakult helyzetben nem meglepő, hogy a rendszer kri­tikája elsősorban a parazita politikai bürokrácia és annak tár­sadalmi „ágensei" ellen irányul. E két réteg – úgymond – tár­sadalmilag fölösleges tevékenységet végezve tartatja el ma­gát a nemzetgazdasággal, a társadalommal. Szükségtelen szolgálataiknak illetve az ezek alapját képező bürokratikus, ellenőrizhetetlen kormányzati hatalomnak bírálata során kü­lönböző elméletek és ideológiák kristályosodtak ki a nyugati országokban. Közülük valószínűleg az „önkormányzati köz­társaság" jelszavát meghirdető nézetrendszer a legkövetke­zetesebb,¹⁶ amely a termelő közösségek hatáskörébe szándékozik adni annak eldöntését, hogy milyen társa­dalmi szolgáltatások szükségesek a rendszer rövid és hosszú távú működéséhez – tehát annak eldöntését is, hogy mely szolgáltatások végzőit kívánják, és melyekét nem hajlandók eltartani.

Jegyzetek

1 A dilemmáról és vitáról l. Bod Péter Ákos: A vállalkozó állam a mai tő­kés gazdaságban. Budapest, 1987, p. 54., Ágh Attila: A politika világa. Budapest, 1984, p. 223., Claus Offe: Politische Herrschaft und Klassenstrukturen. Zur Analyse spätkapitalistischer Gesellschaftssysteme = Politikwissenschaft. Frankfurt am Main, 1969.

2 Például Claus Offe a közvetlen felhalmozáslogika érvényesülésé­nek korlátozásáról, a tőkeértékesülési folyamat átpolitizálásáról be­szél. Értelmezése szerint a gazdasági célok megvalósítása nem-ka­pitalista jellegű kormányzást tett szükségessé. Az állam idegen test a tőkés gazdaságban: alapvető feladata, hogy politikailag biztosítsa az egyéni tőkék, az össztőke és az állampolgárok törekvéseinek vi­szonylagos összhangját. Végső fokon gazdaság és politika, tőkeérté­kesítési logika és állami beavatkozás kettősségével, e két szervező­elv együttélésével határozza meg Offe a mai kapitalizmus működési alapszerkezetét. Megjegyzendő, hogy Jürgen Habermas a magán- és a közszféra összefonódását, a civil társadalom repolitizálását egyfajta refeudalizálásként értelmezi. (J. Habermas: A társadalmi nyilvános­ság szerkezetváltozása. Budapest, 1971., 332.) A tőkés gazdaság feudalizációs-refeudalizációs jelenségeiről beszél pl. E. Preobrazsenszkij (Új gazdaság), Szabó Katalin (Új jelenségek a monopol­tőke hatalmi viszonyaiban. Társadalmi Szemle, 1985/6.).

3 U. K. Preuss kifejezése, melyet Offe is átvesz.

4 Marx-Engels Művei, 20. p. 274.

5 Vö. Ernest Mandel: Late Capitalism. Norfolk, 1975., 486. ssk.

6 Jürgen Habermas például a politikai-adminisztratív rendszer nagy­fokú autonómiáját hangsúlyozza. J. Habermas: Legitimationsprobleme im Spätkapitalismus. Frankfurt am Main, 1973., p. 15.

7 Vö. Ernest Mandel: In Defence of Socialist Planning, New Left Review, 1959. pp. 7-8.

8 A mai kapitalizmust a szakirodalom általában olyan háromszektorú (a konkurenciával jellemezhető magánszektorból, a versenykényszer alól mentesült monopolista szektorból és az államilag finanszírozott közszektorból álló) gazdaságként értelmezi, amelyben az egyes szektorok céljai és működési feltételei jelentősen eltérnek egymástól. Az oligopolikus piacszerkezet kialakulása – úgymond – a szabad kon­kurencia végét jelenti. Az állami beavatkozás részben kiegészíti, részben helyettesíti a piac működését (J. Habermas: Legitimationsprobleme im Spatkapitalismus. p. 50.). Következmény egy kvázi-poli­tikai bérrendszer és – Werner Hofmann kifejezésével – egy hatalmi (az árkonkurenciát helyettesítő) árképzés megjelenése. Offe felsoro­lása szerint a következő tényezők hatnak a piaci öntörvényűség korlá­tozásának, a piac szervezetté tételének irányában: oligopóliumok, monopóliumok, kartellek, multinacionális szervezetek kialakulása; az árkonkurencia kiküszöbölése; a hosszú távú profitstabilizálás; a tőke­viszonyt veszélyeztető verseny kikapcsolása; a beszerzési és értéke­sítési piacok megszervezése; a költségnyomástól való megszabadu­lás; a tőkerealizálási probléma emancipálása; tőkemegsemmisítés; állami megrendelésre termelés. (C. Offe: Strukturprobleme des kapitalistischen Staates. Frankfurt am Main, 1977, p. 22.). – Lásd még e számunkban Szigeti Péter tanulmányát. (A szerk.)

9 Ágh Attila: A polgári demokrácia mítosza és valósága. Budapest, 1986.

10 J. Habermas: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. p. 322.

11 Bihari Péter-Falusné Szikra Katalin: Állami vállalatok a fejlett tőkés országokban. Közgazdasági Szemle, 1983/6, Kozma Ferenc: Egyén, vállalat, állam. Budapest, 1984, p. 127.

12 A termelő munka marxi elemzése nyomán Kautsky kezdi el a bér­munkás kategória ilyen irányú kiterjesztését. (Karl Kautsky: Az erfurti program. Budapest, 1982., p. 52.)

13 Habermas megfogalmazása szerint a politikai passzivitásra ítélt ál­lampolgárnak arra van joga, hogy a helyeslést megtagadja. (J. Haber­mas: Legitimationsprobleme im Spätkapitalismus. p. 55.)

14 Offe az államapparátus által szervezett osztálykompromisszumról beszél, valamint arról, hogy a kormányzat további feladata egyes gaz­daságilag tekintve parazita (marginális, szubproletár stb.) rétegek depolitizálása, konfliktusmentes kiiktatása. (C. Offe: Strukturprobleme des kapitalistischen Staates. 22., p. 44.)

15 Egyesült államokbeli statisztikákra hivatkozva Offe megállapítja: az USA aktív lakosságának 45,5%-a nem szerepel a munkaerőpiacon, 20,7%-át állami jövedelemelosztás határozza meg – anyagi körülmé­nyeit közsegély, nyugdíjas, tanulói vagy katonai státus definiálja (i.m. p. 41.)

16 Vö. pl.: Vers la république autogérée. Paris, 1986.