Az elmélet és a gyakorlat, a marxizmus és a politika kapcso­lata évtizedek óta nagyon problematikus volt, sokszor teljesen meg is szakadt, mert közéjük ékelődött egy primitív, pusztán legitimációs célokat szolgáló álmarxista ideológia, amely­nek uralmát sem a komoly marxizmus-kutatás, sem a valóban marxista társadalomtudomány eredményei nem tudták meg­dönteni, így alakult ki az a helyzet, hogy a közvélekedés mai gazdasági és politikai válságunkért a marxizmust teszi fele­lőssé. Ugyanezért valószínű, hogy a politikai élet és a marxiz­mus útjai most egy időre bevallottan is elválnak egymástól, s átmenetileg ez minden bizonnyal nem csak elkerülhetetlen, hanem előnyös is lesz, a marxizmus számára mindenképpen.

A fiatalabb kutatóknak az a csoportja, amely ennek a lapnak az ügyét lelkesen fölvállalta, nem katedra-filozófiát, szalonmarxizmust, professzori tudományt óhajt művelni. El­lenkezőleg, ez a lap szeretné megmutatni, hogy a marxizmus alapjain mozgó gondolkodás ma is mozgósítani képes a szak­tudományokat, és hogy mindennek ideológiai és politikai je­lentősége van és lesz a jövőben is. Bízunk benne, hogy szel­lemi életünk mai állapotában cikkeink megbízható fogódzó­kat, tájékozódási pontokat nyújthatnak majd nagyon sok gon­dolkodó ember számára, hozzájárulva ezen az úton politikai életünk mai zavarodottságának fokozatos leküzdéséhez is.

Ezek után talán fölösleges, mégis leszögezem itt: ez a lap nem tartozik egyetlen politikai párthoz, mozgalomhoz, tár­sasághoz sem. Munkatársai és szerzői kizárólag egyéni véle­ményüket fogalmazzák meg. Lesz a lapban vita is, a szer­kesztőség" nyitott marad többféle felfogás számára. Ha­sonlóan ahhoz a szellemhez, amelyben egy „Eszmélet" című „tudományos és művészeti folyóirat" 1956-ban megalakult szerkesztőbizottsága – tagjai között Lukács Györggyel – elter­vezte a munkáját.

Nem állíthatom, hogy az Eszmélet most mintegy „berob­ban a magyar szellemi életbe". Ilyesmi manapság más szel­lemi áramlatoktól sem várható. Amikor most ezt az új folyóira­tot az olvasó figyelmébe ajánlom, abban a reményben te­szem, hogy csalódást azért nem okoz, s a lapok mai verse­nyében nemcsak megállja majd a helyét, hanem mértéktartó hangjával méltó lesz az érdeklődők megbecsülésére is.

Miért érdemes még egyet bevetni a ma olyannyira felszaporo­dott újságok, folyóiratok tömegébe? (Az öt évvel korábban elutasított kezdeményezésünk után miért volt érdemes 1988-ban újra elkezdeni e lap szervezését?)

Mi úgy gondoljuk, azért, mert a sokféle érdeknek, sokféle irányzatnak hangot adó lapok közül igazából máig is hiányzik az, amit e folyóirat létrehozói is képviselni igyekeznek.

Mit akar tehát ez a lap? Mi az a sajátosság, ami ezen új folyóirat megindítását indokolja?

Ez a lap baloldali lap. Olyan baloldali lap, melynek szer­kesztői úgy vélik, hogy ami az elmúlt évtizedekben történt, annak a hipokrita módon lobogtatott jelszavakon és sokak hitén kívül nincsen sok köze a marxizmushoz, így nem is cáfolja a marxista elvek létjogosultságát. Úgy vélik, hogy ezekért a célokért érdemes és értelmes élni, de elölről kezdve és egészen másképpen, mint amerre a marxizmus elvei köré verődött mozgalom az elmúlt 100 évben fordult. Következés­képpen a lap részt kíván venni a kialakult struktúrák lebontá­sában, de szembe kíván szállni azokkal a folyamatokkal is, amelyeket Marx a szegénység alapján egyenlősítő társada­lom előre látható csődjéről szólván közismerten úgy jellem­zett, hogy; „ismét előáll az egész régi szemét".

Lapunk szemléletileg szemben áll minden hatalmi egyenlőtlenséggel, előjoggal, származzék az az egyenlőt­lenség gazdasági hatalomból, vagy az államigazgatás hierarchiájából. Az alávetettek, a kihasználtak, a szűköl­ködők pártján áll, de nem azt tekinti célnak, hogy a kiegyen­lítődés elvegyen, hogy mindenkit az alávetettség, a szűkölkö­dés egységes szintjére süllyesszen, hanem azt, hogy min­denki részesedhessék mindabból, amit az emberi erőfeszíté­sek a világban létrehoznak. Vagyis a jövőt a valóságos sza­badság és egyenlőség évezredes vágyának jegyében keresi. A jelenben is elutasítja a különböző {gazdasági, hatalmi, szel­lemi) eliteknek a társadalom többségét alkotó tömegek feje fölött kötött kompromisszumait, elkerülhetetlennek és megkerülhetetlennek tartja a társadalom valamennyi tagjának közvetlen bevonását mindazon döntésekbe, amelyek életüket érintik. Fontosnak tartja a magyarság, Kelet-Európa és a világ minden olyan haladó erejének összefogását, amely az élet emberibbé tételén fáradozik.

Ezen általános célokat a folyóirat először is elméleti elemzésekkel igyekszik szolgálni. Igyekszünk meghatározni a baloldal mai lehetőségeit a világban és Magyarországon. Értelmezni a világban és Magyarországon végbemenő gaz­dasági, politikai, társadalomszerkezeti és szellemi-kulturális folyamatokat. Történelmi dokumentumokon keresztül bemu­tatni és a baloldal szempontjából értékelni az elmúlt évtizedek történetének eseményeit, elsősorban a magukat szocialistá­nak nevező országokban és a baloldali mozgalmakban, külö­nös tekintettel a kifejtetlenül maradt, tovább vihető pozitív tendenciákra.

A jelen számára a társadalmi igazságtalanságok elleni küzdelem különböző formáit szeretnénk bemutatni. A külön­féle hátrányok sújtotta dolgozók érdekvédelméhez kíván esz­közöket nyújtani az a rovatunk, amely a világ szakszervezeti mozgalmainak különböző kezdeményezéseit, módszereit, eseményeit igyekszik hozzáférhetővé tenni olvasóink szá­mára.

A dolgozói szolidaritás mellett egyenrangú fontosságú­nak tekintjük a társadalmi önszervezés, a különböző érdekek köré szerveződő, ill. a munkahelyi és lakóközösségeket összefogó önkormányzatok kialakulását, s ezek bemutatásá­val is segíteni kívánjuk azt a folyamatot, amelynek során a társadalom tagjai valóban saját kezükbe vehetik sorsuk irá­nyítását.

A különböző alternatív szervezetek egyes programjavas­latai közül azoknak adunk helyet, amelyekről úgy gondoljuk, hogy programjuk egészének jellegétől függetlenül a társa­dalmi igazságosság növekedését eredményezhetik.

S végül, de nem utolsó sorban mindezt kapcsolatba sze­retnénk hozni a baloldali gondolat nemzetközi alakulásával: tanulmányokat igyekszünk közölni a világ bármely részén mű­ködő gondolkodóktól, hogy az e tanulmányokban megjelenő gondolatokat szembesíthessük egymással és a bemutatandó társadalmi jelenségekkel.

*

Lapunk irányzatos lap. A szerkesztés nálunk több évtizedes gyakorlatát, a különböző álláspontok „egyfelől – másfelől" jellegű egymásmellé-szerkesztését az „oszd meg és ural­kodj" elv és az őszintétlen gondolatelkenés módszerének tart­juk. Csak olyan írásokat közlünk, amelyekről úgy gondoljuk, hogy a felsorolt célok irányába hathatnak. Ez viszont nem jelent homogenizációt: nem lehet értelmes cél, amely nem képes különböző forrású energiák egyesítésére.

A társadalmi igazságtalanságok különböző formái ellen folytatott küzdelmet nem kívánjuk kocsmai verekedések stílu­sában lefolytatni. Igyekszünk érveket szolgáltatni mindazok­nak az erőfeszítéseihez, akik szembe kívánnak szállni a kapi­talizmus ma oly diadalmas előnyomulásával éppúgy, mint a néphatalom eszméjét lejárató parancsuralmi mechanizmu­sokkal. De elzárkózunk minden durva, demagóg, szélsősé­ges hangtól, meggyőződésünk lévén, hogy az ellenfelek be-mocskolásával önmagunkat is bemocskoljuk. Humánus célo­kért nem lehet a humánum felfüggesztésével küzdeni; társa­dalmi igazságosságról csak addig van jogunk beszélni, amíg mindenkiben, ellenfeleinkben is tiszteljük az embert.

Lapunk végül is és elsősorban keres. Keresi a baloldal új érveit, új céljait, új arcát, új hangját; új fellendülésének forrá­sait és lehetőségeit. Keresünk. Ovasóinkat ehhez a keresés­hez hívjuk társul.

A CÍMHEZ

Ez a József Attilától kölcsönzött szó mint lapcím, nem először jelenik meg a magyar folyóirattörténetben. A legjelentősebb­nek ígérkezett előzményről írja Mészáros István a szintén „Eszmélet" címmel Angliában sokszorosított emigráns-kiad­vány első számában (Christ Church, Oxford, 1958. október): „Az ESZMÉLET életre hívása a magyar szellemi életben 1955-56 folyamán megvalósult nemzeti egység egyik legszá­mottevőbb eredménye volt. Szerkesztőbizottságát – először lehettünk tanúi Magyarországon ilyen széles s valóban esz­mei összefogásnak – Bernáth Aurél, Déry Tibor, Illyés Gyula, Kodály Zoltán és Lukács György alkották. A szerkesztőbizott­ság 1956 nyarán kezdte meg működését és Mészáros Istvánt választotta a folyóirat felelős szerkesztőjéül. Több hónapos huzavona és hadakozás után a legfelsőbb hatalmi szervek végül is engedélyezték az ESZMÉLET megjelenését…" E folyóirat az '56-os események miatt már nem jelenhetett meg; Mészáros István angliai emigrációjában jelentetett meg két számot.

A '60-as 70-es évek fordulóján Horgas Béla ugyanezzel a címmel próbált egy ugyancsak nyitott, a szellemi élet leg­jobb erőit mozgósítani törekvő, s progresszivitását természe­tesen a változott körülményeknek megfelelő más formákban kereső folyóiratot életre hívni, ezt azonban az akkori kultúrpo­litika megakadályozta. Nemrégiben az ELTE Tanárképző Fő­iskolai Karának hallgatói adtak ki ezzel a címmel diáklapot.

Valamennyiüknek köszönjük hozzájárulásukat ahhoz, hogy folyóiratunkat az őáltaluk is választott címmel indítsuk meg.

Az a gyakori és tegyük hozzá: közhelyes megállapítás, misze­rint a szovjet fejlődés immanens sajátossága a „lassúság", a stagnálás, az átalakulásra való képtelenség stb., rendkívül leegyszerűsítő, alapjában téves; tulajdonképpen a Brezsnyev-korszakot, vagyis a 70-es éveket vetíti vissza a meg­előző fejlődési szakaszokra. Bizonyos értelemben a szovjet történelem reformok, nagy átalakítások, „peresztrojkák" vagy erre való kísérletek története.

„Peresztrojkák" és a szovjet történelem néhány sajátossága

Maga az októberi forradalom már önmagában is a radikális átala­kítás hagyományát és ideológiáját hagyta örökül. Ugyanakkor persze megjelent egy másik hagyomány is, ezt viszont az hatá­rozza meg, hogy a forradalom – egyetemesre, legalábbis Euró­pára méretezett stratégiája ellenére is – nagyon hamar olyan világtörténelmi korlátozás alá került, melynek szorításából a kitö­rés valójában napjainkban is csak lehetőségként adott. Úgy tűnik, a kitörés ezen lehetőségét kívánja a gorbacsovi külpolitikai fordu­lat növelni, összhangban a belső nyitottságra irányuló törekvés­sel. Magának az izolálódásnak a forrása ismert: a forradalom, az új hatalom kísérletet tett arra, hogy kiszakadjon a kapitalista vi­lággazdasági rendszerből: azzal a meghirdetett céllal, hogy meg­próbálja az emberiség fejlődését egy posztkapitalista (perspektí­vájában szocialista) fejlődés útjára terelni. A kísérlet nemzetközi méretekben – ez 1923-ra kiderült – nem talált követésre, mert a tőkés rendszerek centrumai, bármilyen látványos válságba kerül­tek is, még nem a sír szélén, hanem egy új fejlődési szakasz előtt álltak, melyet állammonopolista kapitalizmusnak szokás nevezni. Annak az alapvető garanciája, hogy a szovjet kísérlet fennmarad­jon, miután a rendszer a maga belső ellenfeleit legyőzte – minde­nekelőtt a szovjet állam nemzetközi pozíciója volt. Mivel a külső, a nemzetközi viszonyoknak (intervenció a húszas évek végén, szovjet-brit diplomáciai konfliktus, világháború stb.) kezdettől meghatározó, szerepe volt a rendszer fejlődési lehetőségeinek tekintetében, ezért érthető, hogy – a szándékok ellenére – törté­nelmi korokon át a puszta „túlélés" volt a fejlődés meghatározó dimenziója, viszont ez a túlélési késztetés is „éppen az állandó és eredeti útkeresésre kényszerített. Ezen útkeresések korlátait azonban nemcsak a külső keretek szabták meg, hanem az is, hogy azokkal is összefüggésben – az útkeresők állandóan „ha­dakozásra" kényszerültek saját múltjukkal, belső feltételeikkel is. Az „orosz múlt" leküzdésének szándéka folyamatosan kombiná­lódott e múlt számos elemének a szovjet fejlődésben megválto­zott formákban, de kétségkívül végbement „újjászületésével". Nagyon leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a „hadikommu­nizmus" vagy a kapitalizmus részleges, ellenőrzött restaurációja (NEP) között lavíroztak. A polgárháború sikeres megvívása után a bolsevikok többsége számára világossá vált, hogy a „hadikom­munizmus" – ma már ismert és tudományosan jól leírt – rend­szere kimerítette összes pozitív forrásait, és az új rendszer mű­ködésének gátjává vált, hovatovább az összeomlás jeleit mutatta (Kronstadt, a parasztlázadások, a katonailag centralizált gazda­ság irányíthatatlansága stb.). Kiderült, hogy nem a szocializmus­hoz jutottak közelebb, hanem csak annak karikatúrájához. 1921-ben sor került a rendszer ismert radikális gazdasági és politikai reformjára (NEP). Kialakult egy, a szovjet állam által ellenőrzött piacgazdálkodás, az „államkapitalizmusnak" egy olyan formája, amelyben a paraszti és kusztárkodó magángazdálkodás együtt élt az államosított és államilag vezérelt iparral. Ebben az új sza­kaszban olyan egypártrendszerű politikai szisztéma alakult ki, melyben 1927-ig mind a párton belül, mind azon kívül az eltérő érdekek (amelyek nem fenyegették a szovjet rendszer létét) vi­szonylag strukturáltan kifejeződhettek. Megszüntették a szak­szervezetek hadikommunista államosítását; elismerték a vállalati adminisztrációval szemben a munkástiltakozások lehetőségét, a sztrájkjogot is beleértve stb.

Természetesen a NEP-korszak, a Lenin által idézőjelesen „államkapitalizmusnak" nevezett fejlődési fázis mély ellentmon­dásokat hordozott magában. Mindenekelőtt két tényezőre kell feltétlenül utalni. 1. Az állami ipar irányítása és működése terüle­tén kétféle törekvés került egymással szembe. Az egyik, amely a piacgazdálkodás „ésszerűségére" hivatkozott, s a vállalatok profitmaximalizálására való átállása mellett kardoskodott. A má­sik irányzat a szocialista ideológiára, valamint a munkásság érde­keire hivatkozva elutasította ezt, mondván, a profitmaximalizálás a munkásság „kizsákmányolásához", bérének leszorításá­hoz vezet. A spontán piaci erőkkel szemben a tervezés meg­honosítására helyezte a hangsúlyt, jól lehet már a maga korá­ban kiderült, hogy a piaci törvények és a tervgazdálkodás „törvénye" harmonikusan nem egyeztethető össze. Hiszen az egy központból irányított, felülről szerveződő tervezés, mint Rikov 1924 januárjában megfogalmazta, csupán „bürok­ratikus utópia" lehet. 2. Az itt jelzett, végletesen leegyszerűsí­tett probléma egy másik ellentmondással társult. A 20-as évek vége felé kiderült, hogy a NEP-gazdálkodás elkerülhetetlenül új szociális konfliktusokhoz vezet. Mindenekelőtt a forradalom örökségének, a „szociális egalitarizmusnak" a feladása került előtérbe. A paraszti rétegek új típusú differenciálódása a húszas évek végén magában rejtette az osztályharc kiélező­désének vírusát, ráadásul kedvezőtlen fordulat következett be a Szovjetunió külpolitikai helyzetében is.

Az itt felmerülő alternatíva, amely egyrészt tehát az álla­milag ellenőrzött piacgazdálkodás valamint a piacgazdálko­dást kiszorító állami tervezés között jelent meg, nem előre meghatározott program szerint dőlt el. Buharin, aki 1926-ban még a párt NEP-vonalának hivatalos ideológusa és szócsöve volt, azt hangsúlyozta, hogy a NEP-pel szemben nincsen egyetlen értelmes alternatíva sem, csak a jól ismert és min­denki által elvetett hadikommunizmus. Buharin, aki természe­tesen nem volt sem „liberális", sem „piac-szocialista", a szoci­alizmus anyagi, kulturális-civilizatórikus előfeltételeinek „hu­mán centrikus" megvalósításából indult ki, amely az arányos, „egyensúlyi" gazdaságfejlesztés teoretikus modelljét konstituálta. Az alternatíva másik oldalát képviselő irányzat az „elő­feltételek megteremtésének" azonnali antikapitalista útján, az állami centralisztikus tervgazdálkodás (Preobrazsenszkijnél: „az eredeti szocialista felhalmozás") szintén teoretikusan fel­épített „modelljéből" indult ki, amely szerint egymás mellett élnek és egyúttal „harcolnak" a különböző gazdasági szekto­rok: az „állami-szocialista vállalatok", az „államkapitalista vál­lalkozások", falun pedig a szovhozok (állami gazdaságok), az önkéntes mezőgazdasági társulások és magán parasztgaz­daságok.

A húszas évek végén kialakult kül-, és belpolitikai helyzet alapvető dimenzióként a Szovjetunió gyors iparosítását, egy, az elkerülhetetlen háború sikeres megvívására alkalmas ha­diipar mielőbbi megvalósítását állította előtérbe, s ez a mező­gazdaság állami kényszerre épülő kollektivizálásával páro­sult. Anélkül, hogy itt a „nagy fordulat" belső mozgatórugóival és következményeivel foglalkozhatnánk, csupán jelezzük: a húszas évek „nemzetközi enyhülésének" a tőkés világgazda­sági válsággal párhuzamosan kibontakozó megszűnése adta a döntő lökést a „nagy ugrás" megtételére. Ez az újabb „pe­resztrojka" a korábbi fejlődésben felhalmozódott negatív, an­tidemokratikus tendenciákat erősítette föl, s végső eredmény­ben (de nem egyenes vonalú fejlődésként) azt a struktúrát hozta létre, amelyet a „sztálinizmus" elnevezéssel szoktak jelölni. Amikorra „nagy ugrás" 1934-ben befejeződött, akkorra a személyi diktatúra kiépítéséhez kedvező feltételek alakultak ki. Ennek működése, bármennyire is diszfunkcionális legyen a Szovjetunió fejlődése szempontjából, feltételezte a terror­pszichózis fenntartását, mert anélkül Sztálin személyi ha­talma az ismert formában nem létezhetett volna. E fejlődés kereteibe illeszkedik a perek, a „nagy tisztogatások" folyama­ta. Nyilvánvaló, hogy a háború nem kedvezett a személyi dik­tatúra semmiféle visszacsinálásának. (Sőt, bizonyos értelem­ben „racionálisként" tüntette fel, jóllehet a szovjet demokrácia korábbi tendenciái, elemei, egész hagyománya a végső meg­semmisülés állapotába jutottak.)

A háborút követő újjáépítés után vált csak össz-szovjet mé­retekben nyilvánvalóvá, hogy a személyi diktatúra rendszere (amit természetesen nem szabad azonosítani a szovjet fejlődés egészével) olyan válságba került, hogy „önpusztító" jellege a békés körülmények között is újratermelődött.

A „hidegháború" megszűnésének külső feltételei mellett a hruscsovi reformok, amelyek a hadikommunizmustól számítva a peresztrojkák negyedik „kiadásaként" foghatók fel, a „desztálinizálásig" jutottak, aminek jelentőségét itt aligha kell hangsúlyozni. Ez a részleges „desztálinizálás" ugyanakkor nem érintette a gaz­dasági és politikai szerkezet alapvető struktúráit, melyek a sztá­lini korszakban alakultak ki: nem tudták azokat radikálisan fel­bomlasztani. Szándékaik szerint ezt akarták, de nem ismerték a „hogyanját". A rendkívül különféle reformok szinte ad hoc jellegű bevezetése azt eredményezte, hogy azok egymást oltották ki, s a régi ellentmondások újra kiéleződtek. A reformok átszervezé­sekké korcsosultak. Az ötvenes évek végén a lakosság szinte valamennyi rétegében még nagy szociális bázissal rendelkező Hruscsov hatalmának vége felé gyakorlatilag minden támogatást elveszített.

Az új, a brezsnyevi „peresztrojka", jóllehet nem így hívták, egy sajátos konszolidáció jegyében indult, kezdetben azonban a „lehetséges reformok" megvalósítását tűzte napirendre. Ám a hatvanas évek közepén kibontakozó reformkoncepciók, amelyek egyrészt az áru- és piaci viszonyok még Sztálin alatt megindult rehabilitációját öntötték elméleti formába, másrészt a „tervezők" – a matematika és a számítógépek vonzásában – a központi tervezés „racionalizálását", „optimalizálását" vázolták föl, a való­ságban nem valósultak meg; csupán a bürokratikus apparátusok és a régi gazdasági, politikai struktúrák konszolidálódtak.

A hetvenes évek végére jelentek meg a párton belüli „ellen­zéki" szamizdatok, amelyek már nagyon sötét színekkel ecse­telték a rendszer gazdasági és politikai válságát. A radikális változtatás politikai előfeltételei a felső hatalmi apparátusok közül először az Államvédelmi Hatóságon belül alakultak ki, amely leginkább érzékelte a gazdasági és politikai stagnálás, a teljes válság jeleit. A hetvenes és nyolcvanas évek forduló­ján már nem egyszerűen a stagnálás adataival voltak tisztá­ban, hanem a visszafejlődés, a Nyugattól való lemaradás fo­galmaiban kezdtek gondolkodni. Mind világosabbá vált egy új peresztrojka elkerülhetetlensége. Ennek atyjaként, joggal, Andropovot szokták megnevezni: Ő volt az, aki először szem­benézett azzal a ténnyel is, hogy a rendszer ideológiai le­gitimációja és a valóságos helyzet között kiáltó ellent­mondások egész fala húzódik. Az elmélet, az ideológia, amelynek hivatkozási pontjai között mindig is szerepelt Marx és Lenin, mindvégig lényeges szerepet játszott a szovjet rend­szer működésében. Ez az a történelmi jelenség, amelyet a szocialista államok „ideológiaérzékenységének" neveznek. Brezsnyev alatt, amikor nyilvánvalóvá vált a hruscsovi kom­munizmusterv gyakorlati képtelensége, a marxista társada­lomelmélet, amely Hruscsov idején fellélegzett, úgyszólván megszűnt létezni, az ideológia pedig a „fejlett szocializmus" fogalmának magyarázgatására szűkült, amit az ilyen típusú elaborátumok szerzői sem igen vettek már komolyan.

Sztálin még joggal hivatkozhatott arra, hogy a Szovjet­unió rövid idő alatt ipari világhatalommá vált és képes volt a náci Németország legyőzésére. De mire hivatkozhatott Brezsnyev, amikor a szovjet gazdaság 1970-től egyetlen lé­nyeges tervelőirányzatot sem tudott teljesíteni? Hruscsov jog­gal hivatkozhatott demokratizálási kísérleteire, Brezsnyev idején bármilyen kritikai gondolkodás a perifériára szorult, gyakran bírósági üggyé vált,vagy legalábbis devianciaként kezelték. A struktúrakonzerválást forradalmi erényként tüntet­ték fel, mindennek Sztálin lassú és fokozatos rehabilitálása csak felszíni megnyilvánulása volt. A rendszer tehát a hetve­nes évek végén, a nyolcvanas évek elején a korábbiakhoz nem hasonlítható, mély gazdasági és ideológiai legitimációs válságba került.

***

Az alternatívák – elmélet és gyakorlat

A szovjet fejlődésben a párt által felvázolt programok (az 1919-es, az 1961-es és az 1986-os újjászerkesztett program) tapasztalatai alapján is látható, hogy a tervbe vett fejlődési irányokat a húszas évek végétől a mai napig sohasem sikerült megvalósítani. Az elméletben deklarált szocialista célok és értékek papíron maradtak. Az elmélet és a gyakorlat ilyen eltérő úton való fejlődése már a sztálini időszakban „klasszi­kus" formában megmutatkozott. Nyilvánvaló, hogy sem a sze­mélyi diktatúra ismert rendszere, sem a brezsnyevi hanyatlás nem volt „programozva". A programokban és általában a jövő elméleti megkonstruálásában egy olyan társadalom képét ve­títették ki a „politikacsinálás" apparátusai, amely minden vál­tozás ellenére néhány állandó „értéket" is magában foglalt. (Mielőtt ezeket az „értékeket" jeleznénk, szükséges hangsú­lyozni, hogy az „értékek" szisztematizálása minden „reform­korszak" immanens ideológiai szükséglete.) A hadikommunizmus-NEP-váltás időszakában a szocializmus jövőbeni megvalósítása és a fennálló valóság között még éles különb­séget tettek.

A pártprogramok, így az 1919-es, (még a lenini időszak programja), majd a hruscsovi 1961-es, és az 1986-os gorba­csovi is a szocializmus Marxnál megismert és Lenin Állam és forradalom c. munkájában leírt felfogásából indult ki, misze­rint a „teljes szocializmus" az az önkormányzati társadalom, melynek gazdasági alapját már nem a piaci árutermelés, ha­nem a szükségletekre való közvetlen termelés, a „társult ter­melő mód" képezi. Az állami bürokratikus struktúrák és az áru­termelő-piaci viszonyok leépítésének ezen elmélete Sztálin és Brezsnyev alatt sajátos revízión ment keresztül, amelynek lényege a következőkben állt. A marxizmus klasszikusainál meglévő „háromlépcsős" (átmeneti időszak vagy proletárdik­tatúra, szocializmus, majd kommunizmus) fejlődést gyakorla­tilag „kétlépcsőssé" alakították. Sztálintól kezdve a kialakult társadalomszerkezetet kezdték a szocializmus általánossá­gának fényével megvilágítani. Ez odáig ment, hogy a szocia­lizmus lényegi sajátságává emelték a teljesen elbürokra­tizálódott államot. Ennek ideologikuma „a gondoskodó ál­lam" fogalmában inkarnálódott.

Nem véletlen, hogy napjainkban a szovjet kulturális és elméleti publicisztikában, miután sikerült a „fejlett szocializ­mus" fogalmát kiszorítani, ezt az ideológiai ballasztot éri a legvehemensebb támadás. Újra kritikai tartalommal buk­kan föl „a szocialista önkormányzat" fogalma, mint meg­valósítandó cél, s valószínűleg a következő évtizedben ez a problematika a tudomány területére is átkerül. (Várhatóan na­pirendre kerül a szocializmus fogalmának nyílt újraelemzése is, nem pusztán mint a peresztrojka legitimációs ideológiája, hanem mint szaktudományos és elméleti-politikai probléma.) Az már látható, hogy amennyire irreális volt Hruscsov idején a kommunizmus fölépítésének és „Amerika utolérésének" a nyolcvanas évekre való prognosztizálása, annyira termé­kenynek bizonyult a harmincas évek gazdasági-politikai struk­túráinak meghaladását legalább elméletileg napirendre tűzni. Valami hasonlatos folyamat az, amelynek napjainkban va­gyunk tanúi, azzal a lényeges különbséggel, hogy nincsen napirenden az a „hurrá-optimista" vonzalom a kommunista finalitáshoz, mint a hruscsovi peresztrojka idején.

Ahhoz, hogy a következő húsz év alternatíváiról bármi érdemlegeset lehessen mondani, természetesen nem elég­séges a megelőző történelmi fázisok belső ellentmondásai­nak, „visszafejlődéseinek" vagy elkorcsosulásának diagnózi­sa: a legújabb, a gorbacsovi kísérlet differentia specificáját kell megtalálni, amennyiben a reformkísérlet belső potenciáit akarjuk felmérni. Ezen a téren a tisztán gazdasági trendek extrapolálásával foglalkozó futurológiai megközelítések csaknem haszontalanok, mert éppen az alapvető kérdé­seket nem tudják felvetni. Állandóan változatlan társa­dalmi-gazdasági-politikai struktúrákkal számolnak, hol­ott a gorbacsovi reformok alapvető tétje e struktúrák áta­lakításában rejlik. Sikerülhet-e egy ilyen kísérlet?

Ennek esélyeit latolgatva mindenekelőtt egy másik kér­désre kellene előbb választ találni. Vajon a gorbacsovi refor­mok csupán az akut válságelhárítás preventív akcióját jelen­tik-e, avagy a hagyományos gazdasági-politikai szerkezet ra­dikális felbomlasztásának, egy új fejlődési pályára való átál­lásnak a programját és gyakorlati kísérletét? Más szavakkal: a válságjelenségek lengyel típusú megoldásának megelőzé­séről, avagy egy irányítási és szerkezetben átépítésről van-e szó? Amíg erre a kérdésre nem adunk választ, addig a további kérdések még csak fel sem tehetők.

Az eddigi peresztrojkák tapasztalatai azt mutatják, hogy bár azok különböző intenzitásúak és mélységűek voltak (egyik sem volt olyan radikális és tartós, mint a sztálini), de egyiket sem követe a megelőzőhöz való visszatérés, még ha egyes elemekben jelen voltak is restaurációs mozzanatok.

A most kibontakozó „reformkorszak" – akárcsak a megelőzőek – a jövőre vonatkozóan számos fejlődési lehetőséget implikál.

1. Az akut válságot megelőző alternatíva

A fejlődés egyik lehetséges variánsa egy erősen pragmati­kus gazdaságfejlesztés, amely a piaci és pénzviszonyok korlátozott felhasználásával megpróbálkozik egyfajta „fo­gyasztói társadalom" létrehozásával, anélkül, hogy a kiala­kult struktúrák alapjait érintené. Ennek az alternatívának egy olyan egypártrendszerű politikai berendezkedés felel meg, amely valamelyest emlékeztet a Hruscsov-korszakra. (Ezen azt értem, hogy a párton belül és azon kívül többé-kevésbé kivehetően eltérő irányzatok léteznek majd, színes kulturális élettel stb.) A politikai rendszer evolúciója az érdekegyeztetés „korporatív" rendszerének irányába mozdul tovább, ami kor­látozott decentralizálással jár együtt, anélkül azonban, hogy „sérelem" érné a felülről szervezett centralizált hatalomgya­korlás struktúráját, jóllehet várhatók bizonyos szervezeti mó­dosulások, amelyek hatására ez a centralizált hatalom a meg­előző korszakokhoz képest rugalmasabb működésre lesz ké­pes.

Amennyiben ez az alternatíva valósul meg, úgy a közeli években számolni kell a mostani pártvezetés „átrendeződé­sével", esetleg bukásával is, mert az az ideológiai mező és glasznoszty, amelyet a vezetés megnyitott, „önálló" erővé válhat, „elszabadulhat", és ebben az esetben ez a radikalitás éles ellentétbe kerülhet a gazdasági és politikai síkon „átszer­vezessé" szelídült reformorientációval, amely így ismét csak a „túlélés" pályájára kanyarodik vissza.

Eme fejlődési alternatíva esetén az egyes társadalmi osztályokon és rétegeken belül és között „természeti szük­ségszerűséggel" feszültségek, szociális-politikai konfliktusok keletkeznek. Ezt hívják a reform ellenfelei „káosznak". Az itt jelzett konfliktusok kezelésére egy ilyen nagy ország bonyolult ellentmondásainak keretei között, az „átszervezéssé" szelí­dült reformok aligha lesznek képesek. Ez egy újra fenyegető válságos szituáció egyik eleme lehet. Egy lehetséges válság­szituáció másik,lényegesebb eleme, mellyel a következő év­tizedben mint lehetőséggel számolni kell, a világos gazdasági koncepció hiányából is fakadó pragmatizmus gyors gazda­sági kimerülése, a különböző irányzatok kompromisszumai­nak állandósulása stb. Valószínűtlen ugyanis még egy olyan típusú piacgazdálkodás kibontakozása is, mint – az egyéb­ként torz, már-már működésképtelen – magyar, mert sem a kialakult történelmi struktúra, sem a hagyományos értékren­dek és társadalmi-politikai erők (a „nyugatos" marxistáktól a konzervatív „szlavofilok" „sajátosan orosz útjának" naciona­lizmusáig, vagy a konzervatív „sztálinista marxistáktól" a re­formokat „támogatni", pontosabban kihasználni akaró „refor­mer" sovinisztákig, nem beszélve az egyes köztársaságokon belüli sokszínű irányzatokról, ezek harcairól stb.) egy vagy más okból nem képesek azt abszorbeálni. Ezzel nem azt aka­rom mondani, hogy a „piacos" fejlődéstendenciák a legköze­lebbi időben nem szélesedhetnek ki, hanem csak azt állítom, hogy az ezredfordulóra a piacgazdaság nem „totalizálódik", még a legkedvezőbb külpolitikai feltételek között sem. Ugyanis amint kiszélesedik, kiderül rendszeridegen volta, s újfent válság fenyeget.

Vagyis: a közvetlen válságelhárításra korlátozódó, át­szervezéssé szelídült reformok visszavezetnek – mutatis mutandis – ahhoz a kiindulóponthoz, ahonnan indultak, s kezdő­dik elölről „a régi szemét" kisöprésére tett kísérlet. Ekkor két alapvető lehetőség merül majd fel megint. Ugyanaz a (kettő, amely az „átszervezés-reform" mostani lehetősége mellett szintén formálódni látszik, legalábbis ideológiailag. Az egyik, a „szovjet konzervativizmus" egyfajta restaurációja, a má­sik, s ez garantálná a reformok valódi radikalitását, az önkor­mányzati struktúrák kiépítése felé tett lépések. Lássuk az előbbit.

2. Tekintélyuralmi restauráció

a) „Reformpárti" recentralizálás

Amennyiben tehát a gorbacsovi vezetés nem talál rá reform­céljait szolgáló adekvát gazdasági programjára, akkor rövid távú válságelhárító funkcióját sem biztos, hogy be tudja tölte­ni. Ugyanis a struktúrák átalakítását javuló életszínvonal mel­lett egy ad hoc jellegű gazdaságpolitika nem tudja biztosítani; még akkor is nagy nehézségekbe ütközne ez, ha a Nyugat gazdaságilag nem próbálja meg a szovjet fejlődést a régi pá­lyán tartani. Ezért öt-tíz éves távon nem lehet kizárni egy olyan recentralizációs folyamatot, amely a reformokból megőrzi a reformdemagógiát, de az állami recentralizálás útjára lép (amelynek helyi, köztársasági támogatást úgy sze­rezne, hogy eltűrné a decentralizálás bizonyos fokát, a helyi hatalmi központok bizonyos szerepnövekedését, s azt a re­formdemagógia részeként helyi önkormányzatnak vagy a de­mokrácia magasabb fokának stb. nevezné). A recentralizálásnak ez a típusa beépítené a menedzserizmus, a „hozzáér­tés", a „modernizáció" technokrata követeléseit. Egy ilyen fejlődési variáció a maga fogalomvilágában mindenekelőtt a „hozzáértés", az optimális központi tervezés jelszavai jegyé­ben a vállalati-piaci anarchia megfékezését tűzné ki célul, s óvatosabban kezelné a Nyugat felé nyitást, mindenekelőtt ideológiailag. Ez a fejlődési alternatíva a társadalmi igazsá­gosság és az egalitarizmus hagyományos értékeinek meg­hirdetésével tulajdonképpen ugyancsak képes lenne széles szociális támogatást szerezni magának. Mondhatjuk, hogy ez is csak egy „válságelhárító" fejlődésvariáns, de tradicionáli­sabb lenne, mint a mostani gorbacsovi irányzat, s hivatkoz­hatna a stabilitás, a biztonság „értékeire".

b) A konzervatív recentralizálás

Ez a fejlődésvariáns lenne a legtradicionálisabb válasz az első verzió összeomlása esetén. De minden valószínűség szerint a legdrámaibb és a legtöbb áldozattal járó hatalmi visszarendeződés lenne, amely a félelemtől, a káosztól „me­nekülve", az apparátus hagyományos csoportjainak a vezeté­sével, a hatalom megszilárdítása jegyében menne végbe.

A visszarendeződés különböző módosulatainak felvázo­lásához egyáltalán nem szükséges a „fantázia" segítségéhez nyúlni. Túlságosan is sok tapasztalat halmozódott fel arról, hogy a hatalmi szerkezet demokratizálása (nem liberalizálá­sa) – vagyis egyes hatalmi funkciók átadása a különböző szerveződésű közösségeknek -, sokkal mélyebb és radikáli­sabb folyamat, mint a hatalom „egyszerű" megdöntése, egy másikkal való felváltása. Az ilyen hatalmi harcok többnyire véres megvívása csak valóságos forradalmak esetén visz előbbre. Önmagában egy adott társadalomszerkezet átalakí­tására irányuló törekvés – amennyiben nem a megfelelő és lehetséges célok irányába vezet – általában vérfürdővel vagy a hatalom más, antihumánus retorziójával végződik, mert ez következik az elkülönült hatalom logikájából. 1968 Párizsa vagy Berkeley-je, Prágája; 1970 Gdańskja vagy 1989 Pe­kingje mind-mind ezt a tézist bizonyítja. Éppen ezért nagyon óvatosan és tárgyszerűen szabad csak megközelíteni ezt a kérdéskört, mert könnyen illúziók rabságába kerülhetünk. (A „visszarendeződések" véres és vértelen formáinak gazdag­sága érveket szolgáltathat egy konzervatív gondolkodásmód számára is.)

Azok a szociális erők, amelyek egy-egy már megszilár­dult hatalmi mechanizmus mögött felsorakoznak, általában igen heterogén összetételükkel tűnnek ki. A közvetlen ve­szélyben lévő hatalom, a mégoly reformpárti hatalom is olyan bonyolult érdekharcok terméke, hogy lépései sokszor azok számára sem láthatók előre, akik a „végzetes" döntéseket meghozzák. A gorbacsovi reformpolitika ellenzékét képező konzervatívok éppen a hatalmi, gazdasági-politikai apparátu­sokban töltik be a legszilárdabb pozíciókat. Hatalmuk megtar­tása érdekében bármivel megpróbálkoznak, ami a rendelke­zésükre áll. (Kíméletlenségüket megtapasztalhattuk például a grúziai események során.) Felhasznált eszközeik között pe­dig különös jelentősége van a helyi nacionalizmus különböző formáinak, illetve a nacionalizmus tudatos felélesztésének, a vele való manipulálásnak. Elegendő Azerbajdzsánra, Ör­ményországra, Kazahsztánra vagy Üzbegisztánra utalni. (A nacionalizmusnak más természetű funkciója van a balti köz­társaságokban. Ott a reform pártján álló erők is használhatják ezt a sztálinista visszaélések által izzásban tartott nacionaliz­must, bár nagy valószínűséggel hamarosan ellenük fordul, amennyiben egy polgári típusú visszarendeződés jegyében a Szovjetuniótól való elszakadás követelése válik uralkodóvá. Megint más típusú nacionalizmus a „nagyorosz" apparátusok antiszemitizmusa, amely a legsötétebb hagyományokat ger­jeszti föl, és szembeszáll a reformerők értelmiségi csoport­jaival, még azon az áron is, hogy a feketeszázasokkal való „taktikázás" vádjával illetik őket.)

Sajátos visszarendeződési veszélyt jelent az ugyancsak nem hagyomány nélküli „populizmus", amelybe a plebejus demokratizmus is belefér, de a sztálini eredetű tekintélyuralmi személyi diktatúra lehetőségét is magában foglalja. Nem vé­letlen, hogy Jelcin számára is a legnagyobb kihívás az „euró­pai" hagyományokra épülő, azaz a réginél hatékonyabb gaz­daságpolitikai koncepció kimunkálása. Ennek hiányában nem lehet sikeres reformokat véghezvinni.

A „reformpárti centralizálás" megoldásától eltérően erre a konzervatív megoldásra akkor látok nagyobb lehetősé­get, ha a külpolitikai feltételek a Szovjetunió számára ked­vezőtlenül alakulnak. A mostani gorbacsovi irányzathoz ké­pest egy elzárkózó, erősen hazafias indíttatású vezetés a tradicionális „katonai értékek" és a parancsuralmi viszonyok nyílt restaurálását jelentené. Mindenesetre egy konkrét hábo­rús veszélyhelyzet a már korábban „kipróbált" „fejlődési mo­dellt" implikálná. Bár az eddig említett fejlődési variációk mindegyikének megvan a maga adekvát hagyománya, illetve mindegyik rekonstruálni tud egy ilyen hagyományt, kétségkí­vül a legelső variáció számít a legeredetibbnek a maga NEP-szerű fogalomhasználatával; ez utóbbi pedig a legtradicionálisabbnak. Mégsem lehetne úgy felfogni minta „sztálinizmus­hoz" való visszatérést, jóllehet a sztálinizmus strukturálisan még a legelső verzió megvalósulása esetén is jelen lenne, de – éppen gorbacsovi hatásra is – már olyan formaváltozások mennének végbe a társadalomban, hogy a lakosság igen szé­les, főleg értelmiségi és szakmunkás rétegei egészen bizto­san nem támogatnák a személyi diktatúra egy újabb kiadását. Nem véletlen, hogy a sztálinizmus leleplezése, ami a követ­kező években várhatóan még erősödni fog, éppen azt a célt is szolgálja, hogy a gorbacsovi reformokkal szemben szkepti­kus erőket arra intse: Gorbacsovnak nincs más alternatívája, mint a sztálinizmus. A következő húsz évben akár a „nyuga­tos" megoldás, akár a konzervatív-tekintélyuralmi megoldás valamely válfaja szilárduljon is meg, egy dolog nagyon való­színű: a Szovjetunió fenntartja politikai-hatalmi versenyké­pességét a kapitalista világgal, mert minden megoldás ennek az alapvető célnak kíván eleget tenni, s ahogyan ez sikerült az elmúlt hetven évben, sikerülni fog a következő évtizedek­ben is. A tét az, hogy milyen áron. Mindenesetre, ha a követ­kező évtizedben a gorbacsovi reformfolyamat lendülete nem törik meg, ha az „orosz talajon" meghonosodik a hatalomgya­korlás kifinomultabb módja és a nyereségorientált gazdaság látható eredményeket produkál, s mindezek bázisán demok­ratikusabb struktúrák épülnek ki, akkor ennek arányában meggyengülnek (de csak ennek függvényében gyengülnek meg) a társadalom tudatos és spontán konzervativizmusának erői, s akkor már nem lesz vonzó visszalépni a „szűkösség" egyetemessé tétele felé … Történelmileg ezek bizonyos ga­ranciákat nyújthatnak egy sztálinista típusú restaurációval szemben.

3. A szocializmus alternatívája

A napjainkban kibontakozó reformfolyamatot korábban – mint említettem – négy már megelőzte. Az 1921-es és az 1929-33-as átalakítások között nyolc év telt el, majd az 1953-58-as reformokig húsz, az 1956-66-os reformokig megint körülbelül nyolc-tíz év, azután megint húsz év múlva jött a következő reformfolyamat. Természetesen mi sem áll távolabb tőlem, mint hogy bármilyen „törvényszerűséget" próbáljak becsem­pészni a rövidebb és hosszabb periódusok váltakozásába. Csupán keresek valamilyen fogódzót a legkedvezőbb alterna­tíva felvázolásának értelmességéhez. Úgy tűnhet (ha a szá­mok bűvöletében maradunk), hogy megint – jó esetben – hét-tíz esztendő jut a reformok kibontakoztatására, s így juthat idő egy gazdasági program kidolgozódására. Ha a gor­bacsovi reformfolyamat (tehát nem egyszerűen Gorbacsov személyes hatalmáról van szó) nem fékeződik le vagy nem „hal el", akkor a következő évtizedben létrejöhetnek azok a garanciák, amelyek egy autentikus szocialista átalakítás elő­feltételeit is hordozhatják. Miért jogosult egy ilyen alternatíva megemlítése? Eltekintve a számokkal való fentebbi játéktól, e pozitívabb alternatívának egyelőre egyetlen előfeltétele lát­szik. Mégpedig az, hogy ideológiailag létezik; éspedig kon­zisztensebb és vonzóbb ideológiai formája van, mint a fentebb említett alternatívák bármelyikének. Igaz, tisztában vagyok azzal, hogy ez önmagában még nem szól egy ilyen alternatíva megvalósulása mellett, de talán mégsem zárható ki a látens lehetőségek közül.

Ennek az autentikus szocializmus-alternatívának az el­méleti-ideológiai körvonalai az SZKP pártprogramjaiban, a legújabban is, viszonylag jól kivehetőek, amit csak erősít az, hogy napjaink szovjet folyóiratainak kritikus elméleti publicisz­tikájában ezek a vonások mind jobban kirajzolódnak; hovato­vább a gorbacsovi reformok ideológiai legitimációjául szolgál­nak: a bürokratikus centralizmus, a privilégiumok ostorozása, az „önkormányzat" és „önfinanszírozás", az alulról kiinduló választási mechanizmusok kiépítésének hangsúlyozása stb., stb. Mondhatjuk erre, hogy így volt ez már Hruscsov alatt is. Ez igaz, de nem volt így sem a Sztálin-korszakban, sem a Brezsnyev-korszakban. Az is igaz, hogy e két utóbbi korszak „szocializmus-revíziója" bármilyen elméleti hamisítás legyen is, egy hosszan tartó időszak legitimációjául szolgált, míg a hruscsovi ideológiai visszatérés az autentikus forrásokhoz a gyakorlatban nemhogy a szocializmus megvalósítását nem eredményezte, de maga Hruscsov is „csak" egy évtizedet töltött a hatalomban. Mármost a gorbacsovi „visszatérés" egy olyan fejlődési variáció megvalósítását hirdeti meg, amely kétségtelenül sokak szemében szimpatikussá teszi kísérletét, s erősíti annak autentikusságát.

Ma, amikor Magyarországon még a korábbi évtizedek vezető egyéniségei (politikusok, tudósok), is a „Vissza Euró­pába" jelszó alatt egy nyugati típusú sablon alapján tálalják fel a reformfolyamat perspektíváit, érdemes felfigyelni a gor­bacsovi variáció ettől eltérő vonásaira. A magam részéről ugyan mindenfajta „másolásnak", minden fajta sablon köve­tésének meggyőződéses ellenfele vagyok, mégis nagy téve­désnek tartom a peresztrojka olyan értékelését, hogy „ezen mi már túl vagyunk", s azt a következtetést, hogy abból szá­munkra nem származhatnak termékeny célképzetek (a ná­lunk ma sokak által erőltetett formák alternatíváiként is).

A peresztrojka értelmezésének sokféleségére itt nem tér­hetünk ki, csupán egy alapvető elemzési lehetőségre utalunk. Arra az „elméletre", amely a tőkés világgazdaság pénzügyi központjainak érdekeit, elképzeléseit fejezi ki. E séma szerint a peresztrojka sikerének egyetlen esélye, ha Gorbacsov (is) – úgymond – „túl" jut az önigazgatási elképzelés „fejetlensé­gén", és egyértelműen a rekapitalizációra teszi a főhangsúlyt; ha az elképzelt vegyes gazdaság döntő szektora egy újkapitalista, magántulajdonos szektor lesz. Ez a koncepció – kimon­datlanul – arra a régi elméleti spekulációra épül, hogy a Szov­jetunió és általában a kelet-európai rendszerek nem a fejlődés „preszocialista" szakaszában, hanem a kapitalizmust meg­előző fejlődési fázisban vannak. Ez a típusú felfogás azonban alábecsüli a történelmi struktúrák erejét, s tulajdonképpen egyfajta új, a pénzhitelekkel folytatott zsarolásra építő volun­tarizmus megjelenési formája. Az elmúlt évtizedeket nem le­het semmissé tenni. A tömeges magántulajdon megjelenése beleütközik a termelő osztályok érdekeibe, akik nem azért lázadnak az állami kizsákmányolás ellen, hogy visszaállítsák a magántőkés kizsákmányolás rendszerét. .

Ezzel szemben a szóban forgó programok mindenekelőtt napirendre tűzik „a nép szocialista önkormányzatának" meg­valósítását, ami az elemzések szerint azt jelenti, hogy a dol­gozó kollektívák saját gazdasági és politikai ügyeiket nem a régi bürokratikus és elidegenedett intézményekre bízzák, hanem megalkotják a sajátjaikat. Körvonalazódik a hivatalos elméletben egy alulról szerveződő szocialista társa­dalom képe, amely a maga kifejlett formájában már gazdaság és politika elkülönültségének megszüntetését implikálja. A termelés társadalmasításának szintjét emelni már nem azt jelenti, hogy a legmagasabb rendű tulajdon az állami; sőt, hivatalos lapokban, hivatalos szerzők állítják, hogy az állami szektor csak egyike a szocialista szektoroknak, amely nem magasabb rendű, mint a szövetkezeti vagy más társadalmi tulajdon. Ezt támasztaná alá a nyilvánosság, és a visszahív­hatóságot gyakorlatilag biztosító alulról építkező választási rendszer. A következő húsz évre a gorbacsovi pártprogram – Leninre hivatkozva – ilyen perspektívát vázol föl: „Lenin előre látta, a szocialista állam mindinkább az államtól a nem-ál­lamba való átnövés átmeneti formájává válik."

Miután az ilyen új típusú társadalomszerveződés kialakí­tásának gazdasági programja nincsen, joggal lehetnek kétsé­geink, de ugyanakkor arra is gondolni kell, hogy éppen magá­nak a reformfolyamatnak a részeként egy ilyen program kör­vonalazódhat, támaszkodva olyan említett fogalmakra, mint a gazdasági önkormányzat, önfinanszírozás stb.

Egy ilyen fejlődési irány bizonyos valóságos elemei azon­ban kétségtelenül adottak. Eleve maga az ideológia is konstituens eleme a történelemnek. S ez az ideológia jóval nagyobb esélyt ad a szocialista önkormányzat felé való fejlődésnek, azzal az alternatívával szemben, melyben az elkülönült bü­rokrácia sajátítja ki a „nép érdekeinek" képviseletét. De ön­magukban sem az ideológiai, sem a „reformlépések" nem elegendők. Azt már a magyar reformok tapasztalata is meg­mutatja, hogy egy csoport ember által kigondolt, elhatározott és megvalósított reform – a tömegek valóságos közreműkö­dése nélkül – hová vezet. Mármost ennek az alternatívának a kibontakozása – bárki joggal felvetheti – a következő két évtizedben valószínűtlennek látszik, hiszen egy ilyen valósá­gos strukturális átalakulás mindenekelőtt egy 15-20 milliós apparátus érdekeit érinti, nem szólva a szovjet társadalom legszélesebb rétegeiben is gyökeret eresztett konzervativiz­musról. De a szovjet fejlődés hetvenéves tapasztalatai arra utalnak, hogy a lassú „felhalmozódás" ebben a társadalom­ban hirtelen és radikális átalakulásba csaphat át, hiszen ilyen

volt a NEP, a sztálini fordulat, de tulajdonképpen a hruscsovi is. Ezért a valószínűtlennek tetsző új alternatíva bizonyos elemei a mostani dinamikus helyzetben olyan új feltételekben és gondolkodásmódban fejeződhetnek ki, amelyek a legvalószínűtlenebbnek látszó alternatíva előtt nyithatnak utat. Az önkormányzati formák kibontakozásának egyik tünete pél­dául a sztrájkoló bányászok saját szervezeteinek, mint alter­natív hatalmi szerveknek a megjelenése, amelyek képesek lehetnek arra, hogy a bürokrácia helyett magukhoz ragadják a nyereség fölötti ellenőrzést, a tulajdonosi funkciókat.

A tézisszerű kifejtés nem tette lehetővé számomra a kü­lönböző fejlődési variációk rendkívül gazdag kombinációs le­hetőségeinek még a felvázolását sem. Ezért befejezéskép­pen legalább utalni kell arra, hogy ezek a „tiszta" formák a valóságban csak legalapvetőbb tendenciájukban juthatnak érvényre. Ilyen kombináció lehet egy kisgazdálkodásra épülő, lényegében piaci mechanizmusok alapján működő gazdasági szektor megszilárdulása, illetve egy új típusú gazdasági szek­tor megjelenése vagy önállósulása, mely sem a piaci nyereségorientáció, sem az állami bürokratikus tervezés ha­gyományos logikáját nem követi már, hanem egy szükséglet­ centrikus munka-, és szabadidő-gazdálkodás új-régi lehetősé­gét hordozza, azt a társadalmiasult szektort, amelynek csírái a 20-as évek első felében még megvoltak, de az akkori történelmi-civilizatórikus fejlődés fokán szükségképpen elenyész­tek. Egy ilyen kombinált gazdasági struktúra életképessége biztosíthatja a szocialista alternatíva felé a fejlődést, s adhat garanciát a történelmi visszalépés megakadályozására.

A peresztrojka nem sokismeretlenes egyenlet, mert az kiszámítható. A peresztrojka élő történelmi folyamat, szociá­lis-politikai erők harca, amely erők mindegyike belülről is meg­osztott. A „végeredmény" attól függ, hogy az eredeti demok­ratikus (nem liberális!) tartalom mennyiben tud „formamegha­tározóvá" lenni. Ha a küzdelmek a Szovjetunióban is a külön­böző szakmai és politikai elitek kompromisszumával végződ­nek, és – tételezzük fel – a tömegek feje fölött megmarad egy modernizálódott bürokratikus apparátusuralom, akkor a „re­formok" talán biztosítják a Szovjetunió fennmaradását, ponto­sabban súlyának megőrzését a világban, de az ország nem kerül közelebb ahhoz a társadalmi formához, amelynek célki­tűzéseivel megalapították, s akkor a válság-peresztrojka „dia­lektikája" szabja meg még a XXI. század első évtizedeinek történetét is.

A valóságban az előre nem kalkulálható kombinációknak van a legnagyobb valószínűsége. De hogy melyiknek lesz túlsúlyos szerepe, melyik alternatíva kerekedik felül, arra a következő húsz év egészen biztosan megadja a választ. E téziseket ennek fényében kell mérlegelni.

Mai tudásunk fokán már nyilvánvaló tényként állíthatjuk, hogy a nagy októberi szocialista forradalom tulajdonképpen már a februári forrada­lom időszakában elkezdődött abban az értelemben, hogy a két forra­dalom összetorlódott: a döntő elemek, a szovjetek, a munkástaná­csok 1905 után 1917 februárjában újra megjelentek. Mégis az októ­beri forradalom februári eredetéről már a 20-as években is csak keve­sen vettek tudomást, a későbbiekben pedig egyenesen eretnek állí­tásnak számított az összefüggés hangsúlyozása. Pedig éppen azok álltak az októberi forradalom élére, akik e ténynek legelőször a tuda­tára ébredtek. Akik felismerték, hogy Oroszországban az ismert törté­nelmi okok (politikailag jelentéktelen, a cárizmus és a külföldi tőke ár­nyékában született burzsoázia, erős feudális tradíciók, a szolgaság ázsiai maradványai, a cárizmus bürokratikus abszolutista öröksége, a tőkés viszonyok korlátozottsága stb.) folytán egy nyugat-európai érte­lemben vett polgári fejlődésnek nem volt perspektívája, nem voltak meg a történelmi előfeltételei.¹ Ehhez a felismeréshez olyan nagyon különböző politikusok és gondolkodók is eljutottak, mint Rosa Luxem­burg, Lenin, Trockij, Usztrjalov, Miljukov stb. és nem kevesen a men­sevikek közül.

Maguk a mensevikek a háború időszakában már csaknem kibé­kíthetetlen frakciókra bomlottak fel a háború és a forradalom kérdései körüli harcokban. Vezetőik többsége még inkább éles polémiába ke­veredett azután az októberi forradalom megítélése és a bolsevikok­hoz való viszony kapcsán.² Persze a forradalom jellege, a hozzá való viszony egyáltalán nem volt magától értetődő kérdés az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt (mensevikek) számára, hiszen ők ma­guk is harcot folytattak a politikai hatalomért már az októbert meg­előző időszakban is. A kérdés az volt, hogy mely frakció vagy csopor­tosulás képes a leginkább túltenni magát az érzelmi tényezőkön (hi­szen végül is októberben őket is megfosztották a hatalomtól), s lesz képes az új fejlemények megértésére. Végül is kevesen értették közü­lük, hogy mit jelent az valójában, hogy a pártelitek hatalma helyett a jú­liusban illegalitásba kényszerített bolsevikok aktív támogatásával a szovjethatalom győzött. A történet ismert.

I. A mensevikek és az októberi forradalom

Julij Oszipovics Martov, a mensevik párt hivatalos centrumának és ál­talában az orosz mensevizmusnak talán a legtehetségesebb és alig­hanem egyik legjelentősebb figurája volt.³ Martov alig néhány héttel az októberi fordulat után kelt levelében tájékoztatta a külföldön élő öreg és tekintélyes menseviket, Akszelrodot, a párt egyik alapítóját a mensevizmus belső megosztottságáról. Bár a „honvédőkkel" való vi­ták történetéről „közös nyelven" nem tudtak vitatkozni, de magáról az októberi forradalomról véleményt kellett cserélni, hiszen ez a korszak alapkérdése volt. Más dolog, hogy a közös nevező megtalálása a mensevik táboron belül soha nem jött létre, de Martov, Dan és mások episztoláris hagyatékában, az OSZDMP és különböző frakcióinak ko­rabeli dokumentumaiban kirajzolódik egy viszonylag összefüggő kép, amelynek felrajzolásával a történettudomány gyakorlatilag mind a mai napig adós.

A híres mensevik történész, Borisz Nyikolajevszkij, aki a 20-as évek végén Hollandiában telepedett le, óriási archív anyagot gyűjtött össze az oroszországi szociáldemokrácia történetéhez. A mensevik archívum, amely Nyikolajevszkij anyagai orosz vonatkozásaival együtt a Hoover Intézet levéltárában található, rendkívül értékes, ter­mészetesen nemcsak a szakkutatók, hanem a történelem iránt érdek­lődők számára is.⁴

Martov első levelei október után arról tanúskodnak, hogy a vég­bement események, az októberi fordulat megértése érdekében meg­próbál „menekülni" a közvetlen érzelmi kitörésektől, az önigazoló megítélésektől. Első reakciói is bizonyos önkritikái elemeket, a meg­előző rendszer erős kritikai elutasítását is tartalmazzák. Ezért tudott az októberi fordulattal kapcsolatban realistább állásponthoz jutni, mint sok más elvtársa. A fentebb említett november 19-i levelében az októ­beri forradalomról így tájékoztatta Pavel Boriszovics Akszelrodot: „A mi honvédőink kezdetben egy kényelmes teóriát építettek fel ma­guknak arról, hogy a felkelés tisztán »pretoriánus« fordulat volt, amely nem támaszkodott a proletariátusra, és kipukkad, mint egy szappan­buborék néhány napon belül, mert nem tud megbirkózni a gazdasági válsággal, mert nem birtokolja az államapparátust és belefullad a fék­telen pogromok által kiontott vérbe. Én óva intettem a túlságos »Opti­mizmustól«. A koalíció (Kerenszkij-rendszer) annyira elrothadt belül­ről, annyira eltaszította magától a tömegeket, hogy a kalandorokból és utópistákból álló legparadoxabb kormány is addig hatalmon tud maradni, amíg a tömegek meg nem győződnek arról, hogy képtelen a kül- és belpolitika problémáit megoldani. Ezért a legkezdetibb időtől azt mondjuk, hogy a lenini kaland … elvezet az orosz proletariátus jú­niusi napjaiig, az orosz thermidor 9-ig."⁵

Martov és Dan nagyon hamar tisztázták, hogy az októberi forra­dalomnak a megelőzővel összefüggésben új elemei vannak. Pl. Majszkijjal szemben egyáltalán nem egy „szimpla" polgári forrada­lomban gondolkodtak, sőt, a puccsértelmezést is elvetették. Dant egy november 21-én kelt – ugyancsak Akszelrodnak küldött levelében – a bolsevikokkal szembeni erős ellenszenve sem akadályozta meg ab­ban, hogy „egy speciális népforradalom"-ról írjon, amelyben a „lum­pen" mozzanatoknak és a „katonai" mozzanatoknak tulajdonított alapvető fontosságot: „Tulajdonképpen a lenini fordulat egy nagy ka­tonai lázadás, a 10 milliós hadsereg lázadása, amely minden áron bé­két akart, a deklasszáltak mozgalma, nem szocializmus, hanem ti­pikus anarchia … Én mindig azt gondoltam, hogy forradalmunk rot­hadt alapokon nyugszik. És most teljes nagyságában mutatkozott meg az a tragikus tény, hogy a legnagyobb forradalmat a legnagyobb ellenforradalmi erő vitte végbe, olyan, amilyen lényegében ez a 10 milliós hadsereg … A munkástömegek, kétségtelen, egyelőre a bol­sevikokkal tartanak, mert tőlük »várják« a »szocializmust«."⁶

A kép persze szinte napról napra differenciálódik, egyre inkább aláhúzzák a forradalom „proletár jellegét". Nem véletlen, hogy Martovék eme álláspontja kerül majd a jobboldali mensevikek vitairatainak középpontjába. Martov egy december 30-i levelében éppen erről a helyzetről számol be Akszelrodnak. Mint írja, „szélsőjobboldalunk", Potreszov, Golikov és a „jobboldal", Liber, Bogdanov (nem tévesz­tendő össze a vperjodista Sogdanowal), Baturszkij, Zareckaja „tilta­koztak határozataink bolsevik »elhajlása« miatt". Majd így folytatja: „A mi »bolsevizmusunk« persze abban rejlik, hogy nem tartjuk lehet­ségesnek a visszalépést a bolsevik anarchiától a tehetségtelen, áldat­lan koalíciós rezsimhez, hanem csupán egy demokratikus blokkhoz. Mi nem ignoráljuk a bolsevizmus pretoriánus-lumpen oldala mögött a bolsevizmus gyökereit az orosz proletariátusban, s ezért elutasítjuk polgárháború szervezését ellenük."⁷ Martov 1918 januárjában, már az Alkotmányozó Gyűlés szétzavarása után, a szakszervezetek összoroszországi kongresszusán a „szakszervezetek államosításának" zinovjevi elgondolásával polemizálva a mensevik frakció nevében egy olyan rendszer körvonalait vázolta föl, amelyben a munkáspártok menedzselnének egy többpártrendszeres politikai berendezkedést. Az életképtelen Kerenszkij-rendszer és az Alkotmányozó Gyűlés ta­pasztalatai azonban nagy optimizmussal nem tölthették el az objektív megfigyelőt egy polgári demokratikus parlamentarizmus életképes­sége tekintetében. Persze Martov elképzelése kezdettől több is volt, mint egy polgári demokratikus berendezkedés, amennyiben a tőke és a bürokrácia uralmának társadalmi korlátozását feltételezte.

A szakszervezeti kongresszuson abból indult ki, hogy a szocializ­mus „nem vezethető be", ezért a szakszervezeti mozgalom feladata ilyen változékony helyzetben az, hogy „ne kötelezze magát a hatalom szolgálatára mint függő intézmény, hanem annyiban vegyen részt az egész gazdasági életben, amennyiben a realizmus, a marxizmus és a tudományos szocializmus elemei, valamint a reális erők számbavé­tele megengedik neki, hogy öntevékeny szervezetként belejavíthas­son a hatalom terveibe".

Martov számára tehát az októberi forradalomból kiemelkedő szovjethatalom a maga sajátos többpártrendszeres működésével el­fogadható alternatíva volt, bár szkeptikus volt az új rendszer életben maradása tekintetében. A szocializmus közvetlen bevezetésének perspektíváit ecsetelőkkel vitázva megjegyezte, hogy az ilyen állás­pontok „logikus vége az, hogy a szakszervezeteknek magukra kell vállalniuk az államszocializmus bevezetésének funkcióit".

Marxszal és Leninnel megegyezően Martov számára sem volt összeegyeztethető a szocializmus és az állam, jóllehet ez egyelőre el­méleti probléma volt.

A viták kiéleződésében, a valódi vízválasztónak a mensevik tá­boron belül a polgárháború kitörése tekinthető. Ezt igazán jól tükrözi például az OSZDMP KB felhívása „a volgai-urali elvtársakhoz", akik­nek politikai irányvonalát bírálja a dokumentum a cseh hadifoglyok szovjetellenes felkelésével, és azzal kapcsolatban, hogy az eszer-mensevik ún. alkotmányozó gyűlési szamarai kormány kritikátlan An­tant-barátsága kiúttalan szituációba sodorta őket. A mensevik köz­ponti bizottság saját korábbi határozataira, leveleire is utalva vetette el a „hibás" politikát, amely „kifejeződött abban, hogy a Volgai-Urali Te­rületi Bizottság egyetértett Majszkij elvtársnak az Alkotmányozó Gyű­lés Bizottságának Szamarai Kormányába való belépésével".

Ugyanakkor ez a martovi irányzat – eltérően a bolsevikoktól – nem általában vetette el az Alkotmányozó Gyűlést, amelyet még no­vemberben választottak meg. A KB úgy vélekedett, hogy az Alkotmá­nyozó Gyűlés még „a fellendülő forradalmi fejlődés eredménye volt", amely a februári napokban kezdődött. Az a körülmény, hogy a bolse­vik hatalom, amely az októberi fordulat által jött létre, félrelökte azt, ter­mészetesen jobboldalibb pozíciók felé tolta el az Alkotmányozó Gyű­lést, amely ezekből a pozíciókból próbálta megállítani az ország szét­bomlását és feltartóztatni az ugrást az utópikus kísérletek területére. Az ilyen Alkotmányozó Gyűlést a szociáldemokrácia támogatta és tá­mogatnia is kellett még a dolgozó tömegek egy részével szemben is, amelyeket elragadott az azonnali kommunizmus és az ál-osztálydiktatúra utópiája.⁸

Ez az elemzés egyidejűleg azonban feltételezte a szovjethatalom politikai támogatását az OSZDMP KB részéről már 1918 nyarán, ami­kor is szembeszállt a bolsevikok ellen irányuló külföldi beavatkozás­sal. A KB 1918. augusztus 2-i határozata pedig Akszelrodot idézte, aki egy stockholmi német nyelvű brosúrában (Goloszi Rosszii) azt írta, hogy mindenki egyetért a külföldi beavatkozás elutasításával, annak negatív következményeivel, és „azért is, mert mi általában ahhoz a nézethez tartjuk magunkat, hogy a bolsevikok katonai erővel történő legyőzése uralmuk történelmi jellegéről szóló legendát szül, és a nem­zetközi proletariátust egy grandiózus történelemhamisítás áldoza­tává teszi."⁹ Hogy Akszelrod a bolsevik hatalmat és általában az októ­beri forradalmat „becsapásnak" minősítette, az már a maga korában sem vallott jó ízlésre, mert az első világháború után éppen a II. Inter­nacionálé történelmi csődje volt világos az európai munkásság szá­mára, s az októberi forradalom bírálata kevésbé talált megértésre. De még eme beállítódás is cáfolja azt a sztálini eredetű hamisítást, amit egy ideig a hidegháborús polgári történetírás is átvett, hogy a mensevikek az intervenció segítségével meg akarták volna dönteni a szovjethatalmat.

II. A polgárháború

A polgárháború és a külföldi intervenció kiszélesedésével a mensevi­kek különböző csoportjai között az ellentétek még élesebben kirajzo­lódtak. 1918 decemberében és 1919 januárjában a Szociáldemokra­ták Kezdeményező Csoportja és az OSZDMP belüli ún. honvédő-mensevikek régi pártmunkás csoportja kidolgozta „A platform alapté­ziseinek tervezetét" (Projekt osznovnih polozsenij platformi), amely a martovi hivatalos mensevizmus elleni támadás volt.¹⁰ Az „erőszakos hatalom előtti kapitulációval" vádolták Martovékal, s egyúttal dekla­rálták a velük való teljes szakítást. A dokumentum alapmotívuma, hogy a háború által kimerült országokban sehol sem lehetséges szo­cialista forradalom, s így egyetlen lehetőség marad: „Társadalmi re­formok kapitalista viszonyok alapján". Egy szó sincs arról, hogy a kolcsakisták hogyan mészárolták le az eszer-mensevik demokratákat. Oroszországra vonatkozóan pedig úgy foglaltak állást, hogy „tudato­san építsük át politikánkat, vezető elvként választva a kapitalista fejlő­dés elkerülhetetlenségének és szükségességének elismerését… kéz a kézben kell haladnunk a magángazdasági kezdeményezéssel." A munkásellenőrzés helyett polgári alkotmányt követeltek, aminek enyhén szólva ellentmondott az a naiv törekvésük, hogy „a fél-ázsiai abszolutizmusból" (a tervezet szóhasználata) a nyugat-európai kapi­talizmusba ugorjanak. Ilyen „ugrás" utópisztikusabbnak tűnik, mint a hadikommunizmus „utópiája", hiszen annak valóságos háborús kö­rülmények képezték alapját. A jobboldali mensevikek nemcsak az alapvető alternatívát nem látták a polgárháborús frontokon, hanem azt sem mérték fel, hogy valójában éppen a nyugati „demokráciák" tá­mogatják a gyenyikinista-kolcsakista fehérgárda rémuralmát, amely e támogatás nélkül aligha tarthatta volna magát. Erre a tényre Marfü­vek azonban nagyon érzékenyek voltak. Martov, Dan és az OSZDMP hivatalos vezetése pontosan tudta, hogy a polgárháború leegyszerű­sítette az alternatívákat. Végső soron „Lenin vagy Kolcsak" volt a le­hetséges választás 1919-ben, amint azt maga Kolcsak „liberális" mi­nisztere a későbbi szmenovehista Nyikolaj Usztrjalov is hang­súlyozta.¹¹

Martov a kialakult helyzet jellemzése kapcsán a mensevikek poli­tikai korlátozása ellenére sem mulasztja el egy másik levelezőpartne­re, Alekszander Nyikolajevics Stein figyelmét felhívni arra a veszede­lemre, ami a szubjektivista megközelítésekből fakad. A levél, amely még 1918. október 25-i keltezésű, vagyis éppen a forradalom első év­fordulóján íródott (amire akkor Martov aligha fordított figyelmet), meg­döbbentő éleslátással érzékeli, hogy a bolsevikok a kialakult viszo­nyokat csupán korlátozott mértékben ellenőrzik. Figyelmezteti elvtár­sát, hogy a dolgok nem pusztán, és talán nem is elsősorban a bolsevi­kok akaratán múlnak. Így elemzi a polgárháború első hónapjainak ta­pasztalatait. „Az ipar eltűnik, s eltűnésének mértéke szerint a kommu­nisták jórészt fel kell szívódjanak a különböző intézményekben, ami­nek köszönhetően a szovjethatalom megszenvedi a bürokratikus ára­dást, amivel nagyon is megpróbál harcolni, de a bürokrácia teljesen paralizálja a szervező munkát a gazdasági és szociális szférában. Sa­játos betegség – amely ellen a bolsevikok maguk próbálnak most har­colni -, a rendőri apparátus hipertrófiája, amely apparátus önálló erővé válik, mely elnyomja a hatalom más szerveit. Ezen talajon egy­szer talán végbe megy majd a szakítás a mi Robespierre-jeink és hébertistáink között, akik a tiszta lumpenséget képviselik."¹²

1919 és 1920 folyamán is számos dokumentum látott napvilágot, amelyben az OSZDMP Központi Bizottsága megpróbálta megőrizni a mensevikek mint munkáspárt hírnevét, hogy az ne sározódjék be sem az Oroszország ellen folytatott intervenció, sem pedig a belső ellen­forradalom „demokratikus" igazolásával. A polgárháború csúcspont­ján, 1919. augusztus 30-án az OSZDMP Központi Bizottsága kényte­len volt elhatárolódni azoktól a mensevik irányzatoktól, amelyek a Gyenyikinnel való kollaborálás miatt súlyosan diszkreditálták a mensevizmust mint politikai irányzatot: „A KB-ba információk érkeztek ar­ról, hogy az OSZDMP néhány tagja Ukrajna gyenyikinisták által elfog­lalt részén opportunista politikát folytat, nyilvánvalóan a gyenyikinista rendszerhez való alkalmazkodásra épít, amely politika a (fehérterro­rista) rendszer demokratizálásának fantasztikus céljait követi; s ezek a megnyilatkozások a szociáldemokrácia nevében helyet kaptak ab­ban a sajtóban is, amely marxistának nevezi magát." A dokumentum a fehérgárdista diktatúra „forradalmi megdöntésére" szólított fel. A párt politikájának fő irányát így határozták meg a gyenyikinista-kolcsakista diktatúra elleni harc terén:

„A párt alapvető feladata most ezeken a területeken a gyenyiki­nista-kolcsakista rezsim forradalmi megdöntése és egyesülés Szov­jet-Oroszországgal, mint az egész oroszországi államszervezet köz­pontjával." Végül a dokumentum aláhúzza, hogy a párt tagja csak az lehet, aki az általános párthatározatok alapján áll.¹³ Sőt, az 1919. ok­tóber elsején született KB-határozat „a párt összes tagját a Vörös Hadsereg szolgálatában a legaktívabb munkára" szólította fel. A KB „elrendeli, hogy hívják fel a párt összes tagját a legaktívabb munkára a Vörös Hadsereg szolgálatában, és agitációra a proletariátus tevé­keny részvételéért a védelemben."¹⁴

A számos hasonló dokumentum közül még Dannak a Szovjetek VII. Kongresszusán, 1919 decemberében elmondott beszédét idéz­zük fel, melyben a forradalom melletti megalkuvás nélküli szolidaritá­sát nyilvánította ki, méghozzá annak ellenére, hogy a mensevik pártot az új hatalom részéről nem kevés üldöztetés érte: „Bármennyire is ne­gatív legyen a viszonyunk a bolsevik kormány politikájához, bármi­lyen üldözésnek és erőszaknak legyünk is alávetve a részéről, tudja meg az orosz forradalom összes ellensége, hogy pártunk minden ere­jét felvonultatja a kormány mellett mind ahányszor a forradalom védel­méről van szó. Vagyis, a forradalmat védve mi nem ezt vagy azt a kor­mányt védjük, nem ezt vagy azt a frakciót, hanem saját, vérben szüle­tett gyermekünket – a dolgozók közös vívmányát."

A forradalom védelmére javasolta az „egységes forradalmi front" létrehozását. így fejezte be beszédét: „Éljen az orosz és a világforra­dalom! Éljen az orosz és a nemzetközi szocializmus!"¹⁵

Az ellenzékiség és a forradalom melletti hitvallás sajátos össze­kapcsolódása tükröződik Dan magánlevelezésében is. Éppen ebben az időben Akszelrodnak írott, 1920. január 31-i keltezésű levelében így „vallott" erről:…..mint újra mobilizált orvos hűséggel és igazság­gal szolgálok a bolsevik kormánynak mint az egész Szovjet-Oroszor­szágot orvosi eszközökkel ellátó szervezet szervezője". Levelének politikai elemző részében nem volt optimista, „Úgy látom – írta -, hogy a kialakult ellentmondásokat nem lehet másképpen megoldani, mint a kommunista csúcson belüli éles válsággal."¹⁶

1920 tavaszán az újabb katonai fenyegetés idején, a Szovjet-Oroszország elleni lengyei támadás veszélyének erősödésével az OSZDMP Központi Bizottsága – ellenzékisége háttérbe szorításá­val – újfent a szovjethatalom védelmére mozgósított. Május 5-én a Moszkvai Szovjet mensevik frakciója, a Szakszervezetek és a Gyári-Üzemi Bizottságok mensevik csoportjai, valamint a Bund Központi Bi­zottságának együttes ülésén elfogadott deklaráció már kiindulópont­jában a frontok tisztázását tartotta a legfontosabbnak, s eloszlatva minden kétértelműséget így foglalt állást:

„Lengyelország kormánya, amelyet imperialista törekvések és az orosz forradalom iránti gyűlölet vezetnek, hadjáratot indított Szov­jet-Oroszország ellen .. . Szétzúzva az orosz fehérgárdista bandákat a Vörös Hadsereg nem teszi le a fegyvert Piłsudski imperialista légiói előtt…(…) A KB felhívja a Szociáldemokrata Párttagjait, a párton­kívüli munkásokat, alkalmazottakat és parasztokat, minden becsüle­tes állampolgárt, hogy minden erővel segítsék a forradalom védelmét mind a hátországban, mind a Vörös Hadseregbe való önkéntes jelent­kezéssel."¹⁷

A hadikommunizmus

Fjodor Dan – valószínűleg 1920-ban – papírra vetett munkája, amely­nek kéziratos formája A szovjet szisztéma címet viseli, nagyon tisztán jelez egy máig visszatérő alapproblémát: nevezetesen azt, hogy az el­mélet és gyakorlat milyen mértékben diszkreditálhatják egymást. Dan a maga részéről egyértelműen leszögezte tanulmánya elején, hogy közte és a bolsevikok között nincsen elméleti nézetkülönbség: „Elmé­letben a szovjet rendszer a dolgozók demokráciájának ideális formá­ja." Innen elemzése a hadikommunizmus működésképtelenségére futott ki, de ekkor még szó sem volt arról, hogy a karikatúra minősítené az eredeti elméletet és lehetőségét. Anélkül, hogy itt Dan írásának nem tudatosan torzító elemeit utólag bírálnánk, csupán megjegyez­zük, hogy a hadikommunizmust néhol már a kommunizmus szinoni­májaként használta, ami éppen hogy ellentmondott elméleti premisszáinak. Félelme a rendőri-bürokratikus elfajulástól természetesen érthető, de ő is jól tudta, hogy a forradalom előtti helyzethez nincs visszatérés.¹⁸

Martov 1920. január 23-i Akszelrodhoz írt levelében éppen ezt a problémát bontotta ki. A nyugati országok fejlődéséről megjegyzi, hogy a szocializmus előfeltételei szervesen ugyan csak ott fejlődtek ki, de ez is amellett szól, hogy „Oroszország számára két forradalma után elképzelhetetlen egyszerű visszatérés a »magánkapitalista vi­szonyokhoz«"„…Martov, miközben elutasítja a forradalom úgymond ne­gatív következményeit (mint az utópisztikus gazdasági törekvések, a „közvetlen kommunizmus" utópiája, egy sajátos „bürokratikus abszo­lutizmus", a hatalomgyakorlás terrorisztikus tendenciái stb.), védel­mébe veszi az októberi forradalmat: a történelem máris igazolta az ok­tóberi forradalmat, mert megszabadította Oroszországot az „imperia­lista gyámkodástól", felszámolta a tulajdonosi osztályok politikai ural­mát a feudális maradványokkal együtt… A hadikommunista viszo­nyok elemzése alapján pedig arra a következtetésre jut, hogy Szovjet-Oroszországban egy sajátos vegyes gazdaság kialakítása oldhatná meg a hadikommunizmus válságából való kilábolást. Egy kapitalista restaurációval szemben – ahogyan Martov fogalmazta – „inkább hi­hető az árutermelő-kapitalista viszonyok összeolvadásának lehető­sége a közvetlenül társadalmi gazdaság elemeivel, amely a termelő­erők növekedésének mértékében fokozatosan kiszorítja az előbbi elemeit. Ha a forradalmat elnyomják Oroszországban, akkor a gazda­sági fejlődés valószínűleg az államkapitalizmus irányába fog haladni, a falusi kistulajdon alapján. Ha az államhatalmat a dolgozó osztályok fogják a kezükben tartani, kialakul a lehetősége annak, hogy a nép­gazdaság fokozatosan a haladó országok társadalmasodó gazdasá­gához kapcsolódva (i. m. Anschluss) kollektivista kezdeményekkel itatódik át, amit utópiának ismertünk el Bernstein tételeiben a kapita­lizmus „organikus" korszakára vonatkozóan, de ami a nemzetközi for­radalom és az államhatalomnak a dolgozó osztályok kezében való koncentrálódása korában realitássá válhat. Az 1917-es orosz demokratikus forradalmat az imperializmus pusztította el azáltal, hogy fejlődését paralizálta. Ezzel együtt elkerülhetetlenné vált az új forradalom, amely erőviszonyai tekintetében csakis bolsevik lehetett, és amelyet ebben az értelemben összes ellentmondásai és reakciós tendenciái ellenére, előrelépésnek kell tekinteni a társadalmi fej­lődésben.

A forradalom vívmányait a hadikommunizmus megőrizte, s ezért Martov fontosnak tartotta felhívni Akszelrod figyelmét arra, hogy a mensevikek a szovjethatalmat katonailag csak Gyenyikin és Kolcsak felemelkedése után kezdték támogatni, mintegy levonva saját veresé­gük tapasztalatait. Martov a mensevizmuson belül kétirányú elhatáro­lódást tartott szükségesnek: egyrészt a tiszta kapitalista restauráció erői és a bolsevik rendszerben való feloldódás között próbált egy har­madik lehetőséget megvalósítani: „Most, amikor az ellenforradalmi seregek szétverése megtörtént, remélhetőleg a jobboldali ellenzék, Liberés Co. elismerik igazunkat. Sokkal kellemetlenebb baloldali el­lenzékünk, amely csaknem teljesen elragadta a Bundot, és vannak gyökerei az orosz szervezetekben is. Nem szólva a Bundról, amely 9/10 részt elsajátította a kommunista ideológiát (…) más baloldaliak is teljesen elveszítették az elvi vonalat, amely megkülönböztetné őket a bolsevizmustól: készek elismerni a szovjeteket »legfelső forma­ként", s a III. Internacionálét az egyetlennek, amely képes egyesíteni a proletariátust stb."¹⁹

Itt Martov már érzékeli a mensevik párt „felszívódásának" törté­nelmi tendenciáját, de minden politikai változástól a „feléledést" várta.

A mensevik párt újjászerveződésének – úgy tűnt – az 1920 elején létrejött lélegzetvételi szünet kedvező lehetőséget kínál. Minden­esetre 1920 áprilisának első napjaiban a KB ülése elfogadott egy összefoglaló tézisgyűjteményt, amely az összes európai marxista párt számára a szocialista perspektíva alapértékeit vázolta fel. A dokumentum, amely folyóiratunk e számában magyarul is olvasha­tó, nagy meggyőző erővel bizonyítja, hogy a bolsevikok és a „hiva­talos" mensevikek közötti alapvető különbségek nem a célok és az elméletileg körvonalazott stratégia területén mutathatók föl, hanem „csak" a konkrét gyakorlati-politikai lehetőségek és fel­adatok kijelölése terén.

A tézisek abból indulnak ki, hogy a világháború után egy új kor­szak köszöntött be, amely „megnyitja a szocializmus korszakát".

A tézisek egyáltalán nem maradnak meg az absztrakció szintjén, hanem éppen a forradalom történelmi előfeltételeinek különböző „érettségi fokából" kiindulva a kapitalizmus válságának egyenlőtlen­ségét hangsúlyozzák, ami a forradalmi átalakulás lehetőségét a világ különböző részein igen eltérő formában veti föl. Mindebből arra a kö­vetkeztetésre jutottak, hogy „a szociális forradalomra a gazdasági te­kintetben leginkább élenjáró országok" érettek. A korszak, a kapita­lista világgazdaság legbensőbb ellentmondásainak egyike – a Tézi­sek szerint – éppen az, hogy „a forradalmi válság áthatja azokat az el­maradott országokat is, amelyekben a kapitalista rendszer belső el­lentmondásai még ki sem tudtak éleződni, és maga a kapitalizmus még távolról sem merítette ki a további fejlődés összes lehetőségét". Azonban nem álltak meg ennél a felismerésnél. Martovék jól látták, hogy Oroszország nem szakítható ki a kapitalista világgazdaság vál­ságának egész rendszeréből. Szembenéztek azzal az alapvető prob­lémával, hogy „az elmaradott országok burzsoáziája nem képes hely­reállítani a háború sújtotta népgazdaságot". S ennek következtében vált ezekben az országokban lehetővé, hogy „korlátozzák a tisztán kapitalista viszonyok uralkodási körét". Ennek a „korlátozásnak" mi­benlétét nagyon pontosan körül is határolták, nyilvánvalóan az orosz forradalom tapasztalataira támaszkodva: „az államosítás, az önkor­mányzat kiépítéséről", olyan „társadalmi formák" kifejlesztéséről be­széltek, amelyek a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet „kiindulási pontjai lehetnek". Ugyanakkor az orosz forradalom fejlődé­sének, a polgárháborús viszonyok tapasztalatainak alapján határo­zottan elvetették azt a felfogást, amely a forradalmat mint egyszeri eseményt fogja föl: a „szociális világforradalom" számukra szemléleti kiindulópont is, amely évtizedekben méri a nemzetközi forradalom ki­bontakozását. Itt nyilvánvalóan a hadikommunista tapasztalatokkal, az utópisztikus, messianisztikus illúziókkal polemizálnak, s a történe­lem folyamatszerűségét hangsúlyozzák. Eleve „katasztrófának" lát­ják az egyik gazdasági rendszernek, az „egyik gazdálkodási formá­nak" egy csapásra történő felváltását egy vele ellentétes másikkal. A bolsevikokat megelőzve ismerték fel: a szocializmus nem beve­zethető. Gyorsított fejlődés a szocializmus felé csakis kedvező nem­zetközi feltételek között lehetséges, ahogyan fogalmazzák: „a fejlett országokban immár közeledő szociális forradalom az elmaradottabb országok dolgozó tömegei számára megteremtheti a szocializmus le­hetőségét". Ezt a forradalmi fordulatot sem tartották azonban „tör­vénynek", sőt éppen arra figyelmeztettek, hogy egyáltalán nem szük­ségszerű az „imperialista háború polgárháborúba való közvetlen átnövése". A dokumentum aláhúzza, hogy a politikai forradalom konk­rét feltételeinek megléte nélkül a tőke politikai uralma nem megtörhe­tő, jóllehet ők is elvetették a tőke ellen tisztán legális eszközökkel folyó harc elképzelését, amennyiben a tőkés uralom maga sem legális eszközökkel tartja fenn magát, hiszen a tőkés társadalom állami in­tézményrendszere, azok az apparátusok, amelyeket a kizsákmányo­lás biztosítására hoztak létre, a magántulajdonos uralmi elit, a bankok hatalma nem kérdőjelezhetők meg a szigorúan vett legalitás keretei között maradva. Ebből a tényből azonban a mensevikek nem egy ellenterrorrendszer kiépítésének szükségszerűségére következ­tettek, hanem arra, hogy a proletariátus diktatúrája csak ott jöhet létre, ahol a proletariátus a lakosság többségét alkotja, vagyis a fejlett or­szágokban. Az elmaradott országokban, vagyis mindenekelőtt Orosz­országban olyan átmeneti állapotról írnak, ahol az elmaradott ország burzsoáziája és a hagyományos államgépezet nem képes önálló cse­lekvésre, ahol nem képes megállítani a gazdasági és politikai intéz­ményrendszer felbomlását. Az ilyen föltételek között végbement for­radalmak számára csak egyetlen lehetőséget látnak: „a forradalom elsődleges célja csupán a hatalomnak a proletariátus és a többi dol­gozó osztály közötti (…) megosztása lehet."

Vagyis itt a proletárdiktatúrát, mint a szocializmusba való átme­netet a – bolsevikokkal ellentétben – még nem tűzik napirendre, pusz­tán nemzetközi előfeltételeinek gazdasági megteremtéséről beszél­nek. A mensevikek a proletárdiktatúrát mint „kisebbségi" diktatúrát az „elméleti érveken" kívül azzal utasították el, hogy az nem képes a fej­lődést a kívánt, szocialista irányba terelni, mert az elkülönült hatalmi apparátusok terrorpolitikáját teszi lehetővé. A forradalmi dikta­túra elkorcsosulásához vezet, ha olyan feladatok megoldásába kezdenek, amely a társadalom többségének nem áll közvetlenül érdekében. Az a tény – vélték -, hogy ebben az átmeneti szakaszban a „forradalmi kisebbség", vagyis maga a munkásság már eleve csak olyan intézkedésekkel védelmezheti magát, amely jelentős társa­dalmi csoportok jogi-politikai korlátozásával jár együtt, rendkívüli óvatosságra kell, hogy intse a szociáldemokráciát „a régi társadalmi formák szétverésében és az újak létrehozásában … óvatosság min­den olyan kísérlettel szemben, amely arra irányul, hogy a demokrácia korlátozásának eszközével mesterségesen serkentse a gazdasági élet társadalmasítását és legyőzze azt az ellenállást, amelyet a fejlet­len gazdasági viszonyok fejtenek ki ezzel a folyamattal szemben". El­lenkező esetben a mensevikek totális széthullással, felbomlással szá­moltak. A gazdasági utópizmusban és a politikai terrorizmusban a munkásmozgalom nemzetközi vereségének súlyos kockázatát látják, magát a szocializmust éppenséggel nem tartották aktuálisnak. Ami­kor a NEP majd leveszi a napirendről a szocializmus megvalósításá­nak közvetlen perspektíváját, s csupán „szocialista szigetek" megőr­zésére, ill. kifejlesztésére törekszik, nagyon aktuálisan hangozhattak a dokumentum kulcsszavai:

„A »szovjetrendszernek« a demokráciával való szembeállítását és azt a törekvést, hogy a szociális fordulatot diktatúra útján ennek a rendszernek a talaján lehessen sikeresen végrehajtani, számos or­szágban táplálják a tömegekbe, egyrészt a szindikalista hagyomány révén, mely azt ta.tja, hogy már a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet szakaszában helyettesíteni kell az állami szervezetek mindenféle formáját a termelőknek a termelési folyamatban kialakított közvetlen egyesüléseivel, amire csak egy, már teljes egészében ki­alakult és régóta működő szocialista társadalomban van mód; más­részt ezeket a törekvéseket az állami berendezkedés demokratikus formáiból való természetes kiábrándulás is szítja, amelynek gyökerei több szocialista pártnak a háború idején a tömegekkel szemben tanú­sított magatartásához és ahhoz a szerencsétlen szerephez nyúlnak vissza, amelyet a forradalomban született demokratikus intézmények játszottak…"

Martov 1920. június 27-i Kautskyhoz írt német nyelvű levele, amely Németország tekintetében a Kapp-puccs után igen optimista hangvételű, a nemzetközi mozgalomban is fordulópontot vár. Neve­zetesen azt, „hogy miután a bolsevik irányzat elérte sikereinek csúcs­pontját, hamarosan bekövetkezik feloszlásának és széthullásának fo­lyamata. Lehet, hogy már a harmadik Internacionálé második kong­resszusán megmutatkoznak a hanyatlás szimptómái." Éppen a szoci­alizmus perspektíváinak, lehetőségeinek végiggondolása késztette arra Martovot, hogy magával Kautskyval, a „pápával" is közölje elem­zését és megismételje januári levelének is egyik gondolatát, mely sze­rint a nemzetközi mozgalomban is kettős elhatárolódásra van szük­ség a bolsevikok megítélése tekintetében (mivel a bolsevizmust mint a munkásmozgalom nemzetközi jelenségét közelítette meg). Az ultra­baloldali irányzatot, mint pl. a holland Pannekoek által fémjelzett cso­portot, irányzatot „pártpolitikai bolsevizmusnak" nevezte, amely – úgymond – legyőzte a „gazdasági-szovjet bolsevizmust". A shop steward angol mozgalom, a mű hely meg bízottak képviselőinek szov­jet-oroszországi látogatása kapcsán Martov azt emelte ki, hogy gaz­daságilag nem működik a bolsevizmus: „nem titkolhatták el előlük a bolsevikok, hogy Oroszországban a munkásosztálynak nincs »self-government«-je, nincs semmiféle iparigazgatás, amelyet a proletariá­tus gyakorolna …" Martov ennek ellenére kénytelen volt konstatálni, hogy a bolsevizmus alapelveit az angol küldöttek osztják, még ha a fennálló politikai viszonyokat kritikailag szemlélték is, hiszen titokban találkoztak a mensevikekkel is. Martovnak a bolsevizmus megítélé­sére vonatkozó elemzéseiben volt egy olyan ellentmondás is, amely nagyon világosan éppen ebben a Kautskyhoz írt levélben rajzolódott ki talán a legjobban. Érdemes hosszabban idézni.

„Mindezeket a részleteket azért közöltem Önnel – utalt Martov le­velének korábban itt jelzett részeire -, hogy illusztráljam azt a gondo­latomat, mely szerint a III. Internacionálé már eljutott fejlődésének arra a pontjára, ahol a bolsevizmus belső lényegéhez tartozó szektás uniformizálás, és »vasfegyelem«, mely Leninnek oly kedves, kibékít­hetetlen ellentétbe kerül a forradalmi folyamatok sokszínűségével, melyek egymást keresztezik a modern munkásmozgalomban, s me­lyek – hála a régi Internacionálé csődjének – Moszkvában keresik súlypontjukat. Mennél inkább mód nyílik arra, hogy ennek a harmadik Internacionálénak a keretein belül vitassuk meg a problémákat, a leg­közelebbi célokat, módszereket és szervezeti formákat, annál kilátás­talanabb lesz, hogy egy kalap alá hozzuk mindazokat a szindikalista, anarchista, egyszerűen puccsista, proudhonista, jakobinus-blanqu­ista és babeufista-kommunista, valamint a csupán naiv forradalmi elemeket, amelyek most a kommunista zászló alatt gyülekeznek. És annál nehezebb lesz szintetikus egységre hozni mindezeket…"

Anélkül, hogy eszembe jutna védelmembe venni a szektás elzár­kózás tendenciáit, mégis csak jelezni kell, hogy az „uniformizáló bol­sevizmus" – éppen Martov szerint is – mennyire sokszínű erőkből és hagyományokból épült föl mind nemzeti, mind nemzetközi „forrásait" tekintve. Úgy tűnik, hogy éppen egységes mozgalommá gyúrásuk, bi­zonyos „fegyelem", szervezettség és összetartás nélkül nem lettek volna életképesek sem külön, sem együttesen, hiszen – mint koráb­ban maga Martov hangsúlyozta – nem tudták volna megragadni a ha­talmat sem Oroszországban, sem sehol másutt tisztán legális, a ha­gyományos szociáldemokrata eszközökkel, mert a kapitalizmus volt olyan, amely maga sem volt képes tisztán legális eszközökkel a bur­zsoázia hatalomfenntartására. Máshogy áll a dolog a III. Internacio­nálé szerepvállalásának valóban áthidalhatatlannak látszó ellent­mondásával, amelyre Martov igen találóan mutatott rá: egyfelől világ­forradalmi elkötelezettségre, másfelől a kapitalizmussal való meg­egyezés reális kényszerére utalt, jóllehet ekkoriban a NEP még felis­mert lehetőségként sem létezett… Ezt az ellentmondást Martov így elemezte:

„…immanens belső ellentmondás áll fenn a III. Internacionálé küldetése és a »reálpolitika« tendenciái között – amelyekre a tények logikája szorítja rá a bolsevik államot. A III. Internacionálé raison d'étre-je (létjogosultsága) egyfajta „permanens forradalom« produ­kálása, vagyis, hogy Oroszország megmaradjon mint a forradalom tűzfészke, permanens harcban valamennyi kapitalista állammal; a re­ális politika pedig arra kényszeríti az államot, hogy háborúi végcélja­ként kompromisszumos békét kössön a kapitalizmussal, miután arra a meggyőződésre jutott, hogy az európai és amerikai kapitalizmus se­gítsége nélkül az orosz gazdaság teljességgel képtelen kiemelkedni jelenlegi állapotából."²⁰

Közben a hadikommunizmus mind konkrétabb bírálata fogalma­zódott meg. 1920 augusztusában a mensevikek országos pártkonfe­renciára készültek, de a harkovi és moszkvai letartóztatások megaka­dályozták a konferencia megtartását. Így az augusztus 21-ére terve­zett konferencia helyett csak a Központi Bizottság tudott tézisekkel előállni, amelyek mindenekelőtt a hadikommunizmust mint a szocia­lizmus karikatúráját bírálták. Hangsúlyozták, hogy a hadikommunista viszonyok csak diszkreditálják a szocializmus fogalmát. Ennek a „ka­rikatúrának" az objektív okait próbálták az első tézisben megragadni:

„A nemzetközi szociális forradalom fejlődésének lassú üteme az iparilag leghaladottabb országokban szerfölött kedvezőtlen feltétele­ket teremt a szocializmus csíráinak fejlődéséhez egy olyan ország­ban, mint Oroszország, ahol a tulajdonos osztályoknak a háború által előidézett politikai összeomlása a túlnyomóan paraszti-kispolgári la­kosság politikai elmaradottsága mellett a proletariátus egyik pártját juttatta hatalomra, és megkezdte a népgazdaság szocialista átalakí­tását a kispolgári termelési viszonyok körülményei között, ahol igen gyengén fejlettek a kollektív gazdálkodás technikai-anyagi és társa­dalmi-pszichológiai feltételei." A második tézisben azt fejtegetik, hogy az utópikus vonzalmakkal és törekvésekkel szemben a polgár­háborús körülmények között az „alapkérdés az orosz forradalom to­vábbi fejlődésében … magának a társadalmi termelés puszta folya­mata fenntartásának lehetősége."²¹

A martovi elemzés rendkívüli következetességgel tör a maximá­lis objektivitásra. Miközben viszonylag tárgyilagos analízis bontakozik ki cikkeiből és leveleiből, látnunk kell, hogy a mensevizmusnak szer­vezeti romjaiból való újraépítésével kell foglalkoznia, s látja a felbom­lás elkerülhetetlenségét, ami még egy júniusi, Brojdónak írt leveléből is kitűnik.

„.,. már korábban érkeztek hírek Martinovról, aki beásta magát egy faluba Petljura és a pogromok birodalmában. Közli, hogy osztja a KB álláspontját. Elfelejtettem közölni, hogy V. Majszkij, akinek a párt­ból való kizárásáért úgy szidtak bennünket, szintén kommunistává nyilvánította magát és már könyvet ír; »miért lettem bolsevik". Ha nem is lett bolsevik, de meghajolt előttük Pjotr Pavl. Maszlov is, aki nem régen írt nekem egy levelet Irkutszkból. . .

… A mostani időben az fontos, hogy ne veszítsük el a kapcsola­tokat, ne vesztegessük el a minimális szervezettséget és a szociálde­mokrata arculatot, amire hajlanak mind jobboldaliaink, mind baloldaliaink. Amikor majd beköszönt a »perediska« [lélegzetvételnyi szü­net], nekem úgy tűnik, még feltámadunk."²²

A szervezeti egységet építgetve, Martov kapcsolatban állt kül­földi csoportokkal is, melyek többsége a harcos antibolsevizmus tala­ján állt, s Martov volt az, aki a józan belátás és reálpolitika szellemé­ben próbálta őket mérsékletre inteni. Egy 1920. november 13-i levelé­ben – már a hadikommunizmus teljes kifulladásának időszakában -, a londoni csoportnak írt levelében a bolsevizmus megítélésének és a mensevik „stílus" megkomponálásának jegyében arra intette őket, hogy ne felejtsék el:

…..A szovjet diktatúrának a harca a külföldi beavatkozás és a Vrangelek ellen objektíve forradalmi jelentőségű annak ellenére, hogy teljesen reakciós politikát folytat Oroszországban a szociálde­mokrácia ellen … Kevésbé jelentős, de jellemző a bolsevikok Önök általi meghatározása, mint az »orosz proletariátus hóhérjai«. A párt nem így tekint a bolsevikokra, mint ahogyan nem tekinti Robespierre-t és Saint-Just-öt a »francia nép hóhérjainak« . .. Az ilyen jellemzések­nek, hacsak nem akarnak a bolsevik stílus másolatai (»véres Cereteli« stb.) lenni, nézetünk szerint a bolsevizmus szociális természetét kell tükröznie, ezt a természetet semmiképpen sem a proletariátus osztályelnyomásában látjuk."²³

Hasonlóképpen foglalt állást egy nemzetközi dokumentum elké­szítésével kapcsolatban is, amire egy Scsupaknak írt december 15-i keltezésű leveléből derül fény: „Ha a világ országai közül egyedül csak Oroszországban – nem fontos, hogy miért – győzött a forrada­lom, amelynek élén szocialisták állnak, akik megkísérlik (bár ultraos­tobán) a szocializmust megvalósítani, akkor egy nemzetközi doku­mentumban nehéz elvitatni ilyen országtól a szocialista forradalom fészke elnevezést.. ."²⁴

Így nem meglepő, ha Martov határozottan a szovjethatalommal való együttműködés alapján állt gazdasági és szociális téren is. Imént idézett december 15-i levelében, melyben egyébként felfigyelt a hadi­kommunizmus antiegalitáriánus tendenciáira is,²⁵ kitért a mensevikek lehetséges „alkalmazkodásának" különböző formáira.

A karrierista átállásokról szólva megjegyzi: „A kommunistákhoz való átállást illetően az utóbbi időben a mi pártunk különösen kitűnt. Elmentek Hincsukon, Jahontovon, Dubrovinszkaján kívül Csirkin, Bulkin (!), Ilja Vilenszkij, most pedig a maga idején általunk kizárt Majszkij. Általában az egykori ultrajobbosok állnak át különösen gyak­ran. Persze nem mindenki karrierista megfontolásokból. Sokan őszin­tén »csúsznak át«, minden hamletizmus nélkül. .. adják át magukat annak a társadalmi munkának, amelyet most az állam monopolizál és amely területen persze valami pozitív is történik … A pártban (külö­nösen délen) még mindig nagyon erős az ultrabalos szárny, amelynek vezetői, mint pl. Ser, valószínűleg elmennek majd, de akik a maguk követelésével, hogy »enyhítsük tovább a tónust« a bolsevizmussal való harc terén, elkenik a különbséget a demokratizmus és a „felvilá­gosítás" között, és a parasztsághoz való viszony kérdésével nagy za­vart idéznek elő . . ."

Martov és a mensevikek ekkor már régen tudják, hogy mi a hadi­kommunista politikai berendezkedés alapproblémája. A már említett VII. Szovjetkongresszuson 1919 decemberében az OSZDMP dekla­rációja világosan megfogalmazta:

„A proletariátus kis része vált de facto annak a hatalomnak a hordozójává, mely hatalomnak az alkotmány szerint az egész proletariátus és a dolgozó parasztság hatalmának kellene len­nie." És pontosan látták és leírták azt is, hogy hogyan falja fel a forradalmat a bürokrácia és a régi nagyorosz bürokrata-rab­szolga-hagyomány, a szokásjog, a tömegek apátiája stb. Nem voltak azonban eszközeik arra, hogy önmagukat megszervezhessék, ama döntő oknál fogva, hogy tömegek nélküli vezérek pozíciójában voltak, noha tömegpártban gondolkodtak. A történelem nem követte őket, s ők megpróbáltak alkalmazkodni, amiről az utókor számára fennmaradt elemzési kísérleteik tanúskodnak. S mindez egyáltalá­ban nem lebecsülhető intellektuális erőfeszítésekről tanúskodik. A mensevikek – számos bolsevik vezetőt megelőzve – idejekorán ér­zékelték a dolgozók kifáradását, a „munka militarizálásának"rendkí­vül gyors ellehetetlenülését és az egyre növekvő munkásellenállást.

III. A NEP

Miközben 1920-21 fordulóján a bolsevikok híres szakszervezeti vi­tája folyik, a mensevikek a hadikommunizmus teljes reformját követe­lik,²⁶ ami tulajdonképpen magának a szakszervezeti vitának a tartal­mát is képezte.²⁷ Szinte a kronstadti lázadás kirobbanásának pillana­tában az OSZDMP KB és a mensevik moszkvai bizottság a munká­sokhoz forduló 1921. március 7-i felhívásában igen differenciált állás­pontot fogalmazott meg. Kifejtették, hogy a mensevikek nem támo­gatják a szovjethatalom megdöntését, mert az csak anarchiához ve­zetne, „ami a múlt sötét erőinek, az uzsoratőkének, a földesuraknak és az udvari bürokráciának kedveznek, s ami ráadásul az orosz mun­kást és parasztot a francia és angol imperialisták rabszolgájává ten­né. … A szovjethatalom megdöntése a cári hatalom restaurációjá­nak veszélyével, a forradalom összes vívmányának pusztulásával fenyeget. . ." Ugyanakkor a mensevikek igazolva látták a hadikom­munizmust illető bírálatukat, és ennek megfelelően a gabonaadó, va­lamint a politikai élet teljes demokratizálásának követelményével lép­tek föl.²⁸

A politikai pártok a hadikommunizmusból kivezető utat keresték 1920 decemberében, a szovjetek VIII. kongresszusán. A mensevikek is, akárcsak az eszerek és persze a bolsevikok, mindenekelőtt a politi­kai hatalom körüli harcokra összpontosítottak. Lenin akkoriban hir­dette meg a „kevesebb politika, több gazdaság", ill. kultúra jelszavát, ami nem nyerte el a mensevik frakciót képviselő Fjodor Dan tetszését. Úgy vélte, hogy az alaptörekvéssel ugyan egyetért, de az adott hely­zetben a politikának van primátusa s ez nem is lehet másként. „En mint szocialista, szintén olyan rend megteremtésére törekszem, amelyben az emberi együttélés állami formái kiélik magukat, s az em­beri társadalom nem lesz egyéb, mint szabad termelők és szabad dol­gozók szabad szövetsége."²⁹

Abból a szempontból persze igaza van Dánnak, hogy Oroszor­szágot éppen nem a politikai kiegyensúlyozottság jellemezte, hanem éhséglázadások, sztrájkok és általában a bolsevikokkal szembeni elégedetlenség is. Más kérdés, hogy a válságból nem politikai, hanem gazdasági megoldás kínálkozott. Ezt a megoldást érlelték a bolsevi­kok is a már említett szakszervezeti vita során, majd a végső lökést, a döntő fordulatot a kronstadti lázadás adta meg. A forradalom egykori fellegvára szembefordult a forradalom politikai vezérkarával: „szov­jeteket kommunisták nélkül". Más kérdés, hogy a lázadás mögött ek­korra már nagyon különböző erők sorakoztak föl, s robbanásveszé­lyes helyzet volt Oroszország sok pontján. A szovjetellenes kuláklázadások már fölkapták a régi monarchista jelszavakat: „üsd a zsidókat, mentsd meg Oroszországot". Nem véletlenül írja 1921. január 30-án Martov Akszelrodnak:

„Ha ez a párt ismét, akárcsak 1917-ben képtelennek bizonyul azoknak a tömegeknek vezetésére, amelyeket mi önmagunktól nem tudunk vezetni, az mintegy tényekkel fogja bizonyítani Lenin hírhedt dilemmáját: »Vagy vörös, vagy fehér diktatúra«„.³⁰ Martov arra is utal, hogy az eszerek Miljukowai is kokettálnak. Hogy mennyire korláto­zottak voltak a mensevikek lehetőségei egy önálló politika kialakításá­ra, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Dan még 1921 novembe­rében is arra figyelmezteti a mensevik központi bizottságot, hogy az Alkotmányozó Gyűlés jelszava a szovjethatalommal szemben rendkí­vüli kockázatot hordoz, mert „az ösztönös népmozgalmak az ellenfor­radalom veszélyét rejtik magukban", hiszen a szovjethatalom meg­döntése még sehol nem hozott magával demokráciát. Ez is oka lehe­tett annak, hogy Dan az általában vett demokrácia helyett „a dolgozók szabadsága" jelszót támogatta, de a KB-ban nem kapott többséget.³¹

A NEP bevezetését – s ez talán paradoxnak tűnik – csupán a mensevikek kisebb, Martov vezette csoportja üdvözölte, a többség nagyon fanyalogva fogadta, sőt voltak szép számmal, akik egyenesen visszautasították. A KB elemzése 1921 tavaszán a kialakult helyzetet mint „a bolsevizmus gazdasági összeomlását" értékelte, amit a doku­mentum szerzői szerint nem a katonai kényszerintézkedésektől való „pánikszerű visszalépés" tükröz, hanem az, „hogy a kommunista párt élelmezési és általános gazdaságpolitikája elvi alapjaitól is visszalé­pés történt: ez megmutatkozott az ipar, a kereskedelem és a beszol­gáltatás teljes nacionalizálásának elutasításában, a külföldi és orosz magántőke behozatalához való átmenetben, abban az irányváltás­ban, amely a tétet az önálló, kispolgári gazdaságra helyezi az iparban, a mezőgazdaságban és a kereskedelemben . . ,"³² A dokumentum már Martov távozása után íródott, ami abban is kifejezésre jut, hogy a NEP-et „nem annyira a termelőerők egészséges fejlődése céljából" alkalmazott gazdaságpolitikának tekintik, hanem olyannak, amely „in­kább a külföldi rablókizsákmányolás számára teremt talajt". Sőt, a szovjet fejlődés végét látták benne: „Végül is a kommunista diktatúra takarója alatt bezárul a burzsoá ellenforradalom köre, s előkészülnek a külső és belső feltételek ahhoz, hogy az ellenforradalom diadalra jusson." Gyakorlatilag egy olyan irányvonal körvonalazódik itt, amely nagyon hasonlatos ahhoz a gondolkodásmódhoz, amit a bolsevik „munkásellenzék" frakció képviselt. A tézisekből az derül ki, hogy nem egy „hagyományos" polgári demokratikus szisztéma bevezeté­sében gondolkodtak – ellentétben a jobboldali mensevik csoportosu­lásokkal -, elutasították a szovjet rendszer megdöntését az Alkotmá­nyozó Gyűlés által, „a szovjet rendszer demokratikus megreformá­lása és a dolgozók valódi uralmának szervezetévé való átalakítá­sa a cél".

Az 1921. május 4-én elfogadott dokumentumuk már hangsúlyoz­za, hogy csak „az Antant által támogatott hadseregek elleni harc indo­kolta az államhatalom jogát a gabonafelvásárlás monopóliumára", s az új helyzetben a felvásárlási árak meghatározásához „a paraszt-képviselők szabad megválasztását" javasolták. A X. bolsevik párti kongresszuson elfogadott terményadót pedig egyenesen plágiumnak nevezik.³³ Ez utóbbi gondolat Martovtól ered, aki még 1921. március 24-i Akszelrodhoz írt levelében a kronstadti lázadással összefüggés­ben megjegyezte: „Lenin ellopta a mensevikek gazdasági programját és most mint a magáét adja ki. Valóban Lenin átvette az élelmezési platformunkat."³⁴ Persze nem az az igazán érdekes, hogy ki kitől mit vett át, hiszen a hadügyi népbiztos, Trockij már 1920 februárjában ja­vasolt valami hasonlót a terményadóhoz, mégis egyike volt azoknak, akik a legkésőbben értették meg a NEP-fordulat szükségességét.

Martov – talán legelsőként – már ekkor felveti a „thermidoriánus fordulat" gondolatát, mint olyan lehetőséget, amely a kialakult törté­nelmi helyzetből a kiutat meg fogja mutatni. Ki kell alakuljon egy mér­sékelt bolsevik frakció – érvelt Martov -, amelynek – miként annak idején a thermidoriánus jakobinusoknak – el kell játszaniuk a főszere­pet a bolsevik örökség likvidálásában. A mensevikek a bolsevikokat a parasztpárttal, az eszerekkel való szövetség felé kell lökjék. Ilyen sze­repet a bolsevik párt csak akkor tud betölteni, ha meredeken szakít a régi bolsevik elemekkel, bár egy ilyen szakadásról nehéz elképzelni, hogy másként menjen végbe, mint fegyveres harc formájában, amely­ben egyik fél megpróbálja kiirtani a másikat. Egyébként Kronstadt mu­tatta meg, hogy ez megtörténhet. Az olvasó látnoki szavaknak is gon­dolhatja ezt, ha a sztálinizmus kifejlődésének történetét a francia for­radalom analógiája alapján gondolja el. Maga Martov, amikor ezzel a gondolattal előállt, nem maradt adós az adott szituáció konkrétabb vizsgálatával sem. Túllépve az általános „jóslások" keretein, megpró­bálta a NEP-ből adódó politikai előnyöket saját pártja számára is számba venni. Akkori nézete szerint az alapvető taktikai jelszót a „szabadon választott szovjetek" követelésében határozta meg, ami a kommunista diktatúra eltávolításának „emeltyűje" lehet. Martov tisz­tában volt vele, hogy most nem állhatnak elő az Alkotmányozó Gyűlés jelszavával, mert az a munkástömegek körében teljesen lejáratódott, hiszen „1918-ban a cseh hadifoglyok, az eszerek, és az Antant is az Alkotmányozó Gyűlés támogatásával vagy jelszavával mentek harcba a bolsevikok ellen."³⁵

Martov, aki leveleiben Akszelrodot mindig a valóságos erőviszo­nyok felmérésére ösztönözte, nem győzte hangsúlyozni, hogy a bol­sevikokat támogató erők jelentősek, magukban foglalják „a valódi vá­rosi és falusi proletariátus nagyon jelentős részét". A NEP tükrében új­rakezdődik magának az októberi forradalomnak az értékelése is, mert ha valódi népi támogatás áll a bolsevikok mögött, akkor nem lehet va­lamiféle puccsista felkelésként értelmezni az eseményeket, amire bi­zonyos mensevik körökben volt hajlandóság. Martov április 5-i, már Berlinből írt levelében bár nem utasítja vissza a francia forradalommal és a párizsi kommünnel való analógiát, de Akszelrod figyelmét a mindkettőtől való különbözőségre hívja fel.

Martov – úgy tűnik, Akszelroddal vitázva – nem fogadta el az októ­beri forradalom tipikus mensevik értékelését, amely a polgári forra­dalom egy válfajaként kezelte az októberit. „Azzal kezdem – így Mar­tov -, hogy nem szabad egy lapra helyezni a bolsevizmust az 1793-as évvel, sem a párizsi kommünnel. Ha igazuk lenne a bolsevizáló euró­paiaknak, akik a bolsevik forradalomban mindenekelőtt a proletariá­tus forradalmát látják, igaz, nem érett formáját, akkor joguk lenne a pá­rizsi kommünnel egybevetni." A francia forradalommal való általános analógiát már elfogadhatóbbnak tartotta, mivel az inkább igazolhatta a saját álláspontját, mely szerint az októberi forradalom egy kispolgári forradalom. Ismert, hogy Lenin és sok bolsevik is úgy tekintett az októ­beri forradalomra, mint amely nem tiszta proletárforradalom, mert olyan feladatokat is meg kell oldania, amit Európában a polgári forra­dalmak oldottak meg (földkérdés, nemzeti piac egysége stb.). Martov viszont a forradalom proletár jellegét vitatta azzal az érveléssel, hogy „a proletár osztályfelkelés mozzanata csupán másodlagos a bolsevik fordulatban, csupán bonyolítja a paraszti-kispolgári forradalom alap­mozzanatát". Martov úgy véli, hogy akik ezt a véleményt osztják, azok bátran fordulhatnak a XVIII. századi forradalom analógiájához: „Ha Oroszországban a XVIII. századi Franciaországgal megegyező talajon kinőtt forradalom önkéntelenül megismétli a francia forradalom mód­szereit, ezzel még egyáltalán nem határozható meg a jakobinizmus »törvényessége« a XX. században." Martov itt jelzi, hogy a nemzet­közi tőkés nagyipar, az új fejlemények általában más történelmi kö­zegbe illesztették az orosz forradalmat. Ezért a jakobinizmussal való analógiát Martov bizonyos korlátok közé szorítja. Az analógia történe­tét illetően egészen 1903-ig megy vissza, amikor először hangzott el a vád: Lenin és a bolsevikok a kispolgári jakobinizmus bűnébe estek: „Mi mensevikek – írja tovább Martov – az ön személyében feltettük ezt a kérdést 1903-ban, amikor … az Iszkrában megjósoltuk, hogy az orosz szocializmus Lenin személyében objektíve a jakobinusok sze­repét játssza azáltal, hogy bevonja a néptömegeket a burzsoá forra­dalomba. Pavel Boriszovics, bennünket az Ön eszméi vezettek, ami­kor megfigyeltük, hogy a bolsevizmus váratlanul népivé vált a szó leg­teljesebb értelmében, amikor kezdte felmutatni a szélsőségesen in­ternacionalista-kommunista burokban a jakobinus sans culotte-izmus tipikus vonásait. Amit Ön megjósolt, ez megvalósult, de másfor­mában, mint ahogyan Ön azt elképzelte. Ön feltételezte, hogy a leni­nizmus felrázza a proletár tömegeket és a régi rend ostromára vezeti őket (a maga összeesküvő szervezetének és nyecsajevi-demagóg módszereinek megfelelően), majd a meghatározott pillanatban a bur­zsoá radikalizmus piedesztáljaként szolgál és másként nem is szol­gálhat." Martov azonban kénytelen volt konstatálni, hogy a bolseviz­mus megmaradt ama erők élén, amelyek hatalomra segítették. Ebből levont következtetései szinkronban vannak azzal a felfogásával, hogy a bolsevizmus egyedül volt képes megragadni – a Martov által sok szempontból elvetett eszközökkel – a történelmi haladás egyik alap­vető tényezőjét:

„A bolsevizmus valójában a végtelenségig alkalmazkodva eleddig meg tudott maradni ezen erők élén … lényegében a kis­polgári forradalom élén … s egy meghatározott pillanattól – ha nem is az ideológiában, de a politikában maga lesz kénytelen ezek kispolgáriságát visszatükrözni, s ezzel kiáltó ellentmon­dásba kerül saját ideológiájával… Mi az első pillanattól készek voltunk támogatni a bolsevikokat, amennyiben szövetségre lépnek az eszerekkel (ez a szövetség jelentette volna a paraszti-demokratikus forradalom beteljesítését nem a kisebbség diktatúrája útján), és le­mondanak az utópikus kísérletekről … A velük való harc utópizmusuk és a francia jakobinusokat szolgaian utánzó terrormódszereik mi­att nem jelenti azt, hogy az a progresszió, amit az 1917-es orosz forra­dalom hozott, megsemmisült volna, mert mindennek ellenére fel­színre hozta a valódi plebset és kifejlesztette benne, kommunista illú­ziók burkában, azt a lényegében individuális radikalizmust, amely alapvető pszichológiai előfeltétele nemcsak a burzsoá rendszernek, de az ismert formában a munkásmozgalomnak is."

Martovnak, aki politikai megfontolások melletti egészségügyi okok miatt is az emigrációt választotta, külföldön írt leveleiben érző­dik, hogy minden lehetséges oroszországi információt regisztrál és feldolgoz, mégis áprilisi, előbb idézett leveléhez képest elmozdulás fi­gyelhető meg a bolsevizmus megítélése tekintetében; a rekapitalizációhoz való fordulást mélyebbnek és gyorsabbnak tartja, mint amilyen az valójában volt, s egy rendszerváltás, méghozzá egy totális burzsoá restauráció előfeltételeként szemléli az eseményeket.³⁶

„Oroszországban a bolsevikok politikájának »elburzsoásodása« láthatóan sokkal gyorsabban megy, mint az várható volt. Azt lehet gondolni, hogy »thermidor« gazdaságilag még azelőtt végbemegy, hogy a bolsevikok elveszítenék a hatalmat, az ő segítségükkel megy végbe . . . Lenin legutóbbi munkáiban nyíltan jelszóként veti fel az »ál­lamkapitalizmus« de magát a fogalmat úgy dekódolják, hogy »magánkapitalizmus, állami szabályozás«. Egyébként »ellenforradalmárnak« nyilvánította azokat a kommunistákat, akik nem akarják megér­teni, hogy mindenáron gazdasági engedményeket kell tenni a pa­rasztságnak, még a proletariátus részéről hozott áldozatok árán is. A bolsevikok az utópizmusról való eme késői lemondással nem hi­szem, hogy egy szemernyit is megjavítják a gazdasági helyzetet. Ez nem fog sikerülni. De megkönnyíthetik örököseik feladatát, amennyi­ben saját kezükkel végzik el a »piszkos« munkát, a gyárak visszaadá­sát a tulajdonosoknak, a koncessziósok visszahívását, a kölcsönök visszafizetésének elismerését stb."³⁷ Martov gondolkodása a továb­biakban is ugyanezen a vonalon halad. Június 8-i keltezésű levelé­ben, melyet Badenben írt, ahol betegségét gyógyíttatta, mégis az tük­röződik, hogy nem látta át, hogy a politikai hatalom fenntartása egy rekapitalizációs gazdaságpolitika körülményei között milyen ellentmon­dásokat szül. Martov ugyanis megütközésének ad hangot, amikor Akszelroddal közli, hogy Lenin a gazdaság terén kvázi a mensevikek ál­tal kijelölt úton halad, ám mégis folytatódik a mensevikek üldözése: „Nyilvánvaló, hogy nagyon nem illik a szocialisták fanatikus üldözése olyan időben, amikor ő maga (Lenin) propagálja azokat a gazdasági reformokat, amelyeket ugyanezek a mensevikek jelöltek meg, és ami a kommunizmusról való lemondását jelentette . . . Lenin maga értel­metlen eszmének nevezi a szocializmusba való közvetlen átmenet le­hetőségének fontolgatását a patriarchális gazdaságtól, a vadságtól és az oblomovizmustól, ami szavai szerint Oroszország nagy részét jellemzi, a kapitalizmus pedig érvelése szerint nemcsak rossz (a szo­cializmushoz viszonyítva), de jó is a középkorhoz képest. . ."³⁸

Martov gondolkodásának legfőbb ellentmondása az, hogy egy­részt politikusként látja, hogy mit tehet Lenin, mit tehetnek a bolsevi­kok, másrészt mint meggyőződéses mensevik szocialista egy polgári fejlődést menedzselő szociáldemokrata vagy parasztpárti főhatalom utópiájában gondolkodik. A már halála után megjelent Világbolsevizmus c. kötetében, amely 1919-es, '20-as írásait tartalmazta, nem uta­sította el Lenin Állam és forradalom c. munkáját, a lenini szocializmus­koncepciót, az alulról szerveződő önkormányzati társadalom pers­pektíváját, de az általa is bukottnak tekintett Kerenszkij-rendszer in­tézményi struktúráját akarta mégis életre galvanizálni, csak polgári párthatalom nélkül. De felmerül a kérdés, hogy éppen Oroszország­ban hogyan történhetne meg a kapitalizmus visszaállítása polgári pártok nélkül? Erre nem tudott Martov választ adni. Illetve a politikus Martov mégiscsak adott egyfajta választ éppen az imént idézett leve­lében, amely szerint a „thermidoriánus" gazdaságpolitikát egy bonapartista fordulatnak kell követnie, amelyben Lenin a mérsékeltekre tá­maszkodva bevezeti a személyi hatalmat: „Határozottan megjósolha­tó, hogy semmilyen ,új politika' nem jön ki (a kommunisták elszabotál­ják), ha Lenin nem dönt úgy, hogy a párt okosabb kisebbségére tá­maszkodva véghezviszi a bonapartista fordulatot, azaz a pártdikta­túra helyett személyi diktatúrát hoz létre, amely a bürokrácia nem kommunista részére támaszkodik, ügynökökre és spekulánsokra, ka­tonákra stb. Ezt a végkimenetelt tartom valószínűnek, mivel a másik­a demokráciának tett engedmények útja – Lenin számára sohasem lesz elfogadható. Azonban nekünk azt mondják, hogy a kapitalizmus­nak tett engedmények hívei között már felcsendülnek olyan hangok is, hogy a gazdaság megváltozását követnie kell a felépítmény meg­változásának a politikai szabadság értelmében."

Természetesen itt nem Leninről volt szó, hanem arról, hogy Oroszországban bevezethető-e a „polgári szabadság". Éppen Mar­tov következő, június 24-i, ugyancsak Akszelrodhoz írt leveléből derül fény arra, hogy mensevik körökben is arról suttogtak, hogy Lenin a po­litikai többpártrendszer valamilyen új szisztémáján gondolkodik, mert a politikai intézményrendszer az adott gazdasági alapok és nyomorú­ság talaján azonnal összeomolhat, s újra az anarchia lesz az út, a fegyverek jutnak szóhoz. Martov tehát közölte Akszelroddal, hogy a Dannal együtt letartóztatott Rozskovot, az ismert mensevik történészt (aki egykoron bolsevik volt) kiengedték a börtönből, s azt az informá­ciót kapták tőle, hogy a Csekában afelől érdeklődtek, hogy mi a véle­mény arról, „hogy Lenin a kommunisták és a szocialisták megegyezé­sének" és „a hatalom közöttük való megosztásának lehetőségét" fon­tolgatja. Ezt az epizódot az a tény hitelesíti, hogy pár hónappal később Lenin utolsó írásaiban valóban újra felvette a mensevikekkel való vita fonalát, elegendő itt a Szunanov-kritikára utalni, de más források is vannak arról, hogy felmerült ez a lehetőség. Ennek a fejleménynek a történelmi lehetőségét húzza alá Martov – akaratlanul -, amikor ugyanebben a levélben a „lumpentömegek" növekedésére is utalva újfent Thermidor 9. elkerülhetetlenségéről ír, s szellemes megfogal­mazásai egyúttal rávilágítanak a másik oldal, a bolsevik párt lehetősé­geinek korlátozott voltára, arra a tényre is, hogy Oroszországban nem az történik, amit Leninek „előírnak" a Kremlből; „Ha Lenin személye »egocentrikusabb« lett volna, ebben a két évben már megteremthette volna magának falun a valódi napóleoni legendát ebben a szellem­ben: »csak egy kicsivel többet reklámozzanak a muzsikok között«. Meg kell adni, erről eddig nem gondoskodott és nem kevés lehetősé­get hagyott ki az önreklámozásra .. . Most már eljött szerintem az idő, amikor kénytelen lesz a pártkorlátot eltávolítani, hogy közvetlenül a (kispolgári) tömegekre támaszkodjon. Ez lett Thermidor 9. . . . Meg­látjuk, hogy sikerül-e Leninnek a forradalmi periódus thermidori likvi­dálásának élén maradni, ahelyett, hogy annak áldozata lenne."³⁹

Martov ettől a koncepciótól és problémafelvetéstől többé már nem tudott és nem akart szabadulni. Még októberben is visszatért eh­hez a problémához, s értesítette Akszelrodot arról, hogy talált egy írást a Szovremennie zapiszki 7. könyvében, amelyben egy Oroszor­szágból érkezett levél – Martov „megnyugvására" – a kommunista párt bonapartista vagy thermidorista párttá való átalakulásáról tájé­koztat. Martov azonban egy újabb kérdéssel tovább is viszi korábbi eszmefuttatásait. Számára az új alapkérdés már így hangzik: „Elérkezett-e Oroszország abba az állapotba, hogy a külföldi tőke többé vagy kevésbé gyarmattá alakítja, helyi nemzeti burzsoázia nélkül?" Barma már tudjuk, hogy ilyen szándékai talán a nemzetközi tőke egyetlen csoportjának sem voltak már 1921-ben (mivel ők kevésbé bíztak a bolsevikok thermidoriánus fordulatában, mint maga Martov), maga a kérdésfelvetés mégsem volt történetietlen, hiszen az 1917 előtti Oroszország gazdasági beágyazottsága egy ilyen feltételezést na­gyon is jogosulttá tett.⁴⁰

Hogy Martov vagy Dan gondolkodását el tudjuk helyezni a mensevizmuson belül, érdemes röviden bemutatni egy ebben a periódus­ban keletkezett olyan dokumentumot, amely a jobboldali mensevikek, a szociáldemokraták petrográdi és moszkvai csoportjainak álláspont­ját tükrözik a NEP-pel kapcsolatban. A dokumentum címe eleve jelzi a politikai irányultságot: „A bolsevikokkal való egységfront ellen!" E dokumentum a kommunistákat az anarchistákhoz és a szindikalistákhoz hasonlítja, mert nem a hagyományos parlamentarizmusban gondolkodnak, amin kívül a demokráciának nincsen más formája. Másrészt a kommunista párt kormányát a NEP kihirdetése nyomán a legnagyobb tőkés vállalkozónak nevezik, Trockiji és a többieket pedig a tőkés bérlőkkel rokonítják.⁴¹

Az a gondolat, hogy a bolsevikok kiárusítják Oroszországot, nemcsak a mensevikek köreiben volt népszerű „tézis", hanem az eszerek között is. Maga Martov, aki nemcsak magánlevelezésében, de a Szocialiszticseszkij vesztnyikben is a NEP-et az eredeti kommu­nizmus elárulásaként aposztrofálta, olyan antikommunista fordulat­ként értelmezte, amely alapján a bolsevikok útját így jellemezte: „a gazdasági Thermidoron keresztül masíroztak a politikai Brumaire 18-ához".⁴² De míg Martov ezt lényegét tekintve kikerülhetetlennek tartotta, addig a mensevik jobboldal itt csak a bolsevikok „rosszakara­tát" tételezte fel, s elméleti rangra emelték a korabeli viccet: NEP (Novaja Ekonomicseszkaja Politika) = Novaja Ekszpluatacija Proletariata; új gazdaságpolitika = a proletariátus új kizsákmányolása. Martov azonban maga sem látott más gazdaságpolitikai irányvonalat még 1922 elején sem, amikor január 7-i keltezésű, Scsupakhoz írt levelé­ben ezt expressis verbis le is írta, még a „baloldali kommunistákkal" szemben is megvédte a NEP-et, de ezt még európai elvtársai sem mind értették: „A bolsevikok fő hibája, hogy szocializmust csinálnak ott, ahol erre nincsenek meg a feltételek, de azért akarják őket leszól­ni, mert nem folytatnak következetesen szocialista politikát. .. Meg kell magyarázni, hogy az orosz összeomlással a külföldi tőke nélkül nem lehet boldogulni.. ."⁴³

Dan egy Akszelrodnak írt válaszlevelében (1922. febr. 16.) Mar­todhoz hasonlóan a bolsevizmust a kommunizmussal magával azo­nosítja, s a NEP-ben is magának a kommunizmusnak a feladását lát­ja, nem pedig egy elkerülhetetlen történelmi evolúció eredeti feldolgo­zását; magát a kommunizmus fogalmat csak formációelméleti érte­lemben használja, nem reagál rá mint mozgalomra és meghatározott szellemi-politikai értékekre, s miután a bolsevikok levették a napi­rendről a kommunizmus bevezethetőségének gondolatát és praxi­sát, ez Dan számára magának a kommunizmusnak a végével azono­sult: „A bolsevikoknak véglegesen el kell búcsúzniok a kommuniz­mustól, és vagy jobbra kell fordulniok a bonapartizmus felé, vagy balra – a demokratizmus felé, mindkét esetben valamiféle rendhez kell for­dulni a most uralkodó káosz helyett… a bolsevikoknak vagy a kor­mányzást kell abbahagyni, vagy – valamilyen értelemben – meg kell szűnniük »kommunistának« lenni."⁴⁴

A polgári-kapitalista restauráció, amelytől a mensevikek – frak­ciós és világnézeti hovatartozástól függően – a forradalom teljes vere­ségét vagy éppenséggel a forradalom győzelmét várták, elmaradt. A bolsevikok megakadályozták azt, de nem tudták megakadályozni a személyi diktatúrának egy olyan formáját, amely a NEP válságából a totális államosítás megvalósítása és a dolgozói önkormányzati for­mák és tendenciák megsemmisítése útján nőtt ki, vagyis egy olyan fejlődés árán, amelyet senki nem tervezett és nem is kívánt; míg a mensevikek egy liberális utópia hagyományától, a „nyugati modell" bűvköréből nem tudtak szabadulni, a bolsevikok a történelemtől szo­rongattatva egyre inkább a hatalomfenntartás „menedzselésére" kényszerültek, mert – ezt természetesen mind a bolsevikok, mind a mensevikek világosan látták – a szocializmus történelmi és civilizatórikus feltételei az akkori Oroszországban nem jöttek még létre. Végső elemzésben Oroszország és a Szovjetunió foglya maradt hát azoknak a történelmi struktúráknak, amelyek meghaladására a szociáldemok­raták a századelőn szövetkeztek … A szovjet forradalom tapasztala­tai nélkül – s ezt Martovék már a forradalom másnapján tudták – nem lehetett a történelemben továbblépni. A társadalmi formaváltásra tett kísérlet jelentősége egyetemes – ezért pártoktól és világnézettől füg­getlenül is okulhatunk belőle, ha a történelemből egyáltalán lehet okulni . . . Egy dolog bizonyosnak látszik, mindent újra kell gondolni. Néhány biztos pont azért marad. így például Martovnak bizonyosan igaza volt egy dologban: nem volt lehetőség a visszatérésre a forrada­lom előtti rendszerhez, de a szocializmus sem volt bevezethető. Vajon a nyugati polgári rendszer átültethető lett volna Oroszországba? Ki, milyen társadalmi erő hajtotta volna ezt végre? A mensevikek? Hiszen még jelentéktelenebb párt voltak, mint a bolsevik párt! Tehát a kapita­lizmus „bevezethetősége" is épp oly utópiának tekinthető, mint az „orosz kommunizmus". Mégis érdemes lesz a bolsevik alternatívát to­vább elemezni, ha az azt eltaposó sztálini örökséget véglegesen ma­gunk mögött akarjuk tudni; de anélkül, hogy a sztálini rendszer maga restaurálná a kapitalizmust, ahogyan Martov vagy Trockij ezt a lehető­séget nem egy alkalommal megjövendölte . . .

Jegyzetek

1 Az orosz történelmi fejlődés perspektíváiról és az új forradalom kilátásairól folyó vita 1907-ben játszódott le az OSZDMP londoni kongresszusán. Itt vált véglegessé a bolsevik-mensevik szakadás. A mensevikek a nyugat-európai „modell" mellett kötelezték el magukat, a bol­sevikok az orosz teltételeknek megfelelő válaszokat kerestek. E vita történelmi feldolgozását másutt elvégeztük. (Krausz T.: Az oroszországi szociáldemokrácia második szakadása. In: Századok, 1963/3.)

2 Legalább jelezni kell a mensevizmuson belüli áramlatok harcát. A februári forradalom idő­szakában két fő áramlat uralta a pártot. Az egyik a Potreszov vezette „honvédők", a másik a Martov vezette internacionalista szárny. Közöttük számos kis csoportosulás létezett. A febru­ári forradalom után létrejött a pártban egy centrum, amely Dan és Cereteli vezetésével a szovjetekben is uralkodó helyzetet foglalt el. Az októberi fordulat után új átcsoportosulás ment végbe. A centrum egyik része Dánnal az élen lényegében a martovisták álláspontját fogadta el; bár negatívan viszonyultak a bolsevik hatalomátvételhez és a proletárdiktatúrához, de kompromisszumokra törekedtek a bolsevikokkal „a népi szocialistáktól a bolsevikokig" ter­jedő egynemű szocialista kormány létrehozása jegyében. A centrum másik szárnya a jobbol­daliakkal együtt elutasított minden kompromisszumot. 1917 decemberében a mensevik párt kongresszusán a centrum és a jobboldal kisebbségbe került, visszautasították a Központi Bi­zottságba való belépést is. Ez a kompromisszumot nem ismerő szárny (Sogdanov, Gyuba, Asztrov. Potreszov, Garvi ós mások) 1920 áprilisában kilépett a pártból, bár mint Potreszov hangsúlyozta, továbbra is szociáldemokratáknak tekintették magukat. A párt másik része a polgárháború idején nem utasította el a demokrácia szovjet formáit, hanem – mai szóval élve – egy „pluralista néphatalom", a parasztsággal és általában az orosz „demokráciával" való „hatalommegosztás" alapján hajlott kompromisszumokra a bolsevikokkal, bár a nyugati for­radalom nélkül lezajló szocialista kísérletről ők is negatívan nyilatkoztak.

3 L. J. Getzler politikai életrajzát: Martov. A Political Biography of a Russian Social Democrat. Cambridge, Melbourne, Univ. Press, 1967.

4 Martov és Dan hagyatékának feldolgozása még alighogy megkezdődött. Itt azt a levelezési hagyatékot dolgoztuk fel, mutatjuk be, amely a Hoover Intézet (Stanford Univ.) Archívumá­nak Nyikolajevszkij-gyűjteményében található. (A továbbiakban: Nicolaevsky Collection -NC.) A levéltári anyag további feldolgozása természetesen még differenciálja a képet.

5 NC No. 17. Box 1. 51-2.

6 Akszelrod archívumából NC No. 16. Box 6. 45-9.

7 NC No. 17. Box 1. 51-2.

8 NC No. 6. Box 1. 5-6.

9 NC No. 6. Box 1. 5-2.

10 NC No. 6. Box 1. 5-35.

11 L. Krausz-Mesterházi-Tütő: Buharin elméleti munkásságáról. In: Demokrácia, „cézáriz­mus", szocializmus. (Buharin tanulmányai, ELTE, Pol. tud. füzetek 8. szám. Bp. 1988, pp25-28.)

12 NC No. 17. Box 1. 51-4.

13 NC No. 6. Box 1. 5-3.

14 Oborona revoljucii i szocialdemokrata. Szb. sztatyej. 1920. Szerk. Martov.

15 Dan üdvözlő beszédét l. 7-oj szjezd Szovetov K. 1920. pp 19-20.

16 NC. Akszelrod Archívuma, No. 16. Box 6. 45-9.

17 A röpirat Moszkva, 1920. május 8-i keltezésű. Aláírás: OSZDMP KB.

18 Vö. NC No. 6. Box 1. 5-39.

19 NC No. 17. Box 1.51-2.

20 NC No. 17. Box 1. 51-5.

21 NC No. 6. Box 1. 5-17.

22 NC No. 16. Box 5. 44-21. Levél Brojdónak, 1920. jún. 26.

23 NC No. 16. Box 5. 44-21 + 1.51-11. alatt.

24 NC No. 16. Box 5. 44-21.

25 Martov e levelében jól helyben hagyja a bolsevik vezetők némelyikét, mert egyáltalán nem a normális fejadagnak megfelelően fogyasztanak. Főleg Kamenyev, Radek, Rikov, Tomszkij, Sljapnyikov és a Sadoul testvérek „dőzsölését" említi, dicséri Buharin, Balabanova és Csi­cserin szerénységét. De felfigyel Lenin kultuszára is.

26 L. a KB 1921. februári levelét a pártszervezetekhez, amely tkp. a polgári demokrácia és egy antikapitalista irányvonal összeegyeztetését javasolja. Vö. NC No. 6.5-11.

27 L. erről Szakszervezetek és államhatalom. Dokumentumok a szovjet-oroszországi szak­szervezetek történetéből 1917-1923. ELTE AJTK pol. tud. füzetek, Bp. 1985. L. Krausz T. Előszó pp 9-30.

28 NC No. 6. Box 1. 5-4.

29 NC No. 6. 5-45. 1. még Szoc. Vesztnyik, 1921/2.

30 NC 51-3.

31 Vö. B. Dvinov korabeli visszaemlékezését, számos dokumentummal: Ot legalnosztyi k podpolju (1921-1922). California, Stanford Univ., 1968. pp 71-72.

32 Haraktyerisztika momenta NC n. 6. Box 1.5-16.

33 NC No. 6. Box 1. 5-16.

34 NC No. 17. Box 1. 51-3.

35 NC No. 17. Box 1. 51-3.

36 (Zárójelben jegyzem meg, hogy ez a beállítódás volt jellegzetes azokban a bolsevik párton belüli ellenzéki csoportokban is, amelyek a 20-as évek folyamán éppen a NEP-pel is konfron­tálódva hirdettek meg olyan politikai fordulatot, amely egy ilyen restauráció elhárítását pró­bálta meggátolni. Persze nem a sztálinizmus irányába kívántak haladni. L. erről a Kritika 1989. 11. számában közzétett Írásomat: Adalékok egy rendszerváltozás anatómiájához.)

37 51-3.1921. május 13. Berlin, Martov Akszelroodnak.

38 51-3. 1921.jún.8.

39 51-3.

40 51-3. okt.30.

41 Szt. Ivanovics papírjaiból NC No. 154., 216-13. A levél a Nemzetközi Szocialista Irodának címzett. A gépiratos másolat dátuma 1922. május 1.

42 L. Martov: Lenin protyiv kommunyizma. Szoc. versztnyik, 1921. június 19. pp 1 -5.

43 NC No. 16. Box 5. 44-21. Martov levele Sz. D. Scsupaknak 1922. jan. 7.

44 1922. febr. 16. NC. Akszelrod Archívuma, No. 16 Dan Akszelrodnak. Box 6. 45-9.

A stockholmi szerző alább olvasható írása egy jellegzetesen jóléti tár­sadalom, egy fejlett tőkés szociális piacgazdaság körülményei között született. Ez a kapitalizmus a magyar gazdaság számára jelenleg adott lehetőségek fölött áll, sokak számára ez testesíti meg azt a „szocializ­must", amely felé haladnunk kell. Az írásból azonban az mindenkép­pen kiderül, hogy a kapitalizmus szociális korlátozása nem szünteti meg alapsajátosságainak érvényesülését, amelyek változatlanul kor­látként jelentkeznek a benne élők számára.

(Ogonyok)

E cikk célja, hogy bemutasson három, a szocializmus mellett szóló klasszikus érvet. Ezen érvek közös eredete az 1789-es francia forradalom jól ismert jelszavában van: „Szabadság, egyenlőség, testvériség".

Cikkem első pontja a társadalmi egyenlőséggel foglalko­zik. Felsorolom érveimet, hogy bemutassam: a társadalmi jó­lét lényegbevágó feltétele a javakhoz és szolgáltatásokhoz való hozzájutás egyenlő jogosultsága valamint a társadalmi hierarchia megszüntetése.

A második pontban a munkanap lesz a középpontban. A munkanap lerövidítése döntő fontosságú, ha meg akarunk szabadulni a kizsákmányolástól, mely alapvetően – a marxi definíció szerint – a munkás idejének kisajátítása. [ E pont kifejtésére az itt olvasható cikkben igen kevéssé kerül sor. – A szerk.]

A harmadik téma, mely a testvériséggel foglalkozik, bi­zonytalanabb és nincs részletesen kifejtve. Ez azt fogja taglal­ni, hogy az információs társadalomban a piac összeomlása gyakori, és a tervezés lehetetlen, illetve elnyomó jellegű. Az együttműködés és a jól tájékoztatott népesség kombinációja döntő fontosságú, mert a probléma nem abban áll, hogy kevés az információ, hanem abban, hogy nehéz szelektálni őket.

Véleményem szerint nem helyénvaló a fejlett ipari orszá­gokban növekvő jólétről beszélni, mert a világ egy ökológiai katasztrófa kockázatával néz szembe, és egyre szorítóbb a természeti kincsek kimeríthetőségének ténye. Meg vagyok győződve arról, hogy a gazdag országoknak csökkenteniük kell a természeti kincsek fogyasztását és ez a csökkentés ko­moly problémákat fog okozni.

A demokratikus és oligarchikus jóléti társadalom

A háború utáni gazdasági fellendülés tetőpontján csak né­hány közgazdász törte a fejét a gazdasági fejlődés korlátozá­sán. Figyelemre méltó kivétel volt Roy Harrod, a keynesi nö­vekedési elmélet egyik megalapítója. Egy rövid cikkében,¹ melyre akkoriban nem figyeltek fel, különbséget tett a jóléti és az oligarchikus jóléti társadalom közt. A demokratikus jóléti társadalom szolgáltatásokra és árukra épül, melyek terme­lése úgy nő, ahogy a társadalomban a termelékenység növek­szik. Mivel az áruk és szolgáltatások termelése a termelé­kenységgel együtt növekszik, elosztásuk a termelékenység növekedése mellett demokratikus lehet. Másrészt vannak ja­vak, melyek elosztása szükségképpen egyenlőtlen. Ezen ja­vak összessége azonban nem nő együtt a termelékenység­gel. Erre példa a luxuscikkek esete, melyek használati értéke ritkaságuk függvénye, mint pl. régiségek, híres művészek festményei, gyémántok és így tovább. De ugyanilyen jó példa a személyes szolgáltatások igénybevétele. Azt is megfigyelte, hogy a szolgáltatások elosztását bizonyos fokú megkötések jellemzik. Például nem lehet mindenkinek saját személyes szolgálója. Ez maximum a népesség felének kiváltsága lehet, ami annak a ténynek tudható be, hogy ha valaki szolgálót tart, másoknak szolgálóknak kell lenniük.

Tegyük félre egy pillanatra a luxuscikkek esetét és vizs­gáljuk meg, hogyan lehet demokratikusan szétosztani a szol­gáltatásokat. Itt két probléma merül fel. Az első azzal áll kap­csolatban, hogy különbség van az áruk fogyasztása és a szol­gáltatások fogyasztása között. Egy áru fogyasztása egy adott időpontban lehetetlenné teszi, hogy másvalaki ugyanazt az árut ugyanabban az időpontban fogyaszthassa. Ugyanakkor az áru fogyasztásához nem kell közreműködnie senkinek sem. Ez viszont nem igaz a szolgáltatások fogyasztására. A szolgáltatásokhoz szükséges legalább egy másik személy közreműködése.

A másik probléma mennyiségi jellegű és a szolgáltatások termelékenységének növekedésével áll kapcsolatban. Általá­nos feltevés az, hogy a termelékenység lassan vagy egyálta­lán nem nő a szolgáltatások területén. Ezt úgy lehet alátá­masztani, hogy a szolgáltatások fogyasztása nem más, mint a szolgáltatást nyújtó személyek munkaidejének fogyasztása, ezért a munkaidő lerövidítése gyakran csökkenti a szolgálta­tások hasznosíthatóságát. Ebben az esetben lehetetlen nö­velni a munka hatékonyságát. Mások abban a tényben talál­nak magyarázatot, hogy a legtöbb szolgáltatás nem produktív hanem improduktív célokat szolgál. A szolgáltatásokat nyújtó szervezetek nagyobb méretűek, a jellegükből fakadó bizony­talanság miatt. Erre példa a tűzoltóság. A tűzoltóság nagysá­gát nem lehet úgy megállapítani, hogy az csak az éppen most pusztító tüzeket fékezze meg. Mindenképpen tartalékkapaci­tással kell rendelkeznünk, mivel nem tudjuk mikor és hol fog tűz kitörni.

Ha a szolgáltatások termelékenysége nem növekszik, ennek az az eredménye, hogy a gazdaság általános termelé­kenységnövekedésével a szolgáltatások egyre drágábbak lesznek. Ez a következőképpen indokolható meg. A termelé­kenységgel együtt a jövedelmek is nőnek, és ha a jövedelmek általában nőnek, a szolgáltatási szektorban is növekedniük kell. Ellenkező esetben a jövedelemkülönbség nőne, és túl ke­vesen vállalnak állást a szolgáltatóiparban. E folyamat ered­ménye, hogy egyre több erőforrás kerül a szolgáltatóiparba, ahogy a gazdaság növekszik. Ez – a posztindusztriális társa­dalommal foglalkozó legtöbb szerző szerint – azzal jellemez­hető, hogy a szolgáltatásokban foglalkoztatottak száma nö­vekszik, míg az ipari és agrár szektorban csökken. Ám ahogy a szolgáltatások iránti igény nő, úgy lesznek azok egyre nehe­zebben elérhetők. Egy kapitalista gazdaságban – ahol a szolgáltatásokat piaci alapon osztják szét – a jövedelmek elosztása egyre egyenlőtlenebbé válik. Ez a posztindusztrialisták közös „forgatókönyve". Egy olyan magasabb fejlett­ségű társadalom felé haladunk, melyben a jó és rossz jövedel­mek közti különbségek hangsúlyozottabbá válnak.

A társadalmi innovációk és a szolgáltatások áruvá válása

Ezeket a gondolatokat J. Gershuny és I. Miles vizsgálta néhány évvel ezelőtt.² Demonstrálták azt, amit már számos más kutató is megfigyelt: a háború utáni időszakban számos területen az árukat szolgáltatások váltották ki. Ennek kiinduló­pontja az a tény, hogy az emberek azt szeretnék, hogy kielé­gítsék a szolgáltatások iránti igényeiket. A szolgáltatások egész hierarchiája áll fenn, és ezek közül megvásárolhatók az alapvetőek, mint az élelmiszer és lakás, valamint az exkluzí­vabbak, mint a szórakozás, képzés és iskola vagy a kultúra. Ezeket a szolgáltatásokat különböző módon lehet nyújtani, te­hát különböző szolgáltatási módokat különböztetünk meg. Igen jól el tudjuk határolni a tradicionális illetve innovatív mó­dot. Az előbbi munkaerőigényes, és gyakran maga után vonja a közvetlen kapcsolatot azokkal a személyekkel, akiket azért fizetnek, hogy a vásárló nevében valamely tevékenységet el­végezzen. A tőkeigény nem magas és az eszközök gyakran hosszú életűek. Ezzel szemben definiálhatunk egy innovatív szolgáltatási módot; ez a mód teljesen más költségstruktúrá­val rendelkezik. A járulékos költségek az állandó költségek­hez képest sokkal alacsonyabbak. Ennek a módnak meglehe­tősen magasak a tőkeköltségei, de a munkaerő költsége nem szignifikáns, mert megkívánja a saját munkaerő használatát-melyért nem kell fizetni – vagy az informális munkaerőt.

„A munkabér összköltségének csökkenése három folya­matnak tudható be: a gépesítés, mely csökkenti a fizikai munka részarányát; a technológiai automatizálás, mely egy­szerűsíti a szolgáltatás feladatát és végül a szolgáltatások­ban dolgozók tudásának és képességeinek megtestesülése (szoftver). Ez utóbbit a második folyamat általánosabb megfo­galmazásának is tekinthetjük."

Ma a háború utáni időszakot úgy tekinthetjük, mint a szol­gáltatások tradicionális módjának átmenetét az innovatív módba, amely által csökkent a szolgáltatások fogyasztása és meggyorsult a szolgáltatásoknak áruval való helyettesítése. Ez az átmenet nem egyszerű folyamat. Ennek oka a szolgálta­tások árainak növekedése, mely az ott dolgozókat drágábbá és nehezebben megszerezhetővé teszi. Ez a mechanizmus nem áll fenn az állami szolgáltatások területén, és ezért ott késhet az innovatív mód előretörése. (. . .) Az innovációs módba való átmenethez azonban több más dologra is szük­ség van. Az ember nem tudja használni a kocsiját, ha nincs meg az utak infrastruktúrája, és a mosógépet sem vízvezeték és elektromos hálózat nélkül. Tehát általában a szolgáltatá­sok tradicionális módjából az innovatív módba való átmene­tet társadalmi innovációként is tekinthetjük, mely magában foglalja új infrastruktúrák létesítését is.

Ez a megközelítés igen hasznosnak bizonyul a háború utáni kapitalizmus fogyasztási mintájának leírásához. A tartós fogyasztási cikkek fogyasztásában megmutatkozó növeke­dést nagyrészt a társadalmi innováció eredményeként érté­kelhetjük. (Ezek a modern konyha, mosógép, lemezjátszó és így tovább.) Ugyanígy foghatjuk fel a közlekedési rendszer át­alakulását és a szupermarket intézményét is. Ezek mind azonos módszert követtek: növekvő tőkeköltségek, csökkenő élőmunkaerő-igény és egyidejűleg a saját vagy informális munkaerő alkalmazása. Gershuny-t követve azt mondhatjuk, hogy a kapitalizmus ily módon az oligarchikus jóléti társadal­mat demokratikussá alakította át.

Ezek a társadalmi innovációk a munkaerőpiacra is hatás­sal voltak. A szolgáltatásokban dolgozók átalakultak szoftver­gyártókká, azaz a tőkeeszköz szükséges bemeneteiről gon­doskodnak, hogy az teljesítse szolgáltatási funkcióját. Általá­nosabban megfogalmazva, egy olyan tendencia fog fellépni, hogy az embereknek szembe kell nézniük a jövedelem eltűnő használhatóságával, mert a növekvő használhatóság az in­formális munkából származik.

Azonban van néhány probléma a növekedés destruktív korlátaival kapcsolatban. Először: reális-e, hogy ez a folyamat tovább folytatódik és ugyanilyen demokratikus hatással lesz a jóléti társadalom elosztására is? Másodszor és általánosab­ban: a vásárlót tényleg nem érdekli, hogy a szolgáltatási funk­ciót áru vagy személyes kiszolgálás valósítja meg? Továbbra is döntő különbség lesz a hagyományos orvosi kezelés és az orvosi diagnózist felállító számítógépek között, és így a gaz­dagok az orvosok szolgáltatásait fogják élvezni borsos áron, míg a legtöbb ember a számítógépprogramokra lesz utalva. Látható, hogy ebben az esetben egy talán egyre demokratikusabbá váló jóléti társadalmat jövendölhetünk meg, amelyben azonban egyenlőtlenségek továbbra is fenn fognak állni.

A növekedés társadalmi korlátai

Mintegy tíz évvel ezelőtt hozta nyilvánosságra Fred Hirsch a növekedés korlátairól szóló téziseit. Hirsch³ véleménye sze­rint a kapitalizmus gazdasági fejlődése azt a tendenciát mutat­ja, hogy a társadalomban az élet mind több területén a maxi­malizmust hajszoló viselkedésforma terjed. Hirsch képtelen­ségnek tartja a társadalom növekvő jólétét. Szerinte az egyé­nek közti versengés állandó növekedésével kell szembenéz­nünk. Egy állandó kényszer miatt növekszik a termelés, hi­szen az egyéneknek növekvő fogyasztási igényük van, hogy megtartsák pozíciójukat a jóléti társadalomban. (. . .)

Hirsch fő koncepciója a helyzeti áruk (positional goods) fogalma. Ezeknek az áruknak a hasznossága helyzetükhöz van kötve. Hirsch Wicksteed-et idézi, aki Napóleon mondá­sára utalt, miszerint: „bármelyik közkatona tábornok lehet", és így hangsúlyozta hadseregének demokratikus jellegét. De Wicksteed szerint nem lehet mindenkiből tábornok. A legtöbb katona hiábavalóan próbálná meg. Ennek az oka rendkívül egyszerű: csupán néhány tábornoki poszt van: mindegyik hadseregben több katonának kell lennie mint tábornoknak. Hirsch szerint a modern kapitalista társadalomban számos, az előzőkhöz hasonló eset van, és ezek az esetek mind fontosabbá válnak. Úgy vélem, itt arra gondol, hogy növekszik a termelés egy helyre csoportosulása és integrációja és a köl­csönös függőségek bonyolultsága mind a termelésben, mind a fogyasztásban.

Valójában a társadalom számos területét befolyásolja a helyzeti verseny. Szerintem ezen szituációk nagy része kap­csolatban áll az állandó sorban állással. Egy jól ismert példa a lakáspiac, mert a városokban mindig fellép az a jelenség, hogy kevés a jó lakás vagy ház. Ezért a jó lakásokért egyre élesebb a verseny, és nehéz ezt a kiélezett versengést elke­rülni, míg a lakosság nagyobb városokban koncentrálódik. Egy másik példa a munkaerőpiac. A vezető állásokból mindig kevés van, és csak néhányan tudják azokat megszerezni, bár sokaknak megvan hozzá a megfelelő végzettségük. Ahogy a termelés mind koncentráltabb módon növekszik, a vezető ál­lások száma csökken. A munkaerő- és lakáspiac talán a leg­kézenfekvőbb, de szerintem a helyzeti verseny fogalmát sok­kal szélesebben is értelmezhetjük: a mindennapi élet számos helyzetében érvényesül: különösen a kultúra és információ „fogyasztásának" területén.

Ha ez igaz, mindez a fogyasztók csalódottságát eredmé­nyezi. Növekvő különbség lesz a szükséglet és kielégített szükséglet között. Rengeteg erőfeszítés megy kárba. Sokan hosszú tanulmányokat folytatnak, hogy vezető állásba kerül­jenek, de ez csak néhányuknak fog sikerülni. Fiatalok napokig állnak sorban, hogy megszerezzék a legjobb jegyeket egy rockkoncertre, de ez csak a legszerencsésebbeknek juthat osztályrészül.

E hiábavaló cselekvések forrása a helyzeti áruk hiányá­ban keresendő. Ezeknek az áruknak az elosztása szükség­képpen egyenlőtlen, és ha a helyzeti verseny élesedik és a helyzeti áruk fontossága növekszik, elosztásuk annál egyen­lőtlenebbé válik.

De a helyzeti versennyel kapcsolatban a lehetőségek tár­sadalmi egyenlőtlensége csak az egyik probléma. A másik a hiábavaló célok elérésébe fektetett erőfeszítések elpazarlása és feleslegessége. Ezt a jelenséget koerciális akciónak nevezték el.⁴ Prominens példája a következő történet: A Rá­dió Luxemburg egy ötfontos magnószalagot hozott forgalom­ba, mely a munkanélkülieket megtanította arra, hogyan visel­kedjenek, ha meg akarnak szerezni egy állást. Ha ez a mag­nószalag jó lenne, mindenki számára kifizetődő lenne meg­venni. De vizsgáljuk meg azt az esetet, ha minden munkanél­küli megveszi és azonos álláselképzelésekkel rendelkeznek. Ebben az esetben mindenki elköltene öt fontot, de a munka­nélküliek sorában ugyanabban a pozícióban maradna. Ugyanez a jelenség figyelhető meg a piaci összeomlásban is: az erőforrásokat társadalmi haszon nélkül fektetik be. A fenti példa különösnek tűnhet, de nekem más a véleményem. Valójában ezt minden sorban állási helyzetre alkalmazni le­het. Bárki kedvezőbb helyzetbe jutna, ha egy lépéssel előrébb mehetne a sorban, de ha mindenki ezt teszi, maga a sor változatlan marad. A piac gyakran arra ösztönzi a sorban álló embereket, hogy kezdeményezzenek, hogy javítsanak hely­zetükön; ők megpróbálják, és így erőfeszítéseket fektetnek be egy kudarcra ítélt akcióba.

A konklúzió: a helyzeti áruk és a verseny szoros össze­függésben állnak azokkal az árukkal, melyekből a társadalom szükségleteihez képest kevés van. Ezen áruk elosztása szük­ségképpen egyenlőtlen és az értük való verseny gyakran az erőforrások elpazarlását és kielégületlenséget szül. Hogy va­jon ezeknek a helyzeti áruknak a fontossága növekszik vagy csökken-e a jövőben, ez viszont a társadalmi szervezettségtől függ. Egy erősen központosított iparban csak néhány vezető állás van – erre példa a központosított állami szervezet. Egy olyan társadalomban, ahol a hatalom jobban megoszlik, több ilyen állás lesz. Egy olyan gazdaságban, ahol a központi terü­letek fontossága növekszik, nehéz lesz jó helyen lévő házat szerezni. Egy decentralizált környezetben mindez könnyebb. Vizsgáljuk meg az általános fogyasztási mintát! Ha a fogyasz­tás egysíkú, a „sok" és „kevés" fogyasztás között a különb­ség tiszta és az egyéneket eszerint rangsorolni lehet. Ha a fo­gyasztás differenciáltabb, ez a különbség egyre inkább el­veszti jelentőségét.

A szocializmus alkalmas lehet arra, hogy megszüntesse a jóléti társadalom növekedésének korlátait. [E korlátok ugyanis a tőkés társadalom természetéből következnek: a piaci verseny eleve „helyzeti árukat" preferál: a verseny monopóliu­mok megszerzéséért folyik, a jóléti társadalom pedig a fogyasztás terü­letén is „kötelezővé" teszi a pozícióharcot, függetlenítve a keresletet a fogyasztó szükségleteitől. – A szerk.] Azonban a szo­cializmusnak nem elég a jövedelmek egyenlőségéről gondos­kodnia, de olyan tervezési stratégiával is kell rendelkeznie, mely a népességet decentralizálja és a hatalmat sok kézbe osztja szét. A fogyasztás szükségletek szerinti differenciá­lása tovább növeli az egyenlőséget és jólétet.

A technológiai mód és a kapitalista fejlődés

Ennél a pontnál újra át kell tekintenünk a társadalmi innováció érveit, hogy meg tudjuk becsülni az oligarchikus jóléti társada­lom további demokratizálásának lehetőségeit. Ezek után szól­nunk kell a kapitalista fejlődés kilátásairól.

Erre jól használható koncepcionális keretet dolgozott ki a sussexi egyetemen egy kutatógárda, Christopher Freeman vezetésével. Munkájuk azok tradícióját követi, akik a kapita­lista fejlődést hosszú periódusok sorozataként fogják fel. De más szerzőktől eltérően nem találtak okot arra, hogy ezen pe­riódusok hosszának azonosnak kell lennie, valamint szerintük nem létezik egy olyan automatikus mechanizmus, amely gon­doskodna a gazdasági fellendülés időszakairól.

Vizsgálódásukban a technológiai paradigma vagy más néven a technológiai mód központi szerepet játszik, mert a kü­lönböző hosszúságú periódusokat mindig egy adott technoló­giai móddal lehet jellemezni. A technológiai mód sokkal több néhány alapvető eszköznél (mint például a gőzgép vagy elektromos áram), még ha maga a mód ezeken az eszközö­kön alapul is. Freeman szerint a technológiai mód összefüg­gésben áll a termelési rendszerbe történő befektetés új terüle­teivel illetve árucsoportjaival. Kapcsolatban van a termelési folyamat költségcsökkenésével, valamint további „diffúziós" hatásokkal, melyek az egész gazdaságot érintik. Mindez a technológiai fejlődés áttörésének eredménye, és ilyen érte­lemben az alapvető eszközöktől függ. A technológiai innová­ciót el kell fogadtatni szociális, politikai és környezetvédelmi szempontokból. Ezen kívül a technológiai módnak a gazda­ság egészére radikális módon kell hatnia.

A technológiai mód és a gazdaság más aspektusainak egymásra hatását a háború utáni növekedési ciklusban Carlotta Perez jól illusztrálta egy cikkében.⁵ A profitösztönzés az előrehajtó erő és a tőkeeszközök kiválasztásának kritériuma. A technológiai mód viszont az irányító eszköz, hisz ez gon­doskodik a választási lehetőségekről. Az utolsó hosszú perió­dus technológiai módja szorosan kapcsolatban áll azzal, me­lyet mások fordizmusnak neveznek.

„Ha példákat keresünk arra, mi is alkotja a technológiai módot, a harmadik és negyedik Kondratyev-ciklus között eb­ben az olcsó energia, a negyedik és ötödik Kondratyev között pedig az olcsó mikroelektronika szerepét látjuk kiemelkedő­nek. Az első a vegyipar állandó áramlását bővíti ki diszkrét, azonos egységek tömegtermelésére – ennek prototípusa Henry Ford autógyára volt. (Mindezt szervezeti szinten a ve­zetésnek és adminisztrációnak a termeléstől való éles elkülö­nülése egészítette ki, így valósítván meg Taylornak a tudomá­nyos vezetésről vallott nézeteit.) A második a mikroelektro­nika előnyeit kihasználó olyan rugalmas termelési hálózat, melyben minden tevékenységfajta (vezetői, adminisztratív, termelési stb.) egy totális és intenzív információrendszerbe in­tegrálódik, hogy információ-intenzív termékeket vagy szolgál­tatásokat állítson elő."

Egy új technológiai mód bevezetése irányadó hatással van a foglalkoztatási szerkezetre. A technológia módszereket kínál, melyekkel csökkenteni lehet a munkaerőigényt, és nö­velni lehet a szellemi munkaerő használatát. A fellendülés ele­jén a munkások körében nem csökken a foglalkoztatottság, mivel a növekedési effektus erősebb a racionalizálási hatás­nál. A foglalkoztatottsági struktúra fejlődése kijelöli a jövede­lem elosztásának új irányát: a középkeresetű csoportok lét­száma növekszik. Ezt úgy is tekinthetjük, mint a jövedelem egyenlőbb elosztása felé tett lépést, legalábbis azok számára, akik jövedelemmel rendelkeznek. A jövedelemelosztási rend­szerben bekövetkezett változás elősegíti az új fogyasztási modell kialakulását is. A régi fogyasztási piac élesen megosz­tott volt; luxuscikkekre és alapvető árukra, mint pl. élelmiszer, ruházkodás, lakbér. A kibontakozó fogyasztási modell előse­gíti a termék-, és termelési innovációt, mely a luxusárukat be­viszi a tömegtermelésbe. (…) Ebben az összefüggésben fel­idézhetjük Gershuny szociális innovációját, mely igen jól il­leszkedik ebbe a modellbe.

A társadalom és egy új technológiai mód

Freeman, Perez és még sokan mások véleménye szerint egy új technológiai mód van kialakulóban. Hogy vajon ez egy új növekedési ütemet fog-e eredményezni, az még nyitott kér­dés. A fellendüléshez nem elegendő csupán egy új technoló­giai mód. Ki kell elégíteni az intézményi követelményeket is.

A második világháború utáni növekedési érának a sikere részben a következőkben keresendő: A növekvő public szek­tor, az adópolitika és makrogazdasági tervezés, a társada­lombiztosítási rendszer (mely sokak számára lehetővé tette a tartós fogyasztási cikkek vásárlását), a képzési rendszer (mely kitermelte a fehérgallérosokat), valamint a nemzetközi intézmények, melyek létrehozták a nemzetközi kereskedel­met és egységes piacot. Azonban ezeket az intézményeket nem a technológiai mód határozta meg. Ezek a második világ­háborút követő gazdasági és politikai harcok eredményekép­pen jöttek létre. A szervezeti keretek és a technológiai mód között harmonikus együttműködésnek kell fennállnia, hogy a növekedés folytatódhassák, és Freeman valamint Perez szerint ez napjaink problémája.

Hogy milyen lehetne egy új intézményi rendszer, ez még nyitott kérdés. Ami az új technológiai módot illeti, a legtöbb szerző azt a mikroelektronikához és a biotechnológiához kapcsolja, illetve általánosan megfogalmazva az informá­ciós technológiához.

Perez szerint az új technológiai módnak van néhány jel­lemző tulajdonsága. Ezek közt legfontosabb az erős nemzet­közi jelleg (a megfelelő infrastruktúrával, mely a telekommunikáció segítségével lehetővé teszi gigantikus konglomerátu­mok működtetését a maximális profit elérésére), melynek kö­vetkeztében az ügynökségi hálózatok is világméretűvé vál­nak. A gyárak optimális nagysága bizonyos területeken óriási, mivel méretüket nem egy bizonyos termék, hanem egy vál­tozó termékcsoport piaca határozza meg. Az „információs árukat" óriási iparágak hozzák létre. Miután e termékcsoport igen rugalmas és más termékekhez képest könnyű őket meg­változtatni, gyors lesz a változás.

A mikroelektronika és még inkább a modern biotechnoló­gia ökológiai hatását elfogadható szinten kell tartani. A mikro­elektronikáról azt tartják, hogy csökkenti a hulladéktermelést és nyersanyag-felhasználást, és lehetővé teszi számos ter­mék kisebbé tételét, valamint vezérli az energiafelhasználást, ezen kívül a telekommunikáció részben kiváltja a fizikai szállí­tást is. A biotechnológia fejlődése új, forradalmi növényfajták és ökológiai szempontból előnyös alternatív energiatermelés lehetőségét teremti meg.

A nagy információtartalmú áruk

Nem akarok ahhoz a véleményhez ragaszkodni, miszerint a technológiát adottként kell elfogadnunk (vagy elvetnünk, a visszafejlődés árán). Ellenkezőleg, szerintem a technológiai váltás olyan folyamat, melyben a társadalom tagjai alakítják magát a folyamatot és annak eredményét. Ugyanakkor úgy vélem, hogy bizonyos időszakokban a technológiai fejlődés különböző elemei közös irányban haladnak. Ez az alapja az ipari társadalmak periodizációjának, az ipari forradalmaknak, melyekből az elsőt a gőzgéphez kapcsolják, a másodikat pe­dig az új típusú energiaforrásokhoz (elektromosság és olaj).

Napjainkban egy olyan piaccal állunk szemben, mely nö­vekvő mértékben képes felszívni azokat az árukat és innová­ciókat, melyekben az áru fő részét annak információs tartalma alkotja. Az ilyen típusú termékek tipikus költségszerkezete nagy fix költségeket (beleértve az információs szoftver költsé­gét) és alacsony marginális költségeket mutat. Extrém ese­tekben, mint például a számítógépipar, a marginális költségek közel nullává válnak.

Több évvel ezelőtt az ilyen költségszerkezettel rendel­kező árukat „állami áruknak" nevezték liberális közgazdá­szok, utalva arra, hogy a piac még akkor sem termeli ki őket, ha megvan a hasznosságuk. (Klasszikus példa erre a vasút és a városi parkok.) Manapság ezt az érvelést már ritkán lehet hallani.

Vizsgáljuk meg az ilyen típusú áruk piaci helyzetének néhány aspektusát. A marginális költségeken alapuló árrend­szer idejétmúlt, hiszen így a teljes bevétel soha nem haladná meg a költségek összegét. Helyette egy bizonyos típusú mo­nopóliumra épülő árrendszert kell alkalmaznunk. Ez csak ideiglenes monopólium, melyet a termékben megtestesülő in­formáció alkot. Amint a terméket eladták, a megtestesülő információ már nemcsak a gyártóé: a monopólium hamarosan megtörik és a versenytársak sokkal alacsonyabb fix költsége­ken hasonló termékeket gyártanak, alacsonyabb áron. Ha a terméket lehetséges a vásárló által hozzáférhető eszközökkel másolni, az a piacot romba döntheti. A normál vevő ismeri ezt a helyzetet. Ha a vásárló gyorsan meg akarja szerezni az in­formációs árut, akkor kifizeti az új érték magas árát. Különben vár, abban a meggyőződésben, hogy előbb vagy utóbb ala­csonyabb áron vagy ingyen megkapja azt.

Az ilyen típusú piacokra való bejutás igen kockázatos. Egy termék akkor fog „túlélni" ezen a piacon, ha van elég vá­sárló, aki hajlandó kifizetni a magas bevezetési árat. A legtöbb vásárló ezt még akkor sem teszi meg, ha hasznosnak találta az árut. A piaci árrendszer használhatatlan, éppúgy mint a fo­gyasztók és gyártók közötti jelzési rendszer.

A magas bevezetési ár hozza azt a hasznot, mellyel a to­vábbi termékfejlesztéseket finanszírozzák. Tehát nem a tö­megvásárlók, hanem az innovatív cégek vásárlásai kormá­nyozzák a termék innovációs útját. A vásárló és eladó között a bizalmatlanságon és egyenlőtlen információkon ala­puló kapcsolat fejlődik ki. Ez általában tovább rontja a pia­cot. Ha mindezt az autóiparral akarnánk modellezni, akkor a legtöbben használt kocsival járnának, miközben az autóipar az egyre gazdagabb gazdagoknak tervezné az új típusokat.

Nem merem állítani, hogy ez lesz a jövő domináns piaci helyzete. Csak azt akartam illusztrálni, hogy a tudás-, és infor­mációtermelés esetén a piac gyakran nem funkcionál. Ez az­ért van, mert a tudás fejlesztéséhez olyan bizalom és együtt­működés szükséges, melyet a piaci tranzakciós hatások meg­zavarnak. Ez annak a ténynek is betudható, hogy a piac elvi­leg a ritka erőforrások (jó vagy rossz) elosztási rendszere. A tudás és információ társadalmi értelemben ugyan lehet rit­ka, de csak a monopolizált tulajdonjogok miatt. Különben az információ közös, és a gazdasági probléma leszűkül a vá­lasztásra. Márpedig az együttműködés jobban megvalósítja ezt, mint a verseny. (…)

A jelen változásának természete tehát abba az irányba hatna, hogy az információ felhasználás monopolisztikus struk­túrája egy demokratikusabb struktúrának adja át a helyét.

(Ford.: Bálint György)

Jegyzetek

1 Roy Harrod: „The Possibility of Economic Society" in: Problems of US Economic Development. New York, I. kötet, pp 207-213.

2 Jonathan Gershuny: Social Innovation and Division of Labour. Ox­ford, 1983.

3 Fred Hirsh: Social Limits to Growth. 1976.

4 A. Ellis-K. Heath: Positional Competition or an Offer You Can't Re­fuse. London/New York, 1983.

5 Carlotta Perez: Structural Change and Assimilation of New Techno­logies in the Economic and Social System. Futures, October 1983, pp 157-375.