„[A hosszú időtartam szemléletének] elfogadása a történész számára annyit tesz, hogy alkalmazkodnia kell a stílus és a hozzáállás megváltozásához, a gondolkodás átalakításához, a társadalmi valóság új koncepciójához. […] Mindenesetre a lassú történelem e szintjéhez viszonyítva úgy gondolhatjuk újra át a történelem teljességét, mintha egy infrastruktúrából indulnánk ki."

(Fernand Braudel: A történelem és a társadalomtudományok. A hosszú időtartam, 1958)

Száz évnyire az 1910-es mexikói forradalomnak a mexikói történelmen belül üdvözlendő és szükségszerű kirobbanásától, e forradalom most újra vita tárgya. Néhány évtizede a földkerekség szinte minden társadalmá­ban szükségszerűen eluralkodott az emlékezésre, megemlékezésre való törekvés. Az igyekezet puszta ténye miatt a kormányok, az egyetemek, az értelmiségiek és a legkülönfélébb intézmények vadásznak minden olyan megünnepelhető, megemlékezésre alkalmat adó eseményre, je­lenségre vagy történelmi folyamatra, amely óta már eltelt bizonyos számú év, évtized vagy évszázad. Mindez egy olyan logikán belül történik, amely egyáltalán nem pusztán arra törekszik, hogy visszahódítsa a múltat. Igazából az a célja, hogy szelektíven aktualizálja, hogy megvilágítsa azokat a személyiségeket, tetteket, folyamatokat vagy helyzeteket, me­lyek legitimálják és megszilárdítják legaktuálisabb jelenünk folyamatait, társadalmi csoportjait és személyiségeit.¹

Éppen ezért talán még a személyiségeknél, folyamatoknál vagy a megemlékezésre szolgáló tényeknél is fontosabb az a különleges mód, ahogyan az emlékezés, a megemlékezés zajlik, amikor megismétlődik a már többször jelzett folyamat: a múlt szükségszerű újrakodifikálása és felhasználása, attól függően, hogy melyek a szükségletei és válaszútjai az azt felidéző és rá emlékező jelennek.² Ennek fényében paradoxon­nak tűnik, hogy Mexikó és a mexikói forradalom százéves évfordulójáról való megemlékezés esetében egy konzervatív és szélsőjobboldali kor­mány emlékezik meg, vagyis közvetlen örököse azoknak a konzervatív, Amerika-barát és reakciós csoportoknak, amelyeket az 1910-1921-es mexikói forradalom legyőzött.

Nagy valószínűséggel ez magyarázza, hogy miért tanúsít általános érdektelenséget a jelenlegi mexikói konzervatív kormány a mexikói füg­getlenségi mozgalom kétszáz éves és a mexikói forradalom százéves évfordulójával szemben, valamint azt is, hogy miért olyan alacsony intel­lektuális színvonalú személyekre bízta az ünnepségek megszervezését. Az is tény, hogy az említett ünnepségek sorába – turisztikai fürdőhely felújítása, új országút átadása vagy épületek tornyának építése mellett – állítólagos tudományos beszélgetések vagy sorozatok is beletartoznak, melyekben a résztvevő szakértők többségének semmi köze nincs sem a függetlenségi mozgalom, sem a mexikói forradalmak témájához.³ Annak ellenére, hogy mindkét történelmi folyamatban a mexikói elnyomott népi osztályokat és rétegeket végül is leverték, ugyanezekben a folyama­tokban kétségkívül legyőzték és marginalizálták az említett konzervatív és visszahúzó szektorokat is, amelyeknek történelmi leszármazottai kormányoznak tíz éve Mexikóban (igaz, az utóbbi négy évben csak egy botrányos és szégyentelen, arcátlan és nyílt választási csalás nyomán).

Fonák helyzet egy jobboldali kormány számára, hogy neki kell most megünnepelnie történelmi ellenségeit, meg kell emlékeznie róluk. Nekünk viszont túl kell mutatnunk a hivatalos megemlékezéseknek és a szintén hivatalos történelemnek és emlékezetnek a felületességén és ürességén, hogy helyette komolyabb és mélyebb kérdésekkel foglalkozzunk, és ezek segítségével új helyet találjunk a száz évvel ezelőtti mexikói forradalmi folyamatnak a mexikói fejlődés hosszú történelmi időtartamán belül, to­vábbá gazdag és összetett útja különböző történelmi időinek horizontján. Olyan kérdésekre van szükségünk, amelyek egy kritikusabb és tudomá­nyosabb egyensúly megvalósítását teszik lehetővé, mint amilyet ez a száz évvel ezelőtti folyamat jelentett. De foglalkoznunk kell a mai Mexikó harcai és útelágazásai szempontjából a forradalom legfőbb tanulságaival a szintén történelmi – és nem pedig kronológiai – 2010 előestéjén.⁴

Ahogy előrehaladunk a mexikói forradalom tanulságainak kritikai felmé­résében – a mély történelem szerkezetei felől, ahogy Fernand Braudel tanította -, azt kérdezhetjük magunktól: milyennek mutatkozik az 1910-es mexikói forradalom a hosszú történelmi időtartam szempontjából. És milyen globális mérleget vonhatunk a kronológiai XX. század eleji mexikói forradalom szerepéről, ha ezt a forradalmat Mexikó történelmi fejlődé­sének globálisabb görbéjén vizsgáljuk? Valójában milyen az a szerep, amelyet a mexikói forradalom egész Mexikó elnyomott és népi osztály­harcainak útján és általánosabb fejlődésén belül betölt? Kirobbanásának száz éves távlatából hogyan értékelhetjük a sikereket és a vívmányokat, valamint a korlátokat és a vereségeket, amelyeket a mexikói forradalom alapvetően fontos történelmi eseménye hozott az elnyomott rétegeknek, csoportoknak és osztályoknak?

Úgy gondoljuk, ezeknek a problémáknak a megértéséhez és a meg­felelő válaszhoz kétségkívül szükség van arra, hogy eltávolodjunk a mexikói forradalom hivatalos megítélésétől, vagyis a mexikói forrada­lomról a hatalom által kínált és a mexikói tudományos körökben jobbára legitimált hivatalos történelemtől. Ez a történelem mindig az elnökökre, a vezetőkre, a vezérekre koncentrált, nem vesz tudomást országunk elnyomott osztályainak és társadalmi csoportjainak alapvető szerepé­ről, az indiánokról, a földművesekről, a munkásokról, a nőkről, a városi szegényrétegekről, vagyis az említett mexikói elnyomott osztályok széles tömegeiről.

A hivatalos történelmet a csaták átmeneti győztesei írták, akik a mexi­kói forradalomban színre léptek, és ez a történelem, mint minden hiva­talos történelem, tele van mítoszokkal és hamis legendákkal, mert ez a múltat dicsőítő történelem, de mindenekfelett a legaktuálisabb jelenünket legitimáló és igazoló történelem. Szóval, ha újra átfésüljük ezeknek a hivatalos változatoknak a történetét, és megpróbálunk behatolni a népi osztályok és rétegek igazi ellentörténelmeinek területeire, esetleg talál­hatunk néhány fontos válaszelemet az előzőekben felvetett kérdésekre.

Ha a hosszú időtartam horizontja⁵ felől vesszük szemügyre, az 1910-1921-es mexikói forradalom monumentális kísérletnek bizonyul, melyet az elnyomott mexikói osztályok vittek véghez, azért, hogy meg­próbálják gyökeresen megváltoztatni saját sorsuk és Mexikó sorsának irányát. Monumentális próbálkozás ez, amely csakúgy, mint a francia forradalom vagy az orosz forradalom, világosan és nagyon gyorsan nemzeti dimenziót ölt, miközben különleges globális társadalmi mély­séget mutat, bár Mexikó az imént említett forradalmakhoz képest eltérő eredményt ért el.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy a mexikói forradalom, bár levert forradalom, nagyszerű volt, és országunk elnyomott osztályait illetően mély nyomot hagyott. Mind a francia forradalomnak, mind az orosznak sikerült a saját társadalmában és nemzetében gyökeres, átfogó változást elérnie, ezzel szemben a mexikói forradalom – mint levert forradalom – a társadalom különböző területeinek kiterjedt szövetében sokkal halvá­nyabb, kevésbé gyökeres, sokkal egyenlőtlenebb átalakulást gerjesztett. Egyenlőtlen átalakulást és sokkal kevésbé radikálisat, amit éppen az 1910-1921-es széles körű társadalmi mozgalomban résztvevő – kétség­kívül főszerepet játszó – paraszti rétegek veresége magyaráz.

Ily módon az imént vázolt összehasonlítás perspektíváján⁶ belül világos, hogy a francia forradalomnak sikerült teljesen és gyökeresen felszámolnia a francia feudális rendszert, és e mély és globális felszá­molás eredményeképpen létrehoznia a kronologikus XIX. és XX. századi Franciaország modern polgári társadalmát, továbbá ezzel párhuzamosan – ahogyan Marx írta annak idején – a modern politikai rendszer egyete­mes modelljét, azaz a modern polgári demokratikus állam klasszikus és paradigmatikus formáját általában.

Az orosz forradalomnak pedig legfőbb eredménye az volt, hogy sike­rült teljesen eltörölnie a cári politikai rendszert és az orosz parasztság szolgaságán alapuló társadalmi rendszert, ezenfelül az emberiség egész történetében egy nemzetre vonatkozóan először kísérelt meg létrehozni egy nem kapitalista társadalmat (amit sajnálatos módon nem tudott következetesen végigvinni, ehelyett sajátos orosz kapitalizmust hozott létre, amely bizonyos területeken rendkívül fejlett, más területeken pedig kevésbé, vagy éppenséggel fejletlen). Ugyanebből a szempontból néz­ve a mexikói forradalom alapvető eredménye pusztán annyi volt, hogy nemzeti szinten áthelyezte az átfogó hegemóniát a közép-mexikói vagy „központi országrészbeli" csoportoktól az „északi országrészben"⁷ lévő csoportok, az úgynevezett „Sonora csoport" hegemóniája irányába. A hegemónia fontos újraközpontosításával a mexikói nemzet vezetése átkerült az uralkodó osztály konzervatívabb és a régi földtulajdonhoz jobban kötődő frakciójától egy másik frakcióhoz, egy sokkal modernebb szektorhoz, amely a legújabb kapitalista viszonyokhoz kapcsolódott. Ennek következtében fontos változások mentek végbe a gazdaságban, a társadalomban, a politikában és a kultúrában is, ami felgyorsított bi­zonyos tendenciákat, melyek már Porfirio Díaz időszaka óta jelen voltak Mexikóban.

A kronológiai XVIII. illetve XX. századi Franciaországban és Oroszor­szágban a társadalmi változások radikálisak és globális méretűek voltak, Mexikóban viszont a forradalom, bár kétségkívül fontos változásokat hozott a gazdaságban, a társadalomban, a politikai berendezkedésben – amennyiben első ízben adta át e területeken a hegemóniát az újonnan született ország „északi szektorának" -, nem változtatta meg sem az irányát, sem az általános státuszát a XIX. századi Mexikónak.

Ahhoz, hogy a mexikói forradalom hatását reálisan értékeljük a hosszú történelmi időtartamon belül, abból a tényből kell kiindulnunk, hogy Me­xikó a forradalom után is függő ország maradt. A durva és elszegényített hivatalos mexikói történetíráson belül⁸ makacsul táplált egyik mítosz ellenére, sem az 1810-es függetlenségi forradalomban (ahogyan minden iróniát mellőzve nevezik), sem az 1910-es mexikói forradalomban Mexikó nem nyerte el valódi integrált függetlenségét, azaz gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális függetlenségét általában.

Nyilvánvaló, hogy Mexikó manapság továbbra is szerkezetileg függő ország, a gazdaság, a technológia, a kereskedelem vagy a pénzügyek területén legalább annyira, mint a társadalmi viszonyok, a nemzetközi és a nemzeti politika, de a kultúra, az oktatásügy és általában a művészetek tág szférájában is. Mert a mexikói forradalom valójában csak a központok megváltozását idézte elő, és ennek mentén alakult ki különböző függő­ségeink többszörös láncolata – kezdetben a XIX. századi Nyugat-Euró­pa domináns országaitól, majd később ez az általános uralom minden területen áttevődött az Egyesült Államokra.

A világgazdaságot egymást követően uraló központoktól való több­szörös függőség feltétele fennmaradt, Mexikó az 1910-es forradalom után továbbra is periférikus, szegény és elmaradott ország volt. Annak ellenére, hogy a mexikói forradalom fontos gazdasági és társadalmi átala­kulásokat gerjesztett, ezek nem tudtak változtatni sem országunk függő­ségén, sem szegénységén, sem strukturális elmaradottságán. Ezenkívül Mexikó a kronológiai XX. század elején lezajlott mexikói forradalom után is túlnyomórészt paraszti ország maradt, amely – bár jelentős iparosítás kezdődött – nem tudott változtatni agrár jellegén egészen a kronológiai XX. század utolsó harmadáig.

Mexikó akkori függő, periférikus és paraszti jellege az egész társadal­mat és átfogó irányát jellemző valóság és meghatározó szerkezeti elem, amely több évtizeden keresztül lényegében változatlanul megmaradt az 1910-1921-es széles társadalmi mozgalom után is. Emellett bizonyos átalakulások – melyek már Porfirio Díaz kormányzása óta kialakulóban voltak -, a mexikói forradalom által kiváltott fontos változásoknak köszön­hetően jobban elmélyültek, gyorsabban és nagyobb ütemben folytak, mint ahogyan erre 1910 előtt lehetőség volt.

így például Mexikó 1921 után folytatta belső nemzeti piacának egysé­gesítését, annak nyomán, hogy az 1910-1921-es társadalmi konfliktus során ténylegesen ledőlt a fejlődése előtt álló legfőbb akadályok nagy része. A belső nemzeti piac egységesítési folyamatával párhuzamosan felgyorsult a nemzeti burzsoázia kialakulásának folyamata. Ez a burzsoá­zia először agrár jellegű volt, majd sajátosan ipari jellegűvé lett, ahogyan kibontakozott Mexikó általános iparosodása.

Ugyanakkor, a belső nemzeti piac megszilárdulásának kiegészítése­képpen megerősödik országunk urbanizációja is. Ez az urbanizáció nem egyéb, mint a mexikói kapitalista „modernizáció"⁹ globálisabb folyama­tának egyik kifejeződése: Ez a modernizáció szerencsétlenül átíródik az új feltételek között, melyek során kialakul országunk függősége az Egyesült Államoktól, az american way of life szűkre szabott és elszegé­nyített mintájára.

Hasonlóan Mexikó mostani gyorsabb kapitalista „modernizációs" folyamatának különböző kifejeződéseihez, újrastrukturálódik a régi osz­tályszerkezet globális konfigurációja is, országunkban új politikai elit és új állam jön létre, emellett új kulturális, társadalmi és általános civilizációs formák keletkeznek.

A mexikói forradalom érintetlenül hagyta országunk globális helyzeté­nek bizonyos szerkezeti vonalait, miközben nagy mértékben felgyorsí­tott a Porfirio Díaz időszakában már jelenlévő néhány tendenciát, és a mexikói társadalmi valóság különböző szintjein néhány, szintén fontos változást gerjesztett. A kronológiai XX. század elején lezajlott széles társadalmi mozgalom eredményeinek hatásai persze nem ugyanazok egyrészt az elitek és a hegemón társadalmi rétegek, másrészt a tár­sadalmi alávetettség sokszínű világát alkotó széles és eltérő rétegek, osztályok és csoportok számára.

Ahhoz, hogy pontosabban értékelhessük ezeket a hatásokat, körül­tekintőbben részleteznünk kell őket. Meg kell különböztetnünk azokat a következményeket, melyeket ezek az általános változások, felgyorsított folyamatok és makacs történelmi állandóságok gyakoroltak Mexikó hatal­mon lévő és hegemón osztályaira, és más szinten országunk elnyomott népi osztályaira.

Azt a tényt, hogy a kapitalista modernizáció és az ezt kísérő társadalmi változások Mexikóban nem voltak mélyek, teljes körűek és egységesek – mint az 1789-es franciaországi és az 1917-es oroszországi győztes forradalmakban -, az magyarázza, hogy a mexikói elnyomott osztályokat leverték a mexikói forradalomban. Ez természetesen gyengíti ennek a forradalomnak az általános eredményét, és sokkal korlátozottabb, hal­ványabb, részlegesebb és töredékesebb változásokat eredményez, mint az imént említett francia és orosz forradalmak.

Mindenesetre a vereség ellenére világos, hogy ezek az elnyomott mexikói osztályok – a mexikói forradalom kritikus időszakának egy meghatározott fázisában – lázadásuk és főszereplésük egy különösen fontos pontjára jutottak a kronológiai XX. század második évtizedében az átalakulás általános folyamatán belül. Mindez 1914 novemberében és decemberében nyilvánult meg a legélesebben és legvilágosabban. A népi osztályok szempontjából a mexikói forradalom egész sorsa és iránya dőlt el azokban a valóban meghatározó, kritikus pontot jelentő hónapokban. Ez az a „veszélyes pillanat", amelyikről Walter Benjamin beszél Tézisek a Történelemről című ragyogó művében – arról a veszélyes pillanatról, amelyikben a csata összes alapvető erői jelen vannak, és ahol dönteni kell, hogy az összes további lehetséges pillanat közül végül melyik nyomja rá bélyegét a többire.

A mexikói elnyomott osztályok szempontjából 1914 utolsó hónapjaiban dől el a mexikói forradalom egész sorsa és fő iránya.¹⁰ Hiszen a Nemzeti Forradalmi Konvent után, amely a mexikói forradalomban résztvevő összes alapvető elnyomott erők, osztályok és csoportok találkozási pontja, a paraszti tömegeknek a nemzeti terület nyolcvan százalékán sikerült főszerepüket betölteniük és megerősíteniük, ezenkívül országunk fővá­rosát is uralták. Az 1914 végi időpontra egyrészt Pancho Villa, másrészt Emiliano Zapata paraszti hadai a nemzeti terület durván négyötödét ellenőrzik, és Mexikóváros felé tartanak, majd 1914 decemberében gond nélkül el is foglalják.

Ne feledjük, hogy országunknak Mexikóváros köré történő mértéktelen központosítása alkotja és alkotta eddig is nemzetünk hosszú történelmi időtartamában a hatalom egyik valódi neuralgikus pontját. Mexikó hosszú ideig e körül, az egész országot irányító tengely, saját fővárosa körül for­gott, és emiatt még most is érvényes az, hogy a Mexikóvárost uraló cso­port országos szinten kétségkívül alapvető és hegemón helyet foglal el.

És ez nemcsak azért van így, mert Mexikóvárosban – túl azon, hogy jogilag ez a szövetségi központ – él minden negyedik mexikói, vagyis a lakosság huszonöt százaléka, hanem, mert ebben a városban összpontosul az ország iparának nagy része, a kulturális intézmények jelentős része, és ez a legfőbb színtere az egész országunkban vég­bemenő meghatározó politikai, társadalmi és gazdasági folyamatok többségének is.

1914 utolsó időszakában a mexikói elnyomott osztályoknak sikerült kézben tartaniuk az ország négyötödét és rövid időszakra magát a fő­várost is, és az adott körülmények között rendelkeztek azzal a világos lehetőséggel, hogy kezükbe vegyék a saját sorsukat, meghatározva a Mexikó előtt álló utak globális irányát.

De akkor – hasonlóan ahhoz, ahogy Oroszországban is tervezték az 1905-ös forradalomtól kezdve, és az 1917-es győztes forradalom gyümöl­cseként kialakul majd valamilyen mértékben egy paraszti népköztársaság – Mexikóban lemondanak arról, hogy elmenjenek a végsőkig, átengedik központi helyüket, az ország fővárosa feletti uralmat. Ezzel utat nyitnak a kapitalista program burzsoá újraalakítása, vagyis az uralkodó csoportok teljes visszaállítása számára. Először Álvaro Obregón hadserege szer­veződik újjá, azután új paktumokat és egyezségeket kötnek a burzsoá uralkodó osztályok, mind a katonai ellenpuccsról, mind pedig az osztály hegemóniájának globális társadalmi helyreállításáról. Ez természetesen a népi osztályok és a radikális paraszti mozgalmak ellen irányult, az egész 1915-ös év folyamán pedig elsősorban a tulajdonképpeni – Villa-féle és zapatista – paraszti seregek ellen.

Ez végképp megpecsételte a mexikói forradalom globális sorsát, megszakította radikális – ahogy Lenin nevezte, plebejus – útját. Kompro­misszumokkal megcsonkították a forradalmat, vereségre ítélték és szét­szórták a paraszti csoportokat. A forradalom nyomorékká lett, és messze távolodott mind az 1917-es orosz, mind az 1789-es francia forradalomtól.

így 1914 végén és 1915-ben eldőlt az ország paraszti osztályainak globális sorsa, és a paraszti osztályoknak a társadalmi átalakításra vonatkozó radikális plebejus terve meghiúsult. Ezzel együtt eldőlt az egész mexikói forradalom fő iránya és jellege is. Mert az egyértelmű, hogy a mexikói parasztoknak és indiánoknak, akik főszerepet játszottak az 1910-1921-es mexikói forradalomban és annak központi, tömeges, strukturális csoportját alkották, a jövőben hosszú ideig, évtizedekig soha nem lesz újra hasonló erejük, mint amilyenre 1914 novemberében és decemberében szert tettek.

1915-től a forradalomnak ezt a plebejus paraszti és radikális útját felszámolták, ami azt eredményezte, hogy Francisco Villa és az ország északi részén levő csapatai visszavonultak csakúgy, mint Emiliano Zapatának a déli országrészben állomásozó egységei¹¹ , Venustiano Carranza pedig kezdi visszaszolgáltatni a korábban kisajátított birtokokat. Az uralkodóvá váló burzsoá programban a népi osztályokat, a születő munkásmozgalmat és a különböző felkelő paraszti csoportokat megint leigázzák és betagolják, miközben az új politikai elit (és a régi elit egy része) a születő új államhatalomért verseng a felső szinteken.

E szerint a logika szerint Venustiano Carranza kormánya csak egysze­rű átmenetként tűnik fel a mexikói uralkodó osztályok helyreállításának folyamatában, amely folyamat, mint jól tudjuk, végül az úgynevezett „Sonora Csoportnak" adja át a hegemóniát, még általánosabban Mexi­kó – az előbbiekben már emlegetett – „északi országrészének", amely (ahogy ez közismert) a globális nemzeti tervet több évtizeden át újra az ország északi és észak-keleti területeire összpontosítja.

Az „északi országrész" csoportjainak közel fél évszázados hegemó­niáját később majd újra átengedik a központi országrész csoportjainak 1950-től vagy 1960-tól kezdve, és attól kezdve, hogy megindul Mexikó központi területének, különösen Mexikóvárosnak és vonzáskörzetének az erőteljes iparosítása; a központi országrésznek ezek a csoportjai említett uralkodó pozíciójukat a mexikói általános nemzeti program irányításával szerzik vissza.

Érdemes hangsúlyozni azt a tényt, hogy amikor a dolgokat a hosszú történelmi időtartam mélyrétegei alapján vizsgáljuk, az elemzett folya­matok vagy események vagy történelmi jelenségek közül sok új, esetleg szokatlan fényben jelenik meg, és közben olyan nehézségeket és dimen­ziókat mutat meg, melyek általában rejtve maradnak, hogyha közvetle­nebbül és felszínesebben vizsgáljuk őket. Egy vereség tehát magába foglalhat sikereket, előrelépéseket és fontos vívmányokat, miközben egy győzelem viszonylagossá válik és elhalványul, visszalépésekkel, jelentős engedményekkel és szintén fontos veszteségekkel keveredik. Ezzel magyarázhatjuk a látszólag ellentmondásos, de valójában világos és nyilvánvaló tényt, hogy noha a Francisco Villa és Emiliano Zapata seregeinek két, paraszti és indián ága által képviselt radikális plebejus útját leverték, paraszti és népi társadalmi mozgalomként akkora erejük volt, olyan monumentális, olyan mindent elárasztó, olyan meggyőző és lenyűgöző, hogy még így is sikerült egy sor alapvető változást kikénysze­ríteniük; kivívni egy sor fontos társadalmi átalakítást, melyek Mexikót több értelemben és a kronológiai XX. század teljes időszakában a többi latin-amerikai országtól eltérő országgá tették. Mexikó Latin-Amerika általános fejlődésén belül¹² „vezető" ország lett az 1910-1921-ig tartó átmeneti időszakban, éppen a mexikói forradalom kritikus periódusától kezdve, az 1959-es kubai forradalom kitörésének pillanatáig; akkor kezdett el Mexikó Latin-Amerikán belüli vezető szerepe egyértelműen hanyatlani és meggyengülni, és végül lassan, de visszafordíthatatlanul meg is szűnt.

Mexikó és Latin-Amerika történelme a XX. század folyamán a mexikói forradalomnak köszönhetően formálódott, de az is világos, hogy orszá­gunk útja jelentős mértékben különbözött a többi latin-amerikai nemze­tétől. Mert ez az erős és mély, paraszti és népi gyökerű forradalom moz­gósította és lázba hozta az egész nemzetet, megrendítette a gazdaság, a társadalom, a politikai és kulturális élet alapjait az egész országban.

Ennek első eredményeként azonnal és egészében összeomlott a régi kormányzó csoport, Porfirio Díaz csoportja, amely Mexikó középső országrészét testesítette meg. Átrendeződött az uralkodó osztály belső egyensúlya, a nemzeti program irányításának hegemón pozíciója az or­szág központi területeiről átkerült az északi területekre. Ez természetesen nagyon különböző rendű és mértékű, árnyalt és egyenetlen, ugyanakkor fontos társadalmi átalakításokat indított el Mexikó központi területein csakúgy, mint az északi országrészben. Eközben pedig szinte teljesen érintetlenül hagyta a déli országrészt.

A hosszú történelmi időtartam távlatából tekintve azt láthatjuk, hogy a népi, paraszti forradalomként levert, de erős és mély hatást gyakorló mexikói forradalomnak köszönhetően országunkban készül el a XX. szá­zad első latin-amerikai agrárreformja, amely léptékében és nagyságában egyedülálló latin-amerikai fél-kontinensünk egész történetében.

Széleskörű és strukturális agrárreform volt ez, amely a sok tétovázás, a földbirtokos csoportokkal való egyezkedések és országunk bonyolult adottságain belüli egyenetlen jelenléte ellenére – a tanulmányok szerint a déli területeknek jutott a legkevesebb, azt szinte nem is érintette az agrárium nemzeti átalakítása – kétségkívül teljesen átformálta Mexikó mezőgazdasági szerkezetét, sokkal haladóbbá és fejlettebbé tette, mint amilyennel akkoriban a többi latin-amerikai ország rendelkezett.

Ez egyértelműen kitűnik, ha összehasonlítjuk a mai Mexikó mezőgaz­dasági fejlődését például Guatemaláéval, ahol a XX. század negyvenes-ötvenes éveiig nem volt agrárreform, és amikor megpróbálkoztak vele, az is kudarcba fulladt az USA által támogatott 1954-es katonai puccs miatt, ami napjainkig elodázta a guatemalai kapitalizmus gyorsabb és átfogó előretörését.

Vagy összevethetjük a mexikói agrárreform hatásait a brazíliai helyzet­tel az egész kronológiai XX. századra, sőt akár napjainkra vonatkozóan. Brazíliában a Föld nélküliek Mozgalma, amely az egyik legfontosabb rendszerellenes latin-amerikai mozgalom, éppen a brazil agrárreform történelmi hiánya miatt alakult ki. Olyan hiány ez, amely például abban a tényben ölt botrányos formát, hogy ebben a dél-amerikai országban máig létezik egy nagybirtok – egy tulajdonosa van -, amelyik akkora, mint egész Portugália területe.¹³ Ehhez hasonló nagyságú birtok – majdnem egész Chihuahua államnyi területtel egy család tulajdonában – Mexikó­ban is volt, az 1910-es forradalom kirobbanása előtt. A mexikói agrár­reform, annak ellenére, hogy felülről, a hatalom köreiből szabályozták, ellenőrizték, irányították és valósították meg, mély társadalmi mozgósítás, erős és élénk népi és paraszti mozgalom tiszta gyümölcse, és bár ezt a mozgalmat leverték, érvényre juttatja erejét és jelenlétét, eleven és tevékeny elemként szilárdan tartja magát gyakorlatilag Mexikó egész kronológiai XX. százada folyamán. Ez közvetetten mutatja a Walter Benjamin által védett tézis érvényességét. Ebben a tételben kijelenti, hogy a „legyőzött múlt", még ha leverték is, tovább él, tovább működik és érezteti hatását a történelem bizonyos időszakában, miközben tü­relemmel várja a megfelelő feltételeket, hogy újból felbukkanhasson, újra küzdelembe bocsátkozhasson a történelmi drámában az elsüllyedt lehetséges jövőbeli útirányok meghatározásáért.

A levert plebejus paraszti forradalom – amely mindenesetre képes volt elsöpörni a belső nemzeti piac kialakításának útjában álló legfőbb aka­dályokat – üdvözítő hatásai felgyorsították a mexikói ipari tőke számára az áruk, a pénz és a munkaerő részpiaci hármasának kialakítását. Ezzel sikerült megteremteni a kedvező feltételeket egy nemzeti szintű belső piac létrehozásához, ami magában foglalja, hogy a mexikói gazdaság a kronológiai XX. század folyamán egységesebb, szilárdabb és sokrétűbb gazdasági struktúrává alakult, mint a többi latin-amerikai gazdaság. Ez az egyik oka annak, hogy Mexikót a kronológiai XX. században, Brazília és Argentína mellett gazdasági téren Latin-Amerika három vezető országa között tartják számon. Ez részben kétségtelenül országunk méretének és a természeti erőforrások nagy gazdagságának, sokféleségének is köszönhető, de összefügg a szilárd és erős belső nemzeti piac sikeres kialakításával, következésképpen a különböző termelő és kereskedelmi ágazatok nagyobb mértékű gazdasági integrációjával.

Az 1910-1921-es levert parasztforradalom harmadik fontos hatása az, hogy ennek köszönhetően Mexikó, saját iparosítása megvalósításában, amely tömegesen és általános méretekben csak a második világháború óta kezdődött el, sokkal jobb feltételekre tett szert. Az iparosítás termé­szetesen erre az integráltabb gazdasági struktúrára és az agrárreformra támaszkodik. Ez utóbbi továbbra is egyenetlen, mégis fontos kiinduló­pontja ennek az iparosításnak, legalább annyira, mint a gazdasági mo­dernizáció általában. Ennek segítségével lesz Mexikóból Latin-Amerika egyik legfontosabb ipari országa. Olyan előny ez, amelynek jelentősége akkor érzékelhető világosan, amikor azt tapasztaljuk, hogy az említett iparosítás sajnos nem volt általános példa a latin-amerikai országok nagy részének gazdasági fejlődése során.

A mexikói forradalomnak, bár leverték, másik fontos hatása, hogy előidézte Mexikó teljes társadalmi szövetének általános átstrukturálását, azaz a mexikói társadalmi osztályok mély átalakítását, ami azt jelentet­te, hogy a legelmaradottabb régi uralkodó osztályokat, mint például a földbirtokos oligarchiát háttérbe szorították más, egyenértékű, sokkal korszerűbb és fejlettebb csoportok (az imént említett esetben az északi országrész akkoriban születő agrárburzsoáziája, majd a későbbiekben és általánosabb értelemben a mexikói ipari burzsoázia).

Vagy vegyük például a mexikói városi középosztály társadalmi felemel­kedésének esetét. Ez a születését is a mexikói forradalomnak köszönheti, amely az általános gazdasági modernizáció ösztönzésével előmozdította az urbanizációs folyamatot, ezzel együtt nagy mértékben a szabadfoglal­kozások fejlődését, a kiskereskedelem és a kisipar növekedését, az alkal­mazotti, hivatalnoki és kisvállalkozói középréteg felvirágzását – azokét, akik általában az említett városi középosztályt alkotják és újratermelik.

Ennek a forradalomnak – annak ellenére, hogy leverték – másik fontos társadalmi következménye, hogy az ország egészében érezteti előremutató hatásait. Olyan társadalmi rendszert alkotott, amelyben az úgynevezett „jóléti állam" sokkal inkább jelen volt és fejlődött, mint La­tin-Amerika más nemzeteinél. A mexikói társadalom – még a forradalom leverése után is – sokkal jobban át volt itatva a népi és elnyomott osztá­lyok igényeivel, mint más latin-amerikai társadalmak. Ezek az osztályok a vereség után is olyan erővel rendelkeztek, és annyira jelen voltak a társadalomban, hogy különböző módokon sikerült kikényszeríteniük néhány követelésük és igényük teljesítését.

Az 1910-es mély forradalom közvetlen gyümölcseként a mexikói társa­dalom kénytelen volt különböző módokon figyelembe venni az elnyomott osztályok és szektorok követeléseit, mely rétegek hosszú éveken keresz­tül félelmet és rettegést keltettek a kronológiai múlt század húszas éveitől megerősödő új uralkodó osztályokban. Mert ha – mint Carlos Monsivais állítja – a mexikói forradalom a „talaj alatti réteg betörését" jelentette nem­zetünk törékeny területére¹⁴ , akkor világos, hogy az új mexikói uralkodó osztály egyik elsődleges feladatának azt tekinti, hogy „újra megszelídítse a népet", visszaterelje ezeket az embereket a társadalom föld alatti területei felé és újfent kialakítsa a régi és új uralkodó osztályok új hegemóniáját, amely igencsak veszélybe került az 1910-1921-es forradalmi évtized alatt. De logikus, hogy a kontroll és az új hegemónia újbóli meghonosítása a mexikói forradalom kritikus évtizedét közvetlenül követő években nem volt lehetséges, csak számos társadalmi engedmény és a népi osztályok több követelésének elfogadása árán. A néprétegek – vonakodva és lassan – csak ezeknek a vívmányoknak a fejében fogadják el azt, hogy elnyomásuk és kizsákmányolásuk megújított feltételei közé taszítsák őket.

Például ezért alakul ki Mexikóban egy olyan társadalombiztosítási és egészségügyi rendszer, amely máig sokkal átfogóbb, szélesebb körű, kidolgozottabb és hatékonyabb, mint bármelyik másik, egész Latin-Ame­rikában. Ez egyáltalán nem a hatalom nagylelkű adománya, hanem a mexikói népi és elnyomott osztályok által kikényszerített vívmány. Ez az egészségügyi rendszer ugyan ma az általános válság miatt katasztrofális állapotban van, de a korábbi években és a kronológiai XX. századnak majdnem a teljes időszakában kiterjedt a társadalom nagy részére; emel­lett olyan szolgáltatásokat és ellátásokat tudott nyújtani használóinak, amelyeknek nincs párjuk Latin-Amerika más nemzeteinél.

A mexikói forradalom közvetlen gyümölcse és a népnek a hatalmon lévők akarata ellenében kikényszerített fontos vívmányainak megnyilvá­nulásaként megemlíthetjük azt a tényt is, hogy Mexikóban létrehoztak egy olyan egyetemet, amelyik jelentős mértékben nyitott országunk elnyomott rétegeinek befogadására. Ez az egyetem a XX. század első felétől kezdve a tömegek egyeteme, és ezzel alaposan megelőzött olyan folyamatokat, amelyek csak a második világháború után mentek végbe az egész világon.¹⁵ Ez az egyetem a teljes XX. század folyamán ingyenesen működött, ahol nemcsak az elit csoportok vagy az uralkodó osztályok tagjai tanulnak, hanem társadalmunk középosztályaihoz és a néprétegek egy részéhez tartozók is.

A néprétegek különböző csoportjaiból összetevődő diákságra épülő Mexikói Nemzeti Autonóm Egyetem a felfelé irányuló társadalmi mobi­litás folyamatos működését jelentette a kronológiai XX. században. Ez az 1999-ben és 2000-ben tartott nagyon hosszú sztrájkok idején vált nyilvánvalóvá, amikor a diákok az egyetemnek éppen ezt az ingyenes és széleskörűen népi jellegét védelmezték, amely az 1910-es mexikói forradalom közvetlen gyümölcse volt. A hatalom azzal, hogy ezt a jellegét meg akarta semmisíteni és vissza akarta vonni, tizenegy hónapos, jogos népi sztrájkot váltott ki, mely csak úgy ért véget, hogy a mexikói kormány 2000 februárjában brutálisan elnyomta azt.

Mexikóban az említett egyetem népi jellege mellett – szintén az 1910-es plebejus paraszti forradalom gyümölcseként – kialakult a vidéki okta­tás általános fejlesztésének átfogó mozgalma, egy széles körű általános alfabetizációs program, melyet a népi irodalom jelentős terjesztése kísért. Ez világos pedagógiai szerepet töltött be, ezenkívül elég jó irodalom volt, és fontos kiadói programok fejlesztését is szolgálta, mint például a Gaz­dasági Kultúra Alapja kiadójának programját. Olyan kezdeményezések és folyamatok ezek, amelyek Latin-Amerika történetén belül páratlanok a XX. század első felében.

Az 1910-es népi plebejus felkelés – amely még leverve is érezteti az elnyomott rétegek lényeges főszerep(lés)ének teljes súlyát – közvetlen hatásainak részeként olyan alkotmány született (és kidolgozása idején igen fejlett törvénykezésnek számított), amelynek például a 123. cik­kelye a hazai munkásság fontos vívmányainak egész sorát rögzíti. Ha figyelmesen – és az egy évszázaddal ezelőtti körülményekre tekintettel – megvizsgáljuk a 27. cikkelyben megfogalmazott, a földről szóló tételt, az is haladó törekvésnek számít, amennyiben ennek nyomán (más fontos előrelépések mellett) 1938-ban törvényben engedélyezik a kőolajkincs kisajátítását. A maga korában haladó törvényhozás volt ez; igaz, a gya­korlatban szinte sohasem vagy csak nagyon részlegesen és korlátozottan teljesült – ami azonban nem szünteti meg haladó jellegét. Ez a haladó jellegű és igen fejlett mexikói alkotmány egyike a forradalom közvetlen eredményeinek, amelyeket a népi osztályok kényszerítettek rá országunk uralkodó és hegemón csoportjaira.

A XX. század eleji mexikói forradalom további alapvető hatása politikai területen mutatkozik meg. Itt, a többi szinttől eltérően, a politikai elit va­lódi teljes megújítása következett be. Ezt a megújítást a hagyományos elemzésekben a „forradalmi család" megszületéseként jellemezték, amelyet egy egészen új politikai osztály (bár a régi politikai osztály bi­zonyos számú eleme is befurakszik közéjük) kihordása mutat, valamint alapjában, strukturálisan egy új állam, sőt egy új államtípus alkotmánya reprezentál.

A hatalom nagyon hatékony politikai rendszere jött létre, egypárti rezsim, amely 1929 és 2000 között közel hetven évig tartott; 1968-ig si­keresen állt ellen az akkori idők alapvető társadalmi támadásainak és az összes tiltakozó mozgalmaknak, miután politikai és területi rendszerének így vagy úgy – különösebb nehézség nélkül, és anélkül, hogy nagyobb árat kellett volna fizetnie – sikerült elnyelnie vagy elnyomnia gyakorlatilag bármilyen komoly politikai ellenzéket. Mindez a mexikói történelemnek már említett fontos dátumáig, egészen az 1968-as népi diákmozgalom időszakáig sikerült.

A rendszer negyven éven át asszimilál, elnyel, elnyom, megveszteget vagy eljelentéktelenít minden fontos ellenzéki mozgalmat. 1968-ban bukik meg, de csupán harminc év múlva jön el a teljes összeomlás és szétesés, amikor 2000-ben az említett egyetlen párt, az Intézményes For­radalmi Párt választási vereséget szenved, és egy új párt jut hatalomra. De lényegében nem változik a régebbi egyetlen párt által fenntartott és kialakított politika, és a változás arra szorítkozik, hogy egyes tisztségvi­selőket másokra cserélnek, az Intézményes Forradalmi Párt régi, korrupt politikusait a Nemzeti Akció Párt új, alkalmatlan technokratáival váltják fel.

Ezzel a politikai változással összhangban a mexikói kultúra területén kibontakozik egy valóban gyökeres és jelentős átalakulás, amely szintén abból ered, hogy az 1910-es mexikói forradalomban az elnyomott osz­tályok főszerepet játszottak. Amint teljesen összeomlik a Porfirio Díaz rendszerének idején hatalmon lévő arisztokrácia és elit kultúrájának hegemóniája, széles tere nyílik annak, hogy a népi kultúra immár min­denütt vezető, központi szerephez jusson. Ez a kultúra lesz gyakorlatilag az egyetlen jelenlévő kultúra az elmúlt kronológiai XX. század húszas, harmincas, negyvenes éveiben Mexikóban.

Mexikóban a forradalmat követő harminc évben a népi kultúra széles körben határozta meg országunkban a kulturális megnyilatkozásokat. Ez magyarázza például azt a tényt is, hogy a mexikóiak máig érvényes önazonossági jelképei annak a népi kultúrának a szimbólumaiból szár­maznak, és éppen a kronológiai XX. század első évtizedeiben alakultak ki.¹⁶ Éppen abban az időben születik meg „a mexikói" zene formájaként számon tartott Mariachi műfaja vagy az egyetemes művészethez való mexikói hozzájárulásként jegyzett falfestészet mellett a „mexikói paraszt" és a „falusi dajka" jellegzetes alakja, mint általában „a mexikói" jellemzői.

Ez a népi kultúra a kronológiai XX. század első felében széltében-hosszában átjárja a mexikói kultúrát, művészeti gazdagságot hoz létre. Abban az időben országunk latin-amerikai, sőt egyetemes méretű kulturális kisugárzással rendelkezett, ami a második világháború vé­gétől sajnálatos módon lassan, de folyamatosan megváltozott. Miguel Alemán kormányától kezdve indul el az a folyamat, amelyik igyekszik újjáteremteni és újra meghonosítani a hegemón elit új kultúráját, és ez a folyamat mind a mai napig tart. Új mexikói hegemón kultúra ez, amelyet az american way of life észak-amerikai korlátolt és elszegényített mo­delljének utánzásából és átrajzolásából próbálnak összerakni; ennek a modellnek a mai napig nem sikerült felülkerekednie, és évtizedek óta kényszerűen együtt létezik, és mindig verseng a mexikói népi kultúrával, amely országunkban ma is eleven, aktív, visszatérő és nagyon is jelen­lévő a kultúra területén általában.¹⁷

Egyébként fontos azt is jeleznünk, hogy a mexikói forradalom paraszti és elnyomott csoportjainak főszerepéből eredő jelentős fejlemények mellett egyéb változások is kísérik a már ismertetett átalakításokat: pél­dául egy alapvető demográfiai változás, ami azt eredményezi, hogy a XX. században Mexikóban erős és állandó lesz a népességnövekedés, sokkal intenzívebb, mint az előző századokban bármikor.

Ugyancsak meghatározó fejlemény jön létre a nemzet területi viszonya­iban: állandósulnak a mexikói nemzet határai az után a veszteség után, melyet a XIX. században szenvedtünk el, amikor az észak-amerikaiak egy igazságtalan invázió során területünk felét elrabolták. A XX. század folyamán, a mexikói forradalom következményeinek és legfőbb ered­ményeinek kibontakozási folyamatát kísérve létrejönnek a mai Mexikó végleges területi határai.

Egy sor fontos etnikai változás is végbemegy a mexikói lakosságon belül, országunkban felgyorsul az etnikai keveredés globális folyamata.

A vallás területén is látnivaló, hogy a mexikói forradalom áttöri a parasztság korábbi elszigeteltségét, és megnyitja az utat, hogy új és nagyon más szellemi horizontokat alakítson ki a lakosság egésze szá­mára: a tömeges népnevelés kiterjesztésére támaszkodva kevésbé vallásos és inkább tudományos horizontokat. Ennek a nevelésnek az egyik nagyon látványos és fontos hatása az lesz, hogy a kronológiai XX. század folyamán a mexikói társadalomban lassan, de folyamatosan növekvő laicizálódás indul el, fokozatosan gyengül az uralkodó egyház, az országunk hegemón csoportjainak és a gazdagok cinkosainak egy­háza által Mexikóban azelőtt fenntartott és kiépített merev, elmaradott vallásos felfogás.

A mexikói forradalom határozottan szakít a kiterjedt nagycsalád mo­delljével is, amely a XIX századig széles körben uralkodott Mexikóban, különösen a parasztság körében. Ez a modell a XX. században lassan átengedi a helyét a nukleáris családnak, átformálja a családi teret, és módosítja a mexikói társadalom háztartási terének fejlődési horizontját és távlatait általában. Nukleáris családdal helyettesíti a nagycsaládot, ami nem feltétlenül jelent társadalmi előrehaladást, de az világosan látszik, hogy a folyamat az 1910-1921-es mexikói forradalom származéka.

A mexikói forradalmat a mexikói társadalom gyakorlatának és szoká­sainak mély átalakítása is kíséri. A kronológiai XX. században lassan liberalizálódnak a szokások, és új, kapitalista értelemben „modernebb­nek" tartott életmódok gyökeresednek meg, vagyis olyanok, melyek feltehetően jobban megfelelnek a XX. századi időknek.

Végezetül, van egy sor civilizációs változás is, melyekről részben már tettünk említést, és amelyek az előbbiekben felsorolt változásokat kísérik, mint például az ország növekvő mértékű városiasodása vagy a mexikói társadalom növekvő mobilitása mellett a közlekedés és általában az anyagi infrastruktúra fejlődése, vagy azok a folyamatok, melyek az em­lített kapitalista „modernizációtól" kezdve próbálják megnyitni a mexikói társadalmat a külföldről érkező hatások és elemek előtt, hogy egyenet­lenül és ellentmondásos módon – hiszen ezen hatások közül sok a már emlegetett american way of life következménye – egy kozmopolitább és a külső hatásokat befogadóbb társadalommá formálják.

Forradalmunk lényeges folyamata kiváltotta vagy azt kísérő mély vál­tozások ezek¹⁸ , melyek a XX. században Mexikóból a többi latin-amerikai országtól eltérő országot hoznak létre. Ha a változásokat a paraszti és alávetett osztályok nézőpontjából elemezzük, nagyon röviden végső mér­leget vonhatunk a népi osztályok néhány eredményéből és főbb vívmá­nyaiból. Még ha ezeket a vívmányokat eltörölték is, a népi osztályoknak vereségük ellenére sikerült kikényszeríteniük bizonyos mély változásokat a társadalmi uralom új szerkezetében, amely az 1910-1921-es mexikói forradalomból emelkedett ki.

Ezek a népi osztályok az 1910-es forradalomban megpróbálták gyö­keresen megváltoztatni Mexikó sorsát, népi osztályként megpróbálták megváltoztatni a saját sorsukat és a maguk sajátos uralmi státusát. Gyö­keresen meg akarták szüntetni a kizsákmányolás, az önkényuralom, az egyenlőtlenség és a hátrányos megkülönböztetés feltételeit. Habár eze­ket az elnyomott mexikói osztályokat leverték a céljaikért folytatott küz­delemben, és végül elbuktak ebben a merész és jogos próbálkozásban, nagyszabású tettük, lenyűgözően szervezett erejük és több alkalommal is megmutatkozó átalakuló képességük annyira alapvető és csodálatos volt, hogy a vereség után is sikerült kivívniuk és véghezvinniük egy sor mély társadalmi átalakítást. Ezt mindenképpen ki kell emelnünk.

Elsősorban a mexikói forradalomban részt vevő paraszti és városi tö­megek monumentális és radikális tettének köszönhetően sikerült teljesen eltörölni a gazdasági kizsákmányolás legősibb formáit az északi ország­részben csakúgy, mint a középsőben; teljesen megszüntetni például az adósság miatti napszámosságot vagy a félrabszolgaság formáit és a paraszti függés több elmaradott módozatát, melyek egész Mexikóban érvényben voltak még Porfirio Díaz kormánya idején is.

A „déli országrész" területén nem sikerült a kizsákmányolás legősibb formáinak eltörlése, ami véleményünk szerint megmagyarázza a hatva­nas, hetvenes, nyolcvanas és kilencvenes évek és a legújabb idők népi, paraszti és indián mozgalmainak erejét és radikalizmusát az említett országrész mai lázadó és felkelő területein, a déli radikális Mexikót alkotó Chiapasban, Oaxacában, Guerreróban, Tabascóban és a többiben. Ezek az országrészek az utóbbi tizenöt évben az új, meggyőző, fejlett harci formák főszereplői és országunk alapvető útirányának meghatározói.¹⁹

A második fontos változás, amelyik egyáltalán nem független a lenyű­göző szervezettségű erőtől, amire olyan büszkék voltak az 1910-es forra­dalom alatt a mexikói elnyomottak, az ennek az alapvető társadalmi moz­galomnak a mexikói társadalmi életben, a közélet különböző formáiban tükröződő jelentős előrelépése – mint már az előzőekben említettük. A közegészségügynek és a társadalombiztosításnak a többi latin-amerikai országénál sokkal kiterjedtebb és hatékonyabb rendszerével rendelkezik, emellett egy – társadalmi bázisát tekintve – népi egyetemmel, amelyik nem elit egyetem, mint Latin-Amerika egyetemei, haladó törvénykezés­sel, amely, ha nem érvényesül is kifogástalanul a gyakorlatban, olyan alapvető területekre vonatkozik, mint a munka vagy az ország erőforrásai, vagyis a jelenlegi társadalom gazdagságának fő forrásaira.

A harmadik alapvető vívmány a mexikói elnyomott osztályok 1910-es forradalmi átalakulási képességéhez kapcsolódik. Ez a képesség tökéle­tesen lerombolta a régi államot, és radikálisan eltávolodott a hatalomtól, továbbá a régi porfirista politikai osztálytól. Fontos eredmény, bár ezt később visszafordítják, amikor megalakul az új állam és az új politikai osztály, melyek elzárják ezeket az elnyomott osztályokat a politikai tevékenység valódi gyakorlásától, és a választások passzív és szűkös rituáléjára kárhoztatják őket. Ezek a választások a kronológiai XX. szá­zad évtizedei alatt, de még a XXI. században is általában csalásra és hamisításra épülnek.

A népi osztályokat megfosztották a politika valódi gyakorlásától, ami az 1968-as népi diákmozgalomhoz vezetett. Akkor ezek az alávetett csoportok és rétegek kezdték fokozatosan újra elsajátítani ezt a fajta politikai tevékenységet. A folyamat ma az országunkban uralkodó min­denfajta korrupt politika radikális bírálatában nyilvánul meg. E kritikák célkitűzése, hogy sürgősen ki kell alakítani az etikán, az emlékezésen, a társadalmon és a történelmen alapuló, a korábbitól nagyon eltérő „Másik Politikát", úgy, ahogyan azt a Másik Kampány önérzetes és széles körű mozgalma most zászlajára tűzi.²⁰

További, alapvető, és nem kevésbé evidens eredménye a mexikói forradalomban részt vevő elnyomott osztályok nagyszabású és lenyűgö­ző főszerepének, hogy újjászületett, felvirágzott és jelentős mértékben demokratizálódott a mexikói kulturális élet. A mexikói népi kultúra évti­zedeken keresztül átjárta és újjáépítette a kulturális életet, és minden nehézség ellenére máig széles teret hagyott a mexikói elnyomott osztá­lyok gazdag, mély és nagyon sokszínű alkotásai, kezdeményezései és megnyilvánulásai számára.

Ha a mexikói forradalmat a hosszú történelmi időtartam távlatából vizsgáljuk, látni fogjuk, milyen fontos előrelépést jelentett az elnyomott osztályok bizonyos pozícióinak kivívásában. Az előrehaladás lassan bontakozott ki a mexikói kronológiai XX. század folyamán, és a bemu­tatott, sajátosabb vívmányokban és sikerekben vált nyilvánvalóvá. De magukban a küzdelmekben is megmutatkozott: a húszas évek munkás­harcaiban vagy a harmincas évek paraszti megmozdulásaiban csakúgy, mint a negyvenes és ötvenes évek népi ellenállásában és a mexikói baloldal újjászervezési erőfeszítéseiben, vagy az 1968-as széles körű és nagy hatású népi diákmozgalomban, a hetvenes évek független szak­szervezeti mozgalmában vagy az 1988-as népi-polgári felkelésben, az öntudatos újzapatista indiánok 1994. január 1-i felkelésében, vagy most a Másik Kampánynak a 2006. január 1-én elindított fontos és széles körű mozgalmában, amelyik napról napra nő és egyre erőteljesebben fejlődik.

Folyamatok, csaták, küzdelmek és konfrontációk, amelyekben a mexi­kói népi osztályok hozzáedződnek a harchoz, politikailag aktivizálódnak, szerveződnek, tudatosabbá válnak, megújítják saját tömegmozgalmai­kat és különféle baloldali szervezeteiket, komolyan, alaposan és sietve felkészülnek a nagyon közeli történelmi 2010-es év fontos időszakára.

Miután Ulises Ruiz, Oaxaca állam kormányzója Felipe Calderón szö­vetségi kormányzóval karöltve 2006 novemberében kegyetlenül elfojtotta az oaxacai baloldali megmozdulást, harcias tüntetők ezt írták a falakra: „Találkozunk 2010-ben". De most más eredménnyel, mint az 1810-es és az 1910-es mexikói forradalom, vagyis radikálisabb, boldogabb, fel-szabadítóbb és mindenekelőtt a mexikói elnyomott osztályok valódi és mélységes érdekeivel nagyobb összhangban lévő eredménnyel, úgy, ahogyan azt jelenleg az egyre szélesebb körű és egyre erősebb Másik Kampány mozgalom tervezi.

Ezért mi is csak ismételni tudjuk, hogy minden reményünket ebbe a Másik Kampányba helyezzük, valamint a mexikói nép most folyó és a közeljövőben meginduló harcaiba: „Üdvözöljük a történelmi 2010-es évet!"

Mexikóváros, 2010. január 31. 

Jegyzetek

¹ A megemlékezési hullám első jele Pierre Nora (1984-1993) munkája, a szerző összeállításában. A mű három fejezetre osztva hét kötetben jelent meg. A meg­emlékezések témájával kapcsolatban más, és sokkal kritikusabb álláspontért lásd Samuel (1996) és Rojas (1997) írásait.

² Ahogyan Walter Benjamin (2005) emlékeztet rá bennünket ragyogó érvelésével.

³ A kettős ünnepléssel kapcsolatos abszurd javaslatokról lásd Taibo cikkét (2009).

⁴ Vegyük azt a meghatározást, melyet sok évvel ezelőtt fogalmaztak meg a tévesen „Annales-iskolának" nevezett irányzat történészei, akik arra tanítottak bennünket, hogy különbséget tegyünk a pontosan és mindig azonosan száz évig tartó kronológiai évszázadok és a történelmi évszázadok között, melyek tarthatnak hetven vagy százhúsz vagy kétszáz vagy ennél több vagy kevesebb évig, aszerint, hogyan alakulnak a bennük zajló valódi történelmi folyamatok. Ugyanebben az értelemben beszélünk történelmi 2010-ről, amely akár egybe is eshet a kronológiai 2010-zel, de átnyúlhat 2012-re, 2013-ra, 2015-re stb. Példának lásd Fernand Braudel (1961) említett pontos meghatározását, aki egy közel kétszáz éves „hosszú XVI. századról" beszél, vagy Pierre Goubert-ét (1968), aki a XVII. század időszakát 1598-1602-től 1730-ig határozza meg. Lásd továbbá Immanuel Wallerstein könyvének (1979) I. kötetét, amelyben az 1450-1650 közötti időszakról szólva egy „első" és egy „második" XVI. századról beszél, vagy Rojas munkáját (2007a), melyben az állandóan elnyúló, mindig „hosszú történelmi évszázadok" gondolatát védelmezte.

⁵ A Braudel által meghatározott horizontokat lásd: (1959; 1990; 1991; 2002). A hosszú időtartam gazdag perspektívájának különféle ellentmondásait összegzi Rojas (2002; 2003a; 2003b).

⁶ Az összehasonlító perspektíva vagy összehasonlító módszer alkalmazása a történelemben, melyet Marc Bloch (1999) követelt energikusan, olvasható a „Comparación" (Összehasonlítás) és a „Por una historia comparada de las sociedades europeas" (Az európai társadalmak összehasonlító történelméért) című esszéiben, a hivatkozott műben. Marc Bloch munkájának legfőbb hoza­dékairól lásd Rojas (2004a) elemzését.

⁷ A most Mexikónak nevezett országon belül három „Mexikóról" beszélünk, kö­vetve Rojas (2005a) tézisét a három geotörténelmi Mexikó meglétéről. Ez több más tanulmányon alapul, lásd például Batalla (1959), Martínez (1976) vagy Katz (1980 és 1982) írásait.

⁸ Az elmaradott és korlátolt történetírásnak Mexikóban még ma is uralkodó mí­toszairól lásd Rojas (2007b) írását.

⁹ A belső nemzeti piac kialakításának folyamatáról és ennek Mexikó kapitalista fejlődésére gyakorolt hatásairól lásd Womack (1978), Knight (1985) és Rojas (1990) elemzéseit.

¹⁰ Úgy, ahogyan Adolfo Gilly (1975) javasolta.

¹¹ Ezekről a folyamatokról és a Villa-, illetve a Zapata-féle paraszti seregek szerepéről lásd Katz (1998) könyvét, továbbá Taibo (2006), Salmerón (2006), Pineda (1997 és 2005) munkáit. Szintén érdemes elolvasni Emiliano Zapatának a mexikói forradalom éveiben keletkezett saját írásait (1999).

¹² Mexikó Latin-Amerikán belüli központi szerepe tükröződik a kultúra, a történetírás szintjén csakúgy, mint politikai és társadalmi szinten általában. Ezzel kapcsolatban lásd Rojas (2004b) több tanulmányát.

¹³ Brazília helyzetéről és az agrárreform történelmi hiányáról lásd Stédile válogatását (1997) illetve a Stédilével készült interjúkötetet (2003), valamint az alábbi munkákat: Fernandes (1998 és 2000), Bradford – Rocha (2004), Morissawa (2001), Harnecker (2002), Konder (2004) és Rojas (2009a).

¹⁴ Erről a ragyogó és lebilincselő tézisről lásd Carlos Monsivais (1985 és 1999) írásait.

¹⁵ A mexikói egyetem korai tömegessé válásának fontos folyamata egyike a sok tényezőnek, melyek magyarázzák Mexikónak Latin-Amerikán és az egész világon belül játszott központi szerepét az 1968-as fontos kulturális világforradalomban. Erről lásd Rojas (2005b és 2008).

¹⁶ Szerintünk itt a talaj alatti réteg vagy a népi kultúra kitöréséről van szó, ahogy már korábban említettük. És most hozzátehetjük: ahogy mi látjuk, csökkentett mértékben ugyanaz a folyamat zajlik le, mint amelyet Mihail Bahtyin tételezett, hogy François Rabelais művét magyarázza. Mert ha – az ő tézise szerint – a XVI. századi Európát a népi kultúra itatta át, abban az értelemben, hogy a középkori uralkodó kultúra teljes válságban volt, és az uralkodó új polgári kultúra még nem alakult ki, akkor – úgy gondoljuk – Mexikóban az 1921-1945-ig tartó időszakot is a népi kultúra itatta át, miközben a porfirista arisztokratikus kultúra eltűnt, mielőtt az észak-amerikai üres kulturális modellt imitáló új polgári kultúra megszilárdult volna. Bahtyin téziseit lásd (1982 és 1997) munkáiban.

¹⁷ Ahhoz, hogy megmagyarázhassuk és jellemezni tudjuk az uralkodó mexikói kultúra és a mindig eleven és tevékeny népi kultúra közötti konfliktusos és bonyolult viszonyt, érdemes áttekinteni a népi kultúra működésmódjairól és a hegemón kultúrákkal való összetett viszonyairól szóló tézist; ehhez lásd: Ginzburg (1991a és 1991b), Echeverría (2002), Rojas (2006a és 2006b).

¹⁸ A mexikói forradalom folyamatának szélesebb körű jellemzéséhez lásd Rojas (2009b), ahol következtetéseinket foglaltuk össze.

¹⁹ Az újzapatista lázadásnak Mexikóra és a világra gyakorolt mély hatásáról lásd az általuk az EZLN-ben öt kötetben megírt saját beszámolóikat (1994-2003) valamint két EZLN CD-t (20-as és 10-es) (2004). Lásd még Rojas (2010a és 2010b).

²⁰ Erről a jelentős mozgalomról lásd a Contrahistorias folyóirat 2006. 6. számát, melyet a Másik Kampány témájának szentelt.

Irodalomjegyzék

Bahtyin, Mihail 1982: François Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája. Budapest, Európa

Bahtyin, Mihail 1997: Le forme del tempo e del cronotopo nel romanzo. In: Estética e romanzo. Torino, Einaudi

Batalla, Ángel Bassols 1959: Consideraciones geográficas y económicas en la configuración de las redes de carreteras y vías férreas en México. Investigación económica, vol. XIX. 73.

Benjamin, Walter 2005: Tesis sobre la Historia y otros fragmentos. Mexikó, Contrahistorias

Bloch, Marc 1999: Historia e Historiadores, Madrid, Akal

Bradford, Sue – Rocha, Jan 2004: Rompendo a Cerca. A história do MST. Sao Paulo, Casa Amarela

Braudel, Fernand 1991: Historia y ciencias sociales. La larga duración. In: Escritos sobre la historia, Mexikó, Fondo de Cultura Económica. Eredeti megjelenés: Histoire et sciences sociales. La longue durée, Annales E.S.C., no 4, 1958. okt.-dec., 725-753. Magyarul: A történelem és a társadalomtudományok. A hosszú időtartam, Századok, 1972. 4-5. 988-1012.

Braudel, Fernand 1961: European expansion and Capitalism, 1450-1650 (Európai terjeszkedés és kapitalizmus, 1450-1650). In: Chapters in Western Civilization. New York, Columbia University

Braudel, Fernand 1990: Escritos sobre la Historia. Madrid, Alianza Editorial

Braudel, Fernand 1991: Escritos sobre la historia. Mexikó, Fondo de Cultura Económica

Braudel, Fernand 2002: Las ambiciones de la Historia. Barcelona, Crítica

Contrahistorias folyóirat 2006. 6.

Documentos y Comunicados. 1994-2003. Mexikó, Era,

Echeverría, Bolívar 2002: Definición de la cultura. Mexikó, Itaca

EZLN CD 2004: El fuego y la palabra. Mexikó, EZLN

Fernandes, Bernardo Mancano 1998: Génese e desenvolvimento do MST. Sao Paulo, MST

Fernandes, Bernardo Mancano 2000: A formacao do MST no Brasil. Petrópolis, Vozes

Gilly, Adolfo 1975: La revolución interrumpida. Mexikó, El Caballito

Ginzburg, Carlo 1991a: El queso y los gusanos. Barcelona, Muchnik Editores

Ginzburg, Carlo 1991b: Historia nocturna. Barcelona, Muchnik Editores

Goubert, Pierre 1968: Cent mille provinciaux. Párizs, Flammarion

Harnecker, Marta 2002: Sin Tierra. Construyendo movimiento social. Madrid, Siglo XXI

Katz, Friederich 1980: La servidumbre agraria en México en la época porfiriana. Mexikó, Era

Katz, Friederich 1982: La guerra secreta en México. Mexikó, Era

Katz, Friederich 1998: Pancho Villa. Mexikó, Era

Knight, Alan 1985: The Mexican Revolution. Bourgeois? Nationalist? or just a Great Rebellion? Latin American Research, 1985. 4. 2.

Konder, Bruno 2004: L'action politique des Sans Terre au Brésil. Paris, L'Harmattan

Martínez, Bernardo García 1976: Historia general de México, vol. I. Mexikó, Colegio de México

Monsivais, Carlos 1985: La aparición del subsuelo. Sobre la cultura de la Revolución Mexicana. Historias 8-9. (1985. január-június), Mexikó, INAH

Monsivais, Carlos 1999: Amor perdido. Mexikó, Era

Morissawa, Mitsue 2001: A história da luta pela terra e o MST. Sao Paulo, Expressao Popular

Nora, Pierre 1984-1993: Les lieux de memoire. Párizs, Gallimard

Pineda, Francisco 1997: La irrupción zapatista. 1911. Mexikó, Era

Pineda, Francisco 2005: La revolución del Sur. 1912-1914. Mexikó, Era

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 1990: Mercado interno, guerra y revolución en México, 1870-1920. Mexikó, Revista Mexicana de Sociología, 52. 2.

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 1997: A francia modernista történetírás 1985-1995 között: bevezető jegyzet. In: Diez años de historiografía modernista. Barcelona, Universidad Autónoma de Barcelona

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2000: Os Annales e a Historiografía francesa. Maringa, Universidade Estadual de Maringa

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2002: Tempo, duraçao, civilizaçáo. Sao Paulo, Cortez Editora, 2. kiadás

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2003a: Braudel, o Mundo e o Brasil. Sao Paulo, Cortez Editora

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2003b: Fernand Braudel e as Ciencias Humanas. Londrina, Universidade Estadual de Londrina

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2004a: Uma historia dos Annales, 1921-2001. Maringa, Universidade Estadual de Maringa

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2004b: América Latina. Historia e Presente. Sao Paulo, Papirus

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2005a: Los tres Méxicos de la historia de México. Contrahistorias, 2005. 4.

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2005b: Repensando los movimientos de 1968 en el mundo. In: Para comprender el siglo XXI (A XX. század megértéséhez). Barcelona, El Viejo Topo

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2006a: Carlo Ginzburg y el modelo de una historia crítica para el análisis de las culturas subalternas. In: Retratos para la historia (Arcképek a történelem számára). Mexikó, Contrahistorias

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2006b: Indicios, lecturas indiciarias, estrategia indiciaria y saberes populares. Contrahistorias 2006. 7. Mexikó

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2007a: Crítica del sistema-mundo capitalista. Entrevista con Immanuel Wallerstein. Mexikó, Era, 2. újranyomás

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2007b: Mitos e Esquecimentos na Historia Oficial do México. In: Antimanual do mau historiador. Londrina, Universidade Estadual de Londrina, 99-134.

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2008: La revolución mundial de 1968. Cuatro décadas después. Contrahistorias 11. Mexikó

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2009a: América Latina en la encrucijada. Mexikó, Contrahistorias

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2009b: Contrahistoria de la Revolución Mexicana. Mexikó, Contrahistorias

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2010a: Chiapas, Planeta Tierra. Mexikó, Contrahistorias, 6. bőv. és jav. kiadás

Rojas, Carlos Antonio Aguirre 2010b: Mandar Obedeciendo. Las lecciones políticas del neozapatismo mexicano. Mexikó, Contrahistorias, 5. kiadás

Salmerón, Pedro 2006: La división del Norte. Mexikó, Planeta

Samuel, Raphael 1996: Theatres of Memory. London, Verso

Stédile, Joao Pedro (vál.) 1997: A reforma agraria e a luta do MST. Petrópolis, Vozes

Stédile, Joao Pedro 2003: Brava gente. La lucha de los Sin Tierra en Brasil. Entrevista a Joao Pedro Stédile. Bogotá, Desde Abajo

Taibo, II. Paco Ignacio 2006: Pancho Villa. Una biografía narrativa. Mexikó, Planeta

Taibo, II. Paco Ignacio 2009: Térj vissza, Nemes Úr, ezek megőrültek!" La Jornada, 2009. szeptember 6. 8.

Wallerstein, Immanuel 1979: El moderno sistema mundial. Mexikó, Siglo XXI

Womack, jr. John 1978: The mexican economy during the Revolution, 1910-1920: historiography and analysis. Marxist Perspectives (1978. tél)

Zapata, Emiliano 1999: Escritos y Documentos (1911-1918). Mexikó, CEDEN

Az új alkotmány történeti keretben szemlélve

Az országgyűlés mintegy féléves előkészítés után, 2011. április 18-án az ellenzéki pártok támogatása nélkül fogadta el Magyarország új alaptör­vényét és ezzel a rendszerváltást megalapozó és annak keretéül szolgáló alkotmányt a történelmi dokumentumok sorába utalta. Az 1989. októberi reformalkotmány¹ magát ideiglenesnek tételezte, miután a bevezető mondata szerint az új alkotmány megalkotásáig tartó időszakra – vol­taképpen egy átmeneti korszakra – tekintette magát érvényesnek. Ezt az átmenetben rejlő ideiglenességet szokás eltúlozni, formailag a meg­születés politikai feltételei magyarázzák az átmeneti jelleget. A tartalmat tekintve az átmenetiség azt jelentette, hogy az alkotmányos szerkezet nyomokban magán viselte a történelmi kompromisszum jegyeit, azt a körülményt, hogy az 1980-as évek végén az államszocialista uralkodó elit – a világpolitikai kényszerek hatására – a különböző ellenzéki cso­portosulásokkal együttműködve-alkudozva fogadta el és alakította ki a politikai versenyre épülő legitimációs kereteket, lépésről-lépésre feladva hatalmi pozícióit. 1989 őszén a régi hatalom még megpróbálta a vegyes gazdaság kereteiben a társadalmi átalakulást egy tervezett, államilag ellenőrzött mederben tartani, azzal a szándékkal, hogy a változás ne sokkszerű legyen. Az alkotmányos változásokat e téren fékezni igye­keztek, a közhatalmi szférában azonban egyedül a köztársasági elnök ellensúlyozó szerepét akarták megszilárdítani a parlamenti választások előtti közvetlen elnökválasztással. Egyébként az alkotmány minden fontos intézménye a formális demokratizmus igényeihez igazodott egy parlamentáris kormányformában, a jogállami követelmények messzeme­nő tiszteletben tartásával. Nem lehet eléggé hangsúlyozni a jogállamiság uralkodó értékét, azt a tényt, hogy az egész átmenet a joguralom klasszi­kus eszméjének elfogadásával, csorbítatlan követésével ment végbe. Ez megalapozta az alkotmányos jogfolytonosságot, ami azt jelentette, hogy nem volt szükség forradalmi jogteremtésre, nem kellett megszakítani a törvényhozó hatalom működését, nem kellett az egész intézményrend­szert egyik pillanatról a másikra megszüntetni, éles cezúrát vonva a régi és az új rend közé. A kérdés ebben a fokozatos, békés, átmenetben az volt, hogy a változások mennyire radikálisak, mélyrehatóak, milyen gyors az ütemük, mennyire kiterjedtek az intézményi átalakulások, az állami apparátusok személyi-szervezeti összetételének módosulása milyen ritmusban megy végbe. Az akkori liberális erők (SZDSZ és Fidesz) a változások kevésbé kompromisszumos folyamatát támogatták, míg a mérsékelten konzervatív csoportok, elsősorban az MDF, az óvatos modellváltás hívei voltak (ez utóbbit szimbolizálta később a „nyugodt erő" választási szlogenje). A hatalom és az ellenzék között 1989 szep­temberében megszületett az egyezség a békés átmenet jogi kereteiről, az alkotmány átfogó reformjáról és a többpárti választási rendszerről. Ez a kompromisszum egy évekkel korábban elkezdődött rendszer-átala­kulási folyamatot foglalt alkotmányos keretbe, nem értelmezhető tehát a korábbi alkotmányerejű változások nélkül. Hogy csak a legfontosabb állomásokat említsem: az Elnöki Tanács felszámolása, az egyesülési és gyülekezési jog valóságos intézményesítése, az Alkotmánybíróság (AB) létrehozása, a közvetlen demokrácia szabályozása a népszava­zási törvénnyel, a parlament és a kormány viszonyának átalakítása, a törvényhozó hatalom megerősítése. Mindezt betetőzte az 1989. október 23-án kihirdetett reformalkotmány, ami formálisan az 1949. évi XX. törvény módosítása, ám az alkotmány módosításáról szóló 1989. évi XXXI. törvénnyel megállapított alkotmányszövegnek már az égvi­lágon semmi köze nem volt a korábbi államszocialista berendezkedés alaptörvényéhez. A megszületés körülményei magyarázzák tehát az alkotmány új bevezetőjét: „A többpártrendszert, a parlamenti demokrá­ciát és a szociális piacgazdaságot megvalósító jogállamba való békés politikai átmenet elősegítése érdekében az Országgyűlés – hazánk új Alkotmányának elfogadásáig – Magyarország Alkotmányának szövegét a következők szerint állapítja meg: […]." Megalkotói zömmel még a régi rendben, 1985-ben nyerték el törvényhozói megbízatásukat, és nem kívánták kisajátítani a végleges alkotmányozás jogát, hanem azt az 1990 tavaszán – immár plurális, többpárti keretek között – megválasztandó parlamentre bízták.

A tömör, tárgyszerű bevezetés azt üzente, hogy a reformalkotmány addig marad érvényben, amíg a parlament elfogadja az átmenetet lezáró alkotmányt. Az idézett rövid preambulum nem állapított meg határidőt, a később megalakuló parlamentet ebben sem kívánta korlátozni, ami politikai visszafogottságot tükröz. Az új parlamentnek megvolt a legá­lis felhatalmazása az alaptörvény átfogó revíziójára, mivel a hatályos alkotmány módosításához elegendő volt az országgyűlési képviselők kétharmados (2/3-os) többsége.² Az átmenetiség természetesen jelen volt az egész szerkezetben; a helyzetet képletesen úgy szemléltethetjük, hogy kész volt az épület szerkezete, álltak a falak, kész volt a tető, egyes helyiségek teljesen be voltak rendezve, de a befejező munkálatok még hátravoltak, a működtető szerkezetek még nem készültek el teljesen.

Külön kell említést tenni a legitimitásról és az alkotmánymódosítás legális feltételeiről. Nem lehet kérdéses, hogy az alkotmányos szerkezet átalakítása élvezte a társadalom többségének – hol aktív, hol legalább passzív – támogatását. Azt várták, hogy demokratikus irányban, a sza­badság értékei mentén változik a közhatalom, az állam a társadalom által ellenőrzöttebb és hatékonyabb lesz a köz szolgálatában, oldódik a hatalom elidegenedettsége és társadalomtól való távolsága. Remény volt arra, hogy az európai trendekhez közeledünk és a demokratikus értékek a gazdasági szféra hatékonyság-növekedésével is összekapcsolódnak, leépülnek az autokratikus hatalomgyakorlás maradványai, eltűnnek az irracionális bürokratikus korlátozások, kiteljesedik a magánélet szabadsá­ga, az állam tiszteletben tartja az emberi méltóság eszméjét, és garantálja védelmét. Remélni lehetett, hogy tartalommal telítődnek az alkotmányban már 1949-ben rögzített értékek: a bírói függetlenség, a sajtószabadság, a törvény előtti egyenlőség, a szabad vallásgyakorlás, az állam és az egy­ház elválasztása, az egyesülési és a gyülekezési szabadság, a lakóhely szabad megválasztása stb. A demokratikus átalakulást és a jogállamisá­got volt hivatott biztosítani a köztársasági államforma, a demokratikusan választott parlament, az újonnan létesített intézmények, elsősorban az AB, az ellensúlyozó szerepet betöltő köztársasági elnök, az állampolgári jogok országgyűlési biztosa, az országgyűlésnek felelős ügyészség, az állami számvevőszék, végül az átalakított parlament-kormány viszony.

Miben fejeződött ki az átmenetiség? Elsősorban abban, hogy a magát felszámoló politikai elit – szakítva a politikai monopólium közjogi eszkö­zeivel, az egypártrendszerrel – meg kívánta őrizni a szociáldemokrácia („demokratikus szocializmus") értékeit, összeegyeztetve azokat a polgári demokrácia értékeivel, ami nyilvánvalóan illuzórikus tételezés volt. Ennél fontosabb egy intézményi-szervezeti és egy procedurális korlátozás, amit a hatalmat átadók tartósítani kívántak: a köztársasági elnök közvetlen választása és a fontosabb törvények minősített többséghez kötése.

Az első többpárti választások után a kormánytöbbséget alkotó MDF-FKgP-KDNP koalíció és az SZDSZ még a kormányalakítás előtt egyezséget kötött a kormányozhatóság biztosítása érdekében. Ekkor jött volna el a történelmi pillanat, hogy az alkotmányt véglegesítsék, mivel az átmenetiség korszaka lényegében lezárult. Az alkotmányos jogállam tartalmának kibontása, a szerves alkotmányos fejlődés már nem igényelte a szerkezet átépítését. Az új elitek konszenzusával, az egyes választásokon kialakuló új többségekkel meg lehetett volna tenni a szükséges korrekciókat; az alkotmányos berendezkedés akár lényeges elemeit is át lehetett volna szabni egy teljesen új állammodell-re való áttérés nélkül. Ráadásul az új alkotmánynak tartalmat adott az alkotmányvédő intézmény, az AB, amely döntő szerepet játszott abban, hogy az új alkotmányos berendezkedés megszilárdult és az egymásra épülő alkotmány-értelmezésekkel teljessé, logikus egésszé épült. Az AB nélkül a magyar jogállam könnyen az egymással marakodó elitcsoportok martalékává válhatott volna. A törvényhozó hatalomba került pártelitek – bázisdemokratikus ellenőrzés hiányában – nem voltak képesek konszen­zusos hatalomgyakorlást kialakítani. A túlhatalom határait az AB döntései jelölték ki, a magyar államiság azon a sávon belül fejlődhetett, amelyet az AB határozatai megállapítottak és folyamatosan karbantartottak. Az elmúlt húsz évben az alkotmányozás voltaképpen folyamatossá vált, de ennek a sajátos alkotmányos építkezésnek nem az egymással kiegyezni képtelen „frakcióelitek" voltak a szereplői; ezt a funkciót az AB vállalta, amely a „láthatatlan alkotmány" előhívásának tudatos küldetésével tartalmat adott az alaptörvény értelmezést igénylő, ki nem bontott viszonylatainak.

Az új alkotmányos berendezkedés nagy mulasztása a társadalmi legitimitás megteremtésének elmulasztása volt. Fennmaradt az a sze­rencsétlen megoldás, hogy a konszenzuskényszert a 2/3-os többség szimbolizálta, s ezáltal az alkotmányfejlődés a 2/3 foglyává vált. Ez a „többség" elvtelen alkukra kényszerítette a párteliteket, megakadá­lyozta a szerves fejlődést, állandósította a „betartás" demokráciáját, a dekonstruktivitás politikai kultúráját. Különösen szerencsétlennek minő­síthető az alkotmányozáshoz szükséges 2/3 fenntartása, mivel ez végül a hatalom egyoldalú kisajátításának modelljéhez vezetett. Ebben döntő szerepe volt a rendszerváltáskor megalkotott – ideiglenesnek szánt – választási rendszer fenntartásának, amelyet, mikor egyértelművé váltak torzító aránytalanságai, mindenképpen meg kellett volna reformálni és arányossá kellett volna tenni. Erre nem került sor és meghiúsult a rend­szerváltás szimbolikus lezárása.

Ettől elválasztandóan, a hazai piacgazdasági és költségvetési modell a merev, túlbiztosított kormányzati szerkezetben (konstruktív bizalmat­lansági konstrukció) megújulásra képtelenné vált. A több cikluson átívelő politikai rendszer-fejlődés elkerülhetetlenül vezetett – a 2008-ban kiala­kult nemzetközi pénzügyi-gazdasági válság árnyékában – az új rend­szerváltáshoz, a 2/3-os többség egyoldalú, sok tekintetben voluntarista, olykor nyíltan önkényuralmi hatalomgyakorlási modelljéhez. 2010-ben a Fidesz-KDNP koalíció alkotmányozó 2/3-os többséget szerzett és hozzálátott az új alkotmányt megalapozó jogállami dekonstrukcióhoz. Ezt a folyamatot a hatalommegosztás fogalmi keretében mutatom be, áttekintve a rendszerváltás államának hatalomszerkezeti jellemzőit, majd az új alkotmány hatalommegosztási modelljét.

Hatalommegosztás, fékek és ellensúlyok a demokratikus alkotmányban

A rendszerváltás alkotmánya három hullámban szilárdult meg, miközben – mint említettem – az AB folyamatosan finomította, építette, korrigálta az alkotmány élő szövetét. Az első szakaszt az 1989. évi alkotmányreform korrekciója zárta le. A Magyar Köztársaság Alkotmányának módosításáról szóló 1990. évi XL. törvény – mint közismert – kiiktatta azokat a kompro­misszumos elemeket, amelyeket a reformalkotmány még nyomokban tar­talmazott (demokratikus szocializmus, alkotmányerejű törvény, a köztár­sasági elnök közvetlen választása); ennél azonban fontosabb, hogy egy új hatalomszerkezeti modellt alakított ki a kormány testületi jellegének formálissá tételével azáltal, hogy bevezette a kancellária típusú kormány­zást, és ennek megfelelően a miniszterelnököt kiemelte a primus inter pares szerepkörből és egyértelműen a végrehajtó hatalom középpontjá­ba helyezte, megerősítve a konstruktív bizalmi szavazás intézményével. A reformalkotmány átfogó módosításával teljessé vált a közjogi rend­szerváltás, a helyi hatalom kivételével befejeződött az államszervezet átalakítása. Az új kormány már az újonnan megválasztott köztársasági elnök általi jelölés és kinevezés alapján alakult meg és hozzáláthatott a piacgazdasági intézmények kialakításához. A második szakaszban, 1990 nyarán-őszén a tanácsrendszert felváltotta az önkormányzásra épülő helyi-területi hatalmi intézményrendszer. Az önkormányzáshoz fűződő jogok alkotmányos védelem alá kerültek. A harmadik szakasz az 1994-1998 közötti ciklushoz köthető. Ekkor az MSZP-SZDSZ koa­líció 2/3-os többséggel bírt a parlamentben és ez lehetővé tette, hogy az alkotmányos szerkezet egyes pontjain változásokat jelenítsen meg. Ezek között néhány már a megszületés időpontjában ellentmondásos és erősen vitatható volt. Ilyennek tekintem a polgármesteri és parlamenti képviselői funkció összeférhetetlenségének alkotmányos jelentőségű megszüntetését, ami nem igényelte közvetlenül az alkotmány módosítá­sát, ám a parlament politikai összetételének megváltozása következtében a következő ciklustól döntő mértékben befolyásolta a közpolitikai viszo­nyokat és torzította a helyi hatalmi relációkat is. Az Országos Igazság­szolgáltatási Tanács felállítása és ezáltal az állam bíróságokat igazgató szerepének átalakítása tovább erősítette a jogállami szerkezetet. Ebbe a sorba illeszkedik a népszavazás újraszabályozása, az önkormányzati választási rendszer reformja (arányosítás és a polgármesterek közvetlen választása) és a választási eljárás átfogó kodifikálása.

Az AB tevékenységének eredményeként megszilárdult a rendszervál­tás államának hatalommegosztási modellje, miközben gyengült az állam társadalmi kontrollja és visszaszorult, illetőleg diszfunkcionálissá vált a közvetlen demokrácia intézményrendszere. A társadalom általi demok­ratikus ellenőrzés fokozatosan a „leváltó demokráciára" zsugorodott, vagyis a túlbiztosított kormányzás végső korrekciója csakis a választási váltógazdálkodás lehetett, amit stabil demokráciák jól teljesíthetnek; de a demokratikus hagyományokat nélkülöző modellekben, megfelelő ga­ranciák nélkül könnyen vezethetnek autokratikus fordulatokhoz.

A rendszerváltás átmeneti alkotmánya a fékek és ellensúlyok sajátos szerkezetét hozta létre, amely a hatalommegosztást explicit módon nem munkálta ki, az államhatalmi ágakat nem definiálta, és még a klasszikus hatalmi ágakat sem nevesítette. Az, hogy a jogállamnak nélkülözhetetlen része az egyes hatalmi ágak elválasztása, valamint kölcsönös együttműködésük és ellenőrzésük intézményes rendszere, az AB jogfeltáró és alkotmányfejlesztő tevékenységében jelent meg. Maga az AB fokról-fokra bontotta ki a hatalommegosztás rendszerét, és értelmezte az egyes hatalmi ágak egymáshoz való viszonyát, egymásra reflektáltságuk alkotmányos határait és imperatívuszait. AB kimondta, hogy a hazai jogállam a hatalommegosztás elvére épül, ami a jogállam elválaszthatatlan része. Egy 1990-ben meghozott határozatban megfo­galmazódik, hogy az alkotmány egyes rendelkezéseinek értelmezésénél „messzemenően figyelembe kell venni a hatalmi ágak megosztásának elvét, amely a magyar államszervezet legfontosabb szervezeti és műkö­dési alapelve". [31/1990. (XII. 18.) AB határozat] Ezt az AB egy későbbi határozatával megerősítette, azzal a következtetéssel, hogy magának az AB-nek a hatáskörét is, és ezáltal döntési kompetenciájának határait is e hatalommegosztási keretek között kell megvonni, ami azt jelenti, hogy „az Alkotmánybíróság hivatkozott hatáskörét megszorítóan kell értel­mezni". A kiterjesztő értelmezés ugyanis „óhatatlanul oda vezetne, hogy az Alkotmánybíróság magára vállalná a törvényhozó, sőt a végrehajtó hatalom felelősségét, és – az Alkotmányban rögzített államszervezeti elvekkel szöges ellentétben – egyfajta alkotmánybírósági kormányzás alakulna ki".³

Az AB az egyes ügyekben – attól függően, hogy melyik alkotmányos szerv kompetenciáját és államszervezetbe illeszkedését vizsgálta – eltérő oldalakról bontotta ki a fékek és ellensúlyok rendszerét, és ezáltal foko­zatosan alakult ki a hatalmi ágak elválasztásának képe, valamint azok a követelmények, amelyek e viszonyrendszerben meghatározóak. Így a törvényhozói és a bírói hatalom viszonyát több AB határozat is különböző megközelítésekben és mélységben taglalta, abból indulva ki, hogy a bírói hatalom nem merül ki a bírói függetlenségben, a bíróságok rendszere és ítélkezési tevékenységük a törvényhozó és a végrehajtó hatalomtól elkülönülő önálló hatalmi ágat képvisel: „A bírói hatalom – amely a ma­gyar parlamenti demokráciában is elválik a törvényhozó és a végrehajtó hatalomtól – az állami hatalomnak az a megnyilvánulása, amely az erre rendelt szervezet útján a vitássá tett vagy megsértett jogról – törvényben szabályozott eljárás során – kötelező erővel dönt. A bírói hatalom tehát – amelyhez a bírói függetlenség kapcsolódik – döntően az ítélkezésben ölt testet. Ezt fejezi ki az Alkotmány 50. § (3) bekezdése, melynek szó­használata szerint »A bírák függetlenek, és csak a törvénynek vannak alárendelve.« E függetlenséghez nyújt garanciát az Alkotmány 48. § (1)-(3) bekezdése, kimondván, hogy a Legfelsőbb Bíróság elnökét az Országgyűlés választja, helyetteseit és a hivatásos bírákat pedig a köz­társasági elnök nevezi ki, továbbá azzal, hogy szigorú feltételekhez köti a bírák tisztségükből való elmozdítását."⁴

A hatalommegosztás elvéből kiindulva közelítette meg az AB a rend­szerváltás előtti, illetőleg annak folyamatában kialakuló állami működés egyes intézményeinek alkotmányosságát. Ily módon nyilvánította az AB alkotmányellenesnek az ügyészi törvényességi óvást,⁵ ebből kiindulva semmisítette meg az 1989-ben megalkotott népszavazási törvényt⁶ , és erre alapozva vonta meg az egyes hatalmi ágak szabályozási és nor­maértelmezési kompetenciáját.⁷ Az egyes AB-döntések egységes logikai rendet alkotnak, a későbbi határozatok gyakran hivatkoznak a korábbi állásfoglalásokra még azokban az esetekben is, amikor a korábbi dön­téssel látszólag ellentétes értelmezést fogadnak el, illetőleg kitágítják a korábbi értelmezési határokat.⁸

Az egymásra épülő részértelmezések a hatalommegosztás egyes viszonylatait világítják meg. Az összegezés sem váratott sokáig magára. Az állampolgári jogok országgyűlési biztosainak jogkörét szabályozó törvény kapcsán az AB összefoglalta azokat az alkotmányos elveket, amelyek az alkotmány jogállami struktúrájából és a modern államiság demokratikus működési elveiből, valamint az ehhez kapcsolódó nem­zetközi egyezményekből levezethetők. [17/1994. (III. 29.) AB határozat] Az AB, hivatkozva arra, hogy már több határozatában [53/1991. (X. 31.) AB határozat; 38/1993. (VI. 11.) AB határozat] értelmezte a hatalmi ágak elválasztásának, ezen belül a bírói hatalom függetlenségének az Alkot­mány 50. §-ában⁹ meghatározott természetét és garanciális tartalmát, kinyilvánította, hogy az egyes hatalmi ágak között nincs szimmetrikus viszony, az adott hatalmi ág természetéből és államszervezeten belüli helyéből következően sajátosságokkal rendelkezik. Az AB szerint a leg­inkább körülhatárolható a bírói hatalom, „a hatalmi ágak elválasztásának alkotmányos szerkezetében a bírói hatalom függetlenségének kitüntetett szerepe van" [17/1994. (III. 29.) AB határozat], a többi hatalmi ág befo­lyása erre a szférára különösen korlátozott, ami abból következik, hogy a bírói hatalom legfőbb sajátossága a másik két, „politikai" jellegű hatalmi ággal szemben az, hogy állandó és semleges. „Ezt a semlegességet fogalmazza meg az Alkotmány 50. § (3) bekezdése annak kimondásá­val, hogy a bírák függetlenek, és csak a törvénynek vannak alávetve. A bíróságok tehát nincsenek olyan kölcsönös meghatározottságban és függőségben a többi hatalmi ágtól, mint amilyenben azok egymás között vannak."

Mit jelent az, hogy a többi hatalmi ág egymással kölcsönös megha­tározottságban és függőségben áll? Ezen a ponton tárja fel az AB a parlamentáris berendezkedésben megnyilvánuló hatalomkoncentráció kényes egyensúlyát és legjellemzőbb sajátosságát a merev hatalom-elválasztású – többnyire elnöki – kormányzati rendszerekkel szemben. Az AB szerint az alkotmány által létrehozott parlamentáris kormányzati rendszerben a törvényhozói és a végrehajtó hatalom egymástól szerve­zetileg elválasztva működnek ugyan, „ám a politikai akaratképzésnek e parlamentáris szerkezetében a törvényhozó és a végrehajtó hatalom elválasztása a hatalommegosztás elméletének klasszikus formájához képest a szükségképpen mindig részleges és viszonylagos. A törvény­hozó és végrehajtó hatalom elválasztása ma lényegében a hatáskörök megosztását jelenti a parlament és a kormány között, amelyek azon­ban politikailag egymással rendszerint összefonódnak. Ahogy erre az Alkotmánybíróság már rámutatott, a mai parlamentáris rendszerekben a parlamenti többséget alkotó pártok alakítanak kormányt, a parlament többnyire a kormány törvényjavaslatait szavazza meg, a kormány és hivatalai – a végrehajtó hatalom – a törvények kezdeményezése és végrehajtása során hatalmi túlsúlyra tehetnek szert."

Az egymásra vonatkoztatott, kölcsönös függésben álló és hatalmilag összefonódó törvényhozó és végrehajtó hatalom együttese mellett külö­nös jelentőségre tesznek szert az alkotmányos ellensúlyok, első helyen a bírói hatalom, az alkotmányos ellenerőt képező alkotmánybíróság, a parlamenti ellenőrzés szervei és eljárásrendjei, az állampolgári jogok érvényesülése fölött őrködő intézmények. ¹⁰

A hatalmi ágak elválasztásának az az alkotmányos funkciója, hogy lehetőség szerint megelőzze, megakadályozza a hatalom torzulásait, az államhatalom monopolizálását, általában véve a diktatórikus, ellenőrizet­len hatalomgyakorlást. Ebben a keretben felértékelődik az alkotmány­bíráskodás és a bírósági tevékenység az állam és a polgárok közötti jogvitákban. A bírói hatalom a törvényalkotás keretei között működik, az alkotmányosan megalkotott jogszabályok a bírói hatalom korlátjaként is felfoghatók. Maga az alkotmány az alkotmányvédelem korlátjaként értelmezhető, a parlament – az emberi és állampolgári jogok, valamint az általánosan elfogadott nemzetközi jog korlátai között – az AB-nek is korlátokat állít magával az alkotmányozással. Ennek ellenére megfogal­mazódik az a kérdés, hogy nem fenyeget-e a bírói „túlhatalom" veszélye? Az AB ezt a kérdést is megvizsgálta és arra a következtetésre jutott, hogy az „alkotmányellenes hatalomösszpontosítás veszélye az egyes hatal­mi ágakat különbözőképpen és különböző mértékben érintheti, a bírói »túlhatalom« veszélye azonban a kontinentális jellegű jogrendszerekben eleve csekély. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a bírói hatalom­koncentráció – a bíróságoknak az államéletben betöltött sajátos szerepe folytán – kevésbé merülhet fel azokban az alkotmányos rendszerekben, amelyekben elkülönült alkotmánybíráskodás honosodott meg. Ezekben a rendszerekben a bírói hatalom fő megnyilvánulását jelentő ítélkezési tevékenységbe történő bármely külső beavatkozás sokkal súlyosabb fenyegetést jelent az alkotmányos berendezkedésre, mint a bírói hatalom esetleges túlsúlya. Ezért az alkotmányos biztosítékoknak alapvetően arra kell vonatkozniuk, hogy a bíróságok és a másik két hatalmi ág között ne jöjjön létre olyan politikailag meghatározott függés, mint a parlament és a kormány között."

Ebből a kifejtésből az AB arra a következtetésre jutott, hogy legitim törekvés a végrehajtó hatalom korlátozása mind a parlamenti ellen­őrzés intézményeinek megteremtésével, mind a közigazgatás bírói kontrolljának általánossá tételével, ám a „bírói hatalomba való külső beavatkozásnak szigorúbbak és alapvető garanciális elveken nyugvók az alkotmányos korlátai". Erre az alkotmányos követelményre volt tekintettel az AB, amikor megállapította [38/1983. (VI. 11.) AB határozat], hogy a bírói hatalomnak függetlennek kell lennie a másik két hatalmi ág politikai meghatározottságától és annak változásaitól; e követelmény kizárja a másik két hatalmi ág befolyását a bíróságok ítélkezésére.

Az előbb ismertetett elemzése alapján az AB a bírói hatalom füg­getlenségét messzemenően elismerte, egyedi döntésein keresztül következetesen megvédte, és egyértelműen kinyilvánította, hogy az AB „állandó és következetes gyakorlata szerint az Alkotmány 50. § (3) bekezdése alapján a minden külső befolyástól független bírói ítélkezés feltétel nélküli követelmény és lényegében abszolút alkotmányos véde­lem alatt áll. Alkotmányos indokok megléte esetén, a bírói szervezetet érintő külső hatalmi jogkör érvényesülése is csak a független ítélkezés sérelme nélkül engedhető meg, illetve fogadható el alkotmányosnak. A szűk határok közötti alkotmányos külső igazgatási jogkörön túl, az euró­pai államokban is csak a – rendszerint szervezetileg elkülönült – alapjogi (alkotmány)bíráskodás, valamint az Európai Emberi Jogi Bíróság jelenti e tekintetben kizárólag a bírói szervezeten kívüli kontrollt." [17/1994. (III. 29.) AB határozat]

Mint láttuk, az 1989-et követő alkotmányfejlődésben a hatalommeg­osztás elve és követelménye nem pozitív normaként épült be a jogrend­szerbe, hanem azt az AB alkotmányértelmező tevékenysége munkálta ki és a döntésein keresztül fejlesztette alkotmányos követelménnyé. A hatalmi ágak megosztásának követelménye a normatív rendszerben éppenséggel az alkotmánybíróság működésének szabályairól szóló korai törvényben jelenik meg, mint alkotmányos igény.¹¹

Az AB a saját ügyrendjét érintő alkotmánybírósági eljárás kapcsán részletesen foglakozott az akkor hatályos alkotmány hatalomszerkezeti viszonyaival, a fékek és ellensúlyok rendszerével.¹² Mivel a parlament a törvényi felhívás ellenére sem alkotta meg az AB ügyrendjét, az erre vo­natkozó alkotmányossági kifogások miatt az AB-nek állást kellett foglalnia saját helyéről a hatalmi ágak rendszerében. Ennek kapcsán a testület ab­ból indult ki, hogy bár az alaptörvény „az államhatalmi ágak elválasztása elvét szövegszerűen nem tartalmazza, a Magyar Köztársaság államszer­vezete ezen elv alapján épül fel. Ezt bizonyítják az egyes állami szervek (hatalmi ágak) feladatát és hatáskörét leíró alkotmányi rendelkezések, az állami szervek egymáshoz való viszonyát érintő szabályok (szervezeti és eljárási garanciák), illetve az Alkotmányba foglalt összeférhetetlenségi rendelkezések." [2/2002. (I. 25.) AB határozat] Az AB, visszautalva egyik korábbi határozatára – az AB-nek a hatalommegosztás rendszerében elfoglalt szerepéből kiindulva -, azt is kinyilvánította, hogy „A magyar közjogi berendezkedés egyik alapja az Alkotmány 2. § (1) bekezdésé­ben megállapított jogállamiság elve. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint e jogállamban az Alkotmánybíróság hatáskörének a klasszikus alkotmányos szervekkel azonos alkotmányos védelmet kell biztosítani." [66/1997. (XII. 29.) AB határozat] Ebből az következik, hogy az AB a saját hatáskörét is a hatalommegosztás rendszerében értelmezte és a saját hatáskörét alkotmányosan védettnek tekintette. Ebből levezethető volt az AB-nek az alaptörvényben meghatározott önállósága és függetlensége. Az ügyrendi megalkotásra vonatkozó törvényi szabályozás együttmű­ködést feltételez a parlament és az AB között. Ennek keretében az AB szerint nem csorbul a hatalmi ágak elválasztásának elve, nevezetesen, hogy a független alkotmányos szervek a maguk hatáskörében eljárva kölcsönösen tiszteletben tartják egymás belső működését.

A hatalmi ágak elválasztása nem statikus állapot; alkotmányos köve­telmény az egymástól elválasztott hatalmi ágak együttműködése és a határkörök kölcsönös tiszteletben tartása. Az AB a maga alkotmányos szerepkörét elemezve jutott arra a következtetésre, hogy „a hatalom­megosztás elve elsősorban nem az államhatalmi ágak merev elválasz­tását jelenti, hanem az alkotmányos szervek működésének, a hatalom­gyakorlásnak kölcsönös ellenőrzését, kiegyensúlyozását". [2/2002. (I. 25.) AB határozat] A levezetés logikusan vezet el annak rögzítéséhez, hogy az AB független, kizárólag az alkotmány alá rendelt alkotmányos szerv, közjogi státusa a mindenkori alaptörvényen alapul. Alacsonyabb szabályozási szinten tehát az AB védett hatásköre nem korlátozható. Az országgyűlés ezért csak alaptörvényi szinten szabályozhatja az alkotmányvédelmet, csakis az alkotmány keretében, annak megvál­toztatása útján írható át az AB hatásköre; maga az alkotmányvédelmi funkció jogállami keretek között nem üresíthető ki, és alkotmányos úton ki sem iktatható.

A megszilárdult reformalkotmányból levezethető hatalommegosztási modell az AB többirányú alkotmányértelmezése alapján rajzolható fel. A középpontban az aktív törvényhozó-végrehajtó hatalom áll, szervezeti elkülönültségben, ám a vázoltak szerinti egybeépítettségben, kölcsönös függési rendszerben. A törvényhozást elsősorban az AB ellenőrzi, a popu­láris akció az elmúlt két évtizedben lehetővé tette, hogy bármelyik állam­polgár korlátozás nélkül a testülethez fordulhatott és az AB – mérlegelve a beadvány fontosságát – a napirendre vétellel kifejezésre juttathatta, hogy a kezdeményezést mennyire tartja jelentősnek az alkotmányosan védendő értékek és intézmények szempontjából. A törvényhozó és vég­rehajtó hatalom mellett külön hatalmi ág a bírói hatalom, amelynek az au­tonómiáját az AB hangsúlyosan kezelte és őrködött azon, hogy igazgatási úton a végrehajtó hatalom ne avatkozhasson be a bíróságok ítélkezési tevékenységébe és arra semmiféle tartalmi befolyással ne rendelkez­zen. Sajátos helyet foglal el az ügyészi szervezet, amely az elemzett alkotmányos modellben a parlamenthez kötődik, de annak szervezetileg nem alárendelt, az országgyűlés normatív eszközökkel befolyásolja te­vékenységének irányát, szervezeti felépítését és működését, számára jogpolitikai elvárásokat fogalmazhat meg, de egyedi ügyekben nem adhat utasítást, a konkrét ügyekbe nem avatkozhat be sem formálisan, sem informálisan. A legfőbb ügyészt a modellben a parlament választja, az ügyészhez a képviselők kérdést tehetnek fel és interpellálható is, és ez alkalmas arra, hogy a nyilvánosság fényét az ügyészségre irányítsa, de a befolyás lehetősége itt megáll. Az ügyészi tevékenység felett áttételesen a bírói hatalom áll az ügy tartalmi elbírálásával, tehát nem szervezetileg. Az alkotmányos veszély az ügyészi nem-cselekvésben érhető tetten, ezt a magánvád intézménye némiképp kiegyenlíti, de kétségtelen tény, hogy a vádmonopólium, ami az ügyészség igazi fegyvere az állam bün­tető igényének érvényesítésében, negatív értelemben ad valóságosan elkülönülő hatalmat az ügyészi intézménynek. Bár többször felmerült annak a lehetősége és igénye, hogy az ügyészi szervezetet, mint egyes európai országokban, rendeljék a kormány alá, ez nem valósult meg, egyébként pedig lényegesen nem érinthetné az ügyész önállóságát, önálló felelősségét.

A fő hatalmi pilléreken túl ellensúly szerepet játszanak az alkotmány­ban szabályozott egyes intézmények (többnyire az állami működés egy-egy külön metszetében és szakmai területen): az állampolgári jogok biztosai, az Állami Számvevőszék és – a monetáris politikában – a Ma­gyar Nemzeti Bank.¹³

Ha a hatalomellenőrzés eljárási oldalát vesszük szemügyre és nem kizárólag a szervezeti intézményesítést, első helyen a népszavazást és a népi kezdeményezést kell említenünk. Megfigyelhetjük, hogy a közvetlen demokrácia nem véletlenül veszít jelentőségéből azzal párhuzamosan, amint a rendszer alkotmányosan megszilárdul. 1989-ben még az alkot­mányt burkoltan módosító népszavazásra is volt lehetőség (ún. „négy-igenes" népszavazás); 1990-ben kifejezetten alkotmányos kérdésben, a köztársasági elnök közvetlen választásáról dönthetett az állampolgárok közössége; 1997-ben az észak-atlanti szövetséghez való csatlakozásról rendeztek véleménynyilvánító szavazást; 2003-ban az Európai Unióhoz való csatlakozás nyert legitim társadalmi támogatást; 2004 decemberé­ben a közvéleményt igencsak megosztó referendum befolyásolta a köz­ponti hatalom ténykedését az egészségügyi közszolgáltató intézmények, kórházak állami és önkormányzati tulajdonban maradásáról, valamint a nem Magyarországon élő, magukat magyar nemzetiségűnek vallók állampolgárságáról; végül 2008 tavaszán a kifejezetten költségvetési ügyekben megtartott „szociális népszavazás" a fekvőbeteg-gyógyintézeti ellátásért fizetendő kórházi napidíjról, a háziorvosi ellátásért, fogászati ellátásért és a járóbeteg-szakellátásért fizetendő vizitdíjról és az államilag támogatott felsőfokú tanulmányokat folytató hallgatók által fizetendő tan­díjról a kormány megbuktatásához vezetett. A népszavazás alkotmányos helyéről – miután e tekintetben az eredeti alkotmányszöveg enigmatikus volt, majd az 1997. évi alkotmánymódosítás szerencsétlen módon utat engedett a megszorító értelmezésnek¹⁴ – az AB több emblematikus határozatot is hozott, amelyek jól jelezték, hogy ennek az alkotmányos berendezkedésnek az egyik legkényesebb és legérzékenyebb pontja a képviseleti és a közvetlen demokrácia viszonya.

A vázolt kiterjedt alkotmánybírósági jogértelmezés eredményeként vált teljessé a rendszerváltás alaptörvényi építménye az új évezred első évtizedének derekára, amely kisebb hibái, meg nem felelései és hézagai ellenére jól működő demokratikus keretként szolgált a politikai váltógaz­dálkodás számára. Az 1998-ban kezdődő ciklus kezdetéig keresztülvitt alkotmánymódosításokkal, s ezzel a két évtizeden átívelő alkotmánybíró­sági alaptörvény-fejlesztéssel a jogállami átalakulás alkotmányos szinten megszilárdult, és ily módon megteremtődtek a feltételei annak, hogy az ideiglenesnek tételezett rendszerváltó alkotmányt egy, az időközi változá­sokat egységbe ötvöző, az egyenetlenségeket, részleges meg nem fele­léseket és a 2/3-os korlátokat kiiktató új, egységes szerkezetű alkotmányt fogadjanak el a parlamenti pártok, a tervezett megemelt konszenzussal, négyötödös többséggel. Az új berendezkedés legitimációs bázisát csak növelte volna, ha az így elfogadott alkotmányt népszavazás útján meg is erősítik. Mint tudjuk, ez a forgatókönyv nem valósult meg, s bár az új, konszolidált alkotmányt az igazságügyi tárca keretében megkezdett szakmai munka után a parlamenti alkotmány-előkészítő bizottságban is kidolgozták, a kormányon belül a konszenzus menetközben a napi politikai alkudozások és közvetlen hatalmi osztozkodások áldozatává vált. A következő három ciklusban mind a társadalom, mind a politikai elit egyre távolabb került az alkotmányos vívmányok megszilárdításától és ezáltal fokozatosan megkérdőjeleződött a rendszerváltás alkotmányos kereteinek a legitimitása. Ami pozitív irányba mozgott a 2/3-os hatalmi ke­retben 1989-ben, az 2010-2011-ben az ellenkezőjére fordult; a parlament egy alkotmányos ellenforradalmat vitt végbe, leépítette a demokratikus ellensúlyokat, a jogállami fékeket, és egyetlen hatalmi ágat állított az álla­miság középpontjába, az egybeépített törvényhozó-végrehajtó hatalmat, aminek csak magán belül lehetséges kontrollja. Az önkorlátozás kultúrája azonban ki sem épült, s ami volt, az fokozatosan elsorvadt.

Ami a politikai rendszerből hiányzott, az nem az alkotmány határain belül keresendő, hanem azon kívül: a politikai elitek képtelenné váltak a racionális együttműködésre, az egyes politikai filozófiák távolsága, a kettős társadalom történelmi törésvonala olyan ideológiai béklyót rakott a politikai elitekre, ami azt eredményezte, hogy a 2/3-os hatalom meg­szerzése vált a legfőbb politikai stratégiai céllá.

A 2010. évi parlamentáris választásoknak – először a rendszerváltás történetében – nemcsak a kormányzati hatalom megszerzése volt a tét­je, hanem az is, hogy egyetlen politikai erő, egy monolit pártszövetség, koalíciós kényszer nélkül megszerezze az alkotmányozó hatalmat és azt kisajátítva – formálisan legálisan – egy új alkotmányos berendezkedést hozzon létre. Az alkotmányozó hatalom az önkorlátozás hiányában a rendszerváltás dekonstrukciójához vezetett, amit egy új rendszerváltás korszakhatárának is tekinthetünk: 2010. április 25-ét követően egy új po­litikai rendszer épül ki, egy új alkotmányos keretben, amely folyamatnak három fő fázisát és jogi konstrukcióját különböztethetjük meg. Az első szakasz és jogi konstrukció a létező alkotmányos hatalommegosztás leépítése, a jogállam fokozatos felszámolása 2010 májusától 2011. március 15-ig. A második szakasz és az új rendszer fő jogi alapköve az új alkotmány megalkotása és maga az új alaptörvény, az április 25-ei ki­hirdetéssel bezárólag. A harmadik etap az alaptörvényben meghatározott 2/3-os többséget igénylő törvények – az új elnevezéssel: sarkalatos tör­vények – fokozatos megalkotása; ez utóbbi szakasznak nincs lezárása, miután ez a hatalomgyakorlás aktuális eszköze mindaddig, amíg a 2/3-os többség adott a parlamentben.

Hatalommegosztás az alaptörvényként megnevezett új alkotmányban

Kezdjük az elnevezés magyarázatával. A radikális jobboldali erők miért nem alkotmánynak nevezik az új berendezkedést megalapozó jogi konstrukciót? Mint láttuk, az eredeti 1949. évi XX. törvény (a Magyar Népköztársaság Alkotmánya) az alkotmányt úgy határozta meg, hogy az a /nép/köztársaság alaptörvénye (71 .§ /1/ bekezdés).¹⁵ A szóban forgó kifejezések tehát a magyar jogrendszerben szinonimák, jelentés­tartományuk nagyrészt átfedik egymást, közelítően ugyanazt jelentik: az alkotmány az államberendezkedés alapszerkezete, szekvenciális konstitúciója, amelyre a jogrendszer egész építménye támaszkodik; belőle erednek a közhatalom gyakorlásának forrásai, alapintézményei és korlátai, benne fogalmazódnak meg a hatalmi ágak elválasztásának alapvető szabályai, innen származnak az alapvető jogok és garanciák. Az alkotmány a különböző társadalmi formációkon túlmutató közhatalmi berendezkedések átfogó megjelölése is, ilyen értelemben beszélhetünk történeti alkotmányról, visszamenve azokba a korszakokba, amikor még szoros értelemben vett államiság sem létezett. Az íratlan alkotmány az állami berendezkedést meghatározó alapvető törvények és szokásjogok le nem határolt szövete, amelyet a mindenkori hatalom, és azon belül a közhatalmat és állami kényszert alkalmazó intézmények mindennapi működése, különös hangsúllyal a bíróságok ítélkező tevékenysége tölt meg tartalommal. Az írott alkotmány bizonyos értelemben a történeti al­kotmány tagadása, annak kifejezése, hogy a történeti alkotmányt felváltja egy kiszámíthatóbb, állandóbb és a hatalomgyakorlást legális korlátok közé szorító formula, a zárt jogrend, amelyen belül a szokásjogot a ko­difikált jog uralma váltja fel, ha nem is szünteti meg.

Az alaptörvény fogalmának alkalmazása az alkotmány helyett mégis fontos üzenetet hordoz, beleillik abba a koncepcióba, ami az új konstitú­ció megalkotásához vezetett. Ebben a megközelítésben az alaptörvény azt jelenti, hogy feléled a közelebbről nem definiált történelmi alkotmány, a magyar államiság ezeréves folytonossága, amit az illegitim uralom, az idegen elnyomás alá kényszerült államiság megszakított volna 1944. március 19. és 1990. május 2. között – amint ezt az alaptörvény preambuluma kifejezetten hangsúlyozza. Innen szemlélve az alaptörvény kifejezi az újabb cezúrát: elfogadásával új korszak kezdődik, a magyar társadalom „újjászervezése", a „centrális erőtér"¹⁶ állami berendezkedé­se, a magyar állam lehető legnagyobb mértékű kiterjesztése a külországi hatalmakkal szemben – legyenek azok államiak vagy gazdaságiak. Az alaptörvény tehát szándékoltan nem alkotmány és védettsége sem olyan erős, mint egy valóságos alkotmányé. Ezt fejezi ki, hogy nem erősítette meg népszavazás, nem külön alkotmányozó testület alkotta meg, egy a törvények sorában; bár a legelső és a legfontosabb, nem önmagában, hanem a homályban tartott történelmi alkotmány keretei között érvényesül.¹⁷

Az alaptörvény államának szervezeti képe alig változott, az előzetes félelmek nem bizonyultak megalapozottnak, a berendezkedés nem mozdult el az elnöki vagy a félelnöki szisztéma felé, s ily módon a vég­rehajtó hatalom megerősítésére nem került sor. A hatalomszerkezet alappillérei nem változtak meg: nincs második kamara, nem szűnt meg az alkotmánybíróság, a berendezkedés maradt formális parlamentáris demokrácia, az államforma továbbra is köztársaság. A hatalommegosztás elve – mint erre utaltam – verbálisan bekerült az alaptörvénybe, de nincs ténylegesen intézményesítve, a hatalmi ágak közötti kapcsolatok sincse­nek pontosan kidolgozva, ami azt jelenti, hogy az AB ez irányú húszéves heroikus teljesítménye elveszni látszik. Ez nem tekinthető véletlennek, mivel a politikai cél a meghirdetett elvvel ellentétben éppenséggel a hatalmi ellensúlyok kiiktatása volt. Ennek summázata, hogy egyetlen hatékony hatalmi központ létezik – ami nem is tekinthető klasszikus értelemben elkülönült hatalmi ágnak -, s ez nem más, mint az egybe­épült törvényhozó és végrehajtó hatalom, amit az AB – a korábbiakban idézettek szerint – oly szemléletesen jellemzett. Az AB által leírt hatalmi helyzetnek éppen az az alkotmányjogi jelentősége, hogy felértékelődnek az alkotmányvédelem szervezetei, a tényleges kontroll-csatornák, a ha­talommegosztás két fő pillére, az alkotmánybíróság és a bírói hatalom. Mielőtt ezekre rátérnék, szót kell ejteni az alaptörvényről magáról, hogy lássuk, miként jelenik meg benne az államhatalom új modellje.¹⁸

Az alaptörvény négy részre tagolódik.¹⁹ Az első rész: a nemzeti hitval­lásnak elnevezett preambulum, avítt, történelemszemléletében erősen torzított, dagályos szöveg, nacionalista túlzásokkal és a magyar történe­lem egyes szakaszainak hamis értékelésével. Nem is kellene ezzel az ideológiai egyveleggel foglalkozni, ha nem mondatna ki, hogy az alap­törvény rendelkezéseit a nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni. Ez azt jelenti, hogy az ország „alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét" a Szent Korona testesíti meg. Hogy ez az alaptörvény konkrét, egyedi ügyre vonatkoztatva mit jelent majd az AB határozatának megformulázásakor, ma még nehéz megjósolni. A második rész az alapvetés címet kapta, ebben szerepelnek az államhatalom gyakorlásának és a társadalmi berendezkedésnek legfontosabb szabályai. A korábbi alkotmánnyal való folytonosságra utaló megfogalmazások és tételek éppúgy fellelhetők itt, mint az eltérések és a hangsúlyeltolódások. A harmadik rész a szabadság és egyenlőség cím alatt a jogokról és a kötelességekről szól, a negyedik pedig az állam felépítéséről, az egyes főbb állami szervekről és működé­sük alapvető szabályairól. Ez utóbbiból vezethető le a hatalommegosztás modellje, annak fő jellemzői.

Az alaptörvény a hatalommegosztás ma is létező szerkezetét for­málisan nem forgatja fel, de a hangsúlyváltások és intézményes vál­toztatások iránya egyértelmű: az újradefiniált szerkezet az egybeépülő törvényhozó-végrehajtó hatalmi ág kiemelt, egyeduralkodó státuszát alkotja újra, ebben a tekintetben formálisan visszakanyarodva az 1989. évi reformalkotmányt megelőző időszakhoz, azzal a lényegi különbség­gel, hogy formálisan nem intézményesíti az egyetlen párt/politikai erő vezető szerepét. Ez megfelel a centrális erőtér politológiai fogalmának: létezik ugyan a politikai pluralizmus és nem számolódik fel a versengő többpártrendszer, de a hatalom gyakorlásában egyetlen politikai centrum kizárólagos uralma érvényesül a jogrendszer teljes felületén, azáltal, hogy ez az erő alkotmányozó hatalommal bír. Az a paradox helyzet jött létre, hogy amikor az alkotmány kinyilvánítja, hogy az állam működése a hatalom megosztásának elvén alapszik, maga a konstrukció megszün­teti a hatalmi ágak korábban ki nem nyilvánított, de ténylegesen létező, messzemenően érvényesülő, és az alkotmánybíróság által elismert és kikényszerített intézményes és procedurális elválasztását.

Az államberendezkedés kinyilvánított elvei és értékei szintjén a változások egyrészt szimbolikusak, másrészt a lényeget érintő megfogalmazásbeli változtatások. Így például az ország elnevezése ezentúl nem Magyar Köztársaság, hanem Magyarország, ez a módosítás nem bír közvetlen alkotmányos jelentőséggel, de a váltás a köztársa­sági eszmétől való eltávolodást fejez ki. Ilyenformán ha az államforma királyságra változna, amit 2/3-os többséggel a parlament akadály nélkül megszavazhatna, az ország nevét nem kellene megváltoztatni. Nincs változás abban, hogy az állam jellegét az alaptörvény miként határozza meg, az továbbra is független, demokratikus jogállam. A jogállam tartal­mát a szöveg nem bontja ki, ez a feladat az AB-re vár, s e tekintetben az elmúlt húsz év alkotmánybírósági joganyaga minden bizonnyal a jövőben is zsinórmértékül szolgál.

A népszuverenitás meghatározása viszont finomodott. A ma még hatá­lyos szöveg szerint: „A Magyar Köztársaságban minden hatalom a népé, amely a népszuverenitást választott képviselői útján, valamint közvetlenül gyakorolja" – amiből az következik, hogy a hatalomgyakorlás két formája között nincs értékkülönbség, a kettő egymás mellett, egymást kiegészítve létezik. Ezt az állampolitikai gyakorlatba nem sikerült átültetni, a rend­szerváltás után az államhatalom gyakorlása igen gyorsan „visszakon­szolidálódott", az uralom elit-jellege a közvetlen demokratikus formákat szinte azonnal eliminálta. Ezt erősítette meg az AB több határozatában is, amikor kinyilvánította, hogy a népszavazás kivételes döntési forma. Ezt az alkotmánybírósági tételt vette át az alaptörvény, egyértelmű helyzetet teremtve, amiben persze az a szintén AB által kimunkált tétel is megbújik, hogy a népszavazás kivételes megvalósulási formájában megelőzi a képviselet általi döntést, annak tartalma a parlamentre is kötelező. Az új formula hallgat arról, hogy az általában vett hatalom vajon a népé-e? A választott definíció pontosságra törekedett, amennyiben nem a hatalom fogalmat használja, hanem a közhatalom kifejezést és ez kétségkívül egzaktabb. A szuverenitás tétel szerint így „A közhatalom forrása a nép"; ez összhangban van a képviseleti hatalomgyakorlás primátusával, és ez felel meg a modern polgári tömegdemokráciák többsége hatalomfel­fogásának. Ebben a tekintetben azokhoz az országokhoz közeledtünk, amelyekben az alkotmány nem ismeri a népszavazás intézményét, vagy azt nagyon kivételes eszköznek fogják fel (NSZK, Egyesült Királyság). A néphatalom azonban mégis megjelenik, amikor a két hatalomgyakorlási forma meghatározásra kerül: „A nép a hatalmát választott képviselői útján, kivételesen közvetlenül gyakorolja". Ez a megfogalmazás pontot tesz a két évtizedes vita végére, hogy mi a viszony a képviseleti és a közvetlen demokrácia között.

Döntő kérdés, hogy a törvényhozó hatalmat, mint a népszuverenitást hordozó erőközpontot ellensúlyozó intézmények szerepe hogyan alakul az új alaptörvényben. Az új berendezkedésben, amely az alkotmány megváltoztatását továbbra is a megszokott 2/3-os keretben tartja²⁰ , ami biztosítja a többség korlátok nélküli hatalmát a kisebbség fölött, különös jelentőségre tesznek szert az államiságon belüli alkotmányos fékek és ellensúlyok.

A reformalkotmány a törvényhozó hatalom szerveként működő or­szággyűlést a köztársaság legfelsőbb államhatalmi és népképviseleti szerveként határozta meg, mint az állam központi intézményét. Az új alaptörvény az államhatalmi jelleget kiiktatja, és a parlamentet a legfőbb népképviseleti szervként definiálja. Ez nehezen magyarázható megoldás, mivel a vázolt népszuverenitás konstrukciójának valójában az felel meg, hogy a parlament testesíti meg az államhatalom teljességét, a többi intézmény a parlamenti keretek között működik, a parlamentet korrigáló jogalkotói hatalommal csak a népszavazás rendelkezik, ám alkotmányt referendummal csak a parlament jóváhagyásával lehet módosítani. A törvényhozó hatalomtól függ az összes állami intézmény, nincs olyan rendelkezés, ami az alkotmányozó hatalmat a jövőre nézve korlátozná, vagyis nincs az alaptörvényben megváltoztatást tiltó klauzula. Eszerint a parlament az alkotmányban alakítja ki az elkülönült hatalmi intézmények hálózatát. Az alapvető alkotmányos intézményekre vonatkozó felsorolás kijelöli a hatalmi berendezkedés súlypontjait, amelyeket azonban az alaptörvény – a kormány kivételével – nem definiál külön hatalmi ágak­ként. Ennek megfelelően az országgyűlés által intézményesített kiemelt hatalmi tényezők: a köztársasági elnök, az Alkotmánybíróság, a Kúria, a legfőbb ügyész, az alapvető jogok biztosa, az Állami Számvevőszék, a miniszterelnök és a Kormány.

A köztársasági elnök szerepköre alig változott, továbbra is kiegyensú­lyozó, biztosíték szerepet játszik, kifejezi a nemzet egységét és őrködik az államszervezet demokratikus működése felett; a végrehajtó hatalom­ban való részesedése is a kiegyensúlyozó szerephez kötődik és erősen korlátozott. A parlament-feloszlatási joggal csak szűk sávban élhet, azt elősegítendő, hogy az országgyűlés létrehozza a kormányzati hatalmat és konszenzus hiányában ne béníthassa meg a végrehajtó hatalom mű­ködését. E szerint az elnök akkor oszlathatja fel az újonnan megválasztott országgyűlést, ha a miniszterelnöknek javasolt személyt negyven napon belül nem választják meg, illetőleg, ha az esedékes költségvetést március 31-ig nem fogadják el. Megszűnik az a lehetőség, hogy az elnök felosz­lathatja a parlamentet, ha az egy éven belül négy alkalommal megvonja a bizalmat a kormánytól – ez a lehetőség a konstruktív bizalmi szavazás intézményével nehezen volt összeegyeztethető és nem is volt életszerű. A költségvetés el nem fogadása viszont új invenció, kifejezetten a kor­mányfőt erősítő eszköz az esetleg széttagolódó parlamenttel szemben, növelendő a kormány súlyát, adott esetben fegyver a miniszterelnök kezében saját frakciójának fegyelmezésére is. Ugyanakkor a törvényhozó hatalommal szemben megmaradt az a köztársasági elnöki eszköz, hogy az elfogadott törvényt az alaptörvénnyel való összhangjának vizsgálatára megküldheti az AB-nek, vagy megfontolásra visszaküldheti az ország­gyűlésnek. Ez utóbbi eszközök valóságos ellensúly-funkciót biztosítanak az elnöknek, ami akkor értékelődhet fel, ha a parlamenti többség és az elnök között értékrendbeli-ideológiai különbségek keletkeznek.

Az alaptörvény kimondja, hogy a kormány a végrehajtó hatalom általá­nos szerve, a feladat- és hatásköre általános, vagyis kiterjed mindenre, amit az alaptörvény vagy más jogszabály nem utal kifejezetten más szerv hatókörébe. Ez az általános jelleg konstituálja a kormányzati ha­talmat és adja meg a kormányfő cselekvési szabadságát. Változatlan a miniszterelnök alkotmányos szerepe: erős, kancellár-típusú kormány élén áll, amely a parlamenti többség bizalmától függ. Elmozdítását megnehezíti az erősen vitatott, de végül megtartott konstruktív bizalmat­lanság intézménye, vagyis az a technika, hogy a bizalmatlansági indít­ványban meg kell jelölni a miniszterelnöki tisztségre javasolt személyt és a bizalmatlansági indítvány elfogadásával egyúttal az új kormányfő is megválasztásra kerül. Az intézmény megtartását valószínűleg az ma­gyarázza, hogy a végrehajtó hatalom stabilitását hatékonyan szolgálja. A miniszterelnöki kormányzás tehát fennmarad, a kormányfő pozíciója felértékelődik, amit az új csúcsminisztériumi struktúra még inkább hangsúlyoz. Ebben a keretben a miniszter – jogilag védett hatásköre mellett – egyértelműen felelős a miniszterelnöknek, a kormány tagjaként pedig a parlamentnek.

A hatalommegosztás rendszerében a bíróságok az elmúlt húsz évben egyre hangsúlyosabban szerepeltek mint önálló hatalmi ág. Az AB több határozatában is kifejezte a bírói hatalom önállóságát, alkotmányos védettségét a parlamenttel és a végreható hatalommal szemben is. A bírósági igazságszolgáltatást az AB semleges, a politikai befolyástól mentes államhatalmi tényezőként védte, mint az állam demokratikus működésének egyik kiemelten fontos biztosítékát. Ezt a függetlenséget szolgálta a bírósági önigazgatás kiépítése a Horn-kormány időszakában. Az Országos Igazságszolgáltatási Tanács (OIT) létrehozása – az összes, egyes részeiben megalapozott jogszociológiai kritika ellenére – fontos szerepet játszott abban, hogy a kormányzati szervek igazgatási úton történő beavatkozása a minimumra csökkent. Ennek azért van jelentősé­ge, mert a konstrukció korlátozta az informális befolyás érvényesítését. Már a Kádár-korszak második felében, a hetvenes évektől kezdődően érvényesült a bírói függetlenség ethosza, a bírák kiválasztásában és a bírói tevékenységben a pártatlanság és a semlegesség elve. A végrehajtó hatalomnak meg kellett elégednie a sajátos igazgatási és jogpolitikai ér­dekek ügyészségi szervezeten keresztül történő érvényesítésével. Ennek is gátat szabott azonban a nyilvánosság elve, a garanciák intézményes és informális hálója. Az új alaptörvény a bírói hatalmat nem határozza meg önálló hatalmi ágként és ez már önmagában árulkodó, arra utalhat, hogy a hatalom a kivívott bírói hatalmi függetlenség csorbítására készül, nyitva hagyja az utat az igazgatási úton történő befolyás újra­intézményesítése előtt. OIT sem szerepel immár az alaptörvényben, csupán az a kitétel, hogy a „bírói önkormányzati szervek közreműködnek a bíróságok igazgatásában". Ez hatalmas visszalépés, magyarra fordítva azt jelenti, hogy megszűnik az autonóm bírósági önigazgatás, és a végrehajtó hatalom visszaveszi azt a jogkört, amit a késő Kádár-korszakban élve­zett. A hatalom, amely nem tartja tiszteletben a kialakult politikai etikai szabályokat, amely egyeduralom kiépítésébe kezdett, visszabontotta a jogállam masszív építményét és a koncentrált állameszme szolgálatába állt. Félő, hogy megkísérli az igazságszolgáltatás befolyásolását mind a büntető igazságszolgáltatás terén, mind azokban polgári jogvitákban, ahol az állam mellérendelt peres pozíciót foglal el. A bírák kinevezésének befolyásolásán keresztül, hatékony humán erőforrás nyilvántartások felhasználásával a hatalom rejtett, rafinált, igen áttételes, de annál ha­tékonyabb informális hatalomra tehet szert, és az igazságszolgáltatást a társadalom aktív egyedeinek féken tartására, megfélemlítésére és szélső esetben ellehetetlenítésére használhatja fel. A bírósági autonómia visszavétele valóságos orwelli látomásokat idéz. Hogy ez nem csupán túlzás, megalapozatlan félelem vagy fantazmagória, igazolja az, hogy az alaptörvény elfogadásának folyamatában az utolsó pillanatban ke­rült be a szövegbe az a kitétel, hogy a kúria elnöke kivételével – akit a parlament nem rövidebb időre, mint kilenc évre választ – a bíró szolgá­lati jogviszonya az általános öregségi nyugdíjkorhatár betöltéséig állhat fenn.²¹ A bírói hatalom relativizálása az egyik legnyilvánvalóbb támadás a kialakult jogállami felépítménnyel szemben, amit csak az AB alkotmányi szerepkörének átalakítása múl felül.

Az ügyészséget nem tekinthetjük külön hatalmi ágnak, és az alap­törvényben sem történik ez irányban elmozdulás. Az ügyészi szervezet relatív függetlenségét a legfőbb ügyésznek a parlament általi kéthar­mados többségű megválasztása biztosíthatja, eltekintve az informális befolyási mezőktől. Megszűnt a legfőbb ügyész interpellálhatósága, a parlamentben felvetődő kérdésekre azonban továbbra is válaszolnia kell és évente köteles a törvényhozó hatalomnak a működéséről beszámolni. Az alaptörvény az ügyészeknél is bevezette a korhatár szerinti nyugdí­jazást, aminek a jelentősége nem éri el a bírák esetét, mivel a hatalmi ági védettség itt nem olyan feltétlen, de természetesen a vezetői szint átalakítása ebben a szférában is a lopakodó autokráciát idézi fel.

Az állampolgári jogok biztosai szintjén egyfelől alkotmányos meg­szorítást tapasztalhatunk, másrészt az ombudsman alkotmányvédelmi kezdeményező funkciót kapott. Az új megfogalmazás szerinti „alapvető jogok biztosa" mellett a többi biztosi funkciót betöltő személy (nemzetiségi és etnikai kisebbségi jogok és a jövő nemzedék érdekeinek védelmét őrző biztos) tisztségüket helyettesi státuszban látják el, ami nemcsak szociológiai, hanem jogi alárendeltséget is jelenthet. Fontosabb ennél, hogy az alaptörvény nem említi az adatvédelmi biztost, ami arra utal, hogy ez a funkció nem értékelődött fel, sőt. Az információs jogvédelem súlyos sérelmét jelentené az adatvédelmi biztosi hivatal megszüntetése vagy lényeges korlátozása.

Az alkotmányos ellensúlyt betöltő intézmények között kell említenünk az Állami Számvevőszéket (ÁSZ), a Költségvetési Tanácsot (KT) és a Magyar Nemzeti Bankot (MNB). Mindhárom szerv a közpénzügyek terén és a költségvetési folyamatokban játszik kiemelt szerepet és ebben a funkcióban a végrehajtó hatalom kiegyensúlyozására alkalmas intéz­mények a hatalommegosztás rendszerében. Az alaptörvény államról szóló fejezetében külön rész tartalmazza a közpénzek témakörét, szer­vezeti-intézményi és eljárásrendi szabályait – ez a témakör korábban nem szerepelt az alkotmányban. Itt kerül megfogalmazásra az MNB szerepköre, amelyben nincs lényeges változás. Az viszont új, hogy az MNB-t is korlátozza a 2/3-os szabály, mivel a szervezet és a működés részletes szabályainak elfogadását 2/3-ossá tették, ami azt jelenti, hogy a hivatalban levő kormány meghosszabbítja a befolyását arra az idő­szakra is, amikor már nincs hatalmon. Az ÁSZ költségvetési ellenőrzési feladatköre érzékeny pontokon változott, de a szabályozás fontos elemei nem az alaptörvénybe kerültek, hanem a sarkalatos törvénybe utaltattak. A 2008-ban létrehozott, az állami költségvetés készítésének folyamatát felügyelő független testület, a KT az alkotmány szintjére került intézmény, de veszített a függetlenségéből, és immár az országgyűlés törvényhozó tevékenységét támogató szervvé minősül, amely a központi költségvetés megalapozottságát vizsgálja, s egyúttal vétójogot kap a költségvetés elfogadásának a folyamatában. Az alaptörvény ugyanis előírja, hogy a parlament nem fogadhat el olyan költségvetést, amelynek eredménye­ként az államadósság meghaladná a teljes hazai termék felét. Mivel ez a távoli jövő, az alaptörvény azt is előírja, hogy amíg az államadósság meghaladja ezt a szintet, a parlament csak olyan költségvetést fogadhat el, amely az államadósság teljes hazai össztermékéhez viszonyított arányának csökkentését tartalmazza. Ennek a szabálynak a betartását a konzervatív államfilozófia nem politikai célként fogalmazta meg, hanem a jövő kormányzatait is korlátozó alkotmányos előírásként. A KT ezen a ponton válik kormánybuktató tényezővé, mivel a vázolt alkotmányos előírások nem-teljesítése esetén megtagadhatja a hozzájárulását a költségvetés elfogadásához. Ha pedig – mint láttuk – a parlament nem fogadja el a soron következő éves költségvetést március 31-ig, a köztár­sasági elnök feloszlathatja a parlamentet. Mivel a közgazdasági fogalmak értelmezésében a szakértők között is hatalmas különbségek lehetnek, a KT kezébe alkotmányos fegyver került, amelyet a köztársasági elnök süthet el politikai mérlegelési jogkörében.

Az önkormányzatok alkotmányos helyzete a részletszabályok tükrében lényeges változáson ment keresztül. Mivel álláspontom szerin a helyi önkormányzat nem része a hatalommegosztás rendszerének, (nem ta­gadva ezzel az autonómia és az önálló hatáskör alkotmányos védelemre méltóságát), e kérdéssel itt nem kell részletesen foglalkozni. Azt azonban meg kell jegyezni, hogy a helyi önkormányzatok államon belüli helyzete olyan irányba mozdult el, ami a modern államfejlődés szükségleteit fejezi ki. Hogy e tekintetben mennyire lendül át az intézményi átalakulás a túlsó oldalra és mennyiben szolgálja az öncélú központosítást, a hata­lomkoncentrációt és a pénzügyi kiszivattyúzást, nehéz az alaptörvény szövegéből levezetni. Az aggályok megalapozottak lehetnek, különösen azon a ponton, hogy a megyei kormányhivatalok vezetői önkormányzati rendeletet alkothatnak a hatáskör címzettjének mulasztása esetén. Ez a kormánynak korlátlan beavatkozást jelent az önkormányzatok működé­sébe, különösen akkor, ha a kormánynak lojális közigazgatási bíróságok ilyen irányú tevékenységét jogszabályokon keresztül ebbe a mederbe terelik. A parlament jogalkotó hatalmával szembeni fékek felszámolása esetén ez a forgatókönyv egyáltalán nem zárható ki.

Ezen a ponton jutunk el a rendszerváltás utáni alkotmányfejlődés ki­siklásához, a kialakult jogállamiság teljes kiüresedéséhez. Mint láttuk, a reformalkotmány legnagyobb vívmánya a hatékony alkotmányvédelem, az alkotmánybíróságnak a törvényhozást ellensúlyozó szerepe és aktív, kompromisszumot nem ismerő, többnyire konzekvens és pozitív alkot­mányfejlesztő tevékenysége. Az első támadást az alkotmányvédelem akkor szenvedte el, amikor lehetővé vált, hogy az alkotmánybírákat a parlamenti többségen belül egyedül a Fidesz-frakció támogatásával lehessen jelölni és az így szelektált jelölteket a kétharmados többséggel megválasztani. A korábbi jelölési rendben a frakciók egyenlő arányban voltak jelen a jelölést előkészítő bizottságban, ami azt jelentette, hogy konszenzuskényszer intézményesült, egyik politikai oldal sem érvénye­síthette szempontjait a másik fél beleegyezése nélkül. Ez a konszen­zuskényszer iktatódott ki és nyílt meg a lehetőség az AB informális átpolitizálása előtt. A második korlátozás akkor született meg, amikor a parlament, élve a 2/3-os hatalommal, szűkítette az AB hatáskörét azzal, hogy egyes költségvetési és pénzügyi törvényeket csak akkor semmi­síthet meg, ha azok tartalma az élethez és az emberi méltósághoz, a személyes szabadsághoz, a személyes adatok védelméhez való jogot, a gondolat, lelkiismeret és vallás szabadságát vagy a magyar állampolgár­sághoz kapcsolódó jogokat sérti. A felsorolásból a tulajdonhoz való jog védelme hiányzik, és ez tette lehetővé, hogy amikor az AB a végkielégí­tésekre visszamenőlegesen kivetett 98 százalékos adót alkotmányelle­nesnek minősítette, a kormányzat alkotmánymódosítással az adót újra intézményesítse. Ez a döntés az AB hatáskörének súlyos korlátozását jelentette, de még mindig széles út maradt nyitva az alkotmányvédelem előtt, hiszen a felsorolt jogok sérelme könnyen összefüggésbe hozható a tulajdonhoz való jog sérelmével. Így a törvényhozó és a végrehajtó hatalom leghatékonyabb korlátját jelentő alkotmányvédelmet teljes mértékben át kellett alakítani ahhoz, hogy ez a korlát leértékelődjön a hatalmi ágak rendszerében.

Ennek eszköze a populáris akció kiiktatása, azaz annak a lehető­ségnek a megszüntetése, hogy az alkotmánybíróság eljárását bárki kezdeményezhesse. Az alaptörvény az utólagos normakontrol kezdemé­nyezését súlyosan korlátozta: ilyen indítvánnyal személyes érintettség nélkül, vagyis elvi-alkotmányossági alapon az új szabályozás szerint csak a kormány, az országgyűlési képviselők egynegyede és az alapve­tő jogok biztosa kezdeményezheti a jogszabályok alaptörvénnyel való összhangjának felülvizsgálatát. A kormány e jogköre csak a ciklusát megelőző jogszabályok tekintetében merülhet fel, ám itt is funkciótlan, mivel a korrekciót jogalkotással is elvégezheti. A képviselők egynegyede túlzottan magas követelmény, ami elaprózott ellenzék és kibékíthetetlen ideológiai ellentétek esetén az alkalmazhatóságot kétségessé teszi. Marad az alapvető jogok biztosa, ám a biztos egyéni mérlegelési lehető­sége nem mérhető ahhoz, hogy eddig az állampolgárok vagy csoportjaik szabadon vehették igénybe az alkotmányvédelmet. A populáris akció általánosságának helyébe a szelektált és procedurálisan megnehezített alkotmányvédelem lép, sűrűre font szűrő beépítésével: az AB az új mo­dellben egyedi bírósági eljárásban a bíró kezdeményezésére vizsgálhatja felül az adott ügyben alkalmazandó jogszabály alkotmányosságát. Ez a bíró kompetenciájába utalt eszköz nyilvánvalóan nem egyenértékű az általános eljárás-kezdeményezési joggal. Az alkotmányjogi panasz szin­tén az egyedi ügyben hozott bírósági vagy más hatósági határozathoz kapcsolódó egyedi jogérvényesítési eszköz, ami feltételezi az eljárás jogerős lezárását és csak azt követően vehető igénybe. Ez az eszköz így nagyfokú időbeli eltolódást foglal magában, ami erősen késleltetett jogérvényesítést jelent. Ez a már létező eszköz sem pótolja azonban a közvetlen AB-hez fordulás lehetőségét. A populáris akció pótlékaként szereplő egyedi, állampolgári és egyéb jogalanyok rendelkezésére álló lehetőségek nem oldják meg azokat a jogsérelmeket, amikor közvetlen egyedi jogérvényesítési lehetőség nincs, de a szabályozás áttételesen – például egy jövőben bekövetkező állapotból eredően – érinti az egyéni vagy kollektív jogokat, vagy általában véve az emberi és állampolgári jogokat. Példaként a választójogi szabályok alkotmánysértő megvál­toztatását hozhatjuk fel: ebben az esetben főszabályként nincs mód az egyedi kereshetőségre, ám a közvetett érintettség a szabadságjogok és a politikai jogok terén megállapítható.

A korlátozás mellett az alaptörvény új hatásköröket biztosít az AB-nek. Ezek között a legfontosabb az AB-nek a bírósági határozatok alkotmányosságának vizsgálata, ami az AB-t a bírói hatalom feletti szuperfórummá alakítja át. Nem arról van tehát szó, hogy szűkül az AB hatásköre, ahogy ez a közbeszédben megfogalmazódik, hanem arról, hogy az alkotmányvédelem a hagyományos procedurális és kazuisztikus bíráskodás irányába megy át, vagyis alapvető alkotmányos helye és szerepe változik meg.

Az AB jogkorlátozását, a korábbi demokratikus hatalomellenőrző szerep drasztikus felszámolását a költségvetési korlát alkotmányba foglalása koronázza meg. Ezt a korlátozást nem az AB-ről szóló 24. cikk­ben találjuk meg, hanem a közpénzekről szóló részben, a 37. cikk alatti szövegben.²² A korlátozás annak ellenére került be az új alaptörvénybe, hogy azt a bevezetésekor ideiglenesnek szánták és a végkielégítésekre az adót ismételten bevezették. Ez a lépés azonban nem bizonyult ha­tékonynak, miután az AB a visszamenőleg kivetett végkielégítés-adót másodjára is alkotmánysértőnek találta, az aktuális adóév előtti év ki­vételével – igaz a még hatályos korábbi alkotmánymódosítás alapján -, miután a visszamenőleges jogalkotást az emberi méltóságba ütközőnek minősítette. Az AB hatáskörének az államadósság egy adott szintjéhez kötése magyarra fordítva azt jelenti, hogy a hatalom felmentést kap az alkotmányosság követelménye alól a kivételeken túli körben és arra az időszakra, amíg az AB az alkotmánysértést kivételekbe utalt körben találja megalapozottnak. Ez a felfogás az alkotmányosság felfüggesz­tését jelenti egy nehezen definiálható és pontatlan közgazdasági tétel alkotmányba foglalásával, sutba dobva a jog egyik legfontosabb elemét, a kiszámíthatóságot.²³

Itt a kör bezárul: megállapíthatjuk, hogy befejeződött a jogállamból le­vezethető, és immár közvetlenül az alaptörvénybe írt hatalommegosztási modell felszámolása. Egyetlen hatalmi mező maradt: a centrális erőtér uralma alá került egybeépült törvényhozó-végrehajtó hatalom, amellyel szemben eszköztelenül maradtak a munkavállalói és a civil társadalmi szervezetek. Kérdés, hogy a megerősödött állammal szemben az új alap­törvény rendszerében milyen módon képesek megvédeni a társadalmat a diktatórikus hajlamú szélsőségesektől?

Jegyzetek

¹    E kifejezés használatát az indokolja, hogy érzékeltessük: 1989 októberében az akkor hatályos alkotmányszöveg radikális átépítésével új alkotmány született, egy rendszerváltó társadalmi-gazdasági reformfolyamat végén és eredményeként.

²    A kétharmados többségi szabály már az eredeti 1949. évi alkotmányban is szerepelt. Akkor formálisan még élt a többpártrendszer, de a szabály az ösz-szes későbbi politikai változást túlélte, voltaképpen a legstabilabb alkotmányos intézménynek minősül.

³    A 16/1991. (IV. 20.) AB határozat idézi a korábbi állásfoglalást.

⁴    53/1991. (X. 31.) AB határozat. A határozathoz Ádám Antal és Vörös Imre alkotmánybírák különvéleményt fűztek, mivel a végrehajtó hatalom túlzott igazgatási befolyását állapították meg és ezen az alapon további garanciákat tartottak szükségesnek a bírói hatalom érvényesüléséhez. Abból kiindulva, hogy „A hatalommegosztás és az ebből eredő bírói függetlenség elve olyan nagy jelentőségű alkotmányos elv, amelynek érvényesülése alkotmányos garanciák megfogalmazását kívánja meg", arra a következtetésre jutnak, hogy az igazságügyi miniszter a jogszabályi keretek között olyan beavatkozási lehetőségekkel és igazgatási jogkörökkel rendelkezik a bíróságok irányában, amely jogosítványok „sértik a bírói függetlenség alkotmányos alapelvét, ezért alkotmányellenesek".

⁵    9/1992. (I. 30.) AB határozat. „Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a törvé­nyességi óvás jogintézménye alkotmányellenes. Ezért az Alkotmánybíróság a törvényességi óvás emelésére vonatkozó jogszabályi rendelkezéseket 1992. december 31-i hatállyal megsemmisíti. Azokat a büntető eljárási szabályokat azonban, amelyek szerint a törvényességi óvás alapján terheltre kiható hatállyal a jogerős határozatban megállapítottnál hátrányosabb rendelkezést lehet hozni, az Alkotmánybíróság e határozat közzétételének napjától semmisíti meg." A határozat indoklásában az AB részletesen taglalja a jogállamiságból következő államszervezeti alapelveket: „Az Alkotmány 2. § (1) bekezdése kimondja, hogy »a Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam«. Az Alkotmánynak ez az általános rendelkezése a köztársaság alapértékeit nyilvánítja ki: a független­séget, a demokráciát és a jogállamiságot. A jogállamiság elvét az alaptörvény további rendelkezései részletezik, e szabályok ugyanakkor nem töltik ki teljes egészében ezen alapérték tartalmát, ezért a jogállam fogalom értelmezése az Alkotmánybíróság egyik fontos feladata. A jogállamiság alapértékét kitöltő elveket az Alkotmánybíróság egy-egy konkrét ügy kapcsán, fokozatosan fejti ki. Noha az Alkotmánybíróság a jogszabályok alkotmányossági felülvizsgálata során a vizsgált rendelkezésnek elsősorban az Alkotmány valamely konkrét rendelkezésével való összhangját vizsgálja, ez nem jelenti azt, hogy az általá­nos rendelkezéseket formális deklarációnak tekinti, s az alapelveknek pusztán kisegítő, másodlagos szerepet szánna. Az Alkotmányban tételesen szereplő jogállam alapértékének sérelme önmagában is megalapozza valamely jogsza­bály alkotmányellenességét." Ez a nagyjelentőségű alkotmányértelmezési alapvetés az AB későbbi tevékeny­ségének egyik sarokpontját képezi.

⁶    2/1993. (I. 22.) AB határozat. A népszavazási törvény (Nsztv.) megsemmisítését az AB a következő érveléssel indokolta: „Az Alkotmánybíróság az értelmezés során megállapította, hogy az 1989-ben elfogadott jogállami Alkotmány előtt alkotott Nsztv.-nek a népszavazásra bocsátható kérdések körét rendező sza­bályai nincsenek összhangban a hatalommegosztás elvére épülő új alkotmányi előírásokkal. Az Alkotmánybíróság […] az indítvány kapcsán, de annak kereteit túllépve, hivatalból megállapította a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányelle­nesség fennállását és felhívta az Országgyűlést jogalkotói feladatának teljesíté­sére. A népszavazás intézményének újraszabályozása során – az Országgyűlés feloszlásának kimondásán kívül is – indokolt megvizsgálni az Országgyűlés hatáskörébe tartozó ügyeket abból a szempontból, hogy azok népszavazásra bocsátása összeegyeztethető-e az Alkotmány rendelkezéseivel."

⁷    Így például az AB következetesen a hatalommegosztás rendszeréből vezette le az országgyűlés jogértelmezési hatáskörének korlátait: Az Alkotmánybíróság a 38/1993. (VI. 11.) AB határozatában rögzítette, hogy jogszabály alkotmá­nyossági vizsgálata eredményeképpen határozattal megállapíthatja azokat az alkotmányos követelményeket, amelyeknek a norma értelmezéseinek meg kell felelniük. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az Országgyűlés jogszabály-értelmező elvi állásfoglalásának kötelező ereje és személyi hatálya a hatalommegosztás és a hatalmi ágak elválasztásának alkotmányos elvei szerint állapítható meg.

A törvényhozó és a végrehajtó hatalom elválasztása a hatáskörök megosztását jelenti, nem pedig hierarchikus alá-fölérendeltséget. A törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalom viszonyából következik, hogy az Országgyűlés jogszabálynak nem minősülő jogértelmezése sem a bíróságokra, sem a büntető eljárásban részt vevő egyéb hatóságokra nem kötelező. A hatalmi ágak elválasztása következtében nincs az Országgyűlésnek alárendelt hatalmi ág; az elvi állás­foglalásban történő jogszabály-értelmezés csupán az Országgyűlésre magára és szerveire nézve kötelező. Az ennél tágabb címzetti körre az Országgyűlés a törvényi rendelkezések értelmezésére a legális (törvénnyel való) jogértelmezést veheti csak igénybe. Lásd: 41/1993. (VI. 30.) AB határozat.

⁸    Különösen a népszavazásra vonatkozó határozatok esetében figyelhető meg az egyes döntések közötti ellentmondások szövevénye, ami csak részben magya­rázható az egymásra épülő szabályozási következetlenségekkel, és ily módon arra vezethető vissza, hogy maga az AB értékelte át a közvetlen demokráciára, annak alkotmányos helyére vonatkozó álláspontját.

⁹    50. § (1) A Magyar Köztársaság bíróságai védik és biztosítják az alkotmányos rendet, a természetes személyek, a jogi személyek és a jogi személyiséggel nem rendelkező szervezetek jogait és törvényes érdekeit, büntetik a bűncse­lekmények elkövetőit.

(2) A bíróság ellenőrzi a közigazgatási határozatok törvényességét.

(3) A bírák függetlenek és csak a törvénynek vannak alárendelve. A bírák nem lehetnek tagjai pártnak és politikai tevékenységet nem folytathatnak.

(4) A bíróságok igazgatását az Országos Igazságszolgáltatási Tanács végzi, az igazgatásban bírói önkormányzati szervek is közreműködnek.

(5) A bíróságok szervezetéről és igazgatásáról, továbbá a bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló törvény elfogadásához a jelenlévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges.

¹⁰   A határozat megállapítja, hogy az ellenőrző szervek kiemelt funkcióval bírnak a hatalmi torzulások kialakulását megelőzendő: „A parlamenti ellenőrzés szervei – közöttük a parlamenti biztosok hivatalai – a mai parlamentáris rendszerű állam parlamenti ellenőrzésének olyan intézményei, amelyek feladata, hogy a végrehajtó hatalom tevékenysége során a törvények uralmát és az állampolgárok jogvédelmét biztosítsák. Ez az igény és követelmény a modern demokráciákban általánosan megjelenik, tekintettel a közigazgatás rendszerint szakismeretben, létszámban, államvezetési tapasztalatokban és technikában is megnyilvánuló informális »túlhatalmára«, illetőleg az abban rejlő veszélyekre."

¹¹   Egyetlen kivételként maga az AB hivatkozik az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény bevezető mondatára, amely szerint a törvény megalkotására „a jogállam kiépítése, az alkotmányos rend és az Alkotmányban biztosított alapjogok védelme, a hatalmi ágak elválasztása és kölcsönös egyensúlyának megteremtése, az alkotmányvédelem legfőbb szervének felállítása" érdekében kerül sor. Lásd: 2/2002. (I. 25.) AB határozat.

¹²   Az eljárást kezdeményező utólagos normakontroll keretében kérte vizsgálni az alkotmánybírósági törvény 29. §-ának alkotmányosságát, nevezetesen, hogy a hatalommegosztás elvét sérti az a rendelkezés, miszerint „Az Alkotmánybíróság szervezetére és eljárására vonatkozó részletes szabályokat az Alkotmánybíróság ügyrendje állapítja meg, amelyet az Országgyűlés – az Alkotmánybíróság javaslatára – törvényben határoz meg." Az indítványozó szerint az alkotmánynak az AB-re vonatkozó szabályozásából és az alkotmánybírósági törvény preambulumából az következik, hogy az AB önálló hatalmi ág, s mint ilyen az ügyrendjét maga kell, hogy meghatározhassa, s erre tekintettel az ügyrendre vonatkozó törvényi szabályozás alkotmányellenes.

¹³   Léteznek olyan megközelítések, amelyekben az önkormányzatok az állammal szemben önálló hatalmi ágat képeznek. Ez lehet egy politológiai elemzés következtetése és mint ilyen, védhető is, mert kétségtelen, hogy a helyi-területi hatalom elkülönült hatalmi mező és a központi hatalommal szemben relatív önállóságra tehet szert, válsághelyzetekben át is veheti a dezintegrálódó központi hatalom egyes funkcióit. Közjogi értelemben azonban nem rendelkezik a törvényhozó hatalommal szemben ellensúlyt képező jogokkal, túl azon, hogy a választópolgárok helyi közösségének önkormányzáshoz való jogát az államnak tiszteletben kell tartania. Ezt fejezte ki a polgármesteri tisztség ellátásának egyes kérdéseiről szóló 1990. évi LXVII. törvény 4. § (1) bekezdés a) pontja utolsó fordulata, ami szerint a polgármesteri tisztséggel összeférhetetlen az országgyűlési képviselői megbízatás. Az önkormányzati rendszer megalkotásakor, 1990-ben az alkotmányjogi filozófia az önkormányzatoknak az állammal szembeni autonómiáját nem tagadta, a relatív elválasztás ebbe az irányba történő elmozdulást nem zárt ki. A további alkotmányfejlődés azonban más irányt vett. A polgármesteri tisztségnek a parlamenti képviselőséggel való összeférhetőségét lehetővé tevő 1994. évi törvénymódosítás szociológiai szinten kétségkívül gyengítette az önkormányzatiságnak a törvényhozó hatalomtól való elválasztását. Jogilag a törvényhozó hatalomnak az önkormányzatokkal szembeni eszközei korlátozottak, nincs közvetlen irányítási lehetőség, ebben a jogállami alkotmány konzekvens, nem megengedő. A parlament és a kormányzat intervenciós szabadsága normatív keretek közé szorított, a kormány nem kerülhetett közvetlen irányítói, de még törvényességi ellenőrzési pozícióba az alkotmányosan védett önkormányzatokkal szemben. A feloszlatási jog szintén körülhatárolt, gyakorlása megszabott eljárásrendben történik, az AB közbeiktatásával. Az új alaptörvény ezt az egyensúlyt az állam javára alakítja át.

¹⁴   Amit az AB ki is használt, hogy azután később az értelmezésben „visszatáncoljon" és – működésének történetében először – kilépett a politika-semleges szerepkörből és túlterjeszkedett hatáskörén; azzal a huszárvágással, hogy a „szociális népszavazás" ügyében megkülönböztette a költségvetés kiadási és bevételi oldalához tartozó tételeket, az utóbbi körben feloldotta az alkotmányos tilalmat.

¹⁵   A 2011. december 31-éig hatályos alkotmány szerint: 77. § (1) Az Alkotmány a Magyar Köztársaság alaptörvénye. Az 1949-ben elfogadott eredeti alkotmányszöveg – a népet leszámítva – tartósnak bizonyult: 71. § (1) Az Alkotmány a Magyar Népköztársaság alaptörvénye.

¹⁶   Az kifejezés Orbán Viktor pártelnök és frakcióvezető elhíresült kötcsei beszédében kapott különös hangsúlyt. Jobban megértjük az alaptörvény hatalom-berendezkedését, ha felidézzük az ott elhangzottakat: „S most vessünk egy pillantást a magyar politika párterőterére is. Magyarországon a legutóbbi időkig egy duális párterőtér alakult ki. […] A legutóbbi időkig valóban ez a duális erőtér jellemezte a magyar politikai viszonyokat. Napjainkra azonban megszűnni látszik a rendszer dualitása, s egy centrális politikai erőtér van kialakulóban,ami egyrészt a jobboldali konjunktúrának, másrészt a mi megerősödésünknek köszönhető. Hogy így néz-e majd ki ez a politikai erőtér a választásokat követően is, azt nem tudom, csak szeretném, ha így nézne ki. Annyi azonban bizonyos: megvan a reális lehetősége annak, hogy a magyar politika következő tizenöt-húsz évét ne a duális erőtér határozza meg, amely állandó értékvitákkal, megosztó, kicsinyes és fölösleges társadalmi következményeket generál. Ehelyett huzamosan létrejön egy nagy kormányzó párt, egy centrális politikai erőtér, amely képes lesz arra, hogy a nemzeti ügyeket megfogalmazza – és ezt nem állandó vitában teszi, hanem a maga természetességével képviseli."
(http://www.hirextra.hu/2010/02/18/megorizni-a-letezes-magyar-minoseget-orban-kotcsei-beszede-szorol-szora/ )

¹⁷   Innen már csak egy lépés az államforma megváltoztatása és a királyság visszaállítása. Ez jelentené a történelmi Magyarország igazi restaurálását, a magyar kultúrnemzet szimbolikus határainak visszaállítását. Ide nincs közvetlen átvezetés, de a kormányzóság intézményesítése már nem utalható a fantazmagóriák világába.

¹⁸   Az alaptörvény nyelvezetét elemezve és szerkezetét áttekintve előtűnik, hogy a ma hatályos alkotmány sorvezetőként szolgált, mintegy kiinduló alapként. Megalkotói, ahol lehetett, nemcsak a konstrukciót őrizték meg, hanem a konkrét mondatokat és szófordulatokat is. A szövegváltozások olykor nagyon árulkodóak.

¹⁹   Meg kell jegyezni, hogy az alaptörvény szerkezeti megjelenítése nem szolgálja az áttekinthetőséget, a számozás nem folyamatos. Az Alapvetés című fejezet az abc nagybetűivel jelölt cikkekre tagolódik A-tól T-ig, a Szabadság és felelősség című fejezet római számokkal jelölt cikkekre van tagolva I-től XXIX-ig, az Állam címet viselő rész arab számokkal van cikkekre osztva 1-től 54-ig, míg a záró négy rendelkezés arab számozása nélkülözi a „cikk" megjelölést. Mindez azt eredményezi, hogy a szöveg idézése nehézkes és nehezen követhető. A választott technika a közérthetőséget nem szolgálja.

²⁰   Az S) cikk szerint: „Alaptörvény elfogadására vagy az Alaptörvény módosítására irányuló javaslatot a köztársasági elnök, a Kormány, országgyűlési bizottság vagy országgyűlési képviselő terjeszthet elő. Alaptörvény elfogadásához vagy az Alaptörvény módosításához az országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges."

²¹   Jelenleg a szolgálati jogviszony a 70. életév betöltéséig tart, de ezt nem az alkotmány határozza meg, hanem a bírósági törvény. A szolgálati idő drasztikus lerövidítése mellett semmiféle racionális érv nem hozható fel, ellenkezőleg: a 62 éves jelenlegi korhatár érvényesítése a bírói kar legtapasztaltabb részét iktatja ki, s hangsúlyosan a vezető pozícióban tevékenykedő bírákat. Ez durva beavatkozás egy független hatalmi ág működésébe, s mint ilyen, nyilvánvalóan alkotmányellenes. Mivel a korhatár meghatározása a kétharmados szervezeti törvénybe illeszkedik és a kormányzat ilyen többséggel rendelkezik, a korlátozást e törvény módosításával is bevezethette volna. A korlátozásnak az alkotmányba való beemelését csak egyetlen körülmény magyarázza, nevezetesen, hogy az AB alkotmányossági ellenőrzése alól mentesüljön. Több, mint átlátszó alkotmányozási lépés. A helyzetet jól jellemzi, hogy a KDNP kormánypárti képviselője, Rubovszky György, az új előírás parlamenti bizottsági vitájában megjegyezte, hogy e lépés „nyílt támadás a testület ellen". Lásd: (http://www.168ora.hu/itthon/feszultseg-a-koalicioban-a-kdnp-kiakadt-a-fideszre-73439.html ).

²²   37. cikk ide vonatkozó két bekezdése:

(4)  Mindaddig, amíg az államadósság a teljes hazai össztermék felét megha­ladja, az Alkotmánybíróság a 24. cikk (2) bekezdés b)-e) pontjában foglalt ha­táskörében a központi költségvetésről, a központi költségvetés végrehajtásáról, a központi adónemekről, az illetékekről és járulékokról, a vámokról, valamint a helyi adók központi feltételeiről szóló törvények Alaptörvénnyel való összhangját kizárólag az élethez és az emberi méltósághoz való joggal, a személyes adatok védelméhez való joggal, a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságához való joggal vagy a magyar állampolgársághoz kapcsolódó jogokkal összefüg­gésben vizsgálhatja felül, és ezek sérelme miatt semmisítheti meg. Az Alkot­mánybíróság az e tárgykörbe tartozó törvényeket is korlátozás nélkül jogosult megsemmisíteni, ha a törvény megalkotására és kihirdetésére vonatkozó, az Alaptörvényben foglalt eljárási követelmények nem teljesültek .

(5)  Az államadósság és a teljes hazai össztermék számítási módját, valamint a 36. cikkben és az (1)-(3) bekezdésben foglaltak végrehajtására vonatkozó szabályokat törvény határozza meg.

²³   Fel lehet tenni azt a kérdést, hogy mi a helyzet akkor, ha az államadósság a hazai össztermék fele körül mozog és az egyik évben 50% alá kerül, majd azt meghaladja és így tovább. Az AB döntési kompetenciája évenként fog változni? Az ilyen szabályozás nyilvánvalóan nem felel meg a jogállamiság legelemibb követelményeinek sem.

1980. március 24-én Oscar Arnulfo Romero érsek szívét gyilkosok lőtték keresztül, az országot uraló reakciós oligarchia közvetlen utasítására. Romerót azért ölték meg, mert hangot adott az elnyomottak követelé­seinek. A gyilkosok mind a mai napig büntetlenül maradtak, a tömegek azóta is várják az igazságtételt.

„Miközben világos, hogy az Egyházat üldöztetés érte az elmúlt három évben, még fontosabb, hogy tisztában legyünk annak okával […] Az üldöztetésre azért került sor, mert az Egyház védelmébe vette a szegényeket, közösséget vállalt a szegények sorsával." „Az olyan egyház, amely nem szenved üldöztetést, hanem részesül az evilági támogatásban és privilégiumokban – vigyázzatok! – az nem Jézus Krisztus valódi egyháza. Az olyan ima, amelyik nem nevezi nevén a bűnt, nem evangéliumi ima. Az olyan ima, amely jóérzéssel tölti el a bűnösöket, és amely által azok megerősíttetnek bűnös állapotukban, elárulja az evangéliumi elhivatást." „Amikor az Egyház hallja az elnyomottak kiáltását, nem tehet mást, mint hogy megbélyegzi azokat a társadalmi struktúrákat, amelyek létrehozzák és állandósítják a nyomorúságot, amelyből e kiáltás fakad." (Oscar Arnulfo Romero érsek, 1979. március 11.)

1980. március 24-én, hétfő éjjel Oscar Arnulfo Romerót szíven lőtték, miközben gyászmisét mondott egy barátja édesanyjáért. Perceken belül meghalt. 1980. március 23-án, a halála előtti napon közvetlenül az ország katonáihoz szólt heti prédikációjában, így kérlelve őket: „Isten nevében, e szenvedők nevében, akiknek a kiáltása napról napra hangosabban száll a mennyekig, kérlek benneteket, könyörgök nektek, parancsolom nektek: állítsátok meg az elnyomást."

A merénylet felbőszítette a tömegeket. Az érsek gyászszertartása alatt bomba robbant San Salvador katedrálisa mellett, és a kormánycsapatok tüzet nyitottak az ötvenezres tömegre, amely eljött leróni végső tiszteletét. Becslések szerint negyvenen haltak meg, és kétszázan sebesültek meg.

A merényletet követő napon előrukkoltak a gyilkosságban való közvetlen kubai részvétel ötletével. De nem is volt kérdés, hogy a kubaiaknak semmi közük az érsek halálához. Mindenki tudta, ki felelős a gyilkosságért. A merénylet a jobboldali reakció műve volt, amely nem sokkal később, 1981­ben létrehozta az ARENA pártot Roberto D'Aubuisson vezérlete alatt, aki korábban a hírhedt el salvadori halálbrigádok alapítója és vezetője volt, és aki személyesen kezdeményezte Romero meggyilkolását.

Az ENSZ tényfeltáró bizottsága által 1993-ban kibocsátott jelentés egyértelműen fogalmaz:

„A bizonyítékok alapján teljes bizonyossággal kijelenthető, hogy Roberto D'Aubuisson egykori őrnagy adta ki a parancsot az érsek meggyilkolására, és precíz instrukciókat adott a biztonsági szolgá­lat tagjainak, hogy halálbrigádként cselekedve szervezzék meg és felügyeljék a merénylet végrehajtását."

Az érsek a közép-amerikai ország felett vaskézzel uralkodó hadsereg szókimondó és rendkívül népszerű bírálója volt. Romero bátran és nyilvá­nosan leleplezte a hadsereg által az elkeseredett salvadori polgárháborút megelőző viharos években elkövetett atrocitásokat.

Emlékét tisztelettel őrzik El Salvador és egész Közép-Amerika munkás-és paraszttömegei. A brutális politikai gyilkosság harmincadik évfordu­lóján (2010. március 23-án) El Salvador népe az utcákra tódult e bátor ember emlékének megünneplésére.

A Monsenor Romero elleni merényletre forradalmi helyzetben került sor, amikor a hatalom karnyújtásnyira volt a munkások és parasztok előtt. Az 1970-es évek a tömeges mobilizáció évei voltak. Sajnálatos módon a kommunista párt (PCS) nem volt képes ellátni a szükséges vezető szerepet. Ahelyett, hogy a tömegek élére állt volna a proletárforradalom programjával, a pártvezetés inkább a „progresszív burzsoázia", sőt a hadsereg megnyerésével próbálkozott. E politikai zsákutca következté­ben a forradalmi ifjúságból sokan a gerillaszervezetekhez csatlakoztak.

Ezrek jelentkeztek a baloldali tömegszervezetek (mint a BPR, FAPU, LP-28, UDN y MLN) soraiba – ezeket fegyveres harcot hirdető gerilla­szervezetek vezették. A társadalom legforradalmibb szegmensének ez a reakciója teljesen érthető volt. Az ellenforradalmi erőszak már hónapok óta gyötörte az országot. Munkásokat, parasztokat, szakszervezeti tago­kat és papokat tartóztattak le, kínoztak meg, öltek meg vagy egyszerűen tüntettek el rendszeresen. Romero maga nem sokkal korábban írt levelet Carter elnöknek, kérve őt, hogy ne küldjön további katonai segítséget az uralmon levő juntának, ameddig az be nem szünteti a gyilkosságokat. Mondani sem kell, hogy kérése süket fülekre talált.

A felszabadítás teológiája

El Salvador nagymértékben függött – és ma is függ – az Egyesült Álla­moktól. Az Egyesült Államok a salvadori export fő felvevőpiaca, és on­nan érkeznek a migráns munkások tömegeinek hazautalásai. A legtöbb közép-amerikai országhoz hasonlóan Salvador is elmaradott, jórészt agráralapú gazdaság, félfeudális földviszonyokkal; a föld túlnyomórészt néhány gazdag földbirtokos (latifundista) kezében van. A nagybirtokosok és tőkések alkotják az oligarchia reakciós blokkját, amely generációkon keresztül uralta az ország gazdasági és politikai életét.

A kis létszámú és gazdag salvadori oligarchia szervezett állami terror révén tartotta fenn hatalmát. Az 1970-es évtized előrehaladtával fokozódó feszültség és erőszak atmoszférája végül nyílt polgárháborúba torkollott. A társadalmi forrongás szükségképpen megmutatkozott a katolikus egy­ház alsóbb szintjein, a munkájuk révén a szegényekkel és elnyomottakkal szoros kapcsolatba kerülő papok körében. E forrongásból született meg a mozgalom, amelyet a felszabadítás teológiája néven ismerünk.

Romero pályájának korai szakaszában semmi sem mutatott arra, hogy a szegények ügyének mártírjaként fog meghalni. Konzervatívként és az Opus Dei elnevezésű jobboldali katolikus szervezet támogatójaként indult. De a történelem során mindenféle átalakulásra akad példa. Az emberek képesek a változásra, és változnak is. Nagyon rosszul állna a szénánk, ha nem így lenne.

Camillo Torres, egy katolikus pap, aki fegyvert ragadott és harcban ölték meg, egyszer kijelentette:

„Levetettem a papi reverendát, hogy valódi pappá válhassak. Minden katolikusnak kötelessége, hogy forradalmárrá legyen; minden forra­dalmár kötelessége, hogy véghezvigye a forradalmat. Az a katolikus, aki nem forradalmár, halálos bűnben él."

1968 és 1978 között több mint 850 papot, apácát és püspököt tar­tóztattak le, kínoztak meg és öltek meg Latin-Amerikában. A salvadori jezsuita, Rutilio Grande nem sokkal halála előtt azt mondta: „Manapság veszélyes […] és gyakorlatilag illegális autentikus kereszténynek lenni Latin-Amerikában." A kulcsszó az „autentikus".

1968-ban latin-amerikai katolikus püspökök gyűltek össze Medellinben, Kolumbiában. Az „intézményesült bűn"-ről beszéltek, amely Latin-Ame­rika népeinek többségét sújtja és tartja elnyomás alatt, és felhívást in­téztek az egész egyházhoz a szegények támogatására. Eleinte Romero semmiféle közösséget nem érzett velük. Valójában korai pályájának nagy részében politikailag konzervatív volt. Ellenezte a bázisközösségekre alapozott lelkészi projekteket, mivel túl radikálisaknak érezte őket – ő a status quo megőrzésére törekedett.

1977 februárjában Romerót érsekké nevezte ki a San Salvador-i érsekség; e döntést ellenezte az alsópapság, viszont lelkesen fogadta a jobboldal és az oligarchia, mivel úgy vélték, hogy Romero épp az az ember, akire szükségük van az egyház „kommunistáktól" való megtisz­tításához. Kifejezetten konzervatív nézetei miatt választották ki erre a posztra. Romeróban bízott a katonai vezetés és az oligarchia is. Romero nyilvánosan bírálta a felszabadítási teológia követőinek egyre nagyobb visszhangot keltő progresszív állásfoglalásait.

1977-ben az országon agitációs hullám söpört végig. Sztrájkok és demonstrációk követték egymást, a parasztok elfoglalták a földesurak birtokait. Február 28-án, pár nappal Romero beiktatását követően, a választási csalás elleni nagyszabású tiltakozás vérfürdőbe torkollott, miután katonák támadtak a tiltakozókra a főváros főterén. Romero nem reagált az eseményekre.

Majd 1977. március 12-én történt valami, ami megváltoztatta látás­módját. Meggyilkoltak egy radikális szerzetest, Rutilio Grandét, egy fiatal fiúval és egy 72 éves laikussal együtt. A szegényparaszti családból származó Rutilio atya a Medellin-irányzat szilárd támogatója volt. Romero személyesen ismerte és nagyra becsülte őt, így kérdezősködni kezdett, hogy miért nem indul hivatalos vizsgálat halála ügyében. Romero levelet írt az elnöknek, amelyben megejtő naivitással ezt írta:

„Ismerve az Ön irántam tanúsított barátságát, kimagasló képességeit és nemes érzületét, nem kételkedem benne, hogy teljesíteni fogja egy eminensen katolikus nép jogos követeléseit, és megóvja saját presztízsét a bűnrészesség gyanújának az árnyékától is."

Természetesen nem kapott választ. Ezen a ponton Romero elkezdte újra és újra feltenni azokat a kérdéseket, amelyeket az ő érseki kineve­zését támogató vagyonos elit nem akart hallani. Pontosan ugyanezek az emberek álltak – tevőlegesen, vagy hallgatólagos egyetértésükkel – az erőszak mögött, amelynek révén megőrizhették pozíciójukat.

1977. július 1-én Carlos Romero tábornok vette át a kormányfői tiszt­séget. Korábban a Molina-kormány hadügyminisztereként valószínűleg személyesen felelős volt Rutilio Grande atya meggyilkolásáért. A sztrájk-és földfoglalási hullám folytatódott és erősödött. A mozgalomnak az el­nyomás eszközeivel való szétzúzására irányuló kísérletek csak fokozták a tömegek elszántságát. A munkások és parasztok gyakran menekültek templomokba a rendőri üldözések elől. 1978 húsvétján a BPR (az egyik gerillaszervezet) elfoglalta a katedrálist. Monsenor Romero arra kérte a hatóságokat, hogy ne avatkozzanak közbe; azzal érvelt, hogy habár ő nem ért egyet a templomfoglalással, a kormány nem hagyott választási lehetőséget a munkásoknak és a parasztoknak.

A pulpitusról Romero hajlíthatatlanul szót emelt a katonák és a halál­brigádok által elkövetett jogtalanságok és az elnyomás ellen. Keményen bírálta a szélsőjobboldalt, és szorgalmazta a falusi közösségek és szegénynegyedek körében végzett lelkészi munkát. „A politikai hatalom a fegyveres erők kezében van" – jelentette ki Romero egyik prédikáció­jában, egy hónappal a halála előtt. „Lelkiismereti aggályok nélkül élnek ezzel a hatalommal. Csak ahhoz értenek, hogyan nyomják el a népet, és hogyan védelmezzék a salvadori oligarchia érdekeit".

Romero kiállt azok mellett, akiknek nem volt lehetőségük a hangju­kat hallatni. Az ő birtokában volt az egyedüli cenzúrázatlan hang San Salvadorban: egy kis rádióállomás, amelyen keresztül világgá kürtölte az eltűntek neveit. Egy ízben valakit elvittek, és soha senki nem hallott többé felőle; a család megkért egy papot, segítsen őt megtalálni. Az érsek figyelmét is felhívták az ehhez hasonló esetekre, és ő válaszo­kat követelt. Elkezdte rendszeresen ostromolni a hatóságokat, azt tudakolva, hogy miért tartóztatják le az embereket, hol vannak, és mi történik velük.

1979 májusában Romero hét dossziét mutatott be a pápának, amelyek a gyilkosságokról, eltűnésekről, az emberi jogok megsértésének eseteiről szóló jelentéseket és dokumentumokat tartalmazták. Ugyanebben az időben a társadalmon belül a forradalmi forrongás tovább fokozódott, és ez tovább radikalizálta az érseket. 1980 januárjában a munkások, parasz­tok, diákok különféle szervezetei létrehozták az egyesült Coordinadora Revolucionaria de Masas-t (Tömegek Forradalmi Egyeztető Bizottsága), és demonstrációt hirdettek január 22-re, az 1932-es forradalmi felkelés évfordulójára. Ez volt a kis ország történelmének valaha volt legnagyobb tüntetése, mintegy 300 ezer résztvevővel. A tüntetésre kemény elnyomás volt a válasz. Általános sztrájkok sora következett.

Romero keményen elítélte az elnyomást, sőt a tömegeknek az „erő­szakos felkeléshez való legitim jogáról" beszélt. Egy február 2-án adott interjúban ezt mondta:

„A keresztények nem félnek a harctól, tudják, hogyan kell harcolni, de előnyben részesítik a béke nyelvét. Ám ha egy diktatúra komolyan aláássa az emberi jogokat és a nemzet általános jólétét, amikor mindez elviselhetetlenné válik, és a párbeszéd minden csatorná­ját lezárják […] amikor ez történik, akkor az Egyház az erőszakos felkelés legitim jogáról beszél. Nem az Egyház feladata a felkelés időpontjának kitűzése, vagy annak pontos meghatározása, hogy mikor zárult be a párbeszéd összes csatornája. De figyelmeztetem az oligarchiát: tárjátok ki kezeteket, adjátok oda gyűrűiteket, mielőtt elérkezne az idő, amikor a kezeteket fogják lecsapni."

A salvadori gazdasági és politikai helyzetről adott elemzése is éleseb­bé, tisztábbá, következésképpen forradalmibbá vált. Érdemes hosszab­ban idézni egy interjúból, amit a Prensa Latinának adott február 15-én:

„Minden nyomorúságunk okozója az oligarchia, családok kis, szo­rosan összetartó csoportja, amelyet nem érdekel, ha a nép éhezik, hanem épp ellenkezőleg, az éhségre támaszkodva jutnak hozzá a bőségesen rendelkezésre álló olcsó munkaerőhöz, amelynek segít­ségével learatják és exportálják a termést. Az iparvállalatok, hazaiak és külföldiek egyaránt, éhbérekre alapozzák a világpiaci versenyben való részvételüket, és ez megmagyarázza, miért állnak ellen oly makacsul bármilyen reformnak, illetőleg a nép életfeltételeinek javítá­sára törekedő szakszervezeteknek. Ez az oligarchia nem engedheti meg a munkásoknak és parasztoknak, hogy szakszervezetekbe szerveződjenek, mert ezt gazdasági érdekeik elleni fenyegetésnek tekintik. E néhány családnak elnyomáshoz kell folyamodnia ahhoz, hogy fenntartsa és növelje profitját, még akkor is, ha ennek a dolgozó osztályok növekvő nyomora az ára."

„Ám a vagyon és a tulajdon koncentrációja egyben a társadalmi, gazdasági és politikai hatalom autoriter jellegét is maga után vonja – enélkül nem volna lehetséges fenntartani privilégiumaikat – ami sérelmes az emberi méltóságra nézve. Országunkban ez az erő­szakos elnyomás gyökere, és végső soron társadalmi, politikai és gazdasági alulfejlettségünk legfőbb oka."

„A fegyveres erők feladata az oligarchia érdekeinek biztosítása és a politikai és gazdasági szerkezet védelme, a nemzetbiztonsági érdekre való hivatkozás örve alatt. Mindazokat, akik nem értenek egyet az állammal, kikiáltják a nemzet ellenségeinek, és a nem­zetbiztonságot használják kibúvóként a legaljasabb bűnök igazo­lására. Mindezt az oligarchia érdekeinek védelmében teszik, egy mindenható oligarchia védelmében, amely teljességgel megveti a népet és a nép jogait."

Ez már túl sok volt. A jobboldali politikusokat és az általuk képviselt oligarchiát felbőszítette az ügyeikbe való állandó beleavatkozás, amely annál inkább dühítő volt, hogy olyasvalakitől jött, akiben korábban meg­bíztak. Most úgy tekintettek rá, mint árulóra és veszélyes felforgatóra. El kellett hallgattatniuk ezt az idegesítő hangot, és így is tettek.

Büntetlen gyilkosok

Romero gyilkosait sohasem fogták el és büntették meg. De ez csak egy eset. Volt még több tízezer egyéb jól dokumentált ügy is. A hadsereg, a biztonsági erők és a hozzájuk kapcsolódó halálbrigádok több mint egy év­tizeden keresztül követtek el mészárlásokat – néha egy-egy alkalommal több száz áldozattal. A Farabundo Martí Nemzeti Felszabadítási Front (FMLN) gerilla-haderejével való fegyveres konfliktus éveiben a salvadori biztonsági erők és a paramilitáris halálbrigádok mindvégig tömegesen követtek el gyilkosságokat, tömegmészárlásokat, kínzásokat, „tüntettek el" embereket.

A háborúban 75 ezren haltak meg, és további 7 ezren „eltűntek", mi­közben becslések szerint egymillió salvadori keresett más országban menedéket az erőszak elől. A hadsereg és a halálbrigádok által meg­gyilkoltak között volt tizennyolc katolikus pap és öt apáca – ez utóbbiak közül négyen amerikaiak voltak.

Az ENSZ égisze alatt létrejött „Tényfeltáró Bizottság" által összeállított jelentés alapos vizsgálatra és számtalan tanúvallomásra támaszkodva részletesen beszámolt az emberi jogok 1980 és 1991 júliusa között történt legkirívóbb megsértéseinek némelyikéről. A dokumentum figye­lemreméltó olvasmány, számos tényt hoz napvilágra azokról a rettenetes atrocitásokról, amelyeket a salvadori oligarchia elkövetett. A jelentésben szerepelnek például a következők:

„1. Jezsuita szerzetesek: A Bizottság megállapította, hogy 1989 novemberében a salvadori hadsereg felső vezetésének egyes tagjai rendelték el a jezsuiták meggyilkolását. A katonai akadémia tisztjei szervezték meg a gyilkosságokat. Az Atlacatl zászlóalj tagjai gyilkolták meg a hat papot, a házvezetőnőt és annak kislányát; ezt követően hamis bizonyítékokat helyeztek el a tetthelyen, hogy a lázadó FMLN-re tereljék a gyanút."

„2. El Mozote: A Bizottság megállapítja, hogy 1980-ban a hadse­reg több mint 200 embert ölt meg El Mozotéban, köztük nőket és gyermekeket. A Bizottság megemlíti az Atlacatl zászlóalj korábbi parancsnokát, Domingo Monterrosa Barrios ezredest, és Natividad de Jesus Caceres Cabrera ezredest, aki a mészárlás idején őrnagyi rangban volt. A Bizottság továbbá megemlíti a legfelsőbb bíróság elnökét, Mauricio Gutierrez Castrót aki illetéktelenül beavatkozott a mészárlás kivizsgálásához kapcsolódó büntetőjogi eljárásba."

„3. Oscar Arnulfo Romero érsek: A Bizottság megállapítja, hogy Roberto D'Aubuisson őrnagy rendelte el az érsek elleni merény­letet, és Eduardo Avila százados, Alvaro Saravia egykori százados valamint Fernando Sagrera játszottak aktív szerepet a gyilkosság végrehajtásában. A Bizottság megállapítja továbbá, hogy El Salva­dor legfelsőbb bírósága aktívan közreműködött Saravia százados Egyesült Államokból való kiadatásának akadályozásában."

A „kiegyensúlyozottság" érdekében a dokumentum azzal folytatja, hogy az FMLN gerilláit is elmarasztalja erőszakos cselekedetekért:

„4. Az FMLN polgármesterek elleni merényletei: A Bizottság meg­állapítja, hogy az FMLN általános parancsnoksága jóváhagyta civil polgármesterek meggyilkolását, és hogy az FMLN Népi Forradalmi Hadserege (ERP) volt a felelős legalább tizenegy polgármester meggyilkolásáért. A Bizottság megemlíti Joaquin Villalobos, Ana Guadelupe Martinez, Mercedes del Carmen Letona, Jorge Melendez, és Marisol Galindo ERP-parancsnokokat a kivégzések ügyében viselt felelősségükért."

Általánosságban a Bizottság megállapította, hogy az FMLN „súlyos" erőszakcselekményekért felelős. A Bizottság felszólította az FMLN-t, hogy örök időkre vesse el az erőszak alkalmazását politikai céljainak megvalósításában. A dokumentum azonban azt is leszögezi, hogy „a Bizottság által vizsgált jogtalanságok túlnyomó többségét a fegyveres erők, vagy azok egyes csoportjai követték el".

Ha pedig ez a helyzet (e felől ne legyen kétségünk), hogyan lehet párhuzamot vonni a felkelők által elkövetett viszonylag kisszámú jogsér­tés és az állam által elkövetett gyilkosságok és más bűntettek tömege között?

Az amerikai imperializmus szerepe

A dokumentum így folytatódik:

„A Bizottság aggasztónak találja, hogy a Miamiban élő salvadori emigránsok segítették a halálosztagok tevékenységének igazgatá­sát 1980 és 1983 között, szemlátomást anélkül, hogy az Egyesült Államok kormánya érdemben foglalkozott volna e jelenséggel. Az amerikai felségterületnek terrorista cselekmények támogatására való ilyesféle felhasználását ki kell vizsgálni, és soha többé nem lenne szabad újra megengedni."

Mindenki tudja, hogy az Egyesült Államok mindvégig aktívan és agresszívan beavatkozott Közép-Amerika ügyeibe a szóban forgó időszakban. Nicaraguában a sandinista forradalmi mozgalom megdöntötte Anastasio Somoza elnyomó rezsimjét, akinek a családja az 1930-as évek óta uralta az országot. Washington azonnal nekikezdett a managuai forradalmi kormány aláásásának, nagyszabású katonai, gazdasági és diplomáciai hadműveleteket indított e cél érdekében.

Az 1980-as évtized folyamán az amerikai imperializmus folyamatosan véres háborút folytatott Nicaragua és El Salvador népe ellen, Reagan „kommunizmus" elleni globális háborújának részeként. Sokmilliárd dollárt költöttek e piszkos háborúra, amelyben mindennapos volt a terrorizmus, a politikai gyilkosságok, a kínzás, emberrablás és eltűnések. Romero leleplezte az amerikai kormányt, amely dollár-milliárdokra rúgó katonai segélyt nyújtott a salvadori kormánynak a polgárháború alatt, valamint katonai kiképzést nyújtott az ország fegyveres erőinek. D'Aubuisson elnök, a salvadori halálbrigádok hírhedt megalapítója, a School of the Americas, a felkelések leverésére specializálódott amerikai katonai főiskola végzett hallgatója volt.

Az érsek négy héttel halála előtt levelet küldött Jimmy Carter amerikai elnöknek, amelyben ezt írta: „Ön azt mondja, hogy ön keresztény. Ha ön valóban keresztény, kérem ne nyújtson több katonai segélyt az itteni hadseregnek, mert csak a népem gyilkolására fogja használni azt." A levélre sohasem érkezett válasz.

Nincs itt semmi újdonság vagy meglepetés. Az amerikai imperializmus El Salvadort, Közép- és Dél-Amerika egészét saját hátsóudvarának tekin­ti, saját magát pedig e fontos ingatlan tulajdonosának. És mint bármelyik felelős tulajdonos, az USA is házőrző kutyát tart, hogy az éjjel-nappal szemmel tartsa a birtokot. Az őrkutyának vadnak kell lennie, és a hara­pástól sem szabad visszariadnia. Esetünkben az őrkutya neve: salvadori oligarchia, amely fenntartja a nagy elnyomó apparátust, a hadsereget, a rendőrséget, a titkosszolgálatokat, a börtönőröket, a kínvallatókat és a bérgyilkosokat.

Ezek az emberek ezer szállal kötődnek a CIA-hez és az amerikai imperializmushoz. Az öléshez és a kínzáshoz szükséges kiképzést a Miamihoz hasonló helyeken kapják. Azt kérni, hogy ez ne így legyen, ugyanolyan, mintha arra kérnénk a kerttulajdonost, hogy eressze szélnek a házőrző kutyát. A tulajdonos ironikus mosollyal így fog válaszolni: „Majd akkor megszabadulok a házőrző kutyámtól, ha ön garantálni tudja, hogy a környéken nincs egy betörő sem!"

A jelentés szerzői iskolamester módjára rosszallóan csóválják a fejüket, Udvariasan megkérik Washingtont, hogy máskor ne tegyen ilyet. De az amerikai imperialistákat nem hatják meg az ilyen intelmek. Nekik komoly érdekeket kell megvédeniük, és komoly eszközökkel meg is védik azokat. Irak és Afganisztán népei még most is behatóan ismerkednek ezekkel az eszközökkel.

A terror a háború eszköze. A terror bármely háborúnak szükségszerű velejárója, mivel a háború egyedüli célja, hogy a harcoló fél képessé vál­jon akaratának alávetni az ellenséget. Ahol az ellenség hadereje sokkal nagyobb létszámú, a terror még inkább szükségszerű lesz. Ez volt a helyzet El Salvadorban, ahol egy apró és parazita oligarchiát elégedetlen munkások és parasztok tengere vett körül. Ez a helyzet Irakban és Afga­nisztánban, ahol a megszálló erők létszáma eltörpül az őket körülvevő ellenséges lakosságéhoz képest.

Az imperialisták terrorista módszereket használnak az elfoglalt orszá­gokban a tömegek ellen. A szóban forgó országok tömegei terrorista módszereket alkalmaznak, hogy megvédjék magukat, és kiűzzék a külső ellenséget. Az ellenállás által alkalmazott terrorizmus nyers, rudimentális, és gyakran sikertelen. Az imperialisták által használt terrorizmus rendkí­vül kifinomult, óriási pénzek állnak mögötte, a tudomány és a technika legfrissebb eszközeit használja fel. Az utóbbi mindig sokkal több embert öl meg, mint az előbbi.

A tízparancsolat közli velünk, hogy ne öljünk. De az egész világtörténe­lem azt mutatja, hogy a kormányok sohase törődtek a tízparancsolattal.

És erősen kétséges, hogy bármiféle figyelmet szentelnének a jelentésben foglalt leckéztetésnek.

Megbékélés?

„A Bizottság megállapítja, hogy a halálbrigádok, amelyeket gyakran a hadsereg működtetett és amelyeket nagyhatalmú üzletemberek, földbirtokosok és némely vezető politikusok támogattak, hosszú időn át tevékenykedtek El Salvadorban, és továbbra is potenciális fenye­getést jelentenek. A Bizottság a halálbrigádok több mint 800 áldoza­táról kapott tanúvallomást. Ez olyannyira komoly probléma, hogy a Bizottság a halálbrigádok speciális vizsgálatát indítványozza annak érdekében, hogy feltárja működésüket, majd pedig véget vessen annak. A Bizottságot különösképpen aggasztják a fennálló szoros kapcsolatok a hadsereg, a bérgyilkosok, a salvadori üzleti közös­ségen és némely vagyonos családokon belül található extremisták között, akik az ölés eszközét használták a viták lezárására."

Elérkeztünk a leglényegesebb ponthoz. Miután megállapítottuk, hogy az állam által saját népe ellen a (hivatalos és „nem hivatalos") fegyveres erők által hatalmas számban elkövetett gyilkosságok és más jogta­lanságok valóságosan megtörténtek, felmerül a kérdés: mi a teendő mindezzel kapcsolatban? Ez korántsem másodlagos kérdés, mivel ha most nem történnek megfelelő lépések a vétkesek azonosítására, letartóztatására és megbüntetésére, akkor semmi sem biztosítja, hogy ugyanezeket a bűnöket nem fogják újra elkövetni a jövőben. Az államot alaposan meg kell tisztítani azoktól, akik közvetlenül vagy közvetetten részt vettek a nép ellen elkövetett bűnök elkövetésében. Mit javasol mármost a Bizottság?

Ezen a ponton a dokumentum mélyrepülésbe kezd. Arra számítani lehetett, hogy egy ENSZ-dokumentumban egyetlen atomnyi osztályelem­zés sem lesz, és hogy a salvadori polgárháborút képmutató moralizáló nézőpontból mutatja be. Elítéli az erőszakot általában, és nem fárad azzal, hogy elemezze az erőszak konkrét tartalmát. Sajnálkozik amiatt, hogy „erőszak dúlt", de soha nem mondja meg, miért volt erőszak, ki volt az agresszor és az áldozat. Más szavakkal: egyformán kezeli az agresszort és az áldozatot.

Ha egy férfi megtámad és megkísérel megerőszakolni egy nőt az utcán, aki ellenáll élete védelmében, elítélhetjük-e mindkettőt, mintha az erőszak­tevő és az önmagát védeni kénytelen áldozat által alkalmazott erőszak egy és ugyanazon dolog lenne? Egyetlen értelmes ember se mondaná ezt. De pontosan ezt próbálja állítani az ENSZ-dokumentum. Például:

„A Bizottság reméli, hogy a mindkét oldalon igazságtalan háború ham­vaiból egy igazságosabb El Salvador fog újjászületni." Ez pontosan az a fajta képmutatás, amely arra szolgál, hogy lefegyverezze a szegényeket és elnyomottakat elnyomóikkal szemben. „Mindkét oldalon igazságtalan"! Mintha az elnyomott rabszolga által a rabszolgatartó korbácsa elleni önvédelem során alkalmazott erőszak egy lapon említhető lenne a rab­szolga-tulajdonos által alkalmazott erőszakkal!

„A megbocsátás is nélkülözhetetlen", tudatja velünk az ENSZ-dokumentum. Majd pedig rögtön ellentmond önmagának, és azt állítja: „A jogsértéseket és az emberek százezreire mért szenvedést nem fogják és nem is szabad elfelejteni."

Számíthatunk-e igazságtételre?

Mindez bárki számára világos, és senkit sem lep meg. De amint mondtuk, a felmerülő kérdés az, hogy: mi a teendő?

„A Bizottság úgy érzi, hogy az igazságosság az emberi jogok meg­sértőinek megbüntetését követeli. De a Bizottság nem azért állt fel, hogy a büntetéseket specifikálja; és elismeri, hogy a jelenlegi salvadori igazságszolgáltatási rendszer nem alkalmas a büntetések igazságos mérlegelésére és végrehajtására. Ezért a Bizottság úgy véli, hogy addig nem ajánlhatja, hogy a jelentésében megnevezett személyek ellen büntetőeljárás induljon, ameddig a jogi és igazság­szolgáltatási rendszer reformja meg nem valósul."

Természetesen helyeseljük a jogi és igazságszolgáltatási rendszer minden olyan reformját, amely azt demokratikusabbá, a népesség szük­ségleteire és követeléseire nyitottabbá teszi. Ám El Salvador esetében ez majdnem a teljes bírói testület kihajítását jelentené, valamint számos bíró bíróság elé állítását, háborús bűntettekben való bűnrészesség miatt! Egy ilyen igazságügyi reformnak sok implikációja van, és csak az egész társadalom forradalmi rekonstrukciója részeként vihető véghez.

A Bizottság jelentése megjegyezte, hogy a Romero-ügyet illetően a salvadori kormány megszegett számos, a korrekt igazságügyi eljárással kapcsolatos egyezményt. A jelentés javasolja továbbá,

„hogy az állam gyorsan vigyen végig egy teljes, pártatlan és haté­kony igazságügyi vizsgálatot az összes elkövető – mind a közvetlen elkövetők, mind a megállapított jogsértések kitervelői – azonosítása, bíróság elé állítása és megbüntetése érdekében, a meghirdetett amnesztiától függetlenül".

Minden munkás és paraszt tudja, hogy a bírói testület a burzsoá állam része, hogy tagjai a gazdagok és hatalmasok soraiból kerülnek ki, hogy a „pártatlanság" képmutató álcája ellenére a legkevésbé sem pártatlan, és végső soron mindig a gazdag kisebbség érdekeit fogja védeni a sze­gény többséggel szemben. Még a legfejlettebb és legdemokratikusabb országokban is ez a helyzet, El Salvadorban pedig a szituáció még sokkal egyértelműbb.

A Bizottság továbbá úgy határozott, hogy „az állam nem teheti döntő kritériummá a szükséges előírásoknak a hazai jogban való meglétét, csak hogy elkerülhesse a jogsértések kivizsgálását, a felelős személyek elleni büntetőeljárás megindítását, a büntetlenséggel szembeni fellépést". Pedig éppen ez az, amit a salvadori állam tett. Pontosan ugyanabban az évben, amikor a jelentés is megjelent, a törvényhozás amnesztiatörvényt hozott. Az e mögött meghúzódó erő az ARENA volt, vagyis épp az a párt, amely a hadsereg és a halálbrigádok által elkövetett összes atrocitást ösztönözte.

Az uralkodó osztály alkalmanként tesz majd egy-egy gesztust az „igaz­ságtétel" irányába, annak érdekében, hogy fenntartsák a nép számára az illúziót, hogy az állam pártatlan, és hogy végül az igazság mindig diadal­maskodik. Az uralkodó osztály akár még be is áldozhat egyes személye­ket, akik jól szolgálták a múltban, de akikkel szemben már elvesztették az érdekeltségüket. Ilyen volt Alvaro Saravia, a légierő egykori századosa, akit bűnösnek találtak Romero meggyilkolásának kitervelésében, más, egykori katonatisztekkel együttműködésben.

Saravia az Egyesült Államokba emigrált, amikor megkezdték a vizs­gálatot a merényletben játszott szerepét illetően. 1987-ben az amerikai hatóságok letartóztatták, miután a salvadori ügyészség kérte kiadatását. De a salvadori kormány és igazságügyi rendszer gyorsan megmozdult, és visszavonatta a kiadatási kérelmet arra az ürügyre hivatkozva, hogy „nincs elégséges bizonyíték" a vádemeléshez, így 1988-ban Saraviát szabadlábra helyezték.

Romero érsek gyászoló családtagjai – két fivére, mára mindketten a hetvenes éveikben járnak – végül az amerikai bírósághoz fordultak, pol­gári keresetet nyújtottak be Saravia ellen. Kalifornia államban a külföldiek kártérítési igényével kapcsolatos törvény, illetőleg a kínzás áldozatainak védelméről szóló törvény lehetővé teszi, hogy az Egyesült Államokban felelősségre vonjanak külföldi állampolgárokat, külföldön elkövetett bű­neikért. Saraviát 10 millió dollár kártérítés kifizetésére kötelezte Kalifornia állam szövetségi bírósága. Saravia nem jelent meg, in absentia ítélték el. Habár pontos tartózkodási helye nem ismert, feltehetően még mindig valahol az Egyesült Államokban él.

2009. március 15-én El Salvador népe történelmi győzelmet aratott. Mauricio Funes, a Frente Farabundo Marti para la Liberacion Nacional (FMLN) jelöltjének megválasztásával első ízben alakult baloldali kormány. Funes kijelentette, hogy a szegények és a kirekesztettek javát szem előtt tartva fog kormányozni. Ez szép és jó, de a szavakat majd tettekre kell váltani.

El Salvador népe el van szánva arra, hogy kiderítse az igazságot, hogy véget vessen a büntetlenség állapotának és a bűnök elleplezésének, hogy igazságot szolgáltasson. A salvadori kormány a Romero-gyilkosság összes kitervelőjének és felbujtójának „azonosítására, eljárás alá vonásá­ra és megbüntetésére" irányuló teljes kivizsgálásba kezdett. Ez jó irányba tett lépés, de távolról sem elégséges. Szükség van az 1993-as botrányos amnesztiatörvény érvénytelenítésére is, amely gyakorlatilag blokkol minden vizsgálatot a polgárháború során elkövetett bűntetteket illetően.

Romero érsek meggyilkolása az egész nép elleni bűntett volt. Töké­letesen példázza az uralkodó osztály brutalitását és a törvénnyel szem­beni teljes közönyét – ennek semmiféle jogszabály nem szabad, hogy védelmet nyújtson. Az ARENA-vezette kormány éveken keresztül az amnesztiatörvény mögé bújt, hogy elkerülje az ügy újranyitását. A törvény érvénytelenítése abszolúte szükséges ahhoz, hogy a nép igazságtételre irányuló kívánsága valósággá váljék.

Manapság divatossá vált a „párbeszéd, tolerancia és megbékélés" szükségességéről beszélni. „Nemzeti megbékélést" és „a salvadori csa­ládok újraegyesítését" emlegetik. Az igazságtétel ellenzői sosincsenek híján az érveknek. „A múltbéli régi sebek megnyitása nem szolgálná a jövőbe tekintő ország érdekeit." „A régi sebek megnyitása senkinek se jó. Széthúzást okoz." És így tovább, és így tovább.

De mindez csak üres beszéd és képmutatás. A gazdag és a szegény nem alkot egyetlen „családot". Az elnyomók és az elnyomottak, a kizsák­mányolók és a kizsákmányoltak, a gyilkosok és meggyilkoltak között nem lehetséges a megbékélés. „Demokratikus folyamat"-ról beszélnek, de miféle demokrácia az, ahol az elnyomó és korrupt oligarchia kezében marad az irányítás? Miféle igazságról beszélnek, amikor három évtized­del később a gyilkosok és kínvallatók szabadon járhatnak San Salvador utcáin és áldozataik arcába nevethetnek?

Az ENSZ-jelentés szerint:

„Nemzeti emlékművet kellene emelni, amelyen a háború összes áldozatának neve szerepel. Új nemzeti ünnepnapot kellene létrehoz­ni, amelynek célja a holtakra való megemlékezés és a megbékélés megünneplése lenne. Szorgalmazzuk a jelen dokumentum orszá­gos szinten, nyilvános fórumon való megvitatását és elemzését El Salvadorban."

Ez mind nagyon szép, de ez csak a probléma megkerülése, nem pedig a probléma gyökerének a megragadása.

Nagyon könnyű elővenni egy komoly problémát, hangosan a „meg­oldásról" beszélni, majd pedig e megoldást merő bohózattá redukálni azzal, hogy a komoly cselekvést szimbolikus aktusokkal helyettesítjük. Jelen esetben pontosan ezzel van dolgunk. 2010-ben számos hivatalos vallási és kulturális rendezvényre kerül sor a meggyilkolt érsekre való megemlékezés jegyében. 2005-ben, a merénylet huszonötödik évfordu­lóján örökláng meggyújtásának lehettünk tanúi a katedrális előtt. Az idén a nemzeti kongresszus úgy döntött – az ARENA és a PCN¹ ellenzése mellett – hogy március 24-ét „Monsenor Romero Nappá" nyilvánítják.

Túl az „öröklángon" és a „kulturális és vallási rendezvényeken", fel kell tenni a kérdést: milyen konkrét lépéseket tesznek annak érdekében, hogy a gyilkosokat bíróság elé állítsák? Milyen konkrét lépéseket tesznek a hadsereg és a rendőrség fasisztáktól, kínvallatóktól, gyilkosoktól való megtisztítása érdekében? Amíg ezekre a kérdésekre nincs válasz, addig nem bízhatunk abban, hogy a múlt eseményei nem ismétlődnek meg a jövőben. El Salvador népe számára ez a legkevésbé se mellékes kérdés.

Az FMLN-kormány megválasztása jelentős előrelépés. De nem elég megnyerni egy választást. A nép azért választotta meg a kormányt, hogy alapvető társadalmi változást hozzon. Egy ilyen változást lehetetlen véghezvinni, amíg a politikai és gazdasági hatalom legfőbb emeltyűi a reakciós oligarchia kezében maradnak.

A múltban a sztálinisták a „két fejlődési szakasz" katasztrofális elmé­letét védelmezték. Vagyis hogy El Salvador munkásságának és paraszt­ságának még nem szabad átvennie a hatalmat, hanem a „progresszív" burzsoáziát kell támogatniuk, és a harcot a demokratikus követelésekre kell korlátozniuk. Ez az érvelés elejétől végéig hamis. El Salvadorban nem létezik progresszív burzsoázia – a földesurak és a tőkések reakciós blokkba tömörülnek, és minden változásnak útját állják.

Ám abban egyetértünk, hogy El Salvadorban szükség van a demokra­tikus követelésekre, kezdve azzal a legelemibb elvárással, hogy tartóz­tassák le és büntessék meg mindazokat, akik a nép elleni atrocitásokért felelősek, továbbá tisztítsák meg a hadsereget, a rendőrséget és az igazságügyi gépezetet a fasisztáktól.

Ezeket az igazságos és szükséges követeléseket támogatni fogja a munkások és parasztok túlnyomó többsége, míg az oligarchia, amely ha­talma elleni támadásként fog tekinteni e követelésekre, foggal-körömmel ellenáll majd. Ez komoly küzdelem lesz. A reakciósoké az állam feletti ellenőrzés. De a munkásosztály és a parasztság teszi ki a társadalom túlnyomó többségét. Amint sikerül megszervezniük és mozgósítaniuk magukat, nincs erő, amely megállítaná őket.

A patthelyzetből csak egy forradalmi szocialista program adhat kiutat. A szocializmusért folyó harc nem egyetlen ütközet, hanem sok, különbö­ző frontokon zajló küzdelemből tevődik össze. Csak a legkülönbözőbb követelések mentén napról-napra, párhuzamosan folyó harc – beleértve a demokratikus elvek legmesszemenőbb érvényesüléséért folytatott küzdelmet – révén szerezhetik meg a tömegek az erőt és az önbizalmat ahhoz, hogy továbblépjenek a legdöntőbb ütközet: a politikai hatalom meghódítása felé.

El Salvador munkássága és parasztsága már megnyert egy fontos csa­tát a választási fronton. Most biztosítaniuk kell, hogy ez az első győzelem elvezessen a reakciós oligarchia elleni döntő csapáshoz. A demokráciáért való küzdelem, ha kellően konzisztens, csakis az oligarchia hatalmának megtöréséhez vezethet. Másképp fogalmazva: a földesurak, bankárok és a tőkések kisajátításához, illetve a hatalomnak a munkásosztály általi kézbevételéhez. Ez az első lépést jelentené a szocializmus győzelme felé El Salvadorban és egész Latin-Amerikában, egyben döntő fontosságú lépés lenne a világszocializmus diadala irányába.

(Eeredeti megjelenés: In Defense of Marxism, 2010. március 25. http://www.marxist.com/el-salvador-assasination-of-archbishop-romero.htm )

(Fordította: Matheika Zoltán)

Jegyzet

1 PCN – Partido de Conciliación Nacional: jobboldali párt, az ARENA 1981-es megalapítása előtt a legfőbb jobboldali párt volt El Salvadorban. (A ford.)