Az emberi jogok fogalmát, persze jócskán leegyszerűsítve a dolgot, a jogi oktatástól a közbeszéden át a publicisztikáig nagy vonalakban úgy szokás meghatározni, hogy ezen jogok és szabadságok az embert ember voltánál fogva megilletik. Más jogokkal szemben itt a szuverén állam feladata nem az ugyancsak szuverén megalkotás, hanem az em­beri jogok elismerése és tiszteletben tartása; a törvények e jogokat úgy szabályozhatják, hogy azok lényeges tartalmát ne korlátozzák.

Nyilvánvaló, hogy ez a szépen hangzó definíció számos kérdést nyit­va hagy – itt van mindjárt az „ember" fogalma, amit az első emberi jogi deklarációk a XVIII. század végén gyakorlatilag a fehér felnőtt férfira korlátoztak, nem rosszindulatból, csak éppen a korszellemnek engedve. Hasonló kérdéseket vet fel az is, hogy mikor, hol, kikre vonatkozóan és konkrétan mit jelent a jogok lényeges tartalma, s mit tekinthetünk e jogok nem lényeges tartalmának, mennyire mehet el a korlátozás – és így tovább.

Szabó Gábor könyve tisztán módszertani szempontból is igen érdekes. Felhívja ugyanis arra a figyelmet, hogy az egyes társadalmi jelenségek, folyamatok – bármennyire is közhelyszerűnek hat ennek kiemelése – nem vizsgálhatók önmagukban, elszigeteltségükben. De arra is, hogy eltérő szintű jelenségek büntetlenül egybe sem moshatók. Márpedig a globalizációt, a jogot és az emberi jogokat – egyelőre értsünk bármit e fogalmak alatt – a társadalomelméleti vizsgálódás során előszeretettel külön-külön kezeljük és vizsgáljuk. Nehéz bevallani – mert e hibát elke­rülni korántsem könnyű -, de a kutatók és a publikációk többsége e két, vagy inkább három jelenséget külön világnak tekinti, ennek megfelelően nem egyszerűen eltérő fogalmi-kategoriális hálót alkalmaz – ez termé­szetesen szükségszerű -, hanem szemléletében, következtetéseiben is különválasztja az összetartozókat.

Szabó Gábor arra tesz sikeres kísérletet, hogy ezt a hibát – amennyire lehetséges – kiküszöbölje.

A hiba persze bizonyos értelemben elkerülhetetlen: a globalizáció, a jog és az emberi jogok kérdésének analízise különválik, bármennyire is összefüggő jelenségekről van szó, s bármennyire is komplexitásként ragadjuk meg azokat.

A globalizációról szólni mindenképpen azt jelenti, hogy történelmi folya­matokban, világot átfogó társadalmi tendenciákban, egyszóval komplex rendszerekben kell gondolkodni – más kérdés, hogy a kutató, a gondol­kodó milyen elméleti irányzathoz kötődik, a vizsgálódás mennyire mély, a kiindulópontok vagy a következtetések mennyire megalapozottak, az elmélet kellően koherens-e – vagy, legyünk realisták, a kordivatot követve mit hoz ki ezekből a szerző.

A nem-jogász olvasó számára ki kell emelni, hogy a jogról való el­mélkedés szükségszerűen több olyan Akciót, szebben mondva előfel­tevést alkalmaz, amelyek érvényességi körükön kívül használva – az érvényességi kör tipikusan egy adott állam pozitív joga, s a mindennapi jogalkalmazása – tévedéshez, de legalábbis egyoldalúsághoz vezet. E felfogás – jellegénél fogva – változatlan, de legalábbis stabil, tartós világ-és emberképet involvál, hiszen a jognak mint normarendszernek lényege az általánosság, a tartósság, annak feltételezése, hogy a szabályozott életterületen a cselekvés rutinszerűen ismétlődik, egyszóval – legalábbis a modern jogban – mindenre és mindenkire kiterjedő szabályozás. A jog­alkalmazói döntések ugyancsak rutinszerűen ismétlődnek, a kiszámítha­tóság, de legalábbis annak előfeltételezése a jogalkalmazás lényegéhez tartozik. A klasszikus jogi felfogás emberképe hasonló előfeltevéseken alapul: a (feltételezett) ember racionális, belátó, normát ismerő döntése vezet a norma követésére vagy megsértésére. Az is hozzátartozik ehhez a képhez, hogy a jogot szuverén nemzetállamok arra rendelt szervei alkotják, az erre létrehozott állami szervezetek – bíróságok, hatóságok – alkalmazzák. A jogalkotás és a jogalkalmazás folyamatát az adott állam társadalmi-politikai viszonyai mellett a jogi hagyomány is erősen befolyásolja. A klasszikus jogalany vázolt képe még azzal is kiegészül, hogy ő egy adott állam polgára, annak jogát ismeri, részben elfogadja, részben pedig rákényszerül az elfogadására, döntéseit ennek megfe­lelően hozza. Egy következő fikció – s ezt megint csak magyarázza a jog sajátos szerkezete, funkciója -, hogy a szuverén államok szuverén nemzeti jogrendszerrel rendelkeznek, amelyek a történeti hagyomány, a társadalmi különbségek, a jogfejlődés sajátosságai miatt néhány álta­lános ismérvet leszámítva szigorúan egyediek.

Ennek az elemi történeti ismeretek ellentmondanak. Már a feudális jog is az eltérő konkrét megoldások mellett lényegüket tekintve hasonlóan szabályozta az azonos életviszonyokat, a modern jog pedig kezdeteitől fogva – nagyjából a XVII. századtól – tudatosan is kereste az összevet­hető, mondhatni egyneműsítő normákat.

Az emberi jogoknak már a legrégebbi felfogása is valamiképpen az emberről mint általánosról szólt; első pillantásra semmi akadálya nem lenne annak, hogy a globalizációs elméletek korrekten beemeljék vizs­gálódási körükbe.

A dolog mégsem ilyen egyszerű.

Továbbra is vállalva a súlyos leegyszerűsítés vádját, ki kell emelni, hogy az emberi jogok – noha maga a kifejezés általános embert, s nem alattvalót vagy állampolgárt jelöl – a korai polgári fejlődésben továbbra is az egyedi egyén saját alanyi jogait jelölték, amelyeket az állam nem von­hat el. (Az emberi jogok első generációja). Ha bárki, tipikusan az állam, valamely állami szerv mégis korlátozta mondjuk a véleményszabadságot, adva volt a konkrét (egyedi) jogsérelem, a konkrét, megint csak egyedi sérelmet szenvedett, s e sérelem alapján fordulhatott bírósághoz. Az emberi jogok második generációja éppen ezért a klasszikus jogi felfogás szerint nehezebben értelmezhető. A munkához való jog például egyfelől azt jelenti, hogy senkit sem lehet megfosztani attól a lehetőségtől, hogy munkát vállaljon – ez még belefér a korábbi felfogásban – ám ezzel a joggal valójában csak akkor lehet élni, ha azt a közhatalom valamilyen módon – munkahelyteremtés, közmunka stb. – kifejezetten és tevőlege­sen biztosítja. A harmadik generációs jogok biztosítása – egészséges környezethez való jog stb. – pedig eleve csak az államok együttműkö­désével lehetséges.

Az emberi jogok második nemzedékének kialakulása és alapjoggá válása átnyúlik a XX. századba. Megjelenésük szorosan összefüggött a modern társadalom fejlődésével, s a társadalmi átrétegződéssel. A XIX. század társadalmi folyamatai, a klasszikus kapitalizmus kímélet­len brutalitása, a gyarmatosítás, később az első világháború, az azt követő forradalmi hullám, a radikális társadalmi és politikai változások sora nyilvánvalóvá tette, hogy a törvény előtti egyenlőség nem jelent – nem is jelenthet – társadalmi egyenlőséget. Nyilvánvalóvá vált, hogy a klasszikus emberi jogok kiüresedhetnek, ha azt nem támasztja alá, nem legitimálja a társadalmi egyenlőség és igazságosság egyfajta minimuma. Tarthatatlanná vált az a gyakorlat, hogy az emberi jogok alanyának – inkább kimondatlanul, mint kimondva – csupán az emberek egy része tekintendő. A XX. század első harmadában a súlyos társa­dalmi konfliktusok mérséklésében átmenetileg kétségtelenül szerepet játszott az emberi jogok második nemzedékének – a gazdasági, a szociális jogok és a kulturális jogok – alapjoggá válása. Ezek először a mexikói forradalom alkotmányában jelentek meg (1917-ben fogad­ták el, 1920-ban lépett hatályba). A későbbi jogfejlődésre legnagyobb hatással a Német Köztársaság 1919-es weimari szociális alkotmánya volt. Ezt a tendenciát erősítette meg az 1917-1922 közötti forradalmi hullám hatása is. Ugyancsak az emberi jogok mindkét nemzedékének kiterjesztése irányában hatottak a különböző emancipatorikus törekvé­sek, így a munkásmozgalom, a nőmozgalmak, a gyarmati felszabadító mozgalmak is.

A második világháború kivételes jelenség az emberiség történetében. A közel 50 millió emberáldozat, az otthonukat elvesztő emberek, me­nekültek tízmilliói, a mérhetetlen anyagi pusztítás, a résztvevő államok száma, az iparszerű népirtás megannyi érv volt arra, hogy nem mehet semmi sem úgy tovább, mint addig.

A világháború után mélyreható társadalmi változások következtek be, párhuzamosan a globalizáció új fordulatával. Csak jelezzük, hogy ez a folyamat új államok keletkezésével, a gyarmatbirodalmak megszűné­sével, új, közösnek elismert nemzetközi szervezetekkel, mérhetetlenül felgyorsult társadalmi-emberi kommunikációval járt együtt. Fokozatosan, de történetileg viszonylag gyorsan megváltozott az államok szerepéről, struktúrájáról alkotott kép, s maguk az államok is változtak.

A második világháborút követően, kiindulva a háború és az odave­zető történelmi folyamatok súlyos tapasztalataiból, máig ható fordulat következett be az emberi jogok történetében. E fordulat lényegi elemeit foglalja össze az ENSZ által elfogadott, Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata.

A Nyilatkozat kifejezetett szándéka, hogy helyreállítsa azt a felfogást, ami szerint az emberi jogok az ember jogai. Világosan utal az emberi jogok első nemzedékét alátámasztó, felvilágosodás kori és más elméle­tekre azzal, hogy e jogokat közös eszményként deklarálja, amelyek úgy az államokat, nemzetközi szervezeteket, mint az egyéneket kötelezi. Az emberi jogok közös eszménye a Nyilatkozat szerint olyan kötelezettség, ami a jövőbeni jogalkotás mércéje lesz – vagy annak kell lennie. A Nyi­latkozat a háború, illetve azt megelőző évek, az odavezető út tapaszta­lataira utalva szükségesnek tekinti az emberi jogok tételes jogba való foglalását is, ami így vagy úgy, legtöbbször részlegesen, olykor hipokrita módon, de végbement az elmúlt évtizedekben.

Szabó Gábor könyve vége felé négy kérdést tesz fel, részben magá­nak, részben nekünk.

1.     Mit tartunk az emberi jogi eszme leglényegesebb elemének?

2.     Ezek az elemek apriori erkölcsi elveken nyugszanak-e?

3.     Milyen viszonyban van az emberi jogok általunk elfogadott értelmezése a modernizációval?

4.     Mit hoz a modernizáció terén jelen világunkban a globalizáció?

(Szabó 2010, 180)

Az emberi jogok eszméje eredetileg a természetjogi gondolkodásban jelent meg a XVII-XVIII. században – gazdag filozófiatörténeti és részben teológiai-vallási előzmények után. Nagyjából akkor és ott kristályosodott ki, ahol és amikor a modern világrendszer centruma létezett, illetve kifejlődött, s ott is kezdődött meg az emberi jogok törvénybe foglalása. Szabó álláspontja szerint az emberi jogi eszme leglényegesebb eleme az egyén választási lehetőségeinek minél szélesebb körű, és minél több ember számára egyenlő mértékű biztosítása, valamint ezeknek a választásoknak az elismerése. Ehhez egyaránt szükség van a negatív és pozitív szabadságon alapuló jogokra, valamint a hatalom ellenőrzé­sének, számonkérésének lehetőségére. „Mindez végső soron az ember képességeinek (természetesen nem minden képességének), a lehető legmagasabb szintű és a lehető legszélesebb körben élvezett életminő­ség keretei közötti kifejlődését jelenti." (Szabó 2010, 182)

Az apriori erkölcsi elvek létezése és mibenlétük kérdése túlmegy a könyv keretein – alapvető etikai kérdés lévén -, ami viszont a konkrét felvetést illeti, a válasz más nem is lehet, mint amit a könyv ad: ezek az elvek formailag lehetnek apriorisztikusak, de mindig konkrét módon azok. Magyarán az embert mint olyat természeténél fogva megillető jogok erkölcsi bázisa maga is dinamikusan változó.

A globalizációs folyamat egyebek között azzal járt és jár, hogy egy­mástól távol eső államok, eltérő fejlődési úton járó társadalmak, tradíci­ók, vallási közösségek, kultúrák kerülnek kapcsolatba, illetve a korábbi kapcsolatok folyamatosan átrendeződnek. A XVIII-XIX. század folyamán, de még a XX. elején is, a kapcsolatok rendszerét – ideértve az eszmék, így az emberi jogok eszméjének korabeli felfogását – a centrum államai diktálták, más kérdés, hogy a gyarmatosítók magukra nézve mennyire tekintették azokat kötelezőnek akár otthon, akár a meghódított területe­ken. A II. világháború sokkja, az emancipatorikus mozgalmak, az állam­szocializmus több évtizedes jelenléte, a gyarmatbirodalmak felbomlása – hogy csak néhány tényezőt emeljünk ki -, majd a globalizációs folyamat felgyorsulása az évszázad végére, mint minden másban, így az emberi jogok elméletében és gyakorlatában is alapos újragondolást kényszerít ki.

A cikk szerint a német politikai szerep növekvő tendenciát mutat az Európai Unióban, mert ezt eredményezi az ország gazdasági ereje. Arra a dolgok mai állása mellett nincs semmi biztosíték, hogy ez a megnövekedett súly progresszív, jó irányba mutat.

Németország helyzetéről és helyéről a világban kap néhány fontos tényt és erre építkező véleményt a következő sorok olvasója, de témánk felvezetéseképp – attól nem függetlenül, sőt azzal nagyon is összefüg­gően – a Távol-Keletre hívjuk. Az egyik nagy német politikai magazin moszkvai tudósítója, aki sem a Putyin-Medvegyev kettős által jegyzett Oroszországnak, sem – az ő terminológiájával élve – a kommunista Kínának nem nagy barátja, Szibériából küldött minapi cikkében így ír: „3.645 kilométernyi a határ az összeomlott orosz szuperhatalom és a lassacskán szuperhatalommá emelkedő népköztársaság között, ez a világ egyik leghosszabb határa. És talán egyike a legfontosabbaknak az új évszázad hatalmi pókerében: itt találkoznak Európa utolsó, kifutó régiói a kínaiak 1,3 milliárdos népével, itt ütközik a kereszténység a buddhizmusba és a konfucianizmusba. Kialakulhat e térségben két tekintélyuralmi nagyhatalom szövetsége, amin végképp megtörik az amerikai világuralom?"

Még negyedszázad sem múlt el azóta, hogy Gorbacsov 1989 decem­berében Málta kikötőjében, a Gorkij nevű hadihajó fedélzetén beadta derekát az idősebbik Bushnak, és ezzel megnyitotta azt a hatalompolitikai zsilipet, melyen át a NATO a papíron akkor még létező Szovjetunió nyu­gati határaiig nyomult, és a szovjet típusú európai szocialista rendszerek összeomlásával kezdetét vette egy új világpolitikai berendezkedés, az egypólusú rend, amiről az amerikai Fukuyama úgy vélte, hogy ez immár a történelem vége.

E folyamatok centrumában Németország, s még néhány hónapig az akkor éppen negyvenéves két német állam, az NSZK és az NDK állt, természetes következményeként annak, hogy a II. Világháborút követő hatalmi övezetek határa Európában – akkor még a világ közepének számító kontinensünkön – a kettéválasztott, bukott birodalmon keresztül futott; tehát a lehetséges változások éppen itt mutatkoztak a leglénye­gesebbeknek.

A mából visszanézve sem mellékes, hogy Németország egységének azonnali helyreállítására az idősebb Bush és tanácsadói látták meg a lehetőséget. Az amerikai globális stratégiai gondolkodással szemben Thatcher brit miniszterelnök és Mitterand francia államfő viszont a XX. század tapasztalataiból indultak ki, amikor az utolsó pillanatig ellenez­ték egy nagy és egységes német állam visszajelentkezését Európa térképére. Az sem csupán történelem, hogy a német politikai osztály is megosztott volt annak megítélésében, hogy milyen tartalommal, milyen időhorizonttal és milyen feltételek elfogadásával szabad és kell nekiin­dulni az újraegyesítésnek.

Mint tudjuk, végül igen gyorsan az amerikai elképzelés valósult meg; nem csupán német földön, hanem Belorusz és Ukrajna kivételével mindenütt Közép- és Kelet-Európában. Az elsődleges szempont a Szovjetunió – majd annak eltűnését követően sem változó intenzitással Oroszország – kiszorítása volt, a lehető legtávolabbra a kontinens szí­vétől. E törekvés szolgálatában az Egyesült Államok kulcsszerepet szánt Németországnak, és az akkor kormányzó konzervatív kancellár, Helmut Kohl erre vállalkozott is.

Az első kihívás, aminek 1990-el kezdődően a hidegháború győztes oldalán fellépő NSZK-nak meg kellett felelnie, a két – egymástól minden vonatkozásban nagyon különböző – német állam egyesítése lett volna. Azért feltételes módban, mert végül is az egyesítés helyett a bekebelezés történt meg. Nem is titkoltan! A szerződés ugyanis arról szól, hogy az NDK csatlakozik a nyugatnémet alkotmány felségterületéhez. Ez nem jogi formalitás. Kohl virágzó tájakat ígért a több évtizedes elszigeteltség állapotából ocsúdó keletnémet embereknek, egyik napról a másikra bevezette a nyugatnémet márkát s azt az árubőséget, ami e pénzzel elérhetővé vált. Nyugaton kiürültek a használtautó-raktárak, az akkor már csak egykori keleten pedig hihetetlen sebességgel mentek tönkre az új versenyhelyzetben mindazok az üzemek, vállalatok, gazdaságok, amikre valaki nyugatról – ilyen vagy olyan megfontolásból – nem vetett szemet. Ennek lett közvetlen következménye – a teljes foglalkoztatottság évtizedei után – a folyamatosan húsz százalék körül mozgó munkanélkü­liség, az országrészből máig tartóan folyamatos „kivándorlás" nyugatra. Előállt egy, a gazdaságtörténetben példátlan helyzet: rohamtempóban valósultak meg imponáló infrastrukturális beruházások, megújult az országrész, ennek következtében 1990 és 2003 között 1300 milliárd eurónyi nyereségre tettek szert nyugatnémet cégek. A felszámolt NDK állami és szövetkezeti tulajdonban volt vállalatainak a privatizációjából – hivatalos statisztikák szerint – 95 százaléknyi tulajdont nyugatnémetek és külföldiek szereztek meg.

Előállt az a fura helyzet, hogy nyugati állami eszközökből óriási összegeket transzferáltak keletre, ennek nyomán ott nyugati színvonalra emelkedett az infrastruktúra, de a vállalkozások haszna visszavándorolt nyugatra, s emitt hátramaradt egy – a polgári elemzők által sem tagadottan – mélységesen frusztrált társadalom. Egyesültek, hogy kettésza­kadjanak.

Európa nyugati fele – angolok, franciák, hollandok – noha természete­sen látta az imént vázolt belső német feszültségeket, mégis abból indult ki, hogy az 1957 óta messzemenően integrált és belső erőviszonyait tekintve meglehetősen kiegyensúlyozott gazdasági közösségnek új ga­ranciákra van szüksége az előbb-utóbb bekövetkező német túlsúllyal szemben. Európai fűzőben marad-e Németország, vagy német befolyás alá kerül Európa – fogalmazták meg Párizsban és Londonban, Rómában és Hágában a dilemmát. Bonn megértette az aggodalmakat. Az új alku – immár a nagyra nőtt Németországgal – 1992 elején született meg a hollandiai Maastrichtban. Ennek leglényegesebb eleme a nyugatnémet márka felváltása egy új fizetőeszközzel, az euróval, minden erre alkalmas és ezt vállaló országban. Az elhatározott eurózóna stabilitási kritériumait messzemenően német igények szerint állapították meg, ezért cserébe viszont Németország továbbra is vállalta a lojális tag státusát az Unióban.

A kilencvenes évek új Németországa – az „újraegyesítés kancellár­jával" és liberális segédcsapatával mindenben igyekezett megfelelni az akkor már (és még) egyedüli világhatalom és patrónus elvárásainak. Megbízhatóan és pedánsan dolgoztak az euró bevezetésének az előké­szítésén, szorgalmasan ápolták a francia-német viszonyt, és kezdemé­nyező szerepet vállaltak a jugoszláv állam szétverésében Szlovénia és Horvátország szecessziójának előkészítésével és gyors elismerésével. Ez utóbbi volt az esetleg még fennmaradni képes, közvetlenül nem szovjetfüggő és évtizedek óta nagy nemzetközi tekintélynek örvendő európai szocialista állam felszámolásának előbb a beindítása, majd a ki­teljesítésben való katonai szerepvállalás révén az első, határain túlmenő fegyveres vállalkozása a német államnak.

Az ország belső helyzete nagyon ellentmondásosan alakult, nem függetlenül a világgazdaság hullámzásaitól és természetesen azoktól a költségvetési torzulásoktól, amik a hatalmas, keletre menő állami transzferekből adódtak. Két tényező külön is említést érdemel. Az egyik a strukturális munkanélküliség folyamatos növekedése, aminek kezdetei a hetvenes évek derekáig nyúlnak vissza, de a kilencvenes évekre érik el a többmilliós arányt. A másik tényező a tőke viselkedésének radikális megváltozása. A szociális piacgazdaság német modellje a II. Világháború utáni kapitalista fejlődésnek minden bizonnyal az egyik legsikeresebb változata. A szociáldemokrata párt által kézben tartott, egységes és rop­pant erős szakszervezet sokáig kikezdhetetlen vívmányokat harcolt ki, és elérte a társadalmi békének egy olyan folyamatos, zavartalan állapotát, ami párját ritkította. A nyugatnémet gazdaság az 1948-ban lebonyolított pénzreformot, tehát a D-Mark bevezetését követően lélegzetelállító gyor­sasággal növekedett. A szociáldemokrata politikusoknak csak az Elba túl­só partjáról leselkedő „kommunista veszély" lehetőségére kellett utalniuk a nagy vállalatok vezetésébe való munkavállalói beleszólás kiharcolásáért, vagy a minden évben ismétlődő bértárgyalásokon. A gépezet olajozottan működött mindaddig, amíg a „kommunista veszély" el nem múlt.

Helmut Kohl konzervatív rezsimje tizenhat év kormányzás és az újraegyesítés sokakat magával ragadó eufóriáját követően 1998-ban megbukott. Jele volt ez annak, hogy a más országokkal összehasonlítva továbbra is stabil és a többség által még jólétinek érzett társadalom szö­vedéke itt is, ott is elkezdett felfesleni annak a neoliberális, kíméletlenül profitorientált politikának következtében, ami ezekben az években az egész fejlett nyugati világban meghatározó volt.

A választásokon győztes szociáldemokraták és az immár országosan is erős zöldek Gerhard Schröder vezetésével – a „zöld" Joschka Fischerrel – kormányozni kezdtek, s noha hét évvel később, 2005-ben a CDU és a szabaddemokraták visszavették a kormányhatalmat, Németország a Schröder érában kezdett olyan új világpolitikai orientációt keresni, amin lényegében Angela Merkel konzervatívjai sem változtattak és aminek a lehetséges következményei aligha szorítkoznak csupán Európára. A „német kérdésnek" – véleményünk szerint – minden mást megelőzően ma ez a lényege, mert Berlin immár egy évtizede szisztematikusan egy­máshoz illő lépéseivel legalábbis új fejezetet nyitott sok évtizedes atlanti elkötelezettségének az értelmezésében.

Amikor 2001-ben a New York-i világkereskedelmi központ lerombolását követően az Egyesült Államok úgy döntött, hogy az al-Kaida centrumát Afganisztánban megtalálták és annak megsemmisítésére a hadsereget bevetik – s ezt nemzetközi koalíció keretei között hajtják végre -, Német­ország feltétel nélküli szolidaritást vállalt a Bush kormánnyal. Még annak az évnek a decemberében a Bonn melletti Petersbergben ült össze az a nemzetközi konferencia, amin meghatározták az intervenció célját. Amikor a rákövetkező évben a Bush kormány nyilvánosan latolgatni kezdte egy iraki invázió lehetőségét – Szaddam Husszein feltételezett tömegpusztító fegyvereit nevezve meg okként -, Schröder nyilvánosan bejelentette, hogy ebben a hadjáratban Németország nem vesz részt. Vele együtt Chirac francia elnök is így döntött. Ez utóbbi azonban nem jelentett szakítást a feltétlen NATO- és Amerika-hűséggel, hiszen Franciaország már a hatva­nas években, tehát De Gaulle elnöksége idején kivonult a NATO katonai szervezetéből, ugyancsak a hatvanas években megvétózta Nagy-Britan­nia csatlakozását a Közös Piachoz, még szimbolikusan sem vett részt az amerikaiak 1964-ben kezdett indokinai háborújában, jóllehet ott nem sok­kal korábban amerikai segítséggel próbálta helyreállítani gyarmati uralmát.

A német „nem" világpolitikai értelme másnak minősül, mert csak nyitánya volt egy folyamatnak, aminek fontosabb állomásait érdemes felidézni. Schröder felismerte, hogy a putyini Oroszország, minden belső ellentmondásával együtt, elindult a Szovjetunió összeomlását követő bénultságból és jelcini káoszból a ki- és felfelé vezető úton. Németország észrevehetően kimaradt, vagy csak vonakodva és verbálisan szerepelt az Oroszország további visszaszorítására irányuló Bush-Rumsfeld-Rice féle akciókban. E „kimaradások" sorából a legfontosabb az volt, hogy Németország határozottan ellenezte annak a Cseh- és Lengyelországba tervezett amerikai rakétaelhárító rendszernek a kiépítését, ami papí­ron „iráni veszély" elhárítására irányult, valójában a Bush kormányzat kőkeményen sarokba szorító orosz politikájának lett volna az egyik kulcseleme. Ez a német ellenállás is számított, amikor az új Obama adminisztráció lemondott a megvalósításról.

Berlin tényleges, kézzelfogható, tetten érhető akciókban nem vett részt azoknak a „narancsos" politikai kísérleteknek a során, melyek – ismét csak félreérthetetlenül orosz ellenes célzattal – Ukrajna, Grúzia, Moldávia átemelését próbálták meg a NATO-ba, még konkrétabban az Egyesült Államok hatalmi törekvéseinek zónájába. S a nem kormányzati politika szférájáról is szólva, a mértékadó német média nagyon gyorsan és mélyrehatóan elemezve tájékoztatta a közvéleményt a Tyimosenko és Szaakasvili féle vállalkozások lényegéről.

De ha eddig arról volt szó, hogy az új és ismét nagy erejű Németország milyen ügyekben relativizálta magatartását a természetesen továbbra is érvényes atlanti elkötelezettségének koordinátarendszerében, akkor most essék szó azokról a már láthatóan párthatárokon átnyúló elhatáro­zásokról is, amelyek a hidegháború utáni világ berendezéséről a német szándékokat és törekvéseket jellemzik. Schröder határozta el, de Angela Merkel is tartja magát ahhoz a német ipari- és banktőke által támogatott és vállalt politikához Oroszországgal szemben, hogy ez a viszony a köl­csönösen vállalt függőség és ne a konfrontáció jegyében épüljön ki. E politika fundamentuma a tények normatív erejének felismerése és tudo­másulvétele. Konkrétan: Németország – de tegyük hozzá, hogy Európa nagy részének, ebben Magyarországnak is – az energiaszükségletét (földgáz és olaj) a következő évtizedekben mind nagyobb arányban csak orosz forrásokból lehet fedezni. A másik oldalról: Oroszország modernizá­ciós szükségletei kínálják hosszú távon az exportra épülő német gazda­ságnak azokat a stratégiailag azonosítható piaci lehetőségeket, amelyek nélkül helyzete és szerepe a világgazdaságban nem lenne megőrizhető.

Ezek a felismerések és a nyomukban kialakított és formálódó politika természetesen nem hozhatók közös nevezőre sem az orosz energiaipar lenyúlására még a kilencvenes évek káoszában tett amerikai kísérletek­kel (lásd az Exxon szerződését Hodorkovszkijjal), sem azzal az újabb, de mára már nagyon elhalványult, hatalompolitikai fogantatású amerikai törekvéssel, hogy majd a Nabucco vezeték kiüti az orosz monopóliumot az európai politikából. Schröder bizonyára túlzott, amikor egyszer kristály­tiszta (lupenrein) demokratának minősítette Putyint, de realista döntést hozott a „Északi áramlat" elnevezésű tenger alatti gázvezeték közös, német-orosz kiépítéséről. A német politikai osztály, tehát a konzervatív Angela Merkel is megértette és tudomásul vette, hogy semmilyen orosz politikai formáció sem teheti ki magát olyan – enyhén szólva – kiszámít­hatatlan belső szerkezetű országok jó- vagy rosszindulatának, mint a balti államok, vagy Lengyelország. Tehát a vezeték hamarosan elkészül és e veszélyzónákat elkerülve szolgálja nemcsak a német, hanem még a francia gazdaság gázellátását is.

A bevezetésképp idézett, a lehetséges orosz-kínai hatalomkoncentrá­cióra utaló mondatok azért is érdekesek a német politikai gondolkodás felől közelítve, mert a német ipar számára a Kínai Népköztársaság hosszabb ideje nem csupán kereskedelmi, hanem stratégiai partner.

Erőművek építésében, vasútfejlesztésben, a gépkocsi- és repülőgépipar kiépítésében – hogy csak a legfontosabbakat említsük – a német know-how mára kulcspozícióban van Kínában. És ezt a viszonyt nem terheli sem világpolitikai rivalizálás, sem az Egyesült Államok óriási arányú eladósodottsága Kínával szemben, sem a hidegháborúból visszamaradt tajvani kérdés politikai megoldatlansága. Ezek a német-kínai kapcsola­tok meghatározó tényezői és csak másodlagos jelenség a média sze­repvállalása úgynevezett emberjogi kérdésekben, vagy a rutinszerűen megismétlődő bírálatok Kína politikai berendezkedéséről.

A német nagytőke és a különböző színezetű kormánykoalíciók admi­nisztrációja XXI. századi lehetőségeit és esélyeit azoknak a globális ha­talmi egyensúly-eltolódásoknak a célravezetőnek tartott értelmezésében látja, amelyek ma és holnap érzékelhetők. Erre utal a berlini kormánynak legújabb – és Németországban is nagy vitákat kiváltó – döntése a líbiai intervenció dolgában. Angela Merkel az ENSZ-ben Oroszországgal, Kínával, Indiával és Brazíliával együtt tartózkodott az intervenció meg­szavazásától. Ez a döntés ebben a formában, kiegészülve azzal, hogy azonnal hazarendeltek minden, a Földközi tengeren tartózkodó hadihajót, példátlan. És a döntés mögött nemcsak az található, hogy az amerikai vagy brit és francia ihletésű fegyveres beavatkozások sehol sem kecseg­tetnek sikerrel. A német diplomácia utakat keres abba a jövőbe, amikor az amerikai dollár már nem az egyedüli világpénz lesz, amikor a világ­gazdaság motorja már nem az euro-atlanti térség lesz, amikor Peking, Delhi, Brazília és talán Moszkva adja meg a nemzetközi koncert normál á hangját. Ez nem a távoli jövő!

Perdöntő lesz Németország politikája, magatartása az Európai Unió, ezen belül az euróövezet elhúzódó válságának a kezelésében is. Ez a problémakör nem vizsgálható anélkül, hogy ne vetnénk egy pillantást az ország belső viszonyaira. Mindenképpen azzal kell kezdeni, hogy a 2008-ban kirobbant és még mindig tartó válság következményeinek a felszámolásában Németország kimagasló eredményeket ért el. Míg az ország bruttó hazai terméke (GDP), 2009-ben még 4,7 százalékkal csökkent az előző évihez képest, tavaly már 3,6 százalékos volt a növe­kedés, tehát minden esély megvan arra, hogy fokozatosan meghaladják a válság előtti szintet. A feldolgozó ipar 2005-höz képest, a közbeeső évek hullámzása, visszaesése ellenére tavaly egyötöddel nagyobb eredményt mutatott fel. A beruházások értéke 2003-ban 85 milliárd euró volt, idén pedig, ugyancsak visszaesést követően már 120 milliárdot prognosztizál­nak. Az ország exportja – a nemzetgazdaság motorja – 2009-ről 2010-re 18,5 százalékkal nőtt s elérte a 952 milliárd eurót. Az import ugyanebben az időben 20 százalékkal, 797 milliárdra nőtt, óriási többletet mutatva, de egyben őrizve a pozitív külkereskedelmi mérleget is. Ezek az ered­mények Németországot változatlanul az európai élvonalban tartják, ám nem fedik el azokat a strukturális problémákat, amik általában is jellemzik az Európai Unió országait. Ez Németország esetében azt jelenti, hogy az államháztartás hiánya 2010-ben 3,5 százaléka volt a GDP-nek, tehát meghaladta a 3 százalékos maastrichti kritériumot. Az állam eladóso­dottsága is lényegesen magasabb a GDP-re vetített 60 százalékos felső határnál, s jelenleg mintegy 82 százaléknyi.

A belső feszültségek ennél rosszabb képet mutatnak. Schröder bu­kásakor, 2005-ben a munkanélküliek száma meghaladta a 4,8 milliót. Ezt azóta nominálisan sikerült 3 millió alá szorítani – de milyen áron! – Schröder Agenda 2010 elnevezésű, az országot mindmáig megosztó reformprogramja úgy liberalizálta a munkaerőpiacot, hogy gyakorlatilag felszámolta azt a létbiztonságot, ami Németország legnagyobb vívmánya volt – más-más módon Nyugaton és Keleten. Jelenleg a 42 millió kereső állampolgárból 7 és fél millió úgynevezett minijobban havonta maximum 400 eurót keres. E súlyos helyzetben lévő emberek kétharmada nő. A munkanélküli segélyt kortól és helyzettől függően 24 hónapban maximál­ták, ezen túl csak szociális segély jár, aminek összege a havi 400 eurót sem éri el. Majdnem másfél millió ember olyan kevés pénzt kap néhány órás, félnapos munkájáért, hogy emellett jogosult a szociális segélyre is, tehát amolyan félig munkanélküli.

Már utaltunk rá, hogy az úgynevezett „kommunista veszély" elmúltá­val a tőke kompromisszumkészsége minimálisra zsugorodott. Ennek egyik bizonyítéka, hogy minden szociális feszültség ellenére máig nincs országosan és egységesen szabályozott minimálbér. Holott kiszámítot­ták, hogy ha a minimális órabért 8,5 euróban állapítanák meg, ötmillió munkavállaló juthatna jobb jövedelemhez és milliárdokkal nőne az állam bevétele személyi jövedelemadóból, amit ma a 400 euró alatti bérekre nem lehet kivetni.

Még sok elemét lehetne felsorolni azoknak a társadalomszerkezeti torzulásoknak, amelyek a mai Németországot jellemzik, de vizsgáló­dásunkat most inkább arra összpontosítjuk, hogy mire is számíthat az Európai Unió – és ezen belül az euróövezet – legerősebb tagjától. Annak nincsenek jelei, hogy a német parlamenti pártok nacionalista megoldá­sokat keresve felmondani készülnének azt az európai együttműködést, ami immár több mint fél évszázada előbb nyugaton, majd e század eleje óta Európa nagyobbik felében létezik, működik. De annak igen, hogy a társadalomban folyamatosan erősödik az eurószkepticizmus, s e tekin­tetben olaj a tűzre, hogy a német adófizetőknek kell a legnagyobb részt vállalniuk azoknak a mentőcsomagoknak a finanszírozásából, amiket Görögország, Írország, Portugália már kapott, és a jelek szerint még ezután is igényelni fog. A kormány emiatt lavírozni kénytelen, mert két további feszültséggóc is terheli a közállapotokat. Az egyik az évtizedek során bevándorolt több milliónyi muzulmán vendégmunkáshoz és leszár­mazottaikhoz való viszony.

A prekariátus – tehát a különböző rétegekből lecsúszottak – növekvő mértékben tanúsít elutasító, kirekesztő magatartást ezekkel az embe­rekkel szemben. Ezt a tendenciát csak erősíti az iszlamista terroristáktól való részben indokolt, részben gerjesztett félelem. A másik ügy a nuk­leáris energiaiparról folyó, nem új keletű vita. A Schröder-Fischer, tehát a szociáldemokrata-zöld koalíció programot fogadott el az erőművek fokozatos, de gyorsított bezárásáról. Ezt a Merkel-kormány a nagyon erős energialobby követelésére megváltoztatta. Ez a társadalom nagy részének már a fukusimai katasztrófát megelőzően sem tetszett. Most viszont a kormány kénytelen hátraarcot csinálni, s ekörül óriási vita, küzdelem bontakozott ki.

Korábbi évtizedekkel összehasonlítva nem mondhatók stabilnak a párt­viszonyok sem. Tény, hogy a Merkel vezette CDU jócskán eltávolodott a párt hajdani, részben ultrakonzervatív pozícióitól, de ennek következté­ben belülről meggyengült, mert napirenden vannak a viták a nyilvánosság előtt is egy-egy konkrét probléma kezelésének útjáról-módjáról. A jelenle­gi koalíció kisebbik pártja, a liberális FDP válságban van. Most vált meg eddigi elnökétől, Westerwelle külügyminisztertől, mert szélsőségesen neoliberális gazdaságpolitikai irányvonalával a pártot a választhatóság öt százalékos küszöbe alá vitte. A zöldek annyira megerősödtek, hogy versenyben vannak a hallatlanul meggyengült szociáldemokratákkal a második helyért a népszerűségi listán. Nem biztos, hogy ezt a pozíci­ójukat tartósan meg tudnák őrizni, mert gazdaságpolitikai kompetenci­ájuk nagyon gyenge. Ha bizonyíték kell arra, hogy Németországban a padlóra szorított rétegek mennyire nem érzik jól magukat, akkor a Die Linke, tehát a Balpárt folyamatosan 10 százalék körüli támogatottsága, és immár a volt NSZK több tartományában is parlamenti képviselethez jutása olyan tény, aminek kisugárzása van a határokon túlra is. A nagy európai államok közül egyedül Németországban ilyen erős egy radikális szocialista párt, holott éppen Németországban a párt egy része magával cipeli az egykori NDK-beli állampárt terhét, s ezt a polgári propaganda folyamatosan napirenden tartja.

Az SPD, a német szociáldemokrácia nagy múltú pártja Schröder bukásával mélypontra zuhant. A húszszázalékos zónában támolygó párt – persze hasonlóan Európa többi tradicionális szociáldemokrata pártjához – egyelőre nem tudja feledtetni 2005-ben véget ért hétéves kormányzásának nagyobbrészt negatív hagyatékát. Végül is a vá­lasztópolgárok zöme nem világpolitikai koordinátákban, hanem saját egzisztenciális helyzetében és esélyeiben gondolkodik, amikor belép a választófülkébe. A párton belüli irányzatok és személyiségek küzdelme nap mint nap lecsapódik a médiában és egyelőre nem látszik, hogy mi lesz a fő irány, ami felé a párt elindul.

Quo vadis Németország? Az biztosnak tűnik, hogy a német szerep és súly növekvő tendenciát mutat az Európai Unióban, mert ezt eredmé­nyezi az ország gazdasági ereje. Arra a dolgok mai állása mellett nincs biztosíték, hogy ez a megnövekedett súly progresszív, tehát jó irányba mutat. A legnagyobb kérdés – véleményünk szerint – az, hogy az Eu­rópai Uniónak mikor és hogyan sikerül kiverekednie magát mai nagyon rossz helyzetéből. Megőrzi-e pozícióit az euró, avagy elkezdődik a végek lemorzsolódása, és csak ezen az áron stabilizálódik a fizetőeszköz a törzsországokban? S végül – innen, Budapestről vizsgálódva – vajon sikerül-e leküzdeni azt a születési hibát, amivel az új tagok e század első évtizedében úgy váltak teljes jogú taggá, hogy ennek gazdasági előfeltételei a legtöbb helyen nem voltak meg?

Két évtizede, hogy Németország ismét egy állam. Megállapíthatjuk, hogy a jugoszláviai – nem egyedül elkövetett – durva beavatkozáson kívül a német állam nem vált az általános békét veszélyeztető tényezővé. És azt is, hogy az idősebbik Bush stratégiai számításai nem jöttek be, másfelől Thatcher asszony és Mitterand elnök aggodalmai sem bizonyul­tak indokoltnak. Németország a maga útját járja.

Az internetes közösségek példák az önszerveződésre. Sok esetben túllépnek a magántulajdonon és az emberek közötti árukapcsolatokon. De pusztán részleges antikapitalizmusuk a tőkés rendszer működését is szolgálhatja.

„Olyan társulás, amelynek szabad fejlődése minden egyes tagjának szabad fejlődését feltételezi." „Szabadon társult egyének, akik közös szükségletre termelnek." Az idősebbek még emlékezhetnek az ilyesféle fordulatokra.

Az emberek közötti kapcsolatoknak ez a változata két pilléren nyug­szik. Társulás, együttműködés, szövetkezés, önszerveződés – az egyik póluson. Társulási, együttműködési, önszervezési képességekkel és szándékokkal rendelkező egyének a másik oldalon. Az előbbi az utób­bin, a társulás léte a társulni akaró és tudó egyének meglétén nyugszik. Egymással társuló egyének létezésének előfeltétele a termelés. (Az alapszükségleti cikkek megtermelése, mint elengedhetetlen harmadik – ha nem is pillér, de – kellék.) Nem véletlenül van szó az idézetben termelésre társuló egyénekről. Az emberek közötti kapcsolatoknak ezzel a formájával jellemzi Marx a kommunizmust.

Az ilyen értelemben vett kommunizmushoz való közeledésként is értelmezhető, ha termelő egyének bizonyos szükségleteik közös kielé­gítésére társulnak.

Az ilyen értelemben vett kommunizmushoz való közeledésként is értel­mezhetők azok a törekvések, amelyek nyomán társulási képességekkel (ezért önálló döntési és önfejlődési hajlammal) rendelkező egyének jönnek létre.

Az ilyen értelemben vett kommunizmushoz való közeledésként is értel­mezhetők azok a kísérletek, amelyeket az önszerveződés, az egyének közötti szabad együttműködés jellemez.

Az önszerveződés, mint rendszerbomlasztás

Szokássá vált az utóbbi időkben az internetre (világhálóra), mint a szabad önszerveződés terepére és eszközére hivatkozni. Nem alaptalanul. Az interneten számos olyan jelenség vált megszokottá, amely a hagyomá­nyos állami jogrendhez és állami piacgazdasághoz képest alternatív elemeket mutat.

Az internet olyan területe a gazdaságnak, amely kevéssé tiszteli a magántulajdont. Itt minden „ingyen van". Kalózként másolt (állami nyelven: hamis) szoftvereket használok. Ahelyett, hogy szaküzletekben megvásárolnám, ellenszolgáltatás nélkül töltök le filmeket, zenéket stb. Az internet alapelve: amihez hozzá tudok férni, azzal szabadon rendel­kezem. Ez a hozzáférési lehetőség szellemi termékekre vonatkozik, vagyis olyan javakra, amelyek nem kopnak és nem fogynak attól, hogy sokan használják. Csupán a tulajdonosi jogok csorbulnak, mert kevesebb lesz az árueladás. Csupán a szerzői jogok csorbulnak, mert csökken a jogdíj-bevétel.

Az internet a magántulajdont – a szellemi termékek vonatkozásában – úgy kezeli, mint egy darab természetet: akként fogyasztom, mint a le­vegőt. Ami megtetszik, azt szabadon elvihetem, „széthordhatom" – ettől nem lesz kevesebb. „Onnan veszem, ahol találom" – mondta Moliére, amikor szemére vetették, hogy színdarabjaiban másoktól elcsent fordu­latokat használ. A „nyílt forráskódú" moliére-i eljárást az internet megpró­bálja az egész szellemi világra kiterjeszteni.

Az internet szabad kínálatának előfeltétele e kínálat létrehozása. Az internethasználók egy része – a fennálló jogrend tiszteletétől független szabad kalózként – „meghekkeli" a magántulajdon rendszerét. Az így szerzett javakat felteszi a világhálóra, ezáltal ingyen elérhető, mindenki számára rendelkezésre álló szellemi közvagyont állít elő. (Magánjavakat közjavakká alakít át. Hivatalosabb nyelven fogalmazva: ellopott magán­tulajdont tesz közkinccsé.)

De a magántulajdont nemcsak a fogyasztás és a hekkelés, hanem a termelés oldaláról is felülírja az internet. Egyrészt egyének elhelye­zik rajta a saját szellemi termékeiket, amelyeket önként megosztanak másokkal. Másrészt egyének együttműködéséből, közös szellemi erő­feszítéséből digitális alkotóközösségek jönnek létre. Ezek a közösségek a nyilvánosság előtt folytatnak olyan termelő tevékenységet, amelynek folyamata és eredménye is közkincs.

Az interneten keletkezik szellemi termék, de nem keletkezik szellemi tulajdon. Itt nincsenek szerzői jogok. Ezekre a szellemi termékekre nem terjed ki semmiféle tulajdonvédelem. A fogyasztásból kizáró áruformát felváltja a termék közzététele, önkéntes megosztása. A megosztott ter­mék digitális közvagyon. A digitális együttműködéssel létrejövő ingyenes termék: kreatív közvagyon.

A hagyományos kereteket alaposan felborítja, szétfeszíti, hogy az interneten szabad teret kap az amatőr tartalomgyártás. Az intézménye­sen összeválogatott tartalmak irányított közlése helyébe decentralizált, öntevékeny tartalomgyártás lép. A szakmaisággal (így a gazdaság, politika, jog, művészet, tudomány stb. bürokratikus szakmaiságával) szemben egyenrangú vetélytársként szerepel a hobby-szintű, „műkedve­lő" aktivitás. Semmi sem tiltja például, hogy valaki amatőr zenét gyártson és osszon meg, illetve hogy egyeseknek ez az amatőr zene tetsszen jobban. Semmi sem gátolja, hogy valaki álhíreket, pszeudo-tényeket gyártson és tegyen közzé, illetve hogy egyeseknek az ilyen álhír legyen a meggyőzőbb. Itt érvényét veszti a professzionális és az amatőr közötti hierarchikus megkülönböztetés. Olyan alternatív és informális nyilvános­ság keletkezik, amely a plurális alkotói és fogyasztói hajlamokkal inkább kerül összhangba, mint az államilag (illetve állami piacgazdaság által) irányított és ellenőrzött média.

Az internet digitális nyilvánossága korántsem tökéletes. 1. Nagyon különböző értékminőségű tartalmakat zúdít a fogyasztóra, aki nem feltétlenül tud közöttük rendet vágni, eligazodni. Vagyis a tartalomfo­gyasztó közönség külső manipulálásának lehetősége itt is fennáll. 2. Az internetet sokan az árureklám (elsősorban gazdasági és politikai áruk propagálásának) szolgálatába állítják, annak vélelmezett leghatékonyabb eszközeként. Működése technikai hátterének biztosításában (pl. a szer­verszolgáltatásban) is látványosan érvényesül a manipuláció: a közölt tartalmak, információk egyenrangú szabad versenyének korlátozása.

Az internetes közösség informális szervezet: bárki számára szabad ki-bejárást biztosít. Nem ismer intézményes hatalmat, hierarchiát, bürok­ráciát. Egy – némiképp patetikus – megfogalmazás szerint az internetes közösségekben a részvétel forradalma zajlik.

A digitális alkotóközösségekben többleterő keletkezik az együttmunkál­kodásból, a közös erőfeszítésből. A tömeges együttműködés többletener­giákat szabadít fel, és alkotó termelést hív életre a művészet, tudomány, de a gyakorlati szoftverkészítés területén is. A résztvevők felfedezik a közösség erejét, és kollektív termékeket, alkotásokat hoznak létre. Köz­ben megtapasztalják az összedolgozás, az együttes erőfeszítés örömét. Az egész folyamat az önszerveződés gyakorlatának iskolája.

Az önszerveződés, mint rendszerkonzerválás

Nem logikátlan, hogy a fennálló rendszer egyes hívei kihívást és veszélyforrást látnak a különböző önszerveződésekben. A tényleges önszerveződés részben vagy akár egészében kicsúszhat az állami fennhatóság alól, és – mintegy annak konkurenseként – önálló életet kezd élni. A spontán módon keletkező ingyenes közvagyon terjedésére reagálva pedig megfogalmazódik: „ez az új kommunizmus veszélyezteti a profittermelést".

Nem logikátlan, hogy a fennálló rendszer egyes hívei különböző önszerveződésekben szövetségest, segítőtársat látnak. „Sokan attól tartanak, hogy a tömeges együttműködés hatására jelentősen lecsökken azoknak az aránya, akik képesek profitot termelni. Szerintünk ennek éppen az ellenkezője igaz. Egy felkészült menedzser számára ma már az együttműködés jelenti az új és igen jövedelmező lehetőségeket arra, hogy számtalan forrásból válogatva szerezze meg azt az innovációs erőt, ami a vállalaton belül és kívül is előnyökhöz juttatja" – írja D. Tapscott és A. D. Williams a Wikinómia. Hogyan változtat meg mindent a töme­ges együttműködés (Budapest, HVG Kiadó, 2007, 28) című könyvben.

„Egyenrangúak együttműködése szöges ellentéte a kommunizmusnak" – vélik a szerzők.

Néhány évtizede különböző helyeken új üzleti gyakorlat jelent meg: bizonyos típustermékeknél a vásárló maga választhatja ki, hogy az álta­la kiszemelt áru milyen végső formát kapjon. Dönthet például egy ruha anyagáról, színéről, fazonjáról, amit azután a kívánságának megfelelően gyártanak le neki. Ez előnyös a vásárlónak, de előnyös a gyártónak is, mert rugalmasságával megnöveli a vevőkörét. Ennek a gyakorlatnak továbbfejlődése, amikor – újabb marketingfogásként – a vásárlót nem csupán a „fazonra igazításba", hanem magába a tervezésbe is bevonják.

A világháló – sok egyéb funkciója mellett – egyfajta „ötletpiacként" is működik. A kreativitás, így a spontán együttműködésből fakadó kollektív kreativitás terepe. A tapasztalatok szerint növekvő számú felhasználó (egyén, illetve webes közösség) alkotó módon használ bizonyos ké­szülékeket, illetve szoftvereket. Átalakítja őket, bővíti, továbbfejleszti a működésüket. Számos felhasználó feltöri a rendszert, meghekkeli a prog­ramot, majd új tulajdonságokkal, képességekkel ruházza fel, egészíti ki. Kreatív – akár illegálisan kreatív – tevékenységének eredményeit pedig nyilvánosságra hozza: közzéteszi a neten, megosztja a többiekkel. A saját készítésű alkalmazásokat, saját fejlesztésű termékeket közrebocsátja. Vagyis létrejön és meghonosodik a fogyasztói innováció gyakorlata. A vásárló kiszolgáltatott végfelhasználóból a termelés részesévé változik. Az új gyakorlatot a szakirodalom gyártó-fogyasztásnak nevezte el.

Egyesek erre a „hekkelési" gyakorlatra jogi védelemmel, tulajdonvé­delemmel, pereskedéssel reagálnak. Más cégek – abból kiindulva, hogy a felhasználók alkotó fantáziáját úgysem lehet megbéklyózni – meg­próbálják a „savanyú szőlőt" egy egyszerű gesztussal megédesíteni: párbeszédet, együttműködést kínálnak a gyártó-fogyasztóknak. A gyártó megengedi a vásárlóknak, hogy önkéntesen részt vegyenek az áru továbbfejlesztési, tervezési folyamatában. Ebből az önkéntes együttmű­ködésből a profit is profitál. A gyártó számára a tervezés olcsóbb, az áru pedig eladhatóbb lesz. Gazdaságélénkítő hatással jár, ha a vásárló maga is bekapcsolódik az általa igényelt árucikk megtervezésébe.

A rugalmasabb (az új helyzethez gyorsabban alkalmazkodó) cégek ösztönzik a fogyasztók (webes közösségek) alkotói fantáziájának felsza­badítását, sőt – bizonyos esetekben -, számukra szabad hekkelési jogot biztosítanak. (Tehát igyekeznek a profitorientált termelésbe nonprofit elemeket is integrálni. Szellemi tulajdonuk hozzáférhetővé tételét be­fektetésként kezelik.) A legjobbnak ítélt innovációs ötleteket a gyártási folyamatban megvalósítják. Észrevéve, hogy ez a lelkesen alkotó kö­zösség a cégek számára hatalmas ingyenes szellemi tőke, fontos üzleti lehetőségként kezelik: hasznosítják a konkurenciával szembeni piaci küzdelemben. „Az okos cégek az üzleti web részévé teszik vevőiket, vezető szerephez juttatják őket a termékek és szolgáltatások következő generációjának kifejlesztésében […] Ez igazán nem nagy ár azért, hogy a cég megőrizze hűséges vevőit" (Tapscott – Williams 2007, 147) – ol­vasható az „Összefogás a fogyasztói hatalommal" c. fejezetben.

A gyártó-fogyasztók ingyenes értékteremtők a tőkés tulajdonos szá­mára. A hivatkozott könyv szerint „a küszöbön álló gyártó-fogyasztó forradalom" következménye olyan innováció, amelyet „az üzleti világ még sohasem látott. A fogyasztókkal történő együttműködés azt jelenti, hogy rendelkezésre áll a valaha létezett leghatalmasabb és legkülönlegesebb szellemi tőke, egy hatalmas közösség, amelynek minden tagja rendkívül lelkesen vesz részt nagyszerű termékek és szolgáltatások előállításában" (157) – hangsúlyozza „A gyártó-fogyasztó közösségek hasznosítása" című fejezet. Fontos megállapítás: a gyártó-fogyasztó nem kényszerből, mint a bérmunkás, hanem önkéntesen és lelkesedéssel szolgálja a pro­fittermelést. Hiszen a profitgyártás melléktermékeként megtapasztalhatja a kreativitás élményét. Akkor is alkotói örömben részesül, ha szellemi ké­pességeit – ingyenesen – a tőkés tulajdonos rendelkezésére bocsátja. A cég által becsatornázott „gyártó-fogyasztó" paradox helyzete: csak akkor lelheti meg a maga örömét, ha egyúttal a tőkés tulajdonos haszonszer­zését segíti elő. A korábbi „Csináld magad" mozgalom ily módon átalakul a cégek „Csináld velünk" mozgalmává.

A változási folyamat tehát két lépésből áll. 1. Internethasználók sza­bad kalózokként meghekkelik a magántulajdon rendszerét, és ingyen használható szellemi javakat, szabad közvagyont hoznak létre. 2. Cégek – profitnövelő céllal – a magántulajdon szolgálatába állítják az alkotó közösségekben keletkező ingyenes szellemi közvagyont. Hogy a lényeget illetően ne maradjanak kétségeink, a könyv – mintegy a folyamat harmadik fázisaként – prognosztizálja a jövőt: a szabad alkotó tulajdon­részt és nyereségrészesedést is fog kapni. Vagyis „független" szereplőből függővé alakítható át. „A vevők egy idő után azt is elvárják majd, hogy részesüljenek alkotásaik tulajdonjogából és az általuk generált haszon­ból. Ha a vevőknek anyagilag is megéri részt venni a tervezési és gyártási folyamatokban, akkor a cég mindig számíthat arra, hogy ez a dinamikus és termékeny rendszer támogatja a növekedésben és az innovációban." (159) A kör – a magántulajdon köre – visszazárul. Érzékletes példa arra, hogy a részleges antikapitalizmus miként csúszik át ellentétébe, és válik a kapitalizmus gyakorlati szolgálójává.

A digitális önszerveződés sajátossága

Az internethasználók puszta előítéletként kezelik, hogy egy szellemi termék valakinek a magántulajdona. „Onnan veszem, ahol találom." A fennálló rendszer álláspontjáról ez a hozzáállás súlyosan törvénysértő és erkölcsileg is elfogadhatatlan. Erről a nézőpontról tekintve további furcsaságok is találhatók abban, ahogy az internethasználók nem elha­nyagolható része gondolkodik és viselkedik.

1. Az alkotó webközösségek tagjai „furcsán" viselkednek: a társadalmi gyakorlatban megszokottól eltérően, nem egymással versenyezve, nem egymás ellenében, hanem együttműködve próbálják megtalálni az őket foglalkoztató kérdésekre az elméleti és gyakorlati válaszokat.

2. Az alkotó webközösségek tagjai „furcsán" viselkednek: az őket körülvevő társadalmi gyakorlattól eltérően, egyenrangúaknak tekintik egymást. Együttműködés azért alakul ki közöttük, mert – képességeiknek megfelelően kevéssel vagy sokkal – hozzá tudnak járulni valamilyen kö­zös probléma megoldásához. Az ilyen webközösség termelő közösség: szellemi és/vagy tárgyi termelést végez. Az alkotó webközösség tehát egyenrangúak termelő együttműködése: a hozzá csatlakozó, benne résztvevő egyén a munkájával társul. A munkája révén válik a közösség tagjává.

3. Az alkotó webközösségek tagjai „furcsán" viselkednek. Az őket körülvevő társadalmi gyakorlattól eltérően, csak azt termelnek, amire szükségük van. Csak akkor fognak bele valaminek az előállításába, amikor úgy gondolják, hogy szükségük lesz rá. (Vagy belső szükséglet­ből: mert izgatja őket az adott probléma.) Tehát kilépnek a túltermelés, a túltermelésből fakadó eladási kényszer, az eladási kényszerből fakadó reklámozás, a reklámozás-hírverés által előidézett túlfogyasztás, a túlfo­gyasztás miatti túlköltekezési-eladósodási hajlam stb. jelenlegi gyakorla­tából. Könnyű helyzetben vannak: nem árukat, hanem használati javakat, nem kínálati piacra, hanem eleve adott szükségletre akarnak termelni.

4. Az alkotó webközösségek tagjai „furcsán" viselkednek: szükség­letüket nem – valahogyan megszerzett – pénzzel, hanem személyes munkával elégítik ki. Személyes munkájuk révén igazolják, hogy amire vágyakoznak, az valóban a szükségletük. (Vágyukat a kielégítésére irányuló munkavégzéssel emelik a tényleges szükséglet rangjára.) Szükségletük – ily módon – munkájukkal igazolt, munkavégzésükkel hitelesített szükséglet. Ebben a gyakorlatban az egyén szükséglete személyes munkájával (személyes munkája arányában) képződik. Szük­ségletképződése és munkavégzése egymástól elválaszthatatlan – végső fokon egybeesik.

5. Az alkotó webközösségek tagjai „furcsán" viselkednek. Közvetlen gyakorlati együttműködésükben nincs szükségük marketingre és ke­reskedőkre. Nincs szükségük pénzre, bankokra és bankárokra. Nincs szükségük árupropagandára és reklámszakemberekre. Nincs szüksé­gük hivatalnokokra és szakbürokratákra. Nincs szükségük jogászokra, rendfenntartókra, politikusokra stb. Szükségletük az ilyesféle dolgok, intézmények, foglalkozások közbeiktatása nélkül elégül ki. Közvetlen gyakorlati együttműködésük fölöslegessé teszi azokat a foglalkozásokat és intézményeket, amelyek a magántulajdonhoz és az árutermeléshez kapcsolódnak.

Az alkotó webközösségek felülírják és elhagyják a fennálló rendszert. Felülírják és elhagyják – de csupán részlegesen.

Az önszerveződés, mint történelmi esély

A hivatkozott könyv kedvenc fordulatai: „fogyasztók által irányított gazda­ság", „önszerveződő tartalomgyártás", „egyenrangúak együttműködése", „digitális tartalom- és forrásmegosztás", „szellemi tulajdon megosztása", „nyílt forráskód".

Gondoljunk bele abba, hogy mit eredményezne ezeknek a könyvben ünnepelt gazdálkodásbeli sajátosságoknak az egész gazdaságra történő alkalmazása!

–   Egy „fogyasztók által irányított gazdaságban" a gazdálkodás iránya megfordul: a termelést nem a technikai kapacitások maximális kihasz­nálása, hanem a mindenkori „fizetőképes" (vagyis személyes teljesít­ményvállalásokkal fedezett) szükségletek kielégítésének igénye vezérli. A „fogyasztók által irányított gazdaság" nem – gyakran – bizonytalan keresletű piacra, hanem biztos „piacra", előzetesen meglevő és szemé­lyes munkafedezettel bíró szükségletre termel. (Ennek technikai lehető­ségével foglalkozik a Válaszúton /ELTE, 1988/ című könyv „Gazdasági demokrácia és szocialista termelési mód" fejezete.)

–   „Szellemi tulajdon megosztásának" kiterjesztése esetén nemcsak egyes cégek bizonyos jogvédelem alá eső tulajdonai kerülnek megosz­tásra (azaz válnak szabadon hozzáférhetővé), hanem minden szellemi tulajdon, sőt minden, a termelés során használható tulajdon is. Másként fogalmazva: a termeléshez szükséges eszközök „zárt forráskódúból (tehát kirekesztőből) „nyílt forráskódúvá" válnak. A tulajdon „megosztása", „nyílt forráskódúvá" tétele a magántulajdonból (mint monopolhasználattal járó kirekesztő tulajdonból) fakadó versenykorlátozások megszűnését ered­ményezi. Minden termelési eszköz „nyílt forráskódú tulajdonmegosztása" valójában a magántulajdon rendszerének egészén való túllépést jelent.

–   „Egyenrangúak együttműködése" a szerzők szóhasználatában arra vonatkozik, hogy a szellemi termelés, közös alkotás folyamatában min­denki egyenrangúnak számít, aki hasznos-használható munkával (ötlet­tel) járul hozzá a közös cél megvalósulásához. „Egyenrangúak együttmű­ködése" az egész termelést átfogó „nyílt forráskódú" gazdálkodásban azt jelenti, hogy a szükségleteik kielégítése céljából együttműködő egyének valamilyen – a végeredmény szempontjából termékeny – szempont szerint működnek együtt egymással. Például: a termelési folyamatban az erőforrások megosztása a tehetség, képesség, hozzáértés alapján történik. Az egyenrangúság másik oldala, hogy az együttműködésben szerényebb teljesítőképességgel résztvevőknek is jut olyan munka, amellyel bizonyos mértékig fedezik fogyasztási igényeik kielégítését.

Egyenrangúak együttműködésének lényegét a termelési eszközök egészének „nyílt forráskódú" gazdálkodási rendszerében akár a követ­kezőképpen is jellemezhetnénk: „Szabadon társult egyének, akik közös szükségletre termelnek." „Olyan társulás, amelyben minden egyes ember szabad fejlődése az összesség szabad fejlődésének feltétele."

A modern történelemhamisítás egy „ügyes" diskurzusváltással a kulturális kincsek, „műkincsek" náci elrablásáról a figyelmet a Szovjetunió háborút követő „kompenzációs" politikájára helyezte át. Térjünk vissza a forrásokhoz és lássuk meg a Szovjetunió kulturális kifosztásának méreteit és a német tőke érdekeit az eredeti források tükrében.

Nem tudni, hogy a Szovjetunió hadvezetésének mi volt az elképzelése a háború esetére szokásos mozgósítási tervében a műkincsek megmenté­sére. Publikációkból, levéltári iratokból ismerjük a főbb leningrádi kincstá­rak kimenekítésére vagy biztosítására vonatkozó mozgósítási terveinek részleteit, de azok inkább a légitámadások veszélye miatt készültek.

A műkincsek őrzésével, ápolásával és bemutatásával foglalkozó intézmények vezetői, munkatársai természetesen ismerték Napóleon hadjáratait, és hadainak zsákmányolási hajlamait. Ismerték az orosz cári Udvar által 1812-ben tett preventív intézkedéseket a szentpétervári műkincsek és dokumentumok megmentésére, amikor híre érkezett a napóleoni hadak Oroszország elleni támadásának.

De hát itt egy másik háború zajlott. Az esetleges légitámadások va­lószínűségére tekintettel, pl. Leningrádban a híres Ermitage-ban még Hitler támadása előtt végeztek kiürítési gyakorlatokat. A német hadsereg azonban olyan tempóban érkezett Leningrád falaihoz, hogy a külvárosok óriási kulturális kincseinek csak egy részét tudták kimenekíteni vagy hely­ben elrejteni. Semmilyen mozgósítási terv nem számolhatott azzal, hogy a németek Moszkva közelébe is eljutnak. Moszkvában azután nagyon rövid idő jutott a legfontosabb műkincsek evakuálására a hátországba. Ezt azért bocsátom előre, mert a szovjet veszteségekbe a mostani kutatók azokat a műkincsekben esett károkat is beszámítják, amelyek a háborús evakuálás közben keletkeztek, de a háború végén még nem voltak ismertek.

A moszkvai Kreml kincsestárát Napóleon 1812-ben alaposan megrit­kította, de bezsebelték továbbá a pénzverdét, a Csudova egyházi kincs­tárat, a kastélyok dísztárgyairól nem is beszélve; ami csak a szekerekre ráfért. A franciák Moszkvában 15 ezer házat fosztottak ki. Derekasan kivette a részét a Kreml kirablásából Napóleon, bár az ő leltárába vett értékes szállítmánynak útközben nyoma veszett. Ez annyira közismert, hogy a második világháború idején a megszállt orosz területeken spe­ciális német osztagok is kutattak ezek után a napóleoni orosz kincsek után. Az oroszok pedig a mai napig keresik. Jó nevet szerzett a moszkvai kincsrablásban Henry Beyle, Napóleon tisztje, aki nem más, mint sokak kedvenc regényírója, Stendhal. Ő pedig, a visszaemlékező bajtársai szerint csak néhány szekeret rakott meg impozáns orosz holmival. Na­póleon szekereinek tartalmáról 1824-ben számolt be egy francia gróf, aki a rakodás szemtanúja volt. Az orosz kincskeresők a hadjárat 200. évfordulójára remélik az útközben eltűnt napóleoni kincs megtalálását.

A náci hadjárat által fenyegetett szovjet területeken Moszkva kiürítési parancsainak csak részben tudtak eleget tenni. A németek és csatlósa­ik által megszállt óriási területen a műkincsek német, kisebb részben román kézre kerültek. Érdekes ilyen dokumentumokat olvasni a náci Németország Szovjetunió elleni támadásának 70. évében, amikor egy­mást követik a honvédő háború értelmezését „felülvizsgáló" reakciós kampányok.

A hitleri hódító-megszálló gépezet műkincsrablása a második világ­háború kezdetével azonnal megindult. A megszállt Lengyelország terü­letéről a németek már 1939 szeptemberétől totális módon kezdték meg a rablott javak elszállítását. Az 1940-ben megszállt nyugat európai és Skandináv országokban a főszabály az volt, hogy az állami tulajdonba tartozó javakat általában német hadizsákmánynak tekintették, a magán­tulajdonban lévő javak megkaparintásában pedig a német megszálló hatóságok és különleges megbízottaik szelektív módon zsákmányoltak, vagy spekulációs erőfölénnyel-zsarolással szivattyúzták át a kulturális kincseket a Birodalomba. Ebből a célból hozták létre szakosított szerv­ként az „Einsatzstab Reichsleiter Rosenberg", rövidítve „ERR" bevetési akciócsoportot. Rosenberg náci főideológus gyűjteményének alapvető irányultsága az volt – a nevét viselő „Hochenschule Rosenberg" náci ideológiai kutatóközpont volt, főiskolai megnevezéssel, ahol a kulturális kincseket raktározták, szortírozták és kutatták -, hogy a régiségekből milyen tárgyak és irományok szolgálhatnak a náci ideológia és a német felsőbbrendűség alátámasztására. A Rosenberg-csoport más orszá­gokból is ezzel a célzattal folytatta a kulturális kincsek elrablását. A Rosenberg-csoport törzse Rigában rendezkedett be. (Rosenberg maga erről a vidékről származott.) Kelet-Poroszországba 40 vagon rablott kincset irányítottak. 1943-ban 2.256 rablóakciót hajtottak végre a Szovjet­unió megszállt területén; 375 levéltárat, 957 könyvtárat, 402 múzeumot fosztottak ki. Tengeri úton 427 tonna értékes rakományt szállítottak el. 1944-ben Rosenberg még 1418 vasúti vagonért kilincselt. A náci „faji ideológus" Rosenberg nagy nevet szerzett magának a régiségek „kivoná­sával" a Szovjetunió területéről, (aminek értelmi szerzője még 1935-ben Himmler volt). Szabályos ásatásokat végeztek a Krímben. Oroszország északkeleti részén, Novgorod alatt feldúlták a kurgánokat. Az ideológiai indíték a németek korábbi földrajzi jelenlétének és ennek okán a német felsőbbrendűség archeológiai bizonyítékainak feltárása volt.

Nyugat-Európa lerohanásának és az azt követő több éves náci meg­szállásnak egyik előkelő célpontja a műkincsfosztogatás volt. Ebben a szégyenteljes rablásban személyes parancsokkal és magánjellegű érde­kekkel részt vett Hitler, Göring, Rosenberg, Himmler, Ribbentrop, az SS alakulatok parancsnokai és a Wehrmacht tábornokai. De szerepet vállal­tak e dicstelen történetben németországi műkincs-spekulánsok, karöltve a megszállt országok spekuláns maffiáival. Mind a náci rablásról, mind a náci rendszer szétzúzását követő restitúciós (visszaadási) folyamatról, az egyes műkincsek kálváriájáról gazdag irodalom áll az olvasó rendel­kezésére. Kevéssé ismert a Szovjetunió hatalmas területén évszázadok alatt felhalmozódott történelmi-kulturális örökség fasiszta elrablása, majd a náci Német Birodalom térdre kényszerítését követő igazságtétel.

Ami mindebből mára ismertté vált, az nem a német megszállók féktelen rablásának igaz története, hanem inkább a szovjet restitúciós eljárásokkal szembeni rendszeres hecckampányok. Különféle híreszte­lések jelennek meg nagy mennyiségű német kincsek birtokbavételéről és a Szovjetunióba szállításáról, valamint ottani deponálásáról. Az ilyen kampányok néha már azt a benyomást keltik, mintha nem is Hitler követett volna el agressziót és népirtást az európai államok és népek ellen, hanem az oroszok.

A műkincsek, levéltári iratok, katonai dokumentumok és térképek elrablása és restitúciós vitája azonban nem orosz-német ügy. Ahol megfordult a német katonacsizma, majd ahonnan fegyveresen elkerget­ték a nácikat, ott az elhurcolt javak visszaszármaztatása (restitúciója) a második világháború után – de különösképpen a „műkincs ügy" – a napi politika, a diplomácia, a közérdeklődés centrumába került. Hang­súlyozom, a megszállt országokból a Németország belsejébe tartó szál­lítmányok nem csak műkincsekből álltak, hanem minden elképzelhető hasznos állami és magánjavakból, így aztán az érdekelt államok azok visszaszerzése érdekében is nagy kampányt folytattak, de az utóbbiak iránti érdeklődés nem bizonyult olyan tartósnak, mint a műkincsekkel kapcsolatos kutakodás.

A műkincsek nemzeti történelmi jelentősége következtében – évszáza­dos tárgyakról, nemzeti ereklyékről lévén szó – a műkincsek értékének pénzben való kifejezése mindig túlnő a gazdaságilag kifejezhető kategó­riákon. A háborúk egyik következménye, hogy felülírják a korábbi jogokat és újabb jogalkotás, politikai-jogi megegyezések születnek. Ez érinti a szóban forgó értéktárgyak sorsát is. Nincs méltó szakirodalma annak, hogy a háború végén a németek és Szálasi bandái mekkora anyagi értéket „mentettek ki" magukkal Nyugatra. Példának okáért említem a Szent Korona sorsát, amely a szerencsés véletlennek köszönhetően nem haramiák kezébe került, hanem az USA expedíciós haderejé­nek európai parancsnokához került, ám ezt követően Amerika jogilag semmivel sem igazolható módon hosszú ideig nem szolgáltatta vissza Magyarországnak, noha Magyarországon új államiság jött létre. Az 1947-es Párizsi Békeszerződéssel lezárult háborús időszak után a Magyar Népköztársaságot 1954-ben felvették az ENSZ-be, de a Szent Koronát Amerika minden jogalap nélkül saját belátása szerint visszatartotta. Én hivatalos kiküldetésben többször megfordultam az Egyesült Államokban, s nagyra becsült hivatalos kollégáimnak mindig szóvá tettem a Szent Korona jogtalan visszatartását. Amikor Amerika úgy látta, hogy a Kádár­rendszer amerikai mércével mérve elég szalonképes, elég engedményt tett, akkor visszaadta a Szent Koronát a magyar államnak. Ekkor már 1976-ot írtunk…

De térjünk vissza a hitleri műkincsrablásokra a megszállt szovjet terü­leteken. A német rabló gépezet ekkor már nagy tapasztalatok birtokában volt. A Szovjetunió kirablása esetében azonban helyesebb mindennemű kulturális és tudományos vívmány elrablásáról beszélni. Kevés szó esik róla, de én fontosnak tartom a Szmolenszk megyei pártbizottság irattá­rának német kézre jutását, amelyben országos jellegű titkos dokumen­tumokra is rábukkantak. Például a Szovjetunió 1941. évi népgazdasági terve is előkerült. A németek hazavitték, nyílván kiértékelték, de a háború végén ez a megyei szovjet irattár szintén amerikai kézre került. Az ameri­kai „kremlinológusok" sokáig dolgoztak, publikáltak ezekből az iratokból. Nem tudok olyan közlésről, hogy visszaadták-e már az amerikaiak ezt a levéltárat az orosz kormánynak.

A Birodalom vezető köreiben a műkincsrablás dolgában a nyugat-eu­rópai gyakorlathoz képest a főszereplők a megszállt szovjet területeken sem változtak. Göring, mint jelentős üzletember, saját számlára dol­goztatta az ügynökeit. Hitler egy óriási méretű világkiállításra gyűjtött, Rosenberg az ideológiai Főiskolája raktárait, szertárait gazdagította – ide­értve a régészeti és etnográfiai tárgyakat is -, azzal a céllal, hogy a ger­mán törzsek korai elterjedését és fölényét tárgyi eszközökkel bizonyítsa.

Itt szeretném leszögezni: a Magyar Királyi Honvédség erői a megszállt szovjet területeken – kutatásom szerint – intézményes parancsra mű­kincsrablásban nem vettek részt. Egyéb, kétes módszerekkel kerültek Magyarországra ikonok és más muzeális értéktárgyak katonai közvetí­téssel; ilyen típusú tárgyak köztudottan megjelentek a honi piacokon is. Én magam is láttam serdülő koromban ilyen tárgyakat a szabadságos vagy hazatért honvédeknél.

Az alábbiakban hiteles információt tudok adni számos olyan német parancs és jelentés első közlésével, amelyekből az olvasó megítélheti, hogy a német megszállók milyen intenzitással foglalkoztak a szovjet (ukrán, orosz, fehérorosz, kaukázusi) kulturális kincsek elrablásával. Folyóiratról lévén szó, természetesen csak e dokumentumok rövid be­mutatására szorítkozhatok.

Dokumentumok

A dokumentumok lelőhelye: Преступные цели – преступные средства. Документы об оккупационной политике фашистской Германии на территории СССР. (1941-1944 гг.) 2-е издание, М., Политиздат, г 1968.

1.  Kiállító hivatal, szerv: A Keleti Megszállt Területek Birodalmi Minisztériuma IV. számú alosztálya

Tárgy: Titkos jelentés Alfred Rosenberg birodalmi miniszternek az Ukrajnából zsákmányolt műtárgyakról

Keltezés: 1944. szeptember 14., Berlin

Dokumentum jellege: felsorolás, lajstrom

„65 ládáról van szó, tartalmukról pedig mellékelt részletes leltári lajst­rom szól. A többi 20 ládát, 57 dossziét, és egy göngyöleg metszetet illetően leltári leírás egyelőre nem áll rendelkezésre. A festmények között nagy számban vannak régiségnek számító ikonok, kiemelkedő német mesterek alkotásai, holland és olasz iskolák művei a XVI., XVII. és a XVIII. századból, és a legjobb orosz művészek munkái a XVIII. és a XIX. századból. Egészében ez a gyűjtemény igen értékes műtárgyakból áll, amelyeket az ukrán állami raktárakból szállítottak el, értékük a legfelületesebb becslések szerint is sokmilliós. Továb­bá ezen gyűjtemény egyedülálló jellegű a német területen, valódi nemzetközi jelentőséggel bír. Mindez nagyon fontos lesz etnikai, kulturális és politikai téren az összes olyan csoport viszonylatában, akikkel a birodalom most vagy a jövőben együtt kíván működni."

2. Kiállító hivatal, szerv: A Keleti Megszállt Területek Birodalmi Minisztériuma

Szerző: Alfred Rosenberg birodalmi miniszter

Tárgy: Rendelkezés Ostland és Ukrajna birodalmi komisszárjainak a kulturális és tudományos értékek megőrzéséről és Németországba szállításáról

Keletkezés: 1942. április 7., Berlin

Dokumentum jellege: Miniszteri rendelet

Fellelhető: Преступные цели – преступные средства. Документы об оккупационной политике фашистской Германии на территории СССР. (1941-1944 гг.) 2-е издание, М., Политиздат, г 1968. 307.

„A keleti megszállt területeken a társadalmi, egyházi és magánépüle­tekben található könyvtárak, levéltárak, tudományos kutatóintézetek, múzeumok és hasonlókban fellelt kulturális értékek, kutatási és tudományos anyagok nyilvántartását és egységes rendszer szerinti számbavételét Rosenberg birodalmi vezető operatív törzskarára bíztam."

3. Kiállító hivatal, szerv: A nácik által megszállt Kijev komisszariátusa.
Szerző: Kijev város birodalmi komisszárja

Tárgy: Utasítás a város elöljáróinak a városi szovjet értelmiség lakcí­meinek és a kulturális intézményeknek összeírásáról a kulturális értékek számbavétele céljából

Keltezés: 1942. április 11., Kijev

Dokumentum jellege: rendelet

Fellelhető: Преступные цели – преступные средства. г 1968. 333. „Felülvizsgálni és kideríteni, hogy vannak-e az elöljáróság felügyelete alatti könyvtárakban, levéltárakban (Kirov utca 14. alattit kivéve) példányok a Szovjet Világatlasz kiadásaiból, továbbá a XVIII. párt­kongresszus előtti időkből megvan-e A nyersanyagok lelőhelyei és bányászata című könyv?"

4.  Szerzők: Belgium, Nagy-Britannia, Hollandia, Görögország, Luxemburg, Norvégia, Lengyelország, USA, Szovjetunió, Csehszlovákia, Jugoszlávia kormányai illetve a Francia Nemzeti Bizottság

Tárgy: Együttes kormánydeklaráció Európa zsidó lakosságának a hitleri hatalmak által folytatott kiirtásáról

Keltezés: 1942. december 18.

Dokumentum típusa: hivatalos kormányközi állásfoglalás, memoran­dum, megjelent az Izvesztyijában (orosz eredetiből magyarra fordította Dr. Bálint József, 2002-ben)

„A fent felsorolt kormányok és a Francia Nemzeti Bizottság a legha­tározottabban elítélik ezt a hidegvérrel irtó politikát. Kijelentik, hogy a szabadságszerető népek elszántak Hitler barbár zsarnokságának megdöntésére."

5.  Szerző: Wilhelm Kube SS-Gruppenführer, Belorusszia birodalmi főkomisszárja

Tárgy: Levél Alfred Rosenberg birodalmi miniszternek a művészeti és más értékek elkobzásáról Minszk városában Keletkezés: 1942. október 29., Minszk Dokumentum típusa: hivatalos levél, formális beszámoló „Minszkben nagy mennyiségű, részben nagyon értékes művészeti és festészeti tárgyak gyűjteménye volt, amelyek csaknem teljesen kiszállíttattak a városból. Az SS birodalmi vezető Heinrich Himmler parancsára, a festmények többségét – részben azt követően, hogy én már elfoglaltam a főkomisszári tisztem – az SS-ek bepakolták és elirányították Németországba. Többmilliós értékről van szó, amelyet elkoboztak Belorusszia főkormányzóságából."

6.  Kiállító hivatal, szerv: A Szovjet Külügyi Népbiztosság Tájékoztató Irodája

Tárgy: Közlemény a hitleri hatalom által az európai zsidó népesség megsemmisítésére irányuló terv megvalósításáról

Keltezés: 1942. december 19., Moszkva

Dokumentum típusa: hivatalos népbiztossági sajtóközlemény, megje­lent a Pravdában (orosz eredetiből fordította Dr. Bálint József, 2008-ban)

A Külügyi Népbiztosság olyan hiteles információkkal rendelkezik, amelyek arról tanúskodnak, hogy az utóbbi időben a német fasiszta hódítók által megszállt területeken, Európa szerte megfigyelhető a hitlerista rezsim békés lakosokkal való tömeges véres leszámolásá­nak erősödése. […] Férfiak, nők és gyermekek gépfegyverrel történő lekaszabolásán túlmenően, az áldozatok megsemmisítése speciáli­san kialakított gázkamrákban, villamos árammal, tömeges tűzhalállal és a koncentrációs tábor foglyainak megmérgezésével (kékítő sav) is folyik. [.] Orlov megyében a frontról a szovjet partizánokhoz átszökött és megmenekült magyar zsidó csoport vallomásából meg­állapítást nyert: a német hadvezetés parancsára a magyar hadsereg alakulataiból kivonták a magyar zsidókat és külön létrehozott munka­szolgálatos zászlóaljakba vonták össze őket. Német részről hallatlan megaláztatásnak vetik alá őket, sokan elpusztulnak az éhségtől, a betegségtől, a kibírhatatlan munkaterheléstől és a verésektől. Harci cselekmények idején a németek ezeket az egykoron fegyverbarát »szövetséges« katonákat arra kényszerítik, hogy a német szekerek előtt meneteljenek, és ha az út aláaknázott, akkor a magyar zsidók szenvedik el az akna robbanását, megtisztítva ily módon a hitleristák előtt az utat."

7.  Kiállító hivatal, szerv: Gerhard Utikal törzse, a Rosenberg-minisztérium berlini Központi Hivatalából

Tárgy: Jelentés Kijev és Harkov városok kulturális értékeinek elkob­zása ügyében

Keltezés: 1943. október 26.

Dokumentum típusa: titkos jelentés, összefoglalás, lajstrom

„Elkobzott tárgyak: 96 ukrán festmény, 185 európai festmény, 12 met­szet fából és rézből, 25 szőnyeg és gobelin (mind a Harkovi Városi Szépművészeti Múzeum egykori anyagai). 42 láda (10 186 könyv), 7 láda (a keleti könyvtár általános katalógusa), 21 láda (válogatott folyóiratok), 11 csomag folyóirat minta, 12 láda különböző festmény, 9 csomag és 7 tekercs bolsevik festmény, 22 csomag bolsevik film, sok láda negatív film a filmlevéltárból és diapozitívok valamint film­tekercsek (mind Kijevből)."

8.  Szerző: a Magyar Királyi Honvédség Novij Oszkol város irányába előrenyomuló egységének parancsnoka

Tárgy: Hirdetmény a megszállt terület rendjének biztosításáról

Keletkezés: 1941. október-november

Dokumentum típusa: hivatalos katonai hirdetmény, falragasz orosz és magyar nyelven (orosz levéltári eredetiből fordította Dr. Bálint József, 2004-ben)

„Külön engedély nélkül a lakosok közül senki sem hagyhatja el a várost és a falut. Engedélyt a helyi katonai állomásparancsnok ad ki. Azok a személyek, akik engedély nélkül hagyják el a várost, partizánnak tekintendőek és felakasztják őket. […] 2 személynél több gyülekezése tilos. […] A magyar katonák elleni mindennemű gyilkosság vagy gyilkossági kísérlet halálbüntetést von maga után.

Ezenkívül minden megölt katonáért a falu lakosaiból elfogott 100 túszt végeznek ki, a falut pedig felperzselik. […] Minden zsidó köteles 24 órán belül jelentkezni a katonai parancsnokságon. Azokat, akik nem teljesítik ezt a parancsot agyonlövik, miként az őket bújtató vagy a zsidókkal beszélő viszonyban lévő oroszokat is."

9. Szerző: Alfred Rosenberg birodalmi miniszter

Tárgy: Levél Martin Bormann-nak, az NSDAP Pártkancelláriáját vezető birodalmi miniszternek a keleti megszállt területeken működött nyers­anyag- és késztermék kiaknázással foglalkozó állami monopolszerve­zetek felszámolása ügyében

Keletkezés: 1944. október 17., Berlin

Dokumentum típusa: Formális minisztériumi levelezés, legfelsőbb szintű egyeztetés, beszámoló

„Abból a célból, hogy a felügyeletem alá tartozó gazdasági társa­ságok felszámolása ne húzódjon, felhívom a figyelmüket arra, hogy nem magáncégekről van szó, hanem a nagynémet állam kebelébe tartozó vállalatokról. Ezért a velük kapcsolatos különböző eljárások, csakúgy, mint az állami intézmények esetében, a legfelsőbb kor­mányzati szint ügykörébe tartoznak. Az én felügyeletem alá az alábbi gazdasági társaságok tartoznak: a) Vosztok központi kereskedelmi korlátolt felelősségű részvénytársaság a mezőgazdasági termékek értékesítésére és egyéb mezőgazdasági ellátási feladatokra; b) az Ostland és Ukrajna mezőgazdasági forrásainak kiaknázására szolgáló társaság; c) korlátolt felelősségű társaság a Vosztok gaz­daságainak ellátására; d) a Vosztok korlátolt felelősségű gyógy­szerészeti részvénytársaság. A következő felügyeletem alá tartozó bankok ugyancsak nem magántulajdonú intézmények: e) Ukrajna központi jegybankja; f) Ostland központi jegybankja; g) Ukrajna köz­ponti gazdasági bankjai; h) Ukrajna gazdasági bankszövetsége; i) Ostland és Belorusszia társadalmi bankjai. Ezeknek a társaságoknak és bankoknak a felszámolása egyezetve van a totális mozgósítás birodalmi meghatalmazottjával, mely szerint a felszámolásokat ez év végéig be kell fejezni."

10.  Kiállító hivatal, szerv: A náci főparancsnokság főhadiszállása
Szerző: Adolf Hitler Birodalmi Kancellár

Tárgy: Führer-parancs a megszállt keleti területek kulturális és tudo­mányos értékeinek elkobzásáról

Keltezés: 1942. március 1., Wolfsschanze, Forst Görlitz

Dokumentum típusa: Legfőbb hadúri parancs a fegyveres erők szá­mára

„A jelenlegi, a Német Birodalom ellen irányuló háborúért a zsidók, a frank szabadkőművesek és a nemzeti szocializmus hozzájuk közeli ellenségei a hibásak. Ezekkel az erőkkel az ideológiai harc a hadi helyzet szükségszerű követelménye. Ezért megbízást adtam Alfred Rosenberg birodalmi miniszternek, hogy a fegyveres erők főparancs­nokságának főnökével megállapodva teljesítse ezt a feladatot. Az ő műveleti törzse a megszállt területeken jogosult felülvizsgálni a könyvtárakat, a levéltárakat, páholyokat valamint mindennemű ideo­lógiai és kulturális szervezetet, és a vonatkozó anyagokat elkobozni, s azokat a nemzeti szocialista párt feladatainak teljesítése érdekében felhasználni az ideológiai munka területein, valamint a továbbiakban a tudományos kutatási munkálatokhoz a főiskolákban. Ugyanilyen elosztás alá kell vetni a kulturális értékeket is, ha azok zsidóké voltak vagy gazdátlanok, esetleg ezen értékek tisztázatlan eredetűek."

E számunk zöme a latin-amerikai fejlődés Kelet-Európában kevéssé ismert, elhallgatott összefüggéseivel foglalkozik. A tanulmányok, dokumentumok rávilágítanak arra, hogy a tőkés világválság nálunk ismert „kezelése” helyett alternatív megoldási kísérletek bukkantak fel az elmúlt évtizedekben. E harc és fejlődés egyik terrénuma Mexikó és a zapatista mozgalom, amely az 1910-es mexikói forradalomtól tartó évszázad szerves terméke volt. A világrendszer latin-amerikai régiója sem kerüli el a nacionalista „válságkezelés” útvesztőit, de milliók ottani tudatos antikapitalista ellenállása a mai Európából szemlélve különösen izgalmas kérdéseket vet föl.

Más írások az európai és benne a magyar fejlődés ellentmondásaival foglalkoznak: a piacosított egészségügy helyzetétől az éppen aktuális történelemhamisításokig, de e számunk lapjain is felvillannak a tőkés rendszeren túlmutató útkeresés lehetőségei.