A tanulmány felvázolja az NDK-ban és Magyarországon az 1960-as évektől követett munkáspolitika főbb jellemzőit, s választ keres arra, miért nem fordult szembe az állampárt gyámkodásától megszabaduló munkásosztály az új, kapitalista rendszerrel. A jóléti diktatúrák a magasabb fogyasztás ígéretével igyekeztek megvásárolni a munkásság politikai támogatását, miközben következetesen elzárták előlük a valódi baloldali alternatívákat.

Az Eszmélet olvasói számára nem kell külön indokolni egy olyan temati­kai blokkot, ahol kitüntetett figyelmet kapnak azok a munkástanácsi, ön­igazgatói kísérletek, amelyek megpróbálták a gyakorlatba átültetni a XX. század egyik legnagyobb marxista gondolkodója, Lukács György által megálmodott tertium daturt – vagyis azt a harmadik utat, amelyet sokan kerestek az államszocialista rendszer és a kapitalista restauráció között. A munkástanácsokhoz, a szabadon szerveződő termelő közösségekhez és az önigazgatáshoz való visszatérés nem volt elszigetelt gondolat, és csak 1989 után rögzült a mainstream politikai gondolkodásban az a meggyőződés, hogy az önigazgató társadalom „végérvényesen” az utópiák világába tartozik. Mára már sokak számára elfelejtett az a tény, hogy az államszocialista időszakban a keleti blokk országaiban – és persze Magyarországon is – létezett az államszocializmusnak egy bal­oldali ellenzéke, amelyik – noha elvetette az államszocializmust – nem a kapitalizmushoz való visszatérésben, hanem a szocializmus megrefor­málásában gondolkodott.

Az 1960-as évek gazdasági reformjainak idején mind az NDK-ban, mind pedig Magyarországon felmerült egy erősebben differenciáló bérrendszer kialakítása; az állampárt azonban végül mindkét ország­ban visszatért a jól bevált munkáspolitikához, ami a munkásosztály egészének kilátásba helyezte az életszínvonal folyamatos fejlődését.¹ Természetesen itt is voltak kiemelt csoportok, például a bányászok és a magasan képzett szakmunkások, és az egyes ágazatok munkásai sem egyenlően részesültek az állami juttatásokból. Ám az életszínvonal­-politika, illetve a gazdaság- és társadalompolitika egysége, ahogyan az NDK-ban nevezték, sikeres volt a rezsim szempontjából annyiban, hogy egyik országban sem alakult ki a lengyel Szolidaritáshoz hasonló szá­mottevő munkásellenzék. Ahogyan Szalai Erzsébet (2004) is rámutatott, a „jóléti diktatúra” sikeresen depolitizálta a munkásokat, és a politikai nyilvánosság helyett más dimenziók felé fordította gondolkodásukat, érdeklődésüket. Hosszú távon azonban mégis hozzájárult az államszoci­alizmus bukásához, mert egy olyan fogyasztói tudatot erősített, amelyet a tervgazdaság keretein belül sehogyan sem lehetett kielégíteni. A magyar eset volt még a legsikeresebb, ahol a reformközgazdászok a második gazdaság kiterjesztésével akarták orvosolni a tervgazdaság krónikus áru­hiányát. Ezt a politikát végül a kormánynak is el kellett fogadnia, amikor az 1970-es évek végétől egyre kevésbé állt módjában a munkásfizetések központi emelése. A munkások lehetőséget kaptak arra, hogy a második gazdaságból egészítsék ki jövedelmüket, és így jelentős többletmunka árán biztosíthatták életszínvonaluk fejlődését.² A szocialista ipar termékei azonban nem versenyezhettek a fejlett kapitalista országok által kínált fogyasztási árucikkekkel, a nyugati bevásárló-turizmus pedig rádöbben­tette az embereket arra, hogy a nyugat-európai munkások egészen más, magasabb szinten tudják kielégíteni fogyasztói igényeiket, mint akár a „legvidámabb barakk” állampolgárai Kelet-Európában.³

Honecker összehasonlíthatatlanul szigorúbb diktatúrát gyakorolt az NDK-ban, mint Kádár Magyarországon, és az ismert okok következtében sokkal inkább igyekezett elzárni a Nyugattól (elsősorban természetesen Nyugat-Németországtól) országának lakosait. Csakhogy a kommunikáci­ós eszközök fejlődésével Honecker sem tudta megvalósítani a hírzárlatot: hiába számított politikai vétségnek a Westfernsehen (a nyugatnémet tv-adók nézése), a keletnémet családok túlnyomó többsége a „függöny mögött” a nyugatnémet médiából informálódott. Honecker ráadásul nemcsak a diktatúrát szigorította, hanem gazdasági téren sem tett a kapitalizmusnak engedményeket: az 1970-es években támadás indult a magántulajdonban levő kis-és középüzemek ellen, és többségüket államosították. Az NDK-ban – noha a vezető funkcionáriusok állandó harcot vívtak a lakosság „folyamatos és kielégítő ellátásáért” – még a jelentések tükrében is krónikus áruhiány mutatkozott a legkülönfélébb árucikkekből, úgymint kávé, banán, autóalkatrészek és építőanyag; a gépkocsira való többéves várakozást és a szervizhiányt pedig még párttagok is gyakran kifogásolták. Az 1980-as években az általános áruhiánnyal együtt az elégedetlenség is nőtt Kelet-Németországban: az emberek számára világossá vált, hogy a tervgazdaság keretein belül nem tudják úgy kielégíteni a fogyasztói szükségleteket, mint a kapitalista országok irigyelt állampolgárai.

Az egy sokkal messzebbre vezető kérdés, hogy a fogyasztói szoci­alizmus mennyiben volt „fából vaskarika”, hiszen a nyugati újbaloldal éppen ezt vetette a „jóléti diktatúrák” szemére, már a 60-as években. Az viszont elmondható, hogy a fogyasztói tudat erősítése hosszú távon gyengítette a szocialista rendszert, éppen azért, mert az emberek nem másképpen, hanem pontosan úgy akarták kielégíteni szükségleteiket, mint a kapitalista országok állampolgárai.⁴ Miután világossá vált, hogy a kommunista rezsimek nem tudják teljesíteni azt az ígéretüket, hogy a kelet-európai munkásoknak is megteremtik a Nyugaton látott életszínvo­nalat, a munkások a „modernitás várakozásaival” fordultak az új rendszer felé. A fentebb említett, szociológiai témájú kutatásom nagy kérdése, hogyan változtatták meg az újkapitalizmusban szerzett tapasztalatok és a fogyasztás világába való sikeres vagy sikertelen integráció a munká­soknak a fogyasztáshoz való viszonyát, illetve egyáltalán történt-e ebben a dimenzióban komolyabb változás, egy kevésbé materiális alapú érték­rend felé történő tudati elmozdulás. Az alábbiakban ennek a kutatásnak az eredményeit vázolom tézisszerűen.

Magyarországon és általában a szocialista országokban a munkástör­ténetre mind az államszocialista időszakban, mind pedig az államszoci­alizmus bukása után rányomta bélyegét az ideológiai megközelítés.⁵ Az uralkodó kommunista párt a munkásságot deklarálta uralkodó osztálynak; az a tézis, hogy a párt győzelemre vitte a munkásosztálynak a tőke ellen vívott harcát, szervesen beépült az államszocialista rendszer legi­timációs ideológiájába és visszatérő eleme volt a hivatalos kommunista agitációnak és propagandának. Az a kutató, aki olyan következtetésre jutott, amelyik ellentmondott a hivatalos marxizmus-leninizmus rangjára emelt legitimációs ideológiának, tudományos pályafutását kockáztatta – legalábbis a kommunista blokk országaiban. De azért születtek – éppen a „legvidámabb barakknak” kikiáltott Magyarországon – fontos eredmé­nyek a munkásosztály és a szocializmus témakörében. Mindenképpen érdemes megemlíteni Kemény István kutatásait, aki lényeges tényezőket ismert fel a szocialista munkásosztály rétegződésében, a származástól a lakóhelyig, illetve a végzett munka jellegéig. A struktúravizsgálatok közül kiemelem Ferge Zsuzsa munkáját, aki a munkajelleg-csoportokkal helyettesítette a két osztály-egy réteg modellt (munkásság, parasztság és az értelmiség). És végül, feltétlenül említést érdemelnek Héthy Lajos és Makó Csaba iparszociológiai munkái, és az a tézis, hogy a „létező szocializmusban” is működik a béralku – sőt, a termelés kulcspozícióiban dolgozó munkások igen jelentős informális nyomást tudnak gyakorolni a vállalati vezetőkre, akik a terv teljesítése miatt sokszor arra kényszerül­nek, hogy kielégítsék e munkások anyagi követeléseit.

A fenti munkák jelzik, hogy elindult egy reorientáció attól az ideológiai narratívától, amelyben a munkásosztály csak elnyomott vagy uralkodó osztály lehetett. A rendszer baloldali kritikusai sokszor eljutottak az ideológia tagadásához – vagyis ahhoz a tézishez, hogy a munkásságot az államszocializmusban éppen úgy kizsákmányolják, mint a kapitalista országokban. Példának okáért Rudolf Bahro és mások mellett Michael Burawoy sokat tett annak érdekében, hogy új kérdések szülessenek, amelyek meghaladhatják a mindkét oldalon propagált „hidegháborús” legitimációs narratívát. Burawoy kapitalista és volt gyarmati országok üzem- és munkaszervezetét hasonlította össze, és arra a következ­tetésre jutott, hogy a korai kapitalizmus despotizmusát felváltja a „hegemón despotizmus”, ahol a munkások tesznek engedményeket a tőkének, annak érdekében, hogy megmentsék a gyárat és a munká­jukat. A kutató eredetileg Lengyelországban kívánta tesztelni, hogy a hegemón despotizmus a szocialista országokban is megjelenik-e, de a Szolidaritással szemben alkalmazott állami represszió és a katonai diktatúra bevezetése meghiúsította a lengyel terepmunkát. Burawoy így végül a magyar Lenin Kohászati Művekben szerzett tapasztalatokat a szocialista üzemszervezésről. Terepmunkája megerősítette a hegemón despotizmus tézisét a szocialista országokban; igaz – és ez fontos -, a kutató ekkor még úgy gondolta, hogy ha megszabadulnak az állampárt gyámkodásától, a szocialista munkások több eséllyel valósítanak meg egy önigazgató, demokratikus szocializmust, mint a kapitalizmusban szocializálódott társaik.

Az államszocializmus bukása nem igazolta a Burawoy-hoz hasonló nyugati baloldali gondolkodók várakozásait. Ahogyan Mark Pittaway fogalmazott, Magyarországon a rendszer nem bummal, csak nyüszí­téssel ért véget. Ennek oka leginkább az, hogy a munkásság voltakép­pen sikeresen integrálódott be abba a Kádár-rendszerbe, amelyik az életszínvonal folyamatos növelésére alapozta legitimációját, és minden szocialista szlogen ellenére egy materialista értékrendet közvetített az állampárt fő társadalmi támaszának számító munkásosztály felé. Burawoy is említi, hogy a munkások kitartóan kérdezgették az amerikai professzort az amerikai munkások fizetéséről és életszínvonaláról, mi­közben a szocialista rendszer olyan büszke vívmányai, mint az ingyenes egészségügy, a felsőoktatás vagy a kultúra támogatása szóba sem kerültek, mint a fizetést kiegészítő tényezők. A rendszer tehát sikeresen depolitizálta a munkásokat, de azon az áron, hogy a fogyasztói tudatot erősítette, miközben a munkások körében is hiteltelennek számító hivata­los „marxizmus-leninizmus” propagálásával lejáratta az egész szocialista ideológiát és magának a rendszernek a vívmányait is.

Az állampárttal együtt annak hivatalos ideológiája is megbukott, de ez sem vitte előrébb a tudományban a munkáskutatást. A történészek új nemzedéke fontos eredményeket ért el a sztálini időszak munkáspo­litikájának revíziójában; az 1989 utáni időszak viszont megint áldozatul esett az ideológiai megközelítésnek. Berliozzal szólva azt mondhatjuk, mintha közmegegyezés volna arról, hogy a szocialista munkásosztály soha nem létezett. Holott számszerűen az ipari munkásság alkotta a fog­lalkoztatottak legnagyobb csoportját. Nagyon kevés kutatás foglalkozott azzal, hogy mi is történt ezzel a társadalmi csoporttal a rendszerváltás után. A kivételek között említhetem Szalai Erzsébet úttörő tanulmányát a hazai munkásság struktúrájáról és tudatáról, illetve Ferge Zsuzsa leírását a mai magyar társadalomról, aki újfent beemelte a struktúrába a munkásosztályt.

Ismert, hogy az 1970-es évek közepétől a fejlett kapitalista országok áttérnek az ún. posztfordista modellre, amelyet Boltanski és Chiapello így jellemeznek: a kapitalizmus feladja a termelés folyamatának hierarchikus, fordista struktúráját, és helyette kialakít egy hálózat alapú szervezeti formát, amely teret enged a munkavállalói kezdeményezésnek és a munkahelyi autonómiának. A hierarchikus-centralizált irányítási lánc helyett kiterjedt hálózatokat kapunk résztvevők sokaságával, a munkát teamekben szervezik, vagy projektek alapján, figyelembe veszik a vásár­lói megelégedettséget, és általánosan mozgósítják a munkásokat, hogy megvalósítsák vezetőik vízióit. Az új munkásosztály fő jellemzője tehát, hogy szervezetlen és atomizált. A hagyományos nagyipari munkásság társadalmi és politikai súlyának csökkenését egyébként már Gorz is megfigyelte az 1980-as évek elején. Kevésbé vizsgált azonban az a kérdés, hogy az államszocialista országok miért ragaszkodtak a fordista modell fenntartásához. Szokás felhozni a vezetők elaggott életkorát és a kommunista politikusok általános félelmét az információs társadalom­tól, de én fontosnak tartok rámutatni itt a munkáspolitikára, hiszen az ipar szerkezeti átalakítása tömeges állásvesztéssel és éppen annak az osztálynak a megrendülésével járt volna együtt, amelyikre az állampárt a társadalmi befolyását építette. Hogy ezzel mennyire tisztában voltak, annak bizonyítására emlékeztetnék arra, hogy 1989-ben az MSZMP közgazdászai számoltak azzal a radikális szerkezeti átalakítással, ami végül is bekövetkezett, de úgy gondolták, hogy ennek megvalósulása esetén elkerülhetetlen lenne egy társadalmi forradalom.

Ez a jóslat nem teljesült, a kapitalizmust nem ingatta meg a poszt-fordista átmenet óriási társadalmi és emberi költsége. A magyar esetben azonban a privatizáció során tapasztalt visszásságok aláásták az új demokráciába vetett hitet is, és sokak szemében az új politikai-gaz­dasági elit is csak a korrupciónak és az állami vagyon kiárusításának köszönhette pozícióját, ami nagyban aláásta a hazai politikusok és üzletemberek hitelét. Az általam vizsgált Rába munkásai egyöntetűen a „hanyatlás narratívájába” illesztették bele gyáruk rendszerváltás utáni történetét, ahol a vezetők leépítették a termelést, az új tulajdonosok nem fektettek be a műszaki-technikai fejlesztésbe, a gyár értékes ingatlanjait pedig eladták. Ha Szalai Erzsébet modelljében gondolkodunk, akkor a Rába egykori törzsgárdája a hazai szektor alulfizetett, kizsákmányolt, „buheráló” munkásságával azonosult. A fejlődést az újkapitalizmusban azok a multinacionális vállalatok képviselték, amelyek a munkások sze­rint tönkretették a hazai ipar egykori büszkeségeit, elcsábították tőlük a legjobb munkaerőt és nagyobb tőkeerejükkel tisztességtelen versenyre kényszerítették a tőkehiányos magyar vállalatokat. A Zeissnél is drasz­tikus létszámleépítésekre került sor, de a vállalatnál maradó németek pozitív tapasztalatokat szereztek a posztfordista munkaszervezésről, hiszen az új tulajdonos nyugatnémet Zeiss-vállalat modernizálta a megmaradt üzemeket, lecserélte az elavult gépsorokat és gyártási tech­nológiát, valamint jelentős fejlesztéseket hajtott végre a termelésben. Így a munkások közvetlenül is részesülhettek a posztfordista innováció vívmányaiban – különösen úgy, hogy a modernizálás során a munkakö­rülmények is jelentősen javultak (légkondicionáló beszerelése, nagyobb tisztaság, új mosdók, menza stb.). A német esetben különösen negatív tapasztalatnak nem a privatizáció, hanem a munkanélküliség bizonyult: mindegyik interjúalany szembesült ezzel a fenyegetéssel rokonain, barátain vagy személyes sorsán keresztül. A tartós munkanélküliség nemcsak a dolgozók társadalmából jelentett kirekesztődést, hanem sokan igen súlyos lelki tünetekről és elszigetelődésről is beszámoltak. Néhány történetben klinikai kezelés és öngyilkosság is előfordult. Nem véletlenül jelentette a németeknek a munkanélküliség a rendszerváltás legfélelmetesebb tapasztalatát.

A másik dimenzió, az életszínvonal vonatkozásában is különösen szembetűnő különbségeket tapasztalunk a két minta között. Az anyagi világban a németek döntő többsége javulásról számolt be: a dolgozók anyagilag gyarapodtak, a munkanélküliek a szolgáltatások terén vet­ték észre elsősorban a fejlődést. Nem így a magyarok, akik döntően stagnáló vagy romló életszínvonalról számoltak be az interjúkban. A Kádár-korszak fő pozitívumai között szerepelt a kiszámíthatóság és az életszínvonal: a rendszerben ugyan nem voltak nagy perspektívák, de abban mindenki egyetértett, hogy akkor a „kisember” is boldogulhatott. Az interjúalanyok egyöntetűen úgy gondolták, hogy a munkásság volt a rendszerváltás nagy vesztese; szemben a németekkel, a többség nem a társadalmi hierarchiák szigorodását, hanem az anyagi lesüllyedést fájlalta a legjobban. Miközben a németek szemében utólag sem növelte meg a honeckeri állam vonzerejét a kormány által garantált életszínvonal, addig Magyarországon a munkások többsége továbbra is aszerint mérte le a kormányok teljesítményét, hogy mennyire tudják növelni életszínvonalu­kat. Ezért nem véletlen, hogy sokan – főleg a falvakban élő családanyák – a diktatúra ellenére is inkább választották volna a Kádár-rendszert, mint az újkapitalizmust. A materiális gondolkodás tehát a magyar esetben nem változott; ellenkezőleg, a munkások többsége kevésbé tudta kielégíteni fogyasztói igényeit az új rendszerben, mint a régiben, és mivel a nyilvá­nosságban nem volt jelen egy alternatív értékrendszer, az emberekben tovább mélyült a depriváció érzése és a frusztráció.

Az újkapitalista rendszerben az emberi kapcsolatok változására egyformán negatívan reagáltak a keletnémetek és a magyarok. A né­met életút-történetekből az derül ki, hogy náluk az individualizáció is erősebben érvényesült, mint a magyaroknál. A kiindulási helyzet is kü­lönbözött, hiszen az NDK egy jóval (állam)kollektivistább (bürokratikus) szocializmust próbált megvalósítani, mint a piac kiszélesítésével kísér­letező Magyarország. Az, hogy a technikai fejlődés feleslegessé teszi az emberek egy részét, mélyen benne volt a német köztudatban, mint ahogyan az is, hogy az új rendszerben jóval kiélezettebb verseny folyik a munkahelyekért, mint a régiben. Ennek következménye a társadalomban lezajlott nagyfokú individualizáció, a régi közösségi szellem eltűnése a munkahelyekről, a „riválisok” kiszorítása a jó munkahelyi pozíciókból, a magánjellegű kapcsolatok háttérbe szorulása a munkatársak között, a kíméletlen versengés, az információk eltitkolása a másik elől (nehogy ő húzzon hasznot belőle) és a bezárkózás. A német interjúalanyok több­sége egyenesen „magányos harcosokról” beszélt. Mind a keletnémetek, mind pedig a magyarok hiányolták a régi munkahelyi kollektívákat és azt a közösségi szellemet, amelyik megvolt a szocializmus idején. Interjúala­nyaim mindkét mintában elmondták, hogy a régi rendszerben máshogy viszonyultak egymáshoz az emberek: közösségibb volt a gondolkodás, kevésbé a haszon, a társadalmi hierarchia és az érdek irányította a tár­sas érintkezést, és egyértelműen jobbak voltak az emberi kapcsolatok. A régi munkahelyi közösségek megszűnésére tehát egyformán negatívan reagáltak a keletnémetek és a magyarok – nem véletlen, hogy ezen a közösségi talajon fogalmazódott meg a magyar és a német munkások körében a leginkább azonos antikapitalista kritika.

Az utolsó fejezetben két nagy kérdést vizsgáltam: a munkásság helyét az új rendszerben és a rendszerváltásnak, illetve az új demokráciának a megítélését. A németek továbbra is a középosztály részének tekintették a szakmunkásságot, mint ahogyan azt sem bánták, ha gyermekük nem szerez diplomát, hanem valami jó szakmát tanul. Ennek a csoportnak a tudatában mélyen benne volt az NDK-ban megszokott nagyobb tár­sadalmi egyenlőség; erre a sokakban megmaradt baloldali mentalitásra a baloldali pártok is számíthattak Németországban. A magyar esetben viszont a munkások egyöntetűen a rendszerváltás vesztesei közé sorol­ták magukat. A dolgozó németekkel ellentétben a mintában megszólaló magyar munkások mind arról számoltak be, hogy romlott az életszín­vonaluk, és csökkentek a tartalékaik. A munkásokat elkeserítette, hogy annak ellenére sem tudnak kijönni a fizetésükből, hogy megvan a rendes, bejelentett állásuk. A többség kilátástalannak tartotta a középosztály helyzetét (ahová sorolták magukat); gyermekeiket pedig mindenképpen főiskolára vagy egyetemre szánták azok, akik abban a helyzetben voltak, hogy ezt valamennyire biztosítani tudták számukra. Egyfajta baloldali mentalitást itt is megőriztek az egykori munkásközösségek; de az is igaz, hogy mindegyik munkás hangsúlyozta: Magyarországon egyik párt sem tett semmit a munkásokért.

A másik nagy kérdés, hogyan ítélték meg a munkások a kapitalizmus tapasztalatával a hátuk mögött a rendszerváltást és az új demokráciát. A német esetben a rendszerváltást illetően egyértelmű a kép: senki sem bánta meg, hogy jött a Wende⁶ , sem az egykori párttagok, sem pedig azok a mérnökök, műszaki rajzolók és könyvelők, akik ideiglenesen vagy akár tartósan is munkanélkülivé váltak az új rendszerben. Általában véve mindenki úgy látta, hogy a honeckeri állam megérett a bukásra. Bár nem fogadták el a nácizmussal való analógiát (a nácizmus elutasítása – talán az antifasiszta nevelés eredményeképpen – nagyon erős volt ebben a korosztályban), a megszólalók kizárták a lehetőségét még egy ilyen diktatúrának. A honeckeri állam elutasítottságát jól mutatja, hogy még az új rendszerben hajléktalanná vált interjúalanyom sem kívánkozott vissza az NDK-ba (vagy legalábbis úgy tett, mintha nem kívánná vissza a múltat).

Magát a kapitalizmust azonban már árnyaltabban ítélték meg a munká­sok. A posztfordista fejlődés pozitívumai mellett nagyon sok negatívumot is felsoroltak. Kiemelt helyen állt a munkanélküliség és a túlhajtott indi­vidualizáció, ami a németek többsége szerint a társadalmi együttélést is veszélyezteti. Mind a dolgozók, mind pedig a munkanélküliek körében megfigyelhetjük a fogyasztói társadalom kritikáját; nagy szerepet ka­pott a környezettudatosság (az ember a saját jövőjét veszélyezteti, ha felelőtlenül kizsákmányolja és rombolja környezetét a nagyobb haszon reményében) és a közösségi, emberi értékek hangsúlyozása a mind nagyobb fogyasztásra ösztönző fejlődéssel szemben.

A magyar vélemények több ponton is markánsan különböztek a néme­tektől. A németek a magukénak érezték a Wendét; többen elmondták, hogy kimentek a nagy tüntetésekre, és úgy érezték, hogy aktív szereplői voltak a diktatúra bukásának. A magyarok többsége nem vállalt közös­séget a rendszerváltással (igaz, a kommunistákkal sem!), és általában megfigyelhető volt egy igen erős ressentiment azokkal a csoportokkal szemben, akik a munkások véleménye szerint a rendszerváltás óta nemcsak elkülönültek a dolgozó emberektől, hanem aránytalanul nagy mértékben profitáltak a nép tulajdonának kiárusításából és az új rend­szerből. Ide sorolták a volt pártkádereket, az értelmiséget és a kialakuló új magántulajdonosi osztályt. A privatizációt kivétel nélkül mind nagyon negatívan ítélték meg: a Rába privatizációját a munkások úgy írták le, hogy a vezetők „szétlopták” a gyárat, de ugyanezt gondolták a többi állami vállalat magánosításáról is. A külföldi tulajdonosokkal szembeni bizalmatlanságot fokozta, hogy a munkások szerint a külföldi cégek csak a magyar piacokat akarták megszerezni, és leépítették a magyar terme­lést, vagy pedig bezárták a gyárakat. De a multinacionális vállalatokról is megvolt a munkások véleménye: kivitték a profitot az országból és kizsákmányolták a magyar munkaerőt. Ezek után nem meglepő, hogy a többség elutasította a nyugati mintájú kapitalizmust, amelynek ők csak a hátrányait érzékelték: a vállalat leépült, a munkáslétszám az ötödére zsugorodott, elveszett a gyár régi presztízse (amit a betelepülő Audi még jobban kihangsúlyozott), és visszaesett a munkások életszínvonala. Tovább fokozta a ressentiment érzését az új elit „hivalkodó fogyasztása”: nagyon sokan elmondták, hogy régen, a szocializmus idején a vezetők és a munkások között nem voltak akkora anyagi különbségek, mint az új rendszerben.

A magyar munkások körében tehát erős kételyek fogalmazódtak meg mind a rendszerváltással, mind pedig az új demokráciával kapcsolatban. Ezek a kételyek azonban nem egy általános rendszerkritika irányába mutattak, hanem inkább egy sajátos magyar út preferálásába, ahol az állam valamiféle kiegyensúlyozó szerepet játszik egyfelől a multinacio­nális vállalatok és a hazai termelők, másfelől pedig a munkásság és a tőkések érdekei között. Több oka is lehet annak, hogy a magyar politikai baloldal miért nem tudott profitálni ezekből a kételyekből. A német és a magyar mentalitás különbségei mellett érdemes rámutatni a baloldali nyil­vánosság hiányára; elgondolkodtató, hogy még az elkötelezett baloldali szavazók is azt mondták, hogy egyetlen párt sem tekinti feladatának, hogy felvállalja a munkások érdekképviseletét. A munkásosztály látvá­nyos kirekesztődése a politikából és az érdekvédelem gyengesége is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a többség csak az államban reménykedett, amely hitük (vagy reményeik) szerint osztályok felett áll, és mint ilyen, tesz valamit a „kisemberekért”.

A vizsgálati eredmények segítenek megmagyarázni a Kádár-korszak ambivalens megítélését. Az erős állam, a rend és a tekintélyelvű kor­mányzás utáni vágyakozás összeolvad a nagyobb egyenlőség víziójával, ahogyan azt sok interjúban is megfigyelhettük. A magyarok között csak kevesen voltak olyanok, akik úgy érezték, hogy profitáltak a rendszer­váltásból és az új demokráciából. A negatív tapasztalatok hatására Magyarországon a többség elutasította a nyugati mintájú kapitalizmust, így a nagyobb és erősebb államban, illetve egy sajátos magyar út preferálásában vélték megtalálni a félperifériás fejlődés ellenszerét. A keletnémetek sikeresebb integrációját a kapitalista világgazdaságba egy mentalitásváltozás is kísérte a posztmateriális gondolkodás irányába, amit a magyar esetben kevésbé lehet kimutatni.

Ugyanakkor fontos hasonlóságnak tartom, hogy a szakszervezeti- és munkásmozgalom helyzetéről egyformán pesszimistán nyilatkoztak az interjúalanyok. A magyarok a nagyüzemek megszűnésével és a szak­szervezeti mozgalom szándékos szétverésével magyarázták a munkás­tiltakozás hiányát. A németek úgy vélekedtek, hogy a munkahelyen az emberek atomizáltak, magányos harcosok, és mindenkit csak az foglal­koztat, hogyan tartsa meg a munkahelyét. Abban megegyeztek a véle­mények, hogy általában meggyengült az érdekképviselet. A munkások egyik mintában sem vártak az elkövetkező években jelentős társadalmi változásokat; a mindennapok mikrovilágában azonban sokan kifejezték, hogy nagyobb közösségi életre lenne igényük, mint ami a magányos harcosoknak megadatik.

Ezek a vizsgálati eredmények segítenek megmagyarázni, hogy miért nem teljesültek 1989-ben a magyar baloldali ellenzéknek a munkásta­nácsokhoz fűződő várakozásai. Jelen számunkban nem véletlenül kap helyet a portugál és a magyar tapasztalatok mellett Michael Burawoy tanulmánya, aki Mark Pittaway-hez hasonlóan elveti az államkapitaliz­mus tézisét. Az amerikai kutató még a Kádár-korszak idején végzett terepmunkája során regisztrálta a rendszer szocialista vonásait; érdekes módon jobban, mint azok a magyar munkások, akik csak az amerikai munkások fizetéséről kérdezgették az amerikai professzort, és szóba sem kerültek olyan szocialista vívmányok, mint az ingyenes oktatás vagy egészségügy. Burawoy ugyanakkor felfigyelt a munkásközössé­gekre, hiszen éppen ezek a közösségek lehettek volna egy önigazgató társadalom bázisai.

Jegyzetek

¹ A témával hosszan foglalkozom korábbi könyvemben, Bartha (2010).

² A második gazdaságról lásd Gábor – Galasi (1981). A szerzők később arra is rámutattak, hogy ez a privát szektor az állami iparhoz csatlakozott (vagyis jó­részt állami megrendeléseket teljesített). Ezért szkeptikusak voltak afelől, hogy ez a „második” gazdaság egészében képes lesz talpon maradni egy kapitalista struktúrában. Tézisük hamarosan beigazolódott, hiszen a „második” gazdaság jó része – főleg a mezőgazdaságban – leépült a rendszerváltás után.

³ Róna-Tas Ákos (1997) megmutatja, hogy a társadalmi átalakulás a politikai fordulat előtt megkezdődött Magyarországon.

⁴ Ezt a fejleményt nevezte Fehér Ferenc, Heller Ágnes és Márkus György (1991) a szükségletek feletti diktatúrának.

⁵ Az államszocializmus fogalmának kifejtéséhez lásd Krausz – Szigeti (2007).

⁶ A Wende (fordulat) a rendszerváltás közismert elnevezése a volt NDK-ban.

Irodalomjegyzék

Bartha Eszter 2010: Magányos harcosok: Munkások a rendszerváltás utáni Kelet-Németországban és Magyarországon. Budapest, L'Harmattan Kiadó-ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszék (Kelet-Európai Monográfiák, 2), 2011.

Gábor R. István – Galasi Péter 1981: A „második” gazdaság: Tények és hipo­tézisek. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó

Fehér Ferenc – Heller Ágnes – Márkus György 1991: Diktatúra a szükségletek felett. Budapest, Cserépfalvi Kiadó

Földes György 1989: Hatalom és mozgalom 1956-1989. Budapest, Reform Könyvkiadó – Kossuth Könyvkiadó

Krausz Tamás – Szigeti Péter (szerk.) 2007: Államszocializmus: Értelmezések – viták – tanulságok. Budapest, L'Harmattan

Pittaway, Mark 1998: Industrial Workers, Socialist Industrialisation and the State in Hungary, 1948-1958. (PhD disszertáció) University of Liverpool

Pittaway, Mark 2002: The Reproduction of Hierarchy: Skill, Working-Class Culture and the State in Early Socialist Hungary. The Journal of Modern History, 74.

Pittaway, Mark 2006: A magyar forradalom új megközelítésben: az ipari munkás­ság, a szocializmus széthullása és rekonstrukciója, 1953-1958. Eszmélet 72 (2006. tél)

Róna-Tas Ákos 1997: The Great Surprise of the Small Transformation: The Demise of Communism and the Rise of the Private Sector in Hungary. Ann Arbor, The University of Michigan

Somlai Péter 2008: Társas és társadalmi. Válogatott tanulmányok. Budapest, Napvilág Kiadó

Szalai Erzsébet 2004: Tulajdonviszonyok, társadalomszerkezet és munkásság. Kritika, 33 évf., 9. sz.

(A tanulmány a Bolyai János Kutatási ösztöndíj támogatásával ké­szült.)

A szerző Polányi elméletének felhasználásával értelmezi az államszocializmus összeomlását és az önszabályozó piac illúziójának visszatérését. E folyamat a piacosítás és a kommodifikáció harmadik hullámába illeszkedik, amely a szociális jogok visszavonását, a pénz korlátlan uralmát és a természet áruvá alakítását eredményezi. A kutató magyar tapasztalatait is összegzi a rendszerváltás előtt és után, vázolja, hogyan bukott meg az önigazgatási kísérlet, amely valódi alternatívát jelenthetett volna a hegemónná váló piaci társadalommal szemben.

Az antikommunisták abbeli nagy igyekezetükben, hogy ellenfeleik állás­pontját megcáfolják, gyakorta esnek bele ugyanabba a csapdába, mint hajdani ellenlábasaik. Miközben elutasítják a marxizmus lineáris törté­nelemszemléletét – ami olyan, mint valami illuzórikus lépcsősor, amely a földről a mennybe tart -, az antimarxisták átadják magukat a véglegesség illúziójának. Ha a marxizmus arról beszélt, hogy a kapitalizmus össze­omlása után felragyog a valódi történelem napja, akkor az antimarxista gondolkodás meg kinyilatkoztatta a kapitalizmus örökkévalóságát és a szocializmus – illúziójának – leáldozását.

Így esett, hogy a hidegháborús filozófus, H. B. Acton a (szovjet) marxizmus elleni archetipikus támadásának a The Illusion of the Epoch [a korszak illúziója] címet adta, míg Raymond Aron egy másik marxi idézetre utalva a marxizmust Az értelmiség ópiumának [The Opium of Intellectual] nevezte. Ennek az illúzióromboló szándéknak a csúcs­pontját talán Leszek Kolakowski háromkötetes, nagy műve jelenti (Main Currents in Marxism – A marxizmus fő irányzatai), a marxizmusnak mint hitmagyarázatnak ez a ragyogó cáfolata, mely minden egyes kö­tettel harciasabbá vált, és a szerző egyre szenvedélyesebb, már-már vallásosan elutasító magatartásáról tanúskodott. Kołakowski nézete szerint a marxizmus minél távolabb kerül kezdeti eredetiségétől, annál meredekebb, egyenes vonalú hanyatlást mutat, hogy végül belehulljon az értelmiségellenes fekete lukba, ahogyan az az 1960-as években, a diákmozgalmak értelmezése szerint már megtörtént.

A szociológiában a kommunista illúzió végének egy másik olvasatát találjuk meg. Az 1950-es években, illetve az 1960-as évek elején Daniel Bell, Saymour Martin Lipset és mások az ideológia végéről értekeztek. Véleményük szerint nem a Szovjetunió, hanem az Egyesült Államok oldotta meg az emberiség alapvető problémáit. Valójában, érvelt Lipset, az Egyesült Államok mindig is szocialista volt vagy a szocializmus mindig belopózott a hátsó ajtón. Alighogy ez az eufórikus kijelentés napvilágot látott, a történelem visszavágott: az USA-ban szociális tiltakozási hullám indult, mely ország-világ elé tárta a polgárjogok lábbal tiprásának gyakor­latát, az országban tapasztalható döbbenetes nyomort és a határokon túli imperialista terjeszkedés számtalan tényét. Az Egyesült Államok a valóságban a kapitalista gonoszság és igazságtalanság szinonimájának bizonyult – tehát semmi köze sem lehetett a szocializmushoz. Az ideoló­gia vége megteremtette saját végét. Maga is olyan ideológiává vált, mely a dominációk és alávetettségek sorát fedte el, és utat nyitott a szocialista kísérletezés új korszakának.

A kommunizmus bukása Kelet- és Közép-Európában 1989-ben, majd két évvel később a Szovjetunióban állítólag magával rántotta és – ismét – eltemette a marxizmust. A „gonosz birodalmának” széthullása lehetővé tette a Nyugat felsőbbrendűségének önigazolását és önünneplését. Csak az volt a különbség, hogy most az USA nem vette magára a szocialista feladatok megvalósítását, hanem a szocializmus mint fogalom került a történelem szemétdombjára. Úgyhogy ekkoriban a legváltozatosabb el­méletekkel tömték a fejünket a kapitalizmus hallatlan szívósságáról és a kommunizmus megvalósíthatatlanságáról; a sor Francis Fukuyama győ­zedelmi indulójától, A történelem végétől egészen François Furet sokkal tragikusabbra hangszerelt változatáig, az Egy illúzió vége című írásáig terjedt. Ma talán már sokkal óvatosabban nyilatkozunk a történelemről és a történelem jövőjéről. Nem lehetünk biztosabbak a szocializmus végét illetően, mint a kapitalizmus örökkévalóságának kérdésében. A szocializmus és a kapitalizmus olyan mélységesen összefonódott egy­mással, hogy meglehetősen nehéz elképzelni egyikük elmúltát anélkül, hogy a másik ne tűnne el a történelem süllyesztőjében. Ezért aztán az „illúzió végének” fogalmát Jean Baudrillard találó kifejezésével, a „vég illúziójával” cserélhetjük fel. Tanulmányunk szerény hozzájárulás kíván lenni ehhez a paradox véghez – a végek végéhez.

Kiindulópontomat a magam 1989-1991-es emlékei jelentik, melyek az elfojtott szocialista óhajok újjáéledésére koncentráltak; ezen óhajok, vágyak feltámadásának illetve későbbi megfogyatkozásuknak megérté­séhez Polányi Károly: A nagy átalakulás. Korunk gazdasági és politikai gyökerei (Budapest, Napvilág Kiadó, 2004 [1944]) című elemzését használom interpretációs keretként. Az önszabályozó piaccal kapcso­latos kritikájából indulok ki, hogy megmutathassam, az elmúlt húsz évben a piaci fundamentalizmus hogyan erősítette meg önmagát, és azt is bizonyíthassam, hogy miért nem lehet ez a történelem vége. Az elemzés során számba veszem, maga Polányi miért ragaszkodott olyan kitartóan egyfajta vég illúziójához, ahhoz a meggyőződéséhez, hogy az önszabályozó piac eszméje többé sosem tér vissza. Ehhez szükséges A nagy átalakulás rekonstrukciója, amely a manicheus egyszeri átalakulás elvétől eltérve a kapitalizmus fejlődésén belül számos, egymást követő átalakulást tételez fel. Hogy Polányi a történelmet a piacgazdaság ki­alakulásának és bukásának történetére egyszerűsítette, annak tudható be, hogy ő alábecsülte a kapitalizmus eszméjének elméleti elemzését – magát e megközelítését is az eredményezte, hogy Polányit magával ragadta a mechanikus és materialista marxizmus elutasítása, és a mar­xista történeti törvényekkel való leszámolás. A továbbiakban bizonyítani fogom, hogy a mechanikus marxizmus korántsem jelenti mindenféle marxizmus végét, és A nagy átalakulás lapjain átszűrődik egy másféle marxizmus eszméje, mely összhangban van a piacosítás harmadik hul­lámával; olyasfajta marxizmus eszméje, melyből kiszorul a vég illúziója, vagy ahogyan Stuart Hall fogalmazott, a garanciák nélküli marxizmus.

A kommunizmus romjai alá temetett lehetőségek

A kommunizmus összeomlása minden érintett országban két erő együtt­hatásából következett be – egyfelől a domináns osztályokon belül folyó küzdelmek hatására, másfelől a domináns és alárendelt osztályok között zajlott harcok következtében. A két erő különböző, de komplex módokon táplálta egymást. Az egyik végletet a magyarországi rombolás jelentette, amelyet döntően fentről vezényeltek le, a másik véglet pedig a tömegek mobilizálódása volt, amely az NDK és Csehszlovákia összeomlásához vezetett. Ceauşescu hatalmának megdöntése nyílt polgárháború ered­ménye is volt, de felülről is támogatták. Minden egyes összeomlásra jelentősen hatott a többi államban kibontakozó események dinamikája, és mindet lényegében határozta meg a Szovjetunió magatartása. Abbeli igyekezetükben, hogy magyarázatot találjanak e felettébb drámai és vá­ratlan eseménysorra, az elemzők megpróbálták egyetlen meghatározó mozzanatra leegyszerűsíteni – így például a demokrácia iránti vágyról, a kommunizmus iránti gyűlöletről, a gazdasági hanyatlásról beszéltek -, miközben nyilvánvalóan többet értünk meg az eseményekből, ha úgy közelítünk hozzájuk, hogy azok egyetlen politikai erőtérben játszó külön­böző szereplők interakciói következtében alakultak. Akárhogyan is volt, e tanulmányomban inkább azokkal a lehetőségekkel foglalkozom, melyeket a kommunizmus összeomlása nyitott meg, és azt is elemezni kívánom, hogyan söpörte félre az események áradata ezeket az új lehetőségeket. Pusztán csak saját tapasztalataimra fogok hivatkozni.

1985 és 1988 között évente elzarándokoltam Magyarország legna­gyobb acélkohászati üzemébe, a miskolci Lenin Kohászati Művekbe, ahol kohómunkásként dolgoztam, minden alkalommal jó néhány hónapig. Bár a szocializmus ránk, az Októberi Forradalom Szocialista Brigád tagjaira épült, alig vettük észre, hogy a rendszer összeomlott. 1989 júliusának második felében éppen Magyarországon tartózkodtam, amikor a külön­böző politikai pártok változó sikerei tartották lázban Budapestet, továbbá az a kérdés, meddig tart ki még a kommunizmus. A dráma kibontakozását Nagy Imre – az 1956 után meggyilkolt reformer miniszterelnök – szim­bolikus újratemetése segítette elő, ahol a Fidesz vezetője, Orbán Viktor diadalmasan és bátran kijelentette: a kommunizmus halott. Tény, hogy ez a vég kezdete volt, melyet Kádár Jánosnak, az 1956-os reformkom­munizmus megteremtőjének mindössze két héttel később bekövetkezett halála szimbolizált. Meglehet, Budapesten Nagy Imre temetése gyúj­tópont volt a politikában, de semmi hasonló hatása nem volt a Lenin Kohászati Műveknél, ahol a munkások erejét a megerőltető műszakok kiszívták, és elmerültek a családi élet problémáiban, dühösek voltak a növekvő árak miatt, és átkozták a vállalatvezetők alkalmatlanságát, tehetségtelenségét.

Csak 1990-ben kezdett a helyzet megvilágosodni, amikor a privati­záció lehetősége felderengett. Üzemi megbízottunk, aki már korábban lemondott posztjáról, és az előző évben visszaadta párttagkönyvét is, aktívan bekapcsolódott abba a mozgalomba, melynek célja az 1956-os munkástanácsok visszaállítása volt, ennek révén szerették volna a Lenin Kohászati Művek irányítását magukhoz ragadni. E szándék már túl kevés és túl késői volt, mivel a szocializmus korábbi menedzserei egyik napról a másikra kapitalista vállalkozók lettek, kivásárolták – vagy inkább eltulaj­donították – a szerteágazó kohászati művek legtermelékenyebb részeit, melyeket a továbbra is állami kézben lévő infrastrukturális, veszteséges részlegek tartottak fenn. A pénz az állami kofferekből az újsütetű vállal­kozók zsebébe vándorolt.

Azon a tavaszon nem dolgoztam, hanem Lukács Jánossal, kollégám­mal és barátommal tartottam, aki próbálta felkelteni a dolgozók érdek­lődését az ESOP (dolgozói részvénytulajdonlási program) iránt, ami a szocializmusból a munkások érdekeit szolgáló kivezető út lehetett volna. Olyan óriáscégeknél is megfordultunk, mint a Rába Művek, ahol vasúti kocsikat gyártottak, illetve voltunk Herenden is, a híres porcelángyárban. A spontán privatizációnak ebben a korai szakaszában jelentős érdeklő­dés mutatkozott a munkástulajdonlás lehetőségei iránt. Lukácsnak még a konzervatív MDF vezetőit is sikerült meggyőznie, hogy támogassák a törvényhozásban ezt az alternatívát. A végén mindez kialudt, mivel a privatizációs folyamatokat központosították annak érdekében, hogy a nyugati pénzügyi cégek ellenőrzésük alá vonhassák. Az átalakulás feltételeit a külföldi tőke diktálta, nem pedig a munkástulajdon és mun­kásellenőrzés különböző formái.

1990 májusában Magyarországról rövid látogatásra Oroszország­ba utaztam, ahol mintegy százötven szovjet szociológusnak tartot­tam előadásokat; az esemény tíznapos volgai tanulmányi hajóúton (komangyirovka) zajlott. A Gogol nevet viselő hajó megfelelt névadója szellemének. Ez a periódus jelentős időszak volt a Szovjetunióban. Februárban a párt lemondott alkotmányban rögzített hatalmi monopó­liumáról, és aztán a balti köztársaságok lépéseket kezdeményeztek a Szovjetunióból való kiválás érdekében. A Gogolon az orosz parlamentben folyó vitákkal szórakoztattak minket; a parlament ülései máskor legföl­jebb pantomimjátéknak tűntek, most viszont Borisz Jelcint, Gorbacsov fő riválisát akarták Oroszország elnökének megválasztani. A hajó így a peresztrojka amolyan úszó laboratóriumává változott, amikor utazás közben a gazdaság minden területén zajló titkos privatizációról szóló tör­ténetekkel traktáltak útitársaim, és ezt a titkos privatizációt maguk között szövetkezeti mozgalomnak nevezték. Még a szociológusok is megalakí­tották saját szövetkezeteiket, és közvélemény-kutatási eredményeikkel eredményesen járultak hozzá a lelkes civiltársadalom kialakulásához. Aztán megvendégeltek a harcias vorkutai bányászokról szóló beszámo­lókkal; ezek a bányászok a szibériai és az ukrajnai kollégáikkal együtt majd a következő évben térdre is kényszerítették a Szovjetuniót.

Kétségbeesetten kerestem a lehetőséget arra, hogy megismételhes­sem magyarországi terepmunkámat, vagyis hogy bejussak egy szovjet műhelybe dolgozni, amit aztán a csodával határos módon a következő évben sikerült megvalósítanom a távoli északon, Sziktivkar városában. Vajon akadt-e jobb hely a Gogolnál, ha az ember a szociológusok között igyekezett kapcsolatot találni, akik – mint azt később megtudtam – az egész Szovjetunió gyáraiban és vállalatainál (beleértve a hadiipari üze­meket is) nagyra becsült személyzeti vezetők voltak. Az expedíció koc­kázatos vállalkozásnak bizonyult, mivel a párt még nem teljesen bénult meg, és az út rosszul végződött: vádak és kifogások merültek fel azokkal szemben, akik túl sok időt töltöttek velem és a másik három amerikaival. Nekem azonban óriási kaland volt ez az út, mert mindenben különbözött korábbi, előre megtervezett és megszervezett Szovjetunióbeli útjaimtól, és nekem sikerült itt barátságot kötnöm azokkal, akikkel a következő év­tized során együtt kísértem figyelemmel a szovjet összeomlás fázisait.

És ha mindez nem lett volna eléggé érdekes, akkor elmondom, hogy ugyanezen év júliusában, a szovjet utamat megelőzően Dél-Afrikában jártam. 1968 óta nem vetődtem el arra, mivel az Afrikai Nemzeti Kong­resszus bojkottot hirdetett az apartheid kormány ellen a tudomány terü­letén. De akkoriban kezdett kirajzolódni a közeledés az Afrikai Nemzeti Kongresszus és de Klerk kormánya között. Februárban szabadon en­gedték a hosszú ideje börtönben tartott Nelson Mandelát, és csapatostul kezdtek visszatérni az országba a száműzetésben élők is. Dél-Afrika, amely politikailag mindig is eleven volt, most egyenesen tűzijátékot produkált, mivel a szegregált városban fellángoltak az összetűzések. Tanúja voltam a sowetói futballstadionban a Dél-afrikai Kommunista Párt megalakulásának, pontosabban újraalakulásának. Aligha lehet elfejteni annak a délutánnak a drámai légkörét, ahogy a felszabadító harc hőseit, akik olyan sokáig éltek illegalitásban, most sorra bemutatták a mintegy negyvenezer fős, reménykedő tömegnek. Meglehetősen ironikus persze, hogy Dél-Afrikában a kelet-európai kommunista pártok és az államszo­cializmus összeomlásáról tartottam előadásokat. Nagyon nehéz volt szembesülni a párt rendíthetetlen harcosainak ezekkel a tényekkel, de még Joe Slovo, a kommunista párt akkori főtitkára is friss szellemű vitát kezdeményezett a kommunista mozgalom hazai és nemzetközi történe­téről. Ám a szocializmus eszménye ebben az országban is vereséget szenvedett, amikor az Afrikai Nemzeti Kongresszus által alakított új kor­mány 1994-ben hivatalba lépett, és privatizációs programot indítva útjára, tágra nyitotta a határokat a nemzetközi verseny előtt, ami természetesen a munkások elbocsátásával és a munka informalizálásával járt. Tény, hogy az Afrikai Nemzeti Kongresszus vezetői szívesen letagadnák, hogy valaha is elkötelezték magukat a szocializmus mellett.

A Polányi-elmélet rejtélye: piacosítás ellenmozgalom nélkül

1990-ben meglehetősen optimista voltam a jövőt illetően, és ennek egy polemikus írásomban hangot is adtam: „A marxizmus halott: éljen a marxizmus”. A marxizmus, írtam akkor, az az elmélet, amely a legjobb magyarázattal képes szolgálni az államszocializmus összeomlásának okairól most, hogy a termelési viszonyok már nem béklyózzák meg a termelőerőket. De ennél is fontosabb – jelentettem ki -, hogy a szovjet típusú kommunizmus csődje megnyitja az utat a marxizmus előtt, hiszen az végre kiszabadulhat az uralkodó ideológia szorításából. Az elüszkö­södött láb levágása után a marxizmus újra felkel és jár majd. Tény, ami tény, mindmáig tévedésnek bizonyult ez a jóslatom – kevés kivételtől eltekintve a kapitalizmus ilyen vagy olyan formában, de mindenhol győ­zedelmeskedett, letarolta és megsemmisítette a valódi alternatívákat, beleértve magának az alternatívának a lehetőségét is.

Ugyanakkor a marxizmushoz, de legalábbis az általam marxizmusként ismert eszmékhez való viszonyom is meglehetősen kritikus lett. Segítsé­gével meg tudtam magyarázni az államszocializmus megsemmisülését, de nem segített eligazodni a szocializmusból a kapitalizmusba való átme­net okozta pusztítást illetően; az átmenetnek ezt a folyamatát egyébként én primitív ellen-felhalmozásnak, leépülésnek [disaccumulation] neve­zem. A piacosítás keretei között nem a kizsákmányolás, hanem a munka száműzése volt a legszembetűnőbb jelenség, amely magyarázatot kívánt. Hogy megértsem e folyamatokat, Polányi Károlynak A nagy átalakulás című 1944-ben született klasszikus művének tanulmányaihoz és figyel­meztetéseihez fordultam. A mű két szempontból is roppant jelentős.

Először is, a szerző azt állította, hogy a piaci kapitalizmushoz nem vezet piaci út, hogy a piacok természetes módon nem alakulnak ki, hanem erőszakkal kell őket megteremteni és fenntartani az állam poli­tikai beavatkozása révén. A piaci fundamentalizmusnak a paradoxonja, amely a szovjet államnak a kapitalizmusba való átalakulását is mozgatta, abban állt, hogy a piacnak a régi rendszer hamvaiból kellett volna feltá­madnia. Ahogyan korábban a bolsevik átmenet, ez utóbbi is forradalmi átmenetnek bizonyult – a kapitalizmusba való átmenetet ötszáz nap alatt lebonyolítani, ahogyan a Satalin-terv megfogalmazta, az államot a lehető leghamarabb lerombolni, és mindenkit, aki ellenállni próbál a változások­nak, a sokkterápiával lesből megbénítani. Polányi már azelőtt megma­gyarázta ezt nekünk, mielőtt ez a big bang, ez a nagy durranás fedőnevű piaci őrület kirobbant volna, és a szovjet lakosság a sokkterápia pusztító hatása alá került. Kína tisztán igazolta Polányi azon jóslatát, hogy a párt által szervezett és vezényelt átmenet hogyan táplálja és formálja ki az államszocializmus méhében a piacgazdaságot. Magyarország pedig még korábban demonstrálta, milyen hatékonyan lehet a központosított gazdaság repedéseiben kicsírázó piacokat felnövelni.

E tanulmányban azonban Polányi jelentőségének inkább a második aspektusával foglalkozom, nevezetesen a kettős irányú mozgás elméle­tével – vagyis azzal, hogy az önszabályozó piac kialakulása szükségsze­rűen vezet el az ellenmozgalomhoz, a társadalom önvédelmi lépéseihez. Polányi azt állítja, hogy nem a kizsákmányolás, hanem az árucikké válás, az ún. kommodifikáció volt az, ami Nagy-Britannia társadalmi szöveté­nek felfeslésével fenyegetett az ipari forradalom idején, és ez váltott ki tiltakozást. Különösképpen a termelésnek, a munkaerőnek és a pénznek mint kulcsfontosságú tényezőknek az árucikké tétele volt az, ami a civi­lizáció megsemmisülésének veszélyét hordozta, és egyértelműen ez a helyzet fenyegette Nagy-Britanniát a tizennyolcadik században. Amikor az emberi lényeket a szabályozatlan munkaerőpiacon szabadon adható és vehető munkaerővé redukálják, megsemmisül emberi karakterük, és használhatatlan eszközökké silányulnak azon vállalkozások számára is, amelyek őket mint munkaerőt megvásárolták. Amikor a földet és a földből élő közösséget elválasztják egymástól, hogy eladó területekké változtassák és tetszés szerint kereskedjenek vele, akkor az attól kezd­ve már nem szolgálja eredeti célját, vagyis azt, hogy az emberi létezés alapja legyen. Amikor a pénzből csinálnak árucikket úgy, hogy az értéke hullámzik, akkor éppen azokat a vállalkozásokat taszítják ki az üzletből, amelyeket pedig fenn kellene tartania. Ennek a három fiktív árucikknek ez a közös sajátossága: mihelyt a szabályozatlan csereforgalom részévé válnak, elveszítik használati értéküket, noha a cserének éppen ez volna a célja. De használati értékük elvesztése magával vonja a társadalom emberi kötelékeinek felbomlását, és erre – mondja Polányi – a társada­lom spontán módon önvédelemmel válaszol.

Polányi tételét az angol történelemből vett példákkal illusztrálja. Így leírja, hogyan védelmezte az egyházközségek közösségeit a Speenhamland­-rendszer, vagyis az önszabályozó piacot feltartóztató 1795-ben elfogadott törvény (amire majd később még visszatérek), amely külső támogatást nyújtott a nemzeti munkaerőpiac kialakulásá­nak hatásaival szemben. Ám a gát 1834-ben átszakadt, ekkor ugyanis új szegénytörvényt fogadtak el, amely felszámolta a külső támogatást. Mindez azonban a társadalom részéről ellenlépést váltott ki: megalakultak Robert Owen utópikus közösségei, kialakult a szövetkezeti mozgalom, létrejött a chartista mozgalom, majd később, a tizenkilencedik század utolsó negyedében parlamenti törvények törölték el a szervezkedést tiltó törvényeket, és lehetővé tették a szakszervezetek kiformálódását, kiterjesztették a munkásosztály szavazati jogait, bevezették a munkások kompenzációját és így tovább. A huszadik századi történelemben Polányi figyelme az aranystandard által irányított nemzetközi kereskedelem felé fordul, vagyis a pénz kommodifikálása kelti fel érdeklődését. Az a pusz­títás érdekelte, amit ez a jelenség eredményezett az 1930-as években az egyes nemzetgazdaságokban, és ami az egyes országokban eltérő reakciót váltott ki a fasizmuson át a sztálinizmusig, a New Deal-ig és a szociáldemokrácia kialakulásáig. Minden politikai rezsimben közös volt azonban az, hogy reaktív elszigetelődéssel próbáltak védekezni a nem­zetközi kereskedelem és az árucikké változott pénz okozta pusztítások ellen. Bár a reakciónak specifikus történelmi gyökerei voltak, különösen fontos volt az osztályerők egyensúlya, ám a hajtóerőt az adta, hogy a társadalmat a piac a teljes megsemmisülés rémével fenyegette. Polányi ezt a folyamatot a kettős mozgás törvényeként fogalmazta meg: minden egyes lépésre, amelyet az önszabályozó piac kialakítása felé tesznek, a társadalom ellenmozgással válaszol. Az embert ez a megfogalmazás Newton harmadik mozgástörvényére emlékezteti: a hatás és az ellenha­tás egyenlő és ellentétes irányú!

Ám itt van a probléma gyökere is. Tény, hogy az angol munkásság mobilizálódott, és az is tény, hogy a mobilizálódást nem lehet pusztán a kizsákmányolás mértékével magyarázni, hanem nyilvánvaló, hogy tör­ténelmi örökségek is jelentős szerepet játszottak kialakulásukban, amint arra E. P. Thompson az angol munkásosztály kiformálódásáról szóló, ra­gyogó munkájában rámutat. Ha Oroszország felé fordulunk, látható, hogy a társadalom reakciója – már amit annak lehet nevezni – a sokkterápiára és általánosságban a piacosításra a fentiektől jelentősen eltért. Ahelyett, hogy egyre szélesebb körű tiltakozás mutatkozott volna, a társadalom hajlandó volt visszatérni a nem-piaci, szovjet korszakot megelőző álla­potokhoz. Amikor a rendszerváltást követően a szovjet munkásosztály sorsát elemeztem, felfigyeltem egy folyamatra, amelynek az involúció elnevezést adtam – azaz se nem forradalom, se nem evolúció -, és amely a Polányi által piac előtti társadalomként leírt viszonyrendszerre hasonlít, alapját pedig a háziipari gazdaság és a kölcsönösség valamint újraelosztás elvei adják. Ezt a visszalépést az ipari munkásság körében éppen úgy meg lehet figyelni, mint a közös gazdaságokban dolgozó parasztok között. A piacosítási folyamat nem indította be a társadalom spontán ellenállását. Éppen ellenkezőleg.

A kommunista korszakból jóval erősebb civil társadalmat öröklő Magyar­országon és Lengyelországban a kettős mozgás eltérő formát öltött. Az ember azt várná, hogy a Szolidaritás által megalakított kormány a piac­gazdaságba való átmenetet óvatosan bonyolította le, és a gyakorlatban majdnem ez is volt a helyzet, de nem a Szolidaritás vezetőinek ellenállása, hanem a menedzserek vonakodása miatt. Mint azt David Ost olyan ékes­szólóan leírta, a Szolidaritás antikommunizmusa erősebbnek bizonyult a munkásosztály támogatása iránti elkötelezettségüknél – olyannyira, hogy a szocializmus összeomlását követően a munkaerő szorongatott helyzet­be került, ha politikai támogatást keresett. A kommunizmus elutasítása olyan mélyről fakadt a lengyel társadalomban, hogy nemcsak a szocializ­must, hanem az osztálynak a fogalmát is megtagadták, és ezzel szélesre tárták a kaput a jobboldali nacionalizmus csábereje előtt. Magyarországon hasonló történéseknek lehettünk tanúi: először a szabaddemokraták és a Fidesz álltak a piaci társadalom megteremtéséért folyó harc élén, majd a kommunista párt örökösei is csatlakoztak hozzájuk. A társadalom piac­cal szembeni ellenállását itt is a konzervatív nacionalista pártok, például a Magyar Demokrata Fórum vették kézbe. Gille Zsuzsa például leírja, az Európai Unióhoz való csatlakozás hogyan hozta magával az olcsó élelmiszerek importját, új ipari sztenderdek erőszakos bevezetését és a mezőgazdasági termelésbe beözönlő külföldi tőke térnyerését. Mivel e támadásokkal szemben teljesen védtelenek voltak, a parasztok a Jobbik és a hozzá hasonló jobboldali pártok támogatását keresték a neoliberális politika csapásaival szemben. Akárcsak Lengyelországban, az ún. szo­cialista pártok lemondtak a szocialista eszmények védelméről, és ezzel utat nyitottak a jobboldali nacionalizmus előtt.

A dél-afrikai neoliberális fordulat egészen más történelmi kontextusban zajlott, de kérdés, mennyire eltérőek az eredmények. Polányi ténylege­sen Dél-Afrikára utal, amikor egy meglehetősen elnagyolt értékelésében a gyarmatosítás hatásait elemzi, és párhuzamot von az angol munkás­osztályt a tizenkilencedik század elején ért pusztulással – párhuzamot lát a közösség felszámolásában és a munkások lealacsonyításában. Minden politikai tiltakozást, minden politikai függetlenségi törekvést Polányi az angol ipari forradalom lencséjén át vizsgál. Ahogyan Anglia historiográfi­ája előrelépett 1944 óta, ugyanúgy lépett előre Dél-Afrika historiográfiája is, ami azt jelenti, hogy a harc sohasem egyszerűsíthető le a társadalom önvédelmére. De még ennél is fontosabb, hogy azt láthatjuk, a társadalmi tiltakozás az 1980-as években érte el csúcspontját, vagyis akkor, amikor még az apartheid állam irányította a gazdaságot. Tény, hogy éppen ezzel az ipari irányító apparátussal szemben lépett harci szövetségre az ipari tőke az Afrikai Nemzeti Kongresszussal. Továbbá, amikor az apartheid bukásával a piacok megnyíltak, bár nem tűntek el teljesen a tiltakozások, de meglehetősen alábbhagytak. Ahogyan a munkásosztályt kiszorították a termelésből az informalizálás legkülönbözőbb eszközeivel (kiszervezés, háztáji, háziipari termelés stb.), úgy veszítette el képességét is arra, hogy tiltakozzon, míg azok, akik meg tudták tartani az állásukat, elvesztették érdeklődésüket a tiltakozás iránt. Ismételten, a felszabadító párt feladja szocialista elveit (egészen odáig elmegy ebben, hogy azt is tagadja, vala­ha lettek volna szocialista elvei), és keblére öleli a neoliberalizmust; ezzel a lakosság döntő többségét magára hagyja. Érdemes itt megjegyezni, hogy a Grounding Globalization című művükben Webster, Lambert és Bezuidenhout bemutatja, hogy a háztartásigép-iparban a piacosításra adott válasz mennyire eltérő Dél-Koreában (túlmunka és beleegyezés), Ausztráliában (szervezett harc) és Dél-Afrikában (informalizálás). El kell gondolkodnunk azon, vajon a reakciók miért ennyire eltérők a gazdasá­gilag párhuzamos helyzetekben.

A neoliberalizmus fűtötte a kapitalizmus elleni fellépés másféle for­máinak meghonosodását is. Cihan Tugal például a Törökországban tapasztalható neoliberális iszlám felemelkedésére utalva egyfajta passzív forradalomról beszél, amely felszívta az iszlám kapitalizmusellenességét, részben persze az iráni forradalom tapasztalataira adott reakcióként, mivel ez utóbbinak sikerült féken tartania a neoliberalizmust. Érdekes jelenség, hogy azokban az országokban, ahol a szocializmust katonai diktatúra söpörte el, a szocializmus ismét egyfajta virágkorát éli. Itt első­sorban Latin-Amerika ún. „rózsaszín forradalmi hullámára” utalnék, azaz arra a folyamatra, melynek során szocialista pártok kerülnek hatalomra inkább választások, mintsem forradalmak útján – gondoljunk csak Bolí­viára, Venezuelára, Uruguayra, Brazíliára, Chilére, Argentínára. Ezekben az országokban ma is napirenden vannak olyan szocialista projektek, amelyek lényegében a részvételi demokráciára épülnek.

A nagy átalakulástól a piacosítási hullámokig

Polányi Károly elmélete két, egymással szorosan összefüggő rejtélyt ha­gyott ránk. Egyfelől, nem vizsgálta a piacosítással szembeni ellenmozgal­mak lehetőségének feltételeit, és különösképpen a jelenlegi neoliberális korszak adta feltételeket. Másfelől, Polányinak meggyőződése volt, hogy az emberiség soha nem fogja ugyanazt a hibát ismét elkövetni, soha nem fog beletörődni a piaci fundamentalizmus meggyökereztetésébe, amit ő liberális krédónak nevezett, és amelynek alapját az önszabályozó piac ideája alkotja. Miután rámutatott, milyen szörnyű pusztítással járt az emberiségre nézve, úgy gondolta, lehetetlen, hogy a piaci funda­mentalizmus ismét feltámadjon. Azt gondolta, a két világháború okozta tragédia, valamint a fasizmus és a sztálinizmus tapasztalatai mindörökre maguk alá temették az önszabályozó piac eszméjét. Ha választ találunk arra, jóslata miként lehetett fatálisan téves, akkor jóval hatékonyabban láthatjuk át, hogy a piacosítás jelen hullámára adandó ellenmozgalom vajon miért is várat magára.

Mikor Polányi az önszabályozó piac végét posztulálja, akkor a kapi­talizmus történetét két szakaszra bontja: az önszabályozó piac felemel­kedésére és bukására. Az önszabályozó piacot a Speenhamlandnek harminckilenc évig sikerült feltartóztatnia, vagyis a törvény 1795-ös megszületésétől 1834-es visszavonásáig; ekkor a szegénytörvény lépett a helyébe, amely felszámolta a külső támogatást, és első ízben teremtette meg a valódi munkaerőpiacot. Csak ekkor – vagyis amikor kénytelen volt függőségi mentalitását feladni és puszta léte forgott kockán – vált képessé a munkásosztály arra, hogy önmagát történelmi erőként megalkossa, ami meg is történt a tizenkilencedik század során. Az éhínség ostorcsapásai alatt nyögve állt be a munkásság a gyári moz­galom mögé; ekkor azt követelte, hogy rövidebb legyen a munkanap, kiállt az owenizmus, a szövetkezeti mozgalom és chartista mozgalom mellett, szavazati jogainak kiterjesztése érdekében. Csak amikor a munkásosztály a reformista szakszervezetek révén már hozzáedződött a kapitalizmus feltételeihez, (amelyet részben még jobban elmélyített az 1873-1886-os nagy gazdasági válság) akkor, azaz a tizenkilencedik szá­zad utolsó negyedében szerezte meg a törvények adta engedményeket. A piac megjelenésére adott válasz egyfajta új imperializmusban öltött testet, amely a világkereskedelem működésével, a nyersanyagpiacok és új piacok megszerzésére irányuló versengéssel függött össze, és mindez elvezetett az első világháborúhoz.

De aztán, az első világháborút követően a piacokba vetett hit hevesen nyert teret, és a virágzó 1920-as évek a szabad kereskedelem hátán felkapaszkodó kapitalizmus gyors terjeszkedésének lettek tanúi; a sza­bad kereskedelem pedig az aranystandardba vetett bizalmon alapult. Az aranystandarddal valójában a nemzeti valutáknak rögzített átváltási rátája volt, ami katasztrofálisan lecsökkentette a nemzeti központi bankok manőverezési képességét a monetáris politika irányítása és közvetve a nemzetgazdaságok élénkítése terén. Végül az aranystandardra épített kierőszakolt nemzetközi kereskedelem az egész rendszert romba dön­tötte; az első ország, amely összeomlott, Nagy-Britannia volt (1931-ben), majd az USA is felmondta az aranystandard elvét (1933-ban), és ekkor kezdett kialakulni a piaccal és a pénz kommodifikálásával szembeni protekcionista politika. Akárcsak az 1834-es szegénytörvény, az arany­standard felmondása is a piac elleni fellépés kezdetét jelentette, ami a New Deal, a szociáldemokrácia, továbbá a fasizmus, a kollektivizálás, a központi gazdaságirányítás, valamint a második világháború kirobba­násában intézményesült.

Polányi elméletében a nagy átalakulás nem a piac létrejöttét jelenti, hanem a piac elleni fellépést, ami a piacot a társadalom ellenőrzése alá tudja vonni. Élete végén nem a piac teljes felszámolásában bízott, hanem a társadalmi ellenőrzésben, ami meg tudja őrizni a földet, a munkaerőt és a pénzt a teljes kommodifikálástól. A kapitalizmusnak mindössze két periódusát különböztette meg: az önszabályozó piac eszméjének felemelkedését, ami fokozatosan magával vonta a munkaerő, a föld és a pénz áruvá válását, majd erre válaszul életre hívta a társadalom önvédelmi ellenmozgalmait. Amikor az ember ráébred az önszabályozó piac váratlan visszaszivárgására – az 1970-es évek közepén és az olajválság hatására -, akkor megpróbálja Polányi történetszemléletét újraértelmezni, és a piacosításnak nem pusztán egyetlen általános felívelő korszakát tételezni, melyet az ellenmozgás lefelé haladó ága követ, hanem egymást követő piacosítási hullámokat látni, amelyeket a kommodifikáció elkülöníthető mintázata és a piacosításra adott eltérő ellenmozgalmak jellemeznek.

Ha követjük Polányi leírását, az első periódus a munka árucikké té­telének megtörténtét és az arra adott reakciót foglalja magában. Itt az ellenmozgalom valójában az osztályharc, amelynek során a munkaerő a munkajogok kiterjesztését követeli, és a küzdelem még akkor is a helyi közösségekből indul ki, ha később a század folyamán országos jelentőségűvé válik. A viszontválasz konkrét formáját az osztályerők nemzeti konfigurációja alakította – így aztán Angliában a munkásosztály nagyjából és egészében autonóm erőt alkotott, míg a kontinensen a munkások szövetséget kötöttek a kapitalistákkal a feudális arisztokrácia ellen. Angliában a munkásosztály meg volt félemlítve és ki volt zárva a politikai képviseletből a reformista szakszervezetek létrejötte előtt, majd ezek mederbe terelték és megszelídítették az elégedetlenséget. Ezzel ellentétben, a kontinensen a domináns osztályok felismerték az effajta kirekesztés veszélyeit, és a munkások lehetőséget kaptak arra, hogy megalakítsák saját pártjaikat. Amikor pedig a munkaerő jogait törvényileg is garantálták, akkor a szabad kereskedelemnek a nemzeti protekcio­nizmus szabott korlátokat. A protekcionizmust az első világháború hozta felszínre, ami a piacosítás második hullámát indította el.

Hogy bekapcsolódhassanak a nemzetközi kereskedelembe, a nemzeti valuták most az aranystandardnak voltak kiszolgáltatva, ami konverti­bilissé tette őket. Ám a pénz áruvá válása súlyos inflációt és deflációt eredményezett, és a nemzetgazdaságokat létükben fenyegette. A piaco­sításnak ebben a második hullámában a nemzetgazdaságok reagáltak a fejleményekre azzal, hogy felmondták az aranystandardot, és lezárták gazdaságaikat a nemzetközi szabad kereskedelem előtt. Ez az államilag szabályozott gazdaságok korszaka volt, amelyekhez bizonyos szociális és jóléti jogok társultak (amelyekbe beletartoztak a munkával kapcsolatos jogok is). Hogy a protekcionizmus milyen tényleges formát öltött az egyes országokban, ismét csak a történelmi hagyományokat és az osztályok közötti erőviszonyokat tükrözte.

Ha meghatározzuk a piacosítás első két hullámát, illetve a velük szem­ben kialakult ellenmozgalmakat, akkor világosan kirajzolódik a piacosítás harmadik hullámának logikája; ezt a fejleményt Polányi már nem élhette meg. Az 1974-es olajválsággal kezdődő harmadik hullám előrevetíti a kommunizmus összeomlását (és erősen befolyásolta ezt az összeomlást sokféle, közvetett módon), ami aztán még jobban felerősítette és meg is erősítette a harmadik hullámot. Ahogyan például Gil Eyal kimutatta, a kommunizmus ellenségei a piaci fundamentalizmusra támaszkodtak szembenállásuk kialakítása során, és sikerük csak olajat öntött a tűzre, amelynek lángjait az uralkodó ortodoxia vetette. Van-e jobb, megfelelőbb ideológiai inspiráció, mint amit a kommunistákból lett újhitűek teremtenek, olyanok, akik egész életükben a tervgazdaság működését biztosították? Továbbá, mivel a kommunizmus a kapitalizmus egyenlősítő alternatívája volt, a szisztéma összeomlásával csökkent a kapitalizmusra nehezedő nyomás, hogy emberi arcot öltsön – hogy biztosítsa a megfelelő közok­tatást, jóléti juttatásokat, társadalmi biztonságot, egészségügyi szolgál­tatást. Ennek megfelelően az USA-ban minden olyan kísérlet, mely a kapitalizmusnak efféle egyenlősítő arculatot próbál adni, azonnal diszk­reditálódik mint szocialista, tehát ördögtől való, és ez is csak azt mutatja, hogy a kommunizmus összeomlása milyen mélységesen hiteltelenítette ezeket az eszméket.

A piacosításnak ez a harmadik fázisa nemcsak a munkaerő és persze a pénz áruvá változtatását végzi el, hanem a környezetet is áruvá teszi. Ez az új elem az, amely sajátos, új ellenmozgalom alapjául szolgálhat, ám ennek olyan ellenmozgalomnak kell lennie, amelynek – ha valóban hatékony akar lenni – globális méreteket kell öltenie. Még nem jutottunk el a földi létet fenyegető szörnyű veszélyhez, amely az emberi jogok széles körű védelméért kiáltana, és amely magában foglalja majd a munka- és szociális jogok körét, de persze túl is lép azokon. Csak az egész em­beriséget fenyegető, egyre súlyosbodó környezeti válság – függetlenül attól, hogy a globális felmelegedés, a vizek privatizációja vagy a föld kizsákmányolása okozta-e – eredményez majd hatékony globális ellen­mozgalmat. A mozgalmat nem a világvégével riasztgató forgatókönyvek vagy absztrakt jóslatok fogják felfejleszteni, hanem katasztrófák sorozata Csernobiltól kezdve az ázsiai cunamikig.

Az effajta környezeti katasztrófáknak emblematikus példája volt az a cseppet sem a természet okozta pusztulás, ami a Katrina-hurrikánt kö­vetően New Orleansban bekövetkezett, hiszen egyértelműen és tisztán a piaci fundamentalizmus és a vele fű alatt együttműködő nemzetvédelem tevékenységének következménye volt. Először is, a kapitalista környezet­pusztításnak óriási szerepe volt abban, hogy a hurrikán ilyen hatalmas károkat okozhatott. A hurrikánok általában véve is egyre intenzívebbé válnak a globális felmelegedés miatt, ami megemelte az óceánok vizé­nek hőmérsékletét. Ami New Orleanst illeti, ez mesterségesen kialakított város, melynek nem is volna szabad azon a helyen léteznie, mert a Mississippi árterében fekszik. Ahogyan a huszadik század folyamán a város terjeszkedett, egyre több mocsaras területet csapoltak le, és ezzel a város egyre nagyobb részét a tengerszint alá nyomták, amivel csak még sebezhetőbbé vált a hurrikánok előtt, és egyre inkább a spórolósan kiépített töltésektől és gátaktól függött a sorsa. Ahogyan a városban fejlődésnek indult a szórakoztató ipar, a Mexikói-öbölben pedig egyre intenzívebben fejlesztették az olajipart, úgy erodálódtak a mocsaras területek, és ez teljesen kiszolgáltatta a metropoliszt a viharoknak. A nemzetvédelem elmulasztotta a környezeti pusztulás hatásainak ellensú­lyozását. Az, hogy a gátak felmondták a szolgálatot, nemcsak a mérnöki és építői hanyagság vagy tudatlanság következtében állt elő, hanem az infrastruktúra fejlesztésének elhanyagolásából fakadt, ami háttérbe szorult a katonai biztonsággal szemben.

Az állam militarizálása nemcsak a megelőzés elmulasztására ad magyarázatot, hanem arra is, miért volt olyan határtalanul elfuserált a mentési hadművelet, ami sokkal inkább emlékeztetett katonai meg­szállásra, mintsem humanitárius mentési beavatkozásra; hiába volt a mentés, a lakosság negyede az elárasztott városban rekedt, és több mint ezer ember halt meg. A torzszülött nemzetvédelemi minisztérium létrehozása, amelynek a Szövetségi Katasztrófa-elhárítási Ügynöksé­get [Federal Emergency Management Agency] is alárendelték – ezzel lefokozták minisztériumi státusából -, nagyjából-egészében megvilágítja a tehetetlenség forrását. De ugyanennyire fontos az a tény is, hogy az állam a kirekesztett lakosságot – szegényeket és feketéket, fehéreket és időseket, kórházi ápoltakat és a börtönök foglyait – nem tekintette érde­mesnek arra, hogy megmentse őket. Végül pedig, amikor az újjáépítésre került sor, az állam jócskán megnehezítette ugyanennek a kirekesztett csoportnak a dolgát, amikor megpróbálták visszakövetelni otthonaikat; vagy azzal, hogy elképesztően magas biztosítási díjat követeltek tőlük, vagy úgy, hogy a bérlakás-rendszert egyszerűen felszámolták. Az újjá­építés és a rehabilitáció pedig úgy folyt, hogy az építőiparban érvényes munkajogokat egyszerűen felfüggesztették, és ezzel bátorították a mun­kaadókat arra, hogy inkább papírok nélküli emigránsokat alkalmazzanak a New Orleans-i munkavállalók helyett. Egyszóval, a szövetségi kormány maga vezényelte a természet árucikké változtatásának és a munkaerő újra áruvá változatásának hosszú történetét.

Tágabban értelmezve, világosan láthatjuk, a környezeti pusztulást mint problémát – függetlenül attól, hogy éghajlati változás, az erdők kiirtása vagy mérgező hulladékok okozták – hogyan próbálják további kommodifikálással (nevezetesen azzal, hogy bírságolják a szennyezést) megoldani. A környezet elpusztítása ezzel mintegy elfogadhatónak mi­nősül, mindaddig, amíg fizetünk érte, de amikor ezt tesszük, akkor csak elmélyítjük a jövőbeni válságot, és egyúttal a károk jóvátételére szolgáló összegek kifizetését a károk okozóiról átruházzuk azokra, akik nem tudják e költségeket viselni.

A piacok összetett és egyenlőtlen fejlődése

A piacosításnak ezek a hullámai nem egymástól elszigetelten jelentkez­nek, hanem inkább dialektikus fejlődést (vagy visszafejlődést) mutatnak. E fejlődés során minden egyes újabb hullámot két körülmény határoz meg: a három fiktív árucikk (a munkaerő, a pénz és a föld) közül melyik­nek az aktuális kommodifikációja zajlik, illetve hogy erre a folyamatra éppen milyen a jellemző reakció. A fő vonulat mellett azonban a másik két fiktív árucikk kommodifikációja is jelen lehet. A piacosítás második hulláma többek között támadást intézett az első periódusban megszerzett munkajogok ellen, illetve a pénz áruvá válását hozta magával, amely aztán – ellenreakcióként – újra szociális jogokat alakított ki, köztük mun­kajogokat is. Hasonlóképpen, a harmadik hullám, mint már fentebb láttuk, a munkaerő áruvá válását, a szociális jogok visszavonását és a pénz kommodifikálását eredményezi; amint azt jól láthattuk az egész világon végigsöprő pénzügyi válság során, illetve hatása most már kiterjed a természet áruvá alakítására is, ami új, tartós fenyegetést jelent az egész emberiségre. Tény, hogy a neoliberális rend azzal a kihívással állt elő, hogy meg kell értenünk a három kommodifikációs jelenség egymáshoz való viszonyát, azokat az új formákat, amelyeket felvesznek, valamint a folyamatos ellenmozgalmak természetét.

Végül, a piacosítás hullámait a világ különböző térségeiben eltérően érzékelik a társadalmak, és nemcsak a helyi és nemzeti hagyományok különbözősége miatt, hanem annak következtében is, milyen helyet fog­lalnak el a kapitalista világrendszerben. Amikor Polányi egyenlőségjelet tesz az afrikai közösségek gyarmati felszámolása és a brit munkásközös­ségek megsemmisítése közé, lényeges különbségeket hagy figyelmen kívül, mindenekelőtt a gyarmatok kizsákmányolását a természeti kincsek kiaknázása és új piacok megnyitása céljából; utóbbi ugyanis a létfenn­tartási eszközökhöz való hozzáférést csak részlegesen korlátozta, míg az ipari Nagy-Britanniában a munkaerő teljes kisajátítása ment végbe a létfeltételektől való teljes elszigetelés közepette. A brit munkaerő alkal­mazása a gyarmatokról beszállított nyersanyagok importjától és a Nagy-Britanniában gyártott késztermékek gyarmatokra exportálásától függött. A második korszakban annak a birodalmi célkitűzésnek a véghezvitele, hogy a kapitalista világgazdaságba integrálják a periferikus térségeket, sikeres függetlenségi mozgalmaknak teremtett lehetőséget, és véget vetett a nagyhatalmak gyarmatok iránt tanúsított politikai felelősségvál­lalásának. A perifériás országok spontán módon alkalmazkodnak peri­ferikus szerepükhöz, sőt reprodukálják is ezt az állapotot akkor, amikor versengenek a kapitalista befektetésekért és az északi piacokra való bejutásért. Az ún. globalizáció harmadik korszakában a periféria országai válnak áldozati bárányokká a környezeti harcokban, mivel a mérgező hulladékok szemétdombjai lesznek, és a légkörszennyezést is ők sínylik meg legjobban. Igaz, persze, hogy az ilyen súlyos környezeti veszélyeket nem lehet könnyedén specifikus földrajzi térségekhez szögezni, amint azt a csernobili katasztrófa oly ékesen bizonyította.

A világ különböző régiói nemcsak eltérő módon érzékelik a kommo­difikáció hatásait, hanem elérő ritmusban is. A három hullám története Angliában például majdnem két évszázadot fog át, míg az USA-ban mondhatni egyetlen század alatt lezajlott. Kína és a hozzá hasonló országok e három hullám egyidejű jelenlétét tapasztalják meg. Olyan ez, mintha a Speenhamland óta napjainkig lezajlott eseményeket ötven esztendőbe sűrítenénk. Ahogyan Vu Dzsi-min írta, a kínai hukou (tartóz­kodási engedély) rendszer, ami a vidékről jövő munkaerő áramlását az állampolgári jogok segítségével szabályozza, a kínai Speenhamlandnek tekinthető, mert a vidéki települések felelőssége volt, hogy lakóik boldo­gulásáról gondoskodjanak. Az utóbbi harminc év reformkorszakában a hukou-rendszer fokozatos összeomlásának és ezzel párhuzamosan az országos munkaerőpiac kialakulásának lehettünk tanúi. Ugyanakkor azonban ezen idő alatt Kína meghatározó jelentőségű kereskedelmi hata­lommá nőtte ki magát, felhalmozva olyan pénzügyi készleteket, amelyek képesek az USA óriási fizetési deficitjét ellensúlyozni. Kína a nemzetközi nyomás hatására csökkentette valutája értékét, ám a gazdaság terén mindmáig elutasította, hogy lemondjon a központi ellenőrzésről. Végül, Kína robbanásszerű növekedése elképzelhetetlen mértékű környezeti problémákat szült. A piaci cunami nyomása alatt álló Kína egyfajta potenciális New Orleans, persze, jóval nagyobb méretekben. Ahogyan maga Polányi is kifejtette, nem maguk a társadalmi változások, hanem a társadalmi változások arányai határozzák meg a gazdasági és szociális katasztrófa méretét.

Fentebb úgy rekonstruáltuk Polányi elméletét, hogy az ő egyszeri „nagy átalakulási” folyamatát kettőre osztottuk; sőt, egy harmadik „nagy átala­kulás” lehetőségét is felvázoltuk. A piacosítás minden egyes hullámát a munkaerő, a pénz és a környezet (mindhárom entitás jelentése időtől és helytől függően változik) kommodifikálásának sajátos kombinációja jellemzi, és mindegyik nagy átalakulás a piacosításra adott ellenmozgást is jelent, mindegyik eltérő mértékű, az aktorok különböznek, más és más a földrajzi epicentrumuk és így tovább. Az egyes „nagy átalakulások” nem szigetelődnek el egymástól, hanem a következő a megelőzőn ala­pul. De fel kell tennünk a kérdést, vajon újabb tárgyakkal bővül-e a fiktív árucikkek köre, vagyis várhatóan kiegészül-e a munkaerő, a pénz és a környezet listája olyan entitásokkal, melyeket a kommodifikálás alapve­tően és lényegében torzít el. Az egyik kézenfekvő tárgy maga a tudás lehet. Ha a mai helyzetben az új ismeretek termelésére és terjesztésére gondolunk, rémülettel kell eltöltsön bennünket, milyen nagy mértékben alá van vetve a tudás és ismeret a piac törvényeinek. Az agytrösztök és az ún. kettes típusú, azaz a problémára fókuszáló és interdiszciplináris ismeretek megszerzésére koncentráló ismeretszerzés felbukkanása jelzi ezek eszközzé válását. Jól nyomon követhető ez a folyamat az egyete­mek jellemző vonásait érintő változásokon: hatalmas tempóban veszítik el autonómiájukat, a közt szolgáló szerepüket, mivel alá vannak vetve az államok és a korporációk igényeinek; és ők híven szolgálják a munkaerő, a pénz és a környezet áruvá tételét. Manapság az egyetemeken tapasz­talható harcok a közösségi tudás védelméért folynak, azért a tudásért, amely elérhető és felfogható a közösség számára, azaz a társadalom érdekében áll, és olyan tudás és ismeret, amely szükséges ahhoz, hogy a piacosítás harmadik hulláma borzalmainak útját állhassuk.

A kapitalizmus és a marxizmus felülvizsgálata

A fentiek ismeretében joggal merül fel a kérdés, vajon Polányi miért gon­dolta azt, hogy az önszabályozó piac eszméje halott és mindörökre el van temetve. Vajon egyszerűen csak az empíriából következő meggyőződése volt-e az, hogy az ellenmozgalmak olyan, a piacok szabályozta rendsze­rekben szilárdultak meg, amelyek már örökkévalónak és sziklaszilárdnak látszottak? Vagy inkább az történt: úgy vélte, az emberiség megértette az önszabályozó piac pusztításaiból adódó tanulságokat, és többé már nem akad olyan állam, olyan burzsoázia, amely effajta kísérleteken töri a fejét? Abbeli igyekezetében, hogy a marxizmustól elhatárolja magát – különösképpen az osztályharcos és történelmi marxizmustól -, Polányi figyelmen kívül hagyta, hogy a piacok kapitalista védőburokban működ­tek. Úgy vélte, az osztályérdekek nem a kapitalista gazdaság, hanem a társadalom önvédelme révén fejeződnek ki. A civil társadalmat nem tekintette sajátos terepnek, melyen a tőke minden igyekezetével saját érdekeinek, különösképpen pedig a felhalmozásra és a profitszerzésre vonatkozó érdekeinek érvényesítésére törekszik. Az önszabályozó piac fontos eszköze a felszámolásnak/felhalmozásnak, amelyet az alárendelt osztályok tulajdontól való megfosztásával hajt végre a tőke, aminthogy az önszabályozó piac ideológiai fegyver is volt, ami mindenkit hatása alá vont. Azzal kecsegtette a részvételre hajlandókat, hogy anyagi ellen­szolgáltatásban részesíti őket. A piaci társadalom a fejlett kapitalizmus hegemóniájának alapja, még akkor is, ha megteremti az alternatívák alapjait is.

Polányi helyesen döntött, amikor hátat fordított a klasszikus marxiz­musnak, azaz Marx, Engels, Kautsky, Luxemburg és Bernstein elméleté­nek. Ez volt ugyanis az a marxizmus, amely sohasem elemezte komolyan a szocializmus elméletét, mert szilárdan meg volt győződve arról, hogy a kapitalizmus halott. Pedig a kapitalizmus nem omlott össze, sőt, a fentebb a piacosítás második hullámának nevezett korszakra válaszul újraszervezte önmagát. A marxizmus is újjáformálta magát, visszalépett a törvényszerű beteljesedés elméletétől az államszocializmus megte­remtéséhez. Ez volt az a marxizmus, amely a szervezett vagy fejlett ka­pitalizmus elméletét, netán a fasizmus és az államszocializmus teóriáját kialakító állam köré szerveződött. Ez volt a szovjet marxizmus virágkora, amely eredetét a nyugati marxizmusba vezette vissza.

A piacosítás harmadik hullámának időszakában összeomlott az ál­lamszocializmus, a jóléti államok pedig erős nyomás alá kerültek, mivel a kapitalizmus új, saját létét is veszélyeztető ellentmondásokat termelt. Vajon milyen az a marxizmus, amely a piacosítás harmadik hullámához idomul, pontosabban szólva, az ellenmozgalomhoz illeszkedik? Bizonyo­san nem a klasszikus, a kapitalizmus önpusztítását hirdető, gazdasági törvényekkel operáló marxizmus lesz, mint ahogyan nem lehet a második korszak államközpontú marxizmusa sem, hanem olyan szociológiai mar­xizmus lesz, amely visszahozza a szocializmusba a szociális elemet a piaccal és az állammal szemben; azt a szociális elemet, amely magába foglalja, de meg is haladja a helyi és a nemzeti kereteket, és a globálisig terjed. A szociológiai marxizmus csak a piacosítás harmadik hulláma ellen fellépő mozgalommal együtt arathat sikert, ma azonban nem tehet mást, mint hogy keresi és feltárja azokat a valóságos utópiákat, amelyek a kapitalizmus repedései között szökkennek szárba.

(Fordította: Baráth Katalin)

A tanulmány az ELTE és a Politikatörténeti Intézet által 2010. január 15-én Budapesten megrendezett „Húsz év után” című konferencián elhangzott előadás írásos változata.

Az 1989-es munkástanácsok története számos előre mutató kezdeményezést hordozott, legfőképpen azt, hogy az 1956-os munkás-önigazgatói tapasztalatokat felhasználva a dolgozók újra megpróbálták a termelést ellenőrzésük alá vonni és alkotmányos keretekben biztosítani a dolgozói tulajdon létjogosultságát. A cikk az akkori események összefoglalását adja, kiemelve a kritikus pontokat, amelyek egy következő munkásszerveződés esetén tanulságul szolgálhatnak.

A rendszerváltás huszadik évfordulója kapcsán lezajlott társadalmi diskurzusból, összegzésekből valamiért kimaradt a közösségi tulajdon kérdése, pedig a magántulajdon versus állami tulajdon mellett létezett egy harmadik út is, amely sem akkor, sem azóta nem kapott megfelelő társadalmi nyilvánosságot.

A tulajdonváltás az állami tulajdon magánkisajátításának története (privatizáció), az a fő vonal, amellyel a korai politológiai, közgazdaságtani vizsgálódások foglalkoztak. Azonban gyakorlatilag figyelmen kívül maradt az a fejlemény, hogy az átalakulás történetében kísérletek történtek arra, hogy az állami tulajdont közösségi ellenőrzés alá vegyék. Dolgozatom ezeknek a kísérleteknek a feldolgozásához kíván adalékokkal szolgálni.

A rendszerváltás előtt a demokratikus szocializmusnak és a vegyes (állami, magán, szövetkezeti) tulajdonon alapuló gazdaságnak sok híve volt a rendszerkritikai értelmiség körében. Nemcsak a nyugati marxis­ták, hanem sok kelet-európai ellenzéki is úgy gondolta, hogy a mun­kások támogatni fognak egy antikapitalista alternatívát, ha az egyúttal antibürokratikus is lesz. Ez azonban nem következett be: a munkások Kelet-Európa szerte sehol nem védték meg a „munkásállamot”, és nem került sor önálló politikai akciókra sem. Érvényes ez Lengyelországra is, ahol a Szolidaritás munkás-önigazgatói szárnya a nyolcvanas évek kö­zepén még erős társadalmi támogatással rendelkezett (Mitrovits 2010b, 46-70). A rendszerváltás azonban az egész régióban megváltoztatta a (geo)politikai és társadalmi erőviszonyokat.

A privatizáció

A rendszerváltás legbelsőbb lényegéhez tartozott a privatizálás az egész kelet-európai régióban. E tanulmány megírásakor az állami tulajdon magánkisajátítását, vagyis a privatizációt, a tulajdonviszonyok megvál­tozását vettem kiindulópontnak, mert pusztán a politikai intézményrend­szer átalakításának leírásából nem következik, hogy milyen valódi erők mozgatták e gazdasági átalakulási folyamatokat. Nem véletlen, hogy a különböző privatizációs elképzelések Kelet-Európában már a kezdetek kezdetén tudták, hogy a tulajdonáthelyezés lesz az alapkérdés, ami gazdasági, politikai és hatalmi problematika volt egyszerre. Mindez a magyar átalakulás keretében jól illusztrálható (Mocsáry 1990). A pri­vatizáció magyarországi ismert története nem érthető, ha nem látjuk e folyamat eltérő formáit a kelet-európai régió különböző országaiban. Az orosz, a cseh, a bolgár vagy éppen a szlovén példák mutatják, hogy a helyi hatalmi elitek előtt történelmileg determinált módon, de különféle lehetőségek voltak. Az egész nemzetközi feltételrendszer, a nemzetközi pénzügyi szervezetek politikája, az adósságcsapda, amelybe a kelet­-európai országok kerültek, mind a privatizálás előfeltevéséből indultak ki, és olyan hatalmi és intézményi reformokat követelt, amelyek lehetővé tették az állami tulajdon privatizálását. A magyar fejlődés is megmutatja, hogy a politikai pártok létrejötte elválaszthatatlan az állami vagyon újrafel­osztásának, vagyis magánkisajátításának folyamataitól. A magyarországi privatizációs folyamatok beágyazottságát Krausz Tamás a világrendszer perspektívájából így vetette fel:

„A neoliberalizmus mint a multinacionális tőkeuralom adekvát politikai eszközrendszere a maga nemzetközi intézményrendszerével, hatalmi-gaz­dasági struktúráival sem tudta volna rendszerváltás nélkül keresztülvinni a privatizálást Kelet-Európában, ellentétben például Thatcher Angliájával vagy bárhol másutt a hagyományos tőkerendszerben, ahol rendszerváltás nélkül ment végbe a magántulajdonban gyökeredző állami tulajdon privát kisajátítása, eladása. Elvben, alkotmányjogilag az állami tulajdon az ál­lamszocializmusban a termelő osztályok ellenőrzése alá tartozott, persze csak elvben. Mint tudjuk, a kelet-európai gyakorlatban az állami tulajdon sosem lett közvetlenül társadalmi tulajdon, sőt az annak megvalósítására irányuló kísérleteket mindenütt leverték.” (Krausz 2010, 89-90)

Magyarországon a rendszerváltás folyamatában a vállalatigazgatók, munkások és értelmiségiek nagy többsége elhitte, hogy nem lényeges kérdés: ki a tulajdonos? A lényeges az, hogy a tulajdon, a vagyon, a gyár működtetése „rendben legyen”. Azonban a privatizáció elindítása az új tulajdonosi csoportok és az újjászerveződő politikai osztály kü­lönböző frakciói között kibékíthetetlen ellentéteket gerjesztett. Kiderült, hogy mégsem mindegy ki a tulajdonos. Nem túlzás azt állítani, hogy a rendszerváltás legalapvetőbb kérdésévé éppen a tulajdon kérdése vált, aminek jelentőségét korábban oly sokan megkérdőjelezték. Mocsáry József közgazdász 1989 decemberében így ír erről egyik cikkében:

„Meg kell állapítani, hogy az állami és szövetkezeti tulajdon kisajátítá­sának folyamata egyre nagyobb kiterjedésű és egyre gyorsul az üteme. Hiába a figyelmeztetések, az inflációval finanszírozott folyamat megy tovább, és félő, hogy visszafordíthatatlanná válik. Nem egyszerűen a szegényedő ország csökkenő nemzeti tortájából egyre nagyobb szeletet kihasító újgazdagok léte a baj, hanem az is, hogy ellenőrizhetetlenné válik az állami tulajdon, szabad utat kapnak a külön érdekek, irányíthatat­lanná válik a gazdaság. A dolgozók széles tömegeinek – akik egyszerre viselik a gazdaság szétzüllésének és az újgazdagok luxusfogyasztásának minden terhét – saját kezükbe kell venni a közérdek védelmét, a vissza­élések leleplezését.” (Népszava 1989)

Ennek a visszafordíthatatlan folyamatnak előzménye volt az 1988. évi VI. törvény a gazdasági társaságokról.

Törvény a gazdasági társaságokról

A rendszerváltás folyamatában már a nyolcvanas évek végén, az MSZMP egyes vezetőinek közvetlen támogatásával (Pozsgay Imre, Nyers Rezső) különféle pártkezdeményezések jöttek létre, megformá­lódtak a „felülről” létrehozott pártok. E folyamatban még a rendszervál­tás, még a pártok uralmának legalizálása előtt 1988. október 10-én az Országgyűlés elfogadta az ún. társasági törvényt, amely 1989. január 1-jén lépett életbe, és tulajdonképpen utat nyitott a korlátozatlan priva­tizáció előtt. Megengedte gazdasági társaságok alapítását, valamint lehetővé tette, hogy az állami vállalatok vagyonuk egy részét, köztük legjobb gyáraikat, tevékenységük legnyereségesebb részét – külső tőke bevonásával vagy anélkül – gazdasági társaságokká alakítsák át, és ezáltal (valamint üzletrészek és részvények eladásával) a vállalatot részben vagy egészen magántulajdonba adják. Ebben az is benne volt, hogy egyrészt – amennyiben a menedzsment vagy az állami vezetők érdeke ezt diktálta -, a vagyont mélyen üzleti értéke, sőt névértéke alatt (az érték nélkül nyilvántartott, bérelt üzlethelyiségek, telkek fölér­tékelése nélkül stb.) vigyék gazdasági társaságokba, másrészt, hogy a részvényeket, üzletrészeket mélyen valódi értékük alatt idegenítsék el. Az átalakulási törvény (1989. évi XIII. törvény) az állami vállalatok gazdasági társasággá alakítására és privatizálására adott lehetőséget, a leendő tulajdonosok számára hallatlanul kedvező feltételekkel. A tör­vények a vevő kiválasztását és a feltételek részletes szabályozását a menedzsmentre bízták, jóllehet ellenőrizve, engedélyezéshez kötve a külföldi tőke bekapcsolódását a gazdaságba.

A lényeges, hogy bevonták a külföldi tőkét a magyar privatizációba, és kimondták, hogy a „Külföldiek gazdasági társaságban lévő érdekeltsége teljes védelmet és biztonságot élvez”. /1988. évi VI. törvény, 9.§ (1)/ Úgy gondolták, a magyar gazdaságot tovább nem lehet hitelekből finanszírozni, a külföldi tőke bevonásával akartak kitörni az adósságcsapdából. Hozzá­tenném, hogy ez a törvény a kormány egyik vállalása volt a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank (IBRD) közismert nevén a Világbank felé:

„A magyar kormány és a Világbank 1988. július 1-én írta alá az »Ipari szerkezetátalakítási kölcsön« (ISAL) szerződést. Ezt megelőzően 1988. március 31-ig az IBRD már összesen 19 kölcsönt nyújtott Magyarország­nak, ezek közül hatot más hitelezőkkel együtt. A korábbi hitelek 43%-át az ipar, 32%-át a mezőgazdaság, 16%-át az energia-ágazat és 8%-át a közlekedés kapta. Az 1988-as ISAL összege 200 millió USA-dollárnak megfelelő konvertibilis valuta, amit két részletben lehetett felvenni. Az első 100 millió dolláros részletet azonnal, a második részt a szerző­désben foglaltak teljesülésének felülvizsgálatakor. Erre 1989 március­augusztusában került sor. A kölcsönt öt év türelmi idő után tíz egyenlő részletben kell visszafizetni 1994. március és 2003. szeptembere között. A kölcsönhöz a végrehajtás folyamán (1989-ben) a japán EXIM Bank 8 milliárd yen (kb. 50 millió USD) kiegészítő kölcsönnel kapcsolódott, amit a magyar kormány szintén igénybe vett. A kormány az ISAL-szerződéssel kapcsolatban többek közt a következőket vállalta:

1. Javul az állami költségvetés egyenlege és 1990 végéig megáll az ország külső eladósodási folyamata.

2. A termelői és fogyasztói ártámogatások összege az 1988. évi terv­hez képest (amely 204,9 milliárd forint volt) legalább 10%-kal tovább csökken.

3. A társasági törvény és a hozzá kapcsolódó egyéb törvények el­fogadása, ami lehetővé teszi az állami vállalatok részvénytársasággá alakulását, természetes személyeknek szavazati jogú részvényvásárlást, valamint természetes személyeknek kft. és rt. alapítását.

4. A vasipar és szénbányászat átalakítása a Világbank elvárásainak megfelelően.

5. A vállalati jövedelemadóztatás átalakítása, a vállalkozói adónak a nyereségadóba és SZJA-ba történő beépítése.” (Márkus 1998, 97)

A magyar kormány 1983-tól folyamatosan vett fel ún. struktúra átalakító kölcsönöket, amelyeket részben a Világbank, részben a Nemzetközi Va­luta Alap (IMF) finanszírozott. Azért tartom fontosnak itt megemlíteni az ország eladósodottságának mértékét, mert amire elkezdődtek a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások, addigra az ország belpolitikai, gazdasági moz­gástere annyira beszűkült, hogy az intézményi változtatásokat szinte e fenti gazdasági átalakulási folyamatokhoz lehetett csak illeszteni.

A Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások

Magyarországon 1989. június 13-án elkezdődtek a Nemzeti Kerekasztal­-tárgyalások a politikai rendszerváltás, a politikai és gazdasági hatalom újrafelosztásának levezénylése céljából az MSZMP és az ellenzék rész­vételével. Később a szakszervezetek és civil szervezetek tiltakozásának hatására létrehozták a Harmadik Oldalt a kerekasztalnál, de annak nem lehetett meghatározó szava, mert az MSZMP és az ellenzék éppen a döntő vitaponton, a tulajdon kérdésében összefogott velük szemben. A Harmadik Oldal részeként ott ülő Baloldali Alternatíva Egyesülés (BAL) ezért állt fel a kerekasztaltól:

„Továbbra is valljuk, hogy a politikai és a gazdasági válság csak együtt kezelhető és oldható meg. Erre azonban nincs már esély a háromoldalú egyeztető tárgyalásokon, ennek jelenlegi formája értelmét és hitelét egyaránt elvesztette. Egyébként pedig nem kívánunk egy tömeges elnyo­morodáshoz és dolgozói kiszolgáltatottsághoz vezető gazdasági diktatúra látszatdemokráciával való leplezéséhez hozzájárulni. Ezért a BAL – az általa aláírtak tiszteletben tartásával – a továbbiakban nem vesz részt a politikai egyeztető tárgyalásokon.” (BAL 1989. november 10.)

Romsics Ignác történész túlzott jelentőséget tulajdonít a tárgyalá­soknak: „Bár gazdasági problémákról viszonylag kevés szó esett, a külpolitika pedig teljességgel hiányzott a plenáris ülések és a munka­csoportok értekezleteinek napirendjéről, a közjogi kérdésekben született megállapodások önmagukban véve forradalmi jelentőségű átalakulás alapjait vetették meg.” (Romsics 2003, 168) A forradalmi narratíva nála is előkerül.

Végül is a senki által meg nem választott kerekasztal-tárgyalások 1989. szeptember 18-án zárultak le egy megállapodás kiadásával, amelyben törvényjavaslatok alapelveiben egyeztek meg. Az Ellenzéki Kerekasztal (EKA) tagjai közül az SZDSZ nem írta alá a dokumentumot.

Míg az 1990 májusában hatalomra jutott MDF a privatizáció ún. osztogatásos formáját, addig az SZDSZ a világpiacon jelenlévő erőket részesítette előnyben. Az SZDSZ nem tekintette „nemzeti” kérdésnek az új gazdasági uralkodó osztály létrehozását, egy működő kapitalizmusra hivatkozva a polgári osztály multinacionális jellegét vette alapul. Lásd ehhez az SZDSZ (2000, 453) 1989-es programjának 2. pontját a gazda­sági rendszer átalakításáról. (Ez a konkurenciaharc a közvetlen forrása az új hatalmi eliten belül annak az ellentétnek, amely ideológiailag az antiszemitizmus és kozmopolitizmus, illetve népi-urbánus szembenál­lásban fejeződött ki.)

Az MSZMP-ből létrejött Magyar Szocialista Párt (MSZP) fő vonulata az állami tulajdon privatizálását a kádárista menedzsment javára akarta levezényelni, annak érdekeit képviselte. Az utódpárt három alapvető irányzatból tevődött össze:

1. Az MSZMP ún. reformszárnya, amely már 1988-tól hajlott a privati­záció koncepciójának korlátozatlan elfogadására, ami tükröződött a fent említett társasági törvényben.

2. A második irányzat az ún. Reformkörök Mozgalom volt (Romsics 2003, 101), amelynek tagjai a fiatal másodvonalbeli párthivatalnokok so­raiból kerültek ki, és akik reformkommunista helyett reformszocialistáknak nevezték magukat. Megújulási törekvéseiket a rendszer demokratizálá­sában látták. Az irányzat összefonódott a Horn Gyula-Németh Miklós-Pozsgay Imre vezette reformszárnnyal. Ők a tulajdon kérdésében eleinte felemás álláspontot foglaltak el, az állami tulajdon vonatkozásában nem volt közös véleményük. De azért alapjában a pártvezetők privatizációs elképzeléseit részesítették előnyben, amelyek mindenekelőtt a Kádár­korszak ipari és pénzügyi menedzsmentjének, a technokratáknak az érdekeit tükrözték.

3. A párt baloldalát a Népi Demokratikus Platform képviselte, amely határozottan ellenezte a magántulajdon korlátlan visszaállítását. A Szigeti Péter szerkesztésében megjelent Balra, ki a zűrzavarból című tanulmány­kötetben összefoglalták a platform alaptéziseit. Elképzelésük szerint (és itt felmerült a közösségi tulajdon megmentésének szükségessége), egy olyan vegyes tulajdonú gazdaság alapjait kell lerakni, amelyben a magán az állami és a közösségi tulajdon együttese egy többszektorú gazdaság meghonosítását jelentette volna. „A társadalmi tulajdon különféle formái (állami, szövetkezeti, helyi-önkormányzati és termelői-önigazgatói stb.) mellett a magánszektor fontos szerepet kaphat egy ilyen gazdaságban. A külföldi tőkeimportnak az értelmét az adhatja meg, ha a keletkező haszon egésze nem vándorol ki az országból, s ha fejlett technikát, technológiát, munkakultúrát, vezetési ismereteket segít meghonosítani.” (Szigeti 1990, 7) Ez az álláspont az MSZP alakuló kongresszusán is megfogalmazódott, és a küldöttek mintegy harmada támogatta. (Krausz 2009, 7-9)

A választási kampányban 1990 tavaszán az MSZP perifériáján meg­jelent a dolgozói tulajdon megvalósításának követelése. Valójában sem a pártok, sem az új Országgyűlés igazán nem állt a dolgozói tulajdon oldalára, hanem a privatizáció neoliberális modelljét követte. A közös­ségi tulajdon politikai érdekképviseletét civil szervezetként a Baloldali Alternatíva Egyesülés (BAL) vállalta fel, amelynek néhány munkás­származású tagja (Szili Sándor, ill. Gyárfásné Kerékgyártó Ildikó) a Népi Demokratikus Platformon keresztül próbálta bevinni a dolgozói tulajdon kérdését a parlamenti frakció gondolkodásába. Ez a platform fokozatosan elveszítette politikai befolyását, és parlamenti képviselői az MSZP elnökségi tagjaiként fokozatosan feloldódtak a mainstream hivatalos politikában.

Az 1989-es magyar munkástanács mozgalom és a dolgozói tulajdon tapasztalatai

1. A rendszerváltáskori civil társadalmak

A civil társadalom – alapeszménye szerint – a társadalom autonóm és önkéntes szerveződése. Azzal a céllal jön létre, hogy a szerveződésben résztvevő emberek különféle lakóhelyi, munkahelyi és országos érdekeit megvédje az elkülönült állammal és a speciális pártérdekekkel szemben. Ezek az (eredetileg) alulról megszerveződő szervezetek a mindennapi élet minden olyan szegmensét elvben lefedték, amely kikerült a politikai pártok és politikai társadalom ellenőrzése alól. Bármilyen tematikus problémát magáénak valló (pl. édesvízkészletek, rák elleni küzdelem, humanitárius segély, szakszervezetek, békemozgalom stb.), értéket védő civil szervezet éppen akkor számít erősnek, hatékonynak, ha túllépve önmagán szélesebb befolyásra tesz szert.

Az 1945 utáni kelet-európai fejlődésben a civil mozgalmakat illetően a két legfontosabb történelmi tapasztalat az 1956-os munkástanácsok és a lengyel Szolidaritás munkás-önigazgatói szárnya a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján. Mivel mindkét hagyományra az 1989-es munkástaná­csok mint szellemi előzményre tekintettek, sok mindent átvettek tőlük.

Az 1956-os munkástanácsok úgy gondolták, hogy az állami tulajdon feletti ellenőrzés ne a bürokrácia, hanem a dolgozók választott képviselői kezébe kerüljön, ami egyértelműen tükröződött a Munkástanácsok Par­lamentjének dokumentumában. Feitl István egyik írásában (1989) így értékeli a magyarországi 56-os munkástanács mozgalmat:

„Az 1956-os események során, de különösen a munkástanácsok életében a piaci gondolatot nélkülöző, az emberi szervezésben és terve­zésben való hit az, ami újra és újra szemünk elé kerül. Hiszen az üzem perspektívájából józan fejjel gondolkodó munkás joggal hiheti önmagáról és a munkástársairól, hogy azt ők jobban meg tudják szervezni, mint a bürokrácia. Ez a hit motiválta azt, hogy a politikai ellenállás mellett a munkások ezrei és tízezrei az önigazgatásban is rendületlenül hittek.”

Bibó István 1957 elején egyik rövid feljegyzésében (2004) így írt a munkástanácsokról:

„A magyar munkástanácsok nagy erkölcsi győzelmet arattak, mellyel a magyar forradalom hitelét megóvták. E harcban azonban ellenfelük nem a többpártrendszer vagy a parlamentáris demokrácia volt. Ellenfelük az volt, ami közös ellenfele mind a parlamentáris, mind a szindikalista szabadságnak: a zsarnokság.”

A lengyel Szolidaritás negyed századdal később tulajdonképpen ezek­hez a hagyományokhoz (is) nyúlt vissza. Mindkét munkás-önigazgatói fejlemény alapkérdésnek tekintette a munkástulajdon ill. a dolgozói tulajdon kérdését.

2. A lengyel Szolidaritás önigazgató szárnya

Lengyelországban a társadalmi, gazdasági és politikai önigazgatás megvalósítása 1980-1981-ben reális lehetőséggé vált. Nemcsak azért, mert 1980 nyarán az országos sztrájkhullám következtében kialakult Szolidaritás szakszervezet tagjainak túlnyomó többsége az önigazga­tás mellett foglalt állást, hanem azért is, mert az önigazgató rendszer előfeltételei is létrejöttek. Az önigazgatás koncepcióját az Üzemi Szer­vezetek Hálózata („Hálózat”) által 1981 tavaszán kidolgozott tézisekben tették közzé. A tervezet a pluralizmus és a társadalmi élet demokratikus szabályainak tiszteletben tartására és az önigazgatás elvére épült. (Mitrovits 2010a)

A program szerint a nemzetgazdaság alapvető szervezeti egysége a társadalmasított vállalat. A vállalaton belül létrehozandó Munkásönkor­mányzat rendelkezik az össznemzeti vagyonhányad felett a társadalom és a saját kollektívája érdekében. Az önkormányzatnak minden dolgozó automatikusan tagja. Az önkormányzat legfelsőbb hatalmi szerve a Munkásönkormányzat tagjainak szabad gyűlése. A kollektívák a mun­kástanácsokon keresztül képviseltetik magukat a Munkásönkormány­zatban. A vállalat élén az igazgató áll, akit pályázat útján választanak meg. A Munkásönkormányzat joga meghatározni a vállalat fejlődésének fő irányvonalát, elfogadni a többéves terveket, megerősíteni a vállalat szervezeti struktúráját. A szakszervezetekkel közösen döntenek a vál­lalat által megtermelt jövedelem elosztásáról. Az önkormányzat joga az igazgató kinevezése és visszahívása. Hatáskörébe tartozik továbbá a kooperációs szerződések megkötése, illetve az állami és területi hata­lommal való együttműködés is.

Ám a lengyel rendszerváltás példája mutatja, hogy a még oly jelentős ellenzéki tömegmozgalom, mint a Szolidaritás sem tudott érdemileg be­leszólni az átalakítás fő kérdéseibe. (Mitrovits 2010b, 68-69)

3. A 89-es munkástanácsok

A Kelet-Európa országaiban létrejövő civil társadalom a politikai tár­sadalom nyomása alá került, és a hatalmi elit igényeinek megfelelően elkezdték felülről befolyásolni: egyeseket finanszíroztak, másokat hagy­tak vegetálni. Az alapvető szelekciós elv az volt, hogy melyik szervezet támogatja a rendszerváltást, melyik gátolja. Az államszocializmus leépí­tése folyamán végső soron a „nyitott társadalom” szociális utópiájának valódi funkciója éppen az volt, hogy a társadalmat elválassza a politi­kába való közvetlen beavatkozás lehetőségétől is. A leghatékonyabb és legerősebb civil szervezetek mindig a termelő folyamathoz kapcsolódtak, ilyen életképes civil szervezetnek bizonyult az egyetemes jelentőségű szakszervezeti mozgalom. Ha nem is mindenütt, de a dolgozók képvi­seletének e szervezetei is túlélték a huszadik századot. Napjainkban a különböző sajtó- és másfajta kuratóriumokban szinte minden civil szerve­zetről gyakorlatilag megállapítható, hogy mely „politikai szekértáborhoz” tartozik. Gyakran úgy viselkednek, mint a pártok, de azt kommunikálják hogy már „túl vannak a pártokon és a politikán, sőt, a politikával szem­beni igazi alternatív szerveződések színterei. Ez is egyfajta kelet-európai sajátosság. A valóban „politikaellenes” civil szervezeteket az jellemzi, hogy társadalmi ellenhatalomként képesek megszerveződni és vállalt feladataikat a lakosság valamely csoportjának érdekében végrehajtani (termelői tanácsok, üzemi tanácsok, vállalati tanácsok stb.).

Végül is megállapítható, hogy a bürokratikus jóléti állam leépülésének mértékében a civil szervezetek a XIX-XX. század fordulójának stílusában ismét jótékonykodási szervezetekké alakulnak át. Az állam és a piac uralma új formában tornyosul az állampolgári önszerveződések fölött, mint az új uralmi viszonyok legjellemzőbb vonása.

A Kádár-rendszer évtizedei alatt a „szocialista állam” maga kívánta elvégezni a lakosság helyett a civil feladatokat, teljes egészében álla­mosította a civil társadalmat is, ezáltal meggátolva az egyének szabad szervezkedését. Természetesen ezzel nem túlvállalta magát, hanem meg akarta akadályozni egy esetleges ellenhatalom létrejöttét jobbról is és balról is.

A rendszerváltás idején a politikai pluralizmus keretei között számtalan civil szervezet jött létre igen különböző funkciókkal. A kezdeti reménykeltő szakasz után 1988-tól az 1990-es tavaszi választásokig tartó eufórikus hangulatban sorra alakultak a civil szerveződések, de a választások után a pártok fokozatosan kiterjesztették befolyásukat és tulajdonképpen maguk alá gyűrték ezeket a szervezeteket, hol a politikai erő, hol a pénz­ügyi eszközök alkalmazásával. Anyagi forrás hiányában e szervezetek többsége nem tudta folytatni munkáját, vagy csak kis körök vegetációjára szorítkozott a tevékenységük. Egyre inkább rászorultak a párt- és állami támogatásokra, ezzel viszont feladták eredeti függetlenségüket. Tehát a pénz és a politika kettős szorításában a valódi civil kezdeményezések fokozatosan elsorvadtak és amelyek fennmaradtak, azok is pártpolitikai érdekeket szolgáltak ki.

1990-től már nem volt szükség a civil társadalom mint társadalmi önszerveződés koncepciójára, így a fogalom átalakult. A társadalmi ön­védelmet, mint például a Létminimum Alatt Élők mozgalmát a parlamenti demokráciától idegennek minősítették, miközben a hasonló ellenállást még egy-két évvel korábban is az államszocialista rendszerrel szembeni alapvető „civil funkciónak” tekintették.

A rendszerváltás folyamatában talán a legelső és legjelentősebb, nemzeti méretű önszerveződést a munkástanácsok testesítették meg, amelyek történelmi előképei jól ismertek a magyar és az egyetemes történelem különböző szakaszaiban (1871, 1905, 1917, 1918-19, 1936-39, 1945-48, 1956 stb.) A munkástanács egyrészt a munkások sa­ját szervezett törekvése a munkástulajdonért az üzemen belül. Másrészt a munkástanács egyben politikai szervezetté is válik, amely képviseli a dolgozói tulajdon bevezetését, és a munkások tulajdonossá válásáért, üzemi tulajdonáért küzd. Ezek a spontán alakult üzemi, gyári szerveze­tek három alapvető irányzatot képviseltek (amelyeket alább részletesen bemutatok), ugyanannak a történelmi-gazdasági helyzetnek a termékei voltak. Az első két csoporthoz sorolhatók azok a munkástanácsok, amelyek alapvető célja a munkahelyek megvédése volt a privatizáció folyamatában. Közös kapcsolódási pontjuk, hogy mindhárom irányzat döntő kérdésnek tekintette a dolgozói tulajdon bevezetését, mint a közös­ségi tulajdon megteremtését és próbáltak e tulajdonformának szélesebb társadalmi támogatást szerezni, miközben már javában zajlott az állami tulajdon magánkisajátítása. A „dolgozói-közösségi tulajdon” képviseleté­re alkalmasnak látszó új szervezetek (munkástanácsok, munkavállalói tanácsok, vállalati tanácsok stb.) a privatizációt is úgy fogták fel, mint az állami tulajdon társadalmasításának egyik lehetőségét, nem pedig mint a magánkisajátítás kizárólagos eszközét.

4. A munkástanács mozgalom irányzatai

1. Az első irányzatot az ún. tulajdonos munkástanácsok jelentették, ame­lyek többfelé az országban deklarálták a vállalatok közösségi tulajdonát. E munkástanácsokat támogatta Mocsáry József közgazdász, a Baloldali Alternatíva Egyesülés és az MSZP balszárnya, a Népi Demokratikus Platform. Tevékenységüknek köszönhetően néhány tízezer ember munkavállalói tulajdonát sikerült keresztülvinni, és létrehozni ezek érdek­védelmi szervezetét, az MRP (Munkavállalói Résztulajdonlási Program) Országos Szövetségét.

2. A másik irányzat a Rácz Sándor vezette történelmi munkásta­nácsok voltak, amelyek az 1956-os munkástanácsi tradíció követését képviselték. (Rácz 23 évesen volt az akkori – 1956-os – Nagybudapesti Központi Munkástanács elnöke.) Kevés volt mögöttük a valóban élő munkástanács, de az állami tulajdon társadalmasítását szorgalmazták a dolgozók, a munkavállalók érdekében. Úgy gondolták, hogy az 1990-es Munkástanácsi Parlamentnek alapcélkitűzéseiben követnie kell az 1956-ost. Rácz Sándornak ebben az időben nagyon pozitív volt a sze­repe. Egyértelműen elkötelezte magát amellett, hogy a munkástanács a munkástulajdon szerve, és amelyik nem az, az nem tekinthető munkás­tanácsnak, bármi is a neve.

3. A harmadik – kezdetben a leggyengébb, később a győztes – irányzat a munkástanácsok szakszervezetté átalakításának koncepciójával fellép­ve az akkor legerősebb új párt, az MDF politikai és pénzügyi támogatását élvezte. Eredendően maguk is a dolgozói tulajdon valamely formájában gondolkodtak, de Palkovics Imre vezetése alatt feladták tulajdonosi cél­jaikat és szakszervezetekké alakították át munkástanácsaikat. Palkovics, aki végül MDF-tagként lett parlamenti képviselő, ezt a kormánybarát szakszervezeti pozíciót testesítette meg. Megelégedett a Munkavállalói Részvény Program bizonyos, egészen kezdetleges képviseletével, ame­lyet az MDF vezérkar, így Antall miniszterelnök is jóváhagyott. Palkovics egy 1989 nyarán létrejött munkástanács elnöke volt a Herendi Porcelán­gyárban. Saját elmondása szerint azért alapította meg az első munkásta­nácsok egyikét, mert a híresen jól menő gyár menedzsmentje a nyereség jelentős részét saját körein belül osztotta el, és a munkásokat gyakorlatilag kisemmizte. Palkovics határozottan elutasította az üzemek közvetlen munkás-önigazgatását. Személye nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a munkástanácsi irányzatok közül a szakszervezeti került fölénybe.

5. A munkástanácsi irányzatok kényszeregyesülése

Amikor 1990. április 24-én megalakult a Munkástanácsok Országos Szövetsége (MOSZ), többségben voltak a tulajdonosi irányzat képvise­lői. A fordulat csak 1990 nyarán (1990. július 14.) következett be, éppen Palkovics Imre MDF-es parlamenti képviselő erős nyomására. Nem véletlen, hogy a kikényszerített egyesülés után, Palkovics lett a Munkásta­nácsok Országos Szövetségének elnöke és mind a mai napig ő tölti be ezt a tisztséget. A három irányzat egyesülése az MDF hatalomra jutása után került napirendre. Az akkori kormányzat veszélyesnek tartotta az üzemi munkásszerveződéseket, és a maga irányítása alá akarta vonni őket. Mocsáry József (aki a tulajdonosi irányzatot képviselte) álláspontja az volt, hogy csak akkor érdemes egyesülni, ha már sok munkástanács alakult. Kompromisszumként megpróbálták felajánlani Rácz Sándornak, legyen ő az elnök, de ő nem vállalta. Miközben megalakult az Antall-kormány, Palkovics egyre agresszívebben követelte az egyesülést, és ígérgetések­kel próbálta meggyőzni a munkástanácsokat. Megkezdődött az alku folya­mata. Thoma László, a nemrég elhunyt ismert baloldali politológus, aki a munkástanácsok irodáját vezette, rábeszélte az elnökséget, hogy egyez­zenek meg Palkoviccsal. Azután lejátszódott Palkovics és a tulajdonosi munkástanácsi irányzat egyesülése. Ennek az egyesülési folyamatnak volt egy másik oldala is. Nevezetesen, hogy a tényleges munkástanácsok elkezdtek külön összejönni, és megalakult egy másik munkástanács­-mozgalom, amelyet úgy hívtak, hogy pártfüggetlen munkástanácsok, akik Mocsáry Józsefet választották meg elnöküknek. Palkovics később a MOSZ elnöksége alatt a még működő tulajdonosi munkástanácsokat, beleértve a pártfüggetleneket is, teljesen ellehetetlenítette.

6. A Munkavállalói Résztulajdonlási Program (MRP)

Az MRP előképe az Amerikai Egyesült Államokban kialakult olyan pénz­ügyi-finanszírozási- szervezeti technika (angolul ESOP – Employee Stock Ownership Plan), amely lehetővé teszi, hogy egy cég munkavállalói szervezett módon, de lényegét tekintve egyénileg váljanak tulajdonossá a munkáltató társaságban, oly módon, hogy a felvett hitel vagy a rész­letek törlesztése és a kamatok fizetése ne e bérjövedelmüket, hanem a társaság nyereségét terhelje. (Tulajdonos… 2011) Amerikában 10-12 millió munkástulajdonos van, ezek egynegyede többségi tulajdonos, ellenőrző pakett tulajdonosa.

A rendszerváltás előtt felállítottak egy munkavállalói résztulajdonosi programbizottságot, az ún. MRP-bizottságot, amelynek feladata az amerikai ESOP magyarországi meghonosításának előkészítése volt. A bizottságnak Bokros Lajos is a tagja lett, a szakszervezetet Mocsáry Jó­zsef közgazdász képviselte, valamint a bizottság tagja volt még egy ezzel a témával foglalkozó szociológus is: Lukács János. A bizottság elnöke Martonyi János volt. A bizottság elkészített egy anyagot arról, hogy a törvényprogram-csomagba kerüljön bele egy MRP rész, és a rendszervál­táskor az állami tulajdon egyik hivatalos leépítési útja legyen a munkástu­lajdonba adás. Maga az anyag végül nem került bele a törvénybe.

Az Antall-kormány később hozott egy MRP törvényt, az 1992. évi XLIV. törvényt A Munkavállalói Résztulajdonosi Programról, ami egy csonka MRP-nek tekinthető. Az eredetileg elkészült MRP törvénytervezetet, amelyet a fent említett bizottság állított össze, alaposan lerontották és alkalmassá tették visszaélésekre. Az állami tulajdon privatizációjánál öt százalékban maximálták a munkástulajdont, amit fél áron vehettek meg az érdekeltek. 1992 augusztusában lépett életbe ez a csonka MRP törvény. 2002-ben – Kiss Péter (MSZP) javaslatára – az akkori kormány megbízást adott az MRP törvény módosítására, ami 2003-ban megtörtént.

7. A Baloldali Alternatíva Egyesülés (BAL) szerepe

A BAL első felhívását 1988. szeptember 28-án adta ki, amiben bejelentet­ték, hogy megkezdték az egyesülés szervezését, valamint csatlakozásra szólították fel a hasonló gondolkodású munkásokat, értelmiségieket, diákokat, mozgalmakat és csoportosulásokat. Már ebben az első felhí­vásukban deklarálták azt a „harmadikutas” (se nem kapitalizmus, se nem államszocializmus) alternatívát, amelyet mind a mai napig képviselnek:

„A magyar társadalom a nyolcvanas évek második felére egy nyílt általános válság küszöbéhez érkezett. Kiéleződtek a nemzeti jövedelem elosztása körüli küzdelmek, elszaporodtak a legkülönfélébb – egymással is harcban álló – önigazoló ideológiák és reformtörekvések. A jelenlegi körülmények között szükségét érezzük annak, hogy megszerveződjenek azok az erők is, amelyek a társadalom jövőjét nem a neosztalinizmus és újkonzervativizmus valamilyen változatában vagy kombinációjában képzelik el. Ezért bejelentjük, hogy a mai napon megkezdjük a Baloldali Alternatíva Egyesülés szervezését.” („Baloldali Alternatíva”… 1988)

Az alapítók, illetve az első csatlakozók között olyan ismert személyi­ségek is voltak, mint Andor László, Bizám György, Görög Tibor, Havas Ferenc, Juhász József, Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor, Karvalics László, Krausz Tamás, Lóránt Károly, Lugosi Győző, Makai Mária, Márkus Péter, Mocsáry József, Murányi Zoltán, Szabó András György, Szalai Pál, Szász Gábor, Szigeti Péter, Szűcs Katalin, Tálas Péter, Thoma László, Trencsényi László, Tütő László.

A BAL több száz tagja kereste és megtalálta a kapcsolatot és az együtt­működést a hasonló célkitűzésű szervezetekkel és személyekkel nem­csak Magyarországon, Közép-Európában és Nyugat-Európában, hanem az Egyesült Államoktól és Oroszországtól Ausztráliáig. Nem utolsósorban a közvetlen demokráciára való törekvés miatt csatlakozott a szervezethez az ún. demokratikus ellenzék több tagja (így Szalai Pál és Mikes Tamás). Egy, a nyolcvanas évek eleje óta működő szellemi műhelyből (a BAL-hoz közel álló folyóiratként) alakult meg 1989-ben az Eszmélet.

A BAL egy dokumentuma szerint „A »Baloldali Alternatíva« Egyesülés történelmi jelentőségű eseménynek tartja, hogy a Herendi Porcelán­gyárban és a Péti Nitrogénműveknél megalakultak a munkástanácsok. E kezdeményezést nyilvánvalóan az üzemek, vállalatok egész sora fogja követni. Egyszer s mindenkorra vége annak a korszaknak, amikor a hatalom birtokosa, a politikai bürokrácia – a régi tőkés recept szerint – egyszerűen a munkások, a bérből és fizetésből élők vállaira rakhatta a válság terheit. A »Baloldali Alternatíva« Munkásbizottsága felhívja az üzemek és gyárak munkásait, hogy fogjanak össze a velük tartó műszaki és gazdasági szakemberekkel. A munkástanácsok irányítása alatt dolgozzanak ki ellenterveket a vállalatok kiárusításával, a tömeges elbocsátásokkal szemben, az inflációt gerjesztő, áremelésekre épülő katasztrófapolitika ellen!

A »Baloldali Alternatíva« Egyesülés kész minden szakmai segítség megadására.” (BAL Munkásbizottsága 1989)

A szervezet legintenzívebb éve az 1989-es volt, azonban az MDF hatalomra kerülése után fokozatosan háttérbe szorult, és a mai napig civil szervezetként tevékenykedik szerény számú tagsággal. Tütő László filozófus, (aki egyike volt az alapítóknak) az egyesülés huszadik évfordu­lójára írt cikkében többféle magyarázatot ad, miért nem tudták sikeresen képviselni a dolgozói tulajdon kérdését a nagypolitikában:

„A BAL számos kísérletet tett a társadalmi önszerveződés előse­gítése érdekében, de ezek – a végeredményt tekintve – sikertelenek maradtak. A kudarc egyik fő oka az aktuálpolitika: a civil önszerveződés (ezen belül a közösségi önvédelem) gondolata nem tudott érdemben konkurálni a többpárti parlamentarizmussal (illetve a hozzá kapcsolódó illúziókkal). A politikai pártokban, a politikusokban való reménykedés – a lakosság döntő többségénél – erősebbnek bizonyult a saját kezdemé­nyezés, önálló döntés és személyes felelősségvállalás alternatívájával szemben.

A végső sikertelenség másik oka magának a szervezetnek a történeté­ben, tevékenységében rejlik. A BAL rendezvényeinek és állásfoglalásai­nak a többsége nem közvetlenül a megfogalmazott általános célkitűzés­hez illeszkedett, nem annak lett alárendelve. A gyakorlati feladatra való összpontosítást elméleti, ideológiai, sőt aktuálpolitikai témák hátráltatták. Vélhetően ez is szerepet játszott a tagság elöregedésében, az aktív tagok megfogyatkozásában.” (Tütő 2008) Mindehhez hozzátehetjük még, hogy a dolgok „objektív logikáját” ne tévesszük szem elől: a történelmi-politikai feltételek nem kedveztek a közösségi cselekvés ezen új kísérletének, melyet végső soron a kapitalista restauráció szorított a perifériára.

8. A BAL a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokon

A BAL javaslatára, nyomására, hosszú viták után végül Tölgyesi Pé­ter megfogalmazásában bekerült a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásain kezdeményezett követelés az 1989. évi XXXI. törvény az Alkotmány módosításáról 12.§. (2) bekezdésébe:

„(2) Az állam elismeri a termelői önigazgatás és önkormányzat tulaj­donának létrejöttét és működését.”

Az Alkotmánynak ez a szakasza az alkotmányosan védett tulajdon­formákról szólt. 1990. április 29-én megállapodott az MDF és az SZDSZ arról, hogy módosítják az új Alkotmányt, és kiveszik belőle a dolgozói közösségek tulajdonának jogi lehetőségét, amivel kihúzták az alkotmá­nyos alapot a termelői önigazgatás tulajdonformáját képviselő munkás­tanácsok alól. Most csak az államigazgatási, a magán- és a szövetkezeti tulajdont védi az állam. A módosított Alkotmány erre vonatkozó részét így változtatták meg:

„7.§. (1) Az Alkotmány 12.§-a helyébe a következő rendelkezés lép:

(2) Az állam tiszteletben tartja az önkormányzatok tulajdonát.” (1990. évi XL. törvény)

Mivel a paktum az 1990-es képviselőválasztások után történt, ezért a tulajdoni szerkezet jogi keretének egyoldalú megváltoztatását többen nem tekintették legitimnek. Például a Társadalmi Érdekegyeztető Ta­nács (TÉT) és a parlamenti pártok egyik találkozója előtt kiküldött TÉT előterjesztés kétségbe vonta a tulajdoni szerkezet legitimitását, de ezt az MDF képviselője felháborítónak találta, mert szerinte 1990 tavaszán a választók erre szavaztak. Sokan azzal érveltek, hogy az MDF aláírta a kerekasztal dokumentumait, támogatott munkástanácsokat, vagyis írva és ráutalva is a dolgozói tulajdon mellett állt ki a választások előtt, de a már alá nem író SZDSZ-szel másról kötött paktumot.

Ezzel a módosítással végképp megszűnt a dolgozói tulajdon beveze­tésének lehetősége, a tulajdonosi munkástanács mozgalom kénytelen volt feladni eredeti célkitűzéseit, és ez volt a közvetlen oka és háttere a MOSZ-ban a Palkovics-féle irányzat felülkerekedésének.

9. Munkástanácsok Információs Irodája

A BAL és a szerveződő munkástanácsok megalakították a Munkásta­nácsok Információs Irodáját Thoma László vezetésével, amely a működő és szerveződő munkástanácsok szakértői és tanácsadó testületeként funkcionált. Műszaki, közgazdasági, politikai-jogi szakértők társadalmi munkában látták el a munkástanácsokat a szükséges információkkal. Pártoktól független volt, elsősorban a munkástanácsok közötti információ­cserét szolgálta, és szakértőket is közvetített. Ha az Országos Szövetség valamely állami vagy érdekvédelmi szervezetben szakértővel kívánta képviseltetni magát, akkor a Munkástanácsok Információs Irodája segítet­te ebben. A munkástanácsokat ezenkívül gyakorlati tanácsokkal is ellátta. Egy részletet közlünk a munkástanácsoknak szóló útmutatójukból:

„Hogyan kezdjünk hozzá az MT szervezéséhez?

1. A vállalat egyes szervezeti egységeiben tartsunk munkásgyűléseket (ha kell, műszakonként), ahol eldöntjük, hogy mi a célunk a MT megala­kításával. A megalakulást titkosan szavazzuk meg, és kössük magunkat a 2/3-os részvételi arányhoz és ezen belül a 2/3-os egyetértő szavazati arányhoz. A munkásgyűlésről készüljön hivatalos jegyzőkönyv. A koráb­ban megfogalmazott létszámarányos norma szerint válasszuk meg az egység küldöttjét a vezetőségbe. Második fordulót javaslunk. Először a jelöléshez adjanak a dolgozók titkosan javaslatokat. Ezek a nevek kerüljenek fel a jelölőlistára, s ezekből válasszanak a résztvevők megint titkosan más küldötte(ke)t.

2. A küldöttek üljenek össze és fogalmazzák meg alapszabály-terve­zetüket.

3. A küldöttek beszéljék meg választóikkal az alapszabály-tervezetet, és ha szükséges, többszöri egyeztetés után véglegesítsék.

4. Az egyesülési törvény alapján jegyeztessék be a munkástanácsot mint egyesületet a bírósági nyilvántartásba.

5. Ezzel az aktussal a munkástanács jogi személlyé vált, és mint ilyen a közösség nevében jogokat szerezhet és kötelezettségeket vállalhat.

6. A munkástanács mint jogi személy tárgyalhat tagjai, a teljes dolgozó kollektíva nevében a vállalatvezetéssel, a vállalatot részben vagy teljes körűen megvásárolni szándékozó vevő-aspiránssal, illetve a felsőbb irányító szervekkel, céljai elérése érdekében.

7. A munkástanács – külső szakértők bevonásával – vizsgálja felül a vállalat gazdasági vagy átalakulási programjait, s dolgozzon ki – a dolgo­zók testületeként – alternatív programot.” (Hogyan… 1990, 172)

10. A munkástanácsok első parlamentje és a MOSZ megalakulása

1989. december 2-án a szakszervezetek oktató központjában (néhai SZOT Iskola) a BAL és a Munkástanácsok Információs Irodája országos munkáskonferenciát rendezett. 1990 elején tucatjával alakultak a mun­kástanácsok, a számuk akkoriban meghaladta a százat is, gyakorlatilag az üzemekben átvették a hatalmat.

1990. február 24-re a Munkástanácsok Információs Irodája megszervez­te a Munkástanácsok 2. Országos Találkozóját, amely létrehozta a Mun­kásparlamentet. A Munkásparlament megalakította a Munkástanácsok Országos Szövetségét (MOSZ), és elnöknek Somlay Lajost (akit futball-bíróként is ismertek a 60-as években), az egyik 1956-os munkástanács vezetőjét választotta. Érdekes, hogy ezen a tanácskozáson Bokros Lajos (későbbi pénzügyminiszter) keményen a munkástanácsok mellett szólalt fel. A tanácskozás résztvevői nem a piaci tulajdonszerzés lehetőségé­ből indultak ki, hanem az 1917-19-es és az 1956-os munkástanácsok hagyományaiból. Az alakuló ülésen teljes egyetértés volt a tekintetben, hogy a Munkástanácsok Parlamentjének az 1956. október 31-i ülésen elfogadott dokumentum legyen a kiindulópontja. Ennek szellemében az alapító dokumentumukban alapvető célként fogalmazták meg a kö­vetkezőket: „A vállalati dolgozók önvédelmi összefogása, az átalakuló társadalmunkban jelentkező új helyzetek, problémák megoldására. Az erre a célra szerveződött munkástanácsok szövetségeként szervezi azok együttműködését, közös tevékenységét. Fő cél a vállalati dolgozók tulaj­donának a megteremtése, legalább résztulajdonként, távlatilag elsőbbségi tulajdonként. Ennek érdekében szervezi az alkalmazotti részvényprogra­mokat, a vagyonkezelői jog megszervezését, ezek továbbfejlesztését és más lehetséges megoldások kidolgozását és alkalmazását.

A szövetség a közös célok érdekében szervezi a munkástanácsok együttműködését, információcseréjét, közös fellépését és képviseli a munkástanácsok közös érdekeit.

A szövetség tagjai közös erővel kölcsönösen védik egymást.” (Az eredeti. 1995, 198)

Ezt az alapszabályt 1990. július 14-én hatályon kívül helyezték, amikor az MDF-es munkástanácsok Palkovics Imre vezetésével új elnökséget választottak. Erről fentebb már említést tettem a munkástanácsi irány­zatok kényszeregyesülésénél.

A BAL Egyeztető Bizottsága az alábbi állásfoglalást adta ki a Mun­kástanácsok Országos Szövetségének megalakulásáról 1990. február 24-én:

„Korszakos jelentőségűnek tartjuk, hogy február 24-én összeült a Mun­kástanácsok Parlamentje, és megalakította a Munkástanácsok Országos Szövetségét. E szövetségnek legfontosabb feladatai:

1. összehangolni és erősíteni az egészen különböző okok miatt létrejött munkástanácsoknak (mint a munkavállalók önvédelmi szervezeteinek) a küzdelmét;

2. szervezni a bérmunkások szolidaritását az elbocsátások elleni és a dolgozói tulajdon megteremtéséért vívott harcban;

3. biztosítani e törekvések politikai képviseletét.

A munkástanácsok dolgozói kezdeményezésre jönnek létre, és bele­szólást követelnek a vállalati ügyek intézésébe, a munkavállalók sorsának irányításába. A közvetlen, részvételi demokrácia elvei szerint, alulról épít­kezve működnek. Ezért úgy ítéljük meg, hogy a munkástanácsok országos hálózata alapjává válhat egy olyan társadalmi ellenhatalomnak, amely képes a gazdasági és a politikai bürokráciával szemben megvédeni a dol­gozók társadalmának valóságos érdekeit.” (BAL állásfoglalása… 1990)

11. A munkástanácsok és a szakszervezetek

A szakszervezeti mozgalom újjászervezésének kísérlete (akár új érdek­képviseletek formájában, akár pedig az egykori állami szakszervezetek „kisajátításával”, illetve megújításuk révén) megmutatta, hogy a mun­kások nem bíznak a munkahelyi érdekképviseletben. A szakszervezeti aktivisták és a munkásellenzék súlytalanná vált és alárendelődött a középosztálybeli és értelmiségi érdekeknek az új pártokban, vagy pedig teljesen marginalizálódott. Thoma László (1998, 247) így magyarázta a szakszervezetek légüres térbe kerülését:

„1989 nyarától kezdve a munkavállalók egyre kisebb eséllyel tudták védeni a munkahelyeket. A munkavállalói tulajdonszerzés célja és értelme teljesen bizonytalanná vált. (Pontosabban szólva: az ilyen kí­sérleteknek is inkább a munkahelyek védelme volt a valódi célja.) De mivel a szakszervezeteknek intézményesen a privatizációra nem volt komoly befolyásuk, a helyzet a szakszervezetekkel szemben az amúgy is erősödő bizalmi válságot mélyítette.”

Az 1989-es munkástanácsok tapasztalatai

A munkástanácsoknak 1990 végén, kb. 19.600 tagja volt, ami azoknak az embereknek a számát tükrözi, akik egyszer beléptek valamely mun­kástanácsba; a tagdíjat fizetők száma ennél lényegesen kisebb volt. A munkástanácsok igazi tömegmozgalommá nem is válhattak, hiszen a magyar munkások alapvető tömegei egyáltalán nem rendelkeztek a demokratikus ellenálláshoz szükséges képességekkel, szervezetekkel, nemzeti (és nemzetközi) szintű kapcsolatokkal. Marginalizálódásuk egyik fő oka, hogy nem hittek a saját lehetőségeikben (akkoriban nem is igen értették, mit is neveznek privatizációnak), másrészt a múltban sem sze­rezhettek tapasztalatokat az önszerveződés terén a paternalista állami keretek között.

Ennek ellenére világossá vált, hogy a részvények munkástulajdonlása önmagában még nem oldja meg a problémát, hiszen az csak abban az esetben életképes, ha a munkások a részvényeikkel együtt meghatározó beleszólási jogot kapnak a termelés ügyeibe képviselőiken keresztül. A közösségi tulajdon különböző formáinak felkarolása a lengyel Szolidaritás mozgalomtól az 1989-es orosz munkásbizottságokig azt bizonyították -mint korábban igyekeztem aláhúzni -, hogy a közösségi tulajdon, mint a gazdálkodás egyik szektora csak akkor életképes, ha olyan demokratikus állam létezik, amelyben alkotmányosan deklarálják e szektor létezését. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy az államnak ezt a szektort gazdaságilag is támogatnia kell éppen úgy, ahogyan azt teszi az állami és magánszektor esetében.

A munkástanácsi mozgalom másik tapasztalata, hogy egyidejűleg a közösségi tulajdonlás különböző formái jöttek létre és léteztek egymás mellett. A közvetlen munkástanácsi tulajdonlás az állami tulajdon közvet­len munkásellenőrzését jelenti, ilyen értelemben az állami tulajdon tár­sadalmasításának egy fokáról van szó. A fentebb idézett dokumentumok arra utalnak, hogy elképzeléseik szerint e termelési forma rendszerszerű működését szorgalmazták. A becslések szerint több ezer ember közös erőfeszítésének eredményeként létrejött munkástanácsi tulajdont (gyá­rakat, különböző nagyságú üzemeket) mindaddig sikerrel üzemeltették, amíg az állam vagy az új tőkés magántulajdon – jogi-politikai és piaci úton – meg nem fojtotta.

Másfajta dolgozói tulajdonosi forma az állami vagy magántulajdonú vállalatokból való résztulajdonlás. Ez a forma is működött, ám a mene­dzser érdekek hatására a törvények a dolgozói tulajdont rendkívül kis százalékban engedélyezték. Ez a tapasztalat is mutatja, hogy a közös­ségi tulajdon nem működésképtelen vagy bukásra ítélt, hanem tudatosan korlátozták (korlátozzák) életterét.

Pozitív tapasztalat azonban e téren az, amely a munkástanácsokat a vállalati menedzsment tárgyalópartnereként mutatja; a tanács számos, a tőkés vállalkozó önkényét korlátozó intézkedéseket hozott, ahhoz hasonlóan, ahogyan a németországi üzemi bizottságok, (de rövid léte­zésük megint nem véletlen). A külföldi tőkések az otthoninál (például a németországinál) kedvezőbb feltételekkel akartak bejönni a magyaror­szági vállalatokba, ezért minden áron ragaszkodtak a munkásönvédelem szerveinek szétveréséhez, betiltásához.

Az is kiderült, hogy a tulajdon, a hatalom és a gazdaság-gazdálkodás kérdései szervesen összefüggnek. 1989 munkástanácsainak „naivitása” abban állt, hogy alábecsülték az állam és benne a kormányhatalom szerepét. Nem véletlen, hogy az a munkástanácsi irányzat maradt csak életben (jóllehet a periférián), amely feladta az eredeti tulajdonosi törek­véseket, tradíciót; és a hatalom nyomására valamint anyagi csábítóereje hatására közönséges szakszervezetté vedlett vissza.

Érdekes az a tapasztalat is, hogy a közösségi tulajdonlás megszilár­dítja a dolgozók közötti szolidaritást és összetartást. Azok a szakiroda­lomban gyakran fellelhető érvek, elsősorban közgazdászoktól (Kornai János, Sós Károly Attila, Lengyel László stb.), hogy a közösségi tulajdon a piacgazdaság értelmében nem versenyképes, gazdaságtalan, nem hatékony stb., nem meggyőzőek. Ugyanis maguknak a közösségi szek­torban dolgozóknak kell eldönteniük, hogy mit tartanak gazdaságosnak és hatékonynak. Nem biztos, hogy a termékek, az áruk cseréje kizárólag piaci úton szervezhető meg, hiszen minden a lehetőségektől, a társadal­mi környezettől függ. A közvetlen csere az egyes közösségek, szabad gazdasági társulások, önkéntes szövetkezetek stb. között regionális vagy nemzeti méretekben nem szerveződhetett meg, tehát nem tudhatjuk, mire jutottak volna.

Az a tény, hogy napjainkban is számos közösségi kísérlet létezik a gaz­dálkodás terén, elgondolkodtató e törekvések erős történelmi gyökereit illetően. Hogy rendszerként működhetne-e egy a közösségi tulajdonra épülő gazdálkodási és társadalmi mechanizmus, függetlenül a tőkétől és a bürokráciától, mindaddig utópiának tűnik, amíg meg nem valósul.

Hivatkozott irodalom

A BAL állásfoglalása a MOSZ megalakulásáról 1990. február 24. http://bal.hu/kiadvany/MT11.html (Letöltés: 2011. március 16.)

A BAL Egyeztető Bizottságának állásfoglalása: Nyilatkozat a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásokon való részvétel megszakításáról. 1989. november 10. http://bal.hu/magyar/allasfgl/all50.htm (Letöltés: 2011. március 18.)

A BAL Munkásbizottságának felhívása munkástanácsok megalakítására. 1989. au­gusztus 16. http://bal.hu/magyar/allasfgl/all21.htm (Letöltés: 2011.március 18.)

A „Baloldali Alternatíva” Egyesülés felhívása. 1988. szeptember 28. http://bal.hu/magyar/alaplist/felhivas.htm (Letöltés: 2011.március 10.)

Bibó István 2004: A munkástanácsok és a többpártrendszer. In: Bibó István: Vá­logatott tanulmányok. Budapest, Corvina, 448-451.

Az eredeti Munkástanácsok Országos Szövetségének Alapszabálya 1995 (1990). In: Krausz Tamás – Márkus Péter (szerk.): Önkormányzás vagy az elitek uralma. Budapest, Liberter Kiadó, 1995.

Feitl István 1989: A magyar munkástanácsok és az önigazgatás 1956-ban . Esz­mélet 2 (1989. nyár), 42-52.

Hogyan szervezzünk Munkástanácsot? A dokumentum megjelent: Eszmélet 5 (1990. május), 170-172.

Krausz Tamás 2009: Kongresszusi Beszéd – az MSZMP utolsó (XIV.)és az MSZP alakuló kongresszusán , 1989. október 7. Eszmélet 81 (2009. tavasz), 7-9.

Krausz Tamás 2010: Tézisek a rendszerváltás történeti értelmezéséhez. Eszmélet 88 (2010. tél), 80-101.

Márkus Péter 1998: A Világbank és Magyarország . Eszmélet 39 (1998. ősz), 96-104.

Mitrovits Miklós 2010a: A remény hónapjai… A lengyel Szolidaritás és a szovjet politika (1980-1981). Budapest, Napvilág Kiadó

Mitrovits Miklós 2010b: Az önigazgatás bukása. In: Krausz Tamás – Mitrovits Miklós – Zahorán Csaba (szerk.): Rendszerváltás és történelem. Tanulmányok a kelet-európai átalakulásról. Budapest, L'Harmattan Kiadó – ELTE BTK Kelet­Európa Története Tanszék, 2010. 46-70.

Mocsáry József 1990: Hogyan lopjunk gyárat? Meghökkentő történetek, avagy: tulajdonreform magyar módra , Eszmélet 3 (1990. január), 43-55.

Népszava, 1989. december 14.

Romsics Ignác 2003: Volt egyszer egy rendszerváltás. Budapest, Rubikon Kiadó

SZDSZ 2000 (1989): A rendszerváltás programja. In: Romsics Ignác (szerk.): Ma­gyar Történeti Szöveggyűjtemény 1914-1999. II. Budapest, Osiris Kiadó, 2000.

Szigeti Péter 1990: Bevezető. In: Balra, ki a zűrzavarból. A Magyar Szocialista Párt Népi Demokratikus Platformjának ars poeticája. Budapest, MSZP Információs és Dokumentációs Központ, 1990.

Thoma László 1998: Védtelen társadalom. A rendszerváltás és a szakszervezetek (1988-1992). In: Krausz Tamás (szerk.): Rendszerváltás és társadalomkritika. Tanulmányok a kelet-európai rendszerváltás történetéből. Budapest, Napvilág Kiadó, 1998.

A Tulajdonos Munkavállalók és Társaságaik Országos Szövetsége honlapjáról (MRP Országos Szövetség): http://iridium.hu/mrp/mimrp.htm (Letöltés: 2011. március 29.)

Tütő László 2008: Az egy párt is sok volt – Húsz éves a Baloldali Alternatíva Egyesülés . Eszmélet 79 (2008. ősz), 4-21.

1988. évi VI. törvény a gazdasági társaságokról (1988. október 10.) 1989. évi XIII. törvény a gazdálkodó szervezetek és a gazdasági társaságok átalakulásáról

1989. évi XXXI. törvény az Alkotmány módosításáról (1989.október 23.)

1990. évi XL. törvény az Alkotmány módosításáról (1990. június 25.)

Miután Latin-Amerika oligarchikus társadalmaiban a társadalmi feszültségek forrongást idéztek elő a katolikus egyházon belül is, és az 1960-as években életre hívták a felszabadítás teológiáját, széles körűvé vált az egyházi személyekkel szembeni állami megtorlás. Oscar Romero salvadori érsek az elnyomottak melletti hajthatatlan kiállásával, valamint 1980-as mártírhalálával a felszabadítás teológiájának emblematikus figurájává vált. Romero gyilkosainak kiléte éppúgy jól ismert, mint a salvadori oligarchia sok más bűntettének kitervelői és végrehajtói, mégis a gyilkosok mindmáig büntetlenek maradtak. A tényleges igazságtétel – a mélyreható társadalmi változáshoz hasonlóan – mindaddig lehetetlen, amíg a politikai és gazdasági hatalom legfőbb emeltyűi a oligarchia kezében maradnak.

1980. március 24-én Oscar Arnulfo Romero érsek szívét gyilkosok lőtték keresztül, az országot uraló reakciós oligarchia közvetlen utasítására. Romerót azért ölték meg, mert hangot adott az elnyomottak követelé­seinek. A gyilkosok mind a mai napig büntetlenül maradtak, a tömegek azóta is várják az igazságtételt.

„Miközben világos, hogy az Egyházat üldöztetés érte az elmúlt három évben, még fontosabb, hogy tisztában legyünk annak okával […] Az üldöztetésre azért került sor, mert az Egyház védelmébe vette a szegényeket, közösséget vállalt a szegények sorsával." „Az olyan egyház, amely nem szenved üldöztetést, hanem részesül az evilági támogatásban és privilégiumokban – vigyázzatok! – az nem Jézus Krisztus valódi egyháza. Az olyan ima, amelyik nem nevezi nevén a bűnt, nem evangéliumi ima. Az olyan ima, amely jóérzéssel tölti el a bűnösöket, és amely által azok megerősíttetnek bűnös állapotukban, elárulja az evangéliumi elhivatást." „Amikor az Egyház hallja az elnyomottak kiáltását, nem tehet mást, mint hogy megbélyegzi azokat a társadalmi struktúrákat, amelyek létrehozzák és állandósítják a nyomorúságot, amelyből e kiáltás fakad." (Oscar Arnulfo Romero érsek, 1979. március 11.)

1980. március 24-én, hétfő éjjel Oscar Arnulfo Romerót szíven lőtték, miközben gyászmisét mondott egy barátja édesanyjáért. Perceken belül meghalt. 1980. március 23-án, a halála előtti napon közvetlenül az ország katonáihoz szólt heti prédikációjában, így kérlelve őket: „Isten nevében, e szenvedők nevében, akiknek a kiáltása napról napra hangosabban száll a mennyekig, kérlek benneteket, könyörgök nektek, parancsolom nektek: állítsátok meg az elnyomást."

A merénylet felbőszítette a tömegeket. Az érsek gyászszertartása alatt bomba robbant San Salvador katedrálisa mellett, és a kormánycsapatok tüzet nyitottak az ötvenezres tömegre, amely eljött leróni végső tiszteletét. Becslések szerint negyvenen haltak meg, és kétszázan sebesültek meg.

A merényletet követő napon előrukkoltak a gyilkosságban való közvetlen kubai részvétel ötletével. De nem is volt kérdés, hogy a kubaiaknak semmi közük az érsek halálához. Mindenki tudta, ki felelős a gyilkosságért. A merénylet a jobboldali reakció műve volt, amely nem sokkal később, 1981­ben létrehozta az ARENA pártot Roberto D'Aubuisson vezérlete alatt, aki korábban a hírhedt el salvadori halálbrigádok alapítója és vezetője volt, és aki személyesen kezdeményezte Romero meggyilkolását.

Az ENSZ tényfeltáró bizottsága által 1993-ban kibocsátott jelentés egyértelműen fogalmaz:

„A bizonyítékok alapján teljes bizonyossággal kijelenthető, hogy Roberto D'Aubuisson egykori őrnagy adta ki a parancsot az érsek meggyilkolására, és precíz instrukciókat adott a biztonsági szolgá­lat tagjainak, hogy halálbrigádként cselekedve szervezzék meg és felügyeljék a merénylet végrehajtását."

Az érsek a közép-amerikai ország felett vaskézzel uralkodó hadsereg szókimondó és rendkívül népszerű bírálója volt. Romero bátran és nyilvá­nosan leleplezte a hadsereg által az elkeseredett salvadori polgárháborút megelőző viharos években elkövetett atrocitásokat.

Emlékét tisztelettel őrzik El Salvador és egész Közép-Amerika munkás-és paraszttömegei. A brutális politikai gyilkosság harmincadik évfordu­lóján (2010. március 23-án) El Salvador népe az utcákra tódult e bátor ember emlékének megünneplésére.

A Monsenor Romero elleni merényletre forradalmi helyzetben került sor, amikor a hatalom karnyújtásnyira volt a munkások és parasztok előtt. Az 1970-es évek a tömeges mobilizáció évei voltak. Sajnálatos módon a kommunista párt (PCS) nem volt képes ellátni a szükséges vezető szerepet. Ahelyett, hogy a tömegek élére állt volna a proletárforradalom programjával, a pártvezetés inkább a „progresszív burzsoázia", sőt a hadsereg megnyerésével próbálkozott. E politikai zsákutca következté­ben a forradalmi ifjúságból sokan a gerillaszervezetekhez csatlakoztak.

Ezrek jelentkeztek a baloldali tömegszervezetek (mint a BPR, FAPU, LP-28, UDN y MLN) soraiba – ezeket fegyveres harcot hirdető gerilla­szervezetek vezették. A társadalom legforradalmibb szegmensének ez a reakciója teljesen érthető volt. Az ellenforradalmi erőszak már hónapok óta gyötörte az országot. Munkásokat, parasztokat, szakszervezeti tago­kat és papokat tartóztattak le, kínoztak meg, öltek meg vagy egyszerűen tüntettek el rendszeresen. Romero maga nem sokkal korábban írt levelet Carter elnöknek, kérve őt, hogy ne küldjön további katonai segítséget az uralmon levő juntának, ameddig az be nem szünteti a gyilkosságokat. Mondani sem kell, hogy kérése süket fülekre talált.

A felszabadítás teológiája

El Salvador nagymértékben függött – és ma is függ – az Egyesült Álla­moktól. Az Egyesült Államok a salvadori export fő felvevőpiaca, és on­nan érkeznek a migráns munkások tömegeinek hazautalásai. A legtöbb közép-amerikai országhoz hasonlóan Salvador is elmaradott, jórészt agráralapú gazdaság, félfeudális földviszonyokkal; a föld túlnyomórészt néhány gazdag földbirtokos (latifundista) kezében van. A nagybirtokosok és tőkések alkotják az oligarchia reakciós blokkját, amely generációkon keresztül uralta az ország gazdasági és politikai életét.

A kis létszámú és gazdag salvadori oligarchia szervezett állami terror révén tartotta fenn hatalmát. Az 1970-es évtized előrehaladtával fokozódó feszültség és erőszak atmoszférája végül nyílt polgárháborúba torkollott. A társadalmi forrongás szükségképpen megmutatkozott a katolikus egy­ház alsóbb szintjein, a munkájuk révén a szegényekkel és elnyomottakkal szoros kapcsolatba kerülő papok körében. E forrongásból született meg a mozgalom, amelyet a felszabadítás teológiája néven ismerünk.

Romero pályájának korai szakaszában semmi sem mutatott arra, hogy a szegények ügyének mártírjaként fog meghalni. Konzervatívként és az Opus Dei elnevezésű jobboldali katolikus szervezet támogatójaként indult. De a történelem során mindenféle átalakulásra akad példa. Az emberek képesek a változásra, és változnak is. Nagyon rosszul állna a szénánk, ha nem így lenne.

Camillo Torres, egy katolikus pap, aki fegyvert ragadott és harcban ölték meg, egyszer kijelentette:

„Levetettem a papi reverendát, hogy valódi pappá válhassak. Minden katolikusnak kötelessége, hogy forradalmárrá legyen; minden forra­dalmár kötelessége, hogy véghezvigye a forradalmat. Az a katolikus, aki nem forradalmár, halálos bűnben él."

1968 és 1978 között több mint 850 papot, apácát és püspököt tar­tóztattak le, kínoztak meg és öltek meg Latin-Amerikában. A salvadori jezsuita, Rutilio Grande nem sokkal halála előtt azt mondta: „Manapság veszélyes […] és gyakorlatilag illegális autentikus kereszténynek lenni Latin-Amerikában." A kulcsszó az „autentikus".

1968-ban latin-amerikai katolikus püspökök gyűltek össze Medellinben, Kolumbiában. Az „intézményesült bűn"-ről beszéltek, amely Latin-Ame­rika népeinek többségét sújtja és tartja elnyomás alatt, és felhívást in­téztek az egész egyházhoz a szegények támogatására. Eleinte Romero semmiféle közösséget nem érzett velük. Valójában korai pályájának nagy részében politikailag konzervatív volt. Ellenezte a bázisközösségekre alapozott lelkészi projekteket, mivel túl radikálisaknak érezte őket – ő a status quo megőrzésére törekedett.

1977 februárjában Romerót érsekké nevezte ki a San Salvador-i érsekség; e döntést ellenezte az alsópapság, viszont lelkesen fogadta a jobboldal és az oligarchia, mivel úgy vélték, hogy Romero épp az az ember, akire szükségük van az egyház „kommunistáktól" való megtisz­tításához. Kifejezetten konzervatív nézetei miatt választották ki erre a posztra. Romeróban bízott a katonai vezetés és az oligarchia is. Romero nyilvánosan bírálta a felszabadítási teológia követőinek egyre nagyobb visszhangot keltő progresszív állásfoglalásait.

1977-ben az országon agitációs hullám söpört végig. Sztrájkok és demonstrációk követték egymást, a parasztok elfoglalták a földesurak birtokait. Február 28-án, pár nappal Romero beiktatását követően, a választási csalás elleni nagyszabású tiltakozás vérfürdőbe torkollott, miután katonák támadtak a tiltakozókra a főváros főterén. Romero nem reagált az eseményekre.

Majd 1977. március 12-én történt valami, ami megváltoztatta látás­módját. Meggyilkoltak egy radikális szerzetest, Rutilio Grandét, egy fiatal fiúval és egy 72 éves laikussal együtt. A szegényparaszti családból származó Rutilio atya a Medellin-irányzat szilárd támogatója volt. Romero személyesen ismerte és nagyra becsülte őt, így kérdezősködni kezdett, hogy miért nem indul hivatalos vizsgálat halála ügyében. Romero levelet írt az elnöknek, amelyben megejtő naivitással ezt írta:

„Ismerve az Ön irántam tanúsított barátságát, kimagasló képességeit és nemes érzületét, nem kételkedem benne, hogy teljesíteni fogja egy eminensen katolikus nép jogos követeléseit, és megóvja saját presztízsét a bűnrészesség gyanújának az árnyékától is."

Természetesen nem kapott választ. Ezen a ponton Romero elkezdte újra és újra feltenni azokat a kérdéseket, amelyeket az ő érseki kineve­zését támogató vagyonos elit nem akart hallani. Pontosan ugyanezek az emberek álltak – tevőlegesen, vagy hallgatólagos egyetértésükkel – az erőszak mögött, amelynek révén megőrizhették pozíciójukat.

1977. július 1-én Carlos Romero tábornok vette át a kormányfői tiszt­séget. Korábban a Molina-kormány hadügyminisztereként valószínűleg személyesen felelős volt Rutilio Grande atya meggyilkolásáért. A sztrájk-és földfoglalási hullám folytatódott és erősödött. A mozgalomnak az el­nyomás eszközeivel való szétzúzására irányuló kísérletek csak fokozták a tömegek elszántságát. A munkások és parasztok gyakran menekültek templomokba a rendőri üldözések elől. 1978 húsvétján a BPR (az egyik gerillaszervezet) elfoglalta a katedrálist. Monsenor Romero arra kérte a hatóságokat, hogy ne avatkozzanak közbe; azzal érvelt, hogy habár ő nem ért egyet a templomfoglalással, a kormány nem hagyott választási lehetőséget a munkásoknak és a parasztoknak.

A pulpitusról Romero hajlíthatatlanul szót emelt a katonák és a halál­brigádok által elkövetett jogtalanságok és az elnyomás ellen. Keményen bírálta a szélsőjobboldalt, és szorgalmazta a falusi közösségek és szegénynegyedek körében végzett lelkészi munkát. „A politikai hatalom a fegyveres erők kezében van" – jelentette ki Romero egyik prédikáció­jában, egy hónappal a halála előtt. „Lelkiismereti aggályok nélkül élnek ezzel a hatalommal. Csak ahhoz értenek, hogyan nyomják el a népet, és hogyan védelmezzék a salvadori oligarchia érdekeit".

Romero kiállt azok mellett, akiknek nem volt lehetőségük a hangju­kat hallatni. Az ő birtokában volt az egyedüli cenzúrázatlan hang San Salvadorban: egy kis rádióállomás, amelyen keresztül világgá kürtölte az eltűntek neveit. Egy ízben valakit elvittek, és soha senki nem hallott többé felőle; a család megkért egy papot, segítsen őt megtalálni. Az érsek figyelmét is felhívták az ehhez hasonló esetekre, és ő válaszo­kat követelt. Elkezdte rendszeresen ostromolni a hatóságokat, azt tudakolva, hogy miért tartóztatják le az embereket, hol vannak, és mi történik velük.

1979 májusában Romero hét dossziét mutatott be a pápának, amelyek a gyilkosságokról, eltűnésekről, az emberi jogok megsértésének eseteiről szóló jelentéseket és dokumentumokat tartalmazták. Ugyanebben az időben a társadalmon belül a forradalmi forrongás tovább fokozódott, és ez tovább radikalizálta az érseket. 1980 januárjában a munkások, parasz­tok, diákok különféle szervezetei létrehozták az egyesült Coordinadora Revolucionaria de Masas-t (Tömegek Forradalmi Egyeztető Bizottsága), és demonstrációt hirdettek január 22-re, az 1932-es forradalmi felkelés évfordulójára. Ez volt a kis ország történelmének valaha volt legnagyobb tüntetése, mintegy 300 ezer résztvevővel. A tüntetésre kemény elnyomás volt a válasz. Általános sztrájkok sora következett.

Romero keményen elítélte az elnyomást, sőt a tömegeknek az „erő­szakos felkeléshez való legitim jogáról" beszélt. Egy február 2-án adott interjúban ezt mondta:

„A keresztények nem félnek a harctól, tudják, hogyan kell harcolni, de előnyben részesítik a béke nyelvét. Ám ha egy diktatúra komolyan aláássa az emberi jogokat és a nemzet általános jólétét, amikor mindez elviselhetetlenné válik, és a párbeszéd minden csatorná­ját lezárják […] amikor ez történik, akkor az Egyház az erőszakos felkelés legitim jogáról beszél. Nem az Egyház feladata a felkelés időpontjának kitűzése, vagy annak pontos meghatározása, hogy mikor zárult be a párbeszéd összes csatornája. De figyelmeztetem az oligarchiát: tárjátok ki kezeteket, adjátok oda gyűrűiteket, mielőtt elérkezne az idő, amikor a kezeteket fogják lecsapni."

A salvadori gazdasági és politikai helyzetről adott elemzése is éleseb­bé, tisztábbá, következésképpen forradalmibbá vált. Érdemes hosszab­ban idézni egy interjúból, amit a Prensa Latinának adott február 15-én:

„Minden nyomorúságunk okozója az oligarchia, családok kis, szo­rosan összetartó csoportja, amelyet nem érdekel, ha a nép éhezik, hanem épp ellenkezőleg, az éhségre támaszkodva jutnak hozzá a bőségesen rendelkezésre álló olcsó munkaerőhöz, amelynek segít­ségével learatják és exportálják a termést. Az iparvállalatok, hazaiak és külföldiek egyaránt, éhbérekre alapozzák a világpiaci versenyben való részvételüket, és ez megmagyarázza, miért állnak ellen oly makacsul bármilyen reformnak, illetőleg a nép életfeltételeinek javítá­sára törekedő szakszervezeteknek. Ez az oligarchia nem engedheti meg a munkásoknak és parasztoknak, hogy szakszervezetekbe szerveződjenek, mert ezt gazdasági érdekeik elleni fenyegetésnek tekintik. E néhány családnak elnyomáshoz kell folyamodnia ahhoz, hogy fenntartsa és növelje profitját, még akkor is, ha ennek a dolgozó osztályok növekvő nyomora az ára."

„Ám a vagyon és a tulajdon koncentrációja egyben a társadalmi, gazdasági és politikai hatalom autoriter jellegét is maga után vonja – enélkül nem volna lehetséges fenntartani privilégiumaikat – ami sérelmes az emberi méltóságra nézve. Országunkban ez az erő­szakos elnyomás gyökere, és végső soron társadalmi, politikai és gazdasági alulfejlettségünk legfőbb oka."

„A fegyveres erők feladata az oligarchia érdekeinek biztosítása és a politikai és gazdasági szerkezet védelme, a nemzetbiztonsági érdekre való hivatkozás örve alatt. Mindazokat, akik nem értenek egyet az állammal, kikiáltják a nemzet ellenségeinek, és a nem­zetbiztonságot használják kibúvóként a legaljasabb bűnök igazo­lására. Mindezt az oligarchia érdekeinek védelmében teszik, egy mindenható oligarchia védelmében, amely teljességgel megveti a népet és a nép jogait."

Ez már túl sok volt. A jobboldali politikusokat és az általuk képviselt oligarchiát felbőszítette az ügyeikbe való állandó beleavatkozás, amely annál inkább dühítő volt, hogy olyasvalakitől jött, akiben korábban meg­bíztak. Most úgy tekintettek rá, mint árulóra és veszélyes felforgatóra. El kellett hallgattatniuk ezt az idegesítő hangot, és így is tettek.

Büntetlen gyilkosok

Romero gyilkosait sohasem fogták el és büntették meg. De ez csak egy eset. Volt még több tízezer egyéb jól dokumentált ügy is. A hadsereg, a biztonsági erők és a hozzájuk kapcsolódó halálbrigádok több mint egy év­tizeden keresztül követtek el mészárlásokat – néha egy-egy alkalommal több száz áldozattal. A Farabundo Martí Nemzeti Felszabadítási Front (FMLN) gerilla-haderejével való fegyveres konfliktus éveiben a salvadori biztonsági erők és a paramilitáris halálbrigádok mindvégig tömegesen követtek el gyilkosságokat, tömegmészárlásokat, kínzásokat, „tüntettek el" embereket.

A háborúban 75 ezren haltak meg, és további 7 ezren „eltűntek", mi­közben becslések szerint egymillió salvadori keresett más országban menedéket az erőszak elől. A hadsereg és a halálbrigádok által meg­gyilkoltak között volt tizennyolc katolikus pap és öt apáca – ez utóbbiak közül négyen amerikaiak voltak.

Az ENSZ égisze alatt létrejött „Tényfeltáró Bizottság" által összeállított jelentés alapos vizsgálatra és számtalan tanúvallomásra támaszkodva részletesen beszámolt az emberi jogok 1980 és 1991 júliusa között történt legkirívóbb megsértéseinek némelyikéről. A dokumentum figye­lemreméltó olvasmány, számos tényt hoz napvilágra azokról a rettenetes atrocitásokról, amelyeket a salvadori oligarchia elkövetett. A jelentésben szerepelnek például a következők:

„1. Jezsuita szerzetesek: A Bizottság megállapította, hogy 1989 novemberében a salvadori hadsereg felső vezetésének egyes tagjai rendelték el a jezsuiták meggyilkolását. A katonai akadémia tisztjei szervezték meg a gyilkosságokat. Az Atlacatl zászlóalj tagjai gyilkolták meg a hat papot, a házvezetőnőt és annak kislányát; ezt követően hamis bizonyítékokat helyeztek el a tetthelyen, hogy a lázadó FMLN-re tereljék a gyanút."

„2. El Mozote: A Bizottság megállapítja, hogy 1980-ban a hadse­reg több mint 200 embert ölt meg El Mozotéban, köztük nőket és gyermekeket. A Bizottság megemlíti az Atlacatl zászlóalj korábbi parancsnokát, Domingo Monterrosa Barrios ezredest, és Natividad de Jesus Caceres Cabrera ezredest, aki a mészárlás idején őrnagyi rangban volt. A Bizottság továbbá megemlíti a legfelsőbb bíróság elnökét, Mauricio Gutierrez Castrót aki illetéktelenül beavatkozott a mészárlás kivizsgálásához kapcsolódó büntetőjogi eljárásba."

„3. Oscar Arnulfo Romero érsek: A Bizottság megállapítja, hogy Roberto D'Aubuisson őrnagy rendelte el az érsek elleni merény­letet, és Eduardo Avila százados, Alvaro Saravia egykori százados valamint Fernando Sagrera játszottak aktív szerepet a gyilkosság végrehajtásában. A Bizottság megállapítja továbbá, hogy El Salva­dor legfelsőbb bírósága aktívan közreműködött Saravia százados Egyesült Államokból való kiadatásának akadályozásában."

A „kiegyensúlyozottság" érdekében a dokumentum azzal folytatja, hogy az FMLN gerilláit is elmarasztalja erőszakos cselekedetekért:

„4. Az FMLN polgármesterek elleni merényletei: A Bizottság meg­állapítja, hogy az FMLN általános parancsnoksága jóváhagyta civil polgármesterek meggyilkolását, és hogy az FMLN Népi Forradalmi Hadserege (ERP) volt a felelős legalább tizenegy polgármester meggyilkolásáért. A Bizottság megemlíti Joaquin Villalobos, Ana Guadelupe Martinez, Mercedes del Carmen Letona, Jorge Melendez, és Marisol Galindo ERP-parancsnokokat a kivégzések ügyében viselt felelősségükért."

Általánosságban a Bizottság megállapította, hogy az FMLN „súlyos" erőszakcselekményekért felelős. A Bizottság felszólította az FMLN-t, hogy örök időkre vesse el az erőszak alkalmazását politikai céljainak megvalósításában. A dokumentum azonban azt is leszögezi, hogy „a Bizottság által vizsgált jogtalanságok túlnyomó többségét a fegyveres erők, vagy azok egyes csoportjai követték el".

Ha pedig ez a helyzet (e felől ne legyen kétségünk), hogyan lehet párhuzamot vonni a felkelők által elkövetett viszonylag kisszámú jogsér­tés és az állam által elkövetett gyilkosságok és más bűntettek tömege között?

Az amerikai imperializmus szerepe

A dokumentum így folytatódik:

„A Bizottság aggasztónak találja, hogy a Miamiban élő salvadori emigránsok segítették a halálosztagok tevékenységének igazgatá­sát 1980 és 1983 között, szemlátomást anélkül, hogy az Egyesült Államok kormánya érdemben foglalkozott volna e jelenséggel. Az amerikai felségterületnek terrorista cselekmények támogatására való ilyesféle felhasználását ki kell vizsgálni, és soha többé nem lenne szabad újra megengedni."

Mindenki tudja, hogy az Egyesült Államok mindvégig aktívan és agresszívan beavatkozott Közép-Amerika ügyeibe a szóban forgó időszakban. Nicaraguában a sandinista forradalmi mozgalom megdöntötte Anastasio Somoza elnyomó rezsimjét, akinek a családja az 1930-as évek óta uralta az országot. Washington azonnal nekikezdett a managuai forradalmi kormány aláásásának, nagyszabású katonai, gazdasági és diplomáciai hadműveleteket indított e cél érdekében.

Az 1980-as évtized folyamán az amerikai imperializmus folyamatosan véres háborút folytatott Nicaragua és El Salvador népe ellen, Reagan „kommunizmus" elleni globális háborújának részeként. Sokmilliárd dollárt költöttek e piszkos háborúra, amelyben mindennapos volt a terrorizmus, a politikai gyilkosságok, a kínzás, emberrablás és eltűnések. Romero leleplezte az amerikai kormányt, amely dollár-milliárdokra rúgó katonai segélyt nyújtott a salvadori kormánynak a polgárháború alatt, valamint katonai kiképzést nyújtott az ország fegyveres erőinek. D'Aubuisson elnök, a salvadori halálbrigádok hírhedt megalapítója, a School of the Americas, a felkelések leverésére specializálódott amerikai katonai főiskola végzett hallgatója volt.

Az érsek négy héttel halála előtt levelet küldött Jimmy Carter amerikai elnöknek, amelyben ezt írta: „Ön azt mondja, hogy ön keresztény. Ha ön valóban keresztény, kérem ne nyújtson több katonai segélyt az itteni hadseregnek, mert csak a népem gyilkolására fogja használni azt." A levélre sohasem érkezett válasz.

Nincs itt semmi újdonság vagy meglepetés. Az amerikai imperializmus El Salvadort, Közép- és Dél-Amerika egészét saját hátsóudvarának tekin­ti, saját magát pedig e fontos ingatlan tulajdonosának. És mint bármelyik felelős tulajdonos, az USA is házőrző kutyát tart, hogy az éjjel-nappal szemmel tartsa a birtokot. Az őrkutyának vadnak kell lennie, és a hara­pástól sem szabad visszariadnia. Esetünkben az őrkutya neve: salvadori oligarchia, amely fenntartja a nagy elnyomó apparátust, a hadsereget, a rendőrséget, a titkosszolgálatokat, a börtönőröket, a kínvallatókat és a bérgyilkosokat.

Ezek az emberek ezer szállal kötődnek a CIA-hez és az amerikai imperializmushoz. Az öléshez és a kínzáshoz szükséges kiképzést a Miamihoz hasonló helyeken kapják. Azt kérni, hogy ez ne így legyen, ugyanolyan, mintha arra kérnénk a kerttulajdonost, hogy eressze szélnek a házőrző kutyát. A tulajdonos ironikus mosollyal így fog válaszolni: „Majd akkor megszabadulok a házőrző kutyámtól, ha ön garantálni tudja, hogy a környéken nincs egy betörő sem!"

A jelentés szerzői iskolamester módjára rosszallóan csóválják a fejüket, Udvariasan megkérik Washingtont, hogy máskor ne tegyen ilyet. De az amerikai imperialistákat nem hatják meg az ilyen intelmek. Nekik komoly érdekeket kell megvédeniük, és komoly eszközökkel meg is védik azokat. Irak és Afganisztán népei még most is behatóan ismerkednek ezekkel az eszközökkel.

A terror a háború eszköze. A terror bármely háborúnak szükségszerű velejárója, mivel a háború egyedüli célja, hogy a harcoló fél képessé vál­jon akaratának alávetni az ellenséget. Ahol az ellenség hadereje sokkal nagyobb létszámú, a terror még inkább szükségszerű lesz. Ez volt a helyzet El Salvadorban, ahol egy apró és parazita oligarchiát elégedetlen munkások és parasztok tengere vett körül. Ez a helyzet Irakban és Afga­nisztánban, ahol a megszálló erők létszáma eltörpül az őket körülvevő ellenséges lakosságéhoz képest.

Az imperialisták terrorista módszereket használnak az elfoglalt orszá­gokban a tömegek ellen. A szóban forgó országok tömegei terrorista módszereket alkalmaznak, hogy megvédjék magukat, és kiűzzék a külső ellenséget. Az ellenállás által alkalmazott terrorizmus nyers, rudimentális, és gyakran sikertelen. Az imperialisták által használt terrorizmus rendkí­vül kifinomult, óriási pénzek állnak mögötte, a tudomány és a technika legfrissebb eszközeit használja fel. Az utóbbi mindig sokkal több embert öl meg, mint az előbbi.

A tízparancsolat közli velünk, hogy ne öljünk. De az egész világtörténe­lem azt mutatja, hogy a kormányok sohase törődtek a tízparancsolattal.

És erősen kétséges, hogy bármiféle figyelmet szentelnének a jelentésben foglalt leckéztetésnek.

Megbékélés?

„A Bizottság megállapítja, hogy a halálbrigádok, amelyeket gyakran a hadsereg működtetett és amelyeket nagyhatalmú üzletemberek, földbirtokosok és némely vezető politikusok támogattak, hosszú időn át tevékenykedtek El Salvadorban, és továbbra is potenciális fenye­getést jelentenek. A Bizottság a halálbrigádok több mint 800 áldoza­táról kapott tanúvallomást. Ez olyannyira komoly probléma, hogy a Bizottság a halálbrigádok speciális vizsgálatát indítványozza annak érdekében, hogy feltárja működésüket, majd pedig véget vessen annak. A Bizottságot különösképpen aggasztják a fennálló szoros kapcsolatok a hadsereg, a bérgyilkosok, a salvadori üzleti közös­ségen és némely vagyonos családokon belül található extremisták között, akik az ölés eszközét használták a viták lezárására."

Elérkeztünk a leglényegesebb ponthoz. Miután megállapítottuk, hogy az állam által saját népe ellen a (hivatalos és „nem hivatalos") fegyveres erők által hatalmas számban elkövetett gyilkosságok és más jogta­lanságok valóságosan megtörténtek, felmerül a kérdés: mi a teendő mindezzel kapcsolatban? Ez korántsem másodlagos kérdés, mivel ha most nem történnek megfelelő lépések a vétkesek azonosítására, letartóztatására és megbüntetésére, akkor semmi sem biztosítja, hogy ugyanezeket a bűnöket nem fogják újra elkövetni a jövőben. Az államot alaposan meg kell tisztítani azoktól, akik közvetlenül vagy közvetetten részt vettek a nép ellen elkövetett bűnök elkövetésében. Mit javasol mármost a Bizottság?

Ezen a ponton a dokumentum mélyrepülésbe kezd. Arra számítani lehetett, hogy egy ENSZ-dokumentumban egyetlen atomnyi osztályelem­zés sem lesz, és hogy a salvadori polgárháborút képmutató moralizáló nézőpontból mutatja be. Elítéli az erőszakot általában, és nem fárad azzal, hogy elemezze az erőszak konkrét tartalmát. Sajnálkozik amiatt, hogy „erőszak dúlt", de soha nem mondja meg, miért volt erőszak, ki volt az agresszor és az áldozat. Más szavakkal: egyformán kezeli az agresszort és az áldozatot.

Ha egy férfi megtámad és megkísérel megerőszakolni egy nőt az utcán, aki ellenáll élete védelmében, elítélhetjük-e mindkettőt, mintha az erőszak­tevő és az önmagát védeni kénytelen áldozat által alkalmazott erőszak egy és ugyanazon dolog lenne? Egyetlen értelmes ember se mondaná ezt. De pontosan ezt próbálja állítani az ENSZ-dokumentum. Például:

„A Bizottság reméli, hogy a mindkét oldalon igazságtalan háború ham­vaiból egy igazságosabb El Salvador fog újjászületni." Ez pontosan az a fajta képmutatás, amely arra szolgál, hogy lefegyverezze a szegényeket és elnyomottakat elnyomóikkal szemben. „Mindkét oldalon igazságtalan"! Mintha az elnyomott rabszolga által a rabszolgatartó korbácsa elleni önvédelem során alkalmazott erőszak egy lapon említhető lenne a rab­szolga-tulajdonos által alkalmazott erőszakkal!

„A megbocsátás is nélkülözhetetlen", tudatja velünk az ENSZ-dokumentum. Majd pedig rögtön ellentmond önmagának, és azt állítja: „A jogsértéseket és az emberek százezreire mért szenvedést nem fogják és nem is szabad elfelejteni."

Számíthatunk-e igazságtételre?

Mindez bárki számára világos, és senkit sem lep meg. De amint mondtuk, a felmerülő kérdés az, hogy: mi a teendő?

„A Bizottság úgy érzi, hogy az igazságosság az emberi jogok meg­sértőinek megbüntetését követeli. De a Bizottság nem azért állt fel, hogy a büntetéseket specifikálja; és elismeri, hogy a jelenlegi salvadori igazságszolgáltatási rendszer nem alkalmas a büntetések igazságos mérlegelésére és végrehajtására. Ezért a Bizottság úgy véli, hogy addig nem ajánlhatja, hogy a jelentésében megnevezett személyek ellen büntetőeljárás induljon, ameddig a jogi és igazság­szolgáltatási rendszer reformja meg nem valósul."

Természetesen helyeseljük a jogi és igazságszolgáltatási rendszer minden olyan reformját, amely azt demokratikusabbá, a népesség szük­ségleteire és követeléseire nyitottabbá teszi. Ám El Salvador esetében ez majdnem a teljes bírói testület kihajítását jelentené, valamint számos bíró bíróság elé állítását, háborús bűntettekben való bűnrészesség miatt! Egy ilyen igazságügyi reformnak sok implikációja van, és csak az egész társadalom forradalmi rekonstrukciója részeként vihető véghez.

A Bizottság jelentése megjegyezte, hogy a Romero-ügyet illetően a salvadori kormány megszegett számos, a korrekt igazságügyi eljárással kapcsolatos egyezményt. A jelentés javasolja továbbá,

„hogy az állam gyorsan vigyen végig egy teljes, pártatlan és haté­kony igazságügyi vizsgálatot az összes elkövető – mind a közvetlen elkövetők, mind a megállapított jogsértések kitervelői – azonosítása, bíróság elé állítása és megbüntetése érdekében, a meghirdetett amnesztiától függetlenül".

Minden munkás és paraszt tudja, hogy a bírói testület a burzsoá állam része, hogy tagjai a gazdagok és hatalmasok soraiból kerülnek ki, hogy a „pártatlanság" képmutató álcája ellenére a legkevésbé sem pártatlan, és végső soron mindig a gazdag kisebbség érdekeit fogja védeni a sze­gény többséggel szemben. Még a legfejlettebb és legdemokratikusabb országokban is ez a helyzet, El Salvadorban pedig a szituáció még sokkal egyértelműbb.

A Bizottság továbbá úgy határozott, hogy „az állam nem teheti döntő kritériummá a szükséges előírásoknak a hazai jogban való meglétét, csak hogy elkerülhesse a jogsértések kivizsgálását, a felelős személyek elleni büntetőeljárás megindítását, a büntetlenséggel szembeni fellépést". Pedig éppen ez az, amit a salvadori állam tett. Pontosan ugyanabban az évben, amikor a jelentés is megjelent, a törvényhozás amnesztiatörvényt hozott. Az e mögött meghúzódó erő az ARENA volt, vagyis épp az a párt, amely a hadsereg és a halálbrigádok által elkövetett összes atrocitást ösztönözte.

Az uralkodó osztály alkalmanként tesz majd egy-egy gesztust az „igaz­ságtétel" irányába, annak érdekében, hogy fenntartsák a nép számára az illúziót, hogy az állam pártatlan, és hogy végül az igazság mindig diadal­maskodik. Az uralkodó osztály akár még be is áldozhat egyes személye­ket, akik jól szolgálták a múltban, de akikkel szemben már elvesztették az érdekeltségüket. Ilyen volt Alvaro Saravia, a légierő egykori századosa, akit bűnösnek találtak Romero meggyilkolásának kitervelésében, más, egykori katonatisztekkel együttműködésben.

Saravia az Egyesült Államokba emigrált, amikor megkezdték a vizs­gálatot a merényletben játszott szerepét illetően. 1987-ben az amerikai hatóságok letartóztatták, miután a salvadori ügyészség kérte kiadatását. De a salvadori kormány és igazságügyi rendszer gyorsan megmozdult, és visszavonatta a kiadatási kérelmet arra az ürügyre hivatkozva, hogy „nincs elégséges bizonyíték" a vádemeléshez, így 1988-ban Saraviát szabadlábra helyezték.

Romero érsek gyászoló családtagjai – két fivére, mára mindketten a hetvenes éveikben járnak – végül az amerikai bírósághoz fordultak, pol­gári keresetet nyújtottak be Saravia ellen. Kalifornia államban a külföldiek kártérítési igényével kapcsolatos törvény, illetőleg a kínzás áldozatainak védelméről szóló törvény lehetővé teszi, hogy az Egyesült Államokban felelősségre vonjanak külföldi állampolgárokat, külföldön elkövetett bű­neikért. Saraviát 10 millió dollár kártérítés kifizetésére kötelezte Kalifornia állam szövetségi bírósága. Saravia nem jelent meg, in absentia ítélték el. Habár pontos tartózkodási helye nem ismert, feltehetően még mindig valahol az Egyesült Államokban él.

2009. március 15-én El Salvador népe történelmi győzelmet aratott. Mauricio Funes, a Frente Farabundo Marti para la Liberacion Nacional (FMLN) jelöltjének megválasztásával első ízben alakult baloldali kormány. Funes kijelentette, hogy a szegények és a kirekesztettek javát szem előtt tartva fog kormányozni. Ez szép és jó, de a szavakat majd tettekre kell váltani.

El Salvador népe el van szánva arra, hogy kiderítse az igazságot, hogy véget vessen a büntetlenség állapotának és a bűnök elleplezésének, hogy igazságot szolgáltasson. A salvadori kormány a Romero-gyilkosság összes kitervelőjének és felbujtójának „azonosítására, eljárás alá vonásá­ra és megbüntetésére" irányuló teljes kivizsgálásba kezdett. Ez jó irányba tett lépés, de távolról sem elégséges. Szükség van az 1993-as botrányos amnesztiatörvény érvénytelenítésére is, amely gyakorlatilag blokkol minden vizsgálatot a polgárháború során elkövetett bűntetteket illetően.

Romero érsek meggyilkolása az egész nép elleni bűntett volt. Töké­letesen példázza az uralkodó osztály brutalitását és a törvénnyel szem­beni teljes közönyét – ennek semmiféle jogszabály nem szabad, hogy védelmet nyújtson. Az ARENA-vezette kormány éveken keresztül az amnesztiatörvény mögé bújt, hogy elkerülje az ügy újranyitását. A törvény érvénytelenítése abszolúte szükséges ahhoz, hogy a nép igazságtételre irányuló kívánsága valósággá váljék.

Manapság divatossá vált a „párbeszéd, tolerancia és megbékélés" szükségességéről beszélni. „Nemzeti megbékélést" és „a salvadori csa­ládok újraegyesítését" emlegetik. Az igazságtétel ellenzői sosincsenek híján az érveknek. „A múltbéli régi sebek megnyitása nem szolgálná a jövőbe tekintő ország érdekeit." „A régi sebek megnyitása senkinek se jó. Széthúzást okoz." És így tovább, és így tovább.

De mindez csak üres beszéd és képmutatás. A gazdag és a szegény nem alkot egyetlen „családot". Az elnyomók és az elnyomottak, a kizsák­mányolók és a kizsákmányoltak, a gyilkosok és meggyilkoltak között nem lehetséges a megbékélés. „Demokratikus folyamat"-ról beszélnek, de miféle demokrácia az, ahol az elnyomó és korrupt oligarchia kezében marad az irányítás? Miféle igazságról beszélnek, amikor három évtized­del később a gyilkosok és kínvallatók szabadon járhatnak San Salvador utcáin és áldozataik arcába nevethetnek?

Az ENSZ-jelentés szerint:

„Nemzeti emlékművet kellene emelni, amelyen a háború összes áldozatának neve szerepel. Új nemzeti ünnepnapot kellene létrehoz­ni, amelynek célja a holtakra való megemlékezés és a megbékélés megünneplése lenne. Szorgalmazzuk a jelen dokumentum orszá­gos szinten, nyilvános fórumon való megvitatását és elemzését El Salvadorban."

Ez mind nagyon szép, de ez csak a probléma megkerülése, nem pedig a probléma gyökerének a megragadása.

Nagyon könnyű elővenni egy komoly problémát, hangosan a „meg­oldásról" beszélni, majd pedig e megoldást merő bohózattá redukálni azzal, hogy a komoly cselekvést szimbolikus aktusokkal helyettesítjük. Jelen esetben pontosan ezzel van dolgunk. 2010-ben számos hivatalos vallási és kulturális rendezvényre kerül sor a meggyilkolt érsekre való megemlékezés jegyében. 2005-ben, a merénylet huszonötödik évfordu­lóján örökláng meggyújtásának lehettünk tanúi a katedrális előtt. Az idén a nemzeti kongresszus úgy döntött – az ARENA és a PCN¹ ellenzése mellett – hogy március 24-ét „Monsenor Romero Nappá" nyilvánítják.

Túl az „öröklángon" és a „kulturális és vallási rendezvényeken", fel kell tenni a kérdést: milyen konkrét lépéseket tesznek annak érdekében, hogy a gyilkosokat bíróság elé állítsák? Milyen konkrét lépéseket tesznek a hadsereg és a rendőrség fasisztáktól, kínvallatóktól, gyilkosoktól való megtisztítása érdekében? Amíg ezekre a kérdésekre nincs válasz, addig nem bízhatunk abban, hogy a múlt eseményei nem ismétlődnek meg a jövőben. El Salvador népe számára ez a legkevésbé se mellékes kérdés.

Az FMLN-kormány megválasztása jelentős előrelépés. De nem elég megnyerni egy választást. A nép azért választotta meg a kormányt, hogy alapvető társadalmi változást hozzon. Egy ilyen változást lehetetlen véghezvinni, amíg a politikai és gazdasági hatalom legfőbb emeltyűi a reakciós oligarchia kezében maradnak.

A múltban a sztálinisták a „két fejlődési szakasz" katasztrofális elmé­letét védelmezték. Vagyis hogy El Salvador munkásságának és paraszt­ságának még nem szabad átvennie a hatalmat, hanem a „progresszív" burzsoáziát kell támogatniuk, és a harcot a demokratikus követelésekre kell korlátozniuk. Ez az érvelés elejétől végéig hamis. El Salvadorban nem létezik progresszív burzsoázia – a földesurak és a tőkések reakciós blokkba tömörülnek, és minden változásnak útját állják.

Ám abban egyetértünk, hogy El Salvadorban szükség van a demokra­tikus követelésekre, kezdve azzal a legelemibb elvárással, hogy tartóz­tassák le és büntessék meg mindazokat, akik a nép elleni atrocitásokért felelősek, továbbá tisztítsák meg a hadsereget, a rendőrséget és az igazságügyi gépezetet a fasisztáktól.

Ezeket az igazságos és szükséges követeléseket támogatni fogja a munkások és parasztok túlnyomó többsége, míg az oligarchia, amely ha­talma elleni támadásként fog tekinteni e követelésekre, foggal-körömmel ellenáll majd. Ez komoly küzdelem lesz. A reakciósoké az állam feletti ellenőrzés. De a munkásosztály és a parasztság teszi ki a társadalom túlnyomó többségét. Amint sikerül megszervezniük és mozgósítaniuk magukat, nincs erő, amely megállítaná őket.

A patthelyzetből csak egy forradalmi szocialista program adhat kiutat. A szocializmusért folyó harc nem egyetlen ütközet, hanem sok, különbö­ző frontokon zajló küzdelemből tevődik össze. Csak a legkülönbözőbb követelések mentén napról-napra, párhuzamosan folyó harc – beleértve a demokratikus elvek legmesszemenőbb érvényesüléséért folytatott küzdelmet – révén szerezhetik meg a tömegek az erőt és az önbizalmat ahhoz, hogy továbblépjenek a legdöntőbb ütközet: a politikai hatalom meghódítása felé.

El Salvador munkássága és parasztsága már megnyert egy fontos csa­tát a választási fronton. Most biztosítaniuk kell, hogy ez az első győzelem elvezessen a reakciós oligarchia elleni döntő csapáshoz. A demokráciáért való küzdelem, ha kellően konzisztens, csakis az oligarchia hatalmának megtöréséhez vezethet. Másképp fogalmazva: a földesurak, bankárok és a tőkések kisajátításához, illetve a hatalomnak a munkásosztály általi kézbevételéhez. Ez az első lépést jelentené a szocializmus győzelme felé El Salvadorban és egész Latin-Amerikában, egyben döntő fontosságú lépés lenne a világszocializmus diadala irányába.

 

(Eeredeti megjelenés: In Defense of Marxism, 2010. március 25. http://www.marxist.com/el-salvador-assasination-of-archbishop-romero.htm )

 

(Fordította: Matheika Zoltán)

Jegyzet

1 PCN – Partido de Conciliación Nacional: jobboldali párt, az ARENA 1981-es megalapítása előtt a legfőbb jobboldali párt volt El Salvadorban. (A ford.)