Az 1989-es munkástanácsok története számos előre mutató kezdeményezést hordozott, legfőképpen azt, hogy az 1956-os munkás-önigazgatói tapasztalatokat felhasználva a dolgozók újra megpróbálták a termelést ellenőrzésük alá vonni és alkotmányos keretekben biztosítani a dolgozói tulajdon létjogosultságát. A cikk az akkori események összefoglalását adja, kiemelve a kritikus pontokat, amelyek egy következő munkásszerveződés esetén tanulságul szolgálhatnak.

A rendszerváltás huszadik évfordulója kapcsán lezajlott társadalmi diskurzusból, összegzésekből valamiért kimaradt a közösségi tulajdon kérdése, pedig a magántulajdon versus állami tulajdon mellett létezett egy harmadik út is, amely sem akkor, sem azóta nem kapott megfelelő társadalmi nyilvánosságot.

A tulajdonváltás az állami tulajdon magánkisajátításának története (privatizáció), az a fő vonal, amellyel a korai politológiai, közgazdaságtani vizsgálódások foglalkoztak. Azonban gyakorlatilag figyelmen kívül maradt az a fejlemény, hogy az átalakulás történetében kísérletek történtek arra, hogy az állami tulajdont közösségi ellenőrzés alá vegyék. Dolgozatom ezeknek a kísérleteknek a feldolgozásához kíván adalékokkal szolgálni.

A rendszerváltás előtt a demokratikus szocializmusnak és a vegyes (állami, magán, szövetkezeti) tulajdonon alapuló gazdaságnak sok híve volt a rendszerkritikai értelmiség körében. Nemcsak a nyugati marxis­ták, hanem sok kelet-európai ellenzéki is úgy gondolta, hogy a mun­kások támogatni fognak egy antikapitalista alternatívát, ha az egyúttal antibürokratikus is lesz. Ez azonban nem következett be: a munkások Kelet-Európa szerte sehol nem védték meg a „munkásállamot”, és nem került sor önálló politikai akciókra sem. Érvényes ez Lengyelországra is, ahol a Szolidaritás munkás-önigazgatói szárnya a nyolcvanas évek kö­zepén még erős társadalmi támogatással rendelkezett (Mitrovits 2010b, 46-70). A rendszerváltás azonban az egész régióban megváltoztatta a (geo)politikai és társadalmi erőviszonyokat.

A privatizáció

A rendszerváltás legbelsőbb lényegéhez tartozott a privatizálás az egész kelet-európai régióban. E tanulmány megírásakor az állami tulajdon magánkisajátítását, vagyis a privatizációt, a tulajdonviszonyok megvál­tozását vettem kiindulópontnak, mert pusztán a politikai intézményrend­szer átalakításának leírásából nem következik, hogy milyen valódi erők mozgatták e gazdasági átalakulási folyamatokat. Nem véletlen, hogy a különböző privatizációs elképzelések Kelet-Európában már a kezdetek kezdetén tudták, hogy a tulajdonáthelyezés lesz az alapkérdés, ami gazdasági, politikai és hatalmi problematika volt egyszerre. Mindez a magyar átalakulás keretében jól illusztrálható (Mocsáry 1990). A pri­vatizáció magyarországi ismert története nem érthető, ha nem látjuk e folyamat eltérő formáit a kelet-európai régió különböző országaiban. Az orosz, a cseh, a bolgár vagy éppen a szlovén példák mutatják, hogy a helyi hatalmi elitek előtt történelmileg determinált módon, de különféle lehetőségek voltak. Az egész nemzetközi feltételrendszer, a nemzetközi pénzügyi szervezetek politikája, az adósságcsapda, amelybe a kelet­-európai országok kerültek, mind a privatizálás előfeltevéséből indultak ki, és olyan hatalmi és intézményi reformokat követelt, amelyek lehetővé tették az állami tulajdon privatizálását. A magyar fejlődés is megmutatja, hogy a politikai pártok létrejötte elválaszthatatlan az állami vagyon újrafel­osztásának, vagyis magánkisajátításának folyamataitól. A magyarországi privatizációs folyamatok beágyazottságát Krausz Tamás a világrendszer perspektívájából így vetette fel:

„A neoliberalizmus mint a multinacionális tőkeuralom adekvát politikai eszközrendszere a maga nemzetközi intézményrendszerével, hatalmi-gaz­dasági struktúráival sem tudta volna rendszerváltás nélkül keresztülvinni a privatizálást Kelet-Európában, ellentétben például Thatcher Angliájával vagy bárhol másutt a hagyományos tőkerendszerben, ahol rendszerváltás nélkül ment végbe a magántulajdonban gyökeredző állami tulajdon privát kisajátítása, eladása. Elvben, alkotmányjogilag az állami tulajdon az ál­lamszocializmusban a termelő osztályok ellenőrzése alá tartozott, persze csak elvben. Mint tudjuk, a kelet-európai gyakorlatban az állami tulajdon sosem lett közvetlenül társadalmi tulajdon, sőt az annak megvalósítására irányuló kísérleteket mindenütt leverték.” (Krausz 2010, 89-90)

Magyarországon a rendszerváltás folyamatában a vállalatigazgatók, munkások és értelmiségiek nagy többsége elhitte, hogy nem lényeges kérdés: ki a tulajdonos? A lényeges az, hogy a tulajdon, a vagyon, a gyár működtetése „rendben legyen”. Azonban a privatizáció elindítása az új tulajdonosi csoportok és az újjászerveződő politikai osztály kü­lönböző frakciói között kibékíthetetlen ellentéteket gerjesztett. Kiderült, hogy mégsem mindegy ki a tulajdonos. Nem túlzás azt állítani, hogy a rendszerváltás legalapvetőbb kérdésévé éppen a tulajdon kérdése vált, aminek jelentőségét korábban oly sokan megkérdőjelezték. Mocsáry József közgazdász 1989 decemberében így ír erről egyik cikkében:

„Meg kell állapítani, hogy az állami és szövetkezeti tulajdon kisajátítá­sának folyamata egyre nagyobb kiterjedésű és egyre gyorsul az üteme. Hiába a figyelmeztetések, az inflációval finanszírozott folyamat megy tovább, és félő, hogy visszafordíthatatlanná válik. Nem egyszerűen a szegényedő ország csökkenő nemzeti tortájából egyre nagyobb szeletet kihasító újgazdagok léte a baj, hanem az is, hogy ellenőrizhetetlenné válik az állami tulajdon, szabad utat kapnak a külön érdekek, irányíthatat­lanná válik a gazdaság. A dolgozók széles tömegeinek – akik egyszerre viselik a gazdaság szétzüllésének és az újgazdagok luxusfogyasztásának minden terhét – saját kezükbe kell venni a közérdek védelmét, a vissza­élések leleplezését.” (Népszava 1989)

Ennek a visszafordíthatatlan folyamatnak előzménye volt az 1988. évi VI. törvény a gazdasági társaságokról.

Törvény a gazdasági társaságokról

A rendszerváltás folyamatában már a nyolcvanas évek végén, az MSZMP egyes vezetőinek közvetlen támogatásával (Pozsgay Imre, Nyers Rezső) különféle pártkezdeményezések jöttek létre, megformá­lódtak a „felülről” létrehozott pártok. E folyamatban még a rendszervál­tás, még a pártok uralmának legalizálása előtt 1988. október 10-én az Országgyűlés elfogadta az ún. társasági törvényt, amely 1989. január 1-jén lépett életbe, és tulajdonképpen utat nyitott a korlátozatlan priva­tizáció előtt. Megengedte gazdasági társaságok alapítását, valamint lehetővé tette, hogy az állami vállalatok vagyonuk egy részét, köztük legjobb gyáraikat, tevékenységük legnyereségesebb részét – külső tőke bevonásával vagy anélkül – gazdasági társaságokká alakítsák át, és ezáltal (valamint üzletrészek és részvények eladásával) a vállalatot részben vagy egészen magántulajdonba adják. Ebben az is benne volt, hogy egyrészt – amennyiben a menedzsment vagy az állami vezetők érdeke ezt diktálta -, a vagyont mélyen üzleti értéke, sőt névértéke alatt (az érték nélkül nyilvántartott, bérelt üzlethelyiségek, telkek fölér­tékelése nélkül stb.) vigyék gazdasági társaságokba, másrészt, hogy a részvényeket, üzletrészeket mélyen valódi értékük alatt idegenítsék el. Az átalakulási törvény (1989. évi XIII. törvény) az állami vállalatok gazdasági társasággá alakítására és privatizálására adott lehetőséget, a leendő tulajdonosok számára hallatlanul kedvező feltételekkel. A tör­vények a vevő kiválasztását és a feltételek részletes szabályozását a menedzsmentre bízták, jóllehet ellenőrizve, engedélyezéshez kötve a külföldi tőke bekapcsolódását a gazdaságba.

A lényeges, hogy bevonták a külföldi tőkét a magyar privatizációba, és kimondták, hogy a „Külföldiek gazdasági társaságban lévő érdekeltsége teljes védelmet és biztonságot élvez”. /1988. évi VI. törvény, 9.§ (1)/ Úgy gondolták, a magyar gazdaságot tovább nem lehet hitelekből finanszírozni, a külföldi tőke bevonásával akartak kitörni az adósságcsapdából. Hozzá­tenném, hogy ez a törvény a kormány egyik vállalása volt a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank (IBRD) közismert nevén a Világbank felé:

„A magyar kormány és a Világbank 1988. július 1-én írta alá az »Ipari szerkezetátalakítási kölcsön« (ISAL) szerződést. Ezt megelőzően 1988. március 31-ig az IBRD már összesen 19 kölcsönt nyújtott Magyarország­nak, ezek közül hatot más hitelezőkkel együtt. A korábbi hitelek 43%-át az ipar, 32%-át a mezőgazdaság, 16%-át az energia-ágazat és 8%-át a közlekedés kapta. Az 1988-as ISAL összege 200 millió USA-dollárnak megfelelő konvertibilis valuta, amit két részletben lehetett felvenni. Az első 100 millió dolláros részletet azonnal, a második részt a szerző­désben foglaltak teljesülésének felülvizsgálatakor. Erre 1989 március­augusztusában került sor. A kölcsönt öt év türelmi idő után tíz egyenlő részletben kell visszafizetni 1994. március és 2003. szeptembere között. A kölcsönhöz a végrehajtás folyamán (1989-ben) a japán EXIM Bank 8 milliárd yen (kb. 50 millió USD) kiegészítő kölcsönnel kapcsolódott, amit a magyar kormány szintén igénybe vett. A kormány az ISAL-szerződéssel kapcsolatban többek közt a következőket vállalta:

1. Javul az állami költségvetés egyenlege és 1990 végéig megáll az ország külső eladósodási folyamata.

2. A termelői és fogyasztói ártámogatások összege az 1988. évi terv­hez képest (amely 204,9 milliárd forint volt) legalább 10%-kal tovább csökken.

3. A társasági törvény és a hozzá kapcsolódó egyéb törvények el­fogadása, ami lehetővé teszi az állami vállalatok részvénytársasággá alakulását, természetes személyeknek szavazati jogú részvényvásárlást, valamint természetes személyeknek kft. és rt. alapítását.

4. A vasipar és szénbányászat átalakítása a Világbank elvárásainak megfelelően.

5. A vállalati jövedelemadóztatás átalakítása, a vállalkozói adónak a nyereségadóba és SZJA-ba történő beépítése.” (Márkus 1998, 97)

A magyar kormány 1983-tól folyamatosan vett fel ún. struktúra átalakító kölcsönöket, amelyeket részben a Világbank, részben a Nemzetközi Va­luta Alap (IMF) finanszírozott. Azért tartom fontosnak itt megemlíteni az ország eladósodottságának mértékét, mert amire elkezdődtek a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások, addigra az ország belpolitikai, gazdasági moz­gástere annyira beszűkült, hogy az intézményi változtatásokat szinte e fenti gazdasági átalakulási folyamatokhoz lehetett csak illeszteni.

A Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások

Magyarországon 1989. június 13-án elkezdődtek a Nemzeti Kerekasztal­-tárgyalások a politikai rendszerváltás, a politikai és gazdasági hatalom újrafelosztásának levezénylése céljából az MSZMP és az ellenzék rész­vételével. Később a szakszervezetek és civil szervezetek tiltakozásának hatására létrehozták a Harmadik Oldalt a kerekasztalnál, de annak nem lehetett meghatározó szava, mert az MSZMP és az ellenzék éppen a döntő vitaponton, a tulajdon kérdésében összefogott velük szemben. A Harmadik Oldal részeként ott ülő Baloldali Alternatíva Egyesülés (BAL) ezért állt fel a kerekasztaltól:

„Továbbra is valljuk, hogy a politikai és a gazdasági válság csak együtt kezelhető és oldható meg. Erre azonban nincs már esély a háromoldalú egyeztető tárgyalásokon, ennek jelenlegi formája értelmét és hitelét egyaránt elvesztette. Egyébként pedig nem kívánunk egy tömeges elnyo­morodáshoz és dolgozói kiszolgáltatottsághoz vezető gazdasági diktatúra látszatdemokráciával való leplezéséhez hozzájárulni. Ezért a BAL – az általa aláírtak tiszteletben tartásával – a továbbiakban nem vesz részt a politikai egyeztető tárgyalásokon.” (BAL 1989. november 10.)

Romsics Ignác történész túlzott jelentőséget tulajdonít a tárgyalá­soknak: „Bár gazdasági problémákról viszonylag kevés szó esett, a külpolitika pedig teljességgel hiányzott a plenáris ülések és a munka­csoportok értekezleteinek napirendjéről, a közjogi kérdésekben született megállapodások önmagukban véve forradalmi jelentőségű átalakulás alapjait vetették meg.” (Romsics 2003, 168) A forradalmi narratíva nála is előkerül.

Végül is a senki által meg nem választott kerekasztal-tárgyalások 1989. szeptember 18-án zárultak le egy megállapodás kiadásával, amelyben törvényjavaslatok alapelveiben egyeztek meg. Az Ellenzéki Kerekasztal (EKA) tagjai közül az SZDSZ nem írta alá a dokumentumot.

Míg az 1990 májusában hatalomra jutott MDF a privatizáció ún. osztogatásos formáját, addig az SZDSZ a világpiacon jelenlévő erőket részesítette előnyben. Az SZDSZ nem tekintette „nemzeti” kérdésnek az új gazdasági uralkodó osztály létrehozását, egy működő kapitalizmusra hivatkozva a polgári osztály multinacionális jellegét vette alapul. Lásd ehhez az SZDSZ (2000, 453) 1989-es programjának 2. pontját a gazda­sági rendszer átalakításáról. (Ez a konkurenciaharc a közvetlen forrása az új hatalmi eliten belül annak az ellentétnek, amely ideológiailag az antiszemitizmus és kozmopolitizmus, illetve népi-urbánus szembenál­lásban fejeződött ki.)

Az MSZMP-ből létrejött Magyar Szocialista Párt (MSZP) fő vonulata az állami tulajdon privatizálását a kádárista menedzsment javára akarta levezényelni, annak érdekeit képviselte. Az utódpárt három alapvető irányzatból tevődött össze:

1. Az MSZMP ún. reformszárnya, amely már 1988-tól hajlott a privati­záció koncepciójának korlátozatlan elfogadására, ami tükröződött a fent említett társasági törvényben.

2. A második irányzat az ún. Reformkörök Mozgalom volt (Romsics 2003, 101), amelynek tagjai a fiatal másodvonalbeli párthivatalnokok so­raiból kerültek ki, és akik reformkommunista helyett reformszocialistáknak nevezték magukat. Megújulási törekvéseiket a rendszer demokratizálá­sában látták. Az irányzat összefonódott a Horn Gyula-Németh Miklós-Pozsgay Imre vezette reformszárnnyal. Ők a tulajdon kérdésében eleinte felemás álláspontot foglaltak el, az állami tulajdon vonatkozásában nem volt közös véleményük. De azért alapjában a pártvezetők privatizációs elképzeléseit részesítették előnyben, amelyek mindenekelőtt a Kádár­korszak ipari és pénzügyi menedzsmentjének, a technokratáknak az érdekeit tükrözték.

3. A párt baloldalát a Népi Demokratikus Platform képviselte, amely határozottan ellenezte a magántulajdon korlátlan visszaállítását. A Szigeti Péter szerkesztésében megjelent Balra, ki a zűrzavarból című tanulmány­kötetben összefoglalták a platform alaptéziseit. Elképzelésük szerint (és itt felmerült a közösségi tulajdon megmentésének szükségessége), egy olyan vegyes tulajdonú gazdaság alapjait kell lerakni, amelyben a magán az állami és a közösségi tulajdon együttese egy többszektorú gazdaság meghonosítását jelentette volna. „A társadalmi tulajdon különféle formái (állami, szövetkezeti, helyi-önkormányzati és termelői-önigazgatói stb.) mellett a magánszektor fontos szerepet kaphat egy ilyen gazdaságban. A külföldi tőkeimportnak az értelmét az adhatja meg, ha a keletkező haszon egésze nem vándorol ki az országból, s ha fejlett technikát, technológiát, munkakultúrát, vezetési ismereteket segít meghonosítani.” (Szigeti 1990, 7) Ez az álláspont az MSZP alakuló kongresszusán is megfogalmazódott, és a küldöttek mintegy harmada támogatta. (Krausz 2009, 7-9)

A választási kampányban 1990 tavaszán az MSZP perifériáján meg­jelent a dolgozói tulajdon megvalósításának követelése. Valójában sem a pártok, sem az új Országgyűlés igazán nem állt a dolgozói tulajdon oldalára, hanem a privatizáció neoliberális modelljét követte. A közös­ségi tulajdon politikai érdekképviseletét civil szervezetként a Baloldali Alternatíva Egyesülés (BAL) vállalta fel, amelynek néhány munkás­származású tagja (Szili Sándor, ill. Gyárfásné Kerékgyártó Ildikó) a Népi Demokratikus Platformon keresztül próbálta bevinni a dolgozói tulajdon kérdését a parlamenti frakció gondolkodásába. Ez a platform fokozatosan elveszítette politikai befolyását, és parlamenti képviselői az MSZP elnökségi tagjaiként fokozatosan feloldódtak a mainstream hivatalos politikában.

Az 1989-es magyar munkástanács mozgalom és a dolgozói tulajdon tapasztalatai

1. A rendszerváltáskori civil társadalmak

A civil társadalom – alapeszménye szerint – a társadalom autonóm és önkéntes szerveződése. Azzal a céllal jön létre, hogy a szerveződésben résztvevő emberek különféle lakóhelyi, munkahelyi és országos érdekeit megvédje az elkülönült állammal és a speciális pártérdekekkel szemben. Ezek az (eredetileg) alulról megszerveződő szervezetek a mindennapi élet minden olyan szegmensét elvben lefedték, amely kikerült a politikai pártok és politikai társadalom ellenőrzése alól. Bármilyen tematikus problémát magáénak valló (pl. édesvízkészletek, rák elleni küzdelem, humanitárius segély, szakszervezetek, békemozgalom stb.), értéket védő civil szervezet éppen akkor számít erősnek, hatékonynak, ha túllépve önmagán szélesebb befolyásra tesz szert.

Az 1945 utáni kelet-európai fejlődésben a civil mozgalmakat illetően a két legfontosabb történelmi tapasztalat az 1956-os munkástanácsok és a lengyel Szolidaritás munkás-önigazgatói szárnya a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján. Mivel mindkét hagyományra az 1989-es munkástaná­csok mint szellemi előzményre tekintettek, sok mindent átvettek tőlük.

Az 1956-os munkástanácsok úgy gondolták, hogy az állami tulajdon feletti ellenőrzés ne a bürokrácia, hanem a dolgozók választott képviselői kezébe kerüljön, ami egyértelműen tükröződött a Munkástanácsok Par­lamentjének dokumentumában. Feitl István egyik írásában (1989) így értékeli a magyarországi 56-os munkástanács mozgalmat:

„Az 1956-os események során, de különösen a munkástanácsok életében a piaci gondolatot nélkülöző, az emberi szervezésben és terve­zésben való hit az, ami újra és újra szemünk elé kerül. Hiszen az üzem perspektívájából józan fejjel gondolkodó munkás joggal hiheti önmagáról és a munkástársairól, hogy azt ők jobban meg tudják szervezni, mint a bürokrácia. Ez a hit motiválta azt, hogy a politikai ellenállás mellett a munkások ezrei és tízezrei az önigazgatásban is rendületlenül hittek.”

Bibó István 1957 elején egyik rövid feljegyzésében (2004) így írt a munkástanácsokról:

„A magyar munkástanácsok nagy erkölcsi győzelmet arattak, mellyel a magyar forradalom hitelét megóvták. E harcban azonban ellenfelük nem a többpártrendszer vagy a parlamentáris demokrácia volt. Ellenfelük az volt, ami közös ellenfele mind a parlamentáris, mind a szindikalista szabadságnak: a zsarnokság.”

A lengyel Szolidaritás negyed századdal később tulajdonképpen ezek­hez a hagyományokhoz (is) nyúlt vissza. Mindkét munkás-önigazgatói fejlemény alapkérdésnek tekintette a munkástulajdon ill. a dolgozói tulajdon kérdését.

2. A lengyel Szolidaritás önigazgató szárnya

Lengyelországban a társadalmi, gazdasági és politikai önigazgatás megvalósítása 1980-1981-ben reális lehetőséggé vált. Nemcsak azért, mert 1980 nyarán az országos sztrájkhullám következtében kialakult Szolidaritás szakszervezet tagjainak túlnyomó többsége az önigazga­tás mellett foglalt állást, hanem azért is, mert az önigazgató rendszer előfeltételei is létrejöttek. Az önigazgatás koncepcióját az Üzemi Szer­vezetek Hálózata („Hálózat”) által 1981 tavaszán kidolgozott tézisekben tették közzé. A tervezet a pluralizmus és a társadalmi élet demokratikus szabályainak tiszteletben tartására és az önigazgatás elvére épült. (Mitrovits 2010a)

A program szerint a nemzetgazdaság alapvető szervezeti egysége a társadalmasított vállalat. A vállalaton belül létrehozandó Munkásönkor­mányzat rendelkezik az össznemzeti vagyonhányad felett a társadalom és a saját kollektívája érdekében. Az önkormányzatnak minden dolgozó automatikusan tagja. Az önkormányzat legfelsőbb hatalmi szerve a Munkásönkormányzat tagjainak szabad gyűlése. A kollektívák a mun­kástanácsokon keresztül képviseltetik magukat a Munkásönkormány­zatban. A vállalat élén az igazgató áll, akit pályázat útján választanak meg. A Munkásönkormányzat joga meghatározni a vállalat fejlődésének fő irányvonalát, elfogadni a többéves terveket, megerősíteni a vállalat szervezeti struktúráját. A szakszervezetekkel közösen döntenek a vál­lalat által megtermelt jövedelem elosztásáról. Az önkormányzat joga az igazgató kinevezése és visszahívása. Hatáskörébe tartozik továbbá a kooperációs szerződések megkötése, illetve az állami és területi hata­lommal való együttműködés is.

Ám a lengyel rendszerváltás példája mutatja, hogy a még oly jelentős ellenzéki tömegmozgalom, mint a Szolidaritás sem tudott érdemileg be­leszólni az átalakítás fő kérdéseibe. (Mitrovits 2010b, 68-69)

3. A 89-es munkástanácsok

A Kelet-Európa országaiban létrejövő civil társadalom a politikai tár­sadalom nyomása alá került, és a hatalmi elit igényeinek megfelelően elkezdték felülről befolyásolni: egyeseket finanszíroztak, másokat hagy­tak vegetálni. Az alapvető szelekciós elv az volt, hogy melyik szervezet támogatja a rendszerváltást, melyik gátolja. Az államszocializmus leépí­tése folyamán végső soron a „nyitott társadalom” szociális utópiájának valódi funkciója éppen az volt, hogy a társadalmat elválassza a politi­kába való közvetlen beavatkozás lehetőségétől is. A leghatékonyabb és legerősebb civil szervezetek mindig a termelő folyamathoz kapcsolódtak, ilyen életképes civil szervezetnek bizonyult az egyetemes jelentőségű szakszervezeti mozgalom. Ha nem is mindenütt, de a dolgozók képvi­seletének e szervezetei is túlélték a huszadik századot. Napjainkban a különböző sajtó- és másfajta kuratóriumokban szinte minden civil szerve­zetről gyakorlatilag megállapítható, hogy mely „politikai szekértáborhoz” tartozik. Gyakran úgy viselkednek, mint a pártok, de azt kommunikálják hogy már „túl vannak a pártokon és a politikán, sőt, a politikával szem­beni igazi alternatív szerveződések színterei. Ez is egyfajta kelet-európai sajátosság. A valóban „politikaellenes” civil szervezeteket az jellemzi, hogy társadalmi ellenhatalomként képesek megszerveződni és vállalt feladataikat a lakosság valamely csoportjának érdekében végrehajtani (termelői tanácsok, üzemi tanácsok, vállalati tanácsok stb.).

Végül is megállapítható, hogy a bürokratikus jóléti állam leépülésének mértékében a civil szervezetek a XIX-XX. század fordulójának stílusában ismét jótékonykodási szervezetekké alakulnak át. Az állam és a piac uralma új formában tornyosul az állampolgári önszerveződések fölött, mint az új uralmi viszonyok legjellemzőbb vonása.

A Kádár-rendszer évtizedei alatt a „szocialista állam” maga kívánta elvégezni a lakosság helyett a civil feladatokat, teljes egészében álla­mosította a civil társadalmat is, ezáltal meggátolva az egyének szabad szervezkedését. Természetesen ezzel nem túlvállalta magát, hanem meg akarta akadályozni egy esetleges ellenhatalom létrejöttét jobbról is és balról is.

A rendszerváltás idején a politikai pluralizmus keretei között számtalan civil szervezet jött létre igen különböző funkciókkal. A kezdeti reménykeltő szakasz után 1988-tól az 1990-es tavaszi választásokig tartó eufórikus hangulatban sorra alakultak a civil szerveződések, de a választások után a pártok fokozatosan kiterjesztették befolyásukat és tulajdonképpen maguk alá gyűrték ezeket a szervezeteket, hol a politikai erő, hol a pénz­ügyi eszközök alkalmazásával. Anyagi forrás hiányában e szervezetek többsége nem tudta folytatni munkáját, vagy csak kis körök vegetációjára szorítkozott a tevékenységük. Egyre inkább rászorultak a párt- és állami támogatásokra, ezzel viszont feladták eredeti függetlenségüket. Tehát a pénz és a politika kettős szorításában a valódi civil kezdeményezések fokozatosan elsorvadtak és amelyek fennmaradtak, azok is pártpolitikai érdekeket szolgáltak ki.

1990-től már nem volt szükség a civil társadalom mint társadalmi önszerveződés koncepciójára, így a fogalom átalakult. A társadalmi ön­védelmet, mint például a Létminimum Alatt Élők mozgalmát a parlamenti demokráciától idegennek minősítették, miközben a hasonló ellenállást még egy-két évvel korábban is az államszocialista rendszerrel szembeni alapvető „civil funkciónak” tekintették.

A rendszerváltás folyamatában talán a legelső és legjelentősebb, nemzeti méretű önszerveződést a munkástanácsok testesítették meg, amelyek történelmi előképei jól ismertek a magyar és az egyetemes történelem különböző szakaszaiban (1871, 1905, 1917, 1918-19, 1936-39, 1945-48, 1956 stb.) A munkástanács egyrészt a munkások sa­ját szervezett törekvése a munkástulajdonért az üzemen belül. Másrészt a munkástanács egyben politikai szervezetté is válik, amely képviseli a dolgozói tulajdon bevezetését, és a munkások tulajdonossá válásáért, üzemi tulajdonáért küzd. Ezek a spontán alakult üzemi, gyári szerveze­tek három alapvető irányzatot képviseltek (amelyeket alább részletesen bemutatok), ugyanannak a történelmi-gazdasági helyzetnek a termékei voltak. Az első két csoporthoz sorolhatók azok a munkástanácsok, amelyek alapvető célja a munkahelyek megvédése volt a privatizáció folyamatában. Közös kapcsolódási pontjuk, hogy mindhárom irányzat döntő kérdésnek tekintette a dolgozói tulajdon bevezetését, mint a közös­ségi tulajdon megteremtését és próbáltak e tulajdonformának szélesebb társadalmi támogatást szerezni, miközben már javában zajlott az állami tulajdon magánkisajátítása. A „dolgozói-közösségi tulajdon” képviseleté­re alkalmasnak látszó új szervezetek (munkástanácsok, munkavállalói tanácsok, vállalati tanácsok stb.) a privatizációt is úgy fogták fel, mint az állami tulajdon társadalmasításának egyik lehetőségét, nem pedig mint a magánkisajátítás kizárólagos eszközét.

4. A munkástanács mozgalom irányzatai

1. Az első irányzatot az ún. tulajdonos munkástanácsok jelentették, ame­lyek többfelé az országban deklarálták a vállalatok közösségi tulajdonát. E munkástanácsokat támogatta Mocsáry József közgazdász, a Baloldali Alternatíva Egyesülés és az MSZP balszárnya, a Népi Demokratikus Platform. Tevékenységüknek köszönhetően néhány tízezer ember munkavállalói tulajdonát sikerült keresztülvinni, és létrehozni ezek érdek­védelmi szervezetét, az MRP (Munkavállalói Résztulajdonlási Program) Országos Szövetségét.

2. A másik irányzat a Rácz Sándor vezette történelmi munkásta­nácsok voltak, amelyek az 1956-os munkástanácsi tradíció követését képviselték. (Rácz 23 évesen volt az akkori – 1956-os – Nagybudapesti Központi Munkástanács elnöke.) Kevés volt mögöttük a valóban élő munkástanács, de az állami tulajdon társadalmasítását szorgalmazták a dolgozók, a munkavállalók érdekében. Úgy gondolták, hogy az 1990-es Munkástanácsi Parlamentnek alapcélkitűzéseiben követnie kell az 1956-ost. Rácz Sándornak ebben az időben nagyon pozitív volt a sze­repe. Egyértelműen elkötelezte magát amellett, hogy a munkástanács a munkástulajdon szerve, és amelyik nem az, az nem tekinthető munkás­tanácsnak, bármi is a neve.

3. A harmadik – kezdetben a leggyengébb, később a győztes – irányzat a munkástanácsok szakszervezetté átalakításának koncepciójával fellép­ve az akkor legerősebb új párt, az MDF politikai és pénzügyi támogatását élvezte. Eredendően maguk is a dolgozói tulajdon valamely formájában gondolkodtak, de Palkovics Imre vezetése alatt feladták tulajdonosi cél­jaikat és szakszervezetekké alakították át munkástanácsaikat. Palkovics, aki végül MDF-tagként lett parlamenti képviselő, ezt a kormánybarát szakszervezeti pozíciót testesítette meg. Megelégedett a Munkavállalói Részvény Program bizonyos, egészen kezdetleges képviseletével, ame­lyet az MDF vezérkar, így Antall miniszterelnök is jóváhagyott. Palkovics egy 1989 nyarán létrejött munkástanács elnöke volt a Herendi Porcelán­gyárban. Saját elmondása szerint azért alapította meg az első munkásta­nácsok egyikét, mert a híresen jól menő gyár menedzsmentje a nyereség jelentős részét saját körein belül osztotta el, és a munkásokat gyakorlatilag kisemmizte. Palkovics határozottan elutasította az üzemek közvetlen munkás-önigazgatását. Személye nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a munkástanácsi irányzatok közül a szakszervezeti került fölénybe.

5. A munkástanácsi irányzatok kényszeregyesülése

Amikor 1990. április 24-én megalakult a Munkástanácsok Országos Szövetsége (MOSZ), többségben voltak a tulajdonosi irányzat képvise­lői. A fordulat csak 1990 nyarán (1990. július 14.) következett be, éppen Palkovics Imre MDF-es parlamenti képviselő erős nyomására. Nem véletlen, hogy a kikényszerített egyesülés után, Palkovics lett a Munkásta­nácsok Országos Szövetségének elnöke és mind a mai napig ő tölti be ezt a tisztséget. A három irányzat egyesülése az MDF hatalomra jutása után került napirendre. Az akkori kormányzat veszélyesnek tartotta az üzemi munkásszerveződéseket, és a maga irányítása alá akarta vonni őket. Mocsáry József (aki a tulajdonosi irányzatot képviselte) álláspontja az volt, hogy csak akkor érdemes egyesülni, ha már sok munkástanács alakult. Kompromisszumként megpróbálták felajánlani Rácz Sándornak, legyen ő az elnök, de ő nem vállalta. Miközben megalakult az Antall-kormány, Palkovics egyre agresszívebben követelte az egyesülést, és ígérgetések­kel próbálta meggyőzni a munkástanácsokat. Megkezdődött az alku folya­mata. Thoma László, a nemrég elhunyt ismert baloldali politológus, aki a munkástanácsok irodáját vezette, rábeszélte az elnökséget, hogy egyez­zenek meg Palkoviccsal. Azután lejátszódott Palkovics és a tulajdonosi munkástanácsi irányzat egyesülése. Ennek az egyesülési folyamatnak volt egy másik oldala is. Nevezetesen, hogy a tényleges munkástanácsok elkezdtek külön összejönni, és megalakult egy másik munkástanács­-mozgalom, amelyet úgy hívtak, hogy pártfüggetlen munkástanácsok, akik Mocsáry Józsefet választották meg elnöküknek. Palkovics később a MOSZ elnöksége alatt a még működő tulajdonosi munkástanácsokat, beleértve a pártfüggetleneket is, teljesen ellehetetlenítette.

6. A Munkavállalói Résztulajdonlási Program (MRP)

Az MRP előképe az Amerikai Egyesült Államokban kialakult olyan pénz­ügyi-finanszírozási- szervezeti technika (angolul ESOP – Employee Stock Ownership Plan), amely lehetővé teszi, hogy egy cég munkavállalói szervezett módon, de lényegét tekintve egyénileg váljanak tulajdonossá a munkáltató társaságban, oly módon, hogy a felvett hitel vagy a rész­letek törlesztése és a kamatok fizetése ne e bérjövedelmüket, hanem a társaság nyereségét terhelje. (Tulajdonos… 2011) Amerikában 10-12 millió munkástulajdonos van, ezek egynegyede többségi tulajdonos, ellenőrző pakett tulajdonosa.

A rendszerváltás előtt felállítottak egy munkavállalói résztulajdonosi programbizottságot, az ún. MRP-bizottságot, amelynek feladata az amerikai ESOP magyarországi meghonosításának előkészítése volt. A bizottságnak Bokros Lajos is a tagja lett, a szakszervezetet Mocsáry Jó­zsef közgazdász képviselte, valamint a bizottság tagja volt még egy ezzel a témával foglalkozó szociológus is: Lukács János. A bizottság elnöke Martonyi János volt. A bizottság elkészített egy anyagot arról, hogy a törvényprogram-csomagba kerüljön bele egy MRP rész, és a rendszervál­táskor az állami tulajdon egyik hivatalos leépítési útja legyen a munkástu­lajdonba adás. Maga az anyag végül nem került bele a törvénybe.

Az Antall-kormány később hozott egy MRP törvényt, az 1992. évi XLIV. törvényt A Munkavállalói Résztulajdonosi Programról, ami egy csonka MRP-nek tekinthető. Az eredetileg elkészült MRP törvénytervezetet, amelyet a fent említett bizottság állított össze, alaposan lerontották és alkalmassá tették visszaélésekre. Az állami tulajdon privatizációjánál öt százalékban maximálták a munkástulajdont, amit fél áron vehettek meg az érdekeltek. 1992 augusztusában lépett életbe ez a csonka MRP törvény. 2002-ben – Kiss Péter (MSZP) javaslatára – az akkori kormány megbízást adott az MRP törvény módosítására, ami 2003-ban megtörtént.

7. A Baloldali Alternatíva Egyesülés (BAL) szerepe

A BAL első felhívását 1988. szeptember 28-án adta ki, amiben bejelentet­ték, hogy megkezdték az egyesülés szervezését, valamint csatlakozásra szólították fel a hasonló gondolkodású munkásokat, értelmiségieket, diákokat, mozgalmakat és csoportosulásokat. Már ebben az első felhí­vásukban deklarálták azt a „harmadikutas” (se nem kapitalizmus, se nem államszocializmus) alternatívát, amelyet mind a mai napig képviselnek:

„A magyar társadalom a nyolcvanas évek második felére egy nyílt általános válság küszöbéhez érkezett. Kiéleződtek a nemzeti jövedelem elosztása körüli küzdelmek, elszaporodtak a legkülönfélébb – egymással is harcban álló – önigazoló ideológiák és reformtörekvések. A jelenlegi körülmények között szükségét érezzük annak, hogy megszerveződjenek azok az erők is, amelyek a társadalom jövőjét nem a neosztalinizmus és újkonzervativizmus valamilyen változatában vagy kombinációjában képzelik el. Ezért bejelentjük, hogy a mai napon megkezdjük a Baloldali Alternatíva Egyesülés szervezését.” („Baloldali Alternatíva”… 1988)

Az alapítók, illetve az első csatlakozók között olyan ismert személyi­ségek is voltak, mint Andor László, Bizám György, Görög Tibor, Havas Ferenc, Juhász József, Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor, Karvalics László, Krausz Tamás, Lóránt Károly, Lugosi Győző, Makai Mária, Márkus Péter, Mocsáry József, Murányi Zoltán, Szabó András György, Szalai Pál, Szász Gábor, Szigeti Péter, Szűcs Katalin, Tálas Péter, Thoma László, Trencsényi László, Tütő László.

A BAL több száz tagja kereste és megtalálta a kapcsolatot és az együtt­működést a hasonló célkitűzésű szervezetekkel és személyekkel nem­csak Magyarországon, Közép-Európában és Nyugat-Európában, hanem az Egyesült Államoktól és Oroszországtól Ausztráliáig. Nem utolsósorban a közvetlen demokráciára való törekvés miatt csatlakozott a szervezethez az ún. demokratikus ellenzék több tagja (így Szalai Pál és Mikes Tamás). Egy, a nyolcvanas évek eleje óta működő szellemi műhelyből (a BAL-hoz közel álló folyóiratként) alakult meg 1989-ben az Eszmélet.

A BAL egy dokumentuma szerint „A »Baloldali Alternatíva« Egyesülés történelmi jelentőségű eseménynek tartja, hogy a Herendi Porcelán­gyárban és a Péti Nitrogénműveknél megalakultak a munkástanácsok. E kezdeményezést nyilvánvalóan az üzemek, vállalatok egész sora fogja követni. Egyszer s mindenkorra vége annak a korszaknak, amikor a hatalom birtokosa, a politikai bürokrácia – a régi tőkés recept szerint – egyszerűen a munkások, a bérből és fizetésből élők vállaira rakhatta a válság terheit. A »Baloldali Alternatíva« Munkásbizottsága felhívja az üzemek és gyárak munkásait, hogy fogjanak össze a velük tartó műszaki és gazdasági szakemberekkel. A munkástanácsok irányítása alatt dolgozzanak ki ellenterveket a vállalatok kiárusításával, a tömeges elbocsátásokkal szemben, az inflációt gerjesztő, áremelésekre épülő katasztrófapolitika ellen!

A »Baloldali Alternatíva« Egyesülés kész minden szakmai segítség megadására.” (BAL Munkásbizottsága 1989)

A szervezet legintenzívebb éve az 1989-es volt, azonban az MDF hatalomra kerülése után fokozatosan háttérbe szorult, és a mai napig civil szervezetként tevékenykedik szerény számú tagsággal. Tütő László filozófus, (aki egyike volt az alapítóknak) az egyesülés huszadik évfordu­lójára írt cikkében többféle magyarázatot ad, miért nem tudták sikeresen képviselni a dolgozói tulajdon kérdését a nagypolitikában:

„A BAL számos kísérletet tett a társadalmi önszerveződés előse­gítése érdekében, de ezek – a végeredményt tekintve – sikertelenek maradtak. A kudarc egyik fő oka az aktuálpolitika: a civil önszerveződés (ezen belül a közösségi önvédelem) gondolata nem tudott érdemben konkurálni a többpárti parlamentarizmussal (illetve a hozzá kapcsolódó illúziókkal). A politikai pártokban, a politikusokban való reménykedés – a lakosság döntő többségénél – erősebbnek bizonyult a saját kezdemé­nyezés, önálló döntés és személyes felelősségvállalás alternatívájával szemben.

A végső sikertelenség másik oka magának a szervezetnek a történeté­ben, tevékenységében rejlik. A BAL rendezvényeinek és állásfoglalásai­nak a többsége nem közvetlenül a megfogalmazott általános célkitűzés­hez illeszkedett, nem annak lett alárendelve. A gyakorlati feladatra való összpontosítást elméleti, ideológiai, sőt aktuálpolitikai témák hátráltatták. Vélhetően ez is szerepet játszott a tagság elöregedésében, az aktív tagok megfogyatkozásában.” (Tütő 2008) Mindehhez hozzátehetjük még, hogy a dolgok „objektív logikáját” ne tévesszük szem elől: a történelmi-politikai feltételek nem kedveztek a közösségi cselekvés ezen új kísérletének, melyet végső soron a kapitalista restauráció szorított a perifériára.

8. A BAL a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokon

A BAL javaslatára, nyomására, hosszú viták után végül Tölgyesi Pé­ter megfogalmazásában bekerült a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásain kezdeményezett követelés az 1989. évi XXXI. törvény az Alkotmány módosításáról 12.§. (2) bekezdésébe:

„(2) Az állam elismeri a termelői önigazgatás és önkormányzat tulaj­donának létrejöttét és működését.”

Az Alkotmánynak ez a szakasza az alkotmányosan védett tulajdon­formákról szólt. 1990. április 29-én megállapodott az MDF és az SZDSZ arról, hogy módosítják az új Alkotmányt, és kiveszik belőle a dolgozói közösségek tulajdonának jogi lehetőségét, amivel kihúzták az alkotmá­nyos alapot a termelői önigazgatás tulajdonformáját képviselő munkás­tanácsok alól. Most csak az államigazgatási, a magán- és a szövetkezeti tulajdont védi az állam. A módosított Alkotmány erre vonatkozó részét így változtatták meg:

„7.§. (1) Az Alkotmány 12.§-a helyébe a következő rendelkezés lép:

(2) Az állam tiszteletben tartja az önkormányzatok tulajdonát.” (1990. évi XL. törvény)

Mivel a paktum az 1990-es képviselőválasztások után történt, ezért a tulajdoni szerkezet jogi keretének egyoldalú megváltoztatását többen nem tekintették legitimnek. Például a Társadalmi Érdekegyeztető Ta­nács (TÉT) és a parlamenti pártok egyik találkozója előtt kiküldött TÉT előterjesztés kétségbe vonta a tulajdoni szerkezet legitimitását, de ezt az MDF képviselője felháborítónak találta, mert szerinte 1990 tavaszán a választók erre szavaztak. Sokan azzal érveltek, hogy az MDF aláírta a kerekasztal dokumentumait, támogatott munkástanácsokat, vagyis írva és ráutalva is a dolgozói tulajdon mellett állt ki a választások előtt, de a már alá nem író SZDSZ-szel másról kötött paktumot.

Ezzel a módosítással végképp megszűnt a dolgozói tulajdon beveze­tésének lehetősége, a tulajdonosi munkástanács mozgalom kénytelen volt feladni eredeti célkitűzéseit, és ez volt a közvetlen oka és háttere a MOSZ-ban a Palkovics-féle irányzat felülkerekedésének.

9. Munkástanácsok Információs Irodája

A BAL és a szerveződő munkástanácsok megalakították a Munkásta­nácsok Információs Irodáját Thoma László vezetésével, amely a működő és szerveződő munkástanácsok szakértői és tanácsadó testületeként funkcionált. Műszaki, közgazdasági, politikai-jogi szakértők társadalmi munkában látták el a munkástanácsokat a szükséges információkkal. Pártoktól független volt, elsősorban a munkástanácsok közötti információ­cserét szolgálta, és szakértőket is közvetített. Ha az Országos Szövetség valamely állami vagy érdekvédelmi szervezetben szakértővel kívánta képviseltetni magát, akkor a Munkástanácsok Információs Irodája segítet­te ebben. A munkástanácsokat ezenkívül gyakorlati tanácsokkal is ellátta. Egy részletet közlünk a munkástanácsoknak szóló útmutatójukból:

„Hogyan kezdjünk hozzá az MT szervezéséhez?

1. A vállalat egyes szervezeti egységeiben tartsunk munkásgyűléseket (ha kell, műszakonként), ahol eldöntjük, hogy mi a célunk a MT megala­kításával. A megalakulást titkosan szavazzuk meg, és kössük magunkat a 2/3-os részvételi arányhoz és ezen belül a 2/3-os egyetértő szavazati arányhoz. A munkásgyűlésről készüljön hivatalos jegyzőkönyv. A koráb­ban megfogalmazott létszámarányos norma szerint válasszuk meg az egység küldöttjét a vezetőségbe. Második fordulót javaslunk. Először a jelöléshez adjanak a dolgozók titkosan javaslatokat. Ezek a nevek kerüljenek fel a jelölőlistára, s ezekből válasszanak a résztvevők megint titkosan más küldötte(ke)t.

2. A küldöttek üljenek össze és fogalmazzák meg alapszabály-terve­zetüket.

3. A küldöttek beszéljék meg választóikkal az alapszabály-tervezetet, és ha szükséges, többszöri egyeztetés után véglegesítsék.

4. Az egyesülési törvény alapján jegyeztessék be a munkástanácsot mint egyesületet a bírósági nyilvántartásba.

5. Ezzel az aktussal a munkástanács jogi személlyé vált, és mint ilyen a közösség nevében jogokat szerezhet és kötelezettségeket vállalhat.

6. A munkástanács mint jogi személy tárgyalhat tagjai, a teljes dolgozó kollektíva nevében a vállalatvezetéssel, a vállalatot részben vagy teljes körűen megvásárolni szándékozó vevő-aspiránssal, illetve a felsőbb irányító szervekkel, céljai elérése érdekében.

7. A munkástanács – külső szakértők bevonásával – vizsgálja felül a vállalat gazdasági vagy átalakulási programjait, s dolgozzon ki – a dolgo­zók testületeként – alternatív programot.” (Hogyan… 1990, 172)

10. A munkástanácsok első parlamentje és a MOSZ megalakulása

1989. december 2-án a szakszervezetek oktató központjában (néhai SZOT Iskola) a BAL és a Munkástanácsok Információs Irodája országos munkáskonferenciát rendezett. 1990 elején tucatjával alakultak a mun­kástanácsok, a számuk akkoriban meghaladta a százat is, gyakorlatilag az üzemekben átvették a hatalmat.

1990. február 24-re a Munkástanácsok Információs Irodája megszervez­te a Munkástanácsok 2. Országos Találkozóját, amely létrehozta a Mun­kásparlamentet. A Munkásparlament megalakította a Munkástanácsok Országos Szövetségét (MOSZ), és elnöknek Somlay Lajost (akit futball-bíróként is ismertek a 60-as években), az egyik 1956-os munkástanács vezetőjét választotta. Érdekes, hogy ezen a tanácskozáson Bokros Lajos (későbbi pénzügyminiszter) keményen a munkástanácsok mellett szólalt fel. A tanácskozás résztvevői nem a piaci tulajdonszerzés lehetőségé­ből indultak ki, hanem az 1917-19-es és az 1956-os munkástanácsok hagyományaiból. Az alakuló ülésen teljes egyetértés volt a tekintetben, hogy a Munkástanácsok Parlamentjének az 1956. október 31-i ülésen elfogadott dokumentum legyen a kiindulópontja. Ennek szellemében az alapító dokumentumukban alapvető célként fogalmazták meg a kö­vetkezőket: „A vállalati dolgozók önvédelmi összefogása, az átalakuló társadalmunkban jelentkező új helyzetek, problémák megoldására. Az erre a célra szerveződött munkástanácsok szövetségeként szervezi azok együttműködését, közös tevékenységét. Fő cél a vállalati dolgozók tulaj­donának a megteremtése, legalább résztulajdonként, távlatilag elsőbbségi tulajdonként. Ennek érdekében szervezi az alkalmazotti részvényprogra­mokat, a vagyonkezelői jog megszervezését, ezek továbbfejlesztését és más lehetséges megoldások kidolgozását és alkalmazását.

A szövetség a közös célok érdekében szervezi a munkástanácsok együttműködését, információcseréjét, közös fellépését és képviseli a munkástanácsok közös érdekeit.

A szövetség tagjai közös erővel kölcsönösen védik egymást.” (Az eredeti. 1995, 198)

Ezt az alapszabályt 1990. július 14-én hatályon kívül helyezték, amikor az MDF-es munkástanácsok Palkovics Imre vezetésével új elnökséget választottak. Erről fentebb már említést tettem a munkástanácsi irány­zatok kényszeregyesülésénél.

A BAL Egyeztető Bizottsága az alábbi állásfoglalást adta ki a Mun­kástanácsok Országos Szövetségének megalakulásáról 1990. február 24-én:

„Korszakos jelentőségűnek tartjuk, hogy február 24-én összeült a Mun­kástanácsok Parlamentje, és megalakította a Munkástanácsok Országos Szövetségét. E szövetségnek legfontosabb feladatai:

1. összehangolni és erősíteni az egészen különböző okok miatt létrejött munkástanácsoknak (mint a munkavállalók önvédelmi szervezeteinek) a küzdelmét;

2. szervezni a bérmunkások szolidaritását az elbocsátások elleni és a dolgozói tulajdon megteremtéséért vívott harcban;

3. biztosítani e törekvések politikai képviseletét.

A munkástanácsok dolgozói kezdeményezésre jönnek létre, és bele­szólást követelnek a vállalati ügyek intézésébe, a munkavállalók sorsának irányításába. A közvetlen, részvételi demokrácia elvei szerint, alulról épít­kezve működnek. Ezért úgy ítéljük meg, hogy a munkástanácsok országos hálózata alapjává válhat egy olyan társadalmi ellenhatalomnak, amely képes a gazdasági és a politikai bürokráciával szemben megvédeni a dol­gozók társadalmának valóságos érdekeit.” (BAL állásfoglalása… 1990)

11. A munkástanácsok és a szakszervezetek

A szakszervezeti mozgalom újjászervezésének kísérlete (akár új érdek­képviseletek formájában, akár pedig az egykori állami szakszervezetek „kisajátításával”, illetve megújításuk révén) megmutatta, hogy a mun­kások nem bíznak a munkahelyi érdekképviseletben. A szakszervezeti aktivisták és a munkásellenzék súlytalanná vált és alárendelődött a középosztálybeli és értelmiségi érdekeknek az új pártokban, vagy pedig teljesen marginalizálódott. Thoma László (1998, 247) így magyarázta a szakszervezetek légüres térbe kerülését:

„1989 nyarától kezdve a munkavállalók egyre kisebb eséllyel tudták védeni a munkahelyeket. A munkavállalói tulajdonszerzés célja és értelme teljesen bizonytalanná vált. (Pontosabban szólva: az ilyen kí­sérleteknek is inkább a munkahelyek védelme volt a valódi célja.) De mivel a szakszervezeteknek intézményesen a privatizációra nem volt komoly befolyásuk, a helyzet a szakszervezetekkel szemben az amúgy is erősödő bizalmi válságot mélyítette.”

Az 1989-es munkástanácsok tapasztalatai

A munkástanácsoknak 1990 végén, kb. 19.600 tagja volt, ami azoknak az embereknek a számát tükrözi, akik egyszer beléptek valamely mun­kástanácsba; a tagdíjat fizetők száma ennél lényegesen kisebb volt. A munkástanácsok igazi tömegmozgalommá nem is válhattak, hiszen a magyar munkások alapvető tömegei egyáltalán nem rendelkeztek a demokratikus ellenálláshoz szükséges képességekkel, szervezetekkel, nemzeti (és nemzetközi) szintű kapcsolatokkal. Marginalizálódásuk egyik fő oka, hogy nem hittek a saját lehetőségeikben (akkoriban nem is igen értették, mit is neveznek privatizációnak), másrészt a múltban sem sze­rezhettek tapasztalatokat az önszerveződés terén a paternalista állami keretek között.

Ennek ellenére világossá vált, hogy a részvények munkástulajdonlása önmagában még nem oldja meg a problémát, hiszen az csak abban az esetben életképes, ha a munkások a részvényeikkel együtt meghatározó beleszólási jogot kapnak a termelés ügyeibe képviselőiken keresztül. A közösségi tulajdon különböző formáinak felkarolása a lengyel Szolidaritás mozgalomtól az 1989-es orosz munkásbizottságokig azt bizonyították -mint korábban igyekeztem aláhúzni -, hogy a közösségi tulajdon, mint a gazdálkodás egyik szektora csak akkor életképes, ha olyan demokratikus állam létezik, amelyben alkotmányosan deklarálják e szektor létezését. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy az államnak ezt a szektort gazdaságilag is támogatnia kell éppen úgy, ahogyan azt teszi az állami és magánszektor esetében.

A munkástanácsi mozgalom másik tapasztalata, hogy egyidejűleg a közösségi tulajdonlás különböző formái jöttek létre és léteztek egymás mellett. A közvetlen munkástanácsi tulajdonlás az állami tulajdon közvet­len munkásellenőrzését jelenti, ilyen értelemben az állami tulajdon tár­sadalmasításának egy fokáról van szó. A fentebb idézett dokumentumok arra utalnak, hogy elképzeléseik szerint e termelési forma rendszerszerű működését szorgalmazták. A becslések szerint több ezer ember közös erőfeszítésének eredményeként létrejött munkástanácsi tulajdont (gyá­rakat, különböző nagyságú üzemeket) mindaddig sikerrel üzemeltették, amíg az állam vagy az új tőkés magántulajdon – jogi-politikai és piaci úton – meg nem fojtotta.

Másfajta dolgozói tulajdonosi forma az állami vagy magántulajdonú vállalatokból való résztulajdonlás. Ez a forma is működött, ám a mene­dzser érdekek hatására a törvények a dolgozói tulajdont rendkívül kis százalékban engedélyezték. Ez a tapasztalat is mutatja, hogy a közös­ségi tulajdon nem működésképtelen vagy bukásra ítélt, hanem tudatosan korlátozták (korlátozzák) életterét.

Pozitív tapasztalat azonban e téren az, amely a munkástanácsokat a vállalati menedzsment tárgyalópartnereként mutatja; a tanács számos, a tőkés vállalkozó önkényét korlátozó intézkedéseket hozott, ahhoz hasonlóan, ahogyan a németországi üzemi bizottságok, (de rövid léte­zésük megint nem véletlen). A külföldi tőkések az otthoninál (például a németországinál) kedvezőbb feltételekkel akartak bejönni a magyaror­szági vállalatokba, ezért minden áron ragaszkodtak a munkásönvédelem szerveinek szétveréséhez, betiltásához.

Az is kiderült, hogy a tulajdon, a hatalom és a gazdaság-gazdálkodás kérdései szervesen összefüggnek. 1989 munkástanácsainak „naivitása” abban állt, hogy alábecsülték az állam és benne a kormányhatalom szerepét. Nem véletlen, hogy az a munkástanácsi irányzat maradt csak életben (jóllehet a periférián), amely feladta az eredeti tulajdonosi törek­véseket, tradíciót; és a hatalom nyomására valamint anyagi csábítóereje hatására közönséges szakszervezetté vedlett vissza.

Érdekes az a tapasztalat is, hogy a közösségi tulajdonlás megszilár­dítja a dolgozók közötti szolidaritást és összetartást. Azok a szakiroda­lomban gyakran fellelhető érvek, elsősorban közgazdászoktól (Kornai János, Sós Károly Attila, Lengyel László stb.), hogy a közösségi tulajdon a piacgazdaság értelmében nem versenyképes, gazdaságtalan, nem hatékony stb., nem meggyőzőek. Ugyanis maguknak a közösségi szek­torban dolgozóknak kell eldönteniük, hogy mit tartanak gazdaságosnak és hatékonynak. Nem biztos, hogy a termékek, az áruk cseréje kizárólag piaci úton szervezhető meg, hiszen minden a lehetőségektől, a társadal­mi környezettől függ. A közvetlen csere az egyes közösségek, szabad gazdasági társulások, önkéntes szövetkezetek stb. között regionális vagy nemzeti méretekben nem szerveződhetett meg, tehát nem tudhatjuk, mire jutottak volna.

Az a tény, hogy napjainkban is számos közösségi kísérlet létezik a gaz­dálkodás terén, elgondolkodtató e törekvések erős történelmi gyökereit illetően. Hogy rendszerként működhetne-e egy a közösségi tulajdonra épülő gazdálkodási és társadalmi mechanizmus, függetlenül a tőkétől és a bürokráciától, mindaddig utópiának tűnik, amíg meg nem valósul.

Hivatkozott irodalom

A BAL állásfoglalása a MOSZ megalakulásáról 1990. február 24. http://bal.hu/kiadvany/MT11.html (Letöltés: 2011. március 16.)

A BAL Egyeztető Bizottságának állásfoglalása: Nyilatkozat a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásokon való részvétel megszakításáról. 1989. november 10. http://bal.hu/magyar/allasfgl/all50.htm (Letöltés: 2011. március 18.)

A BAL Munkásbizottságának felhívása munkástanácsok megalakítására. 1989. au­gusztus 16. http://bal.hu/magyar/allasfgl/all21.htm (Letöltés: 2011.március 18.)

A „Baloldali Alternatíva” Egyesülés felhívása. 1988. szeptember 28. http://bal.hu/magyar/alaplist/felhivas.htm (Letöltés: 2011.március 10.)

Bibó István 2004: A munkástanácsok és a többpártrendszer. In: Bibó István: Vá­logatott tanulmányok. Budapest, Corvina, 448-451.

Az eredeti Munkástanácsok Országos Szövetségének Alapszabálya 1995 (1990). In: Krausz Tamás – Márkus Péter (szerk.): Önkormányzás vagy az elitek uralma. Budapest, Liberter Kiadó, 1995.

Feitl István 1989: A magyar munkástanácsok és az önigazgatás 1956-ban . Esz­mélet 2 (1989. nyár), 42-52.

Hogyan szervezzünk Munkástanácsot? A dokumentum megjelent: Eszmélet 5 (1990. május), 170-172.

Krausz Tamás 2009: Kongresszusi Beszéd – az MSZMP utolsó (XIV.)és az MSZP alakuló kongresszusán , 1989. október 7. Eszmélet 81 (2009. tavasz), 7-9.

Krausz Tamás 2010: Tézisek a rendszerváltás történeti értelmezéséhez. Eszmélet 88 (2010. tél), 80-101.

Márkus Péter 1998: A Világbank és Magyarország . Eszmélet 39 (1998. ősz), 96-104.

Mitrovits Miklós 2010a: A remény hónapjai… A lengyel Szolidaritás és a szovjet politika (1980-1981). Budapest, Napvilág Kiadó

Mitrovits Miklós 2010b: Az önigazgatás bukása. In: Krausz Tamás – Mitrovits Miklós – Zahorán Csaba (szerk.): Rendszerváltás és történelem. Tanulmányok a kelet-európai átalakulásról. Budapest, L'Harmattan Kiadó – ELTE BTK Kelet­Európa Története Tanszék, 2010. 46-70.

Mocsáry József 1990: Hogyan lopjunk gyárat? Meghökkentő történetek, avagy: tulajdonreform magyar módra , Eszmélet 3 (1990. január), 43-55.

Népszava, 1989. december 14.

Romsics Ignác 2003: Volt egyszer egy rendszerváltás. Budapest, Rubikon Kiadó

SZDSZ 2000 (1989): A rendszerváltás programja. In: Romsics Ignác (szerk.): Ma­gyar Történeti Szöveggyűjtemény 1914-1999. II. Budapest, Osiris Kiadó, 2000.

Szigeti Péter 1990: Bevezető. In: Balra, ki a zűrzavarból. A Magyar Szocialista Párt Népi Demokratikus Platformjának ars poeticája. Budapest, MSZP Információs és Dokumentációs Központ, 1990.

Thoma László 1998: Védtelen társadalom. A rendszerváltás és a szakszervezetek (1988-1992). In: Krausz Tamás (szerk.): Rendszerváltás és társadalomkritika. Tanulmányok a kelet-európai rendszerváltás történetéből. Budapest, Napvilág Kiadó, 1998.

A Tulajdonos Munkavállalók és Társaságaik Országos Szövetsége honlapjáról (MRP Országos Szövetség): http://iridium.hu/mrp/mimrp.htm (Letöltés: 2011. március 29.)

Tütő László 2008: Az egy párt is sok volt – Húsz éves a Baloldali Alternatíva Egyesülés . Eszmélet 79 (2008. ősz), 4-21.

1988. évi VI. törvény a gazdasági társaságokról (1988. október 10.) 1989. évi XIII. törvény a gazdálkodó szervezetek és a gazdasági társaságok átalakulásáról

1989. évi XXXI. törvény az Alkotmány módosításáról (1989.október 23.)

1990. évi XL. törvény az Alkotmány módosításáról (1990. június 25.)

A szerző a burzsoázia, az állam, a kommunista párt és a munkásság viszonyát elemzi a portugál forradalomban. A gyarmattartó pozíció megrendülése és a gazdasági recesszió hatására a burzsoáziának is érdeke volt a centralizáció. Nem szabad alábecsülni a fiatal városi munkásság szerepét sem, amely a hagyományos szociáldemokrata és kommunista pártok ellenőrzését megkerülve megkérdőjelezte a termelőeszközök magántulajdonát és mozgásba hozta az önszerveződés új formáit.

A portugál forradalom 1974. április 25-én katonai puccsal kezdődött, amelynek célja a Salazar-rendszer megbuktatása és a gyarmati hábo­rúk beszüntetése volt; a forradalmat csak tizenkilenc hónappal később, 1975. november 25-én számolták fel, ugyancsak katonai puccsal. 1974 áprilisában három társadalmi tényező együttes hatása teremtett olyan történelmi helyzetet, ami a portugál forradalmat a második világháborút követő időszak legradikálisabb társadalmi forradalmává tette Európában. A huszadik században ez volt az utolsó olyan eseménysor, amikor meg­kérdőjelezték a termelőerők magántulajdonának jogosságát. A gyarma­tosítás eltörlésére irányuló forradalmak megrendítették a portugál katonai hierarchiát. Az 1973-as válság a portugál irányító hatalom további gyen­güléséhez vezetett, míg végül a Tajo folyó mindkét partján, Lisszabonban is, a város környékén is, kiformálódott egy fiatal városi munkásság, amely többé-kevésbé spontán módon szerveződött és koncentrálódott; ők hoz­ták mozgásba az önszerveződés azon formáit, amelyek a hagyományos szociáldemokrata és kommunista pártok ellenőrzését megkerülve, még cseppfolyós állapotokat eredményeztek.

A portugál forradalom időszakában zajlott le a gazdaság főbb szek­torainak – a bankoknak, a biztosítóknak és az energiaiparnak – az államosítása. Az első államosítás már 1974 májusában végbement a munkások kezdeményezésére, ám a kiterjedt államosításra jórészt csak 1975 márciusa után került sor, amikor a GDP több mint négy százalékkal esett vissza. E tanulmányban ennek az államosítási folyamatnak a törté­netét követjük végig, továbbá vizsgáljuk a Portugál Kommunista Pártnak a folyamatokhoz való viszonyát, és mindenekelőtt azt a kérdést elemez­zük, hogy mindezek az események vajon a munkásoknak a termelés fölötti ellenőrzését eredményezték-e, vagy pedig, éppen ellenkezőleg, arra szolgáltak, hogy a portugál burzsoázia megmenthesse a gyárakat és vállalatokat a gazdasági válságot követő összeomlás hatásaitól úgy, hogy e termelőegységeket átengedte a munkásellenőrzésnek.

„A demokratikus állam alapvető – mindmáig a nagy monopóliumok kezén lévő – gazdasági szektorainak ellenőrzése révén végül lehetőség nyílik arra, hogy meg­akadályozzuk a tőke kimenekülését, és így a nyereséget a nép szolgálatába állíthatjuk.”¹

Az államosítás jelentése

A bankok, biztosító társaságok és gyárak államosítása Portugáliában nagy­jából 1975 márciusa és 1975 májusa között ment végbe, és a munkások által követelt politikai lépés volt. A munkások a forradalom dinamikájától vezérelve vették rá a politikai pártokat és a Fegyveres Erők Mozgalmát e lépésre, és kényszerítették a forradalmi tanácsot és a negyedik átmeneti kormányt, hogy először a bankokat és a biztosító társaságokat államosít­sák, majd pedig számos kulcsfontosságú céget is, amelyek a meghatározó portugál gazdasági csoportok részét alkották. 1975-ben Portugáliában a forradalom állította a történelem fókuszába az államosítás kérdését, amit a Kommunista Párt fontosabbnak ítélt bármiféle, a hatalomra kerülését elősegítő stratégiánál is. Sem a Portugál Kommunista Pártnak, sem a Szo­cialista Pártnak, sem a Fegyveres Erők Mozgalmának nem volt stratégiai elképzelése az államosításról az 1974-1975-ös periódusban.

Az államosítási folyamat eredményeként az állam gyakorolta az ellenőrzést a vállalatok fölött. Ez azzal a kettős következménnyel járt, hogy a gazdasági recesszió közepette az állam kockáztatni kényszerült a gazdaság terén, továbbá azzal, hogy a tulajdon problémáit objektíve a munkások döntötték el. Középtávon – egy évtizeddel később – a bankok és az államosított gyárak visszakerültek korábbi, kárpótlásban részesített, tulajdonosaikhoz.

Ám ez a folyamat, amelynek megvan a kezdete is, a vége is, saját belső fejlődéssel rendelkezik; abban a pillanatban, amikor az államosítás megtörténik, a munkások győzelmét, a kapitalista rendszer vereségét, az élesedő osztályharcot jelenti, amely a magántulajdon és a hatalom kérdését állítja a portugáliai osztályharc középpontjába. És ettől kezdve a forradalom története egyben a munkások és a társadalom középső szektorai körében megnyilvánuló óriási önbizalom története is, amire 1975. március 11-én tettek szert; akkor nyerték el a tömegek azt a bizonyosságot, hogy győzni tudnak, hogy képesek megkérdőjelezni a termelőerők magántulajdonát, és aztán ez a magabiztosság futótűzként terjed át az egész országra, mivel ez az elem az 1975 júliusában, az ún. „forró nyár” idején kezdődő forradalmi válság lényegét alkotta.

A Portugáliában a forradalom idején végbement államosítások tör­ténetének kutatásával gyakorlatilag még senki nem foglalkozott. Csak az államosítás egyes eseményeinek időpontját ismerjük, és azt tudjuk, mely szektorokat államosították. Azonban szinte minden további adatot pontosítanunk kell: így azt, milyen volt a társadalmi helyzet az államo­sított vállalatokon belül; volt-e vajon ezeknél a cégeknél és ezekben a gyárakban munkásellenőrzés. Kik voltak az államosított gyárakban a munkások vezetői és a termelés irányítói? A Kommunista Párt, a Szocialista Párt, netán a szélsőbal? Milyen erős volt ezeknek a pártok­nak a vállalatokra gyakorolt befolyása akkor, amikor ők irányították a szakszervezeteket és munkásbizottságokat? Mikor kezdődött a cégek magántulajdonának megkérdőjelezése – objektíve, illetve szubjektíve? Hány céget államosítottak azért, mert csődbe ment, gazdasági össze­omlás fenyegette, és hányat azért, mert igazgatóik tartottak a munkás­ellenőrzéstől? Milyen politikai és gazdasági következményekkel jár, ha egy szektort csak részlegesen államosítanak? Az államosított cégek hány százalékában történt meg, hogy a cégvezetők végül elmenekül­tek Portugáliából? Mely pártok támogatják az államosítást, és milyen társadalmi körülmények közepette teszik ezt? Mikor és milyen társa­dalmi feltételek között kezdődik meg a cégek visszaadása a korábbi tulajdonosoknak?

Mindezen problémák közül az a leglényegesebb kérdés: milyen messzire ment el a munkásellenőrzés (az ellenőrzés kiterjedt-e a termelésre, mikor és kinek készültek a termékek) a portugál forradalom idején? Más szavakkal, vajon az államosítás a kollektivizálás felé tett átmeneti lépés volt-e vagy sem?

Államosítanak a munkások

Portugáliában a forradalom után, a rezsim összeomlását követően alig egy hónappal került sor az első államosításra. 1974. május 21-én a Vízművek dolgozói elfoglalták az üzem központját, és követelték az államosítást. A cég új nevet kapott: Empresa Portuguesa de Águas Livres (EPAL). Újabb államosításokra csak azután került sor, hogy 1974 nyarán elfogadják a gyarmatok függetlenségét deklaráló törvényt. 1974 szeptemberében a 450-es, 451-es és 452/74-es rendeletek államosítják a Portugál Bankot, az Angolai Bankot és a BNU-t, ami Medeiros Ferreira szerint „az első olyan lépés, mely lehetővé teszi a portugál állam szá­mára, hogy elfoglalja azt az egyetlen helyet a dekolonizáció pénzügyi következményeinek levezénylésében, amely hivatalosan a július 27-én meghozott 7/74-es törvénnyel vette kezdetét” (Ferreira 1993, 114).

Tény, hogy a gyarmatok elvesztése arra késztette a portugál kapi­talizmust, hogy a centralizáció eszközéhez folyamodjon azért, hogy a gyarmatokhoz kötődő gazdaságból meg tudja őrizni mindazt, amit csak lehet. Ugyanakkor nem szabad alábecsülnünk a forradalmi küzdelem­nek az anyaországban játszott szerepét ezeknek az intézkedéseknek a bevezetésekor: először is, 1974. április 25-ét követően a dekolonizáció tempóját is jelentősen meghatározta a forradalom dinamikája; aztán, a banki dolgozók szakszervezete 1974. április 25-étől kezdve súlyos küzdelmek részvevője volt, és az állam csak Spinola 1974. szeptember 28-i jobboldali puccsának bukását (ami a munkásoknak köszönhető) követően fokozta a hitelintézetek fölötti ellenőrzést, így például az októ­ber 12-i 540-A/74-es rendeletben. A banki dolgozók szakszervezetében rendkívül kiélezett küzdelem folyt, és 1975-ben a Portugál Kommunista Párt végül Portóban és Lisszabonban kénytelen volt átadni az irányí­tást a Szociáldemokrata Pártnak. Ez azt mutatja, hogy a banki dolgozók erősen fogékonyak voltak a társadalmi változásokra; ez a fogékonyság öltött testet 1974. szeptember 24-ét követően, amikor a dolgozók kezdték követelni a magánbankok államosítását, például úgy, hogy nyilvánosság­ra hozták, hogy a Banco Espírito Santo² és a puccs mögött álló csoport szoros kapcsolatban áll egymással.

Az államosítások zömére 1975. március 11. és 1975 májusa között került sor. 1975. március 11-én a bankot elfoglaló dolgozók azt követik, hogy államosítsák a bankokat. Március 12-én a Forradalmi Tanács, amely ezen a napon alakult meg, bejelenti a bankok államosítását (ebből a külföldi bankok kimaradtak), majd március 24-én a biztosító intézetek államosítását is. Április 14-én Lisszabonban és Portóban tömegek tüntetnek, követelve, hogy a bankokat államosítsák.³ Április 15-én a negyedik átmeneti kormány döntése nyomán számtalan, a frissen kisajátított pénzügyi csoportokhoz tartozó céget államosítanak, többek között a nemzetgazdaság alapvető szektoraiba tartozókat, így az olajtermelést, az elektromos műveket, a gázszolgáltatást, továbbá a dohányáruk, a sör, a cement előállítását végző üzemeket, a hajózást, a malomipart, a hajóépítő és javító cégeket, a teherfuvarozást, a városi és helyi tömegközlekedést. E cégek jórészt, mint már említettük, azokhoz a nagy gazdasági csoportokhoz tartoztak, amelyek elképesztő bevételekre tettek szert az Új Állam, a Salazar-féle diktatúra időszakában; ilyen volt többek között a Champalimaud és az Espírito Santo üzletcsoport.

Elsősorban az ország északi részén sok vállalat, köztük több nagy­méretű is, elkerülte az államosítást – így a parafa-feldolgozás, a cukor-finomítás, a textilipar és a borászati export. És éppen ezek a vállalatok voltak azok, amelyek később alapul szolgáltak az új magáncégek – így például Americo Amorim cégeinek – újjászervezéséhez; Amorim egyike azoknak a portugáloknak, akik a forradalom utáni évtizedekben emel­kedtek a leggazdagabbak közé.

Az Új Állam doktrínája áldását adta a magánvállalkozásokra, de ezen időszakon belül az állami tulajdonú vállalatok (sector empresarial de Estado, SEE) is jelentősen megerősödtek, amint arra Silva Lopes (1996, 310) felhívta a figyelmet. Az államnak hatalmi vagy befolyási pozíciói maradtak a szállítás, az olajfinomítás, az elektromos művek, a bankszek­tor stb. területén. Becslések szerint az állami vállalatok az államosítást megelőzően mintegy kétharmadát foglalkoztatták annak a munkaerőnek, amelyet az államosítást követően az SEE alkalmazott.

Az 1975-ben lezajlott államosítást követő első időszakban az SEE mintegy háromszázezer dolgozót foglalkoztatott, ez a teljes munkaerő közel nyolc százaléka, és a GDP 20-25 százalékát kitevő összértéket termelt. Ahogyan Silva Lopes (1996, 314, 315) mondja, igaz, hogy a por­tugál állam birtokolta Nyugat-Európa egyik legnagyobb üzleti szektorát, ám a folyamatok mégsem különböztek lényegesen attól, ami Franciaor­szágban, Olaszországban, az Egyesült Királyságban és Németországban történtek. Ezekben az országokban az állami szektor a munkaerőnek átlag 10 százalékát foglalkoztatta.

Az államosítás a világszerte tapasztalható felhalmozási válság köze­pette zajlott; és bizonyos mértékben a módszer, amellyel megvalósult – azaz a munkásellenőrzés kizárásával -, arra mutat, hogy a portugál burzsoázia arra használta az államosítást, hogy képletesen szólva, miu­tán gyűrűiket elvesztették, legalább az ujjukat megmentsék: vagyis hogy a vállalataikban zajló konfliktusoknak véget vessenek, és megmentsék cégeiket a felhalmozási válságtól. Ezt igazolja a kormányzó koalíciós pártok retorikája: a pártok kivétel nélkül arra szólították fel az államosított vállalatok dolgozóit, hogy tartsanak mértéket a követeléseikben, mond­ván, munkahelyük most már a portugál nép tulajdonában van. A pártok nyilván elfeledkeztek arról a tényről, hogy az állam és az általa irányított cégek kapitalisták maradtak. Medeiros Ferreira (1994, 116) például azt állítja, hogy az államosítás lehetővé tette a hadsereg számára, hogy ellenőrzése alá vonja a pénzügyi rendszert; Silva Lopes (1996, 316) pedig részletezi, hogyan járult hozzá az államosítás a gazdaságra háruló nemkívánatos hatások csillapításához.

Ez az interpretáció jól hangzik, ám véleményünk szerint felcseréli a célt az oda vezető úttal. A történet végét (vagyis azt, hogy a vállalatokat végül kompenzációval és előjogok biztosításával visszaadták korábbi tulajdono­saiknak) összekeverik a folyamattal, azzal, hogy a forradalmi folyamatban a munkások megkérdőjelezték a termelőeszközök magántulajdonának jogosságát. És, mint azt Arcary (2004, 75) megjegyzi, nem szabad fel­cserélni a forradalom lépéseit az ellenforradalom ténykedésével.

Az, hogy az államosítás milyen fontos cél volt a forradalom számára, elsősorban nem gazdasági hatásai miatt lényeges, és nem is a szo­cialista gazdaság lehetséges körvonalazódása miatt – a gazdaság és az állam továbbra is kapitalista maradt, és a külföldi bankok és üzleti vállalkozások elkerülték a beavatkozást -, hiszen mindez a kommunista vezetés támogatásával történt, pedig a kommunisták programja célul tűzte ki a „megváltást a külföldi imperializmustól”. Mint már említettük, az államosított iparágak a munkaerőnek mindössze nyolc százalékát foglalkoztatták.

Jelentőségük, valamint az a szerepük, hogy fordulópontot jelentenek a portugál forradalomban, abban gyökerezik, hogy az államosítás a munká­sok követeléseinek hatására mentek végbe, sok esetben nagy létszámú munkásgyűlések döntései eredményeként, illetve úgy, hogy a munkások megszállták azokat a vállalatokat, amelyek államosítását követelték.

Az államosítások továbbá a munkásság kiemelkedő győzelmét is ered­ményezték, minthogy a magas (20-30%-os) infláció időszakában sikerült a reálbérek emelését és más szociális juttatásokat is kiharcolniuk (Lopes 1996, 320). És mindezt kompenzáció nélkül.

A heves osztályharc részeként a március puccsot követően sok kapitalistát, köztük jó néhányat az ország legtehetősebb tőkései közül, őrizetbe vettek, és/vagy arra kényszerültek, hogy Brazíliába menekülje­nek; csak az 1970-es évek végén vagy még később tértek vissza Portu­gáliába, azaz akkor, amikor az egymást követő kormányok megkezdték a kompenzáció kidolgozását, amelyet elsőként a 80/77-es, október 26-án elfogadott törvény rögzített.

A Portugál Kommunista Párt politikája az államosítás kérdésében

A Portugál Kommunista Pártnak nem volt államosítási stratégiája vagy államosítási programja. A forradalom időszakában a párt kiadott egy sor dokumentumot, amelyek a földreform, a katolikus egyházhoz való viszony, a diákmozgalom és a szakszervezetek „egységessége” kérdé­sével foglalkoztak, de egészen 1978-ig kell várni, hogy napvilágot lásson az első olyan nyilvános állásfoglalás,⁴ amely az államosítás kérdéskörét elemzi – és különös hangsúlyt fektet arra, hogyan biztosítható e folyamat visszafordíthatatlan jellege -, akkor, amikor már az ellenforradalmi erők kerekedtek felül, vagyis amikor a párt defenzívában van.

A párt politikája egészen 1974 végéig az volt, hogy az államosítást nem veszi védelmébe. Ebben az értelemben a pártnak nem is jelent meg nyilvános felhívása. A nemzeti és demokratikus forradalom programját megfogalmazó Rumo à Vitória (a győzelemhez vezető út) 1965-ben született, és máig ez a hivatalos pártprogram; megfogalmazza „a bank­rendszer, a biztosítótársaságok, a vasút, a légi és tengeri közlekedési vállalatok, a telefon- és távírótársaságok, a bányászat, a villamos áram termelését és szállítását végző cégek és az ipar azon egyéb szektorai államosítását, amelyek monopolcsoportok kezében vannak”⁵ , továbbá a külföldi bankok államosítását is, a kompenzáció lehetőségével. De a Plataforma de Emergência [válságplatform], a Portugál Kommunis­ta Párt által elfogadott program, amely a forradalmi időszak teendőit határozza meg, egyetlen szóval sem említi az államosítást, és célja a „magánbankok állami ellenőrzése, valamint a kormányzati beavatkozás abban az esetben, ha és amennyiben a bankok ténykedése nem esik egybe a nemzeti közösség érdekeivel. Meg kell erősíteni a kormányzati képviseletek és állami ügyintézők szerepét”⁶ ; a dokumentum célul tűzi ki a tőkemozgások ellenőrzését és a bajban lévő kis- és középvállalko­zások megsegítését, a kölcsönfelvételt, a gazdasági szabotázsakciók leleplezését és megbüntetését és a tulajdon elkobzását abban az eset­ben, ha azt bírósági döntés hagyja jóvá. A Platform megfogalmazza még a vállalatok állami támogatását, illetve új állami vállalatok és közös vállalkozások létrehozását.⁷ Ez a politika, amelyet a harmadik átmeneti kormány fogadott el (ebben a kommunisták is részt vettek a szocialisták, a liberálisok és a Fegyveres Erők Mozgalmának képviselői mellett), támo­gatja a Banco de Portugal által delegált küldöttek működését, akiknek az a feladatuk, hogy meghatározzák a vállalatok és a banki menedzsment közötti együttműködés és támogatás formáit. Úgy tűnik, a párt olyan nagy jelentőséget tulajdonított ezeknek a küldötteknek/ügyvivőknek (a Platform⁸ is megemlíti őket),⁹ hogy mindenképp a maga embereit kívánta ezekben a pozíciókban elhelyezni.

Ebben a periódusban a párt gazdaságpolitikája arra fókuszált, hogy szorgalmazza és előkészítse az államnak a vállalatok működésébe való beavatkozását. A Portugál Kommunista Párt támogatta legkitartóbban a 660/74-es rendeletet, amely 1974. november 25-én lépett életbe. Mi több, 1977-ben felmerül a gondolat, hogy a kormány többi tagját éppen a Portugál Kommunista Párt meggyőző érvelése vette rá e határozat elfo­gadására.¹⁰ A rendelet előírta, hogy az állam avatkozzon be a vállalatok tevékenységébe, ha ott hanyagságot, tőkekivonást, a beszállítóknak való szándékos tartozást, adócsalást tapasztalnak. összességében – a hiva­talos adatok szerint – a forradalom időszakában a három tevékenységi szektorban és kb. 350 vállalatnál (amelyek mintegy százezer dolgozót foglalkoztattak) került sor állami beavatkozásra (Lopes 1996, 309). (A Portugál Kommunista Párt adatai szerint csak mintegy háromszáz vál­lalatnál történt állami beavatkozás.) Ám a beavatkozások többnyire (255 vállalatnál) 1975-ben zajlottak és különösen nagy számban történtek 1975. március 11-e után, ami arra utal, hogy még az államosításért folyó küzdelem csúcspontján is a kormányzat előnyben részesítette a beavat­kozást az olyan cégeknél, ahol szociális harcok, gazdasági problémák, szabotázsakciók vagy mindezek együtt fordultak elő. Gyakorlatilag csak a közepes és a nagyvállalatok voltak a beavatkozás tárgyai. A kisebb cégek általában önigazgatással működtek.

Az intervenciós politikát a forradalom idején mindvégig alkalmazták. 1975. május 12-én és május 29-én adja ki a negyedik átmeneti kormány a 222-B/75-os és a 422/76-os számú rendeleteket, melyeknek célja megegyezik a november 25-i 666-os rendelet céljával, és amelyek a közgazdász José da Silva Lopes szerint legalizálták azt az állapotot, amelyet a munkások teremtettek a vállalatoknál:

„A szociális konfliktusok kirobbanásával az április 25-öt követő első hónapban sok vállalat dolgozói elűzték munkaadóikat vagy azok képvi­selőit, azzal vádolva őket, hogy szabotázsakciókat, a diktatúrával való együttműködést, a munkaerővel szembeni elnyomást stb. tapasztalnak. Ugyanakkor, a vállaltoknál tapasztalható romló gazdasági feltételek fenntarthatatlan helyzetbe sodorták a cégek jó részét, mert nem volt likviditásuk vagy csődöt jelentettek, és ez a helyzet sok tulajdonost arra késztetett, hogy hátat fordítson a vállalatnak. Annak érdekében, hogy megvédjék állásukat vagy hogy a tőke tulajdonosaitól minden hatalmat megszerezzenek, a munkások az érintett vállalatoknál átvették a terme­lés irányítását, és az állam támogatását kérték, hogy vissza tudjanak térni az üzleti életbe.

A kormány így arra kényszerült, hogy egy sor rendeletet fogadjon el, amelyek az ilyen és ehhez hasonló helyzeteknek jogi hátteret biztosíta­nak. […] Ezek a rendeletek alapozták meg és szabályozták a magán­vállalatoknál az állami beavatkozást, noha ideiglenes intézkedésekként, mindaddig, amíg a termelőeszközöket vissza nem adják tulajdonosaik­nak.” (Lopes, 1996, 308)

1974 novemberéről, de különösen 1975 januárja és márciusa között, a kommunista párt számos vezetője sürgeti beszédében, hogy „a párt dol­gozzon ki stratégiát a monopóliumokkal és a nagybirtokokkal szemben”.¹¹ 1975 februárjától a párt politikájának fókuszába kerül az agrárkérdés is. A Portugál Kommunista Párt számos konferenciát szervezett Ribatejóban és Alentejóban, hogy megismertesse és megvédje a földdel kapcsolatos politikai álláspontját. Ugyanakkor azonban a Portugál Kommunista Párt nem szólított fel mozgósításra az államosítás védelmében 1975 márci­usát megelőzőleg.

1975. január 3-án a banki alkalmazottak gyűlése a bankrendszer álla­mosítását követeli. A határozatot az Avante! a kilencedik oldalon közölte. A napilap e számában a címlapon szó esik a szervezeti egységről, a déli országrészben tartott parasztkonferenciáról, a munkások egyesült nemzeti konferenciájáról, a kommunista diákok szervezetéről és a diákok közösségi szolgáltatásairól, a szavazók regisztrációjáról, és olvasható a PIDE által meggyilkolt Militao Ribeiro emléke előtti tisztelgés. Szembe­szökő, hogy a bankrendszer államosítását követelő határozat a lap utolsó hírei között szerepel, anélkül, hogy a címlapon említés történne róla. A tudósítás úgy fogalmaz, hogy „Követelték a bankrendszer államosítását a Fegyveres Erők Mozgalmának programjában kiemelt monopóliumellenes szempontok alapján”.¹² Továbbá azt is követelik a FEM programjában megfogalmazottakon túl, hogy a saneamentos [szó szerint: megtisztí­tás] a bankok igazgatói és felsővezetői körében is menjen végbe. A párt legközelebb 1975 februárjában az Egyesült Munkáskonferencián beszél majd az államosításról. A konferencia legtöbb bizottsága állást foglalt az államosítás mellett.¹³ Álvaro Cunhal kijelenti, hogy az államosítás csak akkor nyitja meg a szocializmus perspektíváját, ha munkásellenőrzés­sel megy végbe. De ennek az ellenőrzésnek a demokratikus egység¹⁴ talaján, az állammal és a kormánnyal egyetértésben kell megtörténnie, mondja a kommunista párt vezetője:

„Mára lehetségessé vált a munkásellenőrzés a fokozatosan egyre demokratikusabbá váló állammal való szoros együttműködésben, mint­hogy a fejlettebb struktúrákhoz való fejlődésünk átmeneti periódusában vagyunk. Ez a portugál forradalmi folyamat eredetiségének egy újabb, szintén nagyon érdekes aspektusa.”¹⁵

Az államosítás a párt politikájának központi eleme lesz, és március 11-től, illetve a negyedik átmeneti kormány hivatali ideje alatt a mun­kásellenőrzés kérdése – amit a párt mindig úgy határoz meg, mint ami nem az állam osztályjellegét, hanem csak az állami szervezeteket teszi kérdésessé – a kormánykörökben csak akkor merül fel, amikor a KP éles vitákat folytat a kormányzásról a Szocialista Párttal, azaz 1975 májusától.

A Portugál Kommunista Párt nem úgy fogja fel az államosítást, hogy azt a munkásság elsőbbségét élvező lépésnek tekinti. Az államosítást, mondja Medeiros Ferreira, „nagymértékű empirizmus és rögtönzés kísérte” (Ferreira 1993, 114). Véleményünk azonban nem egyezik meg e szerzővel akkor, amikor azt állítja, hogy januárban a Portugál Kom­munista Párt úgy határozott, hogy „támogatja és éleszti a vállalatoknál tapasztalható konfliktusokat” (Ferreira 1993, 109). A munkások harcaival kapcsolatos kutatásaink során semmi sem igazolta ezt az állítást – éppen ellenkezőleg. Hammond, aki szintén tanulmányozta a munkásellenőrzés kibontakozását, hasonló konklúzióra jut: „1975 első hónapjaiban a PKP kitartott a mérsékletesség politikája mellett, és a legtöbb szakszervezet is követte példáját. Így aztán a mozgalom kicsúszott a kommunisták el­lenőrzése alól, mivel olyan követelésekkel állt elő, amelyek jóval túlléptek azon a határon, ameddig a Kommunista Párt hajlandó volt elmenni.” (Hammond 1981, 421)

Az effajta empirizmus a forradalmi dinamika eredménye volt. Az álla­mosítást 1975. január és március között nagy tömegmozgalmak előzték meg, amelyekben a leggyakrabban alkalmazott harci módszer a vállalatok megszállása és az a követelés volt, hogy a vállalatok vezetőinek körében történjék meg a saneamento [tisztogatás] (Ferreira 1993, 109). Úgy tűnik, hogy a Kommunista Párt, a többi párthoz hasonlóan, nem számolt ezzel a mozzanattal. Nem létezik olyan program, amelynek tárgya az ezen a téren elérhető győzelem lett volna. Húsz nappal az államosítások megin­dulás előtt – és már azt követően, hogy a legtöbb bizottság a Munkásság Egyesült Konferenciáján az államosítás mellett szavazott – a Portugál Kommunista Párt a Melo Antunes-féle programot támogatta, amelyben nem szerepel az államosítás, csak az, hogy az állam 51 százalékos tulajdonjoggal vegyen részt a vállalatok működésében.

1975. március 11. után a párt védelmébe veszi az ipar egyes szekto­raiban zajló államosításokat. Aktívan részt vesz azokban a demonstrá­ciókban, amelyek a bankszektorban, a biztosító társaságoknál, a média­vállalatoknál, a bányáknál, a vasútnál követelik e lépést, és politikájának középpontjában a termelési harc áll. A március 14-i tüntetésen, amely a bankrendszer államosítását sürgeti, a párt egy felhívást osztogatott, amely a következőket tartalmazta:

„A bankrendszer államosítása elősegíti a munkások életszínvonalának emelkedését, továbbá segít a munkanélküliség és az infláció elleni harc­ban is. A gazdaság alapvető, mindmáig a nagy monopóliumok kezében lévő szektorainak állami ellenőrzése révén végül lehetőség nyílik arra, hogy megakadályozzuk a tőke külföldre menekülését, és a nyereséget a nép szolgálatába állíthatjuk.”¹⁶

A párt melegen ünnepli az április 15-i eseményeket, amikor is a nagy gazdasági csoportokat, továbbá ezek bankjai jórészét államosították (a Melo, a Champalimaud, az Espirito Santo stb. csoportjait), és úgy tekinti ezeket a lépéseket, mint a forradalom visszafordíthatatlanságá­nak jelét.¹⁷

Ám ez a körülmény nem különbözteti meg sem a Kommunista Pártot, sem a párt vezetőit a többi pártoktól és pártvezetőktől. 1975. március 11-e és júniusa között az ország politikai vezetői kivétel nélkül támogatták az államosítást. Costa Gomes úgy vezette fel a bankok államosítását, mint „a legforradalmibb lépést, amely korunk Portugáliájában történt”¹⁸ ; a liberális Portugál Demokrata Párt (PPD) nyilvánosan hangoztatta, hogy a vállalatokat az alkalmazottaknak kell irányítaniuk.¹⁹ Mário Soares, a szocialisták vezetője szorgalmazta a bankrendszer és a biztosítás álla­mosítását, továbbá földreformot követelt²⁰ ; és még a Portugál Ipari Kon­föderáció, a munkaadók szervezete sem ellenezte az államosítást azzal érvelve, hogy a vállalatirányításban jelen kell lennie a munkaadóknak, a munkavállalóknak és az államnak is²¹ ; ez arra a megoldásra emlékeztet minket, amit az 1980-as évek elején Portugáliában zajlott sztrájkokat követően javasoltak a pártok, így például 1984-ben a társadalmi párbe­szédet; ekkor jött létre a társadalmi dialógust szervező intézet, amely a munkakörülmények kérdéseiben biztosít fórumot a munkaadók, a mun­kások és az állam képviselőinek.

Államosítás és az állam természete

Amikor 1975 márciusában sor kerül az államosításokra, a Portugál Kommunista Párt az államosított vállalatok dolgozóinak azt javasolja, hogy alakítsanak igazgatótanácsokat, amelyek élén a kormányzati és a munkásképviselők állnak.²² A kérdés, amely megosztja a pártokat és a munkaadókat egyaránt, az, hogy a kormányzatnak mely tagjai és melyik párt képviselői vegyenek részt ezeknek az igazgatótanácsoknak az irányításában. A harc nem az államosítás vagy a munkásellenőrzés kérdése körül folyt, hanem akörül, hogy milyen eszközökkel befolyásolják az államosított és állami irányítás alatt álló bankok és vállalatok admi­nisztrációjának összetételét.

Az államosítást a munkások hajtották végre, és a Forradalmi Tanács intézményesítette. A kormányt alkotó pártok ugyanakkor átruházták ezeket a vívmányokat a Forradalmi Tanácsra, ezáltal gyengítették a munkásoknak a győzelemből fakadó magabiztosságát: „A nép hálásan köszöni Portugália történetének legforradalmibb törvényét” – ez állt a Diário Popular című lap első oldalán.²³ Ám a Portugál Kommunista Párt taktikája az adott helyzetben ugyanez volt – az államosításokat a Nem­zeti Fegyveres Erőknek, a Forradalmi Tanácsnak tulajdonították annak a stratégiának a jegyében, hogy a Fegyveres Erőket a választások adta legitimáció alternatívájaként meg kell erősíteni:

„A Portugál Kommunista Párt Központi Bizottságának Politikai Bizott­sága tudatában lévén a Fegyveres Erők Mozgalma Forradalmi Tanácsa összetételének és első törvénykezési lépésének – a bankok államosí­tásának -, teljes egyetértését nyilvánítja ki ezzel a döntéssel, amely a demokratikus folyamat továbbfejlődése és a konszolidáció szempontjából alapvető fontossággal bír.

A PKP KB Politikai Bizottsága felszólítja a munkásosztályt, a dolgozó tömegeket és a közvéleményt, hogy fejezze ki egyetértését ezzel a tör­ténelmi jelentőségű döntéssel.

A PKP KB Politikai Bizottsága azzal a javaslattal fordul minden de­mokratikus és népi erőhöz, hogy országszerte szervezzenek közös gyűléseket, demonstrációkat és tömegtalálkozókat, hogy ezáltal adjanak hangot a nép elégedettségének és erősítsék meg a nép és a Fegyveres Erők Mozgalmának szövetségét.”²⁴

1975-ben néhány szélsőbalos csoport kérdőre vonta a Portugál Kom­munista Pártot a munkásellenőrzés és az államosítás eredményességét illetően. Tény, hogy mindkét problémakör ugyanahhoz a folyamathoz vezetett: a munkásellenőrzés nélkül és az üzleti titoktartás felszámolása híján végrehajtott államosítás korántsem vezetett a szocializmushoz való átmenethez. A Egyesült Demokrata Párt például közzétett egy szöveget: „Hisszük és a történelem már meg is mutatta e meggyőződésünk igaz­ságát, hogy vészhelyzetekben a burzsoázia felhasználja az államosítást annak érdekében, hogy véget vessen a kapitalista anarchiának”.²⁵

A Portugál Kommunista Pártban ezeket a kérdéseket mellékesnek tekintették. A pártkörökben az államosítás folyamán született elmélet szerint az állam osztályszerkezete 1974. április 25. óta alaposan meg­változott. Egy szovjet közgazdász, a moszkvai egyetem professzora, Jurij Rubinszkij 1975 márciusában a Gulbenkian Alapítvány által az államosításról rendezett konferencián védelmébe vette a Portugál Kom­munista Pártot:

„Ebben a kérdésben [Jurij Rubinszkij] különbséget tett a kapitalista országok bankjai államosításának jelentőségét illetően, mivel ezekben az országokban az államosítás nem jár együtt a gazdasági struktúra válto­zásával. Nem ez a helyzet viszont a mienkhez hasonló, a szocializmusba való átmenet időszakát élő társadalmakban, és ennek következtében a bankrendszer államosításakor alkalmazott lépések jelentőségének tagadása nem több mint dagályos kifejezések használata a nép félre­vezetése érdekében.”²⁶

A munkások által a termelés és az elosztás hatékony kontrollja nélkül gyakorolt államosítást azzal az elmélettel igazolják, hogy ez az intézkedés a szocializmus megteremtése felé tett lépés, mivel az állam már nem volt kapitalista és a szocializmusba való átmenet jellemezte. 1978-as értékelésében a Portugál Kommunista Párt a vállalatirányítás munkásellenőrzésének kérdésével kapcsolatban megjegyzi, az álla­mosított iparágakban jellemző a munkásság erőteljesebb „realizmusa”, „a munkabeszüntetések és sztrájkok itt kevésbé gyakoriak, továbbá a munkások sokkal szerényebb követelésekkel állnak elő”.²⁷ Vessünk egy pillantást a PKP vezetőinek beszédeire, amelyek 1975-ben, a forradalmi folyamat delelőjén hangzottak el a vasút államosítását kommentálva:

„A CP (a vasúttársaság) államosítását, ami a szocializmus győzelme elérésének sürgető és szükséges feltétele volt, és aminek végrehajtását tavaly január 5-én a Sport Pavilonban javasolták, a gyűlésen részvevő vasúti dolgozók ezrei lelkes támogató demonstrációval ünnepelték […].

Hogy mit is jelent az államosítás, azt az egyik szóvivő így magyarázta: Egy vállalat államosítása azt jelenti, hogy az adott cég a továbbiakban már nem tartozik egy munkaadó, egy tőkés vagy egy tőkéscsoport ha­táskörébe, hanem kizárólag csak a nemzet, azaz a nép fennhatósága alá”.²⁸ (A Szerző kiemelése.)

Ez az elemzés – vagyis az a gondolatmenet, hogy ami az államé, az a nemzeté, és ami a nemzeté, az a népé -, továbbá az a lépés, hogy az államosításokért a felelősséget teljes egészében a Fegyveres Erők Mozgalmának Forradalmi Tanácsára ruházta át, a Portugál Kommunista Pártot ugyanarra a csapásra terelte, mint amin azok jártak, akik szerint a munkások által elért eredmények az ő iránymutatásuk gyümölcsei, illetve azok érdeme, akik úgy vélték, a kapitalista termelési módnak a szocia­lista termelési módra való átmeneti időszaka könnyű és fájdalommentes periódus; és akik dédelgették a lehetőséget (melyet a Fegyveres Erők Mozgalma és a Szocialista Párt is nyilvánosan védelmébe vett), hogy ezt az átmenetet ugyanúgy le lehet vezényelni, mint ahogy a Fegyveres Erők Mozgalma a rendszerváltást lebonyolította, vagyis gyakorlatilag (a nagyvárosokban) veszteségek és áldozatok nélkül, és anélkül, hogy a hatalmat erőszakkal kellett volna megszerezni, magyarul: polgárháború nélkül.

A Szovjetunió akkori politikájának és a PKP történeti, elméleti megkö­zelítéseinek elemzése egyaránt azt mutatja, hogy ez a politika koránt­sem a „portugál forradalom eredetiségéből” fakadt az 1970-es években. Abból a stratégiából eredt, amely a Portugál Kommunista Párt 1974-es „újjászervezéséből” következett – e szerint frontokat kell kiépíteni, hogy a kormányzást a liberális polgárság és a kispolgárság szektoraival meg lehessen osztani. E stratégia egyértelműen nemzetközi alapokra támaszkodott, melynek epicentrumában az imperialista országok és a Szovjetunió közötti együttműködési politika állt. A szocializmusba való békés belenövés elmélete a Szovjetunióból származott. A Portugál Kommunista Párt által a különböző időszakokban képviselt álláspontok arra az egyszerű elképzelésre koncentráltak, hogy az országok többsége szocialista, más országok pedig anélkül juthatnak el erre a történelmi fokra, hogy meg kellene ragadniuk a hatalmat – ezt az elméleti fejte­getést olvashatjuk a párt elméleti lapjában, a Problemas da Paz e do Socialismo-ban (Kiernan 1997, 327).

E politikai alapon az állam fogalma is kacskaringós kört jár be, és a párt mindenkori taktikai szükségleteinek rendelődik alá. Ha az 1967-ben megjelent A questão do Estado, questão central de cada Revolução [Az állam, minden egyes forradalom központi kérdése] (2007) című pártkiadványban Cunhal azt állítja, hogy az államnak az a szerepe, hogy megvédje és megőrizze a burzsoázia hatalmát a proletariátus fölött, és biztosítsa a proletariátus kizsákmányolását, akkor elengedhetetlenül fontossá válik az állam természetének megértése, ha a hatalom megra­gadására kerül sor: „nem lehet az államot csak úgy átvenni, azt le kell rombolni” (Cunhal 2007, 23); vagyis akkor meg kell védeni a proletariátus diktatúráját, és végül, a tanácsokat is meg kell védelmezni mint a kettős hatalom megtestesítőit: „Leninnek és a bolsevikoknak az volt a legfőbb érdeme, hogy a szovjeteket nem »bevezették«, hanem hogy ezekben a tömegek által teremtett forradalmi szervezetekben felismerték a pro­letárhatalom testületeit” (Cunhal 2007, 32). 1974-1975-ben az egész államelmélet a politikai taktika szolgálatának rendelődik alá: időnként a párt követeli a saneamentos-t a fasiszta elemek eltakarítása érdekében, máskor pedig, mint az államosítások esetében láthattuk, egyenlőségjelet tesz a politikai rendszer változása és az állam jellegében végbement változás között, és végül, bevezeti a „szocializmus útjára lépett demok­ratikus Portugália” fogalmát, egy olyan koncepciót, amelyet gyorsan felad, amikor a „forró nyárnak” nevezett válság és a Fegyveres Erők Mozgalmával való konfliktus kirobban.

Ugyanakkor az államosítás folyamatában történik meg az, hogy a Portugál Kommunista Párt továbbviszi a fogalmat, mely szerint az ország már a szocializmushoz vezető úton jár; azaz továbbviszi azt az elméletet, amely fenntartja, hogy az államosítások, következésképp a menedzsment és az ellenőrzés kérdését illető felelősség az államot terheli, valamint azt a nézetet is, hogy az államosított vállalatoknál dolgo­zókat fel kell szólítani arra, hogy tanúsítsanak mérsékletet a társadalmi küzdelmek során.

Ugyanakkor azonban, mint arra John Hammond rámutatott – és mint ahogyan azt az államosított vállalatok jelentős kompenzációval kísért, a korábbi tulajdonosoknak való visszaadása hamar bebizonyította -, az állami beavatkozás és a termelés munkásellenőrzése összeegyez­tethetetlen volt: „Az államosított és az interveniált cégeknél az állam közvetlen ellenőrzése beszűkítette a dolgozói ellenőrzés lehetőségeit” (1981, 423).

A Kommunista Párt, a „termelési harc” és a munkásellenőrzés

Amióta az államosítás elkezdődött, a korporatív irányítás és a munkás­ellenőrzés kérdése állandóan napirenden szerepelt. Közös irányítás, önigazgatás vagy munkásellenőrzés?

Az 1970-es években a fiatal liberálisok, baloldali munkások és refor­mista szakszervezeti vezetők körében állandó követelésként hangzott el a munkásellenőrzés (Brinton 1975, 13). Természetes, hogy ezek az eltérő társadalmi szegmensek eltérően értelmezték a munkásellenőrzés fogalmát. A témakört nagyszabású viták övezték és sok alapvető tanul­mány, elemzés tárgya volt. Brinton például úgy véli, hogy a munkásel­lenőrzés a munkások „becsapásának” egyik eszköze, és arra alkalmas, hogy megakadályozza őket az önigazgatás megvalósításában, mivel az önigazgatás megkérdőjelezi a profitot (Brinton 1975). Ernest Mandel szintén úgy vélte, hogy a kapitalista vállaltok demokratikus ellenőrzésén túl a munkásellenőrzés fogalma kiterjeszthető az önigazgatásra is, ám csak átmeneti intézkedésként volna bármi értelme (Mandel 1973, 18-23). Hammond (1981, 415) minimális definícióval él: a munkásellenőrzés szerinte hatékony kollektív ellenőrzés a vállalatok működése fölött, és ezzel nyitva hagyja az ellenőrzés mértékének kérdését, ami az igazgatás problémáinak – mint például a munkaerő alkalmazása – ellenőrzésétől akár a megtermelt árucikkek elosztásáig terjedhet.

Az 1974-75-ös évek Portugáliájában a vállalatok fölötti ellenőrzés fogalmát többféle jelentésben használták; jelentett „az igazgatásban való részvételt”, a „bérek mértékének nyilvánosságra hozatalát” és a termelés fölötti ellenőrzést (Santos et al. 1976, 49-50). A politikai szervezetek és szövetségek nem figyeltek annak pontos megkülönböztetésére, hogy vajon a munkásellenőrzés a menedzsment fölötti ellenőrzést, a termelés és/vagy az elosztás feletti ellenőrzést jelenti-e, és vajon az ellenőrzést a munkások demokratikus gyűléseinek vagy a szakszervezeteknek kell-e gyakorolniuk.

E tanulmányunkban a munkásellenőrzésnek a szigorúan vett jelentését használjuk – demokratikus munkásellenőrzés a termelés és az elosztás folyamatai terén olyan vállalatoknál, amelyek élén kapitalisták álltak, ami egyben a kereskedelmi titoktartás eltörlését is jelenti. Ez a meg­határozás kizárja mind a közös igazgatást, mind az önigazgatást, és a munkásellenőrzésre mint a kollektivizáláshoz vezető átmeneti eszközre tekint. Tehát ez a lépés azt jelenti, hogy a vállalatirányítás még inkább a kapitalisták, mintsem a munkások kezében van; továbbá azt jelenti, hogy a termelés és fogyasztás ellenőrzésének szintjén maradva (ezzel pedig elengedhetetlenül fontossá téve a kereskedelmi titoktartás eltörlését vagy másképpen fogalmazva, a könyvelés nyilvánossá tételét), azt a munkástanácsok vagy egyéb tanácsi formák végzik a gyárakban és a cégeknél, nem pedig a szakszervezetek. Ez a meghatározás volt – mint arra Hammond rámutat – a legnépszerűbb a baloldalon az 1960-as és 1970-es években, és az orosz forradalom nagy teoretikusainak fejtege­tésein alapult.

Vlagyimir Iljics az egész bankrendszer államosítását szorgalmazta (nem pedig csak egyes elemeinek államosítását), ami a nagyipar és a kereskedelmi konzorciumok államosításával volt egyenlő (Lenin 1976, 61-62); azt is hozzátette, hogy „a kereskedelmi titoktartás eltörlése nélkül a termelés és az elosztás fölötti ellenőrzés nem lenne több üres ígéretnél” (1976, 65). Bürokratikus intézkedés lenne, nem pedig olyan, amely lehetővé tenné, hogy a munkások valóban gyakorolhassák az el­lenőrzést. Az orosz forradalmárok a kérdéskörnek központi jelentőséget tulajdonítottak, és korántsem tekintették elméleti kérdésnek. Egy nappal azután, hogy 1917. november 7-én megragadták a hatalmat, kiadtak egy törvénytervezetet a munkásellenőrzés tárgyában. Így hangzik:

„1. Valamennyi, legalább 5 munkást és alkalmazottat (együttvéve) foglalkoztató, illetőleg legalább évi 10.000 rubel forgalmat lebonyolító ipari, kereskedelmi, banki, mezőgazdasági és egyéb vállalatnál be kell vezetni az összes termékek és a nyersanyagok termelése, tárolása és adásvétele fölötti munkásellenőrzést.

2. A munkásellenőrzést a vállalat összes munkásai és alkalmazottai gyakorolják vagy közvetlenül, ha a vállalat olyan kicsiny, hogy ez lehet­séges vagy választott képviselőik útján, akiket közgyűléseken haladék­talanul meg kell választani, a választásokról jegyzőkönyvet véve fel és a megválasztottak neveit közölve a kormánnyal és a munkás-, katona- és parasztküldöttek helyi szovjetjeivel.[…]

4. E választott képviselőknek kivétel nélkül minden üzleti könyvbe és okmányba, továbbá tekintet nélkül minden anyag-, szerszám- és árurak­tárba és készletbe betekintést kell engedni.” (LÖM 35. 28)

A Portugál Kommunista Párt azonban a munkásellenőrzés olyan ér­telmezéséhez ragaszkodott, amely a fentiekben említett megközelítések egyikével sem azonosítható tisztán. A párt a termelési harc kontextusá­ban kezd a munkásellenőrzés kérdéséről beszélni. De hogy a Portugál Kommunista Párt a munkásellenőrzés fogalmán mit ért, azt egyértelműen meghatározza²⁹ : a bármiféle szervezetben – a szakszervezetekben, a társulásokban, a szövetkezetekben, a parasztligákban, a lakóközösségek alkotta bizottságokban – működő olyan munkásszervezetek, amelyek feladata a forradalom védelme és a termelési harc biztosítása, hiszen ez „a munkásosztály fő harci frontja”.³⁰ Ez a meghatározás a termelésben való részvételt (és nem ellenőrzést) jelenti, ami a szakszervezetekkel karöltve történik az üzleti tervek, az árak, a munkabérekről folytatott viták stb. kérdésében³¹ – és szigorúan a tárgyhoz kapcsolódik, ami nem más, mint a „termelési harc”.

A PCP számára a munkásellenőrzésnek csak akkor volt értelme, ha az alárendelődött a termelési harcnak, és nem ment túl azon, amit a párt a munkások „irreális követeléseinek” nevezett. Sok esetben, bár nem mindig, a munkásellenőrzés azt jelentette, hogy a szakszervezetek (ami­kor a PKP irányította őket) részt vállaltak a vállalatirányításban, amely vállalatokat gyakorta a kormány és a szakszervezet képviselői igazgattak. De jelenthette, hogy a munkásbizottságok – ha és amennyiben a PKP befolyása alatt álltak – ellenőrzést gyakorolnak a vállalat felett, vagy azt (mint azt a párt egyes vállalatokkal közölte), hogy ellenőrző bizottságo-kat³² állít a vállalatok élére, és ezek biztosítják „a termelési harcban a győzelmet”³³ .

A Portugál Kommunista Párt 1975. május 18-án nagygyűlést tartott Vila Franca de Xirában, ahol Álvaro Cunhal beszédében (1976, 43-45) úgy fogalmaz, hogy „a jelen pillanat legnagyobb feladata” a „termelési harc”, és hozzáteszi, hogy ezt úgy kell véghezvinni, hogy véget kell vetni a sztrájkoknak és az „irreális követeléseknek”. Az 1975. június 28-án Campo Pequenóban, rendezett nagygyűlésen Veiga de Oliveira a negyedik ideiglenes kormány kommunista szállítási és távközlési minisz­tere felidézte a TAP, a nemzeti vasúttársaság, továbbá számos busz- és szállítási társaság államosításával aratott győzelmet, és elítélte, hogy éppen ezeknek a vállalatoknak a dolgozói sztrájkhullámokat és szám­talan követelést kezdeményeztek; ezeket a „reakció” által végrehajtott „szabotázsakcióknak” nevezte.³⁴ Ugyanebben a beszédben a miniszter javaslatot tett a közlekedési eszközök viteldíjának emelésére. És ugyan­csak ezen a nagygyűlésen Victor Silva, a Mague egyik kommunista dolgozója védelmébe veszi a munkásellenőrzést.³⁵

A termelékenység stratégiai kérdés volt, a munkásellenőrzés pedig olyan fogalom, melynek jelentése a párt taktikai szükségletei szerint változott, minthogy alá volt vetve a termelési harc stratégiájának. Az elnevezés: a „termelési harc” sem a véletlen műve. A háborút követő európai újjáépí­tésre utal, felidézi azt a történelmi szerepet, amelyet a fasizmus bukását megelőzően a nagy tekintélyű kommunista ellenállás játszott, miközben az európai gazdaság romokban hevert; felidézi továbbá azt az álláspontot is, hogy az osztályharcot háttérbe kell tolni az összes nemzeti osztály közös erőfeszítése érdekében, mellyel a kapitalista gazdaságot kell talpra állí­tani, hiszen később ez a gazdaság biztosít majd a munkásoknak sokféle kedvezményt, amikor létrehozza a jóléti államot. Másképpen fogalmazva: Európa második világháborút követő újjáépítése nem mehetett volna vég­be a kommunista vezetés részvétele és támogatása nélkül. Mint ahogy igaz ez a PKP-re is a Portugál forradalom során, mivel a párt kétségtelenül jelentős szerepet játszott a gazdaság stabilizálásában.

A PKP vezetésének társadalmi és gazdasági forgatókönyve szerint, ha a termelés nem növekszik, akkor a helyzet gazdasági csőddel fe­nyeget – ami maga után vonja a reakciós puccsot; továbbá, mint már fentebb említettük, a párt azt az álláspontot képviselte, hogy Portugália már a szocializmus felé vezető úton jár. Ezért tehát a munkások nem a főnökeiknek, hanem a nemzetnek dolgoznak. Ennek az álláspontnak az igazolása érdekében a gazdaság bizonyos ágazatainak államosítását és az agrárreformot hozták fel példaként:

„A gazdaságunkért folytatott termelési harc a legközelebbi jövőben a forradalmi folyamat legdöntőbb tényezője lesz. A munkások tehát vagy újszerűen közelítik meg munkahelyi magatartásukat, vagy pedig minden erőfeszítés, amely a munkásosztály életszínvonalának emelésére irányul, csődöt fog mondani.

Az új munkaerkölcsnek meg kell felelnie az alapvető szektorok álla­mosítása és a nagybirtokok kisajátítása politikájának, minthogy ezek a módszerek a szocializmus felé mutató gazdasági demokrácia elemei.

Egyfajta általános és irreális ellenálló akció, amely azon az alapon kérdőjelezi meg az államosított iparágak életképességét, veszélyesen alacsony foglalkoztatási szintünket és a hazai termelés igényeit, hogy azok a külföldi államoktól való függésünket könnyítenék, ellentmondana a forradalmi folyamat konszolidációjának, és csak a reakció profitálna belőle”.³⁶

A párt politikája a gazdaság stabilizálására irányul, ami azt is jelenti, hogy meg kell akadályozni a termelés folyamatosságát megakasztó jelenségek előfordulását, függetlenül attól, hogy ezek az akadályok a burzsoázia köreiből jönnek-e (gazdasági szabotázs, a vállalatokból a tőke kivonása), vagy a munkások köreiből (sztrájkok) származnak. Másfelől, a párt felszólítja a dolgozókat a termelés intenzívebbé tételére, az ingyen­munka végzésére, a munkaidő meghosszabbítására és a munkásellen­őrzés egyéb formáira, amelybe beletartozik a termelés szemmel tartása, a tőkekivonás és a gazdasági szabotázs stb. megakadályozása. De ide tartozik a sztrájkok és munkáskövetelések féken tartása is.

E három politikai premisszát a dokumentumok mindig együtt emlegetik: „harc a termelésért”, „munkásellenőrzés”, „a sztrájkok és az irreális kö­vetelések féken tartása”. Így például az Avante! című lapban megjelent a Socel gyári munkásbizottság felhívása, amely kijelenti, hogy a termelési harc „a mienk és az értünk történik”.³⁷ Ugyanebben a dokumentumban a munkások úgy vélik, lehetséges, hogy a termelést ellenőrzésük alatt tudják tartani, de nem szabad engedniük, hogy a hatékonyság „egy meghatározott szintje alá süllyedjen a munkavégzés”.³⁸ Hallgassuk meg, mit mond Cunhal a Catarina Eufémia emlékére rendezett gyűlésen, Baleizão faluban:

„Köszöntöm a munkásokat, akik már három hete egy fillért sem kapnak a Corte da Condessától, de mégis kitartanak a termelési harcban.

Köszöntöm a Herdade dos Machados dolgozóit, akik beleegyeztek abba, hogy egyszeri fizetéssel is kitartanak azért, hogy a hatezer hek­tárnyi parlagon heverő földet művelésbe vehessék.

Köszöntöm a Sta. Vitória és az Evidel dolgozóit, akik megművelték Herdade do Outeiro földjeit és kifejezték akaratukat, hogy egy napi ingyenes munkával megtisztítják a napraforgó- és gabonaföldeket a gyomoktól.”(Cunhal 1976, 23-24)

Ez a politika széles konszenzust eredményezett a koalícióban, a Forradalmi Tanácsban, a Fegyveres Erők Mozgalmánál. A Szocialista Párt és a PPD kijelenti, hogy a nehéz helyzetben a dolgozói követelések visszafogására van szükség;³⁹ Costa Gomes azt mondja, hogy a munka egyet jelent azzal, hogy „a forradalom pártján” állunk;⁴⁰ Ramiro Correira például azt nyilatkozza, hogy „a politikai hatalom a termelési harcot is magában foglalja”.⁴¹ Vasco Gongalves május elsejei beszédében teljes egyetértését fejezi ki a Portugál Kommunista Párt politikájával:

„Jelenlegi gazdasági válságunk a legalapvetőbb akadály, amit le kell küzdenünk. Ez a mi nagy bajunk okozója. És a győzelemhez rendelke­zésünkre álló idő nagyon rövid. Vagy talpra állunk a magunk erejéből, a magunk erőfeszítéseivel, vagy pedig súlyos veszélybe sodorjuk a forradalmi folyamat tempóját, országunk jövőjét. Akkor pedig előre látható, hogy visszatér a fasizmus, a gazdasági függőség, elvesznek a szabadságjogok.

Küzdelmünk döntő jelentőségű. Felszólítok minden munkást, minden hazafit, hogy teljes erővel vegyen részt a termelési harcban, hiszen az itt elért győzelmen múlik a forradalom jövője. A termelési harc szükség­szerű lépés a gazdasági válság leküzdésére, és általa olyan feltételeket teremthetünk, amely gazdaságunk jövőbeli fejlődését a szocializmus felé vezető úton megalapozza.”⁴²

A GDP növekedési ütemének csökkenése drasztikus: az 1973-as 11,2%-ról 1,1%-ra esik 1974-ben, míg 1975-ben már negatívba fordul, -4,3%-ra zuhan vissza. A munkanélküliek száma 1975 első felére meg­haladta a kétszázezret. A munkanélküliség növekedése féktelen: 1974 decemberében 177.000 munkanélkülit tartanak nyilván, 1975 márciusá­ban mintegy 200.000-et, és 1975 júniusában már közel 250.000-et (Rosa 1975, 10-16). Szélsőbalos csoportok a PKP-t támadják, és azt követelik, hogy a munkaidő csökkentésével teremtsenek több munkahelyet. Erre a támadásra a Portugál Kommunista Párt azzal reagál, hogy a bérek emelése és a munkaidő csökkentése „gazdasági katasztrófát” (Cunhal 1976, 46) eredményezne. A munkaügyi miniszter, Costa Martins, elment a Sinesbe 1975 június végén, és ott kijelenti, hogy a munkaidő nem csökkenthető, mert azzal csak a munkanélküliséget növelnék.⁴³

Vizsgáljuk meg alaposabban ezt a politikát, mert most érkeznek az események a válság és a forradalom csúcspontjára – következéskép­pen a marxisták szempontjából adottak a munkásosztálynak az ideális feltételek ahhoz, hogy tiltakozzanak, szervezkedjenek és megragadják a hatalmat. Az 1975-ben megfogalmazott követelések igazolják e feltevést. Cristovam (1982) készített egy összehasonlító elemzést az 1979-es sztrájkok alkalmával – vagyis már a forradalmat követő időszakban – el­hangzott követelésekről, illetve az 1974-1975 közötti követelésekről, és ebben arra a megállapításra jutott, hogy 1974-1975 között a követelések­nek közel 15-22,7%-a közvetlenül is megkérdőjelezte az üzleti hatalmi központok szerepét (Cristovam 1982, 74), míg 1979-ben a követelések­nek alig 3,7%-a foglalkozott a vállalatirányítás problémájával. Továbbá, az 1974-1975 közötti időszak munkabér-követeléseiben, amelyek az összes követelés 39,8%-át tették ki, elsődlegesen egalitariánus szel­lem mutatkozik meg: a dolgozók mindenkinek egyenlő bért, a bérskála csökkentését, a minimálbér egységes, országos rögzítését követelték (Cristovam 1982, 76). A forradalmi korszakokra jellemzően újabb köve­telések is születnek, így például az egyenlő munka, az egyenlő bér, a vállalatokon belüli privilégiumok felszámolása.

A bérek megállapításáért folyó harc központi jelentőségű, mert a profitot kérdőjelezi meg. A Portugál Kommunista Párt politikája azonban – amelyet több ezer munkás utasított el, ahogyan az Cristovam elem­zéseiből is látható – a profittermelő mechanizmusok és az értéktöbblet kivonásának konzerválását és stabilizálását fogalmazta meg. A termelési folyamatban felmerülnek bizonyos termelési költségek: változó tőke (bé­rek, grosso modo) és állandó tőke (nyersanyag, gépek stb.). A termelés során, mondja Marx, a munkások megtermelik a munkabéreiket, plusz azt az értéktöbbletet, ami az ún. nem fizetett munkából származik.

„De ami a profitot illeti, nem létezik olyan törvény, amely minimumát árazná. Nem mondhatjuk meg, mi csökkenésének végső határa. És miért nem állapíthatjuk meg ezt a határt? Azért, mert megállapíthatjuk ugyan a bér minimumát, maximumát . Csak azt mondhatjuk, hogy ha a munkanap határai adva vannak, a profit maximuma a bérek fizikai minimumának; és ha a bérek vannak adva, a profit maximuma a munkanap olyan meghosszabbításának, amely még összeegyeztethető a munkás fizikai erejével. A profit maximumának határa tehát a bérek fizikai minimuma és a munkanap fizikai maximuma. Nyilvánvaló, hogy e maximális profitráta és határa között a változatok mérhetetlen skálája lehetséges. Tényleges fokát csak a tőke és munka közötti szüntelen harc dönti el, mivel a tőkés állandóan arra törekszik, hogy a béreket fizikai minimumukra szorítsa és a munkanapot fizikai maximumára nyújtsa, míg a munkás állandó nyomást gyakorol az ellenkező irányban.

A kérdés a harcoló felek erőviszonyának kérdésévé oldódik fel.” (Marx 1964, 135)

Az államosítást követően is a munkaerőnek több mint 90 százaléka a magánvállalkozóknál dolgozott, és az állam is kapitalista maradt. Ilyen körülmények között a Portugál Kommunista Párt a termelési harcra szólít fel, ellenzi a béremelést, és azt kéri a munkásoktól, hogy korlátozzák követeléseiket. A „termelési harc” olyan politika volt, amelynek célja – kevés sikerrel, mivel nem övezte a munkások széles körű támogatása – a Portugál Kommunista Párt stratégiájának lényegi problémáját tükrözi: hogyan lehet az állami szervezetnek részévé válni úgy, hogy az állam osztálytermészetét megkérdőjeleznénk.

Amikor a Portugál Kommunista Párt arra szólította fel a munkásokat, hogy maradjanak a gyárakban, hogy megakadályozhassák a gazdasági szabotázsakciókat, akkor ez a felszólítás aligha akadályozta meg a munkásokat abban, hogy tovább menjenek – és ezt meg is tették, ami a bérköveteléseket, a munkahelyek csökkentésének elutasítását, a válla­latvezetés felelősségre vonását illeti. Ám történelmileg mégis igazság­talan volna a PKP nyakába varrni mindazt, ami valójában a munkások felelőssége volt.

Az államosítással a munkások újabb lökést adtak a portugál forrada­lom kibontakozásának. Nélkülük nem tudnánk közelebb kerülni az 1975 nyarán kibontakozott forradalmi válság megértéséhez.

(Fordította: Baráth Katalin)

A tanulmány a belgiumi Gentben 2010. április 13-16-án megrendezett Európai Társadalomtörténeti Konferencián elhangzott előadás szerkesz­tett változata.

Jegyzetek

¹ Nacionalizacao da Banka – Grande Vitória de Povo. As Comissoes da Concelhia da Póvoa do Varzim e Vila do Conde do PCP. 1975. március 14. Documentos do PCP, Centro Documentacao 25 de Abril

² Comissões de Delegados Sindicais do Banco Espírito Santo e Comercial de Lisboa. Sabotagem Económica. Dossier Banco Espírito Santo. Lisboa, Diabril Editora, 1975, 39.

³ Diário Popular, 15 March 1975. 9 és 11.

⁴ As Nacionalizações. Defesa e Dinamização. Textos da Conferencia das Organizações do PCP para a Defesa e Dinamização do Sector Nacionalizado da Economia. 11 and 12 March 1978. Lisboa, Edições Avante!, 1978, 52.

⁵ VII Congresso Extraordinário do PCP. In: Documentos políticos para a História do PCP. Lisboa, Avante!, 1974, 321.

⁶ VII Congresso Extraordinário do PCP. 359-362.

⁷ VII Congresso Extraordinário do PCP. 359-362.

⁸ VII Congresso Extraordinário do PCP. 360.

⁹ Comissões de Delegados Sindicais do BES e Comercial de Lisboa. Sabotagem Económica. Dossier Banco Espírito Santo. Lisboa, Diabril Editora, 1975, 39.

¹⁰ As Empresas Intervencionadas. Lisboa, Avante!, 1977, 7.

¹¹ Política Clara e Transparente. In: Avante!, 23 January 1975, 2.

¹² Avante!, 9 January 1975, 9.

¹³ Avante!, 6 February 1975, 5.

¹⁴ Avante!, 6 February 1975, 5.

¹⁵ Avante!, 6 February 1975, 5.

¹⁶ Nacionalização da Banca – Grande Vitória do Povo. As Comissões Concelhias da Póvoa do Varzim e Vila do Conde do PCP. 14 March 1975. Centro Documentação 25 de Abril

¹⁷ A Revolução é Irreversível. In: Avante!, 17 April 1975. 1.

¹⁸ Diário Popular, 15 March 1975, 9.

¹⁹ Diário Popular, 15 March 1975, 9.

²⁰ República , 24 March 1975, 11.

²¹ República, 22 March 1975, 16.

²² República, 15 March 1975, 1

²³ Diário Popular, 15 March 1975, 9.

²⁴ O PCP apoia a nacionalização da Banca. In: Diário Popular, 14 March 1975, 9.

²⁵ República, 24 March 1975, 8.

²⁶ Economista Soviético fala sobre Nacionalizações. In: Avante!, 17 April 1974, 7.

²⁷ As Nacionalizações. Defesa e Dinamização. Textos da Conferencia das Organizações do PCP para a Defesa e Dinamização do Sector Nacionalizado da Economia. 11 and 12 March 1978. Lisboa, Edições Avante!, 1978, 52.

²⁸ Os ferroviários a favor da nacionalização da CP. In: Avante!, 10 April 1975, 7.

²⁹ O processo revolucionário e a batalha da produção. In: Avante!, 22 May 1975, 4.

³⁰ O processo revolucionário e a batalha da produção. In: Avante!, 22 May 1975, 1.

³¹ Não há meio caminho nem meias tintas. In: Avante!, 22 May 1975, 6.

³² Com o PCP pela Unidade Popular Rumo ao Socialismo. In: Avante!, 3 July 1975, 4.

³³ Com o PCP pela Unidade Popular Rumo ao Socialismo. In: Avante!, 3 July 1975, 4.

³⁴ Com o PCP pela Unidade Popular Rumo ao Socialismo. In: Avante!, 3 July 1975, 4.

³⁵ Com o PCP pela Unidade Popular Rumo ao Socialismo. In: Avante!, 3 July 1975, 4.

³⁶ A unidade da classe operária esteio da unidade de todo o povo. In: Avante!, 15 May 1975, 2.

³⁷ A batalha da produção: tarefa nossa e para nós. In: Avante!, 22 May 1975, 6.

³⁸ A batalha da produção: tarefa nossa e para nós. In: Avante!, 22 May 1975, 6.

³⁹ Coligação aceita unir forças contra a crise. In: Diário de Lisboa, 12 May 1975, 1, 20.

⁴⁰ O Trabalho enquanto forma de estar com a revolução. In: Avante!, 26 June 1975, 9.

⁴¹ O poder politico passa pela batalha da produção. In: Diário de Lisboa, 9 May 1975, 1.

⁴² Discurso de Vasco Gonçalves no 1st May 1975. http://www1.ci.uc.pt/cd25a/wikka.php?wakka=poderpol01 , consultado em 14 July 2009.

⁴³ A batalha económica precisa de um clima político propício. In: Avante!, 26 June 1975. 9.

Bibliográfia

Arcary, Valério 2006: O Encontro da Revolução com a História. São Paulo, Xamã

Arcary, Valério 2004 :Quando o Futuro era Agora. Trinta Anos da Revolução Portuguesa. In: Outubro. São Paulo, Xamã, No. 11, 2004, 71-92.

Brinton, Maurice 1975: Os Bolcheviques e o Controle Operário. Porto, Afron­tamento

Cristovam, Maria Luísa 1982: Conflitos de Trabalho em 1979. Breve Análise Sociológica. Lisboa, Ministério do Trabalho

Cunhal, Álvaro 1976: A Crise Político Militar. Discursos Políticos 5. Lisboa, Edições Avante!

Cunhal, Álvaro 2001: Rumo à Vitória. As Tarefas do Partido na Revolução Democrática e Nacional. Lisboa, Avante!

Cunhal, Álvaro 2007: A Questão do Estado, Questão Central de cada Revolução. Lisboa, Edições Avante!

Ferreira, José Medeiros António 1993: Portugal em Transe (1974-1985). Mattoso, José (dir): História de Portugal. Lisboa, Círculo de Leitores, 1993. Vol. VIII.

Hammond, John 1981: Worker Control in Portugal: The Revolution and Today. In: Economic and Industrial Democracy. London, Sage, vol 2., 1981, 413-53.

Kiernan, V. G. 1997: Revolução. In: Dicionário do Pensamento Marxista. Rio de Janeiro, Jorge Zahar Editor, 1997, 324-327.

Lenin, Vlagyimir Iljics 1976: O Controle Operário e a Nacionalização da Indústria. Lisboa, Estampa

Lenin, Vlagyimir Iljics: A munkásellenőrzésről szóló rendelet tervezete. LÖM 35. 28.

Lopes, José da Silva 1996: A Economia Portuguesa desde 1960. Lisboa, Gradiva

Mandel, Ernest (ed.) 1975: Controle Ouvrier, Conseils Ouvriers, Autogestion. Paris, Francois Maspero

Marx, Karl 1964 (1865): Bér, ár és profit. In: MEM 16. Budapest, Kossuth Könyv­kiadó

Rosdolsky, Roman 2001: Para Ler O Capital de Karl Marx. São Paulo, Contraponto

Rosa, Eugénio 1975: A Economia Portuguesa em Números. Lisboa, Moraes Editora

Források

As Empresas Intervencionadas. Lisboa, Avante!, 1977, 7.

As Nacionalizações. Defesa e Dinamização. Textos da Conferência das Organizações do PCP para a Defesa e Dinamização do Sector Nacionalizado da Economia. 11 and 12 March 1978. Lisboa, Edições Avante!, 1978

Avante!, órgão oficial do PCP, 1975

Comissões de Delegados Sindicais do BES e Comercial de Lisboa. Sabotagem Económica. Dossier Banco Espírito Santo. Lisboa, Diabril Editora, 1975

VII Congresso Extraordinário do PCP. In: Documentos Políticos para a História do PCP. Lisboa, Avante!, 1974

Diário Popular, 1975

Diário de Lisboa, 1975

Documentos do PCP, Centro de Documentação 25 de Abril, 1974-75

O Programa do MFA e dos Partidos Políticos. Alfragide, Edições Acrópole, 1975

República, 1975.

Mckenzie Wark „Kommunista Kiáltvány 2.0"-nak is nevezett Hacker Kiáltványa szerint az információgyártást és információterítést uralók átvették a rendszer feletti hatalmat a hagyományos tőkésektől. A cikk a könyv érdemeivel és korlátaival

Az úr nem eszik, ha a paraszt nem szarik – tartja a régi mondás. A megállapítás a termelés elsődlegességét hangsúlyozza az életben ma­radáshoz képest. A jelenkori polgári elméletek – egy másik nézőpontból (mondhatnánk: egy más osztálynézőpontból) – szívesebben foglalkoznak a forgalommal és a fogyasztással, mint a termeléssel. (Ennek szelle­mében a közvetlen termelőknél szívesebben foglalkoznak a tulajdonos termeltetőkkel-munkáltatókkal, valamint más, tényleges hatalommal rendelkezőkkel.)

A jelenkorban számosan vannak, akik – bérmunkásként – az állam által szabályozott munkaerőpiacról kapják a jövedelmük nagy részét. A jelenkorban számosan vannak, akik állami alkalmazottként közvetlenül az államtól kapják jövedelmük nagy részét. A jelenkorban számosan vannak, akik nyugdíjasként, segélyezettként az államtól kapják jövedelmük nagy részét. Egyidejűleg azt tapasztalják, hogy mindenféle állami szabályok, kényszerek uralkodnak felettük. Életük egyik főszereplője az állam.

Egyáltalán nem logikátlan, hogy némelyek a politikai államban vélik felismerni a rendszer fő mozgatóját-éltetőjét. Az állam – úgymond – olyan intézkedéseket hoz, szabályozásokat vezet be, amilyeneket akar. Szabad akaratában, sőt önkényében semmi sem korlátozza. Ezért sokan neki tulajdonítják a fennálló rendszerben a legnagyobb hatalmat. Őt dicsérik, ha elégedettek a rendszerrel. Őt teszik felelőssé, ha elégedetlenek a rendszerrel. Legfőbb jótétemény vagy legfőbb bűnös – de az állam a legfőbb úr.

Ha ez így van, akkor a rendszer működésében-működtetésében az állam a végső alany. Maga gondoskodik a működéséről és fennma­radásáról. Megalapozza önmagát, és képes arra, hogy tisztán a saját törvényei szerint mozogjon.

Többek között azért is vitatható ez a magyarázat, mert komolyabb gazdasági válságok idején vele ellentétes jelenségeket tapasztalunk. A gazdaság megbénul, a termelés radikálisan visszaesik, számos terüle­ten teljesen leáll. Nincs vásárlóerő, ezért alábbhagy a termelés – és az állam tehetetlen. Ilyenkor megmutatkozik a felszínen, ami elemzés révén feltárható: az állam csak bizonyos határokig tényleges úr. (Mondhatni: azokon túl már „nem eszik”.) Ha a termelés – gazdasági okok miatt – akadozik, sőt megbénul, akkor az állami akarat kevésnek bizonyul.

Látványosan lelepleződik, hogy a végső hatalom nem a politikáé, nem a politikai államé.

A jelenkorban számosan vannak, akik bankhitelekből vásárolnak. Szá­mosan vannak, akik irdatlan jövedelmekre tesznek szert banktechnikai manipulációk, pénzügyi spekulációk révén. Azt is tapasztaljuk, hogy a bankok hatalmas nyereséggel működnek. Nagyobbrészt materiálisan nem létező „virtuális” pénzeket mozgatnak, hiteleznek. A nem létező pénzből is hasznot húznak. Úgy tűnik, hogy a bankok szinte bármit megtehetnek, mert törekvéseikhez az állam készségesen szállítja a kí­vánt törvényeket és szabályokat. Úgymond: „Az állam úgy ugrál, ahogy a bankok fütyülnek.” Az emberek pedig ki vannak szolgáltatva a bankok diktátumainak. Egyáltalán nem véletlen, hogy sokan a bankokban, a mai bankrendszerben vélik felismerni a rendszer legfőbb hatalmát. Neki tulajdonítják a fennálló rendszerben a főszerepet. Ezért őt szidják, ha elégedetlenek a rendszerrel. Őt akarják elzavarni, leváltani. Ő a főbűnös – hiszen ő a legfőbb úr.

Ha ez így van, akkor a rendszer működésében-működtetésében a bankrendszer, a bankszektor a végső alany. Maga gondoskodik a műkö­déséről és fennmaradásáról. Saját maga alapozza meg a létezését.

A különböző gazdasági válságok cáfolják ezt a magyarázatot. Túlter­melési válságok idején eladhatatlan áruk halmozódnak fel. Leállítanak üzemeket, elbocsátanak dolgozókat. A jövedelmek csökkennek, a ke­reslet visszaesik. Nincs elég vásárlóerő, a gazdaság megbénul. Ezen a helyzeten a bankszektor – korlátozott képességei miatt – nem tud úrrá lenni. Ilyenkor közvetlenül megtapasztaljuk (ami egyébként is tudható), hogy csupán bizonyos keretek között úr a bank. Túltermelés esetén minden pénzügyi manipuláció, az egész bankrendszer tevékenysége önmagában elégtelen. (Hirtelen lelepleződik, hogy amit korunk hősének gondoltunk, az csupán a nap lovagja.) A végső hatalom nem a bankoké, nem a bankszektoré.

McKenzie Wark: Hackerkiáltvány (Noran Libro Kiadó, 2010) című köny­vében az ismert régi fordulatok helyenként új köntösbe bújnak. Osz­tályérdekek és osztályellentétek. Uralkodó osztályok és kizsákmányolt osztályok. Túlfejlett uralkodó nemzetek és fejletlen kizsákmányolt nem­zetek. Osztálypolitika és bérrabszolgalét. Osztályhatalom és osztályharc. Vektoralista osztály és hackerosztály. „Világ munkája egyesüljön!”

Sűrűn találkozni olyan, a kapitalizmust bíráló írásokkal, amelyek cso­korba gyűjtik azokat a társadalmi irányzatokat és csoportokat, amelyek törekvése nem valósítható meg az adott rendszerben. Ebből a szerzők arra a következtetésre jutnak, hogy az illető rendszerkritikai szereplők objektíve érdekeltek a rendszer meghaladásában. A közös érdekeltségből pedig – úgymond – logikusan csak egy dolog következhet: a rendszer felforgatására, felborítására irányuló közös cselekvés. Ezek a szereplők – a helyzetükből adódóan – az egymással való szövetségre vannak ítél­ve. Van ilyen érdekeltség? Igen. Van ilyen cselekvés? Nem. Az alapvető kérdés: Miért nem, ha igen? Miért nincs, ha van? Az ellentmondás oka – olvashatjuk a szerzőknél – a tudat vagy az erkölcs visszamaradottsága. Ezért az együttes lázadó cselekvés vágyott alanya, motorja: a tudati rádöbbenés, az erkölcsi nekibuzdulás.

Ennél az ötletnél materialisztikusabb – mert szociológiailag létező – alannyal áll elő McKenzie Wark.

Wark – mutatis mutandis – az alkotót hackernek, az alkotás folyama­tát hackelésnek, az eredményét hacknek, az alkalmazási-felhasználási irányt vektornak, a képviseletet reprezentációnak, a lehetőséget abszt­rakciónak nevezi. Az az olvasó, aki hajlandó mindezt elnézni neki, és megbirkózik a szerző által telepített megértési akadályokkal, a könyvben figyelemreméltó gondolatokkal találkozhat.

1. A világ, ahol élünk

Wark szerint világunk „a hiány és a bőség kizsákmányoló kettéválásán alapuló osztályuralom”. Két részre tagozódik: a túlfejlett és a fejletlen világra. Az előbbi terrorizálja és kizsákmányolja az utóbbit.

A világ túlfejlett részén „az uralkodó osztályok arra törekszenek, hogy megnyissák a fejlődő világot a tőke és az információ folyamatai előtt, de […] fenntartsák a határokat a fejletlen világból érkező áradatokkal szemben. A fejletlen világból sem a munka, sem a munka terméke nem juthat szabadon a túlfejlett területekre.” Az uralom fő eszköze az árutermelés: a javak árukká változtatása „az összes erőforrást egyet­len absztrakt és kvantifikálható síkra helyezi”. Bekövetkezik a „globális árucikkforma uniformitásának érvényesítése”. Más szavakkal a „globális kommercializálás”, vagyis a világpiac egyetemesen irányított működte­tése.

A globális uralom kialakításában és működtetésében transznacionális szervezetek játsszák a kulcsszerepet. Ezekben az „államok fölötti szerve­zetekben a túlfejlett államok uralkodó osztályai a többiekre rákényszerítik” a globális körülményeket és erőviszonyokat. A tőkés világrendbe integ­rálódott államok – mind a túlfejlett, mind a fejletlen országokéi – kényte­lenek a kialakuló globális hatalomhoz alkalmazkodni, igazodni.

Ez a szisztematikusan létrehozott állapot „a túlfejlett világ minden uralkodó osztálya számára biztosítja […] nemcsak az összes erőforrás objektiválását, hanem a fejletlen világ nemzeti törekvéseinek felügyeletét és elrettentését is”. A helyi gyakorlatokat fokozatosan felszámolják, és globális normáknak vetik alá.

A globalizált kapitalizmus (a globális irányítás) nemcsak árucikkeket, hanem életmódot is termel: a fogyasztás és a szórakozás világát. A rend­szer működtetésében és a fejletlen világ bekebelezésében vezető szerep jut annak, hogy maga az információ is áruként üzemel. A hírközlési had­viselésben a média – mint „militáris szórakoztató központ” – hadászati jelentőségű szerepet játszik. („A kommunikáció vektorai konfettiként szór­ják szét a világban az árucikké tett élet reprezentációit, a szubjektumokat objektumokká teszik, és a migrációs vektorokat korábban soha nem látott mértékben indítják be.”) A globalizált kapitalizmus működtetésében stratégiai fontossággal bír a szervezett szórakoztatás.

A fejletlen országok számára kínált alternatíva: vagy lemondanak a fejlesztésekhez szükséges erőforrásokról (tőke és információ), vagy föl­adják a szuverenitásukat. A tapasztalatok szerint többnyire készségesen betagolódnak: vezetőik „megtanulják irányítani és kizsákmányolni saját hagyományos kultúrájukat a globális árufogyasztás céljára”.

2. Mit hackel a hacker?

Az agráriumban a gazda (a gazdálkodó) élelmiszert termel. Az iparban a bérmunkás iparcikket termel. A gondolkodó ember gondolatot termel.

Hackernek nevezi a szerző azt a gondolkodót, aki innovatív, újszerű gondolattal áll elő. A kreatív, alkotó gondolkodó: hacker. A hackerek új világokat fedeznek fel és új világokat teremtenek.

A hacker gondolatban elrugaszkodik az éppen adott valóságtól, és tu­dati absztrakciót hoz létre. („Absztrahálni annyi, mint kifejezni a természet virtualitását, közismertté tenni egyes lehetőségeit”.) A hacker terméke absztrakció. Gondolat, vágy, eszme, eszmény formájában elvonatkoztat a fennállótól, és a fennállóhoz képest elvont világba lép át. Ezzel új síkot, a reális mellett egy virtuális síkot teremt: a kimeríthetetlen sokféleség, a megvalósítható potencialitás síkját.

Az absztrakció termelésének művelete: hackelés. „Nyers adatokból hackelünk ki és alkotunk új fogalmakat, új észleléseket, új érzeteket.” Le­gyen bár valaki kutató vagy alkotó, „művész vagy biológus, vegyész vagy zenész, filozófus vagy programozó” – ők „az absztrakció hackerei”.

Hackelni nem más, mint információval vagy termeléssel túlmenni az adott valóságon, valamilyen többlethez. „Ami valóságként jelenik meg, az a hacker számára mindig részleges, korlátozott, netán még hamis is. A hacker számára az aktuálisban mindig kifejeződik egyfajta többletle­hetőség, a virtuális többlete. Ez a valós, de nem aktuális kimeríthetetlen birodalma, […] ami valóra válhat.”

Az emberiség történelmét a többlet dinamizálja: a természetből elő­állított többlet termelése hozza létre – mintegy második természetként – az emberi élet terét. Korunkban az így létrehozott többlet megvásárol­ható árucikkek formáját ölti. Az áruforma, valamint a hozzá kapcsolódó magántulajdon a többletet szűkösséggé, megfosztottsággá alakítja át. „A törvény erejénél fogva a hack véges tulajdonná válik.”

3. A kommunikáció, mint irányított információ

A hacker új gondolatot, új tudást termel. Az új gondolat, mint többletis­meret: információ. (Az információ: többlettudás) Egy kreatív, innovatív gondolat átadása során valamilyen nem fennállóról, valamilyen – elvben – megvalósuló-megvalósítható újról tájékoztatunk.

Az információban a virtualitás gazdagsága jelenik meg. Az információ „szabadjára engedi minden dolog és minden ember, objektum és szubjek­tum látens kapacitását.” Az információ: erőforrás. Azonban az információ sorsa és betöltendő szerepe nyitott: különböző vektorok mentén, azaz különböző irányokban aktualizálódhat. Aktualizálódhat megvásárolható áruként, és aktualizálódhat bárki által hozzáférhetőként, szabadon.

A termelés és elosztás irányításának eszközeivel „az információ kommercializálódása révén az egész világ árucikké tehető”. Ebben az esetben a tulajdon kommunikálja és „gúzsba köti az információt”. Áruvá válásakor – a szabad információtól eltérően – olyan, úgymond felcímkézett információt kapunk, melynek felhasználási irányát is meg­határozzák a tulajdonviszonyok. Az áruvá tett információ alárendelődik a kommunikációs eszközöknek. Szabad tudás helyett irányított közlés lesz belőle. A szerző szóhasználatában az információ: felfedezés, a kommunikáció: félretájékoztatást szolgáló ismétlés. A kommunikáció az információ halott formája.

4. Ki irányítja az információt?

Az új gondolatnak, információnak nemcsak tartalma, hanem iránya is van. Irányt adhat neki maga a gondolkodó, az alkotó – vagyis az infor­mációtermelő hacker. De irányát megadhatja, meghatározhatja a hacker munkáltatója is – vagyis az, akinek a hacker a bérmunkása. (Ebben az esetben a szerzői jogok nem az alkotót, hanem az őt alkalmazásban tartó munkáltatót illetik meg.) Így az információ közlését, felhasználását a hackereket foglalkoztató „irányadó osztály” tartja kézben: fennható­sága alatt tartva ezzel a fennálló társadalmi struktúra változásait, illetve konzerválását.

A munkáltatóknak ez az irányadó osztálya – a szerző szóhasználatával a vektorális (vektoralista) osztály – rendelkezik „az információállomány, az információfolyam és az információvektorok” fölött. A vektoralisták monopolizálják és árucikké teszik az információt, „az árutermelést pedig az információ terjesztésének kívánják alávetni”. Ezzel „a tőke termelés fölötti monopóliumát próbálják megtörni”. A hagyományos tőkéseket ­mint korábbi uralkodó osztályt – fokozatosan kiszorítják a hatalomból. A szerző nézete szerint korunkra a vektorális osztály lett a rendszer meghatározó osztálya.

5. A vektorális állam

Az állam az uralkodó osztályok olyan segédeszköze, amely – egyebek mellett – a reprezentáció erőszakát alkalmazza. Különböző reprezentá­ciók formájában megszünteti az emberek és termékeik sokszínűségét. Az állam olyan intézmény, amely erőszak révén „megteremti objektum és szubjektum szétválasztását […], valamint azt a síkot, amelyen ezek találkoznak”.

A modern kapitalizmusban a társadalmi osztályok harca állami keretek között és államilag szabályozott módon folyik. „Az osztályok azért harcol­nak, hogy ki fizessen adót, illetve milyen mértékűt, illetve azért, hogy az állami adóbevétel az osztályokhoz vagy osztályfrakciókhoz kerüljön-e.” A túlfejlett világ uralkodó osztályai kizsákmányolják a fejletlen világot. Innen származik az a többlet, amelyből országaikban „az állam kompro­misszumot köthet a termelő osztályokkal, és magáévá teheti bizonyos érdekeit – a fejletlen világ rovására”.

Wark a modern kapitalizmus történetében két korszakot különböztet meg: egy állami és egy vektorális korszakot. Az államit a hagyomá­nyos tőkés, a vektorálist a vektoralista osztály offenzívája jellemzi. A vektorálisnak nevezett korszakban elsősorban azé a hatalom, aki az információközlés, az információátadás irányítása, irányának meghatáro­zása fölött rendelkezik. (Az információ mint árucikk az anyagi minőséggel rendelkező áruknál szabadabban hamisítható.) Ebben a korszakban a vektorális osztály egyre eredményesebben befolyásolja az államot. Az állam vállalja az információ szabad áramlásának megakadályozását, „a vektor megrendszabályozását, az információ tulajdonon belüli meg­tartását, illetve azt, hogy megállít minden, a vektorális osztály érdekén kívül eső hacket”.

A vektorális osztály „saját jogon hasznot hajtó iparággá” kívánja tenni az oktatást és a kultúrát. Annak érdekében is nyomást gyakorol az ál­lamra, hogy az minden kommunikációs, oktatási és kulturális tulajdont magánosítson. El kívánja érni, hogy „a tudást mint erőforrást privatizálja”, amiként magánosítja a tudományt és a kultúrát is. Számára „az oktatás is csak »kommunikációként« áruba bocsátható »tartalom«„. Arra törek­szik, hogy világszerte az árucikké tett kultúra, az árucikké tett oktatás, az árucikké tett kommunikáció fogyasztóivá tegye a termelő osztályokat. Így azok mindinkább az áruformát öltő információ foglyaivá válnak.

A szerző meglátása szerint a vektorális osztály foglyul ejti az államot. Egyúttal túl is lép rajta: „leválasztódik az állam keretéről […] és transz­nacionális, árucikké tett információt nyer ki a nemzeti, társadalmasított

kultúrából és oktatásból”. Abban érdekelt, hogy az általa tálalt hír, közlés „globális médiaesemény” legyen.

A vektorális osztály térnyerésének fontos társadalmi következményei vannak: „az uralkodó osztályok a termelő osztályok kárára mindenütt fel­adják az államon belüli kompromisszumaikat”, hogy ezzel is megnöveljék a közvetlen nyereségüket. A termelő osztályok engedményekre kénysze­rülnek: kénytelenek lemondani számos, korábban elért eredményükről. Mégis továbbél az a gyakorlat, amelyben a termelőket elsősorban a nemzeti kötődés jellemzi. („A termelő osztályok manapság is leginkább nemzeti keretek közt élnek, és mind a mai napig inkább a nemzeti identitás keretei között fogják fel érdekeiket és vágyaikat, semmint a keresztirányú osztályérdekek kifejeződéseként.”)

6. Az oktatás: a szolgaság iskolája

Az emberek tudásának két forrása van: a mindennapi élet és az iskolai oktatás. Az iskola az irányított tudás intézménye. Feladata kettős. Egy­részt, a rendszer számára szükséges ismeretekre tanít és magatartásra nevel. Az oktatás: kiképzés („az árutermelés rabszolgáivá képez”). A le­igázás eszköze: „gúzsba köti és az osztályhatalom erőforrásává teszi az elmét”. Ebben gyökerezik az iskolai oktatás gazdasági értéke. Másrészt szolgalelkűségre nevel („az oktatás kiképzi [.] az engedelmes lényeket, amelyeknek az őket körülvevő társadalmi rendet természetesnek kell elfogadniuk”).

A polgári tudomány részekre tagolja, különálló szakterületekre bontja az ismereteket. Mechanikus, mennyiségi kérdésnek tekinti a meg­ismerést. Ezzel eléri, hogy a szaktudomány nem ad a világban való eligazodáshoz szükséges minőségi tudást, világképet. Az iskola ezt a szemléletet képezi le, adja tovább. „Az oktatás »diszciplínákká« teszi a tudást, homogén »területekké« szegregálja, amelyek élére megfelelően »képzett« őröket helyez azzal a feladattal, hogy kordában tartsák a megjelenési formáit.”

Az iskolarendszerben „a tudás osztálypolitikája” érvényesül. „Az oktatás a tudásnak […] a tulajdon jegyében történő megszervezése. Az oktatás, azokat, akik igénybe veszik, az osztályhatalom objektumaivá teszi, olyan funkcionális elemekké, amelyek végül elsajátítják a szabályait. Azokat, akik ellenállnak az objektivációnak […], a fegyelmező állam rendőrsége és szelíd zsarui” veszik kezelésbe.

A leigázási gépezetben speciális helyet kap a felsőoktatás („felsőok­tatási gyárakról” beszél a szerző). A megszerzett diploma igazolás arról, hogy az illető „jól tűri az unalmat, és képes a szabálykövetésre”. A dip­lomások többsége bérmunkás marad akkor is, ha információt gyűjtöget. „Gyárakban dolgoznak, bár rá lettek nevelve, hogy irodának gondolják őket. Bért visznek haza, bár rá lettek nevelve, hogy ezt fizetésnek gondolják. Egyenruhát hordanak, bár rá lettek nevelve, hogy öltönynek tartsák. Az oktatás egyetlen különbségtételre tanítja meg őket, nevezetesen arra, hogy a kizsákmányolás eszközeit másként nevezzék, és lenézzék azokat a saját osztályukhoz tartozókat, akik ettől eltérő elnevezéseket használnak.”

Az emberek ismereteinek másik forrása a mindennapi élet. A kreatív gondolkodáshoz szükséges tudás jelentős része nem hivatalos, nem intézményes keretek között, hanem a mindennapi életből szerezhető be. „Az infoprolik ellenállnak az oktatásnak, és az utcán szerzett isme­reteikből élnek.”

7. Túl a tulajdonon

A hackerek többségének a helyzete kettős: a munkáltatójától függő alkal­mazott, de egyidejűleg független gondolkodó is. Egyszerre tulajdonnélküli és tulajdonos. Gondolata annak a tulajdonába kerül, akinek a bérmun­kása. Gondolatát a munkáltatója használja, hasznosítja: ő adja meg a felhasználás irányát. Ugyanakkor a gondolkodását nem lehet elvenni a hackertől. Gondolatától nem lehet teljesen megfosztani: egyidejűleg az ő birtokában is marad. Ez egyrészt esélyt ad arra, hogy a hacker – bérmun­kás helyzetében is – fenntartsa a viszonylagos autonómiáját. Másrészt esélyt ad arra, hogy a gondolatának más irányt (más felhasználási irányt) adjon, mint a munkáltatója. A tudás szubjektummá teszi azt, akit a gazda­ságban csak funkcióként (árufunkcióként) ismernek el – sőt ismernek.

A hacker aktuális érdeke a termékéhez mint tulajdonhoz fűződik: be­vételi, jövedelmi forrás a számára. Ennyiben a hacker „azonosul saját áruvá válásával”. A munkahelyért, jövedelemért versengő hackerek piaci versenytársat látnak egymásban. Betagozódnak a „szakmai elitizmus” kialakult rendjébe. Tulajdonuknak tekintik a tudásukat, és azt – közvetlen anyagi érdekeiket követve – „a konformitás szolgálatába állítják”.

A hacker számára intellektuális konfliktust jelent a tulajdonkérdés, nevezetesen, hogy kié a tudása. Az alábbi dilemmák előtt áll. 1. Mun­káltatójának tulajdona-e az ő gondolata, vagy pedig mindenkié? 2. Az ő tulajdona-e a gondolata, vagy pedig mindenkié? Nem nehéz észrevenni, hogy a két dilemma valójában egy. (Az ellenségével lép szövetségre, ha tulajdonának tekinti, ezért áruba bocsátja a gondolatát – hivatkozik Alexander Bardra a szerző.) Az alapkérdés, hogy tulajdoni korlátok kö­zött mozogjon-e a szellemi termelés. A termelés függőségéből a termék függősége következik.

„A hackelés természetéből fakad a szabad fölfedezés, a szabad újítás, valamint a szabad teremtés és termelés.” A termelés szabadságával a termék szabadsága az adekvát. A gondolat azzal a sajátossággal ren­delkezik, hogy nem kisebbedik és nem fogy el a használata, fogyasztása során. „Az információ az az ajándék, amely úgy osztható meg, hogy

közben csak a szűkössége csökken.” Ezért az információ minden további nélkül megfosztható árucikk mivoltától, és szabadon hozzáférhetővé tehető. Át lehet alakítani közkinccsé.

A hackerek (gondolkodók, szellemi termelők) többsége a munkálta­tója számára végzett bérmunkából él. Ám „a hackereknek az az érde­kük, hogy szabadon hackelhessenek a hackelés kedvéért”. Érdekük a szellemi termelés felszabadítása a tulajdoni korlátok alól. Ebben a kérdésben osztályellentét feszül a vektoralista osztály és a hackerek között. A „tudásért folytatott osztályharc” során kialakul a hackerek osztályöntudata és saját kultúrája, „a kollektív tapasztalat” kultúrája. A hacker „osztályöntudat megtestesítői” mindenki számára szabad erőfor­rásnak tekintik a tudást, az irányítatlan információt. („A hackelés nem ismeri el a mesterséges szűkösséget, sem a hivatalos jogosítványokat, az igazoló rendőri erőt, hanem csakis azt, amit a hackerek közt fennálló ajándékviszony alakít ki.”)

A hackerek osztályöntudatra ébredése elindítja a magáértvaló hackerosztály kialakulását. („A hackerosztály mint osztály akkor valósul meg, amikor […] felülemelkedik a tulajdon létező formáin.”) A hackerek felismerik, hogy a fennálló társadalmi berendezkedés megváltoztatható, meghaladható. Felismerik, hogy a magántulajdonosi rendszer mester­séges korlátaival az ajándékgazdaság nyitott sokfélesége helyezhető szembe. A hackerosztály tisztában van azzal, hogy a hackelés nemcsak üzleti célra történhet, ezért „az üzletiesítésen és az osztályuralmon túl­mutató, új termelési formákat hackel életre”.

A hackerek szellemi erőforrásokat hoznak létre. A termelők anyagi erőforrásokat hoznak létre. Korunkban a hackerek döntő többsége vektorálisok bérmunkása. Az általuk létrehozott szellemi erőforrások a vektorálisok tulajdonát képezik. A szellemi erőforrások használatának irányát a vektorális osztály határozza meg.

Korunkban a termelők döntő többsége tőkések bérmunkása. Az anyagi erőforrások a tőkések tulajdonát képezik. Az anyagi erőforrások haszná­latát a tőkésosztály határozza meg.

A szellemi erőforrások használatának a vektorális osztály által meg­határozott iránya (szabad felhasználásának meggátlása, tulajdon általi korlátozása) akadályozza az erőforrások fejlődését.

Az anyagi erőforrások szabad felhasználásának meggátlása, használa­tának a tőkésosztály általi (magántulajdon általi) korlátozása akadályozza az erőforrások fejlődését.

Van tehát valami közös a hackerek és a munkások társadalmi hely­zetében. Ahogy a hackerosztály az információkhoz, mint szellemi erő­forrásokhoz való szabad hozzáférésben érdekelt, ugyanúgy érdekelt a munkásosztály a termelési eszközökhöz, mint anyagi erőforrásokhoz való szabad hozzáférésben. Mindkettejük útjában a termék áruvá tétele, illetve a monopolizált tulajdon (magántulajdon) áll. Közös érdekük a tulajdoni korlátozások lebontása.

„A hackerosztály elsődleges és legfontosabb érdeke az információ szabad áramlása.” Ez tudja optimálisan felszabadítani a szellemi erőfor­rásokat. A termelő osztályoknak is fontos érdeke az információhoz való szabad hozzáférés, és az ezen alapuló tudás. („A szabad információ […] az erőforrások hatékony elosztásának feltétele”.) De ennél is fontosabb a termelés erőforrásainak „a tehetségen, és nem a gazdaságon alapuló szétosztása”. Ennyiben hacker és munkás közös érdeke egy radikális vektorváltás: minden erőforrás szabad (tulajdonviszonyoktól szabad) termelő használata. A hackerosztály – úgymond – rátalál a szubjektum és az objektum közötti viszony olyan lehetőségére, „ahol e kettő a szű­kösség és a hiány szorításán kívül találkozik”.

Vektorváltásra, a magántulajdonosi rendszer meghaladására akkor van esély, ha a hackerosztály „nemcsak a saját osztályérdekeként ismeri föl a tulajdontól való szabadságot, hanem fel tudja mutatni a termelő osztályoknak, hogy az a termelő osztályok összességének érdeke”. Sza­badságtörekvése során a hackerosztálynak szüksége van a munkások szövetségére. Abban érdekelt, hogy „minden osztálynak meglegyen a lehetősége arra, hogy új életmódot hackeljen ki magának”.

A munkások számára kulcskérdés az életmód szabadsága és a terme­lési mód szabadsága. Ez utóbbi – bizonyos értelemben – visszahozása annak a korábbi állapotnak, amikor a szükséges tudás még a termelők tulajdona volt, és „kultúra formájában szállt mintegy ajándékként egyik nemzedékről a másikra”. („A munkásosztály kultúráján belül köztulajdon­ként áramló információ mindenkié.”) Annak a helyzetnek a felszámolása, amelyben a tudás (miképpen a tulajdon) monopolizált formában levá­lasztódott, a termelők számára lehetővé teszi „saját termelőképességük visszatértét”, a „találékonyság erőforrásainak” felszabadítását, „szabad termelőenergiájuk kibontakozását”.

8. Túl az államon

„A reprezentáció […] mindig kevesebb annál, amit reprezentál.” A repre­zentáció meghamisítja az eredetit, a valódit. Ezért „minden reprezentáció hamis”.

Korunk társadalmi rendszerében a dolgokat a tulajdon képviseli, repre­zentálja. Ez a képviselet a tulajdont teszi – az embereket meghatározó, viselkedésüket mozgató – alannyá.

A tulajdon a valóditól, eredetitől való elvonatkoztatás révén válik alannyá. Az elvonatkoztatás követeli meg és termeli ki a reprezentációt, amelyet azután „az alávetett szubjektumokra kényszerít mint negatív identitást, mint a tulajdon hiányát”. A tulajdon: hiány, szűkösség a ter­melők számára.

Korunk társadalmi rendszerében az embereket a politikai képviselők reprezentálják. A politikai képviselet: „a különbségeket az egységnek

alárendelő politika”. Ez a képviselet magát a képviseletet, a politikai kép­viselőt teszi – a valóságos egyénekkel szemben – cselekvő alannyá.

Hogyan működik a politikában a képviseleti rendszer? „A képviseleti politika (reprezentációk versengése az állam keretein belül) szembeállítja az egyik reprezentációt a másikkal, és az egyiket a másik bírálatával iga­zolja. Mindegyik azért küzd, hogy […] a szubjektum kereteit belefoglalja az állam kereteibe.” Egymás kölcsönös bírálata: „kritika és ellenkritika zéró összegű játszmája”. Az ilyen kritika – végső soron – mind a képvi­seleti rendszernek, mind az egymást bírálók ezen belüli saját értékének igazolását szolgálja.

Az emberek, mint szubjektumok sokfélék: különböznek egymástól (sajátosságuk az egymástól való különbség). A képviseletük valójában nem más, mint a különbségeik alárendelése valamilyen egységnek. A képviselet eltünteti a sokféleségüket, beolvasztja a különbségeiket. A képviselet eltünteti a különbözést.

A különbözés nem képviselhető, csak – a maga egyediségében – kife­jezhető. A szubjektumok egyediségének, vágyainak kinyilvánítása, meg­nyilvánulása – politikai alternatívaként – a képviselet helyébe a kifejezés politikáját állítja. A kifejezés politikája állam nélküli, és arra törekszik, hogy elkerülje a politikát. Az állami törvényeket figyelmen kívül hagyó, azokon túllépő, az államon kívül eső lehetőség.

A kifejezés politikája nem kritizálja a képviseleti (állami) politikát, hanem azzal váltja le, haladja meg, hogy nem vesz róla tudomást. („Megtagadni, semmibe venni vagy plagizálni a reprezentációt, lemondani a tulajdonai­ról, megtagadni azt, amit jogcímnek tart, annyit tesz, mint elkezdeni nem az államiság, hanem az államnélküliség politikáját.”)

„A kifejezés politikája nem törekszik arra, hogy megszabaduljon az államtól, sem arra, hogy megreformálja a nagyobb struktúrákat […] Arra törekszik, hogy átjárja a létező államot az állam új létformájával. A mindennapi élet alternatív gyakorlatának magvait szórja szét.” A minden­napi élet alternatív gyakorlata: állami közvetítés nélküli, reprezentáción kívüli közvetlen kapcsolatok a szubjektumok között. Olyan új, másfajta életmód is, amely egyúttal az emberiség fennmaradásának, túlélésének a feltétele. (Arra is utal a szerző, hogy a jelenleg uralkodó termelési mód és életmód – a természeti környezet pusztításával – lakhatatlanná teszi a Földet.) A kifejezés politikája a különbözőségek egységesítése és szabványosított reprezentációja helyett a különbözőségek megtartásával igyekszik megvalósítani azok összehangolását.

9. Mit nem hackel a hacker?

Wark a tulajdon (és vele összefüggésben a termelési mód) kérdését állítja elemzésének középpontjába. Ezen az elméleti bázison von le újszerűnek szánt következtetéseket. Ezek szerint külön (a hagyományos bérmunká­soktól különböző) társadalmi osztályt képez a bérmunkás „hackerosztály”. Külön (a hagyományos tőkésektől különböző) társadalmi osztályt képez a „vektorális osztály”. A hatalom forrása már nem a termelés, hanem a szellemi tulajdon.

Warknek ezek a következtetései nem feltétlenül magától értetődőek.

Vajon a bérmunkás szellemi termelők tényleg a bérmunkásoktól külön társadalmi osztályt képeznek? Vagy annak csupán egyik rétegét képezik? Nem azon belül alkotnak-e (mint például az üzemmérnökök, a szakmun­kások vagy a szakképzetlenek) relatíve elkülöníthető csoportot?

Vajon a vektorálisok tényleg a hagyományos tőkésektől külön társa­dalmi osztályt képeznek? Vagy annak csupán egyik rétegét képezik? Nem azon belül alkotnak-e (mint például a termelő-, a kereskedő- vagy a banktőke hordozói) relatíve elkülöníthető csoportot? Nem attól vagyunk-e megtévesztve, hogy korunkra erőteljesen megnőtt az információ (ezért az információs intézmények) gazdasági szerepe? Hogy a gazdaság folyamatos működéséhez közlések áradatának kell átszőnie a gondolko­dásunkat az árutermelés és árueladás sikeressége érdekében?

Vajon az anyagi termelésnek vagy a szellemi termelésnek van elsőbb­sége a rendszer újratermelésében? Változatlanul fennmarad-e a szellemi bérmunkások alkalmazása (sőt, kiképzése), amikor visszaesik az általuk „hackelt” anyagi termékekre a fizetőképes kereslet? Életképes-e az adott rendszerben a szellemi termelés az anyagi termelés profltja nélkül? Önállóan képes-e a szellemi alkotás („hackelés”) a profitszerzésre? Vagy csupán az anyagi termelés szolgálatában?

Az elméleti dilemmák megválaszolásának tétje: Új rendszerrel van-e dolgunk, vagy csupán a régi rendszer egy újabb alesetével? Új hatalmi osztály-e a „vektorális osztály”, vagy csupán a tőkésosztály egyik – ko­runkban felszínre dobódó – frakciója? Új kategóriák kellenek-e korunk megértéséhez-megértetéséhez, vagy elegendő a régi fogalmakat követ­kezetesen alkalmazni az újabban kialakult konkrét helyzetre?

Korábban szó volt arról, hogy az államot lehet kedvelni vagy utálni, de nem ő a rendszer „első mozgatója”. A bankszektort is lehet szeretni vagy neheztelni rá, de a rendszernek ő sem az „első mozgatója”. Vajon a Warknél preferált „vektorális osztály” eleget tesz-e ennek a kritérium­nak? Pusztán önmaga, vagy valami más érdekében és szolgálatában is „vektorál”? Fenntartható-e a „vektoráló” tevékenysége, ha kicsúszik alóla a „vektorált”? Önálló-e, önfenntartó-e a „vektoralista osztály”? Vagy inkább az valószínűsíthető, hogy az önállóságnak ez a képzete egy speciális, történelmileg átmeneti helyzetből származik?

Az „új rendszer” képzetét az táplálja, hogy mindennapi tapasztalataink felszínén rendre találkozunk olyan látványos erőkkel, hatalmakkal, ame­lyek közvetlenül nem mutatják a termelőtőke arcát – így attól teljesen függetleneknek látszanak. Ilyen az állam, ilyen a bankrendszer – és ilyen a (szellemi termelés felhasználási irányát meghatározó) „vektoralista osztály” is.

10. Kapitalizmus – hagyományos kiszerelésben

A polgári rendszer történelmi logikája többféleképpen értelmezhető. Többek között akár hagyományos kategóriákkal is. Így felvázolva – erő­sen lecsupaszított állapotban – például az alábbiak szerint. (Orientáló célzattal – vállalva a félreértelmezések kockázatát – megkülönböztetem a „piaci”, az „állami”, a „fogyasztói” és a „hitelkapitalizmusnak” elnevezett formát – sőt, némiképp elnagyolva: korszakot.)

A polgári rendszert a gazdasági növekedés élteti. Tiszta modelljében minden ehhez igazodik, ennek rendelődik alá. Ezt szolgálja a technológiai fejlesztés, megújulás éppúgy, mint a termelő bérmunkások által előállított értéktöbblet.

10.1. „Piaci” kapitalizmus

Olcsón termelni, haszonnal eladni, a nyereséget felhalmozni és a ter­melésbe visszaforgatni. A rendszer szabadversenyes, klasszikusnak is nevezett „piaci” szakaszában ezek a tőkés vállalkozások fő jellemzői. Nemcsak a felhalmozási, gazdagodási vágy, hanem a többi vállalko­zással való állandó versengés kényszere is profitmaximalizálásra ösz­tönöz. A konkurenciával való versengés a felszínen maradásért, illetve ennek eszközeként a többiek legyőzéséért folyik. A drágábban termelő (alacsonyabb termelékenységű) szereplőket kirostálja a piac. A nyertes vállalkozások vagyonosodnak, a nemzetgazdaság is gyarapodik.

Idővel azonban kiderül, hogy a profitmaximalizálási hajlam nagyobb a rendszer teherbírásánál. A rövid távú nyereség és a rendszer hosszú távú fennmaradása szembekerül egymással. A felhalmozásban érdekelt magántulajdonosok – piaci versenykényszerből következő – mohósága a stabilitást veszélyezteti. Az egyes vállalkozás és maga a rendszer, az egyes tőkés és a nemzeti „össztőkés” (Marx) szempontjai különválnak. A vállalkozásokat – a hosszabb távú sikeres működés érdekében – önma­guktól is meg kell védeni. Létkérdésként jelentkezik: a nemzeti „össztőkés” érdekében való hatalmi beavatkozás a spontán piaci versenybe.

10.2. „Állami” kapitalizmus

Mivel a rendszer működésének hosszú távú stabilizálását nem oldja meg az „önszabályozó” piac, megjelenik a külső intézményi segítség igénye. A nemzeti „össztőkés” szolgálatában fokozatosan kiépül a modern tőkésál­lam és annak politikai hatalma. Ez az állam (konkrétabban az azt irányító kormányzat) politikai eszközökkel befolyásolja a piac, és egyáltalában a gazdaság működését. (A piaci spontaneitás korlátozásával segíti elő a gazdaság harmonikusabb mozgását.) Szolgálataiért adók, járulékok stb. formájában részesedik a tőke által termelt értéktöbbletből.

Azt tapasztaljuk, hogy a XIX. század utolsó harmadától az ún. „ön­szabályozó” piacot mindinkább felváltja az államilag szabályozott piac

(„állami piacgazdaság”): a rendszer spontán működését a rendszer irányított működtetése. A lényegében a piac által mozgatott kapitalizmus helyébe valamiféle államilag ellenőrzött kapitalizmus kezd lépni, egyfajta hibrid rendszert létrehozva. A polgári rendszer története a továbbiakban a tőkésállam aktív bábáskodása mellett zajlik.

Miért kell felszámolódnia a kapitalizmus szabadversenyes formájá­nak, megbuknia a szabad piacgazdaságnak? Egyrészt, mert a rendszert (a profitszerzés rendszerét) veszélyeztető módon működik. Másrészt, mert nem képes létrehozni a folyamatos működéshez szükséges keretfeltételeket. Mi veszélyezteti a tőkés rendszer alapjait? A magán­vállalkozások logikusan – mivel ez a lételemük – törekszenek profitjuk maximális növelésére. Ennek nyomán a nemzetgazdaság prosperál. Ugyanakkor, a gazdagodás áraként, a nemzeti vagyon gyarapodásá­nak – gazdaságon kívüli – melléktermékeként kialakul és felerősödik a bérmunkás tömegek ellenállása. Lázadoznak az olykor tizenöt-tizen­nyolc órás munkaidő ellen. Lázadoznak a munkakörülmények, illetve életkörülmények ellen. Ami a lényeg: elkezdenek szervezkedni, és saját gazdasági, valamint politikai követeléseket fogalmaznak meg. Létrejön egy olyan jelentős létszámú társadalmi erő, amely nem integrálódik a rendszerbe. (A kapitalizmust éltető, életben tartó tőkeviszony egyik pólusának értékrendje és politikai elképzelése a rendszeren kívül, azon túl helyezkedik el.) Hosszabb távon azonban nem nélkülözheti ezt az integrálódást a kapitalizmus. (Viszonylagos társadalmi békére a gazdaság folyamatos működtetéséhez is szükség van.) A magánvál­lalkozások – rövid távú szempontjaik miatt – sem nem érdekeltek, sem nem képesek ezt a feladatot megoldani. Az „össztőkés” nevében és érdekében megerősödő/felerősített állam – mondhatni a termelőtőke infrastruktúrájaként – teremt olyan politikai helyzetet (megfegyelmezve, lenyesegetve mind a magántőke, mind a bérmunkásság rendszerre káros megnyilvánulásait), amellyel elősegíti a termelés és felhalmozás folyamatosságát.

A vázolt összefüggést plasztikusan jellemzi Rosa Luxemburg már 1899-ben, amikor rávilágít: az egyes tőkés szélsőséges mohósága éppúgy, mint az összmunkásság – magántulajdonon túllépő – közös érdeke veszélyt jelent a rendszerre. (A tőkés mohósága gyakorlatilag veszélyezteti, az összmunkás viszont nem is akarja a fennálló struktúrát.) Ugyanakkor az egyes munkás béremelési törekvése összeegyeztethető a rendszer (az „össztőkés”) szempontjaival. „Alapjában véve ez már nem munka és tőke közötti harc, hanem a tőke és a munkaerő szolidáris harca a fogyasztók ellen.” (Társadalmi reform vagy forradalom?) A szakszer­vezetek – mivel a munkásság egészének érdekeivel szemben csupán egyes tagjainak és csoportjainak érdekeiért állnak ki – „a kapitalista bértörvény megvalósításának eszközei”. Az állam – bizonyos határokon belül – segít a privát egyénekre szétesett (mondhatni privatizált, polgá­rosított) bérmunkásságnak abban, hogy a tőkés rendszeren belül találjon magának helyet és célokat. Ezt erősítik az állam részéről a különböző szociális intézkedések is.

Ami a rendszer stabilitásának biztosítását, folyamatos működése fel­tételeinek megteremtését illeti, elsősorban a magántőke működéséhez szükséges keretfeltételek megteremtésére és a változó körülmények közötti fenntartására kell gondolni. Nevezetesen:

• a tulajdonnak és gyarapításának a védelmét ellátó jogi szabályozás (törvényhozás), jogszolgáltatás (bíráskodás), jogvédelem (karhata­lom);

• olyan iskolarendszer, amely kineveli a bérmunkásként alkalmazható munkaerőt;

• a profitszerzést közvetítő eszközök létrehozása, támogatása (keres­kedelmi és pénzügyi intézmények stb.);

• a tőkés termelést és felhalmozást segítő állami beruházások (útépí­tés, vasúthálózat, haderőfejlesztés stb.). Egyrészt a nemzetgazda­sági egyensúly elősegítése, másrészt saját bevételeinek növelése érdekében az állam – legnagyobb befektetőként, munkáltatóként és megrendelőként – maga is aktív gazdasági szereplővé válik.

10.3. „Fogyasztói” kapitalizmus

A „klasszikus”, szabadversenyes kapitalizmus idején David Ricardo még azt vallotta, hogy amit egy nemzetgazdaság megtermel, azt el is tudja adni. Ezt az optimista feltételezést a tapasztalat rövid időn belül megcáfolta: megjelentek a ciklikusan fellépő túltermelési válságok. Tehát hamarosan kiderült, hogy a technikai kapacitásokhoz igazodó tömegter­melés túllépi a rendszer teherbírását. (A túltermelés gazdaságilag annyit jelent, hogy az árukínálat nagyobb a rá irányuló fizetőképes keresletnél, azaz a vásárlóerőnél.) A termelés során előállított értéktöbblet csak a kereskedelem révén képes tényleges jövedelemmé, profittá realizálódni. A megtermelt értéktöbblet kereskedelmi realizálásához a kellő vásárló­erő is szükséges. Ezért megkerülhetetlen feladat: az adott vásárlóerő mesterséges megnövelése, többlet-vásárlóerő létrehozása. Konkrétabb megfogalmazásban: többletpiac, többletkereslet biztosítása. A folyamatos működéshez tehát nemcsak árut, hanem vásárlóerőt is „termelni” kell.

Az előállított értéktöbblet kereskedelmi realizálásában sokat segít a külső kereskedelem, a világpiac korábbi kialakulása és – különböző módszerekkel történő – felhasználása. (Ideértve a politikai, valamint a gazdasági gyarmatok piacának kiaknázását.) De a vásárlóképző feladat megoldásában a belső piac radikális átalakítása is sorra kerül. A nemzet­gazdasági egyensúly létrehozásában – mint John Stuart Mill már 1848-ban rámutatott – nagyobb szerep jut a bérmunkások, mint a vagyonosok vásárlóerejének. Amit az egyes tőkés legfeljebb a konkurenciánál szeret­ne, az a tőkésállam nézőpontjából nyilvánvaló: a túltermelés hatásainak mérsékléséhez viszonylag jól fizetett bérmunkásságra (valamint magas foglalkoztatottságra) van szükség. (Nem mellékesen: az ilyen munkásság politikailag is megbízhatóbb.)

A munkások béremelése mellett egy másik fontos – a vásárlóerőt növelő – eljárás: olyan foglalkozások létesítése és fenntartása/eltartá­sa, amelyek nem termelnek, viszont elősegítik a profit egy részének továbbosztását, újraosztását. Az ilyen foglalkozást űzők – az állami alkal­mazottaktól a kereskedelmi, banki, tőzsdei területeken dolgozókon át a különböző szolgáltatásokban tevékenykedőkig – valójában a termelőtőke „társfogyasztói” (Marx). Közvetlenül vagy állami közvetítéssel pénzt von­nak el a termelőtőkétől, de vásárlásaikkal – realizálva az értéktöbbletet – vissza is juttatnak neki. (Ami nem zárja ki, hogy közben ilyen „realizálási” szerepet betöltő intézmények és vállalkozások ne juthatnának hatalmas jövedelmekhez.)

10.4. „Hitelkapitalizmus”

A tőkés gazdaság általános sajátossága, hogy benne a tömegtermelés nem meglevő, valóságos, hanem fiktív piacra történik. Ezért a rendszer szerves része a túltermelés (miképpen más összefüggésben a terme­lés-visszatartás). Az állam (a kormányzat) igyekszik úgy beavatkozni a gazdaság működésébe és úgy befolyásolni az állampolgárok fizetőké­pességét, hogy az eladatlan árukra többletkereslet képződjön. (Teszi ezt a termelőtőke közvetlen javára, a rendszer stabilizálásáért, valamint saját adóbevételeinek biztosítása érdekében.)

Az állami intézkedések jelentős hatással vannak a bérmunkások (egyáltalában az állampolgárok) jövedelmére. De ezzel párhuzamosan szükségesnek mutatkozik annak befolyásolása is, hogy a jövedelmek elköltése a tömegtermelés által megkövetelt, a piaci kínálatnak meg­felelő, számára kedvező irányt vegyen. Az áruk reklámozása segít az emberek pénzköltését, vásárlásait gazdaságilag kívánatos irányba terelni – vagyis kialakítani az irányított fogyasztás gyakorlatát. Mindez azonban nem szünteti meg sem az árufelesleget (eladatlan árukínálat), sem a vásárlóerő hiányát.

A fizetőképesség mesterséges megnövelésének állami beavatkozással előidézett formája elégtelennek mutatkozik ahhoz, hogy a termelés áru­feleslegeit felszívja. Az állami rásegítés („fogyasztói társadalom”, „jóléti állam”) elégtelen módszernek bizonyul. Ezért sem véletlen, hogy az utóbbi évtizedekben – lényegében a nemzeti „össztőkés” piacbővítő le­hetőségeinek kimerülésével – előtérbe kerül a globális tőke aktivitása.

A globális tőke térnyerésével mindinkább fellazulnak, átjárhatóvá válnak a nemzetgazdaságok határai. Uralkodóvá válik a tőkék szabad áramlása (következmény a privatizációnak nevezett magánfelvásárlás), az áruk és árureklámok szabad áramlása (ld. például a bevásárlóköz­pontok elterjedése), az ideológiák szabad áramlása (vö. a hírterítés és a szórakoztatóipari termékek uniformizáló hatása).

A globális tőke térnyerésének – az itt vizsgált összefüggésben – legfon­tosabb következménye a tágan értelmezett médiában megjelenő globális reklámipar, információs ipar kialakulása, valamint a pénzpiac (hitelpiac, részvénypiac, kötvénypiac stb.) globalizálódása.

A túltermelés, tömegtermelés túlkínálathoz vezet. A túltermelés a fizetőképes kereslet megnövelésével ellensúlyozható. A rendszer folya­matos működtetéséhez a túltermelést – akár mesterségesen előállított túlfogyasztással is – ellensúlyozni szükséges. Ezért nem marad más, mint újabb és újabb fogyasztási vágyak gerjesztése, vásárlási hajlam felkeltése, költekezési szándék kialakítása. A tömegtermelés mellé fel­cseperedik a reklámhordozó tömegkommunikáció.

Az árupropaganda, árureklám feladata új vásárlási vágyak termelése. A mindenoldalú reklámhadjáratok hatására meglódul az emberek fantá­ziája, és egyre újabb fogyasztási igények keletkeznek. Ezzel egy más szinten reprodukálódik a piaci árutöbblet (árufelesleg) és kereslethiány, a túltermelés és jövedelemhiány ellentéte: a fogyasztási kedv nagyobb a vásárlóerőnél. A vásárlási hajlam kielégítését akadályozza a pénzhiány, a fizetőképesség hiánya. (Eredetileg a termelés szaladt előre a fizető­képességgel szemben, most ez kiegészül a mesterségesen felerősített vásárlási kedv, költekezési vágy túlfutásával, arányvesztésével.) Ezért új feladat: a vásárlási elképzeléssel bíró, de kellő jövedelemmel nem rendelkező állampolgárok fizetőképességének a megteremtése. Más szavakkal: magának a fizetőképes vásárlónak az előállítása.

Régi gyakorlat a kölcsönből, hitelből történő vásárlás, a vásárlási szándék és a vásárlási képesség közötti aránytalanság áthidalása hi­telfelvétellel. De tömeges méreteket csak az utolsó évtizedekben öltött. Ebben a változásban döntő szerepet játszik, hogy az árupropaganda mellé felzárkózott a hitelnyújtás (más szavakkal: az eladósítás/eladósodás) propagandája, és a legkülönbözőbb hitelek tukmálása. Másként fogalmazva: a vásárlói-fogyasztói fizetőképesség hitelezéssel történő mesterséges kitágítása.

A hitelfelvétel (eladósodás) fogyasztói szándéka és magából a rend­szerből fakadó szükséglete – a korábbi időszakhoz képest – felértékeli a bankszektort. Nem teljesen logikátlan, hogy az állam a nemzetgazdasági egyensúlyt elősegítő (ezzel pedig a rendszer stabilizálását szolgáló) segéderőként kezeli azt. Törvényekkel védelmezi, támogatásokkal táplálja. (Nem mellékesen: a bankszektor jelentős bevételeket is hoz az államnak.) A bankszektor rendszeren belüli létjogosultságát az adja, hogy – miként a politikai állam – a termelőtőke profitszerzésének infrastruktú­rájaként is üzemel. Ezért a termelőtőke (valamint a rendszer stabilitását szolgáló állam) és a banktőke érdeke összetalálkozik.

Nem nehéz észrevenni, hogy a belső, nemzetgazdasági lehetőségek kimerülésekor a globális tőke térhódításával a globális „össztőkés” lép elő az egyes nemzetek „össztőkésével” szemben, annak rovására. A kialakult új helyzet – paradoxnak tűnő – sajátossága, hogy a globális „össztőkés” érdeke az eredeti tőkés gyakorlat fejújítását kívánja meg. Horizontja és mozgástere – nemzeti rokonáétól eltérően – leszűkül a rövidtávra: a gyors nyereség, a „napi” siker taktikája válik jellemzővé. Ismét előtérbe kerül – most a többé-kevésbé monopolhelyzetben levő transznacionális és multinacionális cégek főszerepével – a rövidtávú profitmaximalizálásra való törekvés. A globális „össztőkés” látóköréből lényegében kiesik a hosszabb távú folyamatok strukturális befolyásolá­sának a lehetősége. Rákényszerül arra, hogy lemondjon a hosszú távú stabilitásról. („Utánam az özönvíz!”)

Korunkban a rendszer dinamikája (egyáltalán fennmaradása) feltételezi a termelőtőke, az állam, a – tágan értelmezett – médiaipar (információs ipar, reklámipar) és a banktőke együttműködését. Ez az együttműködés konfliktusos, a többlethaszonért versengő. Mindegyik szereplőt a saját bevétel növelése mozgatja. De egyaránt rá vannak utalva a rendszer folyamatos működésére, a gazdasági struktúra fenntartására. A terme­lőtőke a végső alany: termelési gyakorlata ad kihívást (haszonszerzési és hatalomszerzési lehetőséget) a többi szereplő számára.

A kapitalizmus történetét végigkísérő, ismételten megújuló feladat: meggátolni, hogy a túltermelés (kínálati piacra történő tömegtermelés) válságként a felszínre jusson. Ennek eszköze a külső piachódítás, a bel­ső piacteremtés, a hadigazdaság, a mesterséges vásárlóerő teremtése, az áruk intézményes tukmálása (mesterséges szükségletgerjesztés) és a mind jobban kiteljesedő eladósítás (fedezet nélküli hitelfelvételre ösztönzés).

A rendszer működtetésének feladata a termelés különböző szintjeit hívja életre. Kiindulópont a profitorientált árutermelés, amely a terme­lőtőke alapfunkciója. Ez elindít egy profitrealizálási dinamikát. Ebből fakad – első hullámban – olyan jövedelmeknek az előállítása, amelyek csak az állami beavatkozás révén keletkeznek. A tőkésállamot irányító kormányzat nélkülözhetetlen szerepre tesz szert a profitszerzés biztosí­tásában. Nélkülözhetetlen szolgálata lehetővé teszi számára, hogy – bár csak relatíve, mégis – jelentős mértékben függetlenedjen „megbízójától”, „alkalmazójától”, a tőkés rendszer végső alanyától, a termelőtőkétől. Ezért képes bizonyos mértékig érvényre juttatni saját partikulás érdekeit, és „önjáróvá” válni. Így tudja például az állami bevételek jelentős részét nem a rendszerre, hanem önmagára fordítani.

A következő hullámban felerősödik a vásárlási szándék termelése. A médiaipar gondoskodik a fogyasztók fantáziájának, vágyainak megdol­gozásáról. A többletfogyasztás generálásával alapvetően hozzájárul a piaci egyensúly javításához, ezáltal a tőkés árutermelők profitjának reali­zálásához. Fontos szerepe következtében nagyfokú önállóságot is ki tud magának harcolni. Ez magyarázza, hogy a média időnként úgynevezett „negyedik hatalmi ágként” viselkedik.

A legutóbbi hullámban alapvető feladatként jelentkezik a fizetőképes­ség felemelése a kitermelt fogyasztási vágyak szintjére. Más szavakkal: magának a konkrét vásárlónak az előállítása. A sokszínűen reklámozott bankhitel gondoskodik ezeknek az újabb fizetőképes vásárlóknak a legyártásáról, termeléséről.

Az állami bevételek jelentős része – közvetlenül is, de főleg közvetve – összefüggésben áll a bankokkal. Az állam (kormányzat) oly mértékben lekötelezettje a pénzügyi szektornak, bankszektornak (oly mértékben függ a hitelezői tevékenységtől), hogy csaknem szabad kezet ad neki. Működését szinte felszabadítja az ellenőrzése alól. Törvényileg engedi meg, hogy tőkéjének akár harmincszorosát is kikölcsönözze a bank. El­nézi a számlapénzzel, elektronikus pénzzel végrehajtott manipulációkat. Nem szól bele a fedezetnélküli hitelezés gyakorlatába. Tudomásul veszi a fiktív gazdasági eljárásokat.

Az állami fennhatóságot kinövő banktechnikai manipulációk, a spe­kulatív pénzügyi műveletek törvényes lehetőségének elburjánzása következtében a korszak dinamikáját lényegében nem a reálgazdaság, hanem a virtuális gazdaság biztosítja. A reálgazdaság oldalvizein létrejön az ún. buborék-gazdaság, amely bármikor szétpukkanhat. (A pénzügyi műveleteknek csak mintegy tizede kapcsolódik a reálszférához: hozzáve­tőlegesen tízszer annyi – valós és fiktív – pénz forog, mint az összes áru piaci értéke.) Ezzel együtt megfigyelhető egy sajátos összefüggés. A „hi­telkapitalizmus” (a globális tőke) korában a termelőtőke érdeke nemcsak a reálgazdaság, hanem a „buborékgazdaság” szereplőivel (spekulációs tőke, fiktív tőke) is összetalálkozik. Ezek a szereplők – bár semmilyen értéktermeléshez nincs közük -, közvetve szintén hozzájárulnak az értéktöbblet realizálásához. összhangban van a globális „össztőkés” természetével, hogy már a termelőtőke sem a rendszer stabilizálását keresi, hanem elsősorban a „napi” túlélésre, a rövidtávra játszik.

A vázolt logika szerint az állam, a média, a bank – az adott összefüg­gésben – a termelőtőke infrastruktúráját képezi. Az állam rendszerstabilizálóként, a média (mint a tömegpropaganda intézménye) a fogyasztási vágy motorjaként, a bank nélkülözhetetlen vásárlóerő-generálóként tölti be fontos szerepét. A kormány, a „vektorális” tőke, a banktőke a termelő­tőkétől elválaszthatatlanul, végső fokon annak alávetve működik.

Ugyanakkor, más összefüggésben a kormány, az információnak a médiában irányt adó „vektorális osztály”, a bankrendszer nem pusztán a termelőtőke infrastruktúrája, hanem attól relatíve önállósult hatalom is. Viszonylagosan „önjáró” mozgásra is szert tesz. Abszolút értelemben vett függés, alávetettség, és relatív önállóság jellemzi őket. A felszínen megmutatkozó relatív önállóság látványának esik áldozatul – sokak­kal egyetemben – Wark. Amit ő a „vektorális osztály” térhódításának, előrenyomulásának értelmez, az – legalább ekkora erővel – a globális tőkének a helyi tőkékkel (ezért az egyes államokkal, kormányokkal) szembeni, azok rovására történő előrenyomulásaként is értelmezhető, a tőke két frakciója, a nemzeti „össztőkés” és a globális „össztőkés” közötti konfliktus következményeként. Akár abban a formában is, hogy a nemzeti „össztőkés” számos kormányzata a globális „össztőkés” helyi képviselőjévé, hordozójává, „ügynökévé” válik. (Vö. neoliberalizmus az elméletben és a gyakorlatban – ide is számítva a Valutaalap, Világbank, NATO, Európai Unió, WTO, ICC stb. gyakorlatát.)

Az államszocialista rendszerek válságáról szóló megemlékezések, írásos elemzések, konferenciák a kurrens jelenkori történeti irodalom meghatá­rozó részét képezik. Mitrovits Miklós könyve is egy ilyen válságról szól: a lengyel Szolidaritás mozgalomról, illetve a szovjet politika reagálásáról az eseményekre. A Szolidaritás a korábbi válságoktól (1956, 1968) eltérően alulról, a párt akaratával szemben jött létre, és a lakosság többségét maga mellé állító tömegmozgalommá alakult, amit a párt egyedülálló módon elismert a munkások képviselőjének.

A könyv bevezetőjében olvashatjuk, hogy a szerző a válsággal kap­csolatos szovjet politikát kívánja részletesen feltárni, ezt tartja egyik fő feladatának. Ebből következik, hogy vizsgálnia kellett a nemzetközi kapcsolatrendszert (a Szovjetunió és a többi államszocialista ország vi­szonyát), valamint a Szovjetunió belső helyzetét is. Kifejtett módszertani alapállása szerint a forrásokat igyekszik az össztörténeti folyamatban elhelyezni és értelmezni. Elhatárolódik a posztmoderntől („mely a történe­lemből kiragad részleteket, és azt önállóan magyarázza") és a pozitivista tényfabrikálástól („a dokumentumok kizárólagossága"). (Mitrovits 2010, 12 – A további oldalszámok mindig e kiadványra vonatkoznak – Sz. L.) Vizsgálódásának fő szempontjai:

• Miért Lengyelországban jött létre a Szolidaritás, milyen okok vezettek a kialakulásához?
• Milyen alternatívát kínált az államszocializmussal szemben, miért nem jöhetett létre egy „másik Lengyelország"?
• Milyen szerepet játszott az eseményekben a Szovjetunió?

Az első ponttal kapcsolatban – a Szolidaritás kialakulását ismertetve -a bevezetőben a szerző fontos történelmi előzményeket említ a lengyel fejlődés sajátosságai közül, amelyek a közvetlen, alulról szerveződő demokratikus mozgalom kibontakozásának előfeltételeit biztosíthatták. Ilyen a liberum veto, az idegen hatalmak elleni felkelés hagyománya és az ezzel járó földalatti konspirációs technikák kiépülése, a szolidaritás hagyománya, a lengyel munkásmozgalom és a szocialista párt, amely nemzeti-keresztény jelleggel alakult ki a XIX. század végére. Ennek váz­latos áttekintését követi az 1945 után kialakult államszocialista rendszer sajátosságainak részletesebb bemutatása. Tárgyalja az iparosítást és az ipari munkásság helyzetét, az agrárpolitikát, az értelmiségi koncepciókat, a lengyel egyház és a szakszervezetek szerepét, Katyń tragédiáját – mely utóbbi a lengyel-szovjet viszonyt beárnyékolta.

A legfontosabb gazdasági nehézséget a korszerűtlen beruházások irreálisan magas aránya okozta; ez és a fogyasztás visszafogása a lakásépítések elmaradásával feszültséget keltettek a társadalomban. A gazdasági problémákat is nemzetközi összefüggéseiben szemléli a szerző. Az 1970-es években beköszöntő gazdasági korszakváltás lengyel hatásai között az eladósodást emeli ki, az infláció is ebből eredeztethető, az árucikkek hiánya miatt pedig virágzott a feketepiac. Mitrovits rámutat a lengyel pártvezetők optimizmusára a hitelfelvétellel kapcsolatban, a propaganda és a valóság közötti ellentétre. Ismeretes az is, hogy a me­zőgazdaságban a föld nagy része magántulajdonban maradt, ezzel az állami szektoron kívül álló gazdasági bázis hatása tovább élt. Az állam folyamatosan büntette a magángazdákat, az állami beruházások jóval kisebb arányban érkeztek ide, mint azt a termelés volumene indokolta volna. Ez vezetett az élelmiszerhiány kialakulásához. További jelentős szerepet játszott a katolikus egyház, amely a térségben egyedülálló autonómiájával, karizmatikus vezetőivel a párt konkurenciája lehetett a társadalom vezetésében. (290) Az egyetemistáknak a nyugati eszme­áramlatok iránti fogékonysága, az ideológiai pluralizmus és a vélemények szabad kinyilvánítása gyengítette az államszocialista párt hatalmát. Az értelmiség és a diákság egy része ellenzéket képezett a párttal szemben, de mivel a munkásságra támaszkodtak/hivatkoztak, lényegében antikapi­talista programot képviseltek. A katolikus egyház társadalmi tanítását, a munkásokhoz, munkához való viszonyát is alaposan részletezi a szerző, azonban az önigazgatási gondolat szempontjából nem teljesen világos, hogy az egyház által támogatott magántulajdon és az önigazgatás által preferált kollektív tulajdon hogyan volt összeegyeztethető. (75) Az egy­házi és az önigazgatói tulajdonfelfogásból fakadó ellentéteket elkeni Mitrovits, pedig ennek az egyház rendszerváltásban betöltött szerepére nézve is jelentős hatása volt.

A második pont kevésbé kidolgozottnak hat, mint a másik kettő. A Szo­lidaritás előzményei és a Szovjetunió szerepe a Szolidaritás elfojtásában, a hadiállapot bevezetésében formailag is elkülönülő részeket alkotnak, míg az alternatíva bemutatása ezek között a részek között van „szét­szórva". Ebből is fakadhat, hogy ennek az alternatívának a bemutatása kevésbé egységes, nem összefüggő. A különböző önigazgatói, gazdasági programokat bemutatja a szerző, és a gyakorlati megvalósulásukról is tesz megjegyzéseket, de nem egy blokkban, hanem az események előrehaladtával. A szerző szerint a Szolidaritás alsóbb szintjein radikáli­sabb követeléseket fogalmaztak meg, mint a vezetők. Az 1980. nyári kö­vetelések bemutatása során (szakszervezeti és munkásjogok követelése, életszínvonal emelése, szociálpolitikai problémák megoldása) Mitrovits kifejti, hogy a követelések egyike sem volt közvetlenül politikai, de az államszocialista rendszerben mindegyik politikai kérdésnek számított. A párt legitimációját, mint a munkásosztály egyetlen képviselőjét, itt súlyos kudarc érte, bár belekerült a megállapodásba, hogy a Szolidaritás elisme­ri a LEMP vezető szerepét. A Szolidaritás is megkapta a felhatalmazást, hogy a munkások érdekeit védje, de a mozgalmat körülvevő rendszerben képtelen volt gyakorolni a jogait. A szerző szerint az egyetlen hatásos fegyver a sztrájk volt, a párt pedig képtelen volt a „neokorporatív alterna­tívát" elfogadni, ezért állandó harc bontakozott ki a párt és a Szolidaritás között. A későbbiek során, 1981 őszére a Szolidaritásban több irányzat kristályosodott ki, egyre nagyobb teret nyertek a nacionalista-populista hangok, amelyek a gazdasági bajok okát a nemzeti függetlenség hiányá­ban látták. A szerző szerint a munkás-önigazgatás volt a legáltalánosab­ban elfogadott, támogatott koncepció a rendszer megváltoztatására. A terv lényegét alkotta a társadalmasított vállalat, a vállalaton belül pedig a munkásönkormányzat szabad gyűlése lett volna a legfelsőbb hatalmi szerv, a munkásönkormányzat joga lett volna meghatározni a vállalat fejlődésének fő vonalát, a szervezeti struktúrát, és a szakszervezetekkel közösen döntöttek volna a megtermelt jövedelem elosztásáról. Az önkor­mányzatiság legfelsőbb szintjét a kétkamarás parlament alkotta volna, a politikai és gazdasági funkciók különválasztásával. (246) A gazdasági válság leküzdésére szerkesztett programjavaslatok viszont arról győznek meg – érvel a szerző -, hogy a munkásönkormányzás „csak fegyver volt a kézben, a bürokrácia legyőzése [érdekében] és a párt centralizált döntéshozó hatalmával szemben", s a szociális piac, végső soron a kapitalizmus visszaállítása volt a cél. (251)

A harmadik pont (a Szovjetunió szerepe az eseményekben) alapul a leginkább levéltári forrásokon. A szerző részletesen elemzi a vonatkozó fejleményeket, a lengyel és a szovjet pártvezetés válságkezelő mód­szereit, a szovjetek nyomásgyakorlását és a hadiállapot bevezetését. A szerző külön fejezetben mutatja be a Szovjetunió eljárását a 68-as csehszlovák válsággal kapcsolatban, a gazdasági nehézségeket, a nemzetközi helyzet átalakulását, a technológiai lemaradást, az eladó­sodást és a mezőgazdaság katasztrofális helyzetét, valamint a Szovjet­unió elszigetelődését Ázsiában, és az új, agresszív amerikai külpolitikai kurzust, amely fegyverkezési versenyre akarta késztetni a szovjeteket. Lengyelországban nem alkalmazhatták a szovjetek a katonai bevonu­lást – érvel a szerző -, mert Lengyelország geopolitikai fontossága, hagyományos oroszellenessége, a kelet-európai viszonylatban nagy és modern hadserege a bevonulás ellen hatott. (291) A szovjet vezetés számított a lengyel válságra, de az ellenzéki mozgalom olyan gyorsan vált meghatározó erővé Lengyelországban, hogy a kormány hamar kompromisszumra kényszerült a Szolidaritás vezetésével, és megálla­podást kötött vele. Ezt követően a lengyel és a szovjet vezetés között harc indult, hogy a lengyelek saját erőből, minél rövidebb idő alatt oldják meg a válságot. A nyomásgyakorlás volt a fő eszközük a szovjeteknek; ide tartoztak a kulisszák mögötti tárgyalások, a nyílt levél, a szomszé­dos országok vezetőinek nyilatkozatai, a Szovjet Hadsereg és a Varsói Szerződés hadgyakorlatai, illetve a Pravda vezércikkei is. 1981 végére a folyamatos fenyegetés és a kifáradás hatására a lengyel társadalom már hajlott a megegyezésre. Az SZKP vezetése végül elérte a hadiál­lapot bevezetését, Lengyelország a Varsói Szerződés tagja maradt és végső soron a LEMP hatalma is megmaradt, de a gazdasági, társadalmi problémák nem szűntek meg.

A mű a hadiállapottól a rendszerváltásig terjedő időszak rövid ismer­tetésével zárul. A LEMP nem tudta megoldani a gazdasági problémákat, az árak gyorsan emelkedtek, egyes élelmiszerek és iparcikkek eseté­ben állandósult a hiány, a költségvetés továbbra is deficites volt. A vál­toztatáshoz kedvező feltételeket teremtett az átalakuló szovjet politika. Mihail Gorbacsov vezetésével meghirdették a peresztrojka (átépítés) és a glasznoszty (nyilvánosság) programját, egy demokratizációs elkép­zelést. Az 1986-os amnesztia meghirdetése jelezte az új nemzetközi helyzet lengyelországi következményeit, az 1988-as áremelések elleni sztrájkok pedig a tárgyalásos rendszerváltás kialakulásához vezettek. A tárgyalások során a Szolidaritás már megváltozott összetételű veze­téssel és ennek megfelelően megváltozott követelésekkel vett részt. A nacionalista szárny, illetve a munkás-önigazgatás képviselői kimaradtak a tárgyalásokból, a Walesa által vezetett centrum volt a meghatározó, a gazdasági bizottságokban pedig a liberális közgazdászok vitték a vezető szerepet. „A Szolidaritás az újkapitalista viszonyok között egyszerű szakszervezetté degradálódott, politikailag pedig darabokra hullott szét. Walesa elnökként már nem folytatott munkáspolitikát, nem gátolta meg a neoliberalizmus mintatervének megvalósítását, a társa­dalom pedig már nem tudta megszervezni önmagát az új rendszerrel szemben." (300)

A szerző problematikusnak látja a biotechnológia kritikájára használt ezoterikus világnézeti keretet és az ebből fakadó általánosításokat. Nem világos, miért és hogyan lehetne szubjektív világnézeti preferenciák miatt en bloc tiltani a legígéretesebb biotechnológiai kutatásokat, amelyek számos gyakorlati előnnyel járhatnak még egy kapitalista gazdaságon belül is.

Több szempontból is nehéz a molekuláris biológiát „belülről” ismerőként hozzászólni Fülöp Ádám: „I-nemzedék ” (Eszmélet 89 [2011. tavasz] 101-107) című cikkéhez. Először is problémát okoz az írás által hasz­nált nyelvi és világnézeti háttér. Egy naturalista ontológia szempontjából az érvelés által használt számos fogalom („isteni Egység”, „Teremtés”, „isteni aktus”, „elsődleges valóság”) nem igazán értelmezhető, illetve az általuk feltételezett jelenségek létezésére – és ezáltal relevanciájukra a vitában – nem ismerünk meggyőző bizonyítékokat vagy érveket, így a vitát nem tudjuk erről a bázisról folytatni. Ez problémát jelent abból a szempontból, hogy a kifejtett érvelés – amely teljes tudományágakkal szemben élesen elutasító – jelentős részben ezekre a fogalmakra épít, illetve az említett (állítólagos) jelenségek elleni „sérelmekre” hivatkozik elutasításuk legitimációjaként.

Ellenérveket tehát csak ezektől a transzcendens jellegű érvektől el­vonatkoztatva tudnánk mondani, így viszont tudatosan nem egészen az eredeti cikk érvelésére reagálunk.

Talán ezen a ponton érdemes megjegyezni, hogy ugyanebből az okból problematikus, amikor a géntechnológiát/szintetikus biológiát egyszerűen vallási szlogenekkel („a tudósok Istent játszanak”) támadják, hiszen az európai kontinens lakosságának nagy része felmérések szerint nem val­lásos, ezért az ilyen jellegű érvek a vita bázisát szüntetik meg a többség (többségünk) számára.

Mindezektől elvonatkoztatva sem érezzük a megfogalmazott érveket elég súlyosnak. Általában véve, és a hivatkozott cikkben is gyakori, hogy összekeverednek magával a molekuláris biológia tudományával kap­csolatos félelmek a tudomány gazdasági felhasználásával kapcsolatos ellenérzésekkel.

Ami az előbbit illeti, a géntechnológia en bloc, „ontológiai” jellegű el­utasítása azon az alapon, hogy az „elsődleges valóság” megsértéséről lenne itt szó, nem tűnik megalapozottnak. Nem világos, miért tartozik az „elsődleges valósághoz” az állattenyésztés, vagy a „könyvből olva­sás”, miközben a géntechnológia nem. (Véleményünk szerint ugyanaz mondható el a cikkben sokat emlegetett „virtualitás” fogalmáról is. Nem világos számunkra, hogy egy könyv miért kevésbé virtuális, mint egy képernyő, egy barlangrajz, mint egy absztrakt matematikai modell. Az eszmetörténeti levezetés, miszerint a biotechnológia valahogyan a „virtualitásból” származna /?/ empirikusan tudtunkkal nem alátámasztott, bár az sem egészen érthető, hogy egyáltalán mi az a konkrét hipotézis, amit megerősíteni [vagy megcáfolni] kellene.) A határok itt teljesen önkényesnek tűnnek, továbbá az sem világos, ki húzhatja meg ezeket. Tény (és trivialitás) mindenesetre az, hogy a technológia kifejlődése óta az ember folyamatosan hat környezetére, átalakítja azt, aminek követ­kezményei nyilván eseti jelleggel mérlegelhetők, de nem világos, hogy mik azok a technológiák, amik már az „ördöggel kötnek szövetséget”. A természet által adott határok átlépése folyamatosan zajlik az emberiség történetében, pl. az emberi és állati izomerő kapacitási „határának” átlépése is megtörtént a gépek megjelenésével, pedig nyilván erre sincsen korábbi evolúciós példa. Kérdés, hogy ezekben az esetekben milyen szempontokat lehetne érvényesíteni az adott technológiákat használó emberi társadalmak saját, tudatosan választott szempontjain kívül. Elképzelhető természetesen egy önmagában akár konzisztensnek is tekinthető primitivista álláspont, amely minden olyan technológiát elítél, ami egyértelműen átlép valamilyen korábbi természeti korlátot, ez azonban feltehetően keveseknek lenne szimpatikus, bár elméleti lehetőségként nyilván lehet vitatkozni róla. Ennek alternatívájaként csak valamiféle óvatos utilitarizmust tudok elképzelni az egyes „határátlépő” technológiák megítélésénél, amely számba veszi az adott technológia potenciális társadalmi és környezeti következményeit. Az, hogy a gén­technológiánál „molekuláris határátlépés” történik (ez sok más kémiai, fizikai technológiánál is igaz), szemben mondjuk a robbanómotorok makroszkopikus „bűneivel”, nem egyértelmű, hogy miért jelent alapvető különbséget, főleg, hogy a makroszkopikus szintű „biológiai mérnökség” a mezőgazdaságban és a gyógyászatban már több ezer éves. A válto­zás természetesen az, hogy a molekuláris biológia kialakulása óta már molekuláris szintű ismeretekkel is rendelkezünk az élővilágról. (Nem teljesen egyértelmű egyébként, hogy a hivatkozott cikk a molekuláris biológiai alapkutatások „befagyasztását” is proponálja-e, vagy „csak” az alkalmazott biotechnológia „megállítása” lenne a cél. Ami pedig a „szin­tetikus biológia” fogalmát illeti, itt egy rendkívül új, néhány éve használt ernyőfogalomról van szó, aminek in practice jelentése mintha nem lenne teljesen tiszta kívülállók számára. Jelenleg a szintetikus biológia inkább csak egy elképzelés, illetve olyan molekuláris biológiai kutatá­sokra használt „divatszó”, amelyek valamilyen módon módosítják egy organizmus genomját, egy adott biológiai jelenség kiváltásának céljából. Itt jelenleg szinte mindig alapkutatásokról van szó, amelyek egyelőre nagyon elemi szinten próbálnak hozzányúlni celluláris rendszerekhez, pl. intracelluláris jelátviteli hálózatokhoz. A szintetikus biológiai kutató­munka jelenleg szinte teljesen felfedező jellegű, és még meglehetősen gyerekcipőben jár, félelmetesnek vagy veszélyesnek semmiképpen sem mondható.)

Lehet-e azt mondani, hogy általában a géntechnológia egy túlságo­san nagy negatív kockázatokkal bíró alkalmazott tudomány, amelynek ezért szigorú szabályozása vagy betiltása lenne indokolt? Ez nyilván egy teljesen legitim kérdés, és mi úgy gondoljuk érdemes lenne ebben az explicit, „utilitárius” és misztifikációktól mentes megfogalmazásban feltenni. Először is itt megint el kellene választani a tudományt magát annak gazdasági felhasználásától. A géntechnológiai kutatások, illetve a géntechnológiai eszközöket használó biológiai kutatások – ez utóbbi szin­te minden molekuláris biológiai kutatást jelenti – önmagukban biztosan nem nevezhetők veszélyesnek. Semmiféle negatív példa nincsen arra, hogy az ilyen jellegű alapkutatás egészségügyi vagy más kockázatot jelentett volna az utóbbi lassan fél évszázadban.

Géntechnológiai eszközök nélkül minden genetikai, biokémiai, im­munológiai, idegtudományi stb. kutatás lehetetlenné válna (sejtvonalak létrehozása, expressziós rendszerek stb.). Azt az árat pedig, hogy a leggyorsabban fejlődő természettudományokat föláldozzuk homályos filozófiai ellenérzések kielégítése végett, valószínűleg sem a tudomá­nyos közösség, sem a fejlett társadalmak általában nem hajlandók megfizetni.

Mi a helyzet a géntechnológiára (is) épülő biotechnológiai, gyógyszeripari alkalmazásokkal, a kialakult új gazdasági szektorokkal? Mielőtt bármit is mondanánk, vegyük észre, hogy itt már egy másik kérdésről van szó. Amennyiben úgy látnánk, hogy a biotechnológiai ipar mai formájában túlságosan veszélyes vagy destruktív módon működik, ebből még nem következik (feltétlenül) a vonatkozó alaptudományok „ellenzése” is, sok­kal inkább a felhasználás szabályozási környezetének megváltoztatása (ennek követelése), vagy első lépésként az adott iparágak társadalmi­-gazdasági beágyazódásának problematizálása. A két kérdés egymástól szinte függetlennek mondható. A „biopiracy” ellenzéséből nem következik az, hogy a molekuláris (szintetikus) biológiára misztikus-panteista ala­pon egészében „nemet mondjunk” (?), viszont az utóbbi – véleményünk szerint – esetleg jelentősen gyengíti a biotechnológiai ipar konkrét kriti­kájának élét is. Némileg cinikus módon hozzátehető, hogy még ha arra a következtetésre is jutnánk, hogy a molekuláris biológiai kutatások által „táplált” biotechnológiai ipar annyira veszélyes, hogy az előbbiek vissza­szorítása (esetleg betiltása?) is szükséges lenne, praktikusan nézve ez szinte teljesen irreális célkitűzés a szóban forgó tudományos vállalkozás mérete és népszerűsége okán.

Ezért reálisabbnak és fontosabbnak látszik az, hogy a második kér­désre, a biotechnológiai ipar szabályozási környezetének feltárására és kritikájára koncentráljunk. Lehet úgy érvelni természetesen, hogy kapita­lista gazdasági környezeten belül a biotechnológiai ipar szükségképpen destruktív formát ölt, ez azonban igen egyoldalú elemzés, mert nem számol a technológiai fejlődés „rendszerfüggetlen” jellegével, ami meg­figyelhető (volt) más iparágaknál is. Ahogy az elektronikai cikkek luxus­termékből tömegcikké váltak (pl. mobiltelefonok), úgy fognak feltehetően diffúziószerűen elterjedni a biotechnológiai innovációk (pl. új gyógyszerek) is, a copyright, oligopóliumok stb. jelentette „terepakadályok” ellenére. Ez a folyamat nyilván egyenlőtlen és cikk-cakkszerű lesz, „fölösleges” emberi áldozatok sokaságával járva (ld. AIDS gyógyszerek). Ugyanakkor igen­csak kétséges, hogy az adekvát válasz erre az ellentmondásos folyamatra a tudományos kutatás és a technológiai fejlődés „befagyasztásának” kö­vetelése lenne. Mivel egy posztkapitalista társadalom nem tűnik azonnali eshetőségnek, ezért ehelyett a két szélsőség helyett – a tudomány és alkalmazásainak kategorikus elutasítása, vagy a rezignált beletörődés, mondván, hogy a „kapitalizmusban minden destruktív” – a megfelelő szabályozási környezet kialakítása és a piaci iniciatívák állami támoga­tással való kiegészítése és/vagy kiváltása tűnik reálisan elérhető, vagy legalábbis követelhető alternatívának rövid- és középtávon.

A molekuláris biológia és a biotechnológia fejlődését nem lehet megál­lítani. Sem elméletileg, sem politikailag nem járható, rossz helyzetérté­kelésre vall és praktikusan lehetetlen az itt történő ismeretelméleti és technológiai mozgásra „nemet mondani”.

A tudományos fejlődésben részt venni, követni és megpróbálni alkal­mazásait pozitív irányba terelni, azaz: „együtt élni vele és egymással, mintha csak emberek volnánk” – ennél a triviális igazságnál sokkal többet nem tudnánk javasolni mint átmeneti, tentatív viszonyulási stratégiát.