sz szilu84 összes bejegyzése

Korábbi számok

Fejezetek a nők történetéből a szocialista Magyarországon

Tóth Eszter Zsófia: Kádár leányai: Nők a szocialista időszakban. Budapest, Nyitott Könyvműhely, 2010

A kötet megjelenése nagy médiafigyelmet keltett, és számos ismerte­tés jelent meg róla országos napi- és hetilapokban is. Ritkaság, hogy tudományos műveket ilyen nagy nyilvánosság kísérjen, de itt mindjárt érdemes rámutatni két dologra, amit a kötet és a szerző érdemei között említhetünk. Az egyik a témaválasztás. A Kádár-korszak iránt jelentő­sen megnőtt a populáris érdeklődés – azt kell gondolnunk, hogy ezt az érdeklődést immár nem a bűnbakkeresés vagy a „tisztázás" szándéka motiválja, hiszen időközben felnőtt egy nemzedék, amely számára az államszocializmus már csak történelem, és nagyon örvendetes, ha erre a történelemre van „kereslet". A könyv külön érdeme, hogy a historiográfia egy olyan területével foglalkozik, amelyik az állampárt minden emanci­pációs törekvése ellenére is a perifériára szorult a „mainstream" törté­netírásban, és utána is „alárendelt" és alulértékelt helyzetben maradt. A hazai nőtörténet-írás úttörőit vagy amazonjait – kinek melyik metafora tetszik jobban – éppen ezért érdemes értékelni azon törekvésért is, hogy meghonosítsanak egy, az itthoni tudományos életben kevéssé elismert diszciplínát.

A másik dolog, amiben a szerző eltér a „mainstream"-től, és kiteszi ma­gát a bírálatoknak, a módszertan, az ún. Alltagsgeschichte alkalmazása. Nem kívánok itt belemenni abba a nagyon messzire vezető vitába, hogy milyen politikai kontextusban került sor a posztstrukturalista paradigma­váltásra, és milyen politikai érdekek motiválták a strukturalizmus elleni „totális" támadást. Elegendő itt annyit megjegyezni, hogy a strukturaliz­must marxista gyökerei miatt a rendszerváltás után különösen nagy „di­vat" lett a megbukott legitimációs ideológiával azonosítani, és mint ilyet, „totálisan" elvetni – holott ez az azonosítás alapvetően téves, és igencsak ideologikus „vonalon" mozog. Elméleti síkon maradva, a strukturális iskola kétségtelenül nehezen tudta „integrálni" az egyéni cselekvések indítóokát és motivációit, valamint a történeti változás magyarázata terén is adott okot a támadásra; igaz, hogy itt érdemes megemlíteni pl. a neves amerikai antropológus, Marshall Sahlins nevét, aki megkísérelt strukturális magyarázatot adni a kulturális változásra (Sahlins 1981). Min­denesetre, az Alltagsgeschichte (a mindennapok története) a strukturális iskola létező hiányosságaira kínált vagy keresett megoldást – az is igaz azonban, hogy ha „totálissá" válik, akkor ugyanazokat a hibákat követi el, mint a „megmerevedett" strukturalizmus – de erre még visszatérünk.

A könyv további érdemeinek méltatása előtt e helyütt kell rátérnem egy kritikára. A magyar történetírásban éppen az államszocializmus idején kifejlődött egy nemzetközileg is igen elismert iskola, amely sokat merített a strukturalizmus hagyományaiból. Ennek az iskolának a teljesítményét figyelmen kívül hagyni – nemcsak a múlt iránti tiszteletlenség, hanem a provincializmus jele is. Az ő teljesítményüket ugyanis ismerik és el­ismerik a mérvadó nyugati akadémiai körökben is. Lehet vitatkozni az általuk képviselt szellemi hagyománnyal – de tudomást sem venni róluk: nos, ez nem feltétlenül a generációs bátorság jele. Sajnos, ez az attitűd igen jellemző a hazai akadémiai berkekben, és szomorú hagyományai vannak mindegyik szellemi-ideológiai táborban. Hadd idézzem fel ezzel kapcsolatban Bulgakov klasszikusát, amikor Berlioz – komoly történel­mi hagyományokból merítve – azzal érvel, hogy nem azt kell Hontalan Ivánnak bebizonyítania, hogy Jézus Krisztus gonosz volt, hanem azt, hogy sohasem létezett! Nem számonkérés ez, hiszen Tóth Eszter Zsófia könyve bevezetőjében megírta, hogy tanulmányait gyűjtötte egybe. A kötet tudományos értékét mégis jelentősen növelte volna, ha a szerző egy elméleti tanulmányban tisztázza viszonyát a nőtörténet-íráshoz és a mindennapok történetéhez. Hasznos lett volna megemlíteni a magyar nőtörténet-írás úttörőit, akik az államszocializmus időszakában is jelen voltak kutatásaikkal a nemzetközi akadémiai életben. Gondolok itt Péter Katalin munkásságára, akinek a Házasság a régi Magyarországon (16­17. század) c. könyvéből (2008) sokkal többet tudunk meg a nőtörténet-írás módszertanáról, mint a Kádár leányaiból – és ez az államszocialista időszakra nézve is igaz. De hivatkozhatok az ELTE Művelődéstörténeti Tanszékén Fábri Anna munkásságára, az ELTE Gender Studies Köz­pontjára és Adamik Mária nevére, vagy Neményi Mária és Pető Andrea életút-interjús kutatásaira – említést érdemeltek volna egy elméleti be­vezetőben. A Közép-Európai Egyetemen nemzetközileg elismert kutatók tettek kísérletet a társadalmi nemek történeti összehasonlító vizsgálata módszertanának kidolgozására – mindenekelőtt Susan Zimmermann nevét tudom említeni, akinek kutatásai az államszocialista időszakot is felölelik.

De egy kötetet téves volna hiányosságai alapján megítélni, még ha az államszocialista időszakról szól is. A könyv népszerűségét magya­rázza, hogy igen érdekes és jó érzékkel összeválogatott mozaikképe­ket tud felvillantani mind a Rákosi-, mind pedig a Kádár-korszakból: a Juli-Dzsuli-Júlia c. tanulmány igen érzékletesen festi le a főváros és a vidék kulturális ellentétét – ami sajnos túlélte a második világháborút (és a „kommunizmust" is, bár az utóbbi nem témája a könyvnek) -, és szemléletesen mutatja be a fiatal vidéki lányok azon igyekezetét, hogy pesti udvarlóhoz, férjhez jussanak. Igaz, a szintén vidékről felkerült férj sem számított éppen „utolsó kategóriának" a lányok listáján, akik elsősorban férjhez menni igyekeztek – de ez a törekvés, ahogyan Jane Austentól tudjuk, az angol úrilányok körében is elsőbbséget élvezett. A Nők 1956-ban kicsit problematikusabb, legalábbis számomra: a szerző említi ugyan, hogy a harcoló nők azért harcoltak, mert nem voltak integ­rálva eléggé a társadalomba (magyarán: egy konzervatív értékrenddel bíró ember számára nem voltak társadalmilag elfogadhatók), de aztán ez a szál elsikkad, pedig szociológiailag érdekes, különösen akkor, ha belegondolunk, hogy a magyar jobboldalnak ez mekkora fejtörést okozott.

A „férfias" és „nőies" munka világa sok érdekes adalékot ad a Rákosi-és a Kádár-korszak összehasonlításához. A szerző külön érdeme, hogy egy igen „kényes" területtel, a leányanyák szocialista megítélésével is foglalkozik. Számomra az a fő tanulság, hogy bizonyos társadalmi-kulturális előítéletek annyira erősek, hogy azokat semmilyen ideológia – még egy totális sem – tudja megváltoztatni. Hadd idézzek itt megint egy irodalmi példát, Albert Maltz A tüzes nyíl c. könyvét. Maltz igen jó pszichológiai érzékkel mutatja meg azt a tényt, hogy az előítéleteken „edződött" német társadalom akkor sem fogja hősöknek, „Hitler leányai­nak" tekinteni a leányanyákat, ha fejenként tizenöt leendő katonát szülnek is a Führernek; egyszerűen azért, mert a társadalmi előítéletek ezen a ponton erősebbek, mint a Führer-imádat. Messzebbre vezető kérdés, hogy miért? Válaszom az lenne, hogy azért, mert az a férfi-dominanci­ára berendezkedett társadalom alapjait ingatná meg. Az életút-interjús kutatások külön „színfoltot" képeznek abban a „patchwork"-ben, amit a szerző bemutat; itt ki kell emelni a szerző őszinte feltárulkozását és azt a bátorságot, ahogyan hozzá mer nyúlni olyan tabutémákhoz is, mint a gyesen unatkozó kismamák, akik a kortárs filmek szerint (!) bordélyházat rendeznek be a lakótelepi, szocialista „unalomban", miközben a dolgos férjek (máshol) fúrják a falat.

A könyv egészében tehát igen érdekes és elgondolkodtató pillanatké­peket villant fel a nők történetéből az államszocializmus időszakában. Jól megírt, olvasmányos, és a „mozaikok" sok szempontból illeszkednek egymáshoz. A kép, ami összeáll, igen fontos adalék az államszocializmus nőtörténetéhez. De ezen a ponton vissza kell térnem lényegi kritikámhoz. A kép, ami összeáll, hiányos. A szerző (talán tudatosan?) lemond a nagy elméletekről, az eredmény viszont az, hogy elsikkad az egyes fejezetek­ben olyan érzékletesen bemutatott emberi életutak, sorsok és választá­sok társadalmi közege. Nem tudjuk meg, mit jelentett cselédnek lenni a második világháború előtt és után; hogyan dolgozták fel, ideologizálták meg a kommunisták a cselédtartás intézményének fennmaradását, és mit jelentett ez az ideológia számára. Nem tudjuk meg, mi történt az egyik bemutatott cseléd zsidó „gazdáival" a háborúban, és hogyan alakult a cseléd és az alkalmazók viszonya ezekben a vészterhes időkben. Pedig ez is történelem, és kevés kivételtől eltekintve csak a szépirodalomban vizsgált kérdés, hogyan befolyásolta a társadalmi nemek viszonyát.

Ennél is súlyosabb probléma, hogy bármilyen érdekes és színes is a mozaik, tulajdonképpen nagyon keveset tudunk meg arról, hogyan alakult az állampárt nőpolitikája. Milyen változások történtek a nőpolitikában, miért, és hogyan fogadta a lakosság az állampárt emancipációs törek­véseit? Milyen belső, ha úgy tetszik, kulturális gátjai voltak a párt által hirdetett emancipációnak a lakosság különböző rétegein belül? Ehhez elengedhetetlen volna több ismerettel rendelkezni arról, hogyan alakult Magyarországon történetileg és társadalmi rétegenként a nemek viszo­nya. Visszatérek itt Péter Katalin már idézett könyvére (2008), amelyből kiderül, mennyire nem igaz az a sematizált kép, amely „hagyományosan" elnyomott rabszolgát lát minden magyar nőben – a hagyomány ennél jóval sokszínűbb! Milyen is volt tehát „nemileg" az a társadalom, amelyet a kommunisták mindenáron fel akartak szabadítani? Ahhoz, hogy erre a kérdésre hitelesen válaszoljunk, lényegesen jobban kell(ene) tisztel­nünk a történelmet és a historiográfiát. Itt érdemes megemlíteni Susan Zimmermann angol nyelvű tanulmányát (2010), ahol a Közép-Európai Egyetem professzora véghezviszi azt a strukturális elemzést, amely kimaradt Tóth Eszter Zsófia könyvéből – talán a szerző szándéka sze­rint. A társadalmi nemek viszonya az egyik legérzékenyebb – ha nem a legérzékenyebb – kulturális kérdés a világon. Ahhoz, hogy „jó" kérdéseket tegyünk fel, elengedhetetlenül szükséges, hogy „otthon" legyünk a saját kultúránkban – de a másokéban is. Tóth Eszter Zsófia könyve jelzi, hogy az államszocializmus és a nők vonatkozásában még a kérdésfeltevések kezdetén vagyunk.

Hivatkozott irodalom

Péter Katalin 2008: Házasság a régi Magyarországon (16-17. század). Budapest, L'Harmattan Kiadó

Sahlins, Marshall 1981: Historical Metaphors and Mythical Realities. Ann Arbor, The University of Michigan Press

Zimmermann, Susan 2010: Gender Regime and Gender Struggle in Hungarian State Socialism. Aspasia, 2010/4. 1-24.

Korábbi számok

Erőszak

„Amerika arany- és ezüsttelepeinek felfedezése, a bennszülött lakosság kiirtása, rabszolgaságba döntése és a bányákba való elevenen-elteme­tése, Kelet-India kezdődő meghódítása és kifosztása, Afrika átváltozta­tása kereskedelmi vadaskertté, ahol feketebőrűekre vadásznak, jelzik a tőkés termelés korszakának hajnalát. Ezek az idilli folyamatok az eredeti felhalmozás fő mozzanatai. Nyomukban jár az európai nemzetek keres­kedelmi háborúja, amelynek színhelye az egész földkerekség. Kezdődik Németalföldnek Spanyolországtól való elszakadásával, óriási méreteket ölt Anglia jakobinusellenes háborújában, még továbbfolyik a Kína elleni ópiumháborúkban stb.

Az eredeti felhalmozás különböző mozzanatai, többé-kevésbé időbeli sorrendben, különösen Spanyolországra, Portugáliára, Hollandiára, Franciaországra és Angliára oszlanak el. Angliában a XVII. század végén rendszeresen egybefoglalják e mozzanatokat a gyarmati rendszerben, az államadósságok rendszerében, a modern adórendszerben és a pro­tekcionizmus rendszerében. Ezek a módszerek részben a legbrutálisabb erőszakon alapulnak, például a gyarmati rendszer. De valamennyien felhasználják az államhatalmat, a koncentrált és szervezett társadalmi erőszakot, hogy a hűbéri termelési mód tőkés termelési móddá való át­változásának folyamatát mesterségesen előmozdítsák és az átmeneteket megrövidítsék. Az erőszak a bábája minden régi társadalomnak, amely új társadalommal terhes. Maga is gazdasági potencia.

„A keresztény gyarmati rendszerről egy ember, akinek a kereszténység a specialitása, W[illiam] Howitt, a következőket mondja: »Azoknak a barbárságoknak és elvetemült rémtetteknek, amelyeket az úgynevezett keresztény fajok elkövettek a világ minden táján és minden nép ellen, amelyet le tudtak igázni, nincs párja a világtörténelem semmilyen kor­szakában, semmilyen fajnál, bármilyen vad és műveletlen, könyörtelen és szemérmetlen volt is az.«" (Karl Marx: A tőke I. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 702)

Marx halála óta a kapitalizmus történetében az erőszak oly mértékben burjánzott el és egyszersmind „finomodott" is, amire épeszű ember ré­gebben nemigen gondolhatott.

Ma, túl a szovjetek (állam)szocialista kísérletén, a kapitalizmus a maga világrendszerével és egész erőszakos, véres történetével – látszólag – alternatívátlanul áll az emberiség előtt.

Az erőszak történetéről sok mindent elárul, hogy – Eric Hobsbawm számításai szerint – csupán a XX. században 183 millió ember halt erő­szakos halált. (Az adatban nem szerepel a tőkerendszerből kisarjadó, a rendszer saját jogrendjét megsértő köztörvényes bűnözők, gyilkosok áldozatainak száma.)

Az erőszak „tudománya" és „művészete", majd az erőszakgazdaságba – a fegyverkezésbe és a hadviselésbe – való befektetés, ha elfogadjuk Giovanni Arrighi érvelését, az európai felemelkedés kimondott titka. Igen, az évszázadok folyamán kialakult a halálipar mint a legnyereségesebb üzemág, amely azután a maga tökéletességével a holokausztban, a nép­irtások történetének e valóban kivételes formájában csúcsosodott ki, mi­dőn a rablás nyílt s a náci öldöklés tébolyában (ön)céllá vált eszköze egy népcsoport minden egyes egyedének kiirtása volt. A holokauszt kapitalis­ta egyetemessége több mint szimbolikusan nyilvánult meg abban, hogy a legyilkolt zsidók szájából kitépett fogaranyat tömbökbe olvasztották, amelyek azután – köztudomásúlag – svájci bankok széfjeiben landoltak.

A kapitalizmus mint globálisan és nemzetileg is berendezkedett sziszté­ma, az idők folyamán komoly átalakulásokon ment keresztül – beleértve halálgépezetét is. A világháborúk óta megszámlálhatatlan vérfürdőt, évekig tartó helyi és regionális háborúk özönét zúdította az emberiség­re – Koreától Indonézián és Vietnamon át Közép-Afrikáig, a Balkánig, a Kaukázustól az arab világig.

Bármily változatosak is az egyetemes tőkerendszer háborúi egyedi okaik tekintetében, a döntő szerepet bennük mindig hatalmi és profitérde­kek, üzleti-piaci vagy rabló motívumok játszották. A tőkés nagyhatalmak a XX. századi háborúkat, hivatalos propagandájuk szerint – talán csak Hitlert kivéve -, mindig a béke, a civilizáció és az emberi jogok védelme érdekében kezdeményezték és vitték végbe. Ha feltételesen eltekintünk a gyarmati háborúktól, a modern népirtások történetét az I. világháborútól a jelenleg is zajló iraki, afganisztáni vagy legújabban a líbiai háborúig bezárólag mindig gondosan megkonstruált propaganda-hadjárat kísérte.

Emlékezzünk rá: François Furet, a neves francia történész volt talán az első olyan ex-marxista történész, aki a francia forradalom, majd az I. világháború és a „kommunizmus" „revizionista" magyarázatával kilépett a marxista tradícióból. Ő nevezte először az imperialista világháborút „demokratikus" háborúnak, mondván, az a népek akaratából folyt. A ke­let-európai rendszerváltás vonzásában aztán értelmiségiek egész hada, köztük számos történész is – a tőkerendszer megigazult, „demokrata" ideológusai – áttértek az új paradigmára: immár nem keresik a háború gazdasági-üzleti okait, helyettük inkább az uralkodóházak ellentéteit, a „népek beleegyezését" és hősiességét, a nemzeti elkötelezettséget, a béke iránti odaadást hangsúlyozzák, kívül hagyva a vizsgálódáson a piaci és profitérdekeket, a gyarmati jellegzetességeket stb.

1945 óta újabb világháború nem tört az emberiségre, s a tradicionális gyarmati világ sem tért vissza. Ennek oka az, hogy – egyfelől – a Szov­jetunió a centrum-kapitalista országok segítségére volt a népirtó náci rezsim legyőzésében, másfelől a centrumországok egyesítése a szovjet világhatalommal, illetve a félperifériával és a perifériával szemben kizárta a világháború megismétlődését, aminek helyét a lokális, „helyettesítő", háborúk vették át. A Szovjetunió összeomlása után a világ nem lett biz­tonságosabb (miként igazságosabb vagy egyenlőbb sem), sőt, ezután még több pénzt költöttek fegyverekre, és megszaporodtak a háborúk. A helyi háborúk a nyugati, illetve különböző szupranacionális üzleti érde­kek által – főképpen pénzügyi eszközökkel és fegyverszállítmányokkal – „meghódított" helyi elitek egymás közötti hatalmi konfliktusai, amelyek a regionális és globális piaci vagy érdekszféra-harcok eredményeként olykor milliós áldozatokkal jártak.

Az erőszak rémtettekig eszkalálódó folyamát – bármennyire populista megfogalmazásnak tűnik is – a nyugati hatalmak és nagyvállalatok finanszírozták. Ha csak azokat az emberellenes rezsimeket számítjuk, amelyeket e demokráciák – élükön az Egyesült Államokkal – támogat­tak Közép- és Dél-Amerikától Indonézián át Szaúd-Arábiáig, ijesztő adatokhoz jutunk. Hosszú lenne a sora, ha számot próbálnánk adni minden tömegmészárlásról, amelyet üzleti érdekekből, ám emberjogi vagy vallási zászló alatt követtek el. Az 1970-es évektől megszilárduló, gyakran neoliberálisnak nevezett világrend fenntartása sok helyütt tömeg­gyilkosságokra, bombázásokra vagy állami terrorakciókra támaszkodott és támaszkodik ma is.

Hogy mit várjunk e tekintetben a jövőtől, arra vonatkozóan elgondol­kodtató, amit Marx és Engels már a Kommunista Párt Kiáltványának elején fontos tapasztalatként említett. Eszerint az osztályharcok történe­tében nem egyszer fordult elő a küzdelem olyan végkimenetele, amely a harcoló osztályok közös pusztulásával járt: „Szabad és rabszolga, patrícius és plebejus, báró és jobbágy, céhmester és mesterlegény, egyszóval: elnyomó és elnyomott folytonos ellentétben álltak egymással, szakadatlan, hol palástolt, hol nyílt harcot vívtak, olyan harcot, amely mindenkor az egész társadalom forradalmi átalakulásával vagy a harc­ban álló osztályok közös pusztulásával végződött." Napjainkban e tézist ki kell egészítenünk azzal, hogy ez a harc immár magának a Földnek, az emberi civilizációnak a pusztulásával fenyeget: Szocializmus vagy barbárság! – szegezte kortársai elé a választás imperatívuszát Rosa Lu­xemburg az 1910-es években. Szocializmus vagy barbárság! – ismételte meg ezen egyedüli történelmi alternatívát Mészáros István 2001-ben. És valóban: ha a választás lehetősége egyáltalában fennáll még, a tét mind nyilvánvalóbb módon az emberiség túlélése.

Ám az alternatíva felismerése a gyakorlatban nem ily egyszerű! A kapitalizmusban kialakult bonyolult manipulációs szisztéma, a félreve­zetés szövevényes rendszere, az érzelmi zsarolás üzleties technikája, a fogyasztói társadalom impresszív agymosása áthatja a termelés, a munka, a hétköznapok világának teljességét, s így az emberek többsége gyakran mintha inkubátorban élne. A magukat a „baloldalhoz" sorolók nagy része beleesett abba a csapdába, amelyet a piacgazdaság (a „pol­gári demokrácia") állított neki. Ahogyan S. Žižek felhívja rá a figyelmet (Eszmélet 88. 28): a történelem ismét napirendre tűzte a demokratikus intézmények defetisizálását s vele egyidejűleg az erőszak problémájának defetisizálását is. Az erőszakot ugyanis maga a piacgazdaság gerjeszti, azok a „demokratikus" intézmények, amelyek kizárják a rendszer demok­ratikus meghaladásának esélyét. Az emberek legtöbbször nem ismerik fel – rövid távú érdekeik folytán -, hogy az erőszak elválaszthatatlan a tőkés termelés profit- és piaci természetétől, a versenytársadalom lényegétől, a tőkefelhalmozás végtelen folyamatától. „Békés" eszközökkel, melyek valójában az erőszak kifinomultabb technikái, még a leggazdagabb országokban sem lehet a munkavállalók kiszipolyozását, a társadalmi egyenlőtlenséget s a kiváltságosok „demokratikus" uralmát tartósan fenntartani. Kitartó ellenfeleiből a rendszer nem csinál politikai üldözöt­teket; más úton módon pusztítja el őket – például „örökös munkanélkülit" csinál belőlük, lejáratja, bűnözőként bélyegzi meg őket, megingatva vagy egyenesen elpusztítva életfeltételeiket.

Ilyenformán a tőke a termelés világában – története során mindvé­gig – az erőszak legkülönbözőbb módjait alkalmazta és alkalmazza: a gazdaságon kívüli erőszak változatos fajtáitól a represszivitás piaci for­maváltozatain keresztül a holokausztig – amint erről Herbert Marcuse oly pontos elemzésekben számolt be már az 1960-as években. Az elnyomás modern formáinak erőszakos megvalósításában ma óriási apparátusok, egész társadalmi csoportok vesznek részt. Világméretekben gyarapszik a mindenre megvásárolható tömeg (amelyet Marx a lumpenproletariá­tus fogalmával ragadott meg); soraikat ma széles értelmiségi csoportok duzzasztják. Ők azok, akik az értéktöbbletnek a munkavállalókból való kisajtolásában immár meghatározó szerepet játszanak, a latin-ame­rikai halálbrigádoktól a kelet-európai bértollnokokig. A tőkerendszer egyetemessége az erőszaknak és az erőszakkal való fenyegetésnek, a furkósbotnak és a mézesmadzagnak, a gazdaságon kívüli és a piaci kényszernek/kényszerítésnek az egész Földre való kiterjedésében is megmutatkozik, ami az 1970-es évektől a „multinacionális társaságok világuralmának" kiépülésében öltött formát.

Tudjuk tehát, hogy e „világuralom" erőszak nélkül nem volt sem kiépít­hető, sem fenntartható a Föld egyetlen régiójában sem. Nem csupán a neoliberális politikával szembeni ellenállás gyakori erőszakos leverésére gondolunk, hanem a bérből és fizetésből élők, a munkanélküliek szociális biztonságtól és munkától való kíméletlen megfosztására, az új szegény­ség „bevezetésére" szerte Európában – miközben persze a rendszer ezúttal is mindenfelé kitermelte s termeli szakadatlanul az „ellenállás" szélsőjobboldali, fasiszta válfaját -, szemben a baloldali, antikapitalista alternatívával. Szép perspektíva elé néz a világ, ha a demokrácia zász­laja alatt ismét halálbrigádok jönnek, hogy kifinomult vagy kendőzetlen erőszak útján móresre tanítsák a népeket – a tőkerendszer védelmében.

Álljunk ellen a gonosznak!

 

A szerkesztőség

Korábbi számok

Szintetikus biológia és a társadalmi ellenőrzés – a cikkek elé

A szintetikus biológia, az új biológiai alrendszerek és organizmusok létrehozására törekvő alkalmazott tudomány egyre inkább a közvélemény figyelmének a középpontjába kerül, főleg most, hogy Craig Venter amerikai kutatónak sikerült létrehoznia egy részben mesterséges genetikai állománnyal működő baktériumot, azaz az „élet teremtése" kézzelfogható valósággá kezd válni. A témával foglalkozó blokkunk négy cikkében francia természettudósok vitatkoznak a szintetikus biotechnológia lehetséges veszélyeiről és hasznáról.
2010 májusában a Science amerikai tudományos folyóirat tudományos szenzációként közölte, hogy Craig Venter kutatócsoportjának sikerült egy számítógéppel előre megtervezett DNS-szekvenciát teljesen mesterségesen előállítania, majd élesztőben történő klónozás után baktériumsejtbe bevinnie, és hogy a mesterséges DNS a baktériumsejt osztódása után az utódsejtben is megtalálható volt. Tehát nem egy máshonnan kivágott, hanem teljesen mesterségesen tervezett DNS-t vittek át baktériumsejtbe. A kísérlet kétségtelenül új távlatokat nyithat a molekuláris biológiában, s elvileg lehetővé teszi eddig soha nem létezett fajok mesterséges előállítását, illetve – természetesen – ezek ipari felhasználását is, ami viszont a pénzügyi spekulációban nyithat új távlatokat – például a következő válságbuborék felfújásában… Ezért a különböző internetes honlapokon gyorsan megérkeztek a vegyes reakciók is, a kritikátlan lelkesedéstől az egyelőre kezdeti stádiumban levő új eredmény potenciális veszélyeinek és nemkívánatos társadalmi-etikai következményeinek felvázolásáig. Összefoglalónk ezekből a francia nyelvű médiában megjelent cikkekből ad ízelítőt a Vivagora és a Le Monde diplomatique honlapján megjelent blogok alapján. A vita lényege a tudományos kutatás szabadsága és demokratikus társadalmi ellenőrzése közötti ellentmondás kérdése.
*

További kiegészítések:

1. Az eredeti tudományos közlemény: Benders, G. A. – Noskov, V. N. – Denisova, E. A. – Lartigue, C. – Gibson, D. G. – Assad-Garcia, N. – Chuang, R. Y. -Carrera, W. – Moodie, M. – Algire, M. A. – Phan, Q. – Alperovich, N. – Vashee, S. – Merryman, C. – Venter, J. C. – Smith, H. O. – Glass, J. I. – Hutchison, C. A.: 3rd. Cloning whole bacterial genomes in yeast. Nucleic Acids Research, 38 (8) (2010), 2558-2569 – online még nem olvasható, a kiadó 12 hónap késlel­tetéssel teszi lehetővé az ingyenes hozzáférést.

2. A tényleges tudományos közlemény Science-ben közölt változata a fenti cikkek fordításával egyidejűleg jelent meg: Gibson et al.: Creation of a Bacterial Cell Controlled by a Chemically Synthesized Genome, Science, 329 (2010), 52-56. – online elérhető a fentebb említett intézmények könyvtáraiban: http://www.sciencemag.org/content/vol329/issue5987/index.dtl

3. Craig Venter személye a molekuláris genetikában nagyjából olyan megosztó, mint Bill Gates-é az informatikában. A Humán Genom Projektben játszott, eny­hén szólva is ellentmondásos szerepét röviden jellemzi a következő, magyarul is megjelent cikk: John Sulston: Az emberi genom megmentése a spekulációtól. Egy tudományos és politikai kaland története . Eszmélet, 57. (2003), 164-171, a Le Monde diplomatique 2002. decemberi számában megjelent cikket fordította: Lugosi Győző.

 

 
Korábbi számok

A szintetikus biológia Pandora-szelencéje

A Science tudományos hetilap 2010. május 20-án a Craig Venter irá­nyítása alatt álló csoport eredményéről közölt hírt, amely először hozott létre olyan sejtet, amelybe egy számítógép által tervezett DNS-mole-kulát építettek be.1 Craig Venter számára ez „tudományos és filozófiai szempontból is fontos állomás". Ha figyelmen kívül hagyjuk is a dicsekvő hangnemet, amellyel a bejelentést megtették a sajtóban, e tudomá­nyos közlemény és azok a kutatások, amelyek ehhez az eredményhez vezettek, számos olyan kérdést vetnek fel, amelyek megérdemlik az állampolgárok, a politikai döntéshozók, a civil társadalom szervezeteinek és természetesen a tudományos szakemberek közösségének teljes figyelmét. A civil társadalom szervezetei, nevezetesen az ETC Group* moratóriumot követel az ún. „szintetikus biológia" által alkalmazott technikákra, és globális választ sürget a szélsőséges genetikai kutatá­sokkal szemben.

„A csütörtöki bejelentés az első olyan élő sejt létrehozásáról, amelybe egy szintetikus genomot építettek, előrelépést jelent az élet mechaniz­musának megértésében, és megnyitja az utat mesterséges szervezetek előállításához, amelyek képesek például tiszta üzemanyagot termelni." E bevezetés áll az AFP tudósításának legelején, amely az első francia nyelvű híradás a felfedezésről, s egyben legkevésbé hatásvadász közle­mény. De itt is megfigyelhetjük, hogy a laboratóriumi kísérletek szerepe átalakult; bolygónk és az egész emberiség szenvedéseire és bajaira onnan várjuk a csoda-válaszokat, és ennek megfelelően a tudományos kutatások eredményeinek bejelentése ebben a hangnemben születik meg. Ez a gyakorlat viszont csökkenti a tudományos munkák objektív elemzésének lehetőségét, s csökkenti az állampolgárok és képviselőik lehetőségeit is, hogy kritikusan értékeljék azt, és levonják a politikai kö­vetkeztetéseket a tudomány fejlődésének következményeiből.

Valójában a kísérlet sokkal szerényebb, ám egyszersmind nyugtala­nítóbb eredményre jutott. Arról van szó, hogy szintetizáltak egy kromo­szómát, amelynek kódját számítógép tervezte, először mesterséges élesztő-kromoszóma segítségével génkonstrukciót hoztak létre** , amelyet azután beépítettek egy baktériumsejtbe és ott megtalálták azt ennek a sejtnek az osztódása után is. Ennek igazolásául Craig Venter csapata „filigránokat" vitt be a kromoszóma kódjába.

DNS-t először az 1970-es évek elején Har Gobind Khorana szintetizált és az 207 bázispárt tartalmazott. 2002-ben Eckard Wimmer jelezte, hogy újra előállította a polio, a gyerekbénulás vírusát. Ezt követően pedig újra előállították az 1918-as spanyolnátha vírusának DNS-ét és tökéletesítették a DNS előállításakor használt technikákat. Azóta az ember megrendelhet bármely DNS-szálat, ha e-mailben elküldi a szek­venciáját. Közel negyven genom-szintézissel foglalkozó vállalkozás léte­zik, közülük kettő Franciaországban. Ami újat a J. Craig Venter Institute kísérlete hozott, az az, hogy tökéletesítették a kromoszóma-összerakás technikáját, és mivel sikerült a sejtosztódás után is megtalálni az új DNS-t a sejtben, ez azt jelenti, hogy a mesterséges DNS ellenőrzése alá vonta a sejtet. David Baltimore, a Caltech kiváló genetikusa számára, akit a The New York Times idéz, nem az élet, hanem egy új másolat előállításáról van szó. Egy olyan technikáról, amelynek egyébként ő elismeri minőségi jellegét, de ez számára távolról sem teszi indokolttá a Craig Venter teamje által használt szuperlatívuszokat, amellyel „el akarják adni" kísérletüket.

Márpedig az eladás igencsak a szintetikus biológiai kutatások cél­jai közé tartozik. Venter 2007 májusában előterjesztett egy amerikai (20070122826 sorszám alatt) és egy nemzetközi (PTO WO2007047148) szabadalmibejegyzés-kérelmet. Ennek értelmében tulajdonosa kíván lenni egy olyan „minimál"-DNS-konstrukciós technikának, amely élő szervezetek önreplikációjára alkalmazható. Magának követeli az olyan hidrogén- és etanoltermelő eljárások (szellemi) tulajdonjogát, amely hasonló technikák alkalmazásával történik. Igencsak távolra kerültünk attól a kutatástól, amely „meg akarja érteni a természetet" és magyarázni akarja a biológiai jelenségeket… Ez a fajta kutatás sokkal inkább olyan alkalmazásokat keres, amelyek a kockázati tőkebefektetők fantáziáját mozgatják meg.

Venterék hosszú távon ellenőrzésük alá szeretnék vonni a széndioxid­piaci spekulatív buborék pénzügyi és gazdasági eredményét. Ebben a zabolátlan versenyben a Synthetic Genomics Inc. vállalattal lépnek fel közösen, amelyet szintén Craig Venter irányít, és amelyet az Egyesült Államok kormánya támogat. (Az USA energiaügyi minisztere, a fizikai Nobel-díjas Steven Chu lelkes híve a szintetikus biológiának.) Egy olyan vállalatról van szó, amely az Exxon Mobil és a BP olajcégek partnere; az utóbbi „kockázatmentes műszaki képességeit" éppen a közelmúltban csodálhattuk meg a Mexikói Öbölben!

Prométheuszi ambíció

Hogy egy mesterséges DNS-sel módosított baktérium szénhidrogéneket termeljen, nem biztos, hogy a közeljövőben megvalósul. De maguk ezek a kísérletek, amelyeket közvetlenül pénzügyi célokból végeznek, és ame­lyek afféle médiaszórakozásként hatnak a Föld és az emberi társadalom aktuális problémáira, erősen megkérdőjelezhetőek.

Márpedig az aggályok jelentősek: biológiai fegyverek kifejlesztése; annak következményei, ha a laboratóriumi személyzet különösen patogén vírusokkal kerül érintkezésbe; valamint annak kockázata, hogy szintetikus szervezetek kerülhetnek ki véletlen baleset következtében a környezetbe.2

Az ipari verseny éppúgy, mint az érintett kutatók egójának háborúja egyaránt globális demokratikus válaszért kiált, abból a célból, hogy ha­tározzák meg az ilyen kutatások végzésének lehetőségét és feltételeit. Nem lehet a döntést csupán az adott tudományterület kutatóira hagyni. Azt sem, hogy mindezeket széles körben árusítsák ki, olyan, a médi­ában csillogtatott tulajdonságokkal, amelyek hiteltelenek és nagyon is megkérdőjelezhetők.

Egy ilyen reflexió során soha ne felejtkezzünk el a tudományos kö­zösség egy részének prométheuszi vágyairól, különösen a genomikai kutatás megszállottjairól, akik a minapi közlemény szerzői között is ott vannak. Azoknak az újságíróknak, akik megkérdezték a Nobel-díjas Hamilton O. Smith-t, a Synthetic Genomics Inc. részvényesét, és a Science cikkének egyik szerzőjét, vajon nem érzi-e úgy hogy Istent ját­szik, ő a kedvenc tréfájával válaszolt: „Mi nem játszunk." A minap publikált kísérlethez használt genetikai kód magában hordozza – és arra kérnek bennünket, hogy ezt ne vegyük szó szerint – azokat a jeleket, amelyek lehetővé teszik a kromoszóma megtervezését. Felix Adler filozófust idézve, aki az atombomba kidolgozójáról, Oppenheimerről írt életrajzi könyvében, az American Prometheus-ban ezt írta: „Ne azt nézzétek a dolgokban, amik, hanem azt, amivé válhatnak".

Márpedig alapjaiban egy ilyen prométheuszi logika terjedt el ma a tu­dósok körében: a „föld-gép megjavításának" akarata a geo-engineering révén, egészen a nano-anyagokig, és természetesen az élő anyag leigá-zásáig.3 A természet nem egy egyedi és különös modell többé, hanem egy egyszerű tárgy, amit a mérnököknek tökéletesíteniük kell… és ha ez lehetséges, mindez a „kutatói szabadság" nevében – vagyis anélkül, hogy az állampolgároknak hatalmukban állna a kutatói orientáció befolyásolása -, az élő anyag feletti hatalom iránti különleges vágy kergetésével kap­csolatos, a természeti vagy a társadalmi környezetre gyakorolt hatások értékelése nélkül, de még a filozófiai következtetések sincsenek végig gondolva erről az élővilág feletti teljes uralom szándékáról.

Ezeknek a duális tudományoknak a kutatói (akik hajlamosak óriási kockázatokat vállalni az ígéretesség előnyeiért) nagyon gyakran azt akarják, hogy ők maguk szabályozzák az etikai és biztonsági kérdéseket, kizárólag az ágazatban működő vállalatok bevonásával. Ez volt a vörös fonál a híres asilomari biotechnológiai konferencián 1975-ben, ahogyan a 2006-ban Berkeley-ben tartott „Synthetic Biology 2.0" konferencián, vagy most, 2010 áprilisában a geo-engineering-ről tartott Asilomar 2 konferencián is. Mindegyik esetben meghívtak filozófusokat, hogy be­széljenek etikai szabályokról, hitelesítendő az adott terület képviselőit […] önszabályozást akarnak megvalósítani, a közvélemény kizárásával, kizárólag a „partnerek" közös feladataként, miközben ezek a partnerek ugyanannak a pénzügyi és hatalmi kapcsolatnak a részesei.

Ez az oka annak, hogy a civil társadalom számos szervezete, köztük a nagy befolyással rendelkező ETC Csoport, vagy Franciaországban a Fondation Sciences Citoyennes, globális vitát akar szervezni, hogy elkerülhető legyen Pandora szelencéjének megnyílása. A Tudomány és Demokrácia Világfórumának, melynek második ülését 2011 februárjá­ban Dakarban tartják, foglalkoznia kell ezekkel a lényegi kérdésekkel. Az alkalmazott technológiák ugyanis különösen éles Damoklesz-kardokat jelentenek. Már 2004 októberében megjelent egy szerkesztőségi cikk a Nature tudományos folyóiratban: „Ha a biológusok eljutnak arra a pontra, hogy képesek az élet új formáit létrehozni, a szándékosan vagy tévedésből kiprovokált balesetek valószínűsége óriási mértékben megnő."

Jegyzetek

1    Creation of a Bacterial Cell Controlled by a Chemically Synthesized Genome, (Egy kémiai úton szintetizált genom által irányított baktériumsejt előállítása.) Science, 2010. május 20.

http://www.sciencemag.org/content/vol328/issue5981/index.dtl http://www.sciencemag.org/content/vol329/issue5987/index.dtl

A Science-ből hivatkozott írás tényleges címe: Elizabeth Pennisi: Synthetic Genome Brings New Life to Bacterium. Science, 328 (2010), 958-959. A cikk egy összefoglaló beszámoló, médiaismertető. (Az írás szerzője valószínűleg már ismerte a másfél hónappal későbbi számba kerülő közlemény tartalmát a Nucl. Acid. Res. cikke alapján.) Online olvasható a Science-t előfizető illetve a Science Direct hálózatába bekapcsolt intézményekben: http://www.sciencemag.org/content/vol328/issue5981/index.dtl (A ford.)

2    Lásd Mateo Cueva: Bits, atomes, neurones et génes font BANG. (Bitek, atomok, neuronok és gének – avagy BANG.) Le Monde diplomatique, 2009 október -magyarul is elérhető:

http://www.magyardiplo.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=113:bitek-atomok-neuronok-es-genek&catid=38:2009-oktober&Itemid=85

3    Lásd Mona Chollet: Le ciel nous préserve des optimistes. (Az ég megőrzi nekünk az optimistákat.); és Philippe Riviére: Nous serons tous immortels en 2100. (2100-ban mindannyian halhatatlanok leszünk.) Le Monde diplomatique, 2009. szeptember illetve december, utóbbi magyarul is elérhető: http://www.magyardiplo.hu/index.php?option=com_content&view=article &id=139:mindannyian-halhatatlanok-leszuenk-2100-ban&catid=49:2009-december&Itemid=88

* ETC Group: Action Group on Erosion, Technology and Concentration – nem­zetközi szervezet a kultúra, környezet és emberi jogok fenntartására. (A ford.)

** A mesterséges élesztő-kromoszóma (YAC, Yeast Arteficial Chromosome), az egyik olyan génátvitelre alkalmas vektor, ami nagy DNS-szakaszokat (kb. 1000 kilobázis, vagyis 1 millió nukleotid méretig) képes más sejtekbe bevinni. (A ford.)