Amikor a neves történész, Eric Hobsbawm 91 éves korában megkapta Bécs városának díszpolgára címét, visszatekintett életútjára, s ezt az észrevételt fűzte hozzá:

„Szerencsém volt, mert a történészeknek ahhoz a világszerte fellelhető generációjához tartoztam, amelyik az 1930-as évek és a historiográfiai fordulatot hozó 1970-es évek között forradalmasította a történetírást, elsősorban azáltal, hogy új kapcsolatokat teremtett a történelem és tár­sadalomtudományok között. Ez nem csupán egyetlen ideológiai iskolára szorítkozott. A történeti modernitás harcáról volt itt szó a Ranke-féle régi, konvencionális történetírással, akár a gazdaságtörténet, az Annales-ban közölt francia szociológia és földrajz, a marxizmus, akár Max Weber zászlaja alatt vívták.” (Idézi Botz et al. 2008: 74)

Hobsbawm véleményével és értékelésével talán nem mindenki ért egyet. Ám kétségtelenül sok igazság van abban a megfigyelésében, hogy a történészek és a társadalomtudósok között kialakult újfajta együttműkö­dési formák elősegítették a történeti kutatásokat Nyugaton a két háború közötti időszakban és az 1970-es években. Az is igaz, hogy a huszadik század utolsó negyedében újra csak nőtt a távolság a történelem és a társadalomtudományok között. E tanulmány azt a véleményt fogalmazza meg, hogy azóta már a harmadik periódusba léptünk, amikor is újfajta kooperáció lehetősége sejlik fel a történelem és a társadalomtudományok között, ami egyre inkább gyakorlattá is válik.

Eltávolodás

Amikor Hobsbawm a történelem és a társadalomtudományok közötti újszerű kapcsolatokra tekintett vissza, akkor különféle, kisebbségben létrejött fejleményekre utalt, amelyek kölcsönösen erősítették egymást, annak ellenére, hogy különböző országokban jelentkeztek. Ezek között jelen voltak azok az interdiszciplináris megközelítések, amelyekkel a franciaországi Annales lapjain kísérleteztek, illetve amelyeket a brit Past & Present című folyóirathoz közel álló marxista történészek munkái reprezentáltak. Hobsbawm az Egyesült Államok-beli történeti szociológia művelőire utalt, másfelől pedig az 1950-es és 60-as évek „új gazda­ságtörténetére”, valamint a társadalomtörténetre [a szűkebbre szabott feladatokkal foglalkozó „social history” meg a tágabb értelmű „history of society” irányzataira], és a Historische Sozialwissenschaftra, amely az 1960-as években Nyugat-Németországban – Max Weber erőteljes hatására – alakult ki.

Noha ezek s néhány más áramlat meglehetősen különböztek egy­mástól, ám mégis akadt egynéhány közös vonásuk is. Először is, kuta­tási dimenzióként mindegyik irányzat a struktúrákra és a folyamatokra helyezte a hangsúlyt, nem pedig az egyes cselekvésekre, személyekre és eseményekre. A történészek csupán kis csoportja lépett fel nyíltan a Strukturgeschichte (struktúratörténet) mellett. De nagyon sokuk többé-ke­vésbé meggyőződéssel vallotta, hogy ha valaki valóban meg akar magya­rázni valamilyen változást, akkor alaposan meg kell vizsgálnia azokat a – gazdasági, társadalmi, politikai vagy eszmei – struktúrákat és folyama­tokat, amelyek a megfigyelések, a cselekvések és az egyes események „alapjául szolgálnak”, miközben egyidejűleg állandóan vissza is hatnak rájuk. Másodszor, a historiográfia ezen egymástól különböző áramlata­in belül a történészek olyan analitikus megközelítéseket alkalmaztak, amelyek jóval túlmentek a jelentések hermeneutikai rekonstrukcióján. Az 1960-as és 1970-es években ez annyit jelentett, hogy a történész a fogalmak explicit meghatározását kereste, elméleti alátámasztással kísérletezett, időnként kvantitatív módszereket is igénybe vett, és össze­hasonlító elemzéseket végzett. A történetírás ekkor jóval analitikusabbá vált. Harmadszor, a történészek mind a munka eltervezésében, mind a végrehajtásában a rokon diszciplínákkal, különösképpen a szociológi­ával, a politikatudománnyal és a közgazdasággal való szoros együtt­működésre törekedtek. E törekvést a Historische Sozialwissenschaft programja fejtette ki a legnyíltabban. Negyedszer, nagy hangsúlyt kaptak a társadalmi-gazdasági dimenziók, úgy is, mint az elemzés tárgyai és úgy is, mint általában a történelem jobb megértésének vezérfonalai. Felvirág­zott a társadalomtörténet egyik változata, a social history, amely néha a societal history (avagy history of society) tágabb formáivá fejlődött. Ötödször pedig, ezek a historiográfiai irányzatok gyakran annak a politikai és szellemi légkörnek alkották részét, amely bírálta a hagyományokat, és alapvető változásokat követelt mind a történelemtudomány terén, mind pedig általában a társadalom vonatkozásában.¹

Az 1970-es évek végétől, az 1980-as évek elejétől a trend megválto­zott: a történelem és a társadalomtudományok viszonya ismét meglazult. Ez elsődlegesen a történeti kutatások terén lezajlott alapvető irányváltás következménye volt. A társadalomtudomány social historynak nevezett iskolája elvesztette korábbi vonzerejét mint ellenzéki és újító szellemű irányzat. Különösen marxista szemléletű változatai okoztak csalódást: nem váltották be azokat a nagy reményeket, amelyeket korábban tápláltak irántuk. Az 1980-as években az Alltagsgeschichte (a minden­napok története) szószólói erősen bírálták a korábbi social history és gazdaságtörténet struktúrakutató preferenciáit. Azt követelték, hogy kapjon nagyobb hangsúlyt a cselekvések, a megfigyelés és a tapaszta­lat, azaz a történelem megannyi szubjektív dimenziója. E törekvéseket támogatták a nő- és gendertörténet adta impulzusok, amelyek a korábbi évtizedekben elhanyagolható jelentőségűek voltak. A történészeket egyre inkább érdekelte a szimbolikus formák rekonstrukciója és a kulturális szokások magyarázata. A kultúratörténet különböző formái – nem egy napra, hanem évtizedre szóló – csatát nyertek. Míg az 1960-as és az 1970-es években a hangsúly gyakorta a széles, nagyívű struktúrákra és folyamatokra esett, most felfedezték a mikrotörténeti megközelítés báját. Néha ezt a szemléletváltást a nagy elméletek és az analitikus megköze­lítések iránt tanúsított elsöprő erejű bizalmatlanság kísérte. A „miért”-re kérdezést a „hogyan”-ra kérdezés váltotta fel. Újra nagy hangsúlyt kapott a narrativitás. A nyelv egyre fontosabbá lett mind a kutatás tárgyaként, mind pedig a kutatás és a bemutatás eszközeként. A fogalmak története (Begriffsgeschichte) hídként szolgált a társadalom- és a kultúratörténet között, egyre inkább konstruktivista szellemben, jelentős érzékenységgel az eszmék, a fogalmak és kategóriák alakító ereje iránt – mind magában a múltban, mind pedig a feltárás aktusában. Mindez nem jelentette azon­ban azt, hogy a korábbi paradigmákat egyszerűen félretették volna.

Sokkal inkább arról volt szó, hogy a kialakult helyzetből számtalan konfliktus adódott és újfajta kombinációk keltek életre. Míg a múltban Marx, Weber, Durkheim, Parsons és Habermas kölcsönzött tudományos hátteret a történeti kutatásoknak, mostanra gyakorta felváltotta őket Geertz és Simmel, Foucault és Derrida s más posztmodern gondolkodók. De gyakran megvoltak minden elméleti iránymutatás nélkül.

Ám annyi bizonyos, hogy a társadalomtörténet (social history) nem tűnt el. Áthatotta és átalakította az általános történettudományt, újfajta kombinációkban élt tovább – különösen érvényes ez a kultúrtörténetre. Ezzel egyidejűleg sokkal gyakoribbá és vonzóbbá vált a tapasztalatok és várakozások, a beállítódások, az eszmék és a diskurzusok, a cse­lekvések és a reakciók tanulmányozása anélkül, hogy azok (társadalmi, intézményi, strukturális) feltételeit, következményeit és kontextusát is vizsgálat tárgyává tették volna – vagyis mindazt, amit a social history oly buzgón elemzett.

Ezek a változások szervesen kapcsolódtak az alapvető paradigmatikus átalakuláshoz: elmozdulás volt megfigyelhető abban a tekintetben, hogy melyek a történelem kutatásának legfőbb mozgatórugói. Valaha a meg­határozó motiváció az volt, hogy „tanuljunk a történelemből”. Mostanra a történettudomány érdekességét viszont az adta, hogy az identitás kialakí­tásának alapja, illetve egyfajta irányjelző lehet a tekintetben, hogyan kell egy másik emberhez viszonyulni. A történeti kutatások nemcsak kevésbé struktúra-orientáltak lettek (és néha sokkal voluntarisztikusabbak is), hanem analitikus jellegükből is sokat veszítettek. A történészek körében jelentősen csökkent a társadalomtudományi fogalmak és módszerek iránti érdeklődés. Ismét nőtt a távolság a történelem és a társadalomtudo­mányok között. (Kocka 2003, 21-28; Kocka 2010b, 99-115, 152-157)²

Míg a történelemtudományban végbement változásoknak döntő szerepük volt a növekvő távolság kialakulásában, addig alig történt bármiféle változás a társadalomtudományok terén, legalábbis olyan, amely e tendenciának útját állta volna. Bizonyos, hogy a közgazdaság­tan mint tudományág az utóbbi évtizedek során nem vált történetibbé. Inkább egyfajta cselekvéselméleti és mikroökonómiai fordulat [an action and micro-theoretical turn] mehetett végbe e téren. A közgazdaságtan figyelmét az emberi természet ahistorikus elméletének igényeire és eredményeire összpontosította, s változatlanul erős maradt a formali­zált modellek terén. E tudományág saját elméleti produktivitását annak tulajdonítja, hogy elvonatkoztat a kulturális tényezőktől és a történeti kontextusoktól, és közben az ember időtlen fogalmával dolgozik. Ebből adódik, hogy e tudományág éles ellentmondásban áll a történeti és kultúratudományokkal, amelyek az emberi „természetet” nem tekintik antropológiailag állandónak, hanem a történelmi folyamatok termékének. A történész szemszögéből a közgazdaságtan művelőinek ahistorikus emberszemlélete elképesztően leegyszerűsítő és sematikus – annak ellenére, hogy kifinomult elméleti apparátusukat a kívülálló nehezen érti meg. A szabálynak ellentmondó kivételeket majd később említem. (Hodgson 2001; Tanner 2004, 69-98)

A politikatudomány különböző irányokban fejlődött. Néhány politológus szélesen megalapozott, történeti mélységű összehasonlító kutatásokkal foglalkozik, így például Theda Skocpol, Peter Hall vagy Kathleen Thelen. Az Amerikai Politikatudományi Egyesület [American Political Science Association] által 1990-ben alapított Történelmi és Politikatudományi Bizottságnak [Committee on History and Political Science] rövid idő alatt több száz tagja lett. Befolyásos német politológusok érdeklődésének fó­kuszában is a történeti megközelítés áll, példa erre Klaus von Beyme és Manfred Schmidt munkássága. Másfelől, Peter Hall mostanában bírálta az amerikai politikatudomány egyre erősödő dehistorizálását, és kiemelte az amerikai kutatók fokozódó érdeklődését a racionális döntés paradig­mája iránt, ami előszeretettel koncentrál a preferenciák hatásaira, és csak kevéssé foglalkozik azok eredetével, változásaival és illékonyságával. „Az elmúlt huszonöt évben a társadalomtudományok drámai változáson estek át. A legszembetűnőbb fejlemény, különösen Amerikában: egyfajta kettéválás ment végbe a kultúrával foglalkozó tudósok, illetve az anyagi erőket vizsgáló kutatók között. A pálya egyik felén a történettudomány és az antropológia közelebb húzódott a kritikai kultúrakutatáshoz [cultural studies]. A másikon a politikatudomány a közgazdaságtudomány felé oldalgott. Mint magára hagyott, egyedül játszadozó gyermek, az ameri­kai szociológia próbálta megkörnyékezni a többieket, de nem volt képes bevonni őket a maga játékába.” (Hall 2007, 121-141, 127. jegyzet)

Ami pedig a szociológiában lezajlott fejleményeket illeti, itt még ne­hezebb az általánosítás. Kétségtelen, számos szociológus jelentősen hozzájárult Németországban a Historische Sozialwissenschaft prog­ramjának kialakításához. Köztük volt Max Weber és C. Wright Mills, Ralf Dahrendorf és Charles Tilly, M. Rainer Lepsius és Wolfgang Schluchter, hogy csak néhány nevet említsünk. A történészek továbbra is jó hasznát vették azon szociológusok munkáinak, akik érdeklődést tanúsítanak a történelem iránt, vagy legalábbis nyitottak a történelemre, kezdve az összehasonlító történeti szociológiával a társadalomtudományok köréből (lásd például Shmuel Eisenstadt, Björn Wittrock, Dietrich Rueschemeier munkásságát), folytatva a sort a történeti szociológia hatásos hozzájá­rulásaival (Michael Mann és kissé különböző módon, de Hans Joas is), továbbá olyan nagy hatású teoretikusok munkáival, mint Pierre Bourdieu és Anthony Giddens, akiket a társadalomtörténészek előszeretettel és sűrűn idéznek. Nemrégiben Wolfgang Streeck német szociológus a kapi­talizmussal foglalkozó tanulmányt publikált Németországban, amelyben a társadalomtudományok és a történettudomány szorosan összefonó­dó, egységes szemléletét támogatja és egyben gyakorolja is. Másfelől viszont elhanyagolható azoknak a helyeknek a száma, ahol a történé­szek és a szociológusok nem csupán szórványosan dolgoznak együtt;³ együttműködésük sokkal ritkább, mint harminc vagy negyven évvel ezelőtt. Kétségtelen, hogy a szociológia általában vett historizálása nem tapasztalható. A történészek és a társadalomtudósok, nem utolsósorban a szociológusok, továbbra is jócskán eltérnek egymástól érdeklődésüket, nyelvezetüket, lábjegyzetelési módszereiket és közlési módjaikat illető­en. A történeti társadalomtudomány vízióját, amely egybeolvasztaná a résztvevő tudományágak elemeit, még nem sikerült valóra váltani sem a történelem, sem a szociológia terén.⁴

Persze, a fentebb tárgyalt trendek alól vannak kivételek. Akadnak újfaj­ta interdiszciplináris szövetségek, amelyek a régiek helyébe léptek, így például egyfelől a társadalom- és a kultúratörténet, másfelől a kulturális antropológia és a néprajz alkot ilyen szövetséget. Jelentős a tudomány­ágak közötti együttműködés az olyan specifikus problémákra irányuló területeken, mint amilyen az erőszak, az elöregedés vagy a migráció kér­désének vizsgálata. Ám ami a történettudomány és a közgazdaságtan, a politikatudomány és a szociológia diszciplínáit illeti, köztük a határok nem lettek átjárhatóbbak az elmúlt három évtized során. Éppen ellenkezőleg. Jóval ellenállóbb szerkezeteknek bizonyultak, mintsem az 1970-es évek­ben a Historische Sozialwissenschaft szószólói képzelték.

Gazdaságtörténet és közgazdaságtan

Ugyanakkor az utóbbi időben mégis az együttműködés új lehetőségei nyíltak meg a történettudomány és a társadalomtudományok között.

Ennek a folyamatnak az illusztrálására a gazdaságtörténet, a közgaz­daságtan és a gazdaságszociológia közötti viszonyt mutatom be kissé részletesebben.

Először is, roppant érdekes, a közgazdaságtan alapjait illető vita folyik már jó ideje a közgazdászok és a tudományelmélet művelői körében.⁵ A játékelmélet előtérbe helyeződése következtében az elmélet hatása alatt dolgozó közgazdászok már régóta feladták az individuum mint haszonmaximalizáló monász (oszthatatlan szubsztancia) fogalmát. Ehelyett a kölcsönhatásos viszonyok és a döntéshozatali eljárások fog­lalkoztatják őket, valamint ebből következően – legalábbis elvileg – az a változó világ, amelyben a kölcsönhatások lezajlanak és a döntéseket meghozzák. E mozgalom túllép a metodológiai individualizmuson, ami a hagyományos közgazdaságtant jellemezte. Hasonló irányban halad a korlátozott racionalitás [bounded rationality] kérdésében folyó vita is, amelyik radikálisabb megnyilatkozásaiban közel került ahhoz, hogy tagadja a haszon-optimalizáló egyén konstrukcióját. Amikor közelebbről vizsgálat alá vették az individuumnak azt az általában erősen korlátozott képességét, hogy az információk teljes ismeretében tudja mérlegelni az alternatívákat, és képes racionálisan választani ezen alternatívák illetve az alternatív költségek között, a vizsgálat rávilágított a „stopszabályok” [stop rules] és a döntésben felhasználható „kiskapuk” fontosságára, ez utóbbiaknak viszont a szokásokkal, a közös hagyományokkal, a mentális modellekkel és a megértés és tanulás folyamataival van szoros kapcso­latuk. Ezek pedig ismét csak pályafüggőek, és saját történetük van. A neurobiológiai kutatások igazolni látszanak ezt az elképzelést. Elvben, és bizonyos közgazdászok és teoretikusok ismeretelméleti megfonto­lásaiban – legalábbis a szakterületükön egy elgondolkodó kisebbséget képviselők között – ezt a megközelítést úgy tekintik, mint ami széles csapást vág a történelem és a kultúratudomány [cultural sciences], illetve egyfajta reflektív gazdaságtörténet felé.

Másodszor, meg kívánok említeni egy másik fejleményt a közgazda­ságtan terén, ami a gazdaságtörténettel való együttműködést támogatja: nevezetesen az intézményi közgazdaságtan szívós folytonosságát és további fejlődését. Amikor Douglas North és szerzőtársai 1970 körül új lendületet adtak e fejleménynek, különösen azzal, hogy a tulajdonjogi paradigmákkal kezdtek foglalkozni, akkor Knut Borchardt egyértelműen kimutatta, mennyire pontosan jelezték előre ezt a tendenciát az olyan tudósok, mint Gustav Schmoller és Werner Sombart, a német gazdaság­történeti iskola képviselői a XIX. század végén és a XX. század elején. Az „új intézményi közgazdaságtan” a gazdasági folyamatok történelmi fogla­latát vizsgálja, a piacok szabályait és normáit elemzi. Felteszi a kérdést: ki állapítja meg e szabályokat és normákat, és ki ellenőrzi betartásukat? Mibe kerül a szabályok megszegésének szankcionálása? Mikor és miért megy végbe a társadalom intézményi berendezkedésének változása? Milyen következménnyel jár, mondjuk, a rendelkezési jogoknak a közös­ségtől az egyénhez való áthelyezése? Az intézménynek tág fogalma van használatban, és mindenféle szabályozó rendszereket értenek alatta a jogtól a konvenciókig, a normáktól a szokásokig.

Ez viszont szélesre tárja az ajtót a történészekkel való együttműködés előtt, akik – mint például Werner Abelshauser és Volker Berghahn – szé­les körben vitatják a kapitalizmus német („rajnai”) modelljének korlátait és teljesítményét. E modell magasan szervezett koordinációt mutat, ha összehasonlítjuk más, sokkal inkább piaci alapú „kapitalizmus-változa­tokkal” Angliában vagy az Egyesült Államokban. A business history [vállalkozástörténet: a gazdaságtörténet része az Egyesült Államokban bevett közgazdaságtanban – a ford.], például amelyik a műveleti költsé­gekkel vagy a vállalkozói hálózatokkal foglalkozik, szintén az intézményi közgazdaságtan tárgyát műveli.⁶

Harmadsorban, a gazdaságszociológia az intézményen túlra is kitágítja és kiterjeszti azokat a témaköröket, amelyekkel az intézményi közgazda­ságtan foglalkozik. Jens Becker és Richard Swedberg, két jelentős szerző e téren, rámutatnak arra, hogy az a kérdés, milyen szerepet játszanak a gazdaság csererendszereinek működésében a társadalmi, kulturális és politikai feltételek, klasszikus szociológiai kérdés, amelyet 1945 után hosszú időre, egészen a problémának az 1980-as években bekövetkezett újrafelfedezéséig a háttérbe száműztek. E kutatók találgatásokba bocsát­koznak arról, mi az oka a gazdaságszociológia iránt ismételten feltámadt érdeklődésnek: „A fordista szabályozás jóval rugalmasabb szervezeti struktúrákkal való felváltása, a kelet-európai gazdaságok átalakulása és a globalizáció folyamata, úgy látszik, olyan drámai változásokba sodorták a gazdaságot, amelyek végkimenetele, velejáró következményei, sőt, időn­ként még az iránya is homályos. Ezeknek a gazdasági fejleményeknek a társadalom egészére döntő hatásuk lesz. Meg fogják változtatni az állam szerepét, és bizonyos nem-gazdasági változókat, mint amilyenek a tár­sadalmi tőke, fontos gazdasági erőforrásokká léptetnek elő, és hatással lesznek a családra is a foglalkoztatási formák radikális átalakulása révén. De vajon milyen elmélet alapján lehet ezeket a változásokat megérteni?”⁷ Válaszuk az, hogy rámutatnak a közgazdaságtan és a szociológia közötti új kapcsolat szükségességére, és érvelésük a jelenlegi pénzügyi és gaz­dasági válság közepette még aktuálisabb, mint valaha. Hozzá kell tenni, hogy e helyzet alkalmat ad arra, hogy bekapcsoljuk ide a történeti és gazdaságtörténeti kutatásokat, ha az érintett gazdaságtörténészek nem vesznek fel túlságosan szűk perspektívát, hanem széles fronton vitatják meg a dolgokat: vizsgálják például a bizalom, a vallás, a családstruktúrák, a hálózatok és az állam kérdéseit.

Negyedszer, a történészek vizsgálódásainak körében is voltak és vannak olyan változások, amelyekre érdemes egy pillantást vetni. A kutatás területén történt kulturális fordulatok gyakran arra ösztönözték a történészeket, hogy hagyják figyelmen kívül a gazdaságtörténetet és általában a gazdasági kérdéseket. Ám ugyanezek a kulturális fordulatok a gazdaságtörténeti megközelítések újfajta módszerei előtt is utat nyi­tottak, amelyek felkeltették a közgazdászok és más társadalomtudósok érdeklődését. Álljon itt néhány példa. (Berghoff – Vogel 2004)

Egyes tudósok, így például Adam Tooze és Robert Salais, akik meg vannak győződve a nyelv formatív erejéről, a fogalmak történetét elem­zik, és azokat a társadalomtörténészek és statisztikusok által használt kategóriákat vizsgálják, amelyeket a múlt társadalmainak feltérképezé­sére használnak; olyasfajta fogalmakról van szó, mint „munkások” és „alkalmazottak”, „munka” és „munkanélküliség”. Nemcsak azt szeretnék megállapítani, mely társadalmi valóságelemek tükröződtek az efféle fo­galmak kialakulásában és elterjedésében. Azt is feltárják, hogy az ilyen, gyakorta használt fogalmak miképpen segítették a múltbeli társadalmak strukturálódását és formálódását, azaz, hogyan szolgálták a társadalmi valóság szemantikai feltérképezését, vagyis hogyan járultak hozzá a társadalmi identitás, a csoportok és az osztályok kialakulásához.⁸ Ezt a megközelítést a civil társadalom történetének feltárására is alkalmazták már. (Wagner 2006, itt kiemelendő Hallberg és Wittrock tanulmánya, 28-51).

Léteznek már tanulmányok a „munka” [mind a labour, mind a work jelentésében vett „munka”] fogalmának történetéről, illetve arról, hogy ezt a fogalmat [illetve ezeket a fogalmakat] egyes országokban és egyes nyelveken miért és hogyan határozták meg egészen eltérő módokon az elméleti tanulmányokban is, meg a kollektív tárgyalások vagy a szociál­politika (avagy szociális ellátórendszer) nyelvezetében. E tanulmányok feltárják a munkatapasztalatok és a munkakapcsolatok jellegét a ha­gyomány, a piacok és a kormányzati beavatkozás közötti kölcsönhatás­ban. (Biernacki 1995; Zimmermann 2001) Létezik és szépen virágzik a fogyasztás történetének feltárása, ami többek között azzal foglalkozik, hogy elemzi a kulturális orientáció, a nemek és a piaci viselkedés közötti kapcsolatokat, és kiterjed a kereskedelmi és szolgáltató vállalatok törté­netére is, ami – legalábbis Németországban – hagyományosan sokkal kevésbé kutatott terület, mint a termelő vállalatok története. (Haupt – Torp 2009; Hartmann 2010)

Megjelent továbbá egy észak-olasz falu késő XVII. századi életének mikrotörténeti elemzése Giovanni Levi tollából. Kifinomult módszereket használva a szerző bemutatja, milyen sok ügylet, adásvételi döntés ágyazódott bele a faluban az egyéni szint fölött szövődött kapcsolati hálóba, ahol hosszú távon a becsület, a kölcsönös támogatás és az ön­érdek összekapcsolódott, és ilyenformán egyfajta „kultúra” részét alkotta. Christoph Conrad szerint „Levi rekonstrukciójának kritikus pontja az, hogy illúzióként mutatja be az egyéni tranzakciók és a cselekvők atomizációját. Még egy olyan banális lépés is, mint egy jószág vagy egy kis darab föld megvétele, kizárólag a társadalmi, családi és szimbolikus meghatározók hálózatában magyarázható. A mikroelemzés ilyenformán rekonstruál egyfajta rejtett kollektív valóságot, amelyet a polgári jogi kategóriáknak és ezek forrásainak atomizálódása eltakar. Levi hatásosan mutatja meg, hogy az egyéni gazdasági szereplő mennyire függött a társadalmi gya­korlattól, jóval azelőtt, hogy a liberális gazdaságelméletek gyújtópontjába került volna.” (Conrad 2004, 43-67; Levi 2001)

Végül pedig megemlítem a Pierre Bourdieu vezette csoport kutatásait abban a témakörben, hogy a párizsi külvárosokban a szakképzett munká­sok és az irodai dolgozók körében milyen volt a lakások tulajdonlásának aránya. A tanulmány „a gazdaság szociális struktúráit” elemzi. Különösen azt vizsgálja, „hogyan alakulnak ki a preferenciák, és hogyan terjednek el aztán egy olyan társadalomban, amelyben érthetőnek tekintik az olyan fogalmakat, mint »tulajdon iránti érzék«, »kertes külváros«, »a magam ura lenni«. Vizsgálják a kormányzati tőkeképzési programokat, továbbá a reklámozásban használt képeket és visszatérő motívumokat, az egyéni lakáseladáshoz kapcsolódó tárgyalásokat és a bérleti megállapodáso­kat.” Christoph Conrad erre a következtetésre jut: „A gazdaság kultúrtör­ténetének ebben az összefüggésében nem az a cél, hogy a preferencia kialakulásának társadalmi feltételteremtését (kondicionálását) nyomon kövessük – ezt minden közgazdász elfogadná -, hanem az, hogy magát a gazdasági szereplő modelljét mint a társadalmi és kulturális előtörténet eredményét megértsük.”⁹

Ezek a példák talán kielégítően demonstrálják, hogy az elmúlt bő két évtizedben a történettudományban bekövetkezett „kulturalista” irányvál­tások nemcsak kockázatokat jelentenek, hanem lehetőségeket is arra, hogy a gazdaságtörténet megújulhasson, ha és amennyiben teljesül két feltétel: (a) A diskurzusnak és a fogalomtörténetnek kapcsolódnia kell a gyakorlat történetéhez, ami sajnos nem mindig sikerül. (b) A gazdaságtör­ténet csak akkor jár jól, ha feladatait képes tágabban értelmezni, és nem korlátozódik pusztán a szűkebb értelemben vett gazdasági kérdésekre. Akkor majd képes lesz olyan eredményeket felmutatni, amelyek már fel­keltik a közgazdászok és a társadalomtudósok érdeklődését egyaránt, ha mondjuk éppen a piacok előfeltételei és következményei foglalkoztatják őket. Úgy tűnik, hogy napjaink pénzügyi és gazdasági válsága egyes közgazdászokat arra a felismerésre vezetett, hogy a korábbinál jóval intenzívebben foglalkozzanak a piaci magatartás és a piaci kudarcok történeti dimenzióival. (Reinhart – Rogoff 2009)

Egymástól tanulni

Vannak újabb változások is, amelyek láthatólag a történészek és (más) társadalomtudósok közötti szorosabb együttműködést segítik elő. Bernhard Bailyn nemrég így írta le ezt a jelenséget: ez „a huszadik szá­zad végi historiográfia egyik legmélyebb tendenciája: az a késztetés, hogy a kutatások határait kiszélesítsék, hogy a nagyobb összefüggések­be beállítva újramérlegeljenek jelentős eseményeket és tendenciákat, és hogy egy jóval tágasabb és általánosabb síkon magasabb fokú megér­téshez jussanak el. A történeti kutatás minden – intellektuális, kulturális és politikai – szférájában kitágult a látókör. Feltárulnak a nagyszabású hasonlóságok és párhuzamok, nemzeti történetek regionális történetekké válnak, míg a regionális kutatások globális mértékűvé tágulnak.” (The New York Review of Books 2009. november 19. 44.)

Való igaz, a nemzetek feletti, a régiók közötti és a globális megköze­lítések gyorsan teret nyernek: jelenleg ez a tudományágban tapasztal­ható kiemelkedően legjelentősebb tendencia. Ez a tendencia bizonyos szükségszerűséggel eleveníti fel a „Historische Sozialwissenschaft” néhány alapvető elvét: a nagyszabású struktúrák és a széleskörű folyamatok iránt tanúsított figyelmet, a fogalmak szabatos, élesen kör­vonalazott meghatározását és az analitikus szigort, explicit reflexiót a fogalmak kiválasztására, a kutatás terének és idejének eldöntésére és az episztemológiai velejárókra. Az összehasonlító történetírás és az összekapcsolt [entangled] történetírás közötti viszony beható viták tárgya. Az Európa-központúságot és a Nyugat előítéleteit produktívan kell túlhaladnunk. Mindezek a folyamatok elvezetnek a történelemtudomány gyakorlatában az elméleti megfontolások újjászületéséhez is. Ez pedig a történészek módszereiben a társadalomtudományos megközelítésekkel kapcsolatos új nyitottságot eredményezhet.¹⁰

Mindez különösképpen is igaz a globális történet egyre táguló terén belül alakuló gazdaság- és társadalomtörténetre. Jó példa erre a XVII., XVIII. és XIX. századi Kína (egyes részeinek) és Északnyugat-Európa (egyes részeinek) gazdasági fejlődéséről folytatott, a „nagy divergencia” néven emlegetett vita. A munka [labour] globális történetével foglalkozó új tanulmányok sokat köszönhetnek a társadalomtudományi fogalmaknak és modelleknek (kapitalizmus, osztályformáció) még ha ez utóbbiakat azzal a céllal használják is, hogy a nyugati világon kívül eső területek sajátosságaihoz igazítsák őket. Mindenesetre, úgy tűnik, a történészek érdeklődése egyre inkább újra a kapitalizmus világtörténelmi jelensége felé fordul, beleértve a fokozódó figyelmet a klasszikus teoretikusok iránt – Adam Smith-től és Karl Marxtól Joseph Schumpeterig és Polányi Károlyig.¹¹ Másfelől, a történelemre érzékeny társadalomtudósok úttörő munkát végeztek a széleskörű, globális történelmi változások kutatása te­rén. Björk Wittrock vezető szerepet játszik e téren. (Arnason – Eisenstadt – Wittrock 2004; Wagner – Weiss – Wittrock – Wollmann 2008)

Kétségtelenül sok olyan történész akad, akik munkájuk során nem merítenek a társadalomtudományok forrásaiból. Másfelől, sok az olyan közgazdász, továbbá szociológus és politikatudománnyal foglalkozó ku­tató, akik témájuk meghatározásában és vizsgálódásaik során nélkülöz­nek mindenféle történelmi orientációt. Ám létezik az együttműködésnek és e tudományterületeknek olyan közös terepe, ahol a történészek és a társadalomtudósok egyaránt kölcsönösen hasznosítani tudják eredmé­nyeiket. Ez a terep ma újra szélesedik.

A történészek jó hasznát vehetik a társadalomtudósok által használt találó fogalmaknak, modelleknek és elméleteknek akkor, ha kérdéseiket pontosítani akarják és kutatásaik tárgyát pontosan kívánják meghatá­rozni, ha magyarázó hipotéziseket akarnak kidolgozni, és kellőképpen strukturálni szeretnék „narratíváikat” (jobban mondva: érvelésüket). A történészek időnként hasznosnak találhatnak olyan módszereket, amelyeket a társadalomtudományok fejlesztettek ki, például hatalmas mennyiségű adat kezelését. A társadalomtudósokkal folytatott eszme­cserék elősegíthetik, hogy a történészek elgondolkodjanak eljárásaik feltételein, különös sajátosságain és következményein. Gyakori, hogy a történészek a társadalomtudományok eszméit, fogalmait és módszereit meglehetősen szelektíven használják fel, és aztán e válogatott elemeket saját érvelésükbe ágyazzák be. Minél több történész hajlandó ismét az események, tapasztalatok, diskurzusok és cselekvések feltételeivel és következményeivel, azaz a történelmi struktúrákkal és folyamatokkal foglalkozni, annál sürgetőbbé válik számukra a társadalomtudományos források kiaknázása a történelmi kutatásban.¹² A történészek csak profitálhatnak a társadalomtudósokkal való együttműködésből. Másfelől, ebben a tanulmányban számos példán mutattuk meg, hogyan tudnak a társadalomtudósok hasznot húzni a történelmi megközelítésekből és in­tuíciókból. Jóval általánosabb szinten két olyan dologra kívánom felhívni a figyelmet, amelyekkel a történettudomány a társadalomtudományos kutatásokat és az eredmények bemutatását kiteljesíti. (Sewell 2005)

Az első az, hogy a történészek a kontextust nagyon komolyan veszik. Ragaszkodnak ahhoz, hogy a kontextusokat rekonstruálják, és meglehetősen szkeptikusak a változók gyors izolációjával és szelektív összefüggéseivel szemben. A történészek segítséget tudnak nyújtani a kontextualizálás feladatában. Be tudják mutatni, hogyan működnek és hatnak együtt a gazdasági, a társadalmi, a politikai és a kulturális dimenziók. A történészek a „beágyazottság” szakértői. Ebben látta a közgazdász Robert Solow a gazdaságtörténészek által a gazdaságteo­retikusoknak nyújtható legfontosabb szolgálatot: „Kevés dolog érdekelhet jobban egy kiművelt elméleti közgazdászt, mint az, ha alkalma nyílik megfigyelni a társadalmi intézmények és a gazdasági viselkedés kölcsön­hatását időben és térben […] Legyen tehát egy gazdaságtörténész »megfigyelője és újraalkotója azoknak a szabályoknak, kötődéseknek és szerveződéseknek, amelyeket az emberek hoznak létre, s amelyek éppoly valóságosak az ő számukra, mint a fizikai föltételek«. Végy hozzá még egy »kétlépcsős legkisebb négyzetek« [becslési] módszerével való bánni tudást, és előtted áll egy olyan gazdaságtörténész, akitől a teoreti­kusok nagyon sokat tanulhatnak, már hogyha hajlandók megpróbálkozni vele.” (Solow 1985, 239-245, 241, 242)

Másodszor, a történészeket az idők során végbemenő változások foglalkoztatják. Hajlamosak arra, hogy érveiket az „előtt” és az „után” fogalmai alapján vezessék elő (az egyidejűség hangsúlyozása ugyanan­nak az időbeli logikának csak egy másik aspektusa). A történészek jól tudják, hogy új dolgok formálódnak meg, de azt is tudják, hogy ezeket a megelőző konstellációk befolyásolják. A történészek tudatában van­nak annak, hogy a jelen vizsgálható struktúrái meg fognak változni, és a jövőben egészen mások lesznek. Az emberi valóság mint folyamat megértésének ez az időleges jellege az, ami éppolyan erősen befolyá­solja a történészek leírásait, magyarázatait és interpretációit, mint ahogy azok más tekintetben is különbözhetnek egymástól. Az is fokozhatja a társadalomtudósok analitikai erejét és retorikai hatékonyságát, ha érvelésük egy részében ilyenfajta perspektívákat vesznek fel. Ez ugyanis azt jelentené, hogy társadalmi folyamatokként elemzik a társadalmi rend­szereket. Azt jelentené, hogy a jelen korszak jelenségeit a megelőző kon­stellációk, folyamatok és cselekedetek termékeiként fognák fel (azon túl, hogy az empirikus társadalomtudományok szabályai szerint elemeznék e jelenségeket). De azt is jelentené, hogy nem szabad arra számítaniuk, hogy a jövő majd a jelen puszta meghosszabbítása lesz, hanem tudniuk kell, hogy az valami egészen más lesz, amit persze a jelen is befolyásol, noha a variabilitás korlátait is meg lehet előre állapítani. Az effajta gon­dolkodásmódban ugyanis elengedhetetlenül központi szerep jut az idő dimenziójának, vagyis a múlt, a jelen és a jövő közötti kapcsolatnak, és meghatározza azt a módot, ahogyan a valóságot felfogjuk. A történészek a társadalomtudósoknak azt tudják megmutatni, hogy a kutatott társadal­mi valóságokat hogyan lehet temporalizálni. (Streeck 2008, 12-30)

Ez az érvelés a diszciplináris határvonalakon átívelő kapcsolatok népszerűsítése mellett szól, de nem támogatja a tudományágak közötti különbségek elmosását. A történészek ilyen ösztönzéseket akkor tud­nak adni a közgazdászoknak és más társadalomtudósoknak, ha és amennyiben nem rendelik alá magukat teljesen partnereik módszertani szabályainak és szokásainak. Újra Robert Solow szavait idézem: „Ha áttekintem a gazdaságtörténettel foglalkozó legújabb munkákat, az a bizonytalan érzésem támad, hogy jókora részük pontosan ugyanolyan, mint az a fajta gazdaságelemzés, amelyet éppen most figuráztam ki: ugyanazok az integrálok, ugyanazok a regressziók, a gondolatnak ugyanolyan t-ratio-val való behelyettesítései. Minden mástól eltekintve cseppet sem mulatságos már az ilyen anyagok olvasgatása. Ahelyett, hogy a gazdaságteoretikusnak az észrevételek, megfigyelések széles skáláját kínálná, az ilyen gazdaságtörténet a teoretikusnak ugyanazt a rutinszerűen összerittyentett ízetlen zabkását adja vissza, amit a gazdaságteoretikus kínál a történésznek. Miért kellene hinnem benne akkor, amikor a soványka tizennyolcadik századi adatokra alkalmazzák, hiszen nem áll mögötte semmi meggyőződés akkor sem, amikor a jóval bőségesebb huszadik századi adatokat elemzik?” (Solow 1985, 243)

Meglehet, túl erős a megfogalmazás, de alapvetően meggyőzőnek találom az érvelést. A lényeg az, hogy a történettudomány a tár­sadalomtudósok számára nemcsak – és nem elsődlegesen – akkor fontos, amikor az ő megközelítésüket veszi át és azokat a múlt jelensé­geire alkalmazza, hanem amikor eléggé magabiztos ahhoz, hogy kitart­son történeti tudományága alapvető elvei mellett. Az interdiszciplináris együttműködés a tudományágak közötti differenciálódást tételezi fel.

(Fordította: Baráth Katalin; a fordítást az eredetivel egybevetette: Csala Károly)

A cikk a Hans Joas és Barbro Klein által szerkesztett The Benefit of Broad Horizons. Intellectual and Institutional Preconditions for a Global Social Science c. kötetben [Leiden-Boston, Brill, 2010, 53-67.] megjelent tanulmány alapján, 2011. február 25-én a Chicago-i Egyetemen elhang­zott előadás írásos változata.

Jegyzetek

¹ E historiográfiai változásokat Iggers (1984) írta le és maga is erősítette. Rövi­debb és távolságtartóbb beszámoló erről: Iggers – Wang – Mukherjee (2008, 250-270); és Torstendahl (2000, 9-30).

² Ebből a sajátos perspektívából rekonstruálta Geoff Eley (2005) e változások némelyikét mint szellemi önéletrajzának sarkalatos pontjait. Vö. Iggers – Wang – Mukherjee (2008, 270-316, 368-380); Conrad (2001, 14299-14306).

³ A Swedish Collegium of Advanced Study minden bizonnyal ilyen hely. Ez egyike Björn Wittrock sokrétű teljesítményének, aki lehetővé tette az intézmény mű­ködését és ellátta a működéshez szükséges irányelvekkel. Németországban a kölni Max Planck Társadalomkutató Intézet érdemel említést, mivel ez olyan intézmény, ahol a társadalomtudósok fontos munkákat produkálnak, amelyek érzékenyen veszik számba és alkalmazzák is a történeti megközelítéseket. Egy időben a berlini Társadalomtudományi Kutató Intézet (WZB) is termékeny műhely volt a társadalomtudósok és a történészek közötti együttműködés elősegítésére. Meg kell még említenünk a bielefeldi egyetem Történelem- és Szociológiatudományi Továbbképző Intézetét. Itt arra készülnek, hogy új elekt­ronikus kiadvánnyal jelentkeznek, ez az Inter Disciplines. Journal of History and Sociology. (Jelen tanulmányunk egy korábbi változata ennek a folyóiratnak az első számában jelent meg 2010 nyarán.)

⁴ Vö.: Wehler (2000, 113-122); Ellrich (2000, 123-144); Welskopp (2005, 103-128); Mahoney – Rueschemeyer (2003); Adams (2005); Streeck (2009).

⁵ Lásd ehhez: Siegenthaler (1999, 276-301); Tanner (2004, 69-98). Lásd még Gigerenzer – Selten (2001); Siegenthaler (2005).

⁶ Vö.: Borchardt (1977, 140-160); North (1992); Richter – Furubotn (1996); Hall – Soskice (2001); Thelen (2004); Streeck – Thelen (2005); Abelshauser (2005); Abelshauser (1999); Berghahn – Vitols (2006); Berghoff – Sydow (2007); Berghoff – Vogel (2004, 9-41).

⁷ Beckert – Swedberg (2001, 379-386, idézet a 381. oldalról); Beckert (2002); Beckert et al. (2007); Beckert (2007, 295-309). Polányi Károly (2004) klasszi­kus tanulmánya a kapitalista gazdaságok beágyazottságáról újra a figyelem középpontjába kerül. Polányinak az Economic Origins of Our Time című írása eredetileg 1944-ben jelent meg. Lásd továbbá: Karl Polanyi (1957).

⁸ Vö.: Tooze (2004, 325-352); Tooze (2001); Salais et al. (1986); lásd továbbá az „Arbeiter” és „Angestellte” témakörével foglalkozó cikkeket in: Brunner – Conze – Koselleck (1972, 110-128, 216-242).

⁹ Conrad (2004, 59); Bourdieu (2000); vö. még Nolte (1997, 329-360); Haskell -Teichgraeber (1994). Legújabban Joyce Appleby (2010) demonstrálta, hogyan lehet a lényegileg kultúrtörténeti szempontot a kapitalizmus tágabban vett történetének megírásában használni.

¹⁰ Vö.: Haupt – Kocka (2010), ebben különösen Kocka – Haupt (2010, 1-30); Osterhammel (2009); Conrad et al. (2007).

¹¹ Pomeranz (2000); Vries (2003); O'Brien (2006, 3-39); Linden (2008); Kocka (2010a, 146-151).

¹² Vö.: Tilly (1982); Kocka (1986, 83-89); Kocka (1977); Meran (1985); Welskopp (2008, 138-157).

Irodalomjegyzék

Abelshauser, Werner (Ed.) 1999: Politische Ökonomie. (Geschichte und Gesellschaft, Sonderheft 15), Göttingen

Abelshauser, Werner 2005: The Dynamics of German Industry. Germany's Path Toward the New Economy and the American Challenge. New York – Oxford Adams, Julie et al. (Eds.) 2005: Remaking Modernity: Politics, History and Sociology. Durham

Appleby, Joyce 2010: The Relentless Revolution. A History of Capitalism. New York

Arnason, P. – Eisenstadt, S. N. – Wittrock, B. 2004: Axial Civilisations and World History. Jerusalem

Beckertt, Jens – Swedberg, Richard 2001: The return of economic sociology in Europe, introduction. In: European Journal of Social Theory 4 (2001), 379-386.

Beckert, Jens 2002: Beyond the Market: The Social Foundations of Economic

Efficiency. Princeton, N.J. Beckert, Jens et al. (Eds.) 2007: Märkte als soziale Strukture. Frankfurt – New York

Beckert, Jens 2007: Die Abenteuer der Kalkulation. Zur sozialen Einbettung ökonomischer Rationalität. In: Leviathan 35 (2007), 295-309.

Berghahn, Volker R. – Vitols, Sigurt (Eds.) 2006: Gibt es einen deutschen Kapitalismus? Tradition und globale Perspektiven der sozialen Marktwirtschaft. Frankfurt – New York

Berghoff, Hartmut – Vogel, Jakob (Eds) 2004: Wirtschaftsgeschichte als Kulturgeschichte. Dimensionen eines Perspektivenwechsels. Frankfurt – New York

Berghoff, Hartmut – Sydow, Jörg (Eds.) 2007: Unternehmerische Netzwerke. Eine historische Organisationsform mit Zukunft? Stuttgart

Biernacki, Richard 1995: The Fabrication of Labor. Germany and Britain, 1640­1914. Berkeley

Borchardt, Knut 1977: Der „Property Rights-Ansatz” in der Wirtschaftsgeschichte – Zeichen für eine systematische Neuorientierung des Faches? In: Jürgen Kocka (Ed.) 1977: Theorien in der Praxis des Historikers. (Geschichte und Gesellschaft. Sonderheft 3), Göttingen, 1977, 140-160.

Botz, Gerhard et al. 2008: Geschichte: Möglichkeit für Erkenntnis und Gestaltung der Welt. Zu Leben und Werk von Eric J. Hobsbawm. Vienna

Bourdieu, Pierre 2000: Les structures sociales de l'économie. Paris

Brunner, O. – Conze, W. – Koselleck, R. (Eds.) 1972: Geschichtliche Grundbegriffe. Historisches Lexikon zur politisch-sozialen Sprache in Deutschland, vol. 1, Stutt­gart, 110-128, 216-242.

Conrad, Christoph 2001: Social History. In: International Encyclopedia of the Social and Behavioral Sciences. vol. 21, London (2001), 14299-14306.

Conrad, Christoph 2004: „How much, schatzi?” In: Berghoff – Vogel (Eds.) 2004: Wirtschaftsgeschichte als Kulturgeschichte. 43-67.

Conrad, Sebastian et al. (Eds.) 2007: Globalgeschichte. Dimensionen eines Perspektivenwechsels. Frankfurt – New York

Eley, Geoff 2005: A Crooked Line. From Cultural History to the History of Society. Chs. I-IV. Ann Arbor

Ellrich, Lutz 2000: Unterlaufen, überbieten, Kooperieren. Zum Verhältnis von Soziologie und Geschichtswissenschaften. In: Christiane Funken (Ed.) 2000: Soziologischer Eigensinn. Zur Disziplinierung der Sozialwissenschaften. Opladen

Gigerenzer, Gerd – Selten, Reinhard (Eds.) 2001: Bounded Rationality: The Adaptive Toolbox. Cambridge, Massachusetts

Hall, Peter A. – Soskice, David (Eds.) 2001: Varieties of Capitalism: The Institutional Foundations of Comparative Advantage. Oxford

Hall, Peter A. 2007: The Dilemmas of Contemporary Social Science. In: Boundary 2, vol. 34, No. 3 (Fall 2007), 121-141.

Haskell, Thomas L. – Teichgraeber, Richard F. (Eds.) 1994: The Culture of the Market. Historical Essays. Cambridge

Haupt, Heinz Gerhard – Torp, Claudius (Eds.) 2009: Die Konsumgesellschaft in Deutschland 1890-1990. Ein Handbuch, Frankfurt am Main

Hartmann, Heinrich 2010: Organisation und Geschäft. Unternehmensorganisation in Frankreich und Deutschland 1890-1914. Göttingen

Hodgson, Geoffrey M. 2001: How Economics Forgot History. The Problem of Historical Specificity in Social Science. London

Iggers, Georg G. 1984: New Directions in European Historiography. Revised edition, Middletown, Connecticut

Iggers, Georg G. – Wang, Q. Edward -Mukherjee, Supriya 2008: A Global History of Modern Historiography. Harlow

Joas, Hans – Klein, Barbro (Eds.) 2010: The Benefit of Broad Horizons. Intellectual and Institutional Preconditions for a Global Social Science. Leiden – Boston, Brill, 53-67.

Kocka, Jürgen (Ed.) 1977: Theorien in der Praxis des Historikers. (Geschichte und Gesellschaft. Sonderheft 3), Göttingen

Kocka, Jürgen 1986: Sozialgeschichte. Begriff – Entwicklung – Probleme. 2^nd ed. Göttingen

Kocka, Jürgen 2003: Losses, Gains and Opportunities: Social History Today. In: Journal of Social History 37, 2003 Fall, 21-28.

Kocka, Jürgen 2008: Geschichte als Wissenschaft. In: Gunilla Budde et al. (Eds.) 2008: Geschichte. Studium – Wissenschaft – Beruf. Berlin

Kocka, Jürgen 2010a: Die Historische Sozialwissenschaft und der Kapitalismus. In: Merkur 64, 2010, 146-151.

Kocka, Jürgen 2010b: Civil Society and Dictatorship in Modern German History. Hannover – London

Kocka, Jürgen – Haupt, Heinz Gerhard 2010: Comparison and Beyond: Traditions, Scope, and Perspectives of Comparative History. In: Heinz Gerhard Haupt -Jürgen Kocka (Eds.) 2010: Comparative and Transnational History. Central European Approaches and New Perspectives. Oxford – New York, 1-30.

Levi, Giovanni 2001: Egy falusi ördögűző és a hatalom. Budapest, Osiris

Linden, Marcel van der 2008: Workers of the World. Essays toward a Global Labor History. Leiden

Mahoney, James – Rueschemeyer, Dietrich (Eds.) 2003: Comparative Historical Analysis in the Social Sciences. Cambridge

Meran, J. 1985: Theorien in der Geschichtswissenschaft. Die Diskussion über die Wissenschaftlichkeit der Geschichte. Göttingen

The New York Review of Books. Nov 19th, 2009. 44.

Nolte, Paul 1997: Der Markt und seine Kultur – ein neues Paradigma der amerikanischen Geschichte. In: Historische Zeitschrift 264 (1997), 329-360.

North, Douglas C. 1992: Institutionen, institutioneller Wandel und Wirtschaft­sleistung. Tübingen

O'Brien, Patrick K. 2006: Historiographical Traditions and Modern Imperatives for the Restoration of Global History. In: Journal of Global History 1, 2006, 3-39.

Osterhammel, Jürgen 2009: Die Verwandlung der Welt. Eine Geschichte des 19. Jahrhunderts. Munich

Polanyi, Karl 1957: The Economy as Instituted Process. In: Granovetter, Mark – Swedberg, Richard (Eds.) 1957: The Sociology of Economic Life. Boulder, CO, 29-51.

Polányi Károly 2004: A nagy átalakulás. Budapest, Napvilág

Pomeranz, Kenneth 2000: The Great Divergence. Europe, China, and the Making of the Modern World Economy. Princeton

Reinhart, Carmen – Rogoff, Kenneth S. 2009: This Time is Different. Eight Centuries of Financial Folly. Princeton

Richter, Rudolf – Furubotn, Eirik 1996: Neue Institutionenökonomie. Eine Einführung und kritische Würdigung. Tübingen

Salais, Robert et al. 1986: L’invention du chômage. Paris

Sewell, Jr. William H. 2005: Logics of History. Social Theory and Social Transformation. Chicago

Siegenthaler, Hansjörg 1999: Geschichte und Ökonomie nach der kulturalistischen Wende. In: Geschichte und Gesellschaft 25 (1999), 276-301.

Siegenthaler, Hansjörg (Ed.) 2005: Rationalität im Prozess kultureller Evolution. Rationalitätsunterstellungen als eine Bedingung der Möglichkeit substantieller Rationalität des Handelns. Tübingen

Solow, Robert 1985: Economic History and Economics. In: John A. Hall – Joseph M. Bryant (Eds.) 2006: Historical Methods in the Social Sciences. vol. 1. Lon­don

Streeck, Wolfgang – Thelen, Kathleen (Eds.) 2005: Beyond Continuity: Institutional Change in Advanced Political Economies. Oxford

Streeck, Wolfgang 2009: Re-Forming Capitalism. Institutional Change in the German Political Economy. Oxford

Tanner, Jakob 2004: Die ökonomische Handlungstheorie vor der „kulturalistischen Wende”? Perspektiven und Probleme einer interdisziplinären Diskussion. In: Hartmut Berghoff – Jakob Vogel (Eds.) 2004: Wirtschaftsgeschichte als Kulturgeschichte. Dimensionen eines Perspektivenwechsels. Frankfurt – New York, 69-98.

Thelen, Kathleen 2004: How Institutions Evolve: The Political Economy of Skills in Germany, Britain, the United States and Japan. Cambridge, Massachusetts

Tilly, Charles 1982: As Sociology Meets History: Studies in Social Discontinuity. New York

Tooze, J. Adam 2001: Statistics and the German State 1900-1945. Cambridge

Tooze, J. Adam 2004: Die Vermessung der Welt. Ansätze zu einer Kultur­geschichte der Wirtschaftsstatistik. In: Hartmut Berghoff – Jakob Vogel (Eds.) 2004: Wirtschaftsgeschichte als Kulturgeschichte. Dimensionen eines Perspektivenwechsels. Frankfurt – New York, 325-352.

Torstendahl, Rolf 2000: Assessing Professional Developments. Historiography in a Comparative Perspective. In: Rolf Torstendahl (Ed.) 2000: An Assessment of Twentieth-Century Historiography. Stockholm, 9-30.

Vries, Peer 2003: Via Peking back to Manchester. Britain, the Industrial Revolution, and China. Leiden

Wagner, Peter (Ed.) 2006: The Language of Civile Society. New York – Oxford Wagner, P. – Weiss, C. H. – Wittrock, B. – Wollmann, H. 2008: Social Sciences and Modern States: National Experiences and Theoretical Crossroads. Camb­ridge

Wehler, Hans-Ulrich 2000: Soziologie und Geschichte als Nachbarwissenschaften. In: Christiane Funken (Ed.) 2000: Soziologischer Eigensinn. Zur Disziplinierung der Sozialwissenschafte. Opladen, 113-122.

Welskopp, Thomas 2005: Alien Allies. The Relations between History, Sociology, and Economics in Germany, 19th-20th Centuries. In: Ignacio Olábarri – Fran­cisco J. Caspistegui (Eds.) 2005: The Strength of History at the Doors of the New Millennium. History and the Other Social and Human Sciences along XXth Century. Baranáin (Navarra), 2005, 103-128.

Welskopp, Thomas 2008: Theorien in der Geschichtswissenschaft. In: Gunilla Budde et al. (Eds.) 2008: Geschichte. Studium – Wissenschaft – Beruf. Berlin, 138-157.

Zimmermann, Bénédicte 2001: La constitution du chômage en Allemagne: entre professions et territoires. Paris

Tőlünk, zsidóktól, zsidó történészektől gyakran kérdezik: hogy értitek azt, hogy a tragédia, amely a zsidókat érte a II. világháború éveiben, egye­dülálló volt? Több millió más nemzetiségű ember is odaveszett. Csak a Szovjetunió harmincmillió embert veszített.

Csakugyan, miért is beszélünk mi a Katasztrófa sajátos voltáról? Azért, mert csak a zsidókra vonatkozóan létezett olyan konkrét terv, melynek alapján politikai nézetre, társadalmi helyzetre, életkorra való tekintet nélkül – a gyermektől az aggastyánig – az összes európai zsidót meg kellett volna semmisíteni.

A Katasztrófa sajátossága abban áll, hogy a náci hozzáállás semmi esélyt nem adott a zsidóknak a túlélésre, még abban az esetben sem, ha kollaboráltak volna a nácikkal.

A zsidók fizikai kiirtásának szükségességét soha nem deklaráló, vallá­sos antiszemitizmus elemei ekkorra eltűntek. Márpedig korábbi időkben a zsidók számára a megkeresztelkedés afféle „menlevelet” biztosított. A nácik által megszállt országok lakossága dönthetett a megszállás el­fogadása, a gazdasági, közigazgatási, politikai, katonai együttműködés mellett, és ebben az esetben életüket biztonságban tudhatták. A meg­szállt területeken, a nácik ellenőrzése alatt ugyan, de tovább működtek a vallási és kulturális intézmények, tanítás folyt az iskolákban, megjelentek az újságok.

A Szovjetunió megszállt területein sem deklarálták soha a népes­ség teljes megsemmisítését. A háború első napjaitól kezdve szó volt a szovjet népek felszabadításáról a „judeobolsevikok” uralma alól. A Szovjetunió megszállt területein minden társadalmi-politikai elnyomást, diszkriminációt, terrort elszenvedő népnek hagytak lehetőséget a puszta létezésre, még akkor is, ha csak alsóbbrendű állampolgárként, vagy akár rabszolgaként élhettek. Ugyanakkor kollaboráció esetén kaptak bizonyos privilégiumokat, jogokat, s életük viszonylagos biztonságban telt.

„Az európai zsidóság katasztrófája a II. világháború éveiben az em­beriség történetének legszörnyűbb bűntette. Kategorikusan elítéljük az antiszemitizmus, a rasszizmus és az idegengyűlölet minden megnyil­vánulását. Kötelességünknek tartjuk, hogy minden lehetséges lépést megtegyünk a jövőbeni népirtások és tömeggyilkosságok megakadályo­zására” – ezt a nyilatkozatot adta ki Törökország Külügyminisztériuma Auschwitz felszabadításának 65. évfordulóján. (Törökország Külügymi­nisztériuma 2010)

Vannak kutatók, akik a Katasztrófa egyedülállóságát hangsúlyozzák. Jehuda Bauer izraeli történész szerint nem nevezhetjük a Katasztrófát egyedülállónak, helyesebb precedensnélküliségről beszélni. S mivel egyszer már megtörtént, precedenssé vált és meg is ismétlődhet. Ez jelentős pontosítás. Tömeggyilkosságok történtek a Katasztrófa előtt is, utána is, és ma is előfordulnak. Egyes tudósítások szerint Kongóban az utóbbi néhány év alatt több mint hatmillió emberrel végeztek.

Akkor mi is különbözteti meg a Katasztrófát attól, ami Kongóban tör­ténik, s ami Ruandában, Kambodzsában, Örményországban történt? Hiszen az eredmény azonos. Minden tömeggyilkosság különbözik a többitől. Kambodzsában a politikai motívumok domináltak. Szerbiában és Boszniában az etnikai tisztogatás, melynek célja, hogy az újonnan alakuló államok egynemzetiségűek legyenek. Az afrikai országokban a törzsi és vallási konfliktusok. Törökországban gazdasági, nemzetpolitikai, vallási és katonai motívumok. Bár az örmény tragédia eredményeit és végrehajtásának egyes módszereit illetően hasonló a Katasztrófához, céljait tekintve alapvetően különbözik tőle. A török hatóságok szándéka a törökországi örmények megsemmisítése volt, de nem törekedtek arra, hogy az egész világon kiirtsák az örmény népet. Kizárólag a Törökor­szágban élő örmények érdekelték őket. Ezért, amikor Törökországnak az örményekkel szemben tanúsított politikáját említjük, le kell szögeznünk a következőket: „A török kormányzat népirtó politikája alapvetően három formában valósult meg: 1, asszimiláció, 2, kitelepítés, 3, megsemmisítés. Az asszimilációs politika egyik fő metódusa az erőszakos iszlamizáció és törökösítés volt.” (Barszegov 2000) S bár „az örmények egy része iszlám hitre tért, és idővel eltörökösödött, ez a folyamat mégsem bizonyult döntően sikeresnek. Ezért a hatóságok egyre inkább kitelepítéssel és egyre tömegesebb örménygyilkosságokkal igyekeztek fokozni a hatást.” (Barszegov 2000)

Németországban a zsidókérdés megoldásában a nácik a fent említett formák közül eleve csak a másodikat és a harmadikat alkalmazták. Az első fázisban a zsidókat elűzték a német területekről, beleértve az Anschluss utáni Ausztriát is. 1939. január 24-én Göring kiadott egy rendeletet, melyben elhangzott: „Minden intézkedést meg kell tenni a zsidók Németországból való emigrációjának felgyorsítására.” (Arad 1990, 17)

A nácik soha nem feltételezték, hogy a zsidók asszimilációja lehetsé­ges. Attól függetlenül, hogy – ellentétben az örményekkel, akik évezredek óta éltek szülőföldjükön, s ez alatt nem közeledtek az iszlám és török kultúrához – a zsidók, akik Németországban jövevények voltak, erős kötődést éreztek az ország és kultúrája iránt. Olyannyira mély volt ez a kapcsolat, hogy a zsidók magukat „Mózes-hitű német”-ként határozták meg. A németországi zsidók német hazafiak voltak.

A nácik számára a kereszténység ellenségnek számított. Hitler, aki keresztényellenes és ateista volt, gyakran hangoztatta: „az egyik hit olyan, mint a másik. Engem semmi nem fog megakadályozni abban, hogy gyökerestől kiirtsam Németországban a kereszténységet. Elegem van abból, hogy azon tanakodjunk, Ószövetség-e vagy Újszövetség, vagy csak Krisztus igéje […] Ez az egész ugyanaz a zsidó szélhámosság.” (Rauschning 1993, 5)

Míg a muzulmánná vált örményeknek semmitől nem kellett tartaniuk, a zsidó-keresztényekre, függetlenül attól, mikor keresztelkedtek ki, meg­semmisítés várt. 1941. október 29-én a Szovjetunió megszállt területein a német hatóságok kiadtak egy rendeletet, amelyben megtiltották a pa­poknak, hogy zsidókat részesítsenek a keresztség szentségében. Más intézkedések is megerősítették, hogy minden korábban kikeresztelkedett zsidót zsidónak kell tekinteni, „ugyanúgy, mint a kereszteletleneket”. (Altman, 2002, 422) Egy másik dokumentumban ez szerepel: „A zsidó származású személyek kategóriájába tartoznak a következők: zsidó­-keresztények (pravoszlávok, katolikusok, protestánsok), tekintet nélkül arra, mikor tértek át az illetők az említett hitekre” (A zsidók megsemmi­sítése… 1991, 156).

Ebből tehát látható, hogy a nácik nem számoltak a zsidók kereszténnyé tételének lehetőségével. Csak teljes megsemmisítésüket tervezték.

Meg kell kísérelnünk megérteni ezeknek a cselekményeknek a motivá­cióját, s akkor felismerjük a különbségeket. A törökökkel ellentétben, akik csak egyetlen állam keretei között akarták megvalósítani céljaikat, a ná­cikon úrrá lett eszme a világ teljes zsidó lakosságának megsemmisítését célozta. A zsidó a legveszélyesebb ellenség, „aki valaha is fenyegette az emberiség életét, szabadságát és méltóságát. Itt nincs helye kíméletnek.” (Novoje szlovo 1943. május 12.) Hasonló megfogalmazással egyetlen más nép esetében sem találkozhatunk. 1942. szeptember 3-án Hitler a sportpalotában tartott beszédében kijelentette: „Ez a mostani háború az európai népek keresztes hadjárata a bolsevizmus ellen […] S nem az árja népek kiirtásával fog végződni, hanem […] a zsidóságéval.” (Hitler 1942)

A nácik csak a zsidók esetében tettek egyenlőségjelet a megsemmisí­tendők konkrét funkcionális tevékenysége és származása közé, vagyis itt nem a népet képviselők valamely cselekedete számított, hanem pusztán a nemzetiség. Erre mutat rá a Wehrmacht főparancsnokának 1. számú különleges végrehajtási utasítása, melyet az 1941. május 19-i 21. számú direktívához adtak ki: „a bolsevizmus elleni küzdelemben kemény, hatá­rozott intézkedésekre van szükség a bolsevista agitátorok, partizánok, szabotőrök és zsidók ellen”. (A zsidók megsemmisítése… 1991, 37)

Az Állambiztonsági Főparancsnokság 1941. június 2-i direktívájában, melyet a Szovjetunió megszállt területeire vezényelt SS parancsnokok és rendőrök számára bocsátottak ki, a negyedik rész, mely az „Egzekúció” címet viseli, kimondja, hogy egzekúciónak kell alávetni „azokat akik zsidók, akik párttagok és köztisztviselők, és más radikális elemeket (diverzánsok, szabotőrök, propagandisták, orvlövészek, gyilkosok, gyújtogatók)” (A zsidók megsemmisítése… 1991, 40). Ily módon megint csak a nemzetiségi hovatartozás és a konkrét tevékenység közé kerül egyenlőségjel. Ugyanakkor azzal is tisztában vagyunk, hogy a más nemzetiségű kommunistákat és köztisztviselőket nem szükségszerűen sújtották halálbüntetéssel. A megszállt területeken a közigazgatási szer­veket – a falu sztarosztájától a városi polgármesterig, rendőrkapitányig és a városi, területi és körzeti kormányzat más vezetőiig – a helyi lakosság képviselőiből verbuválták.

A szovjet felderítés adatai, dokumentumai arról tanúskodnak, hogy a megszállt területeken „a városi önkormányzatok állományában és ve­zetésében a legtöbbször a helyi értelmiségiek – tanárok, agronómusok, mérnökök és technikusok – vannak túlsúlyban. […] A falvakban […] a sztaroszta tisztségére gyakran a falusi tanácselnököt vagy a kolhoz el­nökét nevezik ki. […] A helyi szovjet apparátus egy bizonyos része aktív együttműködést alakított ki a megszállókkal.” (Popov 2003, 73) E vezetők közül sokan korábban kommunisták voltak.

A rendőrség kerületi és városi szintű parancsnokai, kapitányai és közrendőrei körében „jelentős réteget képviseltek a Vörös Hadsereg volt tisztjei és közkatonái, akik a körülzárt területen rekedtek” (Popov 2003, 233). Jellemző módon a rendőrök között sokan voltak a régi milícia tagjai. Így például Harkovban a rendőrség közigazgatási rész­legének parancsnoka a milícia 17. számú, harkovi parancsnokságának egykori parancsnokhelyettese, Szolovcsenko lett. Vele együtt szolgáltak volt beosztottjai, Piszkunov és Luskan volt körzeti megbízottak, illetve Dubinszkij, Toscsenko és Vlaszenko volt milicisták. (A partizánmozga­lom ukrán főhadiszállása felderítési osztályának 1942.08.07-i állapotra vonatkozó jelentéséből [Сообщения разведотдела Украинского штаба партизанского движения по состоянию на 7.08.1942.]) (YVA, M-37/419, 42) A tanácsok és a párt volt káderei közül is voltak, akik a nácik szolgálatába álltak, és múltjuk nem hátráltatta őket felelős beosztás elfoglalásában. Így például a Belorusz Szövetségi Köztársaság szovjet népi komisszariátusának vezetőjéből Belorusszia Főkomisszariátusának tagja lett bizonyos Kandibovics. Róla azt írják egy partizánjelentésben: „Túlságos odaadóan szolgálja a németeket” (Szokolov 2002, 71).

Sok tényszerű adatot idézhetünk fel annak a mítosznak a megcáfolásá­ra, hogy a németek egész népek kiirtására törekedtek volna. Ezek közül a legfontosabbnak a következőt tekinthetjük: a megszállt területeken min­den nemzetiség képviselőinek megengedett volt házasságot kötni akár a megszállókkal is, és gyermeket szülni. Kalugában például, a megszállás 2 és fél hónapja alatt „52 olyan hivatalos, egyházi házasságot jegyeztek be, amit a németek kötöttek a mi leányainkkal” (A háborús Moszkva… 1995, 591). E. A. Szkrjabina naplót vezetett a megszállt Pjatyigorszkban. 1942. november 15-én ezt jegyezte fel: „a templomokban […] esküvők és keresztelők folynak” (Szokolov 2002, 23). Lettország őslakossága körében a demográfiai folyamatokat 1935 és 1945 között leginkább a „tehetetlenségi faktor” érvényre jutása jellemezte (a születések száma, a természetes népességnövekedés különösen stabil folyamatoknak szá­mítanak), tehát éppen olyanok voltak, mint a háborút megelőző években – írja G. Lempert (1946) lett kutató.

És mi a helyzet a zsidókkal? Mint kutatandó célcsoport, egyszerűen eltűntek. Ugyanakkor a megszállt területeken voltak vegyes házassá­gok is. Rigában a megszállás első hónapjaiban a Gebitskomissariat beidézte azokat a férfiakat (letteket, németeket és oroszokat), akiknek zsidó felesége volt. Felajánlották nekik, hogy felbonthatják a házassá­got, máskülönben egész családjuk a gettóba kerül. A férjek többsége ezt elutasította, ekkor újabb döntés elé állították őket: sterilizáltassák feleségeiket, különben a nőket agyonlövik. Így aztán a családok, kilátás­talan helyzetbe kerülve, kénytelenek voltak elfogadni az operációt. (YVA M-33/997, 15-16) A férjek a következő értesítést kapták:

„Konstantin Jaholkovskis úrnak, Riga, Vilip u. 10. Az ön felesége 1942. május 9-én, szombaton, 9 órakor köteles megjelenni a Jorkstrasse 5. szám alatti Egyetemi Klinikán, gyógykezelés céljából. A klinikán való 10 napos tartózkodáshoz szükséges dolgokat kéretik magával hozni. E behívólevelet a regisztrációnál fel kell mutatni.” (YVA M-33/997, 30)

Az 1. számú Rigai Kórház mellett működő Egyetemi Klinikán 1942 tavaszától 1943 végéig folyt a vegyes házasságban élő zsidó nők steri­lizációja. Az ezt végző orvosok: Krastins, Eiken, Legzdins, Peterson és Olof. (YVA M-33/997, 6) Az operáció során eltávolították a nők petefész­keit, ezáltal lehetetlenné vált a megtermékenyülés. Az operáció és az ezt követő felépülési folyamat 10 napot vett igénybe. Körülbelül 250, 18 és 45 év közötti nőt vetettek alá a sterilizációs műtétnek. Ezután a nők különleges igazolást kaptak:

„Igazolás – Jagolskovskis Esfir asszony, szül. 1915. május 11., lakó­helye: Riga, Vilipastr 10., 3. lakás, jogosult férjével a városban élni, és nyilvános helyen zsidó csillag nélkül megjelenni.” (YVA M-33/997, 31)

Minszkben is folyt az oroszokkal és beloruszokkal vegyes házasságban élő nők sterilizációja. (Szokolov 2002, 123) Ha egy házaspárból a férj volt zsidó, őt gettóba zárták, és később agyonlőtték.

1941. december végén a vilniusi gettóba „eljutott az a rendelkezés, mely szerint a zsidó nőknek tilos szülni”. (A legfőbb német háborús bűnösök… 1959, 4:731) Ezek a parancsok minden zsidó nőt érintettek. Dr. Aaron Perec, Eichmann perében tanúskodva, a következőt mondta: „1942 júliusában kibocsátották azt a parancsot, amely megtiltotta a nők­nek a teherbe esést és a szülést […] A németek csak azoknak a nőknek engedélyezték a szülést, akik már a terhesség nyolcadik vagy kilencedik hónapjában voltak. Komoly probléma előtt álltunk, hiszen a terhesség megszakítása a hatodik és a hetedik hónapban nehéz és veszélyes […] Az operációk nehéz körülmények között, konyhákban, szörnyű zsúfolt­ságban zajlottak, és áldozatokat is követeltek […] Minden terhességet megszakítottunk. Voltak nők, akik hősiességről tettek tanúbizonyságot, és megtagadták az abortuszt” (Élet a halál árnyékában… 1992, 22).

A Szovjetunió megszállt területein, a nácik által elfoglalt európai or­szágoktól eltérően, azokat a gyermekeket is megsemmisítették, akiknek egyik szülőjük zsidó volt. Csak Lettországban fordultak elő ritka kivételek, ahol, amint már említettük, a megsemmisítéssel párhuzamosan a vegyes házasságban élő feleségek sterilizációja is elterjedt.

Az egész megszállt területen működtek különböző szintű iskolák (Oroszországban, a falvakban négyosztályos elemik, a városokban pedig hétosztályosak, s ezekben az oktatás ingyenes volt), az egyetemek és fő­iskolák újra vettek fel hallgatókat, és az oktatás továbbra is anyanyelven folyt. (Kovaljov 2004, 401) Például Lettországban már 1941. szeptember 1-től működtek az iskolák és gimnáziumok, s 1941 novemberében újra megkezdődtek az előadások az egyetem orvosi, állatorvosi karán, majd a műszakin és a teológiain is. A Művészeti Akadémia a háború alatt meg­szakítás nélkül működött. (Lettország története… 2005, 282, 302)

Juzovkában (Sztalino), 1941. november 16-án öt iskola és egy fel­cserképző szakiskola nyitott meg. (YVA M-53/94, 25) A csernyigovi területen található Nyezsinben hét népiskolában 1053 tanulót oktattak. Nyezsinben működött még egy műszaki szakiskola agronómiai és me­chanikai tagozattal, és egy egészségügyi szakiskola gyógyszerészeti és fogorvosi tagozattal, valamint egy zeneiskola zongora, hegedű, bandura és balett osztályokkal. Mindezekben az intézményekben összesen 1237 diák tanult. (Davidenko 2007, 197) Zsidó gyermekek nem voltak köztük. Őket és szüleiket 1941. november 7-én a téglagyár telepén agyonlőtték a helyi rendőrök a több mint 500 zsidóval együtt.

A megszállt területeken szabad vallásgyakorlás volt érvényben. „A német parancsnokság sok faluban már helyreállította a templomokat” – jelentette egy szovjet felderítő. S csakugyan, a megszállt területeken több ezer ortodox plébánia és templom nyitotta meg kapuit. Oroszország megszállt területein 1941-1943-ban összesen 2150 ortodox templom nyílt meg. Csak a novgorodi területen a megszállás alatt 40 új templom nyílt, a pszkovi területen pedig több mint 60. (Kovaljov 2004, 437, 474) Az Észak-Kaukázusban és a Krímben figyelembe vették az „iszlám faktort”, s a helyi hatóságok minden tekintetben közreműködtek az iszlám újjáéle­désében: mecseteket nyitottak, és segítséget nyújtottak az egyházi sze­mélyzet felkészítésében. Ezenkívül 1942. december 16-án a rendőrség és az SD parancsnoka engedélyt adott 25 ezer lettországi, belorussziai és romániai tatár áttelepítésére. Hatszázan közülük mezőgazdasági és technikai szakemberek voltak. (Romanko 2007, 102-103; Kovaljov 2004, 464-465) Ezzel egy időben az összes, a megszállt területeken álló zsi­nagógát lerombolták, felégették, néha a benne meghúzódó emberekkel együtt. Mint Rigában, a Gogol utcában 1941. július 4-én, amikor a lett kollaboránsok úgy gyújtották fel a zsinagógát, hogy 400 zsidó bennégett. Hasonló sorsra jutott a Stabu utcai zsinagóga, ahol Kilov rabbi is meghalt a tűzben; július 8-án pedig a zsidó temető imaháza Smerlben. (Lettország története… 2005, 262) Lvovban 1941 őszén „bezártak minden olyan zsinagógát, amelyet még nem értek rá lerombolni. Senki nem merte megszegni a tilalmat, és istentiszteletet tartani a zsinagógában. A zsidók titokban imádkoztak, magánlakásokban összegyűlve, szívük megtört, akaraterejük elhagyta őket.” (Kovba 2007, 143)

A megszállt területeken a megszállók és a kollaboránsok újságok és könyvek százait adták ki, megszervezték és támogatták a népek kulturá­lis életét, fenntartották a színházakat, színházi társulatokat , művészeti társulásokat, sőt, még újakat is alapítottak, segítették a népművészeti közösségek, műhelyek munkáját.

Szmolenszk például a megszállt Oroszország irodalmi fővárosa lett. Különböző folyóiratok jelentek meg ott: a művészeti-publicisztikai jellegű Határon [Na perelome], a szatirikus Ostor [Bics], a pedagógiai Iskola és nevelés [Skola i voszpitanyie], a gyermekeknek szóló Iskolás [Skolnyik]. A jó néhány kiadott napilap példányszáma elérte a 150-200 ezret. (Kovaljov 2004, 340)

Brjanszkban, Vjazmában, Pszkovban, Pjatyigorszkban, Orlban, Szmolenszkben, Jaltán, Kijevben, Lvovban, Harkovban, Odesszában és Vorosilovszkban már 1941 őszén újra megnyitottak a színházak, a megszállók támogatását élvezve. Gatcsina város színházában dolgozott az Orosz Szövetségi Köztársaság érdemes művésze, Galina Ulanova volt partnere, Mihail Dudko. Dudko balettmester volt, és a balett-társulat művészeti vezetője. A színház Rigában, Tallinban, Pszkovban, Lugában és más városokban vendégszerepelt. Nyikolaj Pecskovszkij, az Orosz Szövetségi Köztársaság Lenin-renddel kitüntetett népi művésze szintén fellépett a gatcsinai színházzal, s részt vett a berlini, prágai, bécsi turnén. Minden művész kapott fizetést és élelmiszercsomagot. (Kovaljov 2004, 335, 358-359)

Lettországban a német megszállás évei alatt megjelent több mint húsz lett nyelvű regény s több mint harminc egyéb könyv lett írók és költők tollából, és kiadtak egy költészeti antológiát, mely több mint ötven lett költő műveit tartalmazta. Már július 29-én kezdetét vette az új színházi évad a rigai „Dajles” színházban, 1941 decemberében megnyitott a Népi Színház, 1942 januárjában a Rigai Drámai Színház is megkezdte működését, akárcsak az Operaszínház. Megnyitottak a tartományi szín­házak Elgavban, Liepában, Valmierában és Daugavpilsben. Ezekben a városokban, akárcsak Jekabpilsben, Talsi, Cesis és más helyeken, mű­vészeti szalonok is működtek. (Lettország… 2007, 307-311; Lettország története. 2005, 299-303)

Ugyanez volt a helyzet a németek által megszállt Ukrajnában és Belorussziában. A csernyigovi területen például 1941 őszétől az ukrán

„Proszviti” kulturális társaság klubokat, színházi társulatokat, könyvtá­rakat alapított. Hasonlóképpen, „a Kropivnickijről elnevezett Nyezsini Ukrán Nemzeti Színház művészeti tevékenysége 1941. október 26-án vette kezdetét” (Davidenko 2007, 196-197). A megszállás két éve alatt a színházban közel száz darabot adtak elő. (Davidenko 2007, 197)

A Juzovka város színházában, a német katonák számára november 15-én előadott darabról ezt jegyezték fel a 240. számú német parancs­nokság operatív jelentésében: „A koncert, melyet a színház művészei a német katonák előtt prezentáltak, minőségi szempontból igen figyelem­reméltó volt.” (YVA M-53/94, 7)

A mozi különleges szerepet töltött be a nácik propagandatevékenysé­gében. Ezt a szerepet jól megvilágítja az imént idézett dokumentum: „A jelen pillanatig nem volt lehetőségünk arra, hogy mozgóképszínházat nyissunk, mivel nem rendelkeztünk az ehhez szükséges filmekkel. Építészeti szempontból ennek a célnak megfelelne egy katonai klub, és két mozi, ahová a polgári lakosság is bebocsátást nyerne.” (YVA M-53/94, 7) A számos, már korábban is működő, illetve a megszállók által frissen megnyitott moziban bemutatták a Harmadik Birodalom min­den fontosabb filmalkotását, az ideológiailag semlegeseket is, és azokat is, melyeket áthatott a náci, antiszemita ideológia. Szovjet filmeket is vetítettek, mint a Grant kapitány gyermekei, a Volga-Volga vagy a Dubrovszkij. Igaz, minden vetítés a Napi német katonai híradó [Die Deutsche Wochenschau] megtekintésével kezdődött. (Kovaljov 2004, 364-369)

Eltekintve attól, hogy a nácik ignorálták a megszállt országok népeinek általános és politikai érdekeit (mint például Ukrajna, Lettország, Litvánia és Észtország függetlenségét), ennek a sokoldalú kulturális tevékeny­ségnek világos célja volt: a helyi lakosság németpárti, náci szellemiségű átnevelése.

A megszállt országok népeinek fiai szolgáltak a kisegítő rendőrsé­geknél, a karhatalmi osztagokban, az ő kezeik által hajtották végre a népirtást, melynek a zsidók, és a saját népükből kikerülő ellenállók áldo­zatul estek. Az észtországi birodalmi komisszariátus területén 1942-ben a rendőrség kötelékében 4428 német és 60 255 helyi lakos szolgált, az ukrajnai birodalmi komisszariátuson ezek a számok 10 194 és 70 759. (Lettország. 2007, 261) Más értesülések szerint az „Ostland” területén 55 562 ember szolgált. (Szokolov 2002, 117) Közülük Ukraj­nában, Jaroszlav Gricak professzor adatai szerint, körülbelül 11 ezren segédkeztek a zsidók megsemmisítésében. (Podolszkij 2007, 385) Az ukrán rendőrzászlóaljakban összesen 35 ezer ember szolgált. Ezen felül az Ukrán Népi Önvédelem 1942 közepén 180 ezer emberből állt, igaz, ezeknek csak egy része rendelkezett fegyverrel. Az SS „Galitcsina” hadosztályának megalakításakor 70 ezer ember jelentkezett önkéntes­nek, közülük 13-14 ezret vettek fel a hadosztályba, a többieket a német rendőrséghez osztották be. (Drobjazko – Karascsuk 2000, 42-43) A pogromokban, melyek végigsöpörtek az ukrán falvakon és városokon, több ezer ukrán vett részt.

Minden hadifogoly, bármely nemzetiséghez tartozott is, választhatott élet és halál között: a kollaboráció lehetett a lágerrendőrségben való szol­gálat, vagy akár az SS védelmi és katonai alakulataiban való részvétel, szolgálat a Wehrmachtnál, vagy később Vlaszov hadseregének keleti zászlóaljaiban. A zsidók hiába működtek együtt önként vagy kényszerből a nácikkal, csak egy választásuk volt, a halál. A zsidók kártékonyságának eszméjét és megsemmisítésük szükségességét, mely más népekre nem vonatkozott, a nácik a propaganda minden eszközét bevetve sulykolták a többi nép tudatába.

A német propaganda következményei messzire vezettek. Nagyon is elképzelhető, hogy a XX. század hatvanas-hetvenes éveiben a Szov­jetunióban megfigyelhető új antiszemita hullám egyik oka az volt, hogy az akkori munkásosztály nagy része, az állami és pártvezetők alsó és középső rétege olyan emberekből állt, akik a megszállt területeken nőttek fel, és elérte, megfertőzte őket a náci propaganda.

Sajnos, a volt Szovjetunió területén ma működő nacionalista-fasiszta szervezetek is felhasználják a náci háborús propaganda elemeit, gúny­verseket, rajzokat. Tele vannak ilyenekkel az úgynevezett hazafias és antiszemita internetes site-ok, könyvek, szónoklatok és filmek, például J. Muhin, K. Dusonov és B. Mironov művei. (Muhin 2004; Mironov 2007)

A nácik csak a zsidók irányában gyakoroltak egyetlen megközelítést és megoldást: a minden előzetes színjátékot nélkülöző totális megsem­misítést.

S mit kezdjünk akkor azokkal a cáfolhatatlan tényekkel, melyek a megszállt területeken elkövetett borzalmas náci bűnökről tanúskodnak? Amikor a németek betörtek Minszkbe, Lvovba, Rigába, Orjolba és más városokba, a helyi lakosok közül csak a zsidókat, valamint a szovjetek és a párt tisztviselőit lőtték agyon. Az utóbbi két csoport tagjaira nem mindig várt kivégzés. Az egyszerű párttagokat nem ölték meg, sokan közülük együttműködésre léptek a náci rezsimmel. Az ilyen kollaboránsok sorában megtaláljuk a Komszomol és a párt területi, sőt, központi bizottságainak titkárait, például Észtországban és Ukrajnában.

Emellett az is nyilvánvaló, hogy minden háború háborús bűnökkel jár mindkét oldalon, hiszen ilyenkor felszínre törnek a legalantasabb ösztönök. Ám a náci vezetés szabad kezet adott katonáinak a bűncse­lekmények elkövetésére. Az 1941. május 13-án kiadott parancsban – „A Barbarossa-terv megvalósulási területén érvényben lévő különleges büntetőjogi felelősségről” – felmenti a német katonákat az elkövetett bűncselekmények büntetőjogi felelőssége alól: „A katonai személyek által az ellenséges polgári személyek ellen elkövetett cselekmények üldözése még akkor sem kötelező, ha ezek egyúttal kimerítik a katonai bűncselekmény vagy kihágás fogalmát” (A zsidók megsemmisítése. 1991, 37). Ilyen rendelkezést csak a Szovjetunió elleni háború küszöbén hoztak. A Nyugaton vívott háború másfél éve során hasonló még csak fel sem merült.

Természetesen nincs jogunk ahhoz, hogy összehasonlítsuk különböző népek szenvedéseinek és áldozatainak mértékét. Minden ember – egy egész világ, meggyilkolása pedig egy egész világ megsemmisítése. Az összehasonlítás morálisan nem vállalható. Itt ugyanakkor nem a szenve­dések mérték szerinti besorolásáról van szó. A különböző tömeggyilkos­ságok, különböző népirtások, különböző megvalósulási formák okairól kell szót ejtenünk.

Ezek tanulmányozása révén látókörünk kiszélesedhet, átértékelhetjük nézeteinket, s levonhatjuk a tanulságot a történtekből. Ahogyan egyre több idő telik el e tragédiák után, úgy nő a lehetőség is ezek objektív értékelésére. Egy idő után már nem tekinthetünk a tragédiára az áldozat szemével. Az érzelmi megnyilvánulásokat hagyjuk meg az újságíróknak, íróknak. Próbáljunk meg elhatárolódni a probléma politizálásától és ideologizálásától. Emlékezzünk Tacitus szavaira: „Harag és elfogultság nélkül írom a történetet”. A történelmi igazság szenvedélymentes értekezést igényel. Ennek hiányával magyarázható, hogy a II. világháború valódi története mind ez idáig megíratlan.

A többi nép esetében lehetetlen totális népirtásról beszélni. Csupán a népirtás egyes elemeiről beszélhetünk, amelyek ellenük irányultak. A nácik nem tervezték az összes lengyel, orosz, ukrán, belorusz meg­semmisítését, ugyanez vonatkozott a Kaukázus népeire, s még inkább a nyugat-európai népekre. Itt a népesség nagy részét puszta munkaerővé, a Reich rabszolgáivá kívánták transzformálni, a különböző népek faji szempontból megfelelő képviselőit pedig germanizálni, elnémetesíteni. A náci hatalom éveiben még Németországban is laktak oroszok, s éle­tüket, mindennapjaikat, kultúrájukat nem fenyegette semmi. Berlinben működtek az ortodox templomok és az orosz könyvtárak. A Moszkvai Művész Színház társulatai 1943. május 15-én 18 órakor Moszkvában, május 16-án pedig Berlinben bemutatták Gogol „Menyegző” című három felvonásos komédiáját, P. Pavlov és V. Grecs rendezésében. 1943. má­jus 20-án 19 órakor a Schubert Sallban rendezték Jevgenyija Grekova koncertjét, melyben L. Szahnovszkaja balettiskolájának egy tizenkét éves növendéke is közreműködött. Zenei esteket is rendeztek: „Az utca dalai”, románcok, ukrán és kozák dalok voltak a repertoárban. (Novoje Szlovo 1943. május 12.)

Miben láthatjuk annak a tömegterrornak az okát, ami a nácik tevékeny­ségét Keleten jellemezte? Amikor a náci represszióról beszélünk, ki kell emelni, hogy ez az ellenállók ellen irányult, az ellenállás váltotta ki, annak következményének tekinthető. Ezért szükséges néhány szót szólnunk a partizánmozgalomról is. Bár elismerem a partizánok tevékenységének abszolút legitimitását és szükségszerűségét, a résztvevők hősiességét, meg kell jegyeznem, hogy a háborús cselekményekre gyakorolt hatását a szovjet ideológiában és történetírásban túlértékelik.

A szovjet pártszervezet és az NKVD a háború első napjaitól kezdve szervezte az ellenállást, folyt a partizánegységek és -osztagok kiképzé­se, melyeket nagy létszámban juttattak el a megszállt területekre. 1941 augusztusa és 1942 júniusa között Ukrajnában 778 partizánegységet és 662 diverzáns osztagot hagytak hátra, vagy juttattak vissza az ellenséges hátországba, ezek összlétszáma 28 ezer 754 fő volt. (Popov 2003, 41) 1941 utolsó öt hónapjában a leningrádi terület megszállt részére 287 partizánegységet és osztagot irányítottak, melyek összesen 11 ezer 683 főből álltak. (Popov 2003, 44) Ennek alapján elmondható, hogy a nép háborúját a hírszerző és elhárító szervezetek készítették elő, ők vezet­ték a támadásokat és a szökéseket, melyeket a nácik a vétlen polgári lakosságot sújtó tömeges represszióval toroltak meg, tekintet nélkül az áldozatok nemzetiségére. A megszállt területeken a nácik túszrendszert vezettek be: egy német katona megölése 10-100 túsz kivégzését vonta maga után, s valójában ez az eljárás győzte meg a helyi lakosságot, de magukat a nácikat is a kölcsönösen előnyös együttélés lehetetlenségé­ről.

Az eddig elmondottakat tekintetbe véve feltehetjük a kérdést: vajon nem a partizánmozgalom megléte volt-e az egyik legfőbb érv és indok a nácik számára a békés lakosság elleni tömeggyilkosságokhoz, nem ez volt-e a náci népirtás-politika egyik legfőbb kiváltó oka?

A hatás-ellenhatás fizikai törvénye a történelemben is érvényesülni lát­szik. A partizánmozgalom léte szabad kezet adott a náciknak. Hitler már 1941. július 16-án, egy tanácskozáson kijelentette: „A partizánháború […] számunkra szolgál bizonyos előnyökkel. Lehetővé teszi, hogy kiirtsunk mindenkit, aki ellenáll.” (Dickson 1957, 12) Felhívnám figyelmüket erre a fordulatra: „mindenkit, aki ellenáll”. Eszerint azoknak, akik nem vesznek részt az ellenállásban, ha formálisan is, de mégis csak joguk van életben maradni. Ismét kiemelném, hogy a zsidóknak nem volt ilyen esélyük. A német represszió a szovjet vezetésnek is kapóra jött, hiszen minden propagandánál jobban szolgálta céljaikat: olyan háborút robbantani ki a megszállt területek lakossága és a megszállók között, melyet a bosszú­vágy és a személyes gyűlölet motivál. S ezt természetesen a németek is tudták. „Rendőri eszközökkel soha nem leszünk képesek megoldani a banditizmus kérdését. Határozottan meg vagyok győződve arról, hogy két falu lakosságának likvidálása nemhogy nem fog ártani a partizánoknak, hanem éppen ellenkezőleg: ez az intézkedés a lakosság széles rétegét egyenesen a partizánok közé hajtja,” – írja Ludwig Erenleiter területi pa­rancsnok (Gebitskomissar) Wilhelm Kubénak, Belorusszia helytartójának írott levelében 1943. március 21-én. (YVA M-53/89, 2) Ugyanakkor ez a véres körforgás minkét fél számára megfelelt – a megszállt területeken élő emberek csupán eszközt és nyersanyagot szolgáltattak az állami célok eléréséhez.

Azért, mert a lakosság támogatást nyújtott a partizánoknak vagy a ha­difoglyoknak, a nácik több ezer falut égettek fel a Szovjetunió megszállt területein, lakóikat agyonlőtték vagy koncentrációs táborba küldték. (Pl. Audrini falut Lettországban, amelyet 1942-ben felgyújtottak, lakóit pedig agyonlőtték, mert szovjet hadifoglyokat rejtegettek.) Ezeket a bűnöket általában a németeknek tulajdonítják, ám valójában legtöbbször a kollaboránsok követték el őket. („Minél többet megsemmisíteni…” 2009) Igaz, ez utóbbi tényt a szovjet időkben szándékosan elhallgatták. Vegyük például a legismertebb példát, a belorussziai Hatiny falu tragédiáját, mely a faluirtás jelképévé vált. (Hatiny… 2009) Ezzel kapcsolatban számos tény nem került nyilvánosságra. A falut, 149 lakosával együtt, a volt szovjet hadifoglyokból, jórészt ukránokból alakított 118. rendőrzászlóalj megtorló különítménye égette fel. A szovjet történészek azt jegyezték fel, hogy Hatinyt egy német megtorló zászlóalj égette fel, elhallgatva az ukrán gyilkosok nemzetiségét, nehogy nemzetiségi gyűlölködést szítson az információ.

Lettországban hadifoglyok és kommunisták rejtegetése miatt felégették Audrini és Barsuki falvakat, lakóikat pedig, akik orosz óhitűek voltak, agyonlőtték. Az akciót – a lakosok megsemmisítését és a falvak lerom­bolását – nem németek hajtották végre, hanem helyi rendőrök, A. Eihelis, B. Maikovskis és B. Puntulis vezényletével. (YVA TR-10/597, II:1-13)

Azokat a falvakat is megsemmisítették, amelyek a partizánok elleni megtorló akciók intézkedési zónájába estek, mivel ott éltek a partizánok hozzátartozói. (Megjegyzendő, hogy a tömeges deportálások Ukraj­nában, Litvániában, Lettországban és Észtországban a háború utáni években szinte ugyanezt a célt szolgálták: megfosztani a támogatástól a működő szovjetellenes erőket, és megbüntetni a szovjetellenes ellenállási mozgalom résztvevőinek rokonait.) Ezek a falvak szolgáltak mobilizációs, anyagi és felderítési bázisul a partizánalakulatok számára. Más falvakban azonban jelentős helyi rendőri erők működtek a lakosok támogatása mellett, ez esetben pedig előfordult, hogy a partizánok égették fel őket az itt állomásozó rendőrök elleni akcióik során, s megölték a rendőröket, a sztarosztát, a falubírót és ezek rokonait. Ezek az akciók néha semmivel sem voltak kíméletesebbek, mint a megszállók által végrehajtottak.

Ebből leszűrhető, hogy a nem-zsidók elleni repressziót alapjában véve az ellenállás váltotta ki, s hogy tömeges áldozatokkal járt; ez azoknak a kíméletlen intézkedéseknek az eredménye, amelyekkel csírájában próbáltak elfojtani minden lehetséges ellenállást.

A partizánok elleni harc német dokumentumaiban szerepel a követke­ző: „Csak maguk a banditák és cinkosaik érdemelnek halált. Az ártatlan öregeket, nőket és gyermekeket meg kell kímélni, még a bandák elleni harci cselekmények helyszínén is.” (Altman 2002, 34) Bár ezt a parancsot az esetek többségében figyelmen kívül hagyták, mindenesetre létezett. A zsidók irányában a náciknak soha nem voltak hasonló dilemmáik.

Vajon Közép-Európában miért nem volt olyan nyilvánvalóan töme­ges, szadista és kegyetlen a náci terror, mint a Szovjetunió megszállt területein? A nácik számára Európa egységes szociokulturális térnek számított, melynek a németek elidegeníthetetlen részét képezték. Ezért itt a németek visszafogottabban viselkedtek, igyekeztek megőrizni a „kultúrnemzet” arculatát. Ugyanakkor Lengyelországban, Jugoszláviában (elsősorban Szerbiában) a helyzet éppen ellenkező volt. A gyilkosságokat a helyi lakosság szeme láttára követték el. Miért van ez így? Ezek szláv országok. Az ellenállási mozgalom itt erőteljes, így a leverésére irányuló tevékenység formái itt a legkegyetlenebbek. S ezen kívül, ami a legfőbb ok: a náci „tudósok” fajelmélete szerint a szlávok – Untermenschek, alacsonyabb rendű faj, akik csak egy szinttel állnak a zsidók felett. Ezért egy részüket ki kell irtani, a többieket pedig meg kell félemlíteni, egy­más ellen uszítva a különböző népeket, az „oszd meg és uralkodj” elvét gyakorolva. Ezért hát az ukrán rendőrzászlóaljak Oroszországban, Belo­russziában és Lengyelországban tevékenykednek, az észt, lett és litván zászlóaljak pedig Belorussziában, Oroszországban, Lengyelországban és Ukrajnában.

Manapság a balti országokban egyes történészek igyekeznek párhu­zamot vonni a szovjet megtorlás, a Katasztrófa és a náci politika között. Ukrajnában az 1930-as évek éhínségét hasonlítják a Katasztrófához.

Én magam ellenzem az ilyen összehasonlítást. Tisztelt kollégák, vála­szoljanak tárgyilagosan az alábbi kérdésekre:

1. Vajon ki akarnak-e irtani egy népet, ha fiai és leányai számára meg­engedett a házasság, s mi több, a nők hivatalosan házasságra léphetnek a megszállókkal?

2. Vajon ki akarnak-e irtani egy népet, ha nincs érvényben rájuk vonat­kozó gyermekszülési tilalom, vagyis megengedett a szaporodás?

3. Vajon ki akarnak-e irtani egy népet, ha tiszteletben tartják annak val­lási igényeit – több ezer templomuk működik, s anyanyelvükön adhatnak ki vallásos irodalmat?

4. Vajon ki akarnak-e irtani egy népet, ha közben fenntartják és támo­gatják annak kulturális tevékenységét, vagyis játszanak a már meglévő színházak, mozik, és újak is nyitnak, az előadások anyanyelven folynak, művészi közösségek jönnek létre, s nyilvános könyvtárakban olvasható e nép nyelvén az irodalom?

5. Vajon ki akarnak-e irtani egy népet, ha támogatják az anyanyelven folyó oktatást gyermekei számára?

6. Vezethet-e egy nép kiirtásához, ha tagjaiból közigazgatási és rendőri megtorló apparátust szerveznek, s ezek közreműködésével hajtják végre a repressziót az adott néppel, s más népekkel szemben?

7. Törekszenek-e arra a megszállók, hogy kiirtsanak egy népet, mely­nek tagjai a megszállók hadseregében és más katonai alakulatokban szolgálnak, melyeket – közlegénytől a tábornokig – a megszállt területek népeiből toboroztak?

S most, kollégák, lássuk az utolsó kérdést: ezen tevékenységek közül vajon volt-e akár egyetlen egy is, amelyet a nácik a megszállt területeken a zsidók számára lehetővé tettek?

(Fordította: Iván Ildikó)

(Eredeti megjelenés: Война на уничтожение. Нацистская политика геноцида на территории Восточной Европы. Материалы междуна­родной научной конференции, Москва, 26-28 апреля 2010. [A népirtás náci politikája Kelet-Európa területén. A 2010. április 26-28-án Moszkvá­ban rendezett nemzetközi tudományos konferencia anyagaiból.] Kiadó: Fond „Isztoricseszkaja pamjaty”, Moszkva, 2010)

Irodalomjegyzék

A háborús Moszkva. Memoárok és levéltári dokumentumok. (1995) (Москва военная. Мемуары и архивные документы.) Moszkva, Moszgorarhiv

A legfőbb német háborús bűnösök nürnbergi pere. Dokumentumok 7 kötet­ben. (1959) (Нюрбергский процесс над главными немецкими военными преступниками. Сб. материалов в 7-ми томах.) Moszkva, Izdatyelsztvo Jurigyicseszkoj Lityeraturi

A zsidók megsemmisítése a Szovjetunió német megszállása alatt 1941-1944. (1991) (Уничтожение евреев СССР в годы немецкой оккупации 1941­1944.) Jeruzsálem, Yad Vashem

Altman, I. 2002: A gyűlölet áldozatai. Holokauszt a Szovjetunióban, 1941-1945. (Альтман, И.: Жертвы ненависти: Холокост в СССР 1941-1945 гг.) Moszkva

Arad, I. 1990: Az európai zsidóság katasztrófája 1933-1945. Tanulmányok. (Арад, И.: Катастрофа европейского еврейства 1933-1945. Сборник статей.) Jeruzsálem, Yad Vashem

Barszegov, J. G. 2000: „Az örmény népirtás mint nemzetközi jogi bűncselekmény”. (Барсегов, Ю. Г.: „Геноцид армян – преступление по межлународному праву”.) Moszkva, http://www.armenianhouse.org/barsegov/genocide-ru/crime.html  letöltés 2012. április 7. (http://www.hayastan.com/armenia/genocide/ru/content/index.php, letöltés: 2010.08.02.)

Davidenko, J. 2007: Társadalmi, politikai és kulturális élet Csernyigov környékén a német megszállás alatt, 1941-1943. (Ю. Давиденко: Соціально-політичне та культурне життя на Чернігівщині в період німецької окупації. 1941–1943 рр.) In: A Második Világháború és Ukrajna népeinek élete. – A 2006-os 2. Összukrajnai Tudományos Konferencia anyagaiból. Kijev

Dickson, Ch. O. – Heilbrunn, O. 1957: Kommunista partizánmozgalmak. (Диксон, Ч. О. – Нейлбрунн, О.: Коммунистические партизанские действия.) Moszkva, Izdatyelsztvo Inosztrannoj Lityeraturi

Drobjazko, Sz. – Karascsuk, A. 2000: Keleti önkéntesek a Wehrmacht-ban, a rendőrségben és az SS-ben. (Дробязко, С. – Каращук, А.: Восточные добровольцы в вермахте, полиции и СС.) Moszkva, Aszt

Élet a halál árnyékában. A kaunasi gettó és a kilencedik erőd. (1992) (Жизнь в тени смерти. Каунасское гетто и девятый форт.) Tel-Itzhak

Hatiny. Tragédia és emlékezet. Dokumentumok és háttéranyagok. (2009) (Хатынь. Трагедия и память. Документы и материалы.) Minszk, NARB

Hitler, Adolf 1942. szeptember 30-án elhangzott beszédéből. Berlin, Sportpalast, Szevernoje szlovo, 56. sz. 1942. október 2.

Kovaljov, B. N. 2004: Náci megszállás és kollaboracionizmus Oroszországban, 1941-1944. (Ковалев, Б. Н.: Нацистская оккупация и коллаборационизм в России 1941-1944.) Moszkva

Kovba, Zs. 2007: Az alsó-galíciai zsidók vallási élete a II. világháború alatt. (Ковба Ж.: Рєлігйнє життя єврєів Східної Галичини в період Другої світової війни) In: A Második Világháború és Ukrajna népeinek élete – A 2006-os 2. Összukrajnai Tudományos Konferencia anyagaiból. Kijev

Lettország a második világháborúban, 1939-1945. (Latvija Otraja pasaules kara 1939-1945 (2007), Riga, Jumava

Lempert, G. L. 1946: A Lett SZSZK német megszállása (1941-1945) következ­ményeinek demográfiai elemzése. (Лемперт Г. Л.: Демографический анализ последствий немецкой оккупации в 1941-1945 гг. по Латвийской ССР.) Riga

Lettország története a 20. században (2005) (ИсторияЛатвии ХХ. Век.), Riga, Jumava

„Minél többet megsemmisíteni…” Lett kollaboráns alakulatok Belorusszia területén 1942-1944. (2009) (Dokumentumkötet.) („Уничтожить как можно больше…” Латвийские коллаборационистские формирования на территории Белоруссии 1942-1944 гг.) Moszkva, Fond „Isztoricseszkaja pamjaty”

Mironov, B. 2007: A zsidó iga. (Миронов, Б.: Иго иудейское.) Moszva, Algoritm

Muhin, J. 2004: A zsidó rasszisták titkai. (Мухин, Ю.: Тайны еврейских расиситов.) Moszkva, Ekszmo

Novoje Szlovo (1943), 38. sz. 1943. május 12. Berlin

Podolszkij, A. 2007: A kollaboráció problémája Ukrajnában a Holokauszt idején. (Подольский, А.: Проблема коллаборации на Украине в период Холокоста: некоторые аспекты исследования и историографии.) In: A Második Világ­háború és Ukrajna népeinek élete – A 2006-os 2. Összukrajnai Tudományos Konferencia anyagaiból. Kijev

Popov, A. 2003: Az NKVD és a partizánmozgalom. Tények és dokumentumok. (Попов, А.: НКВД и партизанское движение. Факты и документы.) Moszk­va, Olma-Pressz

Rauschning, H. 1993: Itt Hitler beszél. Fenevad a mélyből. (Раушнинг, Г.: Говорит Гитлер. Зверь из бездны.) Moszkva, Mif

Romanko, O. 2007: A krími tatár emigráció a II. Világháborúban és együttműködé­se a Harmadik Birodalom katonai-politikai vezetésével. (Романко, О.: Крымско­татарская эмиграция в годы Второй мировой войны и ее сотрудничество с военно-полтитическим руководством третьего рейха.) In: A Második Világ­háború és Ukrajna népeinek élete – A 2006-os 2. Összukrajnai Tudományos Konferencia anyagaiból. Kijev

Szokolov, B. V. 2002: A megszállás. Valóság és mítoszok. (Соколов, Б. В.: Оккупация. Правда и мифы.) Moszkva, Asztpressz knyiga

Törökország Külügyminisztériumának nyilatkozata. (2010) http://cursorinfo.co.il/news/novosti/2010/01/27/article , letöltés: 2010.08.02.

Yad-Vashem Archívum (YVA), M-33/99, M-33/997, M-37/419, M-37/569, M-53/89, M-53/94, TR-10/597

A holokauszt magyarországi történetében kiemelt helye van Auschwitz-nak és annak a pár hónapnak, amelynek során 1944 májusában és júniusában több mint 400 000 zsidót deportáltak oda Magyarországról.

A magyarországi holokausztnak könyvtárnyi irodalma van, ám ma­radtak még nyitott kérdések. Ezek közül az egyik legérdekesebb az úgynevezett Auschwitz-jegyzőkönyv problematikája: ennek keletke­zése, Magyarországra kerülése és hatása (illetve annak elmaradása) számos kérdést vet fel. Gyakran találkozni az Auschwitz vagy ausch­witzi jegyzőkönyvek megjelöléssel, így többes számban – a táborból különböző időpontokban megszököttek egymástól függetlenül készült beszámolóit nevezik ekként összefoglalóan. Az említett dokumentumok a következők: a Jerzy Tabau (fedőnevén a „lengyel őrnagy”) készítette ún. 3. Auschwitz-jegyzőkönyv (bár ez íródott a legkorábban), illetve a Rozin–Mordowitz-jelentés, a 2. Auschwitz-jegyzőkönyv. (Haraszti 2005, 24) A magyar zsidóság tragédiája szempontjából a Rudolf Vrba és Alfred Wetzler által készített beszámoló, az 1. Auschwitz-jegyzőkönyv gyanánt ismert dokumentum jelentős, amely 1944-ben került Magyarországra, és vált, ha csak szűk körben is, ismertté.

A jegyzőkönyv keletkezése

1944. április 7-én két Szlovákiából deportált zsidó, Walter Rosenberg (később Rudolf Vrba, hamis okmányaiban szereplő nevét a háború után hivatalosan is felvette) és Alfred Wetzler (álnevén Josef Lanik), megszök­tek az auschwitz-birkenaui koncentrációs táborból. Az ő beszámolójukon alapul az a dokumentum, amelyet 1. Auschwitz-jegyzőkönyvként, illetve a külföldi szakirodalomban inkább Vrba-Wetzler-jelentésként ismerünk.¹ Ez volt az egyik² első dokumentálható, sikeres szökés Auschwitzból, amely azzal a céllal történt, hogy felhívja a világ figyelmét a zsidók megsemmi­sítésére,³ és a szökést követően felvett jegyzőkönyv az első autentikus beszámoló a halálgyár működéséről.

A jegyzőkönyv terjedelmesebb részének szerzője Alfred Wetzler 1918-ban Nagyszombaton született, 1942. április 13-án a szeredi gyűjtőtáborból deportálták Auschwitzba, ahol előbb a DAW (Deutsche Aufrüstungswerke) építésén dolgozott, később a kórházbarakk gond­noka, majd a B II/D blokk írnoka lett. (Haraszti 2005, 6) Hosszú időt töltött a táborban és igen részletes ismertetést adott vallomásában annak felépítéséről és működéséről. A háború végeztével már 1945-ben könyvben foglalta össze tapasztalatait a náci haláltáborról, és számos esetben tanúskodott a felelősségre vont tettesek ellen, például az 1963 és 1965 között Frankfurt am Mainban zajló ún. (első) Auschwitz-perben. A második világháborút követően Csehszlovákiában maradt, Pozsonyban dolgozott szerkesztőként és újságíróként, 1988-ban halt meg.

Walter Rosenberg (Rudolf Vrba) volt a fiatalabb, 1924-ben született Nagytapolcsányban (Topoľčany), 1942. június 14-én deportálták a nyiranováki (Nováky) táborból, előbb Lublin-Majdanekbe, majd június 27-én Auschwitzba. Kezdetben az ún. „takarító kommandó” tagja volt, itt a frissen érkezett transzportok csomagjainak válogatásával és a vagonok takarításával foglalkozott – látta az összes akkor érkezett szerelvényt, és az azon szállítottak származási helyéről is voltak információi. Később majdnem másfél évig a birkenaui karanténtömb írnoka volt. A sikeres szökést követően csatlakozott a szlovák nemzeti felkeléshez (ekkor vette fel a Rudolf Vrba nevet), s a háború végéig harcolt a németek ellen; később többször kitüntették. A háború után Prágában vegyészmérnöknek tanult, majd Izraelen keresztül Angliába, végül Kanadába emigrált, biokémiai és gyógyszerkutatásokban vett részt. 1976-tól a Vancouveri Egyetemen farmakológia-professzor volt. 1963-ban könyv formájában is kiadta visszaemlékezéseit I cannot forgive címmel. 2006-ban Kanadában hunyt el.

A két fiatal férfi szökésüket követően 1944. április 21-én ért az akkori Szlovákia területére, majd április 25-én Zsolnára, ahol a pozsonyi Zsi­dótanács odautazott tagjai külön-külön is meghallgatták őket, és április 26-án eredetileg szlovákul, majd pár nappal később németül írásba foglalták az általuk elmondottakat. A Zsidótanács képviselője, Oszkar Krasznyanszky szerkesztette egybe a két beszámolót és írt bevezetőt a szöveghez (Szenes 1994, 335), amit valószínűleg már Szlovákiában el­kezdtek magyarra fordítani, amint a későbbiekben látni fogjuk.⁴ A szlovák zsidó vezetők célja a pozsonyi diplomáciai képviseletek vezetőinek és rajtuk keresztül a szövetségesek, illetve a semleges államok tájékoztatá­sa volt. Ugyanakkor a budapesti Mentőbizottság számára is el kívántak juttatni egy példányt. Vitatott, hogy Vrba és Wetzler tudott-e a küszöbön álló magyarországi deportálásokról, és ha igen, az erről szóló információk miért nem kerültek be a jelentésbe.⁵

A jegyzőkönyvet később a háborús főbűnösök nürnbergi perében is felhasználták bizonyítékként (N6-2061 számon), és mind Vrba, mind Wetzler tanúskodott is több, a holokauszttal kapcsolatos perben, bár a legjelentősebbekben, a főbűnösök nürnbergi perében, illetve az Eichmann-perben nem hallgatták meg őket.

A jegyzőkönyv páratlan értékét az adja, hogy szerzőik nagyrészt köz­vetlen tapasztalataikat írták le, rövid időn belül azok megtörténte után: a dokumentum a sikeres szökés után alig két héttel készült. Maga a jegy­zőkönyv kb. 25 gépelt oldal terjedelmű, tárgyilagos, érzelemmentesen megfogalmazott szöveg, amelyet rajzos vázlatok egészítenek ki (ennek elkészítésében valószínűleg segédkezett Ervin Steiner, a Zsidótanács Zsolnára érkezett tagja, építészmérnök).

A dokumentum igen részletes leírást ad a tábor felépítéséről, az egyes épületekről, az őrzés rendszeréről. Először ezekből szerezhetett a kül­világ tudomást a „halálgyár”, a gázkamrák és a krematóriumok szinte iparszerű működéséről. Részletesen beszámolnak a táborban zajló életről, a tábor foglyok által irányított adminisztrációjáról és egyes túlélési stratégiákról. Mivel mindkét menekült hosszú időt, csaknem 2 évet töltött el Auschwitzban és Birkenauban, és ezen belül hosszabb időt dolgozott adminisztratív beosztásban (gondnokként, illetve írnokként), megfelelő rálátásuk volt a tábor működésére (Braham 1988, II:103), illetve is­merték az egymás után érkező transzportok összetételét, származási helyét és további sorsát, amelyet rögzítettek is a jegyzőkönyvben. A jegyzőkönyv hitelességével kapcsolatban nem merülhet fel sok kétség, még ha tartalmaznak is pontatlan adatokat – például a gázkamrákról és a krematóriumról nem rendelkezett sem Vrba, sem Wetzler közvetlen információval, egyikük sem járt ott, az általuk közölt számok nem mindig pontosak. (Haraszti 2005, 30)

Maguk a szlovák zsidó vezetők gondoskodtak arról, hogy a dokumentum több helyre eljusson – céljuk a további deportálások leállítása volt, illetve a szövetségeseket kívánták rávenni a táborhoz vezető vasúti infrastruktúra bombázására. Tőlük került egy példány a Jewis Agency isztambuli rész­legéhez, genfi humanitárius szervezetekhez – így a Nemzetközi Vörös­kereszthez -, Giuseppe Burcio pozsonyi pápai nunciushoz, aki a Vatikánt értesítette, valamint továbbították a jegyzőkönyvet Magyarországra is.

A jegyzőkönyv Magyarországra kerülése

Pontosan nem deríthető ki, mikor és hogyan került az irat Magyarország­ra, de biztosnak tűnik, hogy 1944. április végén már Budapesten volt egy példány. A kutatást nehezíti, hogy a visszaemlékezők ellentmondó adatokat közöltek, és valószínűleg több példány is átjutott, különböző mó­don és időpontban. Haraszti György kísérelte meg alapos kutatásokkal rekonstruálni a jegyzőkönyv lehetséges terjesztési útját, illetve magának a jegyzőkönyvnek a keletkezését és szövegváltozatait.

Krasznyanszky állítása szerint április 28-án Kasztner Rezsőnek Pozsonyban átadtak egy német nyelvű példányt, azzal a céllal, hogy értesítse a zsidók sorsáról Horthyt és Serédi hercegprímást, ezzel egy időben Kasztner kérte, hogy készítsen magyar fordítást. Itt kezdődnek a „kérdőjelek”: miért kellett a jegyzőkönyvet Szlovákiában magyarra fordítani? Kasztner nem tudta volna megoldani Budapesten? Haraszti veti fel azt a hipotézist, hogy Kasztner egy rövidített, a szlovák zsidók helyzetének leírását mellőző változat készítését kérte a magyarul igen jól beszélő Krasznyanszkytól. Nagyjából két hét alatt el is készült ez a változat, és továbbították Budapestre. (Haraszti 2005, 10)

Később Vrba maga is elkezdte terjeszteni a jegyzőkönyvet – mivel nem érzékelte, hogy a félhivatalos csatornákon különböző helyekre eljuttatott példányoknak bármilyen hatása lett volna. Ezeknek a példányoknak, illetve terjesztőiknek a sorsa ismeretlen, így arról sem tudunk, hogy Magyarországra került-e ezen az úton példány.

Az érintettek visszaemlékezése szerint (Szenes 1994, 111) május elején (esetleg április végén) kezdett hozzá az Éliás József vezette, a református egyházhoz közeli, az üldözöttek mentésével foglalkozó szer­vezet, a Jó Pásztor Bizottság megbízásából Székely Mária a jegyzőkönyv fordításához, amelyet Éliás Soós Gézától kapott. Székely Mária hat pél­dányt gépelt le magyarul, majd Soós Géza megbízásából angol fordítást is készített (Szenes 1994, 113-114), ezt a példányt Svájcba kívánták juttatni. A magyar nyelvű példányokat egyházi vezetőknek, a diplomáciai testület tagjainak és Horthy kormányzónak tervezték átadni.⁶ A Székely Mária által készített magyar fordítást végül a következő személyek kap­ták: Serédi Jusztinián hercegprímás, Ravasz László református püspök, Raffay Sándor evangélikus püspök, Komoly Ottó, a Magyar Cionista Szövetség elnöke,⁷ valamint Horthy Istvánné gróf Edelsheim Gyulai Ilona, a kormányzó menye, ifj. Horthy István özvegye. Egy lefordított példányt Soós Géza kapott vissza.⁸

Kérdés, hogy Soós hogy jutott a jegyzőkönyvhöz? Éliással azt közölte, hogy egy, a szlovák határ közelében élő, az ellenállással szimpatizáló személyen keresztül kapták (esetleg Vrba magánakciójának eredmé­nye?). Haraszti e helyett azt valószínűsíti, hogy ez csak dezinformáció volt, és valójában Kasztner vagy Krasznyanszky révén jutott a doku­mentumhoz (Haraszti 2005, 38). Cvi Erez állítása szerint egy futár hozta Pozsonyból (szerinte Kasztner ekkor nem is járt Szlovákiában) a doku­mentumot Komoly Ottónak, aki aztán Soóshoz juttatta (idézi Haraszti 2005: 36).

További kérdés, hogy a budapesti zsidó vezetők mikor ismerték meg a jegyzőkönyv tartalmát és miért késlekedtek annak szélesebb körű terjesztésével. Elképzelhető-e, hogy Kasztner annyira nem bízott a bu­dapesti Zsidótanács vezetőiben és annyira bízott a németekkel folytatott tárgyalás sikerében – illetve nem akarva veszélyeztetni azok sikerét -, hogy nem adta tovább az információt a többi hazai zsidó vezetőnek?

Felmerül a kérdés, hogy a Zsidótanács, amikor megismerte a jegy­zőkönyv tartalmát, miért nem hozta azt nyilvánosságra. Munkácsi Ernő (1947, 86) állítása szerint (maga is a Zsidótanács tagja, így elfogulatlan vélemény nem várható tőle) az első figyelmeztető jel nem maga a jegy­zőkönyv, hanem egy héber nyelvű levél volt, amit Freudiger Fülöp ortodox hitközségi elnök kapott Pozsonyból május második felében. Ebben figyel­meztették, hogy előkészületben van a magyar zsidók deportálása, erre a célra vasúti szállítókapacitást szerveznek a németek,⁹ illetve gyűjtőtábo­rokat állítanak fel. A levél tartalmazta Auschwitz nevét is, azzal, hogy oda már két éve szállítanak szlovák zsidókat. A szerző szerint ezek az informá­ciók „bombaként hatottak” – mégsem tettek a zsidó vezetők semmit. Akkor sem, amikor Munkácsi állítása szerint svájci diplomatáktól megkapták az Auschwitz-jegyzőkönyv egy példányát, kiegészítve két további vallomás­sal.¹⁰ Freudiger maga azt vallotta az Eichmann-per során, hogy május 10-én vagy 11-én kapott levelet Weissmandel nyitrai rabbitól, a szlovák Mentőbizottság tagjától, amely a közelgő deportálásokra figyelmeztette. Később viszont azt állította, hogy ezzel együtt az Auschwitz-jegyzőkönyv jiddis nyelvű példányát is megkapta. (Haraszti 2005, 12)¹¹

Eszerint a Zsidótanács már május közepén ismerte a dokumentum szövegét. Júniusban – szintén Freudiger vallomása szerint – értesítették a vezérkar több tisztjét, illetve Pető Ernőn keresztül Angelo Rotta nunciust és a kormányzót is. Pető Ernő (ügyvéd, a budapesti neológ hitközség elnökhelyettese) Jaross Andor belügyminisztert és államtitkárait, Endre Lászlót és Baky Lászlót is tájékoztatni akarta, de ők nem fogadták. (Braham 1988, II:14) Valószínűleg nem tudott volna nekik újat mondani, ha Magyarországon valaki, akkor ők rendelkeztek információval a de­portálások céljáról. Reményi-Schneller Lajos pénzügyminiszter fogadta Petőt, de nem hitte el, amit hallott – ezzel többen voltak így a politikai elit tagjai közül, többen közülük később azt hozták fel mentségül, hogy elkép­zelhetetlennek tartották, hogy a jegyzőkönyvben írtak igazak lehetnek. Több értesített magyar politikus egyenesen „hisztériakeltésnek” tartotta az elé tárt tényeket. (Haraszti 2005, 12)

A „hallgatás összeesküvése”

Randolph L. Braham nevezte így a zsidó (és keresztény) vezetők ma­gatartását: tudtak vagy tudhattak volna arról, hogy milyen sors vár az Auschwitzba deportált zsidókra, ennek ellenére nem tettek semmit.

A legsúlyosabb ellentmondás a jegyzőkönyvek Magyarországra kerü­lése, szűk körben ismertté válása és a deportálások leállításának (sőt, elindításának) időpontja között feszül. 1944 májusában Magyarországon többen, a zsidókat mentő-segítő szervezetek vezetői, rajtuk keresztül több egyházi vezető és maguk a zsidó vezetők is tudtak (tudniuk kellett) Auschwitz létéről, részletes információval rendelkeztek arról is, hogy mi történik az oda szállított zsidókkal. A tömeges szállítások május 15-én indultak, és a kormányzó csak július 6-án állíttatta le a deportálásokat;

addigra a vidéki zsidóságot, mintegy 400.000 főt már deportáltak. Mun­kácsi (1947, 112) és utána mások is hivatkoztak arra, hogy mire a zsidó vezetők megismerték az Auschwitz-jegyzőkönyvet, addigra a deportálá­sok jó része már lezajlott – ez a nézet azonban nem tartható.

A fő kérdés nem az, hogy pontosan melyik nap kerültek Magyarország­ra a jegyzőkönyvek, nem is az, hogyan – hanem az, hogy akik tudomást szereztek tartalmukról, miért nem értesítették azonnal Horthyt, illetve a vidéki zsidó vezetőket, sőt, magát a vidéki zsidóságot és a szélesebb közvéleményt.

Kérdés, hogy Horthy mikor tudta meg, mi történik a magyar zsidókkal és miért nem állíttatta le, illetve miért engedélyezte egyáltalán korábban a deportálásokat.¹² Politikai mozgástere és tekintélye ekkor ehhez még elegendő volt, ezt mutatja, hogy a budapesti zsidóságot „meg tudta men­teni”, követelésére leállították a deportálásokat. Horthy Istvánné vissza­emlékezése szerint július 3-án kapta meg az Auschwitz-jegyzőkönyvet Török Sándortól, a Magyarországi Keresztény Zsidók Szövetségének alelnökétől, és azt elolvasás után azonnal átadta Horthy Miklósnénak, azzal a kéréssel, hogy olvassa el és továbbítsa a kormányzónak – aki szerinte ekkor szerzett tudomást az Auschwitzban történtekről.¹³ Lehet­séges, hogy a kormányzó a teljes szöveget magyarul tényleg ekkor látta először, de a diplomáciai úton küldött figyelmeztetések előbb, már június végén megérkeztek Budapestre. Vita tárgyát képezi, hogy az Auschwitz-jegyzőkönyvtől függetlenül milyen információkkal rendelkezett Horthy a deportálások valódi céljáról, illetve a jegyzőkönyv létéről és tartalmáról mikor értesült.

Haraszti (2005, 44) feltételezése szerint Horthy biztosan nem július elején ismerte meg a jegyzőkönyveket, szerinte több példány is eljutott hozzá, fián, ifj. Horthy Miklóson (ő Pethő Ernőtől jutott hozzá) keresztül, illetve Ravasz László közvetítésével, sőt valószínűsíti, hogy már május elején a német szöveget megkapta.

Elgondolkodtató, hogy akár a Jó Pásztor Bizottság, akár a Zsidótanács mért kezdett el a jegyzőkönyv fordításával foglalkozni – a Magyarország­ra került eredeti német nyelvű volt, amit az akkori magyar társadalmi és politikai elit szinte minden tagja beszélt, de legalábbis értett. Horthy Miklós, az Osztrák-Magyar Monarchia egykori tengerésztisztje eredeti nyelven is kiválóan megértette volna az Auschwitz-jegyzőkönyvet, és a svájci diplomaták némettudásában sincs okunk kételkedni (számukra angolra fordították a dokumentumot).

Hogy miért nem tett a Zsidótanács, illetve hitközségi vezetés semmit? Saját bevallásuk szerint nem akartak pánikot kelteni, illetve attól is tartot­tak, hogy nem hinnék el nekik, amit állítanak. Másrészt mindenáron meg kívánták őrizni a magyar és a német hatóságokkal való „együttműködés” látszatát. Természetesen feltehető a kérdés, hogy ezzel saját, előnyökkel járó pozíciójukat igyekeztek legitimálni vagy a zsidó közösség egészének érdekeit szolgálták? (Krausz 2004, 82) Csak június második felében, mire a vidéki deportálások nagy része már lezajlott, kezdték el a zsidó vezetők terjeszteni a dokumentumot, de még ekkor sem széles körben.

A hazai közzététel elmaradása magyarázható a pánikkeltéstől való fé­lelemmel, de nemzetközi szinten ez nem lehet kifogás. Mégsem juttatták el a dokumentumot azonnal a diplomáciai képviseletekhez sem, bár erre nézve voltak tervek. A pápával is fel kívánták venni a kapcsolatot, ezért a jegyzőkönyvet olaszra fordították – a fordítás szükségessége szintén kérdéses, XII. Pius pápává választását megelőzően több éven keresztül Németországban képviselte nunciusként a Szentszéket, tökéletesen beszélt németül. (Braham 1988, II:105)

Az Auschwitz-jegyzőkönyv végül június 19-20-án jutott Svájcba, rövidí­tett angol változatban: a berni román követség egyik diplomatája, Florin Manogliu vette át Krausz Miklóstól, a Palesztina Hivatal budapesti veze­tőjétől – kiegészítve az addigi magyarországi deportálásokról (I-III. zóna) szóló információkkal (Braham 1988, II:106). Svájcban Georg Mantello, El Salvador tiszteletbeli konzulja kezdte el szélesebb körben terjeszteni, ő Mandel György néven Besztercén született, és aktívan segítette az üldözöttek mentését – el salvadori honossági bizonyítványok kiadásával (Haraszti 2005, 60). Ezzel csaknem egy időben a Zsidó Világkongresszus és a cseh ellenállási mozgalom¹⁴ is eljuttatta Auschwitzról szóló információit Svájcba, ahol július elején már minden diplomáciai képviselet tudott róla, a szövetségesek is. A svájci sajtóban számos cikk, illetve jegyzőkönyvrészlet jelent meg az ezt követő napokban. A Vatikán június 20-án reagált érdem­ben – ekkora vált ismertté a szökés két résztvevőjének vallomása is, így már két független forrás számolt be Auschwitzról. Az ügy kivizsgálására a pápa legátust küldött Pozsonyba, aki beszélt is a szökés két résztve­vőjével. Ezt követően a pápa személyesen kérte Horthyt a deportálások leállíttatására 1944. június 25-én. Június 26-án Roosevelt amerikai elnök, majd 30-án Gusztáv svéd király is tiltakozását fejezte ki, és a szállítások le­állítását követelte. (Braham 1988, II:107) Ennek fényében nehezen hihető, hogy Horthy július elején tudta volna meg, mi is történik a magyarországi zsidókkal Auschwitzban – bár az lehetséges, hogy a jegyzőkönyv teljes szövegét tényleg csak júliusban látta először. Még a teljesen egyértelmű, részben a szövetségesektől, részben semleges államokból érkező diplo­máciai figyelmeztetések megérkezése után is több mint egy hét telt el a deportálások leállításáig – ez sok ezer magyar zsidó életét követelte. A deportálások leállítására¹⁵ végül 1944. július 6-án került sor, de addigra 400.000 magyar zsidó elszállítása Auschwitzba befejezett tény volt.

Ha nem lett volna az Auschwitz-jegyzőkönyv? – a tragédia előjelei

Történelmietlen a feltevés, hogy mi lett volna, ha nem készül el az Auschwitz-jegyzőkönyv, vagy nem jut Magyarországra – de elgondolkodtató, hogy ebben az esetben sem állíthatná, ill. állíthatta volna egyetlen felelős vezető (sem a Zsidótanács, sem az ország vezetői), hogy semmit sem tudott a deportálásokról. Felvetődik a kérdés, hogy a nyilvánvaló előjelek ellenére miért nem történt semmi.

Amiről biztosan tudomása volt, illetve lehetett bárkinek Magyarorszá­gon: az 1941. augusztusi Kamenyec-Podolszki vérengzés ténye (Braham 1988, 11:90), és a lengyelországi zsidók sorsáról is érkeztek információk. Ezek forrásai részben a Magyarországra átjutott lengyel, később szlovák menekültek beszámolói (szlovákiai zsidókat 1942 márciusától szállítottak Auschwitzba), részben a lengyelországi táborokból kicsempészett és a szövetségesekhez eljuttatott jelentések voltak, amelyeket pl. a BBC is közölt.¹⁶ A Szovjetunióból is érkeztek a zsidók szervezett kiirtására vonatkozó információk¹⁷ – erről a magyar diplomáciának és titkosszolgá­latoknak tudnia kellett, kérdés persze, hogy egy ellenséges ország által terjesztett ilyen jellegű információknak mennyire adtak hitelt.

A Zsidó Világkongresszust 1942. augusztus 1-jén egy Eduard Schultz nevű német üzletember értesítette, hogy a német vezetés a zsidók kiir­tását tervezi (Krausz 2004, 93) – a Világkongresszus vezetői értesítették az USA kormányát, magát Roosevelt elnököt is, de a szövetségesek nem tettek semmit a népirtás megakadályozására.

Itthon létezett az ún. Mentőbizottság, amelyet a magyarországi zsidó szervezetek hoztak létre, és amelynek feladata nem csak az üldözött, illetve menekült zsidók segítése volt, hanem az információgyűjtés is. Ha feltesszük, hogy az Auschwitz-jegyzőkönyvről nem tudtak, akkor is tisz­tában kellett lenniük azzal, hogy a környező országok zsidó lakosságát gettókba zárták, tudniuk kellett a deportálásokról és a táborok létezéséről is. Ezt egyébként Kasztner a háború után be is ismerte, arra azonban nem volt elfogadható magyarázata, hogy ha tudták, vagy sejtették, mi fog történni, miért nem tettek semmit. Még a zsidó vezetők szélesebb körét (vidéki rabbikat, hitközségi vezetőket) sem tájékoztatták. (Krausz 2004, 100)

Kasztner Rezső egész tevékenysége ellentmondásos, így az Auschwitz-jegyzőkönyvekkel kapcsolatban betöltött szerepe is. Nem világos, hogy akár a jegyzőkönyvtől függetlenül mit tudott a deportálások valódi céljáról, ezekhez az információkhoz hogyan jutott hozzá, és azokat kinek, mikor és milyen terjedelemben adta tovább.¹⁸ Sokatmondó tény, hogy Rudolf Höss vallomása szerint Eichman a magyar zsidó vezetőkkel (valószínűleg Kasztnerre gondolt) való tárgyalásai során meglepődve tapasztalta, hogy tárgyalópartnerei milyen részletes információkkal rendelkeztek a deportálásokról és a megsemmisítő táborokról. (Gerlach – Aly 2005, 249)

Rendelkeztek tehát információkkal mind a zsidó vezetők, mind a magyar politikai elit, de nem akarták, vagy nem állt érdekükben ezeket tudomásul venni, és aszerint cselekedni. Ugyanakkor az is igaz, hogy a gázkamrák léte, legalábbis a köznapi ember számára annyira elkép­zelhetetlennek tűnt, hogy egy Auschwitzot megjárt, később egy másik táborból megszökött, és Kolozsvárra visszakerült zsidót a kórház elme­osztályára szállították, mikor emlékeiről kezdett beszélni. (Gerlach – Aly 2005, 250)

Természetesen nem rendelkezett, nem is rendelkezhetett egy kortárs sem a maihoz mérhető ismeretekkel és rálátással. A maga teljes valójá­ban a német megsemmisítő gépezetet csak viszonylag kevesen ismerték. Magyarországon még kevesebben lehettek, akik többé-kevésbé részletes információkkal rendelkeztek a kérdésről.

A koncentrációs táborok létéről Németország lakosságának nagy része tudott, illetve a zsidóüldözés Európa egész (németek által megszállt) területén folyt, azonban nem szabad arról sem megfeledkezni, hogy a megsemmisítő táborok mind Lengyelország megszállt területein működ­tek, és a zsidóság fizikai megsemmisítésének kezdete szinte egybeesik a Szovjetunió ellen indított háború kezdetével. Az európai zsidóságot a lakóhelyétől távoli megsemmisítő táborokba szállították, az egyes országok lakossága így nem szerezhetett közvetlen információkat.¹⁹ A gyakorlatilag egész Európát lángba borító háború pedig bizonyos fokig elterelte a figyelmet a zsidók megsemmisítéséről. Ezzel összefüggésben vizsgálandó az a kérdés is, hogy a szövetségesek miért nem tettek meg mindent a népirtás megakadályozására. Jelen cikk kereteit szétfeszíte­né a sokszor feltett kérdés: miért nem bombázták a szövetségesek az auschwitzi táborhoz vezető vasútvonalakat, holott erre lehetőségük lett volna, akár a közeledő szovjet front mögül indulva, illetve 1944-től akár olaszországi repterekről is. (Kovács-Eichner 2000)

Az Auschwitz-jegyzőkönyv magyarországi közlései

Az Auschwitz-jegyzőkönyv ma ismert magyar szövege a Székely Mária által készített fordításon²⁰ alapul. Hogy a Krasznyanszky által elkészített vagy elkészíttetett fordításnak mi lett a sorsa, arról nem tudunk, az ismert szövegváltozatok ugyanabból az eredetiből származtathatók. (Haraszti 2005, 22)

A jegyzőkönyv szövegét először – és hosszú ideig utoljára – Munkácsi Ernő közölte rövidített változatban, egyben javítva a fordítás hibáit, amely azonban így is sok pontatlanságot és még több germanizmust tartalmaz. Szenes Sándor egy visszaemlékezéseket tartalmazó kötet függelékeként közölte az Auschwitz-jegyzőkönyvet, a Török Sándorhoz került példány szövegét használva, amely tartalmazza a Munkácsi által kihagyott ré­szeket is. Bajtay Péter egy dokumentumkötet részeként közölve nem fordította teljesen újra a szöveget, a Prímási Levéltár példányát és Mun­kácsi szövegét vette alapul.

A szöveg lefordítása nem volt egyszerű feladat a kortársak (és a mai fordító) számára sem, az eredeti német változat számos személy-, és helységnevet tartalmaz, vegyesen használva a szlovák, a német és esetenként a magyar írásmódot. A magyar fordításban is következetlen a helységnevek magyar, illetve szlovák nevének használata.

Haraszti György a német eredetit felhasználva közli könyvében a teljes Auschwitz-jegyzőkönyvet, alapszövegnek ő is a Prímási Levéltárban őrzöttet tekinti. Ez az első kiadás, amely filológiai gondossággal kezelte a szöveget és forráskritikai igénnyel készült (Munkácsi és Szenes közlé­seinek nem is ez volt a célja), részletes bevezető tanulmányt tartalmaz, és igen bőséges jegyzetapparátussal szolgálja az olvasó tájékoztatását. A kötetet, amely a holokauszt 60. évfordulójára jelent meg, Kőbányai János számos fontos kérdést felvető esszéje zárja.

A jegyzőkönyv értékelése

Meglepő módon a jegyzőkönyv nem csak Magyarországon, külföldön sem vált széles körben ismertté, még Izraelben sem. Ennek okai sok­rétűek; a jegyzőkönyv jelentősége a kortársak számára keletkezését követően többször változott. Közvetlenül a történtek után az érintettek, akik tudtak a jegyzőkönyv létezéséről, nem beszéltek róla, részben félelemből, hogy felelősségre vonhatják őket, amiért tudva a készülő eseményekről, nem tettek semmit, részben, mert a korszakot a felejtés, az események agyonhallgatásának klímája uralta, mind Kelet-, mind Nyugat-Európában. A felejtés légkörében nem volt helye a jegyző­könyv mélyreható elemzésének, Vrba sem mint Auschwitz túlélője és a sikeres szökés végrehajtója, hanem mint a szlovák nemzeti felkelés résztvevője lett „hős” a háború utáni Csehszlovákiában (ahonnan ké­sőbb emigrált).

Izraelben különösen ellentmondásos volt a haláltáborok áldozataihoz való viszony; az üldöztetésben érintetteket gyakran érte az a vád, hogy ellenállás nélkül „tűrtek”. A jegyzőkönyv, amely gyakorlatilag semmilyen érdemi ellenállásról nem tesz említést, és nem is buzdít ellenállásra, nem számíthatott komoly érdeklődésre. Az Eichmann-perben a jegyzőkönyvet nem használták bizonyítékként, és a per során sem Vrbát, sem Wetzlert nem hallgatták meg. A háború alatti európai zsidó vezetők tevékenységét még több kritika érte, őket a nácikkal való kollaborálással, teljes tétlen­séggel és a tények elhallgatásával vádolták.

Nyugat-Európában, főleg Németországban az 1963-ban kezdődött ún. Auschwitz-per keltette fel újra a közvélemény, különösen a háború óta felnőtt generáció érdeklődését a holokauszt eseményei iránt. A per során elhangzott tanúvallomások lényegében megerősítették az Auschwitz-jegyzőkönyvben foglaltakat, annak autentikusságához ezt követően vég­képp nem férhetett kétség. A '60-as években kezdődött meg a holokauszt tudományos feldolgozása mind az angolszász országokban, mind Németországban. Ennek fontos forrásává váltak a túlélők beszámolói, még akkor is, ha a korai holokausztkutatást gyakran éri az a vád, hogy az áldozatok nézőpontját elhanyagolják és a „tettesek” szemszögéből, az ő általuk készített dokumentumok alapján rekonstruálják az eseményeket. A szélesebb körű társadalmi és tudományos diskurzus viszont hozzájárult a holokauszt és dokumentumainak differenciáltabb megítéléséhez. A dokumentumok, amelyeket a kutatás felhasznált, változatlanul a „tette­sek” dokumentumai voltak, kormányzati és alsóbb közigazgatási iratok, kiegészülve a háborút követő felelősségre vonás bírósági aktáival, végső soron az eljárások során tett tanúvallomásokkal.²¹

Kelet-Európában ekkor teljes mértékben hiányzott a holokauszt, mint önálló történeti kutatási tematika; a világháború, illetve az „antifasiszta ellenállás” részeseiként esett szó az áldozatokról, az előbbi megközelí­tés a Szovjetunóban, az utóbbi az NDK-ban szinte egyeduralkodó volt. Magyarországon is csak a '70-es évektől kezdődött meg a zsidóüldözés önálló témaként való feldolgozása²² – az Auschwitz-jegyzőkönyveket ek­kor nem is publikálta senki (Munkácsy 1947-ben megjelent könyve pedig csak igen szűk körben volt hozzáférhető). Szenes Sándor közlése volt az első csaknem 50 év után, 1994-ben.

Magyarországon a rendszerváltás annyiban hozott változást az ese­mények, így a jegyzőkönyv értékelésében, hogy a korabeli hatalmi elit magatartása – amelyet a szocialista korszak hivatalos történetírása egyértelműen bűnösnek tekintett – átértékelődött. Ennek keretében felerősödtek azok a vélemények, amelyek a magyar vezetés „ártatlan­ságát” hangsúlyozták, felmentve őket az erkölcsi és politikai felelősség alól. Az Auschwitz-jegyzőkönyv, amely egyértelmű figyelmeztetést tartalmaz a deportálások célját illetően, nem illik bele a „nem tudtak semmiről, így nem is tehetnek semmiről” koncepciójába. A jegyzőkönyv magyarországi ismertté válásáról fent leírtak fényében nehezen hitető, hogy a jelentősebb vezető tisztséget betöltők ne tudtak volna „semmiről”. Természetesen teljes képük nem volt, nem is lehetett az „Endlösung” minden eleméről, ez azonban a felelősség alól nem menti fel őket.

Összegzés

Az Auschwitz-jegyzőkönyvvel kapcsolatban, különösen, ami annak magyarországi sorsát illeti, több a kérdés, mint a válasz. Ez a páratlan jelentőségű történeti dokumentum csak részben tudta teljesíteni azt, ami­ért Alfred Wetzler és Walter Rosenberg megszöktek Auschwitzból: hogy figyelmeztessék a világot az ott zajló tömeggyilkosságra. Bár a jelek sze­rint Magyarországra „időben” eljutott, nem tudta megakadályozni, hogy a teljes vidéki zsidóságot Auschwitzba deportálják. Természetesen történel­mietlen a „mi lett volna ha” kérdésfelvetés (ha eljut a közvéleményhez, a vidéki zsidósághoz), az azonban biztos, hogy annál rosszabb, mint ami megtörtént, nem történhetett volna. Az a gyakran felhozott érv, hogy nem akartak pánikot kelteni, nem érv: a pánik és az esetlegesen kibontakozó spontán ellenállás, szökések emberéletet menthettek volna. A németek kevés dologtól féltek annyira, mint a káosztól, ami lehetetlenné tette (volna) a szervezett deportálásokat.

Az Auschwitz-jegyzőkönyvek részletesebb megismerése és magyar­országi hatása (illetve inkább nem hatása) vizsgálatának legfontosabb hozadéka az lehet, hogy megtörténjen a szembenézés a zsidóüldözés tényeivel, ami – a XX. század számos más eseményéhez hasonlóan – nem valósult még meg teljesen.

Jegyzetek

¹ Magyarul több kiadásban és változatban ismert a Jegyzőkönyv: Munkácsi 1947, 88-110; Emberirtás…; Bajtay 1994, 44-75; Szenes 1994, 335-364; Auschwitzi… 2005.

² Haraszti említi a korábbi sikeres szökéseket, így Jerzy Tabaut, aki 1943 no­vemberében szökött meg, illetve Sigfried Lederert, aki azzal a céllal szökött meg 1944. április 5-én, hogy figyelmeztesse a Theresienstadtban fogvatartott zsidókat. (Haraszti 2005, 5)

³ Bajtay megjegyzése szerint történtek korábban is szökések Auschwitzból, illetve Außenlagereiből, de a megmenekülteknek nem volt célja a közvélemény és a zsidóság tájékoztatása. (Bajtay 1994, 48)

⁴ Vrba és Wetzler nem tudtak jól magyarul, Krasznyanszky viszont igen, később Iz­raelben a magyar-héber szótár szerkesztésében is részt vett. (Haraszti 2005, 28)

⁵ Valószínűleg részletes információkkal valóban nem rendelkeztek, bár később mindketten állították, hogy kérésük ellenére nem került bele a magyar zsidókra vonatkozó figyelmeztetés a jegyzőkönyvbe. (Haraszti 2005, 32)

⁶ Serédi hercegprímáshoz több példány is eljutott a jegyzőkönyvből, valószínűleg az egyik Székely Mária által készített is, de keltezés vagy egyéb levéltári jegyzet nincs az iratokon. (Szenes 1994, 113)

⁷ Haraszti (2005, 36) szerint az ő révén került az eredeti Soóshoz – kérdés, hogy ezt Éliás József tudta-e. Elképzelhető, hogy magyar nyelvű terjesztés céljára maga Komoly kért egy lefordított példányt.

⁸ Braham ezt a Szenes Sándor által Éliás Józseffel, illetve Székely Máriával készített interjú alapján közli. (Braham 1988, II:105)

⁹ A levelet, mint Freudiger vallomásából kiderül, Weissmandel rabbi küldte, érte­süléseit egy szlovák vasúti alkalmazottól szerezte. (Haraszti 2005, 36)

¹⁰ Ha ez igaz, akkor csak június 20. után kaphatták volna meg – svájci (és svéd) diplomatákhoz ugyanis ekkor jutott -, ezt viszont nehéz pár nappal május kö­zepe utánra datálni.

¹¹ Ezzel szemben Braham (1988, II:105) szerint Freudiger Fülöp 1972-ben rög­zített emlékei alapján ő június 5-10. között látta először a jegyzőkönyvet; az Eichmann-per tárgyalásán 1961-ben viszont pont egy hónappal korábbi időpon­tot adott meg (forrásként mindkét esetben Weissmandel rabbit jelölte meg).

¹² A zsidóság deportálásának hátteréhez: Gerlach – Aly 2005, 202-209.

¹³ Az ügyben a közvetítő, aki a találkozást megszervezte és előkészítette, Apor Gizella bárónő volt, a Magyar Vöröskereszt főápolónője (Edelsheim 2001, 263). Maga Horthy Miklós viszont Emlékirataiban azt állította, hogy augusztusban szerzett tudomást az Auschwitz-jegyzőkönyvről, ezt a későbbi kiadásokban az örökösök (ifj. Horthy Miklós és Edelsheim Gyulai Ilona) módosíttatták. Az első kiadásban szereplő tévedés tényét elismeri maga Edelsheim (2001, 267) is.

¹⁴ Haraszti tanulmányában (2005, 16-20) részletesen ismerteti a jegyzőkönyv nemzetközi terjesztését.

¹⁵ Ennek oka sem maga a jegyzőkönyv volt, hanem a (részben annak nyomán kialakult) külföldi nyomás. (Gerlach – Aly 2005, 269)

¹⁶ A BBC Thomas Mann beszédeit közvetítette, információinak forrása nem ismert, de azok hitelesnek tűnnek. Ez a két – 1941 decemberében és 1942 januárjában sugárzott – beszéd hívta fel először a figyelmet nyilvánosan a zsidók tömeges meggyilkolására. (Braham 1988, II:91)

¹⁷ A szovjet hatóságok hivatalosan vizsgálták a háború első időszakában bekö­vetkezett eseményeket. (Krausz 2004, 69)

¹⁸ Bizonyítja mindezt, hogy mind Veesenmayer bírósági tárgyalásán 1948-ban, mind saját izraeli perében ellentmondásokba keveredett ezzel kapcsolatban. (Braham 1988, 11:101-102)

¹⁹ Ez alól az egyetlen kivétel a Szovjetunió területe volt, ahol a zsidókat általában a helyszínen, közvetlenül a települések határában gyilkolták meg, vagy köz­vetlenül a front elvonulásakor, de sok esetben később. A megszálló feladatokat ellátó katonai egységeknek feladata volt a zsidók összeírása, köztük az ilyen feladatokat ellátó magyar egységeké is.

²⁰ Valószínűleg ennek egyik példányát őrzik a Prímási Levéltárban. A német szö­veghez képest ez is tartalmaz rövidítéseket.

²¹ Ennek meghaladására először Raul Hilberg tett kísérletet, de a „nürnbergi látásmód” hosszú ideig uralta holokauszt-kutatását.

²² Ez a keleti blokkban kivételesnek számított: Thomas C. Fox: „Holokauszt under Communism” c. tanulmányát idézi Gyáni (2008, 13). A holokauszt historiográfiá­jának kelet-európai sajátosságait elemzi Krausz (2004, 130-139) „Kelet-európai variációk” című fejezete.

Hivatkozott irodalom

Auschwitzi jegyzőkönyv. (Közli: Haraszti György) 2005, Budapest

Bajtay Péter (vál. és ford.) 1994: Az Auschwitzi Jegyzőkönyv. Budapest

Braham, Randolph L. 1988: A magyar holokauszt. II. köt. Budapest

Edelsheim Gyulai Ilona 2001: Becsület és kötelesség 1. köt. 1918-1944. Buda­pest

Emberirtás, embermentés: Svéd követjelentések 1944-ből. (1994) Budapest, Katalizátor Irodalmi Kft.

Gerlach, Christian – Aly, Götz 2005: Az utolsó fejezet. A magyar zsidók legyilko­lása. Budapest

Gyáni Gábor 2008: Helyünk a holokauszt történetírásában. In: Kommentár 2008/3. 13-23.

Haraszti György 2005: Az égő titok – az auschwitzi jegyzőkönv(ek)ről 60 év eltel­tével. In: Auschwitzi jegyzőkönyv. (Közli: Haraszti György), Budapest

Kovács-Eichner György 2000: Miért nem bombázták Auschwitz-Birkenaut? In: Eszmélet 46. (2000. nyár)

Krausz Tamás 2004: Antiszemitizmus – holokauszt – államszocializmus. Buda­pest

Munkácsi Ernő 1947: Hogyan történt? Adatok és okmányok a magyar zsidóság tragédiájához. Budapest

Szenes Sándor 1994: Befejezetlen múlt. (2. bővített kiadás), Budapest

Tanulmányomban a németek által megszállt szovjet területeken létre­hozott gettókkal foglalkozom. Azt kívánom megvizsgálni, hogy az itteni gettók mikor és milyen céllal jöttek létre, hogyan működtek. Emellett választ kívánok adni azokra a téma kapcsán felmerülő kérdésekre, hogy a gettóba kényszerített zsidók milyen körülmények között éltek, milyen nehézségekkel, problémákkal kellett szembenézniük és önerőből milyen oktatási, egészségügyi, kulturális intézményeket hoztak létre.

Ez a speciális téma Magyarországon kevésbé ismert és kevéssé kuta­tott terület. Így alapvetően az angol nyelvű szakirodalmat és forrásokat vizsgáltam meg és használtam fel, ugyanakkor orosz nyelvű szerzők műveire is támaszkodtam.

A második világháború kitörését követően, 1939 őszén a náci Né­metország megszervezte a modernkori Európa első gettóit a megszállt lengyel területeken. Ezen gettók arra szolgáltak, hogy a zsidó lakossá­got elszigeteljék a nem zsidó lakosságtól és a többi zsidó közösségtől, valamint, hogy a zsidó lakosságot nagyobb városokba koncentrálják. A németek a gettókat átmeneti megoldásnak szánták, mely által ideigle­nesen megvalósítható a zsidók ellenőrzése és szegregálása mindaddig, míg a zsidókérdésre valamilyen megoldás nem születik. Az 1941-es év perdöntő ebben a folyamatban. Ekkor támadta meg Németország a Szovjetuniót, és döntés született az Endlösungról, az európai zsidóság fizikai megsemmisítéséről. Ezen döntés fényében értelmezhető, hogy a gettók milyen szervesen illeszkedtek a náci népirtási politikába; ugyanis ezek megléte Lengyelországban rendkívül megkönnyítette a zsidók haláltáborokba való deportálását és megsemmisítését.

A szovjet területeken a gettók más körülmények között jöttek létre. A helyi lakosság egy része – elsősorban a balti és ukrán területeken – felszabadítóként üdvözölte a német csapatokat és nagymértékben együttműködött velük, több százezer ember szegődött a náci német hatóságok szolgálatába. A legtöbb esetben a frissen elfoglalt területeken a lakosság a németekkel együtt – olykor őket meg sem várva – a zsidó lakosság ellen fordult. Letartóztatások, gyilkosságok, tömeges kivég­zések kezdődtek, melyeket a helyi nacionalista, antiszemita polgárok a németekkel együtt kegyetlen brutalitással hajtottak végre. (freeweb…eszmelet Internetes hivatkozásoknál a forrást a szövegben rövidítve jelöljük, feloldásuk a Hivatkozott irodalomnál a tanulmány végén található. – A szerk.) A kegyetlenkedéseket azonban a németek igyekeztek kor­dában tartani. Tisztában voltak vele, hogy a helyi zsidó lakosságot ezen akciók megrémítették és ezt ki is használták. Például Franz Walther Stahlecker SS Oberführernek sikerült rávennie a kaunasi zsidókat, hogy a litvánok által elkövetett pogrom után gettóba vonuljanak. A tábornok kijelentette, hogy a litvánok nem hajlandók együtt élni a zsidókkal, mert minden zsidót kommunistának tartanak. Azonban ha bevonulnak a gettó­ba, akkor ott biztonságban lesznek. „A javukat akarjuk. Ott biztonságban lesznek, és maguk intézhetik az ügyeiket.” A zsidó hitközség vezetőinek többsége azon a véleményen volt, hogy jobb a maguk körében élniük, mint a kegyetlenkedő litvánok között. Megválasztották a Zsidó Tanácsot, amely megszervezte a gettóba költözést. (Hausner 1984, 284-285) A zsidók valóban hittek a gettó védelmi funkciójában, nem tudták, hogy a beköltözés után milyen sors vár rájuk.

A németek „le akarták fejezni” a helyi zsidó közösségeket, így az első áldozataik a helyi zsidó értelmiség tagjai, valamint a fiatal férfiak voltak. A kezdeti vérengzések után történt meg a gettók felállítása, így a zsidó lakosságnak már csak egy része került a szögesdrót mögé. Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az Einsatzgruppék [kivégzőosztagok] 1941 nyarától nagyon hatékonyan működtek a megszállt szovjet terüle­teken, így a tömeggyilkosságok miatt sok városban, faluban már nem is volt szükség gettók felállítására.

Felmerülhet a kérdés, hogy az Einsatzgruppék mellett miért állították fel a gettókat? A szovjet területeken ez arra szolgált, hogy a zsidóságot a nagyvárosokba koncentrálják, dolgoztassák, míg ki nem végzik őket. Az itteni gettók létrehozása, majd megszűnése nem egyszerre történt, sok tényező befolyásolta. Függött attól, hogy mikor foglalták el a várost a németek, hogy mekkora volt a zsidó lakosság száma, mekkora volt kö­rükben a szakképzett munkaerő. A gettók felszámolásáról maga a német vezetés döntött. Így volt olyan gettó, ami csak pár napig létezett, mások több hónapig vagy évig is működtek. (ushmm… 10005059)

A gettók fontos funkciója volt a munkaerő biztosítása. 1941 végére világossá vált, hogy a Szovjetunió elleni háború elhúzódik. A németeknek a hátországban munkaerőre, minél több szakemberre volt szüksége, így a zsidók likvidálását átmenetileg elhalasztották, és a katonai szempontból fontos gyárakban, műhelyekben dolgoztatták őket. (freeweb… eszmelet) Megosztotta a német vezérkart az a dilemma, hogy mi a fontosabb: a megsemmisítés vagy a munkaerő? Végül köztes megoldást választottak. Felhasználták a zsidó munkaerőt, azonban ha munkára alkalmatlanok­ká váltak, akkor legyilkolták őket. Így folyamatosan csökkent a gettók lakóinak száma, illetve területe. 1943-ban végleges döntés született a gettók felszámolásáról. A szovjet gettólakók közül sokakat még az adott városban likvidáltak, másokat lengyel haláltáborokba deportáltak.

A megszállás után a német hatóságok jelölték ki a városokban a gettó területét, ahová a városi és a környékbeli zsidóságot koncentrálták. A legtöbb esetben ezek a külvárosokban vagy fejletlen, infrastrukturálisan rosszul felszerelt területen helyezkedtek el. A gettóba költözést a német hatóságok a helyi kollaboránsokkal és az újonnan felállított Zsidó Tanáccsal együtt irányították. Mindennek lebonyolítása nagyfokú szervezést igényelt. Pár nap, vagy olykor pár hét állt rendelkezésre, hogy az embe­rek korábbi otthonaikat elhagyva bevonuljanak a gettóba. A költöztetés és az új körülmények megszokása nagyfokú alkalmazkodási képességet igényelt a zsidó lakosságtól. Ugyanakkor korábbi életük számos elemét tudták megszervezni a gettó falain belül is.

Az itteni gettók két részből álltak. Megszerveztek egy A és egy B, azaz egy nagyobb és egy kisebb gettót, melyeket egy utca vagy folyó választott el egymástól. Mindkettőt fallal vagy szögesdróttal vették körül. A kis gettóba tömörítették a munkaképes zsidókat. A nagyobb gettóba a kényszermunkára alkalmatlanok kerültek. Ez utóbbi gettórészek rövid életűek voltak, nem sokkal a felállítás után likvidálták a lakóit. A tömeg­gyilkosságok az adott városban vagy annak közelében egy-egy hírhedt helyen, tehát a helyi polgári lakosság szeme előtt és gyakran aktív rész­vételével zajlottak le. Kaunasban ilyen volt a Kilencedik Erőd, Vilniusban Ponary, Riga esetében pedig a Rumbula erdő.

A gettókban a németek nem rombolták szét a zsidók családi egységét, nem választották szét a családtagokat. (yivoencyclopedia…) A szak­képzett munkaerőnek minősített – a németeknek dolgozó – zsidóktól a legtöbb esetben nem szakították el a családjukat, azonban a tömeges kivégzések, majd a folyamatos atrocitások, razziák erősen csonkították a családi egységet, és kihatással voltak a gettó lakóinak összetételére is. A következő tendenciák a legtöbb esetben érvényesek. A gettóban élők 55-60%-a, tehát a többsége nő volt. (yivoencyclopedia…) A kaunasi gettóban 1942 tavaszán a férfiak a lakók 43%-át, míg a nők 57%-át al­kották. Ez az arány 1943 tavaszára megváltozott, ekkor a közel 16 ezer főnek 60%-a volt nő és 40 %-a férfi. A shavli gettóban is hasonló adatok figyelhetők meg. 1943-ban az itt élő 4775 emberből 57,6 százalék volt nő. (jwa.org…) A pinski gettóban száz emberből 86 fő volt nő vagy gyerek, s csupán 14 fő volt 15-90 év közötti férfi. (jewishgen… yalkutmoreshet) Az adatok komoly aránytalanságot mutatnak. E jelenséget több tényező is magyarázhatja. Először is, a férfiak, azon belül is az értelmiségi vagy fiatal férfiak voltak az első áldozatai a tömeggyilkosságoknak. A németek így kívánták megakadályozni az ellenállás megszervezését. Ezen gyil­kosságok méreteit jól példázza a fent említett Pinsk városának esete, ahol a gettó felállítása előtt – 1941. augusztus 5-e és 7-e között – 11.000 férfit öltek meg. (jewishgen… yalkutmoreshet) Másodszor, a férfiak mun­kaerejére nagy szükség volt, így, ha nem végezték ki őket rögtön, akkor hamar kényszermunkatáborokba kerülhettek. Harmadrészt, elsősorban fiatal férfiak szöktek ki a gettókból és csatlakoztak a partizánokhoz. Mindezen okok hozzájárultak ahhoz, hogy a gettókban a férfiak végig kisebbségben voltak. Ugyanakkor azt is meg kell említenünk, hogy ha­lálozási arányuk is magasabb volt, mint a nőké. (yivoencyclopedia…) Ez azzal magyarázható, hogy a nők jobban tudtak alkalmazkodni gettóbeli körülményeikhez. Nagyobb volt bennük az életösztön és gyorsabban rájöttek az életben maradási technikákra. Sokkal jobban figyeltek a fizikai megjelenésükre, a tisztaságukra, a higiéniára, melyek növelték túlélési esélyeiket. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a férfiak többsége nagyon nehéz körülmények között kemény fizikai munkát végzett, míg a nők közül kevesebbet foglalkoztattak és kevésbé megterhelő munkában. (jwa.org.)

Nemcsak a nem szerinti megoszlást tekintve találunk aránytalanságot, hanem a kor szerinti megoszlás tekintetében is. (A következő adatok addig érvényesek, amíg fel nem számolták a nagy [A] gettókat, ahol a munkára alkalmatlanok éltek.) A kor szerinti megoszlást nézve azt látjuk, hogy a gettókban nagyon sok volt a gyerek és az idős ember. Ők veszélytelenebbek voltak a németek szempontjából. De amikor a gettók felszámolása elkezdődött, ők váltak a németek fő célpontjaivá, őket végezték ki először. A kor szerinti eloszlásra jó példa a pinski gettó: a 15 év feletti férfiak a lakók 14%-át, a 15 év feletti nők az 50%-át, a gyerekek pedig a 36%-át tették ki. (jewishgen… yalkutmoreshet)

A német megszállás alatt a városi zsidó közösségek életében kulcs­fontosságú szerepet kaptak a Zsidó Tanácsok. Miért volt szükség erre a szervre? Egyrészt, a zsidók nem léphettek egyénileg érintkezésbe a német hatóságokkal, így ha bármire szükségük volt (élelmiszerjegyre, munkahelyre, kórházi ágyra), azt csak a Tanács közvetítésével kaphatták meg, a Tanács intézkedett ügyeikben. Másrészt, a németeknek is szük­ségük volt egy zsidó szervre, mely közvetítette a német parancsokat, rendeleteket a gettó lakói felé és garantálta azok végrehajtását. Ez a viszony teszi a Zsidó Tanácsok megítélését negatívvá, ellentmondásos­sá, ugyanis ők tárgyaltak a németekkel és hajttatták végre parancsaikat. (Hausner 1984, 285) Tevékenységük kétszintű volt. A gettó belső életét szabályozták, a zsidó közösség feletti közvetlen hatalmat gyakorolták, valamint az egész közösséget képviselték a megszálló hatalom felé.

A németek által felállított testület a legtöbb esetben a Zsidó Tanács nevet kapta, azonban Kaunasban és Rigában az Altestenrat [Vének Tanácsa] elnevezést használták. A tízezer főnél kisebb településeken tizenkettő, míg a tízezer főnél nagyobb városokban huszonnégy tag­ból állt a tanács. (holocaustresearchproject. judenrat) Tagjai ismert, köztiszteletben álló férfiak voltak, akikben megbízott a közösség, és akiket a németek is elfogadtak. Sokszor a tagok becsületbeli ügynek tekintették, hogy elfogadják a felkínált pozíciót. (Hausner 1984, 286) Voltak azonban olyanok is, akiket rá kellett beszélni, például a népszerű orvost, dr. Elhanan Elkest, a kaunasi Vének Tanácsa vezetőjét. (Arad 1999, 385-386)

A Zsidó Tanácsokat a legtöbb esetben már a megszállás első hetében felállították, hogy gyorsan megszervezhessék a gettóba költöztetést. (holocaustresearchproject. riga) Komoly problémát jelentett, hogy a németek sokkal több embert költöztettek be, mint amennyi korábban az adott területen élt, így túlzsúfoltság alakult ki. Megközelítőleg 0,5-1 négyzetméter jutott egy-egy lakónak, így gyakran több család is oszto­zott egy szobán, ami nagyfokú alkalmazkodás igényelt. A jaworowi gettó egyik túlélője így emlékezik vissza: „Mint a méhek a kaptárban, rettenetes zsúfoltságban, piszokban, víz, ruházat, ágynemű, étel nélkül, kimond­hatatlan félelemben és pánikban a zsidók elkezdték az új életüket.” (deathcamps. jaworow) Ezen körülmények jelentős improvizációra, ta­lálékonyságra késztették a gettóban élőket. Lvovban a lakók az alváshoz beosztást készítettek. Két-három csoportba szervezték magukat és így, felváltva aludtak a helyszűke miatt. (yivoencyclopedia.) Azonban nem minden lakót érintett a túlzsúfoltság és a nélkülözés. A jaworowi gettóban a Zsidó Tanács tagjai és a zsidó rendőrök nagyon jó körülmények között éltek. „Miközben az emberek mocsokban éltek, addig a zsidó tanács kényelemben, sőt luxusban élt. Pizsamában, tisztaságban, gyönyörű ágyneműben. Kártyáztak, mint a régi szép időkben.” (deathcamps… jaworow)

A gettók jellemzője volt az elhanyagolt infrastruktúra. A kaunasi get­tóban lévő házak nagy többsége faház volt, és nem volt bevezetve a víz. Ezáltal az alapvető higiénia biztosítása – fürdés – is nehézségekbe ütközött, nem beszélve az ivóvíz ellátásról. Sok gettóban kevés volt a vízellátást biztosító utcai kút, ha figyelembe vesszük a gettó lakóinak számát. (yivoencyclopedia…) A pinski gettóban kezdetben 17-20 000 ember osztozott 70-75 kúton, tehát megközelítőleg 250 emberre jutott egy. Ezen kutak töredéke – szám szerint tizenkettő – volt kézipumpás, a többi földbe ásott kút volt. (jewishgen. yalkutmoreshet) A rigai gettóban is hasonló körülmények uralkodtak. Csak egyes épületekben volt belső vízvezeték, tehát a legtöbb embernek kinti kutakból kellett vizet horda­nia. Egészségügyi szempontból a legtöbb gettóban komoly problémát jelentett a felgyülemlett szemét is. A rigai gettóban szerették volna, ha a városi önkormányzat segítséget nyújt, és átveszi tőlük a szemetet. Ezt azonban visszautasították, így a lakóknak hatalmas gödröket kellett ásniuk, amelyek viszont rendkívül fertőzésveszélyesek voltak.

A nehézségek ellenére a Zsidó Tanácsok nagyon komoly erőfeszí­téseket tettek, hogy a gettóba kerültek életét megszervezzék, és élhetővé tegyék. (Hausner 1984, 285) Ők szervezték meg az élelmiszerek kiosztását, a segélyezést, de az ő kezdeményezésükre indult meg az ingyenkonyhák, a kórházak, az árvaházak, a kulturális intézmények felállítása is. A gettókban borzalmas körülmények voltak, alig volt élel­miszer, fűtőanyag, gyógyszer. Az éhezés volt az egyik leggyakoribb és legkomolyabb probléma, amit orvosolniuk kellett. A német hatóságok ugyanis nem gondoskodtak megfelelő ellátásról, olyan kicsi fejadagot biz­tosítottak a zsidóknak, mellyel gyakorlatilag halálra ítélték őket. Brodyban naponta 80 gramm kenyeret kaptak (holocaustresearchproject… brody), a baranovichi gettóban 120 grammot (jewishgen. Baranovichi1). Ha a zsidók életben akartak maradni, csempészniük kellett, megszegve ezzel a német törvényeket. A rendelkezések szerint ugyanis zsidónak szigorúan tilos volt kapcsolatba lépnie egy nem zsidóval, azonban nem volt más lehetőségük, csak a helyiekre számíthattak. Alapvetően azok az emberek tudtak élelmet, gyógyszert csempészni, akik a gettón kívüli munkabrigádokban dolgoztak. Például a shavli gettóban élő zsi­dó orvosok gyógyszereket valamint alapvető élelmiszereket vittek be. Kaunasban és Grodnóban zsidó munkások ezrei csempésztek élelmet. (yivoencyclopedia.) Ezt az illegális tevékenységet a Tanács is támo­gatta, mivel belátta, hogy a gettó lakói rá vannak szorulva a behozott élelmiszerre. Bialystokban a Tanács úgy próbált a rossz körülményeken javítani, hogy a gettón belül zöldséges- és gyümölcsöskerteket hoztak létre. (holocaustresearchproject. bialystock) Ez nem tekinthető egyedi kezdeményezésnek, Kaunasban is hoztak létre ilyen zöldségeskerteket. (ushmm.   children)

A Tanácsok több esetben kapcsolatban álltak a földalatti mozgalommal és a fegyveres ellenállással, sőt, segítették is azt. Minszkben a Zsidó Tanács bizonyos részlegeinek vezetői a földalatti mozgalom tagjainak ruhákat, cipőket, hamis papírokat, iratokat szereztek és rejtekhelyek keresésében, biztosításában is segítettek. Minszkben és Kaunasban a segítségnyújtás egy sajátos formáját találta ki a Tanács, melyet ké­sőbbiekben a művészek esetében is alkalmaztak. Az ellenállás tagjait a gettórendőrség soraiban bujtatták. (holocaustresearchproject. minsk) Itt volt a legkevésbé feltűnő a jelenlétük, mivel a rendőrség soraiban is – akárcsak az ellenállók között – elsősorban fiatal férfiakat találunk. Másrészt, a gettórendőrség tagjait nem deportálták, csak a gettó végső felszámolásakor, tehát addig biztonságban lehettek. Így időt nyertek az ellenállás megszervezésére.

A gettórendőrség a Tanács karhatalmi szerveként funkcionált, és kü­lönleges státusza volt. Hatalmát befolyásolta az, hogy milyenek voltak a helyi körülmények, és mekkora volt a közösség. Egy kis gettóban csak maroknyi emberre volt szükség, míg egy többezres gettóban több száz rendőr volt szolgálatban. Minél nagyobb volt a gettórendőrség, annál nagyobb tekintélye volt, és annál inkább függetleníthette magát a kö­zösségtől és a Tanácstól. Tagjai elsősorban fiatal, életerős, harcedzett férfiak voltak. (yivoencyclopedia…) Baranovichiban például a rendőrség tagjainak többsége a Maccabi sportegyesületben sportolt. (jewishgen. Baranovichi1) Sokan a jobb ellátás, a jobb életkörülmények és a presz­tízs miatt csatlakoztak a gettórendőrséghez. Elsődleges feladatuk az volt, hogy a gondoskodjanak a közrendről, és végrehajtassák a német parancsokat. Emellett ők kísérték el a gettón kívüli munkahelyekre a munkásokat, a be- és kijáratnál ők számolták meg, illetve vizsgálták át azokat. Azonban többször előfordult, hogy segítették az ellenállókat, az ellenállás megszervezését, vagy – mint láthattuk – menedékül szolgáltak. Több esetben azonban – a németek parancsára – a Tanáccsal együtt ők válogatták ki és szedték össze a deportálásokhoz vagy a kivégzésekhez a gettólakókat. (yivoencyclopedia.) Ezen cselekedetek mind a Tanács, mind a rendőrség megítélését az utókor számára rendkívül negatívvá tették.

A Zsidó Tanács vagy a gettórendőrség tagjának lenni, egyáltalán nem volt veszélytelen feladat. A tagokat sok esetben meggyilkolták, ha a né­metek követeléseit nem hajtották végre, vagy önkezükkel vetettek véget életüknek. Lvovban Dr. Joseph Parnast azért lőtték agyon a németek, mert vonakodott a deportálandók névsorát összeállítani. „Szállíthatok maguknak bútort, szőnyeget, kávét, pálinkát, de zsidókat nem.” Utódja, Dr. Landsberg és több tanácstag is hasonló sorsra jutott. A kolomijai gettóban Markus Horowitz nővérével együtt öngyilkos lett, amikor azt követelték tőle, hogy a deportálásokban működjön közre. A fehérorosz Bereza Kartuska gettójának tanácstagjai öngyilkosok lettek, mivel úgy döntöttek, hogy nem teljesítik azon rendelkezést, hogy gyűjtsék össze a zsidókat „keletre szállítás és ottani munkavégzés céljából”. Pruzanában, mikor kiderült a Zsidó Tanács és a földalatti mozgalom együttműködése, két tanácstagot a helyszínen agyonlőttek, a többieket pedig másnap deportálták egy 2.500 fős transzporttal. (Hausner 1984, 287-288)

Ahogy utaltunk rá, a szovjet területeken a gettókat a tömeggyilkosságok árnyékában állították fel, és folyamatosan csökkentették a lakók számát. Azonban kiderült, hogy a megszállt területek nemcsak a helyi lakosság foglalkoztatására és likvidálására alkalmasak, hanem a birodalmi, azaz osztrák, német, cseh zsidók egy részét is ide lehet szállítani megsemmi­sítés céljából. A döntésről és a deportálások megkezdéséről a parancsot 1941. november 7-én kapta meg a Rigában székelő Keleti Területek Birodalmi Komisszariátusa. Ebben az állt, hogy összesen 50 000 zsidót fognak a kaunasi, a rigai és a minszki gettóba szállítani (freeweb. eszmelet), akiknek helyet kellett csinálni. Ekkor számolták fel a néme­tek és kollaboránsaik a nagy (A) gettókat, ahol addig a helyi, munkára alkalmatlan zsidók éltek. Az ő helyükre érkeztek meg a birodalmi zsidók. A minszki gettóba 1941 szeptemberétől 1942 októberéig 35 000 zsidót deportáltak. A rigai gettóba 1941 decemberétől 1942 tavaszáig 25 000 birodalmi zsidó érkezett. (freeweb… eszmelet) Általában harmadosztályú vasúti kocsikon, viszonylag kulturált körülmények között szállították őket Kölnből, Düsseldorfból, Berlinből, Brémából, Karlsruhéból, Prágából, Bécsből és a Rajna-vidékről. A birodalmi zsidókat megérkezésük után – a helyi zsidó lakosságtól elkülönítve – külön gettóba szállították. A minszki gettóban a helyiek az újonnan érkezetteket hamburgi zsidóknak nevezték el, ugyanis az első csoport onnan érkezett, és a gettójukat is hamburgi gettó néven ismerték. (holocaustresearchproject. minsk) Másutt német gettónak nevezték lakhelyüket, ahol teljes különállást élveztek és saját intézményrendszert, Zsidó Tanácsot, iskolákat hoztak létre. Nemcsak a helyi zsidóságtól választották el őket, hanem város és nemzetiség szerint is. Saját tanácsaik igyekeztek megszervezni közös­ségüket, és együttműködtek a gettó többi részével. (holocaustmusic. riga) Mindezek ellenére nagyon nehéz helyzetben voltak. A német zsidók között magasabb volt a halálozási arány, mivel kevésbé tudtak alkalmazkodni a gettó körülményeihez. Helyzetüket nehezítette, hogy nem volt nyelvismeretük. Nem tudták kiejteni a litván utcaneveket, így a németek a legtöbb utcát átnevezték azon városok után, ahonnan jöttek. Nem rendelkeztek kapcsolatokkal, így nehezen tudtak csereberélni a helyiekkel. (freeweb. eszmelet) A helyi zsidóság is furcsa szemmel nézte őket: „a gettóba fura embereket terelnek. Halbőrből készült, rózsa­szín, kék vagy égszínkék gallért hordanak, a gallérjuk pedig csuklyában végződik. A mellük jobb oldalán egy hatágú csillag és a felirat: Jude. Egymás között németül beszélnek.” (Krausz 2005, 216) A gettóbeli élet nehézségei ellenére jobban és szabadabban éltek, mint a helyi zsidó lakosság, ugyanakkor komoly megpróbáltatásoknak voltak kitéve, és a németek végső soron nekik is ugyanazt a sorsot szánták. A munkára alkalmasakat dolgoztatták, a munkára alkalmatlanokat pedig hamarosan kivégezték. (holocaustresearchproject… minsk) Joggal kérdezhetjük, hogy akkor miért szeparálták el őket? Feltehetően azért, hogy ne tud­janak információkat szerezni a helyiektől. Az is szerepet játszott elkü­lönítésükben, hogy másként kezelték őket a németek. Azonban csak a németek, a helyi őrszemélyzet nem. Mi volt ennek az oka? Ezt Wilhelm Kube egyik jelentése magyarázza, melyben így írt a birodalmi zsidókról: „Ezek az emberek a mi kultúrkörünkből jöttek, nem azonosak az itteni állati csordával […] Ezek a zsidók különböznek az orosz zsidóktól” (idézi Arad 1999: 408-409). Feltehetően e megfontolás állt amögött, hogy a német hatóságok a birodalmi zsidóknak engedélyezték a gettó területén az oktatás és a szabad vallásgyakorlás megszervezését. Így kívánták a gyanújukat eloszlatni.

A tömeges kivégzések első hulláma, valamint a nagy (A) gettók 1941 őszi likvidálása után a Zsidó Tanácsok is rájöttek, hogy a munkaerő az egyetlen ok, amiért a gettókat nem számolják fel. Ennek köszönhetően terjedt el a „munka általi túlélés” elképzelése, mely abban gyökere­zett, hogy a németeknek szükségük van a képzett zsidó munkaerőre. A Tanács úgy vélte, hogy ha a gettó biztosítani tudja a munkaerőt, akkor késleltethető a gettó felszámolása. Abban reménykedtek, hogy a munka által időt nyerhetnek, míg a németeket legyőzik a szövetsé­gesek. (Arad 1999, 371-372) A Tanácsok igyekeztek meggyőzni ezen elképzelés helyességéről a gettóban dolgozókat. „Egyetlen célunk van, mégpedig az, hogy megérjük a háború végét. E cél érdekében be kell bizonyítanunk a hasznosságunkat […] A gettóipar bebizonyította hasznos voltát” – mondta Efraim Barasz, Bialystok Zsidó Tanácsának elnöke (idézi Hausner 1984: 290-291). A dilemma ez volt: dolgozni kellett túlélésük érdekében, ugyanakkor a munkájukkal hozzájárultak a német háborús erőfeszítésekhez, mely által saját felszabadításukat lassították. Azzal is tisztában voltak, hogy a kényszermunka csak egy időleges haladék. (ushmm… label8) Ahogy Kaunasban Leib Garfunkel fogalmazott: „Tudjuk, hogy pusztulásra ítéltek bennünket, de haladé­kot kaptunk a hóhéroktól […] Ezért szeretnénk időt nyerni, és minden lehetséges eszközt igénybe venni az emberek megmentésére.” (Idézi Hausner 1984: 290.)

A német hatóságok szempontjából a gettók valóban csak a munkaerő koncentrálására és foglalkoztatására szolgáltak. Mind a gettó területén, mind azon kívül voltak munkahelyek, utóbbiak voltak döntő többségben. A falakon belül főleg a Tanács különböző részlegei, műhelyei foglalkoztatták az embereket, míg a falakon kívül a németek és a helyiek alkalmaztak zsidó munkaerőt. A németek minden tizenhat évnél idősebb férfit és nőt munkára köteleztek, így a nagyobb városokban naponta több ezer ember dolgozott a munkabrigádokban napi tizenkét órában. (ushmm. label8) A németeknek olyan szakismerettel rendelkező zsidókra volt szükségük, akiket a hadiiparban foglalkoztathattak. Festőkre, hegesztőkre, ácsokra, tetőfedőkre, elektronikai szakemberekre, vízvezeték-szerelőkre. A nők nehezebb helyzetben voltak – a legtöbb hasznosítható foglalkozást fér­fiak űzték -, ezért ők a leggyakrabban varrónőként dolgoztak.

Több gettó mellett volt egy-egy nagyobb építési projekt (gyár, reptér, vasút), amely igényelte a zsidó munkaerőt és sok embert foglalkozta­tott. Kaunas esetében ez az Aleksotas külvárosban lévő katonai reptér építése volt, mely a gettóban élő munkások több mint felét alkalmazta. A reptér felépítését követően betont szállítottak, illetve a repülőgépeket pakolták fel és pakolták le. (ushmm. label8) Baranovichiban is a légi­erőnél dolgoztatták a gettólakók többségét, összesen 350 embert; másik 250 ember a vasúti depóban dolgozott. (jewishgen… Baranovichi1) Kemény fizikai munkát végeztek, amit sokan nem bírtak. Kaunasban ezt a problémát úgy oldotta meg a Tanács, hogy kíméletesebb munkát biztosított számukra a gettó műhelyeiben. Ez komoly segítséget jelentett, mivel a likvidálási és deportálási akciók során már nem minősítették őket alkalmatlannak, és a gettóban maradhattak. (ushmm.   label8)

A szakképzett munkaerőt más módon is felhasználták a németek. A szabóknak, cipészeknek, kárpitosoknak külön műhelyeket állítottak fel, ahol szaktudásukat hasznosíthatták. Kaunasban készítettek ruhákat, bőrárukat, fémtermékeket, sőt játékokat is, melyeket német gyerekek­nek küldtek el karácsonyi ajándékként. E műhelyeket nagyon kedvelte a német vezetés, mivel gyakran gyárttattak ott maguknak használati cikkeket. (ushmm. label8) Ilyen speciális műhelyek Baranovichiban is működtek, ahol hatvan-hetven mesterember dolgozott. Ezek különösen biztonságos munkahelyeknek számítottak, így sok zsidó igyekezett ide bekerülni. (jewishgen.   Baranovichi1)

A pinski gettó esetében még pontosabb adatokkal rendelkezünk, melyek megmutatják, hogy kik vették igénybe a zsidó munkaerőt. 1942 tavaszán a 17 344 gettólakóból 5112 rendelkezett munkahellyel. Ennek az 5.112 munkásnak 38%-a férfi, 62%-a nő volt. Az arányokat vizsgálva azt látjuk, hogy míg a legtöbb gettólakó férfi foglalkoztatva volt, addig a nőknek csak egy része. A 15 éven felüli férfiak 78%-ának, a 15 évnél idősebb nők 36%-ának volt munkahelye. A munkások negyvennégy különböző munkahelyen dolgoztak. A németek elsősorban kisegítő munkákra alkalmazták őket. A hadsereg mellett a hajógyárban, a ha­jójavító műhelyben, a reptéren, a főhadiszállásokon és a rendőrségnél 999 ember, a gyárakban, a fűrésztelepen 859, míg a különböző más műhelyekben 795 ember dolgozott. A városi lakosság alkalmazásában 1.284-en álltak, közülük 420-an mezőgazdasági munkákat végeztek, 364 nő pedig keresztény háztartásokban dolgozott. A Zsidó Tanácsban és részlegeinél 1.175-en dolgoztak. Ebből 330 embert olyan részleg alkalmazott, hogy részt vettek az étel – kenyér, zöldség – kiosztásában. (jewishgen… yalkutmoreshet) Így a munkahelyek révén sokaknak, min­den negyedik dolgozónak lehetősége nyílt arra, hogy ételt csempésszen családjának. (pinskjews.)

Kisebb városok esetében egy érdekes tendencia figyelhető meg. Miután a zsidó lakosságot – köztük sok szakmunkást – a környékbeli gettókba koncentrálták, az adott városban szakemberhiány lépett fel, ugyanis az árja munkaerő nem tudta őket helyettesíteni. Így például a kolomyjai gettóban engedélyezték a németek, hogy többen visszatérje­nek családjaikkal egykori lakóhelyükre, például Kosowba és Obertynba. (Később azonban elrendelték, hogy a családtagok térjenek vissza a gettóba, tehát csak a szakképzett munkaerő maradhatott ideiglenesen a gettón kívül.) (deathcamps.   kolomyja⁾

A gettókban a túlzsúfoltság, az alultápláltság, a kemény fizikai munka, a rossz higiéniai viszonyok mind hozzájárult a betegségek terjedéséhez, a lakók egészségügyi állapotának romlásához és a magas halálozási arányhoz. A Zsidó Tanácsok kórházakat állítottak fel, melyek a legtöbb esetben rosszul voltak felszerelve. Folyamatos gyógyszerhiánnyal küz­döttek, nem volt elegendő ágy a betegek számára, nem állt rendelkezésre megfelelő számú személyzet sem. Az orvosok legfontosabb feladata a hi­giénia biztosítása, a betegek ápolása volt, valamint a járványok kitörését, terjedését kellett megakadályozniuk. Sok helyen sikeresen működtek, de több gettóban az intézkedések ellenére járványok törtek ki.

A következőkben a németek által „mintagettónak” tekintett Baranovichi egészségügyi rendszerét mutatom be. A gettó fennállása alatt meg­közelítőleg hatvan gyógyszerész és orvos dolgozott. (jewishgen. Baranovichi1) A nagy számot indokolja, hogy a szakképzett személy deportálása vagy halála esetén új emberre volt szükség. Egészségügyi

képzéseket tartottak a gettóban (ilyen Kaunasban is volt), hogy új szak­emberek munkába állításával pótolják a hiányt. A gettóban ingyenes orvosi ellátást biztosítottak, a betegek számára egy kórházat és egy ambuláns rendelőt hoztak létre. Emellett volt egy elkülönített kórház a fertőző betegek számára. Tartottak ugyanis járványok, különösen a tífusz kitörésétől. Ebből a szempontból fontos szerepet játszott a közegész­ségügyi részleg. Az egészségügyi személyzet ellátogatott a gettóban élőkhöz, hogy tanítsa és hasznos tanácsokkal lássa el őket. A koszos, piszkos helyek kimeszelésére, a szemétszállítás fontosságára igyekeztek felhívni a figyelmüket. Arra is felhívták a figyelmet, hogy a vízhiány és a kutak csekély száma miatt sokan nem tudnak fürödni, mosni, ami szintén járványok kialakulásához vezethet. Így a Zsidó Tanács egészségügyi részlege létrehozott egy helyet, ahol a ruhákat tetvetlenítették, sőt, egy nyilvános fürdőházat is kialakítottak, melynek használatát kötelezővé tették. Az emberek féltek egy járvány kitörésétől, ezért igyekeztek be­tartani az előírásokat. Ennek köszönhetően egyetlen járvány sem tört ki a gettó többéves fennállása alatt. A rigai gettóban is hasonló intéz­kedéseket foganatosítottak. Egy ambuláns klinika biztosította az orvosi ellátást, mely itt is ingyenes volt. Azonban a betegek ellátásához komoly erőfeszítésekre volt szükség, főleg addig, amíg a nagy és kis gettó is működött. A nagy gettó likvidálásával azonban e kérdés sajnálatos módon megoldódott. A gettókban gyógyszertár is működött, melyek folyamatos gyógyszerhiánnyal küzdöttek. Baranovichiban az egészségügyi részleg munkatársainak voltak összeköttetései a város árja negyedében élő gyógyszerészekkel, nekik köszönhetően tudtak gyógyszereket bevinni a gettóba. (jewishgen.   Baranovichi1)

A gettóban uralkodó állapotok az ott élők szervezetét nagyon erősen igénybe vették. Mint említettem, a nők jobban alkalmazkodtak a körül­ményekhez, és rendszeresen használták azokat a szolgáltatásokat, amelyeket az egészségügyi részleg nyújtott a gettóban élőknek. Az egyik leglényegesebb változás a nők esetében a menstruáció megszűnése volt, mely a legtöbbjüket érintette a gettóban. Dr. Aharon Peretz, a kaunasi gettóban dolgozó nőgyógyász ezt azzal magyarázta, hogy a komoly ér­zelmi változásokra, a stresszhelyzetre, a kemény fizikai munkára reagált így a nők szervezete. Ezzel összefüggésben a születésszabályozás szin­tén a nőket érintette. A szovjet területen működő gettókban 1942 elején a német hatóságok rendelettel tiltották meg gyermekek születését, így kívánták a zsidók szaporodását meggátolni. Ezen döntés szellemében például Rigában még a szexuális kapcsolatot is tiltották, ezért helyezték el külön gettóba a férfiakat és nőket. A német hatóságok nagyon komo­lyan vették a tilalmat, és halálbüntetéssel sújtották azt a nőt és családját, aki nem vetette el gyermekét. E törvény nagyban befolyásolta a gettóban dolgozó nőgyógyászok munkáját is, a kórházak nőgyógyászati osztályain ugyanis elsősorban abortuszokat végeztek. Az 1942-es évben a vilniusi kórház női betegeinek 60%-a azért feküdt kórházban, mert terhesség­megszakítást végeztek rajta. Miért volt olyan sok abortusz? Egyrészt, a rendelet megszületésekor sokan már terhesek voltak. Másrészt, a legtöbb nő nem menstruált, így sem a rendelet előtt, sem azt követően gyakran nem vették észre, ha teherbe estek. Harmadrészt, a gettóban nem volt megfelelő védekezési módszer. A nagyszámú terhesség miatt a vilniusi gettó egészségügyi hivatala igyekezett különböző fogamzásgátló módszerek megismertetésével segíteni. Előadásokat tartottak, tanácsadó központot szerveztek nőknek. A kaunasi gettóban is felvilágosítást tartott az orvosi személyzet, és figyelmeztette a nőket, hogy mi vár rájuk, ha teherbe esnek vagy nem vetetik el a gyereket. Sokan ennek ellenére sem engedelmeskedtek, és titokban szülték meg gyerekeiket bábák segítségével. Az orvosokban volt annyi szolidaritás, hogy segítsenek a nőknek, és titokban tartották ezeket a szüléseket, ha az anya vállalta a kockázatot. Ugyanakkor az is többször előfordult Vilniusban, hogy a nőket erőszakkal vitték abortuszra a gettórendőrség tagjai. A gettókórházak nagyon rosszul voltak felszerelve, hiányzott a megfelelő ellátás, ami az abortusznál hatványozott problémát okozhatott. Dr. Aharon Pick, a Shavliban dolgozó gettóorvos arról számolt be, hogy több nő panasszal fordult a gettóbírósághoz, mivel a rossz körülmények között elvégzett abortusz miatt komoly szövődmények léptek fel. Az orvosok igyekeztek a körülményekhez képest mindent megtenni, sokszor ők is kockáztatták életüket egy-egy csecsemő megszületése miatt, és idővel a büntetés­től való félelem erősebb lett, mint a segítőkészség. Így Kaunasban és Shavliban a gettóorvosok sokszor megölték a csecsemőket, ugyanis féltek a kollektív büntetéstől. (jwa.org…) Rigában is megtörtént, hogy méreginjekcióval ölték meg a csecsemőket.

Az abortusz kérdése kapcsán felmerült a németekben a sterilizáció kér­dése is, mellyel a zsidó népességszaporodást véglegesen meg lehetett volna szüntetni. A sterilizációt azonban csak abban az esetben hajtották végre, ha egy nőnek a gettóban már két abortusza volt.

A gettóbeli körülmények dacára a zsidó emberek igyekeztek feltalálni magukat, és alkalmazkodni a németek által szabályozott élethez, jóllehet a németek a szellemi élet minden megnyilvánulását tiltották, ugyanis a társadalmi összejöveteleket rendkívül veszélyesnek tartották. Nem mű­ködhetett legálisan semmilyen vallási, kulturális, ifjúsági szerveződés. (ushmm… Moduleld=10005059) Mindezek ellenére a szellemi élet nem szűnt meg a gettókban, sőt a falakon belül a Zsidó Tanácsok segítsé­gével élénk és színes kulturális élet alakult ki. Iskolákat, könyvtárakat, színházakat, koncerteket, szertartásokat szerveztek illegálisan. Ezen kezdeményezések véleményem szerint ellenállásnak is tekinthetők, ugyanis a német hatóságok rendelkezéseit tudatosan megszegve igye­keztek fenntartani a hagyományos zsidó kultúrát, vallást.

A zsidóság számára az oktatás, a tanulás mindig is kiemelkedően fontos volt. Ezen még a gettóba zárás sem változtatott, ugyanis a fala­kon belül is nagy volt az igény az oktatás folytatására. A német tilalom ellenére igyekeztek rendszeres iskolai oktatást biztosítani a gyerekek számára. Az iskolák megszervezését nemcsak a legalitás hiánya nehe­zítette, hanem a gettókban felmerülő különböző gyakorlati akadályok. Problémát jelentett a megfelelő épületek, valamint a tanári munkaerő hiánya. Egyrészt, ha találtak is nagyobb épületet, akkor azt valamilyen fedőintézménnyel kellett leplezni, hogy az őrszemélyzet ne jöjjön rá, hogy ott iskola működik. Másrészt, nagyon sok értelmiségit a razziák során megöltek, és a gettóban élő férfiak legtöbbje egész nap dolgozott. Így arra nem volt lehetőség, hogy a korábbi tanárok folytassák munkájukat, (yivoencyclopedia.) ezért a nők kezébe került az oktatás, a legtöbb tanár közülük került ki. (Tierney 1995, 11: 649-651) Az oktatásért fizetni kellett, de sok szülő még szorult körülményei között is áldozott arra, hogy taníttassa gyerekét. Ez a vagyoni különbségekre is rávilágít, melyek a gettókban is tovább éltek. A gazdagabb, tehetősebb szülők gyerekei szá­mára volt igazán elérhető az oktatás, és minél hosszabb ideje állt fenn a gettó, annál inkább nőtt azoknak a rászoruló gyerekeknek a száma, akik nem tudtak tandíjat fizetni. A tanítás megszervezésében a Zsidó Taná­csok fontos szerepet játszottak. Titokban, nagyfokú improvizációval létre is jöttek az oktatási intézmények. (yivoencyclopedia…) Gyermekétkezte­tés leple alatt működtették az iskolákat. Természetesen ezek nagyságát meghatározta, hogy mekkora volt a gettó és mennyi gyerek jelentkezett oktatásra. Ám igyekeztek a meglévő igényekhez alkalmazkodni. A gettók­ban voltak elemi iskolák, középiskolák, egyházi és világi iskolák, de arra is volt példa, hogy főiskolát szerveztek. (Hausner 1984, 310) Azonban a gettóbeli körülmények nagyban korlátozták lehetőségeiket, elsősorban azt, hogy mit és hogyan tanítsanak. Például papírból nagyon kevés állt rendelkezésre, ebből következően nem sokat írtak, hanem inkább szóban tanítottak. Az idősebb diákok segítették a fiatalabbakat. Nem annyira új dolgok megtanítására helyezték a hangsúlyt, hanem a meglévő ismeretek felelevenítésére, ismétlésére.

A bialystoki gettóban 1942 kezdetén több mint kétezer iskoláskorú gyerek volt. Vilniusban a különböző iskolákba közel 1400 gyerek iratko­zott be, emellett a gettóban két ifjúsági klub működött, ami szintén azt szolgálta, hogy a gyerekek helyzetét valamennyire megkönnyítse. Az itteni oktatási rendszer a gettó utolsó napjáig fennmaradt és kivételesen nagy kiterjedésű volt. (yivoencyclopedia.) Baranovichiban az oktatói, nevelői feladatokat egy tapasztalt tanár, Misilewski úr látta el, aki a gyerekeknek tanulócsoportokat szervezett. De nemcsak ő, hanem a helyi jeshiva [iskola] diákjai, valamint az idős rabbik, különösen az ultra­ortodoxok, órákat szerveztek a Tóráról és a Gemaráról. (jewishgen. Baranovichi1) Tehát mind a világi, mind az egyházi oktatást próbálták megoldani a gettóban.

A helyi és a birodalmi zsidók közötti különbségtételről már volt szó. Ezt jól példázza az oktatás terén a rigai német gettó esete. A birodalmi zsidók számára a németek engedélyezték az oktatás megszervezését, így az öt és tizennégy év közötti gyerekek számára iskolákat hoztak létre. A deportálások következtében sok egykori tanár érkezett, azonban hamar rájöttek, hogy csak úgy maradhatnak életben, ha dolgoznak. Így a legtöbb férfi munkába állt, ezért az oktatás itt is a nők kezébe került. Az iskolákat közösségek szerint szervezték meg, attól függően honnan érkeztek. Például a bécsi iskola vezetője Maria Korwill volt, aki sok nőt képzett tanárrá a gettóban. A tantervet Alfred Lemberger ellenőrizte, ő korábban egy bécsi gimnáziumban tanított. A külön működő berlini iskolát szintén egy korábbi gimnáziumi tanár felügyelte. Mindebből úgy tűnik, hogy amennyire csak lehetett, igyekeztek szakszerűen tanítani. Az iskola szervezői arra is rájöttek, hogy miként motiválhatók azok a tanárok, akik napközben dolgoztak. Ételt kínáltak fel számukra, hogy így kapcsolják be őket az oktatásba.

A vilniusi Zsidó Tanács az oktatást a gyerekek számára kötelezővé tette. (Hausner 1984, 310) Az itt zajló tanítás figyelemreméltó részle­tét emeli ki egy naplóbejegyzés. Eszerint volt egy történelem-csoport, amelynek tagjai a gettó történetével foglalkoztak. A gettó egyik épületé­nek lakóit tették vizsgálat tárgyává. E célból kérdőívet készítettek és ezt felhasználva kellett a diákoknak meginterjúvolni a lakókat. A kérdések a lengyel, a szovjet és a német uralom időszakára vonatkoztak és arra irányultak, hogy a lakók hogyan viszonyultak ezen időszakokhoz. A lakók különbözőképpen élték meg ezen időszakokat, de a német megszállás kapcsán nagyon hasonló tapasztalataik voltak. A tulajdonuk, hozzá­tartozóik elvesztéséről, a megváltozott életkörülményekről beszéltek. (jewishvirtuallibrary… vilnaed) A felmérés szervezett keretben, tudomá­nyos módszerrel valósult meg.

Nem ez volt az egyedüli megjelenése a tanúbizonyság-adásnak a gettókban. Sokakban megvolt a szándék, hogy valamilyen nyomot hagyjanak maguk után. A gondolataikat, élményeiket meg akarták őrizni az utókor számára. Sokan emlék- és naplóírásba kezdtek. Ahogy Rigában Simon Dubnow, ismert zsidó történész mondta a tanítványainak: „Írjátok le és jegyezzétek fel!” (Idézi Hausner 1984: 310.) Több esetben a Zsidó Tanácsok is támogatták és felkarolták ezen kezdeményezéseket. Kaunasban Elhanan Elkes, a Tanács elnö­ke, a gettó felállításának pillanatától kezdve biztatta a zsidókat, hogy kezdjék megírni saját történetüket, jegyezzék fel az eseményeket. Ennek hatására a lakók fényképeket, rajzokat, albumokat készítettek, naplókat írtak, a hivatalos ülésekről jegyzőkönyveket készítettek. A kaunasi gettóban Elkes mellett két személy karolta fel ezt az ügyet. Egyikük, Avraham Tory, aki a Tanács titkára volt, naplót vezetett a náci rémtettekről és a gettón belüli eseményekről. Másokkal együttműködve gyűjtötte a különböző jelentéseket és a német rendelkezéseket. Chaim Nachman Shapiro szintén fontosnak tartotta a kaunasi gettó életének megörökítését. Ennek köszönhetően a gettó hároméves fennállása alatt nagyon sok dokumentumot gyűjtött össze az ott élő művészek, történészek, közgazdászok, statisztikusok segítségével. Meg akarták írni a kaunasi zsidó közösség történetét. (ushmm. secret) A bialystoki gettóban az ellenállási mozgalom tagjai egy archívumot hoztak létre. (yivoencyclopedia…) Miért volt ez ennyire fontos a zsidók számára? A német megszállás során a zsidóság szeme láttára pusztították el kultúráját. Megszentségtelenítették szent irataik, könyveik sokaságát, felgyújtották iskoláikat, zsinagógáikat, intézményeiket, feldúlták teme­tőiket. Meggyalázták mindazt, ami zsidó volt. Sokan a trauma hatására az ellenállás ezen formáját választották: feljegyezni, hogy kik voltak és hogyan éltek, megőrizni kultúrájuk egy darabját.

Az emlékezés mellett a zsidó kultúra megőrzése és fenntartása is fon­tossá vált, így a falakon belül a Zsidó Tanácsok a kulturális és művészeti tevékenységek széles skáláját szervezték meg. Színházi előadások, koncertek, irodalmi estek, kiállítások, sportrendezvények zajlottak a gettók területén.

A gettók életében a nagy (A) gettók felszámolása után egy viszonylag csendes időszak következett, mely alkalmas volt a kulturális tevékenysé­gek megteremtésére. (jewishvirtuallibrary… Orchestra) Sok értelmiségi, művész, író, költő került a gettók falai közé, akik művészetük segítségével fejezték ki érzéseiket, gondolataikat. Irodalmi munkáikban, festményeik­ben, rajzaikban tükröződött az általuk átélt fájdalom, kín. Művészetükből mind ők, mind a gettó lakói erőt tudtak meríteni. (yivoencyclopedia.) Kaunasban élt és alkotott Esther Lurie festőnő, aki több mint kétszáz képet festett a gettóban, melyekből a Tanács kezdeményezésére egy titkos kiállítást is szerveztek. (ushmm. secret) Szintén a Tanács kez­deményezésére 1942 nyarán harmincöt zenészből, öt énekesből meg­alakult a gettó zenekara, melynek karmestere Michael Leo Hofmekler lett. Kéthetente tartottak koncerteket, a gettó fennállása alatt összesen nyolcvanat, melyek megszervezésében Chaim Nachman Shapiro, a gettó oktatási és kulturális részlegének igazgatója játszott döntő szerepet. Az előadások helyszíne az egykori jeshiva épülete volt, ami akkoriban a gettórendőrség székhelyeként funkcionált. Felmerül a kérdés, hogy miért pont itt? A kérdésre válaszolva egy érdekes elgondolásra szeretném fel­hívni a figyelmet. Az értelmiségiek és ennek köszönhetően a művészek, zenészek kiemelt célpontjai voltak a német razziáknak a gettó felállítása után is. A Vének Tanácsa ezért úgy döntött, hogy úgy tudja legjobban megvédeni, megmenteni ezeket a zenészeket, hogy gettórendőröknek nevezi ki őket és felveszi a karhatalom soraiba. (jewishvirtuallibrary. Orchestra) Ez jó ötletnek tűnt, mivel a Tanács tisztában volt vele, hogy a gettórendőrség tagjait – mint említettem – csak az utolsók között fogják deportálni. (A sors különös szeszélye, hogy 1944. március 27-én a néme­tek szerveztek egy akciót a rendőrök ellen, melynek során átszállították őket a hírhedt Kilencedik Erődbe és kivégezték őket.) Mivel a zenészek hivatalosan a rendőrség épületében dolgoztak, így jelenlétük nem keltett a helyi őrökben gyanút. Kaunasban az első koncerten egyperces néma csenddel tisztelegtek a meggyilkolt zsidók előtt és rájuk emlékeztek ezen alkalommal. (jewishvirtuallibrary. Orchestra) Az első vilniusi kon-centhez – 1942. január 18. – hasonlóan a dalok itt is a veszteségről és a gyászról szóltak. Az előadásnak nagy sikere volt, sokan részt vettek rajta és a befolyt pénzösszeget a gettóban élő rászorulóknak adományozták. (holocaustmusic… vilna)

A Zsidó Tanácsok szorgalmazták ezen rendezvényeket, mivel lelkileg sokat segített az embereknek, elviselhetőbbé tette életüket. Ennek ellené­re sokan illetlennek tartották a koncerteket. Két komoly kifogást emeltek ellenük. Egyrészt az ellenzők úgy vélték, hogy a rendezvények kizáró­lag a gettó elitje számára elérhetőek (jewishvirtuallibrary. Orchestra), másrészt például Vilniusban több politikai és vallási szervezet – közöttük a Bund – bojkottálták a koncerteket, mivel tiszteletlenségnek tartották a halottakkal szemben, és röplapokon hirdették, hogy „ne legyen színházi előadás a temetőkben”. (holocaustmusic… vilna) Mindezek ellenére a rendezvények népszerűek voltak, és a legtöbben úgy gondolták, hogy igenis hasznos célt szolgálnak. Rájöttek, hogy a zene kikapcsolja az embereket, és a gyászban, a zsidó kultúra megtartásában fontos sze­repe van. (holocaustmusic… kovno) Ahogy az egyik koncerten Jacob Gens, a vilniusi Zsidó Tanács elnöke is mondta: „Mi meg akartuk adni az embereknek azt a lehetőséget, hogy néhány órára szabadnak érezzék magukat és ezt elértük. Sötét és nehéz napokon megyünk keresztül. A testünk a gettóban van, de a lelkünket nem lehet rabszolgává tenni […] Muszáj erősnek lenni testben és lélekben.” (holocaustmusic… vilna) Az előadások mellett a kaunasi gettóban számos dalt is komponáltak. Bár közülük sok elveszett, de több megmaradt a Tanács gyűjtőmunkájának köszönhetően. A leghíresebb költők és dalszövegírók Kaunasban Avrom Akselrod és Moshe Diskant, műveikben mindketten reflektáltak a get­tóban átéltek eseményekre, és kritikával illették a gettó hierarchiáját, a társadalmi különbségek kiéleződését. (holocaustmusic. kovno) A vilniusi gettóban a partizánmozgalomnak köszönhetően is sok dal született. A leghíresebb partizán dal a vilniusi ellenálló Hirsh Glik nevéhez köthető, melynek címe: „Soha ne mond, hogy a végső úton jársz”. Óriási sikere lett, átlépte a gettó falait és széles körben énekelték Európában, mielőtt még a háború véget ért volna. Emellett népszerűek voltak az Avraham Sutzkever által írt dalok, valamint Shmerke Kaczerginski partizán versei is. (holocaustmusic.  vilna)

Vilniusban működött színház, kamaracsoport, jiddis és héber kórus és egy zeneiskola is. Két kulturális intézménye volt a gettónak, melyekről mindenképpen érdemes szót ejteni. Az egyik a gettószínház, a másik pedig a gettókönyvtár. Az 1942 januárjában megnyílt színház több helyi művészt is foglalkoztatott. Zenés, táncos produkciók, verses darabok, sőt olykor drámák is szerepeltek a repertoárban. Játszottak ismert és a gettóban született darabokat egyaránt. A produkciók nagy része a zsi­dóság létével, gettóbeli helyzetével foglalkozott, érzéseiket, félelmeiket kívánták ily módon feldolgozni. (holocaustmusic… vilna) A színház több szempontból is hasznos volt. Egyrészt a jegyek eladása bevételi forrást jelentett, másrészt a gettóban élőkre nyugtató hatással volt. 1943 január­jáig 111 előadást tartottak, melyekre összesen 34.804 darab jegyet adtak el, tehát az átlagos nézőszám 313 fő volt. Az utolsó darab bemutatására a gettó fennállásának utolsó hetében, 1943 nyarán került sor; a színház az utolsó pillanatig működött.

A másik fontos intézmény a híres Mefitse Haskalah könyvtár volt. (yivoencyclopedia.) Ez az épület lett a gettó kulturális központja. Itt volt a könyvtár, egy olvasószoba, egy könyvesbolt, a gettóarchívum, a statisztikai hivatal, valamint az úgynevezett gettómúzeum. 1941. szep­tember 8-án, két nappal a gettó felállítása után elkezdték a könyvtár újjászervezését, melyben ekkor 36 ezer kötet volt. A könyvtárnak nagy forgalma volt, átlagosan 400 könyvet kölcsönöztek ki naponta. Fontosnak tartották a gettóban a kultúramentést, a kultúraőrzést. A deportálások mi­att elhagyott lakásokból, zsinagógákból az ottmaradt könyvek könyvtárba szállítását a Zsidó Tanács kötelezővé tette. Hogyan nézett ki egy tipikus nap a gettó könyvtárában? A nap a „társasági hölgyekkel” kezdődött, akiknek férjei a gettón kívül dolgoztak, őket a regények érdekelték. A gyerekek délutánonként jöttek, ők főleg a jiddis nyelven írt kalandregé­nyeket szerették. Este pedig a gettón kívül dolgozó munkások jöttek, akik a lengyel nyelvű világirodalmi klasszikusokat keresték. A legnépszerűbb olvasmányok a Háború és béke, Nyugaton a helyzet változatlan. A zsidó történelemről, a középkori üldözésről is szívesen olvastak, és igen nép­szerű volt A Musza Dagh negyven napja című regény, mely az örmény népirtás idején játszódik az Oszmán Birodalomban. 1942. december 13-án a 100 000. könyv kikölcsönzése is megtörtént. Ezen alkalomból az igazgató, Hermann Kruk ünnepséget szervezett a színház épületében. (jewishvirtuallibrary. vilnaed) Beszédében hangsúlyozta, hogy még a gettóban is milyen nagy az emberek irodalomszeretete és tudásszomja. (A holokauszt… 2004, 402)

A németek a zsidó vallást is üldözték. A gettókban a vallásos zsi­dók különböző nehézségekkel, megszorításokkal szembesültek, de igyekeztek megtartani vallási szokásaikat, amennyire ez lehetséges volt. (yivoencyclopedia.) A legtöbb gettóban a németek szigorúan megtiltották a vallási szertartásokat, nyilvános imádságokat, a zsidó ünnepek megtartását. Ezeket titokban kellett megszervezni a házakban, szobákban. Az ima és a vallásgyakorlás, akárcsak a többi kulturális tevékenység, ellenállásnak minősül. Sőt, sok ortodox zsidó számára ez volt a valódi ellenállás. (ushmm… ModuleId=10005416) Ugyanakkor a vallási ünnepek megtartásának igénye a nem ortodox, tehát nem mélyen vallásos zsidókban is megmaradt. (yivoencyclopedia.) A vallás ugyanis erősítette az identitást és komoly lelki támaszt jelentett a gettó falain belül. (ushmm… ModuleId=10005416)

A német hatóságok a helyi zsidókkal ellentétben a birodalmi zsidók számára engedélyezték a vallásgyakorlást, ennek köszönhetően zsi­nagógákat hoztak létre a közösségek, attól függően melyik városból érkeztek. Külön zsinagógája volt a kölnieknek, a düsseldorfiaknak, a kasselieknek. Például a rigai német gettóban a zsinagógákat, imaszo­bákat igyekeztek a legszebben berendezni. Szép hímzések voltak a falakon, volt Tóraszekrény, Tóraolvasó asztal. A kegytárgyak egy részét magukkal hozták, de a legtöbbet a gettóban találták. Mielőtt ugyanis ők beköltöztek volna, a nagy lett gettót likvidálták és a lett zsidók élelmiszert, ruhákat, kegytárgyakat, imakönyveket hagytak hátra. Így a később jöttek már meg tudták tartani a szertartásokat, ünnepeket. Volt a gettóban Sabbat, Pészah, Savout, Ros Hasana, Jom Kippur, Szukkot és még néhány Bar Micva is. Az imádságok, ünnepek megtartásánál komoly problémát jelentett, hogy a férfiak többsége dolgozott, így munkaidő alatt nem gyűlhettek össze. Ezért reggel, még munka előtt imádkoztak. Mivel a gettóban szombaton is dolgozni kellett, így a Sabbat szombat délután, munka után kezdődött számukra. Ha szerény körülmények között is, de minden ünnepet megtartottak. (zukunft.)

A gettókban nehézséget jelentett a vallási törvények betartása is. Például a vallásos nőknek komoly probléma volt, hogy a németek meg­tiltották a mikve, a rituális fürdő használatát. (Tierney 1995, II: 650) A rabbinikus hatóságnak, mely vallási vitákban döntött, alkalmazkodnia kellett a körülményekhez. (ushmm… ModuleId=10005416) A kaunasi gettóban ezen a téren Ephraim Oshry rabbi játszott kiemelkedő szerepet és segített a közösség tagjainak. A zsidók őt kereshették fel tanácsért a vallási előírások betartásával kapcsolatban. Igyekezett a felmerülő kérdésekre olyan válaszokat adni, melyek a rabbinikus jogalkotáson alapultak. (ushmm.   religion)

A szellemi ellenállás után fontos a fegyveres ellenállásról is beszélni. A szovjet területeken nagyon sok gettóban szerveződött földalatti moz­galom. A nagy városok esetében – például Vilniusban, Bialystokban, Minszkben – már a nagy (A) gettók felszámolását követően hozzáláttak a fegyveres ellenállás kiépítéséhez. A gettókban a zsidók egy része tudott a tömeggyilkosságokról, kivégzésekről, és tisztában voltak vele, hogy milyen sorsot szánnak nekik a németek. Így cselekvésre szánták el magukat. Ehhez azonban lőszerre, fegyverre volt szükségük, ami csempészet útján jutott a gettóba.

A gettóban kibontakozó ellenállások sajnos nem értek el komoly ered­ményeket. Ennek hátterében több tényező áll. Egyrészt, nagyon nehezen tudtak fegyvert és lőszert szerezni, amivel harcolni lehetett volna. Arra sem volt mód, hogy egységes, széleskörű ellenállási mozgalmat alakít­sanak ki, ugyanis a gettók egymástól el voltak szigetelve. Másrészt, a gettóban élőket nagyon megosztotta az ellenállás kérdése. Sokan nem akarták elhinni, hogy valóban kiirtásra ítélte őket a náci Németország. (Hausner 1984, 471) Komoly nehézséget jelentett, hogy a gettóban élők illúzióját lerombolják és elmondják nekik az igazat, hogy mit is jelent a „keleti munkára” szállítás. Nehéz volt megértetni azt, hogy akiket elvittek, azok már meghaltak. Erre a komoly bejelentésre először a vilniusi gettó földalatti mozgalma vállalkozott meglepően hamar, 1942. január 1-jén. „Aki a gettó kapuján kilépett, nem fog visszatérni […] Hitler azon mes­terkedik, hogy kiirtsa az európai zsidókat […] Nem vagyunk hajlandók vágóhídra menni, mint a birkák. Igaz, gyöngék és védtelenek vagyunk, de az egyetlen válasz, amit a gyilkosoknak adhatunk: harc. Inkább essünk el szabad harcosokként, mint hogy a gyilkosok kegyelméből éljünk tovább.” (Idézi Hausner 1984: 312) Nagyon nehéz volt az igazságról meggyőzni az embereket. Be kellett őket oltani harci szellemmel, be kellett bizonyí­tani, hogy a küzdelem nem hiábavaló, nem értelmetlen. Több esetben maguk a Zsidó Tanácsok is támogatták az ellenállást. Kaunasban arra is volt példa, hogy az ellenállási mozgalom a Tanács tevékeny közreműkö­désével igen jelentős szervezetet tudott kialakítani. Rigában pedig a get­tórendőrség támogatta aktívan az ellenállási mozgalmat. (Hausner 1984, 319-320) Ugyanakkor mind az ellenállás tagjai, mind a gettóban élők tisztában voltak azzal, hogy a fegyveres felkelés kirobbantásával a gettó lakóinak életét veszélybe sodorják, valamint siettetik a gettó felszámolá­sát. Az is komoly dilemmát jelentett, hogy a gettóban harcoljanak-e vagy szökjenek ki az erdőbe és csatlakozzanak a partizánokhoz? Több Zsidó Tanács úgy vélte, hogy semmiképpen sem helyes, hogy az ellenállás tagjai, a fiatal, életerős férfiak elhagyják a gettót, ezáltal magukra hagy­ják az öregeket, nőket, betegeket. (Hausner 1984, 315-316) Mindezek ellenére a nagyobb városok gettóiból zsidó fiatalok százainak sikerült kiszökniük a helyi, kommunista ellenállók segítségével. Ezzel megnyílt az út, hogy szabadok legyenek és a partizánok oldalán harcoljanak a németek ellen. (Arad 1999, 372) Az ellenállók körében a legfontosabb kérdést az jelentette, hogy mikor robbantsák ki a felkelést, mivel minden nappal nőtt a lebukás kockázata. Sajnos több helyen – például Lvovban, Brodyban – a véletlenek, a házkutatások vagy a deportálások járultak hozzá a cselekvésre készülő ellenállási mozgalom megsemmisítéséhez. (Hausner 1984, 320) Azzal mindenki tisztában volt, hogy amint a földalatti mozgalom megkezdi az akciót, onnantól mindennek vége. Nehéz volt vállalni a felelősséget a vég siettetéséért. (Hausner 1984, 319)

A felkelések zömmel akkor robbantak ki, amikor a németek elkezdték az előkészületeket a gettó végleges felszámolásához. Heinrich Himmler 1943. június 21-én kelt parancsára elkezdődött a megszállt szovjet területeken fekvő gettók likvidálása. Ennek értelmében minden zsidót koncentrációs táborba kellett szállítani és ott elgázosítani. Tehát a gettók felszámolása az ott élő zsidó lakosság legyilkolását jelentette. (yad-vashem.) A felkelések a legtöbb helyen nagyon hasonlóan zajlottak le. Amikor a gettó lakói észrevették, hogy a németek a gettó likvidálására készülnek, ők is felkészültek a végső harcra. Minden fegyvert, amit csak tudtak, összeszedtek. Baltákkal, késekkel, fejszékkel felszerel­kezve várták a németeket. A támadás előtt sok esetben felgyújtották a zsidók a gettót, hogy a füst és a tűz leple alatt kiszökhessenek a közeli erdőkbe. Sok felkelő a harcokban esett el vagy elfogták a németek, de sokaknak sikerült az erdőkbe menekülniük. A harc elülte után a németek kutyákkal, lángszórókkal, golyószórókkal vizsgálták át a gettókat, hogy a rejtekhelyekről előcsalogassák és megöljék az embereket. Ha nem a helyszínen végeztek velük, akkor koncentrációs táborokba szállították és elgázosították őket.

Nagy emberi erőfeszítések sora bontakozik ki a szemünk előtt. A szovjet területen működő gettók lakóit a tömeggyilkosságok, a kegyetlenkedé­sek, az éhezés, a járványok, a kényszermunka folyamatosan tizedelte, ugyanakkor igyekeztek túllépni ezeken a veszteségeken és a gettóban tett minden kezdeményezésük azt szolgálta, hogy életüket könnyebbé, elviselhetőbbé tegyék, emberi méltóságukat megőrizzék. Tragikus sor­sukat azonban ezek a közösségek sem kerülhették el, ugyanis a náci Németország kiirtásra ítélte az egész európai zsidóságot. Mindazonáltal a gettókban élők munkájának, írásainak, naplóinak, feljegyzéseinek kö­szönhetően életükről, boldogságukról, szenvedéseikről dokumentumok maradtak fenn. Nyomot hagytak maguk után, és így ezek az emberek, ezek a közösségek már nem veszhetnek el a feledés homályában. Ez­zel a tanulmánnyal is emlékezünk arra a mintegy 2,7-2,9 millió szovjet zsidóra, akik a holokauszt áldozataivá váltak.

Hivatkozott irodalom

Arad, Yichák (Ed.) 1999: Documents on the holocaust. Jerusalem, University of Nebraska Press

Hausner, Gideon 1984: Ítélet Jeruzsálemben. Budapest, Európa Kiadó

A holokauszt krónikája. (2004) Budapest, Park

Krausz Tamás (szerk.) 2005: Az ismeretlen fekete könyv. Budapest, Pannonica

Tierney, Helen 1995: Women's Studies Encyclopedia. II. Westport, Greenwood Press

http://www.deathcamps.org/occupation/jaworow%20ghetto.html
http://www.deathcamps.org/occupation/kolomyja%20ghetto.html
http://www.freeweb.hu/eszmelet/55/arad55.html
http://www.holocaustmusic.ort.org/places/ghettos/kovno/
http://www.holocaustmusic.ort.org/places/ghettos/riga/
http://www.holocaustmusic.ort.org/places/ghettos/vilna/
http://www.holocaustresearchproject.org/ghettos/bialystock.html
http://www.holocaustresearchproject.org/ghettos/brody.html
http://www.holocaustresearchproject.org/ghettos/judenrat.html
http://www.holocaustresearchproject.org/ghettos/minsk.html
http://www.holocaustresearchproject.org/ghettos/riga.html
http://www.jewishgen.org/databases/belarus/pinskghetto-yalkutmoreshet.htm
http://www.jewishgen.org/yizkor/Baranovichi1/bar110.html
http://www.jewishvirtuallibrary.org/jsource/Holocaust/Kovno_Orchestra.html http://www.jewishvirtuallibrary.org/jsource/Holocaust/vilnaed.html
http://www.jwa.org/encyclopedia/article/womens-health-in-ghettos-of-eastern-europe
http://www.pinskjews.org.il/eng/history03.asp
http://www.ushmm.org/museum/exhibit/online/kovno/children/children.htm
http://www.ushmm.org/museum/exhibit/online/kovno/labor/label8.htm
http://www.ushmm.org/museum/exhibit/online/kovno/religion/religion.htm
http://www.ushmm.org/museum/exhibit/online/kovno/secret/secret.htm
http://www.ushmm.org/wlc/en/article.php?ModuleId=10005059
http://www.ushmm.org/wlc/en/article.php?ModuleId=10005416
http://www.yad-vashem.org.il/about_holocaust/chronology/1942-1945/1942/chronology_1942_33.html
http://www.yivoencyclopedia.org/article.aspx/Ghettos/Life_in_Ghettos
http://www.zukunft-braucht-erinnerung.de/holocaust/konzentrations-und-vernichtungslager/606.html