A rendszerváltás huszadik évfordulójára nem ünnepléssel emlékezett a magyar társadalom. Sokkal inkább a kiábrándultság, tanácstalanság, illúzióvesztés volt jellemző a társadalmi közérzetre. A világgazdasági válság elmélyülése, a közhangulat romlása és a választások közelsége miatt egyetlen politikai párt sem vállalkozott a mérleg megvonására. A „honnan hová jutottunk" és „miért így, miért ilyen kedvezőtlenül alakult a nemzet sorsa az elmúlt két évtizedben" kérdések megválaszolására leginkább a társadalomtudományok művelői vállalkoztak.

Több tudományos ülésszakon került sor érdemi véleménycserére. Számos könyv látott napvilágot, melyeknek tárgya a rendszerváltás ilyen-olyan vonatkozásainak elemzése volt. A Napvilág Kiadó egész sorozattal járult hozzá a tisztázás igényének kielégítéséhez. Földes György, a „20 év után" c. sorozat szerkesztője így fogalmazta meg célkitűzésüket. „A sorozatunkban közreműködő történészek, közgazdászok, szociológu­sok, társadalomlélektannal foglalkozó tudósok kritikailag értelmezik a közelmúltat, a jelent, de nem ítélkeznek. Mindegyikük saját tudományá­nak eszközeivel, módszereivel igyekszik feldolgozni választott tárgyát, megmutatni, miként formálódott, alakult a magyar társadalom, gazdaság, politika és kultúra az utolsó két évtizedben."

A „20 év után" című sorozat keretében jelent meg Laki László könyve, melynek középpontjában az 1989/90-es rendszerváltás kihívásai, az ezekre adott politikai, gazdasági válaszok és társadalmi következményeik állnak. Elsőként azt a kérdést teszi fel a szerző, hogy a rendszerváltás­kor melyek voltak a legsürgetőbb, megoldásra váró gazdasági, politikai, intézményi stb. problémák. Másodsorban, ezzel szorosan összefügg annak tisztázása: „vajon felmérték és értették-e a történelem sodrában rekrutálódó politikai osztályok különféle csoportjai […] a kihívások azon halmazát, amelyeknek megoldására rendszerváltóként vállalkoztak?" (13. o.) Harmadrészt pedig arra keres választ, hogy a félperifériás társadalom és gazdaság újratermelődésének gondjai miért nem kényszerítették a rendszerváltó politikai elitet arra, hogy újraértelmezze, korrigálja politikai gyakorlatát.

Laki László könyve széleskörű szakirodalmi tájékozottságot mozgó­sít. Túllépve az általa is művelt szociológia területén, számos fontos tudományág (történelem, közgazdaságtan, politológia, pszichológia, szociálpolitika, szociográfia, jogtudomány) eredményét hasznosítva keres magyarázatot arra, hogy a társadalom nagy részének csalódottsága miért indokolt. Az újkori történelem hosszú távú modernizációs folyamataiba ágyazva, a korábbi rendszerváltásokra emlékeztetve fogalmazza meg értékítéletét arról a „nagy átalakulásról", amely rendszerváltásként – oly­kor: rendszerváltozásként – ment be a köztudatba. A történeti-szociológia megközelítés alkalmazásának legfőbb előnyét abban látja a szerző, hogy „a modernizáció hosszú távú trendjei esetenként merőben másként írják le és mutatják be a történelmet, illetve más tényezőket, folyamatokat és összefüggéseket tesznek hangsúlyossá, mint amelyeket az iskolai törté­nelemtankönyvekből megtanultunk-elsajátítottunk". (14-15. o.)

Laki László könyvében nem foglalkozik politikai történésekkel, pártokkal és programokkal, és statisztikai adatok tömegét sem zúdítja az olvasóra. Érvelése mindvégig elméleti jellegű, fogalmilag próbálja megragadni a történtek lényeges jellemzőit. Tetten érhető ez több vonatkozásban is; pl. külön fejezetet szentel mind a rendszerváltás, mind a modernizáció ér­telmezésének. Ugyancsak említésre méltó a kialakult legitimációs válság jellegzetességeinek összefoglalása. így fogalmaz: „a máig kiépült-kiépített újkapitalizmus eddigi gazdasági, foglalkoztatási, mobilitási, demokratikus, jövedelmi és fogyasztási teljesítményével nem képes igazolni a rend­szerváltás sikerességét [.] vagyis teljesítményével képtelen önmagát legitimálni [.] azt sem képes igazolni, hogy az ezért hozott nem kevés »áldozat« megérte, illetve a »nemzet« érdekét szolgálta". (144. o.)

Márpedig köztudott: ez a remény – a relatív elmaradottság meghala­dásának vágya – meghatározó volt a magyar közgondolkodásban az 1980-as évek második felében. Ausztria példája, követhetősége, mi több, utolérése mobilizáló erő volt a rendszerváltás kezdetén. Ehelyett kialakult a tömeges és tartós munkanélküliség, sokak számára lett valódi veszély az elszegényedés és lecsúszás. Rendkívüli mértékben megnőttek a területi különbségek. Ezek a folyamatok társadalmi méretekben szültek rossz közérzetet, elkeseredettséget és kilátástalanságot.

Laki László művében kísérletet tesz a reményvesztés okainak feltá­rására. Mélységi elemzés helyett (erre a könyv terjedelme nemigen ad lehetőséget) az igazság kimondására törekszik. Ez az igazság termé­szetesen összetett, hiszen vannak olyan történelmi tényezők – a korábbi modernizációs kísérletek felemás eredményei -, amelyek befolyásolják a jelenlegi állapotokat. A szerző ítéletet mond a „fejlett Nyugat" cselekede­teiről is. A piacszerzés, a gyors integráció kísérlete erősebb motivációs tényező volt, mint a felzárkóztatás mindenoldalú elősegítése. Legalább ennyire fontos az „uralkodó elit", a hatalmat gyakorló politikai osztály teljesítményének megítélése. Érdemes e témánál kissé elidőzni, annál is inkább, mert ez a jövő alakulására nézve fontos üzeneteket tartalmaz.

Laki László emlékeztet arra, hogy noha az új politikai osztály alapvető­en a világgazdasági korszakváltásnak köszönhette születését, valójában nem értette meg a kor kihívásait. Sem a felemás államszocialista mo­dernizációból adódó problémákat, sem pedig azt, hogy mit jelent az új, globalizálódó világgazdasági rendszerbe való betagolódás lehetősége.

A rendszerváltó politikai elit teljesítményét úgy értékeli Laki, hogy „a magyar politikai osztály nem a valós körülményeknek megfelelően definiálta a rendszerváltás történelmi léptékű kihívását, így annak a kezelésére nem került sor távlatos »nemzeti« program kidolgozására". (68. o.) Szerinte nem volt helyes a rendszerváltást egyszerűen „szocia­lizmus-kapitalizmus" váltásként, a „köztulajdon" és a „magántulajdon", a „redisztribúció" és a „piac" mechanikus cseréjeként interpretálni. Ezt nyomatékosítandó, hozzáfűzi: „az ideológiai, érzelmi-indulati vagy gaz­dasági indíttatású szocializmusrombolás még nem adekvát és sikeres kapitalizmusépítés, a politikai-igazságtételi alapú tulajdonosztás még nem hatékony világgazdasági integrációs eljárás, az államszocializmus kiátkozása vagy az »igazi piaci viszonyok« látomásszerű-agresszív rea­lizálási kísérlete pedig még nem távlatos nemzetépítés". (70. o.)

Laki számos példát hoz annak alátámasztására, hogy a rendszervál­tó politikai osztály az ország „elmaradottságát" kizárólag a szocialista időszak számlájára írta, s éppen ezért nem vállalt szerepet a felemás modernizáción átesett magyar gazdaság válságmenedzselésében. Holott – a szerző véleménye szerint – ebben támaszkodhatott volna „mindazok­ra a versenyképes gazdasági rendszerekre, kutatás-, technológia,-, és tudásközvetítő potenciálokra, szervezeti tudásra, termelési-felvásárlási­értékesítési hálózatokra […], amelyek a Kádár-kori modernizációban ki­épültek, és amelyek már a globalizáció irányába mutattak, illetve amelye­ket globalizáció-konform módon lehetett volna továbbfejleszteni". (85. o.)

A szerző elítéli a köztulajdon kizárólag ideológiai-politikai megala­pozottságú privatizálását, azaz az osztogatás-fosztogatás ismert gya­korlatát. Emlékeztet arra, hogy politikai eszközökkel léptek fel azokkal szemben, akik – pl. a tőkeerős termelőszövetkezetek összefogásával – az élelmiszeripari kapacitások hazai kézben tartására törekedtek. Pedig adva voltak a feltételek, hogy ebben az ágazatban magyar mul­tinacionális vállalat jöjjön létre. „[…] ezt azonban a politika meggátolta […], így a magyar üzemeket nyugat-európai cégek vásárolták fel, és ma ezek nemzetközi hálózatok részeként ellenőrzik a hazai piacot". ( 85. o. )

A politikai osztály tevékenységének bírálatában Lakinál fontos elem a belső küzdelem értelmezése. Ennek kapcsán a következőt hangsúlyozza: ahelyett, hogy a nemzet távlatos érdekeit képviselték volna, „a különféle politikai csoportok és pártok pillanatnyi érdekei folytonosan felülírták az ország távlatos érdekeit, hiszen a pártok programjait és teendőit nem a reálfolyamatok, hanem az ellenségként kezelt politikai ellenfelek zömé­ben szintén önkényes és alkalmi rendszerváltó ötletei és tettei ihlették. Így aztán nem is alakítottak ki reális kapitalizmusképet, egy erre épített távlatos nemzeti programot, amelyet minden politikai erő betartani tar­tozott volna." (84. old.)

Már az említettek is jelzik, hogy Laki László műve számos ponton sarkos értékítéleteket fogalmaz meg; ösztönözve ezzel a polémiát, az elmúlt két évtized történéseinek mélységi elemzését, s egyúttal azt is, hogy a pártok – kormányon és ellenzékben egyaránt – hozzálássanak végre egy konszenzusos és távlatos „nemzeti" program megalkotásához.

1989-1990 folyamán a „létező szocializmus" hirtelen összeomlott Kö­zép- és Kelet-Európában. Az irányított gazdaság struktúrái és az azokat ellenőrző egypártrendszerek lényegében néhány nap alatt – és feltűnően csekély ellenállással – szétzilálódtak, hogy átadják helyüket a szabadpi­acnak és a parlamentáris demokráciának. Ezeket a drámai változásokat akkoriban nem csupán a Nyugaton fogadta eufória és felfokozott izgalom (ahol a Zeitgeist-ot leginkább Francis Fukuyama a „történelem végét" hirdető tézisének sikere jellemezte), hanem az érintett régió népeinek körében is, akik most végre esélyt láttak rá, hogy ugyanazokat a sza­badságjogokat és ugyanazt a magas életszínvonalat élvezhessék, mint nyugat-európai szomszédjaik. Ezeket a reményeket kiválóan körvonalazta Vásárhelyi Miklós¹ , aki 1989-ben így nyilatkozott a The New York Times riporterének:

„Mindenekelőtt, Európa ismét valósággá válik. Közép- és Kelet-Európa országai végre lehetőséget kapnak arra, hogy egyesüljenek a Nyugattal. Ugyanolyan feltételek között élhetünk majd. Ez persze némi időbe kerül, de társadalmilag, politikailag és gazdaságilag is el fogjuk érni mindazt, amit a nyugati országok már elértek. Az ajtó immár nyitva áll."²

Sokan úgy látták, hogy a szovjet tömbön belüli gazdasági és politikai reformok egyik élharcosaként Magyarország a sikeres közép- és kelet európai gazdasági átalakulás emblémája lesz. Mindazonáltal húsz év elteltével azt látjuk, hogy az átalakulással járó szabályozások közel sem hoztak kielégítő eredményeket. Az 1989-90-es várakozásoktól való „elfajulás" okai állandó vita tárgyát képezik úgy a tudományos körök és a politikai döntéshozók, mint az utca emberei körében, Budapesten, Varsóban, és mindenütt a régióban.

Ezzel a háttérrel vágott bele a Napvilág Kiadó egy olyan könyvsorozat kiadásába – az igazán ideillő „20 év után" címmel – amely a magyaror­szági társadalom, gazdaság, politika és kultúra fejlődését elemzi a rend­szerváltás óta eltelt két évtized során. Andor László könyvének – Eltévedt éllovas. Siker és kudarc a rendszerváltó gazdaságpolitikában – célja, hogy az 1989-90-től máig tartó magyarországi átmenet politikai-gazdasági aspektusainak összefoglalását adva vegyen részt a vitában. Andor ismert gazdasági elemző, akinek a témában már rengeteg publikációja jelent meg (mind Magyarországon, mind pedig külföldön), és ráadásul több olyan intézményben is dolgozott, amelyek kulcsszerepet játszottak a közép- és kelet európai átalakulásokban, így könyve igen hasznos elemeket vihet ezekbe a disputákba.³

Andor könyve három fejezetre oszlik. Az első két részből áll: először egy rövid történeti áttekintést kapunk; vázolja az „államszocialista" rendszer fejlődését kialakulásától (1917) a számtalan (kudarcba fulladt) reformkísérleten át egészen a Szovjetunió 1991-es felbomlását követő végső bukásáig. És ezen a ponton máris adódik egy kritikai megjegyzés azzal a terminológiával kapcsolatban, amelyet Andor használ a szovjet blokkba tartozó rezsimek jellemzőinek leírására. Ez akár mellékesnek is tűnhet, ám amint a továbbiakban látni fogjuk, nem csupán abban van fontos szerepe, hogy miként értelmezzük a közép- és kelet-európai or­szágok múltját, de jelentősége van jelenlegi problémáik megértésében is.

A tudományos körökben domináns nézetet követve Andor „állam­szocialistának" nevezi a Szovjetunióban és a szovjet tömb államaiban uralkodó rendszereket.⁴ Ez a nézet azon alapul, hogy fontosabbnak tekinti a termelőeszközök birtoklásának törvényi formáit, mint magát az effektív birtoklást. Ennek a logikának megfelelően a szovjet blokk országait (persze csupán alaposan eltorzult formában!) „szocialistának" kellene tekintenünk, hiszen a termelőeszközök formális, törvényileg meghatározott értelemben végső soron az állam tulajdonában voltak. És mivel az államot „szocialistának" titulálták, ez az érvelés arra a logikus konklúzióra jut, hogy a szovjet blokk országai „államszocialisták" voltak.

Ám mint Phaedrus, az ókori római meseíró rámutatott: „A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak. Az első látszat sokakat megtéveszt." Phaedrus megjegyzése ma is igen fontos útmutató lehet számunkra, mikor egy olyan rendszer valódi természetét igyekszünk megérteni, amely Vlagyivosztoktól a Duna keleti folyásáig közel fél évszázadon ke­resztül számos társadalmon uralkodott. A magam részéről meg vagyok győződve róla, hogy a szovjet blokk rezsimjeiben kapitalista jelenségek egész sorát találjuk: a bérmunkát, és annak alávetettségét a tőkének (amely végső soron Marx számára a kapitalista termelési mód egyik megkülönböztető jegye volt), a kizsákmányolást, a munkamegosztás hierarchikus formáját, a pénzgazdálkodást, a hasznot, a munkások ellen­állásának brutális elnyomását (ebben a tekintetben nem is kell kilépnünk Magyarország határai közül!), a nemzeti és etnikai megkülönböztetést, a város és a vidék közötti egyenlőtlenségeket, az autonóm és szabadságra törekvő művészetek felett gyakorolt cenzúrát, a konzervatív családi érté­keket. E döbbenetes lista fényében az a tény, hogy a termelőeszközöket formálisan az állam birtokolta, vajmi csekély vigaszt nyújthat – már ha nyújthat egyáltalán. (Ez persze nem különösebben új megállapítás a kritikai marxisták köreiben, ám úgy tűnik, hogy mindenekelőtt a közép­és kelet-európai elvtársak közül sokak számára még ma is nehezen lenyelhető, keserű pirulának számít.)

Itt most nem szándékozom további érveket felhozni álláspontom mel­lett, hiszen ezt mások és máshol már sokkal alaposabban megtették; mindazonáltal ismét figyelmeztetném az olvasókat arra, hogy a múlt megfelelő megértése nélkül nem sok esélyünk lesz megérteni a jelent.⁵

Az első fejezet második részében Andor belefog a rendszerváltás után kifejlődő „magyar modell" specifikumainak leírásába, és összeveti azokat a régió más „kapitalizmus-változataival". Először is érdemes megjegyezni, hogy Andor a magyarországi rendszerváltás gazdasági és politikai jelenségeinek leírására a közgazdasági irodalomban bevett „átmenet" terminust használja, és nem a szociológusok által alkalma­zott „átalakulást". Ennek megfelelően a folyamat központi aspektusa, ahogyan az „államszocializmus" átadja helyét a piaci viszonyoknak, és ezzel összefüggésben a felbomló egypártrendszert felváltja a pluralista demokrácia.⁶ Ám ez némiképpen problematikus kiindulópont, hiszen a gazdasági és politikai modellek olyan idealizált szemléletén alapul, amely gyakorta átsiklik azon ellentmondások felett, amelyek a régió gazdasá­gainak a globális gazdaságba való integrációját kísérték, és afelett is, hogy a különböző társadalmi erők miként igyekeztek magyarázni ezeket a változásokat.

Arra is érdemes felfigyelni, hogy Andor kritikátlanul átveszi a kapitaliz­mus változatairól (Varieties of Capitalism – VOC) szóló elméletet, és azt a Közép- és Kelet-Európában kifejlődött kapitalista rezsimek leírásának keretéül használja fel.⁷ A 2001-ben megfogalmazott VOC-elmélet annak idején kifejezetten innovatív próbálkozás volt a Gazdasági Együttműkö­dési és Fejlesztési Szervezeten (OECD) belüli különféle kapitalizmus-modellek értelmezésére. Hall és Soskice, a VOC-elmélet úttörői, a kapi­talizmus kétféle modelljét különböztették meg: a liberális piacgazdaságot (liberal market economy – LME), ahol a vállalkozások irányítását, az üzemszervezést, a cégek közötti kapcsolatokat a piaci viszonyok hatá­rozzák meg, és az úgynevezett irányított piacgazdaságokat (coordinated market economy – CME), amelyek sokkal inkább a neokorporatista megállapodásokra alapozzák az üzletközi viszonyokat éppúgy, mint az üzletágak és társadalmi partnereik kapcsolatait.⁸ A VOC-elmélet azóta hosszú utat járt be. Kezdeti felvetéseit időközben alaposan kidolgozták (olyannyira, hogy a VOC-elmélet napjainkban már az összehasonlító politikai gazdaságtan egyik legbefolyásosabb irányzatává vált), és kiter­jesztették a fejlett kapitalista gazdaságok határain túlra (vagyis immár a globális gazdaság félperiferiális helyzetben lévő kapitalista rezsimjeinek nemzeti sajátosságait is vizsgálja).

Habár ez igen figyelemreméltó fejlődés, de a VOC-elméletnek még mindig számos gyenge pontja van. Először is, elméleti kereteit a gaz­daságnak a kapcsolatokat figyelmen kívül hagyó, weberi ideáltípusaira alapozza. Amint azt Bohle és Greskovits – akik a közép- és kelet-európai régió legtermékenyebb szerzői közé tartoznak a VOC-elmélet területén – bevallják, ennek következtében a VOC-alapú megközelítés hajlamos „adottnak venni az intézményes felállásokat"⁹ anélkül, hogy megvizsgálná azokat a társadalmi küzdelmeket, amelyek alapvető szerepet játszanak egy ilyen intézményes konfiguráció kialakulásában. Figyelmeztető az állammal kapcsolatos kritikátlan szemlélet is, amely a VOC-elméleten alapuló legtöbb írásra jellemző. Bohle és Greskovits például az államot „a változás kulcsszereplőjének" tekinti a régió átalakulásában.¹⁰ Ez nem csupán a naivitás határait súrolja, de – ami ennél sokkal veszélyesebb – potenciálisan oda vezethet, hogy teljes mértékben tagadja a munkás­osztály bármilyen szerepét e folyamatokban.¹¹ Végeredményben mindez a politikai gazdaságtan olyan kritikáját eredményezi, amely hasznos felismerései dacára is dialektikátlan (és így nem marxista) marad.¹²

A második fejezet azokra a gazdaságpolitikákra összpontosít, amelyek szerint az átmenet idején Magyarországot igazgatták (pl. piacosítás, liberalizálás és privatizáció), illetve az e politikák mögött álló társadalmi erőkre (pl. a magyarországi mainstream politikai pártokra, a neolibera­lizmus zászlóvivőire a tudományos körökben, vagy az olyan nemzetközi pénzügyi szervezetekre, mint az IMF). Amint arra Andor rámutat, az átmenethez kapcsolódó politikák eredményei igencsak ellentmondáso­sak. így például, míg Magyarországot a „gazdasági nyitottság" eseteként ünnepelték az elmúlt két évtizedben, mindez nem tükröződött az ország gazdaságának fejlődésében. Éppen ellenkezőleg, a magyar gazdaság struktúrája „dualisztikus" maradt. Andor szerint ennek az az oka, hogy: „a multinacionális tulajdonban létrejött beruházások […] többnyire enklá­ve módjára épültek be a magyar gazdaságba. Néhány kivételes esetben felhasználták a magyar kutató-fejlesztő potenciált (Ericsson, General Electric), néhány kivételes esetben magas fokú beszállítói hányadot értek el (Suzuki), döntően azonban importált külföldi nyersanyagból, drágán importált know-how felhasználásával, külföldi piacra és túlnyomó rész­ben vámszabad területen, a hazai tulajdonban lévő cégek számára nem elérhető adókedvezmények mellett működtek. […] A területi egyenlőtlen­ségek pedig csak fokozódtak; a Dunától keletre és a Balaton vonalától délre sokkal kevesebb külföldi tőke érkezett, mint az ország északnyugati negyedébe és a fővárosba."¹³

Ma csupán kevesen tagadják (még a szabad piac legelszántabb apologétái közül is) ennek a képnek az érvényességét. Ugyanakkor sajnálatos módon a könyv nem kínál kielégítő magyarázatot arra, ho­gyan és miért volt képes a magyar gazdaság dualisztikus jellege még húsz évvel a rendszerváltást követően is fennmaradni. Az, hogy mindez pusztán a „rossz gazdaságpolitikáknak" lenne tulajdonítható – amint azt Andor sokszor leszögezi -, túlzott leegyszerűsítésnek tűnik. Egy másik, vélhetően gyümölcsözőbb kiindulópont lehetne, ha a közép- és kelet-európai gazdaságok átalakulását a globális gazdaság összefüggéseibe és dinamikájába helyezné.

A kötet utolsó fejezete a különféle közgazdasági iskolákat, és azok­nak a magyarországi politikai-gazdasági változásokra kifejtett hatásait elemzi. Andor kifejezetten érdekfeszítően számol be arról, hogy miként győzedelmeskedett Magyarországon a neoliberális ideológia, és milyen (nemzetközi és hazai) kulcsszereplők álltak e folyamat mögött.¹⁴ A neoli­berális elképzelések bozóttűzként terjedtek el és váltak egyeduralkodóvá a közgazdasági diskurzusban és politikai körökben az 1980-as évek Ma­gyarországán. Erről a folyamatról szuggesztív képet adott Kádár Béla, az Antall-kormány nemzetközi gazdasági kapcsolatokért felelős minisztere egy, az Egyenlítőnek adott 2009-es interjúban:

„Nálunk már a nyolcvanas években nagyobb volt a nyitottság, mint a környező országokban, ez kezdettől a neoliberális vonalat erősítette, hiszen aki kimehetett külföldre, lényegében mind neoliberális képzést kapott. Az angolszász világhoz kötődni mindig kifizetődőbb volt. A pénz­ügyi szakma csúcsát az jelentette, ha valaki ki tudott kerülni az IMF-be, a Világbankba. Erre leginkább akkor volt esélye, ha lelkes híve volt az általuk ajánlott terápiának. De már a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen is angolszász receptek voltak a legvonzóbbak, az ösztöndíjak többsége amerikai volt, megjelent a Soros Alapítvány, igen erős hatása volt a hazai közgazdasági gondolkodásra a hetvenes évek végétől az ún. chicagói iskolának."¹⁵

Kádár beszámolója valóban informatív, hiszen rámutat, hogy a neoli­berális elképzeléseket nem csupán a Nyugat kényszerítette rá Magyaror­szágra, lévén azok (jóllehet, embrionális formában) már a rendszerváltás előtt is jelen voltak. Részemről ezt a részt találtam a legérdekesebb és leginkább eredeti hozzájárulásnak a Magyarországgal foglalkozó tranzitológiai irodalomhoz (bár talán hasznosabb lett volna az olvasók számára, ha e fejezet egyes aspektusai már a könyv korábbi részeiben is felbukkannak).

Mindent egybevetve, Andor László: Eltévedt éllovas. Siker és kudarc a rendszerváltó gazdaságpolitikában című könyve jól megírt munka a kapitalizmussal kapcsolatos reményekről és illúziókról a rendszerváltás utáni Magyarországon. Mindazonáltal – a szerzőnek a témában való jártassága dacára – a könyv befejezésekor az ember némi csalódottságot érez. E csalódottság jórészt a VOC-elmélet hiányosságainak tudható be. Néhány érdekes felvetése mellett a VOC-elmélet (a fentebb elmondottak miatt) nélkülözi a szükséges tudományos eszközöket, amelyek lehetővé tennék egy olyan beszámoló megírását, amely képes nem determinista formában összekapcsolni a közép- és kelet-európai országok kapitalista rezsimjeinek fejlődését a kapitalizmus dinamikus, ám ellentmondásos logikájával. Ezek a problémák azt is befolyásolják, hogy a VOC-elmélet (és ebben az esetben maga Andor is) miként fogja fel a társadalmi válto­zást. Ha tagadjuk, hogy a munkásosztály bármiféle progresszív változás ágense lehet, akkor máris ott találjuk magunkat Keynes mellett, abban a hitben ringatva magunkat, hogy egy-egy erősebb állam ellenőrzése alá vonhatja a kapitalizmus uralmának katasztrofális következményeit.¹⁶ De mi lesz, ha a kapitalizmus válsága tovább mélyül, és az állam az elvárásainknál nagyobb mértékben adja fel semlegességét – akkor kinek a gondolatait fogjuk majd feltámasztani?

(A recenziót a szerző az Eszmélet számára készítette.)

Hivatkozások

Andor László (2009): Eltévedt éllovas. Siker és kudarc a rendszerváltó gazdaság­politikában. Budapest, Napvilág Kiadó.

Andor László és Martin Summers (1998): Market Failure: A Guide to the East European „Economic Miracle". London, Pluto Press.

Bohle, Dorothee és Béla Greskovits (2007): „The State, Internationalization and Capitalist Diversity in Eastern Europe", Competition & Change, Volume 11, No. 2. 89-115.

Cliff, Tony (1996): State Capitalism in Russia. London, Bookmarks.

Gwertzman, Bernard és Michael Kaufman (1990): The collapse of communism. London, Random House.

Hall, P. A. és David Soskice (szerk.) (2001): Varieties of Capitalism. The Institutional Foundations of Comparative Advantage. Oxford, Oxford University Press.

Hardy, Jane (2009): Poland's New Capitalism. London, Pluto Press.

Haynes, Mike (2002): „On Michael Cox's Rethinking the Soviet Collapse. Sovietology, the Death of Communism and the New Russia; Paresh Chattopadhyay's The Marxian Concept of Capital and the Soviet Experience and Neil Fernandez's Capitalism and Class Struggle in the USSR. A Marxist Theory", Historical Materialism, 2002. 10. évf., 4. sz. 317-362.

Szalai Erzsébet (2006): Az újkapitalizmus – és ami utána jöhet. Új Mandátum.

Tamás Gáspár Miklós (2008): „Eastern Europe Today: Counter-Revolution against a Counter-Revolution", Socialist Register 2008, Global Flashpoints, Pontypool (Wales), Merlin Press. Magyarul:  Ellenforradalom az ellenforradalom ellen Fordulat 2. 2008

Jegyzetek

¹ Vásárhelyit, aki 1956-ban a Nagy Imre kormány sajtófőnöke volt, a forradalom leverése után bebörtönözték.

² Vásárhelyit idézi: Gwertzman és Kaufman (1990), 225-226 (saját kiemelé­sem).

³ Andor Magyarországon és külföldön egyaránt folytatott közgazdasági tanul­mányokat, és 1989-90 óta sokat írt Közép- és Kelet-Európa politikai és gazdasági folyamatairól. Az Eszmélet szerkesztője volt, így e folyóirat olvasói jól ismerhetik munkáit (amelyek közül néhányat könyve bibliográfiája is felsorol). 2003 és 2005 között Gyurcsány Ferenc miniszterelnöki hivatalának tanácsadója volt, majd 2005 és 2010 között az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) igazgatótaná­csának tagja. 2010 februárja óta Magyarországot képviseli az Európai Bizottság­ban, mint a foglalkoztatásért, szociális ügyekért és társadalmi összetartozásért felelős biztos.

⁴ Andor (2009), 15.

⁵ A szovjet blokk rezsimjeinek marxista kritikájához lásd: Cliff (1996); Haynes (2002); és Tamás Gáspár Miklós (2008).

⁶ Andor (2009), 27.

⁷ Andor (2009), 46.

⁸ Hall és Soskice (szerk.), (2001).

⁹ Bohle és Greskovits (2007), 90.

¹⁰ Bohle és Greskovits (2007), 90. Ez a nézet megjelenik Andor könyvében is.

¹¹ Bohle és Greskovits tulajdonképpen teljesen kihagyják a munkásosztályt a közép- és kelet-európai társadalmak rendszerváltás utáni átalakulását vizsgáló munkájukból.

¹² A marxista politikai gazdaságtan központi kategóriáit – „osztály", „értéktörvény" vagy éppen „verseny" – többen is igyekeznek beemelni a közép- és kelet-európai gazdasági folyamatok elemzésébe, lásd: Hardy (2009); Szalai (2006); és Tamás (2008).

¹³ Andor (2009), 114.

¹⁴ Andor (2009), 160-180.

¹⁵ Kádár Béla: „A vezetői minőség forradalma. (Szále László interjúja Kádár Bélával)", Egyenlítő, 2009, 7-8. sz., idézi: Andor (2009), 163-164. (Az én kiemelésem).

¹⁶ A magyar olvasók tisztában lesznek azzal, hogy az állam „újrafelfedezése" nem szükségképpen csak a középbal politika sajátja. Amint azt a második Orbán-kormány lépései is megmutatták, a jobboldal nem feltétlenül utasítja el a fokozottabb állami beavatkozást a gazdaság terén (amíg mindez a nemzeti tőkések érdekét szolgálja, és beburkolható a konzervatív értékek leplébe).

A modern futball átalakulása a világrendszer hierarchikus felépítését tükrözi. A játékostőke szabad áramlása egyenlőtlen cserét eredményezett a centrumfélperiféria-periféria térségei között, megnövelve a korábbi egyenlőtlenségeket. A futballnak a tőke korlátlan uralma alá helyezése globális intézményi-hatalmi koncentrációhoz és totális piacosításhoz vezetett, ahol már nem az üzeleti reklám van a fociért, hanem a foci az üzletért. A harmadik világ és a félperiféria labdarúgásának „kivéreztetésével" előállt tőkekoncentráció magában foglalja a gyermekmunka és a bűnözés egyéb fajtáinak legalizálását is.

1.  A foci gyarmatosítása. A futball valamikor játék volt, sajátos kivonulás a mindennapok embert próbáló világából. E csapatjáték egyfajta felsza­badulást jelentett a bérmunka fizikai és idegi terheitől, kikapcsolódást játékosnak és nézőnek egyaránt. Mondhatnánk, hogy akkoriban – a XIX. század utolsó harmadában, amikor Angliában, majd a kontinensen elterjedt e játék – a szabadidő mint új emberi lehetőség bukkant fel a világrendszer legfejlettebb, leggazdagabb, gyarmatosító régióiban. Ám a szabadidő eltöltésének módja később rendkívüli módon felizgatta a tőke világát, megmozgatta a kapitalisták fantáziáját. Megkezdődött a futball (a Játék) piacosítása, profittermelésre való átállítása, melynek alighanem végső története bontakozik ki a szemünk láttára. A futball mint „totális játék" – azaz a játék mint olyan – kiirthatatlanul hozzátartozik az ember mint nembeli lény fejlődéséhez, talán éppen ezért is válhatott a „szabad­idő-iparok", a szórakoztatóipar, a médiaipar martalékává. Végbemegy a játék lerablása. A szó szoros értelmében. Ma odáig jutottunk – mint a Le Monde diplomatique egyik elemzése bemutatta -, hogy a Nemzet­közi Labdarúgó Szövetség (FIFA) a köztörvényes bűnözés televénye, egy maffiára emlékeztető szervezet, amelyen dollár-milliárdok mennek keresztül kenőpénzek, magánbizniszek, monopóliumok ajándékozása formájában. Olyan óriásmonopólium jött létre, amely a játék mint nem­zetközi üzlet fölött majdnem kizárólagos ellenőrzést gyakorol. Néhány multinacionális cég (mint például az Adidas) szinte mindent besöpör.¹ Eh­hez képest az éppen most folyó bochumi futballper, amelynek során több európai ország futballcsapatainak sok mérkőzését – köztük a magyar NBI négy mérkőzését is – „tipmixes" fogadási bundának nyilvánították, csupán e maffiaszerű fejlődés „talajszintű" megnyilvánulása, de mutatja a romlottság fokát, mélységét. A félperiféria, így Kelet-Európa országa­iban a világgazdasági válság körülményei között a futball területén, a törvények adta lehetőségeken belül egyre nehezebb profitot termelni; a politika által nagyban „serkentett" „kényszervállalkozók" próbálnak szerencsét ezen a területen is.

2.  Az új egyenlőtlenség és a politikai populizmus. Ismert tény (már az Eszmélet hasábjain is többször szóba került): a játékos tőke (munka­erő), és a tőke a világrendszer gyengébb régióiból áramlik a gazdag centrumba, lerombolva ezzel a helyi futball fejlődési lehetőségeit, sza­kadékot teremtve egyfelől a félperiféria és periféria nemzeti bajnokságai, másfelől a centrum országoké között. Ennek megnyilvánulása, hogy – a hivatalos propaganda és ideológiai manipuláció ellenére – az utolsó két-három évtizedben az egyes régiók futballjai között a különbségek, az egyenlőtlenségek nem csökkentek, hanem ellenkezőleg, a régi gazdagok javára változtak meg, tolódtak el. A „minőségi játékosok" a perifériáról, félperifériáról mennek a centrumba, és a „nem minőségi játékosok" cirkulálnak a centrum alsó osztályú illetve a félperiféria első osztályú csapataiban. Még a nemzetközi szinthez közelítő játékosok is az angol, francia, spanyol, olasz, holland, német első és másodosztályú csapatok kispadjait koptatják, hogy a munkaerő tartalékseregeként, egyfajta „jól fizetett munkanélküliként" álljanak rendelkezésre, míg példának okáért az afrikai vagy kelet-európai bajnokságokban szereplő csapatok az elvándo­rolt, „kiszivattyúzott" játékosokat saját harmadrendű játékosokkal pótolják, miközben a helyi futball-vezérek permanens módon a Nyugat utoléréséről papolnak. Az emberkereskedelem – amely valamikor bűncselekménynek számított – már sok éve norma a futball, a játék szférájában, olyannyira, hogy még a gyermekekre is kiterjed.² Tehát a mi régiónk, benne Magyar­ország futballistái a nagyobb nyugat-európai klubok számára csak a mun­ka tartalékhadseregét képezik, és számos – gazdasági, szociális és lelki természetű – okból erre vannak szocializálva, szinte predesztinálva. Már a gyermekfutballisták is közönséges exportcikkek és exportcikk-tudatuk van. Eleve ebben az üzleti- és versenyszellemben nevelik a játékosokat már gyermekkoruktól kezdve, mondván, menj azonnal külföldre, ahová csak tudsz, minél hamarabb csináljanak belőled egy kis profitot és te is jobban jársz az ottani munkabérrel, mint itthon, ahol a futballban egy lepusztult piac, és egy elpusztított futball-kultúra törmelékei között kellene botorkálnod. A legtöbb VB-résztvevő ország esetében, mindenekelőtt a periféria és a félperiféria országaiban már nem a nemzeti bajnokság a válogatás alapja, hiszen a legjobbak a nagy külföldi klubokban játszanak, magának a nemzeti válogatottnak az összetétele is elkerülhetetlenül és egyre intenzívebben kereskedelmi-üzleti és politikai vállalkozás függvé­nye lesz. A nemzeti válogatottak is egy „globális" klubcsapat (MU, Barca, Inter, Milan, Real stb.) jellegzetességeit veszik fel. Fő cél: az üzlet, noha az üzleti törekvések mögött mindig ott van a politika is, a politikai-hatalmi érdek, a populista politikai reklám. A félperifériás Magyarországon a libe­rális „multikulti" kormány ezt a fejleményt az „utolérés" útjának – egyre inkább alkalmazkodva a valósághoz, „rögös útjának" – nevezte. A kon­zervatív-nacionalisták az „utolérést" komolyan véve – a nemzeti presztízs nevében -, a politikai populizmus kényszerítő eszközrendszerével is újabb és újabb pénzeket pumpálnak a nemzeti labdarúgásba, hatalmi-politikai érdekek szerint, de rémesen kis hatékonysággal. Megirigyelve a régebbi múlt, az államszocializmus kezdeti szakaszának sikereit, ismét „felfújnak" egy-két klubot és a nemzeti válogatottat, annak az utópiának a jegyében, amely a multinacionális tőkével, a nyugati hatalmakkal való verseny abszurd ábrándjára épít. Eközben persze folytatódik minden épkézláb focista további kiárusítása – csak ami korábban kozmopolita tékozlás volt, most nemzeti érdeknek deklarálódik. A múló, pillanatnyi kis sikerek vagy azok lehetősége – jó propagandával – mindig fenntartja a reményt, hogy ez a szisztéma, illetve az utolérés logikája működni fog… A soros bukás után majd jönnek megint a liberálisok, akik kivonják az állami-politikai befektetéseket, pénzeket a fociból a demokráciára hivat­kozva – hiszen alapjában az adófizetők pénzéről van szó -, és elindul újra a mókuskerék a nem létező szabadpiac, az „exportorientált termelés" eszement propagandájával. Mindezen jelenségek megideologizálása nem ismer határokat.

3. Államnacionalizmus és etnonacionalizmus. Tehát a pénz, a tőke kor­látlan szabadsággal garázdálkodik, ami a futball területén (is) mindenféle színű zászló alatt zajlik. Ezt az egész folyamatot már régóta a nemzeti ideológia valamely válfajával igazolják, fedik el. A viszonylag új elem a rendszerváltáshoz is kapcsolódó etnonacionalista reneszánsz. Szinte törvény, hogy nincsen olyan nagy (tehát multinacionális!) futballklub vagy társaság, amely ne helyezné magát a nemzeti, valamely etnikai vagy éppen területi „kisebbségi" zászló alá. Tudjuk, a „középkorias" etnonacionalizmus újjáéledése természetes büntetés a világrendszer neoliberális természetű átszervezéséért az utóbbi három-négy évtized­ben. Az államilag szervezett és intézményesített nacionalizmus, amely maga is éleszti a nemzetiségi feszültségeket, egyúttal táplálja az etnikai gondolkodásmódot. A magyar futball-rasszizmustól a szlovákon át a szerb vagy horvát szélsőjobboldali ultranacionalistákig, általában az újfasiszta szervezkedés a stadionokban az etnonacionalista ideológiai kánonban mozog. Az államnacionalizmus látszólag szemben áll az etnikai gondolkodással. Persze gazdag történelmi tapasztalatok alap­ján tudjuk, hogy az államnacionalizmus, mint a hatalmi elit ideológiája bizonyos formaváltozatokban a legszervesebben kapcsolódik össze az etnikai gondolkodás mindennapi bornírtságaival, különösképpen Kelet-Európában. Az államnacionalizmus a többségi nemzetiség érdekeit pre­ferálja, hangsúlyozza. Ennek nem mond ellent, hogy nem egy esetben a rasszista-fasiszta szurkolói csoportok is eltűrik, ha csapatuknak kima­gaslóan tehetséges színes bőrű játékos-munkavállalója van. A győzelem racionalitása gyakran feledteti a rasszista partikularizmust. Tehát miköz­ben a globális üzleti érdek, a nyugat-európai nagy klubok egyetemes terjeszkedése egy antirasszista ideológiai-kulturális háttér létrehozása irányába hat, másfelől a globális tőkerendszer egyenlőtlenségeit tükröző és létrehozó kíméletlen piaci verseny éppen a lokális érdekeket torzan kifejező etnonacionalista „ellenállást" erősíti, és annak legfőbb forrása. Az ilyen típusú ellenállás fejeződik ki abban, hogy a rasszizmus szerve­zett politikai erőként jelent meg a futballpályákon, a stadionokban is. Az államnacionalizmus és az etnonacionalizmus sajátságos, „finom" össze-vegyülését megfigyelhettük az elmúlt világbajnoki TV-közvetítésekben is. Például: a magyar kommentátorok egyfelől ismételgették a kötelező antirasszista szlogeneket, az erőszak elítélését, másfelől unos-untalan azon morfondíroztak, hogy egy nemzeti válogatottban melyik futballista nem az eredeti nemzetiség, „etnosz", „etnikum" tagja, és melyik az „ős­honos". A globalizálódás felgyorsulása közepette egyfajta nyilvános csa­ládfakutatás is folyik. E tekintetben mindenekelőtt a német válogatotton csodálkoztak el ezek az antirasszista rasszisták, hogy lám török, lengyel, ghánai és nem tudom még milyen „idegen eredetű" játékosok tűntek fel „éppen" Németországban, és hogy vajon jól van-e ez így? De véletlenül sem tették fel a kérdést, miért kellene másképpen lennie, mi ebben a furcsa? Mintha a munkahelyeken bárhol a világon nem így lenne, mintha vallási-nemzetiségi keveredésről a munkaerőpiacon még nem hallottak volna; mintha a futball nem ugyanolyan üzlet lenne, mint a számítógép-szerelés vagy a prostitúció. Pedig nem az az érdekes az egészben, hogy a két tucatnyi német válogatott játékos mintegy fele eredetileg nem német nemzetiségű, hanem az a lényeges momentum, hogy milyen mértékben nem a hazai bajnokságokban játszanak a nemzeti válogatott csapatok játékosai.³ E fejlemény mindenekelőtt a világrendszer félperifériáján és perifériáján jellemző.

A magyar futball sírásói egy ideje azzal etetnek bennünket (és mindig vannak, akik hisznek és remélnek!), hogy a külföldön játszó válogatott (vagy nem válogatott) magyar játékosoknak „kell" szurkolnunk, akik „meg­mentik" a magyar futballt – miközben éppen a magyar futball hanyatlását dokumentálja e jelenség. Természetesen e játékosok többsége nyilvánva­lóan jobb, mint az itthoni játékos-garnitúra, de gyakran a nyugat-európai csapatok kispadjait koptatják, nem egy esetben a másodosztályban. Az a szituáció, hogy egy valamirevaló magyar játékos nagyon korán kikerül az európai piacra, személyesen biztosan anyagi felemelkedést jelent, ám a futball nemzeti szintű hanyatlásának, az „utolérés" lehetetlenségének egyik döntő feltétele. Más szavakkal: nagyon kevesek profitérdekeinek kedvéért „szétglobalizálták" a hazai futballt – akárcsak az afrikai orszá­gok többségének futballját -, ezáltal beláthatatlan időkre konzerválták e téren is az állandóan bírált hihetetlen mértékű egyenlőtlenségeket. A hazai jobboldali populizmus – a liberalizmus laissez faire (szabadpiaci) megfontolásaival szemben – újra nekilátott a szokásos, már a Kádár­rendszerben, sőt, korábban is megtapasztalt módszer alkalmazásának: a futballt betagozza politikai hinterlandjába, igyekszik hatalomkoncentrá­ciójának olcsó eszközévé tenni azt. Több politikus és a hozzájuk kapcso­lódó néhány, a privatizáción meggazdagodott kényszer-futballvállalkozó vagy bankár pár milliárd forint beruházással azt a látszatot kelti, hogy a nyugat-európai színvonalat csak „a liberálisok és a kommunisták" önzése, kozmopolitizmusa miatt nem értük el. A félrevezetett emberek mindig menekülést keresnek a maguk számára, és elhiszik az újabb ígéretet. Tudjuk, a remény hal meg utoljára, amely ebben az esetben éppenséggel a cselekvésképtelenség, az alternatívátlanság terméke és megnyilvánulása.

4. A foci és a baloldal. A radikális baloldal viszonya a futballhoz mindig is ambivalens volt. A fent vázolt jelenségekről mintha napjainkban is zavarodott vita folyna még a kapitalizmus-kritikus körökben is. Nem különítik el a rendszeren belül maradó reformkísérleteket attól a fel­fogástól, amely helyesen kimondja: a kapitalizmuson belül nincsen a kialakult szituációnak érdemi alternatívája; a pénz, a tőke uralma alatt nincsen jelen az emberarcú megoldás. Ugyanakkor a futball, a játék nem vehető el az embertől teljesen a mai rendszeren belül sem; még ebben a formájában is olyan szórakozás, örömforrás, amelyet totálisan, metafizikusan megtagadni csak egy aszkéta álláspontjáról lehet. Szinte menetrendszerűen minden világbajnokság idején fellángol az elméleti-politikai vita a baloldalon, hogy a futball tulajdonképpen maga az elidege­nült világ, maga a manipuláció, a „kollektív delírium", a „népek ópiuma", amint Terry Eagleton – Marx jeles biográfusa – dohogott a Guardian hasábjain. Egyik vitapartnere és tisztelője nagyon meg is dorgálta őt, mondván: a futball, a magas színvonalú sport olyan, mint a művészet, ha valóban olyan szinten űzik; a művészet azonban általában mégsem tagadható, amennyiben az emberi létezés conditio sine qua non-ja.⁴ Az ilyen kiélezett kérdésfelvetés legtöbbször zsákutcába vezet, mert az egyik véglet csak a rendszer egészét láttatja absztrakt módon, bukását megjósolva, de nem mond semmit vagy csak keveset az odavezető útról; a másik nézőpont ad absurdum vive a szembeállítást, a rendszeren belül marad. A valóságban azonban a dolgok másképpen állnak, s azt hiszem e vitában az utóbbi szerző – Zirin úr – érvelése a tarthatóbb, amennyiben olyan „átmeneti", gyakorlati momentumokra utal, mint hogy a labdarúgás története a tények tanúsága szerint még a kapitalizmus elleni küzdelem harci terepe is lehet. (Egy időben volt is, ki ne emlékezne az idősebbek közül a Berlusconi előtti Milanra, vagy olasz, német illetve latin-amerikai klubokra… mára sokfelé megváltozott a helyzet, hiszen a Berlusconik uralják a foci-terepet, a szurkolók jó része elfordult a politikai jobboldal és szélsőjobb felé). Tehát a futball nemcsak elvonhatja az embereket a forradalmi cselekvéstől, hanem – legalábbis részlegesen – elvonhatja a szurkolókat a globális kapitalizmus támogatásától is. Érdemes lenne a gazdag történelmi tapasztalatokat e téren összegyűjteni.

Itt csupán azt hangsúlyozom, hogy a futballt, a sportot, akárcsak a művészetet az emberiség hozta létre és a kapitalizmus „elvette tőle", kisajátította, a maga képmására formálta. Szimbolikusan jelezve a prob­lémát, ma már a futball van a reklámért, nem a reklám a futballért. Ez azonban egy fejlődés legutolsó foka csupán, hiszen az emberiség törté­nete bizonyos szempontból valóban a közösségi létformák, a művészet, a sport elhódításának, kisajátításának, privatizálásának, „piacosításának" története, másfelől azonban visszahódításának, „kollektivizálásának" közös története is. De a kapitalizmus radikális kritikusai már csak taktikai okokból sem tekinthetik a futballt (a művészetet, a zenét), a játékot az ellenségnek, hiszen a probléma nem a futball, hanem maga a rendszer. Ha tehát a rendszer elhódította a focit, a zenét, a művészetet, akkor szerelmeseit nem leszerelni kell, mondván: ..nincs mit tenni, a futballt »bojkottálni« kell", hanem azon érdemes inkább elgondolkodni, miképpen lehetne e létszférákat – így a futballt is – a tőkerendszertől visszahódítani. Miként a katasztrófa is globális, a .visszahódítás" sem történhet csupán nemzeti vagy regionális szinten. Egyetlen ország vagy régió keretei között ez alighanem lehetetlen. De ez már egy másik témakörhöz vezet, amelynek tárgyalását más összefüggésben komolyan folytatni kellene.

Jegyzetek

¹ David Garcia: ..Gyanús ügyek a FIFA háza táján", Le Monde diplomatique magyar nyelvű on-line kiadás, 2010. június 27.

² Ld. e folyamat elemzéséről: „A játék hatalma. Futball-pénz-politika", in: Kelet-Európai Tanulmányok 2. (Szerk.: Krausz T. – Mitrovits M.) L' Harmattan, ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszék, Budapest, 2008.

³ Ld. erről a fejleményről a grafikus ábrázolást: estadao.com.br (www.fn.hu, 2010. július 1.).

⁴ Vö.: Terry Eagleton: "Football: a dear friend to capitalism. The World Cup is another setback to any radical change. The opium of the people is now football", Guardian, 2010. június 15.; és Dave Zirin: "Football isn't just about capitalism…", Guardian, 2010. június 21.

Portugáliában tótágast állt az idő – mondhatnánk -, nem halnak ki a Kultúra dinoszauruszai; miközben az őket felváltani hivatottak egyre csak hullnak, emezek megújulnak. A ren­dező Manoel de Oliveira például több mint százéves, és még filmet forgat, a portugál historiográfia doyenje, Vitorino Magalhães Godinho pedig kilencvenen túl is friss, gondolkozása fiatal maradt, sőt, újabb kötetekkel jelentkezik. A legutolsó ebben a sorban az Esszék és tanulmányok, ami­nek első kötete „Egy gondolkodásmód", míg a második „Megérteni a mai világot" alcímmel jelent meg a Sá da Costa könyvkiadónál Lisszabonban, 2009-ben. Ez korántsem csak eddigi Ensaios („Esszék") néven kiadott (1­2. kötet, 2. kiadás, Sá da Costa, 1978) régi gyűjteményes kötetében is már szerepelt írásainak „bővített" újrakiadása. A kötet tanulmányait szerzője ugyanúgy átdolgozta, mint egyik első korai monográfiája (A economia dos descobrimentos Henriquinos, „Tengerész Henrik kora felfedezéseinek gaz­daságtörténete", 1962) esetében is tette. E mű nemcsak címet váltott (ma már A economia dos descobrimentos portugueses quatrocentistas, „A XV. századi portugál felfedezések gazdaságtörténete", 2004), hanem szerzője jócskán át is írta. No persze, nem úgy, mint azt a mifelénk gondolnánk, ahol ilyen alkalmakkal inkább csak retusálnak a fényképről néhány már nem annyira odaillőnek vélt „arcot", azaz gondolatot, hanem beemelve azokat az újabbakat, amelyek még nem lehettek rajta a régebbi „felvéte­len". Elvégre nem csak a kor, de mi és műveink is változhatunk… Godinho történészi mentalitásának másik jellegzetessége is ezzel függ össze: nem vindikálja saját maga szemléletét az egyetlennek s igaznak, hanem az maga is, dinamikusan bővülve, meghaladhatja saját régebbi önmagát. Ez mégsem jelent relativizmust, egyfajta „szituációs etikát", hiszen van egy nagyon is következetesen képviselt elv, amihez ragaszkodik, s amit hosszú pályája során sohasem adott fel: a gazdaságtörténet primátusát. Ezért bíbelődik árakkal és bérekkel, flottákkal és haszonkulcsokkal; vagyis a kvantifikálható tények forrásvidékéről merít, miközben szélesebb szűrőn folyatja át és értelmezi a társadalom és a kultúra történetének fogalmait.

Ilyeneket, persze, ő maga is alkotott. Közülük talán a legismertebb kate­gória, a „történeti-földrajzi komplexumok" árulkodik leginkább arról a kö­tődésről és egyben iskoláról, ahová végül is tartozik: az Annales Fernand Braudel nevével fémjelzett köréhez. De haladjunk sorjában.

Vitorino Magalhães Godinho „szerelemgyerek" – igaz nem a kifeje­zés köznapi értelemben, hiszen egy konzervatív értékeket valló család negyedik gyermeke. Édesanyja, Maria José Vilhena 1917-ben úgy dönt – amire egy asszonyt nyilván csak férje iránti szerelme vezetheti -, hogy meglátogatja katonatiszt férjét, Vitorino Henriques Godinhot, az első vi­lágháborús franciaországi fronton. A férj a Portugál Expedíciós Hadtest egyik csapattisztje, La Lya¹ hőse, aki majd a gyermek születése után másfél évvel visszatér családjával Párizsba, már mint a Portugál Köztár­saság katonai attaséja. Az 1918. június 9-én született fiúgyermek négy éves korában, amikor visszatérnek Portugáliába, meg kell tanuljon előbb portugálul, hogy iskoláit elkezdhesse. Vitorino Magalhães Godinho nem csak kétnyelvű, de két kultúrájú is, akinek művei nem egyszer franciául születtek meg előbb, s csak később fordította vagy fordították le mások portugálra. Mindez természetesen korántsem intellektuális póz, hanem olyan nem lényegtelen életrajzi elemekkel függ össze, mint 1947-től 1974-ig tartó, közel negyedszázados francia emigrációja, ami sok min­dent megmagyaráz róla (is). Egy két éves, rövid, otthoni tartózkodás után, 1960 és 1962 között, amikor is a Sorbonne frissen doktorált kutatóját az akkor alakult Tengerentúli Tanulmányok Központja hazahívja a szocioló­gia professzorának – igen hamar kiderül, hogy délibáb volt Portugáliában igazi tanszabadságot remélnie -, még az is felmerül benne, hogy feladja portugál állampolgárságát. Ekkor már nem a legelső csalódásán van túl. A lisszaboni egyetemen bölcsészetet tanult fiatalember – aki filozófiai tanulmányokat folytat – tanársegédként mint a régészet és az ókori tör­ténelem előadója „friss szellőként hozott újat a lisszaboni egyetem avítt szellemiségébe", ahogy erre később nagy hírnévre szert tett tanítványa, Mario Soares miniszter- és köztársasági elnök emlékezett. 1942-ben nem is hosszabbítják meg állásszerződését a lisszaboni egyetemen, amit részben Magalhães Godinho családi háttere is magyaráz. Apja, akiről szerzőnk 87 éves korában remek életrajzot jelentetett meg Vitorino Henriques Godinho: Pátria e república („Vitorino Henriques Godinho: Haza és Köztársaság", A. R. Dom Quixote, Lisszabon, 2005) címmel, nem csak holmi „tizenkettő egy tucat" katonatiszt volt, hanem a Portugál Első Köztársaság alkotmányozó nemzetgyűlésének tagja, sőt miniszter is. Anyai nagybátyja, Barbosa de Magalhães ugyancsak a fiatal respub­lika külügyminisztere, tehát volt kiktől örökölnie meg nem alkuvó politikai jellemét, a szabadgondolkodásra való hajlamát és a diáksztrájkok idején mindig kimutatott szolidaritást. A komoly republikánus hagyományokkal rendelkező Vitorino Magalhães Godinho egyébként maga is a haladó Seara Nova („Új Vetés") nevű értelmiségi csoport tagja, a Demokrati­kus Unió Mozgalom, majd az União Socialista – a mai Szocialista Párt jogelődje – egyik alapítója volt, akit a salazari rendszer adminisztratív úton kívánt mellőzni. Csalódott hallgatói erre aláírásgyűjtésbe fogtak, de nem csak azért, hogy ezzel is kifejezzék felháborodásukat, hanem, hogy százhetvennyolcan egyúttal pénzgyűjtésbe kezdjenek. Termet bérelnek, ahol folytatódnak a szuggesztív tanáregyéniség immár tényleg „szabad­egyetemi" előadásai. Gyakorlatilag ezzel egyidős Vitorino Magalhães Godinho első, a portugál historiográfiával kapcsolatos egyéni kutatói terve és egyben kiadói projektuma is, az, hogy elérhetővé tegye a korai portugál terjeszkedés forrásait.

E sorok írója különösen hálás ezért, hogy a budapesti Egyetemi Könyvtár polcain a hetvenes években felfedezhette ezt a sorozatot (Documentos para a história da expansão Portuguesa, 1-3. kötet, Cosmos, Lisszabon, 1943-1945-1956), ami máig tartó, döntő lökést adott ekkor kezdődő kutatásainak. Magalhães Godinho 1940-ben „Ész és Történelem. Bevezetés egy probléma elé" címen született bölcsészdokto­ri disszertációja mintegy előrevetíti a szerzőt később is jellemző elméleti alapokat, és bizonyítja teoretikus hajlamát – ami minden bizonnyal még filozófiai stúdiumainak az öröksége -, de ekkor még nincs felvértezve szaktörténészi ismérvekkel. Mint állítja, autodidakta csupán, akinek a világháborút követő „második iskolaévei" Párizsban kezdődnek el, ahol nagy hangsúlyt helyez arra, hogy ne csak önképzés, hanem rendszeres posztgraduális képzés révén is megszerezze jártasságát a történeti tudományokban. Hála Istennek, nem csak az utóbbiakban. Bejár a Sor­bonne pszichológiai és szociológiai előadásaira is, s mint fő művének első előszavában írja: „még megadatott gazdagodnunk Lucien Febvre utolsó tanéveiből a Collége de France-on. Itt, az École des Hautes Études en Science Sociales-on – követve annak VI. Szekcióba szervezését – és a Centre d'Études Sociologiques-on Marcel Bataillon, Fernand Braudel, Émile Coornaert, C. E. Labrousse, Georges Gurvitch előadásait és szemináriumait hallgattuk." Azt állítja, kutatni is ekkor tanult meg igazán, bár nem tagadja meg portugál elődeit és művének olyan „matematizált szemléletű", nagy portugál előfutárait sem, mint Duarte Leite vagy Jaime Cortesão. Ekkor a nála éppen egy nemzedékkel idősebbek mellett „nem rúg még labdába" (az általa is szeretett, de sohasem művelt sport nyelvén szólva) azon a Salazar rendszere által nagyon is ideologisztikus módon kisajátított megemlékezés-sorozaton, amely a portugál felfedezések mentora, Tengerész Henrik infáns halálának 500. évfordulóján – bizarr egybevetéssel – egy egyre inkább magára a diktátorra hasonlító hősre fókuszál. Magalhães Godinho már úgy indul el Párizsba, hogy a kor gazdaság- és társadalomtörténetét, nem pedig egy legenda, „egy kato­likus szuperhős" személyiségét kutatja (História económica e social da expansão Portuguesa, „A portugál terjeszkedés gazdaság- és társada­lomtörténete", Lisszabon 1947), ami miatt Salazar ideje alatt hazájában csak mint „vegytisztán" szociológiai és csakis szociológiai művek – mint például az Introdução às Ciências Sociais (Bevezetés a társadalomtudo­mányokba, 1964) – szerzőjét voltak hajlandók befogadni. Életének „fran­ciás" szakaszát azok a személyes barátságok, pl. Le Gentil támogatása, Albert Silbert felkarolása, Fernand Braudel bábáskodása alapozzák meg, ami ahhoz vezetett, hogy anyagi szempontból is stabilizálódjon a fiatal tudós-kutató – és családjának – helyzete. Szerzőnk ui. ekkor már nős – felesége maga is nagy áldozatot vállal: Maria Antonieta Cordeiro, kiváló végzős hallgatója volt a Lisszaboni Egyetemnek, amikor kivándorolnak. Tanulmányait Párizsban kénytelen befejezni, miközben fordításból élnek, és időközben már megszületett két leánygyermekük. A CNRS (Centre Nationale de Recherches Scientifiques) évtizedes kutatói ösztöndíja, a Revue des Annales publikálási lehetősége francia tudóssá fogadja, an­nál is inkább, mert mint egy nemrégiben megjelent interjújában kiemeli, nem azért ment Franciaországba, hogy „portugál emigráns politikával" foglalkozzon. Ez akkor is igaz, ha alkatilag interventív értelmiségi, s mint ugyanitt fanyar öngúnnyal mondja: „én már csak ellenzéke maradok még önmagamnak is".

A kisebb tanulmányok mellett sorra jelennek meg azok az alapvetések (pl. O "Mediterrâneo saariano" e as caravanas do ouro – séculos XI ao século XVI, „»A Földközi-tenger-melléki Szahara« és az aranykaravánok a XI-XVI. század között", 1956), amelyek arra utalnak, hogy Vitorino Magalhães Godinho ekkor már nem csak a portugál gyarmati történe­lemmel foglalkozik, hanem annak sokszálú hatásmechanizmusaival is, mégpedig egy tág – és egyre táguló -, de egymásra nyíló idősíkon és térbeli skálán. Igaz, érez még vonzalmat – talán elsősorban Silbert hatására – a tisztán portugál gazdaságtörténeti kutatási témák iránt is (Prix et monnaies au Portugal: 1750-1850 [1955], „Árak és pénzek Portu­gáliában"), de a tíz évre rá a Sorbonne-on védett L' économie de l'empire portugais aux XVe et XVIe siècles („A portugál birodalom gazdasága a XV-XVI. században") c. doktori disszertációja már a gyarmatosítás-történetírás új nemzedékének úttörőjévé emeli. Az élete fő műveként számon tartott monografia két kötetét portugálul első kiadásban 1963 és 1971 között már a rendszerszemléletet tükröző Os descobrimentos e a economia mundial („A felfedezések és a világgazdaság") címen jelenteti meg, de annak csak a források kiadásával is kibővített második kiadását (Editorial Presenca, Lisszabon, 1983-1984) tekinti immár vég­legesnek. A magam részéről ezzel a mesterművel már csak azért sem foglalkozom – ezt nálam sokkal avatottabban megteszi az ugyancsak itt közölt történészóriás, Immanuel Wallerstein -, mert kénytelen lennék belebonyolódni abba, hogy a portugál szerző egyfajta palimpszesztként kezeli saját szövegeit, amit annak függvényében, hogy azt éppen milyen olvasói rétegnek szánja, egyfajta saját „vendégszövegként" időnként egyik művéből a másikba képes átemelni. Műve ugyanakkor kétség kívül iskolateremtő volt például abban a vonatkozásban, ahogyan elméleti és historiográfiai műveinek konstrukcióit – pl. A crise da história e as suas novas directrizes („A Történelem válsága és új irányzatai", 1947) vagy Teoria da História e historiográfia („Történelemelmélet és történetírás", 1971) – és elveit a saját gyakorlatába ülteti át. A hatalmas vállalkozást természetesen megalapozta egy olyan alapkutatás, amely a portugálok indiai államának pénzügyeit dolgozta fel még 1958-ban (Les finances de l'État Portugais des Indes Orientales (1516-1636), „A Kelet-indiai Portugál Állam pénzügyei"), de ennek csak 1982-ben közzé tett párizsi kiadása alcíme árulkodik igazán a szerző ezzel kapcsolatos szándékairól: célja valójá­ban nem volt más, mint a Jóreménység-fokon keresztül megvalósított portugál fűszerkereskedelem strukturális és konjunkturális jegyeinek vizs­gálata 1517 és 1635 között. Vizsgálataiból mégsem csak a gazdasági források kezelésének magabiztos közgazdaságtani alapokon álló, vagy éppen komparatív szemléletét emelném ki, hanem például olyan társa­dalomtörténeti következtetéseit, mint hogy egy kettős lovag/kereskedő réteg alkotja e kereskedelem helyi hierarchiájának csúcsát, amely éppen társadalmi diszfunkciója miatt veszíti el kereskedelmi hálóként szőtt ha­talmi terét az Indikumban a hollandok betörésekor. A jórészt gazdaság­történészként ismert szerző, persze, itt sem bontja ketté vizsgálatának tárgyát, figyelme mégis inkább a 70-es és 80-as évektől fordul a portugál társadalom története felé, olyan munkáival, mint A estrutura da antiga sociedade portuguesa („A portugál ancien régime szerkezete", 1971), Identité Culturelle et Humanisme Universalisant („Kulturális identitás és egyetemesülő humanizmus", 1982), vagy a Mito e mercadoria, utopia e prática de navegar, séculos XIII-XVIII („Mítosz és árucikk, utópia és tengerjárás a XIII-XVIII. század között," 1990). Ez utóbbi nagyjából úgy aránylik A felfedezések és a világgazdasághoz, mint a barát és mintakép Fernand Braudel klasszikussá vált, a Földközi-tenger medencéjéről írt nagy monográfiája a Grammaire des Civilisations-hoz: ugyanarról ír az elvonatkoztatás egy másik szintjén, és ugyanazt mondja el, mégis más, egyetemes érvénnyel immár. Noha a recenzens nem titkolja, hogy rá a legnagyobb hatást az Ensaios vol. II Sobre a história de Portugal („Esszék – II, Portugália történelméről") már 1978-ban kiadott tanulmányai jelen­tették, mégis leginkább és mihamarabb a szerző O papel de Portugal nos séculos XV-XVI. Que significa descobrir? Os novos mundos e um mundo novo („Portugália szerepe a XV-XVI. században. Mit jelent felfedezni? Új világok és egy Új Világ", 1994) című, szinte csupán kutatási vázlatát szeretné magyarul is olvasni. E jámbor óhaj tán azért sem pusztába kiáltott szó, mert ha van arra szellemi (és anyagi) kapacitás, hogy egy olyan szintén még élő portugál történészmatuzsálemnek, mint a dikta­túra idején miniszter José Hermano Saraiva Portugália rövid története (Lisszabon, 1976) c., már megírásakor is túlhaladott és elévült művét ma Magyarországon lefordítsák, talán arra is lehet, hogy a valódi értékek ne hulljanak ki az idő rostáján, pusztán azért, mert szemléletük kevésbé ba­rátja magyar kiadóinak. Az pedig már eddig is szinte megbocsáthatatlan, hogy Magalhães Godinho ezredfordulós, francia nyelvű szintézise – Le devisement du monde: de la pluralité des espaces à l'espace global de l'humanité (Xv^ème-XVI^ème siècles), „A világ elbeszélése: a többféle terek­ből az emberiség globális teréig (XV-XVI. század", Lisszabon, 2000), ami egyben Marco Polo művének címével is játszik – nem került a magyar olvasó kezébe, hiszen arról szól, hogyan lett egy, egyetemes és egész a felfedezés és az utazások révén a földgolyó, az addigi világrészek és rész-világok halmaza.

Van azonban Vitorino Magalhães Godinho munkásságának olyan réte­ge, amellyel már most, ebben a mellékletben is megismerkedhet az olva­só. Ez a politikus, oktatáspolitikus, „megmondó ember"-citoyen Godinho, aki mögött ugyanúgy ott van egy pálya, mint a történészé mögött, és életének ezt a fonalát sem érdektelen tovább gombolyítanunk. Sőt.

1970-ben szerzőnk akadémiai élete révbe ér, amikor katedrát kap Clermont Ferrand-ban. S mégis már ez évben kiadja a Socialismo e o futuro da Península („A szocializmus és az Ibér-félsziget jövője") c. mun­káját, amely az 1968 – a XX. századi „népek tavasza" – óta erodálódó spanyol és portugál diktatúrák utáni jövőbe néz. Talán ennek köszönhető, hogy az 1974-es áprilisi forradalmat követően Vasco Goncalves meghívja az. ún. második ideiglenes kormány oktatási és kulturális miniszterének. Pár hetes politikusi pályája azonban hamar zátonyra fut. Önkéntes, elvi okok miatt történt lemondása után a szocialisták még kisebbségbe is kerülnek a minisztertanácsban. Ez azonban éppen tíz évre rá nem tántorította el Mario Soarest attól, hogy harmadik, ún. „alkotmányos" kormányának ugyancsak „franciás" kulturális minisztere, dr. António Coimbra Martins kinevezze Magalhães Godinhot a lisszaboni Nemzeti Könyvtár élére. Nem tudni, hogy pár hetes miniszteri, vagy pár hónapos könyvtárigazgatói kinevezése szerzett-e neki több ellenséget 1984-ben, de „megosztónak" bélyegzett személyisége barátainak számát azóta sem gyarapította. „Miért borítja keserű harmat, minden álmunk virágát?" – idézi még egy 1971-es műve előszavában Carlos de Oliveirát, de az „új demokrácia" évtizedének végére már szinte dézsába lehet szedni azt a keserűséget, amelyet a közben iskolaalapítóvá lett professzor érez – és áraszt magából. Legyen szabad ezzel kapcsolatban egy saját, anek­dotikus élményemet felidéznem. 1979-ben jártam először ösztöndíjjal Lisszabonban, és akkor még António Henrique Oliveira Marquesen kívül, akinek History of Portugal című munkáját ismertem, nem is tudtam más történészről, mint Vitorino Magalhães Godinhoról. Ők ekkor már „kivonul­tak" az engem fogadó Lisszaboni Egyetemről, hogy Universidade Nova („Új Egyetem") néven megalapítsák azt a Társadalomtudományi Kart, amelynek üde szellemi pezsgése, mint órájukra bejáró külföldi vendég­hallgatót, engem is magával ragadott. Egy alkalommal, nagy félszegen bekopogtam a professzor ajtaján, és előadtam: van nekem egy jó bará­tom, aki XVIII. századi portugál gazdaságtörténettel szeretne foglalkozni, és ezért ösztöndíjat kér, amihez ajánlóra lenne szüksége. Magalhães Godinho egy pillanatra felnézett a papírjaiból és nekem szögezte a kér­dést: „Mennyire barátja maga a barátjának?" Azt válaszoltam neki, hogy annyira biztosan, hogy vettem a bátorságot arra, hogy őt megzavarjam. Mire tovább firtatta: „Ha a barátja, azt is akarja, hogy megkapja azt az ösztöndíjat, nem igaz? De ha nem, és ha csak a nevem számít, egy ajánlást akár még én is adhatok. De tudja mit, menjen el Coimbrába vagy Portóba, van ott is egy pár Oliveira nevű gazdaságtörténész, és fogad­junk, hogy összejön a barátjának a dolog" – állította. Igaza lett. Vitorino Magalhães Godinhot nem szerették akkortájt Portugáliában, és bizony ma is többen rajonganak érte hazáján kívül, ami igaz még legszűkebb, történészi szakmájának művelőire is: életműve megkerülhetetlen, de személye ki- vagy elkerülhető. Ne higgyük, hogy valaki, aki pontokba s számos alpontba szedve jó előre összegezi, hogy mivel kellene majd fog­lalkoznia a felálló Portugál Felfedezések Emlékbizottságának, és annak megszüntetése után, húsz év múlva, ugyancsak felsorolja pontokba és számos alpontba rendszerezve, hogy mi az, amit e szervezet bűnösen elmulasztott, nos ne higgyük, hogy az ilyen jellem különösen szerethető volna. Ha csak nem éppen konzekvens állampolgári bátorsága miatt, amelynek sarkkövei az ezzel kapcsolatos „közírások". Ezek az olyan op­timista kötetekben láttak napvilágot, mint az Um rumo para a educação („Az oktatás egy új iránya", 1974), a Pensar a democracia em Portugal („Találjuk ki a demokráciát Portugáliában", 1977) vagy egy pesszimistáb­ban: A Pátria bloqueada e a responsabilidade da cidadania („A blokád alá vett haza és az állampolgári felelősség", 1985), illetve újabban a Do ofício e da cidadania: combates por uma civilização da dignidade („Szakma és Állampolgárság – küzdelem a méltóság civilizációjáért", 1989) címűben, de mondhatni, tovább bővülnek azóta is.

Nos, az olvasó egy ilyen friss engagement-tanulmányt vehet most kezébe, egy bölcs és hajthatatlan férfiú reflexióit a jelen nem csak pénzügyinek hitt válsága kapcsán, két korszak: saját élete idősíkjában felsorolva mindazt, amit a jövőre hagy mint a jelen, a régvolt és a kortárs történelem örökségét.