A marxistává vált, korábban szabadpiachívő kínai szerző szerint az állandó felhalmozás kényszerében élő kapitalista társadalmi rendszer nem egyeztethető össze a Föld ökológiai rendszerének fenntarthatóságával. A klíma stabilizálására szolgáló intézkedések növelnék a kapitalisták költségeit, és visszafognák a tőkefelhalmozás ütemét, ezért igen kevés állam lesz hajlandó egyoldalúan komoly kibocsátáscsökkentést felvállalni, s nincs olyan hegemón hatalom, amely képes lenne kordában tartani a rendszert. Alapvető társadalmi változásokra van szükség.

Történelmi rendszerként a kapitalizmus először Nyugat-Európában ala­kult ki a XVI. század kezdetén, és azóta folyamatosan terjedve maga alá gyűrte az egész földgolyót (Wallerstein, 1979). A kapitalizmus időszaká­ban a világ népessége, a fogyasztás és a termelés egyaránt korábban soha nem tapasztalt, robbanásszerű növekedésen ment keresztül. Az emberek és a Föld ökológiai rendszere közötti anyagcsere volumene túlnőtt az ökológiai rendszer természetes működésének lehetőségein.¹ Az emberiség napjainkban olyan többdimenziós, globális környezeti vál­sággal kénytelen szembesülni, amely immár a civilizáció és az emberiség túlélésének alapjait fenyegeti.

A globális klímaváltozás az egyik legfontosabb – és potenciálisan a legkatasztrofálisabb – tünete ennek a válságnak. Ma már tudományos konszenzus alakult ki abban, hogy az üvegházhatást okozó gázok kibo­csátása – amelyek elsődleges oka a fosszilis tüzelőanyagok használata (és ezek jelentik a globális kapitalizmus legfontosabb energiaforrását) – a globális átlaghőmérséklet észlelt emelkedésének fő okozója (IPCC, 2007a).

Az utóbbi években Kína vált a globális kapitalista gazdaság legfőbb motorjává, és átvette a vezető helyet az Egyesült Államoktól az üveg­házhatást okozó gázok kibocsátása terén is. A legfontosabb üvegház­hatást okozó gáz, a széndioxid globális kibocsátásában Kína és az USA együttesen mintegy 40 százalékért felelős. Ha e két ország – globális kötelezettségeinek megfelelően – nem tesz valódi lépéseket a kibocsátás mérséklésére, akkor lényegében esély sincs arra, hogy a globális kibo­csátás olyan szintre csökkenhessen, amely lehetővé teszi az éghajlat stabilizálódását.

Naivitás lenne azt képzelni, hogy a klíma stabilizálását el lehet érni a jelenlegi társadalmi rendszer történelmi keretei között. Az Egyesült Államokban, Kínában és általában véve az egész világon a klíma sta­bilizálására irányuló valódi, hatékony intézkedések alapvető társadalmi változásokat előfeltételeznek és igényelnek. Ebben az előadásban fel­mérem a klíma stabilizálásának geopolitikai és technológiai perspektíváit, és a kívánatos kibocsátás-csökkentés alternatív technikai lehetőségeit vázolom fel az Egyesült Államok, Kína, illetve a világ számára. Amellett érvelek, hogy egyetlen lehetséges forgatókönyv szerint sem lehet kom­patibilis egymással az éghajlat stabilizálása és az olyan ütemű tőkefel­halmozás, amilyet a kapitalista rendszer gazdasági és politikai stabilitása megkíván. Előadásom záró részében pedig olyan lehetséges – az USA-t, Kínát és a világ többi részét érintő – társadalmi változásokat vitatok meg, amelyek révén elérhetővé válna a klíma stabilizálódása.

Kapitalizmus és klímaváltozás

Angus Maddison adatai szerint időszámításunk kezdete és i.sz. 1000 között a világgazdaság éves növekedése 0,01 százalék, míg 1000 és 1500 között évi 0,1 százalék volt. Ez az ütem 1500 és 1800 között évi 0,3 százalékra, míg 1820 és 2000 között már évi 2,2 százalékra nőtt. Az időszámításunk kezdetét követő első évezred során a világgazdaság jószerével alig növekedett. A rákövetkező fél évezredben a világgaz­daság volumene megduplázódott, ám e növekedés jelentős részét a népesség növekedése eredményezte. Azalatt a három évszázad alatt, amikor a kapitalizmus kialakult és meggyökerezett Nyugat-Európában, a világgazdaság teljesítménye megháromszorozódott. Végül pedig, az elmúlt kétszáz évben, mikor a kapitalizmus világszerte elterjedt és uralma alá hajtotta az egész földgolyót, a világgazdaság volumene több mint ötvenszeresére duzzadt (Maddison, 2003). Természetesen nem véletlen, hogy a modern gazdasági növekedés (amely exponenciális ütemben fejlődik és növekedési pályája végtelennek tűnik) csakis a kapitalista korszakban alakulhatott ki.

A korábbi osztálytársadalmakhoz hasonlóan a kapitalizmus is olyan társadalmi rendszer, amelyben a társadalom által termelt többletet (a teljes termelésnek azt a hányadát, amely a népesség alapvető szükség­leteinek kielégítésén felül megmarad) egy olyan kiváltságos kisebbség tartja ellenőrzése alatt, amely e társadalom uralkodó osztályát képezi. Ám a korábbi társadalmaktól eltérően a kapitalizmus az egyetlen valaha is létezett társadalmi rendszer, amelyben a piaci viszonyok a társadalom gazdasági és szociális életét teljes mértékig átitatva domináns szerepet játszanak.

Az olyan egykori osztálytársadalmakban, mint az ókori Egyiptom, a mezopotámiai civilizációk, a Római Birodalom, a középkori Európa, a kínai birodalmak, az arab és az oszmán birodalmak, az indiai mogulok birodalma vagy éppen az inkák világa, a többlettermék elosztása és felhasználása jellemző módon politikai folyamatokon keresztül reali­zálódott, vagy összhangban volt az adott társadalom bevett kulturális, vallási vagy társadalmi normáival. Jóllehet, a piaci viszonyok mindig is léteztek ezekben a társadalmakban – sőt bizonyos történeti kon­textusokban még virágzottak is – mégsem dominálták e társadalmak gazdasági és szociális életét, és többnyire egy sokkal nagyobb léptékű szükségletekre épülő gazdaság függvényei voltak. A népesség túlnyomó többsége (akik leginkább parasztok voltak) olyan termelést végeztek, amely közvetlenül saját alapvető szükségleteik kielégítésére irányult. Az uralkodó osztály leginkább az egész társadalomra kényszerített politikai követelmények vagy vallási előírások segítségével volt képes kisajátítani a többletterméket. A többlettermék szinte teljes egészében az uralkodó osztály luxusfogyasztásának, vagy olyan egyéb, nem ter­melő jellegű tevékenységeknek a fedezésére szolgált, mint a katonai hódítások – így igen kevés maradt belőle tőkefelhalmozásra és technikai fejlesztésre. A kereskedelmi jellegű kapitalista tevékenységeket politikai és vallási jellegű korlátozások sújtották, nem ritkán állami elnyomással is kiegészítve.

Ezzel szemben a kapitalizmusban a többlettermék kisajátítása és felhasználása elsődlegesen a piac működésén keresztül megy végbe, az egyes áruk magántulajdonosai között realizálódó cserék formájában. Míg a korábbi társadalmakban a termelés célja általában a népesség szükségleteinek, illetve az elitek konkrét luxusigényeinek kielégítése volt (legyen szó akár rezidenciákról, síremlékekről, kastélyokról, ékszerekről, ínyencségekről vagy éppen hadi dicsőségről), addig a kapitalizmusban maga a pénzcsinálás (vagyis a profit) vált a termelés céljává. A kapita­lizmust tehát nem a magántulajdon vagy a piac megléte különbözteti meg a korábbi osztálytársadalmaktól, hanem az, hogy a kapitalizmus az egyedüli gazdasági rendszer, amely a profit termelésén alapul.

Amikor a piaci viszonyok kiterjedtek és meghatározóak (vagyis a gazdasági és társadalmi élet szinte minden aspektusa pénzben mér­hetővé és kifejezhetővé válik), az egyes kapitalisták, a vállalkozások és az államok az egymás közötti versengés szükségletének állandó, intenzív nyomása alá kerülnek. Azok, akik nem képesek érvényesülni a piaci versenyben, megszűnnek kapitalistának lenni. A versenyben pedig bármely kapitalista, vállalkozás vagy állam csakis úgy tud fennmaradni és érvényesülni, ha a rendelkezésére álló többlettermék (profit vagy adó) egy jelentős részét tőkéjének felhalmozódásába fekteti. Ennek eredményeként a kapitalizmusban egyértelmű, rendszerszintű tendencia van arra, hogy a népesség, a termelés és a fogyasztás egyre fokozódó mértékben növekedjen.

Az az elképzelés, hogy a kapitalizmusban uralkodó piaci verseny arra motiválja és kényszeríti az egyéneket és a vállalkozásokat, hogy megtakarításokat halmozzanak fel, és ezeket a megtakarításokat új tőkékbe vagy új technológiákba fektessék, valójában meglehetősen bevett koncepció, amelyet széles körben elfogadnak a klasszikus, a neoklasszikus, az osztrák iskolához tartozó és a marxista közgazdászok is (bár a hagyományos neoklasszikus közgazdaságtan figyelmen kívül hagyja a piaci verseny dinamikus természetét). Egyértelmű, hogy az új tőkébe való befektetés nagyobb alaptőkékhez és jelentősebb termelési eredményekhez vezet. Az új technológiákba fektetett tőke bármely adott tőke vagy munkaerő számára jobb eredményeket tesz lehetővé, és általában véve szintén a termelés növekedéséhez vezet. Amíg nem alakulnak ki olyan körülmények, ahol az átfogó és domináns piaci viszo­nyok nem jelentenek egyben átfogó és domináns piaci versenyt, addig nehéz elképzelni, hogy az általunk ismert kapitalizmus nem generálja a gazdasági növekedés inherens, erőteljes tendenciáit. Még ma is sokan éppen ezt tekintik a kapitalizmus legfőbb erényének.

Adam Smith például az emberi fejlődés négy történelmi szintjét vizs­gálva (vadászat, pásztorkodás, mezőgazdaság, és „kereskedelem", vagyis kapitalizmus) azt hangsúlyozta, hogy csakis a kapitalizmust jellemzi a tőkefelhalmozásra való heves törekvés. Mind David Ricardo, mind pedig John Stuart Mill megemlítette azt a lehetőséget, hogy a tőkefelhalmozás végül egy „stacionárius állapotba" torkollik. Ugyanak­kor ez a stacionárius állapot mindkettőjük szerint a profitráta esésének hosszú távú tendenciájából következik. Vagyis Ricardo és Mill staci­onárius állapota gyakorlatilag a profitcélú termelés végét jelenti, így az általunk ismert kapitalizmus végét is. Karl Marx a bérmunkát és a profitért folyó termelést a kapitalizmus alapvető vonásainak tekintette, és hangsúlyozta az áruviszonyok átfogó, domináns jellegét a kapitaliz-musban.² Immanuel Wallerstein, a világrendszer-elmélet legjelentősebb teoretikusa egyértelműen olyan történelmi rendszerként határozta meg a kapitalizmust, amely „vég nélküli tőkefelhalmozásra" törekszik (Wallerstein, 1979). James Gustav Speth, az elismert környezetkutató szintén a szüntelen gazdasági növekedést tartja a modern kapitalizmus meghatározó vonásának (Speth, 2008).

Az ökológiai fenntarthatóság eléréséhez arra van szükség, hogy az emberi hatás az ökológiai rendszer minden dimenziójában olyan szin­teken stabilizálódjon, amelyek belül maradnak a rendszer természetes működési lehetőségein. Ha a gazdaság outputja korlátlanul növekszik, akkor az emberi hatás stabilizálásához, a gazdasági output egységeire vetített hatást (az összes erőforrás kihasználásában és a környezet­szennyezés minden aspektusában) nullára kellene csökkenteni. És mivel teljességgel lehetetlen azt elérni, hogy az ember gazdasági aktivitása semmiféle hatással ne legyen a környezetre, egy vég nélkül növekvő gazdaság elkerülhetetlenül az ökológiai fenntarthatóság kárára van.

Az Éghajlat-változási Kormányközi Testület (IPCC, Intergovernmental Panel on Climate Change) jelentése szerint (IPPC, 2007b) 2000 és 2050 között a globális széndioxid kibocsátást 50-85 százalékkal kellene csökkenteni ahhoz, hogy elkerülhető legyen a preindusztriális korszakhoz képest mért 2-2,4 Celsius-fokos globális melegedés, amelyet általánosan olyan határértéknek tartanak, amely szükséges lenne az emberiség és a civilizáció túlélését fenyegető klímakatasztrófa megelőzéséhez. Azon­ban az IPCC jelentések publikálása óta számos újabb tanulmány arra mutatott rá, hogy az IPCC alaposan alábecsülte mind a klímaváltozás lehetséges következményeinek súlyosságát, mind pedig a probléma sürgető voltát, ezért sokkal drasztikusabb intézkedésekre van szükség a civilizációt fenyegető katasztrofális konzekvenciák elkerülésére (lásd pl. Hansen et al. 2008). Martin Parry, az IPCC munkacsoportjának al­elnöke nemrégiben úgy vélekedett, hogy 2050-ig még a kibocsátás 80 százalékos csökkentése is csupán 70 százalék esélyt adna egy 2 fokos felmelegedés elkerülésére (Pearce, 2008; az interjú nem határozza meg, hogy melyik évtől kellene elérni ezt a csökkentést).

James Hansen, a világ egyik vezető klímatudósa szerint a légkör jelenlegi 385 ppm-es [parts per million = milliomod] széndioxid-koncent­rációjának 350 ppm alá kellene csökkennie ahhoz, hogy a klímaváltozás ne léphesse túl azokat a „fordulópontokat", ahonnan már végképp kike­rül bármiféle emberi ellenőrzés alól. Hansen javaslata szerint azonnal le kellene állítani az összes új szénerőmű építését, és 2030-ig a ma működő hagyományos széntüzelésű erőművek mindegyikét be kellene zárni (Hansen, 2008).

Hansen 350 ppm-es elvárása nagyjából megfelel az IPCC által kívána­tosnak tartott 85 százalékos csökkentésnek.³ A jelentés a továbbiakban már abból a feltételezésből indul ki, hogy a széndioxid-kibocsátás 2000 és 2050 közötti 85 százalékos csökkentése szükséges az éghajlat sta­bilizálásához. Ez éves lebontásban 3,7 százalékos csökkentést jelent. Az 1. ábra egybeveti a fosszilis fűtőanyagokból származó széndioxid-kibocsátás éves adatait és a kibocsátás intenzitásának a GDP-re vetített éves adatait (a globális széndioxid-kibocsátás arányát a globális GDP-hez) 1960 és 2006 között, valamint a klíma stabilizálásához szükséges korlátozások éves adatait.

1960-tól 2006-ig a globális kibocsátás minden egyes évben jóval az el­várt 85 százalékos csökkenés szintje fölött mozgott. Valójában a kibocsá­tás intenzitása szinte egyik évben sem csökkent olyan mértékben, hogy az megfelelt volna ennek a 85 százalékos csökkenésnek. A kibocsátás intenzitását jelző mutatók alapvetően jelzik, hogy milyenek lehetnének az emissziós ráták, ha a gazdasági növekedés zéróra csökkenne. így, a technikai fejlődés adott jellegét tekintve a globális gazdasági növeke­désnek azonnal véget kellene vetni ahhoz, hogy egyáltalán reményünk legyen a klíma stabilizálására. Másfelől viszont, mivel a gazdaság és a globális kibocsátás 2000 után is növekedett, a klíma stabilizálásához még sürgősebb kibocsátás-csökkentésre van szükség, mint amit az 1. ábra mutat.

A klímaváltozás geopolitikája

Még ha technológiailag lehetséges volna is a klíma stabilizálását össze-férhetővé tenni a gazdasági növekedéssel, az erre irányuló törekvések a kapitalizmus világrendszerének keretei között valószínűleg lebírhatat­lan politikai akadályokba ütköznének. A kapitalizmus az államok közötti versenyen alapuló rendszer, ami elengedhetetlen a tőkefelhalmozásnak kedvező politikai viszonyok kialakításában (Wallerstein, 1979; Arrighi, 1994). A világrendszer keretein belül az egyes államok az egymással folytatott gazdasági és katonai küzdelem örökös kényszerében léteznek.

A klíma stabilizációjához szükséges a hagyományos fosszilis energia­források kiváltása nem szénalapú energiahordozókkal (amelyek jelenleg többnyire drágábbak a fossziliseknél), vagy olyan új energiahatékonysági intézkedéseket kell tenni, amelyeket a vállalkozások önmaguktól nem lennének hajlandóak bevezetni (az ilyen újfajta energiahatékonysági intézkedések gazdasági ára így nagyobb lenne gazdasági hasznuknál). Eszerint a klíma stabilizálására szolgáló intézkedések végső soron nö­velnék a kapitalisták rövidtávú és középtávú költségeit, és visszafognák a tőkefelhalmozás ütemét. Ezért igen kevés állam lesz hajlandó egyoldalú­an komoly kibocsátás-csökkentést felvállalni, hiszen ez alaposan aláásná a világrendszerben elfoglalt versenyhelyzetüket. Másrészt viszont nem létezik olyan világkormány, amely hatékonyan megfegyelmezhetné az egyes kapitalista államokat, és előtérbe helyezhetné a rendszernek mint egésznek a hosszú távú, strukturális érdekeit.

Történelmileg a sikeres hegemón hatalmak időről-időre egyfajta meg­hatalmazott világkormányként funkcionáltak, és igyekeztek fenntartani az államok közötti versengés és a rendszerszintű érdekek közötti bizonyta­lan egyensúlyt. Mindazonáltal napjainkban, mikor az USA hegemóniája hanyatlik, nem látszik fellépni olyan örököse, amely a következő hege­món hatalomként képes lenne hatékonyan kordában tartani a rendszert.⁴

A problémát tovább bonyolítja az a tény, hogy a kapitalizmus világ­rendszerét a jövedelmek, a jólét és a hatalom megoszlásának alapvető egyenlőtlenségei jellemzik. A rendszeren belül az egyes államok, a nemzetközi munkamegosztásban mutatkozó relatív előnyeik és hátrá­nyaik szerint három strukturális pozícióban lehetnek: központi (centrum), félperiferiális vagy periferiális országok (Wallerstein, 1979).

A centrum-országok közül az Európai Unió sürgeti leginkább a klíma stabilizálására irányuló globális erőfeszítéseket. 2007-ben az Európai Bizottság bejelentette, hogy széndioxid-kibocsátását 2020-ra az 1990-es szinthez képest 20 százalékkal szándékozik csökkenteni. Mindazonáltal az európai szándék maga is messze elmarad attól a szinttől, amely a klíma globális stabilizálásához szükséges lenne. A globális kibocsátásban Európa jelenleg elfoglalt relatív helyzetét tekintve az európai redukciós terv – már amennyiben megvalósulna – mindössze a kínai emissziós ráta egy-két évi növekedését lenne képes ellensúlyozni.⁵ Ráadásul, bár a legutóbbi európai csúcstalálkozó (amelyre Poznanban került sor 2008 decemberében) megerősítette a 20 százalékos csökkentés tervezetét, ám egyben számos engedményt tett a nehéziparnak és a kelet-európai országoknak. A megállapodás azt is lehetővé tette az európai országok számára, hogy „krediteket" vásárolva tehessenek eleget a kibocsátás csökkentésére irányuló kötelezettségeiknek, amelyeket úgy szerezhetnek meg, ha a világ más részein a kibocsátást csökkentő beruházásokba kez­denek. Ez olyan kibúvókat kínál, amelyek az egész redukciós tervezetet felhígítják (The Economist, 2008).

Másrészről pedig a fosszilis energiahordozókhoz (főképpen a kőolaj­hoz) és az igencsak pazarló energetikai infrastruktúrához kötődő amerikai kapitalista osztály mind a mai napig meglehetősen vonakodik komo­lyan elkötelezni magát a klíma stabilizálása mellett. Talán az Obama-kormányzat alatt egy jóval aktívabb attitűd jelenik meg ez irányban. Ám az még bizonytalan, hogy az Obama-kormányzat valóban hajlandó lesz-e kellőképpen hatékony tettekre és vállalásokra.

Habár történetileg a centrum-országok a felelősek az atmoszférá­ban felhalmozódott üvegházhatást okozó gázok legnagyobb részének kibocsátásáért, az elmúlt évek során a nagy félperiferiális országok (az úgynevezett „feljövő piacok") kibocsátása áll a gázkoncentráció nö­vekedésének legnagyobb hányada mögött. A Világbank adatai szerint manapság az „alacsony és közepes jövedelmű" országok bocsátják ki a globális széndioxid mintegy felét, és háromnegyeddel részesednek a kibocsátás 2000 és 2004 közötti növekedéséből (World Bank, 2008). A nagy félperiferiális országok kibocsátásának jelentős csökkentése nélkül nem mutatkozik esély a globális klíma stabilizálására.

A gyorsütemű tőkefelhalmozás és gazdasági növekedés dacára a nagy félperiferiális országok, mint Brazília, Kína, India, Mexikó és Dél-Afrika, még jócskán le vannak maradva a centrum-országok mögött az egy főre eső jövedelem és az erőforrások felhasználása szempontjából. Sőt, ezek az országok éppen az olcsó munkaerőt és az olcsó természeti erő­forrásokat használják fel „viszonylagos előnyként" a globális kapitalista versengésben. A gyors gazdasági növekedésre ahhoz is szükségük van, hogy csillapítsák a hazai politikai és társadalmi feszültségeket.⁶

Nem meglepő, hogy a legfontosabb „feljövő piacok" uralkodó elitjei a felé az álláspont felé konvergálnak, amely hevesen elutasít mindenféle akciót a klíma stabilizálása érdekében, és ezáltal a gazdasági növeke­dés visszafogásával fenyeget, illetve azt hangoztatják, hogy az éghajlat stabilizálásának teljes gazdasági terhét a centrum-országok vállára kell rakni.

2008 júliusában, a Japánban tartott G8-as csúcstalálkozón (szerteága­zó vitákat követően) a nyolc legfontosabb ipari ország vezetőinek sikerült bizonytalan egyetértésre jutniuk abban, hogy 2050-re 50 százalékkal csökkentik széndioxid-kibocsátásukat (ám a kezdő évet nem határozták meg). Ezt az öt legnagyobb „felzárkózó ország" vezetői azonnal elutasí­tották. Brazília, Kína, India, Mexikó és Dél-Afrika vezetői azt követelték a „fejlett országoktól", hogy 2050-re kibocsátásukat az 1990-es szinthez képest 80-95 százalékkal csökkentsék, és pénzügyi segítséget sürgettek a „fejlődő országok" számára a klímaváltozáshoz való alkalmazkodás megkönnyítésére. Hu Csin-tao kínai elnök kijelentette, hogy Kína fejlődő országként az iparosításra és az emberek életszínvonalának emelésére fog összpontosítani. Az öt ország vezetőinek közös nyilatkozata hangsú­lyozta, hogy a „fejlett országoknak" „vezető szerepet kell játszaniuk az üvegházhatást okozó gázkibocsátás ambiciózus és teljes csökkentésé­ben" (Hornby, 2008; Wintour és Elliott, 2008).

Mikor a világ vezetői az ENSZ-megbeszélésekre Lengyelországba utaztak, hogy egy új megegyezést dolgozzanak ki a jórészt hatástalan­nak bizonyult kiotói egyezmény helyett, Kína arra szólította fel a „fejlett országokat", hogy GDP-jük egy százalékát (vagyis több mint 300 milliárd dollárt) segítségként ajánljanak fel a „fejlődő országoknak" az üvegház­hatást okozó gázok csökkentésére, és lássák el azokat „zöld" technoló­giákkal. Cserébe viszont Kína semmiféle konkrét emisszió-csökkentési tervet nem ajánlott fel. A Financial Times riportere beszámolt arról, hogy „a tárgyalásokon résztvevő tisztviselők szerint nem valószínű, hogy a kínai követelés egyetértésre fog találni a fejlett országok körében, ám jól tükrözi a szegényebb országok között elterjedt hangulatot" (Dyer és Harvey, 2008).

Klímastabilizáció és gazdasági növekedés

Ebben a fejezetben néhány alternatív forgatókönyvet tekintünk át az emisszió korlátozására. Ezek a forgatókönyvek azt hangsúlyozzák, hogy a klíma stabilizálásához szükséges emissziós korlátozások semmiféle valószerű esetben sem lehetnek kompatibilisek a gazdasági növeke­désnek azzal a mértékével, amelyet a kapitalista gazdasági és politikai stabilitás megkíván.

A sugárzásos fűtés [radiative forcing] tekintetében a széndioxid mintegy háromnegyedét adja az atmoszférában található hosszú távú üvegházhatást keltő gázoknak, és több mint 100 százalékát a teljes nettó emberi terhelésnek, amennyiben az aeroszolok hatását is figyelembe vesszük (IPCC, 2007a). A légkör növekvő széndioxid-koncentrációja elsődlegesen a fosszilis energiahordozók elégetéséből ered. A széndi­oxid-kibocsátás csökkentéséhez és a klíma stabilizálásához az emberi energiafogyasztásnak és a gazdasági tevékenységnek alapvető válto­zásokon kell keresztülmennie.

A fosszilis energiahordozók jelenlegi felhasználásának három lehet­séges alternatívája van: a megújuló energiaforrások, az atomenergia, valamint a széndioxid-leválasztás és -tárolás. A széndioxid-leválasztás és -tárolás óriási tárolókat igényel, ezért jelentősen csökkentené az energiatermelés hatékonyságát, és növelné az energiára fordítandó be­ruházásokat. Ennél is fontosabb azonban, hogy a széndioxid-leválasztás és -tárolás kereskedelmi jelentőségű alkalmazására vajmi kevés esély nyílik 2030 előtt, és még akkor sem lesz alkalmazható az erőművek egy jelentős részénél, miközben az éghajlat stabilizálásához a globá­lis széndioxid-kibocsátásnak legkésőbb 2015-től csökkennie kellene (Greenpeace International, 2008a).

A nukleáris energia termeléséhez urániumra van szükség, amely nem megújuló energiaforrás, és a hagyományos nukleáris reaktorok hasz­nálatával a készletek hamar ki fognak merülni. Az Energy Watch Group 2006-os jelentése szerint a világ ismert és feltételezett urániumkészletei már csak 30-70 évig lesznek elegendőek. Ráadásul a nukleáris reaktorok építésének lassú ütemét figyelembe véve az elkövetkező években az újonnan elkészült atomerőművek éppen csak arra lesznek elegendőek, hogy kiváltsák az elavult, leállítandó atomerőműveket.

A tenyésztőreaktorok (amelyek képesek 100 százalékkal megnövelni az urániumforrás élettartamát) építése igen sokba kerül, fenntartásuk és üzemeltetésük bonyolult, és komoly biztonsági aggályokat vetnek fel. Ez a technológia még vélhetőleg évtizedekig nem forrja ki magát. A nukleáris fúziós technológiára vonatkozó előrejelzések – amely elméletileg szin­te korlátlan energiaforrást jelentene – még ennél is bizonytalanabbak (Heinberg, 2004. 132-139.; Kunstler, 2005. 140-146.; Trainer, 2007. 119-124.).

A megújuló energiaforrások közül csak a szélenergiának és a napener­giának van hosszabb távon valódi esélye arra, hogy a jelenlegi globális energiaigénynek, vagy akár többszörösének megfelelhessen. De még a szélenergiának és a napenergiának is vannak hosszú távú fizikai korlátai. Ráadásul a szél és a napsugárzás változó, időszakos energiaforrások, ami gátat szabhat elterjedésüknek a elektromos energiaszolgáltatásban, és ugyanakkor csakis elektromos energia termelésére használhatóak (Lightfoot és Green, 2002; Trainer, 2007).

Az energia a modern indusztriális gazdaság alapköve. A fosszilis ener­giahordozók felcserélése más energiaforrásokkal alapvető változásokat igényel a társadalom energetikai, szállítási és ipari infrastruktúrájában. Még ha figyelmen kívül hagyjuk is a legalapvetőbb korlátokat, a kibocsá­tás csökkentésének és a szénalapú energia kiváltásának lehetőségeit az infrastruktúra kiépítésének lehetőségei is korlátok közé szorítják.

Egy olyan világban, amely túllépett a fosszilis energiahordozókon, a legkülönfélébb megújuló energiaforrásokból nyert elektromos energia fogja a főszerepet játszani a teljes energiafogyasztásban. Mindazon­által az erőművek és az egyéb elektromos berendezések felépítése nem csupán financiális forrásokat, hanem speciálisan képzett és tapasztalt munkásokat, technikusokat és mérnököket is igényel, nem beszélve az olyan felszerelésekről és anyagokról, amelyeket csupán erre specializálódott üzemek képesek előállítani. Nem elegendő csupán kinyomni pár milliárd dollárt, és arra számítani, hogy ez majd megújuló elektromosságot generál. Ehelyett új munkásokat, technikusokat és mérnököket kell képezni, új felszereléseket és anyagokat kell előállítani. Mindez, valamint maga a rendszer kiépítése nem csupán forrásokat, de időt is igényel. Így afféle általános elvként kijelenthető, hogy bármely időszakot tekintve az energiaipar teljes fejlesztési kapacitása húzza meg a megújuló energiák terjedési ütemének felső határát.⁷ Ráadásul komoly fejlesztések szükségesek az elektromos hálózat kiterjesztésére és átalakítására, a közlekedés, az ipar és a lakossági fogyasztás nagy részének elektronizálására.

Az 1. táblázat bemutatja a világ energiaellátásának történeti alakulá­sát, valamint három lehetséges jövőbeni forgatókönyvét, amelyekben a fosszilis energiafogyasztás a klíma stabilizálásának érdekében csökken (ennek néhány feltételét a táblázatot követő szövegben részletezzük). Az 1-es, a 2-es és a 3-as forgatókönyv szerint a világon 2005 és 2050 között minden egyes évben 200, 400, illetve 800 gigawattnyi szél- és napenergián alapuló erőmű épülne. Ezek szerint a forgatókönyvek szerint a világgazdaság éves növekedési üteme -0,05 és +1,8 százalék közé esne.

Az 1. forgatókönyv szerint például a fosszilis energiahordozók fo­gyasztása 2005 és 2050 között 87 százalékkal csökkenne. Másrészről viszont 2050-re a világon több mint 9000 gigawattnyi szél- és napenergiát hasznosítanának, és az adott időszakban a nukleáris energia, a vízener­gia, valamint az egyéb megújuló forrásokból nyerhető energia aránya megduplázódna. A megújuló energiaforrások nagymértékű bővülése dacára így a világ energiaellátása a 2005-ös szinthez képest mintegy 60 százalékkal csökkenne. Ugyanakkor a világ energiahatékonysága több mint kétszeresére nőne, és ennek megfelelően a világgazdaság outputja csupán kis mértékben maradna a 2005-ös szint alatt (a világméretű reál GDP = a világ energiafogyasztása * a világ energiahatékonysága).

A szél- és napenergián alapuló előrevetített fejlesztések érzékletesen egybevethetőek a világ energiaipari beruházásainak mai adataival. 2005-ben világszerte 124 gigawattnyi fejlesztés történt, ha az összes típusú energetikai beruházást figyelembe vesszük (EIA, 2008b). 2007-ben glo­bálisan 20 gigawattnyi fejlesztés jutott a szélenergiára, míg a megelőző évben kevesebb, mint 2 gigawattnyi beruházás történt a napelemes (PV) elektromosság területén (BP, 2008b).

A forgatókönyv elképzeléseit más hosszú távú energetikai terveze­tekkel is érdemes egybevetni. A Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) napjainktól 2050-ig éves szinten átlagosan 70 gigawattnyi szélener­gia- és 50 gigawattnyi napenergia-beruházást jelez előre (ez összesen 120 gigawatt évente) (IEA, 2008). A Greenpeace International (2008b) 2050-ig mindösszesen 6600 gigawatt nap- és szélenergia-beruházást prognosztizál, ez éves lebontásban átlag 150 gigawattot jelent 2005 és 2050 között.

1980-tól 2005-ig a világ energiahatékonysága (az energiafelhaszná­lásnak a GDP-hez viszonyított aránya) évi 1,4 százalékkal növekedett. Az 1. táblázat azt feltételezi, hogy a világ energiahatékonyságának növe­kedése eléri az évi 2 százalékot. Összehasonlításképpen, a Nemzetközi Energiaügynökség 2005 és 2050 között a világ energiahatékonyságának évi 1,4-1,7 százalékos növekedésével számol (IEA, 2008). Lightfoot és Green (2001) a világ energiahatékonyságának hosszú távú fizikai lehetőségeit vizsgálva arra a következtetésre jutottak, hogy ha 2100-ig feltételezzük a teljes potenciál kihasználását, akkor a növekedés éves szintre lebontva 1990 és 2100 között a 0,8-1,3 százalékos határok között mozogna.

Az efféle optimista várakozások ellenére a szükséges kibocsátás-csök­kenés eléréséhez az 1. forgatókönyv szerint a világgazdaság növekedé­sének teljesen le kellene állnia. Tekintetbe véve, hogy a világ népessége nagyjából évi 1 százalékkal növekszik, csak a 3. forgatókönyv számol az egy főre eső jövedelem némi növekedésével.

Ugyanakkor a 3. forgatókönyv érvényesüléséhez világszerte évente 800 gigawatt kapacitású szél- és naperőmű építésére lenne szükség. Évi 800 gigawatt energiakapacitás kiépítése nagyjából annyit tesz, mintha minden évben újraépítenék az Egyesült Államok és Kína teljes energiaiparát. Az amerikai energiaügynökség, a US Energy Information Administration (EIA) becslései szerint a közeljövőben 1 gigawattnyi szél­energia-beruházás 1,4 milliárd dolláros, míg 1 gigawattnyi beruházás a napelemes elektromosság termelésébe 5,6 milliárd dolláros tőkét igényel (EIA, 2008c). Ha a világon évente 800 gigawattnyi nap- és szélerőművet építenek, akkor a nap- és szélerőművek egyenlő arányát feltételezve ez évente 2,8 billió [2800 milliárd] dolláros tőkeráfordítást igényelne. Ez 45 év alatt 126 billió dollár lenne. Mindez még nem tartalmazza az elektromos hálózatok kiterjesztésének és átalakításának, illetve az egész gazdasági infrastruktúra elektronizálásának járulékos költségeit.

1913 és 1950 között, egy olyan időszakban, amely magába foglalta a két világháborút és a nagy gazdasági világválságot is, a világgazdaság évi átlag 1,9 százalékos növekedést mutatott (Maddison, 2003). 1960 és 2005 között a világgazdaság éves növekedési mutatói csupán három esetben, 1974-1975-ben, 1980-1982-ben és 1991-1993-ban estek 2 százalék alá. Ezeket általában jelentősebb világméretű gazdasági válság­periódusokként (valamint a politikai és társadalmi instabilitás növekedé­sének időszakaiként) szokás értékelni.⁸ így még a 3. forgatókönyv is csak olyan teljesítményt mutat, amely semmivel nem jobb a korábbi globális korok gazdasági válságperiódusainál és geopolitikai káoszánál – vagyis nyugodtan tekinthetjük a permanens világválság forgatókönyvének. Ha a történelmi tapasztalatok vezérfonalul szolgálhatnak, akkor látjuk, hogy a három forgatókönyv egyike sem képes a kapitalista világrendszer gaz­dasági és politikai stabilitását biztosítani.

Társadalmi változás és a klíma stabilizálása

1. Társadalmi változás az USA-ban és a klíma stabilizálása

A 2. táblázat olyan alternatív forgatókönyveket vázol fel az USA és Kína számára, amelyek megfelelnek a klímastabilizáció támasztotta követel­ményeknek. A globális kibocsátás-csökkentés eléréséhez 2050-ig az USA egy főre eső kibocsátását a világ átlagához kell közelíteni, és az amerikai fosszilis energiahordozó-felhasználást 2005 és 2050 között 97 százalékkal csökkenteni kell.

Az 1-es, a 2-es és a 3-as forgatókönyv elvárásainak megfelelően az USA 50, 100, illetve 200 gigawattnyi szél- és naperőművet építene 2005 és 2050 között minden egyes évben. Összehasonlításképpen: 2007-ben az USA teljes működő energiakapacitása 1000 gigawatt körül volt, és az összes energiaipari beruházás – minden energiatípust figyelembe véve – csupán 11 gigawatt (EIA, 2008a). Ehhez jön még, hogy a forgatókönyvek szerint a nukleáris- és vízenergiából, valamint egyéb megújuló energia­forrásokból fejlesztett elektromosságnak is duplájára kellene növekednie az USA-ban 2005 és 2050 között, és az amerikai energiahatékonyságnak 2050-re a világ átlagához kellene idomulnia.

A megkívánt kibocsátás-csökkenés eléréséhez az USA éves gazdasá­gi növekedésének az 1-es, a 2-es és a 3-as forgatókönyvnek megfele­lően -0,6, +0,5, illetve +1,7 százaléknak kellene lennie. Csupán a 3. for­gatókönyv enged meg némi növekedést az egy főre eső jövedelemben. Ám ehhez a forgatókönyvhöz (amely a hagyományos értelemben véve még mindig sokkal rosszabb gazdasági teljesítményt jelent a múlthoz képest) az Egyesült Államoknak 200 gigawattnyi nap- és szélerőművet kellene üzembe állítania minden egyes évben. Amennyiben ennek fele szélerőmű, a fele pedig napelemes erőmű, akkor a közeljövőben várható árakat tekintve ez évi 700 milliárd dolláros beruházást jelent.⁹ A financiális szempontoktól eltekintve, mérnöki szempontból ez akkora feladat lenne, amely az USA teljes energiaiparának újjáépítését igényel­né minden öt évben.

Másfelől viszont a kibocsátás-csökkentés megtakarításokat jelentene a fosszilis energiahordozók területén. 2005-től 2050-ig az USA fosszilis energiahordozó-fogyasztása az elvárások szerint 2040 millió tonna kőolajnak megfelelő mértékben csökkenne, ez éves szinten 45 millió tonnát jelent (vagy 330 millió hordó olajnak megfelelő mennyiségű fosszilis energiahordozót). 70 dolláros hordónkénti olajárral számolva (ez nagyjából a 2007-es átlagár) a kezdeti éves megtakarítás csak mintegy 23 milliárd dollár lenne. Tíz év elteltével az éves megtakarítás 230 milliárd dollárra emelkedne. 30 év kellene ahhoz, hogy a fosszilis energiahordo­zók fogyasztásának csökkenéséből származó éves megtakarítás végre a megújuló energiahordozók kiaknázásához szükséges költségek fölé emelkedjen.

De a megújuló energián alapuló elektromosságtermelő kapacitás ki­építése önmagában korántsem lenne elegendő. A jelenlegi elektromos hálózat elavult, és csupán kis részben képes megfelelni az olyan idősza­kos jellegű elektromos energiaforrások kihívásának, mint a szél- vagy a napenergia. Ezért az ország teljes elektromos hálózatát újjá kell építeni. Ráadásul a szelet és a napot csupán elektromosság termelésére lehet felhasználni, és nem alkalmasak a szállítás és a közlekedés, az ipar, illetve számos más tevékenység céljaira. A biomassza mennyiségének korlátait (lásd az 1. táblázathoz tartozó szöveget) figyelembe véve ahhoz, hogy a megújuló energiák lehessenek a gazdaság elsőszámú energia­forrásai, a közlekedés és a többi infrastruktúra jelentős részét újjá kell építeni és elektronizálni kell. Mindezt a költséget egybevetve, az elkö­vetkező évtizedben a megújuló energiaforrások fejlesztése és az USA energiastruktúrájának átállítása éves szinten legalább 500-700 milliárd dollárba kerülne, de az is lehet, hogy még ennél is többe.

Az Obama-kormányzat új energiapolitika kidolgozását és bevezetését ígéri, és azt, hogy az USA komoly kötelezettségeket vállal az üvegház­hatást okozó gázok kibocsátásának csökkentésében. Mindazonáltal egyelőre nemigen látni konkrét bizonyítékokat arra, hogy azok a lépések, amelyeket Obama kész megtenni, felnőnek a klíma stabilizálásának feladatához. A 2008-as választási kampányban Obama azt ígérte, hogy az elkövetkező évtizedben 150 milliárd dollárt költenek az alternatív energiaforrásokra (Walsh, 2008). Abban az új gazdaságélénkítő terv­ben, amit az elnök legújabban javasolt, két év alatt 100 milliárd dollárt szánnak energiaügyi és környezetvédelmi projectekre (McDonough, 2008). Ezek a vállalások messze alatta maradnak annak, amelyeket az USA-nak tennie kellene ahhoz, hogy megfeleljen a klímastabilizálódás globális elvárásainak, ráadásul a gazdaság stagnálásánál többet nem is képesek elérni.

Miként lehetne finanszírozni a klíma stabilizálásához szükséges éves beruházásokat? Ezt az összeget szénkvóták árveréséből, szénadókból vagy más adókból lehetne összegyűjteni. De akár így, akár úgy – vala­kinek meg kell fizetnie a költségeket. Ki lesz hát az a valaki? Finanszí­rozható lenne a dolog az amerikai munkásosztályra kivetett adókból? Ez a munkásosztály már ma is a csökkenő reálbérrel, a növekvő eladóso­dással, az állandóan emelkedő egészségügyi költségekkel küszködik. A munkásosztály létfenntartási költségeinek egy újabb, ilyen léptékű emelése megsemmisüléssel fenyegetné az amerikai kapitalizmus teljes legitimációját. Netán finanszírozható lenne az amerikai kapitalista osztály­ra kivetett adókból? Az Egyesült Államok teljes adózás utáni vállalkozói profitja mintegy egy billió dollár. Meglehetősen valószínűtlennek tűnik, hogy az amerikai kapitalisták hajlandóak lennének lemondani profitjuk több mint feléről. Esetleg több külföldi kölcsönt lehetne felvenni? Évi 500-700 milliárd dollárral több kölcsön felvétele az USA kereskedelmi deficitjét, amely jelenleg a GDP 5 százaléka, a duplájára növelné. Az Egyesült Államok külföldi eladósodása pillanatok alatt az egekbe szökne, és az amerikai államkincstár csődje borítékolható lenne.

Eltekintve attól a kérdéstől, hogy vajon az USA klímastabilizációs beru­házásait lehetséges-e megfelelő módon finanszírozni, az Egyesült Álla­moknak globális kötelezettségei teljesítéséhez átlag évi 7,7 százalékkal kell csökkentenie a fosszilis energiahordozók felhasználását. Akár szén­dioxid-kvótákkal, akár széndioxid-adókkal, vagy más mechanizmusokkal érik ezt el, a klíma stabilizálására irányuló törekvések egyértelműen a fosszilis energiahordozók árának jelentős emelkedését fogják okozni (egy piacgazdaságban ez az egyetlen módszer arra, hogy a fosszilis energiahordozók fogyasztása csökkenjen). Hacsak az elkövetkező né­hány évben a megújuló energiahordozók költségei nem csökkennek nagymértékben, és termelésük nem terjed el széleskörűen, akkor mindez az energiaárak jelentős és tartós emelkedésében fog realizálódni.

Ha Kína, India és a többi nagy félperiferiális ország nem kíván komoly és hatékony részt vállalni a klíma globális stabilizálásának feladatából (ami meglehetősen valószínű), akkor az emelkedő energiaköltségek hatására a még megmaradt ipari tőke is egyszerűen a perifériára és a félperifériára fog vándorolni az USA-ból, Nyugat-Európából és a többi centrum-országból.

Az USA kormányzata megpróbálhat befolyást gyakorolni a tőkemozgá­sokra és kikényszeríteni valamiféle „fair trade"-et. De vajon politikailag jár­ható-e ez az út? A tőkemozgások szabályozása nem csupán a pénztőke mozgásait kell, hogy kontrollálja, de a „közvetlen külföldi beruházásokat", valamint az adott cégeken belüli, de határokon átívelő kereskedelmet is. És elképzelhető-e mindez az alapvető kapitalista tulajdonviszonyok megváltoztatása nélkül?

Ha az Obama-kormányzat nem lesz képes az USA-t biztosan a klí­mastabilizáció útján tartani (ami nem csupán gesztusokat jelent, hanem 2050-ig a kibocsátás 97 százalékos csökkentését), akkor sokkal radi­kálisabb politikai változásokra lesz szükség, mint az a „változás", amit Obama folyamatosan emleget.

2. Társadalmi változás Kínában és a klíma stabilizálása

A kívánatos globális kibocsátás-csökkenés eléréséhez 2050-ig Kína egy főre eső kibocsátási rátájának a globális átlag felé kell konvergálnia, és az ország fosszilis tüzelőanyag-felhasználásának 2005-től 2050-ig 86 százalékkal kell csökkennie. Az 1-es, a 2-es és a 3-as forgatókönyvnek megfelelően (2. táblázat) Kínának 50, 100 illetve 200 gigawattnyi szél- és naperőművet kellene építenie minden egyes évben 2005 és 2050 között. Összehasonlításképpen, 2006-ban Kína teljes működő energiatermelő kapacitása 622 gigawatt volt (Cui, 2008. 218.). A nukleáris- és vízenergi­án, valamint egyéb megújuló energiaforrásokon alapuló áramtermelésnek

2005 és 2050 között a négyszeresére kellene emelkednie, és az ország energiahatékonyságának 2050-re a világátlaghoz kellene idomulnia.

Az 1-es, 2-es és 3-as forgatókönyvnek megfelelően a kínai gazdaság növekedésének 1,5, 2,5, illetve 3,7 százalékosra kellene csökkennie. Úgy tűnik, hogy Kína még így is képes lenne bizonyos mértékű pozitív növekedést kitermelni. Mindazonáltal ezek a ráták is jelentős csökkenést jelentenek az ország gazdaságának korábbi, történelmi növekedési üte­méhez képest. Kína gazdasági növekedése igen gyors ütemben megnö­velte az egyenlőtlenségeket, és elmélyítette a társadalmi konfliktusokat. Általános vélekedés szerint Kínának legalább 7-8 százalékos növekedést kell produkálnia hogy kellőképpen növelhesse a foglalkoztatottságot, és fenntarthassa a társadalmi stabilitást (Roubini, 2008). A forgatókönyvek­ben előrevetített 1,5-3,7 százalékos növekedés így messze elmarad attól, amire az ország gazdasági és politikai stabilitásának fenntartásához szükség lenne.

Az előrevetített növekedési mutatók a 2005 és 2050 közötti átlagnö­vekedésre vonatkoznak. Ha az elkövetkező években a kínai gazdaság továbbra is erőteljesen növekszik, akkor az ország igen gyorsan ki fogja meríteni gazdaságnövekedési „kvótáját". Például, amennyiben 2005 és 2020 között a kínai gazdaság bővülése évi 8 százalék lesz, akkor a 2050-re tervezett kibocsátás-csökkentési célok eléréséhez 2020 és 2050 között a három forgatókönyvnek megfelelően -1,6 vagy -0,1 százalékos csökkenést, illetve 1,7 százalékos növekedést kellene teljesítenie.

A forgatókönyvek azt feltételezik, hogy Kína minden egyes évben 50-200 gigawattnyi szél- és naperőművet állít majd üzembe, és nem veszik figyelembe a technikai és fizikai korlátokat. Ám a valóságban Kí­nának meglehetősen szűkös fizikai kapacitása van a megújuló energiák terén. A tengeri és szárazföldi szélerőművek területén Kína hosszú távú fizikai potenciálját mintegy 1000 gigawattra becsülik (Cui szerk., 2008. 273.). A napcellás elektromosság ennél sokkal többe kerül, és éjszakán­ként nem termel energiát. Ennél ígéretesebb naptechnológiának számít a napenergiás hőtechnológia [solar thermal technology], más néven a napsugárzás-gyűjtő technológia [solar concentrating technology], ame­lyek használatával a napenergiát hő formájában tárolni tudják, és így az időszakosság sokkal kevesebb problémát okoz. Viszont a napenergiás hőtechnológia leginkább a trópusi és szubtrópusi sivatagokban használ­ható. Kínának viszont nincs efféle területe.

Amint ezt fentebb már érintettük, amennyiben Kína nem szánja rá magát, hogy a globális kibocsátás-csökkentés elvárásainak megfelelő­en komoly és hatékony lépéseket tegyen, akkor nem sok remény van a klíma stabilizálódására. Ugyanakkor meglehetősen valószínűtlen, hogy a kínai kormányzat Kína globális kötelezettségeit szem előtt tartva önként megteszi a szükséges intézkedéseket. A gazdaság bővülésének ezekkel járó jelentős csökkenése ugyanis pontosan az a dolog, amelyet a kínai kormányzat politikailag egyszerűen nem fogadhat el.

Mindez azt jelentené, hogy az emberiség végzete elkerülhetetlen? Ez attól függ, hogy miként alakulnak a politikai küzdelmek Kínában, illetve általában a világon. A jelenlegi kínai kapitalista fejlődési modell három pilléren nyugszik: az exportorientált gazdasági növekedésen, a hatalmas tömegű olcsó munkaerő nagymértékű kizsákmányolásán, illetve a ter­mészetes erőforrások és a természeti környezet súlyos kiuzsorázásán.

Ahogyan a gazdasági válság egyre tovább mélyül, Észak-Amerika és Nyugat-Európa vezető kapitalista országainak ismétlődő gazdasági nehézségekkel kell szembesülniük. Ha az előttünk álló néhány évben a gazdaság képes lesz is magához térni, a gazdasági növekedésnek akkor is igen hamar gátat fog szabni a kőolaj-kitermelés világméretű csökke­nése.¹⁰ Egy elhúzódó globális gazdasági válság igen rossz hatással lesz Kína exportorientált gazdasági növekedésére.

A kínai és külföldi kapitalisták mindmáig szinte teljes szabadságot élveztek a kínai munkások kizsákmányolása terén. Ám ahogy Kína munkaerő-tartaléka kezd kimerülni, és a migráns munkások tízmilliói fokozatosan letelepednek a városokban, a kapitalisták és a munkások közötti erőegyensúly lassanként a munkások irányába fog eltolódni. Az elmúlt évek során a tengerparti tartományokban már sor került némi nyo­másra a fizetések emelése érdekében, és a kínai kormány is tett néhány visszafogott lépést a munkakörülmények javításáért, hogy így biztosít­hassa a társadalmi stabilitást. Egy-két évtizeden belül számítani lehet rá, hogy a kínai munkásosztály is követni fogja más országok munkásainak példáját, gazdasági és politikai küzdelmekre szerveződik, és egyre több gazdasági, társadalmi és politikai jogot követel majd magának. A kínai munkásosztály politikai ébredése pedig aláássa majd a kínai kapitalizmus jelenlegi modelljének alapjait.

Kína energiafogyasztásának 70 százaléka a kőszénen alapul. Az ország a világ kőszéntermelésének közel felét adja, ám a hivatalosan fel­becsült széntartalékoknak csak egy nyolcadával rendelkezik (BP, 2008a). Richard Heinberg szerint (2008) Kína széntermelése 2015 és 2030 között már hanyatlani fog. 2020 körül az ország valószínűleg óriási energiavál­ság elé néz, ahogy a széntermelés növekedése nagymértékben lelassul majd.¹¹ A közelgő energiaválság egész sor olyan gazdasági és politikai láncreakciót indíthat be, amelyek előbb-utóbb Kína teljes mai társadalmi rendszerét romba dönthetik. És mi következik azután?

Lehet abban is reménykedni, hogy Kína uralkodó elitjei készek lesznek önként lemondani politikai és gazdasági hatalmukról, és hagyják majd, hogy az ország egy békés, demokratikus átalakuláson menjen keresz­tül. Ez esetben a kínai nép nyílt, racionális viták során, demokratikus konszenzus alapján dönthetne Kína sorsáról. Remélhetőleg egy ilyen vitában a kínai nép kollektíve arra a meggyőződésre fog jutni, hogy a klíma stabilizálása és a globális fenntartható gazdaság kialakulása Kína saját alapvető, hosszú távú érdeke, amelyeknek abszolút prioritást kell kapniuk a kínai társadalom átalakítása során.

Ám, sajnos sokkal valószínűbbnek látszik, hogy a kínai uralkodó elitek mindaddig ragaszkodni fognak hatalmuk és kiváltságaik fenntartásához, ameddig az csak lehetséges. Ugyanakkor Kína jelenlegi társadalmi rendszere tovább már nemigen tartható fenn. Ezért a rezsim felbomlását nagy valószínűséggel több évtizedes politikai és társadalmi káosz követi majd, ami pusztító hatással lesz a kínai népre.

Másfelől viszont az ipari termelés széthullásával és a fogyasztás nagymértékű csökkenésével Kína sokkal kevesebb üvegházhatást okozó gázt fog a légkörbe bocsátani. Ez semmi esetre sem az a forgatókönyv, amelyet jelen sorok írója kívánatosnak tartana, de a kínai gazdaság szétesése objektíve lehetőséget és időt biztosíthatna a világ többi része számára, hogy megtegyék a klíma stabilizálásához szükséges lépése­ket. Közben a különféle társadalmi osztályok és politikai erők hosszú távú küzdelembe kezdhetnek, hogy eldöntsék, ki marad felül, és miként alakítják majd Kína jövőjét.

3. A globális társadalmi változás és a klíma stabilizálása

Mint minden társadalmi rendszer, a kapitalizmus léte és működése is adott történelmi feltételektől függ. Mivel a történelmi feltételek elkerülhe­tetlenül hajlamosak a változásra, egy bizonyos ponton túl már kétségkívül annyira átalakulnak, hogy a kapitalizmus történelmileg nem lesz már többé életképes. Immanuel Wallerstein úgy érvelt, hogy évszázadok könyörtelen gyarapodása után a rendszer alapjába épülő gazdasági, po­litikai és ökológiai ellentmondások immár egy olyan pontra jutottak, ahol a kapitalizmus történelmi keretein belül többé már nem lehet megoldani őket. A kapitalizmus immár strukturális válságának korába lépett, és nem valószínű, hogy túléli a XXI. század közepét. Az emberiség jövője a globá­lis osztályharctól függ, amely meghatározza majd, hogy milyen társadalmi rendszer/rendszerek emelkedik/emelkednek majd ki (már ha kiemelkedik valami) a jelenlegi rendszer széthullása után (Wallerstein, 2003).

A globális klímaválság csupán az egyike ezeknek az alapvető el­lentmondásoknak a hosszú sorában. Az államok közötti versengés és a geopolitikai konfliktusok miatt a kapitalista rendszerben a klíma stabilizálására irányuló erőfeszítések előtt leküzdhetetlen akadályok tornyosulnak. Sőt, amint azt fentebb láthattuk, a klíma stabilizálása még a legoptimistább feltevések szerint sem békíthető össze a gazdasági növekedés olyan ütemével, amilyet a kapitalista gazdasági és politikai stabilitás megkívánna.

Legutóbbi könyvében James Gustave Speth, a világ egyik legelismer­tebb környezetkutatója, akitől messze áll a politikai radikalizmus, arra a megállapításra jutott, hogy lehetetlen elérni a környezeti fenntartható­ságot a modern kapitalizmus körülményei között (vagyis abban a gaz­dasági rendszerben, amely folyamatos gazdasági növekedést generál), és alapvető társadalmi változásokra van szükség a globális környezeti katasztrófa elkerüléséhez. „[A mai] politikai-gazdasági rendszer, amelyet itt modern kapitalizmusnak nevezünk, pusztító a környezetre nézve, és nem kis mértékben, hanem olyannyira, hogy az az egész bolygót fenyegeti; az emberek ezért megoldást fognak követelni, és a jelenlegi rendszer nem lesz számukra megfelelő; vagyis a rendszert rákényszerítik majd a változásra" (Speth, 2008. 194.).

Vagyis a kapitalizmus többé már nem életképes történelmi opció. így vagy úgy, de alapvető társadalmi változásokra fog sor kerülni az előt­tünk álló évtizedekben. A világ elnyomottjainak és kizsákmányoltjainak történelmi feladata megragadni a történelmi lehetőséget, és olyan új társadalmat építeni, amely a demokrácián, az egalitarizmuson és az ökológiai fenntarthatóságon alapul.

A kapitalizmus széthullása és a posztkapitalista társadalom kiala­kulása nem jelent automatikus garanciát a klímaválság megoldására, és az ökológiai fenntarthatóság sikeres alkalmazására. Az viszont kétségtelen, hogy a globális kapitalista piac által gerjesztett verseny­kényszer megszűntével az emberiség megszabadulna a felhalmozás állandó és heves szükségletétől. Az emberiség olyan helyzetbe kerül, hogy alkalmazhatja kollektív racionalitását. Remélhetőleg az emberek világszerte olyan nyílt, racionális és demokratikus vitába kezdenek majd, amelybe nem csupán a gazdasági és politikai vezetőknek, illet­ve az értelmiségi szakértőknek lesz beleszólása, hanem a munkások és parasztok széles tömegeinek is. Egy ilyen globális kollektív vitából olyan globális demokratikus konszenzus születhet, amely a globális társadalmi átalakuláson keresztül végül a klíma stabilizálásához és az ökológiai fenntarthatósághoz vezet.

Mindez túl idealistának hangzik? De vajon valóban számíthatunk-e rá, hogy a világot ma uraló elitek a világ népességének alapvető szük­ségleteit szem előtt tartva megfelelnek a klímaváltozás kihívásainak? Végső soron a klíma stabilizálása csak akkor valósulhat meg, ha a világ népességének túlnyomó része (és nem csupán az elitek és az ökológia­ilag tudatos középosztálybeliek) megértik a valószínűsíthető hatásokat, azokat saját életükre vonatkoztatják, és aktívan, öntudatosan részt vál­lalnak a klíma stabilizálásának globális feladatából.

Habár ma lehetetlen megjósolni, hogy milyen pontos formát ölt majd a posztkapitalista társadalom, mégis vannak olyan objektív történelmi meghatározottságok, amelyeket a jövő nemzedékeknek is figyelembe kell venniük, miközben saját történelmüket formálják.

Először is, az ökológiai fenntarthatóság alapján a jövő társadalmában a piaci viszonyok nem kaphatnak domináns szerepet. Mint már szó esett róla, ameddig egy társadalom gazdasági és társadalmi viszonyait a piac uralja, addig az egyének és a vállalkozások a gazdasági növekedés hajszolásának állandó, kikerülhetetlen nyomása alatt léteznek. Ezt a nyomást nem lehet korlátozott, a piac uralmát meg nem kérdőjelező kormányzati intézkedésekkel megszüntetni, hiszen az egyes kormányok a globális piacon maguk is állandó versenybe kényszerülnek más orszá­gokkal a gazdasági növekedés utáni hajszában.

Ennek megfelelően egy ökológiailag fenntartható társadalomban a társadalom többlettermékeinek felhasználását és elosztását valamiféle társadalmi kontroll alá kell vetni, legyen az akár politikai jellegű, akár bevett társadalmi normák rendszere. Egy ilyen társadalom lehet, hogy gazdaságilag kevésbé lesz hatékony (ha a „hatékonyságot" a ma elfo­gadott kritériumok szerint nézzük), mint a kapitalista társadalom, de az is lehet, hogy fordítva alakul a dolog. Mindazonáltal a hatékonyság leg­jobb esetben is csupán másodlagos fontosságú lehet a posztkapitalista korszakban. Az emberiség és a civilizáció túlélése érdekében a legalap­vetőbb szükséglet annak biztosítása, hogy az emberi gazdálkodás az ökológiai rendszer természetes kapacitásának keretei között maradjon. Egy (a hagyományos értelemben vett) „rossz hatásfokú" gazdasági rend­szerrel, amely korlátozott, stabil fogyasztással működik, az emberiség esélyt kap a túlélésre. Egy olyan gazdasági rendszerrel, amely magas hatékonysággal generál gazdasági növekedést, az emberiség igen ha­mar kollektív öngyilkosságot fog elkövetni.

Másodszor, a jövő posztkapitalista rendszere nem valamiféle történel­mi vákuumból fog létrejönni. Éppen ellenkezőleg, reflektálnia kell majd azokra a politikai és társadalmi eredményekre, amelyek a kapitalista korszakban születtek. A legfontosabb, hogy illeszkedjen a dolgozó osztályok politikai tudatosságának és szervezkedési kapacitásának relatíve (a prekapitalista korszakhoz viszonyítva) magas fokához, va­lamint megfeleljen a népesség történelmileg meghatározott „alapvető érdekeinek".

A fenti két történelmi előfeltétel azt sugallja, hogy a létrejövő posztkapitalista társadalom két alappillére vélhetőleg a többlettermék feletti társadalmi kontroll valamilyen formája (vagyis hogy a többlettermék elsajátítása és használata politikai és társadalmi processzusokon, lehe­tőleg demokratikus tervezésen, és nem a piaci viszonyokon keresztül fog végbemenni), valamint a termelőeszközök társadalmi és közösségi tulajdonának valamiféle formája lesz majd.

1. ábra

A fosszilis fűtőanyagokból származó szén-dioxid-kibocsátás: Történelmi mutatók és a klíma-stabilizálás szükségletei (éves bontásban)

1. táblázat

A világ energiaellátása: történelmi mutatók és előrejelzések

Évek és for­gató-könyvek	Fosszilis energia­hordozók (Mtkm)	Nuk­leáris (Bwó)	Víz és egyéb (Bwó)	Szél és nap (Bwó)	Szél és nap (Gw)	Ener­gia-ellátás (Mtkm)	Ener-gia-ha-tékony-ság ($/ Toe)	Reál GDP (billió $)
Történelmi mutatók:
2005:              9260		2771	3193	139	64	9785	5720	56.0
1980-2005 (éves változás):						1,7%	1,4%	3,1%
Előrejelzések:
1. forgatókönyv:
2050:              1187		5542	6386	19863	9070	3921	13944	54,7
2005-2050 (éves változás):						-2,0%	2%	-0,05%
2. forgatókönyv:
2050:              1187		5542	6386	39573	18070	5616	13944	78,3
2005-2050 (éves változás):						-1,2%	2%	0,7%
3. forgatókönyv:
2050:              1187		5542	6386	78993	36070	9005	13944	125,6
2005-2050 (éves változás):						-0,2%	2%	1,8%

Forrás: A szerző összeállítása. Az energiaellátásra és a GDP-re vonatkozó történelmi adatok forrása: BP (2008a) és World Bank (2008). Mtkm: millió tonna kőolajnak megfelelő.

Bwó: billió wattóra (11,63 billió wattóra = 1 millió tonna kőolajnak felel meg).

Gw: gigawatt (az elektromosságtermelő kapacitás mérésére; 1 gigawatt csúcskapacitás mellett 1 milliárd wattóra vagy 0,001 billió wattóra elektromosság termelésére képes óránként).

Energiaellátás: a fosszilis fűtőanyagokból, nukleáris-, víz- és egyéb megújuló energiaforrásokból, illetve a szél- és napenergiából nyert teljes energia.

Energiahatékonyság: 2005-ös vásárlóerejű dollár osztva a tonnánkénti olaj­ekvivalenssel (Toe).

Reál GDP: a 2005-ös vásárlóerejű dollár billióiban mérve.

Az 1. táblázat előfeltételei:

1. A világ totális széndioxid kibocsátása a 2000-es szinthez képest 2050-ig 85 százalékkal csökken; ez a 2005-ös szinthez képest 87 százalékos csökkenés. Ez akkora mértékű kibocsátás-csökkentés­nek felel meg, amely – amint azt az IPCC jelentése állítja – képes megakadályozni azt, hogy a globális klíma 2 Celsius-fokkal mele­gedjen.

2. A földművelésből és egyéb forrásokból származó kibocsátás ugyan­olyan mértékben csökken, mint a fosszilis tüzelőanyagok elégetésé­ből származó kibocsátás.

3. A különféle fosszilis tüzelőanyagok változó összetételét figyelmen kívül hagyjuk. Ennek megfelelően a teljes fosszilis tüzelőanyag-fogyasztásnak kell a 2050-re 87 százalékkal csökkennie a 2005-ös szinthez képest.

4. A széndioxid-leválasztást és -tárolást az energiahatékonyságra való negatív hatása és magas beruházási költségei miatt nem vesszük számításba.

5. A biomasszából készített folyékony tüzelőanyagokat nem vesszük figyelembe. A biomassza-potenciált a művelhető földek és a víz mennyisége korlátozza. Sőt újabb tanulmányok azt bizonyítják, hogy a bio-tüzelőanyagok ténylegesen több üvegházhatást okozó gáz kibocsátását generálják, mint a fosszilis eredetű tüzelőanyagok.

6. A szél- és naperőművek 2050-ig jelentős mértékben elterjednek, és az alternatív forgatókönyveknek megfelelően az azokból nyert elektromos energia a ma fejlesztett teljes elektromos energia mintegy 100, 200, illetve 400 százalékát adja.

7. A szél- és naperőművek termelőkapacitása 25 százalékos éves kapacitás-hasznosítási rátával kell, hogy rendelkezzen. Tehát egy gigawatt szél- vagy naperőmű termelési kapacitása 2,19 milliárd wattóra elektromosságot kell, hogy termeljen egy év alatt. Össze­hasonlításként: 2007-ben az USA-ban a szélerőművek átlagos ka­pacitás-hasznosítási rátája 23, míg a naperőműveké 14 százalékos volt (EIA, 2008a).

8. A nukleáris-, víz- és egyéb megújuló energiaforrásokból származó áramtermelés megduplázódásával számolunk 2005 és 2050 között.

9. A primer elektromosságot, amilyen a nukleáris és megújuló energia­forrásokból nyert áram, elektromos energiatartalmával mérjük (11,63 milliárd wattóra = 1 millió tonna olaj fűtőértékével). A fosszilis tüzelő­anyagok behelyettesítését primer elektromossággal a hatékonyság növekedésének tekintjük.

2. táblázat

Energiaellátási forgatókönyvek: az USA és Kína (éves változási ráták)

Évek és forgatókönyvek	Energia­ellátás	Energiaha­tékonyság	Reál GDP
USA:
Történelmi mutatók (1980-2005):	0,9%	2,1%	3,1%
Előrejelzések (2005-2050):
1. forgatókönyv:	-2,6%	2%	-0,6%
2. forgatókönyv:	-1,5%	2%	0,5%
3. forgatókönyv:	-0,3%	2%	1,7%
Kína:
Történelmi mutatók (1980-2005):	5,3%	4,2%	9,8%
Előrejelzések (2005-2050):
1. forgatókönyv:	-1,4%	3%	1,5%
2. forgatókönyv:	-0,5%	3%	2,5%
3. forgatókönyv:	0,7%	3%	3,7%

Forrás: A szerző összeállítása. Az energiaellátásra és a GDP-re vonatkozó történelmi adatok forrása: BP (2008a) és World Bank (2008).

(Fordította: Konok Péter)

Eredeti megjelenés: Development and Change, special Forum issue 40/6 (2009. december) 1039-1061. 

Irodalom

Arrighi, Giovanni (1994): The Long Twentieth Century: Money, Power, and the Origins of Our Times. Verso, London.

Arrighi, Giovanni, Po-keung Hui, Kirshnendu Ray és Thomas Ehrlich Reifer (1999): „Geopolitics and High Finance", in Giovanni Arrighi és Beverly J. Silver et al.: Chaos and Governance in the Modern World System. 37-96. University of Minnesota Press, Minneapolis, London.

ASPO. Association for the Study of Peak Oil and Gas Ireland (2008), Newsletter No. 96. 2008. december. Website: http://www.aspo-ireland.org/contentFiles/newsletterPDFs/newsletter96_200812.pdf

BP (2008a): Statistical Review of World Energy 2008. Website: http://www.bp.com/productlanding.do?categoryld=6929&contentld=7044622.

BP (2008b): Renewable Energy Section. Website: http://www.bp.com/sectiongenericarticle.do?categoryld=9023767&contentld=7044196.

Cui, Minxuan szerk. (2008): Zhongguo Nengyuan Fazhan Baogao (Annual Report of China's Energy Development). ShehuiKexue Wenxian Chubanshe, Peking.

Dyer, Geoff és Fiona Harvey (2008): „China Puts Climate Talks Squeeze on West", Financial Times, 2008. október 29., 6.

EIA (US Energy Information Administration) (2008a): U.S. Summary Data-Electricity. Website: http://www.eia.doe.gov/overview_hd.html

EIA (2008b): International Data-Electricity. Website: http://www.eia.doe.gov/emeu/international/contents.html.

EIA (2008c). „Cost and Performance Characteristics of New Central Station Electricity Generating Technologies". Website: http://www.eia.doe.gov/oiaf/aeo/assumption/pdf/electricity.pdf#page=3.

Energy Watch Group (2006): Uranium Resources and Nuclear Energy. EWG-Series No. 1/2007, 2006. december. Website: http://www.energywatchgroup.org/fileadmin/global/pdf/EWG_Uraniumreport_12-2006.pdf

Galbraith, James (2008): The Predator State: How Conservatives Abandoned the Free Market and Why Liberals Should Too. Free Press, New York.

Greenpeace International (2008a): False Hope: Why Carbon Capture and Storage Won't Save the Planet. Website: http://www.precaution.org/lib/gp_report_false_hope.080505.pdf.

Greenpeace International (2008b): Energy Revolution: A Sustainable Global Energy Outlook. Website: http://www.greenpeace.org/international/news/energy-revolution-now271008.

Hansen, James (2008): „Tell Barack Obama the Truth – the Whole Truth", 2008. november 21. Website: http://www.columbia.edu/~jeh1/.

Hansen, James, Makiko Sato, Pushker Kharecha, David Beerling, Valerie Masson-Delmotte, Mark Pagani, Maureen Raymo, Dana Royer, James C. Zachos (2008): „Target Atmospheric CO₂: Where Should Humanity Aim?", 2008. október 8. Website: http://www.columbia.edu/~jeh1/.

Heinberg, Richard (2004): The Party's Over: Oil, War and the Fate of Industrial Societies. New Society Publishers, Gabriola Island.

Heinberg, Richard (2008): „Coal in China." MuseLetter, Number 195. June 27. 2008. Website: http://globalpublicmedia.com/museletter_coal_in_china.

Hornby, Lucy (2008): „Big Emerging Nations Demand G8 Greenhouse Gas Cuts", Reuters, 2008. július 8. Website: http://www.reuters.com/article/africaCrisis/idUST60132.

Hunt, E. K. (2002): History of Economic Thought. (Expanded Second Edition.) M. E. Sharpe, Armonk, London.

IEA (International Energy Agency) (2008): Energy Technology Perspectives 2008: Scenarios and Strategies to 2050, Executive Summary. Website: http://www.iea.org/Textbase/techno/etp/index.asp.

IPCC (Intergovernmental Panel on Climate Change) (2007a): „Climate Change 2007: The Physical Science Basis (Summary for Policy Makers). Contribution of Working Group I to the Fourth Assessment Report of the Intergovernmental Panel on Climate Change." Website: http://www.ipcc.ch.

IPCC (2007b): „Climate Change 2007: Mitigation of Climate Change (Summary for Policy Makers). Working Group III Contribution to the Intergovernmental Panel on Climate Change Fourth Assessment Report." Website: http://www.ipcc.ch.

Kunstler, James Howard (2005): The Long Emergency: Surviving the Converging Catastrophes of the Twenty-First Century. Atlantic Monthly Press, New York.

Lightfoot, H. Douglas és Christopher Green (2001): „Energy Efficiency Decline Implications for Stabilization of Atmospheric CO₂ Content". Centre for Climate and Global Change Research, Report No. 2001-7, McGill University, Montreal, Canada. Website: http://www.mcgill.ca/ccgcr.

Lightfoot, H. Douglas és Christopher Green (2002): „An Assessment of IPCC Working Group III Findings in Climate Change 2001: Mitigation of the Potential Contribution of Renewable Energies to Atmospheric Carbon Dioxide Stabilization." Centre for Climate and Global Change Research, Report No. 2002-5, McGill University, Montreal, Canada. Website: http://www.mcgill.ca/ccgcr.

Maddison, Angus (2003): The World Economy: Historical Statistics. Organisation for Economic Co-operation and Development, Párizs.

McDonough, Jay (2008): „Obama's New, New Deal", 2008. december 6. Website: http://www.examiner.com/x-243-Progressive-Politics-Examiner~y2008m12d6-Obamas-new-new-deal.

Monbiot, George (2008): „Apart from Used Chip Fat, There Is No Such Thing as a Sustainable Biofuel", The Guardian, 2008. február 12., Comment and Debate Section, 27.

Pearce, Fred (2008): „World Leaders »Failing to Get« Climate Message", 2008. december 15. Website: http://www.newscientist.com/article/dn16271-world-leaders-failing-to-get-climate-message.html.

Roubini, Nouriel (2008): „The Rising Risk of A Hard Landing in China: the Two Engines of Global Growth – U.S. and China – Are Now Stalling", 2008. november 4. Website: http://www.rgemonitor.com/roubini-monitor/254258/the_rising_risk_of_a_hard_landing_in_china_the_two_engines_of_global_

growth__us_and_china__are_now_stalling.

Speth, James Gustave (2008): The Bridge at the Edge of the World: Capitalism, the Environment, and Crossing from Crisis to Sustainability. Yale University Press, New Haven és London.

The Economist (2008): „Fiddling with Words as the World Melts", The Economist, 2008. december 20., 108-109.

Trainer, Ted (2007): Renewable Energy Cannot Sustain a Consumer Society. Springer, Dordrecht.

Wallerstein, Immanuel (1979): „The Rise and Future Demise of the World Capitalist System: Concepts for Comparative Analysis", in Immanuel Wallerstein: The Capitalist World-Economy: Essays by Immanuel Wallerstein. 1-36. Cambridge University Press, Cambridge.

Wallerstein, Immanuel (2003): The Decline of American Power. The New Press, New York, London.

Walsh, Bryan (2008): „Is Obama's Energy Plan Enough?", 2008. November 22. Website: http://www.time.com/time/health/article/0,8599,1859040,00.html?xid=rss-health.

Wintour, Patrick és Larry Elliott (2008): „A Deal on Climate Change – Then the Backlash", Guardian, 2008. július 9. Website: http://www.guardian.co.uk/environment/2008/jul/09/3.

World Bank (2008): World Development Indicators Online. Website: http://devdata.worldbank.org/dataonline.

WWF et al. (World Wildlife Fund, Zoological Society of London and Global Footprint Network) (2008): Living Planet Report 2008. Website: http://assets.panda.org/downloads/living_planet_report.pdf.

Jegyzetek

¹ A Living Planet Report 2008 adatai szerint a világ totális ökológiai lábnyoma, amely azt mutatja, hogy az emberiség milyen mértékben használja ki a Föld for­rásait, immár 30 százalékkal múlja felül a Föld regenerációs képességét (WWF et al. 2008).

² Smith, Ricardo, Mill és Marx közgazdasági nézeteihez lásd: Hunt (2002).

³ Az IPCC-jelentés szerint egy 85 százalékos széndioxid-kibocsátás csökkentés 2000 és 2050 között segíthetne abban, hogy a légkör széndioxid-egyenértéke (CO₂e) 445 ppm-en stabilizálódjon, ami a légköri széndioxid 350 ppm-es kon­centrációjának felel meg.

⁴ Történelmileg a kapitalista világrendszer hegemón hatalmai a globális léptékű erőszak gyakorlásának hatékony eszközein, valamint az univerzálisan elfogadott fizetőeszközökön nyugodtak – vagyis a katonai és a pénzügyi hatalmon (Arrighi et al. 1999). Néhányan úgy vélekednek, hogy napjaink fejlett kapitalista országai, így az USA vagy Európa példamutatással, a sztenderdek felállításával vezethetnék a globális klímaakciókat (lásd pl. Galbraith, 2008). Ám, amint arról még szó lesz, ha a periféria és a félperiféria országai nem kívánják feladni a gazdasági növeke­dést, vagy legalábbis redukálni azt, akkor nem világos, hogy ez a példamutatás (feltételezve persze, hogy ez a „példamutatósdi" politikailag könnyedén keresz­tülvihető lenne a fejlett kapitalista országokban) önmagában miként győzhetné meg a periféria és a félperiféria országait arról, hogy időben határozott lépéseket tegyenek a klíma stabilizálásának érdekében.

⁵ Kína ma a világ széndioxid-kibocsátásának mintegy 20 százalékát adja, míg az Európai Unió csak körülbelül 10 százalékát. Vagyis, ha a kínai kibocsátás évi 10 százalékot növekszik, az semmissé tenné az európai kibocsátás 20 százalékos csökkentését.

⁶ A Gini-index szerint Brazíliában, Kínában, Mexikóban és Dél-Afrikában is na­gyobb a jövedelem-eloszlás egyenlőtlenségének aránya, mint a fejlett kapitalista országokban (lásd a Wikipédián: http://en.wikipedia.org/wiki/List_of_countries_by_ income_equality ). India Gini-indexe kisebb, ám általános a nyomor. A középosztály ezekben az országokban arra vágyik, hogy a nyugati országok középosztályának szintjén élhessen. A dolgozók eddig abban a reményben tolerálták szörnyű élet-és munkakörülményeiket, hogy a nem túl távoli jövőben komoly javulásra nyílik majd lehetőség. A fenti országok kormányainak politikai legitimációjában komoly szerepet kap az a hallgatólagos ígéret, hogy hosszabb távon a teljes lakosság életszínvonala végül felzárkózik a nyugati országokéhoz.

⁷ Például egy olyan gazdaságot feltételezve, amely teljes tervezői és építési kapacitását felhasználva maximum évi 50 gigawattos erőmű-beruházásra képes bármely típusú erőműből, akkor ennek a gazdaságnak a megújuló energiákat generáló kapacitása durván maximum évi 50 gigawattal növekedhet.

⁸ A globális gazdasági recessziónak nincs általánosan elfogadott definíciója, mivel a világgazdaság bizonyos szektorainak hanyatlását más szektorok felíve­lése ellensúlyozhatja. Mindazonáltal a Nemzetközi Valutaalap (IMF) ma globális recesszióként definiál minden olyan időszakot, mikor a vásárlóerő-paritásban mért éves globális gazdasági növekedési ráta 3 százalék alá csökken. Lásd: http://www.economist.com/finance/displaystory.cfm?story_id=12381879

⁹   Ha a 200 gigawattot teljes egészében szélenergiából nyernék, akkor a teljes összeg „csupán" 280 milliárd dollárra rúgna. Ám a szélenergiából nyert elektro­mosság esetében komoly gondokat okoz az időszakosság, és a hagyományos elektromos hálózat megbízhatóságát igen megingatná, ha a teljes energiakapa­citáson belül a szélenergia részesedése 20 százalék fölé emelkedne. Hosszabb távon pedig a szélenergia terjedése is az elérhető földterület korlátaiba ütközik. Trainer (2007. 15-17.) úgy becsüli, hogy a szélenergiában rejlő maximális tech­nikai potenciál az USA-ban 300 gigawatt, és világszerte mintegy 1200 gigawatt (amely évi 200 gigawattos fejlesztéssel 6 év alatt teljesülne).

¹⁰ Egyre több bizonyíték van arra, hogy a világ kőolajtermelése igen hamar ha­nyatlásnak indul, vagy már be is lépett ebbe a fázisba. A kőolajtermelés jövőjére vonatkozó becslésekhez lásd: ASPO (2008).

¹¹ Kevéssé valószínű, hogy Kína külföldi energiaimport segítségével képes lesz majd úrrá lenni az energiaválságon. 2020-ra a világ kőolajtermelése várhatóan már visszafordíthatatlanul csökkenni fog. A jelentős mértékű szénimportot valószínűtlenné teszik a szénszállítás magas költségei, valamint az, hogy a fejlett kapitalista országokban (mint az USA vagy Ausztrália) a kőszénbányászatot társadalmi és környezetvédelmi szempontok miatt korlátok közé szorítják. Az elkövetkező években valószínűleg egyre nagyobb lesz a nemzetközi elszántság arra, hogy Kínát rávegyék a klíma stabilizálásában való részvállalásra, ami oda vezethet, hogy politikai megfontolásokból korlátozzák a Kínába irányuló energiaexportot.

Modernizáció elvben akkor lehetséges, ha a nekilendülés szakasza után a társadalom és a gazdaság képessé válik saját alapokon álló, önfenntartó fejlődésre, s közben megfelelő adaptációs válaszokat talál a külső és belső kihívásokra. Hogy Magyarországnak az elmúlt 150 év több hasonló kísérlete után ezúttal sem sikerült erre a pályára rálépnie, erre magyarázatot a világrendszer-szemléletű kutatás adhat. A fejlettség és az elmaradottság ugyanannak a jelenségnek két oldala, s mi a tőkés világgazdaság hierarchiapozícióit tekintve a félperiférián álltunk és – maradtunk. Még szerencse, hogy a lecsúszás sem könnyű.

A rendszerváltoztatás folyamatát nem szabad történelmietlenül szemlélni, illetve a részproblémákat az átfogóbb strukturális összefüggések nélkül jellemezni. A követendő módszertan a nemzetközi összehasonlítás és a történelmi perspektíva szempontjainak érvényesítését jelenti.

Ami az összehasonlító szempontot illeti: a nálunk zajló folyamatokat az L. P. King – Szelényi Iván szerzőpáros a posztkommunista kapitalizmus változatai között helyezte el, mégpedig a közép-európai, dominánsan „kívülről" inspirált átalakulásokhoz sorolva, szembeállítva a Kelet-Eu­rópára jellemző „felülről" és a kelet-ázsiai térséget jellemző „alulról" kezdeményezett átalakulásokkal.

Kiindulópontként idéztük fel e tipológiát, hiszen a magyarországi átalakulás sokkal jobban érthetővé válik, ha a lehetséges változatokat egymással szembesítjük – mintegy kölcsönös tükrökként -, mintha csak önmagában szemlélnénk a nemzeti történelmet. A kitekintő összeha­sonlítás azért is fontos, mert megmutatja, hogy nincs egyenirányítottság a történelemben; hiába állította vagy sugallta a tranzitológia nem egy képviselője, amit a neoklasszikus közgazdaságtan főárama nyomán kanonizáltak is, „washingtoni konszenzus"-ként.

Ezzel ellentétben a neoklasszikus szociológia szerint „A kapitalista fejlődés sokirányúsága jól megfigyelhető az egykori szocialista országok esetében, melyek igencsak különböző utakat követtek a poszt-szocia­lista átalakulás során. Kínában a kapitalizmus »alulról építkezett«, az átalakulás folyamatában az állam megőrizte meghatározó szerepét, a kommunista párt megtartotta politikai monopóliumát, s ennek következ­tében Kínában egy hibrid rendszer alakult ki, amely ötvöz patrimoniális és legális-racionális elemeket. Oroszországban ezzel éles ellentétben a ka­pitalizmust »felülről építették« [vezették be – Sz. P.], legyengülő állammal és egyre erősödő oligarchiával [ez a vonása igazán kb. 1999-ig, Putyin dezintegrációt megállító fordulatáig állt fenn – Sz. P.], s a társadalmi ura­lomnak egy neo-patrimoniális rendszere alakult ki, melyben különösen privilegizált helyzetbe az egykori nomenklatúra illetve az ő klienseik ju­tottak. Közép-Európában, mindenekelőtt Magyarországon, de őt követve valamivel később Csehországban, Szlovákiában, Lengyelországban és a balti köztársaságokban is, a kapitalizmus »kívülről épült«, a gazdasági változás meghatározó tényezője a külföldi, s főként multinacionális tőke volt. Ezek az országok közelítik meg leginkább a liberális kapitalizmusnak azt a formáját, amit az észak-atlanti régióból ismerünk, bár a külföldi tőke meghatározó szerepe miatt még a világrendszer leginkább globalizált központi országainál is inkább neoliberálisnak tekinthető a rendszerük." (King-Szelényi, 2006. 297. – kiemelések Sz. P.)

A különbözőségek magyarázatában a gazdasági összetevőkön, azok szektorális fejlettségén túlmenően a szerzőpár igen gyümölcsözően al­kalmaz egyrészt hatalmi politikai összetevőket (vegyesen patrimoniális és racionális hatalom; politikai kapitalizmus és liberális, globális kapita­lizmus), másrészt történelmi-kulturális meghatározottságokat (taoizmus, keleti és nyugati kereszténység befolyása). Két igen fontos jellemzőt kommentálnunk kell. 1. Az, hogy a technokrácia legyőzi a bürokráciát, Magyarországon az ún. késő kádári technokrácia győzelmét jelentette, amely a globalizációs folyamatban éppen azért válhatott domináns ak­torrá az átmenetet levezénylő elitcsoportokon belül (szövetségeseitől, az új reform-értelmiségtől és a demokratikus ellenzéktől támogatva), mert a globális kapitalizmus szuperstruktúrájával (IMF, WTO, World Bank, hitelminősítő intézetek, továbbá ezek ideológiája, szabályzatai, és irá­nyítási technikái) való együttműködés révén emelkedhettek vetélytársaik fölé – mutatta ki Szalai Erzsébet komoly értékű monográfiájában (2001. 227-233.). 2. A szerzőpár a térséget felfelé mobilis, centrum felé tartó képződményként jellemzi. 2005-ben íródott soraik idején még nem láthat­ták azt az ellentendenciát, amely nálunk markánsan 2006-tól kezdődően következett be (erre később visszatérünk).

1. táblázat: A posztkommunista kapitalizmus változatai: utak a szocializmustól a kapitalizmusig

		Kelet-Ázsia	Kelet-Európa	Közép-Európa
		Kapitalizmus „alulról"	Kapitalizmus „felülről"	Kapitalizmus „kívülről"
A gazdasá­gi formáció jellemzői	Tulajdoni kap­csolatok	A hirtelen ke­letkezett ma­gántulajdon együtt létezik a köztulaj­donnal	A korábbi no­menklatúra és klienseik privatizációja	Nagy ipar­vállalatok privatizációja multik által
	Piaci intézmé­nyek	Piac + állam, újraelosztás központi ter­vezéssel	Piac + háló­zatok (főként barter)	Piac + né­hány hálózat (néhány barter)
	Az autoritás természete, a kapitalizmus fajtája	Vegyesen patrimoniális és racionális hatalom = államilag szervezett kapitalizmus	Új patrimoniális hatalom = politikai kapi­talizmus	Racionális hatalom = liberális és globalizációs kapitalizmus
A kapita­lizmus felé vezető út különbö­zőségeinek eredete	Belső felté­telek	Nagy agrár­szektor, ala­csony tőke­részesedés a GDP-ben	Kiterjedt ipari fejlődés, alacsonytól a közepe­sig húzódó tőkerésze­sedéssel a GDP-ben	Néhány ágazatban intenzív fejlő­dés, közepes tőkerésze­sedéssel a GDP-ben
	Történelmi-kul­turális megha­tározók	Taoizmus	Keleti ke­reszténység	Nyugati ke­reszténység
	Intra-elit csa­ták	Holtponton a csaták a technokrácia és a bürokrá­cia között	A bürokrácia átalakítja a politikai tőkét gazdasági vagyonná	A technokrá­cia legyőzi a bürokráciát
Gazdasági, szociális és politikai hatások	Gazdasági növekedés, átállási krízis	Nincs krízis, gyors növe­kedés (eddig)	Enyhe krízis az elején, de a krízis tovább tart	Mély krízis az elején, de ez gyorsan véget ér
	A világrend­szerbe való integráció	Közepes	Nagyfokú	Nagyon ma­gas fokú
	A világrend­szerbe való integráció iránya	Felfelé mobilis, a félperiferikus felé tart	Lefelé mobilis, a periferikus felé tart	Felfelé mobilis, a központ felé tart
	A dolgozók és az állam elkötelezett­sége a jóléthez	Magas (lokális állami korpo-ratizmus)	Némi	Kevés
	Pártrendsze­rek	Egypárti állam	Többpárt­rendszer, autoriter rezsimmel	Többpárt­rendszer de­mokráciával
	Az emberi jo­gok tisztelete	Nincs jelen	Kevéssé ér­vényes	Magas fokú
Forrás: King-Szelényi, 2006. 181.

Tekintsük át a modernizációs folyamat nálunk nagy hatást gyakorló teóriáját, hogy ígéreteit a tapasztalattal szembesíthessük. Jelentős képviselője, Kulcsár Kálmán kritikusan elemez. Egyfelől braudeli idő­síkokat használ, másfelől jelzi a centrum-periféria problematikát is, hiszen az egyik alapkérdés éppen az, hogy a megkésettség a periférián – különösen a globalizált világgazdaságban – külső minták követését eredményezi. De melyik mintáét? Szelényiék leíró értelmű válasza erre a kérdésre a kívülről, elsősorban tőkeimporttal dolgozó, a „washingtoni konszenzus" iránytűjével tájolt adaptáció. Tehát: dezetatizáció, deregu­láció, privatizáció, monetarizmus, új individualizmus szerinti társadalmi, gazdaságpolitikai és politikai cselekvéssorok beindítása, levezénylése. A modernizáció ebben az esetben, ha önértéknek vennénk az után­zást – amit King és Szelényi bölcsen nem tesz – azonossá válna a westernizációval. A követő fejlődés mechanikus elgondolása csak abban az esetben volna igaz, ha a történelemben létezne lineáris fejlődés. Ilyen azonban nincs. Következésképpen pusztán importált eszmékkel és intézményekkel a magyar társadalmat nem lehet átalakítani és ezzel utolérésre sarkallni. Mint ahogy a másik rossz véglet, a legfejlettebbek tapasztalatainak, intézményes megoldásainak teljes figyelmen kívül hagyása sem járható út. Ezért normatív síkon gyakran megtörténik a mintakövető intézmény-átvétel, miközben a politikai kultúra, a motivációs késztetések és a hagyományok különbözősége miatt az átvevőnél nem úgy működik és hat az átvett intézmény, mint keletkezésének helyszí­nén. Kulcsár Kálmán szociológus joggal húzza alá, hogy a modernizáció csakis az adott ország lehetőségeire épülve bontakozhat ki. Elfogadva W. Rostow (1964) megkülönböztetését a modernizáció két szakaszáról, a következőket írja:

„Az első a nekilendülés, az »áttörés« szakasza, amelyet fennmara­dásának és az állandó felfelé ívelésének folyamata követ. Lehetséges tehát, hogy egy-egy, a nekilendülést sikeresen végrehajtott társadalom nem képes fenntartani a modernizáció folyamatát, amely lelassulhat, sőt megállhat. […] Az eredményes modernizáció tehát olyan gazdasági és társadalmi struktúrában mutatkozik meg, amely az adott ország lehető­ségeire épülve képes a változó külső és belső feltételeknek megfelelően működni, olyan társadalmi struktúrát kialakítva, amely – minden összete­vőjében – bázis a folyamat további előrehaladása számára. Végül, mind­ez olyan politikai rendszert igényel, amely – s ez a közép-kelet-európai régióban történetileg különösen fontos – képes az új viszonyokhoz való aktív adaptálódásra. Azaz ezzel belső elemeiben, valamint a környezet­tel kapcsolatos in- és output összefüggéseiben is képes a folyamatos átalakulásra. Röviden, a modernizációnak, mint társadalmi jelenségnek ismérve és feltétele a változások belső tényezőinek folyamatos műkö­dése, azaz az önmozgását biztosító feltételek kialakulása, és a külső »környezet« (esetleg változó) feltételeinek megfelelő alakítása." (Kulcsár, 2009. Kézirat, 4-5. o.)

Nevezzük ezt – ideáltipikus értelemben – saját alapon álló és kibonta­kozó fejlődésnek, hiszen a modernitás dinamikáját keressük, az anyagi és szellemi igények és szükségletek ha nem is visszaesésektől mentes, mindenesetre tendenciájában bővített újratermelését¹. Van-e ilyen saját alapzaton álló, önfejlődő rendszer nálunk, amely a külső kihívásokra is aktívan képes reagálni? Hogyan befolyásolták és befolyásolják történeti és földrajzi specifikumok (pl. a nemzetállam térbeli rögzültsége) e reagáló képességet? Hogyan volna lehetséges a politikai rendszert olyan módon működtetni, hogy képes legyen a társadalmi konfliktusok észlelésére és kezelésére, hogyan növelhető annak konfliktus-feldolgozó potenciálja? Eleve kérdéses, hogy ami kívánatos volna (modernizáció), az egyben „itt és most"lehetséges-e? Lehetséges-e a kölcsönös, de aszimmetrikus függést érvényesítő globalizációs folyamat mellett, a világgazdaságban elfoglalt félperiferikus pozíciónkat figyelembe véve egy autochton, saját alapú fejlődés, a magyar társadalom aktív adaptációjával az uniós és globális folyamatokhoz? Próbáljuk meg a válaszadást. Szerényen, mert az itt felmerülő problémák súlya nemcsak a róla írókat nyomja – ez még önfegyelemmel elviselhető -, hanem a magyar társadalmat is. Annyira, hogy az alullévők elégedetlenségének zaját ma már a felüllévők is kény­telenek meghallani. Ez már valóban nagy teher.

A nekilendülés szakasza után nem először, hanem mintegy törvény­szerűen ismétlődve következik be nálunk a megtorpanás. Saját alapon végbemenő és a legfejlettebb centrum országokat közelítő-utolérő, stabil fejlődési utat ez ideig nem találtunk. Közelítés és elmaradás kettős moz­gásában zajlik nemzeti történelmünk. Ha figyelembe vesszük az adekvát mérce problémáját, akkor nemcsak a saját korábbi önmagunkhoz képest elért eredményeket, hanem az élenjáró országokhoz viszonyított távol­ságunkat is figyelembe kell venni az értékeléseknél. Torzító az egyoldalú referencia, amely csak a saját múlthoz viszonyít, csak ahhoz képest mér. A fejlettebbektől való távolság alakulására is figyelemmel kell lenni.

A modernizáció és az elmaradottság kihívása társadalomtörténetünk­ben a közép-európaiság regionális helyzetében és a „longue durée" perspektívájában kutatható. A problémát a világrendszer-kutató iskola paradigmájában kell elhelyezni.

Vázoljuk regionális helyzetünk meghatározottságait. Ami Kelet-Európa fogalmát és a hozzá kapcsolódó problematikát illeti, a magyar történé­szek és társadalomkutatók sokat tettek az elmúlt évtizedekben a fogalom használhatósága érdekében. Pach Zsigmond Pál úttörő jelentőségű gazdaság- és társadalomtörténeti elemzései (1963, 1987), majd Ránki György, Berend T. Iván, Niederhauser Emil és mások a fogalmat szé­leskörű gazdaságtörténeti-kutatásokkal egészítették ki. Elemzéseikben a térség sajátszerűségeit a Nyugat-Európától való elkanyarodásban, a refeudalizációs folyamatokban, a második jobbágyság megerősödé­sében, a világkereskedelmi útvonalak kedvezőtlen átrendeződésében, egészében egyfajta megkésett fejlődésben ragadták meg.

Bibó István, majd nyomdokain Szűcs Jenő² – akik kultúrtudományos és szellemtörténeti vizsgálódásokat folytattak – egy önálló, legalábbis viszonylagos önállóságot mutató Közép-Európa régiót mutattak föl, amely sok tekintetben elvált a kelet-európai és balkáni térségtől, mintegy alrégióként, köztes helyzetben egzisztálva Nyugat és Kelet között. Csak­hogy, amíg hazánkban a fordulat éve – a sztálini nyomásra erőltetett és sikertelen, mert 1953-1956-hoz vezető áttérés „a népi demokráciáról a proletárdiktatúrára" – a Nyugat utolérése eszközének a szovjet modell utánzását tekintette, addig 1989 a felzárkózást és utolérést éppen a Nyugathoz való visszacsatlakozásban találta meg. A Közép-Európa régió koncepciója a nyolcvanas években ideológiailag előkészítette Magyar­ország nyugati újraorientálódását, mert leválasztotta Kelet-Európáról, és különösen az orosz birodalom történetéről. Ezzel állította előtérbe az alulról szerveződő, a társadalom és az állam elválasztottságán nyugvó, dinamikus nyugati modellt, ahol a helyi autonómiákat és a különböző társadalmi csoportok önmozgását nem lehet felülről lefejezni, mert a „szabadság kis köreinek" létezése a központosítások időszakaiban is képes a társadalmi önvédelemre, az eltorzult, szolgai lelki alkat létrejöt­tének kiiktatására.

A reális történések síkján azonban 1989/1991-gyel a kelet-európaiság közös fogalma kapott megerősítést: a négy évtizedes államszocialista múlton való túllépés szinte egyidejűleg ment végbe Varsótól Budapesten át Moszkváig, ami jelzi és bizonyítja a kelet-európai régió közép-európai alrégiója feletti társadalom- és politikatörténeti egységét. Közös sors volt a kelet-európai államszocializmus keletkezése (1947-1949), és a belőle való kilépés egyaránt; ami egyben a nemzetállami keretek, stílus és formák között lejátszódó folyamatok világrendszerbeli és geopolitikai meghatározottságát is mutatja. A térségben a rendszerváltoztatás külső mintáját a legitim erőszak monopóliumának birtokában az új politikai osztály realizálta: „jellegzetesen felülről, államilag vezérelten ment végbe, ráadásul a valóságos szociális és gazdasági tartalmát nemzeti-etnikai formába öltöztették. Bár az alrégiók most is elkülöníthetők gazdaság- és társadalomtörténeti, politikai- »pszichológiai« fejlődésvonásaik szerint, ám az a mellékesnek látszó tény, hogy az egész átalakulás szinte egyi­dejűleg ment végbe, mintegy jelzi a régió történelmi egységét." (Krausz Tamás, 1994. 191-192.) Aligha véletlen, hogy a változások a föderatív állami struktúrák helyén az önálló, de kicsi nemzetállamok sokaságát hozták létre – divide et impera! -, Csehszlovákia, a Szovjetunió, majd Ju­goszlávia szétesése nyomán. Éppen, mert a nyugat-európai centrummal szembeni kisebbrendűségi-csökkentértékűségi komplexus kompenzáci­ója a nemzeti kivételesség tudata, a szomszédokkal szemben gyakran kölcsönösen kijátsszák a kulturális, erkölcsi fölényt. Az etnikai reneszánsz – és ami lényegesen rosszabb, a Balkán és az orosz alrégiók etnikai háborúi – nemcsak gazdasági és területi, hanem hatalmi-legitimációs forrásokból is táplálkoztak.

Volt-e reális lehetősége 1989 után Közép-Európa mint olyan életre keltésének, politikai reintegrálásának? Ormos Mária diplomáciai és poli­tikatörténeti dokumentumokkal alátámasztott elemzése (2008) megmu­tatja, hogy a nemzeti történelmeket nem elszigetelt nemzetállamok írják. Ellenkezőleg, az európai centrum-országok (Olaszország, Németország és Ausztria), a nagyhatalmi érdekek befolyása, diplomáciai erőfeszítései osztották újra az államhatárokat, és térségünkben a konkrét szerepeket.

A hidegháború végének legnagyobb geopolitikai tétje a német egység volt. Szovjet és francia félelmek ellenére Németország és a Szovjetunió aláírta az egyesülési szerződést 1990. szeptember 13-án. A francia kormány ebben a helyzetben – félve az addig jól működő német-francia európai tengely legyengülésétől – az európai egységesítés és együttmű­ködés elmélyítésére törekedett. Sikerrel, hiszen az Európai Közösségek – teljesítve az 1957-es Római Szerződés alapvető célját, az egységes gazdasági és szabadkereskedelmi övezet kialakítását – a maastrichti szerződés következtében átalakultak Európai Unióvá, továbbá létre­hozták a közös európai pénzt, az eurót. Ausztria, befolyását keresve – Németországhoz és Magyarországhoz hasonlóan -, erősen támogatta a szlovén és a horvát elszakadási törekvéseket, de külpolitikájának és diplomáciájának elsőrendű prioritása 1992 után az Európai Unióhoz történő csatlakozás lett. A visegrádi hármak (1991), majd Szlovákiával a négyek kapcsolatrendszere állam és kormányfők időszakos, sporadikus egyeztetései formájában élt tovább, mert a térség országai elsődlegesen a sokirányú európai érintkezés kifejlesztésére és uniós tagságra töreked­tek. Nem volt olyan politikatörténeti szakasz, amelyben realizálódhatott volna egy szorosabb közép-európai integráció. Ugyanakkor „nem kétsé­ges, hogy Németország mégiscsak közép-európai hatalom lett, s ezáltal Közép-Európa ismét létező entitássá vált. Mi több, Németország egyúttal központi európai hatalommá vált." (Ormos, 2008. 281.)

Fokozatosan közelítve Magyarország jellemzéséhez – ahol az eddi­gi meghatározottságok nemcsak minket, hanem országok szélesebb csoportjait is jellemezték -, induljunk ki abból, hogy megmutatjuk: az államszocialista modernizációs kísérlet miért vesztette el felhajtó erejét, miért nem követte a nekilendülést ezúttal sem önálló, saját alapú fejlő­dés? Makrogazdasági mutatók jól kifejezik a rendszer utolsó évtizedének romló teljesítményeit, miközben 1978 után az adósságcsapdába is be­leszaladt az ország. Az utolsó évtized minden mutatójában lényegesen rosszabb, mint a megelőző két periódus, miközben a beruházások és az egy főre jutó reálbér a negatív tartományba került. A teljesítmények elmaradása aláásta a rendszer legitimitását; megdönthetővé vált, így újabb rendszerváltoztatás nyomán kezdett társadalmunk – nem előszö –  a közelítés-utolérés áhított feladatába.

Ha világrendszerbeli helyünk meghatározására teszünk kísérletet – a lassú ütemű történelmi változások, a hosszú tartam vizsgálatára -, akkor azt látjuk, hogy hazánk a közepes fejlettségű struktúra pozíciójában volt és maradt a hierarchikus világgazdaságban. Igaz, nincsenek teljesen egységes nemzetközi statisztikával gyűjtött, homogén adatok és mutatók (a nemzeti jövedelem, a GDP és a GNP vonatkozásában), ezért vannak módszertani nehézségek, de ha nem a konjunkturális mozgásokat, hanem a tartós átlagokat vesszük figyelembe, akkor elég nagyfokú ál­landóság jellemzi helyzetünket.

Másutt elemeztük a magyar gazdaság teljesítményének történeti alakulását (2009. 85-87.). Hosszú távon, a GDP és GNP számítások alapján az 1860-as évektől az európai centrum-országokhoz viszonyított különbség nagyjából állandó: a magyar gazdaság 4-5-6%-os eltérések­kel a centrum 60 százaléka körüli szinten teljesít másfél évszázada (ha eltekintünk a konjunkturális ingadozásoktól, és figyelembe vesszük a referencia adatok körének eltérő, tehát súlyozandó voltát).

A világrendszer-kutató iskola kiemelkedő alakja, Giovanni Arrighi a világ jövedelmi egyenlőtlenségeinek alakulását vizsgálva (1991) nagy­mértékű stabilitásra mutatott rá, amely a huszadik század során a jólét regionális hierarchiáját jellemezte. Az egy főre jutó nemzeti jövedelem különbsége a centrális Észak/Nyugat és a félperiferiális vagy periferiális Dél/Kelet között nem változott, illetve a szakadék még tovább mélyült.

A „kommunizmus" képtelen volt e különbség megszüntetésére, ám nem ért el rosszabb eredményeket e téren, mint a kapitalizmus Latin-Ame­rikában, Délkelet-Ázsiában vagy Afrikában. Néhány szempontból pedig – a jövedelem egalitáriusabb elosztása a társadalmon belül, illetve ezen államok nagyobb függetlensége az északi/nyugati centrumtól – jóval sikeresebbnek mutatkozott vetélytársánál. Egy másik, a kérdéssel foglal­kozó tanulmányában (1992) úgy fogalmazott, hogy Dél-Európa és Latin-Amerika félperiferikus rezsimjei „ritkán vagy talán sohasem ásták alá az oligarchikus gazdagság és a tömeges nyomor kettősségének strukturális bázisát". Ezzel szemben a velük összehasonlítható, mert a világrendszer­ben azonos hierarchikus pozícióban lévő államszocialista kísérleteknél az volt a helyzet, hogy: „Ez a rendszeridegen irányzat nem volt pusztán retorika. Belső kapcsolataikban ezek az államok a személyi gazdagság elosztásának forradalmát valósították meg, amelyet jelentős mértékben demokratizáltak, amennyiben felszámolták az oligarchikus gazdagságot, és lényegesen csökkentették a tömeges nyomort. Az államok közötti kapcsolatokban kifejezésre jutott – akár fegyveresen is -, hogy nem szándékoznak olyan alárendelt szerepet játszani a tőkefelhalmozás glo­bális folyamatában, mint amelyet Dél-Európa és Latin-Amerika játszott. A legutóbbi időkig (Jugoszlávia kivételével) ajtóikat zárva tartották a külföldi beruházások és a munkaerő-toborzás külföldi kizsákmányolást szolgáló folyamata előtt. Mi több, e rezsimek elnyomó jellege éppenséggel szoro­san összefüggött ezekkel a világrendszer-idegen törekvésekkel." (Arrighi, 1992. 162. illetve 164. o.) A tőkés világrendszerben ezeket az egykor rendszeridegen kísérleteket felváltották a rendszerkonform törekvések. Azóta húsz év telt el.

Ha a XXI. század elejének teljesítményét vesszük és viszonyítjuk a 2004 előtti EU-hoz, akkor Magyarország 57-58%-on állt. (A rendszer­váltás utáni magyar gazdaság fénykora 1997 és 2001 között volt, ebben az időszakban a GDP átlag 4,6%-kal bővült. Ez a bővülés 2002-2007 között jelentősen mérséklődött, majd megállt, és nyílt válság következett.)

Ha a 2006-os esztendő hazai teljesítményét és immáron az EU 27-ek átlagát hasonlítjuk össze (amely átlagot a bolgár, román stb. csatlakozás lefelé tolt el), akkor 63%-on álltunk. Csakhogy az azóta eltelt idő válsága, GDP visszaesése (2008-ban 0,6%, 2009-ben -6,5%), negatív eredményei ismét lefelé vittek, s még a 2010-re vonatkozó Eurostat (-0,5) prognózis is a negatív tartományban maradást valószínűsíti (az átlagos EU vissza­esést felülmúló adatokkal).

Nincs nagy mozgás tehát, ha nem konjunkturális, kiugró, rövid ideig fennálló, hanem tartós átlagokat veszünk alapul. Ekkor a korábban említett 4-5-6% pontos differenciák mutatkoznak – történelmileg nézve, a hosszú távú trendhez képest (1860-tól napjainkig). Úgy tűnik: nem kormányokon és kormányzati berendezkedéseken, és jórészt még csak nem is társadalmi forma-meghatározottságon múlik a viszonylagos el­maradottság, a félperiferikus helyzet problematikája. Összegezve tehát az mondható: történnek mélyreható változások, de a világgazdasági hierarchia-pozíciónkon így sem tudtunk lényegesen változtatni. A szá­mok esetünkben igazolni látszanak a félperiféria fogalmát, a közepes fejlettség nehezen meghaladható, tartós állapotát. Magyarország gaz­dasági teljesítőképessége a közepes fejlettség tartományában maradt; és 1979-től mindezidáig nem tudott kikerülni abból a mozgásformából, hogy emelkedő periódusok után következik a visszaesés, az egyensúly­vesztés a költségvetési hiány újratermelődésével, majd növekvő külső és belső eladósodással és függéssel. Majd jön a mélyebb recesszió és válság. Ennek a mozgásformának a magyarázata a félperiféria fogalmi tartalma – és egyben a modernizációs elmélet cáfolata.

A világrendszer-kutatás álláspontja szerint hazánk a kölcsönös, de nem szimmetrikus, hanem aszimmetrikus függésen alapuló világgazdaságban – melyet a nemzetközi munkamegosztás révén a világpiac kapcsol össze – a közepesen fejlett, úgynevezett félperiferikus országok közé tartozik. A fogalom elsődleges jelentésében a termelésből indul ki és a világméretű munkamegosztásban elfoglalt pozíciót jelöli. Induljunk ki Hugo Radice jó összefoglalásából: „A tevékenységek akkor minősülnek centrumjellegű tevékenységnek, ha azok a földrajzi területek, ahol az adott tevékenység végbemegy, képesek »elsajátítani a világméretű munkamegosztásból fakadó előnyök legnagyobb részét, ha nem is az egészet«, és akkor perifériajellegűek, ha javadalmazásuk csak minimálisan nő a világméretű munkamegosztáson kívül eső tevékenységek javadalmazása fölé. A ja­vadalmaknak ezt az egyenlőtlen elosztási rendszerét lényegében a piaci struktúra mechanizmusa állandósítja: a centrumjellegű tevékenységekre szakosodott vállalatok és területek piaci hatalma a fejlettebb technológián és irányítási rendszeren, illetőleg a pénzforrásokhoz való jobb hozzá­jutáson alapul, míg a perifériajellegű tevékenységek csupán az olcsó földterületre és szakképzetlen munkaerőre, valamint erős árversenynek kitett piacokra hagyatkozhatnak. A centrumjellegű tevékenységek köre időben változik, ahogy a teremtő rombolás schumpeteri folyamata új és új dinamikus szektorokat dob a felszínre; e folyamatok […] nem csupán időben, hanem térben is koncentrálódnak, a »centrumtőke« locusait létrehozva, ahol ezek a centrumtevékenységek kölcsönösen előnyös externáliákat, »centrumzónát« generálnak." (Radice, 2010.) A centrum-országok azok, amelyek úgy vesznek részt a nemzetközi munkamegosz­tásban, hogy az egyenlőtlen csere, a munka és tőke – önkéntes vagy kényszerű – áthelyeződése révén „aránytalanul nagy részhez jutnak a nemzetközi munkamegosztás során keletkezett profitból, miközben az ál­lamok többsége legfeljebb annyit nyer, amennyi a kapitalista körben való maradáshoz elégséges". A félperifériás államok közbenső helyzetben vannak a világgazdaság struktúrájában a centrum és a periféria között. „Ezek [ti. a félperifériák – Sz. P.] az aránytalan cserefolyamatokban csak marginális profithoz jutnak a centrummal folytatott cserékben, ugyanakkor nettó profithoz, amikor a periferikus országokkal állnak kapcsolatban" (Arrighi, 1992. 145.). Az iskolaalapító Wallerstein pedig ekként jellemzi ezen országok specifikus helyzetét: „A félperifériák a centrum államok rájuk nehezedő pressziójával, és azzal a nyomással, amelyet ők gyako­rolnak a perifériákkal szemben, mindenekelőtt azt szeretnék elérni, hogy ne csússzanak le a perifériák felé, hanem a centrum felé haladjanak. Ezt a kettős feladatot nehéz megoldani, és mindkettőhöz fontos állami beavatkozás szükséges a világpiacon. […] Tárt karokkal fogadják a régi csúcstermékek áthelyezését, amitől azt remélik, hogy a fejlett gazdasá­gok utolérésének eszközei lehetnek. Ezen erőfeszítésükben a konku­rencia nem a centrum államaiból jön, hanem más olyan félperiferikus államokból, akik maguk is igénylik a tőkeimportot, azonban minden jelöltet nem lehet párhuzamosan, azonos nívón kielégíteni." (Wallerstein, 2006. 53.) Ugyanakkor – szerencsére – az is kiderült, hogy visszaesni se könnyű; csak a körülmények és erőforrások ritka átrendeződése eredmé­nyez tartós pozícióváltozást a világrendszerben. Lecsúszni sem könnyű.

Gazdaságtörténet-írásunk álláspontja ma is érvényes. „A fejlettség és elmaradottság nem két különböző jelenség, hanem éppen ugyanazon je­lenség két oldala, dialektikus egysége, amikor is a fejlettek épp azáltal és abból váltak fejletté, amiért mások elmaradottságba süllyedtek" (Berend-Ránki, 1976. 11.). A világgazdaságban a nemzetközi munkamegosztás révén keletkezett profitok a hierarchia-pozíció szerint oszlanak el, ami nem kiegyenlítő, hanem polarizációs mechanizmusokat jelent; ezt a félperifériák közbeiktatódása differenciálja, de nem szünteti meg.

Úgy tűnik: nem lehet kilépni a világgazdaságból, lekapcsolódni róla -hiszen ez az erről szóló legjelentősebb történelmi kísérlet esetében sem sikerült 1949-1989/91 között, tucatnyi országnak, köztük az ex-Szovjetu­niónak. A közepesen fejlett országok dilemmája ezért csak nyitottságuk mértéke lehet. Ha bezárkóznak, úgy nem zsákmányolják ki őket, megter­melt profitjukat saját fejlesztésekre (vagy fogyasztásra) fordíthatnák, de mivel elszigetelődnek, mindent maguknak kellene csinálniuk. Így sem a technikai-technológiai innovációból nem részesülhetnek, sem a fejlettebb termelési kultúrák eljárásmódjait nem vehetnék át. Ha kinyílnak, úgy erőforrásokat veszítenek, vagyis pótlólagos erőforrásokhoz és piacokhoz juttatják a centrum országokat, amelyek válság-áthárító mechanizmusok alkalmazására is képesek; ugyanakkor a megnyíló ország átvehet olyan eljárásokat, innovációkat, amelyeket nem kellett önerőből kifejlesztenie. Ha nyitottak, magukra veszik a szükségleteknek és igényeknek azt a dinamikáját, amelyet korlátozott erőforrásaik révén nem, vagy csak szűk körben képesek kielégíteni. Ha autarkiára törekednének, akkor zártabbá tehetnék a szükségleti univerzumot és újratermelhetnék az alacsonyabb igényszintet, de ehhez egyfelől szükségképpen korlátozni kellene a szabadságjogokat és blokkolni az információ-áramlást – amely csekély sikerrel kecsegtető vállalkozás lenne a tömegkommunikációs világ háló­zati társadalmaiban -, másfelől viselniük kellene ennek minden ódiumát (pl.: legitimációs sebezhetőség). Átkozottul nehéz in concreto megtalálni a dilemmából kivezető helyes arányt.

A magyarországi újkapitalizmus messzemenően nyitott. Ennek követ­keztében elszenvedi azokat a veszteségeket, amelyeket az okoz, hogy a félperiferikus helyzetben 1989 előtt az alacsonyabb szintű zónával folytatott kereskedelmet (ahol az ex-szocialista országok voltak a fő part­nerek, első helyen a Szovjetunióval) felváltotta a centrummal, első helyen a Németországgal folytatott kereskedelem. Ami előnyös a technikai és technológiai innováció és bizonyos vonatkozásokban a munkakultúra szempontjából, az hátrányokkal jár más összefüggésekben (cserearány­romlás; kizsákmányoltság; a kommercializált tömegkultúra közvetítésével jelenlévő, de a félperiférián kielégíthetetlen igények kihívása). Azonban nemcsak a félperiféria nyitottsági-zártsági dilemmájáról van szó, hanem arról is, hogy a globális kapitalizmusban olyan új versenytársak jelentek meg, amelyek gyakorta sokszorosan nagyobb tőkeerővel rendelkeznek, mint a mi egész nemzetgazdaságunk tőkeereje.

Jól érzékeltetik a szereplők és a nagyságrendek jelentős megválto­zását R. Went adatai. A világ 99 legnagyobb gazdasági egységét közli 1998-ból, amelyet a GNP/forgalom millió dollárban vett mutatójával feje­zett ki (2002. 43-45. o.). Az első 23 helyen nagy nemzetállamok gazda­ságai állnak, azonban az országok és az óriáscégek közötti arány már csaknem fele-fele (50-49). Olyan közepesen fejlett és közepes nagyságú ország mint hazánk, csak 90. a listán, vagy a területileg és népesség­számában nagy országnak számító Ukrajna csak 99. Magyarországot 41 transznacionális cég előzi meg, s ezek jelentős részének (13) legalább kétszer akkora a gazdasági ereje, mint nekünk. A globalizált gazdaság­ban ez jól mutatja a versenyképesség nehézségét. Nem igazán látható az a pótlólagos erőforrás, amivel közelíteni-utolérni lehetne a történelmi és strukturális értelemben előnyben lévő centrumot.

Mi a rendszerváltoztatás mérlege húsz év után? Eltérően a szélső­jobboldali radikalizmus második forradalmat követelő – mert a társadalmi forma megváltozását kétségbe vonó – álláspontjától, le kell szögeznünk: volt rendszerváltás, a magyar társadalom létező problémáinak az a forrá­sa, hogy az új rendszer csak ennyire képes. Az aktív népesség fogyása – minimálisan 1 millió ember az 1989-előtti 4,8 millió foglalkoztatottból – az a gordiuszi csomó, amelyet az új rendszer nem tud átvágni. Az osztályviszonyok megváltozása következtében óriásira duzzadt a hazai ipari-tartaléksereg. Lényegében 1993-ra beállt a foglalkoztatás tartósan alacsony szintje.³ Ezért sok a rászorult, és ehhez képest csekély az az adófizető népesség (adóalap), amelyre a közterhek költségeit teríteni lehet. Következésképp magasak az adók és alacsony a megtakarítási-be­fektetési hajlandóság. Az új berendezkedés összteljesítménye, a kimenet nagyjából azonos az államszocialista rendszerével, de az erőforrásokat, jövedelmeket sokkal polarizáltabban osztja el. Kialakult néhány százezer ember oligarchikus gazdagsága, ők valóban felzárkóztak a centrumhoz, miközben a szegénységi küszöb alatt élők aránya minimálisan 3,5-szere-sére nőtt, majd a népesség egyharmadára. Egy másik mutatóval mérve – szociológusaink vizsgálataiból tudjuk -, a népesség tíz-tizedre felosztott, ún. decimálisok szerinti vizsgálatai azt mutatják, hogy a legmagasabb és a legalacsonyabb tized között a késő-Kádár kori három és félszeres arány napjainkra nyolc-kilencszeresére nőtt.

Húsz év alatt tömegesen integrálatlan, underclass rétegek jelentek meg, a nagy számú roma népességgel az élen, a jóléti kompenzációk folyamatos csökkenése mellett. Tehát a köztulajdon népesség-eltartó képessége sokkal magasabb fokú volt, mint az eredeti jövedelem-átcso­portosítással, privatizációval és kárpótlással létrehozott magántulajdoné. Nem mindegy, hogy a gazdaság felett magánhatalom érvényesül-e, vagy valaminő önigazgatás-eszménynek ugyan meg nem felelő, de mégiscsak közhatalom, mint 89 előtt.

Az „ugyanannyit polarizáltabban" jövedelemmegoszlás pedig feszült­ségekkel terhes, hiszen társadalmunk konfliktus-potenciálja gyorsabban nő, mint a politikai rendszer – a rendelkezésére álló erőforrásokkal, eszközökkel gyakorolható – problémamegoldó képessége. Innen ered a legitimációs problémák és – végső soron – a rendszerváltás kontra-faktuális tagadásaként, egy „második forradalom" szélsőjobboldali igen­lésének sajnálatos politikai mozgósító ereje. Ez tette 2010-ben jelentős (12%-os) mandátumot szerző parlamenti erővé a szélsőjobb pártját (Jobbik Magyarország), és minden alkotmányos korláton magát túltenni képes erővé a Fidesz-KDNP konzervatív jobboldalt (68%). Ennek az au­tokratikus, keresztény-nemzeti ideológiájú rezsimnek a létrejötte élesen mutat rá arra, hogy a félperiférián a hatalommegosztó, polgári pluralista demokrácia mennyire sebezhető, könnyen aláásható.

A magyar eset azt mutatja: a félperiféria nem út a paradicsomba, s Hugo Radice (2010) figyelme a kapcsolódó kulcsproblémát elkerülte ak­kor, amikor elfeledkezett az egyenlő és az egyenlőtlen fejlődés viszonyá­nak tisztázásáról. A tőkés rendszert transzcendáló kísérletek zöme nem a centrum és nem a perifériák, hanem a félperiféria jelensége volt. Mert a kizsákmányolás, az elmaradottság, a nemzeti és gyarmati elnyomás a félperifériákon koncentrálódott leginkább. A „marxista évszázad" a párizsi Kommüntől 1968-ig, vagy a nicaraguai forradalomig (1979) tartott. Ezen belül az egyenlőtlen fejlődés – a leggyengébb láncszem lenini paradigmá­ja – kiterjedt magyarázó értékkel bírt, sokáig igazolódott: 1917, 1919-20, a népi-demokratikus kezdetek 1948-49-ben, a kínai (1949) és a kubai forradalom (1959), a gyarmati felszabadító mozgalmak sikerei, Közép-és Latin-Amerikában Chile, majd Venezuela és Bolívia vonatkozásában. Az élet a félperifériákon (és csak néhol a perifériákon) kiélezettebben koncentrálta a különböző ellentmondásokat, mint a gazdaságilag fejlett, a világrendszerben kitüntetett helyzetben lévő centrum-országokban, ahol mindig több erőforrás áll rendelkezésre a feszültségek kezelésére és a rendszer stabilizálására.

Visszatérve a magyar folyamatok értékelésére: igazságtalan-e mindez?

A kérdésre igennel/nemmel eldönthető vagy akárcsak homogén válasz nem adható. Nézzünk meg néhány, gondolatilag kidolgozott mércét a kér­dés megítéléséhez, hiszen a hétköznapi tudat igazságtalanság-fogalma használhatatlan, benyomásszerű, pusztán érzület-etikai alapú, könnyen manipulálható, gyakorta csak közönséges irigység motiválja.

Ha a versenytársadalom a végső értékmérő, akkor a „vannak győzte­sek és vannak vesztesek" szociáldarwinista ízű természettörvénye – mint szépen terjedő „Made in USA" szellemi termékimport – mindent szentesít. A hagyományos konzervativizmus pedig „a növekvő társadalmi mobilitás" jelenségében is bevallottan negatívumot lát, mondván: az frusztrációkkal jár, kímélődjenek az emberek efféle anorganikus intervencióktól. Quieta non movere – ne bolygassuk a dolgokat. Ezen az alapon a nálunk húsz év alatt lelassult-eltűnt emelkedő társadalmi mobilitásnak éppen a hiá­nya az igazságos. Hiszen helyreállt a rendszerváltással a „természetes" társadalmi különbségek rendje.

A modernebb kereszténydemokrata, keresztény-szociális felfogásoktól, különösen a Welfare State fénykorában (kb. 1945-75), még nem volt idegen a kispolgári demokratikus nivellálás, a kompenzációs mecha­nizmusok szükségességének elismerése. Ezt a neokonzervatív fordulat nyomán – igen gyakran – a rászorultsági-öngondoskodási elv elismerése váltotta fel, tisztelet a progresszív kivételeknek. Utóbbiak – a „haladó, szociálisan érzékeny kereszténység", a marxisták és a szociálliberálisok – között adódik egy közös pont: a társadalmi intézmények elsődleges erényének az igazságosságot tartják (Rawls-szal fogalmazva). Hogy mit tekintenek társadalmilag igazságosnak, ebben azonban óriási az ellentét közöttük. Ennek a követelménynek Rawls-nál már az is eleget tesz, hogy bármekkora egyenlőtlenségek keletkezzenek, azok igazolhatóak, ha a leggyengébb csoportok helyzete közben nem romlik a korábbiakhoz ké­pest. A magyar társadalomban még ez a szerény mérce sem teljesedik, hiszen az elmúlt húsz évben nőtt, szélesedett a lecsúszó-elszegényedett emberek, underclass létre kárhoztatottak száma. A marxisták számára a termelési tényezők összekapcsolásának magántulajdonosi rendjére való áttérés egyenes következménye a jövedelmek elsődleges megosztásá­nak polarizálódása – éppen az eredeti tőkeátcsoportosítást szolgálandó (Szalai, 2001. 233-240.) -, miként az a tény is, hogy a másodlagos jövedelemelosztást jelentő redisztribúciós hányadot a rendszerváltás a korábbi 63-64%-os magas arányról 45%-ra nyomta le. Ezt, és ezen belül az egészségügyi, szociális és oktatási közkiadásokat a vezető liberális közgazdászok tovább csökkentenék, a vállalkozói rétegekhez és a pénzügyi szektorhoz átszivattyúzandó erőforrások érdekében. Őket nem a tulajdon népesség-eltartó képessége foglalkoztatja, mint a valódi szocialistákat, hanem a tőkefelhalmozás.

Igen különböző, hogy kiknek és milyen alapon igazságos egy beren­dezkedés…

Irodalom

Arrighi, Giovanni (1991): World Income Inequalities and the Future of Socialisme. New Left Review, I/189. IX-X.

Arrighi, Giovanni (1992): A fejlődés illúziója. A félperiféria koncepciójának megújí­tása. Eszmélet 15-16 (1992. április-július), 145-156.

Berend T. Iván (1979): Gazdasági elmaradottság, kiutak és kudarcok. KJK, Budapest.

Berend T. Iván – Ránki György (1976): Közép-Kelet-Európa gazdasági fejlődése a 19-20. században. KJK, Budapest.

King, Lawrence Peter – Szelényi Iván (2006): Max Weber's theory of capitalism and varieties of post-communist capitalism. Angewandte Sozialforschung, Jahrgang 24, 3-4., 175-185.

Krauszt Tamás (1994): Niederhauser Emil Kelet-Európa koncepciójáról. In: Megéltrendszerváltás. Cégér kiadó, Budapest.

Kulcsár Kálmán (2009): A modernizáció, a rendszerváltozás és a magyar valóság. (Kézirat).

Lóránt Károly (1989): Gazdasági fejlődésünk kritikus kérdései 1968-1988. MSZMP KB Társadalomtudományi Intézet, Műhelytanulmányok, Budapest.

Ormos Mária (2008): Közép-Európa. Volt? Van? Lesz? A fogalom változásai a 19-20. században. Napvilág Kiadó, Budapest.

Pach Zsigmond Pál (1987): Előszó és I fejezet, Európa a 16-17. században. In: Uő (szerk.): Magyarország története 1526-1686. Akadémiai kiadó, Budapest.

Pach Zsigmond Pál (1963): Nyugat-európai és magyarországi agrárfejlődés a XV-XVII. században. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Radice, Hugo (2010): Félúton a paradicsomba? A félperiféria-fogalom értelmezé­se. Eszmélet 85. (2010. tavasz), 159-174.

Rostow, W. W. (1964): The Take-off and Consequences. In: Etzioni, H. – Etzioni, E. (eds.): Social Change, Sources, Patterns and Consequences. Banic Books, New York.

Szalai Erzsébet (2001): Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapita­lizmusban. Aula, Budapest.

Szigeti Péter (2009): Jogállami átmenet és a rendszerváltás-értelmezések problémái. In: Bayer József – Boda Zsolt (szerk.): A rendszerváltás húsz éve: Változások és válaszok. MTA PTI – L'Harmattan, Budapest.

Vincze Ibolya (2009): Átalakulási folyamatok és intézményi változások Közép-Kelet-Európában – különös tekintettel Magyarországra (kézirat).

Wallerstein, Immanuel (és szerzőtársai) (2002): A társadalomtudományok jö­vőjéért: nyitás és újjászervezés. A Gulbenkian Bizottság jelentése. Napvilág, Budapest.

Wallerstein, Immanuel (2006): Comprendre le monde. Introduction á l'analyse des systémes-monde. La Découverte, Paris.

Jegyzetek

¹ Relevánsnak tartva Fernand Braudel történeti idősíkokra vonatkozó megkülön­böztetését, itt csak jelezni tudjuk, hogy az ember és környezete relációban zajló mozdulatlan történelem a természeti környezet vonatkozásában valószínűleg olyan „bifurkációs pontjához" érkezett el, amely végzetessé is válhat, akár az egész emberiség számára. A természeti környezettel rablógazdálkodást folytató, szakadatlanul növekedésre kárhoztatott tőkés profithajsza ugyanis könnyen felszámolhatja az emberiség „szervetlen testének", a természetnek biocönotikus egyensúlyait. (Világrendszernézőben c. könyvünk VII. fejezetében taglaltuk a globális problémák állását.)

² Vázlat Európa három történeti régiójáról. Történelmi Szemle, 1981/3. 313-357. Akadémiai kiadó, Budapest.

³ Az pedig már az átalakulást levezénylő magyar politikai osztály saját maga számára is kedvezőtlen döntéseinek következménye, hogy felszámolva az egy­kor virágzó szövetkezeteket – és ezzel aláásva a velük szimbiózisban élő háztáji gazdálkodás rendszerét – sokakat, tömegeket a félproletár létből a proletár létbe süllyesztett. Ezzel e népesség önreprodukciós képességét ásták alá. Ahogy „a di­namikus, változásképes Kelet-Ázsia, és a stagnáló, egyre kevésbé adaptív Afrika, a munkaerő-tartalékok Afrikája" összevetésekor Arrighi kimutatta, a vegyes forma, a részleges proletarizálódás a tőke számára (is) kedvezőbb, mint a termőföldeket kisajátító teljes proletarizáció. Utóbbi esetben a kizsákmányolási ráta (m/v) min­denképpen alacsonyabb, mint a félproletár lét öngondoskodása esetén. (Illetve, egy nagyon magas kizsákmányolási ráta már a tőkefelhalmozásra is negatívan hathat vissza, hiszen az effektív kereslet csökkenésén keresztül aláássa az össz­tőke értékesülési folyamatát – ami végső soron a tőke túltermeléséhez vezet).

A rendszerváltozás történetét és következményeit elemző feldolgozásokban explicit vagy implicit harc folyik a különböző értelmezési iskolák („diskurzusok", „narratívák") között az alkalmazott fogalmakért, az okok és okozatok meghatározásáért. A politika és mainstream szakirodalom, egykori marxisták szorgalmas közreműködésével, szisztematikusan kiszorította a magyarázatból Marx társadalmiforma-elméletét és osztálymegközelítését. A tanulmány bizonyítja, hogy a rendszerváltás központi problémáját – a „demokrácia és a szabadság" zászlaja alatt – valójában mindenütt a tulajdonviszonyok átalakítása, egy új tőkés osztály és a szupranacionális tőkeuralom létrehozása és kiterjesztése jelentette.

I. A legitimációs politikai ideológia fogságában 1.1. A forradalom „narratívája"

Kelet-Európában (persze, nemcsak ott!) 20 év múltán még mindig a politika uralja a rendszerváltás (rendszerváltozás) témakörét a társa­dalomtudományok szinte minden ágában.¹ A 20. évfordulón mindenütt a helyi hatalmi elitek korlátozatlan és kritikátlan önünneplése zajlik (talán már be is fejeződött, mire e sorok napvilágra kerülnek), kezdve a TV-műsoroktól és a metróreklámoktól a tudományos folyóiratokig, sőt a Tudományos Akadémiáig. A „tudományos" önünneplés követ­kezményeként eltűnik az egyes események, részmozzanatok mögött az egész. A rendszerváltás folyamata dehistorizálódik, kilúgozódnak belőle az ellentmondások, a fejlemények politikai oldala és politikai következményei elhomályosítják a szociális és gazdasági aspektuso­kat. Ennek eredménye, hogy a rendszerváltást magyarázó mainstream irodalomban szerte Kelet-Európában (és Európában általában) a tör­ténelem demiurgoszává kis ellenzéki csoportocskák, egyének váltak, akik, úgymond, „időben rátették kezüket a történelem ütőerére". (A régi államszocialista időkben a kommunista propagandisták „mar­xista-leninista" köntösben ehhez hasonlóan interpretálták sokáig az orosz forradalmat.) Megmagyarázatlanok maradtak a rendszerváltás legalapvetőbb következményei (újszegénység, kulturális depriváció, újfasizmus jelensége stb.), amelyek előbb a régi rendszer számlájára íródtak, majd amikor ez nyilvánvalóan tarthatatlanná vált, csupán szűk szakmai kérdésekként tűntek föl a „szakszerű" politológia egén, mintha e létproblémák nem a rendszerváltás legmélyebb „értelméhez" tartozná­nak, mintha csak természeti katasztrófáról volna szó, mintha személyes vagy szubjektív mulasztásokon múlt volna a dolog. A „jó" rendszerváltás és a „rossz" következmények dichotómiája a Nagy Rendszerváltók legkedveltebb paradoxona, hősi mítoszaik forrása.²

Ma már nem muszáj a régi rendszer diszkreditálásával kezdeni egy előadást, noha nem árt. Legalább húsz éve nyilvánvaló, hogy az állam­szocializmus bukása alapjában a közösségi társadalom, a tulajdonkép­peni szocializmus megvalósítatlansága miatt következett be; a bürokrácia eltorlaszolta az utat a szocializmus felé vezető átmenet (az állami felada­tok társadalmasítása, munkás-önszerveződés stb.) előtt.³ Máshonnan tekintve, a bukás a belső gazdasági és társadalmi ellentmondásokban, irányítási válságjelenségekben, a Nyugattal való gazdasági, technikai-technológiai és katonai versengés elveszítésében keresendő, vagyis a külső feltételrendszer átalakulása a 70-es évektől („globalizáció") alap­jában „belejátszott" a rendszerváltás kibomlásába. Mindennek ellenére a kelet-európai rendszerváltás nem szervezett tömegmozgalmak ered­ménye volt. Nem mellékes tény, amit az uralkodó legitimációs ideológia szisztematikusan figyelmen kívül hagy: sehol nem volt olyan forradalmi tömegmozgalom, népi követelés, hogy állítsák vissza a tőkés magántu­lajdon uralmát, állítsák vissza a kapitalizmust, legyen az állami tulajdon a társadalom egy szűk rétegéé, egy új uralkodó osztályé.

Továbbá, az előbbi ténnyel összefüggésben, a forradalomról szóló „legitimációs" mítosz nem kényszerít annak felismerésére sem, hogy a rendszerváltás keretében a „polgári" politikai hatalomváltás még a polgári demokrácia játékszabályait tekintve sem legitim módon történt, s akkor még nem említettük a társadalmi méretű legitimáció hiányát mint alapvető problematikát. Még a cseh „bársonyos forradalom" vagy a berlini fal le­döntése Kelet-Németországban sem involvált olyan tömegmozgalmakat, amelyek a tőkés rendszer visszaállítását szorgalmazták volna. Másfelől éppen ezekben az országokban, ahol jelentősebb tömegmegmozdulások voltak, nem álltak készen – számos ok mellett a bukott rendszer paterna­lista hagyományai miatt – alulról szervezett népi intézmények, amelyek a dolgok irányítását kezükbe vehették volna. Ehelyett ideológiák keletkez­tek a civil társadalom születéséről, virágzásáról és funkciójáról, miközben a létrejött civil szervezeteket – amelyek (elvben) az államtól és a tőkétől vettek volna át hatalmi és tulajdonosi funkciókat – szisztematikusan széj­jelverték.⁴ A felülről szervezettség – különböző formákban – mindenütt az elitek kezében tartotta a folyamatok irányítását, klasszikus módon Németországban, ahol a polgári Németország egyszerűen elnyelte Kelet-Németországot. A tiltakozó, a régi hatalmat ledönteni akaró tömegek is a „nemzeti függetlenség" zászlaja alatt gyülekeztek, klasszikus formában a balti államokban és Ukrajnában, de Csehországban, Lengyelországban és Magyarországon is.⁵ A rendszerváltást forradalomként, „felszabadulás­ként" magyarázó paradigma figyelmen kívül hagyja, amit még az első ún. szabad választásokon hatalomra került magyar miniszterelnök is meg­értett, aki azt üzente – igazán kevés legendás megfogalmazás fűződik a nevéhez – az elégedetleneknek, kisemmizetteknek, hogy „tetszettek volna forradalmat csinálni". Vagyis forradalom az lett volna (végül is Antall József történész volt, tudta vagy emlékezett rá), ha az alul levők, illetve az alsó osztályok gazdasági és politikai szervezetei ragadják magukhoz a gazdasági és politikai folyamatok irányítását, maguk akarnak „a nemzet vezető osztályává" válni. Vagyis ha forradalomról van szó, akkor nem maradhat a történelmi folyamat irányítása a régi uralkodó osztályok és hatalmi elitek egymással folytatott harcainak keretein belül.

1989 „felülről szervezettsége", mint alapvető kelet-európai regionális sajátosság, a legtisztábban az orosz-ukrán-belorusz fejlődésben nyil­vánult meg. Oroszországban például a rendszerváltást ellenőrző elnöki hatalom nyilvánította ki magáról, hogy maga képviseli még a törvényes parlamenttel szemben is a gazdasági és politikai hatalom újrafelosztá­sának végső rendjét, maga képezi a hatalomfelosztás végső forrását.⁶ E régióban a civil társadalom a peresztrojka időszakával ellentétben tulajdonképpen visszafejlődött, végképpen a politikai hatalom martalé­kává, az államhatalom függvényévé vált. Ennek megfelelően – és talán ezért is teljesen békés úton – Lengyelországban és Magyarországon senki által nem választott „nemzeti kerekasztal" szabta meg a hatalmi osztozkodás kereteit már a kezdet kezdetén. S e régióban éppen a rend­szerváltás politikai folyamatában maga a felülről konstituálódott hatalom hozta létre az új pártokat, amelyek azután lebonyolították a gazdasági és politikai hatalom felosztását az elitek között, a társadalom feje fölött. Mindezen fejlemények sajátosságai a kelet-európai alrégiók szerint per­sze különbözőek voltak, de általánosan is igaz, hogy az alapvető hatalmi érdekharcokat a régi nomenklatúrán és az új eliteken belül játszották le, méghozzá anélkül, hogy a népi öntevékenység szervezetei beleszólást kaptak volna a folyamatok irányításába (nemhogy eldöntésébe, amiről korábban a liberális értelmiségiek oly sokat fantáziáltak). Sőt, ahol ilyen, valóban forradalmi tömegszervezetek (munkástanácsok, munkásszer­vezetek, sztrájkbizottságok, vállalati tanácsok, szakszervezetek stb.) csírái létrejöttek, mint Oroszországban vagy Lengyelországban (Ma­gyarországon pedig a „tulajdonosi munkástanácsok" formájában), mind vereséget szenvedtek.

A későbbi években ezekről az útkeresésekről már szó sem esett, sőt, a rendszerváltás 20. évfordulóján a pártok által szervezett hivatalos megemlékezéseken a valódi történetből szinte semmi sem maradt, néhány mitikus, „drótvágós" képsoron kívül. A berendezkedő hatalmi elit liberális és ún. szociálliberális szárnya egy olyan alternatívát állított föl Magyarországon is, amely lezárt minden eredeti útkeresést, kizárólag saját hatalmi pozícióját és presztízsét szolgálta; ennek megfelelően alakította a múlt értelmezését, mintha csak ez az alternatíva létezett volna: vagy a „modernizáció", a „Nyugat utolérése" a neoliberális project alapján, vagy a rendies, álromantikus konzervatív-tekintélyuralmi (eleinte „kommunista") visszarendeződés. Ezt a tézist historizálandó mindenfaj­ta közösségi útkeresést elutasítottak, beleértve a Szolidaritás lengyel szakszervezet ilyen próbálkozásait, miként a magyarországi 1989-90-es tulajdonosi munkástanácsok kísérleteit is. Tertium non datur. Így ment át a liberális legitimációs ideológia, illetve apologetika történelemhamisítás­ba. A tertium datur nemcsak a tankönyvekben nem szerepel, hanem a mainstream tudományos diskurzusokban sem.

Természetesen a régi rendszerben megformálódott értelmiségi ellenzé­ki csoportok leginkább Lengyelországban befolyásolták, radikalizálták az átalakulást, de Lengyelországot és talán Csehországot kivéve sehol sem ők voltak a rendszerváltás valódi demiurgoszai, hanem a nomenklatúra azon csoportosulásai, amelyek felismerték, hogy társadalmi státuszukat csak a nyugati centrumhatalmak vezető csoportosulásainak támogatá­sával tarthatják fenn. Nem véletlen, hogy Wałęsa maga is a munkás-önigazgatásnál kezdte, és – mint a régi ellenzék számos képviselője – a polgári irányú rendszerváltás vezető figurájaként fejezte be aktív politikai pályafutását. Analóg folyamatok játszódtak le kisebb kilengéssel Ma­gyarországon is, ahol a Kádár-rendszer egy másfajta történelmi hátteret reprezentált, mint a Gierek-Jaruzelski rezsim.

Alapjában egész Kelet-Európában az ellenzék fő erői baloldalról, szocialista oldalról támadták kezdetben a fennálló rendszert. Nemcsak a 68-as Lukácsról van szó, hanem arról a jelenségről, amit Heller és Fehér, Bencze és Kis képviseltek még a 80-as évek elején is: nem az a baj a Szovjetunióval, hogy túl sok benne a szocializmus, hanem az, hogy túl kevés.⁷ Ennek megfelelően a Szovjetunióban és Magyarországon, Lengyelországban és Jugoszláviában a liberális és nacionalista ellenzéki csoportok – eredetileg az ellenzéki marxistákkal rokonságban – az állami tulajdon társadalmi-közösségi átalakításának, ellenőrzésének valamely elképzelését védelmezték.⁸ Magyarországon olyan későbbi liberálisok mint Lengyel László, Bokros Lajos vagy Sós Károly Attila a közösségi csoporttulajdon álláspontját képviselték. Majd csak a hatalommegszerzés folyamatában (1985-1990) tértek meg ezen értelmiségi csoportosulások a hatalom lágy ölére, az állami tulajdon üzleti vagy „ajándékozási" kisajá­tításának nemzetközileg ajánlott „realista" politikájához. Némileg leegy­szerűsítve úgy is fogalmazhatunk: megértették, hogy a társadalmasítás egész elképzelése nem élvezi nyugati támogatóik bizalmát. Vagyis még a rendszerváltás előtt elfordultak egy forradalmi állásponttól és áttértek egy, a tőkés világrendbe visszaintegrálódó gazdaság- és politika-felfogáshoz.

A rendszerváltásnak mint forradalomnak az interpretációja ereden­dően Mihail Szergejevics Gorbacsov szellemi leleménye volt, aki a pe­resztrojkát kezdetben Jelcinnel és társaival együtt – nézetkülönbségeik ellenére – a szocializmus forradalmi megújításaként propagálta. Még Lenin tézisét, a „minden hatalmat a szovjeteknek" jelszót is újra kiadta. Ám mielőtt valóban forradalmi átalakulás mehetett volna végbe, a „forra­dalom" értelmezése – politikájának, és általában a tömegmozgalmaktól való elfordulásának megfelelően – 1989-től egy funkcióváltáson ment keresztül. Paradox módon, amikor a forradalom, a szocializmus új for­májának lehetősége lekerül a napirendről, akkor kezdődik általánosság­ban az egész átalakulás forradalommá avatása. Fő figurává – a Lenint korábban gyakran idézgető – Jelcin avanzsált elő, ő lett a demokrácia és (mint hamarosan kiderült) a kapitalizmus korlátozatlan visszaállításának legfőbb prófétája. Azután a régi államszocializmus gyors szétzúzása, „a piacgazdaság bevezetése 500 nap alatt"⁹ egyenesen a sztálini „nagy ugrás" képzetét keltette (amely négy évig tartott [1929-33], igaz, az átalakításnak akkor nem szabtak konkrét határidőt). Ezután következett Oroszországban a szintén senki által meg nem szavazott ún. sokkterápia alkalmazása, amely a rendszerváltás szociális következményeit még inkább egy katasztrófa-történet irányába vezette. Vagyis a gyors és tö­meges privatizálás, az „árliberalizálás", azaz a radikális infláció hirtelen csapásként együtt járt a tíz- és tízmilliókat érintő munkanélküliséggel, az egészségügyi ellátás összeomlásával, a mélyszegénység elterjedé­sével, milliók idő előtti halálával. Húsz évvel később mindez már sokkal világosabban látszik.¹⁰

Hogy a kelet-európai rendszerváltás forradalmi átalakulás, azaz egy magasabb rendű fejlődésbe való átmenet volt, azt filozófiai-elméleti síkon először Jürgen Habermas fejtette ki, amikor kelet-európai „korrekciós", „kiigazító forradalmakról", „utolérő forradalmakról" elmélkedett a New Left Review hasábjain 1990-bent.¹¹ Az utolérés mint politikai törekvés és ideológia eredendően a XIX. századi kelet-európai nemzeti mozgal­mak, majd Sztálin közvetítésével Gorbacsovig az államszocialista elitek meggyőződése is volt, de ez a gondolatkör azóta sem épül összefüggő gazdaság- és társadalomelméletre, noha a rendszerváltó elitek „hiva­talos" legitimációs doktrínája maradt egy liberális (vagy nacionalista) értékrend körítésével mind a mai napig.¹² A német filozófus tulajdonkép­pen újrafogalmazta a rendszerváltozás folyamatában a régi „szocialista álmot", melyet még Sztálin hirdetett meg 1930-ban, a Nyugat „valódi" utolérésének lehetőségét illetően. Ám az elmúlt 20 év valami egészen mást bizonyított.¹³ Ez a forradalom-értelmezés – kicsit Fukuyama törté­nelem végéről szóló földhöz ragadt hipotézisére emlékeztetve – abban állt, hogy az utolérést a centrumkapitalizmus „értékrendjéhez" kötötte. Úgy vélte – mint akkoriban az egyszerű állampolgárok milliói Kelet-Európában -, hogy a „szocialista fogyasztói társadalom" korlátainak ledöntése után a nyugati színvonalú és szerkezetű fogyasztói társadalom köszönt be a régióba. A habermasi „korrekciós", „utolérő" gondolatot az 1989-es események sodrában az emberek úgy fogalmazták meg, hogy Magyarország (vagy bármely kelet-európai ország) most utol fogja érni Ausztriát, Japánt vagy Finnországot; sokan Svájcot emlegették, attól függően, hogy a média legutolsó agymosásában éppen mely országot preferálta „modellként". A „felzárkózó forradalom" gondolata és elmélete, amely tehát a rendszerváltás politikai-társadalmi feltétele és tartalma lett volna, nem vált valósággá, nem is válhatott azzá.¹⁴ A megvalósult rendszerváltás a világgazdasági rendszerbe való „tipikus" kelet-európai „félperifériás" beilleszkedésről szólt, amelyben éppenséggel nem az utolérő fejlődés öltött testet.

I.2. A „leleplező" történetmagyarázat – a múlt a politika szolgálatában

A rendszerváltás történetírása éppen a rendszerváltás tematikájában – mint cseppben a tenger – igen élesen felmutat néhány általános jellegzetességet, amelyek az „új" kelet-európai történetírást jellemzik. A történetírás az 1980-as évek folyamán mind a Szovjetunióban, mind Magyarországon, de Lengyelországban is fénykorát élte, számos jeles történész nyilvánult meg még a „politika-érzékeny" XX. század története területén is. Elég ha csak a Magyarországon alkotó nagy történészgeneráció néhány képviselőjére utalok – Ránki György, Szűcs Jenő, Juhász Gyula, Berend T. Iván, Ormos Mária, Niederhauser Emil, Erényi Tibor, Sipos Péter, Hajdu Tibor, Borsányi György, Lackó Miklós és hosszan folytathatnánk a sort -, akik máig jelentős monográfiákkal rukkoltak ki XX. századi tematikában. Ám a rendszerváltás a történet­írás „újra-átpolitizálódása" következtében számos összefüggésben e téren is súlyos visszaesést idézett elő. Az elmúlt 20 évben sok munka esetében meg sem lehetett különböztetni a történetírást a legitimáci­ós ideológiától, főleg azoknál, amelyek a rendszerváltás történetével foglalkoztak. Számos kutató hivatkozott ugyan a posztmodernre vagy más, szakmailag is definiálható hagyományra, „iskolára", azonban a történetírás a XX. századi tematikában jórészt ismét – mutatis mutandis – a „leleplező", „igazságot tévő", „ítélkező" történetírás rossz hagyományába csúszott vissza. E purifikátori történetírás a „kommu­nizmussal", a „marxizmussal", a régi legitimációval és egyáltalán a „régi" tudománnyal való leszámolás volt. A „mindent" újraírás vágya (a kétségtelenül megjelenő pozitív mozzanatok ellenére is, mint pl. a társadalomtörténet-írás, a „nőtörténet" és „gender" megerősödése és bizonyos egyetemes történeti kutatások felbukkanása) az új politikai legitimáció kijelölésének szándékából eredt, aminek hatása a történet­írásban új, egészen tudománytalan, olykor az elemi erkölcsökkel sem összeegyeztethető munkák sokaságát is produkálta. Ilyen zsákutca pl. az „ügynökfaló" történetírás, vagy a szintén direkt politikai célokat szolgáló újfajta „pártos", most harciasan antiszocialista-antimarxista történetírás ismételt megjelenése.¹⁵

E történelemmagyarázatok ideológiai keretei, szándékai már a 80-as évek egyes ellenzéki szövegeiben egyértelműek voltak (noha például Szabó Miklós határozottan fellépett a szélsőséges hamisításokkal szemben), amelyek azt a célt szolgálták, hogy a bukott államszocialista rendszer történetét en bloc kriminalizálják. Mindezt annak érdekében folytatták, hogy az esetleges restaurációs törekvéseket, vagy a régi rend­szer iránti nosztalgiákra építő pártok, szervezetek ideológiai lehetőségeit korlátozzák. Az új mainstream könnyen megtalálta a maga ideológiai hivatkozási pontját a totalitarizmus együgyű elméletében, amely még a hidegháború „hőskorában" keletkezett. Elég volt csak néhány könyvet leporolni, hogy az államszocializmus történetét a fasizmus történetébe csúsztassák át; ennek során olyan szerzők aktualizálták e „hagyományt", mint pl. F. Furet vagy R. Pipes.¹⁶ Mint tudjuk, a mainstream történészek Kelet-Európában is – a hatalmi elitek szervilis tradícióihoz híven – szíve­sen importálják a nyugati, főleg amerikai legitimációs szellemi leleménye­ket mind a mai napig. Ezek közé tartozott az amerikai politológia foga­lomhasználata, amelyben a „létezett szocializmust" „kommunizmusként" azonosították – azóta ez a fogalomhasználat az igénytelenebb történeti munkákban is meghonosodott. Mint emlékezünk, a rendszerváltás haj­nalán szívesen idézgették Fukuyama tartalmatlan tézisét a „történelem végéről"; ám mihelyt a rendszerváltás másnapján kiderült, hogy a libe­rális demokrácia útja Kelet-Európában éppenséggel nincsen kikövezve a Nyugatról kölcsönvett elméletek építőkockáiból, új vonatkozási pontot jelentett Huntington „civilizációs rasszista" elmélete, amely a társadalmi formák, alakulatok, a világgazdasági rendszer és az osztályharc törté­nete helyére a „civilizációk harcát" állította, mint a történelem alapvető mozgatóját – de persze nem a herderi filozófia színvonalán. A „civilizá­ciók" (kultúrák, vallások) között hierarchiát állított fel, melyek csúcsára a kereszténységet, a nyugati polgári demokráciákat állította és a „XX. századi polgári demokráciák" fejlődési hullámairól elmélkedett, melyek között¹⁷ a „demokratizálás harmadik hulláma" részeként értelmezte a kelet-európai rendszerváltást. Zavaros szempontrendszere alapján ép­pen azt nem tisztázta, hogy a valóságban Kelet-Európa fejlődése – jól ismert történelmi okok következtében¹⁸ – miért nem vezetett el a polgári demokrácia nyugat-európai formáihoz, miért csupán a polgári demokrácia intézményrendszere honosodott meg a régióban a sajátos, ma már jól ismert export útján.

A leleplező történetírás (neo)liberális vagy (neo)konzervatív-naciona-lista formaváltozatai – bármennyit is foglalkozzanak a rendszerváltás történetével – egyszerűen nem szembesülnek azzal a problémával, hogy a Nyugaton megismert, sok évtized folyamán megszilárdult polgári demokrácia rendszerének szilárd talapzatát a jólét és a kultúra olyan vívmányai és színvonala, valamint domináns gazdasági és katonai ereje képezte, amelynek Kelet-Európa mindig is híjával volt és van, hiszen itt a tőkefelhalmozás folyamata nem a gyarmatosításban gyökerezett. A kutatók nemigen morfondíroztak el annak „aktualitásán", hogy az elmúlt évszázad tekintélyuralmi rendszerei nagy „népszerűségnek" örvendtek a térségben. Pedig a rendszerváltás adekvát értelmezése szempontjából kulcsfontosságú jelentősége van annak, hogy a legújabb fejlődésben ismét felszínre kerültek a sajátos kelet-európai fejlődésformák, amelyek történetileg-historiográfiailag éppen Magyarországon nagyon is kidolgo­zottak.¹⁹ Nem tisztázódott, hogy az új polgárság sehol a régióban nem tudott önálló kultúrateremtő erővé válni, éppen történelmi gyökerei hiánya következtében. Ám ennek nem történeti okait magyarázták, hanem ezt szubjektív momentumokkal, a „kommunizmussal" és általában a törté­nelem egyfajta bűnbak-szemléletével pótolták.

A legitimációs ideológiának megfelelően a liberális és a nacionalista történetfelfogásban az államszocializmus bukását általában doktrinális, ideológiai okokkal magyarázzák, mintha a rendszer története, működése és összeomlása már magából a szocializmus közösségi eszményeiből, te­óriájából adódott volna, mintha ezek az „ősi" eszmények keltek volna élet­re a Sztálin vagy Brezsnyev neve által fémjelzett fejlődési szakaszokban. Számos történész munkáiban a régi rendszer különféle fejlődési szakaszai is eltűnnek a sztálinizmus, a diktatúra, a totalitarizmus stb. dehistorizáló ideológiai fogalmai mögött. Mintha a politológia „megette" volna a törté­nettudományt. Vagyis az államszocializmus története nem a történelmi feltételek eredményeként jelenik meg, hanem egy megkonstruált ideológia megvalósulásaként. Ezeket az ideológiákat azután könnyedén perszonifi­kálják és az államszocializmus történetét Sztálinból és Rákosiból, Titóból vagy Kádárból, illetve bűneikből vezetik le, mintha csak ők csinálták volna a történelmet, és nem fordítva. Így bűneik, hibáik, esetleg erényeik, sike­reik úgyszólván megmagyarázhatatlanok maradnak. Tehát a mainstream ideológusok nem a történelmi feltételek korlátozottságából és specifikuma­iból magyarázzák a szocializmus „államszocializmussá" torzulását, hanem magából a szocializmusnak a marxi vagy lenini alapvetéseiből, amelyeket ráadásul a legtöbbször teljesen tévesen rekonstruálnak.²⁰ Figyelmen kívül marad, hogy a történelemben nemegyszer fordult elő, hogy valamely ideológia zászlaja alatt egy vele ellentétes politikai rendszer valósult meg. Napóleontól Sztálinig hosszan sorolhatnánk az ilyen természetű fejleményeket. Már Gorbacsov hasonlóképpen „tévesztette el" a korszak perspektíváját. Olyasmit akart szocializmusként megvalósítani, ami a kapitalizmushoz vezetett, és nem is vezethetett máshová. Személyesen nem is rendelkezett egy másfajta szocializmus elméletével és gyakorlati stratégiájával. Ez is hozzájárult ahhoz – vagy inkább csak megtestesült e tényben -, hogy a szocializmus zászlaja alatt végbement a kapitalizmus teljes, villámgyors, szinte ellenállás nélküli restaurációja.

A történelem e „perszonalista" felfogása a politika perszonifikálásának terméke. A rendszerváltók maguknak állítanak egyfajta emléket, ez a szemlélet önmaguk ünneplésének eszköze. A történelmi szereplőknek, a „rendszerváltóknak" az utólagos csalódottsága azzal függ össze, hogy az elmúlt 20 év önmaguk heroizálásának útjában áll, saját tetteik önkritikai szemléletének teljes hiánya kényszeríti őket a kettős szerepre: egyfelől leleplezik a 20 év fejlődésének néhány ellentmondását, mondván: „nem ilyen lovat akartam", másrészt felépítik saját imázsukat, mint akiket a történelem vak erői mint „áldozatokat" elsöpörtek, és ők magányos hősökként őrzik az „igazi" rendszerváltás „igazi" hagyományát.²¹ Vagyis a meg nem értett „demokrata" szerepéről van szó, aki „jót akart", de „gonosz erők" szembehelyezkedtek a történelem fő erejével és kisiklat­ták a vonatot. A valóságos viszonyok elemzése azonban megmutatja e mitikus figurák esendőségét és tehetetlenségét, olykor tehetségtelenségét. Amikor például Németország egyesítése kapcsán Gorbacsov amerikai, angol és francia tárgyalópartnerei és közvetlen tanácsadói is a folyamatok lassítására hívták fel a figyelmét, és arra, hogy a Szovjetunió túlságosan gyorsan adja fel európai pozícióit, amelyeket a II. világháború idején vívott ki magának, az elnök-főtitkár képtelen volt cselekedeteinek irányát és hatását felmérni. Amikor azután odahaza közvetlen tanácsadói, kollégái körében ő maga állt elő Bush amerikai elnök ígéretével, mely szerint nem fogják a NATO-t kelet felé kibővíteni, kollégái jelezték, hogy garanciák hiányában „a nyugati vezetők ígéreteiket hamar elfelejtik", mire ő – a Nyugaton népszerű Gorbi – azt válaszolta: „elvtársak, ne drama­tizálják a helyzetet".²² Nyilvánvaló, hogy a rendszerváltás iránti illúziók, a vakhit, a hiszékenység nemcsak az egyszerű állampolgár esetében játszott fontos szerepet, hanem az olyan vezető politikusok esetében is, mint Mihail Szergejevics.

Ki csodálkozik ezek után, hogy a szabad piac és a szabadság fogal­mai váltak a rendszerváltás leírásának alapvető kategóriáivá? Így eltűnt az a probléma, hogy a valóságban a polgári demokrácia mint jelszó és intézményi import Kelet-Európában csupán eszköz, hatalmi technika volt fontosabb célok végrehajtása érdekében, nem pedig a szabadság valósága a maga társadalmi-gazdasági értelmében.²³ Elsikkadt, hogy a polgári demokrácia valójában társadalmilag ellenőrizetlen elitista parlamentarizmus lehetett csupán, amelynek társadalmi bázisa éppen annyira szűk volt, mint amennyire a gazdasági átalakítás társadalmi tá­mogatottsága is. Csak a szociológusok munkáiban válik olykor láthatóvá, hogy a civil társadalmat, illetve annak szervezeteit a politika „felszívta", gyarmatosította. Az új intézményrendszer a lényeg megvalósítására azonban alkalmasnak bizonyult, mely lényeg az állami tulajdon magán­kisajátításában öltött testet. Ugyanis a tulajdon kérdése magában foglalta a hatalmi és elosztási viszonyok valamint az új társadalmi struktúra átalakulásának egész problémakörét. Nem véletlenül e körül alakult ki a legvéresebb és legkitartóbb, máig fékezhetetlen harc az egész régióban. Ennek igazi története – nem véletlenül – megíratlan.

II. Az állami tulajdon történeti és elméleti összefüggésben

A félperifériáról szóló elméleti alapvetés (I. Wallerstein, G. Arrighi, más oldalról Bairoch és Ránki), amely kijelöli a kelet-európai térség helyét a világrendszerben, nemcsak a nemzeti és regionális utolérés évszázados kelet-európai utópiáját leplezi le, hanem megmutatja: a centrum-országok a régi rendszer összeomlásával megszabadultak egy hatalmi-gazdasági konkurenstől („szocialista világrendszer"), ami kihatott a tőkefelhalmozás egyetemes folyamatának egészére, a világ geopolitikai-nagyhatalmi övezeteinek átrendeződésére.

A XX. század története jórészt az állam növekvő gazdasági szerepének történeteként is felfogható. Amikor a 70-es évek első felétől megkezdődött a tőke neoliberális rohama az állam gazdasági korlátozó (nem rendőri!) szerepe ellen, aminek valódi célja az állam szociális szerepének lerom­bolása volt, a tőke többé nem akarta változatlan formában finanszírozni a jóléti „vívmányokat" a centrum-országokban sem. Ebben az összefüg­gésben is a rendszerváltozás mélyen beágyazódott a világgazdasági rendszer akkori trendjeibe és a világrendszer félperifériás struktúráiba; pontosabban a rendszerváltás mint társadalmi-gazdasági formaváltás maga is illeszkedett a kelet-európai régió „félperifériás" állapotának fenn­tartásához, mivel a lényeg a régió alávetése volt az egyetemes pénzügyi és tőkerendszernek, a multi- és szupranacionális tőkeuralomnak.²⁴ Más szavakkal: a centrum-országok lényegében akadálytalanul termelik és vonják ki a profitot a térségből a demokrácia, a szabadság és a nemzeti függetlenség „forradalmi" zászlaja alatt. Az alávetés politikája 1989-től ugyanabban az ellentmondásban jelentkezik, amelyre legutóbb a kiváló közgazdász, Róna Péter hívta fel a figyelmet. A Nemzetközi Valutaalap, a G20-ak s az óriásbankok elemzői két homlokegyenest ellentétes javalla­tot fogalmaznak meg a centrumrégió és a neki alávetett régiók számára. Mármost az egyik javallat az volt, hogy a gazdag országok pezsdítsék fel a keresletet a költségvetési hiány növelésével és a monetáris politika lazításával, míg a rendszerváltó, egyáltalán a szegényebb országok tegyék az ellenkezőjét, csökkentsék az állam kiadásait, húzzák meg a nadrágszíjat, fogyasszanak kevesebbet – miközben a rendszer maga állandóan több fogyasztásra és több hitelfelvételre ösztönöz. Ugyanez a kettősség húzódik végig a rendszerváltás ideológusainak és egyúttal te­vőleges résztvevőinek gondolkodásában és cselekvésében: hajtani előre a rendszerváltás szekerét és mindig meglepődni és elkeseredni azokon a katasztrófákon, amelyek sorra és persze várhatóan bekövetkeztek.²⁵ Az állami tulajdon nyugat-európai története távoli, évszázados múltra tekint vissza; 1945 után az állami tulajdon túlsúlyos szerepe Kelet-Eu­rópa mind a négy alrégiójában a világfejlődés keretében, mindenekelőtt a Szovjetunió fejlődése általános trendjének hatása alatt, annak „ex­portjaként" jött létre. Ez a tulajdonforma történetileg azonban e régióban eredeti formaként szilárdult meg, amennyiben ez az állami tulajdon már nem a tőkés magántulajdon viszonyaiban gyökerezett.²⁶ 1989 előtt Kelet-Európában az állami tulajdon elvben nem volt adható és vehető; a kapitalizmus és vele együtt a burzsoázia felszámolása után 1990-ig természetesen nem volt örökölhető (noha haszonélvezői hierarchikus rendben helyezkedtek el a társadalmi szerkezetben a legalul lévő segéd­munkástól a pártfőtitkárig). Ennek az állami tulajdonnak a felszámolásá­hoz volt szükség a rendszerváltásra. Az új tulajdonos osztály – a polgári logika szerint – csak azok közül kerülhetett ki, akik a hatalmi fordulatot végrehajtották, támogatták. A tulajdonossá válás volt a részvétel feltétele és célja.²⁷

A neoliberalizmus, mint a multinacionális tőkeuralom adekvát politikai eszközrendszere a maga nemzetközi intézményrendszerével, hatalmi-gazdasági struktúráival sem tudta volna rendszerváltás nélkül keresz­tülvinni a privatizálást Kelet-Európában, ellentétben például Thatcher Angliájával vagy bárhol másutt a hagyományos tőkerendszerben, ahol rendszerváltás nélkül ment végbe a magántulajdonban gyökeredző állami tulajdon privát kisajátítása, eladása.²⁸ Elvben, alkotmányjogilag az állami tulajdon az államszocializmusban a termelő osztályok ellenőrzése alá tartozott – persze csak elvben. Mint tudjuk, a kelet-európai gyakorlatban az állami tulajdon sosem lett közvetlenül társadalmi tulajdon, sőt az annak megvalósítására irányuló kísérleteket mindenütt leverték. Példá­nak okáért 1919 és 1956 Magyarországán a munkástanácsokat érte el végzete, míg az 1980-as évek lengyel Szolidaritásának munkás-önigaz­gatói irányzatát már a polgári magántulajdonra „felesküdő" erők tiporták el „véglegesen", éppen a rendszerváltás folyamatában.²⁹ (Ugyanakkor eleinte „elkonspirálták" az átalakulás kapitalista jellegét, Antall József sem használta e szót vagy fogalmat szinte soha.) Mindeközben a rend­szerváltás első következménye az volt, hogy az újkapitalizmusban az állami tulajdon társadalmasítása immáron elvben is, alkotmányjogilag is tilalmas lett. 1990-ben Magyarországon a választások után a közösségi tulajdonra épülő termelési forma lehetőségét egyenesen kidobták az al­kotmányból. Másképpen fogalmazva: mivel az államszocializmusban az állami tulajdon magán-kisajátítása nem volt végigvihető, a rendszerváltás kizárólag a hatalom-önfenntartás logikájának, az uralkodó hatalmi elitek érdekeinek, privilégiumai fenntartásának megfelelően került napirendre. Nem véletlen, hogy a Nyugat, főképpen az Egyesült Államok megfelelő „szakértői bizottságai" és pénzügyi-politikai csoportosulásai a kisajá­títás minden kollektív fajtáját elutasították a „világpiac erőire", a tőkés multinacionális cégek pozitív, és a munkásság negatív „képességeire" hivatkozva.³⁰

A rendszerváltozás során a tulajdon kérdése került a mindennapi politika és gondolkodás középpontjába, noha az új tulajdonosok ideo­lógusai és érdekkijárói egy ideig, amíg le nem zárult a tulajdonváltás, bagatellizálták a tulajdon egész problematikájának jelentőségét. Még jól emlékezünk, úgy vélekedtek, hogy a tulajdon, illetve a tulajdonos kérdése „egyébként nem is olyan fontos, nem is olyan alapvető, csak az a fontos, a cég működjön", miközben éppen élet-halál harcot folytattak az állami tulajdon magán-kisajátításáért a „legtrükkösebb" módon.³¹ Mások, a jobboldal, a nacionalista szélsőjobboldal pedig csak abból a szempontból tekintette fontosnak a kérdést, hogy „magyar emberekhez", vagyis az ő saját kezükbe kerül-e az állami tulajdon, lévén ők a „jó magyar emberek", akiket megillet a vagyon és a gazdagság, a magyarok és nem magyarok kizsákmányolásának joga. A különbözőségek ellenére hasonló tendenci­ák megfigyelhetők voltak más kelet-európai országokban is a privatizáció és általában a rendszerváltás folyamán.³²

Azóta az ellenőrizetlen, az uram-bátyám és maffiózó kapcsolatok­nak megfelelő, a barátoknak, rokonoknak történő privatizáció, és az ennek részeként is megnyilvánuló mindent átható korrupció – mely elválaszthatatlan a termelés és a kereskedelem egész nemzetközi rendszerétől – a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank kutatásának természetes tematikája lett.³³ A privatizáció gyors, az ún. sokkterápia keretei között végrehajtott folyamatát, melyet fentebb érintettünk, a ha­talomváltás korrupt szisztémájaként alkalmazták. A fontos és leleplező példa okáért kiemelném – Szvetlana Glinkina tanulmánya alapján – az orosz elnök 1995. augusztus 31-én aláírt rendeletét „A hitelegyezmény kötelező feltételeiről" (Обязательными условиями договора кредита", утвержденными Указом Президента от 31 августа 1995 г. № 889), amely lehetővé tette, hogy évmegjelölés nélkül a föderális költségvetés­ből történjenek a hitelezések, „ami gyakorlatilag a következőt jelentette: a részvények zálogba adása helyett, azaz a föderális tulajdon időleges használata helyett végbement a részvények előre eltervezett eladása. Az államnak »hitelező« bankok akár közvetlenül beépített személyeken keresztül lehettek tulajdonosai az állami vállalatok náluk zálogban lévő részvénycsomagjainak. Ily módon a bankok az államot állami pénzekkel hitelezték […] A korábban ismert vásárlónak való egyenes eladásról volt szó." Mindennek erkölcsi és politikai hatása a lakosságra nézve – nem említve itt a társadalom döntő többségének anyagi javaktól való radikális és rendkívül széles körű megfosztását – oly romboló volt, hogy mind a mai napig az új rendszer tulajdonáthelyezésének nincsen meg a társa­dalmi legitimációja, mivel a lakosság hozzászokott ahhoz az erkölcsi imperatívuszhoz (tegyük hozzá, nemcsak Oroszországban), hogy a tulajdon igazságos alapja a „becsületes munka".³⁴ Ugyanez az orosz szerző egy terjedelmesebb könyvében a korrupció, a privatizáció és a hatalmi fordulat eltéphetetlen összefüggését írta le, amely jól mutatja, hogy a hatalom és a privatizáció kérdése ugyanannak a dolognak a két oldalát alkotta, s ennyiben maga a korrupció, a bűnözés a rendszer lé­nyegének terméke és megnyilvánulása, ezért semmilyen morális és jogi megfontolással nem iktatható ki a gazdaság működéséből.³⁵ Függetlenül ettől, kutatásra érdemes a kelet-európai újkapitalizmus egyetemes be­ágyazódásával összefüggésben, hogy a multinacionális tőke korrupciós magatartása mennyivel erősebb a félperiférián és a periférián, mint a centrum-országokban

Mindezzel persze maguk a rendszerváltók is tisztában voltak. A nemrégen elhunyt Jegor Gajdar, Jelcin „rendszerváltó demokrata" mi­niszterelnöke erről őszintén nyilatkozott – ellentétben más kelet-európai politikusokkal. Az történt, hogy kezdetben – még jól emlékezünk – a pénzügyi forrásokat ellenőrző új politikai uralkodó csoportok saját poli­tikai pozícióik megszilárdítására használták e források egy részét; majd később fordult a kocka, a magántulajdonossá vált csoportok vették kézbe a politikai erők finanszírozását szerte Kelet-Európában. Oroszországban és más szovjet utódállamokban, ahol erős elnöki, végrehajtó hatalmak szilárdultak meg, intenzívebben tudtak hatni ezekre a pénzügyi-gazda­sági csoportosulásokra, amennyiben hazai kézben maradtak ezek a források. Jegor Gajdar hangsúlyozta, hogy ha a nomenklatúra számára a piacgazdasághoz vezető út nem dollárokkal lett volna kirakva, sohasem adták volna fejüket a kapitalista piacgazdaság bevezetésére. Ily módon vált a 90-es évek elején a tulajdonnal való manipuláció és a korrupció az egész régióban a társadalmi-gazdasági rendszer átalakításának szerves részévé, így tett szert bizonyos társadalmi támogatottságra. A korrupció így vált az új rezsim új tulajdonos uralkodó osztályának szülőanyjává.³⁶ Nem meglepő tehát, hogy a kelet-európai régió legtöbb országában a (neo)liberalizmust a politikai erőtér szélére söpörték és széles lakossági körökben megvetés tárgyává lett.

A régi demokratikus ellenzék néhány mai baloldali ideológusa egye­nesen „a rendszerváltás bukásáról" beszél, amennyiben a „jó, liberális kapitalizmushoz fűződő" egyetemes illúziók lelepleződtek. Valójában a rendszerváltás kezdettől magában rejtette a kapitalizmus e régióra különösen jellemző emberellenes tendenciáit, ugyanúgy, ahogyan a világrendszer más félperifériáján vagy perifériáján. Ebben az értelem­ben a rendszerváltás éppenséggel nem megbukott, hanem célját érte: befejeződött a tőkeuralom félperifériás formájának visszaállítása. Ami megbukott a régióban, az a liberalizmus mint antiszociális gondolkodás és politikai áramlat.

III. Az új nemzetállamok és ideológiai legitimációjuk

A tulajdonáthelyezés, a tulajdonviszonyok radikális átalakítása elkerül­hetetlenül átrajzolta a kelet-európai nemzetállamok korábbi térképét is, mivel a helyi elitek gazdasági és politikai-hatalmi osztozkodása ezt meg­követelte. Az etnikai zászló a helyi uralkodó csoportok kezében lényegé­ben arra szolgált, hogy a konkurensek számát csökkentse, kirekessze a „más etnikumúakat" és kijelölje annak a területnek a határait, amelyre hatalmukat kiterjeszteni kívánták. Miközben a helyi hatalmi csoportosu­lások viszonylag önálló szerepet játszottak az új államok létrehozásában, hiba lenne megfeledkezni arról, hogy a centrum-országok a rendszer­váltó országok európai integrációja során ezen államokat egymással „versenyeztették". Ennek folyamán a széteső, kicsi, gyenge államocskák – belefeledkezve „történelmi ellentéteik" végre szabad kiélésébe – saját magukat hozták hátrányos helyzetbe egy kapitalista versenyfutás felté­telei között. Még az európai uniós csatlakozási tárgyalásokon is erősebb tárgyaló partnerek lehettek volna, ha a nemzeti torzsalkodások helyett legalább alrégiónként összefognak, de ez még az ún. visegrádiaknak sem sikerült. Ugyanis a hatalmi eliteket jobban érdekelte saját, helyi, pri­vilegizált tulajdonosi és társadalmi státuszuk, presztízsük, mint országuk jobb érdekérvényesítő pozíciója az Európai Unióban. A nemzeti eszme, a múlt legmélyebb bugyraiból feltámadó etnikai gondolkodás elterjesztése, a „marxizmus-leninizmus" helyét elfoglaló új legitimációs ideológia az elitek számára a társadalmi bázis megszervezésének fontos eszköze lett.

Ismét emlékeztetni kell arra, hogy – a „félperifériás" hagyományoknak megfelelően – a régi állami „szocialista tulajdon" kisajátításának folyama­tában mindenütt Kelet-Európában meghatározó szerepet játszottak az új­jászervezett nemzetállamok, amelyek az államszocializmus időszakában megszilárdult föderációs államképződmények és szövetségi (gazdasági és politikai) struktúrák szétverésén, az „etnikai elkülönülésen" alapultak. Ezek az új államok voltak az alkalmas eszközei annak, hogy a helyi és globális tőke megszervezze a helyi társadalmak fölötti ellenőrzést. Más­képpen fogalmazva, az új állami struktúrák létrehozásában nemcsak az állami tulajdon, az államadósságok, az állami vagyon felosztása tükrö­ződött vissza – noha az volt a lényeg -, hanem új hatalmi, gazdasági és politikai struktúrák alakultak ki, azaz egy új osztálytársadalom épült. E folyamat részeként érthető meg, hogy mind a mai napig a nemzetiségi ellentétek tudatos kiélezése és felhasználása a lakosság mobilizálásá­ban a rendszerváltás elidegeníthetetlen sajátossága. Ennek látszólagos ellentéteként, valójában meghosszabbításaként a globális tőkeuralom igényeinek megfelelően a régió döntő részében a nemzet, pontosabban a nemzetállam gazdasági értelemben lényegében megszűnt, a nemzet csak mint kulturális és politikai entitás él tovább.

A jugoszláv föderáció, amely a Nyugat szemében évtizedekig a nem­zeti kérdés megoldásának mintaországa volt, a rendszerváltás folyama­tában a centrumhatalmak küzdelmének is színterévé vált. Mindenekelőtt a szerb hatalmi elit okozott gondot az EU és a NATO vezetőinek, mert a rendszerváltás programját a saját megfontolásaik szerint értelmezték. Másrészt az USA és az európai nagyhatalmak Jugoszlávia szétverését, Szerbia szétbombázását a régió fölötti gazdasági és katonai uralom megszerzése eszközeként hajtották végre. E nagy átrendeződésben a helyi politikai csoportosulások gyámkodásért folyamodtak a nagyobb hatalmakhoz; ezeknek segítségével kívánták az új határok kérdését, vagy a belső villongásokat „megoldani".

Noha a halottakat százezrekben számolták, e folyamat máig nem ért véget, elegendő, ha az etnikai tisztogatások kelet-európai „térképét" fel-rajzoljuk.³⁷ Minél gyengébbek voltak az egyes államokban, alrégiókban a demokratikus hagyományok, annál inkább megmutatkozott a veszélye annak, hogy új tekintélyuralmi struktúrák szilárdulnak meg, amelyek a nemzeti egységre és függetlenségre hivatkozva befelé elnyomják a szociális és mindenekelőtt a rendszerellenes mozgalmakat, miközben kiszolgáltatják a nemzetgazdaságot a szupranacionális társaságoknak és intézményeknek. A nemzetállam egyszerűen adószedővé, a multinacio­nális tőke funkciójává vált, miközben a nacionalizmusnak egy historizált formája, az etnonacionalizmus sokfelé állami politikává szublimálódott; hol kulturális és jogi, hol fizikai értelemben vett etnikai tisztogatás söpört végig az egykori államszocialista régió jelentős területén. E fejlemények során az új államok új legitimációs ideológia „kidolgozására" kényszerül­tek, amelynek alapfogalmai a nemzeti függetlenség, antikommunizmus, antiliberalizmus, vallási újjászületés, etnikai kirekesztés, rasszista előí­télet köré szerveződtek. Eközben ment végbe a globális tőke legvadabb terjeszkedése a régióban, amely ugyan a „multikulturalizmussal" operált, de jól megfért a kirekesztő-etnonacionalista kormányokkal, sőt, az előbbi gerjesztette az utóbbi tendenciát; az etnikai zászló egyfajta tiltakozássá szublimálódott a globalizáció elnyomó, a nemzeti kultúrát degradáló következményeivel szemben. E torz ellenállás részeként szinte min­denütt felbukkantak az új szélsőjobboldali, neofasiszta mozgalmak és politikai pártok, amelyek nagy segítségére vannak az új rendszernek, amennyiben a társadalomban fellelhető baloldali szociális követelése­ket és antikapitalista meggyőződéseket, tiltakozásokat alárendelik az etnonacionalista, EU-ellenes „függetlenségi" ideológiának és politikának.

Bár eltérő mértékben és formákban, szinte mindenütt Kelet-Európá­ban az új hatalmi csoportosulások nacionalista-konzervatív irányzatai a maguk szellemi-ideológiai legitimációját – alrégiónként és nemzetenként eltérő mértékben és formákban ugyan – a két világháború közötti konzer­vatív-ellenforradalmi hagyományban, illetve a II. világháború időszakában a nácikkal kollaboráló „nemzeti ellenállás" mitológiájában találták meg. Ehhez konstruálták meg az államszocializmus egész történetét, mint anyagi és kulturális hanyatlást, amellyel szemben mindenféle „nemzeti függetlenségi harc" jogosult volt. (Például még a holokauszt gyakorlati végrehajtásában is részt vett ukrán Bandera nemzeti hőssé nyilvánítása, vagy a szintén Juscsenko elnök által poszthumusz kitüntetett „Ukrajna hőse", Roman Suhevics [egykori SS és Wehrmacht tiszt, akiről egy ka­tonai főiskolát kívánnak elnevezni] mutatja az „új" trendeket.) De hát sö­pörjünk a saját házunk táján, hiszen Magyarországon sem állunk sokkal jobban ezen a téren. A hivatalos liberalizmus zászlaja alatt propagálnak ilyen nézeteket a központi napilapoktól a szélsőjobboldali rádió- és té­vécsatornákig. A náci Wehrmacht ilyen fehérre mosása, a Wehrmacht és a Vörös Hadsereg azonosítása, a holokauszt relativizálása ellen már a mérsékeltebb jobboldal is tiltakozott. Eközben a magyar liberálisok jó része még mindig az itt jelzett szempontrendszer keretében gondolkodik és cselekszik.³⁸ Ez a furcsa ideológiai összekapcsolódás a liberalizmus és a szélsőjobboldal között nem egyszerűen a liberalizmus bukását reflektálja, hanem azt a problémát is, hogy a liberálisok nem értették meg sem Moszkvában, sem Budapesten, hogy az elmúlt évszázadban a szélsőséges antikommunizmus mindig kéz a kézben járt a rasszizmus különböző formáival, mindenekelőtt az antiszemitizmussal (miért éppen napjainkban lenne ez másképpen?).

Mindezekkel a fejleményekkel összefüggésben állt és áll, hogy az Európai Unió új tagállamaiban – erős nyugat-európai támogatással – re­habilitálódott az etnikai gondolkodás. Az EU legfelső fórumain a kelet-eu­rópai rendszerváltás szellemiségének megfelelően még a roma-kérdést is az etnikai alapú „nemzetépítés", az „etnikai elkülönülés" stratégiájának rendelik alá, ami végső konzekvenciájában a szélsőjobboldali etnikai kirekesztéssel talál érintkezést.³⁹ Az új hatalmi elitek körében az etnikai gondolkodás újjászületése nem a tradicionális nacionalizmus vonalán halad, hanem egyfajta rasszista nemzetmítosz megteremtésén alapul. Ez a historizált nemzettudat úgy tűnik föl, mintha az etnikailag többségben lévő lakosság érdekeit védelmezné a tőke globális kiterjedésének kö­vetkezményeivel – tulajdonképpen a rendszerváltás következményeivel – szemben. Az új politikai osztályok az etnikai gondolkodás keretei között alakították ki a hivatalos állami-nemzeti ideológiát. Tehát az etnikai ideo­lógia a felszínen eltakarja, de a mélyben kifejezi a globális és a lokális fel­tételekhez kötött társadalmi és gazdasági érdekeket, érdekkonfliktusokat.

Végezetül, összefoglalásként azt az immanens összefüggést húznám alá, hogy miközben végbement a rendszerváltás folyamatában a kelet-európai népek kirekesztése az állami tulajdonból, a régió lakói azzal „vigasztalódhattak", hogy a hatalom a demokrácia és a szabadság zász­laja alatt szabad folyást engedett az olykor középkorinak tetsző etnikai identitás kibontakozásának. Ha ez az etnikai reneszánsz nem emberi életek sokaságának megnyomorításáról szólna, akár nevetségesnek, de legalábbis bohózatnak tekinthetnénk.

Konklúzió

Fő mondanivalóm annak jelzése volt, hogy a rendszerváltást elemző mainstream irodalom radikális csapást mért a történeti nézőpontra egy ünnepi ideológiai cél érdekében. A rendszerváltozás történetét, követ­kezményeit elemző elméleti, történeti, gazdasági vagy politológiai fel­dolgozásokban explicit vagy implicit harc folyik a különböző értelmezési iskolák („diskurzusok" és „narratívák") között az alkalmazott fogalmakért, az okok és okozatok meghatározásáért. A politika és az őt szolgáló mainstream szakirodalom a rendszerváltás magyarázatából sziszte­matikusan kiszorította, „diszkreditálta" Marx társadalmi forma elméletét mint – úgymond – igazolhatatlan „nagyelméletet", egykori marxisták szorgalmas közreműködésével. Ám ahogyan a marxi válságelméletről is kiderült, korai volt az eltemetése, hasonlóan állunk a társadalmi formák elméletével is. Ehelyett a mainstream megközelítés egy dichotomikus gondolkodásmód, az új legitimációs ideológia keretei között fejlődött és a rendszerváltás történetét a szabadság és a demokrácia fogalmai alá sorolta. A rendszerváltást magyarázó „elméletek" fő paradigmájának alapját a „demokrácia-diktatúra", illetve a „szabad piacgazdaság – elnyomó-parancsuralmi államgazdaság" fogalmi szembeállítások képezték; mindaz, ami nem fért bele ebbe a keretbe, kimaradt a történetből. Ez a manicheisztikus gondolkodásmód ünneplésre talán alkalmas, de komoly vizsgálódás számára hasznavehetetlen.

Jegyzetek

¹ A rendszerváltás értelmezésével kapcsolatos vitapontok szinte egyidősek magával a rendszerváltással, ld. ennek megjelenését: Laszlo Andor: „Capitalism in Eastern Europe". In: Links. International Journal of socialist renewal, No. 4. 1995. 54-62.; Tamas Krausz: „The East European Change of Regimes". I. m. 63-69.

² Az ilyen típusú elméleti irodalomnak „klasszikus" megnyilatkozása Kornai János: „Mit jelent a »rendszerváltás«? Kísérlet a fogalom tisztázására". Közgaz­dasági Szemle, LIV. évf., 2007. április, 303-321. A szerző a fogalmi meghatározás szempontrendszereit oly mértékben leszűkíti, dehistorizálja és elméletileg kilú­gozza, hogy a vizsgálódásban végül nem jut hely a társadalmi és csoportérdekek körvonalazására sem. Mintha a történelemben nem is léteznének társadalmi és osztályjellegű konfliktusok, mintha a rendszerváltás története nem szólt volna a társadalom, a tulajdonnélküliek millióinak és tízmillióinak kisemmizéséről és egy új tőkésosztály létrejöttéről. Miközben az állami tulajdon sorsát állítja – egyébként helyesen – az elemzés fókuszába, a hozzá kapcsolódó érdekek, egész meglepő módon, olyan absztrakciós szinten jelennek meg, amely csak arra szolgál, hogy igazolja a rendszerváltásban megtestesülő gazdasági-politikai-hatalmi osztoz­kodást nemzeti és nemzetközi vonatkozásban. E leegyszerűsített séma a régi tudszoc könyvekből köszön vissza – persze fordított előjellel.

³ Ez a felismerés, vagyis a „szocializmus megvalósítatlansága" már 1984-ben kimondható volt Magyarországon, részben még a korszak legitimációs keretei között. Ezzel kapcsolatban ld. Tütő L. – Krausz T.: „Lenin a szocializmusba való politikai átmenet időszakáról". Társadalmi Szemle, 1984. 7-8. 108-118.

⁴ Ld. a magyarországi tapasztalatokról Szalai E.: A civil társadalomtól a politi­kai társadalom felé. Munkástanácsok 1989-1993. Bp., T-Twins, 1994. Egy fiatal kutató, Huszár Ákos érdekes könyvet írt a civil társadalom elméleteinek rekonst­rukciójáról (A kritikai elmélet rekonstrukciója. Bp., Napvilág Kiadó, 2009.), de üröm az örömben, hogy a rendszerváltás periódusát vizsgálva elhiszi a mainstream ideológusoknak, hogy a civil szervezetek kvázi maguktól váltak a politikai társa­dalom részévé, noha a dolog valójában fordítva történt (felcserélődik az ok az okozattal): a politika elvette a civil szervezetektől a levegőt, gleichschaltolta őket.

⁵ A rendszerváltás folyamatában az „etnikai összefüggés" a térség szinte egészét áthatotta, ld. Zahorán Csaba tanulmányát, amely a romániai átalakulás temesvári epizódjában tárja föl az etnikai elemet: „Rendszerváltás a Székely­földön. A romániai rendszerváltás etnikai vetülete". In: Forradalom helyett… A kelet-európai rendszerváltások okai és következményei. Kelet-Európai Tanul­mányok 6. köt. (Szerk.: Krausz-Mitrovits-Zahorán, sajtó alatt.) Bartha Eszter a magyarországi folyamatokkal kapcsolatban utal erre az „etnikai dimenzióra" a munkásság gondolkodásában is: „»Jó változást nem látok, csak rosszat«. Osztály és etnikum a rendszerváltozás utáni Magyarországon". In: Az új nemzetállamok és az etnikai tisztogatások Kelet-Európában 1989 után. Kelet-Európai Tanulmá­nyok. L'Harmattan-ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszék, Bp., 2009. 4. köt. 153-169.

⁶ Emlékezetes, hogy az orosz elnöki végrehajtó hatalom ukrajnai és belorussziai vezetőkkel számolta fel a Szovjetuniót egy 1991 márciusi érvényes népszavazás ellenére, majd Moszkvában 1993 októberének véres napjaiban fegyveresen zúzta szét a legitim törvényhozói hatalmat, amely a nyugati pénzszervezetek és hatalmi központok által is támogatott költségvetést nem volt hajlandó megszavazni. Ld. erről Jelcin és a jelcinizmus. Bp., Ruszisztikai Intézet, 1993. (Szerk.: Krausz T.)

⁷ Ld. erről: Krausz T.: A szocializmus-vita jelenlegi állásáról. In: Államszocializ­mus. Értelmezések – viták – tanulságok. L'Harmattan, (Szerk.: Krausz T. – Szigeti P.) 2004. 122-144.

⁸ Ezt demonstrálandó jegyzem meg, hogy Szalai Erzsébet és jelen sorok író­ja – nem teljesen azonos érveléssel és politikai pozícióval – de a többszektorú vegyes gazdaság lehetőségének álláspontját képviselte. A nemzeti kerekasztal­tárgyalások tulajdonreform-bizottságában az SZDSZ és a Fidesz képviselőin kívül minden delegált (MDF, Néppárt, kereszténydemokraták, Liga [ez utóbbit képviselte Szalai]), vegyes tulajdont javasolt, amelybe valamely fokon beletartozott a dolgozói tulajdonlás is. Magam az MSZP első kongresszusán a privatizáció helyett eleve a többszektorú gazdálkodás lehetőségére hívtam fel a figyelmet, amelyben a kö­zösségi-szövetkezeti szektor önálló létezése volt a kulcselem. Mindez olyannyira benne volt a „levegőben", hogy a 89-es alkotmánymódosítás során a nemzeti kerekasztal harmadik oldalának javaslatára – a Baloldali Alternatíva kezdeménye­zésére (e civil szervezet egyik alapító tagja voltam) – bekerült az Alkotmányba is a közösségi tulajdon lehetősége, mígnem a választások után győztes erő óriási parlamenti többséggel kidobatta a közösségi tulajdon lehetőségét is az alkotmány­ból, Németh Miklós támogatásával. Vö. Szalai Erzsébet: Szereppróba. Válogatott tanulmányok, publicisztikai írások és interjúk, 1982-1993. Századvég Kiadó, Bu­dapest, 2000. 145-165. és Krausz T.: „Kongresszusi beszéd – az MSZMP utolsó (XIV.) és az MSZP alakuló kongresszusán". Eszmélet, 81. sz. (2009.)

⁹ Ld. Satalin programját és az átalakulásról szóló tanulmányomat in: Pereszt­rojka és tulajdonáthelyezés. Tanulmányok és dokumentumok a rendszerváltás történetéből a Szovjetunióban (1985-1991). Ruszisztikai Könyvek, XII. Bp., 2003. 52-102. és 123-196.

¹⁰ A sokkterápia atyja, Jeffrey Sachs még a rendszerváltás 20. évében is kénytelen mulatságosan abszurd érveket felhozni a pusztító politika védelmében, amivel felelősségét kívánja eljelentékteleníteni az átlagéletkor rendkívüli csökkenéséért a 90-es években. (Ld. a vitát a Financial Times hasábjain, amely a The Lancet című orvosi folyóiratban közölt jelentésre reflektált: Andrew Jack: „Soviet sell-offs led to deaths, says study", Financial Times, 2009. január 15 http://www.ft.com/intl/cms/s/0/44a495ee-e276-11dd-b1dd-0000779fd2ac.html#axzz1cYwm7vCq , Prof. Jeffrey D. Sachs: „»Shock therapy« had no adverse effect on life expectancy in eastern Europe", Financial Times, 2009. január 19. http://www.ft.com/intl/cms/s/0/0b474e44-e5c9-11dd-afe4-0000779fd2ac.html#axzz1cYwm7vCq , David Stuckler, Dr Lawrence King, Martin McKee: „Rapid privatisation worsened unemployment and death rates", Financial Times 2009. január 22. http://www.ft.com/intl/cms/s/0/99ac6bd8-e826-11dd-b2a5-0000779fd2ac.html#axzz1cYwm7vCq ., Prof. Jeffrey D. Sachs: „Call for future studies is not the same as robust evidence", Financial Times, 2009. január 27. http://www.ft.com/intl/cms/s/0/0b96a4d0-ec13-11dd-8838-0000779fd2ac.html#axzz1cYwm7vCq ,) A magyar fejleményeket illusztrálandó néhány adatot ld. Benyik Mátyás: Társadalmi figyelő, Magyarország 2008. évi jelentéséből: „A magyarok többségének a piacgazdaság munkanélküliséget, kényszernyugdíjazást és a biztos megélhetés elvesztését jelentette. Hozzávetőleg 1,5 millióan kerültek ki a munka világából és a munkanélküliség a szegénység alapvető oka. A rendszerváltással egyidejűleg a lakosság 60%-a került előnytelenebb helyzetbe, mint korábban volt. A leginkább érintett csoportok: a szakképzetlenek, a kistelepülésen élők, a sokgyermekes családok és a cigányok. Mindezek mellett, a lakosság többségének súlyos életszínvonal-romlása miatt, a gazdasági átalakulás negatív hatásait leginkább elszenvedő kisebbségek, különösen a romák váltak bűnbakká […] Magyarországon a teljes foglalkoztatási ráta alacsony (2007-ben 56,7%) és a munkanélküliség is növekszik (2008 januárjában több mint 8% volt [ma már több mint 10 % – K. T.]). A romák körében a munkanélküliségi ráta sokkal magasabb. A Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal 90-100% közötti arányt említ a leszakadó régiókban. A cigány férfiakhoz és a lakosság többségéhez képest a cigány nők munkanélküliségi rátája különösen magas. 1993 óta a roma nők fog­lalkoztatottsági aránya nem haladta meg a 15%-ot. A legutóbbi statisztikai adatok további csökkenést mutatnak, amelynek okai a nyugdíjrendszer kedvezőtlen vál­tozásaiban és a közszférában való alacsony foglalkoztatottságukban keresendők. (KSH [2008]: Foglalkoztatás és munkanélküliség, 2007 november – 2008 január. Gyorsjelentés, 39. szám, Budapest.)

¹¹ Jürgen Hambermas: „What does Socialism mean today? The Rectifying Revolution and the Need for New Thinking on the Left", New Left Review, No. 4. Sept.-Oct. 1990.

¹² Megjegyzendő, hogy mind a kelet-európai szociálliberális kormányzás, mind a nacionalista-konzervatív politikai uralom a szabad piaccal összefüggő ún. globális értékekre összpontosít. A különbség legfeljebb az, hogy a nacionalista-konzervatív kormányzás idején a „nemzeti értékekre" és a tekintélyelvű irányításra helyeződik át a hangsúly, és „szervesebben" viszonyulnak a rendszer rasszista és szélsőjobboldali kinövéseihez, de mindkét irányzat végső soron az utolérés, a felzárkózás, a „Nyugat értékeinek" keretei között marad. A neoliberális-neokonzervatív gondolkodásmódot nem befolyásolja, hogy ma Kelet „lemaradása" a Nyugathoz képest mind szociális, mind gazdasági téren, az egy főre eső kibocsátás terén is nagyobb, mint három évtizeddel ezelőtt. Az impresszív technikai felzárkózás mindezen körülményeken csak keveset módosít, főképpen, ha figyelembe vesszük, hogy ez utóbbi szerves kapcsolatban áll a korábbi ipari szerkezet és munkaszervezet szétzúzásával, a tömeges munkanélküliség megjelenésével és a gazdasági-pénzügyi válságok ismétlődésével.

¹³ Még a Magyarországon felhalmozódott szellemi tapasztalatok tükrében is szélesen dokumentálható, hogy kezdettől világos volt, miféle fejlődés következik szerte a régióban 1989 után. Ld. dokumentációként Tütő László cikkét („Társadalomfilozófiai alternatívák a magyarországi rendszerátalakításban I.") az Eszmélet 83. számában, és saját cikkgyűjteményemet: Megélt rendszerváltás. Budapest, Cégér Kiadó, 1994.

¹⁴ Nagyon korán felfigyelt a hazai kritikai gondolkodás az „utolérés" manipulatív gondolati-elméleti jellegére, ld. e problematikáról Susan Zimmermann értékes feltáró elméleti tanulmányát: „Az utolérő fejlődés a társadalomkritikai gondolkodásban". In: Rendszerváltás és társadalomkritika. (Szerk.: Krausz Tamás), Budapest, Napvilág Kiadó, 1998. 40-69.

¹⁵ Az „ügynökvadászó" (copyright Pál Lajos) történetírás fő alakja Ungváry Krisztián, aki egészen más területen is botrányos dolgokat produkált, példának okáért a Wehrmacht mentegetéséig jutott valamiféle egészen extrém liberalizmus nevében, amely mindenfajta szocializmus diszkreditálásának bunkójaként használja a „fasizmus és kommunizmus" azonosításának igen durva, tudománytalan hipotézisét. Persze a „szocializmus-történet" kriminalizálásának politikai és ideológiai hátterét Magyarországon és Lengyelországban – hogy Ukrajnáról és a balti államokról ne is beszéljek, ahol nyílt szélsőjobboldali restauráció folyik – törvényi úton is biztosították.

¹⁶ Ld. erről Krausz T.: „A Gulag aktualitása". In: Gulag. A szovjet táborrendszer története. Bp., Pannonica, 2001. (Szerk.: Krausz Tamás.)

¹⁷ Samuel P. Huntington: The Third Wave: Democratization in the Late Twentieth Century. University of Oklohoma Press, 1991.

¹⁸ A régió túlnyomó részében nem léteztek a polgári demokrácia társadalmi hordozói. Mindenekelőtt a demokratikus polgárság hiánya a feltűnő, amely a globális tőkeuralom feltételei között nem is szilárdulhatott meg a nyugat-európai történelem XIX. századából megismert öntudatos nemzeti burzsoáziaként. Az új helyi burzsoázia vagy szatócs jellegű társadalmi képződmény vagy maga is a szupranacionális és multinacionális tőkeintézmények, bankok, vállalatok „társ-tulajdonosa", amit a szélsőjobboldal a maga terminológiájában „idegen", „zsidó", „nemzetietlen" stb. „osztályként" ír le a maga primitív módján; egyúttal kifejezve mélységes csalódását atekintetben, hogy nem az ő képviselőikből kerültek ki a tőke új menedzserei és vezető megszemélyesítői.

¹⁹ Csupán e vonatkozásban is emlékeztetnék rá, hogy a kelet-európai régió fejlődéstörténetét nem a nyugati fejlődésből megismert struktúraformák jellemezték. A régió számos fejlődési sajátossággal rendelkezett a nyugati centrum-országokkal egybevetve. Csak Magyarországon az elmúlt félévszázad legjelentősebb historikusai több tucat munkát írtak e témakörben, elegendő itt néhányuk puszta felsorolása: Niederhauser Emil, Arató Endre, Szűcs Jenő, Gunst Péter, Ránki György stb. Ring Éva évtizedekkel ezelőtt e koncepciókat impozáns kiadványban gyűjtötte össze. A nyugatibb kelet-európai alrégió (Csehország és Szlovénia), amely korábbi időkben a polgári fejlődés legtöbb feltételével rendelkezett más kelet-európai alrégióval egybevetve, a legközelebb állt a nyugati centrumfejlődéshez való felzárkózás lehetőségéhez, noha a geopolitikai erőviszonyok ennek sohasem kedveztek. A közép-kelet-európai (balti-lengyel-magyar-horvát) térségben gazdasági és kulturális tekintetben még gyengébb „nemzeti polgárság" még etnikailag-nemzetiségileg is eltért a lakosság alapvető tömegeitől. Az orosz-ukrán-belorusz alrégió csak a XIX. század végétől kezd kikászálódni a tradicionális társadalom keretei közül, a polgárság pedig az államszocializmus évtizedei alatt elveszítette korábbi létfeltételeit. Végül a Balkán országaiban – e tekintetben Szlovákiát is ide sorolhatjuk – az ún. csonka társadalom (I. Tóth Zoltán) szilárdult meg a XX. század elejére, vagyis a saját uralkodó osztály hiánya és polgári társadalmakra jellemző más sajátosság hiánya vált meghatározó jellemzővé. A történészek számára közismert regionális történelmi sajátszerűségek, amelyek alrégiókként más-más módon törtek felszínre, a következőkben foglalhatók össze: az állam tradicionálisan fontos szerepe a gazdaságban mint egyfajta polgárság-pótlék; az állami tulajdon és az állami „mindenhatóság" jelentősége; a civil társadalom gyengesége; általában az uralomra képes demokratikus polgárság hiánya; rendies fejlődéselemek stb. Mindez megkönnyítette az 1945 utáni fordulatot az államszocializmus irányába, majd pedig hozzájárult annak bukásához is, amennyiben a jelzett történelmi sajátszerűségek a multinacionális, szupranacionális tőkeuralom jellegzetesen félperifériás formáinak átörökítését könnyítették meg. Az államszocializmus mint sajátos „csonka társadalom", uralkodó osztály nélküli társadalom volt, így maga a felső bürokrácia és elit könnyen átsodródott a 80-as évek végén a neoliberális átrendeződés folyamatában a tőke megszemélyesítőjének pozíciójába, noha sokáig úgy látszott, hogy a munkásosztály „megbízottaiként" is eljátszhatnak bizonyos történelmi szerepet. Az új gazdasági uralkodó elit létrejöttével kapcsolatban ld. Szalai Erzsébet: Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban. Bp., Aula, 2001.

²⁰ Ilyen ahistorikus felfogást fogalmazott meg „klasszikus" módon Kornai János a szocializmus politikai gazdaságtanáról szóló terjedelmes könyvében, ld. erről Krausz T.: „Ahistorical Political Economics". Social Scientist (New Delhi) Vol. 24. No. 1-3. Jan-Marc 1996. 111-127.; és „A történetietlen politikai gazdaságtan ". Eszmélet, 24. sz. (1994. tél).

²¹ Ld. a 18. jegyzetet.

²² A Szovjetunió magyarországi képviselője, évekig nagykövete, a jeles diplomata-történész, Valerij Muszatov írása megvilágítja ezt a helyzetet: Teziszi visztuplenyija V. L. Muszatova (Diplomatyicseszkaja Akagyimija MID Roszszii) na mezsdunarodnoj konferencii v Insztyitutye szlavjanovegyenyija RAN 16-17 noiabria 2009. 11.

²³ Jochen Hippler: „A demokratizálás mint uralmi forma – A harmadik világ a hidegháború után ". Eszmélet, 29. sz. (1996. tavasz). Amit a szerző a harmadik világ „demokratizálásáról" leír a hidegháború periódusában, alapvető mozzanatokban emlékeztet mindarra, ami a rendszerváltás keretei között történt az intézményi export útján.

²⁴ Mindennek nem mond ellent, hogy a „kapitalista visszailleszkedés" még az Európai Unió keretei között is magán viseli a második világháború előtti szellemi-politikai és szociális struktúrák fejlődési jegyeit, a régi kapitalizmus keveredik itt a modern globális formákkal, különböző történelmi korok „csúsznak össze" a „kombinált fejlődés" (Trockij) logikájának megfelelően.

²⁵ Nagyon mulatságos olvasni azokat a liberális politológusokat, akik – mint „nagy rendszerváltók" ott bábáskodtak az új hatalmi elit osztozkodásánál – csak most értették meg, hogy az új rendszer tekintélyuralmi irányba fordulhat, amit ők készítettek elő. A nagyon csalódott Tölgyessy Péter például csak mostanában ébredt rá arra, ha egyáltalán ráébredt, hogy a nevéhez fűződő Antall-Tölgyessy paktum, amely a hatalom társadalom fölötti osztogatását klasszikusan jelképezte, már magában rejtette a tekintélyuralmi tendencia lehetőségét és valószínűségét. Egyre többen ismerik fel, hogy az új kapitalizmus menedzselése gazdasági és szociális téren tisztán polgári demokratikus eszközrendszerrel szinte lehetetlen. Ezt a veszélyt, ezt a fejlődési pályát az Eszmélet folyóirat szerzői 1989 óta folyamatosan felismerték és elemezték.

²⁶ Vö. Krausz T.: A szocializmusvita jelenlegi állásáról. In: Államszocializmus…, i. m. 122-144.

²⁷ Ld. a magyar új uralkodó osztály születéséről Szalai Erzsébet: Gazdasági elit…

²⁸ Még Chilében is csak katonai puccsal és politikai tömeggyilkosságokkal lehetett kikényszeríteni a neoliberális fordulatot, ám Kelet-Európában az államszocialista elit meghatározó csoportosulásai saját önös érdekeiket felismerve önként adták be a derekukat.

²⁹ Ld. erről Mitrovits Miklós: „Az önigazgatás bukása. A neoliberális rendszerváltás Lengyelországban ". Eszmélet, 83. sz. (2009. ősz.)

³⁰ A szovjetunióbeli rendszerváltás folyamatában a nemzetközi tőkés intézményrendszer szerepét érzékeltettem egy tanulmányomban: Perestroika and the redistribution of property in the Soviet Union: political perspectives and historical evidence. Contemporary Politics (London, South Bank Univ.) Vol. 13. No. 1, March 2007. 3-36.

³¹ Ld. erről Mocsáry József: Hogyan lopjunk gyárat? c. „kultikus" írását. Eszmélet, 3. sz. (1991).

³² Ld. a privatizáció és általában a rendszerváltás sajátos gazdasági fejleményeiről a Forradalom helyett... c. idézett műben a bolgár, a szlovén, a mongol tapasztalatokról J. Micov, Szilágyi Zs. és Lukács Gy. írásait.

³³ Kvázi félhivatalos rangra emelkedett a korrupció elfogadása, mintha elismerték volna a tényt, miszerint a rendszer megszüntethetetlen alapvonásáról van szó. A téma kiváló orosz szakértője kutatásának bevezetőjében hangsúlyozza: a Világbank értékelése szerint a korrupció évente 80 milliárd dollár kárt okoz, mely adat nem tartalmazza a közvetett veszteségeket, amelyek nyilvánvalóan meghaladják az előbb említett összeget. 69 országban 3.000 céget vizsgáltak át, amelyek az IMF-től és a Világbanktól hiteleket vettek fel, melyeknek 40 %-át nem a megnevezések szerint használták fel, jó részük pedig különböző pénzügyi machinációk következtében személyes bankszámlákon kötött ki. Más felmérés szerint az egész világon a vállalatok 40 %-a kénytelen megvesztegetési pénzeket fizetni, az ún. fejlett országokban ez kb. 15 %-ot tesz ki, az ázsiai országokban 30%-ot, a szovjet utódállamokban (FÁK) ez az adat 60 %-ra tehető. Vö. Szvetlana P. Glinkina: Феномен коррупции: теория и российская практика. („A korrupció mint jelenség: elmélet és oroszországi gyakorlat ".) (Kézirat. Publikálás alatt a Novaja i novejsaja isztorija c. folyóiratban, [lásd még Eszmélet, 85. sz. (2010. tavasz), 116-158. – a szerk.])

³⁴ Szvetlana P. Glinkina: I. m. (Kézirat 27-30. [valamint Eszmélet, 85. sz. 150. és környéke, kissé eltérő fordításban – a szerk.])

³⁵ Uő.: Privatizacija: koncepcii, realizaciii effetyivnoszt'. Moszkva, Nauka, 2006. Roszszijszkaja Akademia Nauk, Insztyitut Ekonomiki.

³⁶ Vö.: Szvetlana Glinkina: idézett kézirat, és Szalai E.: Gazdasági elit…

³⁷ Ezekről a fejleményekről ad gazdag anyagot: Az új nemzetállamok és az etnikai tisztogatások Kelet-Európában 1989 után c. hivatkozott mű.

³⁸ A fentebb említett fiatalember, Ungváry Krisztián, a liberális újságírás „liblingje" például szükségét érzi, hogy megkülönböztesse a Wehrmachtot mint „szakmai" szervezetet az SS-től, amely kvázi döntően felelős a népirtásért és a holokausztért. Ugyanakkor viszont egyenlőségjelet tesz a Wehrmacht és a Vörös Hadsereg közé, itt nemcsak hogy nem tud különbséget tenni, de még propagálja is azt a totalitarianizmus említett „teóriájára" hivatkozva, miközben pontosan ismeri a téma német forrásait, amelyeknek a fényében többé nem vitatható, hogy a Wehrmacht tábornoki kara nemcsak egyszerűen tudott a népirtásokról, nemcsak „logisztikailag" felügyelte azt, hanem a Wehrmacht egységei közvetlenül részt vettek a zsidók, a szlávok fizikai megsemmisítésében, az általános genocídiumban. (Magam ezeket a tényeket korábbi írásaimban, könyveimben szóvá tettem, melyek különböző nyelveken Magyarországon, Oroszországban és az Egyesült Államokban is megjelentek, ám 2007 nyarától, amióta a British Intelligence Service, a SIS közreadta a brit fogságba esett német tábornokok titkosan rögzített beszélgetéseinek jegyzőkönyveit [1942-45], e téren semmiféle kétségei nem lehetnek egyetlen komoly szakembernek sem. Vö. Andrew Roberts: „The Genocide Generals: secret recordings explode the myth they knew nothing about the Holocaust", Mail Online, 2007. július 21. http://www.dailymail.co.uk/femail/article-469883/The-Genocide-Generals-secret-recordings-explode-myth-knew-Holocaust.html

³⁹ Martin Kovats: „A Jó, a Rossz és a Csúf. A romapolitika három arca Magyarországon ". Eszmélet, 32. sz. (1996. tél) 133-136.; Uő.: The political significance of the first National Gypsy Self-government in Hungary. Contemporary Politics, 6. évf. (2000) 3. 247-262.; Binder Mátyás: „A cigányokról alkotott kép változásai Szlovákiában és Magyarországon". In: Forradalom helyett…

A hazai kulturális trendek nyomon követése s különösképpen a jövő előrelátása roppant nehéz feladat az ellentmondó tendenciák jelenléte miatt. Az okok között fel kell ismerni, hogy egyszerre, egy időben van jelen (még) a szabad, a kornak megfelelő kulturális fejlődés, és az antiliberális, nemzetieskedő, múltba merevedő hivatalos kultúrpolitika.

Fodor Ákos: Sms a kultúrsátorból

(Élet és Irodalom, 2006. május 19. 23. p.)

A kulturális valóság- és önismeret feladatai, teljesítményei, szakmai gyújtópontjai nem köthetők naptári fordulókhoz. Mégsem haszontalan a század második évtizedének küszöbén feltenni a kérdést: mi a helyzet a mai magyar művelődésben. A válaszadási kísérletre az kínál alkalmat,* hogy Pécs Európa 2010-es kulturális fővárosaként nem csupán innovatív rendezvénysorozatot, előbb-utóbb remélhetőleg megvalósuló monumen­tális beruházásokat s talán lokális kultúraváltást hoz, hanem ez a sze­repköre az értelmiségi, a kultúraközvetítői hivatástudat megerősítésének kötelezettségével is együtt jár. Mindezen túl a rendszerváltozás-történeti pillanat is kikényszeríti a helyzet tudatosítását: egy gyökeres – bár még beláthatatlan távlatú – politikai kurzusváltás időszakában vagyunk.

Ripp Zoltán legutóbb így fogalmazott: hazánkban „az 1989-es demok­ratikus köztársaság alapjait megrengető közjogi ellenforradalom érlelődik, a korábbinál is gátlástalanabb hatalmi térfoglalással, a szellemi életben megkezdett hittérítő agresszióval párosulva". Egy olyan autoriter, popu­lista, „keresztény-nemzeti mázzal bevont" „demokratúrás" rendszer felé megyünk, amelynek modernizációs potenciálja és tényleges stratégiája (még akár tekintélyelvű keretben is) meglehetősen kétséges.¹ Ennek a formálódó új rendszernek már most láthatók az antiliberális, „nemzeties" és „evangelizációs" zászlókat lobogtató, szigorúan centralizáló, a múltba visszaforduló kulturális, oktatás- és művelődésügyi kísérőjelenségei, sőt pillérei. Tettem már kísérletet egy-egy időszak kultúrpolitikájának szak­mai indíttatású, tárgyilagosságra törekvő kortársi bírálatára.² Meglenne az indokoltsága ennek az áttekintésnek a most kezdődővel is, de ehe­lyütt mégsem a Fidesz-művelődéspolitika már látható koncepciójának, intézkedéseinek és a mögülük rekonstruálható kulturális világképnek az elemzésére vállalkozom. Itt és most nem vonom meg a nyolc évig hatalomban volt szocialisták és liberálisok művelődés-felfogásának, valamint kulturális kormányzati cselekvésének, illetve ezek baloldali és „baloldali" karakterének a szigorúan kritikus mérlegét sem. E tanulmány keretei között a művelődéspolitikáknál sokkal tágabb dimenzió, az ország műveltségi állapota foglalkoztat, már csak azért is, mivel ez a szempont, azaz a makrokulturális tények és trendek olykor sajnos „nem szokták zavarni" a mindenkori kulturális ideológiákat, a tevőleges kormányzati és/vagy ellenzéki művelődéspolitikákat.

Természetesen csupán néhány műveltségi és művelődési tendencia megnevezésére, sarkított kiemelésekre törekedhetek; tanulmányom nem helyettesítheti a magyar nemzeti kultúra állapotának, intézmény­rendszerének, ágazatainak felmérésére hivatott kollektív vagy egysze­mélyes tudományos szintéziseket. Amúgy nem túl bőségesen állnak a rendelkezésünkre ilyenek, de még ezeket is alig ismerik, forgatják, használják az illetékesek, közöttük a politikai osztály képviselői – tisz­telet a kivételeknek. Pedig az elmúlt években, ha töredezetten is, de folytatódtak s a nyilvánosság (benne a politika) rendelkezésére álltak/ állnak a szisztematikus művelődésszociológiai kutatások. A Hidy Péter és Vitányi Iván irányította 90-es évekbeli analízisek és összegezések,³ majd ezek továbbfejlesztései, a friss szabadidő-kutatások,⁴ a Találkozások c. sorozat Hunyadi Zsuzsa és mások által írott kötetei,⁵ az új szociológiai elemzések és összefoglalások⁶ sok tanulságos, esetenként megdöb­bentő adattal és általánosítható tanulsággal szolgáltak s szolgálnak ma is. Közben a társadalomtudományokban itthon is végbement egy ún. kulturális fordulat, a hagyományos irodalom- és művészettudományok­ban pedig egy ún. mediális nyitás tapasztalható. Általában is: a cultural studies-típusú vizsgálatok egyre szélesebb és újszerűbb témaköröket, illetve multidiszciplináris megközelítéseket vonnak be a kutatásokba.⁷ Ezek eredményei fontos innovációkat eredményeztek a kortárs kultú­ra – benne mindenekelőtt a populáris és tömegkommunikációs szféra természetének – megértő feltárásában, s egyúttal nemzetközileg is karakterizálhatóbbá tették a hazai tendenciákat.

Változó műveltségfogalmak

A tudományos felismerések új fogalmakat, paradigmákat, szempontokat (némelykor persze csupán divatszavakat) vezettek be a kulturális diskur­zusokba, hadd utaljak a „McWorld kontra Dzsihad" kulturális alternatívá­jára, a posztmodernre, a posztkulturális társadalomra, a hálózatiságra, az élmény- és a rizikótársadalomra, a médiakonvergenciára stb. Annak örülhetünk, hogy a társadalomtudományokban végbement „kulturális fordulat" ráirányította a figyelmet az addig döntően „materiálisnak", gazdasági megalapozottságúnak hitt objektív társadalmi-életmódbeli folyamatok kulturális determináltságára és összefüggéseire, igaz, ez egyáltalán nem vadonatúj felismerés, hiszen például Vitányi már három évtizeddel ezelőtt, méghozzá élesen polemikus hangvétellel megfogal-mazta.⁸ A „kulturális fordulattal" talán emelkedett a „puhább" társada­lomtudományok presztízse, mindazonáltal e változásoknak a társadal­mi-közéleti cselekvés, a politika dimenzióiban [polity, politics, policy].⁹ Magyarországon alig voltak termékeny, hosszú távú, művelődésstratégiai mértékű pozitív következményei. Sőt, mivel ez a kulturális fordulat nagy­jából egybeesett a társadalomtudományok és a történelemszemlélet ún. posztmodernesedésével, az egyértelmű értékrendeket, haladáselvű normákat felváltó szubjektivizálódással, a „narratívák és diskurzusok" relativizáló elméleti metodikájával, továbbá a hazai rendszerváltás, a politika professzionalizálódása nyomán a küldetéstudatos, átpolitizált humán értelmiségi szerep leértékelődésével, a kultúra „rögtön" vesztett is rangjából. Hiszen a posztmodern „ideológiamentes", új ideológiájaként minden egyéni, csoport- és szubkultúra, értékrend és értékkollízió elbe­szélések és szimbólumok legitim, „egyenrangú" alakzataként definiálódik és igazolódik, s ezáltal maga az értelmiségi és kultúraközvetítői hivatás is – okkal, ok nélkül – lefokoztatik a korábbiakhoz képest.

De szálljunk le a kultúratudományi metaelmélet „magas" lováról, s vessünk pillantást a magyar társadalomban zajló kulturális folyamatok­ra. Ezek közé természetesen – sőt elsődlegesen, alapozó módon – az oktatás állapota és eredményessége is beletartozik, de ehelyütt, az alábbiakban elsősorban az iskolán kívüli kultúraközvetítésre koncent­rálok. A legtöbb elemzés és összegezés többirányú, ellentmondásos arculatúnak láttatja a hazai műveltségi viszonyokat és kultúrát,¹⁰ még ha vannak is, akik inkább a pozitívumokra, a modernizációs és globalizációs eredményekre, mások pedig a negatívumokra, a társadalmi-nemzeti kockázatokra és a minőségi süllyedésre tesznek erősebb nyomaté­kot. Ezt az ellentmondásos kettősséget bemutatva, a negatívumokat is sorolva, három évvel ezelőtti tanulmányomban a hangsúlyt magam inkább az újdonságokra, a mediális, digitális és mobilkommunikációs kultúraváltás termékenyítő esélyeire, azaz a pozitívumokra tettem.¹¹ Úgy véltem: minden súlyos tünet ellenére meg kell védeni a jórészt a fiatal generációkra jellemző, esetenként radikálisan új kulturális életformákat, szokásokat, értékrendeket az avítt konzervativizmussal, a régi kánonok nosztalgikus vagy értetlen számonkérésével, egyfajta nemzeti bezárkó­zással, sérelmi és panaszkultúrával, vagy éppen az arisztokratizmussal és sznobizmussal szemben. A „válság vagy megújulás", a „leépülés vagy modernizáció", a „dezintegráció vagy innováció" pólusai közül – bár a negatív tüneteket is erőteljesen szóvá tettem – 2007-ben az utóbbiak erősebb vonzását, kedvező hatását emeltem ki és üdvözöltem. 2010 nyarán, az évtizedfordulón is fönntartom ennek a nem elvtelen békít­getésnek szánt „egyrészt-másrészt" árnyalásnak az igényét, de ma sokkal súlyosabbnak és rapidabbnak látom a negatív tüneteket, főleg a társadalom általános és mindennapi kulturáltságát, a közműveltséget, a kulturális esélyegyenlőtlenségek megmerevedését illetően. Az elmúlt három év egyértelműbbé tette számomra ennek a kulturális állapotnak a veszélyes szociálpszichológiai, társadalompolitikai együtthatóit és követ­kezményeit is. Ugyanakkor mostanra világossá vált: a korábbi, köztük a szocialista-szabaddemokrata kormányzatok nem vagy alig számoltak e folyamatokkal; az akkori ellenzékiek és a 2010 nyarára hatalomba kerül­tek viszont durván visszaéltek/visszaélnek velük, sőt agresszív módon rá is játszanak e trendekre, elég csupán az iskolai szegregáció konzervatív megvédésére utalni.

Kétarcúság a kultúraváltás tükrében

A közelmúltban kerültek nyilvánosságra egy 3000 fős mintán végzett friss művelődésszociológiai kutatás (a Szonda Ipsos, illetve az MTA Politikai Tudományok Intézetének Érték- és Kultúrakutató Műhelye) összegezé­sei.¹² Ezek tükrében is örvendetes, hogy kulturálisan mobilabbá váltak egyes társadalmi rétegek, csoportok, hogy pl. nőtt a fesztiválok iránti érdeklődés és a különböző alternatív szubkultúrák vonzereje. (Érdekes tünet, hogy a kulturális témájú egyetemi szak- és diplomadolgozatok között megszaporodtak az egyes ifjúsági szubkultúrákkal foglalkozók.¹³) Számos tapasztalat bizonyítja: csökkentek az „elit-" és a „tömegkultúra" közötti elvi ellentétek, a válaszfalak kezdenek alacsonyabbá válni, még­hozzá igazi kvalitások révén; hadd utaljak csak az – éppen idén felbomló – Kispál és a Borz, továbbá a Quimby a 30Y vagy éppen a Csík-zene­kar népszerűségére, a jazz-boomra, a Sziget-, az EFOTT- és a Művésze­tek Völgye-jelenségre, vagy éppen az igényesebb crossover terjedésére. Sok maradandó értéket hozott felszínre és „emelt föl" a minden korábbi időszakénál sokszínűbb kortárs ifjúsági szubkultúra is. Adatok bizonyít­ják, hogy – legalábbis a kulturális érdeklődés vonatkozásában – némileg csökkentek a regionális különbségek; a megyeszékhelyen élők kulturális aktivitása erősebb a budapestiekénél (a községek, kisvárosok lakossá­gáé azonban nem); vidéken a fővárosinál is sűrűbb a mobiltelefóniás ellátottság. A 14 éven felüli lakosság internethasználata végre átlépte az 50%-ot, még ha ez továbbra is 10-15%-os lemaradást mutat az Európai Unió átlagához képest; s már nem az ún. passzív internet-látogatók, honlap-olvasók vannak többségben, hanem az interaktívak, a nyitot­tak, a tudatosan keresők és főleg a közösségi oldalak elkötelezettjei.¹⁴

A digitális szakadék általánosságban nem csökkent, de a kulturálisan is ösztönző hálózatosodás új társadalmi és lokális tereket is meghódított. Az alulról jövő, civil kulturális kezdeményezések erejét, kreativitását és konfliktustűrő képességét is számos bizonyíték támasztja alá. A kultúraváltás fontos jelensége az ún. ikonikus fordulat,¹⁵ amelynek nem csupán a televízió- és internetfüggőséggel kapcsolatos, a fogalmi­értelmi-érzelmi kultúrát gyengítő kockázatai vannak, hanem olyan pozitívumai is, mint az amatőr filmezés, a digitális fényképezés, a nem­zetközi fájlcsere és „letöltésőrület" terjedése, a YouTube-nyilvánosság szélesedése. E pozitívumok – Vitányi Iván kedvelt fordulatával¹⁶ a „jó hírek" – közé tartozik a modernizálódó hazai múzeumi és kiállítási intézmények, illetve egyes rendezvényeik vonzerejének látványos nö­vekedése is, hadd emlékeztessek csak a 2010. június 19-i Múzeumok Éjszakája kirobbanó sikerére.

A szakmai köztudatban, legalább elvileg és verbálisan kezd elfogadottá válni: a kultúra saját, szűkebben értett, belső szférája, klasszikus és mo­dern, elit és populáris értékei mellett az életminőség meghatározó normá­ja a hétköznapok, az emberi kapcsolatok kulturáltsága, a viselkedés és a politikai kultúra is. Ez a felismerés kedvező szemléletváltásra vall, még ha nem járt is együtt a mindennapok kulturáltságának érzékelhető tényleges javulásával, sőt a valóságban éppen hogy ellentétes folyamatokat kell megélnünk: az eldurvulásét. Hankiss Elemér elavultnak, nevetségesnek mondja a kultúra magasra és alacsonyra való tagolását, helyette – ha egyáltalán beszélhetünk két kultúráról – ezt ajánlja: „van egy szimbolikus kultúra, művészek, kultúraszakértők stb., akik a szimbólumokat termelik: zenét, színházat, sakkot, játékot, internetes játékot, filmet. Ez a kultúra olyan szimbólumokat teremt, amelyek segítenek a megértésben, segí­tenek az embernek élni, szembenézni az élet problémáival, illetve a töb­bieket elviselni, saját magát elviselni […] A másik a mindennapi kultúra, a viselkedéskultúra, amibe belejátszanak a szimbólumok, de azért nem feltétlenül szimbolikus benne minden. […] A kultúrának a nem szimbolikus része legalább vagy a kevésbé szimbolikus része legalább olyan fontos vagy fontosabb, mint a kifejezetten kifinomult, magas szintre kicsiszolt szimbólumoknak a rendszere."¹⁷

Ám ha valaki túlzottnak tartja is ezt a megfogalmazást, tény: olyan nagyságrendű globális és egyúttal hazai kultúraváltás tanúi, részesei vagyunk, amely sok vonatkozásban analóg funkciójú a korábbi nagy történelmi kultúraváltásokkal, a kereszténység fölvételével, a huma­nizmussal és reneszánsszal, a protestantizmussal, a felvilágosodás és reformkor nemzeti fordulatával, valamint a XX. század eleji polgári mo­dernizációval. Mindez együtt jár a műveltségfogalmak korszerűsödésé­vel, átstrukturálódásával: ha művelődéstörténetileg nézzük, a mágikus-sámánisztikus világkép, a keresztény írásbeliség és könyvműveltség, a Gutenberg-galaxis után beértünk a médiaműveltség, az információs műveltség, illetve írástudás, sőt legújabban az ún. posztkulturális vagy a multimodális műveltség paradigmáinak korába.¹⁸ Olyan kikerülhetetlen nemzetközi expresszvonat ez a mostani kultúraváltás, amelyre fel kell kapaszkodni, ha nem akarunk végleg lekésni saját nemzeti esélyeink­ről. Vagy netalán, tragikus következményekkel számolva, feküdjünk eléje? A tét annál is nagyobb, mivel ez a globális kultúraváltás – sok fájdalmas kísérőjelensége ellenére – a nemzeti kultúra gazdagodását, demokratizálódását és nemzetköziesedését, azaz ismertségének és presztízsének növekedését eredményez(het)i. A globalizáció ugyanis a kultúra övezetében sem csak szolgai utánzást, sodródást jelent, s nem is szükségképpen a multinacionális tőke korlátlan uralmának eufémizmusa, hanem – még egy kis nemzet esetében is – az érték­népszerűsítés, sőt a folyamatalakítás lehetőségét, az expresszvonat előtt elágazó vágányok közötti választásba történő némi beleszólás esélyét is kínálhatja.

Veszteségek, kétarcúságok és ellentmondásosságok kimutathatóak voltak a korábbi radikális nemzeti vagy/és globális kultúraváltások esetében is. Ma sem szükséges őket lihegő sznobériával, kincstári optimizmussal vagy csupán mundérbecsületből igazolni, pláne meg­ideologizálni – még a konzervatív-védekező sérelmi hangulatkeltés ellenpólusaként, azzal jogosan vitatkozva sem. A mobilkommunikációs és digitális kultúraváltás, az internet, a web 2.0 az egyik oldalról pél­dául bővíti az interperszonális kapcsolatokat, erősíti a kreativitást és a közösségi jelleget, másik oldalról viszont nivellál, páratlanul széles nyilvánosságot teremt a szélsőséges, demagóg nézeteknek is és a kommentálás anonimitása révén a felelőtlenséget szintén eszkalálja.¹⁹ Az sms-nyelv és -szimbólumrendszer – szemben a purista nyelvféltő hangulatkeltéssel – gazdagítja a nyelvet, rengeteg találó, ötletes, szel­lemes alakzatot visz be anyanyelvünkbe, a nyelvi szubkultúra számos elemét teszi köz- és irodalmi nyelvivé, másrészt viszont több ponton szürkít is, homogenizál és esetenként vulgarizál, durvít. A kettősségekre és paradoxonokra, a nyereség-veszteség egyenleg hullámzásaira jó példa a könyvolvasásra fordított szabadidőnek a rendszeres olvasók között is tapasztalt csökkenése, a nemzetközi és hazai könyvtárhasz­nálati trendek kettős arculata is.²⁰ Hogy a kulturális életformát tekintve mennyire kétesélyes, értékváltós, bizonytalan, az orientálódást ne­hézzé tevő kor a miénk, azt tökéletesen érzékelteti Fodor Ákos Sms a kultúrsátorból című keserédes haikuja, mely tanulmányom mottójaként olvasható: „egy már összedőlt / s egy még föl nem épült ház / között lakhatok". A nosztalgiát kifordító, a sms-t az SOS-re alludáló három­soros versremek maga is gazdag hermeneutikai és recepcióesztétikai analízis tárgya lehetne, de e nélkül sem szükséges parafrazálni: önma­gáért beszél. A kultúraváltástól vagy akár paradox kettősségeitől élesen megkülönböztetném ugyanakkor azokat a „rossz híreket", amelyekre nem mentség semmiféle globális, technikai, digitális eredetű vagy ter­mészetű fordulat, sőt forradalom.

A „nem menthető" degradálódás tünetei

Számos olyan káros , illetve „antikulturális" tendencia tapasztalható, amelyre nem kínálhat magyarázatot s amelyek alól nem is adhat föl­mentést a kommunikáció és a művelődés szerkezetének átalakulása, a modernizáció, a globalizáció és az európai integráció. Ezeknek a negatívumoknak a bírálata így aligha tekinthető a korábbi kánonok iránti nosztalgiának vagy fundamentalista aggodalmaskodásnak. E tendenciák – persze céltudatos, hosszú távú és kitartó munkát igénylő – korrekciója döntően az intézményeken, az embereken, a közösségi, civil cselekvé­sen, az oktatásügyön és a közművelődésen, a médiumokon, a politikai mintákon s nem utolsósorban az értelmiség, az írástudók nyilvánosság előtti felelősségén múlik. Jóllehet ennek a praxisnak is vannak objektív feltételei és akadályai, „csak" akarni kell; ám ezen nem „az akarat dia­dala" típusú szélsőséges, kirekesztő totalitarizmust vagy akár „csupán" a konzervatív-tekintélyelvű centralizálást értem. Ez utóbbi – amelynek sajnos egyre több és riasztóbb példáját érzékelhetjük 2010-ben – a valóságos ellentmondások és torzulások rossz előjelű, történelmileg visszafelé mutató „rendezését" szolgálja.

A negatívumok fölsorolása mindig könnyebb, mint a megalapozottan pozitív jelenségeké, különösen egy olyan nyilvánosságban, amelyet fo­lyamatosan és intenzíven szőnek át a magyar kulturális értelmiség – kü­lönböző előjelű – sérelmei és sirámai. Nem akarok ugyanebbe a hibába esni, de már tanulmányom elején jeleztem: most kénytelen vagyok a hangsúlyt a figyelmeztető gondokra, kockázatokra helyezni. Nem ment­hető a mediális és digitális kultúraváltással a szövegértés és általában az olvasáskultúra riasztó hazai állapota; annál is kevésbé, mivel számos, nálunk mediatizáltabb és digitalizáltabb európai országban is sokkal jobb a helyzet. Évek óta ismert adat,²¹ hogy a felnőtt társadalom 76%-ának gyenge az alfabetizáltsága (ezen belül a 33% súlyos szövegértési problé­mával küszködik). A 15 évesek háromévenkénti PISA-felmérési eredmé­nyei szerint átlag alatti, tartósan a 25. körüli Magyarország helyezése. Az elmúlt 40 év során 40%-ról 60%-ra nőtt a könyvet egyáltalán nem olvasó felnőttek aránya, rohamosan szűkül az igényes újság- és hetilapolvasás köre. Az elmúlt években tovább csökkent, illetve rövidült az igényes, kre­atív gyermek- és ifjúsági programok száma, illetve műsorideje a közszol­gálati rádió- és tévécsatornákon, hasonló a helyzet a gyermeklapokkal; a kereskedelmiek kínálata, illetve arculata pedig – enyhén szólva – igen sok kívánnivalót hagy maga után. A magyarok idegennyelv-tudása 25 európai ország közül az utolsók között van; a háztartások kb. 60%-ának lényegében nincs kulturális kiadása.

Nyíltan kell beszélni arról, hogy ezek a jelenségek s más – itt nem részletezhető – súlyos kulturális egyenlőtlenségek jelentős részben a legszegényebb, a leszakadó, a deprivált, köztük nagy számban a roma származású fiatalokra, családokra, társadalmi rétegekre, csoportokra jellemzőek. Mindezek az adatok és tények meglehetősen közismertek a szociológiai összegezésekből; a reményt, hogy ezek a – több évtizede alig változó – trendek javulni fognak, a legutóbbi kutatások sem igazolták vissza. A korábbiaknál modernebb matematikai-statisztikai módszerek­kel, ún. klaszterelemzéssel végzett 2008-2009-es felmérések szerint is a felnőtt lakosság közel 50%-a gyakorlatilag semmilyen aktív kulturális tevékenységben nem vesz részt (a tévénézés nem sorolható közéjük), 66% mostanában ténylegesen nem olvasott/nem olvas könyvet.²² Ami pedig magát a televíziózást illeti: kétségbeejtő a színvonal, a tényleges választék és a kulturális minőség romlása – tisztelet a kevés kivételnek.

Többnyire persze van magyarázat e jelenségekre, s tény: a miattuk vi­selt felelősség nem köthető mechanikusan politikai kurzusokhoz. Egy do­log, hogy általában csökken a hagyományos olvasásra fordított szabadidő (a könyvbarátoknál is), s ez összefügg a kultúraváltással. Egészen más vi­szont (tehát „nem menthető"), hogy széles rétegek már az általános iskola elvégzése után kiesnek az olvasási kultúrából (sokaknál létre sem jön ez a kontaktus), nem kis mértékben azért, mert hat-nyolc év alatt sem sikerült alaposan és szenvedéllyel elsajátítaniuk az olvasás-írás képességét és örömét. Nem az internet s még csak nem is a televízió a fő „bűnös". Az is figyelmeztető trend, hogy nálunk a szülők anyagi helyzetének, társadalmi státuszának és iskolai végzettségének – a fejlett, különösen a skandináv országokban tapasztaltakhoz képest – kiugróan erős a predeterminációs szerepe a gyerekek továbbtanulási esélyei szempontjából. Aligha kell részletezni, hogy ennek milyen káros következményei vannak a mun­kavállalási és egyáltalán, az életesélyek szempontjából, hogy fékezően hat a társadalom belső mobilitására, rombolja a közlevegőt és a politikai kultúrát, vagyis hogy demokratikus deficittel, illetve a nemzeti integrált­ság súlyos zavaraival jár. Az „objektív" okok között nem hallgatható el, hogy az egy tanulóra jutó pénzügyi ráfordítások 2006-ban hazánkban az OECD-országok átlagának csak 60%-át tették ki, a nyelvrokon finneknél tapasztalhatónak pedig az 1/7-ét.²³ Jóllehet a TÁRKI 2008-ban publikált háztartási monitoring-vizsgálatai szerint az elmúlt évtized során valame­lyest szűkült a társadalom alsó és felső decilisének jövedelme közötti szorzó, vagyis picit szűkült az olló (1992: 6-szoros; 1996: 7,5-szeres; 2003: 8,1-szeres; 2005: 7,6-szeres; 2007: 6,5-szeres),²⁴ a kulturális esély­különbségek érzékelhetően nem csökkentek, sőt egyes vonatkozásban még növekedtek is. Riasztó, hogy – Kuti Éva vizsgálatai szerint – még a bevallott kulturális érdeklődés (tehát nem a realizált kultúrafogyasz­tás) adatai is romlottak, az ún. nagyon érdeklődők között is.²⁵ Nem vált kedvezőbbé a kulturális életmódok – klaszterelemzés nyomán kialakított – struktúrája sem. Vitányi Iván 2006-os könyve (a történeti változásokat is kimutatva) így foglalta össze az akkor rekonstruálható tipológiát: „kul­túraorientáltnak" tekinthető a felnőtt társadalom 15%-a; „felhalmozónak" (azaz nem stabil értékorientációjú, de vegyes kulturális affinitással azért rendelkezőnek) 15%; „rekreatívnak", tehát magát kizárólag a szórako­zás többnyire igénytelen formáiban otthonérzőnek 25%; „kulturálisan passzívnak" 30% és „teljesen depriváltnak, társadalomalattinak" 15%.²⁶ Nem mutat pozitív változást a némileg más struktúrájú 2008-as kultú­rafogyasztói tipológia sem, amelyet az Antalóczy-Füstös-Hankiss-féle tanulmány állít fel. Eszerint a kulturális elit 10,1 %-nyi; hozzáteszem: ez lényegében fél évszázada változatlan arány, jóllehet közben kicserélődött ennek a rétegnek legalább a fele. A további csoportok: a „mindent fogyasz­tók": 8,6%; a „könnyed szórakozók": 13,8%; a „kulturálisan érdeklődők": 20,5% és végül a „kulturálisan passzívak": 47,1%. A kulturális degradá­lódás, polarizálódás és fragmentálódás e tendenciái nem foghatók rá a mediális-digitális kultúraváltásra, még kevésbé az otthoni szórakoztató elektronika és a mobilkommunikációs eszközök terjedésére, valamint az ifjúsági szubkultúrákra. Sokkal inkább a súlyos foglalkoztatási, társadalmi és életesély-zavarok, a kirekesztettség, az anómia és a brutalizálódás terjedésének „kulturális", pontosabban kultúrahiányos tünetcsoportjáról van szó. Aggasztó tények ezek, korrekciójuk nem oldható meg hangzatos „nemzeti" vagy „modernizációs" jelszavakkal, „csak" szívós társadalom- és művelődéspolitikai építkezéssel.

Szélhámosok, sarlatánok és celebek

Ahogy a modernizáció és kultúraváltás felől „védhetetlen" a magyar közműveltség – fentiekben bemutatott – súlyos mennyiségi és minőségi deficitje, ugyanígy igazolhatatlan a tudománytalan nézetek, okkult tanok, régi-modern szélhámosságok döbbenetes mértékű konjunktúrája is. Igaz, az internetnek mint technikának is van felelőssége ezek terjedésé­ben, de a tünetek szélesebbek és az okok mélyebbek. Nem részletezem most a képernyőkön rendelő csodadoktorok és sámánok, jósok és aszt­rológusok, az ezoterikusok, az álomfejtők és babonamágusok, a pszicho­logizáló délutáni showmanek és -ladyk szellemi-erkölcsi (olykor emberi életeket kockáztató) bűntetteit, melyeket természet- és orvostudományi zöldségek gyanánt vagy éppen a „zöld", azaz a környezeti problémák kapcsán terjesztenek. Ez a rombolás (melyet a csillogó-csábító reklámok sem enyhítenek, sőt…) a nagyszámú gyerek nézőt is sújtja. De általában is megingatja az (úgy-ahogy) megismert, elsajátított természettudomá­nyos világkép józan kereteibe, stabil alapjaiba vetett hitet – különösen a tájékozatlan és védtelen, a hiszékenységre hajlamos, képernyő- és internetfüggő embertársainkban. A kortárs filmművészet kiemelkedő egyénisége, Mundruczó Kornél ezeket a negatív „kulturális" jelenségeket összefüggésbe hozza a magyar társadalomban – szerinte – erősnek mutatkozó infantilizmussal, szabadság- és szuverenitás-deficittel, be­folyásolhatósággal és manipulálhatósággal is, amelynek egyik további következménye a modern, kísérletező szellemű humanista művészettel szembeni idegenség is.²⁷

A sarlatánságot népszerűsítő – esetenként eredetileg információs rendeltetésű – televíziós, rádiós műsorok, illetve internet-szolgáltatások egyre jobban összekeverednek a „művészi" igényű Akciós műfajokkal, a sci-fik, horrorok, vámpírprodukciók, az erőszakban tobzódó felnőtt- és gyermekrajzfilmek világképével, azaz egybecsúsztatják a reális és a virtu­ális valóságot. Ez a tudományellenes, üzleti érdekektől vezérelt felelőtlen tendencia az egyébként nem túl népszerű közszolgálati csatornákban is terjed, miközben nem kap meggyőző erejű, hatékony és széles körű kri­tikát a szakmáktól, a tudományos ismeretterjesztéstől, illetve „alternatív" tévéműsoroktól. Kevés erre a közoktatás kötelező tanrendje, a Magyar Tudományos Akadémia egy-egy felhívása, néhány okos publicisztika vagy éppen a Vágó István s mások kezdeményezte rokonszenves civil mozgalom, a Szkeptikus Társaság; az internet, a médianyilvánosság és a mobiltelefónia tömegességével sajnos nem tudják fölvenni a versenyt. A populáris médiakultúrát védelmező, minden narrációt, minden létezőt legitimáló egyes posztmodern „teóriák" még igazolni is látszanak ezt a „sokszínűséget".

Az elmúlt évtizedek során a nálunk fejlettebb országok lakosságának egy részében is megrendült a tudományokba vetett széleskörű bizalom. Jócskán vannak egyelőre megválaszolatlan és megválaszolhatatlan kérdések; továbbá számos valódi tudományos polémia is borzolhat­ja a kedélyeket – például a globális felmelegedésről. A tudományos viták örvén azonban gyakran igyekeznek eladni tenyérbe mászóan tudománytalan, amatőr, sőt kontár „elméleteket", amelyekkel szemben hiányzik a szakmák önérzetes föllépése. Azzal a – némileg érthető – arisztokratizmussal érvelnek, hogy „nem szabad fölvenni ezt a koszos kesztyűt, mert ha vitába szállnánk ezekkel a nézetekkel, óhatatlanul ránk is ragad valami a sárból". A sarlatán és csaló nézetek olyan széles körben terjednek, hogy már a főiskolai és egyetemi vizsgákon is egyre gyakrabban kell szembesüljenek velük a tanárok. Az egyének gyakori stabilitás- és perspektívahiánya, a családok, közösségek, nemzetek és a világ előtti félelmetes kihívások, a globális veszélyek és bizony­talanságok, a terrorizmus, az ökológiai és éghajlati katasztrófák – a világtörténelemben nem először – az évezredfordulón új ösztönzést adtak a végítélet-pszichózisoknak és a megváltás-teóriáknak. Nem a vallásos világképek transzcendens értékorientációját illetem e bírálat­tal, hanem a vallások hitvilágára, tradícióira és bensőségességére is veszélyt jelentő újpogányságot, fundamentalista babonaságot. Bizony újra aktuálisak felvilágosodás kori nagy nemzeti költőinknek, köztük Berzsenyi Dánielnek a racionalitást költői hitellel védő episztolái és epigrammái, a sötét babonák ellen indított szellemi küzdelme, a Vandál bölcsesség vagy A Pesti Magyar Társasághoz intézett aggodalmas költői kérdése: „Ki kétli s kérdi, hogy csak a dicső ész / Emel ki minket a barmok sorából? / Ki kétli azt, hogy minden érdemünk, / minden sze­rencsénk ezzel nő s hanyatlik?"

A történelmi tudat megzavarodása

A régi, felújított vagy új keletű vandál bölcsességek között különösen fájdalmasak és veszélyesek az áltörténelmi tanok. Rohamosan ter­jednek az őstörténeti kontárkodások, a históriai babonák, a dilettáns származástani nézetek, amatőr nyelvészkedések, okkult régészkedések „produkciói". Magukat komoly értelmiségieknek tartók is összekeverik a történelmi genetikát, az etnikum származástanát és a nyelv históriáját. A szkíta-hun-szittya-avar genealógia „tudós" népszerűsítői (akiknek pozícióit vélhetőleg komoly szponzoráció is erősíti) osztrák-labanc­szovjet ármánynak tartják a finnugor nyelvcsaládhoz tartozás elméletét; de vannak ennél is „mélymagyarabb" víziók: a magyar nyelv és kultúra világelső voltáról, Jézus magyar származásáról, a pogány ősvallás és a kereszténység szintéziséről. Köz- és felsőoktatási tankönyvcsomag is jelent meg ebben a szellemben.²⁸ Különösen tipikus példája volt ennek a zavaros komplexitásnak – az egykor jobb arcát mutató – Szaniszló Ferenc vizuális monológja az EchoTV 2010. január 10-i műsorában, amelynek során a sumerológia melletti érvektől az ún. „kisugárzások" népszerűsítésén át jutott el a szélsőjobboldali szellemiségű napi poli­tikai állásfoglalásig. Ez a koktél nem csupán a józan nyilvánosságot, a normális politikai kultúrát veszélyezteti, hanem a demokratikus érzületű konzervatív szellemiséget, a vallásos világképet, a nemzeti önbecsü­lést is. Érdemes e „kulturális helyzet" jellemzésére néhány tipikus, és a lényeget tekintve egybehangzó véleményt idézni a hazai értelmiség különböző értékrendbeli és ideológiai-politikai térfelén helyet foglalóktól, az egymásétól markánsan elütő kutatási módszertant képviselőktől:

„Változatlanul tovább él – írja R. Várkonyi Ágnes – […] az a romanti­kus történelemfelfogás, amely a magyar múlt döntően fontos korszakait mondhatni egyetlen nagy kuruc-labanc csikicsukinak tekinti, néhány, rendszerint tendenciózusan félreértett főszereplővel."²⁹ Más nemzetek korábbi életszakaszaiban is bevett szokás volt a kollektív emlékezet tudatos politikai befolyásolása és a történelemnek az éppen aktuális szükségletekhez való hozzáigazítása – a mindenkori hatalom és/vagy ellenzéke megrendeléseként. Szabó Miklós szerint szervesen beleillik ez a programideológiák vagy állapotideológiák mechanizmusába.³⁰ A kollektív emlékezet, a történelmi tudat látványos, érzelmileg túlhevített, historizáló manipulálása – a heroizálás és a bűnbakképző kompromittálás kettős gesztusával – különösen erős tapasztalata a világrendszerváltás utáni posztszocialista országoknak, köztük hazánknak, ahogy ezt leg­utóbb Pataki Ferenc elemezte szociálpszichológiai szemszögből.³¹ Az emlékezetpolitikai manipuláció leggyorsabban ott, abban a nemzedékben hat, ahol hiányoznak a szisztematikus történelmi ismeretek – részben az oktatás, részben a személyes és mediális tapasztalatátadás hiányossá­gai, felszínessége miatt. Itt ér össze a tágabb kulturális-oktatási-mediális szféra és a direkt, irányított politikai nyilvánosság, s ezért is van roppant felelőssége a hatalmilag vezérelt emlékezetpolitikának, főleg vizualizált övezetének, a televízióknak, bulvárlapoknak, a népszerű internetes honlapoknak, a plakátoknak. E médiumok ugyanis képesek végtelenül leegyszerűsített képi „magyarázatot" adni és „lényegiséget" tulajdonítani egy-egy összetett valóságos vagy szimbolikus esemény kiragadott ele­mének, s ezzel akár önigazoló-önheroizáló vagy éppen megbélyegző­kirekesztő tömegindulatokat mozgósítani.

Pataki szerint „a hun-magyar-rokonság, a sumér eredet, a »halsza­gú« finn testvériség ügye, netán az ősmagyar hitvilág és a rovásírás inkább belterjes, szektaszerű csoportokat érint", míg vannak ezekhez a tételekhez képest vadabb, aktualizálóbb újkori történelmi mítoszok.³² Ez az elkülönítés azonban – szerintem – nem ennyire magától értetődő. Az előbbiek sem veszélytelenek: éppen a nemzeti történelem előzmé­nyeiről, kezdeteiről betáplált hazugságok, manipulációk alapozzák meg az egész nemzeti világkép torzítását, sérelmi vagy felelősségáthárító elrajzolását, amire azután könnyen ráépíthetők a „magyarellenes vi­lág-összeesküvések", a Szent Korona-tan aktualizálásai, a Trianon-hisztériák, a holokauszttagadás vagy éppen a 2010-es „forradalom" hamis és bornírt ideológiája. „Valamely nyilvánvalóan hamis, az ismert tényeknek ellentmondó tétel népszerűsége nyilván gazdasági, politikai és társaslélektani körülményektől függ. […] Néhány évvel később ezek a kezdetben marginális tébolygások milliók ünnepélyes meggyőződé­sévé váltak" – írja Tamás Gáspár Miklós.³³ Csorba László történész, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója szerint „az őstörténeti mítoszok néha komoly érzelmeket támasztanak. Híveik gyakran olyan vallási kö­zösségként működnek, melynek tagjai nem ismerik a toleranciát, és csak azokat tekintik hazafinak, akik nézeteiket fenntartás nélkül elfogadják."³⁴

Természetesen voltak, vannak szakmai viták ezekkel a torz nézetek-kel,³⁵ sőt, már a magyar katolikus egyház is rákényszerült arra, hogy nyilvánosan állást foglaljon az őspogány mítoszokat szakralizáló, illetve a magyar kereszténységet a sámánizmusig, a turul mitológiáig, a szkíta-pártus-hun legendáig antedatáló szélhámosságokkal, az ún. ősmagyar szinkretizmussal szemben.³⁶ Olykor a népszerűbb, esetenként a konzer­vatív, jobboldali szellemiségű hetilapokban is olvashatók ilyen, a históriai babonákat vitató írások,³⁷ ám a populáris sajtóig, a bulvármédiáig, vala­mint a jobboldali weblapokig alig jutnak el ezek a korrekciók. Amott ez nem üzlet, ellenkezőleg: éppen hogy az okkultizmusnak és a történelemcsináló demagógiának van piaca, esetenként fesztiválterepe is. Természetesen nem azt bírálom, ha lokális vagy civil hagyományőrző egyesületek, játé­kos gyermek- vagy ifjúsági rendezvények a vélt vagy tényleges magyar múlt rekvizitumait felhasználva szerveznek közösségeket, felelevenítve a históriai öltözködés, lovaglás, bajvívás, étkezés, rekreáció formáit; ez rokonszenves kulturális akció lehet. Ám ha ehhez hamis történelemtudatra építő agresszív, öncsaló és kirekesztő ideológia társul, akkor már baj van, s ekkor már szó sincs pozitív közösségépítésről.

Ami pedig a jelenség szakmai oldalát illeti: tisztában vagyok azzal, hogy a történetírás az orális eredetkultuszról, a mitológiáról, a korai et­nikai tudatról és a dinasztikus érdekű krónikaírásról vált le. Tudom, hogy volt és van átmenet a mítosz és a szakszerű történetírás között, hogy a nemzetté válásban, a nemzet konstituálódásában termékenyítő szerepe (is) volt/van a mitologikus múltfelfogásnak, a kollektív emlékezetnek és a múlt egyes mozzanatait kiemelő, birtokba vevő örökségdiskurzusnak.³⁸ Mindazonáltal a tudományos diskurzus teljes félreértése és visszaélés a történetelméleti vitákkal, amikor az ún. posztmodern história-felfogásra, a mikrotörténelemre és a narratív történettudományra hivatkozva vélik igazolni a kontár szemléletet. Elemi szakmai vétség (közismereti, tömeg­lélektani következményeiről nem is beszélve), amikor a tényszerűséget és folyamatszerűséget összekeverik az értelmező és értékelő interpre­tációval, s éppen ezt használják föl „tudományos argumentumként" az aktivista és konstrukcionista jellegű politikai történelemcsináláshoz.³⁹ Gyáni Gábor is élesen bírálja ezt a kulturális-ideológiai-tömeglélektani komplexumot, illetve metódust, pedig ő az ún. posztmodern történelem­szemlélet – igaz, tudományos hitelességű – képviselője: nem hajlandó releváns „elbeszélésekként" igazolni a tudománytalan sarlatánságokat. Kritikusan jellemzi a tömegkommunikációs kultúraváltás történelemis­mereti hatását a nyilvánosságra: „a történeti diskurzus kezd mindinkább elszakadni az olvasáskultúra hegemóniáján nyugvó hagyományos tör­ténetírói beszédmódtól", s a számítógéppel is szimulálható, vizualitásba áttett, szappanoperaszerűvé szétmesélt virtuális tévétörténelem kezd az iskolai oktatásnál jóval hatékonyabbnak tűnni.⁴⁰ „A történetíró értelme­zési szabadságának is megvannak a határai: a szakmaiság mezsgyéit az alapvető emberi értékek – a civilizáció, demokrácia, humánum – is kijelölik. Az »underground« történetírói termékek kívül esnek ezeken a határokon. A holokauszttagadás nem a történelem félreértelmezése, hanem szélsőséges politikai ítélet. A revizionista holokauszttagadók – írja Gyáni; s kénytelen vagyok hozzátenni: egyre többen vannak itthon, még a felsőoktatásban is – nem a racionalitást keresik a múltban, hanem erkölcsi relativizmussal kreálnak maguknak múltat. Ez pedig a tudomány számára kezelhetetlen. A történész annyit tehet ellene, hogy tudományos ismeretekkel újra és újra rekonstruálja a valóságot."⁴¹

Historizálás, általános műveltség és politikai manipuláció

Nem csupán az iskolázatlan tömegek tévhiteiről és bulvár-látványossá­gairól van tehát szó. Különösen szomorú, amikor igényes kulturális folyó­iratban,⁴² esetenként egyetemi katedrákon, történelem szakos hallgatók között tűnnek föl az efféle tudománytalan nézetek, vagy akár csak kódolt igazolásaik. Történelmi tévedések persze mindenkit – szakembereket, tanárokat is – elérhetnek. Azt mégis szimptomatikusnak, a historizáló retorikát leleplező lapszusnak tartom, ha a harsány nemzeti-történelmi ideológiát képviselő új hatalom egyik vezető – s azóta többszörösen is előléptetett – embere, Schmitt Pál összekeveri II. Rákóczi Ferencet és Kossuth Lajost. Az új kormány megalakulását, az Orbán Viktor mi­niszterelnököt ünneplő 2010. május 29-i Kossuth téri nagygyűlésen az ország televíziós nyilvánossága előtt Schmitt Pál ezt találta mondani: „Mint gyönyörű Kossuth-szobrunk oldalán olvasható: »Cum Deo pro Patria et Libertate«".⁴³ Ez csupán egy névtévesztés volt, bár alapfokú nemzettörténeti témában. (Csak figyelmetlen vagy felületes munkatársai, beszédírói voltak a „vétkesek"?) Van azonban példa arra, hogy parlamenti pártok agitprop műhelyei, netalán vezetői, ismert politikusok álltak/állnak közvetlenül vagy közvetve, programszerűen vagy ravasz célzásokkal a torz nézetek terjesztése, az emlékezetpolitikai manipulációk mögé, pl. egy finnugorellenes őstörténeti „tudományos" kutatóintézet felállításá­nak követelésével vagy a forradalmak természetének és történetének meghamisításával. Mind a múlt kriminalizálásával, mind üdvtörténetté hamisításával súlyos – jó adag „magyar" öncsalással fűszerezett – nem­zettudati, történelemismereti károkat lehet okozni a társadalmi tudatban.⁴⁴

A történelmi tudatlanság, a félműveltség, a tényeket semmibe vevő felszínesség gyakran érhető tetten a baloldali-liberális tradíció nagy formá­tumú személyiségeinek (pl. Jászi Oszkár, Lukács György, Szabó Ervin, Károlyi Mihály, Kunfi Zsigmond) harsány, neofita, sőt élveteg meg­rágalmazásakor is. Mindezt természetesen nem e progresszív egyéniségek és életműveik apologetikus kanonizálásának igénye felől teszem szóvá: a jobboldali hátszelű történelemhamisítás konjunktúrájára nem mentség a baloldali (vagy inkább „baloldali") historizálás, amelyre szintén bőven volt példa a XX. században. A napjaink Európájában s Magyarországán is – különböző okokból – újraéledő tekintélyelvű, idegenellenes és tota­litárius mozgalmak „visszamenőlegesen, történetileg is kizárólagossá vagy legalábbis kormeghatározóvá óhajtják tenni szerepüket. Ezt kétféle módon kivitelezhetik. Egyrészt arra törekszenek, hogy ősi mivoltukat, mély történelmi gyökereiket dokumentálják, s evégett különféle eredet­mitológiákat ápolnak. Másrészt azt remélik, hogy a versengő áramlatok stigmatizálásával, sőt kriminalizálásával korlátozzák azok befolyását" -írja Pataki Ferenc.⁴⁵ Már az 1990-es évek elején érződött ez a veszély, magam is írtam erről;⁴⁶ majd állami dekorációval intézményesült az év­ezredforduló körüli, koronaúsztató millenniumi ünnepségsorozat⁴⁷ idején. Igazi, agresszív veszéllyé azonban mintha mára vált volna.

Romsics Ignác szerint „a különböző politikai erők mára fölépítettek maguknak egy saját történelmi képet, különösképpen a 20. századra, de a honfoglalásra és a magyarok eredetére vonatkozólag is. Bizonyos politikai körökben és szubkultúrákban ma megkérdőjelezhetetlen dogmá­nak számít, hogy a sumeroktól származunk, de ha nem is a sumeroktól, biztosan nem a finnugoroktól. És aki mást gondol vagy mást mond, az nem téved, hanem hazaáruló. De legalábbis történelemhamisító és idegenszívű."⁴⁸ Az általános műveltség alacsony fokának a tévtanok eszkalációját is magyarázó strukturális okairól és valóságérzékelési, beilleszkedési, szociálpszichológiai következményeiről megrendítően beszél Nádas Péter.⁴⁹ Rév István szerint elsősorban a globalizációs, modernizációs lemaradási szorongással megvert és dezorientált, a popu­lista nemzetieskedésben védelmet kereső bölcsész és jogász hallgatók viszik a prímet e „kultúrában".⁵⁰ Ormos Mária is a felsőoktatás helyzetével hozza kapcsolatba e jelenségeket, de még tágabb összefüggésekre utal: „tragikus az egyetemekre kerülők színvonala". Ezzel, meg az értelmes diákközösségek, civil mozgalmak erőtlenségével, a demokratikus köz­beszéd gyengülésével is összefügg szerinte, hogy 2006 óta a fiatalok között különösen „aggasztóvá vált a szélsőjobboldali befolyás", a kire­kesztő ideológia, ami – az 1920-1930-as évekhez hasonlóan – általában együtt jár a tudománytalan, mitikus tanok iránti fogékonysággal. Sőt, ez az ideológia annak idején a fizikai erőszakra, pl. a zsidóverésekre is „felhatalmazást" adott. „A hallgatók jelentős része nem egyszerűen konzervatív – azzal nem lenne baj -, hanem egyre inkább a szélsőjobb felé csúszik. […] Az oktatás színvonalának csökkenése – szélesebb összefüggésben – meghatározza, hogy az ország élhetővé. kulturálisan magabiztossá válik-e vagy sem."⁵¹ Mindez – teszem hozzá – nem a balliberális és a konzervatív világképek szembenállásának ügye, nem a szocialisták keltette hisztéria, hanem mindkét szellemi-ideológiai érték­rendet fenyegeti, de leginkább az egészséges nemzeti valóságismeretet, identitást és önérzetet.

Hogy mennyire súlyos a helyzet, azt jól tükrözik a Vásárhelyi Mária és munkatársai által a 2000-es évtized során végzett reprezentatív tudás­szociológiai felmérések. Ezek szerint folyamatosan nőtt a jellegzetes tévhitek és az esetenként hozzájuk kapcsolódó irreális, illetve veszélyes cselekvési stratégiák híveinek aránya.⁵² A hun származástanban hívők 2003-ban 76%-ot, 2008-ban 80%-ot képviseltek; a magyar zsidóság sorsáért a II. világháború idején viselt magyar felelősséget teljesen a né­metekre áthárító nézet vallóinak aránya 33%-ról 42%-ra emelkedett. Nem véletlen, hogy – ezekkel az „ismeretekkel" is összefüggésben – 5 év alatt 18%-ról 43%-ra nőtt a Trianon valamiféle revánskorrekcióját támogatók aránya. A szociológusok szerint ezek a tévképzetek nem csupán isme­rethiányból vagy tudatos emlékezetpolitikai manipulációból származnak, hanem mélyebb társadalomtudati motívumokból is; a rendszerváltozással kapcsolatos várakozások egy részének illúziónak bizonyulásából, illetve e csalódás mitikus, „kelet felé forduló", „Európa- és nyugatellenes" előjelű kompenzálásából. A nemzetközi értékkutatások eredményei szerint, Tóth István György megfogalmazásában hazánk – néhány nyugatos életvitelérték és modernizációs szükséglet elismerése mellett – elindult „kelet" és a „Balkán", az ortodox kultúrkör felé, különösen ami a zárt gondolkodásmódot, a bizalomhiányt, a tekintélyelvűség és vezérkultusz csábítását, a demokratikus szabadságjogok komolyan vételét illeti.⁵³ Nem elsősorban napi politikai ügy ez (ha van is ilyen elágazása), hanem széles áramlatú kulturális trend.

A rossz „történelmi", azaz rendies tradíciók szívósságát bizonyítja, hogy – ugyanezen nemzetközi értékanalízis szerint – az Európai Unióban nálunk a legalacsonyabb azoknak az aránya, akik szerint a társadalmi, egzisztenciális érvényesüléshez a műveltség, az iskolai végzettség a legfontosabb; ezzel szemben – a vizsgálatok szerint – az a legfonto­sabb, hogy „az ember jó családba szülessen". Komplex módon elemzi ezt a jelenséget Romsics Ignác, amikor azt érzékeli, hogy „számos történelmi mítosz keletkezett vagy éledt újjá és jelent meg a magyar közbeszédben. A mitikus gondolkodásra, illetve a misztikus történelmi és politikai magyarázatokra való hajlam – mint a politikai antropológia művelői hangsúlyozzák – mindig és mindenhol megvan az emberekben, ám békés időkben, kiegyensúlyozott viszonyok közepette jóval kevésbé virulens, mint olyan válságos korszakokban és instabil körülmények kö­zött, amikor az egyének elveszítik lábuk alól a biztos talajt, és kételkedni kezdenek saját képességeikben és lehetőségeikben. Az ilyen frusztrált vagy traumatikus helyzetekben a modern társadalmakban is csökken a racionalitás magyarázó ereje, s előtérbe kerülnek a primitív társadal­makra jellemző fantáziadús, illúziókkal és képzelgésekkel teli mitológiák. A mítoszok ebben az értelemben – mint egy francia tudós (E. Doutté) találóan elnevezte őket – »kollektív vágyak«, s ha személyre irányulnak, akkor »megszemélyesített kollektív vágyak«."⁵⁴

Visszaérkeztünk kiinduló pontunkhoz: ha természetesen nem is lehet a digitális-mobilkommunikációs kultúraváltást, az ifjúsági szubkultúrákat, valamint az oktatást, a médiát, a művelődéspolitikát és egyáltalán a kultúraközvetítést súlyos társadalmi-tudati zavaraink elsődleges okává kinevezni, azért a szellemi szférának, az intézményeknek, a – legalább két évtizede porondon lévő – kultúrpolitikák „csinálóinak" és végrehaj­tóinak meglehetősen nagy a felelőssége. Korrekcióként azonban nem valamiféle ideologikus, újrakanonizáló rendteremtésre lenne szükség (pe­dig jól érzékelhető az erre irányuló hatalmi-kormányzati hajlam), hanem a tudományos szakszerűség, a népszerű ismeretterjesztés pozícióinak, mindenekelőtt pedig a kritikai értelmiségi éthosz eredményességének és tekintélyének a megerősítésére. Ebben természetesen hatékonyan támaszkodni kellene a kultúraváltás, az ikonikus és mobilkommunikáci­ós fordulat, a nyilvánosság kínálta új lehetőségekre, a fiatal generációk jogos szükségleteire és igényeire, a frissülő technikai, mediális, digitális eszközrendszerre.

A „három B" és a progresszív régi-új kultúrafogalmak

A kulturális leépülési trendet és – ennek részeként – a kollektív történeti tudat megzavarodását nem tudom másként értékelni, mint a nemzeti nyil­vánosság dekulturációját. Ez semmiképpen sem keverendő össze (ha az egyidejűség okán olykor érintkezik is) a kultúraváltás jelenségeivel. Mivel a közbeszédben kezdenek divatba jönni a Kádár-korszak művelődéspo­litikájának „3 T"-jét perszifláló-dekonstruáló-újraíró játékos betűszavak, ennek a mai trendnek a megnevezésére szerintem a „3 B" kívánkozik: domináns kockázattá napjainkban a bulvárosodás, a bunkósodás és a barbarizálódás vált. Természetesen ezt a hármasságot nem lehet ráhúzni az egész, tágan értelmezett kortárs magyar művelődésre, de a mélyben és a felszínen zajló folyamatoknak igenis van egy ilyen veszélyes sod­rása. Különösen akkor látszik ez tisztán, ha a kultúrát – a tanulmányom elején említett – szélesebb, „társadalomontológiai" értelmében fogjuk föl. S ha már annyiszor bíráltam napjaink torz históriai beszédmódjait, nem árt néhány ellenpélda is a progresszív emlékezetpolitika üzenőfalára. A széles, modern, világkép- és életmódközpontú kultúrafogalomnak vannak ugyanis szép történelmi alakzatai a magyar szellemi életben. Csak négy XX. századira hadd utaljak.

A rendszerváltás után sikerszerzővé előlépett Márai Sándornak döb­benetesen időszerű az a kevéssé idézett tézise, amelyet a Röpirat a nemzetnevelés ügyében c. 1942-es (!) írása – humanista utópizmussal egy elvaduló világban – a nemzetnevelő népiskolai oktatás hiányzó pro­filjáról kifejtett: „nem ártana az emberi együttélés legfontosabb minőségi feltételének, a tapintatnak is szentelni minden héten néhány órát".⁵⁵ A szellemi élet másik féltekéjén (ha nem is az ellenpólusán) alkotó Lukács György szintén e tág, életvitel-szabályozó, én- és identitásteremtő kul­túrafogalom felől, a magas és a tömegkultúra közötti éles válaszfalakat áttörve közelítette meg a szűkebb, művelődési teendőket. A kultúra igazi szerepe – mondja Lukács, egy élete vége felé adott interjúban (de ez jellemezte már korai írásait és 1919-es kultúrpolitikusi praxisát is) – mégiscsak az, hogy „a munkától, a tervezéstől kezdve egészen a legkomplikáltabb életmegnyilvánulásokig az emberek felismerik, hogy maguknak kell dönteni saját életük problémái fölött".⁵⁶ Németh László is erre a tág – a munkától, a szocializációtól, a nemzeti és társadalmi viselkedésmódtól elválaszthatatlan – kultúrafogalomra építi a maga (egy időben veszélyesen elhibázott tételeket, pl. a „mélymagyar"-teóriát is megfogalmazó, de évtizedeket átívelő, maradandó szellemiségében mégiscsak progresszív) nevelés- és művelődés-felfogását: „A kultúra nem ismerethalmaz, amelyet zsákolnak s tengelyen vagy hajón átszállíta­nak a szomszéd országba. A kultúra egy nagy néptest életében kialakult szellemi és erkölcsi szokásjog: ízlés, etikett, gondolkozásmód, amelyben éppolyan otthonosan kell éreznünk magunkat, mint a bőrünkben. […] A műveltség nem ünneplő ruha, amelyet hordani kell. A műveltség a helytállás segédeszköze, a kifejezés szerszáma, a vállalkozás fegyver-zete."⁵⁷ S innét csak egy lépés Bibó Istvánnak a „magyar alkat"-ról és a politikai kultúráról kialakított szintetikus felfogása, amelynek hátterében a konzervatív, a liberális, a baloldali és a népi-nemzeti kultúrafelfogás progresszív oldalainak ma sem tanulság nélküli szintéziskísérlete érhe­tő tetten. Egyikük kultúrafelfogása, ideológiai-művelődési praxisa sem „sebezhetetlen", de a tágas, életvitel-központú, haladás- és értékelvű műveltségi orientációt tekintve a közös vonások és a maradandó igaz­ságok dominálnak bennük.

Visszautalva a negatívan minősíthető kulturális trendek, a szélhámos tanok, az okkultizmus terjedésének, a történelmi tudat meg­zavarodásá­nak idézett tüneteire: nem diszciplináris kérdésről, nem pusztán kognitív deficitről s nem is csupán hamis tudatról van szó. Nem a történelmi tudás és műveltség apriori felsőbbrendűségének hite, nem valamiféle legújabb kori aufklerizmus fűt, amikor ezeket a vészjelzéseket⁵⁸ leadom. Sokkal inkább egy széles, komplex és modern műveltségfelfogás gyakorlatias, tehát oktatási, tömegkommunikációs, közművelődési, politikai képvi­seletének az igénye. Olyané, amelyet – ha a kultúra belső szerkezetét átstrukturálja is – nem írt, nem ír felül a mostani kultúraváltás sem. A Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert több mint 35 éve, televíziós portréfilm­jében, így válaszolt Győri György kérdéseire: „Természettudós vagyok, tehát azt várja tőlem, mondjam, hogy az iskolában a természettudomány a legfontosabb. Énszerintem sokkal fontosabb a történelem ismerete, mert az emberiségnek csak a múltjából lehet tanulnia. Más kiindulási anyag nem áll rendelkezésünkre. Csak az a kérdés, hogy mit tanítunk történelemnek. […] Mi a történelem? […] Az igazi történelem az én né­zetem szerint felelet arra a kérdésre, hogyan emelkedett fel az ember az állati létből a mai szintjére. Ez más, mint amit ma történelem tantárgynak hívunk, ebben benne van a fizika, a matematika, az összes tudomány és az összes művészet, minden, ami emberi alkotás. […] Egyszóval amikor azt mondom, hogy az iskolában a történelemé az elsőbbség, ezt tessék úgy érteni, hogy ne hazug, áltörténelem legyen, […] hanem igazi törté­nelem. Mutassa a zenét, az irodalmat, a művészeteket, a tudományokat, mindenkit, akik alkottak, akik építették a világot, és mindig felépítették azt, amit a nagy rombolók leromboltak!"⁵⁹

Évtizedek múltán, a mostani századfordulós kultúraváltás, illetve posztkulturális sokk idején sem nagyon lehet ennél hitelesebb mű­veltségfogalmunk és kultúraközvetítési normánk. Hogy azután ennek hatékony érvényesítésében, vagy tágabban: a magyar művelődés – pozitív jeleket is felmutató, de mégis inkább aggodalmat keltő – álla­potában a különböző politikai kurzusoknak és erőknek milyen szerepe, felelőssége volt, van és lehet, illetve hogy mi látszik kibontakozni, sőt eszkalálódni 2010 tavaszától, annak elemzése már egy másik dolgozat tárgya lehetne.

* Készült a Pécsett 2010. május 6-7-én „Kulturális iránytű. Európa jövője, a jövő kultúrája" címmel rendezett konferencia előadása nyomán. A kézirat és a hivatko­zások lezárása: 2010. szeptember 20.

Jegyzetek

¹ Ripp Zoltán: Jobb- vagy balmagyar. Az ungváryzmus téziseiről. Mozgó Világ, 2010. 7. sz. 66-83. p.

² Agárdi Péter: A három részre szakadó ország. Mozgó Világ, 1991. 12. sz.; Közelítések a Kádár-korszak művelődéspolitikájának történetéhez. Eszmélet, 20. sz. (1993. december) 129-165. p.; A kultúra sorsa Magyarországon 1985-1996. Bp., Új Mandátum, 1997.; Kultúra, média és hatalom, avagy az ország négy részre szakadása. Mozgó Világ, 2002. 3. sz.; Magyar kultúra és média a XXI. század elején. Pécs, FEEK, 2005.; Vezetők, káderek és intellektuelek – avagy elitváltás a tudományos-kulturális életben. Egyenlítő, 2010. 3. sz. 47-52. p.

³ Vitányi Iván: A magyar társadalom kulturális állapota. Az 1996-os vizsgálat zárójelentése. Bp., Maecenas, 1997. In: ugyanő: Kultúraelméleti és művelődésszo­ciológiai írások. Pécs, FEEK, 2005. 240-286. p.; ugyanő: A magyar kultúra esélyei. Kultúra, életmód, társadalom. Bp., MTA Társadalomkutató Központ, [2007] 2006.

⁴ Falussy Béla: Az időfelhasználás metszetei. Bp., Új Mandátum, 2004.

⁵ Hunyadi Zsuzsa és más szerzők tanulmányai a Találkozások a kultúrával c. so­rozatban: Bp., Magyar Művelődési Intézet-MTA Szociológiai Intézet, 2004-2005. 1-7. füzet; Glatz Ferenc, Marosi Ernő, Szabó B. István (szerk.): Kultúra. Magyar tudománytár 6. kötet. Bp., MTA Társadalomkutató Központ-Kossuth Kiadó, 2006.

⁶ Kovách Imre (szerk.): Társadalmi metszetek. Hatalom, érdek, individualizáció és egyenlőtlenség a mai Magyarországon. Szociológiai tanulmányok. Bp., Nap­világ, 2006. [Elsősorban a kulturális vonatkozású tanulmányok.]; Polónyi Katalin, Székely Gáborné (szerk.): Társadalmi ellátórendszerek, 2006. Oktatás. Kultúra. Bp., Központi Statisztikai Hivatal, 2007. 83-101. p.; Kolosi Tamás-Tóth István György (szerk.): Társadalmi riport 2008. Bp., TÁRKI, 2008.; Antalóczy Tímea, Füstös László, Hankiss Elemér (szerk.): [Vész]jelzések a kultúráról. Jelentés a magyar kultúra állapotáról. No. 1. Bp., 2009., MTA Politikai Tudományok Intéze­te; Antalóczy Tímea, Füstös László, Hankiss Elemér (szerk.): Mire jó a kultúra? Jelentés a magyar kultúra állapotáról. No. 2. Bp., 2010. Magna Produkció stb.

⁷ Pl. Bókay Antal: Irodalomtudomány a modern és a posztmodern korban. Bp., Osiris, 1997.; Kulcsár Szabó Ernő-Szirák Péter (szerk.): Történelem, kultúra, medialitás. Bp., Balassi, 2003.; Balázs Géza-Bódi Zoltán (szerk.): Az internetkorszak kommunikációja. Bp., Gondolat-Infonia, 2005.; Oláh Szabolcs­Simon Attila-Szirák Péter (szerk.): Szerep és közeg. Medialitás a magyar kultú­ratudományok 20. századi történetében. Bp., Ráció, 2006.; Jeney Éva-Szegedy-Maszák Mihály (szerk.): A kultúra átváltozásai. Kép, zene, szöveg. Bp., Balassi, 2006.; Havasréti József-Szíjártó Zsolt (szerk.): Reflexiók vagy mélyfúrások? A kultúrakutatás változatai a „kulturális fordulat" után. Bp.-Pécs, Gondolat-PTE Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék, 2008.; Császi Lajos: Médiakutatás a kulturális fordulat után. Médiakutató, IX. évf. 3. sz. 2008. ősz, 93-108. p.; Kulcsár Szabó Ernő: Megkülönböztetések. Médium és jelentés az irodalmi modernségben. Bp., Akadémiai, 2010.; Vitányi Iván: Mire jó a kultúra? In: Antalóczy Tímea, Füstös László, Hankiss Elemér (szerk.): Mire jó a kultúra? Jelentés a magyar kultúra állapotáról. No. 2. Bp., 2010. Magna Produkció. 6-13. p. A „kulturális fordulat" értelmezésében támaszkodhattam Kleisz Teréz 2010 tavaszi pécsi egyetemi előadásaira is, amelyért ezúton is köszönetet mondok.

⁸ Vitányi Iván: Vitairat a mai magyar művelődésről. Bp., Gondolat, 1983. Vö.: Agárdi Péter: Kultúránk és jövőnk. Népszabadság, 1983. február 25.

⁹ Vö. Bayer József: A politikatudomány alapjai. Bp., Napvilág, 1999. 9-25. p.

¹⁰ Legutóbb például: Kapitány Ágnes-Kapitány Gábor: A kultúra változása – változások kultúrája. In: Antalóczy Tímea, Füstös László, Hankiss Elemér (szerk.): [Vész]jelzések a kultúráról. Jelentés a magyar kultúra állapotáról. Bp., 2009., MTA Politikai Tudományok Intézete. 18-84. p.

¹¹ Agárdi Péter: Műveltségi modellek és kultúraváltások a két századelőn (1907-2007). Egyenlítő, 2008. 4. sz. 36-42. p. és 5. sz. 43-45. p.

¹² Mindenekelőtt: Antalóczy Tímea-Füstös László-Hankiss Elemér: Magyarország kulturális térképe. In: Antalóczy Tímea, Füstös László, Hankiss Elemér (szerk.): Mire jó a kultúra? Jelentés a magyar kultúra állapotáról. No. 2. Bp., 2010. Magna Produkció. 15-52. p.

¹³ Egyetlen friss példa az általam konzultáltak közül: Óber Péter: Szubkultúra és ifjúsági művelődés a XXI. század elején. A hiphop mint újító kulturális erő. Kézirat, Pécs, PTE, 2009. A munka tömörítéséből készült publikáció: Ifjúság, hiphop, kultúraközvetítés. Tudásmenedzsment, [Pécs] XI. évf. 1. sz. 2010. április, 93-101. p.

¹⁴ Ez utóbbiról lásd: Csepeli György-Prazsák Gergő: Örök visszatérés? Társadalom az információs korban. Bp., Jószöveg, 2010.

¹⁵ Lásd erről Balázs Géza, H. Varga Gyula (szerk.): Ikonikus fordulat a kultúrában. Budapest, Eger, Magyar Szemiotikai Társaság – Líceum Kiadó, 2009.

¹⁶ Vitányi Iván: A magyar társadalom kulturális állapota. Az 1996-os országos vizsgálat zárójelentése. Bp., Maecenas, 1997.

¹⁷ Nemzeti kultúra – kulturális nemzet. Műhelybeszélgetés. In: Antalóczy Tímea, Füstös László, Hankiss Elemér (szerk.): [Vész]jelzések a kultúráról. Jelentés a magyar kultúra állapotáról. Bp., 2009., MTA Politikai Tudományok Intézete. 423-424. p.

¹⁸ Lásd: Balázs Géza-Bódi Zoltán (szerk.): Az internetkorszak kommunikációja. Bp., Gondolat-Infonia, 2005. 25-57. p.; Varga Katalin (szerk.): A 21. század műveltsége. E-könyv az információs műveltségről. Pécs, FEEK, 2008. http://mek.oszk.hu/06300/06355 ; Bókay Antal: Posztkultúra és irodalomtanítás. Iskolakultúra, 2002. 11. sz. 79-86. p.; Koltay Tibor: Médiaműveltség, média-írástudás, digitális írástudás. Médiakutató, 2009. 4. sz. 111-116. p.

¹⁹ Ehhez lásd: Csepeli György: Álarcosbál a blogteremben. A névtelenség hatásai az új médium révén történő kommunikációban. Kritika, 2009. 6. sz. 3-5. p.

²⁰ Balogh András: Közkönyvtár-használati trendek, kihívások itthon és a nagyvilágban. I-II. Könyv, Könyvtár, Könyvtáros, 2010. 1. sz. 3-15. és 2. sz. 3-14. p.

²¹ Lásd a 2-5. jegyzetben említett összefoglalásokat.

²² Antalóczy Tímea-Füstös László-Hankiss Elemér: Magyarország kulturális térképe. In: Antalóczy Tímea, Füstös László, Hankiss Elemér (szerk.): Mire jó a kultúra? Jelentés a magyar kultúra állapotáról. No. 2. Bp., 2010. Magna Produkció. 15-52. p.

²³ Az adatot Romsics Ignáctól vettem: „Szólamokkal tele van a padlás". Romsics Ignáccal beszélget Rádai Eszter. Mozgó Világ, 2010. 4. sz. 3-11. p.

²⁴ http://www.tarki.hu/adatbank-h/kutjel/pdf/b193.pdf (2008. augusztusi letöltés).

²⁵ Kuti Éva: A kultúra iránti érdeklődés és a kultúrafogyasztás alakulása a Nemzeti Médiaanalízis adatai alapján. In: Antalóczy Tímea, Füstös László, Hankiss Elemér (szerk.): [Vész]jelzések a kultúráról. Jelentés a magyar kultúra állapotáról. Bp., 2009., MTA Politikai Tudományok Intézete. 151-199. p.

²⁶ Vitányi Iván: A magyar kultúra esélyei. Kultúra, életmód, társadalom. Bp., MTA Társadalomkutató Központ, [2007] 2006. 283. p.

²⁷ Kun Zsuzsa beszélgetett Mundruczó Kornéllal a Klubrádió Klubdélelőtt című műsorában 2010. augusztus 21-én.

²⁸ Vö.: Nagy László: Nyilaskás tankönyvcsomag. Népszava, 2008. december 6. 6. p.

²⁹ R. Várkonyi Ágnes: Beszűkített múltszemlélet. László Ferenc interjúja. Magyar Narancs, 2007. november 15. 8-9. p.

³⁰ Lásd ezekről: Szabó Miklós: Programideológiák és állapotideológiák. Az ideológia szerepe és típusai a polgári korszakban. In: Szabó Miklós: Politikai kultúra Magyarországon 1896-1986. Bp., Medvetánc könyvek, 1989. 93-108. p.

³¹ Pataki Ferenc: Az emlékeztetés műveletei. Mozgó Világ, 2010. 6. sz. 27-41. p.

³² I. m. 29. p.

³³ Tamás Gáspár Miklós: Fordulattagadás. Magyar Narancs, 2010. február 18. 48-51. p.

³⁴ Hamvay Péter interjúja Csorba Lászlóval. Népszava, 2010. április 26. 13. p.

³⁵ Pl.: Romsics Ignác (szerk.): Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemről. Bp., Osiris, 2002.; Honti László, Csúcs László, Keresztes László (szerk.): A nyelvrokonságról. Az török, sumer és egyéb áfium ellen való orvosság. Bp., Tinta, 2010.; Romsics Ignác: Trianon okai. Népszabadság, 2010. június 5. Hétvége 1-3. p.; Trianon és a 20-as évek Magyarországa. Rubicon, 2010. 4-5. sz.; Lőrinc László (szerk.): Egyezzünk ki a múlttal. (Műhelybeszélgetések történelmi mítoszokról, tévhitekről) Bp., Történelemtanárok Egylete, 2010.; Ablonczy Balázs: Trianon-legendák. Bp., Jaffa, 2010.; Sándor Klára kitűnő internetes sorozata a magyar nyelv és etnikum történetéről: www.galamus.hu stb.

³⁶ A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia körlevele a katolikus hit megőrzéséről… 2009. szeptember 21. http://kdnp.hu

³⁷ Zsuppán István: Ifjú szívekben. Politikai okkultizmus Magyarországon 8. Magyar Narancs, 2006. január 5. 20-21. p.; Jeskó József: Gyorsan terjed a Jobbikhoz köthető ellenkultúra. Heti Világgazdaság, 2009. november 27., Ablonczy Bálint: A táltosok már a spájzban vannak. Heti Válasz, 2009. október 1., 40. sz. http://hetivalasz.hu ; Sümegi Noémi: Menekülés az őstörténetbe. Pörzse Sándor, Müller Péter, Budapest TV. Heti Válasz, 2009. október 15., 42. sz.; Nádasdy Ádám: A gonosz Budenz. [A finnugor nyelvrokonságról az újabb viták tükrében.] Élet és Irodalom, 2010. április 23. 13. p.; Szilágyi Ákos: Állam és forradalom. Népszabadság, 2010. május 22. Hétvége 5. p.; Nyerges András: Színrebontás. Forradalomdömping. Élet és Irodalom, 2010. június 25. 5. p. stb.

³⁸ Lásd erről legújabban: Gyáni Gábor: A nemzet történelme mint mítosz. Élet és Irodalom, 2010. szeptember 17. 13. p.

³⁹ Pataki: i. m.

⁴⁰ Gyáni Gábor: A történetírás újragondolása. In: Gyáni Gábor: Az elveszíthető múlt. Bp., Nyitott Könyvműhely, 2010. 28-31. p.

⁴¹ A történelem kizsákmányolása. Gyáni Gáborral beszélget a „többféle" múltról Herskovits Eszter. 168 Óra, 2010. június 3. 38-39. p.

⁴² Pl.: Wodianer-Nemessuri Zoltán: A nemzettudat gyötrelmei. Hitel, 2009. 12. sz. 53-68. p.; Mórocz Zsolt: Magyarok időben, térben, zsákutcában. Hitel, 2010. 2. sz. 4-28. p.; http://www.hitelfolyoirat.hu/dl/pdf/20100301-94852.pdf

⁴³ Saját fülemmel hallottam, megörökítette a Magyar Narancs is (2010. június 3. 66. p.); a Fidesz és a kormányzat digitális honlapjai azóta remélhetőleg javították a kínos névcserét.

⁴⁴ Lásd még: A Szent Korona-tan mint régészeti lelet. Gerő Andrással beszélget Bolgár György a Klubrádió 2010. június 16-i Megbeszéljük című műsorában. www.galamus.hu; Forradalmi párhuzam. Standeisky Évával beszélget a díszletdemokráciáról Sándor Zsuzsanna. 168 Óra, 2010. augusztus 5. 17-18. p.; Nagy Tímea: Tévtanöröklés. Történészhallgatók és történeti mítoszok. Magyar Narancs, 2010. augusztus 12. 18-19. p.

⁴⁵ Pataki Ferenc: A „felejtsd el" parancsa. Mozgó Világ, 2010. 8. sz. 78. p.

⁴⁶ Agárdi Péter: A tegnap holnapja (1993). In: Feitl István (szerk.): Jobboldali radikalizmusok tegnap és ma. Bp., Napvilág, 1998². 234-270. p.

⁴⁷ Lásd erről összefoglalólag: Agárdi Péter: József Attila, a közös ihlet. Egy irodalmi centenárium tükre és anatómiája. Bp., Napvilág, 2010. 9-13. p.

⁴⁸ „Szólamokkal tele van a padlás". Romsics Ignáccal beszélget Rádai Eszter.
Mozgó Világ, 2010. 4. sz. 3-11. p.

⁴⁹ „Látható, hogy merre nem lehet továbbmenni." Mihancsik Zsófia interjúja Nádas Péterrel. Magyar Narancs, 2010. április 22. 8-11. p.

⁵⁰ Rév István interjúja Rádai Eszternek. Élet és Irodalom, 2010. április 9. 3. p.

⁵¹ Ormos Mária: Diplomás analfabéták. Lampé Ágnes interjúja. 168 Óra, 2007. október 4. 14-15. p. Vö. még: Ormos Mária: A kultúránkról. Tanulás – oktatás – siker. Élet és Irodalom, 2007. október 5. 5. és 12. p.

⁵² Vásárhelyi Mária: Csalóka emlékezet. A 20. század történelme a magyar közgondolkodásban. Pozsony, Kalligram, 2007.; Vásárhelyi Mária: Történelmi jobbra át. Élet és Irodalom, 2008. december 19. 13. p. Vö.: György Péter: A Magyarország-szöveg. Ideológiai terápia vagy kulturális gyakorlat. Élet és Irodalom, 2009. június 12. 9. p.; ugyanő: Magyar Gárda. A Bováryné-félelem. Élet és Irodalom, 2009. július 17. 5. p.

⁵³ A TÁRKI „A gazdasági növekedés társadalmi/kulturális feltételei" c. 2008-2009-es kutatási anyagai, ezen belül Tóth István György elemzészáró tanulmánya. A kutatások elérhetősége: http://www.tarki.hu/hu/research/gazdkult; illetve: „A társadalom rendkívül bizalomhiányos". Tóth István György szociológussal Rádai Eszter készített interjút. Élet és Irodalom, 2009. december 4. 7-8. p. Vö. még: Niedermüller Péter: A nacionalizmus kulturális logikája a posztszocializmusban. Századvég, 16. sz., 2000. 91-100. p.; Szabó Ildikó: Nemzet és szocializáció. A politika szerepe az identitások formálódásában Magyarországon 1867-2006. Bp., L'Harmattan, 2009.; Böcskei Balázs: Szorongok, tehát vagyok. Politikai tömegkultúrák és az ifjúság. Beszélő, 2010. 1. sz. 44-51. p.; ugyanő: Vissza a jövőbe? Szorongó ifjúság, radikális politikai szubkultúra és elismerés a jelenkori Magyarországon. Egyenlítő, 2010. 6. sz. 20-24. p.; Bayer József: Inkább okai, mint céljai voltak [a rendszerváltozásnak]. Hovanyecz László interjúja. Tekintet, 2010. 3. sz. 9-22. p.

⁵⁴ Romsics Ignác: A történetírás objektivitásának mítoszáról és a történelem mitizálásának elfogadhatatlanságáról. In: Romsics Ignác: Múltról a mának. Bp., Osiris, 2004. 422. p.

⁵⁵ Márai Sándor: Röpirat a nemzetnevelés ügyében. Pozsony, Kalligram, 1993. 134. p.

⁵⁶ Lukács György interjúja Fehér Ferencnek és Simon Istvánnak. Kortárs, 1969. 4. sz. 514-515. p.

⁵⁷ Németh László: Sznobok és parasztok. [1934] In: Németh László: Művelődéspolitikai írások. Szerk.: Monostori Imre. Bp., Múzsák, 1986. 19. és 21. p.

⁵⁸ E metaforával a már többször idézett művelődésszociológiai tanulmánykötet címére is utalok: Antalóczy Tímea, Füstös László, Hankiss Elemér (szerk.): [Vész] jelzések a kultúráról. Jelentés a magyar kultúra állapotáról. No. 1. Bp., [2009.], MTA Politikai Tudományok Intézete.

⁵⁹ „Megszívatni az agyat az alkotó munka gyönyörűségével." Szent-Györgyi Alberttel beszélget Győri György. Köznevelés, 1973. november 16. 3-5. p.

A Mester és Margarita olyan időszakban íródott, amikor a sztálini terror pontot tett az 1920-as évek „papírmasé racionalizmusára", és a tömeges letartóztatások, az egzisztenciavesztés, a lágerbe küldött emberek százezrei és a halálos ítéletek olyan légkört teremtettek, ahol a lehetetlen nagyon is lehetségessé vált, s könnyedén egybeolvadhatott a fantasztikum világa, a valóság és az irracionalitás. A tanulmány ebben a történeti kontextusban igyekszik megérteni Bulgakov filozófiáját és műveiben megjelenő erkölcsi alapállását. A valódi gonoszt nem a pitiáner ügyeskedők és a lakásért egymást feljelentő szomszédok „képviselik" a műben, hanem az a Berlioz, akinek a fejében nincsenek eszmék; egyetlen célja a hatalom elvtelen kiszolgálása. Berlioz léte azonban valójában nem-lét; és ez Bulgakov ítélete is lehet minden öncéllá vált hatalom fölött.

Rögtön az elején leszögezhetjük: jobban jár az ember, ha Poncius Pilá­tussal van dolga, mint ha Kajafással.

Hogy miért? Poncius Pilátus valódi ellentéte Jesuának, és mint a hata­lom képviselője, képes felfogni, hogy e hatalom igazsága viszonylagos. Nem törekszik arra, hogy az örök kérdéseket megoldja. Neki egyszerűbb és ugyanakkor nem kevésbé bonyolult problémákkal kell megküzdenie: hogyan állítsa vissza a rendet a felbolydult tartományban, hogyan érje el, hogy a lakosság többé-kevésbé elégedett legyen helyzetével, és ne lázongjon, hogyan birkózzon meg a bűnözéssel, és hogyan oldja meg az élet ezer más, súlyos és kevésbé súlyos kérdését. Ne keressünk itt magasztos eszményeket! Poncius Pilátus katonaemberként pontosan tudja, mennyit ér az élet és a halál, és minden helyzetben feltalálja magát – vagyis Poncius Pilátus a tettek embere.

Vele szemben Kajafás az eszme emberének mutatkozik, de hamis ellentéte Jesuának. Kajafás ugyanis nem az eszme erejére támaszko­dik, hanem a nyers erőszakra, a csalásra és az árulásra. Jesua ezért nem folytathat párbeszédet Kajafással, mint ahogyan a Mester sem tud értelmes eszmecserét folytatni Berliozzal és Latunszkijjal. A becsületes, saját hagymázas eszméiben őszintén hívő Hontalan Ivánnal viszont lehetséges a párbeszéd. Ám ahhoz, hogy ez a párbeszéd létrejöjjön, számtalan csodának kell megesnie. Iván súlyos lelki megrázkódtatáson megy keresztül, bekerül a tébolydába, és egy kissé még eszét is veszti azért, hogy elméje megszabadulhasson Berlioz és a hozzá hasonlók sátáni hatalmától.

De honnan ered ennek a valójában jelentéktelen embernek (és a hozzá hasonlóknak) a szellemi hatalma? A plebejus igazság ereje mozgatja Sarikovot¹ és a hozzá hasonlók millióit, és emiatt veszít elsősorban az eszmei vitában – Preobrazsenszkij professzor. Preobrazsenszkij és Latunszkij ennek a társadalmi és valójában egyetemes erőnek többé-kevésbé adekvát ideológiai képviselői .

A plebejus igazság ereje Bulgakov kései művében azonban már nem megbonthatatlan, hanem megkettőződik. Jobban mondva, a hasadás már jóval korábban megkezdődött. Preobrazsenszkij professzor és Sarikov, e két ellentétes karakter nem kevés közös vonást is mutattak, és ezek a közös vonások olyan ördögi kört alkottak, amelyből nincs reális kiút -megoldásért csak a mesébe vagy a fantázia világába menekülhetünk. Preobrazsenszkij a maga szociális demagógiájával, tudatosan vállalt passzivitásával (amellyel alapvetően elutasítja az új történelmi helyzetet) lényegében a Svonderek, a gátlástalan karrieristák és a „percemberek" sikerét készíti elő. Utóbbiak közé tartoznak a Sarikovokon kívül a Hon­talan Ivánok is.

Míg a Kutyaszívben az ellentétpárok belső azonosságot mutatnak (és pontosan ezáltal jön létre az a hibás kör, amelyről fentebb szóltunk), addig Hontalan Iván és Berlioz „egysége" egészen más jellegű, hiszen természetükben nincsen semmi közös. És itt nem csak arról van szó, hogy Iván, még ha megtévedt ember is, alapvetően mégiscsak becsüle­tes, őszinte jellem, míg Berlioz elvtelen, ravasz köpönyegforgató. Iván és Berlioz szövetségének felbomlása azt bizonyítja, hogy maga a plebejus igazságosság kettőződik meg, vagy legalábbis fennáll a lehetősége annak, hogy kettéhasad – ezáltal törve meg a hibás kört.

De Bulgakovnál a megkettőződés éppen csak felsejlik (ld. a regény 11. fejezetét, ahol „Iván tudata kettéhasad"), így jobbára csak közvetett jelekből alkothatunk képet róla. Miután Iván kikerült Berlioz hatása alól, majd később Iván Nyikolajevics Ponirjev történészprofesszorrá vált, egy nyugtató injekció hatására állandóan kába, neuraszténiás ember lett. Múltjából semmire sem emlékszik, és csak álmában, holdvilágos éjje­len sejlik fel előtte a megszerzett új tudás egy-egy szelete. Hogy miről ír Ponirjev történész, nem tudjuk, de nyilvánvalóan nem az álomban látottakról – vagyis nem arról, amiről nappal megfeledkezik. A Mester elhagyta azt az embert, aki a tanítványául szegődött, hiszen ő maga is hátat fordított a világnak, amelyben élt. De mire is tudta volna tanítványát megtanítani? Ha Iván hű maradt volna mesteréhez, akkor követnie kellett volna az önként vállalt száműzetésbe is…

Ez a regény egyik vonulata. Van azonban egy másik is. Emlékezzünk csak vissza Wolandnak Berliozzal folytatott beszélgetésére a regény fantasztikus nyitányában. A mesterien megkomponált jelenet arról ta­núskodik, hogy a igazi létezés ereje nem Berlioz és cinkosai oldalán áll. Berlioz nem más, mint egy múló mítosz, illúzió, fantazmagória. Hogy miért van ez így? Mert az igaz ember nem más, mint Jesua. Az embe­riség története felől szemlélve Jesua az, aki valós és igazi, aki a valódi lét státuszával rendelkezik, nem pedig Berlioz, aki tagadja Jézus létét, vagyis a történelem transzcendens változását. Az olyanok, mint Berlioz, nyomtalanul tűnnek el, az örök történelemben nincsen számukra hely.

A probléma abból fakad, hogy az itt és most zajló történelemben rend­szerint ezek a Berliozok és Latunszkijok a helyzet igazi urai. De vajon valóban azok-e? Hiába szerzik meg a pillanatnyi győzelmet, hiába küldik tébolydába, börtönbe vagy munkatáborba az igaz embereket, diadaluk nem lehet teljes – színre lép ugyanis a Sátán mint végső igazságosztó, és ő lesz az, aki meghozza majd az ítéletet, ha a helyzetet már nem lehet más, ésszerűbb és emberibb eszközökkel megoldani. Ez a történelem univerzális, Hegel által megfogalmazott törvénye.

A hegeli filozófiában a történelemnek gyakorlatilag a gonosz az egyet­len mozgatórugója. Rendszerében ennél emberibb megoldási lehetőség nem szerepel. Noha a művészet minden időben tanúbizonyságot tett a költői igazságszolgáltatásról; a költői igazság nem más, mint a művé­szet saját formájában, vagyis a jó alakjában jelenlevő igazság végső győzelme.

Mivel Bulgakov regénye valódi művészet, a hegeli elv teljes mértékben vonatkozik rá. Idézzük csak fel a Rjuhin költőt felvillantó jelenetet – ki állítaná, hogy nem a valóságot tükrözi. Igaz, a bűnbánat és a szomorúság egy kivételes helyzetben (miután meglátogatta Ivánt a tébolydában ) tört rá. Ám Rjuhin nem változtat az életén, és igyekszik minél gyorsabban elfelejteni, mi is kedvetlenítette el őt oly nagyon. Nála szerencsésebb sorstársai fejében végképp nem fordulnak meg ilyen gondolatok. Ebben az esetben azonban arcok helyett torzképeket, vadállati pofákat látunk, még ha azok illedelmes álarcok mögé rejtőznek is.

De mit takar az önelégült, művelt, és a Mester szerint nagyon is ravasz Berlioz álarca? Az égvilágon semmit. Az ürességet.² Látjuk a reakcióit, ismerjük a gondolatait, halljuk az Ivánnak címzett, kioktató szavait – és mindezt ténylegesen látjuk és halljuk. Vagyis Berlioz figurája művészileg ábrázolt karakter, nem pedig absztrakcióként, allegóriaként jelenik meg előttünk. És mégis – a figura pusztán üresség, és semmi több. Még egy Iván Nyikanorics Boszom-féle szereplőbe is sokkal több élet és egyéni vonás szorult. Mikor Boszom nagy étvággyal hozzálát az agyvelő elfo­gyasztásához, vagy amikor Istenre gondolva zokogva vallja meg vétkeit, egy emberrel állunk szemben, még ha igen ellenszenvessel is.

Berlioznak mintha szintén lennének emberi reakciói – a félelem bele­nyilall a szívébe, elszédül, majd az az ötlete támad, hogy el kell utaznia Kiszlovodszkba kipihenni a fáradalmakat. De ha belenézünk a lelkébe, ha – úgymond – elidőzünk egy keveset a háza tájékán, egyetlenegy olyan vonást, egyetlenegy olyan fogódzót, egyetlenegy olyan rezonálásra bírható húrt sem találunk, ami arról árulkodna, hogy párbeszédet lehetne folytatni ezzel az emberrel. Egyetlen olyan gondolat, egyetlen olyan esz­me sincsen, amely komolyan megérintette volna vagy felkeltette volna az érdeklődését. Mint biológiai lény, reagál a veszélyhelyzetre, hőséget, szomjat is érez; Jézusról szóló eszmefuttatását nemcsak bizonyos fokú tudományosság, de még némi pátosz is áthatja. De ezek mégsem eszmék, mindössze testi reakciók a fizikai lényt ért zavaró ingerekre. Az eszmék őt hidegen hagyják, mivel számára a világ ideális mozgatója nem egyéb, mint mítosz; akárcsak a testiség a mai posztmodern filozófiában, amely kizárólag szomaként konstituálja ezt a mozgatót. Márpedig e valós-ideális princípium nélkül maga az ember is mítosszá, vagy ahogy Herzen fogalmaz, növényemberré válik. Meg se fordul Berlioz fejében, hogy történhetnek rendkívüli dolgok, amelyek túlmutatnak a hétköznapiság korlátain, és átléphetnek az örökkévaló történelem világába.

Éppen ezért Berlioz még a pitiáner szélhámos Boszommal összevet­ve is halott. Boszomnak a lelke mélyén még pislákol valami homályos elképzelés arról, hogy létezik az odaát – még ha mégoly primitív, inkább babonára emlékeztető vallásos hit formájában is.

Berlioznak van teste, a testre jellemző nagyon is bonyolult reakciókkal – amely értelemnek tekinthető -, de nincs lelke. Amikor az ilyen embe­rek kezébe kerül a hatalom, akkor azzal törvénytelenül élnek más vagy mások rovására, ráakaszkodva valamilyen igaz létre. Berlioz a plebejus igazságra tapad rá.

Sarikov a hitványak közül a leghitványabb, a pimaszok közül a legpima­szabb, ámde Sarikovban túlteng az élet. Hogy mit jelentsen ez? Talán azt, hogy Sarikovban ott van az ideális princípium? Igen, bár szélsőségesen torz formában. Sarikov életkedve lázadás a boldog békeidők minden igazságtalansága ellen. Ám ennek a lázadásnak csak és kizárólag az állati ösztönök megőrzése a célja, vagyis az eszményi itt a legdurvább, legprimitívebb anyagba fordul át. A végleteknek a harmonikus egyen­súlytól igen távol eső azonossága egy szörnyszülöttet hoz létre, a XX. század új torzszüleményét, akitől könyörületességet várni nem lehet, kompromisszumot keresni pedig nem érdemes.

Akkor hát milyen közvetett ismertetőjegyekről beszélhetünk, amelyek a plebejus igazság princípiumának megkettőződésére utalnak? Iván a megvilágosodását követően egyszerűen kiesett a történelemből. Miután elutasította a lázálmokat, semmi új eszményre nem tett szert.

És Bulgakov, az író? Valami arra késztette, hogy megbékéljen az ábrá­zolt valósággal. Máskülönben honnan lenne a regényben a szenvedélyes elvágyódáson és a szerelmen, az élet romantikus igenlésén túl valami különös megnyugvás és majdhogynem arisztophanészi derű, humor?

Hegelt idézzük: „a szellemnek az abszolút szabadsága, amely önma­gában véve kezdettől fogva bízik mindenben, amihez az ember hozzáfog, a szubjektív derűnek ez a világa az, amelybe Arisztophanész bevezet bennünket. Aki nem olvasta, alig tudhatja, hogy az ember ilyen jól is érezheti magát."³

Hegel szavait, hogy tudniillik Arisztophanész „kezdettől fogva megbékül mindennel, amihez az ember hozzáfog", nem lehet szó szerint értelmezni, sem úgy tekinteni, mint a mindent megbocsátás és a passzív buddhista szemlélődés megnyilvánulását. Hiszen Arisztophanész köztudottan he­ves és kibékíthetetlen vitapartner volt, aki könyörtelenül kigúnyolta sok kortársát, köztük olyan kiváló elméket is, mint Szókratész. A megbékélés, amiről Hegel beszél, abban áll, hogy Arisztophanésznél az emberek „minden sikertelenséggel és veszteséggel szemben önmagukban szilár­dak és biztosak maradnak".⁴ Vagyis a legfontosabb, hogy ráébredjünk a saját magunkban lévő végtelen létre. A végtelen lét felől közelítve minden veszteség és sikertelenség jelentéktelennek, nevetségesnek tűnik.

Utolsó regényében Bulgakov éppen ehhez az arisztophanészi megbé­kéléshez közelít. Az alapot az „örök történelem" szolgáltatja, amely anél­kül, hogy enyhítené a veszteség és a kudarc fájdalmát, mégis stabilitást és magabiztosságot jelent az írónak. „Mindig úgy van, ahogy lennie kell: erre épül a világ"⁵ – mondja Woland a regény záró fejezetében.

De miből táplálkozik ez a bizonyosság? Nem a különböző filozófiákból, hanem az élettapasztalatból, a valós történelem tapasztalatából, amely – úgy tűnt – nem sugallhatott ilyen bizonyosságot.

Az 1930-as évek második felének terrorhulláma sok korábbi kiskirályt elsodort. Ez azonban sátáni igazságszolgáltatás volt, amely bizonyos fokig ki tudta elégíteni a bosszú jogos érzését, de azt a fajta derűs arisztophanészi megbékélést, amelyről az előbbiekben beszéltünk, nem adhatta meg. Mert ez a terrorhullám nem csupán a gazembereket söpörte el, hanem ártatlan áldozatok sokaságát is. Bulgakov, Alekszej Tolsztojjal ellentétben, nem lehetett e folyamat apologétája. Jól látta, hogy egy régi, meglévő csomó átvágása csak újabb, még szorosabb csomókat eredményez.

A való életben a helyzet kilátástalan volt, az ördögi körből nem lehetett kitörni.

Ugyanakkor a regény mikrotörténeteiben minden úgy zajlott, ahogy történnie kellett – az infernális erők hathatós segítségével. „Lehet, hogy a szerző szerette volna, ha minden megoldódik magától, de ez nem ment. Nem tudta megkerülni a fantasztikum erőit. Szüksége volt a segítségükre, hogy a dolgok a helyükre kerüljenek. És erre is kell annak áldása, ami [olvashatatlan] igazsága."⁶

A bulgakovi fantasztikum nem valamely konkrét allegóriája; ezért nem kell és nem is lehet megfejteni, mint egy rejtvényt. A fantasztikum célja a mélységes realizmus, és abból a felismerésből fakad, hogy az örök tör­ténelem nem mesterségesen, hanem a belső szükségszerűség mindent átható erejével kötődik a valós élethez, az 1920-as, 1930-as évek orosz mindennapjainak világához.

Az a nyugalom, amire a Mester törekedett, és amit az író Bulgakov bizonyos mértékig, élete utolsó éveinek tragikus eseményei ellenére is megkapott, nem más, mint az arisztophanészi paradox optimizmus, mi több, boldogság adta megbékélés. Olyan boldogság, amelyre a szenvedés kútjába lökve tesz szert az ember. Ez a Bulgakov család, amely legalább annyira különbözik a Turbin családtól, mint amennyire a fehérgárdista konzervatív utópia különbözik a végtelen horizonttól, ahol az örök történelem feloldódik a mindennapi élet egyetemes va­lóságában.

A fantasztikus erők segítségével Bulgakovnak sikerült megoldani a helyzetet; a fantasztikum az írónak meggyőző erőt, alakjainak és az egyes epizódoknak pedig realista igazságot biztosított. így például Ber­liozt pontosan olyannak látjuk, mint amilyen a valóságban volt – nem kis mértékben Wolandnak és kíséretének köszönhetően.

A művészet azonban minden realizmusa ellenére sem helyettesítheti a valóságot, önmagában nem tudja összekapcsolni mindazt, ami még nem fonódott egybe.

A posztmodern a szétszabdaltság, töredezettség állapotát az emberi létezés végső, vitathatatlan igazságává tette. Ebben a vonatkozásban a posztmodern az abszolút némaságba burkolózott, és álláspontja nem­hogy nem veszíti érvényét, de éppen ellenkezőleg, felerősíti a posztmo­dernisták túlzott szószátyárságra való hajlamát. Ezzel a szóáradattal nem lehet párbeszédbe elegyedni; ugyanúgy áttörhetetlen, olyannyira süket a valódi más megértésére, mint Berlioz tudományoskodó fecsegése.

Isten és a Sátán (Jesua és Woland)

A Bulgakov regényével kapcsolatos viták két élesen ellentétes álláspontot tükröznek. Az egyik szerint Bulgakov világa következetesen védelmezi a liberális értelmiség által képviselt humanizmust és kultúrát.⁷ A másik nézőpont szerint – amely közel áll az ortodox pravoszlávizmushoz – Bulgakov akarva-akaratlanul is poetizálta a gonoszt, amennyiben engedményeket tett a sátáni erőknek. Véleményem szerint a fenti két olvasat hol az egyik, hol a másik oldalát ragadja ki az író által megformált alakok dialektikájának, és a kiragadott elemet az abszurdumig viszi, mi­közben Bulgakov hőseinek igazi művészi jelentése hozzáférhetetlenné, értelmetlenné válik, vagy önkényes értelmezést kap. Vizsgáljuk meg két jelentős irodalmi tekintélynek, Szolzsenyicinnek és Laksinnak A Mester és Margaritáról folytatott vitáját.

A hatvanas évek végén, amikor Bulgakov regénye megjelent, az olva­sóközönség lelkesen fogadta a művet. A jelentős írók és kritikusok közül csak Szolzsenyicin volt az, aki finoman fogalmazva némi fenntartással viszonyult a regényhez. Laksinhoz írott levelében (Laksinnak Bulgakov regényéről írott cikke kapcsán) a következőképpen fogalmazta meg a kritikussal szembeni ellenérveit: „Nagyon bonyolult regény, igen összetett értelmezést kíván. Amit ön ír, az rendkívül érdekes, ti. az az értelmezése, hogy Bulgakov a sátáni erőket használja arra, hogy az igazság a képze­letben érvényesüljön. Én azonban úgy gondolom, hogy van egy mélyebb, komolyabb magyarázata mindkét kérdésnek:

• a sátáni erő megjelenítésének; és
• az evangéliumi történetnek.

(1)  Az előbbi túllép a regény keretein; valamilyen bűnös vonzalom, valamilyen megengedhetetlen szenvedély ez, amely áthatja Bulgakov minden regényét, kezdve az Ördögösdivel, ahol már túlteng ez a vonza­lom, és az ízléstelenségbe fordul […]

(2)  Ha csak egyszerű kísérlet lenne, hogy a művész szemszögéből értelmezze a jól ismert bibliai történetet, az még elfogadható volna. Ám a regényben annyira felmagasztosul a tisztátalan erő és olyan mértékben alacsonyul le Krisztus, hogy ez tisztázásra szorul. Egyik ismerősöm úgy fogalmazott, hogy a könyvben olvasható evangéliumi történet a Sátán nézőpontjából fogalmazódott meg.

Éppen ennek a két oldalnak (a tisztátalan erő és Isten) az egyidejű megjelenése és egymáshoz való viszonya az, ami óvatosságra int – itt valami még magyarázatra szorul, még homályban van."⁸

Szolzsenyicin értékelése többé-kevésbé megelőlegezi a mai hi­vatalos pravoszláv kritika viszonyát a regényhez. „Többé-kevésbé", nemcsak azért, mert a pravoszláv kritika visszafogottabb, de azért is, mert Szolzsenyicin nem csupán bizonyos ördögi tendenciákat emel ki a regényből, hanem valami mélyebbet is észrevesz, ami további értelme­zést kíván, és ami még nem tükröződik a regénnyel foglalkozó kritikai irodalomban.

Meg kell jegyezni, hogy még a „liberális marxista" (ha egyáltalán minő­síthetjük így Laksint – legalábbis az 1960-as, 1970-es években), és a vele szemben állást foglaló pravoszláv sajtó álláspontja is látszólag „összeér" a Szolzsenyicin által említett ponton – persze, mint szélsőségek. Se Laksin, se a Bulgakovot bíráló ortodox-pravoszláv kritikusok nem látják a regény mélyebb, magyarázatra szoruló tartalmát. E kritikusok számára minden világos. „Krisztust semmilyen értelemben nem alázza meg senki a regényben – válaszolja Laksin Szolzsenyicinnek -, a Sátán apologeti­kája pedig szarkasztikus jellegű. Szolzsenyicinnek igaza van, mikor arról beszél, hogy Bulgakov nem ortodox hitű, ugyanakkor kijelenthetjük, hogy Bulgakovot se hitetlennek, se a sötétség fejedelme apologétájának nem lehet nevezni."⁹

Valóban nem lehet Bulgakovot a sötétség fejedelme apologétájának nevezni, de – ahogy mondani szokás – a gonosz erőkhöz való viszonya ambivalens, és ezt a viszonyt aligha lehet a „szarkazmus" fogalmával leírni. A szarkazmus nemcsak univerzális elutasítást, de lealacsonyító tagadást is jelent. Még Goethe Mefisztója is olyan erő, mely ugyan örökké rosszra tör, de örökké jót művel. Bulgakov Wolandja és szolgái pedig feltétlenül jóval rokonszenvesebbek, mint Goethe teremtménye.

Woland rokonszenvesebb, vonzóbb, de talán félelmetesebb, mint Mefisztó. Mefisztó szkeptikus alak, és mint ilyen, néha vereséget szen­ved, nem beszélve a tragédia befejezéséről, ahol Faust lelkét sikerül kiszabadítani a Sátán hatalmából.

Bulgakovnál minden másképp van. Nem Jézus viszi el az örök nyu­galom királyságába a Mestert és Margaritát, hanem Woland. Woland semmiben sem szenved vereséget. Van benne nagyvonalúság, ám teljességgel hiányzik belőle a szkepszis, ami pedig a kevésbé jelenté­keny, vagy ha úgy tetszik, a tragikusnak nem nevezhető lelkek sajátja. Mefisztó nem képes megérteni a tragédiát: nevet az eseményeken, ta­gadja a tragikum létét, mert a tragikus álca mögött kicsinyes és piszkos számítást sejt.

Tehát mégiscsak Szolzsenyicinnek lenne igaza és nem Laksinnak?

Tény, hogy Szolzsenyicin Bulgakov-bírálata, illetve a pravoszláv kritika (ahogyan arra Laksin rámutat) szembetűnően ideologikus és nem mű­vészi természetű. Ha az ortodox pravoszlávia kritériumait alkalmaznánk a legnagyobb művekre Boccacciótól, Rabelais-tól kezdve Puskinon át Tolsztojig, akkor mi maradna ezekből a művekből?

Mihail Lifsic az 1960-as évekből származó feljegyzéseiben ugyancsak elutasítja Bulgakov regényeinek moralizáló kritikáját: „A szerzők (a kritikai tanulmányoké – V. A.), mondhatnánk, ajtóstul rontanak be a jó és a rossz birodalmába. Mindent, ami történik, így vagy úgy, de közös nevezőre hoz­nak, és egy síkon tárgyalnak. Egyesek többre értékelik az evangéliumi Jézust mint a többi figuránál szellemibb teremtményt, mások a bennünk élő törvény objektív esendősége ellen szállnak síkra;megint mások a jó és a rossz harcát látják […]. Egyebek között Bulgakov művész, aki kiemelkedően fogékony az idő által rajzolt konkrét mintázatokra, és a jóról illetve rosszról alkotott képzetei – mivel azok egy olyan regényben jelennek meg, ahol maga Jézus Krisztus is szerepel -, olyan erőteljesen összefonódnak a valós élet konkrét történelmi folyamával, hogy semmi­lyen erkölcsi számítás nem meríti ki […] a dolgot […] Abból kell kiindulni, ami ténylegesen jelen van a regényben, és ezekhez a történésekhez nem kell hozzákölteni ilyen vagy olyan erkölcsi sémát."¹⁰

Mi ment végbe a valódi történelemben? Szolzsenyicin szerint az 1930-as évek Oroszországa szüntelen rémálom volt, a Sátán birodalma, amelyben bűn lenne bármiféle értelmet keresni, vagy számára igazolást találni. Mihail Lifsic szerint Bulgakov a történelemnek azt a periódusát ábrázolja, amelyben – nevezzük így – a Sötétség birodalma korlátlan hatalomra tett szert. De a moralizáló kritikusokkal ellentétben Bulgakov nem éri be a puszta átkokkal, hanem igyekszik objektíven megérteni és ábrázolni korát. Objektíven, azaz Lifsic szerint differenciáltan. Hol van az 1920-as, 1930-as évek szovjet valóságában az ördöginek és sátáninak a forrása? „Mi az, ami hangsúlyos Bulgakovnál? A titok feltárása az 1920-as évek játékos, könnyed világában rejlik; e világ hamisság is – végső soron – burzsoá vonás";¹¹ „az 1920-as évek játékos-könnyed világa, az amerikai-szovjet stílus"¹² magukban rejtették – folytatja Lifsic – „a mélyben rejlő ördögi világot", amely áttör mind Zamjatyin, mind Olesa, mind pedig Zoscsenko művészetén is. Ez az ördögi világ, amely „jelen van a mindennapokban és ugrásra készen várja, mikor lázadhat fel", sokszínűen jelenik meg a regény lapjain: így például a „megvásárolt nő, a házi rabszolga, a Varieté, az írói ösztönösség, az étterem, Annuska".¹³ Annuskában – írja Lifsic – „maguk a tisztátalan erők munkálkodtak, ahogy ezt Bulgakov elbeszélései is mutatják".¹⁴ „Ez egy másik őserő, akárcsak a Hontalan Ivánokban. Ahogy az írók étterme, úgy a lakáskérdés abszur­ditása is. Nem, itt valami tisztátalan van."¹⁵

Ismételjük, Bulgakov nem moralizál, hanem egyszerűen csak író, rá­adásul – ahogy maga is hangsúlyozta – misztikus író. „Az elmúlt korok ro­mantikájában az elégikus elvágyódás az iróniából született, a valóság és a letűnő patriarchális világ áttetsző dicsfényének összevetéséből sarjadt ki, és az illúziók elsőként törik össze a mindennapi élet prózáját. Bulgakov romantikájában ellenkező irányú mozgás dominál – a legkicsinyesebb, a Zoscsenkó szatíráiban is ábrázolt kispolgáriság fantasztikus olajnyoma­tát, a valóság színezett másolatát teremti meg, amelyben lehetetlen hinni. Ugyanakkor azt sem mondhatjuk, hogy az ábrázolt lenyomat hamis."¹⁶

„Ez a szobalányok és nyárspolgárok romantikája, az erkölcsi értékek szembeállítása" – véli Lifsic. „Ezért nincs semmi igénye a szimbólum jelentésére; ennek úgy kell hatnia a tömegben, mint fantázia szülte olajnyomatnak, amely híján van minden mély jelentésnek. Utóbbi csak két dologból áll."¹⁷

Az első az, hogy a regényben jelenlevő ördögi világ nem kitalált, számos megjelenési formája van a rabszolga házicselédtől az írói tár­sadalomig. Az alakok minden hétköznapiságuk és látszólagos jelenték­telenségük ellenére mégis olyan tényleges erő forrásai, melyek képesek felrobbantani „a szovjet '20-as évek könnyed, játékos racionalizmusát".¹⁸ Pedig úgy tűnt, már minden világos, egyszerű és eldöntött. Bulgakov részben érezte, előrelátta, hogy még nincs eldöntve minden, részben ennek már tanúja is volt. Nem véletlen, hogy a regényben összefonódnak az 1920-as és az 1930-as évek."¹⁹

A sátáni erők, amelyek a NEP-korszak játékos szovjet racionalizmusát szükségképpen akkor vetették szét, amikor úgy tűnt, hogy megszilárdult az amerikai-szovjet stílus – nos, Bulgakov egész alkotói pályájának ez a fő tárgya. Ez az ördögi – nevezzük így – az a nivelláló lumpen igazsá­gosság, amely hol a maga nemében klasszikus Sarikov képében jelenik meg, hol az együttélésre képtelen szomszéd, Vaszilij Ivanovics alakjában, hol pedig a lakóbizottságok különféle elnökeiben; még a rokonszenves Preobrazsenszkij professzor is a maga felelőtlen társadalmi demagógi­ájával ehhez az infernális, katasztrófával terhes léthez tartozik.

És bekövetkezett, aminek be kellett következnie. De mennyire más­képp, mint amire ez az ördögi csapat számított, beleértve Annuskát, a lakóbizottsági elnököt és a Gribojedov-ház törzsvendégeit. Kiderült, hogy a „sötétség fejedelme nem a pitiáner besúgók parancsára működik. Az ő gonoszságuk túlságosan kicsinyes a sötétség urához képest, aki felborítja a számításaikat; ez a sors iróniája, amely azokra sújt le, akik kapzsi módon maguk akarják irányítani a sorsot, miközben a közjóval takaróznak."²⁰

Az 1930-as évek Moszkvájában természetesen nem volt jelen a sö­tétség fejedelme, mint a pokol reális, tudatosan cselekvő küldöttje. De ugyanakkor nem kevésbé volt reális az, amiben a ravasz és gyakorlatias emberek nem hittek, amiről nem akartak tudomást venni, mert a „sors iróniájáról" és a történelemről szóló fejtegetésekre úgy tekintettek, mint mesékre, mítoszokra és nem pedig mint tényre. Ezen erők felbukkanása Moszkvában azonban tény – ahogyan Woland mondja Berlioz levágott fejének. Hiszen az, ami történt, nem „kitalált leszámolás az igazsággal", ahogy Laksin feltételezte, hanem reális és semmiképpen sem képzelet­beli történelmi megnyilvánulása a – meglehet – sátáni erőnek.

És itt elérkeztünk ahhoz a második fontos momentumhoz, amelyre Lifsic kitér. A liberális-szocialista Laksin számára Woland egyfajta alle­gória, a tényleges megoldás helyettesítője, amely megoldásnak termé­szetesen a jó látszatát és lényegét kell magában hordoznia. Az, hogy a gonosz a legnaturálisabb, hogy egyáltalán nem operettfigura, hogy ez a gonosz áldozatok millióit és elképesztő bűnöket idéz elő, hogy ez a valódi gonosz bizonyos mértékig és bizonyos fokig a kiélesedő ellentétek feloldása lehet, az előre irányuló mozgás eszköze – ez sem a múltban, sem ma nem fért bele a liberálisok fejébe. A liberalizmus lényegét tekintve nem értheti meg, hogy „egész történelmi periódusok vannak úgy berendezve, hogy a történelem fontos lépéseit csak az önfelbomlástól, a vezető réteg krízisétől, a történelem objektív iróniá­jától lehet várni. Minden egyéb, a legokosabb és legjobb is, egyelőre erőtlen."²¹ Persze, korántsem minden önfelbomlás és a hatalmi csúcsok minden válsága transzformálódhat a gonosz erejévé, amely valamely jót is tehet. Bármily problematikus is legyen, mindez eléggé komoly és jelentős önmagában is. Azért, hogy egy ilyen erő létrejöjjön, a hatalom önfelbomlásának magában kell foglalnia a bosszú, a történelem objektív iróniájának objektív erejét. Ebben az esetben a méretét tekintve ret­tenetes gonosz szert tesz bizonyos furcsa, ördögi bájra, amely sajátja mindazoknak, akik az isteni korbács szerepét játsszák – így nevezték el az egyházatyák a hunok támadását, akik megsemmisítették az ér­telmetlen, önmagát túlélt Rómát.

„Nem hiszem – írja Mihail Lifsic a jegyzeteiben -, hogy Woland és kísérete valamilyen meghatározott jelentéssel bírnának, de úgy gon­dolom, hogy Bulgakov helyesen látta azt a történelmi feltételt, ami az 1920-as évek racionális máza alatt rejtőzött."²² Woland nem Sztálin vagy valamelyik reális politikai gonosztevő allegóriája. Alakja azért lehet olyan realisztikusan meggyőző és elképesztően erős, mert a fantasztikum vilá­gát testesíti meg. De éppen arról van szó, hogy az általános krízis és a „racionális máz" lebomlása egy teljességgel reális valamibe sűrűsödött össze, egy ellentétes előjelű hullámba, amely szörnyű erővel éppen arra csapott le, ami tevékenyen és ravaszul előkészítette ezt a csapást.

Bulgakov regényében „a zoscsenkói szintű legkicsinyesebb nyárspol­gáriság teremti meg önmagából ezt a fantasztikus olajnyomatot, amely­ben lehetetlen hinni. Azonban nem lehet azt mondani, hogy ne volna igaz.

Vegyük például a rendőrséget, amely tüzet nyit, nyomozást indít stb., de azt kell látni, hogy az író által ábrázolt világban az 1920-as, 1930-as évek fordulóján léteznek olyan felettes erők, amelyről lepattannak a törvény őreinek lövedékei, és nem lehet őket letartóztatni. Vajon ez sem volna igaz? Ezek az erők szeretik megviccelni az embereket, olyan hatal­masak, hogy nem a közös ajtón járnak-kelnek? Sőt, mi több, olyan hatal­masak, hogy egyáltalán nem értékelik Alojzij vagy a keriáthi fiatalember közreműködését."²³ Ezek a ganék lehallgatnak, besúgnak, pénzért vagy más anyagi haszonért elárulnak, megszokták a büntetlenséget, s teljes egészében számolnak is vele, „a legfelsőbb erő pedig játszik, szereti a váratlan fordulatokat, és te meg csak nézel, és éppen aki a legjobban igyekezett megfelelni, az kerül elsőként az üstbe".²⁴

Ezzel szemben Szolzsenyicin „a tisztátalan erők iránti bűnös vonzal­mat"²⁵ látja Bulgakovnál. Szolzsenyicin ezen indulatos megállapítása azon alapszik, hogy nem veszi észre Bulgakov erős oldalát, nevezete­sen azt, hogy különbséget tesz az alulról jövő sátániság, mely a rossz valódi forrása volt, és a történelem erre adott kegyetlen, iszonyatos, de véres igazságszolgáltatástól sem mentes válasza között. Természetesen tökéletes ostobaság lenne elmarasztalni az írót a Sarikovok, Annuskák, Svonderek, Berliozok és a többi szemét iránt tanúsított „bűnös vonzalom" miatt. De Bulgakov nem is démonizálja őket – ez a kicsinyes, jelenték­telen, visszataszító gonosz. Talán – Sarikovot kivéve – egyik szereplőt sem világítja meg a sátáni tűz fénye, mindegyikük banális figura, és megérdemli az elnéző jóindulatot.

Együtt azonban már történelmet alakító erőt képviselnek, és az író képzeletében „a szobalányok és nyárspolgárok romantikája" olyan „fantasztikus olajnyomatot szül, melyben nem lehet hinni", és amelyben mégis hiszünk, mert nem szimbólum, nem jelkép, nem allegória, hanem a korszak valódi szellemiségének tükröződése.

Végül is a lakosság semmiben sem bűnös, jobban mondva csak annyiban, amennyiben az egész emberi nem bűnös. Inkább szánalmat érdemel. De akkor ki a hibás? Legfőképpen bizonyára az a valóban dé­moni erő, amely hatalmába kerítette ezeket a kisembereket – a plebejus igazságosság, amely a legkülönfélébb formákat öltötte az egészen sátáni jelenségekig és amelynek megtestesülése éppen a hírhedt „lakáskérdés".

És íme a bosszú. Blok és Bulgakov művészetében „az a közös – írja V. Laksin (bár a kritika szerint sokban ellentétek – V. A.) -, hogy mindketten hisznek a megtorlásban, mint az igazságszolgáltatás földi törvényének eszközében. De nem a lázadásban, nem a hontalanságban, nem a forra­dalom kétségbeesett elfogadásában, hisz a forradalom a kúriák hamuját és könyvmáglyát hagy maga után."²⁶ A megtorlás azonban, melyet Bulga­kov a regényében leírt, sajnos igen kevéssé hasonlít egy átlagos liberális megszokott igazságosság-képéhez. A maga véres könyörtelenségével és az emberi élet értelmetlen pazarlásával semmivel sem marad el a legkegyetlenebb forradalomtól. Mellesleg szólva Laksinnak mint a „de­mokratikus szocializmus" hívének tudnia kell, hogy a forradalom – Marxot idézve – nem lázadás, mert a forradalom megkülönböztető jegye az alsó néprétegek lelki-szellemi energiáinak felszínre törése, az emberek azon képessége, hogy kezükbe vegyék sorsuk irányítását.

Az, amit Bulgakov leírt, nem forradalom a szó teljes értelmében. In­kább felkelés, de olyan felkelés, amelyet fentről irányítanak, és amely lent és fent is nagyot üt. A történelem még nem ismert a forradalomtól megkülönböztethető, másféle bosszút „mint az igazságosság földi tör­vényének részét".

Hogy viszonyul Bulgakov ehhez a történelmi bosszúhoz, mely ördögi lángjával a XX. századi Oroszország nem egy évtizedét perzselte meg? Bulgakov szemében a bosszú maga a gonosz, és mindenki, aki valami­lyen formában, még ha az elviselhetetlen körülmények kényszerű hatásá­ra is, de egyezséget köt vele, bűnétől soha nem fog megszabadulni. Se a Mester, se Margarita nem szolgáltak rá az égi királyságra, a sötétség fejedelme viszi őket magával. Ha a boldogság nem is, a nyugalom az osztályrészük lehet.

De miért a nyugalom, miért nem a pokoli kínok?

A Mester nyugalma hasonlatos a hegeli megbékéléshez, ami oly ismert téma volt a XIX. századi orosz irodalomkritika számára, és ami – mint azt a későbbiekben látni fogjuk – újult erővel tört felszínre a XX. század 1930-as éveinek irodalmi csatározásaiban.

A megbékélés nem a gonosszal kötött egyezség, mi több, történelmileg elkerülhetetlen és szükségszerű. Ez lehet az egyetlen lehetséges módja az adott körülmények között a reális jó védelmének.

Mit tehetett Margarita a Mester megmentése érdekében, aki bolon­dokházában találta magát a Gribojedov-ház olyan törzsvendégei túlbuz­góságának köszönhetően, mint Latunszkij kritikus és megannyi társa? Van úgy, hogy az ember kész magával az ördöggel is egyezséget kötni.

De egyezség és egyezség közt nagy a különbség. Képzeljük el, hogy Margarita alkuba bocsátkozik Sarikovval azért, hogy kiebrudalják a laká­sából Preobrazsenszkij professzort, majd a Mesterrel együtt beköltözik oda. Nonszensz! Miért? Mert ez aljasság. Mert hiszen ez a cselszövés együttműködés azzal a kicsinyes, sátáni világgal, amely minden rossz forrása; ez a cselszövés már írói megbékélés lenne Bulgakov részéről azzal, amit egész életén át zsigerileg elutasított és ami kíméletlen és igazságos művészi kritikájának tárgya volt. Ez a cselszövés megsem­misítette volna Bulgakovot mint írót.

De Bulgakov Woland ügyleteiben sem vállal részt. Csak megérti azokat. Érti a visszacsapó hullám elkerülhetetlen ütését és bizonyos jo­gosságát. Jogossága pedig abban áll, hogy nem Meigel besúgó hangját halljuk, hanem a történelem ember feletti dübörgését. Ezt a földrengést a föld alatti erők okozzák, és túl van a korlátolt emberi értelmen – ez világos az író számára. Ostobaság lenne hegyi beszédet tartani a történelemnek. Tetszik vagy sem, de a történelem vulkanikus erőivel nem tudunk megbir­kózni. Hatalmasságuk nemcsak a gonosz grandiozitásában rejlik, amely minden emberi képzeletet felülmúl, de abból a zavarba ejtő igazságos­ságból is ered, amely nem fér bele az ember ésszerű erkölcsi normáiba.

Mi következik ebből?

Bulgakov nem lesz annak az amorális irracionalizmusnak a híve, amely Nietzschétől és tanításaitól kezdve meghódította a nyugati és nem csak a nyugati értelmiség szívét. Nincs nála bűnös kacérkodás a gonosszal, mert semmiféle, az emberi lelket emésztő féregrágás nem vált ki belőle titkos csodálatot. Éppen ellenkezőleg, a mai narcisztikusok rejtett aljasságaival szemben, akik látszólag tiszteletreméltó életvitellel és viselkedéssel igyekeznek eltakarni a szemétgödröt, Bulgakov ugyanannyira megbékíthetetlen, mint Tolsztoj, Csehov vagy Dosztojevszkij. Ezért Bulgakov a szó legmélyebb és legigazabb értelmében az erkölcsi erő legmagasabb fokán álló író, aki soha egyetlenegy – legyen az bármilyen apró – engedményt nem tett annak a látható vagy láthatatlan gonosznak, amely szétmarja a mai tudatot.

„Innen a Mester és Margarita elképesztő szövetsége a gonosszal. Az ábrázolt gonosz történelmi, nagy formátumú. A gonosz, amely félresöpri a kicsinyes rosszat. Jobb a Sötétség fejedelmének szolgálni, mint a nappali világ kis ördögöcskéinek. Ez minden monarchia kialakulásának forrása. Az egyszerű emberek Woland oltalmát élvezik, a kisstílű paraziták felett pedig ott lebeg Woland akarata mint isteni büntetés. Így vélekedik a művész, a szépséges boszorkány és a szabadgondolkodók."²⁷

Igen, a szabadgondolkodók és a felvilágosodás hívei, a meggyőző­déses demokraták, a mindennemű erőszak ellenségei, az alsó nép­tömegek (az onnan jövő erőszak ellenére is) – így gondolkodtak, és olyan zsarnokokkal keresték a szövetséget, mint Nagy Frigyes vagy II. Katalin. Tévedtek, de utána elismerték a tévedéseiket, mint Voltaire Nagy Frigyessel, Diderot pedig Nagy Katalinnal kapcsolatban. Felvilágosult zsarnokság nem létezik. Ezt utánuk Hegel is megértette, de nem ítélte el a hibát, hanem megtalálta benne azt, ami valóban igaz volt – létezik olyan zsarnokság, amely vasabroncsként meggátolja, hogy a társadalom elvesszen a kisstílű gazemberek anarchiájának „nappali világában".

De vajon Oroszország esetében erről volt szó? Vagyis, amikor a monarchia léte bizonyos mértékig történelmileg igazolható? És itt el­érkeztünk a Szolzsenyicin és Bulgakov közötti alapvető eltéréshez. Meg kell jegyezni, hogy ennél a pontnál Szolzsenyicin jóval közelebb áll Laksinhoz, a „szocialista demokrácia" hívéhez, mint Bulgakovhoz, a konzervatív íróhoz, a forradalom ellenzőjéhez és az evolúciós fejlődés hívéhez. Hiszen mind Laksin mind Szolzsenyicin számára a sztálinizmus jelensége az abszolút gonosz szinonimája, amely nem kaphat semmilyen történelmi igazolást: a történelem fekete gödre.

Bulgakov másképp látta a körülötte zajló eseményeket. Soha sem lett volna az NKVD munkatársa, amire Szolzsenyicin – saját bevallása szerint – lelkiekben kész volt az 1930-as években. Szolzsenyicin sokat tudott az iszonyatos megtorlásokról, és nem volt az infantilis életöröm állapotában, mint Laksin az 1950-es években, ahogyan azt a kritikus vallomásából tudjuk. Soha sem válhatott volna a „szocialista realizmus" mesterévé Alekszej Tolsztoj szellemében. Bulgakov Batum című szín­darabja emberileg érthető tévedés, amiért ostorozta is magát. Nem az a fontos, hogy megírta ezt a darabot, hanem hogy a mű nem volt a hatalom ínyére – hiányzott belőle a tudatos nemtudás öröme, az a kívánság, hogy ne vegyen tudomást arról, amiről tulajdonképpen már mindenki tudott, még a politikától és irodalomtól legtávolabb álló emberek is.

Bulgakov akkor se tudott volna sztálini udvarnok lenni, ha nagyon akart volna. Nem volt olyan alkat. Egy akaratlan gesztus, ami még a Batum darabban is megmutatkozik, leleplezte őt. Udvari íróként megszűnt volna Bulgakovnak lenni.

De Szolzsenyicintől és Laksintól eltérően Bulgakov meglátta azt, hogy a világban olyan elképesztő fordulat ment végbe, olyan tektonikus törés, amelynek repedéseiben nagyon messzire ellátni – sokkal messzebbre, mint amit az 1920-as évek „papírmasé racionalizmusa" tett volna le­hetővé, amit mellesleg Bulgakov nosztalgiával emlegetett, hiszen az a kisszerű és nevetséges létezés mégiscsak emberi világ volt, amelyben ha nem is komfortosan, de némi emberi melegséggel élni lehetett.

Az 1930-as években megnyíltak az ég csatornái és mennydörgés zúdult a földre, helyesebben megjelent a Sátán mint Isten ostora. Fé­lelmetes ezekben az években élni, sok vér és mocsok tapad hozzájuk. Senkinek se kívánhatjuk, hogy a nagy korszakváltások éveiben éljen – a régi kínaiak is így tartották. De a történelem furcsa logikája szerint a társadalmi kataklizmák némely korszakában kitárul a történelmi horizont, és messzebbre lehet látni. Hangsúlyozzuk, hogy némely kataklizma ilyen, korántsem mindegyik, hiszen van úgy, hogy a társadalmi katasztrófa a horizont teljes bezárulását eredményezi, amikor olybá tűnhet, hogy egy­általán nincs is semmi, se múlt, se jövő, se perspektíva – a történelem megállt, megdermedt, eltűnt.

Bulgakovnál éppen, hogy az 1930-as években jelent meg a „nem mérgezett, mondhatni már történelmi perspektíva".²⁸ Hiszen a történelem nem a tények összegyűjtése, hanem éppen a hiteles perspektíva, aminek köszönhetően a tények az igazság szintjére emelkednek.

Pontosan ebből a perspektívából ábrázolja Bulgakov Jézus történetét.

Szolzsenyicin azt állítja, hogy Bulgakov regényében Jézust „meg­alázzák". Ez valóban így van, csakhogy nem az író alázza meg Jesuát, hanem a körülmények. Helyesebben az, hogy nem hódol be az általá­nosan elfogadott életmódnak. Jesua olyan próféciákat mond a népnek, hogy leomlik a régi hit Temploma, és felépül az új hité. Kajafás meg van győződve róla, hogy ez nagyobb bűn, mint a fegyveres lázadásra való buzdítás. Miért?

„Jesua viselkedése egyáltalán nem az áldozat viselkedése, egyszerűen csak értelmetlen. Nem akarja magát feláldozni, mert naivan hisz abban, hogy sikerül beszédre bírni az embereket."²⁹ Ez nem sikerül neki – a nép közönyös a kivégzése iránt. Egy lázadás felbujtójának viszont nagyobb sikere lehetett volna. Miért van az, hogy Kajafás mégis Jesuával, ezzel az ostoba, szegény filozófussal szemben kérlelhetetlen?

Ha a főpap elfogadta volna, hogy Isten, a Messiás áll előtte, akkor kötelessége lett volna térdre borulni előtte, és elismerni a hatalmát. Nem Jesua emberfeletti ereje készteti arra Kajafást, hogy a Golgotára küldje a filozófust. Annál is kevésbé, mert sem Kajafás, sem pedig Pilátus nem ismeri fel a vándorprófétában a nagyság jeleit. Csodákat nem vitt végbe, a Napot sem állította meg. Akkor hát mivel ejtette ámulatba Poncius Pilátust a vándorfilozófus és orvos Jesua?

„A hatalmas élettapasztalattal rendelkező prokurátor, akiben a fejfájása ellenére is pislákol valamiféle abszolút igazság, a hit és a hitetlenség ha­tárán hirtelen megérzi ebben a furcsa, gyermekien naiv elesett figurában az erő meglétét, a Római Birodalom és a teokratikus zsidó állam egész építményénél hatalmasabb erő prioritását, mely erő azonban paradox módon erőtlen. Eme erő és erőtlenség rejtélye a regény valódi témája."³⁰

Jesua azt hirdeti, hogy minden ember jó. A bölcs, tapasztalatokkal rendelkező Poncius Pilátus és mások számára ez nyilvánvaló ostobaság, hiszen minden ismert tény ellentmond ennek. Jesua azonban birtokában van a meggyőzés képességének, máskülönben miért félne ennyire Ka­jafás a próféciáitól?

Vajon miben áll szavai meggyőző erejének a titka? Kajafás és Pilátus Jesuával szemben az uralkodó hatalom minden előnyével rendelkezik, beleértve az előítélet erejét, melynek igézetében él a tömeg. Ha Kajafás szavai meggyőzőek a tömeg számára, az csak azért lehet, mert e sza­vak mögött az uralkodó erő tekintélye áll. Mit jelent ez a valóságban? Nemcsak azt, hogy a főpapnak csak egy szavába kerül kivégeztetni bárkit, hanem azt is, hogy a Kajafás szavaival és eszméivel való egyet nem értés – legyen az nyílt vagy burkolt, akár csak gondolati jellegű – az embert a megvetett számkivetett, a pária, a kívülálló szerepére kárhoztatja. Nevetséges lesz mások szemében, és megvetéssel fogják sújtani.

A XIX-XX. század végén az üldözött és meg nem értett zseni alakja közkedvelt irodalmi téma volt. Leggyakrabban művészekre osztották e szerepkört, például Van Goghra. De miért zseni Van Gogh? Ha hiszünk a populista mítoszoknak, amelyet a kortárs média terjeszt, akkor azt kell gondolnunk, hogy a zsenialitás forrása irracionális. A zseni egyfajta szörny, vagy legalábbis ereje valami olyan dimenzióban mozog, amely a józan ész számára nem elérhető. És ami minden bizonnyal a legfon­tosabb: rendelkezik az erőszak képességével. De a James Bond- és Schwarzenegger-féle hősöktől eltérően ez szellemi erőszak. Ez valami­féle tömeghipnózisra való készség – amely nem mutatkozik meg azonnal. Van Gogh és más zseniális alkotók művészete a modern tömegkultúra értelmezésében az a képesség, hogy uralkodni képesek az emberek gondolatain és érzésein. Hatalmuk forrása ez a csoda, ami irracionális, inkább gonosz, démonikus, mint jó előjelű. A mai történészek Lenint is ekképp láttatják. Lenin az emberfeletti akarat hordozója.

Jesua hangsúlyozottan gyenge a bulgakovi ábrázolásban. És nem fizikailag. Gyenge főként azért, mert nem támaszkodik erőre, sem a ró­mai, se egyéb légió erejére, ahogy nem használja – mai terminológiával élve – a manipulatív ideológia erejét sem, vagyis a pszichikumra való ráhatás ilyen vagy olyan irracionális eszközét. Ez utóbbi ott van minden demagóg vezér eszköztárában – beleértve természetesen Kajafást is.

Bulgakov regényében nem halljuk Jesua prédikációit. Nem tudjuk, miről akart beszélni Patkányölővel. Csak azt látjuk, hogy a Pilátussal játszódó epizódban Jesua az emberek fizikai és lelki állapota megértésének ritka, szinte csodával határos képességéről tesz tanúbizonyságot. Önmagában azonban ez a képesség még nem elegendő ahhoz, hogy felforgassa Ka­jafás és Pilátus világát, hiszen ez az orvos képessége, aki meggyógyítja az egyes ember egyes betegségét, de nem a világ bajait.

Ha Bulgakov egyszerűen csak azt sugallná olvasóinak, hogy Jesua birtokában van a meggyőzés képességének, de nem bizonyította volna ezt a művészi ábrázolás erejével, akkor nekünk, olvasóknak, ha őszinték akarunk lenni, minden jogunk meglett volna ahhoz, hogy ne higgyünk neki. Ám a nagy igazságot, mely Jesua próféciájában rejlik, a regény megmutatja.

Nem halljuk Jesua szavait, de látjuk a tartalmát. Miben? A sátán cselekedeteiben. Ez paradoxon, de reális paradoxon. Ott, ahol Kajafás és Pilátus uralkodik, előbb vagy utóbb bekövetkezik a fordított hullám­csapás, melynek ereje felülmúlja az emberi belátás és ésszerű kontroll minden erejét, de bizonyos megértés számára hozzáférhető. Semmiféle automatizmus nincs a visszaható erő mozgásában, mint ahogyan nem tart örökké a bűnösök bűnhődése sem. Kajafás bizonyára szerencsésen, jólétben élt hosszú élete végéig. Ugyanilyen sors jutott vagy juthatott osz­tályrészül sok Berlioznak is. De ha minden gazember azonnal megkapná a jól megérdemelt büntetést, akkor már rég szentéletű emberekké váltak volna, hiszen az ilyen semmirekellőkre – ahogy Scsedrin írta – leginkább a testi fenyítés réme hat, és mindig az erősebb oldalára állnak.

Jesua oldalán teljesen más természetű erő áll. Nem a Sötétség fejedel­mének a bosszúja, hanem az, amit a klasszikus filozófiában az objektív igazságnak neveznek. Utóbbi az emberiség történelmének nagyobbik részében végtelenül gyenge volt, keveseket tudott meggyőzni, és nem tudott érdemben hatni a reális események menetére. Másképp fogal­mazva, nem rendelkezett a reális, nyilvánvaló és hatékony alternatíva meggyőző erejével.

Ugyanakkor a világ eszményi tartalma nem üres mítosz. De van olyan korszak, amikor ez a tartalom az ellenkezőjén keresztül nyer bizonyossá­got, a Sötétség fejedelmének – nevezzük így – cselekedetein keresztül. És vannak olyan, bár ritka és rövid pillanatok, amikor ez az eszményi a saját alakjában [oblicsje] jelenik meg – ezek az igazság pillanatai. Az egyik ilyen a kereszténységnek az összes, lehetséges Kajafások szemszögéből váratlan és teljességgel fantasztikus sikere, mely romba döntötte a Római Birodalmat. A siker, ami Berlioz és a „tudatosan passzív magatartásúak" szemszögéből nézve egész egyszerűen nem létezett, hiszen ők csak az erőben hittek, és ezt a hitet igazolta egész élettapasz­talatuk. Ha győzött is a kereszténység, akkor sem az eszme erejével, hanem az erőnek, például az osztályérdek erejének köszönhetően, amelyet mesterien az objektív igazság mezébe bújtattak bele.

A tudatosan vállalt passzivitás a maga nemében szintén igazolt. Válaszreakció volt a prédikációra, amelynek értelmében az igazság diadalmaskodik a világban, míg a rossz csak bosszantó bűnbeesés, melyet a kötelező és adekvát megtorlás követ, ha nem itt, akkor odaát, a transzcendencia világában. Sok nemzedék tapasztalata megmutatta, hogy ez nem így van. Sőt, mi több, az eredendően nemes eszme a jó feltétlen győzelméről és abszolút uralmáról szintén ideológiává válhat, ráadásul az uralkodó, elnyomó osztály ideológiájává.

Más szóval az ideális és reális, az igazság és a tévelygés, a jó és a rossz közötti viszonyt nem szabad absztrakt módon megközelíteni, az nem kőbe vésett evidencia. Ezek a viszonyok az emberi történelem örök drámájának elemei. Örök, de nem értelmetlen és nem unalmas állandó ismétlődései és körforgásai. Jesua és Poncius Pilátus vitája – ha hihetünk Bulgakovnak – a mennyben is folytatódik. Abszolút, egyszer és minden­korra érvényes megoldás nem lehetséges, a vitázó feleknek mégis van esélyük a megegyezésre. Hiszen – véli Lifsic, és Onto-gnoszeológiájában meg is alapozza ezt – a világban nincs és nem is lehet végső győzelme az értelem elvének, de mégis a jónak van gyönge túlsúlya.

„Azt kell mondjuk – összegzi Mihail Lifsic Bulgakov regényének értel­mét -, hogy a bemutatott séma, a jó és a rossz harca, […] nem fogható fel mégsem szó szerinti vagy naiv értelemben. Ez tradicionális séma, amelyben az író ugyanannyira nem hisz, mint ahogyan nem hisz Honta­lan Iván ateizmusában sem.

Minek a szimbóluma a jó és a rossz harca? Csak annak, hogy a törté­nelem a maga sokszínűségében, felfoghatatlanságában, paradoxitásá­ban folytatódik.

Én magam is tudnék számos történetet mesélni (melyek azt a gyanút ébresztenék), hogy talán Kafkától származnak."³¹

A Mester és Margaritában Margarita együttműködik a Sötétség fejedel­mével annak érdekében, hogy visszakaphassa szerelmét. Más támaszt nem talál, nem találhat a felkínált lehetőségek közt. De Bulgakov regénye furcsa módon arról győz meg minket, hogy a világ minden fantasztikuma, gonoszsága, irracionalitása ellenére nem „egy zajos, dühödt, értelmet­lenség, nem mese, amelyet egy félkegyelmű ad elő".³²

Jesua háza

Laksinnak és Lotmannak is igaza van és mindenkinek, aki látja a nyil­vánvalót: Bulgakov élete végéig őrizte Turbinék „krémszínű függönye" mögött megbúvó zavartalan boldogságának emlékét. Visszatérni ebbe a házba valószínűleg ugyanolyan álom volt, mint az anyai gyöngédség utáni vágyakozás: vonzó, de gyermekien naiv és beteljesületlen álom.

Hiszen a gyermekkorba való visszatérés a veszteséget átélt ember gye­rekes reakciója lenne, aki semmit sem tanult népe élettapasztalatából – és nem is bocsátott meg semmit.

Turbinék házának ablakain túl sötétség van, üvölt a szél és tombol a vihar, hallani a közeledő ellenség, a bolsevikok lövéseit, akik valami újat, ismeretlent és halálosat hoznak. Magát az ellenséget nem látjuk, csak az egyik szereplőtől halljuk, hogy Dosztojevszkij egyik, korábban istenhívő parasztjából alakult át. A meggondolatlan társadalmi kísérlet a sötét, szunnyadó erőt anakonda-szörnnyé változtatja, mely őrült tombolásában mindent elpusztít, ami az útjába kerül. Bulgakov későbbi regényeiben a gonosz mind konkrétabb testet ölt. Sarikov személyében követeli a jogait, egy sor érvet vonultat fel saját védelmében, amelyektől Preobrazsenszkij professzor megriad. A Sarikov-kór Preobrazsenszkij professzor házának a betegsége.

És íme az utolsó regény, az író legnagyobb műve. A rossz nem vé­letlenül becsúszott hiba, nem egy kísérlet terméke, hanem ugyanolyan örök, mint a földi világ. A legnagyobb vétek felszínesen, absztrakt módon ítélkezni jóról és rosszról, pálcát törni felette egy abszolút, moralizáló pozícióból.

Ez nem jelenti a mindent megbocsátás pozícióját, hanem annak megértését, hogy a rossz maga szüli büntetését. Ez ugyanannyira el­kerülhetetlen, mint a Föld mozgása. Eközben „mosni a kezet" és kívül maradni az örök történelmen gyávaság, minden bűnnek a leghitványabbika. Még ha ma nincs is alternatívája a bűnnek és a gonoszságnak, még ha a Sötétség fejedelme lép is fel mint az isteni büntetés, a jónak és az igaznak szintén vannak jogai, és az utolsó szó mégis az övék. A jóság és az igazság nem bosszúvágy, mely az erőszakra támaszkodik, hanem az arra való képesség, hogy beszédre bírja azt a világot, amely a házad ablakán túl tárul fel – egy végtelenül gazdag, bonyolult, káprá­zatos, bűnös és gyönyörű világot. A legnagyobb ostobaság és a bűnök forrása a félművelt emberek önelégültsége, akiket elvakít saját házuk látszólagos jóléte, mely jólét azon alapul, hogy nem akarják megérteni, nem akarnak tudomást venni a házukon kívül történtekről. Hiszen csak a magánélet határain túl zajló eseményekben lehet megbékélést találni, ami nem az ostoba ember szégyenteljes boldogsága, aki nem szokott hozzá a rendhagyó jelenségekhez és ezért túljárt a saját eszén is, hanem annak a nyugalma, akinek egyidejűleg sikerült a központba kerülni és részévé válni annak a hol kihunyó, hol meg újra lángra kapó, végtelen egésznek, amely a szenvedés és boldogság, értelem és zagyvaság örök és múló forrása.

Valóban Bulgakov háza-e az a „belső, zárt, védettséget jelentő tér", amiről Jurij Lotman ír? Lehet-e a „zárt tér", ahol megpróbálnak elbújni a való világtól – a veszélyes, paradoxitásában és kimeríthetetlenségében vonzó világtól – a kultúra, az alkotás és a harmónia szinonimája? Lehet, abban az esetben, ha a kultúrát és az alkotást úgy értelmezzük, ahogy Bulgakov egyik hőse, aki öntudatlanul is félt a „házán" túl kezdődő léttől, értelme mesterséges konstrukcióival elkerítette magát tőle, és ezért -ahogy Woland mondja – nyomtalanul eltűnt a létből.

Bulgakovnak nem volt háza, ha ezen olyan teret értünk, amelyben boldog lehet az ember. Bulgakov természetesen boldogtalan volt.

De vajon előnyben részesítenénk-e a szerencsétlen és hontalan Bul­gakovval szemben a mai boldog Berliozt, még ha saját, jól védett villát építtetett is fel?

Ez az egyik olyan kérdés, amelyre nem hogy nem tud válaszolni a posztmodern vagy az ellentétpárokban gondolkozó strukturalizmus, de hasonló kérdések egyszerűen nem is léteznek számukra.

Ugyanakkor a posztmodern közelebb áll a közvetlen realitáshoz, mint például Bulgakov; a történelem végének liberális feltételezéséhez, ami­kor nemcsak Jesua, de a Sötétség fejedelme is levéltárakba kerülnek, és jobb esetben is csak szimulakrumként, azonosságként léteznek. Ha az utóbbiak, Szókratészhez hasonlóan, a tagadás kategóriájával és gyakorlatával próbálják magukat megkülönböztetni ellentéteiktől, akkor a kultúra, a politika és a mindennapi élet sikeres emberei – Deleuze szerint – csak a kiemelkedést, a kiválást, a kitűnőséget ismernék. Berlioz minden kétséget kizáróan nemcsak Jesuától különbözik, de Poncius Pilátustól is, aki képes párbeszédet folytatni egy furcsa prófétával. De ha Bulgakov regényének művészi középpontja annak bizonyítása, hogy az első és második közötti különbség nem merül ki az egyszerű különbözőségben, hogy a köztük lévő viszony akkor, amikor a Berliozok győznek, elkerül­hetetlenül villámcsapást szül, és a Sötétség fejedelmének eljövetelét eredményezi, akkor a posztmodern számára a modern dráma összes szereplője csupán csak különbözőséget mutat, és semmi többet. Nincs villámcsapás. Vér ugyan továbbra is folyik, de nincs és nem is lehet többé költői igazságosság.

A 2001. szeptemberi amerikai események félelmetes emlékeztetők arra, hogy a történelem hegeli esze, mely Isten ostoraként lesújtott, még nem a múlté. Sajnálatos módon a világ civilizált közösségének válasza a terrortámadásra pontosan olyan volt, amilyenre számítani lehetett. Az erőszakra erőszakkal válaszoltak. De hogyan másképp?

Az általános vélekedés szerint a modern terrorizmus melegágya a Föld népességének túlnyomó többségét fenyegető szegénység: ez a hányad nem tartozik az emberiség arany milliárdjához. De ez nincs teljesen így. Ahhoz, hogy a félénk Akakij Akakijevics csinovnyikból démonikus erő váljon, az emberi megalázás legfelső fokáig kellett elvinni őt. A szegény­séget még elviselte volna.

A világtörténelem későbbi eseményei – különösen a XX. századi – megmutatták, hogy a megalázottak és megszomorítottak, ahogy azt Dosztojevszkij előre látta, megteremtik a tiszta gonoszság ördögi erejét, az odúlakó önmagáért való gonoszságát. Ezt a gonoszságot a gyűlölet táplálja, gyűlölet minden iránt, ami a megalázott plebs fölött áll, de ki­váltképp erős az ellenszenv a műveltséggel, a tehetséggel szemben. A gyűlölet egyenes arányban nő az irigységgel minden iránt, amit ezek az eltaposott emberek nehézség nélkül – akik, Sarikovhoz hasonlóan, már képtelenek emberré válni – használni tudnának, amit esetünkben a professzor lakása szimbolizál a modern posztindusztriális társadalom ké­nyelmével és egyéb jó oldalaival együtt, beleértve a tömegkultúrát is. Ez az irigység a gyűlölet formáját ölti. A vallási fanatizmus őszinte gyűlölete minden iránt, ami Nyugatról jön, vitathatatlan, mint ahogyan vitathatatlan a mélyen megbúvó forrása, az irigység is. A irigység a plebejusoknak és a lumpeneknek a műveltség, a tudomány, a civilizáció egésze iránt táplált gyűlöletük nem egyetlen, de nagyon is fontos forrása. A Kutyaszív című elbeszélés nagyszerű illusztrációja ennek a tézisnek.

Bulgakov művészete azonban több, mint banális, közismert igazságok illusztrációja. Cáfolja a felszínes következtetéseket, amelyek könnyen levonhatók a bulgakovi szatíra és fantasztikum szüzséjéből. A Sarikov-kór világbetegsége nem gyógyítható a sebész szikéjével. Részben azért, mert a betegség egyik forrása éppen a szikében keresendő, helyesebben a modern természet- és humántudományok tudatosan vállalt passzivi­tásában. A passzív magatartás és annak betetőzése, a posztmodern a mindennemű nihilizmus ismert maximájára vezethető vissza: ha nincs igazság, akkor mindent szabad. Ennek a filozófiai irányzatnak klasszikus képviselői a XIX. század végi Oroszországban Szaltikov-Scsedrin szerint a „szutykos" Kolupajev és Razuvajev voltak. „Egész vidám Oroszhonban, Mescsanszkijtól Kunavinig hallatszik a kiáltás: jön a szutykos! Jön, és a kérdésre, mi az igazság? határozottan és szigorú pontossággal felel: a talponálló és a bögrecsárda!

Az elveszett emberek tolonganak és várakoznak az alkoholmámoros győzelem hangos és édes előérzetében […] Jól tudják, hogy a »szutykos« egyáltalán nem azért jön, hogy elhozza számukra az »új szót«, hanem csakis azért, hogy megmutassa nekik, hol van a kutya elásva. Azt is tudják, hogy éppen rájuk fog legelőször is lecsapni, hogy aztán akadálytalanul végezhesse el a kendőzetlen vérszívási kísérletet. A tény cáfolhatatlansága olyannyira evidens, hogy eszükbe se jut védekezni. Jön a »szutykos«, tetőtől talpig meztelenül, erős kézzel, korgó gyomorral – jön és mindent beszlopál! Mindössze ennyi az egész."³³

Az író tévedett – a „szutykosnak" ellenálltak, s ez vezetett a két alulról és az egy felülről jövő forradalomhoz (utóbbi az 1930-as évek elején); közel hetven évnyi szovjet hatalom után pedig ez teremtette meg a talajt a világtörténelemben precedens nélküli gazdasági, politikai és ideológiai hatalommal bíró új „szutykos", helyesebben, az „új orosz" eljöveteléhez. Nemcsak az erőre támaszkodva győzedelmeskedett, hanem elsősorban morális, és – bármilyen furcsán hangzik is – intellektuális győzelmet aratott. A „mi az igazság?" kérdésére a jelcini idők liberális ideológiája teljességgel Szaltikov-Scsedrin hősének szellemében azt felelte: tal­ponálló és bögrecsárda! Ami a mai politológia és posztmodern nyelvére lefordítva annyit tesz, hogy önmagában az igazságra irányuló kérdésnek nincs értelme, sőt, mi több, a kérdés a totalitarizmus felelősségét magán viselő metafizika és klasszikus filozófia útvesztőjébe vezet. A totalita­rizmus sötét örökségétől szabadulni vágyó Oroszországot az elterjedt liberális logika értelmében csakis az „új oroszok" hatalma mentheti meg. És minél „szutykosabb", elvtelenebb és kegyetlenebb lesz ez a hatalom, annál gyorsabban és szilárdabban térhetünk vissza abba a történelembe, amelyet a bolsevikok bűnös módon megakasztottak. Ez pedig nem más, mint a civilizáció korszaka, azaz a modern kapitalizmusé. Igaz, időről időre maguk a liberális politológusok, akik higgadtan elmélkednek arról, hogy az Oroszországban most megvalósuló reformok radikális módon csökkentik a népesség számát, mintegy észbe kapva kiáltanak fel: „Ez a diskurzus az emberevők beszélgetésére emlékeztet!". De lám, nekünk más nem adatott – zárják le a vitát. A „szutykosok" hatalmának nincs alternatívája. Nemcsak a gazdasági és politikai, de a szellemi szférában sem. Az igazságra irányuló kérdést mint jogosulatlan és provokatív kér­dést zárójelbe kell tenni. Sarikov számára az igazság az, ami rá nézve hasznos, a hazugság pedig az, ami neki káros.

Ahhoz, hogy Hontalan Iván megtalálhassa önmagát és mesterét, el kellett magát vágnia a Sarikovoktól, nem a szó fizikai értelmében, hanem magából kellett „kihasítania" Sarikovot. Szert tenni egy házra, de nem a szolga jogán, mint egy hűséges kutya, hanem egyenlő félként, lehetsé­ges utódként. Az írót pedig beengedni a házba, hisz mindenki számára van benne hely. Ez nem Turbinék háza. Ez a vándorló, hontalan próféta, Jesua háza, jobban mondva Templom, melyet a régi, omladozó, magát is túlélt hit, az egykori igazság helyén kívánt felépíteni a filozófus.

Jesua temploma mindenki számára nyitott – függetlenül a nemzeti hovatartozástól vagy az emberek hierarchiában elfoglalt helyétől. Mert minden ember jó. Pontosabban, jókká válhatnak, ha „beszédre bírják" őket – ahogyan Jesua tette. De egy ilyen beszélgetéshez speciális felté­telek szükségeltetnek. Kit tudott beszédre bírni a szerencsétlen próféta azok közül, akik keresztre feszítve, kínok között haldokoltak étlen-szomjan? Hontalan Ivánnak sok rendhagyó eseményt kellett megélnie ahhoz, hogy meglássa a Mester igazságát. És vajon minden igazság feltárult-e előtte, miközben Ponirev professzorrá változott? Professzorként mindent elfelejtett, ami vele történt. Mint Sarikov gazdája lábánál, akit csak a rossz időben feltörő főfájás emlékeztetett a múlt rendhagyó történései­re. Ahhoz, hogy visszatérjünk az emberi kultúra világába, ahhoz, hogy belépjünk Jesua Templomába, nem elég a történelem professzorának lenni. Meg kell őrizni az emlékezetet vagy újra vissza kell azt hódítani.

Az emlékezet csak azok számára adatik meg, akik maguk is istenné válnak. Akik végigmentek a kereszt útján. Istenné válni annyit jelent, hogy önmagadban a teljes világra lelsz, lefejtve az egyéni ambíciókat. Hontalanná válni, mint Jesua? Igen, de eközben nem Hontalan Ivánná alakulni, aki hivalkodik a nyomorával, és mint egy lobogót, úgy hordozza azt. Olyan közös házat vagy templomot kell felépíteni, amely egyúttal a saját lakhely meglétét is feltételezi, elég kényelmeset ahhoz, hogy emberi életet lehessen élni benne, hogy szabadon lehessen alkotni és gondolkodni.

Az ilyen közös ház felépítésének kísérlete szörnyszülöttet eredménye­zett. Ez is igaz. Ahogy az is helytálló, hogy ez a kísérlet tette lehetővé, még ha csak a távoli jövőben is, a Mester és Hontalan Iván szövetségét. Egyenlőségi alapon és jogon szerveződő szövetség a korábbi ellentétek egysége helyett, ami a gazda-isten és a hozzá hű kutya-szolga között állt fenn. Az ilyen jövőbeni szövetség perspektíváját Bulgakov, az író nem Engelsnek Kautskyval folytatott levelezéséből olvassa ki, hanem a világtörténelemből. Végeredményben az az ember került ki győztesként, aki először nyújtotta kezét mindenkinek – Poncius Pilátusnak, a Patkány-ölőnek és Lévi Máténak. Ezért halt meg. Ezért győzött.

Kezet nyújtani annyit jelent, mint észrevenni a szörnyetegekben a lehetséges tanítványokat és szellemi örökösöket. És meglátni a társa­dalmilag közel álló „kultúrlényekben" e jövőbeni szövetség lehetséges akadályait. Helyesebben: megérezni a „kultúrában", amellyel ezek az emberek kérkednek, az üresség leheletét. És megtagadni a gazda és a szolga jól bevált szövetségét. Megszabadulni attól az elképesztő gőgtől, ami a mocsokból emelkedik ki, hogy aztán lábbal tiporja a professzorokat és kultúrájukat. Egyszóval magunkba olvasztani az igazság teljességét, amelyet egyetlenegy tankönyv vagy könyv sem foglal magába. Még a leghatalmasabb és legszentebb könyv sem, amelyet Lévi Máté írt, aki ráadásul sok mindent össze is kavart benne. Hiszen az igazság teljes­sége más könyvek számára is hagy helyet. Beleértve Engels levelezését Kautskyval, amelyet a professzor olyan finnyásan a tűzre dob, el se gondolkodva azon, milyen példával szolgál ezzel az árgus szemmel figyelő Sarikovnak.

Félt-e Bulgakov a tömegtől? Igen, félt. És ez a félelem tette konzer­vatívvá. Elpusztítják a Házat? De Bulgakov háza már a kezdetektől különbözött Turbinék házától. A legfontosabb, ami oly vonzóvá teszi az utóbbit, a becsületesség, a közvetlenség, az önzetlen emberi kapcsolatok melegsége. Mi fenyegette ezt a kis szigetet? A falain túli sötét őserő. A család egyik tagjának az árulása. Petljura, a németek – mindez nagyon elvont. A bandavezérek árulása. A Turbinék végnapjai című darabban az események értelmezésében Bulgakov még közel áll a nemzeti múlt azon felfogásához, amelyet a peresztrojka liberális ideológiája és Szolzsenyicin, a Vörös kerék írója vallott.

De Turbinék házát szétzúzták – és kezdődött a „lakáskérdés". Kik lesznek Bulgakov házának leendő lakói? Poncius Pilátus, Iván. Vég­eredményben az összes ember, beleértve azokat is, akiknek Turbinék házában csak a szolga, a hűséges kutya szerepe jutott. Bulgakov ép­pen akkor szűnt meg félni a felkelő tömegektől, amikor ez a felkelés a Szovjetunióban a legszörnyűbb formákat öltötte. És nem azért nem félt tőle többé, mert nem vette észre a szörnyűségeket, mert elvakult volt, vagy mert semmit sem tudott. Megértette a gonoszt – ez a rejtély nyitja.

Ami a legszörnyűbb lehet a tömegek felkelésében, az Berlioz. De ne démonizáljuk tovább ezt az üres alakot. Berlioz aktívan cselekvő üresség. A semmi. Az a semmi, amit Heidegger démonizált. A lét, amely hallgat. Bulgakov számára ez azonban még nem a teljes lét. Nem a teljes, az egész lényeg, ezért nincs halált hozó, „nyugodt" borzalom, ami mögött a fehér üresség van.

A sor Vaszilij Ivanoviccsal kezdődik, majd a Sarikov-Preobrazsenszkij párocskán keresztül folytatódik, át Berlioz-Hontalan Iván kettősén, hogy végül Bulgakov eljusson az ő Jesuájáig. A holt hit, a posztmodern átkozott istene és annak másik oldala, a véres irracionalitás helyett káprázatosan élő történelmet kapunk. Bulgakov fantasztikus prózája az irracionalizmus és a misztika ellentéte (ha az utóbbin az értelmetlen lét apologetikáját ért­jük). Az elbeszélésmód töredezettsége, a lét szilánkjai egységes egészbe rendeződnek. Igaz, egyik bulgakovi hős sem képes önmozgásra, fejlődés­re. Ha nem jön a Sátán, minden a helyén maradt volna – a mindenható Berlioz is, aki pórázon vezeti Hontalant. Üres és reménytelen kép volna ez. A széllökés fellebbenti az örök történelem függönyét. így volt, így lesz. Nem rosszabb, mint korábban. De nem is jobb. Az 1930-as évek erős szél­lökésének köszönhetően Bulgakov bevonult a világtörténelem Házába.

(Fordította: Vértes Judit és Baráth Katalin)

A tanulmány a szerző Posztmodernyizm i ruszkij„tretyii puty": Tertium datur rosszijszkoj kulturi XX veka (Moszkva, Kulturnaja revoljucija, 2007) c. monográfiája Bulgakov-fejezetének a szerző engedélyével rövidített, szerkesztett változata.

Jegyzetek

¹ Hetényi Zsuzsa fordításában Gömböc (- a ford.).

² Himics felhívja a figyelmünket arra, hogy Berlioz „üres testű" név: „Az üres testű nevek – írja V.V. Himics – olyanok, mint az öregek az élet bálján: a zene már elhallgatott, a gyertyák kihunytak, de ők még mindig esetlenül toporognak a bálteremben." Ld. Himics, V.V.: Bulgakov „furcsa realizmusa". Jekatyerinburg, 1995. 202. Az egyik utolsó szövegvariánsban Bulgakov Csajkovszkijra változtatta Berlioz nevét, később azonban visszatért az eredeti változathoz.

³ Hegel: Esztétika. Budapest, Akadémia Kiadó, 1980. III. kötet, 423. (Fordította: Szemere Samu.)

⁴ Uo.

⁵ Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita. Európa, 2004. 477. (Ford.: Szőllőssy Klára.)

⁶ Lifsic, Mihail archívuma, M. A. Bulgakov dossziéja.

⁷ Bulgakov szerint vannak világtörvények és van a Világegyetem saját értelme, sajátságos célszerű berendezkedése, amely biztosítja az őt alkotó elemek har­monikus fejlődését, és – ahogyan többször is megmutatkozik az író regényeiben – a lét e legmagasabb fokú eleve elrendeltsége mélységes humanizmussal van átitatva.

⁸ Ld. Laksin, V.: Berega kulturi (A kultúra partjai). Moszkva, 1994. 267-268.

⁹ Uo. 268.

¹⁰ Lifsic. Archívum, 244-es „Bulgakov 2" mappa.

¹¹ Uo. 3.

¹² Uo. 3.

¹³ Uo. 1.

¹⁴ Uo. 5.

¹⁵ Uo. 5.

¹⁶ Uo. 2.

¹⁷ Uo. 2.

¹⁸ Uo. 1.

¹⁹ Uo. 5.

²⁰ Uo. 6.

²¹ Uo. 3.

²² Uo. 1.

²³ Uo. 1.

²⁴ Uo. 2.

²⁵ Idézi Laksin, V.: Berega kulturi [A kultúra partjai]. Moszkva, 1994. 334.

²⁶ I. m. 262.

²⁷ Lifsic. Archívum, 244-es „Bulgakov 2" mappa, 6.

²⁸ Uo. 4.

²⁹ Uo. 3.

³⁰ Uo.

³¹ Uo. 6.

³² Uo.

³³ Szaltikov-Scsedrin M. Je. M., 1988. 427.