Bevezetés
2009. június 15-én és 16-án a Közgazdászok a Békéért és Biztonságért (EPS) és a Kezdeményezés a Gazdaság Újragondolásáért (IRE) pénzügyi és monetáris munkacsoportja Párizsban tartott zártkörű megbeszélést a jelenleg zajló válságról és az ennek orvoslását célzó reformjavaslatokról, beleértve a G-20-ak és az Obama adminisztráció újabb kezdeményezéseit.1 Ez az összefoglaló a megbeszélések főbb pontjairól ad strukturált beszámolót. Általános megközelítésben mutatja be az elhangzott álláspontok súlypontját, a jelen lévő szakértők és specialisták véleményére és körültekintő reflexióira alapozva.
Mindazonáltal a cikket saját felelősségemre írom, korlátozott utalással konkrét személyekre és bárki kifejezett egyetértése nélkül. E csoport tekintélyét 2008 júniusában alapozta meg, amikor akkori találkozóját követően közzétette a küszöbön álló (globális) pénzügyi összeomlással kapcsolatos első átfogó előrejelzések egyikét. Az előrejelzés nyomán a csoport több tagja olyan pozícióba került, melyben befolyással bírnak a Problémás Eszközök Segélyprogramjának [Troubled Asset Relief Program – TARP] jogszabályi megvitatására, az Egyesült Államok fiskális expanzió csomagjára, valamint a G-20-ak 2009 elején kialakított álláspontjának megfogalmazására.
A dolgok állása
A csoport találkozójával egy időben prominens személyiségek, többek között Merkel német kancellár és más európai uniós vezetők olyan nyilatkozatok kiadására készültek, melyek szerint a válság lényegében véget ért, s immár elsősorban a fiskális deficit csökkentését célzó „kilábalási stratégiákra" kell koncentrálni. A párizsi csoport álláspontja nagyon különbözik ettől.
A résztvevők elismerték, hogy a sürgősségi beavatkozás és automatikus stabilizálás működött a válság legvadabb időszakában, a világrendszer likviditása katasztrofális összeomlásának elkerülése érdekében, valamint hogy megakadályozzák a fejlett országok termelésének visszaesését egy bizonyos szint alá. Elismerték az Egyesült Államokban és Kínában folytatott fiskális expanziós politika kedvező következményeit, valamint a készletfelszámolások befejezésének a következő hónapokban várható pozitív hatásait.
Azonban mindez nagyon messze van a fenntartható gazdasági fejlődés és a magas foglalkoztatási arányokhoz való visszatérés feltételeinek megteremtésétől. Ebben a kritikus kérdésben a párizsi csoport tagjai feltűnő egyetértésben pesszimisták voltak – számos fontos elméleti perspektíva ellenére.
Az egyik felszólaló szerint a fő megközelítés nem más mint a „minsky-i szuperciklus" – ami olyan alulfogyasztási és túltermelési válság, melynek oka egyrészt a magánadósságok óriási túlhalmozása [overhang], melyektől a háztartások szabadulni szeretnének, de többnyire képtelenek erre; másrészt a meghatározó cégek és (különösen) bankok eltűnését megengedő kormányzati szándék hiánya -, vagyis annak a lépésnek a megtétele, mely lehetővé tenné a kínálat, és így a profitabilitás kereslethez való igazítását. Ettől nem független a globalizáció visszafordulása, amit a kereskedelem-finanszírozás összeomlása idézett elő, felfedve az előző világgazdasági rendszer törékenységét és a működő gazdasági intézmények gyengeségét mind globális, mind regionális, mind nemzeti szinten.
Egy másik felszólaló a hurrikán szeme metaforát hívta segítségül. A vihar első hulláma elvonult felettünk: a banki rendszer összeomlott, ami pánikot és masszív állami mentő akciókat váltott ki. Most, megpihenve a hurrikán szemében, várhatjuk a második hullámot: az államok, tartományok, városok, sőt egyes nemzeti kormányok csődjét, az amerikai Kaliforniától Belgiumig. Mivel ez egy lassabb folyamat, mely gyengébb szereplőket, bonyolult politikai, igazságossági és szolidaritási kérdéseket érint, és szerteágazóbb rendszerkockázatot jelent, nincs garancia arra, hogy a nemzeti vagy transznacionális szint cselekvőképes szereplői által adott válaszok időben érkeznek és elegendőek lesznek akár az Egyesült Államokban, akár Európában.
Egy még fontosabb kérdés a Kondratyev-ciklus hátterét, a meghatározó gazdasági válságok mélyén meghúzódó technikai változás hosszú hullámait érinti. Visszaesés idején a kormányok nyomás alá kerülnek a hanyatló vagy haldokló iparágak megmentése érdekében, mint például az autóipar – egy a XIX. századi belsőégésű motorra és az olcsó üzemanyag örökös ígéretére épülő iparág – esetében. Eközben nem sikerül megfelelő forrásokat irányítaniuk a legígéretesebb növekedéssel kecsegtető szektorokba; elsősorban a fenntartható energiatermelés, az üvegházhatású gázok visszafogása és a közegészségügy területére. Ezekben a kérdésekben a hivatalos politika és a racionális előrelátás ellenérdekelt, s a gazdasági kilábalás ügye elvész.
A kaldori perspektívából kiindulva az egyik résztvevő azt a kérdést tette föl, hogy vajon lehetséges-e egyáltalán visszatérni a gazdasági növekedésnek ahhoz a struktúrájához, mely a válság előtti évtizedben világméretű volt. A Bretton Woods-i korszak óta lényegében ez az időszak volt az első példa egy általános növekedésre Latin-Amerikától Afrikáig, s Ázsia egész területén. Magas termelékenység-növekedésre, alacsony inflációra és még az 1950-es, 60-as évekét is meghaladó profitabilitásra épült, növekvő reálbéreket hozva a fejlődő országokban, miközben a fejlett területeken nem, s így a nemzetek közti globális munkajövedelmi egyenlőtlenségek mérséklődését eredményezte. Ám a globális növekedés globális válságba torkollt, mivel a magántőke befektetéseiben a kihelyezést [outsourcing] és a globális termelést részesítette előnyben, illetve az Egyesült Államok deficitfinanszírozása fenntartotta a világméretű keresletet. Mindeközben az elsődleges termékek és nyersanyagok ára növekedett, javítva ezáltal a fejlődő országok külkereskedelmi cserearányait, ami javarészt az árupiaci alapokon keresztül történt spekulatív vásárlásoknak volt köszönhető. Mindemellett jelentős külföldi működőtőke befektetés áramlott az olaj és bio-üzemanyag szektorba, ami a devizatartalékok megnövekedéséhez vezetett (többnyire dollárban), miközben a normális árfolyam-kiigazítási mechanizmusok blokkolva voltak.
A föltett kérdés így hangzik: Mekkora részét lehet megmenteni ennek a rendszernek? Egyszerűen fogalmazva: a magán tőkebefektetések globális befektetési mintákra gyakorolt hatása nem fog visszatérni. S nem fog újra növekedésnek indulni a gazdag országok fogyasztói adósságállománya sem. A régi globális rendszer egyetlen kitartó eleme az árupiaci spekuláció, ami azt jelenti, hogy a keresletnövekedés (ha lesz) nagy valószínűséggel igen gyorsan magasabb energiaárakban fog megjelenni. Azonban a megfelelő kereslet biztosítása a világrendszerben továbbra is kritikus probléma. Ha nem az Egyesült Államokból jön, akkor honnan? Globális szinten nincs hatékony, alternatív mechanizmus, ami ellensúlyozná a megtakarítási vágyat, illetve ezen igények teljes keresletre gyakorolt visszafogó hatását.
E kérdésről való gondolkodás egyik útja számba venni a mozdony húzóerejét a vonat súlyához viszonyítva. Ahogy a világgazdaság az idők folyamán az USA gazdaságához képest egyre nagyobb lett, a vonat súlya megnőtt a mozdonyhoz képest. Így a tartalékvalutát adó ország által a világrendszerben biztosított kereslet mértéke visszaesik. A világkereslet fenntartása érdekében vagy az Egyesült Államoknak kell fenntartania egy még nagyobb folyó fizetési mérleg hiányt saját GDP-jéhez képest (vagyis még jobban fel kell fűteni a mozdonyt), vagy egy másik fontos szereplőnek kell jelentős folyó fizetési mérleg hiányt produkálnia, hogy hasonló szerepet töltsön be (vagyis a szerelvényhez még egy mozdonyt kell hozzácsatolni). E lépések valamelyikének megtétele nélkül nem lehet ellensúlyozni a globális megtakarítási igényeket, s a világgazdaság nem lesz képes kilábalni a válságból és a magas munkanélküliségből. A vonat lelassul, s néhány kocsit kényszerűen le kell majd kapcsolni.
A probléma részben tehát az, hogy az Egyesült Államokon kívül nincs más régió, mely fel lenne készülve arra, hogy eljátssza a fogyasztás mentsvárának szerepét. Különösen Európa képtelen ezt a szerepet játszani, s a konferencia európai résztvevői rendkívül keményen bírálták elsősorban az euró-rendszer középpontjában álló német és francia kormányt. Egyikük azt mondta, hogy a kormányok „nem értik a világválságot", azonban a költségvetési hiányok kézben tartására irányuló hiábavaló erőfeszítések bűvkörében mindenáron ragaszkodnak „az állam lebontásának és a közszolgáltatások megnyirbálásának" forgatókönyvéhez. Mindeközben Kelet-Európa egyes részei az összeomláshoz közelednek, az IMF közreműködésével, mely a közkiadások jelentős visszafogását követeli meg Lettországban, Észtországban és Moldovában, akár a közrend erőszakkal történő fenntartásával. A közép, és kelet-európai hanyatlás az amerikai bóvlihitel-válságra [subprime crisis] emlékeztet, de a csalási tényező nélkül: ahogy az eső valutaárfolyamok lenyomják az euróban vagy svájci frankban nyilvántartott jelzáloghiteleket, a jelentős tőkeáttéttel működtetett nyugat-európai bankrendszerekre még nagyobb nyomás nehezedik. Magyarország és Ukrajna különösen veszélyes ebben a tekintetben.
Az amerikai résztvevők valamennyien szkeptikusak voltak az Egyesült Államok jelen pillanatig mutatott hozzáállásának hatékonyságával kapcsolatban. Miként azt egyikük megjegyezte: „A cukorbetegség anyagcsere betegség". Egy anyagcsere betegség egyes elemei kezelhetők (itt az „élénkítés" az inzulin szerepét játssza), de a siker kulcsa a háttérben meghúzódó anyagcserezavar kezelése. A gazdasági szférában a problémát elsősorban a források és a hatalom felül történt koncentrációja jelenti, valamint a rendszer csúcsán lévők hatékony adóztatását biztosító megoldások leépítése. (A felszólaló megjegyezte, hogy az Egyesült Államokban a Top 20-as listán szereplő vállalatok tényleges adókulcsa 2 % alatt van.) Az eredmény: kialakul „a gyakorlott kiszolgálók osztálya", akik elszántan védelmezik a fennálló (instabil) rendszert. Ráadásul súlyos csalások történtek a jelzáloghitelek keletkezésekor és a hitelképesség-vizsgálatok során, ami a veszteségek kivédésére hivatott értékpapírosításokhoz [securitization] és hitelmulasztási csereügyletekhez [credit default swap] vezetett. A politika hozzáállásából mind a mai napig hiányzik a csalásokkal való szembenézés, azok elemzése, kezelése és felszámolása.
Mindezek miatt az alapvető reformok, valamint a társadalombiztosításon és az állami beruházásokon alapuló „alulról felfelé építkező" kilábalási stratégiák kezdettől fogva blokkolva vannak. Obama elnök körül megtalálhatók Lewis Douglas, a költségvetés Roosevelt elnök idejében volt konzervatív urának hasonmásai, nincs azonban aki eljátssza Harry Hopkins, Harold Ickes és Frances Perkins, a New Deal-i foglalkoztatáspolitika, a közmunkák és a feljavított munkafeltételek megalkotóinak szerepét. Mindeközben a legfontosabb jogszabályokat az egészségügytől a bankreformig, továbbra is a lobbikkal konzultálva írják. Miként azt egy felszólaló megjegyezte: a hitelmulasztási csereügyletekről szóló jogszabályt „Jamie Dimon és lobbistái" írták.2
Végül, a gazdasági kilábalást leginkább veszélyeztető tényezők egyike éppen a politikai osztályok krízis-fásultsága, a mély és átláthatatlan problémákkal szembeni türelmetlenségük, valamint a korábbi gazdasági rendszerhez való rugalmatlan kötődésük. Mindez a probléma letagadására ösztönzi őket, táplálja az ismerős retorikai és politikai terepre való visszatérés mélységes vágyát, valamint azt a késztetést, hogy megalapozatlanul és idő előtt tegyék közzé a győzelem hírét. Egy résztvevő érvelése szerint az amerikai értekezések a „zöld rügyekről" [green shoots], azaz a pozitív jelekről alig többek politikailag inspirált vágyakozó elmélkedésnél, melyek a tettet helyettesítik, legalábbis ami a foglalkoztatás helyreállásával kapcsolatos reményeket illeti. Az európai vezetők „kilábalási stratégiákról" szóló tárgyalásai is remekül illusztrálják ezt a jelenséget.
Az általános keret: liberális és neoliberális reform
Mindenki egyetért abban, hogy a pénzügyi rendszer „reformra" szorul. S az Obama adminisztráció programja, melyet egy június 15-én, a Washington Post-ban közzétett, s Timothy Geithner pénzügyminiszter és Lawrence Summers vezető közgazdasági tanácsadó által jegyzett cikk előlegezett meg, kihangsúlyozza azt, ami valóban igaz: a válság a szabályozás gyengesége miatt bontakozott ki, s a kilábalás alapvető változásokat követel. A kérdés csak az, hogy mely változások számítanak alapvetőnek?
Luiz Carlos Bresser-Pereira történelmi kontextusba helyezte a kérdés végiggondolásának kereteit, megkülönböztetve a „liberális" és a „neoliberális" reformot. Úgy érvelt, hogy a liberalizmus a XVIII. századi középosztály doktrínája volt, mely az adott korszakban a földesurak és a hadseregek által uralt elnyomó állammal szemben jött létre. A később kialakult liberális állam sorban republikánus, demokratikus, progresszív, keynesista és szociáldemokrata volt – vagyis egyre elkötelezettebb az általános jólét és az ezzel járó felelősség vállalása mellett. A neoliberalizmus politikai terminológiájában kisajátította a liberális forradalom szimbólumait (mindenekelőtt Adam Smith-t), egy a gazdagoknak a középosztály és a szegények ellenében megvalósuló új szövetsége számára.
A neoklasszikus közgazdaságtanban (a neoliberalizmus meta-elméletében) a piac veszi át az állam funkcióit. Azonban az állam nélkül az elméletből eltűnik a közérdek fogalma. A piac – definíció szerint – kizárólag magánérdekeket szolgál. Így a neoliberális reform azon projektek egyike, melyek a szélesebb közérdek meghatározása és szolgálata helyett a magánérdekek még teljesebb és még hatékonyabb kiszolgálására sarkallják a piacot.
A liberális gondolkodásból a neoliberálisba való átcsúszás a közgazdasági diskurzus minden területén kimutatható, s különösen egyértelmű a banki területen. A bankok államilag szabályozott, közcélokat szolgáló intézmények. Nyilvánvaló, hogy mind a jog, mind a napi gyakorlat értelmében a bankoknak jogaik és kötelezettségeik egyaránt vannak, s hogy az államnak van beleszólása a bankok vezetésébe, beleértve azt a hatalmat és kötelességet, hogy átvegye és működtesse őket, amennyiben elég kritikus helyzetbe kerülnek ahhoz, hogy veszélyeztessék a banki betétek mögött álló állami garanciát.
Másfelől, a „pénzügyi piacok" és különösképpen a modern időszak „árnyék-bankrendszere" neoliberális találmányok: azért vannak, hogy a magánpiaci tranzakciók felségterületére helyezzék azt, ami korábban pontosan definiált kapcsolatban állt a közcélokkal. Mind a szabályozást, mind a biztosítást kikerülik. Mindennek eredményeként a közcél fogalma devalválódott, s a bankokból privilegizált és hatalommal bíró, piaci irányultságú intézmények váltak, melyek sokkal inkább kihasználják és kontrollálják az államot, mintsem felelősek lennének neki.
A Geithner-Summers terv felismeri a pénzügyi rendszer hiányosságait, beleértve az árnyék-bankrendszert is. Erőteljesen kiáll egy átfogó reform szükségessége mellett. A terv bizonyos javaslatai, különösen a fogyasztóknak ajánlott pénzügyi termékek felügyeletében széleskörű jogosítványokkal rendelkező „Fogyasztói Pénzügyi Biztonság Bizottság" [Consumer Financial Safety Commission] felállítása, ígéretesek. Ugyancsak ígéretes az a nyomás, mely a nem szabályozott [over the counter] piac származékos termékeinek ellenőrzés alá vonására és elszámolóházak alapítására, egyben a szerződések kötelező szabványosítására irányul.
A tény, hogy ezek a javaslatok kivívták a banki lobbik ellenkezését, érdemeikről tanúskodik. Az amerikai adminisztráció szeme előtt ugyanakkor továbbra is a pénzügyi piacok neoliberális víziója lebeg, nem pedig a banki intézmények korábbi, liberális szemlélete. Ebben a tekintetben nem különbözik az új bázeli direktívától (Basel II), mely a hangsúlyt a tőke-követelményekre és a transzparenciára, mint a minimális biztonság és a bizalom biztosításának formáira, helyezi – amik egyébiránt sokkal inkább a piaci, mintsem az állami szférához tartozó fogalmak. Alapvetően (bár nem teljesen) hasonló az európai szabályozó hatóságok hozzáállása is.
Az efféle gondolkodásmód kettős nehézségeket és hiányosságokat mutat. Egyrészt nem tekinthetünk el az intézmények történelmétől. A bankok az állam szülöttei, az állami betétbiztosítás és a felelősségteljes [prudential] tevékenységre vonatkozó szabályozás alanyai. Ettől a ténytől nem tekinthetünk el anélkül, hogy az államot kontrollálhatatlan pénzügyi veszteségeknek tennénk ki. A neoliberális korszak azon törekvése, hogy a betétbiztosítást annak elsorvasztásával kikerülje (vagyis azáltal, hogy a gazdasági növekedéssel párhuzamosan nem emelték a biztosítási limiteket), teljességgel működésképtelennek bizonyult; miként azt a brit állam a Northern Rock esetében vagy Paulson pénzügyminiszter adminisztrációja a Problémás Eszközök Segélyprogramjának (TARP) törvénybe foglalása kapcsán megtapasztalta, s miként azt az ír, majd később, a válság terjedése idején, az összes európai kormány megértette. A betétbiztosítás a pánik egyetlen igazolt ellenszere, s ez a befektetési tevékenységek felelősségteljes szabályozásának igényét jelenti, nem csak a piacokra, hanem magukra az intézményekre vonatkozóan is.
Másrészt, még ha el is fogadnánk a piaci fegyelem neoliberális koncepcióját, a „túl nagy ahhoz, hogy elbukjon" doktrína teljességgel felforgatja azt. Egy olyan intézmény, mely túl nagy ahhoz, hogy elbukjon, implicit állami támogatással, s így a versenyző intézményekhez viszonyítva jelentős piaci erőfölénnyel bír. A „túl nagy hogy elbukjon" és a neoliberalizmus kombinációja minden értelemben visszás; megkönnyíti, sőt, bátorítja a diszfunkcionális kockázatvállalást és a túlkompenzációt – a csalás indítékait. S amikor a rendszer széthullik, a visszásság megkétszereződik, mivel a pánik során a hétköznapi bankbetétesek az elbukás elkerüléséhez nem elég nagy bankoktól átmenekülnek azokhoz amelyek már túl nagyok hozzá. Ilyen körülmények között a piaci fegyelemnek semmiféle elve nem érvényesülhet; ellenkezőleg, a destabilizáló és veszedelmes viselkedés a kifizetődő.
A párizsi csoporton belül megoszlottak a vélemények a dilemma helyes megoldásáról. Néhányan, elvben legalábbis, a liberális gondolkodásmódhoz való teljes visszatérést javasolnák, beleértve az árnyék pénzügyi rendszer visszaszorítását, az értékpapírosítás szigorú korlátozását és a hitelmulasztási csereügyletek betiltását. Mások a funkciók Glass-Steagall féle elkülönítéséhez való visszatérést támogatták. Többen azon a véleményen voltak, hogy a történelmet és a fejlődést nem lehet egykönnyen visszacsinálni, ezért meg kell tanulnunk együtt élni a pénzpiaci praktikákkal, beleértve az innovációkat és a szabályozások közti eltérések [regulatory arbitrage] kihasználását is – egy bizonyos pontig. Az egyik résztvevő (egy bankár) szerint a bankokon belüli „kettős világnak" nevezett jelenség – tradicionális bankolás és piaci szereplők -, ha reálisak akarunk lenni, valószínűleg tovább él. Abban azonban általánosan egyetértett a csoport, hogy egy vegyes rendszer, liberális (állami és magán) alapokkal egy piaci kontextusban, mindkét tényező szabályozását megköveteli: az intézményi vezetés és irányítás szabályozását éppúgy, mint a piaci eszközök szabályozását. És ez az a szempont, amiben az eddig látott reformcsomagok mind az Egyesült Államokban, mind Európában elégtelenek.
Miként azt az egyik résztvevő elmondta, az Egyesült Államokban immár 7 000-re tehető az állami-magán pénzügyi partnerségek száma. Ezeket „bankoknak" nevezik: azonban 10 százalékos sajáttőke igényükkel és a fennmaradó forrásrész akár betétbiztosítással, akár ad hoc garanciák által történő biztosításával ezekben az állami-magán aránya valójában
90:10. Nem volt és nincs különösebb szükség arra, hogy az amerikai Kincstár (eleddig sikertelen) kísérleteket tegyen a mérgezett eszközöket befogadó különálló entitások létrehozására.
Ugyancsak nincs mentség arra, hogy a kormánynak nem sikerült meghatároznia azokat a feltételeket, melyeket elegendőnek ítél a meglévő bankok irányítására. Ez egyaránt jelenti a vezetők díjazásának, a kölcsönök nyújtásának (és manapság újratárgyalásának), a hitelfedezetű értékpapírok kibocsátásának és a kockázatbiztosításnak a szabályozását. A törvényalkotóknak lehetőségük és kötelességük volna megelőzni azt a fajta jelzáloghitel-piaci összeomlást, ami jelenleg zajlik (ahogy az Egyesült Államokban 1990-91-ben ezt meg is tették). Azoknak a bankároknak, akik ilyen módon nem kívánják szolgálni a köz érdekét, nincs helyük a szakmában.
A reform tágabb kontextusa: mi a célja?
Végeredményben a pénzügyi rendszer nem cél, hanem eszköz. Nem szentesíti önnön léte.
A bankok nem köztulajdonban álló tárgyak vagy nemzeti kabalák, melyek növekedése és jövedelmezősége önmagában büszkeségre adna okot. Azért vannak, hogy köz- és társadalmi célokat szolgáljanak. A kérdés így merül föl: Melyek azok a magasabb célok, melyeket a gazdaságpolitikának általában és a pénzpolitikának különösen meg kell céloznia?
Ez a kérdés mindig érvényes, azonban kiemelt jelentőséget kap a jelenlegi válságban, amikor egy instabil rendszer, melyet a korábbiakban elsősorban saját tehetetlensége működtetett, összeomlik. Ez megtörtént. A pénzügypolitikának nem lehet célja, hogy visszaállítsa a korábbi rendszert, melynek nem volt határozott orientációja, nem szolgálta a közcélokat, s nem volt lényegéből fakadó stabilitása, vagy más egyéb fontos létigazolása. A szabályozási reform nehézsége abban a mögöttes, és olykor ki nem mondott szándékban áll, hogy visszatérjenek a korábbi rendszerhez, anélkül, hogy föltennék a kérdést: vajon az a rendszer szolgálja-e a társadalmi igényeket és a közcélokat?
A gazdaságpolitika céljai összekapcsolódnak a legelterjedtebb számviteli rendszerekkel, s ezeknek specifikus történelmi gyökerei és kontextusai vannak. A nemzeti jövedelem számlák a gazdasági növekedésre helyezik a hangsúlyt; a nagy gazdasági világválságban gyökereznek, s a II. világháború idején segítették a háborús termelés mozgósításának irányítását. A munkanélküliségi statisztikák, melyek a XIX. századik vezethetők vissza, de csak a háborút követő években váltak a jólét mutatóivá, a hangsúlyt a munkaerőpiac teljesítményére helyezik. A központi bankok 1970-es években kidolgozott ellenőrzési keretrendszerét erősen befolyásolta az a monetarista cél, hogy a központi bank irányítását az árstabilitásra való törekvéshez kössék. A környezeti, egészségi és esélyegyenlőségi indikátorok ezekhez csak a társadalmi haladás vagy hanyatlás másodlagos mutatóiként adódnak hozzá, s ezért általában másodlagos szerepet játszanak a gazdaságpolitika tervezésekor.
A válság alapvető reformok igényét veti föl, nem pusztán a gazdaságpolitika folytatásának módjában, hanem eredményeinek mérésében is. Miként azt Pierre Calame élesen megfogalmazta: a rendszert jelenlegi állapotában „ugyanaz fékezi és gyorsítja" – vagyis az, ami lehetővé teszi a növekedést, ugyanakkor elhozza a klímaváltozást és a modern emberi lét kataklizmaszerű végének lehetőségét. A gazdasági számítások nem ennek figyelembe vételével készülnek, s ez a politikához való skizofrén viszonyuláshoz vezet. Van egy gazdasági kalkulációs sémánk, mely növekedésként ünnepel minden természeti erőforrásfaló tevékenységet, miközben továbbra is gyanakvással tekint a humán erőforrások teljes kihasználására, s a „teljes foglalkoztatottságot" a jövedelmezőség potenciális veszélyforrásaként és az infláció okaként értékeli. Ez pontosan az ellentéte annak az egymással összefüggő értékeken alapuló rendszernek, melyre tudomásunk szerint szükségünk volna.
Calame bemutatta a csoportnak egy olyan könyvelési szisztéma alapelveit, mely egy fenntartható rendszer irányába vezethetne. Ezek egyike a négy alapvető termékosztály megkülönböztetése:
Azok a javak, „melyeket pusztít közös felhasználásuk" – a közös javak történelmi tragédiája, s a mai korban egyre nyomasztóbban maga a bolygó. Ez a terület közös szabályozás bevezetését igényli, az emberi tevékenység és a természet közti egyensúly megtartásának figyelembe vételével.
Azok a javak, „melyeket, felhasználásuk során, konkrét mennyiségekre osztunk fel" – ez a nem megújuló energiaforrások esete, melyek egyes emberek által történő felhasználása kizárja a mások általi felhasználás lehetőségét. Ezek részben igazságossági elveken nyugvó elszámolási rendszert igényelnek. Az adott pillanatban meglévő vásárlóerő nem adekvát igazolása azon források felhasználásának, melyek a használattal örökre eltűnnek.
Azok a javak „melyeket felosztunk felhasználásuk során, de újratermelődnek". Ezek, mint például a közszolgáltatások vagy a művészi tevékenységek többnyire az emberi energia és képességek termékei. Tökéletes terepei a piacnak és a konvencionális nemzeti jövedelem-elszámolásoknak, melyek célja az emberi erőforrások teljes kihasználásának biztosítása.
Azok a javak, melyek „megsokszorozódnak, amikor felhasználjuk őket". Ezek jellemzően a tudás gyümölcsei, melyek termelését a társadalomnak támogatnia kellene (az oktatás és kutatás maximális prioritásával), s amelyek széles körű megosztása nyilvánvalóan a köz érdekét és a társadalmi jólétet szolgálja.
A Calame-rendszer világosan azt sugallja, hogy a világ közösségének a bolygónk fenntarthatóságát középpontba helyező gazdasági számítási standardok kialakításának irányába kell elmozdulnia. Ekképpen egyes tevékenységeket pozitívként kell elkönyvelni, amennyiben csökkenti az üvegház hatású gázok kibocsátását, s negatívként, ha nem. Ez már önmagában olyan adó és szabályozási felülvizsgálatokat indukálna, melyek az ipari tevékenység jelentős átértékelését vonhatnák maguk után – s ez elmozdulást jelentene a romboló technológiák felől a fenntartható technológiák felé. Hasonlóképpen, egy nemzetközi rendszer, mely a disztributív igazságosság alapelvére épül, büntetné a nem megújuló energiaforrások pazarlását, elsősorban a gazdag országok esetében, miközben jutalmazná a környezet megőrzését és a megújuló energia felé való elmozdulást.
Ugyanakkor ahhoz, hogy az életet egy fenntartható rendszerben stabillá tegyük, alapvetően fontos, hogy az emberi életet ne degradáljuk, hanem fejlesszük. Ennek kulcsa az a felismerés, hogy nincs gyakorlati korlátja sem a tudás terjesztésének, sem az emberi tehetség felhasználásának. A kormányzat egyik kritikus feladata annak biztosítása, hogy az oktatás, a kutatás és a tudományos fejlődés maximálisan kiteljesedjen, s hogy az így létrejövő humán potenciál teljes mértékben alkalmazásra kerüljön. Ez utóbbiak fenntartható módon való elérése azonban igényli a hagyományos növekedés fenntarthatatlan ökológiai következményeinek, valamint annak a destabilizációnak a kezelését, mely akkor fog megjelenni, ha az árugazdaságot a szabályozatlan piaci erőkre hagyják.
Sok éven keresztül a közgazdászok és mások helytelenítették, hogy a GDP-t használjuk a gazdasági jólét mindent magában foglaló mutatójaként, illetve jelezték annak hiányosságait, például a környezeti hatások figyelmen kívül hagyását, vagy az elosztással kapcsolatos érzéketlenségét, amelyek mind közismertek. Azonban a szokásos alternatívák, akár a „humán fejlődés" mérésére, akár a egyenlőtlenségi mutatók növekedési mutatókba való beépítésére (a Sen-megközelítés) irányulnak, a megfelelő indexszám létrehozásakor jelentkező önkényességet hordozzák. Ha megváltoztatjuk az egyes tényezőkhöz rendelt súlyozást, az egész index megváltozik; mindazonáltal nem létezik objektív vagy standard kritérium az egyes faktorokhoz leginkább illő súlyok meghatározására.
A Calame-féle többdimenziós indikátor kiutat mutat ebből a dilemmából, azon az áron, hogy elismeri, hogy a gazdasági változás jólétre gyakorolt hatása sokszor ellentmondásos. Vegyük számba a haladás és visszaesés indikátorait az egymástól külön kezelt termékosztályok vonatkozásában.
Nyilvánvaló, hogy azokat az eseményeket, melyek mind a négy kategóriát kedvező irányba mozdítják, kétségkívül támogatni kell. Az is nyilvánvaló, hogy azokat a tevékenységeket, melyek mind a négy kategóriát kedvezőtlen irányban mozdítják el, kerülni kell. Minden más eset mérlegelendő, s a politikai tervezés feladata az, hogy figyelembe vegye mind a négy kategóriát: globális közjavak, nem megújuló energiaforrások, humánerő felhasználás, illetve a tudásjavak termelése és megosztása. A gazdasági statisztika feladata így az lesz, hogy ezeken a területeken határozza meg a mutatókat, melyek lehetővé teszik, hogy valamelyes bizonyossággal azt állíthassuk, hogy az adott elmozdulás iránya pozitív vagy negatív.
Bárcsak rendelkezésünkre állna egy hatékony program a statisztikai gyakorlat ilyen szemléletű megújítására!
E megközelítés egyik első konklúziója az, hogy nem remélhetjük, hogy az érdemi gazdasági reform levezényelhető a banki rendszeren keresztül, mivel a bankok torzult könyvelési rendszerei viselkedésüket is eltorzítják. Az előző generáció ezt a mintát követte. Ahogy a pénzügyi szektor átvette a vezetést, a gazdasági növekedés bizonytalan gyakorlattá vált, mely mániákus, instabil és eltúlzott (technológiai, ingatlan- és olaj-) befektetésekre ösztönzött, gyors tempóban növelte a gazdasági egyenlőtlenséget, s minden előrelépést nélkülözött a környezetvédelem frontján. Mindeközben a foglalkoztatás terén elért átmeneti eredményeket a jelenlegi válság eltörölte. A reform feladata új utat találni – egy olyan utat, mely egy sor fontos fizikai és társadalmi célhoz igazodva jelöli ki a növekedés irányát. Miként azt egy résztvevő megjegyezte, nem csak az a gond, hogy az autónak egyetlen pedálja van fékezésre és gyorsításra, hanem az is, hogy nincsen kormánykereke.
Szoros egyetértés alakult ki a csoporton belül a tekintetben, hogy a gazdaság pénzügyi szektoron keresztül történő újjáélesztésére tett erőfeszítések nem vezethetnek eredményre. A gazdasági aktivitás és a foglalkoztatottság szintjének növelését célzó adekvát lépéseknek a közszférán, a háztartásokon és az üzleti szektoron keresztül futó intézkedések meghozatalára kell irányulniuk. Az USA-ban az egyes államok kormányzatai, illetve az európai nemzeti kormányzatok pénzügyeinek stabilizálásához az általános költségvetési támogatás – az amerikai terminológia szerint jövedelem megosztás [revenue sharing] – a megfelelő út. A foglalkoztatást terhelő járulékok (béradók) alóli mentesség hatékony és viszonylag progresszív módja a háztartások pénzügyi stabilizációjának és a pénzügyi szektor indirekt megsegítésének azáltal, hogy lehetővé teszi, hogy a háztartások teljesítsék pénzügyi kötelezettségeiket. A társadalombiztosítási ellátások kiterjesztése, valamint a munkanélküliségi járadék, az étkezési utalványok és más direkt egyéni juttatások kifizetése bizonyított és hatékony mód a kiszolgáltatott helyzetben élő lakosság, különösen az idősebbek jövedelmének stabilizálására. A kilakoltatástól való elállás és a bérlésre való áttérés hozzájárulhat a lakásszektor megerősödéséhez azáltal, hogy amennyire lehet, saját otthonaikban tartja az embereket.
Warren Mosler rendkívül hasznos módon vizsgálta a humánerő hasznosítása és a teljes foglalkoztatottság témakörét. Mosler szerint a foglalkoztatás és az árak stabilizációja tartalékkészletek [buffer stock] segítségével oldható meg – amihez többletet lehet hozzáadni, amikor alacsony a kereslet, s meg lehet kurtítani, amikor a kereslet magas. Normális esetben a tartalékkészlet árjelzés alapján működik: a kormányzat engedélyezi a vásárlást, amikor a piaci árak a tartaléké alatt vannak, s az eladást, amikor felette. Ilyen módon az árak egy adott szint [buffer price] körül stabilizálódnak. A Stratégiai Olajtartalék [Strategic Petroleum Reserve] tulajdonképpen jó példa erre, noha a politikai döntések miatt nem úgy működik, ahogy kellene.
A legtöbb termény tartalékkészletével kapcsolatban a kínálat rugalmassága okoz problémát: hozz létre egy gyapjú tartalékot, s máris kifizetődő lesz birkát tartani. Ezt a problémát azonban orvosolni lehet, ha a tartalékkészletet humánerő alkotja, amit nem lehet ilyen gyorsan reprodukálni. Egy olyan program, mely fix fizetésű közalkalmazotti állást biztosít minden érintett számára, pontosan úgy működik, mint egy tartalékkészlet, stabilizálja mind a teljes foglalkoztatottságot, mind a jövedelmi struktúra legalsó szintjét. Az emberek a szolgáltatásaikra felmerülő magánkereslet függvényében mozoghatnak be és ki a tartalékból. Mindeközben a készletben elvégzett munka – az a tény, hogy az emberek inkább dolgoznak, nem pedig munkanélküli járadékon élnek – segít a készlet „frissen" tartásában. A magán-foglalkoztatók olyan embereket szeretnek alkalmazni, akik már dolgoznak, s inkább fognak az állami munkaerő-piaci programokból munkaerőt toborozni, mint a munkanélküliek közül.
A lényeg, hogy a munkanélküliség problémáját könnyen lehet kezelni, mégpedig az infláció veszélye nélkül. Elég egyszerűen fix fizetésű állásokat létrehozni bárkinek, aki igényli, és megszervezni az elvégzendő munkát. Ez a munka társadalmilag hasznos és környezetbarát kell legyen: a gyermekfelügyelettől az oktatáson át a kutatásig, idősgondozásig, a környezetvédelemig és a művészeti és kulturális tevékenységekig. Ahol lehetséges, hozzá kell, hogy járuljon a globális közösségi- és tudásjavakhoz. Normális esetben a lehető legkisebb versenyt kell, hogy folytassa a magánszektorban végzett munkával, például azáltal, hogy azokat szolgálja, akik nem tudják megfizetni a magánszektor által kínált oktatási és ellátási szolgáltatásokat. Nem az a cél, hogy társadalmasítsuk a gazdaságot, hanem hogy kiterjesszük a hasznos tevékenységek körét annak érdekében, hogy amit egy társadalomban el kell végezni, az el legyen végezve. Ennek korlátja egyszerű politikai és szervezési kérdés, nem pedig a pénz.
Mindennek hatására a magánszektor bérei a tartalékkészleti minimum szintjére emelkednének (mondjuk 8 USD/óra az Egyesült Államokban), miközben eltűnne a béreket lenyomó munkanélküliek serege az alacsony képzettséget igénylő ágazatokban. Nem lesz nyomás a bérek tartalékkészleti küszöb fölé emelésére, mivel a magán-foglalkoztatók, akik magasabb béreket garantálnak, szinte végtelen mennyiségű munkaerőre számíthatnak, mely többnyire motivált lesz a tartalékkészletből a magán szektorba mozdulni a magasabb bérekért. Ezért a program nem inflációgerjesztő. És ezért nincs mentség még évekig várakozni arra a feltevésre alapozva, hogy a munkanélküliség majd meggyógyítja önmagát, s minden okunk megvan azt gondolni, hogy egy efféle „reményteljes várakozási" politika abba a felismerésbe fog torkollni, hogy a probléma nem oldódott meg.
Továbbmenve a globális közjavak problémájára, nyilvánvaló, hogy a neoliberális reformkoncepció – a piaci mechanizmusok létrehozása – ma domináns megközelítés a klímaváltozás problématerületén. A párizsi csoport nagyjából elfogadta, vagy talán inkább beletörődött az amerikai kongresszus által mostanában tárgyalt és a nemzetközi szerződésekben oly nagy tisztelettel övezett piacképes széndioxid-kibocsátási engedélyek „korlátozz és kereskedj" [cap and trade] szemléletébe. Ennek a megközelítésnek azonban legalább három fontos vonatkozásban szembeszökőek a gyengéi.
Először is, a piacot már kezdettől fogva kompromittálták a mezőgazdaságnak biztosított kivételek, a szén ügyének hanyag kezelése és a kibocsátási engedélyek ára körüli manipulációk lehetősége. A főbb piaci szereplők tevékenységét érintő szabályozás kiterjesztése és szigorítása az alapstruktúra kialakítása után elsőrendű napirendi pont kell legyen.
Másodszor, ez a megközelítés önmagában valószínűleg durva politikai következményekkel jár majd, mivel gazdasági ösztönzőket nyújt a fogyasztóknak magatartásuk megváltoztatása érdekében, valóban hozzáférhető és alacsony költségű eszközöket azonban nem. Ha emiatt a jövedelmi hatások fognak dominálni, s az emberek azt érzik, hogy a feléjük irányuló elvárások elszegényítik őket, akkor a klímaváltozás kezelésének ára sokak számára túl magasnak fog tűnni.
Harmadrészt, egy aukciós mechanizmus változó árakat feltételez, ami növeli a hosszú távú beruházásokhoz és a technológiaváltáshoz kapcsolódó bizonytalanságot. Mindaddig, amíg a kibocsátási engedélyek ára ugyanúgy visszaeshet, mint ahogy megugorhat, az alacsony széndioxid-kibocsátású beruházások jövedelmezősége megkérdőjelezhető, s a kitermelhető összeg valószínűleg túl alacsony lesz.
A probléma megoldása csakis az lehet, ha az üvegház-hatású gázok problematikájára megfelelő eljárásokat, mérnöki és technológiai megoldásokat fejlesztünk ki, és ezekbe be is ruházunk, mégpedig a rövid távú profitmotivációktól függetlenül. Az ilyen típusú tervezés és beruházás szükségszerűen közfeladat, amit optimálisan egyetlen piaci mechanizmus sem tud ellátni.
Ez új tudásjavak létrejöttét kívánja – helyi és regionális szintű tervezési rendszereket az energia-fenntarthatóság érdekében -, melyek egyúttal az oktatási és kutatási erőforrások nagy mértékű átcsoportosítását és kiterjesztését követelik meg. Igénylik továbbá egy hosszú távú finanszírozási rendszer – mint pl. az Egyesült Államok számára régóta javasolt Nemzeti Infrastrukturális Alap – létrehozását, mely képes a beruházási tevékenységek hosszú távú fenntartására és az eredményeknek a távlati és konkrét célok függvényében való értékelésére. Mindez nemzeti és nemzetközi tervezési keretet igényel, ami a legmagasabb kormányzati szinten ágyazódik be az intézményekbe, ide értve az európai és amerikai minisztériumokat is.
A banki és pénzügyi szektor játszhat ugyan szerepet e célok elérésében, de csak akkor, ha a rájuk vonatkozó szabályozások a közcélok felé vezérlik őket. A csoport ezért arról is tárgyalt, hogy ezt a célt miként lehetne elérni.
Egy funkcionális bank- és pénzügyi rendszer felé
A globális bankrendszer csődje aktiválta a helyreállítás ösztönét. A bankok és más erős pénzügyi szereplők azt szeretnék, ha a világ visszatérne az összeomlás előtti kondíciók közé. A kormányzatok, politikai nyomásra, valamint a kataklizmaszerű gazdasági összeomlás veszélyére reagálva azt teszik, amit a pénzügyi szereplők mondanak nekik. Az eredmények minden esetben lehangolóak. A gond részben az, hogy a rendszert nem lehet korábbi állapotába visszaállítani, részben pedig az, hogy nem is szabad. Miként azt egy résztvevő megállapította, az „Tojás Tóbiás [Humpty Dumpty] volt"3 .
A globalizáció egyik központi problémája az, hogy a pénzügy minden más tevékenységnél könnyebben bújik ki a nemzeti szabályozási rendszerek alól. A pénzügyi tranzakcióknak természete, hogy azonnal és gyakran titokban áttelepíthetők, a szabályozók kijátszása érdekében.
A hatékony pénzügyi szabályozások problémája tehát a határok kérdésével kezdődik. A dolgok jelenlegi állása szerint még ahol névleg külföldi fiókvállalatként is működnek, a banki intézmények valójában leányvállalatokra bomlanak fel, s mindegyik a helyi szabályozások szerint működik, a helyi hatóságok elvárásai szerint vezeti az elszámolásokat, s egymás közt kihasználják az adó és szabályozási arbitrázs minden előnyét. Az eredmény: az adózás alól való teljes kibújás és a szabályozások alól való nagymértékű kibújás. Az egyik résztvevő „katasztrofálisnak" nevezte a banki szabályozásban jelenleg működő nemzetközi együttműködési programot, s „fügefalevelek gyűjteményének" a Basel I, a Basel II, valamint a Pénzügyi Stabilitási Fórum megközelítésmódját.
A hatékony nemzetközi biztonsági és stabilitási rendszer iránti reményeket a nemzeti politikai megfontolások sorvasztják el. Az adó- és szabályozási paradicsomot biztosító országok szomszédjaik kárára húznak hasznot. A főbb pénzügyi piacoknak otthont adó országok elutasítják a kooperációt, nehogy versenyhátrányba kerüljenek a többi versenyben lévő centrumhoz képest. A multinacionális bankok lobbiszövetségeket alkotnak a legkisebb közös nevezőre épülő szabályozás érdekében, s részben azért tudnak hatékonyak lenni, mert képesek uralni a nemzeti politikai rendszereket, részben pedig azért, mert egyik kormányt kijátsszák a másik ellen. A nemzetközi intézmények gyengék és túlzottan piacorientáltak, s automatikus biztosítékokat – elsősorban tőkekövetelményeket – építenek be a szabályozási rendszer középpontjába. Az eredmény vizsgálatakor újra és újra azt látják, hogy a pénzügyi intézmények tőkeellátottsága jó – egészen addig a napig, amíg ezek az intézmények összeomlanak.
A Basel I-hez képest a Basel II banki keretrendszer csökkentette a tőkekövetelményeket és arra ösztönzött, hogy bízzanak a hitelminősítő intézetekben, melyek egyúttal lehetőséget kaptak saját fejlesztésű modellek használatára privát értékpapírok AAA szintű értékelésének kiadása érdekében, fizetett szolgáltatás keretében. Ez az elfogult minősítések kiadásának receptjévé vált, ami globális szinten vezetett minősítési csalások tömegéhez. A megnövekedett kölcsönfedezeti arány [leverage] – amit magával vont az értékpapírpiac megszaladása – növelte az intézmények törékenységét, amit azok részben hitelmulasztási csereügyletekkel (CDS) próbáltak ellensúlyozni. Mindennek eredménye az lett, hogy a rendszerben a kockázatok követhetetlenül és a hatóságok által nem megjósolható módon összefonódtak, s így a rendszer valamely részében történt súlyos esemény (bármely irányból és bármikor érkezzék is) katasztrófához vezethetett. A Lehman Brothers összeomlásával a katasztrófa be is következett. Ez a fonat mentén, ahogy az események mutatták, magával rántotta az AIG-t, annak is a pénzügyi termékek részlegén keresztül, ami egy londoni székhelyű kis egység volt, mely láthatóan a cég felső vezetésének ellenőrzésén és felügyeletén kívül működött. Az AIG összeomlása pánikba torkollt, mely megzavarta és majdnem lerombolta a globális pénzügyi rendszer intézményi alapjait.
A rendszer pánikra adott válasza a likviditások biztosításának állami kézbe vétele és az árnyék-bankrendszernek az államba való beszipkázása volt. Ez az értelme a betétbiztosítás kiterjesztésének, a pénzpiaci alapok mögé tett valódi garanciáknak és a tömegesen értékesített kereskedelmi kötvények központi bankok mérlegébe való beillesztésének. Miként arra Perry Mehrling rámutatott, az Eszközalapú Értékpapírok Ideiglenes Hitellehetősége [Term Asset-Backed Securities Loan Facility – TALF] megteremtésének lényege az volt, hogy a FED-et de facto befektetési bankká változtassák. Közben a bankok fizetőképességi gondjait figyelmen kívül hagyják, mivel a kormányzat készpénzt pumpál beléjük. Mehrling szerint a kormány számára a következő logikus lépés az, hogy átveszi a hitelbiztosítás ellátásának feladatát, mégpedig megfelelő díjazás ellenében. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a FED kockázatos fedezet mellett nyújtott nem visszakövetelhető hitelprogramján keresztül, tulajdonképpen az AIG [mérlegen kívüli] hitelmulasztási csereügyleteinek egyfajta a mérlegekben szereplő változatát kínálja fel.
Minderre föl kell készülni. Amikor a dolgok rosszul mennek, a nemzeti kormányokat szólítják fel beavatkozásra. A likviditási problémát csakis a valuta szintjén lehet megoldani, ami (Európa kivételével) nemzeti ügy. Mindent összevetve, dollárt csak a FED Bank, eurót csak az Európai Központi Bank adhat ki. Mindaddig, amíg a mai meghatározó körülmények fennállnak, a kormányzatok pénzügyi kérdésekben betöltött szerepét nem lehet félresöpörni.
Meddig fognak a mai meghatározó körülmények fennmaradni? Mikor jön el az a pillanat, amikor „a dolgok visszatérnek a rendes kerékvágásba", és a status quo ante helyreáll? Vagy hogy még célzottabban tegyük föl a kérdést: Eljön-e valaha ez a pillanat? A kormányzatoknak a pénzügyekbe való bevonódásáról szóló, a „kilábalási stratégiákat" tárgyaló jelenlegi diskurzus azt mutatja, hogy a kormányok, maguk a bankok és a pénzügyi sajtó minden erejét megfeszítve igyekszik maga mögött tudni a beavatkozások jelenlegi körét, megfeledkezve többek között az őket ért korlátozásokról és a rájuk irányuló intenzív figyelemről. A kérdés: Megtehetik-e ezt? Képesek lesznek-e valaha megtenni?
A párizsi csoport meglehetősen sokat időzött a jobbá tett fejlettebb vagy ideális rendszerek tárgyalásánál, visszatérve Keynes 1944. évi globális elszámolási klíringvaluta koncepciójához és a szigorúan szabályozott bankok és stabil kamatlábak háború utáni rendszeréhez. Mindazonáltal általános volt az egyetértés a tekintetben, hogy a múltat nem lehet újjáteremteni, mivel a két generációval korábbi technológiai és kommunikációs feltételek, illetve az akkori globális hatalmi viszonyok nem reprodukálhatók. Hasonló okokból a közelmúlt sem ismételhető. Az alapvető ok az, hogy az egyes intézmények, melyek a stabilitás hamis érzetét és a rendszer megbízhatóságának látszatát keltették, szétestek: nem egyszerűen kárt szenvedtek, hanem összeomlottak. Nevük és formájuk – az aládúcolást jelentő betétbiztosítások, garanciák és közpénzek révén – megmaradhat. A válság előtti időszak funkcióit és tevékenységeit azonban a válság utáni közegben nem lehet újjáteremteni, s ez a tény az idő múlásával egyre világosabbá válik.
A párizsi csoport ezért nem lát alternatívát az összes pénzügyi intézmény feletti nemzeti vagy ennek megfelelő (az EU esetében európai) közhatalom folyamatos, tartós helyreállítására. A bankok állami-magán [public-private] együttműködések, melyek részben közösségi kockázatra épülnek (a betétbiztosításokon és az implicit garanciákon keresztül). Már csak a logika szabályai szerint sem működhetnek a finanszírozásukat garantáló erőktől függetlenül, s a független működés lehetővé tételére irányuló törekvések alapvetően destabilizálóak.
Ha a betétbiztosítást a kormányzatok egyszer már széles körben kiterjesztették, többé nem tudják azt visszavonni. A biztosítás előtti világhoz való visszatérésre tett kísérletek, vagyis az, hogy a biztosításokkal fedezett számlákat hagyják elértéktelenedni, miként az Egyesült Királyságban, előbb vagy utóbb csak a pánik feltételeinek reprodukálásához vezet – ahogy az a Northern Rock esetében meg is történt. Hasonlóan az Egyesült Államokban, az a 2008 szeptemberi felismerés, hogy bizonyos bankok túl nagyok ahhoz, hogy összeomoljanak, míg mások nem, az ügyfelek és a pénz utóbbiaktól az előbbiekbe való átáramlásához vezetett, noha az összeomlás körülményeiért nem a kis bankok, hanem a nagyok voltak felelősek.
Ugyanez történt az árnyék-bankrendszerben. A pénzpiaci befektetési alapok mindaddig a formális kormányzati garanciáktól függetlenül működtek, amíg széles körben azt gondolták, hogy tökéletes a likviditásuk és hogy a pénzpiac „csak fialhat". A válság lerombolta ezt a hiedelmet. Az alapok mögé tett kormányzati garanciák gyakorlatilag szigorúan szabályozott [narrow] bankokká változtatták őket. Ezt a folyamatot nem lehet visszafordítani. S amíg a központi bank által birtokolt kereskedelmi kötvények aránya a gazdaság haladásának függvényében nőhet vagy csökkenhet, a tény, hogy a központi bank segíteni fogja a kereskedelmi papír piacot, tartós hatással bír. Befolyásolja ennek a piacnak a hitelességét, és új feltételeket teremt a kereskedelmi kötvény kibocsátás és hitelképesség-értékelések számára is. Hasonló a helyzet a fedezet mellet kibocsátott adósságpapírokkal és a jelzálog-fedezetű értékpapírok központi bank általi támogatása esetében. A hitelminősítő intézetekbe vetett bizalom összeomlása ugyanígy tartós hatásokat generált: egyes esetekben kétséget ébreszt, akár okkal, akár ok nélkül, a „befektetésre ajánlott" minősítés hitelességével kapcsolatban.
A probléma a tőkekövetelmény emelésével sem oldódik meg. Az az elképzelés, hogy a banki kockázatvállalás hatékonyan korlátozható a tőkekövetelményekkel, neoliberális illúzió, mely közvetlenül a tökéletes informáltság (a bankok saját fejlesztésű modelljei racionálisan kalkulálják az optimális kockázatvállalás mértékét) és a piaci fegyelem (a hitelminősítő intézetek őszinte és elfogulatlan értékeléseket adnak) koncepciójából ered. A valóságban a tőkekövetelmény sem korlátot nem jelent a kockázatvállalásban, sem pedig védelmet nem ad a veszteségek ellen. Mintegy adóterhet jelent az intézmények működésében, konfliktusforrást a hitelnyújtás-kiterjesztésre irányuló igények, valamint a „csődhöz vezető út" között, miként az egyik résztvevő fogalmazott, hiszen a romló értékelések eliminálják az egyéni intézmények tartalékait, és növelik a rendszer egészére nehezedő nyomást. A megoldást mégsem a kockázat vagy a méret általában vett adóztatása jelenti, hanem hogy minimalizáljuk azokat a pénzügyi magatartásokat, melyek nagy valószínűséggel rombolják a rendszert. Az egyszerű történelmi lecke arról szól, hogy ez kizárólag az intézményi magatartás nemzeti (vagy transznacionális) szabályozásával érhető el.
A regnáló kormányok feladata tehát nem az, hogy a status quo ante-hoz való visszatérést segítő kilábalási stratégiákat dolgozzanak ki. Feladatuk az, hogy a nemzeti területeken működő intézmények és az ezekkel kapcsolatba kerülő állampolgárok számára hatékony szabályozókat ajánljanak és azokat érvényesítsék is. Olyan banki szabályokat, mint például: ne legyenek neked fiktív vállalataid, mérlegen kívüli speciális eszközeid, üzleti tevékenységeid a megadott adóparadicsomokban, saját számlás kereskedésed és lopást ösztönző kompenzációs csomagjaid! Olyan adózási szabályokat, melyek garantálják, hogy a nemzeti adók arányban állnak a globális vállalati bevételekből való nemzeti részesedéssel, akár az adott országban könyvelték el, akár nem. Olyan jelzálog-szabályokat, melyek a jelzálog finanszírozást visszatérítik közösségi célja, a háztartások és a közösségek stabilizálása felé. S olyan jogszabályokat az állampolgárok számára, mint pl. hogy nem lehet úgy szervezni és átszervezni egy céget, hogy kikerülje a saját országában érvényben levő adókat és jogaszályokat. A hitelmulasztási csereügyletek esetében erősen vitatott az a kérdés, hogy azonnali hatállyal tiltsák be, vagy egyszerűen csak nyilvánítsák behajthatatlannak. Ennek hiányában az előírásoknak garantálniuk kellene, hogy csakis akkor behajthatók, ha szabványfeltételek mentén kötötték őket és nyilvános tőzsdén kereskednek velük.
Az efféle előírások meghozatalának és betartatásának nehézségei nyilvánvalóak. Azonban a pénzügyek felelőtlen kezelésének ez lehet az egyetlen hatékony ellenszere.
A betartatás alapvető fontosságú. A válság a történelem egyik legnagyobb pénzügyi csalásából indult ki, a bóvli [subprime] és alternatív első osztályú [Alt-A] jelzálogkötvények kibocsátásából és értékpapírosításukból, melyek célja a kibocsátási jutalékokból származó jövedelmek generálása volt, ami egyáltalán nem ösztönözte a kibocsátókat e hitelek minőségének ellenőrzésére. A csalás és a félremagyarázás nem csupán elharapódzott és elszabadult, hanem átütő erejű is volt. A mérgező eszköz probléma piaci alapú kezelésének kudarca ebből fakadt; a független befektetők ezt megértették, s ezért tudják, hogy ezek az eszközök tartósan leértékelődtek. Mindaddig, amíg a pénzügyi rendszert nem tisztítjuk meg alaposan a pénzügyi bűntettek felelőseitől – nyomozás és a törvény előtti felelősségre vonás során -, maga a rendszer sem nyerheti vissza hitelességét, sem pedig a hazai és nemzetközi ügyfelek bizalmát. Nincs értelme helyreállítani a rendszert csak azért, hogy ugyanazokat a szereplőket engedjük vissza pozícióikba.
Mindebből következik, hogy a csoport támogatja a szabályozó hatóságok független audit és végrehajtási lehetőségeinek nagyarányú megerősítését. Ez létszám, forrás és mindenekelőtt vezetés kérdése. Ugyanakkor tudás és képesség függvénye is. A szabályozó hatóságoknak használható szakértelemre van szükségük. Legalább annyira, de lehet, hogy sokkal inkább kriminológusokra, mint közgazdászokra van szükségük.
Ennek a nézőpontnak az érvényesítése a pénzügyi rendszer újratervezésében kettős eredménnyel járna. Először is, a pénzügyi tevékenységeket jelentős mértékben újra a bankokban koncentrálná, vagy más szóval a hiteles és szabályozott állami vagy állami-magán intézményekben, melyek meghatározott közcélokkal összhangban lévő tevékenységet folytatnak. Ez visszaszorítaná az árnyék-bankrendszert. (Ezt az eredményt még inkább be lehet biztosítani azzal, ha megkövetelik a nem banki intézmények regisztrációját, és megfelelő felügyelet alá vonják őket.) Másodszor, hozzá igazítaná az egyes bankok működési területét azokhoz a szabályozási határokhoz, melyek a bankra alkalmazhatók, s véget vetne annak a gyakorlatnak, hogy a bankok olyan országokra és régiókra terjesztik ki tevékenységüket, melyek nem tudják kontrollálni őket. Ezek a lépések lehetővé tennék, hogy a felügyeleti rendszerek egy bank teljes tevékenységi körét figyelemmel kísérjék, ami csökkentené a szabályozatlan spekulációk számát, és megkönnyítené a csalások felderítését, az ellenük való fellépést. Mindez együtt változást indítana el a pénzügyi szektor kultúrájában; egy konzervatívabb, kevésbé zsákmányszerző és felelősségteljesebb szemléletet alakítana ki a pénzügyi szolgáltatások terén.
E szemlélet érvényesítésének további előnye, hogy ösztönözné a legnagyobb és leginkább transznacionális banki intézményeket a kisebb, nemzeti és regionális banki méretre zsugorodásra. A pénzügyi ágazat súlya a gazdaság egészéhez képest mindenesetre csökkenésre van ítélve. A válság utáni időszak egyik alapvető kérdése: Mely intézményeket kell leginkább összezsugorítani? A csoportban általános volt az a vélemény, hogy a bankok esetében a szélsőségesen nagy méret nem jelent sem technikai, sem versenyképességi, sem pedig nemzeti előnyt. A bankok jogi intézmények, abban az értelemben, hogy elsősorban pénzügyi szerződések megkötése érdekében léteznek. A nagy nemzetközi bankok többnyire azzal a céllal jönnek létre, hogy előnyt húzzanak a különböző nemzeti adórendszerekből, könyvelési standardokból és szabályokból, s hogy politikai hatalmat gyakoroljanak. Egyik példáját jelentik annak az intézményi evolúciónak, mely nem köz-, hanem magáncélokat szolgál. Strukturált méretcsökkentésre volna szükség a közcélokat szolgáló rendszer kialakítása érdekében: számos stabil és versenyképes intézmény univerzumának létrehozása érdekében, melyek hatékonyan szabályoz-hatóak és egyenként nem túl nagyok az elbukáshoz.
Ahol létezhet jelenleg a nagy bankok által adminisztrált „kritikus rendszer infrastruktúra", nincs ok arra, hogy az efféle infrastruktúra ne a közszférában, közszolgáltatásként működjön. Egy ilyen infrastruktúra birtoklása önmagában nem ok egy egyébként megbukott, vagy összeomlóban lévő intézmény életben tartására. Más szavakkal, a „túl nagy, hogy elbukjon" múló kondíció kellene, hogy legyen. Ha egy céget – Obama elnök tervei szerint – majd első kategóriás pénzügyi csoportnak [Tier One Financial Holding] nyilvánítanak, a politika feladata az lenne, hogy redukálja és leegyszerűsítse a céget egészen addig a pontig, amikor már nem jelent önálló rendszerkockázatot. Egyértelmű, hogy ezt a folyamatot a legnagyobb bankok alulkontrollált nemzetközi divízióinál kellene elkezdeni.
A továbbiakban a transznacionális cégek a helyi tevékenységek finanszírozásának lehetőségeit a helyi bankrendszerben keresnék. Mivel sok ország nem éri el a hatékony banki tevékenységhez szükséges méretküszöböt, ez következésképp lökést adna a regionális monetáris menedzsment erősödésének már most is zajló folyamatához. Ez a folyamat Európában a legelőrehaladottabb, de Ázsiában és Latin-Amerikában is zajlik. A párizsi csoport ezt a fejleményt összességében pozitív lépésnek tekinti. Felvetődik ugyanakkor a kérdés, hogy mi az a tágabb monetáris környezet, ami leginkább illeszkedik egy részben államilag ellenőrzött hitelrendszer működtetéséhez.
A nemzetközi pénzügyi reform még előttünk áll
A konzultáció-sorozat végén a párizsi csoport nagy vonalakban a nemzetközi monetáris rendszerről tárgyalt.
A XX. századi nemzetközi pénzügyi rendszerekkel kapcsolatban – az aranystandardtól Bretton Woods-ig és utána – az első tanulság az, hogy nem tartanak örökké. Közel 40 éve, mióta Nixon elnök bezárta az aranyablakot, a világ elfogadott egy de facto dollárstandardot. A dollártól való függés az elmúlt évtizedben még erősebbé vált, mivel számos ország dollártartalékot épített ki védekezésként az áringadozások ellen, melyek az ázsiai és orosz krízis tanulsága szerint részei a rendszernek. De nincs okunk bizonyosnak lenni abban, hogy ez a megoldás sokáig kitarthat.
Néhányan a csoport tagjai közül azt gondolják, hogy a jelenlegi válság amerikai eredete meglehetősen hamar a dollár vezető szerepének átértékeléséhez fog vezetni. Mások szerint a rendszer inerciája erős, s a hiteles alternatíva hiánya – beleértve az eurót is – egy darabig még a világrendszer középpontjában fogja tartani a dollárt. (Mindannyian egyetértettek abban, hogy egy váratlan változás esetén az átállás költségei igen magasak lennének – hasonlóan a két háború közti időszakhoz.) A középtávú kilátások megítélésében meglévő véleménykülönbségek ellenére a csoport egyetértett abban, hogy a jelenlegi rendszer tökéletlen és sebezhető, s meg lehetne, illetve meg kellene tervezni egy jobb rendszert.
A dolláralapú rendszer sebezhetősége elsősorban abban áll, hogy fő létalapja többé nem létezik. A dollár – az Egyesült Államok háború utáni domináns gazdasági helyzete miatt – rögzítette a Bretton Woods-ban szentesített rendszert. Az 1990-es években a dollártartalékokban gyökerező aszimmetrikus rendszer kifejlődésének okai: az amerikai pénzügyi érdekek világgazdasági hatalma, az amerikai rendszer keynesi jellege (ami az Egyesült Államokat az erőteljes keresleti politika és a tartós fizetésimérleg-hiány irányába vitte), Kína nyugat felé nyitásának kezdetben erősen amerikai piacokra orientáltsága, másodlagos biztonságpolitikai megfontolások és az USA-nak a hidegháború végéig érvényben lévő domináns katonai pozíciója. Mindezek közül csak a második maradt a rendszer fenntartását követelő tényező – s ez azt jelenti, hogy a dollártartalék-rendszer alapvetően az Egyesült Államoktól mint a nagy kereskedelmi hiány fenntartására leginkább kész országtól függ. Ez nem lehet biztos alapja egy időtálló rendszernek.
A csoport felvetette és megtárgyalta az „aszimmetria" és „egyensúlyhiány" kérdését, s néhány résztvevő azzal érvelt, hogy az egyetlen ország pénzügyi eszközeire alapozott rendszer természetéből adódóan instabil. Mások nem voltak bizonyosak ebben a konklúzióban: az, hogy a rendszer szimmetrikus vagy aszimmetrikus, attól függ, hogy költséghatékony és előnyös-e a világ tartalékaként szereplő valutában nyilvántartott eszközök birtoklása. Ha igen, akkor a tartalék-státusz által kiemelt országnak alkalmazkodnia kell: valutaárfolyama ahhoz a ponthoz fog elmozdulni, ahol az import akkora összeggel haladja meg az exportot, mint amekkorát a világ többi része tartalékolni kíván. Egy növekvő világgazdaságban ez mindig pozitív összeg lesz, s egy konvergáló világgazdaságban (ahol a szegényebb országok gyorsabban növekednek, mint a tartalékeszközzel rendelkező ország) általában folyó fizetési mérleg hiányhoz fog vezetni, ami a tartalékeszközt szolgáltató ország GDP-jének egyre nagyobb hányadát teszi ki. Miként Ping Chen fogalmazott, a világgazdaság mindig aszimmetrikus. A kérdés az, hogy eljön-e az a pillanat, amikor az egy tartalékvalutás rendszerhez való ragaszkodás mellett szóló megfontolásokat legyőzik a rendszer megváltoztatását sürgető érvek.
A dolláralapú rendszernek három logikus alternatívája van. Az egyik szerint a dollár helyettesíthető egy másik kulcsvalutával, mint ahogy a font sterlinget (a sterling blokkon kívül) az 1920-as és 40-es évek között felváltotta a dollár. A helyettesítő szerep legfőbb várományosa jelenleg az euró. Ugyanakkor ahhoz, hogy az euró folyamatos kihívást jelenthessen, még számos feltételnek kell teljesülnie. Először is, az euró zónának el kellene kezdenie megfelelő fizetésimérleg-hiányok futtatását, hogy megteremtse a nettó eszközkiáramlást, ami a tartalékképzés ellenpárja. Az európai politika idegenkedik ilyen szintű kereslet fenntartásától. Másodszor, az Európai Uniónak nem pusztán euróban kibocsátott nemzeti kötvényeket kellene létrehoznia, hanem egy olyan tartalékeszközt, mely élvezi magának az uniónak a teljes bizalmát és hitelét. Harmadszor, az Egyesült Államoknak sokkal megszorítóbb politikát kellene folytatnia, alapvetően megtagadva a nagy válságból való kilábalás tapasztalatait – ez egy olyan lehetőség, melynek mérlegelésére a párizsi csoport a találkozó idején nem volt felkészülve.
A második lehetőség az, hogy a dollárt egy új nemzetközi tartalékeszköz váltja fel – újjáélesztik és kiterjesztik az SDR-t a Nemzetközi Valutaalap elszámolási kosárvalutáját. Feljegyezték, hogy a G-20 bizottság kész volt megadni a felhatalmazást az SDR széles körű kiterjesztésére, először azzal a céllal, hogy segítse a közép- és kelet-európai országok válsággal való megbirkózását. Ez a kezdeményezés súlyos kérdést vet föl az IMF szerepét illetően.
A csoport IMF-fel kapcsolatos véleménye alapvetően az, hogy reformja esélytelen. Miként azt az egyik résztvevő megjegyezte, a szervezet a jogi kereteken kívül létezik, s rutinszerűen és büntetlenül szegi meg saját alapszabályát, különösen azáltal, hogy elveti a tagországok tőkemozgások feletti kontrollhoz való jogát. Az alapszabály szerint a tagoknak joguk van a visszafizetések csökkentését kérni, az IMF és a World Bank mégis mint mindenkinél előbbre való hitelezőkként próbálják eladni magukat. A legsebezhetőbb országokat követelményekkel és megszorításokkal terhelik, azért, hogy a hatékony gazdasági kilábalás lehetőségét kizáró feltételekkel ássák alá a legalapvetőbb emberi gazdasági jogokat. Forrásokat és hatalmat adni ennek a szervezetnek öngyilkosság. Ahogy az egyik résztvevő fogalmazott: „A megreformált IMF koncepciója önellentmondás." A csoporton belül uralkodó nézet szerint az IMF forrásainak növelésére irányuló törekvéseket meg kell állítani.
Egy ideális világban, mely eltörölné a jelenlegi diszfunkcionális pénzügyi intézményeket, út nyílna egy megreformált rendszer felé, melyben a nemzetközi tartalékvaluta funkciója nem az lenne, hogy az időleges fizetési mérleg hiányokat finanszírozza (amit kiigazítás követ), hanem hogy forrásokat biztosítson a külkereskedelmet nem folytató [nontraded] és főképpen a nonprofit szektorok számára azokban az országokban, melyek nem képesek fenntarthatóan finanszírozni saját folyó fizetésimérleg-hiányukat. Így nemzetközi rendszer támogatná a döntő fontosságú infrastruktúrát, a környezetvédelmet, az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentését, a közegészségügyet, a közoktatást és a kutatást, megteremtve a gazdasági stabilitás zónáit, valamint elősegítve a fejlődést és a magas foglalkoztatottságot. Ahelyett, hogy a fejlődő országokat arra kényszerítenék, hogy a beruházások és a növekedés érdekében minden korábbinál több exporttal rendelkezzenek, a cél az lenne, hogy ezeket az országokat felszabadítsuk az alól a kényszer alól, hogy az export ágazatot szolgálják bármi áron. A progresszív és humanitárius elvek alapján irányított globális intézmények megalkotása azonban egyelőre távoli cél marad.
Az egyetlen tartalékeszközzel bíró világ utolsónak tárgyalt alternatívája a regionális pénzügyi hatóságok kiépítése, ami többek között hozzáférhetővé tenné a sikeres nettó exportőr országok által létrehozott dollártartalékokat a kevésbé sikeres szomszéd országok számára. Az ilyen hatóságoknak egy globális rendszerben egyértelmű előnyei vannak, mert (1) a regionális alapnak közvetlen érdeke a hatókörébe tartozó országok sikeressége, (2) egy strukturált rendszer a kis országoknak biztosít valamennyit azokból az előnyökből és mozgásterekből, melyeket a fejlett és a fejlődő világ nagy gazdaságai már élveznek, valamint (3) a regionális kontrollt regionális pénzintézetek fölött hatékonyan lehet érvényesíteni.
Ebben a tekintetben az Európában, Ázsiában és Latin-Amerikában az elmúlt évtizedben végbement változások biztatóak. Az euró továbbra is a nemzetközi monetáris integráció legfőbb példája. Az Európa előtt álló feladat az, hogy az euró-rendszerben való tagsággal járó védelmet kiterjessze a gyorsan inflálódó keleti gazdaságokra is; hogy olyan mechanizmusokat építsen ki, melyek segítik a kereslet növelését azáltal, hogy hatékonyan irányítanak át forrásokat a szegényebb tagországok felé, lehetővé téve a foglalkoztatási programok gyors elindítását; valamint hogy kontinentális szinten helyreállítsa a hatékony pénzügyi szabályozást.
Ázsia és Latin-Amerika képes minőségileg hasonló eredmények elérésére, ha így döntenek. Ilyen módon az egyetlen tartalékeszközhöz kapcsolódó aszimmetriák egy része orvosolható lenne – különösen az a tény, hogy a világ nagy részei, melyek képtelenek megfelelő kemény valuta megtermelésére, egyáltalán nem képesek fejlesztést finanszírozni.
Másképpen fogalmazva, az aszimmetria problémája egyenlő az aggregát hatékony kereslet megfelelő világgazdasági szintje biztosításának problémájával. Ez a szint engedné a humán erőforrások teljes hasznosítását, s közben a nem megújuló és természeti erőforrások minél teljesebb megőrzését. Az e cél eléréséhez vezető út első lépése források rendelkezésre bocsátása azon országok, régiók és háztartások számára, melyeket a neoliberális korszak kiéheztetett ezekre a forrásokra. Az Egyesült Államok megteheti (és meg is fogja tenni), hogy továbbra is szolgáltatja a globális tartalékeszközt, s ennek megfelelő deficitet tart fenn. Azonban rendkívül kívánatos lenne, hogy további tartalékok jöjjenek létre, így további tevékenységek keresletét finanszírozzuk egy alternatív eszköz segítségével, mely elsősorban a regionális intézményeken keresztül, és főként a nem profitvezérelt és nem exportképes javak ágazataiba helyeződik ki.
Röviden összefoglalva, a Párizsban júniusban összegyűlt csoport arra figyelmeztet, hogy a válság még nem ért véget, hogy az eddig elindított politikai lépések nem elegendőek, s hogy a kormányzati intézmények által eddig kitűzött célok, melyek a korábbi körülmények visszaállítására irányulnak, sem nem kívánatosak, sem nem lehetségesek. Itt az ideje, hogy szembenézzünk a közelmúlt eseményeinek visszafordíthatatlanságával, hogy a helyreállítás helyett kijelöljük az építkezés útját, s hogy megteremtsük az út megtételét lehetővé tevő nemzeti és pénzügyi-finanszírozó intézményeket és garanciákat.
A cikk eredeti megjelenési helye: The Levy Economics Institute of Bard College, Public Policy Brief, No. 103. 2009.
(Fordította: Farkas Gabriella)
Jegyzetek
1 A tanácskozáson részt vettek:
Marshall AUERBACK, RAB Capital, PLC; William K. BLACK, University of Missouri – Kansas City; Jack A. BLUM, ügyvéd, Washington, D.C.; Jean-Joseph BOILLOT, Euro-India Group; Luiz Carlos BRESSER-PEREIRA, Fundapáo Getulio Vargas, Sáo Paulo; Pierre CALAME, Fondation Charles Léopold Mayer; Christian CHAVAGNEUX, AlternativesEconomiquesand LEconomie Politique; PING Chen, China Center for Economic Research and Virtual Center for Complexity Science, Peking University; Stephen S. COHEN, University of California, Berkeley; Jane D'ARISTA, Political Economy Research Institute, University of Massachusetts Amherst; Paul DAVIDSON, The University of Tennessee, College of Business Administration; Paul H. DEMBINSKI, Observatoire de la Finance; James K. GALBRAITH, The Levy Economics Institute of Bard College, The University of Texas at Austin, and EPS; Robert GUTTMANN, Hofstra University and Université de Paris-Nord; Thea HARVEY, EPS; Patrick HÉBERT, Calyon; Michael D. INTRILIGATOR, University of California, Los Angeles; Wojtek KALINOWSKI, IRE; Jan KREGEL, The Levy Economics Institute of Bard College; Aurore LALUCQ, IRE; Bernard LIETAER, Access Foundation and University of California, Berkeley; Michael LIND, New America Foundation; Perry MEHRLING, Barnard College, Columbia University; Warren MOSLER, Valance Co.; Alain PARGUEZ, Université de Franche-Comté, Besanpon; Jean-Paul POLLIN, Université d'Orléans; Kunibert RAFFER, Universitat Wien and New Economics Foundation; J. Barkley ROSSER, James Madison University; Nicolas VÉRON, Bruegel; és Lucy Law WEBSTER, EPS and Center for War/Peace Studies.
2 James L. „Jamie" Dimon jelenleg a JP Morgan Chase elnöke és ügyvezető igazgatója.
3 Tojás Tóbiás [Humpty Dumpty] egy angol gyermekvers szereplője: egy tojás, aki egy fal tetején üldögélve lepottyan, majd semmilyen módon nem lehet őt újra összerakni. Lásd Eszmélet 80. (2008. tél) 60. o. (A ford.)