Az írás a mai orosz kultúra zavaros vizein hajózik, megismertetve bennünket mindazzal a „totalitariánus" szeméttel, beleértve a film és a zene területeit is, amivel ma egy fiatal orosz rendszerkritikai lap nap mint nap szembetalálkozik. Ne lepődjünk meg, ha hasonló problémafelvetésekre bukkanunk, mint mi itt Magyarországon.

E tanulmány írója, illetve az orosz folyóirat, amelynek Ilja Szmirnov „háziszerzője", a mai orosz kulturális élet radikális kritikáját igyekszik megfogalmazni. Fiatal folyóirat, fiatalok a szerkesztők és a szerzők, még­is a mai mindennapi kulturális extremitások iránti fogékonyság jellemzi őket; érdeklődési körük széles és egyetemes. Ez a kritikai magatartás elválaszthatatlan a marxi tradíció és módszer „átöröklésétől".

Ateista, vallás- és egyházkritikai tevékenységük és a szélsőjobboldali kultúra elleni „lázadásuk" összefonódik az újkapitalizmus, az újpopulizmus mély elemzésekre támaszkodó elutasításával. Szmirnov írása a mai orosz kultúra zavaros vizein hajókázik és ismertet meg bennünket a film és a zene területeivel is, beleértve mindazzal a „totalitariánus" szeméttel, amivel ma egy orosz rendszerkritikai fiatal nap mint nap szembetalálko­zik. Ne lepődjünk meg, ha hasonló problémafelvetésekkel találkozunk, mint mi itt, Magyarországon. A Szkepszisz részletesebb bemutatására egy közeli számunkban térünk ki. (A szerk.)

***

Közismert tény, hogy hetven (vagy hetvenvalahány) év alatt a „tota­litárius rendszer" kikezdte a lelkiségünket. Ezt a történelmi alaptételt sugallják a tankönyvek is a gyerekeknek, ha pedig a felnőttek közül valaki megfeledkezett volna róla, elég, ha bekapcsolja a TV-készüléket, és vala­melyik értelmiségi rögvest eszébe juttatja. A „totalitarizmus" koncepciója¹ abból indul ki, hogy a két ellenséges ideológiai rendszert – egyfelől a náci Németországot és a fasiszta Olaszországot, másfelől pedig a sztálini Szovjetuniót – egy nevezőre lehet hozni bizonyos lényegi azonosságok alapján. Innen a meghatározás is: „az államiság egyik formája… , amelyet a társadalom feletti teljes (totális) és mindenre kiterjedő kontroll jellemez, az alkotmányos jogok, a szabadság tényleges felszámolása, illetve az ellenzékkel és a másként gondolkodókkal szembeni megtorló politikai gyakorlat." (BESZ). Magában a megfogalmazásban nincs sem­mi tudományellenes. És egyébként is: kevéssé produktív foglalatosság a szavakról vitázni. De nemhiába vált rövid úton a „totalitarizmus" mint fogalom politikai címkévé, sőt, mi több, a szélsőjobb tűzte zászlajára – azok, akik a nácikat igyekeznek rehabilitálni.

Amikor sor kerül egy SS-tisztnek, banderistának vagy egy policájnak emelt műemlék felavatására, mérget vehetünk rá, hogy rögtön arról kezdenek el fecsegni, hogy „tulajdonképpen mindkét totalitáriánus rendszer ellen harcoltak". Milyen belső (láthatatlan) bűn húzódott meg a megismerési modellben, hogy kapóra jött a provokátoroknak, de ké­nyelmetlen volt a kutatóknak? Jó pár logikai visszásság van. Rámutatok a legfontosabbra. A szervezett erőszakra támaszkodó totális ideológiai ellenőrzés több tucat különböző ideológiát valló államra jellemző. Bátran állíthatjuk, hogy a civilizált emberiség történelmének nagyobbik része pont ilyen társadalmi berendezkedés égisze alatt zajlott. Ezt a világtör­ténelmi kontextust azonban a mostani tankönyvek szerzői figyelmen kívül hagyják, úgy állítván be a XX. század diktatúráit, mint egy „ez idáig ismeretlen képződményt", és lényegét tekintve irracionális gonoszként láttatják, melynek a „szabad piac" és az „emberi jogok"² formájában szembeszegül a szintén irracionális jó.

A hazai legjelentősebb történész-antropológus, Ju. I. Szemjonov mun­káiban egy alternatív megközelítést találunk. Az osztályozás alapja a hatalom és a tulajdon objektíven kialakult viszonya. Olyan társadalmakat (társadalmi organizmusokat) hoz példának, melyekben az uralkodó osz­tály egybeesik „ha nem is az egész állami apparátussal, de legalábbis an­nak magjával". A leírt termelési módot az ázsiai jelzővel szoktuk definiálni. Pontosabb lenne a politáris elnevezés (a görög politika, politeia – állam szóból). A politáris termelési mód a tulajdonjogot nem csak a termelési eszközökre terjesztette ki, elsősorban a földre, de a termelő személyekre is. És ez azt jelenti, hogy „jogot formált… életre és halálra …"³

Megtorlások nélkül ez a rend egyszerűen nem működhetett volna, az egyénre kiterjesztett tulajdonjog elkerülhetetlen következménye a totális állami ellenőrzésnek. A politarchia mélyen archaikus jelenség (ilyenek voltak Keleten az ősi civilizált társadalmak), a történelmi fejlődés során időről időre más-más színekben, de újjászületnek. Hangsúlyozom: nincs benne semmi démonikus. Persze, csinovnyikok hatalma alatt élni nem túl kényelmes. A bürokráciát könnyen (és joggal) kötik össze olyan jelensé­gekkel, mint a reakcionizmus, pangás, önkény. Volt azonban ez másképp is. Bármelyik normális ember előnyben részesítené Marcus Aurelius bürokratikus birodalmát a barbár inváziók „szabadságával" szemben. A XVI-XVII. század abszolút monarchiáját Ju. I. Szemjonov egy sajátságos politarchiaként⁴ írja le, ugyanakkor a lakosság túlnyomó többsége számá­ra ez vitathatatlan jólétet jelentett a feudális szétszabdaltsághoz képest, és tulajdonképpen progresszív szerepet játszott, amennyiben előkészítette a kapitalizmus talaját. Bár tény, hogy nincs két egyforma önkényuralom.

Az angol Tudor-ház abszolutizmusa meglehetősen kegyetlen volt, de alapjaiban különbözik Rettegett Iván opricsnyina⁵ rendszerétől. Utóbbi – ahogy néhány mai kutató tartja – komolyan szerette volna megvalósítani a görög eszkatológikus művekből kölcsönzött „utolsó királyság" program­ját és ezekért az őrült eszmékért teljesen tönkretette a saját országát⁶ .

Hiszen a szabadpiac se hoz mindig és mindenhol édes gyümölcsöt. Néhol, például az egészségügyben, vagy a színművészetben egyenesen természeti katasztrófát okoz.

A politarchia legújabb (de feltételezésünk szerint nem a legutolsó) változata a XX. század 20-30-as éveiben jött létre. Ju. I. Szemjonov ezt a változatot „iparinak" nevezi. Anélkül, hogy részletekbe merülnénk, kitérnék azokra a pontokra, melyek fontosak a kérdés további kifejtése során. Az új politarchiák sorsa különbözőképpen alakult. Az agresszív nacionalisták a világháború tüzében égtek el, melyet maguk szítottak. A Szovjetunió nem egyszerűen győztesen került ki a háborúból, hanem Sztálin halálát követően az ország fokozatosan haladt a „jogok és sza­badságok" irányába (pontosan azon jogok és szabadságok felé, amelyek a meghatározás szerint összeegyezhetetlenek a „totalitárius rendszer­rel"). A liberalizációt az az eszme fűtötte, hogy visszatérhetünk a saját gyökereinkhez, újjáéleszthetjük az „igazi" marxizmus demokratikus és humanista hagyományait.

Hála neked, Uram, és olyanoknak, mint Jurij Ljubimov⁷ , Ivan Jefremov⁸ és Szimon Szolovejcsik⁹ , volt mit újjáéleszteni…

A nürnbergi per az egész emberiség nevében a nácizmust ítélte el, semmilyen hasonló per nem folyt a kommunizmus ellen, és minden bizonnyal már nem is fog. És ezt nem írhatjuk a körülmények véletlen egybeesése számlájára, és még csak nem is konjunktúráról van szó. Jogi tényként szögezhetjük le, hogy a szovjet és a német politarchia között a nyilvánvaló hasonlóságok mellett principiális különbségek vannak. A cikk végén ezekre még visszatérünk.

A 80-as évek közepén a Szovjetunióban felfigyeltek a „totális kontroll" utolsó próbálkozásaira: ezek közé tartoztak az andropovi razziák a fodrá-szatokban¹⁰ , a rockzenészek letartóztatása, „a nem munkából származó jövedelem elleni harc"¹¹ . Nem sikerült (nem sikerülhetett) újra felmele­gíteni a sztálinizmust, és így elkezdődött a peresztrojka. Mozgatóereje nemcsak a különböző, egymásnak is ellenszegülő erők természetellenes szövetsége volt, melyek mégis együtt léptek fel a gyűléseken és a válasz­tásokon a „demokratikus mozgalom" közös zászlaját lobogtatva. Egyfelől a bérmunkások legszélesebb rétege, kezdve a tudóstól egészen a kol­hozparasztig (a francia harmadik rend szovjet megfelelője) elégedetlen volt a nomenklatúra előjogaival. Egyenjogúságot követeltek. Másrészről, magában a nomenklatúrában is erősödött a tudat, hogy ideje a korporatív tulajdont magántulajdonná alakítani, amit aztán örökösödés révén tovább lehet adni. Így kedvezőbb. És kiderült, hogy valóban az.

Ismerkedjenek meg: itt az új főnök

Ne nyissunk vitát arról, mennyire volt rossz az „egykori" hazánk romjain megvalósuló fejlődési modell. Valószínűleg sokkal rosszabbul is alakul­hatott volna (a tökélynek egyik irányban sincs határa). De abban azért megegyezhetünk: az ár, amelyet az ország fizetett azért, hogy a lakosság igen kis hányada (kb. másfél százalék) keményvalutába konvertálhatta hatalmi jogkörét, igen magas volt. Az állam szétesése, a mindenütt je­lenlévő bűnügyi terror, az összes olyan mutató esése, amelyek alapján a civilizációs szintet szokták mérni, beleértve az átlagéletkort. A „Lelki Újjászületés" 10 éve alatt az orosz nők esetében utóbbi 74,3 évről 72,3-ra csökkent, a férfiaknál 63,5-ről 58,9-re¹² . 1992 óta a demográfusok grafikonjain egy ún. „orosz kereszt" látható – a halandóság görbéje metszi a születés görbéjét, majd felfelé ível. Valószínűleg érdemes len­ne odafigyelni D. Sz. Lvov akadémikusra, amikor arról beszél, hogy a „halálozás járványa" a lakosság leginkább munkaképes rétege körében nem csak gazdasági okokkal magyarázható (ahogy ezt elvárnánk egy közgazdásztól), hanem azzal is, hogy „elvesztettük az élet értelmét…, annak a lehetőségét, hogy normális életet biztosítsunk magunk és gyermekeink számára, és a »Hogyan éljünk?« kérdés helyébe a »Miért éljünk?« kérdés lépett"¹³ .

Részletes leírást találhatunk az Orosz Föderáció számvevőszékének volt elnökhelyettese, Ju. Ju. Boldirjev¹⁴ kétkötetes könyvében arról, ho­gyan (és kikhez) került magánkézbe a korporatív tulajdon. A legnagyobb és gyakran nem számszerűsíthető veszteségeket rendszerint azok a fejlett ágazatok szenvedték el, melyekben a Szovjetunió nemcsak felvette a versenyt nyugati versenytársaival, de olykor még meg is előzte azokat. Ahogy napjainkban a hétköznapok tapasztalata mutatja, ahhoz, hogy a nagybani piacon sikeresek legyünk, nem kell diploma. Még arra sincs szükség, hogy értsünk a vevő nyelvén. Megépíteni egy atomerőművet, felhozni a tenger mélyéről az elsüllyedt hajót, vagy összehozni egy szín­házi előadást G. A. Tovsztonogov¹⁵ szintjén – az egy más dolog. Ezen tudások mögött hagyomány áll, melyet magasan képzett szakemberek nemzedékei ápoltak és fejlesztettek tovább. Gyötrelmesen hosszú ideig tart létrehozni, de egy mozdulat elegendő az elpusztításához.

(Szergej Szeljunyin, Vihod /Kijárat/ együttes¹⁶ )

Természetesen nem az egész nómenklatúra volt kész a vidám kis dalocska ütemére „modernizálni" az országot. És különben is, nem kel­lene a vulgárszociologizmus szellemében egész társadalmi osztályokat és rendeket egy kalap alá venni. A nómenklatúra munkása (ahogy a hűbérúr vagy a kapitalista) lehetett építész, népművelő vagy éppen a haza védelmezője. Szerethette a rábízott munkát és örömforrást lelhetett önnön hozzáértésében. Ezek a természetes emberi érzelmek eltorzultak, de nem vesztek ki teljesen. Ezért nem is minden igazgató örült, mikor le kellett állítani a termelést, hogy az így felszabaduló helyiségeket átadhassák a Royal nevű szeszes italt forgalmazó cég raktárának. Nem minden rendőrparancsnok mutatott hajlandóságot, hogy éveken át „ne vegye észre" a városszerte ismert drogtanyákat. Nem mindegyik egészségügyi vezető – felvértezve magát pecséttel és „Az állampol­gárok egészségének megőrzéséről" szóló új 57-es cikkellyel – nyitott a munkahelyén okmányirodát, mely hivatalos működési engedélyt adott a szélhámos médiumoknak. A szovjet nómenklatúra átlényegülését a jelcini típusú gazdasági-bürokratikus oligarchiába többszöri, lépcsőzetes tisz­togatások kísérték. Az uralkodó osztály nem csak az eszmeileg idegen elemtől szabadult meg, de az etikai értelemben vett „konzervatívaktól" is. Voltak olyanok, akiket nyugdíjba küldtek, másokat egyenesen a temetőbe egy tarkólövéssel az „ismeretlen tettestől". Egyfajta szelektálás történt, csakhogy az iránya pont az ellenkezője volt annak, amit a kitűnő szovjet genetikus, V.P. Efroimszon írt le híres cikkében¹⁷ .

Itt rögtön el kell oszlatni a lehetséges félreértéseket: nem arról van szó, hogy a fordított irányú evolúció következtében az „újorosz" vic­cekből ismert ostoba majmok kerültek hatalomra. Nem sokkal áll köze­lebb a valósághoz „a reformerek tévedéseiről" szóló elmélkedés sem, amellyel lépten-nyomon találkozhatunk az úgymond komoly történelmi szakirodalomban, mondván, úgy akarták, mint Svájcban, de végül úgy sikerült, ahogy mindig.¹⁸ Persze, sok szerencsétlenség, amely az adózó lakosság fejére hullott a 90-es években, kevéssé függött akárkinek is a jó- vagy éppen rosszakaratától. Az áremelkedés bármelyik kormány alatt megtörtént volna, még a feltámadt Lenin alatt is, ahogy a rubel esését se tudta volna megakadályozni, és a bankbetétek is elértéktelenedtek volna. De úgy dönteni az államnak, hogy ebben a történelmi pillanatban (nem önzésből, csak a gazdaság fellendítése érdekében) eltörli a vámot a szeszesital-utánzatok importjára – ez már nem ösztönös erő, ez már know-how. De menjünk tovább az elmélkedésben. A nép körében a nehéz életkörülmények miatt megnőtt az érdeklődés az okkult tudomá­nyok, a griska raszputyinok¹⁹ és a grabovojok²⁰ iránt. Államilag támogatni azonban a sarlatánokat egész sor, az érdekükben átírt normatív rendel­kezéssel (ld. a fentiekben) és az Egészségügyi Minisztérium által kiadott engedélyekkel – már ne is haragudjanak, de ezt csak szántszándékkal lehet. Ezt megfontolva, tervszerűen és bizonyos értelemben tehetsége­sen hajtják végre. Egy és ugyanazon törvénykorrekció, mely hol az egyik, hol a másik ágazatnak biztosít „egyenjogú konkurenciát a konyhakerti növények és a gazok között" (Szergej Kurginyjan találó metaforája) első látásra kaotikusnak tűnik. Innen az örökös siránkozás: „ah, milyen tö­kéletlenek is a törvényeink, mennyire ellentmondanak egymásnak.". Ha azonban jobban szemügyre vesszük, kiderül, hogy a tökéletlenség meglepően céltudatos.

A szovjet „középosztály" akadálytalan kisajátítását nem csak az ún. „banditák" biztosították (= a privatizálóknak dolgozó nem hivatalos harci alakulatok), hanem az ügyes nevelőmunka is. Emlékezzünk csak vissza: az utolsó szovjet évtizedekben a cenzúra korlátozásai rendszerint azokat a munkákat érintették, melyek politikai szemszögből veszélyt jelenthettek. Másban az állam serkentette állampolgárai kíváncsiságát. Az eredmény ismert. Az a fiatalember, aki az apolitikus Kvant folyóira­ton nevelkedett, már nem tudta komolyan venni a Komszomolszkaja pravda politikai vezércikkeit. Kikerült az ellenőrzés alól. Az új hatalom nem ismételte meg a régi hibáit, és már az első hónapoktól elkezdte az általános – és teljes! – szellemi és morális szint leszállítására irányuló játékát. Hiszen az „ész bajjal jár", de az az ember, aki elhiszi, hogy az aljasság a „norma egyik alakváltozata", aligha lesz képes szervezett harcra a jogaiért. Itt szeretnék emlékezetbe idézni még egy történelmi tényt: az ókori római időktől fogva az élősködő arisztokrácia megbízható támasznak tekintette a lumpeneket. Ezért a felnövekvő nemzedék kri­minalizálása a mozi és a TV segítségével nem csak (és nem annyira) tiszteletadás azoknak, aki a börtönfolyosón keresztül érkeztek az elitbe (ilyenek egyébként nem sokan vannak). Ez politika. Nagyon komoly, távolba látó célzókészülékkel.

Ugyanekkor a Nyugaton…

Miután megszabadultak a halálos veszedelmet jelentő geopolitikai kon­kurenstől, az ottani uralkodó körök már sokkal kevésbé voltak érdekeltek a Harmadik világ, és még kevésbé annak kiegészítése, a Második világ romjain kotorászó szerencsés flótások rokonszenvének elnyerésében.

A politika önzőbb lett. Távolabb került az Economix tankönyv szép sémáitól, és közelebb a középkorhoz. Mára már „az arany milliár­dok" országainak szociális vívmányai se tűnnek érinthetetlennek. A regresszánsz ideológia alapja (és fedezéke) az ún. posztmodernizmus, a szeméthalom filozófiája lett. Mi, úgymond, nem vesszük el gyerme­keinktől a tanulás jogát; mi, épp ellenkezőleg, kiszélesítjük a gyerek jogait azzal, hogy megadjuk a választás szabadságát: vagy tanul, vagy a seggében kotorászik a kezével. Az orosz esélyek szempontjából az a fontos, hogy a gazdasági-bürokratikus oligarchiánk a kistestvér jogán és nem önálló partnerként kapcsolódott be a nemzetközi véráramba. Úgy, ahogy az orosz királyok a XIII. században az Aranyhorda politikai rendszerébe tagozódtak be.

Különben sincs veszve semmi. A globális szeméttároló stratégiája túlságosan nyilvánvaló ellentmondásba kerül a homo sapiens termé­szetével, védelmezői nem tudják letörni a normális emberek ellenállását. Mind nyugaton, mind Oroszországban, ahogy a nép egyszerű fiai közt, úgy a befolyásos emberek körében is bőven akadnak olyan csökönyös emberek, akik nem kívánnak megbékélni azzal, hogy a jó és a rossz, az ostobaság és a felvilágosultság, a konyhakerti növények és a gazok – minden egyenjogú és egyenértékű. De a jelenlegi ellenállás bonyolult szerkezetű. Sokkal bonyolultabb a szokásos szabadság kontra elnyo­más dichotómiánál. Itt, ami bal, lehet a jobb oldalon, és az, amit erősen forradalminak látunk, a valóságban szolgalelkű szolgálat.

„A végletes leleplezés az ellentétjébe fordul át: a dolgok jelenlegi állá­sával való passzív egyetértésbe. Ily módon a fiatal uráli munkáscsaládból származó (így beszél önmagáról) dramaturg, akarva-akaratlanul is annak a rendnek a malmára hajtja a vizet, mely arra kényszeríti a tanárt, hogy a tanítványa szüleinél kuncsorogjon uszodabérletért, a szegény családból jövő fiúknak pedig nem marad más, mint a drog és a börtön.

És ez nagyon fontos – meggyőzni az alsó osztályt, hogy úgysincs számukra kiút." (Marija Kondratova)²¹

Hangsúly a barnákon

Mostanában (2006 tavasza) szinte minden nap jön egy hír a neonáci terrorról. Verésekkel és rablásokkal kezdődtek, mára azonban mind gyakrabban előre kitervelt gyilkosságokról beszélhetünk a „nem helyes" nemzetiségűek ellen, azok ellen, akiket a barna söpredék „feketének" hív. Ez a kegyetlen népség még a kiskorúaknak sem kegyelmez. Milyen ember az, aki tizenegyszer belemártja a kését egy 9 éves kislányba? Tegyük fel, hogy egy Csikatilo-féle²² mániákus kéjenc. Rögtön felmerül egy következő kérdés: milyen ember az, aki egy gyerek szadista meggyil­kolását a „huliganizmus"²³ kategóriájába sorolja? Szintén nem normális? Valahogy túl sok a lelki beteg.

Valójában a történtek természetesen patologikus (pszicho-patologikus) jelenségek, de attól még nem kevésbé törvényszerű eredményei a tár­sadalmi tudat éveken át folyó, kitartó és célirányos „megdolgozásának". Furcsa, hogy a méreg csak ilyen későn hatott. Pár évvel ezelőtt e sorok írója egy módfelett szerencsés és példásan liberális emberekből álló társaságba keveredett, ahol volt néhány TV-ből jól ismert híresség is. Neveket nem említek, mert nem vettem fel a beszélgetést, így hát sem­mit se tudok bizonyítani. Egy rendezőről folyt a beszélgetés, név szerint Balabanovról. Lövöldözős filmjeivel épp ekkor dolgozták meg a fiatal nézőket, vég nélkül vetítették a központi tévécsatornán, különleges show-kat rendeztek híres rockzenészek bevonásával. Legnagyobb döbbene­temre azt kellett látnom, hogy az értelmes liberálisok a meghatottságtól majdhogynem ellágyulva reagáltak a történtekre.

– Hogy van ez? – csodálkoztam. – Hát nem látjátok, milyen ideológia mozgatja a Brat-2 (Testvér-2) filmet? Hát nem értitek, mihez vezet a hasonló nézetek vehemens propagandája?

Némi leereszkedő fölénnyel elmagyarázták nekem, hogy Balabanov ideológiáját a jelenlevők egyike sem osztja. Egyszerűen arról van szó, hogy „tehetséges" és „friss" filmeket készít. Az olyan pontosító kérdése­imre, mint hogy érték-e önmagában a „frissesség" és milyen speciális „tehetségre" van szükség ahhoz, hogy egy középszerű hollywoodi ak­ciófilm közhelyeit reprodukálják, nem kaptam választ.

Mindeközben senki nem várta el, hogy szellemi elitünk egyetértsen Balabanovval, ami az ideológiát illeti. Egyetérteni másoknak kell. Pél­dául a bőrfejű fiatalságnak, akik azt gondolják: „Igazunk van, mert mi Mi vagyunk…"²⁴ Az értelmiség feladata, hogy hasonló propaganda segít­ségével biztosítsa az ilyen jellegű – „tehetséges" és „friss" – alkotások számára a magas művészet státuszának elismerését. És ezzel együtt biztosítsa számára a korlátlan és legális hozzáférést ahhoz a fiatal nem­zedékhez, amely még nem döntötte el, kihez, vagy mihez is igazodjon.

Ezzel a feladattal az „alkotó értelmiség" sikeresen megbirkózott. Majd­nem ugyanannyira voltak vezethetőek és szervezettek, mint a skinheadek a piacon történt pogrom alatt.

De hát nem is a Brat-2-vel kezdődött a történet. A 90-es évek elején Szuvorov fedőnéven „felfuttatták" Rezunt, akinek a legnagyobb felfedezé­se az volt, hogy 1941-ben nem is a hitleri Németország volt az agresszor, hanem pont fordítva. A reklámkampányban szerepelt az az értelmiségi lap, ahol egykor én is dolgoztam és a főváros vezető bölcsészettudomá­nyi főiskolája is képviseltette magát. Vlagyimir Bogomolov így emlékezett vissza: „Még 1993 elején tudomásomra jutott, hogy V. B. Rezun kato­naszökevény (Szuvorov) könyveit »fentről« szorgalmazzák és részben (olcsó papír rendelkezésre bocsátásával) szponzorálják."

Rezun „történésznek" méltó párja volt a „filozófus" Dmitrij Galkovszkij. „A polgárháborút a hatalomra törő zsidók különböző csoportjai szították." Vagy: „Melyik év volt a legszerencsésebb az orosz történelem elmúlt száz évében? Szörnyű kimondani, de 1937 … A disznók a szakadékba zuhantak…"²⁵ Mi volt erre a társadalmi reakció? Az egyik fővárosi új­ságban megjelent egy cikk Vivat Galkovszkijnak! címmel. Egy másikban ugyanezt az embert „zseniálisnak" nevezték²⁶ . Most az olvasóhoz inté­zem a kérdést: Maguk szerint melyik újság hasábjain jelent meg a Vivát Galkovszkijnak! cikk és melyik újság nevezte zseniálisnak? A Zavtra²⁷ vagy a Moszkovszkije novosztyi²⁸ , mely abban az időben példásan liberálisnak számított? Ha nem nézünk bele a lábjegyzetbe, lehetetlen megállapítani. Galkovszkij kedvenc írója lett, nem, nem a RNE-nek (Russzkoje Nacionalnoje Jegyinsztvo, Orosz Nemzeti Egység²⁹ ), hanem a Novij mir³⁰ folyóiratnak (feltehetőleg A. T. Tvardovszkij³¹ szellemét kö­vetve). A Nyezaviszimaja gazeta Galkovszkij feketeszázas értekezését az Antibooker díjjal jutalmazta mint szépirodalmi művet.

Ilyen történeteket tucatjával mesélhetnénk. Mind a súlyosbodó degra­dálódásról tanúskodnak. A 90-es évek elején az ún. „alkotó értelmiség" nem csak a lelkiismeretét vesztette el, hanem a szakmáról való alapvető elképzeléseit is. Bármilyen nézetet vall is a filológus, nem tévesztheti szem elől, hogy a politikai publicisztika és a regény nem éppen ugyanaz a műfaj.

Úgy tűnt, a Győzelem 60. évfordulójának ünnepe bizonyos reményekre jogosít fel: azt hihettük, hogy megáll az ország lassú lecsúszása a barna moslékba. És valóban, a hivatalos emelvényekről csupa helyes beszédet hallhattunk, tömeges rendezvényeket tartottak, és sok hasznos dolgot hajtottak végre. De ugyanebben az időben Moszkvában még mindig ott díszelgett von Pannwitz Gruppenführer és beosztottainak, a hitleri bün­tetőosztag tagjainak emelt emlékműve³² . Hangsúlyozom: nem az a baj, hogy az állampolgárok egy csoportja úgy döntött, hogy megörökítenek valami extravagánsat. Ha kicsit több fantáziájuk lett volna, akkor akár az orsóférgeknek is állíthattak volna emlékművet. A baj ott kezdődik, hogy a botrány után, az írásbeli tiltakozások, az orosz és a balti média felszólalásai után a vezetés mind a mai napig nem hozott rendeletet a szentségtörő építmény lebontására. 2006. május 9-én, mintha mi sem történt volna, az SS-emlékmű ott áll a helyén. Ez már nem pszichiátria (és nem filmkritikával fűszerezett filológia). Ez politikai állásfoglalás.

Különben főleg a nép egyszerű fiai protestáltak az emlékmű ellen. Ami a szellemi elitünket illeti, különösebben nem hozta izgalomba a Szokol metrómegállónál található kis SS-sarok. Olybá tűnik, hogy a társadalmi aktivitást felemésztette a Dzserzsinszkij-emlékmű ellen folytatott harc, no meg a kóbor kutyák jogaiért indított kampány.

A jubileumi évben a legnagyobb kiadók mint egy önkiürítő kocsi dobták a piacra a „történelmi" tárgyú könyveket, melyek szerzői hol nyíltan, hol burkoltabban próbáltak mentséget találni a náciknak, megszentségtele­nítve ezzel azok emlékét, akik 1941-45 között becsülettel teljesítették a haza és az emberiség előtti kötelességüket. Néha kijelzett az őszinteség mutatója. A fasizmus felett aratott győzelem 60. évfordulójára kiadott könyvekből hazánk ifjú honfitársai megtudhatták, hogy „a szovjet had­seregben egy lépést nem lehetett tenni anélkül, hogy ne botlott volna az ember egy zsidóba vagy egy politikai biztosba", és „az egyetlen motiváló tényező, ami miatt az emberek policájnak álltak, a patrióta érzelmek voltak." Végül pedig az is kiderül a könyvekből, hogy „Auschwitzban, ahol a németek összegyűjtötték a zsidókat, hogy aztán Palesztinába küldhessék, Cyklon B-vel fertőtlenítették át a foglyok ruháit, elpusztítva így a tífusztetűket (később a cionisták eltorzítják a tényeket, mintha a Cyklon B-t a zsidók megmérgezésére használták volna)".

A Győzelem 60. évfordulójához igazítva készült el állami költségve­tésből a Polumgla (Félhomály) című film, amelyben az orosz katonákat „kegyetlen korcsoknak" (I. Bolgarin³³ ) ábrázolják, a másik hasonlóképpen „történelmileg hiteles" film címe pedig az, hogy Szvolocsi (Mocsadékok). A cím magáért beszél.

„Alekszandr Ataneszjan rendező a kiszivárogtatott adatok szerint 700 ezer dollárt kapott a bőkezű államtól (A kultúra és mozgókép szövetségi ügynöksége (Federalnoje agensztvo po kulture i kinyematografii) sze­mélyében), hogy vizualizálja a Nagy Honvédő Háború általa elképzelt képét". (Alekszandr Viszlov³⁴ )

Naci.doc

A színház sokáig távol tartotta magát mindettől. A peresztrojka éveiben az egyik színikritikus megpróbált fellépni az akkori egyesület, a (mostani mérték szerint ártatlan) Pamjaty³⁵ szellemében, de a kollégák bojkottál­ták³⁶ . A feketeszázasok szemszögéből nézve ez a „ruszofóbia"³⁷ meg­nyilvánulása volt. Szerintem meg az ökológiáé és a társadalmi higiéniáé. Különben a színházi világ állhatatosságának már szenteltem egy nagy cikket³⁸ . És valószínűleg „szemmel vertem" – mintha így mondanák a média urai. Körülbelül 2002-től Melpomene szolgái sztahanovista tem­póban elkezdték magukévá tenni a 90-es évek vívmányait: káromkodás káromkodás hátán, letolt gatyák show-ja, nemi eltévelygések és egye­bek, beleértve természetesen a nemzeti nyugtalankodást és a buzgó „demitizálását" mindannak, amihez egy normális ember tisztelettel viszo­nyul. Oroszország és FÁK-országbeli vezető rendezők keltek versenyre, hogy megkaphassák Szorokin művei színre vitelének a jogát. Azokat a mérföldköveket, melyek alapján a kutató megállapíthatja az átváltozás tempóját és mélységét, a http://smotr.ru oldalon láthatjuk. Ha az Iván Gyenyiszovics egy napja alapján készült színdarabban látható sztriptízt (2002 ősze) a szakmai közösség nagy többsége helyeselte, akkor a Golaja pionyerka-t (Meztelen úttörőlány) a szakma szinte egyöntetűen üdvözölte. (Ezzel a darabbal tisztelgett a Szovremennyik színház a Győzelem 60. évfordulóján a háborús veteránok előtt.) Az egyetlen re­cenzens, akinek a Szovremennyik jubileumi akciója nem tetszett, azért fontosnak érzi megjegyezni, hogy „a színdarabot érdemes megnézni" és méltatja a darab művészi eredményeit. Például, a dob mint „a mindenki számára elérhető hüvely szimbóluma".³⁹

A „meztelen úttörők" incselkedő kis ujjacskákkal nyúltak az Arany maszk díjért. És 2006-ban megkapták, amit akartak. A zsűri jóérzésű ré­sze igazolásképp azt hozhatja föl, hogy Szerebrennyikovot nem helyezte P. N. Fomenko rendező fölé. Mindenesetre egy különdíjat azért kapott Szerebrennyikov és a Rozental gyermekei című előadás is. Lehetett-e egyáltalán díjat nem adni? Ebben az esetben a zsűrit elmarasztalták volna gyökeres ellenzékiségben egy olyan politikai vonallal szemben, melyet a Meztelen úttörőlányok és az Egy hónap Dachauban darabok alkotói képviselnek.

De van itt még egy tollra kívánkozó kép – a Putyin.doc, az ún. „új dráma"⁴⁰ antológiája. Általában erről a műfajról a pornó jut az eszünkbe, melyet egy 13 éves kamasz legmagasabb művészi színvonalán alakíta­nak, egy olyan kamaszén, akinek kedve szottyant sokkolni az ismerős lányokat. 2005-ben azonban a menün valami új tűnt fel, egy Mi, ti, ők… című szöveg. Aláírás: „Dmitrij Isztranyin".

A történet: egy mai orosz iskolát „fekete" diákok terrorizálnak, a lányo­kat megerőszakolják, a fiúkat megkéselik.

A „feketék" – nem szláv nemzetiségű egyének. Ezzel a névvel illetik őket a „darabban" és nem csak a szereplők, hanem maga szerző is: „A feketék egyszerre bődülnek el. Lecsi és Baruch felpattannak. Jaroszláv körbezárva találja magát…" Az oroszellenes terrort az iskolaigazgató, név szerint Valenytin Aaronovics Szorenzon támogatja és táplálja fentről. Vele mondatja ki a szerző hol a szokásos antifasiszta szlogeneket („a nagy­apáitok harcoltak a fronton… Oroszország legyőzte a fasizmust"), hol az orosz nép elleni rosszindulatú kirohanásokat. Ily módon az „új drama­turg" az antifasizmus alattomos lényegét demonstrálja nekünk. Úgy tűnik, az 1945-ös Győzelem emléke csak fedezék a hitvány zsidónak, ahonnan elpusztíthatja a „fehér" Oroszországot a kaukázusiak segítségével.

A szláv ellenállás szimbóluma pedig mi más is lehetne, mint a horog­kereszt és a „feketék, takarodjatok innen" felirat az iskola falán⁴¹ .

Hát ilyen kis „új drámánk" van. Felterjesztették a Szereplők elnevezésű Összoroszországi Drámai díjra. Úgy látszik, mikor megismerkedtek a sze­repekre leosztott náci röpcédulával, néhány zsűritag nem tudta visszatar­tani a hányingerét. És ezért rögtön harcba szállt a d(sz)ramaturgia⁴² két nagymestere, P. Rudnyev és G. Zaszlavszkij „a cenzúra bevezetésének nyilvánvaló kísérlete" ellen. Kijelentéseik közös pátosza, hogy a barna agitációs propagandában jelen van bizonyos „modernség" és „élet", amelytől a finnyás kollégák „kerítéssel szeretnék magukat elkeríteni"⁴³ .

Borzalommal képzelem el színikritikusaink mostani életét: ahogy a gonosz ázsiaiak késsel felfegyverkezve kifigyelik őket a bérosztály előtt, hogy elvegyék tőlük a becses honoráriumot.

És még valamit pontosítani szeretnék: hol, melyik „életben" találkoztak olyan zsidó iskolaigazgatóval, aki az alábbi szavakkal fordult volna a diákjaihoz: „Nincs több orosz Oroszországban! Ezt vésd az agyadba!" Logikusabbnak tűnik az a feltételezés, hogy nem a mai életből került a „darabba" az említett szereplő, hanem a Cion bölcseinek jegyzőkönyvé­ből, melyet P. Rudnyev mint V. Rozanov-kutató jól ismer.

Egy kis lírai kitérő a margószélen. Bizonyos fokú kényelmetlenséget érez az ember, mikor egy diplomásnak (sőt, mi több, még valami tudomá­nyos fokozattal bírónak) saját szakmája alapjait kénytelen elmagyarázni: például azt, hogy a mű témája és a szerzői álláspont nem egy és ugyan­az. Hasonlítsák össze a Zori zgyesz tyihijét [A hajnalok itt csendesek] és a Meztelen úttörőlányt. Körülbelül ugyanaz a téma (nők a háború­ban), de az eredmény nem egyszerűen más, hanem egymást kizáró. Rendszerint a dramaturgiával szemben megfogalmazott kifogások nem a leírás tárgyával (a patológiával mint olyannal) kapcsolatosak, hanem a szöveg minőségével és a világlátással függnek össze. A szakember urak pedig hülyének tettetik magukat. Saját magukkal vitatkoznak, és a nem létező cenzúrától óvják a művész szent jogát az égető szociális problémák ábrázolására.

A szakember pontosan addig érdemli meg a tiszteletet, míg ő maga tiszteli a szakmáját. Mi lehet hálásabb és tiszteletre méltóbb a gyógyá­szatnál, gondolhatnánk. De ha az ember elmegy a rendelőbe, és már a regisztrációnál beleütközik a rontás levételére és a szemmel verés elke­rülésére várók listájába, a terapeuta jó napot helyett melegebb éghajlatra küld, recept helyett pedig náci röplapot nyom a páciens kezébe, nos az ilyen gyógyászat a tisztelet legkisebb fokát sem érdemli meg. És a színház?

Egy színművészettel professzionálisan foglalkozó diplomás embernek tetszik a Mi, ti, ők. , tetszik a Meztelen úttörőlány⁴⁴ . Ez nem ízlések és pofonok kérdése és nem szakmai ítélet, amiről viszont el lehetne dis­kurálni amolyan akadémiai stílusban: „a kollega, véleményem szerint, nem értette meg teljesen…". A „kollégák" mindent pontosan megértettek. A Maszk-2006 díjkiosztója előtt, az egyik „kolléga" (R. Dolzsanszkij) figyelmeztette a többieket, hogy a „konzervatív" színészek és rendezők, akiket a P. N. Fomenko iránti szeretet irracionális érzése hajt, éppen emiatt rászavazhatnak és nem Szerebrennyikovra⁴⁵ . Dolzsanszkijnak igaza van. Az ő értékrendszerében a „Fomenko műhely" iránti szeretet irracionális. A Szerebrennyikov iránti szeretet ellenben racionális, mint egy pártgyűlés.

Virágozzék száz gaz

Azt gondolhatnánk, hogy azok az emberek, akik lelkesen terjesztik szerte Oroszhonban a „feketék" elleni propagandát, önmagukat feketén-fehéren definiálták. De őket mégse lehet náciknak nevezni abban az értelemben, ahogy náci volt Gruppenführer von Pannwitz, aki őszintén hitt a „legfel­sőbb rasszban" és kész volt ezért a fantazmagóriáért az életét áldozni. Aligha lehet Zaszlavszkijt és Rudnyevet ilyen naivitásban elmarasztalni. Inkább azokra a TV-s fejesekre emlékeztetnek, akik maguk Bachot hallgatnak Okudzsavával, a „lakosságot" viszont Borisz Moiszejevvel⁴⁶ etetik.

Nézzük csak meg figyelmesebben, kik voltak azok, akik megör­vendeztettek minket a Putyin.doc könyvvel. Kolonna publications. Mityin zsurnal kiadó. A Mityin zsurnalt 1985-ben alapították, a Kolonna Publications kiadót 1997-ben. 2002-ben összeolvadtak. Főszerkesztő: Dmitrij Volcsek⁴⁷ .

Milyen nézeteket vall a főszerkesztő? Egyértelmű, hogy milyeneket, mondják Önök. Lásd a könyvben: „Hogy dögöljetek meg mind, ti gané feketék…" Hát nem. Azok a politikai rádióadások, melyeket Volcsek készít, némileg más képet festenek. Pont az ellenkezőjét⁴⁸ . Tudathasa­dás? Nem, a tudat egy. És ezt az egyet éppen Volcsek Mityin zsurnalja segít megérteni. Mit látunk, ha kinyitjuk? Széppróza köntösében („fordítás franciából") ebben a bájos kis kiadásban módszertani segédletet olvas­hatunk a kiskorúak ellen elkövetett legdurvább nemi eltévelygésekről (a bölcsődéseket is beleértve). „Egy szemrevaló 10 és fél éves kislány, aki engedi, hogy hátulról megbasszák és a szájába ürítsenek…"⁴⁹ stb., stb., és több tucat hasonló jellegű próza, és úgy-ahogy rímbe szedett káromkodó versike, melyeket egy pszichésen normális embernek még tudományos célzattal is nehezére esik idézni.

Emlékeztetném az olvasót, hogy A. Prohanovot, V. Szorokint és Bajan Sirjanovot ugyanaz a kiadó, nevezetesen az Ad Marginem⁵⁰ terjesztette. Hasonló másodállással foglalkozott egy másik kiadó is, melyet védeni kellett a „cenzúrától". Úgy hívták, hogy „Ultrakultúra". A menü az alábbi­akat tartalmazta:

1. Dudajev generális apologetikus életrajza
2. Egy általunk ismert téma prózai variációja („Skinek, Oroszhon éb­red!")
3. „Módosult tudatállapot" (a tartalomismertetés szerint ez egy „extasy-kultúra történet", melyben „az emberi valóságérzékelés elérte a legmagasabb fokát")
4. Ugyanarra a kaptafára íródott „Az LSD igaz története"
5. Gejdar Dzsemal mint a „modern muzulmán világfelfogás" megteste­sítője

És desszertre mi más is lehetne, mint Alekszander Prohanov – a kreativitás és a radikalizmus „legmagasabb foka"⁵¹ . „Nincs egyetlenegy olyan népszerű vagy közepesen népszerű talkshow, ahol ne pompázna a Zavtra című újság főszerkesztőjének termetes és jókötésű teste. A képernyőn való megjelenés gyakoriságában valószínűleg hamarosan megelőzi, ha már meg nem előzte az orosz parlamentarizmus Mike Tysonját, V. V. Zsirinovszkijt⁵² ". (Alekszander Sumszkij diakónus⁵³ ).

Ki szervezte a Rogyina blokkot, mely a nemzeti kérdés terén folytatott kutatásaival szerzett kétes dicsőséget világszerte? Mivel foglalkozik ez az ember a politikától mentes időben? Nyissuk ki a volt sajtótitkár, Dmitrij Rogozin visszaemlékezéseit. „Nem volt egyszerű válaszom – mivelhogy megmondták nekem, hogy a lehető legkevesebbet beszéljek Gelman⁵⁴ és a projekt közötti összefüggésről. A »Marattól jöttem« válasz nem tűnt túl szerencsésnek…" (Olga Szagareva).

Ez nem véletlen egybeesés, ez rendszer, ami már rég önjáró és újra termeli magát a legkülönfélébb ágazatokban.

Találomra fellapozok egy friss újságot. Moszkovszkije novosztyi, cikk a hadseregben szokásos szívatásról. A cikk elején az újságíró egy pozitív nevelési példához nyúl… Dietrich Gruppenführer életéhez. A cikk végén jön egy negatív példa. Prostitúció és drogfogyasztás. Nem önmagában, hanem az ellenük folytatott harc. A szerző szerint tudatlan emberek foglal­koznak ezzel az értelmetlen harccal „ahelyett, hogy a szomorú jelenséget tanulmányoznák és megpróbálnák enyhíteni a belőlük származó kárt". Úgy tűnhet, hogy a cikk témájához nem kapcsolódik szorosan a drogokról szóló passzus. Az emberek megszokták, hogy azok, akik szimpatizálnak a Gruppenführerekkel, a legszigorúbb társadalmi rend bevezetésének hívei. Akkor hogy jön ide a prostitúció és a drog?

Hogy fér meg egymás mellett az orosz és az oroszellenes naciona­lizmus? A Nyugat bomlasztó hatásáról szóló nyavalygások és a pucér fenekek kiállítása a fejszével széthasított pravoszláv ikonokkal? A fun­damentalizmus és a sátánizmus?

Remekül megférnek.

Gelmintál⁵⁵ gyermekei

A barna kártya (orosz, oroszellenes, mindegy) – az egyik szín a hamis­kártyás paklijában. Ha egy konkrét fiatalember agyát a leggyorsabban és leghatékonyabban divatos popzenével lehet kimosni, akkor jöjjön a popzene. Ha ifjú barátunk az „oktatási reformok" ellenére még tud olvasni, akkor elárasztjuk őt olcsó kis könyvecskék széles választékával a szabadkőműves összeesküvésről. Ha a drogok keltették fel az érdek­lődésüket? Ott van neki az „LSD-kultúra". hasis, heroin, a megfelelő aláhúzandó. És nehogy megsértsék a kis növendékünket politikailag inkorrekt megjegyzésekkel: ő nem egy „agyalágyult idióta", akinek csorog a nyála miközben sapka helyett egy női csizmát próbál a fejére húzni. Csak egy másik „kultúra" képviselője…

A XX., de különösen a XXI. században a xenofóbia nem ideológiai kérdés, hanem higiéniai; „a viselkedési program zavara, melyet egy más esetre találtak ki – faji és alfajbeli különbségekre… állati ösztön, melyet ráadásul nem oda irányítottak" (V. R. Dolnyik⁵⁶ ) és mely fertőzésszerűen terjed. A fertőzést bakterológiai fegyverként is lehet használni. És hasz­nálják is. Hiszen a rabtartók nyugodtan alhatnak akkor, amikor a fellázadt rabok hozzákezdenek annak kiderítéséhez, ki közülük a trák és ki a szamnit és a törzsek közül melyik a nemesebb. Az etnikai „pszeudofaj-alapítás" a társadalmi mozgalmak közös sírja.

A barna kártya nagyon erős, mindent visz. De hazánkban hatékony alkalmazását zavarja az 1945-ös össznemzeti győzelem történelmi em­léke. A győzelemé, melyet az egyesült népek arattak azok felett, akik szét akarták őket választani és meg akarták fosztani az akaratuktól, belefojtva az emberiséget az állati ösztönbe.

Dov Kontorer izraeli kutató jogosan jegyzi meg, hogy „a nácizmus mint az abszolút és mindenen felül és kívül álló gonosz felismerése kulcseleme a manapság támadott történelmi emlékezetnek a II. világ-háborúról"⁵⁷ .

És itt jön segítségül a totalitarizmus elmélete. Ha országunk és a hitleri Németország egyszerűen két totalitárius rendszer, akkor

„a szovjet csapatok nem az abszolút gonoszt győzték le, hanem egyfajta alternatív erőt. És még nem világos, milyet. Lehet, hogy egy jót. És ha ez az erő jó, akkor a szovjet csapatok rosszak. A Reichstagra kitett zászló pedig nem a világtörténelem legnagyobb hőstette. Ebben az esetben a szent zászlót sárba kell tiporni, nem több mint egy rongy, amit az orosz vadember kitett egy nagyszerű építményre a világcionizmus ukázának engedelmeskedve". (Szergej Kurginyjan)

Ez az a talaj, amelyből kisarjadnak a Szvolocsi, a Polumgla, és a ROA-beli⁵⁸ „patriótákról" szóló könyvecskék.

Szó sincs arról, hogy felmentsük Sztálint, ezt a játékot hagyjuk meg Rezun-Szuvorovnak és Galkovszkijnak. Még egyszer szeretnénk hang­súlyozni, hogy a politarchia a világtörténelemben igen elterjedt jelenség. És emiatt az ideológia megalapozottsága is széles skálán mozog. Példák sorát hozhatnánk a XX. századból. A 30-as évek Japánja – a pogány sintoizmus (sajnálatos módon átértelmeződött a náci szellemben). Szaúd-Arábia – a hanbali iszlám Ibn Abd al-Vahaba értelmezésében. A Szaddám alatti Irak – „az arab szocialista újjászületés". Olyan diktátorok nézetei, mint Francois Duvalier (Haiti) vagy Pol Pot (Kambodzsa) olyan egzotikusak, hogy meghatározásukra kénytelenek vagyunk új szócik­keket gyártani. Gyanítom, hogy az emberiség még nem talált ki olyan vallást vagy filozófiai rendszert, melyet megfelelő akarat mellett ne tudtak volna felhasználni ideológiai támasztékként egy vezető-atya felépítésű bürokratikus hierarchiához, melynek állandó napirendi pontja a tömeges megtorlás. Ha öregasszony állatvédőinknek hatalmat adnánk, úgy 20 év múlva az új állami vallás templomaiban gyönyörködhetnénk, ahol a kutyákat arany tálkákból és emberi hússal etetnék. A politológusok pe­dig megírnák, hogy ebben a kegyetlenségben Jacques-Yves Cousteau a hibás: ő tanította az emberiséget, hogy ne válassza külön magát a természettől.

Éppen emiatt, ahogy a már említett Dov Kontorer megjegyezte, „összevetni a kommunizmust és a nácizmust a totalitarizmus jegyé­ben olyan, mint a krokodilt a fenyőfához hasonlítani azon az alapon, hogy mindkettő zöld". Sztálin bűntettei az eszmék mély eltorzításának eredményei, mely eszmék ésszerűek és igazságosak voltak (vagy legalábbis annak tűntek, ezen lehet vitatkozni). A nácizmusban már kezdettől fogva nem volt mit elrontani vagy eltorzítani. Nem volt benne semmi olyan, ami egy XX. század közepén élő kultúrembert őszintén megtéveszthetett volna.

De Oroszországban a 90-es években a kommunizmus és a nácizmus közé nem egyszerűen egyenlőségjelet tettek. A hivatalos ideológia arra a következtetésre jutott, hogy a kommunizmus rosszabb. Szükség volt a szovjet éra szélsőséges démonizálására, hogy igazolják magukat. Minél iszonyatosabb a „vörös söpredék" (A. Arhangelszkij terminusa), annál több bűnt lehet megbocsátani azoknak, akik hősiesen legyőzték.

Vlagyimir Bogomolov frontharcos író írja a következő sorokat:

„A Nagy Honvédő Háború átkozott totalitárius múltjának elbagatellizálása, több tízmillió ma is élő és halott résztvevőjének a befeketítése már világosan látszódott 1992-ben. Azok az emberek, akik 1992 előtt kerültek hatalomra, és meggyőződéssel vallották, hogy a Szovjetunió 70 évével együtt a több száz éves orosz történelem legnagyobb tragédiáját, a Nagy Honvédő Háborút is be kell hajítani a kiásott gödörbe, nyíltan kezdeményezték, szponzorálták és finan­szírozták a történelemhamisítást és nem csak a sztálini uralmat, rendszert, vezető funkcionáriusait feketítették be, hanem a háború egyszerű résztvevőit, a katonákat, tizedeseket, tiszteket."⁵⁹

10 évvel ezelőttiek a sorok. Változott-e valami jobb irányba?

A fővárosi fiúcska – egyenesen Jurij Scsevcsuk Aranyifjak című dalából – lemegy falura, leitatja az ottani öregasszonyokat, kamerára veszi őket meztelenül, hogy aztán „villoghasson" vele a külföldi filmfesztiválokon, mint „oroszországi anyaképpel"⁶⁰ .

Kell a színművészeti diploma, külön tanulmányok, kutatók új eredmé­nyei, hogy helyesen értékeljük ezt a lépést? Szerintem már rég érdeme szerint értékelték. Genezis, a Templomról szóló 9. fejezet.

Minden normális embernek értenie kell, legyen liberális vagy szoci­alista, pravoszláv vagy agnosztikus, hogy nem megengedett magadra vonni a figyelmet azzal, hogy Dachauval viccelődsz. Nem lehet egy nőt (akármilyen nőt) olyan szavakkal sértegetni, mint amilyenekkel Anna Ahmatovát sértegette az egyik „posztmodern író". Nem lehet együttmű­ködni azokkal, akik hasonlókat engednek meg maguknak; támogatni az „író", „történész", „rendező", stb. elnevezésre való aspirációjukat. Ha ez nem érthető – gyerekkorban az édesanya nem magyarázta el, vagy elmagyarázta, csak jobbnak látta elfelejteni, mert nagyon szeretett volna ösztöndíjat kapni -, akkor semmilyen cikk nem fog segíteni. És semmi sem fog minket megmenteni egy újabb „friss" és „tehetséges" darabtól Valentyin Aaronovics Szorenzonról, aki összeesküvést forral az orosz nép ellen. Vagy a „szemrevaló 10 és fél éves kislány, aki engedi…"

Golaja oktyabrjonka [Meztelen kisdobos] – gyenge?

És ezért annak, aki ezt csinálja, Arany maszkot adnak.

Eredeti megjelenés: Илья Смирнов: Коричневый слюнявчик для мальчика-мажора. №5 журнал «Скепсис» 2008.

Jegyzetek

1 A terminus keletkezéséről ld. Sz. Je. Kurginyjan: Tocska szborki [A gyűjtés pontja]. Rosszija 21, 2005/3.

2 Ld. például A. V. Szkobov: Isztorija Rosszii (1917-1940) [Oroszország törté­nelme]. Szentpétervár, 2001.

3 Ju. I. Szemjonov: Vvegyenyije vo vszemirnuju isztoriju. Isztorija civilizacionnogo obscsesztva [Bevezetés a világtörténelembe. A civilizált társadalom története]. Moszkva, 2002, 23-24.

4 Ju. I. Szemjonov: Filoszofija isztorii [Történelemfilozófia]. Moszkva, 1999. 267.

5 A bojárok hatalmát a terror eszközeivel megtörő rendszer, mely egyben Ret­tegett Iván önkényuralmi ambícióinak biztosítására is szolgált. (A ford.)

6 A.L. Jurganov: Katyegorija russzkoj szrednyevekovoj kulturi [A középkori orosz kultúra kategóriái]. Moszkva, 1998.

7 Jurij Ljubimov (1917-) színházi rendező, a híres Taganka Színház alapítója és vezetője. Magyar felesége miatt erős szálak fűzik Magyarországhoz. (1999-ben Göncz Árpád magyar állampolgárságot adományozott neki.) Olyan, Magyaror­szágon rendezett darabok fűződnek a nevéhez, mint a Bűn és bűnhődés, Csere, Koldusopera, Don Giovanni. A világ számos pontján rendezett. Bár az orosz állampolgárságot a rendszerváltáskor visszakapta, lakhelyéül Jeruzsálemet választotta. (A ford.)

8 Ivan Jefremov (1908-1972) sci-fi író, filozófus. Leginkább utópiáiról ismert. A hatalom hol betiltotta, hol saját céljaira használta fel a könyveit. A bika órája című antiutópiája szintén csak a peresztrojka éveiben jelenhetett meg. (A ford.)

9 Szimon Szolovejcsik (1930-1996) publicista, pedagógus, gyerekíró. A hu­manista pedagógia eszméjének kidolgozója. Cikkeiben, könyveiben sokat fog­lalkozott, gyakorló tanárként pedig sokat tett egy gyermekközpontú pedagógiai szemlélet meghonosításáért. (A ford.)

10 Munkaidőben fodrászatokban, éttermekben, mozikban rajtaütésszerűen iga­zoltatták az embereket, miért ott ülnek, ahelyett, hogy dolgoznának. (A ford.)

11 Elterjedt gyakorlat volt például a szoba, ritkább esetben a lakás vagy a dácsa kiadása. Rövidebb időszakoktól eltekintve a hatalom szemet hunyt az ilyen jellegű, nem bejelentett bevétel felett. (A ford.)

12 Ld. Demoszkop Weekly: Lakosság és társadalom c. közlöny elektronikus verziója. Rosszijanye umirajut szliskom rano [Az oroszok kissé korábban halnak],

13 D.Sz. Lvov: Perszpektyivi dolgoszrocsnogo szocialno-ekonomicseszkogo razvityija Rosszii [A hosszútávú társadalmi-gazdasági fejlődés perspektívái]. Az Orosz Tudományos Akadémia közleményei, 73/8. (2003)

14 Ju. Ju. Boldirjev: O bocskah mjoda i lozskah dyogtya [A mézes hordókról és a kiskanál koromról]. Moszkva, 2003; Pohiscsenyije Evrazii [Eurázsia elrablása]. Moszkva, 2003.

15 Tovsztonogov (1915-1989) színházi rendező, pedagógus. Tbilisziben született orosz apa és grúz anya gyermekeként. Előadásaiban bátran nyúlt más művészeti ágak eszköztárához (mozi, bábszínház, stb.). Minden előadása eseményszámba ment. 1956-tól a Bolsoj Dramatyicseszkij Tyeatr igazgatója volt. (A ford.)

16 1982-ben alapította Szeljunyin, aki mindmáig az együttes frontembere. Ez idő alatt azonban nem egyszer váltottak stílust (rhytm 'n' blues, reggae, rock 'n' roll) és zenészeket. Dalaikat a könyörtelen irónia és a sajátos humor teszi felismer­hetővé. A 80-as években nagy hatással voltak más leningrádi rockzenekarokra. (A ford.)

17 V.P. Efroimszon: Rodoszlovnaja altruizma [Az altruizmus genealógiája]. Novij mir, 1961/10.

18 Utalás Csernomirgyin, az akkori miniszterelnök mára már szállóigévé vált mondatára, mely az 1993-as pénzügyi összeomlás utáni sajtókonferencián hangzott el a balul elsült reformok kapcsán: „A lehető legjobbat akartuk, de úgy sikerült, ahogy mindig". (A ford.)

19 Grigorij Raszputyin (1869-1916) orosz szerzetes, aki Pétervárra kerülve szoros kapcsolatba került a cári családdal. A cári család tagjaira gyakorolt pél­dátlan és nem éppen pozitív befolyását a kortársak igen rossz szemmel nézték. Több sikertelen merénylet után, végül Juszupov hercegnek és segítőinek sikerült végezni vele. (A ford.)

20 Grigorij Grabovoj (1963-) parapszichológus, jövőbelátó, médium. Saját bevallása szerint rák és egyéb betegségeket is tud nagy távolságból gyógyítani, rendelkezik a feltámasztás képességével. Jelenleg csalás vádjával eljárás folyik ellene. (A ford.)

21 M. Kondratova: Gyetszkaja lityeratura [Gyermekirodalom]. Tyeatr, 2003/4.

22 Andrej Csikatilo (1936-1994) a leghíresebb orosz sorozatgyilkos. Élete több rendezőt és írót is megihletett. Nevéhez – „tevékenysége" 22 éve alatt – 53 kü­lönös kegyetlenséggel elkövetett gyilkosság fűződik. Golyó általi halálra ítélték, melyet 1994-ben – több tucatnyi, még Borisz Jelcin akkori államelnöknek is be­nyújtott kegyelmi kérelem ellenére – végrehajtottak. (A ford.)

23 http://www.svobodanews.ru/articlete.aspx?exactdate=20060330154437123

24 „Korunk hőse". Kerekasztal-beszélgetés. Foma, pravoszláv újság kétkedők­nek, 2001/11. 53.

25 http://www.nefedor.com/vc/samisdat/3/311/-082.htm

26 V. Bondarenko: Vivat Galkovszkijnak! Zavtra, 1998. 01. 27.; M. Zolotonoszov: „Pradva" i „lozs" kak szort piva [„Igazság" és „hazugág" mint sörfajták]. Moszkovszkije novosztyi, 2002/37.

27 1993-tól működő profasiszta lap. Főszerkesztő: Alekszandr Prohanov (koráb­ban a Gyeny főszerkesztője). (A ford.)

28 Az angol Moscow News 1980-tól kiadott orosz verziója. Liberális szellemiségű lap. (A ford.)

29 Szélsőjobboldali nacionalista félkatonai szervezet. (A ford.)

30 1925-től működő, mindmáig igen rangosnak számító irodalmi lap. 1962-ben itt jelent meg először Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovics egy napja című kisregé­nye. Ezzel a merész lépéssel, melyet maga Hruscsov hagyott jóvá, egy csapásra kivívta a liberális értelmiség, az ún. hatvanosok szimpátiáját, és egy időre azok orgánuma lett. (A ford.)

31 Alekszandr Tvardovszkij (1910-1971) költő, 1950-1954 és 1958-1970 között a Novij Mir főszerkesztője. (A ford.)

32 http://scepsis.ru/library/id_1400.html

33 Ld. Novaja gazeta, 2005. 09. 08.

34 Ld. Lityeraturnaja gazeta, 2006/11.

35 Orosz nacionalista mozgalom, amely az antiszemitizmus megújítását kezde­ményezte mint „hagyományápoló" szervezet. (A ford.)

36 http://www.absolisrael.net/temerkanov.html

37 http:/www.rusinst.ru/articletext.asp?rzd=1&id=4643&abc=1

38 Szmirnov: Kollektyivnoje szoznatyelnoje [A kollektív tudatalatti]. Tyeatr, 2003/1-2.

39 http://www.smotr.ru/2004/2004_sovr_pionerka.html

40 Putyin.doc. Kilenc forradalmi dráma. Moszkva, Kolonna publications, Mityin zsurnal, 2005.

41 Putyin.doc. 130, 134, 142, 157, 159 oldalak.

42 Lefordíthatatlan szójáték. A dramaturgia és a nem létező szramaturgia rímre játszik rá. Utóbbi szó töve a szram (=szar) szó. (A ford.)

43 Ld. Oktyabr, 2005/12.

44 Ld. M. Krilova, G. Zaszlavszkij zaviszimaja gazeta, 2006. 04. 19.

45 R. Dolzsanszkij: Kocsevoj Sekszpir [A Vándor Shakespeare]. Kommerszant, 2006. 04. 15.

46 Borisz Moiszejev (1954-) koreográfus, táncos, pop-énekes. A Jegyinaja Rosszija [Egységes Oroszország] párt tagja. Vállaltan homoszexuális, ami miatt sok támadás érte az orosz egyház részéről. (A ford.)

47 http://kolonna.mitin.com/about.php

48 http://www.svoboda.org/II/terror/0904/II.090404-1.asp

49 Ld. Mityin zsurnal, 57, Pétervár, 1999. 318.

50 http://www.ad-marginem.ru/izdatelstvo/?page=autors

51 http://www.ultracultura.ru/chr-pic-time/

52 Vlagyimir Zsirinovszkij – Az Orosz Liberális Demokrata Párt elnöke (LDPR), az orosz politikai élet veterán fenegyereke, populista, nacionalista, heves kiroha­násairól ismert politikus. (A ford.)

53 Sumszkij: Vplenu abszurda [Az abszurd fogságában]. http://zhurnal.lib.ru/s/ shumskij_a_w/absurd.shtml

54 Marat Gelman (1960-) művészettörténész, publicista, műgyűjtő. A Gelman Marat Galéria tulajdonosa. (A ford.)

55 Nem lefordítható szólelemény, amelynek eredete bizonytalan. Állítólag létezik egy ilyen nevű, férgek elleni kutyagyógyszer. A név utalhat a „Rozental gyermekei" című darabra (amiben sok pornografikus részlet fordul elő), esetleg A. Ribakov: Az Arbat gyermekei c. regényére is. (A szerk.)

56 V.R. Dolnyik: Homo militaris, 1994/1. http://www.znanie-sila.ru/projetcs/ issue_11.html

57 Kontorer: Vrag u vorot: jubilejnije razmislenyija [Ellenség a kapuban: jubileumi elmélkedések]. Rosszija 21, 2005/4. 100.

58 ROA (Russzkaja Oszvobogyityelnaja Armija, Orosz Felszabadító Hadsereg). Tagjaikat vlaszovistáknak hívták vezetőjük, Vlaszov után. A hadsereg szovjet ha­difoglyokból, fehér emigránsokból és kollaboránsokból állt. A II. világháború után a hadsereg tagjait mint hazaárulókat agyonlőtték. ( A ford.)

59 Bogomolov, i. m.

60 Utalás Ilja Krzsanovszkij díjnyertes és nálunk is bemutatott „4" című filmjére. (A ford.)

Sok szempontból örvendetes, hogy a fotográfia mint alkotótevékenység lassacskán nálunk is méltó helyére kerül. A műfaj nagyjainak munkáit a legtekintélyesebb múzeumok mutatják be díszes kiadványok kíséretében, mint legutóbb a magyar származású Robert Capáét is a budapesti Ludwig Múzeumban.* Ám ez a bizonyos szempontból örvendetes tendencia igen­csak ellentmondásos. Az eredeti kontextusából kiemelt, műalkotásként szemlélt sajtókép is érdekes, ám a lényeget illetően nem pontosan azt mutatja, amiért annak idején készült. S mivel a sajtó viszonyai az elmúlt fél évszázadban markánsan megváltoztak, a nagyközönség jó részének nincsen fogalma róla, hogy ezek a fotók annak idején korántsem a műértő keveseknek, hanem a tömegeknek készültek.

 

A nyáron nagy sikerű kiállításon láthatta a magyar közönség a buda­pesti Ludwig Múzeumban Robert Capa életművének jelentékeny részét. A magyar állam által megvásárolt több száz fotográfiából, eredeti újsá­gokból és néhány dokumentumból álló tárlatból, valamint a fotográfusról készült amerikai életrajzi dokumentumfilmből – ezt a kiállítás ideje alatt vetítették folyamatosan – a nagyközönség is benyomást szerezhetett a magyar származású fotográfus óriási jelentőségű és értékű munkás­ságáról. A kiállítás azóta vidéki városokban vándorol, s az év végéig megjelenik a tárlathoz kapcsolódó kötet is, a kurátor, Páldi Lívia szerkesz­tésében. Csak örülhetünk neki, hogy a fotográfia egyetemes történetét meghatározó magyarokra, köztük Capára, végre a közönség és a kutatás nálunk is kellő figyelmet fordít. Ha van értelme világszínvonalú magyar teljesítményekről beszélni, akkor a fotográfiában működő nagyszámú magyart kellene végre előre vennünk. Másutt már régóta vitathatatlanul a világ fotográfiájának legnagyobb haditudósítójaként tartják számon a budapesti születésű Friedmann Endre Ernőt, a későbbi Robert Capát. S Capa nincs egyedül a nagyok listáján, hiszen legalább ennyi joggal ünnepelhetjük az élvonalban Kertész Andort (ahogy a nagyvilágban isme­rik: André Kertészt), Halász Gyulát (vagyis Brassaït), Munkácsi Mártont (Martin Munkacsi), Elkán Lászlót (vagyis Lucien Hervét) és másokat.

Szó szerint ugyanannyi joggal: mind világhírűek és mindegyiküket nyílt vagy burkolt kényszerrel taszította el magától Horthy Miklós Magyar­országa. Távozásuk okai között a növekvő antiszemitizmus, a zsidók tanulásának korlátozása, a baloldali elkötelezettségűek diszkriminációja s a provinciális hazai kulturális és sajtóviszonyok egyaránt szerepet játszot­tak. A zömmel zsidó polgári családokból származó, apolitikus vagy inkább baloldali érzelmű, tehetséges fiatal és kevésbé fiatal magyarok számára az 1920-as évek Magyarországa egyre inkább fenyegető börtönné vált. A magyar konszolidáció reakciós, soviniszta és korlátolt szellemisége nem sok jóval kecsegtetett. Budapesttel szemben Berlin, Párizs és később New York legalább esélyt adott arra, hogy ki-ki megpróbálhassa magát a világ élvonalában. Nem ment könnyen és egyszerűen ott sem, de aki – gyakran csak szerencsés véletlen folytán – annak idején a sajtóban igyekezett helyet találni magának, volt kellő elszántsága és tehetsége, az befuthatott.

A Budapestre került Capa-kollekció egyébként – kicsinyes személyes és politikai érdekektől vezérelt – vitákat generált, s visszatetsző volt, ahogyan az aktuális hatalom „magáévá" tette ezt a magyar sikert. Ám ennek ellenére ez a kulturális befektetés és a kiállítássorozat hosszú távon mindenképpen meg fog térülni. Remélhetőleg az identitásunk, a valóságos értékekre alapozott nemzeti büszkeségünk is erősödhet általa. Történeti ismereteink is gyarapodhatnak, ha vesszük a fáradságot, hogy tényleg megértsük az életmű igazi jelenőségét. Így az is kiderülhet, hogy a nemzetközi sajtó történetében voltak olyan fejezetek, amelyekben a tömegtájékoztatás a ma uralkodónál jóval mélyebb, igényesebb volt, és a mindenkori szenvedők iránt világosabb elkötelezettséget tanúsított – Capának és társainak is köszönhetően.

Capa és a fotóművészet

Bár manapság Robert Capa műveivel múzeumok és galériák falain s drága fotóalbumok lapjain találkozhatunk, valóságos értékükből és jelentőségükből nem sokat értünk meg, ha a szokásos értelemben vett műtárgyakként szemléljük e fotográfiákat. S egyáltalában: a fotográfiát. Ez még akkor is így van, ha a műkereskedelem sajátos piaci érdekei azt diktálják, hogy az (általában) korlátlan számban sokszorosítható fény­képet limitált szériában, festményekre emlékeztető körülmények között adják és vegyék egyre elképesztőbb összegekért. Capa eredeti fényké­peit manapság elegáns galériák kínálják a vastag bukszájú gyűjtőknek, s a nyári budapesti tárlaton is kínos gonddal – fagyosra klimatizált, őrzött termekben, szép paszpartuban és keretben – tárták a nagyközönség elé az ízig-vérig újságfotókat. Néhány tárlóban látható volt némelyik kép az eredeti módon is, vagyis nyomtatott formájában, egy-két olyan korabeli lappal együtt, amelyik szintén foglalkozott az adott eseménnyel, csak más fotókat, illetve szöveget közölt.

A nagyszerű magyar haditudósító megértésének kulcsa itt keresendő. Életműve nem ragadható ki puszta esztétikumként sem korának történé­seiből, sem sajtóviszonyaiból. Szó sincs róla, persze, hogy ne volnának akár műalkotásként elemezhetők ezek a kiváló fotográfiák. Külön-külön és együtt is. Capa a szűken vett fotográfiai szakma szempontjából is páratlanul nagy mesterként tisztelhető. Szinte lecsupaszítottan egyszerű formai eszköztára meghökkentően erős hatások keltésére volt alkalmas. Szinte hihetetlen, hogyan volt képes a legnehezebb körülmények között is odafigyelni a kompozícióra, a nézőpont megfelelő megválasztására, a tónusok, a fény és árnyék ellentétében rejlő drámaiság alkalmazására, és sok más szempontra. Kétségtelen, Robert Capa műveinek zöme túl­mutat önmagán és a puszta dokumentáción. A fotográfia mint művészi alkotótevékenység történetébe is joggal beletartoznak, és mint ilyenek szinte mindent elárulnak az alkotójukról magáról is. Ami azért is fontos, mert a sármos, bohém „Bandi" világcsavargóként „mediatizált" tetszetős, bizonyos elemeiben tán igaznak is látszó alakja mintha egyre jobban eltakarná a fegyelmezett, elkötelezett és mélyen gondolkodó riporterét és szervezőét, aki Robert Capa valójában volt.

Persze, nehéz ellenállni a mítoszoknak, s ezek terjesztésében maga a szerző is aktív szerepet vállalt, hiszen tényleg jóképű volt, és népszerű társasági ember is. Csakhogy a kivételes figuraként bemutatott csinos fickóval éppen az a legfőbb gond, hogy nem abban látszik kivételesnek, amiben tényleg az volt. A mítoszgyártók szokásos nyárspolgári menta­litással közelednek hősükhöz. A különc, könnyed, félelmet nem ismerő mitikus hős figuráját megrajzolók a tehetséget és erkölcsi bátorságot afféle utánozhatatlan kuriózumnak, sőt szinte devianciának akarják lát­tatni. Holott Capa korántsem volt vakmerő, magányos bolyongó, akinek megfejthetetlen volna a titka: hogyan volt képes ennyi jó fotót csinálni. Szó sincs róla! Egy volt – bár a legnagyobb – azok közül, akik a sajtó és fényképezés történetének egyik izgalmas fejezetét a maguk módján megírták. Capa a maga feje szerint, de soha sem magának fényképezett. Olvasók milliói várták a riportjait, hogy segítségével jobban megérthessék a világot. Nekik akarta elvinni a híreket, és őket akarta meggyőzni az emberségével.

Ha nem vagy elég közel…

Nem véletlen, hogy Capa híres mondását: „Ha nem elég jó a képed, nem voltál elég közel a témához", sokan úgy értelmezik, hogy a közelség csakis szó szerint értendő, s akkor születnek a jó fotók, ha a fényképész akár az életét is kockáztatja, a veszélyes helyzetekhez egyre közelebb nyomulva. (Márpedig a mítosz szerint ilyesmire csak az extravagáns őrül­tek képesek.) Kétségtelen, néha ez is szükséges. Capával is megesett ilyen, például a D-napon, a francia partoknál 1944-ben. A szövetségesek partraszállását másképpen nem lehetett megörökíteni, csakis a partra­szállók egyikeként. Későbbi őszinte vallomása szerint a mészárszékké váló normandiai partszakaszon a híres riporter annyira félt, hogy remegő kezével nem tudta gépében kicserélni a filmet. S ahogy módja volt rá, az első sebesülteket szállító hajóval visszamenekült az angol oldalra. Közismert, hogy a tényleg életveszélyes körülmények között készült filmtekercset a nagy izgalom közepette a laboráns túlhevítette szárítás közben, s a megolvadt emulzió miatt a kockák némelyikén az alakok mintha bemozdultak volna. Mai szemmel az egykori technikai malőr ered­ménye egészen merész formai megoldásnak látszik. Hiába, a sikerhez jó adag szerencse is kell.

Vagyis, az éles helyzetekben dolgozó riporternek, ha nincs más vá­lasztása, a szó szoros értelmében is közel kell mennie a témájához, de a közelség átvitt értelemben is nélkülözhetetlen. Sőt, úgy talán még fontosabb. Capa életművét tanulmányozva rájövünk, hogy ő elsősorban a téma alapos megismerését és az iránta való elkötelezettséget értette „közelségen". S ezzel sem állt egyedül kollégái között. Az 1930-as évektől nagyjából a 60-es évek végéig ez az emberi és szakmai mentalitás jelle­mezte a fényképezés élvonalát. Capának komoly szerepe volt abban is, hogy a későbbi, egyre nehezebb viszonyok között a sajtófotó, dokumen­tumfényképezés, a tudósítás terén az elődök elkötelezett humanizmusa és szakmai igényessége fennmaradjon. Capa nemcsak a műveivel, de az általa alapított alkotói műhellyel, a Magnummal is segített abban, még jóval a halála után is, hogy máig megmaradhasson valami abból a sajátos, emberközpontú megközelítésből, ami a valóságra irányuló fotográfia legszebb hagyománya.

A milliószám kinyomtatott képek

Ahhoz, hogy megértsük, miért és hogyan fényképezett Robert Capa, tudnunk kell, hogy a maitól gyökeresen különböző sajtóvilágban kezdte el a pályáját. A korábban felsorolt magyar emigránsok sikeres csoportjának – köztük a tizenéves fiatal pesti Friedmann Bandinak – szerencséje volt a sajtó első világháború utáni hallatlan felfutásával és megváltozásával. A múlt század elején a nyomdatechnika fejlődésének köszönhetően vég­re sikerült jó minőségben fotográfiát kinyomtatni. S az 1920-as évektől kezdve Európában, Észak-Amerikában, majd a világ szinte minden táján gombamód kezdett szaporodni egy új sajtótermék: a képeslap. Zömmel képes hetilap. Először a napilapok jelentettek meg képes hétvégi mel­lékleteket, s ezeknek akkora sikerük lett, hogy a kiadók rögtön belátták, a műfaj önállóan is megél. Ma már javarészt legendaként szerepelnek a sajtótörténeti monográfiák lapjain az egykori tömeglapok: a francia Vu, az angol Picture Post, az amerikai Life vagy a magyar Színházi Élet. Bár mindegyik másmilyen volt, egy valamiben megegyeztek: a kép a szöveggel egyenrangúan fontos eleme lett ezeknek az újságoknak. Sőt, gyakran a kép uralta, „szerkesztette" a magazinokat. A másik dolog, ami­ben hasonlítottak egymásra: a ma már elképzelhetetlen népszerűségük. A Picture Postot, amelyiknek történetesen szintén egy magyar emigráns volt a szerkesztője, Stephan Lorant – akit a képriport kitalálójának is tartanak -, fénykorában minden második brit állampolgár rendszeresen olvasta, szó szerint milliók. A Life-ot negyven millióan forgatták hétről hétre, amikor a legsikeresebb volt. A rádión kívül ezek voltak a legfonto­sabb hírforrások, valamint a művelődés és szórakozás tán legkedveltebb eszközei az egyre gyarapodó olvasóközönség számára.

A mai laputódok, az inkább havi képes magazinok kevéssé hasonlí­tanak azokra az egykori képes hetilapokra, amelyek a valóságos világ eleven életéről adtak képes-írott tájékoztatást. Mára a témák, a cikkek és a képek is tagadhatatlanul uniformizálódtak. Az amerikai Life az öt­venes években nagy, exkluzív, egyéni hangú írott és képes anyagokat közölt arról, hogyan élnek az emberek világszerte; ma a világban szinte ugyanazokat az anyagokat közlik a különféle lapokban arról, hogyan élnek az amerikai sztárok. A fiatal, egészséges, mosolygós, gondtalan világ fényképi univerzuma – amelyik a magyar újságos standokról is visszaköszön – nem új találmány, hiszen a huszadik századdal megszü­lető reklámfotózás lényegéhez tartozik, hogy nem a valóságot, hanem a vágyak terrénumát kell képpé formálnia. Az újdonság manapság talán csak annyi, hogy a reklámvilág meséi lassanként teljesen kiszorították a valóságot a magazinok zöméből. Egy kicsit durván azt mondhatnánk, olyasmi ez, mintha a tévéhíradó helyett és címén is valamelyik szappan­opera egyik epizódját adnák.

Nos, az 1920-30-as években, amikor a nagy riporteri nemzedék elindult a pályáján, a közönség és a lapkiadók is inkább a valóságra voltak kíváncsiak. A fényképezés nem olyan régen jutott technikailag olyan szintre, hogy a spontán életpillanatokat viszonylag könnyen meg lehetett örökíteni, s a fotográfusok fölfedezték a világot maguknak és a közönségnek. Igazából ekkor mutatkozott meg a fénykép, az állókép különlegessége. Az a képessége, hogy a gyorsan és folyton változó világból olyan pillanatokat képes kimetszeni, amelyekbe hirtelenjében minden fontos és mély emberi tartalom belesűrűsödhet. S kiderült, hogy bizonyos emberek úgy tudják látni és láttatni a világot, ahogyan az a többség előtt – hiába nézi – rejtve marad. Ők lettek a nagy fotográfu­sok. Ráadásul a világ egyre inkább kitágult, s a növekvő népesség, a növekvő olvasóközönség hamar úgy érezhette, hogy személyes köze kezd lenni a világ egészen más tájain élőkhöz is. A fotográfusok min­denhová elmentek, mindent lefényképeztek, ami csak érdekes lehetett. A legjobbak pedig minden látszólag banálisat érdekesen voltak képesek megmutatni.

Az egyre gazdagodó kiadók a múlt század első felében tömegével adták az igények és lehetőségek miatt százszámra fölbukkanó tehet­séges fotóriportereknek a megbízásokat a nagy riportokra. Akkoriban téma lehetett az, hogyan élnek a nők a világ minden táján – az amerikai női magazin, a Ladies Home Journal hetekig hozta az általa megbízott tucatnyi fotográfus képeit erről -, vagy az, hogyan él és dolgozik a tipikus amerikai körzeti orvos: ezt a remek képösszeállítást, Eugene Smith mun­káját a Life közölte le hosszú oldalakon keresztül, több tucatnyi fotóval. A magyar származású Lorant a Picture Post harmincnégy oldalán hozta Brassaí legendás képesszéjét a párizsi éjszakai életről.

A magazinok fizettek annyit a fotográfusoknak, hogy azok ne törődje­nek mással, csakis a feladattal. Legyen rá idejük, ne takarékoskodjanak a géppel és nyersanyaggal, utazással és miegyébbel. Amikor John Steinbeck és Robert Capa nem sokkal a második világháború után kita­lálta, hogy az amerikai közönségnek bemutatják az egykori szövetséges, majd egyre inkább ellenségnek tekintett Szovjetunió mindennapi életét, a Life jóval nagyobb megbízási összeget fizetett a fotósnak, mint jó nevű írótársának. Capa addigra már olyan fényképező sztárriporter lett, amilyen manapság – valóságos képes magazinok híján – elképzelhetet­len. (Könyvalakban lásd John Steinbeck: Orosz napló, Robert Capa 70 fotójával. A Ludwig Múzeum Capa-kiállításának alkalmából megjelentette magyarul a Park Könyvkiadó, 2009.)

A nagy lapok fotóriporterei előtt könnyen nyíltak meg az ajtók, s amelyik mégis csukva maradt, azt a sajtó mint (akkor még) nagyhatalom, kinyit­tatta, ha érdekében állt. A riporterek bizonyos határig diktálhatták a felté­teleket még megbízóiknak is, és közvetelenül nem engedtek beleszólást a munkájukba. Igaz, amikor átadták a lapoknak a kész negatívokat, attól fogva a szerkesztők és tördelők jóindulatára voltak bízva, de az egyre erősödő riporteri „lobby" – élén a legnagyobbal, Capával – megtalálta a módját, hogyan képes az anyag elkészülte után is védeni a szerzői jogait. Ennek érdekében alapította meg 1947-ben Capa a Magnum fotóügynök­séget. Ám mielőtt még a Magnumról ejtenénk szót, lássuk, hogyan találta meg a helyét a 17 éves Friedmann Endre Berlinben, majd Párizsban egy új szakma, a fotóriporteri művelőjeként.

A szuverén riporter és a Magnum

A Németországban alapított Dephot fotóügynökség (ott is az említett Lorant lett először a főszerkesztő) a gyorsan szaporodó képeslapok fotóigényét elégítette ki. Szinte szívta magához a tehetséges és mozgékony fényképészeket. Nem egy magyar jutott megbízáshoz a Dephotnál, Munkácsi Mártontól az ifjú Capáig. A magyarok egyébként mindenütt segítették egymást, Friedmann Bandinak például Kepes György adta kölcsön a fényképezőgépét, hogy megbízást vállalhasson. Hitler hatalomátvétele aztán a magyarok jó részét is Párizsba űzte, ahol hamarosan nemcsak képzőművészek, de fotográfusok is szép számmal összegyűltek. A Döme kávéház lett az egyik nem hivatalos fotográfiai központ. Capa itt is sok segítőre talált, többek között André Kertészre is. Nyelvtudás híján kézenfekvő volt, hogy Friedmannak a kamerával kellene megpróbálkoznia, ha a sajtóban akarja megtalálni a számításait.

S amikor Gerda Taróval összehozta a szerencse – akivel minden módon összeillettek -, már biztos volt, hogy Friedmann Endrének van érzéke, tehetsége és kellő merészsége ehhez az új szakmához. Fiatalok voltak, és úgy érezték, övék a világ. S érezhették is, hiszen egy-egy bátor, szel­lemes megoldás (mondjuk, titkon lefotózni a Párizsban szónokoló Trockijt a bőrdzseki alá rejtett kis kamerával) hamar fölkeltette a munkatársakat kereső szerkesztők figyelmét.

A nagyobb háború főpróbájának tartott spanyol polgárháborúról a friss képes magazinok exkluzív fotóanyagokat akartak hozni. Gerda és Bandi vállalták az első nagy megbízást: tudósítsanak a frontvonalból. Addig­ra már közösen kitalálták a nagymenő amerikai riporter, Robert Capa figuráját, aki extra munkákért extra honoráriumokat remélt. S hamaro­san kidolgozták – szó szerint menet közben – a modern haditudósítás módszertanát. Nagyon egyszerűnek látszott: alapos, szinte mindenre kiterjedő, de a lényeget kiemelő hűséges dokumentáció, a történéseket mindig az előtérbe helyező, nem elfogult, de nem is szenvtelen, s ha a téma megengedi, akkor akár személyes hangú tudósítás. Ahhoz, hogy az újságolvasó szinte úgy érezze, részese a történéseknek, a valóságosan zajló eseményeket kellett megörökíteni, vagy híven rekonstruálni. Ehhez nemcsak a korszerű, könnyű filmes fényképezőgépek kellettek, hanem terepismeret s mindenekelőtt remek kapcsolatteremtő képesség. Ha va­lamiben Capa varázsosan különleges lehetett, hát ebben. Nehezen volt elképzelhető, hogy bármikor bárhova ne jutott volna be, ahová akart. Az erős megbízói háttérnek, a példányszámaikat megsokszorozó hetilapok­nak köszönhetően a tudósító szuverén módon, a saját lelkiismerete és az olvasók vélt igényei szerint fényképezhetett. A hadviselő felek kitilthatták ugyan a helyszínről, de a nyers erőszak alkalmazása megfontolandó volt, mert az újság azt is szétkürtölte.

Capa spanyol anyaga nemcsak minőségben, de mennyiségben is lenyűgöző, s a magazinokban megjelent képriportjai egy csapásra hí­ressé tették. Onnantól fogva már tényleg nagymenő lett Friedmannék még mindig csak 23 éves középső fia. Fantasztikus pályája közismert: két évtizeden át töltötték meg remek riportjai a világ vezető lapjait. Egyre tudatosabban fényképezett, egyre határozottabban próbálta a fotóival humanista elkötelezettségét is megmutatni. Számára a haditudósítói munka nem kaland volt már, sokkal inkább szűnni nem akaró tiltakozás a gyengébbek és védtelenebbek bántalmazása ellen. A politika szen­tesítette gyilkolás, a háború elleni permanens protestálásként is végig-nézhetők művei. S nem is elsősorban a különféle tárlatokon, hanem az eredeti publikációkban. Ő is, ahogyan szakmája legjobbjai, hatni akart az olvasókra. Egyszerűen szólva, jobbá akarta tenni a világot a saját eszközeivel. S úgy három évtizeden át milliókhoz jutott el képekké fo­galmazott mondandója.

Capa már a háború alatt foglalkozott a gondolattal, hogy az egyre inkább profitéhes sajtó megrendelői kényétől valamelyest függetlened­hessen. Nem akarta elveszíteni a szuverenitását, s nem akart bele­nyugodni abba, hogy a szerkesztők egy része önkényesen használja a riporterek fotóit. Komolyan vette a képet és a hivatását. Pontosan tudta, hogy a fényképnek mekkora ereje és értéke van. Joggal kívánta, hogy a maguk teremtette anyagi és erkölcsi hasznot ne mások fölözzék le a fotóriporterek helyett. S azt remélte, közösen megmenthetik a műfajt, a valóságot elemző képriportot. Ugyanis, már a negyvenes években voltak jelei a kedvezőtlen változásnak.

A ma is létező Magnum fotóügynökséget maguk a fotóriporterek ala­pították meg a háború után. Az ötlet Capáé, s ő lett az első vezetője is. Az ügynökség alapelve az volt – és ez az elv általánossá vált a világon -, hogy a negatív, vagyis a megalkotott kép(sorozat) örökösen a riporter tulajdona marad. Az ügynökségnek az a feladata, hogy a közlési jogot forgalmazza. Emellett, persze, az sem ártott, ha megbízást tudott sze­rezni a tagjainak, vagy megbízást kapott valamilyen munkára, amit az ügynökséggel leszerződött fotósok valamelyike végzett el. A Magnum legalább annyira szakmai műhely is volt, mint üzleti vállalkozás. S talán a világ legdemokratikusabb sajtószervezete.

Amikor Capa elindult utolsó riportútjára Indokínába, 1954-ben, még mindig milliós példányszámokat értek el a képeslapok, még mindig ko­moly megbízásokat adtak a jó nevű fotográfusoknak hosszú és alapos munkákra. Ők pedig főként az emberiség mint nagy család színes életét igyekeztek megörökíteni a békésebb vidékeken, a háborúban pedig a tűrhetetlen szenvedést. Ám a nagy lapkiadóknak már az okozott fejtörést, hogy az Amerikában gyorsan terjedő új családi szórakozás, a televízió milyen hihetetlen sebességgel csábítja magához a reklámpiacot. Pár évvel azután, hogy Capa aknára lépett és meghalt Vietnamban, olyasmi történt a sajtópiacon, amit addig senki elképzelni sem tudott: a Life le­húzta a rolót. A tévék elszipkázták a hirdetőit. A hidegháború világában egyre kevesebben hitték azt, hogy az emberiség egyetlen nagy család volna. A magazinokat lapozgató milliók egy része a 60-as években már a tévé elé ült a fotelbe, s a média irányítóit a „kisember" egyre kevésbé mint téma, sokkal inkább csak mint potenciális fogyasztó érdekelte. Csökkent az igény a gondolkodó és állást is foglaló szuverén riporter iránt, aki felfedezi nekünk a világot. Ami kell: gyors híradás, értelmezés és ítélet nélkül, kuriózumok és különlegességek, s főként minden, ami fogyasztásra ösztönöz. S amikor elegáns múzeumok és galériák meg­becsült kincseiként ma áhítattal nézzük Capa és társai hatásos képeit a fotóriport aranykorából, az egykor diadalmas nyomtatott sajtó éppen a végnapjait éli.

Friedmannék fia manapság nem könnyen találna munkát, s nemigen jutna komoly megbízáshoz a sajtótól. Ha valahogyan mégis képes vol­na rá – mint mai legjobb kollégái -, hogy elmélyült, elemző és kritikus képriportokat készítsen, legföljebb egy-egy galériának adhatná el, vagy pályázatokon indulhatna velük. Az internetes konzumvilágon és a ke­reskedelmi tévéken felnövő új nagyközönséghez már bajosan jutnának el üzenetei.

 

Jegyzet

* A magyar kulturális kormányzat 2008-ban lehetővé tette, hogy a Magyar Nem­zeti Múzeum megvásárolja Robert Capa 985 fényképét a New York-i International Center of Photography (ICP) gyűjteményéből. A 985 darabból 48 egykorú eredeti „Robert Capa papír pozitív", 937 pedig a „Robert Capa Master Selection III". E sorozat válogatásában Cornell Capa (Robert Capa öccse), az ICP alapítója és sokáig vezetője vett részt. Mesterkópiának azokat a másolatokat nevezik, amelyek ugyan az eredeti negatívról készülnek, jogutódok felügyeletével, de már jóval később. Ebben az esetben több évtizeddel a képek készítőjének halála után. Az ICP ajándékaként került még a múzeum gyűjteményébe a mestersorozatot kiegészítő húsz nagyobb méretű, a megvásárolt sorozatban is meglevő fénykép Robert Capától, valamint a fotográfust ábrázoló öt portré.

A több évtizedes munkásságára visszatekintő, hírneves világrendszer-kutató sok mindent elénk tár kutatásának tárgyáról. Arrighi a hegemóniákat és azok transzferét – a tőkefelhalmozás folyamatában – a materiálist követő financiális expanziók ciklikussága felől magyarázza. A hegemóniaváltás akkor áll elő, amikor a tőke térbeli rögzítettsége korábbi feltételrendszeréből egy nagyobba lép át: a városállamból a nemzetállamba és tovább. A kontinentális léptékű uralomnál azonban nincs új, tágasabb keret. Merre tart a tőke és megszemélyesítője, a polgárság hatalma, a világgazdaságban fokozódó verseny és a válságok közepette?

Tudna nekünk pár szót mondani a családi hátteréről és az iskoláiról?

Milánóban születtem, 1937-ben. Anyai ágon a családom burzsoá szár­mazású. Nagyapám Olaszországba érkező svájci emigránsok gyermeke volt, aki a munkásarisztokrácia soraiból küzdötte fel magát: a huszadik század elején saját üzemeket alapított, amelyek előbb textilipari gépe­ket, majd fűtési- és légkondicionáló berendezéseket gyártottak. Apám egy vasutas fia volt, és Toscanában született. Milánóba költözve anyai nagyapám gyárában talált magának munkát, és tulajdonképpen az egész azzal végződött, hogy feleségül vette a főnöke lányát. Nagyapám és apám között adódtak bizonyos feszültségek, úgyhogy végül apám megalapította saját vállalkozását, amely saját apósának versenytársa lett. Ám ugyanakkor mindketten antifasiszta érzelműek voltak, ami nagyban meghatározta gyermekkoromat. Gyermekként éltem át a háborút: Róma 1943-as elfoglalását követően Észak-Olaszország náci megszállását, az Ellenállást és a szövetséges csapatok megérkezését.

Apám váratlanul, egy autóbalesetben vesztette életét, amikor én 18 éves voltam. Nagyapám rosszallása ellenére úgy döntöttem, hogy fenntartom a vállalkozását, és beiratkoztam a Bocconi Egyetem közgaz­dász szakára – abban reménykedtem, hogy az ilyen tanulmányok majd megkönnyítik számomra annak megértését, hogy miként irányítsam a céget. Ám a közgazdasági tanszék afféle neoklasszikus bástya volt, mereven elzárkózott bármiféle keynesiánus hatástól, és semmiféle segítséget sem nyújtott apai örökségem működtetéséhez. Végül kényte­len-kelletlen úgy döntöttem, hogy megszüntetem a céget. Ezt követően két évet dolgoztam a nagyapám egyik gyárának üzemcsarnokában, és ismereteket gyűjtöttem a termelési folyamat működéséről. Ezek a tanulmányok végképp meggyőztek arról, hogy a neoklasszikus közgaz­daságtan elegáns általános egyensúly-modelljei teljesen alkalmatlanok a termelés, illetve a bevételek elosztásának megértéséhez. Ez lett a szakdolgozatom alapja. Ezután kineveztek assistante volontariónak – vagyis fizetés nélküli tanársegédnek professzorom mellé. Akkoriban ez számított a legalsó foknak az olaszországi egyetemek ranglétráján. A megélhetésemet pedig az biztosította, hogy gyakornoki állást kaptam az Unilevernél.

Miként került sor arra, hogy 1963-ban Afrikába utazott, ahol a University College of Rhodesia and Nyasaland-en kezdett dolgozni?

Hogy miért mentem oda, az meglehetősen egyszerű. Megtudtam: a brit egyetemek fizetnek azért, hogy az ember tanítson és kutasson – ellentétben Olaszországgal, ahol négy vagy öt évet kellett assistante volontarióként lehúzni ahhoz, hogy egyáltalán reményed lehessen valamiféle fizetett státusz elérésére. Az 1960-as évek elején a britek egyetemek egész sorát alapították meg egykori gyarmatbirodalmuk te­rületén; ezek a szigetországi brit egyetemek kollégiumaiként működtek. Az UCRN a Londoni Egyetem [University of London] kollégiuma volt. Két állást is megpályáztam, az egyiket Rhodesiában, a másikat pedig Szingapúrban. Londonba hívtak állásinterjúra, és mivel az UCRN érdek­lődést mutatott irántam, felajánlottak ott egy közgazdaságtani előadói állást. Szóval utaztam.

Ez valódi intellektuális újjászületés volt számomra. A matematikailag modellezett neoklasszikus hagyományok, amelyeket korábban meg kel­lett tanulnom, egyszerűen semmit nem voltak képesek mondani azokról a folyamatokról, amelyeket Rhodesiában megfigyelhettem, vagy éppen az afrikai élet valóságáról. Az UCRN-ben szociál-antropológusokkal dolgozhattam együtt, különösen Clyde Mitchell-lel, aki már akkor a kap­csolatháló-analízissel foglalkozott, és Jaap Van Velsennel, aki bevezette a szituációs analízis fogalmát, amit később kibővített esettanulmány-ana­lízisként értelmeztek újra. Rendszeresen látogattam a szemináriumaikat, és mindketten komoly hatást gyakoroltak rám. Egyre inkább elvetettem az absztrakt modellezést a szociális antropológia konkrét, empirikusan és történetileg egyaránt megalapozott teóriájának kedvéért. Megkezdtem a neoklasszikus közgazdaságtantól a komparatív-történeti szociológia felé tartó hosszú menetelésemet.

Ez volt 1966-ban írott esszéjének, a Rhodesia politikai gazdaságtaná­nak [The Political Economy of Rhodesia] kontextusa. Ebben az írásában elemezte az országban kialakult kapitalista osztályviszonyok formáit, és a sajátosan jellemző ellentmondásokat – megmutatta azt a dinamikát, amely 1962-ben a telepeseket tömörítő Rhodesiai Front pártjának győzelméhez vezetett, majd arra, hogy 1965-ben lan Smith egyoldalúan kinyilvánította az ország függetlenségét. Mi adott kezdeti ösztönzést ennek az esszének, és visszatekintve mi tűnik belőle fontosnak az ön számára?

A Rhodesia politikai gazdaságtanát Van Velsen ösztönzésére írtam, aki kérlelhetetlenül kritizálta az általam addig használt matematikai model­leket. Egy recenziót írtam Colin Leys könyvéről, a European Politics in Southern Rhodesiáról [Európai politika Dél-Rhodesiában] , és Van Velsen azt tanácsolta, hogy azt bővítsem egy hosszabb tanulmánnyá. Ebben a munkámban, illetve a Munka­erő-kínálat történelmi perspektívában [Labour Supplies in Historical Perspective] című tanulmányomban annak módozatait elemeztem, ahogy a rhodesiai parasztság teljes proletarizálódása ellentmondásba került a tőkefelhalmozással – mindez végül több problémát okozott a kapitalista szektornak, mint amennyi haszonnal járt.¹ Amíg a proletarizálódás csupán részleges volt, addig az afrikai parasztok finanszírozták a tőkefelhalmozást, hiszen részben megtermelték saját létezésük feltételeit; ám ahogy egyre inkább proletarizálódott a parasztság, egyre több gaz­dasági mechanizmus vált működésképtelenné. Egy teljesen proletarizált munkaerő csupán akkor kizsákmányolható, ha a fizetett munkabér teljes mértékben fedezi megélhetésének költségeit. Vagyis a proletarizálódás nem tette egyszerűbbé a munkaerő kizsákmányolását, hanem éppen ellenkezőleg, megnehezítette azt, és gyakran arra késztette a rezsimet, hogy fokozza az elnyomást. Martin Legassick és Harold Wolpe szerint például a dél-afrikai apartheid oka abban érhető tetten, hogy a rezsim kénytelen volt növelni az elnyomást az immár teljesen proletarizálódott afrikai munkaerővel szemben, amely nem volt képes olyan mértékben finanszírozni a tőkefelhalmozást, mint korábban.

Afrika déli területeit – Dél-Afrikától és Botswanától a két egykori Rho­desián, Mozambikon, Malawin (az akkori Nyaszaföldön) át egészen Kenyáig, mint legészakibb pontig bezárólag – az ásványkincsek gaz­dagsága, az ültetvényes-telepes jellegű mezőgazdaság és a parasztság elképesztő mértékű kifosztottsága jellemezte. Mindez meglehetősen különbözik Afrika más területeitől, ideértve a kontinens északi részét is. A nyugat-afrikai gazdaságok alapvetően a parasztságon alapultak. Ám a déli régió – amelyet Samir Amin a „munkaerő-tartalékok Afrikájaként" jellemzett – a legtöbb szempontból a paraszti elnyomorodás, vagyis a proletarizálódás paradigmájában mozgott. Sokan rámutattunk arra, hogy az extrém mértékű elnyomorodás e folyamata ellentmondásokat hordoz magában. Kezdetben megteremtette annak a lehetőségét, hogy a parasztságból finanszírozzák a kapitalista mezőgazdaság kialakulását, a bányászatot, az iparosodást stb. Ám azután egyre növekvő nehézsé­geket okozott az általa megteremtett proletariátus kizsákmányolásában, mobilizálásában és ellenőrzésében. Az az elemzés, amit akkoriban végeztünk – az én Munkaerő-kínálat történelmi perspektívában tanul­mányom, illetve Legassick és Wolpe idevágó írásai – megalapozták azt az elméletet, amely a proletarizálódás és az elnyomorodás dél-afrikai paradigmájaként vált közismertté.

Azoknak a véleményével szemben, akik – mint például Robert Brenner – tout court azonosítják a kapitalista fejlődést a proletarizálódással, a dél­-afrikai tapasztalatok azt mutatják, hogy a proletarizálódás önmagában és saját természeténél fogva nem kedvez a kapitalista fejlődésnek – ehhez egy egész sor más tényezőre is szükség van. Én magam Rhodesiában a proletarizálódás három fázisát különítettem el, amelyek közül a tőkés felhalmozás szempontjából csupán egy mutatkozott kedvezőnek. Az első szakaszban a parasztok a mezőgazdasági termékeik piaci értékesíté­sével reagáltak a vidék kapitalista fejlődésére, és csupán igen magas bérekért voltak hajlandóak munkaerőként szolgálni. Így az egész régiót munkaerőhiány jellemezte, hiszen amikor a kapitalista mezőgazdaság vagy a bányászat fejlődésnek indult, mindez olyan szükségleteket indu­kált a helyi termékekre, amit az afrikai parasztok igen gyorsan ki tudtak elégíteni. Sokkal inkább termékeik értékesítésével, mintsem munkaerejük áruba bocsátásával léptek be a pénzgazdálkodás területére. A telepes-ültetvényes gazdálkodás állami támogatásának egyik célja éppen az volt, hogy az afrikai paraszti gazdálkodással szemben versenyt támasztva a parasztokat rászorítsák, hogy termékeik helyett inkább munkaerejüket vigyék a piacra. Ez egy olyan hosszú távú folyamatot eredményezett, amely a részleges proletarizálódástól a teljes proletarizálódás felé mutatott; ám mint már említettem, ez a folyamat sem volt mentes az ellentmondásoktól. A leegyszerűsített „proletarizálódás mint kapitalista fejlődés" modellnek az a hiányossága, hogy nem csupán a dél-afrikai telepes-ültetvényes gazdálkodásra nem illik, de számos egyéb konkrét esetet is figyelmen kívül hagy – így például magát az Egyesült Álla­mokra jellemző fejlődést is, amely teljesen eltérő minták szerint alakult: a rabszolgaságot kombinálta az őslakosság kiirtásával és az európai munkaerő-felesleg bevándorlásával.

Ön az egyike volt az UCRN azon kilenc oktatójának, akiket 1966 jú­liusában, a Smith-kormány által bevezetett szigorítások idején politikai tevékenységükért letartóztattak?

Igen, egy hétre lecsuktak minket, azután pedig deportáltak.

Ekkor ön Dar es Salaamba ment, amely akkoriban számos szempont­ból az intellektuális interakciók Paradicsomának tűnt. Beszélne nekünk erről az időszakról, illetve arról a közös munkáról, amelyet ott John Saullal végzett?

Ez mind intellektuálisan, mind pedig politikai szempontból igen érdek­feszítő időszak volt. Amikor én 1966-ban Dar es Salaamba érkeztem, Tanzánia még csak alig néhány éve nyerte el függetlenségét. Nyerere olyan nézeteket vallott, amelyeket ő maga afféle afrikai szocializmusnak tekintett. Sikerült mindkét féltől egyenlő távolságot tartania a szovjet-kínai viszony elmérgesedése idején, és kiváló kapcsolatokat ápolt a skandinávokkal. Dar es Salaam lett az összes dél-afrikai emigráns nemzeti fel-szabadítási mozgalom főhadiszállása, amelyek a portugál gyarmatokról, Rhodesiából vagy a Dél-Afrikai Köztársaságból menekültek el. Három évet töltöttem az ottani egyetemen, és sokféle emberrel találkoztam: az amerikai Fekete Hatalom aktivistáival, vagy éppen olyan tudósokkal és gondolkodókkal, mint Immanuel Wallerstein, David Apter, Walter Rodney, Roger Murray, Sol Picciotto, Catherine Hoskins, Jim Mellon, aki később a Weathermen egyik alapítója lett, Luisa Passerini, aki a FRELIMÓt tanulmányozta, és sokan mások. Köztük megismertem természetesen John Sault is.

Johnnal dolgozva Dar es Salaamban érdeklődésem a munkaerő-el­látás problémáiról egyre inkább a nemzeti felszabadító mozgalmakra, illetve a dekolonizációs folyamat során kialakuló új rezsimek kutatására fókuszálódott. Mindketten meglehetősen szkeptikusak voltunk abból a szempontból, hogy ezek a rezsimek képesek lesznek-e megszabadulni attól a jelenségtől, amit éppen akkoriban kezdtek neokolonializmusnak nevezni, és egyben megvalósítani a gazdaság fejlesztésére vonatkozó ígéreteiket is. Ám abban véleménykülönbség volt köztünk – és ez azt hiszem, mind a mai napig fennmaradt -, hogy én sokkal kevésbé tar­tottam ezt aggasztónak, mint John. Én ezeket a mozgalmakat nemzeti felszabadító mozgalmaknak tekintettem; semmiféle szempontból nem voltak szocialisták, még akkor sem, ha elsajátítottak és felhasználtak némi szocialista retorikát. Populista rezsimek voltak, és én nem is szá­mítottam többre tőlük a nemzeti felszabadításnál, amelyet mindketten önmagában is igen fontos szempontnak tekintettünk. Ám arról, hogy voltak-e bennük ezen túlmutató lehetőségek is a politikai fejlődésre vonatkozóan, találkozásaink alkalmával mindmáig heves, ám igen jó hangulatú vitákat folyatunk Johnnal. Mindazonáltal közösen írt esszéink arról szólnak, amiben egyetértettünk.

Mikor visszatért Európába, nagyon más világot talált, mint amilyet hat évvel korábban maga mögött hagyott?

Igen. 1969-ben érkeztem haza Olaszországba, és egyszerre két helyzetbe is nyakig merültem. Az egyik a Trentói Egyetemen volt, ahol docentúrát kaptam. Trento a militáns diákok fellegvárának számított, és akkoriban az egyedüli olaszországi egyetem volt, ahol szociológiából doktorátust lehetett szerezni. Kinevezésemet támogatta az egyetem szervezőbizottsága, amely a kereszténydemokrata Nino Andreattából, a liberális szocialista Norberto Bobbióból és Francesco Alberoniból állt. Részben annak is köszönhettem a megbízást, hogy egy radikális személy alkalmazásával kívánták lenyugtatni a diákmozgalmat. Az első szeminári­umomon mindössze négy hallgató jelent meg; ám az őszi szemeszteren, miután 1969 nyarán megjelent Afrikáról szóló könyvem,² már közel ezer diák próbált bejutni az előadóterembe. A kurzusom nagy esemény lett Trentóban. Még a Lotta Continua csoport szétválásában is szerepem volt: a Boato frakció arra ösztönözte a diákokat, hogy vegyenek részt az előadásokon és ismerjék meg a növekedéselméletek radikális kritikáját, míg a Rostagno frakció az udvarról köveket hajigált az auditórium abla­kaiba, hogy félbeszakítsa az előadásokat.

A másik szituáció Torino volt, Luisa Passerini jóvoltából, aki a szituacionista írások nagy propagálója volt, és így nagy hatást gyakorolt a Lotta Continua számos káderére, akik éppen akkoriban csipegették fel a szituacionizmust. Trento és Torino között ingázva Milánón keresztül kellett utaznom – így a diákmozgalom fellegvárából egyenesen a mun­kásmozgalom fellegvárába érkeztem. Egyrészt megfogott, de bizonyos aspektusaiban egyben zavart is ez a mozgalom – különösen a „politika" heves elutasítása. Néhány gyűlésen az igen militáns munkások felálltak, és azt mondták: „Elég a politikából! A politika rossz irányba taszigál ben­nünket. Egységesnek kell lennünk!" Számomra, aki Afrikából érkeztem, meglehetősen sokkoló volt, hogy a harcoló munkások reakciósnak és elnyomónak tekintették a kommunista szakszervezetet – és ráadásul ez a véleményük meglehetősen sok igazságot hordozott. A kommunista párt szakszervezeteivel szembeni reakció pedig átcsapott az összes szakszervezettel szembeni ellenségességbe. Az olyan csoportok, mint a Potere Operaio vagy a Lotta Continua alternatívának tekintették magu­kat mind a szakszervezetekkel, mind pedig a tömegpártokkal szemben. Romano Maderával – aki akkoriban még diák volt, de egyben politikai aktivista is, és (nagy ritkaság a parlamenten kívüli baloldal köreiben) Gramsci követője – azon kezdtünk gondolkodni, hogy miként találhatnánk egy olyan gramsciánus stratégiát, amely alkalmazható a mozgalomra.

Így jelent meg az autonómia – a munkásosztály intellektuális autonó­miájának – gondolata. E koncepció kikovácsolását manapság általában Antonio Negrinek szokták tulajdonítani. Valójában azonban az a Gramsci-interpretáció volt az alap, amelyet mi alakítottunk ki az 1970-es évek elején a Madera, Passerini és jómagam által alapított Gruppo Gramsci keretében. A mozgalomban való szerepünket nem abban láttuk, hogy alternatívát nyújtsunk akár a szakszervezetekkel, akár a pártokkal szem­ben, hanem olyan diákoknak és értelmiségieknek tekintettük magunkat, akik hozzásegítik a munkások avantgárdját saját autonómiájuk – a mun­kásautonómia, autonomia operaia – megformálásában, amelyhez azon tágabb, nemzeti és globális folyamatok megértésén keresztül vezet az út, amelyek kereteiben saját harcuk is folyik. Gramscii terminológiával élve úgy fogtuk ezt fel, mint az értelmiség organikus kifejlődését a harcoló munkásosztály kebelében. Ennek érdekében alakítottuk meg a Collectivi Politici Operait (CPOs), amely azután mint Area dell'Autonomia vált is­mertté. Miután ezek a kollektívák kialakították saját autonóm gyakorlatu­kat, a Gruppo Gramsci okafogyottá vált, és így feloszlathattuk. Ám Negri éppen akkor került a képbe, amikor 1973 őszén a csoport feloszlott, és olyan kalandor ösvényekre térítette a CPOs-t és az Area dell'Autonomiát, amelyek meglehetősen távol estek a mi eredeti szándékainktól.

Le tudott vonni valamiféle közös tanulságokat az afrikai nemzeti felszabadítási harcokból és az olaszországi munkásosztály küzdelmeiből?

A két tapasztalatban közös pont, hogy mindkét esetben igen jó kapcso­latokat ápoltam a szélesebb értelemben vett mozgalmakkal. Tudni akar­ták, hogy milyen alapon veszek részt a harcukban. Az én álláspontom a következő volt: „Nem fogom nektek megmondani, hogy mit tegyetek, hiszen ti sokkal alaposabban ismeritek a saját helyzeteteket, mint azt én valaha is ismerni fogom. De én jobb helyzetben vagyok ahhoz, hogy értelmezzem azokat a tágabb összefüggéseket, amelyek ezt a szituációt alakítják. Vagyis a csere alapja közöttünk az, hogy ti megismertetitek velem a helyzeteteket, én pedig elmondom, hogy az miként illeszkedik a tágabb kontextusba, amit ti nem, vagy csupán részlegesen láthattok." Ez pedig mindig kiváló alapnak bizonyult az együttműködésre, mind a dél-afrikai felszabadítási mozgalmak, mind pedig az olaszországi mun­kások esetében.

A kapitalista válságról írott 1972-es cikkeim mind egy effajta cseréből születtek.³ A munkásoknak azt mondták: „Gazdasági válság van, most meg kell húznunk magunkat. Ha tovább harcolunk, máshová viszik a munkalehetőségeket." Mire a munkások azt kérdezték tőlünk: „Valóban válságban vagyunk? És ha igen, akkor ez mit von magával? Csak ezért kussolnunk kellene?" A kapitalista gazdasági válság teóriája felé címen összegyűjtött cikkek ebben a problematikában mozogtak, amelynek kereteit maguk a munkások szabták meg, akik azt mondták, hogy „beszéljetek nekünk a külvilágról, és arról, hogy mire számíthatunk". A cikkek kiindulópontja lényegében a következő volt: „Nézzétek, válságok lesznek, függetlenül attól, hogy harcoltok vagy sem – nem a munkások küzdelmének eredményei, és nem is a gazdaságigazgatás »hibái« okoz­zák őket, hanem a tőkés felhalmozás kikerülhetetlen elemei." Ez volt a kezdeti irányvonal. Ezt a válság legelején írtam; még mielőtt a válság megjelenését szélesebb körben észrevették volna. Olyan keretként vált mindez fontossá, amelyet felhasználva évekig figyelhettem, hogy mi történik. Ebből a szempontból pedig meglehetősen jól működött.

Később még visszatérünk a kapitalista válság elméletéhez, de előbb még calabriai munkájáról szeretném kérdezni. 1973-ban, mikor a mozgalom végül leszálló ágba került, elfogadott egy oktatói állást Cosenzában.

A Calabriába költözés egyik fő vonzereje éppen az volt számomra, hogy új helyen folytathattam kutatásaimat a munkaerő-kínálat területén. Rhodesiában már láttam, hogy miként megy végbe az afrikaiak teljes proletarizálódása – illetve pontosabban, hogy miként tudatosul bennük teljes proletarizálódásuk -, és ez miként vezetett a városiasodott régiók­ban a megélhetéshez szükséges munkabérért folytatott harcokhoz. Más szavakkal, az az elképzelés, hogy „egyedülálló férfiak vagyunk, a család­jaink továbbra is parasztként élnek vidéken", nem volt már fenntartható, amint kénytelenek voltak a városba költözni. Erre rámutattam a Munkaerő-kínálat történelmi perspektívában is. Mindez Olaszországban még tisztábban került fókuszba, hiszen ott a következő volt a kirakós játék alapja: az ország déli területeiről érkező migránsok az 1950-es és 1960-as években sztrájktörőkként érkeztek az iparosodott északi területekre. De az 1960-as évek során, és különösen az évtized vége felé egyre in­kább osztályharcos avantgárddá alakultak, és ez volt a migránsok tipikus tapasztalata. Mikor egy kutatói munkacsoportot hoztam létre Calabriában, az Afrikával foglalkozó szociál-antropológusokat olvastattam a résztve­vőkkel, különösen a migrációval foglalkozó textusokat, és ezt követően vettük górcső alá a calabriai munkaerő-kínálat problematikáját. A fő kérdések a következők voltak: mik ennek a migrációnak az előfeltételei és mik a korlátai? Tekintettel arra, hogy a migránsok egy adott ponton, ahelyett, hogy olyan engedelmes munkaerőként szolgáltak volna, amely alkalmas az északi munkásosztály alkupozícióinak aláásására, önmaguk váltak militáns avantgárddá.

A kutatás során két eredményre jutottunk. Először is, a kapitalista fej­lődés nem feltétlenül alapozódik a teljes proletarizálódásra. Egyrészt a nagyobb távolságokra kiterjedő migráció olyan helyekről indult ki, ahol a termőföldek teljes kisajátítására még nem került sor; ahol akár még arra is lehetőségük nyílott a migránsoknak, hogy a földbirtokosoktól földet vásároljanak. Ez a primogenitura lokális szokásrendszereihez kapcso­lódott, amelynek értelmében mindig a legidősebb fiú örökölte a földet. A fiatalabb fiúk hagyományosan az egyházhoz vagy a hadsereghez csatlakoztak mindaddig, amíg a tömegessé váló, nagyobb távolságokat átfogó migráció nem nyújtott egyre jelentősebbé váló alternatívát annak az összegnek a megkereséséhez, amelynek birtokában hazatérve földet vásárolhattak, és gazdálkodni kezdhettek. Másrészt pedig azokon a való­ban szegény területeken, ahol a munkaerő teljes mértékben proletarizálódott, az emberek általában nem engedhették meg maguknak a migrációt. Erre csupán olyan esetekben nyílott lehetőségük, mint amikor 1888-ban Brazíliában eltörölték a rabszolgaságot, és komoly igény mutatkozott az azt helyettesítő olcsó munkaerőre. A dél-olaszországi mélyen elszegé­nyedett területekről toboroztak ekkor munkásokat, akiknek kifizették a hajójegyüket, és a felszabadított rabszolgák pótlására letelepítették őket Brazíliában. Ezek a migráció igencsak eltérő formái. De nagy általános­ságban nem az igazán szegények azok, akik migrálnak; ehhez ugyanis szükség van bizonyos eszközökre és kapcsolatokra.

A calabriai kutatásaink másik eredménye hasonló az Afrikában végzett kutatásoknál tapasztaltakhoz. A migránsok hajlandósága, hogy bekap­csolódjanak a vándorlásaik célterületén folyó osztályharcokba mindkét helyen attól függött, hogy az ottani feltételeket mennyire tekintették állandónak életesélyeik alakításának szempontjából. Nem elegendő kijelenteni, hogy a migránsokat kibocsátó területek helyzete határozza meg, hogy milyen fizetésért és milyen körülmények között fognak ezek a migránsok dolgozni. Azt is meg kell mutatni, hogy mely ponton tekin­tenek úgy magukra a migránsok, mint akik a bérmunkára alapozzák teljes létfenntartásukat – ezt a fordulópontot fel kell ismerni, és figyelni, vizsgálni kell. De a legfontosabb eredmény az volt, hogy egy újfajta kri­tikai szemléletet alakítottunk ki a proletarizálódással, mint a kapitalista fejlődés tipikus folyamatával szemben.

Ennek a kutatásnak az eredményeit Rómában ellopták egy autóból. Így végül csak az Egyesült Államokban jelentek meg, sok évvel azután, hogy ön 1979-ben Binghamptonba költözött, ahol megformálódott a világrendszer-analízis. Ez volt az első eset, hogy ön Wallerstein és Brenner nézeteivel szemben egyértelműen megfogalmazta álláspontjait a proletarizálódásról és a kapitalista fejlődésről?

Igen, bár korántsem voltam eléggé nyílt és egyértelmű. Jóllehet csak futólag említettem Wallerstein és Brenner nevét; valójában azonban az egész tanulmány az ő kettejük kritikája volt.⁴ Wallerstein azt az elméletet vallja, amely szerint a termelési viszonyokat az határozza meg, hogy milyen helyet foglalnak el a centrum-periféria struktúrájában. Véleménye szerint a periférián az ember korlátozó jellegű termelési viszonyokat talál; nem lehetséges a teljes proletarizálódás, amely a centrumra jellemző állapot. Brenner bizonyos értelemben éppen ellenkező eredményre jut, de más szempontból nézetei igen hasonlóak Wallerstein elképzeléseihez, vagyis hogy a termelési viszonyokat a centrum-periféria struktúrában elfoglalt helyük határozza meg. A centrum-perifériában elfoglalt hely és a termelési viszonyok kapcsolata mindkettejüknél kitüntetett szerepet kap. A calabriai kutatások azonban mást mutattak. Ott, ugyanabban a periféri­ális környezetben a fejlődés három olyan párhuzamos mintáját mutattuk ki, amelyek kölcsönösen megerősítik egymást. Ráadásul ez a három irány igencsak emlékeztetett olyan formákra, amelyek történelmileg más, centrális területek fejlődésére voltak jellemzőek. Az egyik meglehetősen hasonló a Lenin által meghatározott „porosz úthoz" – latifundiumok és teljes proletarizálódás; a másik a Lenin-féle „amerikai úthoz", ahol a kis-és középgazdaságok beágyazódnak a piaci viszonyokba. A harmadikról, amelyet mi „svájci útnak" neveztünk el, Lenin nem tesz említést: hosszú távú migráció, majd hazatérve tulajdonszerzés és a tulajdon fenntartása. Svájcban nem a parasztság kisajátítása volt jellemző, hanem egy olyan migráció vált hagyománnyá, amely a paraszti kistermelés konszolidáci­ójához vezetett. Calabria esetében éppen az volt az érdekes, hogy ott a periférián találtunk rá mindhárom, egyébként a centrális területekre jellemző útra – ez egyaránt kritika volt Brenner proletarizálódás-teóriájára és Wallersteinére, aki a termelési viszonyokat a centrum-periféria helyzetben szemlélte.

Az imperializmus geometriája [The Geometry of Imperialism] című műve 1978-ban jelent meg, mielőtt az Egyesült Államokba utazott volna. Újraolvasva engem meg­ragadott a matematikai metafora – a geometria -, amelyet arra használ, hogy megértesse Hobson imperializmus-elméletét, és amelynek igen hasznos szerep jut. De belül ott van egy érdekes földrajzi kérdés: mikor ön közös nevezőre hozza Hobsont és a kapitalizmust, hirtelen megjelenik a hegemónia fogalma, mint egy váltás a geometriáról a geográfiára. Mi volt az eredeti intenciója a Geometria megírásakor, és mi ennek a műnek a jelentősége az ön számára?

Akkoriban meglehetősen zavart az a terminológiai összevisszaság, amely az „imperializmus" meghatározása körül kavargott. Úgy szeret­tem volna némileg eloszlatni ezt a káoszt, hogy meghatározok egyfajta topológiai pontot, amelyből kiindulva a különböző koncepciók, amelyeket gyakorta zavarosan egyként „imperializmusnak" neveztek, elkülöníthető­ek lesznek egymástól. De az imperializmuson végzett afféle gyakorlat­ként… igen, számomra ez azt jelentette, hogy a hegemónia koncepciója felé fordultam. Ezt egyértelműen le is szögeztem Az imperializmus geometriájához 1983-ban írt utószóban, ahol amellett érveltem, hogy a hegemónia Gramsci-féle elképzelése alkalmasabb lehet az államok közti kapcsolatrendszerek jelenlegi dinamikájának elemzésében, mint az „imperializmus". Ebből a szempontból az, amit jómagam és mások tet­tünk, nem más, mint Gramsci hegemónia elméletének újraalkalmazása azokra az államok közti kapcsolatokra, amelyekre eredetileg is használ­ták, mielőtt még Gramsci az egy nemzeti-politikai fennhatóságon belüli osztályviszonyok elemzésére vonatkoztatta volna. Gramsci természete­sen számos olyan új szemponttal gazdagította ezt az elméletet, amelyek korábban így nem voltak megfogalmazva. Amikor mi ismét a nemzetközi kapcsolatokra alkalmaztuk, nagyrészt erre támaszkodtunk.

Az 1994-ben megjelent A hosszú huszadik század [The Long Twentieth Century] című munkára Braudel volt a legjelentősebb hatással. Miután feldolgozta, van-e vala­miféle jelentős kritikája az ő gondolatait illetően?

A kritika ez esetben meglehetősen egyszerű. Braudel a piacokról és a kapitalizmusról szóló információk hihetetlenül gazdag forrása, de elméleti keretekkel nem szolgál. Pontosabban, amint arra Charles Tilly rámu­tatott, Braudel annyira eklektikus, hogy megszámlálhatatlan részleges elmélettel jön elő, ám ezek összességükben nem alkotnak egy elméletet. Nem lehet egyszerűen Braudelre támaszkodni; hozzá úgy kell közeledni, hogy az embernek határozott elképzelése van arról, hogy mit keres, és mit akar tőle. Az egyik olyan dolog, amire én összpontosítottam, és ami megkülönbözteti Braudelt Wallersteintől és a világrendszer-elmélet összes többi képviselőjétől – hogy a hagyományosabb, marxista és másféle gazdaságtörténészekről ne is beszéljünk -, az a gondolat, hogy a tizenhatodik és tizenhetedik század folyamán kialakuló nemzetállami rendszert megelőzi a városállamok rendszere; és a kapitalizmus gyöke­reit éppen itt, a városállamokban kell keresni. Ez az a jelenség, ami a Nyugatot, illetve Európát megkülönbözteti a világ többi részétől. Ám az ember könnyen eltévedhet, ha csupán Braudelt követi, hiszen ő oly sok irányba kalandozik el. Így például nekem ezt az álláspontot szabályosan fel kellett tárnom, és összegyúrnom William McNeill Pursuit of Power [A hatalom vonzásában] c. könyvével, amely egy más nézőpontból szintén amellett érvel, hogy a városállami rendszer megelőzte és előkészítette a territoriális államok rendszerének felemelkedését.

Egy további gondolatmenet, amelyet ön sokkal tágabb elméleti keretbe foglal, de amely kétségkívül Braudeltől ered, hogy a pénzügyi expanzió egy bizonyos fajta hegemón rendszer alkonyát jelenti, és jelzi az áttérést egy új hegemóniára. Tekinthetjük ezt úgy, mint A hosszú huszadik század központi gondolatát?

Igen. Az elmélet úgy szólt, hogy egy adott korszak legfőbb kapitalista szerveződései egyben a pénzügyi expanzió vezetői is lesznek, amelyre mindig akkor kerül sor, amikor a termelőerők anyagi jellegű expanziója eléri saját határait. Ennek a folyamatnak a logikája szerint – amelyet, szögezzük le ismét, Braudel nem fogalmaz meg -, amikor a verseny fokozódik, akkor a gazdasági termelésbe való befektetés egyre kocká­zatosabbá válik, következésképpen a tőkefelhalmozók számára nagyobb preferenciális hangsúlyt kap a likviditás, és ez azután megteremti a pénzügyi expanzió előfeltételeit. A következő kérdés természetesen az, hogy miként jönnek létre a pénzügyi expanziót megkívánó feltételek. E tekintetben Weber elméletére támaszkodtam, aki szerint a mobil tőkére irányuló államközi versengés a modern kor világtörténeti specifikumát jelenti. Én azzal érveltem, hogy ez a verseny teremti meg a feltételeket a financiális expanzió iránti igényre. Braudel elképzelése az „alkony­ról" – mint arról az óhatatlanul bekövetkező fázisról, amelynek során a felhalmozás irányítása átkerül a materiális szférából a financiálisba, és végül új irányításba torkollik – alapvető fontosságú. De éppen ennyire fontos Marx elmélete is, aki szerint egy adott állam alkonya, amely a financiális expanzió szakaszába lép, egyben virradatot jelent egy másik területen: a Velencében felhalmozott értéktöbblet Hollandiába vándorolt; a Hollandiában felhalmozott érték továbbment Angliába; majd pedig onnan is átözönlött az Egyesült Államokba. Marx így lehetővé teszi szá­munkra, hogy kiegészítsük Braudelt: az alkony másutt virradattá változik, és mindez együtt rengeteg egymásba kapcsolódó fejlődési folyamatot eredményez.

A hosszú huszadik század a kapitalista expanzió és a hegemón hatalom felívelésének ciklusait a reneszánszból a jelenbe helyezi át. Az ön narratívájában a tőke materiális terjeszkedésének fázisai végül elerőtlenednek az egyre fokozódó verseny nyomása alatt, és utat ad­nak a financiális expanziónak, amelynek kimerülése az államok közti káoszban nyilvánul meg, és mindez végül egy olyan új hegemonikus hatalom felemelkedését eredményezi, amely képes visszaállítani a globális rendet, és egy új társadalmi réteg támogatásával el tudja indí­tani a materiális expanzió újabb ciklusát. Ilyen egymás után következő hegemonikus hatalmak voltak Genova, Hollandia, Britannia és végül az Egyesült Államok. Milyen fontosságot tulajdonít ön ezekben az egymás után következő fázisokban – amelyek mind véget vetnek az őket megelő­ző problémák terhelte időszakoknak – az esetlegességnek, a véletlenek összekapcsolódásainak?

Ez egy érdekes és bonyolult kérdés! Az esetlegességnek mindig van némi szerepe. Ugyanakkor annak oka, hogy ezek a változások ennyire elhúzódnak, a felfordulások és a káosz időszakain keresztül realizálód­nak, éppen azokban az aktorokban keresendő, amelyeknek keresztül kell esniük egyfajta tanulási fázison, mielőtt megerősödve újjászervez­nék a rendszert. Ez meglehetősen egyértelmű, ha a legfrissebb példát, az Egyesült Államokat vizsgáljuk. A tizenkilencedik század végére az Egyesült Államok már felmutathatott néhány olyan vonást, amelyek arra utaltak, hogy új hegemón hatalomként Britannia örökösévé válhat. Ám mégis több mint fél évszázadra, két világháborúra és egy katasztrofális gazdasági válságra volt szükség, mire az Egyesült Államok képes volt kialakítani azokat a struktúrákat és ideológiákat, amelyek a második világháborút követően lehetővé tették, hogy valóban hegemón szerepbe kerüljön. Vajon az Egyesült Államok tizenkilencedik századi fejlődése a hegemónia lehetősége felé egyszerűen valamiféle véletlennek tud­ható be, vagy más okai is vannak? Nem tudom. Persze ott volt egy fontos földrajzi aspektus – Észak-Amerika térbeli helyzete különbözik Európáétól, és ez lehetővé tette egy olyan állam kiformálódását, amely Európában képtelenség lett volna, a kontinens keleti határát leszámítva, ahol Oroszország szintén kiterjesztette territoriális fennhatóságát. De ott volt még egy szervezeti komponens is: Britannia egy olyan nemzetközi hitelrendszert alakított ki, amely egy bizonyos ponton sajátos módon az Egyesült Államok megformálódásának kedvezett.

Nyilvánvaló, hogy ha nem lett volna az Egyesült Államok az ő különle­ges történelmi-földrajzi helyzetével a tizenkilencedik század végén, akkor a történelem egészen másként alakul. Hogy akkor melyik ország került volna hegemón helyzetbe? Legfeljebb találgathatunk. Ám az Egyesült Államok igenis létezett, és sok szempontból éppen Hollandia és Britan­nia hagyományaira tudott építkezni. Genova némileg eltérő eset: én sohasem állítottam, hogy hegemón hatalom lett volna. Közelebb állt egy olyanféle transznacionális pénzügyi szerveződéshez, amely a diaszpó­rákban hajlamos kialakulni, ide értve a mai kínai diaszpórát is. De nem volt hegemón abban a Gramsci-féle értelemben, ahogy Hollandia, Britannia, vagy éppen az Egyesült Államok. A földrajzi helyzet sokat számít; de hiá­ba van itt szó három teljesen eltérő térbeli helyzetű hegemón hatalomról, mindegyik azokra a szerveződési formákra épített, amelyeknek alapjait a megelőző hegemón hatalomtól tanulta el. Britannia rengeteg dolgot átvett a hollandoktól, és az Egyesült Államok Britanniától; ezek számos ponton egymásba kapcsolódó államok – egyfajta hólabda-effektust figyelhetünk meg. Szóval igen, van szerepe a véletlennek, de ugyanakkor ott vannak a rendszerszintű összefüggések is.

A hosszú huszadik század nem foglalkozik a munkásmozgalom sorsával. Azért hagyta ki, mert a könyv megírásakor már kevésbé tar­totta fontosnak, vagy azért, mert a könyv felépítése – amelynek alcíme Pénz, hatalom és a korunk gyökerei [Money, Power and the Origins of Our Times] – már eleve annyira tág és összetett volt, hogy ez a probléma már nem fért volna bele?

Inkább az utóbbi. A hosszú huszadik századot eredetileg Beverly Silverrel közösen terveztem megírni – vele először Binghamptonban találkoztam -, és három részből állt volna. Az egyik a hegemóniákkal foglalkozott volna, amely végül a könyv első fejezete lett. A második rész témájának a tőkét terveztem (a tőke szerveződése, az üzleti vállalkozá­sok, alapjában véve a verseny). És a harmadik rész témája lett volna a munka (a munka és a tőke közötti kapcsolatok, és a munkásmozgalmak). De annak a felismerése, hogy a financializálódás a történeti kapitalizmus visszatérő jelensége, teljesen felforgatta az egész projectet. Ez arra késztetett, hogy messzebbre tekintsek vissza a múltba, amit eredetileg nem terveztem, hiszen a könyv valóban a „hosszú huszadik századról" szólt volna, az 1870-es évek nagy gazdasági válságától egészen máig. Mikor felismertem a financializálódás paradigmáját, az egyensúly teljesen felborult, és A hosszú huszadik század olyan könyv lett, amelynek témája alapjában véve a finánctőke szerepe a kapitalizmus történelmi fejlődésében egészen a tizennegyedik századtól kezdve. Vagyis a mun­kásmozgalom kérdése Beverlyre maradt, aki meg is írta azt 2003-ban megjelent Forces of Labour [A munka erői] című könyvében.⁵

Úgy tűnik, 1999-es közös munkájuk, a Káosz és kormányzás [Chaos and Governance] épül azokra a struktúrákra, amelyet eredetileg A hosszú huszadik század számára terveztek.

Igen, a Káosz és kormányzásban vannak fejezetek a geopolitikáról, az üzleti vállalkozásokról, a társadalmi konfliktusról és így tovább.⁶ Vagyis az eredeti projectet nem adtuk fel. De A hosszú huszadik század megírásakor egyértelműen eltértem tőle, mivel nem tudtam egyszerre a materiális expanzió és a financiális expanzió ciklikus váltakozására és a munka problematikájára is koncentrálni. Ha az ember arra fókuszál, hogy a kapitalizmust a materiális és financiális expanziók váltakozása­ként határozza meg, akkor nagyon nehéz újra visszahozni a munkát a képbe. Nem csupán azért, mert ez túl nagy falat, hanem azért is, mert a munka és a tőke közötti kapcsolatoknak térben és időben rengeteg változata van. Egyrészt, amint erre a Káosz és kormányzás lapjain rámutattunk, ott van a társadalom történetének felgyorsulása. Amikor az ember összehasonlítja a felhalmozás különböző szerveződéseit, akkor azt látja, hogy a tizennyolcadik században, amikor Britannia átvette Hol­landiától a hegemóniát, a financiális expanzióhoz és a háborúkhoz képest viszonylag későn jelentkezett a társadalmi konfliktus. A huszadik század elején, amikor az Egyesült Államok vette át a britektől a hegemóniát, a társadalmi konfliktus megjelenése immár többé-kevésbé egybeesett a financiális expanzió nekirugaszkodásával és a háborúkkal. A mai átme­netben – amelynek az eredményét még nem ismerhetjük – az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején kirobbanó társadalmi konfliktus megelőzte a financiális expanziót, és anélkül jelent meg, hogy a főbb hatalmak háborúba bonyolódtak volna egymással.

Más szavakkal, ha megnézzük a huszadik század első felét, akkor azt fogjuk látni, hogy a legnagyobb munkásküzdelmek a világháborúk előestéjén és utóhatásaik idején zajlottak. Ez volt Lenin forradalomel­méletének az alapja: hogy a háborúba átcsapó rivalizálás a kapitalisták közt megfelelő feltételeket teremt a forradalom számára, amit egészen a második világháborúig az empirikus tapasztalatok is alátámasztottak. Bi­zonyos értelemben az ember érvelhet úgy is, hogy a jelenlegi helyzetben éppen a társadalmi konfliktus felgyorsulása volt az, ami visszatartotta a kapitalista államokat a háborútól. Szóval, visszatérve a kérdésére, úgy döntöttem, hogy A hosszú huszadik század lapjain teljesen kidolgozom érveimet a financiális expanzióról, a tőkefelhalmozás és a világhegemó­niák szisztematikus ciklikus váltakozásáról; ám a Káosz és kormányzás megírásakor visszatértünk a társadalmi konfliktus, a financiális expanzió és a hegemonikus átmenetek összefonódó kapcsolatrendszeréhez.

Az eredeti tőkefelhalmozással kapcsolatban Marx írt a nemzeti adós­ságról, a hitelrendszerről, a bankokráciáról – amikor azzal foglalkozik, hogy milyen integrációs folyamatok mentek végbe a finánctőke és az állam között az eredeti tőkefelhalmozás idején -, és teljes mértékben kritikusan viszonyult a kapitalista rendszer fejlődéséhez. Ám A tőke mindaddig nem foglalkozik a hitelrendszerrel, amíg az ember el nem jut a harmadik kötetig, mivel Marx nem akart a kamattal foglalkozni, bár a hitelrendszert folyamatosan úgy tekintette, mint ami alapvető fontosságú a tőke centralizálásában, a fixtőkék szerveződésében és így tovább. Ez felveti azt a kérdést, hogy miként működik az osztályharc abban a finan­ciális szektor – állam nexusban, amelynek vitális fontosságára éppen ön mutatott rá. Úgy tűnik, itt egy hézag van Marx elemzésében: egyrészt azt írja, hogy a legfontosabb kérdés a tőke és a munka dinamikája; másrészt viszont a munka nem tűnik alapvető fontosságúnak azokban a folyama­tokban, amelyekről ön beszél – a hegemóniák transzfere, a helyzetek vál­tozásai. Érthető tehát, hogy olyan nehéz volt a munka problematikájának beemelése A hosszú huszadik század megírásakor, lévén a munka és a tőke közötti kapcsolat bizonyos szempontból nem centrális jelentőségű a kapitalista dinamika ezen aspektusában. Egyetért ön ezzel?

Igen, egyetértek, egyetlen fenntartással: ez pedig, amint már szó esett róla, a társadalom történetének felgyorsulása. Az 1960-as évek és az 1970-es évek elejének munkásküzdelmei például komoly hatás­sal voltak az 1970-es évek végén és az 1980-as években végbemenő financializálódási folyamatra, és arra, hogy az miként ment végbe. A munkásharcok és egyéb velük járó küzdelmek, illetve a financializálódás kapcsolata olyan valami, ami változik az idők során, és olyan jellemvoná­sokat alakít ki, amilyenekkel korábban nem rendelkezett. Ám amennyiben az ember a financiális expanziók ciklikus visszatérésére keres magyará­zatot, akkor nem foglalkozhat túl sokat a munkásság kérdésével, hiszen akkor óhatatlanul csak a legutóbbi ciklusról fog beszélni; így elköveti azt a hibát, hogy a munkásmozgalmat tekinti a financiális expanziók okának, pedig ez a korábbi ciklusokban a munkások harcai, illetve az azokhoz kapcsolódó különféle küzdelmek nélkül ment végbe.

Még mindig a munkásság kérdésénél maradva, visszatekinthetünk egy kicsit az ön 1990-es, Marxista évszázad, amerikai évszázad [Marxist Century, American Centrury] című esszéjére, amelyben a világ munkásmozgalmának átalakulásával foglalkozik?⁷ Ön akkor úgy érvelt, hogy Marxnak a Kiáltványban kifejtett munkásosztály képe nagyon ellentmondásos, hiszen egyszerre hangsúlyozza a mun­kásság kollektív erejének növekedését, amely a kapitalista fejlődés eredménye, és egyben fokozódó elnyomorodását, ami végső soron egy aktív ipari hadsereg és a munka tartalékhadseregének megjelenésében konkretizálódik. Marx, amint ön rámutatott, úgy gondolta, hogy mindkét tendencia egyesülhet egyazon embertömegben; ám ön továbbra is úgy látta, hogy a huszadik század elején ez a két tendencia földrajzilag polarizálódott. Skandináviában vagy az angolszász világban az előbbi vált hangsúlyossá, míg Oroszországban és attól keletre a második – az előbbit Bernstein, az utóbbit Lenin írta le -, és ez vezetett a munkás­mozgalomban a reformista és a forradalmi irányzatok közti szakításhoz. Másrészt viszont azt írta, hogy Közép-Európában – Németországban, Ausztriában, Olaszországban – sokkal ingatagabb volt az egyensúly az aktív munkások és a tőke tartalékhadserege között (ebből eredt Kautsky tétovázása, aki képtelen volt választani reform és forradalom dilemmájá­ban), és ez a bizonytalanság vezetett végül a fasizmus győzelméhez. Az esszé végén pedig arra utalt, hogy küszöbön állhat a munkásmozgalom átformálódása – a nyomor az újra megjelenő nagymértékű munkanél­küliséggel érezhetővé vált Nyugaton is; és ugyanakkor a munkásság kollektív erejének növekedése Keleten, amelyet a lengyel Szolidaritás felbukkanása fémjelez, meglehet, ismét egyesíti azt, amit tér és történe­lem szétválasztott. Hogyan vélekedi ma egy efféle lehetőségről?

Szóval, először is a munkásosztály helyzetének globális egységesü­lését jósló optimista forgatókönyv mellett volt abban az esszében egy sokkal pesszimistább megállapítás is, amelyben rámutattam egy olyan pontra, amit mindig komoly hiányosságnak tekintettem Marx és Engels Kommunista Kiáltványában. Van benne egy logikai bakugrás, amelyet nemigen lehet alátámasztani sem elméletileg, sem pedig történetileg: nevezetesen hogy azok a dolgok, amelyeket ma gendernek, etnikumnak, nemzetiségnek nevezünk, a tőke számára egyáltalán nem számítanak. Hogy a tőke számára csupán egyetlen dolog fontos, mégpedig a ki­zsákmányolás lehetősége; és ezért nyilván a munkásosztályon belüli legkizsákmányolhatóbb státuszcsoportokat fogják alkalmazni, mindenféle faji, nemi vagy nemzeti diszkrimináció nélkül. Rendben, ez biztos igaz. Ám ebből még nem következik, hogy a munkásosztályon belüli különféle státuszcsoportok ezt simán el is fogadják. Valójában éppen akkor, amikor a proletarizálódás általánossá válik, és a munkások ilyen értelemben függésbe kerülnek a tőkeviszonyok alakulásától, akkor igyekeznek a proletárok bármiféle elképzelhető vagy kialakítható státuszkülönbsé­get elérni, hogy valamilyen privilegizált bánásmódot csikarhassanak ki maguknak a kapitalistáktól. Ennek érdekében hajlamosak a gender területén, a nemzeti vagy etnikai vonalon, illetve tulajdonképpen bármi mentén mobilizálódni.

Így tehát a Marxista évszázad, amerikai évszázad közel sem olyan optimis­ta kicsengésű írás, mint gondolnánk, mivel rámutat a munkásosztálynak arra a belső tendenciájára, hogy a státuszkülönbségeket hangsúlyozza, és így védekezzen a tőke törekvésével szemben, hiszen a tőke hajlamos a munkásságot valamiféle egynemű tömegként szemlélni, amelyet csak olyan mértékben alkalmaz, hogy lehetővé váljon a profit besöprése. Va­gyis a tanulmány azzal az optimista végkicsengéssel zárul, hogy van egy általános nivellálódási tendencia; ugyanakkor arra számíthatunk, hogy a munkások státuszcsoportok kialakításával és megszilárdításával fognak küzdeni, hogy megvédelmezzék magukat éppen ezzel a tendenciával szemben.

Ez azt jelentené, hogy a differenciálódás az aktív munkásság és az ipari tartalékhadsereg között szintén státuszkülönbséggé válik – vagy ha úgy tetszik, radikalizálódik?

Az attól függ. Ha globálisan nézzük ezt a folyamatot – ahol ez a tartalékhadsereg nem csupán a munkanélküliekből áll, hanem magá­ba foglalja a rejtett munkanélküliséget vagy a munkaerőpiacon kívül rekedőket -, akkor e két csoport között egyértelmű státuszkülönbséget látunk. A nemzetiséget a munkásosztály bizonyos szegmensei, az aktívak tömege, arra használja, hogy megkülönböztesse magát a globális tar­talékhadseregtől. Nemzeti szinten mindez már kevésbé egyértelmű. Ha például az Egyesült Államokat vagy Európát nézzük, akkor nem annyira nyilvánvaló, hogy konkrét státuszkülönbség lenne a foglalkoztatottak és a tartalékhadsereg között. Ám ugyanakkor a sokkal szegényebb orszá­gokból mostanság érkező bevándorlókkal szembeni ellenérzések azt a tendenciát jelzik, hogy a munkásosztályon belül növekszenek a státusz­alapú különbségtételek. Szóval ez egy igen összetett kép, különösen ha a transznacionális migrációs folyamatokat tekintjük, illetve arra gondolunk, hogy a tartalékhadsereg sokkal inkább a globális értelemben vett Délen, mintsem Északon koncentrálódik.

1991-ben megjelent Világméretű jövedelemegyenlőtlenségek és a szocializmus jövője [World Income Inequalities and the Future of Socialism] című tanulmányában⁸ ön rámutatott arra a nagymértékű stabi­litásra, amely a huszadik század folyamán a jólét regionális hierarchiáját jellemezte – nevezetesen arra, hogy fél évszázad belső gazdaságfej­lesztési politikái után az egy főre eső nemzeti jövedelem különbsége a centrális Észak/Nyugat és a félperifériális vagy perifériális Dél/Kelet között nem változott, vagy a szakadék éppen hogy még tovább mé­lyült. A kommunizmus, mint ön hangsúlyozta, képtelennek mutatkozott Oroszországban, Kelet-Európában és Kínában e különbség megszünte­tésére, ám semmivel nem ért el rosszabb eredményeket e téren, mint a kapitalizmus Latin-Amerikában, Délkelet-Ázsiában vagy Afrikában. Sőt, néhány egyéb szempontból – a jövedelem egalitáriusabb elosztása a társadalmon belül, illetve az államok nagyobb függetlensége az észak/ nyugati centrumtól – jóval sikeresebbnek mutatkozott vetélytársánál. Most, jó néhány évvel később Kína egyértelműen megtörte az ön által leírt trendet. Mennyire volt ez az ön számára meglepetés, illetve egyál­talán meglepetés volt-e?

Először is nem szabad túlértékelni azt, hogy Kína mennyire törte meg ezt a trendet. Az egy főre eső nemzeti jövedelem Kínában olyan alacsony volt – sőt, a gazdag országokkal összevetve még ma is annyira alacsony -, hogy még jelentős növekedését is fenntartásokkal kell szemlélni. A fejlett világhoz viszonyítva Kína ugyan megduplázta a GNI-t, ám ez valójában csupán annyit jelent, hogy az a fejlett országok egy főre eső átlagos nemzeti jövedelmének immár nem 2, hanem 4 százaléka. Való igaz, hogy Kínának döntő szerepe van a világ országai között a nemzeti jövedelem különbségének mérséklésében. Ám Kínától eltekintve 1980 óta a Dél helyzete csak tovább romlott; ha csupán ezt tekintjük, akkor a Dél általános helyzetén belül szinte kizárólag Kína esetében látunk pozitív elmozdulást. Ugyanakkor igencsak megnövekedett az egyenlőt­lenség a Kínai Népköztársaságban, vagyis az elmúlt évtizedekben az egyes országokon belüli egyenlőtlenség világméretű növekedéséről is beszélhetünk. Egybevéve a két mércét – az országok közötti és az egyes országokon belüli egyenlőtlenség mértékét -, statisztikailag Kína mérsé­kelte a teljes globális egyenlőtlenséget. Ezt nem szabad túlértékelnünk – a világot még mindig az óriási különbségek jellemzik, amelyet csak apró lépésekkel tudnak mérsékelni. Ám ugyanakkor mindez fontos is, hiszen változásokat idéz elő az országok közötti hatalmi viszonyokban. Ha ez a folyamat tovább halad, akkor esetleg képes lesz a globális jövedelem eloszlás mai igen polarizált formáját egy normálisabb, Pareto-jellegű eloszlásra változtatni.

Hogy ez meglepett-e engem? Bizonyos mértékig igen. Tulajdonképpen éppen ez irányította a figyelmemet az elmúlt másfél évtizedben Kelet-Ázsia tanulmányozására, hiszen rájöttem, hogy bár Kelet-Ázsia – persze Japán kivételével – a Dél része volt, mégis vannak olyan sajátosságai, amelyek lehetővé teszik, hogy a régiók közötti egyenlőtlenségek stabil mintájába nem igazán illeszkedő fejlődési formákat generáljon. Ugyanak­kor soha, senki nem állította – én legalábbis biztos nem -, hogy a jöve­delmek globális eloszlásának stabilitása egyben az egyes országok vagy régiók helyzetének változatlanságát is jelentené. Az egyenlőtlenségek struktúrája meglehetős szilárdsággal fennmaradhat attól, hogy némely országok felemelkednek, mások pedig hátrább szorulnak. Bizonyos mértékig éppen ez történik. Az 1980-as, és különösen az 1990-es évektől azt látjuk, hogy egyre inkább kettéágazik az igen dinamikus, mindinkább változásképes Kelet-Ázsia, és a stagnáló, egyre kevésbé adaptív Afrika útja, különösen ha Afrika déli területeit nézzük, amely továbbra is „a mun­kaerő-tartalékok Afrikájának" tekinthető. Engem leginkább ez a szétválás érdekel: miért indult el Afrika déli része és Kelet-Ázsia ennyire különböző irányokba? Ez egy igen fontos jelenség, amit meg kell értenünk, hiszen akkor egyben megtudhatunk sok mindent a sikeres kapitalista fejlődés pilléreiről, és arról, hogy az milyen mértékben alapul vagy nem alapul a termőföld kisajátításán – a parasztság teljes proletarizálásán -, ami Dél-Afrikában végbement, illetve azon az igen részleges proletarizálódá-son, amelyre Kelet-Ázsiában került sor. Vagyis e két régió divergenciája komoly elméleti kérdést vet fel, amely ismét megkérdőjelezi Brenner elképzelését, aki a munkaerő teljes proletarizálódásával azonosítja a kapitalista fejlődést.

A Káosz és kormányzás oldalain ön már 1999-ben úgy érvelt, hogy az amerikai hegemónia különösen a kelet-ázsiai, és legfőképpen a kínai felemelkedés következtében hanyatlásnak indulhat. Egyben pedig fel­vetette annak lehetőségét, hogy ez lehet az a régió is, ahol a jövőben a munkásság a legnagyobb kihívásokat fogja a tőkéhez intézni. Néhányan azt sugallták, hogy feszültségek vannak e két perspektíva – Kína felemel­kedése, mint az Egyesült Államokkal rivalizáló hatalmi központ, illetve a kínai dolgozó osztályok körében megnövekedő nyugtalanság – között. Ön hogy látja a kettő közötti kapcsolatokat?

Ez a kapcsolat igen erős, hiszen – ellentétben azzal, ahogy sokan tudni vélik – a kínai parasztok és munkások a lázongás olyan évez­redes hagyományaival rendelkeznek, amelynek nem találni párját a világon. Tulajdonképpen számos dinasztiaváltást is éppen a lázadások, sztrájkok és tüntetések kényszerítettek ki – és nem csupán a munkások és a parasztok, de a kereskedők akciói is. Ez egy olyan tradíció, ami mindmáig érezteti hatását. Amikor néhány évvel ezelőtt Hu Csin-tao azzal nyugtatta Bush-t: „Ne aggódjon amiatt, hogy Kína megpróbálja megingatni az Egyesült Államok dominanciáját; ehhez túl sok dolgunk van otthon", akkor a kínai történelem egyik alapvető vonására vetett fényt. Arra, miként kellett az államnak egyszerre szembesülnie az alá­vetett osztályok belső lázongásával és az úgynevezett barbárok kívülről fenyegető invázióival, amelyek a tizenkilencedik századik a sztyeppék felől, majd az ópiumháborúk óta a tengerről érkeztek. Ez mindig a kínai kormányzatok legfontosabb feladata maradt, így meglehetősen kevés figyelmet tudtak csak fordítani Kína nemzetközi szerepvállalására. A tizennyolcadik század végén és a tizenkilencedik században a kínai császári állam alapjában véve egyfajta premodern jóléti állam volt. Ennek a jellemvonásai azután meghatározó szerepet kaptak az ország további fejlődésében is. Az 1990-es évek során Csiang Cö-min kienged­te a palackból a kapitalizmus szellemét. A visszatuszkolására irányuló jelenlegi próbálkozások ennek a hosszú távú tradíciónak a kontextusába illeszkednek. Amennyiben a kínai alávetett osztályok lázongásai a jóléti állam egy új formájába fognak torkollni, akkor az komoly hatással lesz a nemzetközi kapcsolatok formálódására az elkövetkező két-három évtizedben. Ám az osztályok közötti erőviszonyok kínai alakulása ma még teljesen nyitott kérdés.

Vajon tényleg ellentmondás van abban, hogy egy ország egyszerre a társadalmi nyugtalanság fő fészke, és egyben felemelkedőben lévő ha­talom? Nem szükségszerűen – az 1930-as években az Egyesült Államok élen járt a munkásharcok terén, és ugyanekkor erősítette meg hegemón szerepét. Ezeknek a harcoknak a sikeressége a Nagy Válság közepette jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy az Egyesült Államok a dol­gozó osztályok fölött is megvalósíthatta társadalmi hegemóniáját. Ez volt a helyzet Olaszországban is, ahol az amerikai tapasztalatok jelentették a példát nem egy katolikus szakszervezet számára.

Mostanában számos olyan megnyilvánulást hallhatunk Kínából, ame­lyek a globális válságból eredő munkanélküliség miatt aggódnak, illetve intézkedési terveket fogalmaznak meg ennek enyhítésére. De vajon ez magával vonja a fejlődési modell olyan irányú folytatását is, ami netán végül kihívást jelenthet a globális kapitalizmus egésze számára?

Az a kérdés, hogy a kínai hatalomnak az alávetett csoportok harcaira adott válaszintézkedései működőképesnek bizonyulhatnak-e másutt, eltérő körülmények között is? Az, hogy Kína modell lehet-e más országok – különösen a nagy déli államok, így például India – számára, számos olyan történelmi és földrajzi specifikum függvénye, amelyek meglehet, máshol nem reprodukálhatók. A kínaiak ezzel tisztában vannak, és nem is állítják be magukat követendő példaként. Vagyis annak, ami Kínában történni fog, döntő szerepe lesz a Kínai Népköztársaság és a világ többi részének kapcsolatában, ám nem fog modellt jelenteni mások számára. Mindamellett az ott folyó küzdelmek – a kizsákmányolás elleni munkás-és parasztküzdelmek csakúgy, mint a környezeti problémák és az öko­lógiai pusztítás elleni harcok – olyan mértékben áthatják a viszonyokat, amire másutt nemigen található példa. Ezek a harcok napjainkban egyre inkább eszkalálódnak, és igen fontos az, hogy miként fog erre a hatalom válaszolni. Úgy gondolom, hogy Hu Csin-tao és Ven Csia-bao hatalomra kerülése végső soron annak az idegességnek köszönhető, amit a messze visszanyúló jóléti tradíciók feladása okozott. Szóval figyelnünk kell a történéseket, és lehetséges kifejletüket.

Térjünk most vissza a kapitalista válságokhoz. Az ön 1972-es esszéje, A kapitalizmus válságelméletéhez [Towards a Theory of Capitalist Crisis] leírja az 1873 és 1896 közötti időszak recesszióját, és megjósol – mint kiderült, teljesen helytállóan – egy hasonló válságperiódust, amely azután 1973-ban valóban be is következett. Ehhez a párhuzamhoz azóta is többször visszatért, rámutatva a hasonlóságokra, de éppígy a jelentős különbségekre is a két válság között. Ugyanakkor kevesebbet foglalkozott az 1929-től kezdődő válsággal. Úgy gondolja, hogy a Nagy Válság ma kevésbé releváns kérdés?

Hát, semmi esetre sem kevésbé releváns, hiszen ténylegesen az volt a legnagyobb válság a kapitalizmus történetében; egyértelműen döntő jelentőségű fordulópont volt. De ugyanakkor felkészítette a hatalom bir­tokosait arra, hogy miként kerülhető el egy ilyen válság megismétlődése. Egész sor jól ismert és kevésbé ismert eszköz van egy efféle összeomlás elkerülésére. Még ma is, bár a tőzsdei összeomlást az 1930-as években tapasztalthoz hasonlítják, úgy gondolom – persze tévedhetek is -, hogy mind a monetáris szervek, mind pedig az ügyben érintett kormányzatok minden lehetséges intézkedést meg fognak tenni annak érdekében, hogy a pénzügyi piacok összeomlása ne járjon az 1930-as évekhez hasonlatos társadalmi következményekkel, hiszen ezt politikailag egyszerűen nem engedhetik meg maguknak. Akármin átvergődnek, bármit megtesznek majd, amit csak tudnak. Még Bush is – akárcsak korábban Reagan -, minden szabadpiaci ideológiája dacára extrém méretű keynesiánus költségvetési hiányra támaszkodott. Az ideológiájuk egy dolog, hogy mit csinálnak, az egy másik, hiszen olyan politikai helyzeteknek kell megfe­lelniük, amelyeket egyszerűen nem engedhetnek túlzottan elmérgesedni. A pénzügyi aspektusok hasonlíthatnak az 1930-as években tapasztal­takhoz, ám ma nagyobb a nyomás a politikai hatalmakon, és jobban oda is figyelnek arra, hogy ezek a folyamatok ne gyakorolhassanak akkora hatást az úgynevezett reálgazdaságra, mint az 1930-as években. Nem azt mondom tehát, hogy a Nagy Válság kevésbé releváns, de nem vagyok meggyőződve róla, hogy a közeljövőben megismétlődhet. A vi­lággazdaság ma gyökeresen más helyzetben van. Az 1930-as években még igen szegmentált volt, és ez is lehetett az összeomlás egyik okozója. Ma sokkal integráltabb.

A kapitalizmus válságelméletéhez c. írásában ön egy mély strukturális konfliktust határoz meg a kapitalizmuson belül, és ennek értelmében megkülönbözteti azokat a válságokat, amelyeket a túl magas kizsákmá­nyolási ráta okoz, aminek következtében az effektív kereslet elégtelensé­ge értékesítési válságot indukál, illetve azokat, amelyeket a túl alacsony kizsákmányolási ráta okoz azzal, hogy csökkenti a termelőeszközök iránti keresletet. Fenntartja ezt az általános különbségtételt, és amennyiben igen, akkor úgy véli, hogy a mai helyzet hátterében egy értéke­sítési válság húzódik meg, amelyet elrejt a személyes eladósodás és a financializálódás expanziója, amit az elmúlt harminc évben a fizetések megkurtítása okozott?

Igen, úgy gondolom, hogy az elmúlt három évtized során megváltozott a válság természete. Az 1980-as évek elejéig a válság tipikusan a pro­fitráta csökkenésének volt betudható, amit a kapitalisták közötti verseny fokozódása okozott, valamint az, hogy a munkásság sokkal inkább képes volt megvédelmezni saját érdekeit, mint a korábbi válságidőszakokban – ideértve a tizenkilencedik század végét, és az 1930-as éveket is. Ez volt a helyzet az 1970-es évek folyamán. A Reagan és Thatcher-féle mo­netáris ellenforradalom éppen a munkásoknak ezt a képességét akarta aláásni, hogy megvédhessék magukat – persze nem ez volt az egyetlen cél, de egyike volt a fő célkitűzéseknek. Azt hiszem, ön idézi valahol Thatcher egy tanácsadóját, aki azt mondja, hogy.

…ők létrehoztak egy ipari tartalékhadsereget, ami pontosan…

.. .az, amit Marx mondott, hogy tenniük kell! Ez megváltoztatta a válság természetét. Az 1980-as években, az 1990-es években, és most, a 2000-es években valóban egy értékesítési válsággal kell szembesülnünk, annak összes jellemzőjével együtt. A jövedelmek redisztribúciójából azok a csoportok és osztályok profitáltak, amelyek magas likviditással rendelkeztek, és hajlamuk volt a spekulációkra; vagyis a jövedelmek nem áramlottak vissza effektív keresletként a gazdaságba, hanem spekulációkba fektették őket, olyan szappanbuborékokat fújva, amelyek rendszeresen szétpukkadnak. Vagyis, igen, a válság megváltozott. A tőkék közötti fokozódó verseny által generált profitráta-csökkenés válsága olyan túltermelési válságba fordult át, amit – a kapitalista fej­lődés tendenciáinak megfelelően – az effektív kereslet rendszerszintű gyengítése okoz.

Az amerikai Nemzeti Hírszerzési Tanács [National Intelligence Council] egy friss jelentése azt vetíti előre, hogy 2025-re meg fog szűnni az USA globális dominanciája, amely egy fragmentáltabb, multipoláris, és potenciálisan konfliktusokban gazda­gabb világ felemelkedésének adja majd át a helyét. Úgy gondolja, hogy világrendszerként a kapitalizmus létfeltétele egy hegemonikus hatalom megléte? Ennek a hiánya egyenlő a képlékeny, rendszerszintű káosszal -vajon valóban lehetetlen, hogy hatalmi egyensúly alakuljon ki a nagyjából hasonló erejű fontosabb államok között?

Nem mondanám, hogy ez lehetetlen. Sok múlik azon, hogy az éppen aktuális hegemón hatalom képes-e az alkalmazkodásra. Az elmúlt hat-hét évben eluralkodó káosz annak köszönhető, ahogyan a Bush-kormányzat reagált 2001. szeptember 11-re, ami sok szempontból egyfajta nagyha­talmi öngyilkosságnak tekinthető. Azért fontos, hogy miként reagál, mit tesz a hanyatló hatalom, mert megvan a lehetősége arra, hogy káoszt gerjesszen. Az egész „új amerikai évszázad-project" a hanyatlás elutasí­tásáról szólt. Ez kész katasztrófa. Ott volt az iraki katonai fiaskó, és ahhoz kötődve az amerikai pozíciók szűkülése a világgazdaságban, amelynek során az Egyesült Államok hitelezőből a világtörténelem legnagyobb hitelfelvevő országává vált. Vereségként Irak még durvább, mint Vietnam volt, hiszen Indokínában régi hagyományai voltak a gerilla-hadviselésnek; a vietnamiaknak egy olyan nagyléptékű vezetőjük volt, mint Ho Si Minh; és korábban már legyőzték a franciákat is. Az amerikaiak tragédiája Irak­ban az volt, hogy még a számukra legkedvezőbb erőviszonyok mellett is alig-alig tudták megnyerni a háborút, és most azon igyekeznek, hogy valahogyan, legalább a látszatot megtartva kikeveredjenek az egészből. Az amerikaiak nem voltak hajlandóak alkalmazkodni, és ez egyrészt felgyorsította hanyatlásukat, másrészt pedig rengeteg szenvedést és zűr­zavart okoztak. Irak egy katasztrófa. Sokkal több embert kényszerítettek lakóhelyük elhagyására, mint a darfúri konfliktusban.

Nem világos, hogy Obama mit akar tenni. Ha úgy képzeli, hogy visszájára fordíthatja a hanyatlást, akkor igen kellemetlen meglepetések fogják érni. Mindössze annyit tehet, hogy intelligensen kezeli ezt a ha­nyatlást – más szavakkal fel kell adnia a „Nem alkalmazkodunk! Még egy évszázadot akarunk!" politikáját, és de facto menedzselni a hanyatlást, olyan politikákat kitalálva, amelyek alkalmazkodnak a hatalmi viszonyok megváltozásához. Nem tudom, ezt fogja-e tenni, mivel meglehetősen bizonytalannak látom. Vajon azért ilyen, mert a politikában bizonyos dol­gokat nem lehet nyíltan kimondani, vagy tényleg nem tudja, mit is kellene csinálnia, vagy egyszerűen csak ilyen bizonytalan figura – fogalmam sincs. Ám az, hogy Bush helyét Obama vette át, lehetővé teszi, hogy az Egyesült Államok hanyatlását alkalmazkodó, nem katasztrofális módon menedzseljék. Bush éppen ellenkező hatást ért el: az amerikai haderők hitele még inkább megingott, az ország pénzügyi helyzete még tragiku­sabb lett. Szóval most Obamára szerintem az a feladat vár, hogy intel­ligensen menedzselje a hanyatlást. Ennyit tehet. De az az ötlete, hogy kiterjessze az afganisztáni intervenciót, finoman szólva is aggasztó.

Az évek során, bár ön mindig a marxi tőkefelhalmozás koncepcióját tekintette munkája alapjának, soha nem tétovázott számos fontos kritikát is megfogalmazni Marxszal szemben – hogy alábecsülte az államok közötti hatalmi vetélkedés fontosságát; hogy nem fordított figyelmet a térbeliségre; hogy a munkásosztályról szóló meghatározásai ellentmon­dásokat hordoznak. Már hosszú ideje hatással van önre Adam Smith is, aki legutóbbi könyvének – Adam Smith Pekingben [Adam Smith in Beijing] – főszereplője lett. Vele kapcsolatban is vannak hasonló fenntartásai?

Adam Smith-szel szemben azok a fenntartásaim, amik Marxnak is voltak vele kapcsolatban. Marx sokat átvett Smith-től – a profitráta csök­kenésének tendenciája a kapitalista verseny következtében példának okáért Smith gondolata. A tőke a politikai gazdaságtan kritikája: Marx azért kritizálta Smith-t, hogy nem törődött vele, mi folyik a termelés rejtett bugyraiban – a kapitalisták közötti verseny csökkenti ugyan a profitrátát, ám ezt a kapitalisták ellensúlyozni tudják azzal, hogy a saját javukra billentik a köztük és a munkásosztály közötti hatalmi egyensúlyt. Ebből a szempontból Marx Adam Smith politikai gazdaságtanával szembeni kritikája egy döntő fontosságú dologra mutatott rá. Mindazonáltal meg kell néznünk a történelmi bizonyítékokat is, hiszen Marx egy elméleti konstrukciót alkotott meg, olyan feltevésekkel, amelyek adott helyeken vagy időszakokban nem feltétlenül felelnek meg a történelmi realitások­nak. Egy elméleti konstrukcióból nem következtethetünk ki empirikus realitásokat. Marxnak Smith-ről írott kritikája csak a történelmi esemé­nyek fényében bírálható el; ez éppen úgy áll Smith-re, mint Marxra és mindenki másra.

Marx A tőkében, különösen annak első kötetében arra a következte­tésre jutott, hogy Smith szabadpiaci rendszere az osztályegyen­lőtlenségek növekedéséhez vezet. Milyen mértékben fokozza a kínai osztályegyenlőtlenségek még további növekedésének veszélyét az, hogy Peking egy Smith-féle rendszer bevezetése mellett döntött?

Jómagam az Adam Smith Pekingben Smith-ről szóló elméleti fejezeté­ben amellett érvelek, munkásságában nyoma sincs a neoliberális kré­dónak megfelelő önigazgató piacoknak. A láthatatlan kéz az állam keze, amely minimális bürokratikus beavatkozással, decentralizáltan kell, hogy irányítson. Fontos, hogy Smith-nél az állam a munkások, és nem a tőke érdekében avatkozik be. Meglehetősen egyértelműen szögezi le, hogy nem a munkások közti verseny fokozását tartja kívánatosnak a fizetések leszorítása érdekében, hanem a kapitalisták közti versenyt támogatja, amely a profitot a kockázatért cserébe még éppen elfogadható, minimális értékre korlátozza. A mai koncepciók a talpáról a feje tetejére állították Smith-t. Ám az egyáltalán nem világos, hogy Kína ma merre tart. Az 1990-es években, Csiang Cö-min idején egyértelműen azon igyekeztek, hogy a munkásokat a tőke és a profit érdekében versenyre kényszerít­sék; ez nem kérdéses. Ma ez a visszájára fordult, mint arról már szó esett. Nem csupán a forradalom és a maoista korszak hagyományaira alapoznak, hanem a kései császárkor, a tizennyolcadik században és a tizenkilencedik század elején uralkodó Csing-dinasztia államának jóléti aspektusaira is. Nem vennék mérget semmiféle adott kimenetelre Kína esetében, de meglehetősen nyitottan kell hozzáállnunk a kérdéshez, hogy láthassuk, merre is mennek a dolgok.

Az Adam Smith Pekingben megírásakor ön Sugihara Kaoru munkájára is támaszkodott, aki megkülönbözteti az „iparkodó forradalmat", amely a kora újkori Kelet-Ázsiában a munkaintenzitás növelésén és a mezőgaz­daságon, a természet megművelésén alapult, és az „ipari forradalmat", amelynek alapja a gépesítés és a természeti erőforrások kiuzsorázásán alapult, és egyben reményét fejezi ki, hogy a jövőben e kettő konvergen­ciája válik lehetségessé az emberiség számára. Hogyan ítéli meg e két aspektus egyensúlyát a mai Kelet-Ázsiában?

Igen ingatagnak. Én nem vagyok annyira optimista, mint Sugihara, és nem hiszem, hogy az „iparkodó forradalom" Kelet-Ázsiai tradíciói annyira erős állásokkal rendelkeznének, miszerint fontos szerepet játszhatna bármiféle kialakuló hibrid formában, arról nem is beszélve, hogy ismét dominánssá válhasson. Ezek a koncepciók sokkal inkább arra alkalma­sak, hogy segítségükkel megfigyelhessük az eseményeket, mintsem hogy rámondjuk, Kelet-Ázsia mondjuk errefelé tart, az Egyesült Államok meg amarra. Azt kell látnunk, hogy ténylegesen mit tesznek. Vannak arra utaló bizonyítékok, hogy a kínai hatóságok éppúgy aggódnak a környezet, mint a társadalmi nyugtalanság miatt – és azután egész egyszerűen ostobaságokat csinálnak. Lehetséges, hogy van valamiféle terv a háttérben, de én nem úgy látom, mintha olyan nagyon tisztában lennének a gépkocsi-civilizációk okozta környezeti katasztrófával. Ebből a szempontból utánozni az Egyesült Államokat már Európa esetében is őrültségnek bizonyult – és még inkább az Kína számára. És én mindig azt bizonygattam a kínaiaknak, hogy az 1990-es és a 2000-es évek­ben rossz városba látogattak: ha azt akarják látni, hogy miként lehet jómódúnak lenni ökológiai pusztítás nélkül, akkor Amszterdamba kell utazniuk, és nem Los Angelesbe. Amszterdamban mindeni biciklivel jár; éjszakára kerékpárok ezreit parkolják le a vasútállomások mellett, mert az emberek vonattal érkeznek, reggel biciklire kapnak, majd éjszakára ismét ott hagyják. Ezzel szemben Kínában (mikor az 1970-es években ott jártam, egyáltalán nem voltak gépkocsik, csak néhány autóbusz a kerékpárok tengerében) mára ott tartanak, hogy a biciklisták egyre inkább kiszorulnak a közlekedésből. Ebből a szempontból a kép igen vegyes, meglehetősen aggasztó és ellentmondásos. A modernizáció ideológiája másutt már igencsak megkopott, ám Kínában igencsak naiv formában mindmáig tovább él.

Ugyanakkor az Adam Smith Pekingben azt látszik sugallni, hogy nekünk, a Nyugaton is valamiféle „iparkodó forradalom" félére van szükségünk – vagyis ez nem egy specifikusan kínai kategória, hanem valóban sokkal tágabb kontextusba is kerülhet?

Igen. Ám Sugihara alapvetése szerint az ipari forradalom tipikus fejlődési útja, vagyis a munkaerő kiváltása gépesítéssel és energiával, nem csupán – mint azt tudjuk – ökológiai korlátokba ütközik, hanem gazdaságiakba is. Valójában a marxisták hajlamosak megfeledkezni róla, hogy Marx elmélete a tőke egyre növekvő szerves összetételéről, amely a profitráta csökkenését vonja magával, jelentős mértékben azon alapul, hogy a gépesítés és az energiafelhasználás fokozódása kiélezi a versenyt a kapitalisták között, így az ökológiai rombolás mellett még a profit is csökken. Sugihara arra a következetésre jut, hogy az irányítás és a munka elkülönülése, az irányítás növekvő dominanciája a munka felett, és az, hogy a munka elveszíti jártasságait – ideértve az önirányí­tás képességét is -, vagyis mindaz a folyamat, ami az ipari forradalmat jellemzi, behatárolt lehetőségekkel rendelkezik. Az „iparkodó forradalom" mozgósítja a háztartások erőforrásait, ami fejleszti, vagy legalábbis meg­őrzi az irányításban való jártasságot, gyakorlatot a munkások köreiben. Végső soron ezek az önigazgató képességek fontosabbá válnak, mint azok az előnyök, amelyek a koncepció és a végrehajtás elválasztásából erednek, ami az ipari forradalomra jellemző. Úgy gondolom, Sugiharának van némi igaza, és mindez igen fontos a mai kínai előretörés megér­téséhez. Ezek a proletarizálódás szigorú korlátai között is megőrzött önigazgatási képességek azt eredményezték, hogy Kínában a munka megszervezésében jobban lehet támaszkodni a munkásság önigazgatási tapasztalataira, mint bárhol másutt a világon. Valószínűleg ez az egyik fő oka annak, hogy Kína ilyen jó versenyképességgel rendelkezik az új körülmények között.

Ami vissza is visz minket a Gramsci Csoporthoz, a munkafolyamat és az autonómia kérdéséhez.

Igen is meg nem is. Az autonómiának két különböző formája van. Amiről most beszélünk, az az irányítás, az igazgatás autonómiája, míg a másik esetben a harc autonómiájáról volt szó, amelyet a munkások a tőke ellen folytatnak. Ott az autonómia gondolata az volt: miként tudjuk úgy megfogalmazni programunkat, hogy egyesítsük a munkásokat a tőke ellen folytatott harcukban, ahelyett, hogy megosztjuk a munkásságot, és lehetőséget adunk a tőkének, hogy a munkahelyeken újra megerősítse fennhatóságát a munkások fölött. A mai helyzet nem egyértelmű. Sokan úgy tekintik a kínaiak jártasságát az önigazgatásban, mint a munkások tő­kés alávetésének egy módját – más szóval, a tőke spórolhat az igazgatás költségein. Az embernek különféle kontextusokba kell helyeznie ezeket az önigazgatási képességeket – hol, mikor, milyen céllal használják fel őket? Nem egyszerű dolog így vagy úgy meghatározni őket.

Az 1991-ben írott Világméretű jövedelemegyenlőtlenségek című írását azzal a konklúzi­óval fejezi be, hogy a Szovjetunió szétesését követően, a Dél korlátozott erőforrásaiért vívott küzdelmek elmélyülése és kiterjedése miatt – az iraki-iráni háborút és az öbölháborút emblematikusnak vehetjük – a Nyu­gat arra kényszerül, hogy e problémák féken tartására egy világméretű kormányzat embrionális formáit hozza létre: a G-7-tel, mint a globális burzsoázia végrehajtó bizottságával, a Valutaalappal és a Világbankkal, mint pénzügyminisztériummal, a Biztonsági Tanáccsal, mint védelmi minisztériummal. Ezeket a struktúrákat – jósolta ön akkor – tizenöt éven belül nem konzervatív erők fogják igazgatni. Az Adam Smith Pekingben lapjain inkább már egy olyan világpiaci társadalmat vázol fel egy lehet­séges reményteli jövőként, amelyben többé egyetlen hatalom sem lesz képes hegemón szerepre jutni. Mi e két elképzelés között, illetve az ön ezekkel kapcsolatos koncepciói között a kapcsolat?

Először is, én valójában nem mondtam azt, hogy a világkormány struk­túrái a Délen belüli konfliktusok miatt formálódtak ki. A legtöbb ezek közül Bretton Woods-i szervezet volt, amelyeket az Egyesült Államok azért hozott létre a második világháborút követően a kormányzás eszközei­ként, hogy elkerülhetőek legyenek a globális gazdasági környezetben az önszabályozó piacokra leselkedő csapdák. Szóval végső soron a világ­méretű kormányzatnak ezek az embrionális struktúrái már a háború utáni korszak kezdete óta megvoltak. Az 1980-as években megnőtt a nyugta­lanság és mindinkább megrendült a stabilitás, aminek a Dél konfliktusai is részesei voltak, és ezért kezdték ezek a szervezetek a korábbitól eltérő módon menedzselni a világgazdaságot. Hogy átvehetik-e az irányításukat nem konzervatív erők? Én mindig is ambivalensen viszonyultam ezekhez a szervezetekhez, hiszen sok szempontból az Észak és a Dél államinak hatalmi egyensúlyát fejezik ki – az Északon belül, Észak és Dél között, és így tovább. Semmi elvi akadálya nem volt annak, hogy ezek a szer­vezetek végül valóban úgy dolgozzanak, olyan módon irányítsák a világ­gazdaságot, hogy a bevételek elosztása világszerte egyenlőbb legyen. Ám a valóságban ennek pontosan az ellenkezője történt. Az 1980-as évek folyamán a Valutaalap és a Világbank a neoliberális ellenforradalom eszközei lettek, és így éppen egy egyenlőtlenebb jövedelemelosztást se­gítettek elő. De még így is, amint azt már mondtam, ami végül történt az nem elsődlegesen az Észak és Dél közötti elosztás egyenlőtlenségének növekedése, hanem a nagy kettészakadás magán a Délen belül, ahol Kelet-Ázsiának nagyon jól megy a szekere, Afrika déli részének nagyon rosszul, a többi régió pedig ott van valahol e kettő között.

Hogy mindez miként kapcsolódik ahhoz a világpiaci társadalom-kon­cepcióhoz, amit az Adam Smith Pekingben megvitattam? Az ma már világos, hogy egy világállamot, még embrionális, konföderációs jellegűt is, különösképpen nehéz lenne összehozni. Ez a lehetőség nemigen szerepel komolyan a közeljövő forgatókönyveiben. Létre fog jönni egy világpiaci társadalom abban az értelemben, hogy az egyes országok a piaci mechanizmusokon keresztül fognak egymással kapcsolatba kerülni, amelyek azonban egyáltalán nem önszabályozóak, hanem szabályozot­tak lesznek. Ez igaz volt az Egyesült Államok által kialakított rendszerre is, amelyet igen erőteljesen szabályozott a munkaerő mobilitását korláto­zó vámok, kvóták és akadályok eltörlésének kérdése, amelyről állandóan folyt az alkudozás a különféle országok – leginkább az Egyesült Államok és Európa, majd az előbbiek és más országok – között. Ma az a kérdés, hogy milyen szabályozó mechanizmusok bevezetésével lehetne meg­akadályozni a piac 1930-as évekre emlékeztető összeomlását. Vagyis a két koncepció között az a kapcsolat, hogy a világgazdaság leginkább piaci alapokon fog szerveződni, ám az államoknak fontos szerep fog jutni a szabályozásában.

A hosszú huszadik században ön három lehetséges kiutat vázolt fel abból a rendszerszintű káoszból, amelybe az 1970-es évek elején kezdődő hosszú financializálódási hullám vezetett: egy világbirodalom az Egyesült Államok ellenőrzése alatt, egy világpiaci társadalom, ahol egyetlen állam sem játszik domináns szerepet mások fölött, vagy egy új világháború, amely elpusztítja az emberiséget. A kapitalizmus abban a formájában, ahogy történetileg kifejlődött, mindhárom esetben eltűnik. Az Adam Smith Pekingben arra a következtetésre jutott, hogy az első lehetőséggel a Bush-kormányzat fiaskói miatt immár nem lehet számol­ni, és csak a két további jöhet számításba. Ám nincs arra utalás még logikai szinten sem az ön gondolatmenetén belül, hogy Kína emelkedik fel az Egyesült Államok helyett új hegemónként, és nem változtatja meg a kapitalizmus és a territorializmus ön által leírt formáit? Kizárná ezt a lehetőséget?

Nem zárnám ki ezt a lehetőséget, de kezdjük megint azzal, hogy meg­nézzük, mit is mondtam valójában. A hosszú huszadik században felvázolt lehetséges forgatókönyvek közül az elsőben nem azt mondtam, hogy a létrejövő világbirodalmat csak az Egyesült Államok fogja ellen­őrizni, hanem az Egyesült Államok és európai szövetségesei. Soha nem gondoltam volna, hogy az Egyesült Államok annyira vakmerő lesz, hogy egyedül szálljon ringbe egy Új Amerikai Évszázadért – ez egyszerűen túl nagy ostobaságnak tűnt ahhoz, hogy az ember egyáltalán elgondol­kodjon rajta; és természetesen azonnal vissza is ütött. Valójában van egy komoly irányzat az amerikai külpolitika intézményrendszerében, amelyik arra törekszik, hogy összefoltozza az európai kapcsolatok terén azt, amit a Bush-kormányzat unilateralizmusa szétszaggatott. Ez még mindig egy lehetőség, habár már korántsem akkora a valószínűsége, mint annak előtte. A második pont az, hogy a világpiaci társadalom és Kína növekvő súlya a globális gazdaságban nem zárják ki kölcsönösen egymást. Ha vetünk egy pillantást arra, hogy Kína miként viszonyult a szomszédjaihoz történelme folyamán, akkor mindig inkább kereske­delemre és gazdasági cserékre alapozott kapcsolatokat látunk, mint a katonai erő felhasználását; és mindmáig ez a helyzet. Az emberek ezt gyakran félreértik: azt hiszik, hogy én valamiképpen finomabbnak vagy jobbnak festem meg a kínaiakat, mint a Nyugatot; ám erről szó sincsen. Ez azokból a problémákból jön, amelyek egy olyan ország kormányzá­sával járnak, mint Kína, ahogy erről már beszéltünk is. Kínában olyan hagyományai vannak a lázadásoknak, amilyenekkel semmilyen hasonló méretű vagy népsűrűségű ország nem rendelkezik. Irányítói pedig igen­csak tisztában vannak azzal a veszéllyel, hogy a tenger felől új hódítók ronthatnak országukra – ezúttal az Egyesült Államok képében. Mint azt leírtam az Adam Smith Pekingben tizedik fejezetében, számos amerikai elképzelés létezik arra, hogyan is kellene bánni Kínával, és Pekingben igazából egyiket sem találják különösebben megnyugtatónak. A Kissinger-tervtől eltekintve, amely egyfajta kooptálásról szól, a többi vagy egy új hidegháborút gondol gerjeszteni Kínával szemben, vagy háborús konfliktusokba kergetné szomszédjaival, miközben az Egyesült Államok játszhatná a „nevető harmadik" szerepét. Amennyiben Kína, ahogy én gondolom, valóban a globális gazdaság új központjává emelkedik, sze­repe gyökeresen különbözni fog a korábbi hegemónokétól. Nem csupán a történelmi és földrajzi különbségekben gyökerező kulturális kontrasztok miatt; ám pontosan a történelmi és a földrajzi adottságok következtében lesz hatással a kelet-ázsiai régió a globális gazdaság új struktúráira. Ha Kína hegemónná lesz, akkor teljesen másképpen lesz hegemón, mint a többiek. Hogy csak egy különbséget említsek, a katonai erőnek sokkal kisebb szerepe lesz, mint a kulturális és gazdasági erőnek – különösen ez utóbbinak. Sokkal inkább a gazdasági kártyára kell játszaniuk, mint azt akár az amerikaiak, akár a britek, akár a hollandok valaha is tették.

Arra számít, hogy az egység erősödni fog Kelet-Ázsiában? Sok szó esik például egyfajta ázsiai Valutaalap lehetőségéről, egy egységes valutáról. Ön inkább a kelet-ázsiai hegemónia centrumának látja Kínát, mint szólistának? És ha ez így van, akkor miként tud zöldágra vergődni egymással az erősödő dél-koreai, japán és kínai nacionalizmus?

Ami különösen érdekes Kelet-Ázsiában, hogy mindenféle nacionaliz­mus dacára végső soron a gazdaság határozza meg az államok egymás iránti hajlandóságát, az egymással szemben követett politikákat. Igen jól beágyazódott nacionalizmusok vannak ott, ám mind egy olyan történeti vonásból erednek, amelyről a Nyugaton sokszor hajlamosak vagyunk megfeledkezni: nevezetesen hogy Korea, Kína, Japán, Thaiföld, Kambo­dzsa már mind nemzetállamként létezett hosszú-hosszú idővel azelőtt, hogy Európában még akár egyetlen nemzetállam is létrejött volna. Mind­egyiknek komoly történelme van az egymással szembeni nacionalizmusok terén is, ám ezek alapvetően a gazdaság által meghatározott környe­zetben léteztek. Időnként sor került háborúkra, és a vietnamiak Kínával szembeni érzelmeit, vagy a koreaiaknak a japánokhoz fűződő viszonyát nem kis részben ezeknek a háborúknak az emléke alakítja. Mégis úgy tűnik, hogy a gazdaság irányítja a dolgokat. Megdöbbentő volt, hogy a japán nacionalizmus fellendülése a Koizumi-kormány alatt hirtelen meg­torpant, amikor kiderült, hogy a japán gazdaságnak komoly érdeke fűződik a Kínával való üzleti kapcsolatokhoz. Kínában is rengeteg japánellenes demonstrációra került sor, de azután ezek abbamaradtak. A Kelet-Ázsiára jellemző általános kép az, hogy a kétségtelenül meglévő mély nacionalista érzéseket a gazdasági érdekek rendszeresen képesek felülírni.

A világ pénzügyi rendszerének jelenlegi válsága úgy tűnik, hogy a lehe­tő leglátványosabban igazolta az ön hosszú távú elméleti előrejelzéseit. Van-e olyan aspektusa ennek a válságnak, ami meglepte önt?

Az én jóslatom nagyon egyszerű volt. A financializálódás rendszeres megjelenése, amint arra Braudel rámutatott, mindig egy adott materiális expanzió alkonyát jelzi, amely egy adott államban centralizálódik. A hosszú huszadik században a financializálódás nekilendülését egy fel­halmozási korszak végének jeleként értelmeztem, és azt állítottam, hogy idővel – ez általában körülbelül fél évszázadot jelent – sor fog kerülni ennek a korszaknak a végső, lezáró válságára. A korábbi hegemónok esetében lehetőségem nyílott meghatározni mind a kezdő, a hanyatlást jelző válságot, mind pedig a végső, lezáró válságot. Az Egyesült Államok esetében megkockáztattam azt a hipotézist, hogy az 1970-es évek voltak a kezdő válság időszaka; a végső válság még nem köszöntött be – de erre bármikor sor kerülhet. Hogy miként fog beköszönteni? Az alaphipo­tézis szerint az összes financiális expanzió lényegében fenntarthatatlan volt, mert jóval több tőkét vontak be a spekulációkba, mint amennyit tény­legesen menedzselni tudtak – más szavakkal, volt egy olyan tendencia ezekben a financiális expanziókban, hogy különféle buborékokat fújja­nak. Azt jósoltam, hogy mindez végül egy, az expanziót lezáró válságba torkollik, hiszen ezek a buborékok ma éppen annyira fenntarthatatlanok, mint korábban voltak. Ám nem láttam előre ezeknek a buborékoknak a milyenségét: a dot.com-boomot, vagy az ingatlan-buborékot.

Abban is bizonytalan voltam az 1990-es évek elején, a The Long Twentieth Century megírásakor, hogy hol is tartottunk éppen. Úgy gon­doltam, hogy a belle époque az Egyesült Államok számára számos tekintetben már véget ért, pedig valójában éppen csak elkezdődött. Reagan készítette elő, aki jelentős recessziót gerjesztett, amely azután megteremtette a rá következő pénzügyi expanzió feltételeit. A belle époque azután valójában Clinton időszakára esett, majd a 2000-es évek pénzügyi összeomlásával, különösen pedig a NASDAQ mélyrepülésével ért véget. Az ingatlanbuborék kipukkadásával ma meglehetősen világos, hogy az Egyesült Államok központi pénzügyi szerepének és hegemóni­ájának végső válságát láthatjuk.

Ami megkülönbözteti az ön munkásságát szinte mindenkiétől, aki hasonló területet kutat, az a kapitalista fejlődés rugalmasságának, adap­tációs képességének és képlékenységének az elismerése az államok közötti kapcsolatok kontextusában. Mégis, a hosszú hullámokban, ami­kor 500, 150 vagy 50 éves etapokban tekintette át Kelet-Ázsia pozícióit az államok közti rendszerben, olyan mintákat határozott meg, amelyek meghökkentően egyértelműek, szinte már mereven meghatározottnak és egyszerűsítettnek tűnnek⁹ . Hogyan jellemezné az esetlegesség és a szükségszerűség viszonyát gondolkodásában?

Itt két különböző kérdésről van szó: az egyik a kapitalista fejlődés rugalmasságának felismerése, a másik pedig a minták ismétlődése, és hogy milyen mértékben határozza meg ezeket az esetlegesség, illetve a szükségszerűség. Először, a kapitalizmus alkalmazkodó képességéhez: ez a nézetem részben azokra a tapasztalatokra is támaszkodik, ame­lyeket még fiatalon, az üzleti életben szereztem. Először apám üzletét próbáltam továbbvinni, ami meglehetősen kicsi volt; majd nagyapám üzletében szereztem további tapasztalatokat, ami már nagyobb volt, afféle középvállalkozás. Azután összekülönböztem nagyapámmal, és az Unileverhez mentem dolgozni, amely az alkalmazottainak számát tekintve akkoriban a világ második legnagyobb multinacionális cégóriása volt. Vagyis abban a szerencsés helyzetben voltam – a kapitalista üzleti gyakorlat elemzésének szempontjából -, hogy egyre nagyobb cégekhez kerültem, ami segített megérteni, hogy nemigen lehet általában véve kapitalista vállalkozásokról beszélni, hiszen az apám üzlete, a nagyapám üzeme és az Unilever között elképesztő méretű különbségek voltak. Apám például minden idejét azzal töltötte, hogy végiglátogatta vásárlóit a textiltermelő kerületekben, és felmérte, hogy milyen technikai jellegű problémáik adódnak a gépekkel. Ezután visszament az üzembe, ahol megvitatta ezeket a problémákat a mérnökével. A gépek felszerelését vásárlóik személyes igényeihez igazították. Amikor megpróbáltam átvenni az üzlet vezetését, teljesen eltévedtem; az egész dolog olyan képességekre és ismeretekre alapozódott, amelyek apám gyakorlatá­nak és tapasztalatainak részei voltak. Én is végiglátogathattam ugyan a vásárlókat, de képtelen voltam megoldani a problémáikat – valójában még csak meg sem értettem őket. Reménytelen ügy volt. Mikor fiatal koromban azt mondogattam apámnak, hogy „ha jönnek a kommunisták, akkor gondban leszel", ő mindig így válaszolt: „Nem, nem leszek gond­ban. Csinálom majd tovább, amit eddig is csináltam. Nekik is szükségük lesz olyan emberekre, akik ezt csinálják."

Mikor apám üzletét felszámoltam, és a nagyapámhoz mentem dolgozni, az ő üzeme már sokkal inkább fordista alapokon volt megszervezve. Szó sem volt a vásárlók egyedi problémáinak a felméréséről, az üzem egysé­gesített gépeket gyártott; a vásárlóknak pedig vagy megfeleltek ezek a gé­pek, vagy nem. Nagyapám üzemének mérnökei úgy tervezték a gépeket, hogy azok megfeleljenek az általuk feltételezett piaci igényeknek, és azt mondták a vásárlóknak: ez az, amit kínálni tudunk. Embrionális tömegter­melés volt ez, embrionális futószalagokkal. Mikor azután az Unileverhez kerültem, szinte nem is láttam a termelést magát. Rengeteg különféle üzem volt – az egyik margarint gyártott, a másik szappant, a harmadik pedig parfümöket. Különféle termékek tucatjait, de a tevékenység leg­hangsúlyosabb része nem a piaci értékesítés vagy a termelés területére esett, hanem a finanszírozás és a reklámozás területére. Szóval rájöttem, hogy meglehetősen nehéz lenne bármely specifikus formáról kijelenteni, hogy az a „tipikus" kapitalista modell. Később, Braudelt olvasva azt is fel­ismertem, hogy a kapitalizmus nagymértékű alkalmazkodóképességének elmélete olyan dolog, ami történetiségében is tanulmányozható.

A baloldali és szintúgy a jobboldali nézetek egyik nagy tévedése, hogy csupán egyetlen fajta kapitalizmus létezik, ami történetileg reprodukálja magát; ám a kapitalizmus képes volt lényegileg megváltoztatni magát – különösen globális léptékben -, és ezt előre nem látható módokon tette. A kapitalizmus évszázadokon keresztül a rabszolgaságra alapozódott, és minden szempontból annyira összefonódott vele, hogy úgy tűnt, nem is létezhet nélküle. Ám amikor a rabszolgaságot eltörölték, a kapitalizmus nem csupán túlélte ezt, hanem a kolonializmus és az imperializmus bázisán jobban prosperált, mint előtte bármikor. Ekkor úgy látszott, hogy a kolonializmus és az imperializmus az előfeltételei a kapitalizmus működésének – ám a második világháború után a kapitalizmus ezeken is túl tudott lépni, és tovább prosperált. Világtörténeti aspektusból nézve a kapitalizmus folyamatosan átalakítja magát, és éppen ez az egyik legfontosabb jellemvonása. Szűklátókörűségre vallana leszögezni, hogy mi is a kapitalizmus, ha nem vesszük figyelembe ezeket a döntő fontos­ságú átalakulásokat. Ami viszont állandó marad mindezen alkalmazko­dási folyamatban, és ezért a kapitalizmus esszenciájának tekinthető, az a folyamat, amit Marx a P-Á-P+m formulával írt le, amire magam is ismételten hivatkozom, amikor a materiális és financiális expanziók váltakozásáról beszélek.

A mai Kínát tekintve azt mondhatjuk, lehet hogy kapitalizmus, de az is lehet, hogy nem – úgy gondolom, hogy ez még nyitott kérdés. De ha feltesszük, hogy kapitalizmus, akkor egyértelműen nem olyan, mint a korábbi kapitalizmusok voltak; minden ízében megváltozott. A fő szem­pont az, hogy meghatározzuk specifikumait, hogy miben különbözik a korábbi kapitalizmusoktól, hogy kapitalizmusnak nevezzük-e egyáltalán, vagy valami másnak?

És a kérdésem második része? A sajátos, hosszú távú jellemzők és a lépték megváltozása?

A materiális és financiális expanziók ciklikus ismétlődésének egyfelől van egy nagyon is egyértelmű földrajzi dimenziója, ám ez csak akkor lát­ható, ha az ember nem csupán egyetlen országra összpontosítja a figyel­mét – mert ebben az esetben teljesen eltérő folyamatokat fog tapasztalni. A legtöbb történész éppen ezt csinálja: egyetlen országra fókuszál, és ott határozza meg a fejlődés irányát. Ugyanakkor Braudel elméletének alapja, hogy a tőkefelhalmozás központjai a térben elmozdulnak; és ha az ember nem mozdul velük együtt, ha nem követi helyről-helyre, akkor nem is láthatja őket. Ha leragadunk Angliánál vagy Franciaországnál, akkor a túlnyomó részét elmulasztjuk annak, hogy mi jellemzi világtörténelmi szempontból a kapitalizmus fejlődését. Együtt kell mozdulnunk ezekkel a változásokkal, hogy megérthessük: a kapitalista fejlődés alapjában véve maga ez a folyamat, amikor a tőke az egyik feltételrendszerből, ahol az, amit ön „térbeli rögzültségnek" nevez, túlzottan korlátozóvá válik, és a verseny fokozódik, egy másik területre mozdul el, ahol egy új, nagyobb léptékű és területű rögzültség lehetővé teszi a rendszer számára a ma­teriális expanzió újabb periódusát. És azután természetesen egy ponton az egész ciklus újrakezdődik.

Mikor ezt a tézist első ízben megfogalmaztam, egybevetve Braudel és Marx sémáit, még nem fogadtam el teljesen az ön koncepcióját a térbeli rögzültségről, annak kettős értelmében – a beinvesztált tőke rögzültségéről, és arról, ahogyan a tőke bebiztosítja, fixálja magát a kapitalista felhalmozás korábbi ellentmondásaitól. Van egy belső szük­ségszerűség ezekben a mintákban, amely a felhalmozás folyamatából származik, amely egyre növekvő léptékben mobilizálja a pénzt és az egyéb erőforrásokat, és amely azután problémákba ütközik az egyre intenzívebb verseny és a különböző dolgok túlzott felhalmozása miatt. A tőke kapitalista felhalmozásának folyamata – szembeállítva a nem kapitalista tőkefelhalmozással – magába foglalja ezt a hólabda-effektust, amely fokozza a verseny intenzitását és csökkenti a profitrátát. Azok, akik a legjobb helyzetbe kerülnek egy új térbeli rögzültség megtalálásához, ezt mindig egy nagyobb „keretben" teszik. A városállamoktól, amelyek szűk keretek között halmoztak fel nagy mennyiségű tőkét, a tizenhetedik századi Hollandián – amely már több volt, mint városállam, de még ke­vesebb, mint nemzetállam – és a tizennyolcadik-tizenkilencedik századi Britannián keresztül jutunk az immár kontinentális léptékű, huszadik századi Egyesült Államokhoz.

Innentől a folyamat már nem folytatódhat az eddigi módon, hiszen nincs olyan új, tágabb keret, amely felválthatná az Egyesült Államokat. Vannak nagy nemzetállamok – vagy inkább civilizációs államok -, mint Kína vagy India, amelyek területi szempontból nem múlják felül az Egyesült Államokat, ám négyszer-ötször annyi lakosuk van. Szóval most átváltunk egy új mintára: ahelyett, hogy az egyik térbeli keretből egy másik, tágabb térbeli keretbe lépnénk át, immár egy kisebb népsűrűségű keretből nagyobb népsűrűségű keretek felé mozdulunk. Sőt, korábban jómódú országokból más jómódú országokba történt az elmozdulás. Most pedig azt látjuk, hogy az irány a kifejezetten gazdag országokból olyan területek felé mutat, amelyek még alapvetően szegénynek számítanak. Kínában az egy főre eső jövedelem még mindig csupán huszadrésze az Egyesült Államokénak. Bizonyos értelemben azt is mondhatnánk, hogy „rendben, ha ez a helyzet, akkor most a hegemónia a gazdagoktól a szegényekhez kerül át". Ám ugyanakkor ezekben az országokban komoly belső különbségek és egyenlőtlenségek vannak. Mindez igen zavaros. Ezek egymásnak ellentmondó tendenciák, és további konceptuális esz­közöket kell kifejlesztenünk a megértésükhöz.

Ön az Adam Smith Pekinbent azzal fejezi be, hogy felvázolja egy olyan világ reményét, ahol a különféle civilizációk egyenlő feltételek kö­zött léteznek, kölcsönösen tiszteletben tartva egymást, valamint a Földet és annak természeti erőforrásait. Használná-e erre az elképzelésre a „szocializmus" szót, vagy úgy gondolja, hogy ez a meghatározás már elavult?

Nos, tulajdonképpen semmi akadálya nem lenne annak, hogy szoci­alizmusnak nevezzük, leszámítva azt, hogy sajnos ezt a szót túlzottan a gazdaság állami ellenőrzésével azonosítják. Én magam soha nem gondoltam, hogy ez jó ötlet lenne. Egy olyan országból érkeztem, ahol az államot nem sokra becsülik, és sok szempontból elveszítette az emberek bizalmát. A szocializmus és az állam azonosítása komoly problémákat okoz. Szóval ha ezt a világrendszert szocializmusnak fogják hívni, akkor ezt a szót újra meg kell határozni az emberek közötti kölcsönös tiszteletnek, illetve a természet iránti kollektív tiszteletnek a jegyében. Ám meglehet, hogy ennek kialakításában állami beavatkozással kell majd szabályozni a piaci cserét, hogy Smith-féle értelemben véve meg­erősíthessük a munkásságot és megkurtítsuk a tőke hatalmát. Inkább erre lesz szükség, mint állami tulajdonra és a termelőeszközök állami ellenőrzésére. A szocializmus fogalmával az a gond, hogy számos tor­zulást szenvedett, és ennek következtében sokat veszített hiteléből is. Ha azt kérdezi, hogy mi lenne a megfelelőbb terminus, hát fogalmam sincs – de úgy gondolom, keresnünk kell egyet. Ön igen tehetséges az új kifejezések megalkotásában, szóval önnek kellene új javaslatokkal előállnia.

Rendben, dolgozni fogok az ügyön.

Igen, szükség lenne egy új terminusra a „szocialista" helyett, amelyet történelmileg nem azonosítanak az állammal, és jobban kifejezi a na­gyobb egyenlőséget és a kölcsönös tiszteletet. Szóval ezt a fejezetet önre hagyom.

(Fordította: Konok Péter)

Eredeti megjelenés: New Left Review 56. sz., 2009. március-április.

 

Jegyzetek

1 Lásd: Arrighi: The Political Economy of Rhodesia. New Left Review, 1. évf. 39. sz., 1966. szeptember-október; Leys: European Politics in Southern Rhode­sia. Oxford, 1959.; Arrighi: Labour Supplies in Historical Perspective: A Study of Proletarianization of the African Peasantry in Rhodesia. In. Arrighi és John Saul (szerk): Essays ont he Political Economy of Africa. New York, 1973.

2 Arrighi: Sviluppo economico e sovrastrutture in Africa. Torino, 1969.

3 Lásd angolul: Arrighi: Towards a Theory of Capitalist Crisis. NLR, I/III, 1978. szeptember-október. A cikkek először 1972-1973 folyamán jelentek meg a Rassegna Communista 2., 3., 4. és 7. számában, Milánóban.

4 Lásd: Arrighi és Fortunata Piselli: Capitalist Development in Hostile Environments: Feuds, Class Struggles and Migrations in a Peripheral Region of Southern Italy. Review (Fenand Braudel Center), X. évf. 4. sz., 1987.

5 Beverly J. Silver: Forces of Labour: Workers' Movements and Globalization Since 1870. Cambridge, 2003.

6 Arrighi és Silver: Chaos and Governance in the Modern World System. Minneapolis, 1999.

7 Arrighi: Marxist Century, American Century: The Making and Remaking of the World Labour Movement. New Left Review I/179. 1990. január-február.

8 Arrighi: World Income Inequalities and the Future of Socialism. New Left Review, I/189., 1991. szeptember-október.

9 Arrighi, Takeshi Hamashita , Mark Selden (szerk.): The Resurgence of East-Asia: 500, 150 and 50 Year Perspectives. London, 2003.

Néhány írás – az évforduló kapcsán – megidézi 1968-at, mikor forrongó társadalmi mozgalmainak politikai orientációja meglehetősen vegyes volt, ámde egyvalami mégiscsak összekötötte őket: alapvetően elutasították azt a fogyasztói kapitalizmust, amely a háború után újjáépülő Európában is az „amerikai álom" mítoszával igazolta magát. Azonban Kelet-Európában a 60-as évek reformjai éppen egy „fogyasztói szocializmus" („piacszocializmus") kiépítését célozták, itt a fogyasztói társadalom kritikája ekkor nehezen tudta volna megszólítani a tömegeket, de ez nem is állt a hatalmi elit érdekében.