Társadalmi tapasztalataink felszínén többnyire olyan jelenségekkel találkozunk, amelyeket a manipulálásunk céljából gyártottak-gyártattak. Az írás illusztrálni kívánja, hogy közérdekű tartalmakat miként tehet közfogyasztásra alkalmatlanná a tudományos-tudományoskodó fogalmakba való öltöztetésük.

„A rossz részleges javítása nem más, mint a rossz egész­nek a konzerválása." (Guy Debord)

„Az egyenes és egyszerű embereket nehéz megtévesz­teni. Maszlaggal és ravasz ürügyekkel nem lehet hatni rájuk, éppen azért, mert egyszerűek. Nem elég agyafúrtak ahhoz, hogy túl lehessen járni az eszükön." (Jean-Jacques Rousseau)

Nem minden egyszerű ember lényeglátó, de tételezzük fel, hogy még vannak egyszerű emberek, akik – mert a saját életük függ ettől – nem engedik meg maguknak, hogy szem elől tévesszék a lényeget.

I.

„Mari néni! Maga mit gondol a spektákulumról?" – kérdezi Józsi bácsi a kertben kapálgató szomszédasszonytól.

Mari néni azt gondolja, hogy semmit nem gondol a spektákulumról, mert nem tudja, hogy mi az. Pontosabban: határozott gondolatai vannak róla, de nem tudja, hogy amiről neki határozott gondolatai vannak, azt némelyek spektákulumnak nevezik. Gondol ezt-azt a spektákulumról, de nem tudja, hogy a spektákulumról gondolja.

Lényeglátó Mari néni tudja, hogy mit akar, és tudja, hogy mit nem akar.

Mari néni azzal szeret foglalkozni, amihez kedve van, és nem szeret azzal foglalkozni, amihez nincs kedve. Mari néninek ahhoz van kedve, ami tőle ered, belülről fakad, a lelkéből jön.

Mari néni szereti megvalósítani a saját elképzeléseit, szeret olyat csinálni, amiben az ő fantáziája, találékonysága, energiája, erőfeszítése ölt testet. Vagyis elsősorban alkotni szeret, mert ez okoz neki örömet,

Mari néni nem szeret robotolni, mások által irányított robotként viselkedni. Nem szereti, ha mások jelölik ki, hogy min dolgozzon, mit dolgozzon, mi legyen a munkájának a célja – az nem az ő célja, nem az ő – munkája. (Még akkor sem az ő munkája, amikor időnként kényszerűség­ből megteszi, amit elvégeztetnek vele.) Nem szereti, ha mások mondják meg, hogy hogyan dolgozzon, miképpen végezze a munkáját – akkor az nem az ő találékonysága, nem az ő cselekvése.

Mari néni tudja, hogy senki nem csinálhatja mindig azt, amit szeretne. Tudja, hogy nem lehet megélni csupán olyan munkával, amely örömet okozó szabad alkotás. Tudja, hogy a megélhetésért olyan munkát is kell végeznie, amit nem kedvvel, nem szabadon végez. Tudja, hogy nem függetlenítheti magát életének azoktól a körülményeitől, amelyek nem tőle függnek. De megteheti, hogy csak abban ne legyen független, amiben elengedhetetlenül szükséges. Megteheti, hogy fontosabbnak tartsa a függetlenségét, mint a megszerezhető javakat, és csak annyi kényszermunkát végezzen, amennyi elkerülhetetlen. Ezért Mari néni „se lát, se hall": szándékosan nem vesz tudomást azokról a divatos, korszerű javakról, szórakozási lehetőségekről, amelyek megszerzéséért külön – számára terhes – erőfeszítést kell tenni. Mari néni tudja, hogy az ilyen javak megszerzése őt nem gazdagítaná, hanem szegényítené. (Nem ő használja a javakat, hanem az ilyen javak használják őt. Elhasználják az életidejét, a személyes energiáit, eltérítik a gondolatait, az érzéseit, elveszik a saját, egyedi hangulatait.)

Mari néni nem igénytelen és nem aszketikus, ezért számos olyan szükséglete is van, amit nem tud önmaga kielégíteni. (Véleménye szerint akkor lenne aszkéta, ha belső, személyes javainak és hajlamainak fel­áldozása árán vásárolna meg külső javakat.) Mivel olyan igényeiről sem akar lemondani, amelyeket nem tud saját maga kielégíteni, segítséget kér a szomszédoktól, a szomszédságtól, az ismerősöktől. Mari néni számos problémája – miképpen a szomszédság többi tagjának számos igénye is – így oldódik meg. A szomszédság tagjai felismerik, hogy egymásra van­nak utalva, ezért kölcsönösen segítenek egymásnak, kisegítik egymást. Magától értetődő személyes kapcsolat, személyes együttműködés alakul ki közöttük. Mari néni csak azért ad pénzt, amit sem önállóan, sem az ismerősök segítségével nem tud előteremteni. Mari néninek annyi pénzt kell szereznie (legrosszabb esetben: annyi pénzért kell kényszermunkát végeznie), amennyi az ilyen áruk megvásárlásához szükséges.

Mari néni szerencsésnek gondolja magát, mert a munkaideje és a szabad ideje nagyrészt összeolvad. Amit szükségesnek tart elvégezni, azt igyekszik igényesen, műgonddal, alkotó módon tenni. Az ilyen mun­ka – még abban az esetben is, ha kényszerűségből történik – örömmel járhat. Ugyanezért tüsténkedik a szabad idejében. Megtapasztalta, hogy a szabad tevékenység nagyobb élvezet, mint a tétlen nyugalom.

Mari néni alkotni szeret, mert leginkább ez okoz neki örömet. Alkotni szeret, mert ebben érzi magát szabadnak, felszabadultnak, függetlennek. Mari néni önállóan akar rendelkezni a szabad idejével. Mivel minél több szabad idővel akar rendelkezni, ezért nem áldozza fel az idejét olyan javak megszerzéséért, amelyekről úgy véli, hogy számára nem feltétlenül szükségesek.

Mari néni szeretné önállóan berendezni az életét, kitölteni az idejét. Nem szereti, ha mások próbálják megmondani, hogy mi jó neki. Nem szereti, ha mások akarják megszervezni az életét. Nem szereti, ha má­sok adnak ötleteket, hogy mit kezdjen magával. Nem szereti, ha mások próbálnak gondoskodni arról, hogy mit csináljon a szabad idejében. Mari néni „se lát, se hall": az ilyen időrablókról nem vesz tudomást.

Amikor Mari néni gyárban dolgozott, azt tapasztalta, hogy a munkatár­sai többnyire másként gondolkodnak és másként élnek, mint ő. Munka­társainak az volt a fontos, hogy megvásárolják az újdonságnak számító javakat. Azt használják, fogyasszák, amit a jómódúak – a fogyasztás területén ne nagyon maradjanak le mögöttük. Az volt a fontos, hogy sza­bad idejükben divatos módon szórakozzanak. Úgy szórakozzanak, mint a jómódúak – a szórakozás területén ne nagyon maradjanak le mögöttük. Munkatársai hallgattak a reklámra, az árupropagandára, és megpróbáltak engedelmeskedni a reklám, a propaganda útmutatásának. Ezért fontos volt számukra, hogy minél több pénzt keressenek. Fontos volt számukra, hogy túlórázhassanak, különmunkát találjanak.

Mari néni azt tanulta az iskolában, hogy akkor változik meg a társa­dalom, ha sokan akarnak mást, mint a fennálló: elkezdenek a hagyo­mányostól, szokványostól eltérő módon gondolkodni, eltérő módon élni. Azt tanulta, hogy akkor nem változik meg a társadalmi lényeg, ha az alul levők, alávetettek csak jobban, jómódban szeretnének élni, és nem valami másfajta életet akarnak. Tanulta, hogy voltak győztes rabszol­gafelkelések, ahol a győzelem célja és sikere egyszerű szerepcsere, személycsere: a szabadokból rabszolgák, a győztes rabszolgákból pedig rabszolgatartók lettek.

Mari néni nem győztes rabszolga, hanem szabad ember, független személyiség szeretne lenni. Ezért próbálja meg másképpen beren­dezni az életét, mint ahogy hivatalosan elvárnák tőle. Tudja, hogy ettől nem változik meg alapvetően a társadalom. De azt gondolja: ha sokan cselekednének hozzá hasonlóan, előbb-utóbb lényegi változások is bekövetkeznének.

II.

„Mari néni! Maga mit gondol a spektákulumról?" – kérdezi Józsi bácsi a kertben kapálgató szomszédasszonytól.

Egy anekdota szerint egyik tanítványa lelkesen újságolta Hegelnek: művét már fordítják franciára. A köztudottan szerény Mester válasza: „Engem nem lehet lefordítani franciára, és ha mégis megtennék, az franciául semmit nem jelent."

Lehetséges, hogy mindez – megváltoztatva a megváltoztatandót – Guy Debord-ra is igaz? Debord fő műve magyarul A spektákulum társadalma címmel olvasható.

III.

Debord könyvének kiindulópontja: „Avagy tudatossága és a tudatosság iránti vágy alkotják – együtt, szétválaszthatatlanul – azt a tervet, amely […] arra irányul, hogy a termelők a tevékenységük minden egyes moz­zanatát közvetlenül birtokolják. Ennek a tervnek ellentéte a spektákulum társadalma, ahol az áru szemléli önmagát egy olyan világban, amelyet maga teremtett." Debord néhány végkövetkeztetése, üzenete:

– Tudatosítsuk a helyzetünket: olyan társadalmi rendszerben élünk, amely totális fogyasztóvá manipulál, és ezáltal megfoszt bennünket a saját élettől.

– Csak az az idő a miénk, csak akkor lehet a mi személyesen megélt időnk, ha azt önmagunk töltjük ki: egész lefolyását saját magunk irá­nyítjuk.

– Ne tűrjük el, hogy részekre tagolják, feldarabolják az életünket! Ne tűrjük el, hogy részekre tagolják, feldarabolják a személyiségünket! Igye­kezzünk egységes szubjektumként viselkedő személyiséggé válni!

-Törekedjünk önemancipációra: tegyük magunkat életfeltételeink és egész életünk alanyává. Ne érjük be ennél kisebb céllal. Az emberre jellemző, hogy fűti az azonnali hatékonyság vágya – de ez valójában nem más, mint engedelmeskedés a jelennek.

IV.

Debord felismerése: ha az ő nyelvüket használod, akkor az ő rendjüket szolgálod. Következtetése: ha nem akarod az ő rendjüket szolgálni, akkor más nyelven kell beszélni. A kritika – hangsúlyozza – „a tagadás stílusát" követeli meg. Mindebből adódik egy paradoxon:

– Ha közérthetően fogalmazol, értik – de minek megszólalni?

– Ha nem fogalmazol közérthetően, nem értik – de akkor minek meg­szólalni?

Debord problémája: Lehet-e kitörni ebből a paradox helyzetből? Ho­gyan érdemes megszólalni?

Debord kísérlete: a fogalmaknak nem tudományosságra, hanem szem-léletességre törekvő használata. Aki veszi – viszi. Aki nem – nem.

V.

Első dilemma: Van-e egzakt tartalom Debord képlékeny szóhasználata mögött? Lefordítható-e egyáltalán – bármi legyen is ennek a funkciója – következetes nyelvezetre? Másként fogalmazva: Gondol-e valami egy­értelműre Debord, amit – koncepciójának megfelelően – nem akar precíz nyelvezeten közölni? Vagy: a nem precíz fogalmazás mögött valójában nincs is egzakt tartalom?

Ha feltételezzük, hogy van ilyen egzakt, egyértelmű tartalom, akkor adódik egy második dilemma. Le kell-e mondani azokról, akik nem vevők erre a szemléletes stílusra? Lefordítható-e Debord valamilyen közfogyasztásra is alkalmas nyelvre?

VI.

Mari néni használati tárgyakat fogyaszt. Saját maga találja ki, hogy neki – személy szerint – milyen dolgokra van szüksége. Az így szükségelt javakat megszerzi (előállítja vagy beszerzi) és elfogyasztja. Nem érdekli, hogy másoknak mire van igényük, mit fogyasztanak.

Debord meglátása szerint korunk egyéne nem a valóságos, hanem egy spektákulum-világban éli az életét. Korunk egyéne spektákulummal táp­lálkozik, egy spektákulum-világ fogyasztója. Spektákulumot fogyasztva – központilag ránk rótt – kötelességet teljesítünk: fogyasztási parancsot hajtunk végre. Amikor úgy gondoljuk, hogy szabadon fogyasztunk, valójá­ban külső előírások – úgymond: „az engedelmesség általános törvénye" – szerint cselekszünk. Választhatjuk ezt vagy azt, de egész életünket meghatározó és kitöltő fogyasztásra vagyunk ítélve. Nem mi fogyasztjuk a spektákulumot, hanem a spektákulum-világ fogyaszt el minket.

VII.

Mi a spektákulum, amelynek ilyen központi szerepet tulajdonít Debord az emberek életében? Mik alkotják a spektákulum-világot?

Idetartoznak azok a látványok, látnivalók, látványosságok, mutatvá­nyok, amelyekbe beöltöztetve a legkülönfélébb áruk kelletik magukat, eljutnak hozzánk, és a szemünket „behálózzák". Idetartoznak azok a közlési formák, nyelvi mutatványok, amelyekbe beöltöztetve, becso­magolva a hírek, információk, reklámok eljutnak hozzánk, és a fülünket „behálózzák". (És bár ezt így külön nem említi, feltehetően ideérti a koz­metikumok, tisztítószerek stb. reklámozott illatát, amelyre hivatkozva pró­bálják „behálózni" az orrunkat, ezáltal a pénztárcánkat.) A spektákulum színpadán, úgymond, „látszatesemények" tülekednek – és mi odaadjuk nekik az érzékszerveinket.

VIII.

Honnan ered a spektákulumnak, a képi és nyelvi mutatványoknak ez az érzékszerveinket és tudatunkat behálózó szerepe? A spektákulum nem van, hanem termelik. A spektákulumot erre a mindent behálózó feladatra termelik. A„spektákulum a legfontosabb termelőtevékenység […] az áru­piac helyébe a spektákulum-piac lép". A használati javak termelésének rovására előtérbe kerül a látványok-látványosságok termelése, propa­gandisztikus hatású hírek, információk termelése, reklámok termelése. A spektákulumok piaca homogenizációs fegyver: felébreszti a fogyasztók utánzási igényét, és egy irányba tereli a vágyakat. (Debord – egyebek mellett – a szupermarketekkel, autópiaccal, nemzetközi turizmussal példálózik.)

IX.

Mari néni akkor érzi magát szabadnak, amikor alkot. Akkor érzi magát szabadnak, amikor kigondol valamit, és azt megvalósítja. Ebben a te­vékenységében az ő saját fantáziája, találékonysága, az ő személyes energiája, erőfeszítése ölt testet. Mari néninek az ilyen alkotótevékeny­ség örömet okoz – számára a szabad alkotótevékenység okozza a legnagyobb örömet.

Korunk egyéne többnyire akkor érzi magát szabadnak, amikor fo­gyaszt. Szabadsága területének a fogyasztást tekinti. Valójában azonban – mutat rá Debord – az egyén szabadnak gondolt fogyasztása csupán passzív tevékenység, „tétlen szabadság". Fogyasztása „a tőke arcképét" mutatja, a tőkés gazdaság része, a tőke szolgálatában történik. Atőke a gazdaság szolgájává teszi a társadalmat. A gazdaság rendszerében „a cél semmi, a növekedés minden". A rendszer gazdasági javai: fegyverek az ember ellen.

Korunkon a termelés, az önállósult gazdasági szféra uralkodik. A gaz­daság a dolgok uralma az emberen. A gazdaság szolgává tesz: a dolgok logikáját kényszeríti az egyénre, amennyiben saját szolgálatába állítja a szereplők horizontját: az egyéni perspektívákat, terveket. Kiiktatja az egyének autonóm terveit, és saját kész programjával helyettesíti azokat. A saját, személyes távlat elvesztése a spektákulummal kompenzálható. A sikeres egyén jutalma: a megfosztottságban való gazdagodás. Atárgyi javakban való gazdagodás és az – úgymond – spektakuláris élmények­ben való gazdagodás.

X.

A gazdaság működése felszámolja az élet (mind az egyéni, mind a tár­sadalmi élet) korábbi egységét, és feldarabolja, részekre tagolja azt. A társadalom működése gazdasági, politikai, kulturális stb. szférákra esik szét, amelyek között ellentétek feszülnek. („[…] a régi egységtársadalmak széthullása következtében elkülönbözött: a magánélet, a gazdasági élet, a politikai élet".) Ennek lecsapódásaként az egyének élete is feldarabo­lódik: más-más módon viselkednek a gazdaság, a politika, a magánélet stb. területén. További következmény: a társadalom tagjai atomizálódnak, vagyis az egyének elszigetelődnek egymástól.

A rendszer létfeltétele, működési formája az elkülönítés, széttagolás, részekre szakítás. Ezért azután arról is kell gondoskodni, hogy az egyé­nek ne lázadjanak az elszigeteltség, elkülönítettség, szétdaraboltság ellen, hanem derűsen, elégedetten fogadják el alávetett helyzetüket. Szükséges biztosítani, hogy az egyes egyén ne az egyéni és a társadalmi lét feldaraboltságát akarja megszüntetni, hanem e feldaraboltság érin­tetlenül hagyásával (sőt, a róla való megfeledkezéssel) másik egységet találjon helyette.

A rendszer számára bevált megoldás: „A fogyasztás boldogságában egyesülő társadalom". A spektákulum az egység látszatával borítja be, fedi el a szétszakítottságot, összhangként jeleníti meg az antagonizmust. Az atomizált, egymástól elszigetelt egyénekre bomlasztott társadalom a spektákulum-világ fogyasztásában egységesül.

Az egyénekre bomlasztott társadalmat azért kell egységesíteni, mert így irányítható. Egyéneket azért lehet egységesíteni, mert atomizáltak. Egyéneket azért lehet egységesíteni, mert megszűnt az önállóságuk.

XI.

A spektákulum feladata elfedni a feldaraboltságot, elterelni a figyelmet a részek szétszakítottságáról, széttagoltságáról, elkülönítettségéről. A spektákulum egységesnek, harmonikusnak mutatja azt, ami valójában szétesett, felaprózott, antagonisztikus.

Hogyan tudja ezt a mutatványt, transzformációt végrehajtani a spek­tákulum?

A rendszer irányítóinak birtokában van a tájékoztatás, informálás, köz­lés, megmutatás-eltitkolás, jelentésadás monopóliuma. Az értelmezés, jelentésadás monopóliumával élve tájékoztatnak, közölnek információkat. Láttatnak, illetve elhallgatnak. Végeredményben félretájékoztatnak. („Az ismeretegyüttesnek, amely ma mint a spektákulum szellemisége fejlődik tovább, az a dolga, hogy igazoljon egy igazolhatatlan társadalmat.") Az eredmény: irányított információt, reklámot, politikát, szakértelmet fogyasz­tó, ezért ezeknek kiszolgáltatott állampolgár. A tömegkommunikáció az emberek ellenőrzésének fő eszköze. (Nem utólagos ellenőrzésük, hanem ellenőrzött termelésük, eleve ellenőrzöttként való előállításuk.)

Debord fölhívja a figyelmet korunknak egy jellegzetes tendenciájára: a felszín, a szervezett látszat hatása alatt állunk. Részben Debord-nál található, részben a debord-i szemlélet alkalmazása által nyert példák:

– Gyakran nem azért vásárolunk meg valamilyen árut, mert használati értéke van a számunkra, hanem mert manipulálva vagyunk a megvá­sárlására. Nem magát az árut, hanem az öltözékét, az általa hordozott, kihordott, megjelenített mutatványt fogyasztjuk.

– Többnyire nem azért fogyasztunk információkat, mert a hasznunkra vannak, hanem mert nem tudjuk kivonni magunkat a tömegkommuniká­ciós befolyásolás alól.

– Többnyire nem azért fogyasztunk reklámokat, mert informálnak minket, hanem mert a számunkra elérhető (vagyis a számunkra megszer­vezett) világba a reklámok kapuján tudunk belépni. Reklámfogyasztás nélkül tudatlanként, otthontalanul mozgunk a környezetünkben.

– Többnyire nem azért fogyasztunk szakértelmet, vetjük alá magun­kat hivatali szakembereknek, szakértő bürokratáknak, mert megbízunk a tudásukban, hanem mert kénytelenek vagyunk alávetni magunkat a rendszer elvárásainak.

– Nem azért fogyasztunk politikát, mert meggyőződésünk, hogy a javunkat szolgálja, hanem mert önállótlanná vagyunk nevelve, és nem kérdőjelezzük meg az engedelmeskedés törvényét.

Többnyire azért fogyasztunk információt, reklámot, hivatali szakértel­met, politikát, mert az információnak, a reklámnak, a bürokratikus szak­értelemnek, a politikának szüksége van ránk. Csak a mi fogyasztásunk által tudja igazolni a létezését.

XII.

A rendszer azért működik, mert irányítói legyártják-legyártatják a rendszer működtetéséhez szükséges mutatványokat. Mi pedig jóízűen fogyasztjuk ezeket a bennünket célba vevő mutatványokat. A spektakuláris bőség ha­mis választékot kínál: a spektákulum által felmutatott alternatívák közötti választás szabadságát. Következmény: „silány versengések végtelen sora a versenysportoktól a parlamenti választásokig bezárólag".

-A rendszer irányítói demokráciát adnak az embereknek. Élve mono­póliumukkal, behatárolják, leszűkítik a demokrácia területét: a képviselő­választás szabadságaként értelmezik a demokráciát. A spektákulumipar technológiájával végrehajtják a mutatványt: az állampolgárok – mivel csak erre terjed ki a nekik adományozott politikai szabadság – megvá­lasztják őket.

– A rendszer irányítói szabadságot adnak. Élve monopóliumukkal, behatárolják, leszűkítik a szabadság területét: vásárlóereje határáig mindenki számára biztosítják a piaci (vásárlói) szabadságot. (A piaci egyenrangúság kiemelésével elfedve a vásárlás előfeltételét képező jövedelemszerzési lehetőségek nem-egyenrangúságát.)

– A rendszer irányítói fogyasztói szuverenitást adnak. Élve mono­póliumukkal, behatárolják az egyéni szükségletképződés területét. A spektákulumipar technológiájával végrehajtják a mutatványt: az állampol­gárok-élve a ne kik juttatott egyéni fogyasztói szabadságukkal – végső soron ugyanazt fogyasztják: azt fogyasztják, amit a rendszer irányítói fogyasztásra kijelölnek.

-A rendszer irányítói megadják az egységes társadalmi rend, nem­zeti egység képzetét. A spektákulumipar technológiájával végrehajtott mutatvány elfedi a termelés, jövedelemszerzés területét meghatározó antagonizmust: a társadalmi osztályokra való tagoltságot. A spektákulum egysége – a személyes különbségek megszüntetése mellett – a termelés területén meglevő osztálykülönbségeket is eltünteti. („Az irreális egység, amelyet a spektákulum hirdet, elfedi az osztályellentétet, amelyen a kapitalista termelési mód reális egysége alapul.")

XIII.

Mari néni arra törekszik, hogy maga rendezze be a szabad idejét, maga rendezze be az életidejét. így megmarad a fennhatósága az idő folyása, lefolyása fölött. Az események nem pusztán megtörténnek vele, hanem ő csinálja a vele megtörténő eseményeket. Mivel ő csinálja, ezért szemé­lyesen megéli, átéli azokat. Mari néni azért tudja a maga idejét a fennha­tósága alatt tartani, és irányt szabni a vele megtörténő eseményeknek, mert nem engedte, hogy személyiségének egységét az őt körülvevő rendszer össze-vissza elvárásai felbomlasszák, részekre szabdalják. Egységes személyiségként alakítja, rendezi be az életét.

Debord megállapítása szerint a spektákulum elmossa, eltörli az én és a világ közötti határvonalat. Feloldja az egyedi személyiséget, a szemé­lyes egyént a tárgyi világban. Felszámolja az egyén ÉN-tudatát. Ennek következtében már nem különíthető el, nem különböztethető meg az egyén a spektákulum-világtól. Az egyén nem több, mint puszta spektá­kulumfogyasztó, a spektákulum lenyomata.

A spektákulum-világ körülveszi, beborítja, elfedi az egyént. Személyes énje teljesen feloldódik, szétolvad e világ fogyasztói szabadságában. Mi­vel képtelen a saját, a személyes, a személyiségből fakadó élményekre, ezért beleveti magát a spektákulum-világ előre gyártott élményeibe. A készen kapott, sztereotip élmények általa nem megélt, csupán elfogyasz­tott élmények (úgymond: „pszeudoélmények"). A fogyasztott élményhez nincs személyes viszonya, mert nincs benne egyéni, egyedi aktivitása. A spektákulum-világ nyújtotta élmények a személyes élmények hiányáról tanúskodnak, ezt az élményhiányt hivatottak kompenzálni. „A maga­san koncentrált kapitalizmus a legfejlettebb szektorokban megkezdte »összkomfortos« időtömbök piacra dobását, amelyek mindegyike egy sor egyéb árut magában ötvöző, komplett árucikk. A »szolgáltató-« és szórakoztatóipar egyre expanzívabb gazdaságában »tokkal-vonóval« fizetünk a spektakuláris lakhatásért, a társas pszeudoutazásokért, a kulturális fogyasztásban való részvétel jogáért, sőt, maga a társas lét is eladó, »izgalmas beszélgetések«, illetve »találkozások hírességekkek formájában. Az ilyen típusú áruféleségek természetesen csakis azon va­lóságokfokozódó elszegényedése árán lesznek eladhatók, amelyeknek paródiáját nyújtják."

XIV.

Az egyén „minél inkább szemlél, annál kevésbé él; minél készségeseb­ben ismer rá az igényeire azokban a képekben, amelyeket az uralmon levő rendszer felmutat neki, annál kevésbé érti a saját létét és a saját vágyait. […] az egyén gesztusai többé nem a saját gesztusai."

A saját produktivitás lehetőségének akadályozása – fogalmaz Debord – élethiányt, a saját, személyesen megélt élet hiányát eredményezi.

Mivel képtelenekké váltunk a saját életünk formálására, igényeljük a készen kapott, előre gyártott eseményeket. Sztárok életével, életének eseményeivel táplálkozunk. „A sztár, az élő emberi lény spektakuláris képviselője, azzal, hogy magában egy lehetséges szerep képét sűríti, ennek a banalitásnak a sűrítménye. A sztár a sekélyes látszatéletre való szakosodás identifikációs mintája, aki így kárpótolja rajongóját a tényle­gesen megélt produktív szakosodás lehetetlenségéért […] A spektákulum ügynöke, aki mint sztár lép a színpadra, valójában az egyén ellentéte, ellensége mind a saját, mind a többiek individualitásának. Miután úgy lép be a spektákulumba, mint identifikációs minta, eleve lemond min­den autonómiáról, hogy így azonosulhasson a dolgok menetének való engedelmesség általános törvényével […] Azok a csodált emberek, akikben a rendszer megszemélyesül, éppen arról ismerszenek meg, hogy nem azok, akik valójában; onnan a nagyságuk, hogy leszálltak a valóságosságnak még a lehető legjelentéktelenebb individuális életénél is alacsonyabb fokára."

XV.

A spektákulum az egyesítés nyelve és módszere. A spektákulum az elkülönítés nyelve és módszere. A spektákulum az egyesítés által való elkülönítés nyelve és módszere.

Az atomizált, elszigetelt, elkülönült, személyes élettől megfosztott egyéneket a spektákulum-világ – spektákulumfogyasztókként – egyesí­ti. Egyazon propagandának a termékei, akik ugyanazokat az irányított (be-, illetve átcsomagolt) híreket hallgatják, ugyanazokon a reklámokon nevelődnek, ugyanazokat a szupermarketeket látogatják. A spektákulum­világ felbomlasztja és részekre tagolja az emberi (mind az egyéni, mind a társadalmi) élet gyakorlati egységét, hogy azután az így keletkezett részeket egy külön szektorban, a spektákulum-világ szférájában újra egyesítse, egységesítse.

A spektákulum eredete: az egység széthullása. A széthullás jellegzetes tünete: a gondolat különválik a gyakorlattól, az élettől, a cselekvéstől -végső fokon ezeknek a tagadása. A spektákulum világa az egységre irányuló cselekvést helyettesíti.

A gyakorlattól absztraháló gondolkodás (amely nem a gyakorlat gondolata) különböző szektorokra, szférákra esik szét. A gondolkodók szakosodnak: valamely részterület szakértőjévé, szakemberévé defor­málódnak. Az egyes szektorokban (így a művészet, filozófia, kultúra területén is) csupán belső kommunikáció, ezáltal a valóság eltorzítása, meghamisítása folyik. De az absztrakciókkal foglalkozó szakember – a rendszer sajátossága miatt – hihet a szakmai tevékenységének szabad­ságában és fontosságában: „a csaló önmagát is becsapja".

A gondolat, mint részleges, absztrakt (az élet egészétől különváló) magyarázat, a rendszert erősíti. A gondolat, mint a társadalmi élet egé­szére vonatkozó cselekvést helyettesítő elméleti cselekvés, a rendszert erősíti.

XVI.

A spektákulum világa önállótlanná teszi az egyént, és feloldja a spektáku­lum külső világában. De mi történik akkor, ha valakiben mégis feltámad a helyzetével, életével szembeni elégedetlenség? Az illető kritikát fogalmaz meg az őt körülvevő rendszerrel kapcsolatban, amelyből kiábrándult. Kritikát fogalmaz meg: elméleti kritikát. Bírál olyan felszíni jelenségeket, amelyek csupán következményei a rendszer működésének. Bírál olyan részterületeket, részjelenségeket, amelyek a rendszer egészétől kap­ják az életüket. Esetleg eljut a rendszer egészének elméleti bírálatáig. A kritikus – mutat rá Debord – szolga-szellem marad, aki a fennállót igazolja. A szolga-szellem az elkülönülés tanulmányozását az elkülö­nülés eszközeivel teszi. Elméleti kritikát folytat, és ennek az absztrakt elméleti kritikának egyetlen terméke van: a gondolat. Az elméleti kritikus tevékenysége: nem-cselekvés. Az ilyen lázadás pusztán spektakuláris lázongás, amit a rendszer lázadás-áruvá alakít át. A csupán részleges, spektakuláris lázongás következménye: a fennálló változatlanul hagyá­sának gyakorlata, ennyiben gyakorlati elfogadása.

XVII.

Más a helyzet az olyan kritika esetén, amely nem pusztán tanulmányoz, hanem cselekszik. Nem puszta elmélet, hanem a gondolatot a cselekvés szolgálatába állító gondolat: a gyakorlat elmélete. (A legmagasabb el­méleti igazság: a gyakorlati létezés.) Ez a megközelítés a tárgyban levő immanens kritikából indul ki; a hiányt, megfosztottságot, elkülönültséget látja benne, és ezek megszüntetéséért cselekszik. A megszüntetés útja: olyan emberek keletkezése, akik alanyai az életüknek; olyan élet (benne gazdálkodás), amelyben a termelő önmaga terméke. A megszüntetés eszköze: a jelen gazdaság anyagi alapjaitól (a dolgok emberen való uralmától) megszabadulni.

A részcélok elérése: semmi. A részleges rossz kijavítása az univerzális rossz tartósítása. A cselekvő kritikának nem lehet kisebb feladata, mint az embereket összes életfeltételük alanyává tenni. Ennek konkrét formája Debord-nál: a tanácshatalom. A képviseleti rendszerekkel szemben a tanács személyes részvételt, közvetlen jelenlétet és felelősségvállalást jelent. Lehetővé teszi szabad játékszabályok kialakítását, saját, szemé­lyes események megélését.

Mindennek megvalósítására akkor van esély, ha a cselekvő kritika gyakorlati mozgalommá tud válni: a kritikai elmélet csupán gyakorlati elméletként, vagyis gyakorlati mozgalom részeként tesz szert bármiféle jelentőségre.

*** 

Debord 1967-ben írt könyvének címzettje a proletár. Azért a proletár, mert ő mutatkozik a fennálló gyakorlati tagadására, felszámolására alkalmas társadalmi alanynak: a forradalmi elmélet gyakorlati kihordójának, szocio­lógiai hordozójának. A megcélzott proletárra persze nem fog hatni Debord üzenete, hiszen azt nem érti. Már azért sem érti, nem értheti, mert nem az ő nyelvén lett megfogalmazva.

De Debord logikája szerint a proletárnak nem is az ő üzenetét kell érteni, hanem a saját mindennapi élethelyzetét. Ha a proletár megérti az élethelyzetét, és levonja belőle a logikus következtetéseket, akkor úgy fog cselekedni (mozgalom a rossz társadalom strukturális felszá­molásáért), mint aki megértette Debord – egzakt módon nem kimondott – üzenetét.

Mari néni a saját életét akarja élni. Hogy ez sikerüljön, személyes együttműködést, személyes kapcsolatrendszert alakít ki a környezeté­vel.

Amikor gyárban dolgozott, azt tapasztalta, hogy a munkatársai más­ként gondolkodnak és másként élnek, mint ő. Munkatársainak az volt a fontos, hogy megvásárolják az újdonságnak számító fogyasztási javakat. Az volt a fontos, hogy szabad idejükben divatos módon szórakozzanak. Munkatársai hallgattak a reklámra, az árupropagandára, és megpróbáltak engedelmeskedni a reklám, a propaganda útmutatásának. Megpróbáltak jól fizetett rabszolgák lenni.

Mari néni nem jól fizetett rabszolga, hanem szabad ember, független személyiség szeretne lenni. Ezért nem vesz tudomást a „spektákulum­ról", ezért próbálja meg másképpen berendezni az életét, mint ahogy a „spektákulum-világ" szerint kellene. Tudja, hogy ettől nem változik meg alapvetően a társadalom. De azt gondolja: ha sokan, nagyon sokan cselekednének hozzá hasonlóan (Debord megfogalmazásával: mozga­lommá szerveződnének), előbb-utóbb talán a „spektákulum-világ" (és ami mögötte van) is összeomlana.

Április 2-án – nem tréfaként – az Írók Boltjában új folyóirat indult útjára a Társadalomelméleti Kollégiumhoz kötődő Fordulat új folyama, mely először 1985-ben jelent meg a baloldali szakkollégiumi diák és talán értelmiségi közösség időszaki kiadványaként. A lap köszöntője szerint most negyedévente megjelenő igényes folyóiratra számíthatunk, mely a kritikai hagyomány felvállalása mellet megpróbálja elkerülni a dogmatizmus csapdáit, azonban társadalomtudományi folyóiratként a problémák megszólításán túl többre nem vállalkozik. Az első számban a négy rovatban (globalizáció és kapitalizmus, globalizáció és társadalom, társadalom és kritika továbbá elmélet és történet) cikkeket olvashatunk ismert szerzőktől (Beverly Silver, Giovanni Arrighi, Oskar Lange, Dorothee Bohle, Greskovits Béla) valamint a kollégium diákjaitól, volt kollégistáktól.

A Fordulat tervei szerint az idei évben a nyári szám a modernitást és a korszakváltást állítja középpontba olyan szerzők cikkeivel, mint Axel Honneth, Tamás Gáspár Miklós, Slavoj Zizek és az Eszmélet főszerkesztője Andor László. Az őszi szám a kapitalizmus kelet-európai és posztkolonialista változatait veszi célba Claus Offe, Gedeon Péter, Böröcz József és Melegh Attila írásaival. Kritikát olvashatunk Naomi Klein tavaly megjelent könyvéről (The Shock Doctrine), melyben a katasztrófa kapitalizmus felemelkedését tárgyalja. A téli szám a politikai baloldallal és a marxizmusokkal foglalkozik majd.

A folyóirat olvasói közt a kritikai társadalomtudományok iránt érdeklődőkre és a fiatalabb nemzedékre is számít. A Fordulatot a L'Harmattan kiadó terjeszti és a világhálón is elérhető a http://fordulat.net címen. Az egyes számok 900 Ft-ba kerülnek az éves előfizetés 3.200 Ft.

 

A magyarországi egészségbiztosítási törvény körüli vitákból kiindulva a tanulmány elméleti és politikai szempontból elemzi a kelet-közép-európai szociális leépítést, és – visszatekintve – a jóléti állam különféle típusainak örökségét. A szerző politikailag helyesli, szükségesnek tartja a jóléti állam maradványainak megőrzéséért folytatott utóvédharcot, ugyanakkor szkeptikus a jóléti berendezkedés jövőjét illetően a posztfordista-posztindusztriális korszakban. Élesen megkülönbözteti az egyenlősítő-államosító-újraelosztó modellt a „szocializmus" normatív fogalmától.

Pár hónappal ezelőtt, 2007. december 17-én (majd 2008. február 11-én ismét) a Magyar Köztársaság Országgyűlése – mindenféle-fajta tiltakozások közepette – elfogadta az egészségbiztosítás reformjáról szóló törvényjavaslatot. Kellett hozzá tizenkét nap, amíg valakinek föltűnt, hogy az Országgyűlés ugyanakkor elsöprő többséggel, „összpárti konszenzussal" elfogadta a sokkal súlyosabban neoliberális-neokonzervatív és sokkal jelentősebb, ominózusabb lisszaboni szerződést. A lisszaboni szerződés arra szolgál, hogy a franciaországi és németalföldi szavazók által vehemensen elutasított alkotmányszerződés fő elemeit visszacsempéssze, és szinte alkotmányerejűen kodifikálja a jelenlegi népellenes és antidemokratikus európai politikát. Már az alkotmányszerződést is „csont nélkül" megszavazta a magyarhoni diéta, beleértve az állítólag „nemzeti" és „szociális" elkötelezettségű jobboldali ellenzéket – amelynek a hívei éppoly kevéssé tudják, mit művel a pártjuk, mint ahogyan ezt az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése előtt a szocialista párt hívei se tudták, pedig tudhatták és tudhatnák -, s így már megint gyilkos ütközet dúl valamely fontos részletkérdésben, miközben az alapproblémákban szinte teljes a félig-meddig titkos összhang. (Az egész magyarországi sajtóban egyetlen írás szól a lisszaboni szerződés ratifikálása ellen: D. Horváth Gábor: „Nem hajt bennünket a tatár" , Magyar Nemzet, 2007. december 17.)

A magyarországi közélet provincializmusa, tájékozatlansága, elbutulása kellett ahhoz, hogy – szemben szomszédainkkal – semmiféle vita ne legyen egyre problematikusabbnak és veszélyesebbnek látszó EU- és NATO-elkötelezettségünkről, s hogy az összes felelőtlen parlamenti pártok által könnyelműen elvállalt kötelezettségek aztán mintegy természeti szükségszerűségnek tűnjenek föl. A sajtó nagy része holmi nemzetek fölötti sikerként mutatta be csatlakozásunkat az ún. schengeni övezethez, amelyet az követett, hogy a burgenlandi községek „behajtani tilos" táblákkal zárták el útjaikat a magyarországi autósok elől, Németországban a CDU soviniszta kampányt indított a kelet-európai látogatók ellen (néhány idegenrendészeti szabálytalanság miatt, ami eddig se volt ritkaság). A Magyar Nemzet megdöbbentő riportban számolt be arról, hogy az egyik határ menti településünkön az ott házakat és gazdaságokat vásárló szlovákiai betelepülőket atrocitások érik, „tótok, kifelé" föliratok virítanak a falakon. A szlovák rendőrség a szlovák nácik által a magyar beszéde miatt kis híján agyonvert felvidéki magyar lányt, Malina Hedviget ábrázoló céltáblára pufogtat a szolgálati lőtéren. A koszovói függetlenség ügyében már megint Németország, Ausztria és Magyarország a fő ellenfele Szerbiának, mintha 1914 óta nem sikerült volna semmit se tanulni, mintha nem lett volna elég eddig háromszor megállj-megállj-kutya-szerbiázni, most negyedszer is muszáj, hadd legyen megint fölfordulás a Balkánon, hadd lássák a Monarchia összes utódállamai, hogy pont olyan vakok, ostobák és rosszindulatúak uralkodó osztályaink, mint mindig voltak.

Történelmi vakság

A provincializmus nemcsak térben, hanem időben is működik. Az embernek az a benyomása, hogy a magyarországi értelmiség valamikor az 1970-es években gondolkodott utoljára. Az ország összes problémáit az akkori reformviták régesrég elavult terminusaiban folytatják le, a „terv vagy piac", a „piac kontra állam", a „piaci vagy központi irányítás", a „piaci vagy bürokratikus koordináció" ellentétpárok ide-oda csavargatásával, ahol ráadásul „az állam" és „a bürokrácia" a „szocializmus" szinonimája. Némelyek „az állam" kifejezésen nagyjából a Gulag rendszerét értik, mások „a piac" kifejezésen a nemzet külföldiek általi kifosztását.

Itt valamelyes fogalomtisztázásra van szükség, mielőtt a hebehurgya, átgondolatlan vartyogás teljesen lehetetlenné, kivehetetlenné, érthetetlenné teszi az ésszerű beszédet.

Először is: százötven év társadalomtudománya úgy röpült el értelmiségünk feje fölött, mint a nikkel szamovár, ha azt képzeli, hogy „a bürokrácia" valamiképpen a kapitalizmus ellentéte. Minek élt szegény Max Weber, ha még ezt is magyarázgatni kell? Mind a többi életszférától elkülönült bürokrácia (mint rendi sajátosságokkal és saját éthosszal rendelkező populáció), mind a bürokratikus irányítás, amely operacionalizálható, egységes elemekre és ismételhető algoritmusokra bontja a társadalmi irányítás problémáit (továbbá precedensalkotás végett dokumentál és összehasonlít, elkülönült apparátusokkal kölcsönös ellenőrzést vezet be, szenioritással és irattárakkal, információmegőrzéssel hoz létre intézményi emlékezetet és folytonosságot, miután a vérségi kontinuitás elavult, funkciótlanná vált), szóval: a bürokrácia – akárcsak a piac, és vele együtt – a modern kapitalizmus alkotása. A korai tőkés modernség mintaállama, Anglia volt az első, amely belterületén nem állomásoztatott állandó hadsereget. A fizikai kényszert a piac és a bürokratikus irányítás egyszerre helyettesítette, haderő (flotta) csak a külhoni hódításokhoz, gyarmatosításhoz kellett. A brit történelemben a tisztikar nem játszik szerepet, nem úgy, mint Francia- és Németországban vagy nálunk (ahol a fölhígult katonai nemesség utódai – „dzsentri", szoldateszka – a hiányos legitimáció miatt sokáig, „a fordulat évéig" megtarthatták bizonyos funkcióikat). Szilárd jogrendszer, széleskörűen legitimált, kétségbe nem vont állami erőszakmonopólium, azaz „belső béke, rend és közbiztonság" – és az ezt adminisztráló bürokrácia – nélkül nincs piac, amely a szerződéses viszonyok egyik (fő) típusa, s amelyhez önkéntesség, konformitás/jogkövetés és mozgékonyság egyaránt szükséges. „Az állam" és „a piac" dichotómiája, vagylagos, merev ellentéte mondvacsinált, históriailag tarthatatlan.

Nem beszélve arról, hogy a bürokratikus logika és módszertan két forrása (a matematikai, hipotetikus-deduktív természettudomány, illetve a kettős könyvelés, azaz a hitelezés/beruházás és a papírpénz, a bankjegy logikái/metodikái) szintén csak a kapitalizmusban buzoghatott föl igazán.

Másodszor: a tizenkilencedik század utolsó harmadában a szocialista munkásmozgalom akkor intézett döntő kihívást a tőkés társadalomhoz, amikor a kapitalizmus rendszere se gazdaságilag, se politikailag nem volt még teljes (ez csak a huszonegyedik század közepére látszik kiépülhetni, ha minden „jól" megy). A kapitalizmus újdonsága – amelyet még ma se fognak föl sokan, bár a gazdaságtörténet, a politika- és jogelmélet szemszögéből ez evidencia – az, hogy az értéktöbbletet nem úgy vonják el a termelőktől, ahogy korábban, azaz fizikai és jogi kényszerrel (ennek különösen brutális példája a kései, ún. „második" jobbágyság, amelyről az olvasónak talán még vannak halvány középiskolai emlékei), hanem „a piacon", ahol a termelő önkéntes, jogilag egyenlő felek által kötött szerződés alapján bocsátja áruba munkaidejét („munkaerejét"). Mi sem jellemzőbb erre, mint hogy a kapitalizmusban a termelőeszközök tulajdonosa fizet (munkabért) a termelőnek, a kapitalizmust megelőző gazdasági rendszerekben a termelő még formálisan is fizet a tulajdonosnak (különféle adókat és járulékokat, pénzben és természetben), sőt: ingyen munkára (robot, corvée) is kötelezhető, „röghöz köthető" és í. t. A korábbi rendszerekben a termelő többnyire jogilag és politikailag is a tulajdonos („birtokos") alárendeltje (úriszék, a nem nemesek jogfosztottsága stb.).¹

A kapitalizmusban ez nem így van, a piaci/szerződéses viszonyok korolláriuma a jogegyenlőség. (Azért tegyük hozzá, hogy Marion von Osten a svájci szövetségi statisztikai hivatal adatai alapján leírja: a világ egyik leggazdagabb országában 2004-ben 6,9 milliárd ledolgozott munkaórára, amelyet megfizettek, 8 milliárd fizetetlen munkaóra esett, ez utóbbiakat háromnegyedrészt nők végezték, miközben a munkabérszektorban is tizennyolc százalékkal kerestek átlagban kevesebbet a nők.)

Ennek az elvontságnak persze komoly korlátokat szabott az állam és a tőkés elitek „rendi" jellegű összekovácsolódása – az udvartól a bankokig -, amellyel szemben a termelőeszköz- és más tőketulajdon nélküli személyek (egyszerűsítve: proletárok) mint elszigetelt magánszemélyek állottak szemben, ami tetemesen gyöngítette szerződéskötési, nyomásgyakorlási esélyeiket. A szocialista vagy szociáldemokrata munkásmozgalom (elsősorban szakszervezeti és pártmozgalom) megértette, hogy evvel szemben csak a proletárok rendi (korporatív) megszervezése, az ellenhatalom és az ellenkultúra kiépítése lehet hatékony. A kizsákmányoltak és elnyomottak korábban mindig a hegemón államkultúra törmelékeiből építkeztek (a munkáskultúra eredete is a nonkonformista vallási szekták kulturális alvilágában rejlik, ahogyan ezt E. P. Thompson klasszikus műveiből megismerhettük). A kontrahegemonikus politika és kultúra (hogy a mai kultúratudomány Gramscitól származó fogalmát használjam) a modern ipari proletariátus kizárólagos és precedens nélküli leleménye volt; először állította a vagyontalan termelők valamely osztálya, hogy az uralkodó osztály és az állam legitimációs ideológiája hamis (nem pedig azt, hogy a helyes legitimációs ideológiával a hatalmasok visszaélnek). Viszont szerinte igaz az, amit a munkásmozgalom „helyes tudománynak" plusz „kritikai elméletnek" tekintett. A jóléti állam kezdeti szerény kezdeményei a hegemón és a kontrahegemón „rend" kollektív kiegyezéséből származtak, s a jóléti állam addig állt fönn, ameddig az osztályharcot a „rendek" közötti rendezett küzdelem (konfliktus/kiegyezés) határozta meg: a „kollektív szerződés" kifejezés itt jelképi erejű.

„A tőke" és „a munka" közötti kiegyezést az állami újraelosztás közvetítette. Az újraelosztási hányad és az újraelosztás állami kiváltsága köré csoportosuló intézmények relatív súlya az elmúlt másfél évszázadban fluktuált – egyébként persze a beavatkozó nemzetállami kormányzatok belső ereje egyebekben is megnyilvánulhatott a védővámoktól a militarizmusig -, de azt senki nem gondolta (mert nem gondolhatta), hogy az árutermelés és a bérmunka társadalmát az újraelosztó (és másféle) állami beavatkozás a saját puszta létével megszünteti, hiszen mindenki láthatta, hogy nem szüntette meg. Az állami újraelosztás növekvő súlyát, költségvetési részarányát, intézményes fontosságát természetesen a szocialista munkásmozgalom kényszerítette ki, de mivel ez a proletariátus motivációs készletét a kapitalizmus irányába fordította és nagyban hozzájárult a kapitalizmus világsikeréhez, mindezt valamiért „antikapitalistának" nyilvánítani őrültség. (Ha előbb nem, ezt 1914 nyarán mindenki átélhette – s aki igazán átélte, Lenin és Rosa Luxemburg, ebből le is vonta a huszadik századra nézve vészterhes, mégis elkerülhetetlen és támadhatatlan következtetést.) A kapitalizmus védelmezőitől ma már ez – hiszen kontrahegemonikus vetélytárstól nem kell tartani – ügyes trükk, az antikapitalistáktól öncsalás.

Harmadszor: attól is eltekintve, hogy az állami beavatkozás (a gazdasági beavatkozás se) nem redukáható az újraelosztásra, az állam újraelosztó tevékenysége egyáltalán nem mindig egyenlősítő (egalitárius) tendenciájú, sőt. Már a Lassalle és Bismarck által megteremtett első, kezdetleges népjóléti rendszer is „rendi" jellegű volt, amennyiben a tőke+állam, illetve a „szociáldemokrácia", azaz az iparban dolgozó, aktív férfiak korporációja között jött létre, és a náluk szegényebbekre az együttműködés hatálya nem terjedt ki. Számos, rendkívül erős államkapitalista vonásokkal rendelkező rezsim (így pl. a Harmadik Birodalom nemzetiszocializmusa) csökkentette a dolgozók reálbérét, növelte a fölhalmozási hányadot, széttiporta a munkásmozgalmat, s az életszínvonal-növekedést csak közvetve, a fogyasztási szféra átalakításával érte el, ahol a tőke, a tőkés állam és a dolgozók konfliktusa depolitizálható volt.

Többen bizonyították, így kitűnő új könyvében Szalai Júlia (Nincs két ország…? Bp.: Osiris, 2007) is, hogy a hazai, rendszerváltás (1988/89) utáni népjóléti rendszerek „perverz" (azaz a kezdeti szándékkal ellentétes végeredményű) tevékenységet folytatnak, amennyiben a jóléti transzferek címzettje javarészt a középosztály, ezért a költségvetés igen jelentős újraelosztási hányada nem növeli az egyenlőséget, legföljebb a középosztály (polgárság) különféle csoportjai között változtatja meg az egyensúlyi viszonyokat.

Negyedszer: a kapitalizmus gazdaságtörténetében – egészen a huszadik század végéig – az állami beavatkozás túlsúlyával (de nem mindig az egyenlősítő újraelosztással), illetve a szabadpiaci/szabadkereskedelmi (laisser-faire) lazítással jellemezhető rezsimek többé-kevésbé ritmikusan váltakoztak, de a múlt század utolsó harmadáig az uralkodó trend az egyenlősítő, kohéziót-harmóniát előmozdító népjóléti intézkedések és intézményrendszerek terjedelmi szélesedése volt, emelkedő reálbér mellett a terebélyesedő és növekvő politikai fontosságú ingyenes vagy nagyon olcsó (többnyire önköltség alatti) közszolgáltatások uralma és mintaadó jellege. Mindez a „fordizmus" korszakában volt lehetséges (ez a terminus is Gramscitól származik), amelyre jellemző a férfilakosság teljes foglalkoztatottsága, viszonylag magas bérek, olcsó áruval szaturált fogyasztói piac, gyorsan elsajátítható futószalag-technika, magas munkaintenzitás, a fizetőképes fogyasztói kereslet serkentése, a tőke, az állam és a szakszervezetek összefogása a ciklikus válságok megelőzésére. (A fordizmus korában, amelyben a tőke nem elsősorban az abszolút, hanem a relatív értéktöbblet kisajtolására törekszik, először valósul meg teljes egészében az, amit Marx úgy nevezett: a munka a tőkének való „valóságos alávetettsége" [reelle Subsumtion], ott a technikai racionalitásba – a munka matematizálható egységekbe osztásával, taylorizmussal-fordizmussal, „bedórendszerrel", darabbérrel stb. – beépített elnyomás, időhasználati, azaz magát az életet leigázó logika a szerződéses viszonyokon messze túl vetette kényszer alá a proletárokat, és succubusként beépült még ellenállásuk formáiba is. Vö. Elmar Altvater: Das Ende des Kapitalismus wie wir ihn kennen, Münster: Westfälisches Dampfboot, 2006, 56 skk & passim, vö. még az operaismo [Sergio Bologna, Mario Tronti, Antonio Negri, Paolo Virno és í. t.] pótolhatatlan fölismeréseiről: Steve Wright: Storming Heaven, London: Pluto, 152-195; ugyanez a posztfordizmus esetében: Immaterielle Arbeit und imperiale Souveränität, hg. Thomas Atzert, Jost Müller, Münster: Westfälisches Dampfboot, 2004, kül. Paolo Virno és Antonella Corsani tanulmányai, Negri bérelméleti előadása [1978] Althusser szemináriumán [264-289].)

Az 1968-i vereség (s ne feledjük, ekkor a forradalom a jóléti, konformizáló, tömegtermelő-tömegesítő, újraelosztó-egyenlősítő, technokrata-államosító kapitalizmusváltozat ellen tört ki, amelyet az utóvédharcokat vívó gyönge mai baloldal szívesen visszaállítana) után beindult a „posztfordista" változat (informatika, a tőkejavak szabad áramlása [„liberalizáció"], az automatizálás-robotizálás második hulláma, „immateriális munka", a munkaerő flexibilizálása, a spekulációs tőke mint „húzóágazat", a termelői szaktudás leértékelődése, majd eltűnése, az egyenlőtlenségek nemzetköziesítése és etnicizálása/rasszosítása, permanens forradalom helyett permanens háború – és persze a száz év alatt megteremtett népjóléti szisztéma lebontása, Sozialabbau). Az 1968-i forradalomra következő ellenforradalom – igen intelligensen – nem restaurálta a sok szempontból tarthatatlan etatizmust és „rendileg" korlátozott egalitarizmust, hanem előre rúgtatott és változtatott a játékszabályokon. Első renden szétzúzta a szakszervezetek hatalmát és blokkolta a (Francia- és Olaszországban genealógiai/ideológiai okokból „kommunista pártnak" nevezett) szociáldemokrácia politikai befolyását. Az újraelosztó jóléti állam legutolsó európai kísérletét (1981, François Mitterrand) a tőkemenekülés, a frankra nehezedő nyomás hónapok alatt szétmángorolta, „az egyesült baloldal" 1982-re már föl is adta a játszmát.²

Soha nem szabad elfelejtenünk, hogy minden hibájával együtt a második világháború utáni keynes-i jóléti állam teremtette meg az eddig valaha ismert legnagyobb jólétet, biztonságot és a legszélesebb körű demokráciát a fejlett nyugati államokban (és a jóléti állam „keleti", azaz szovjet típusú változata is véget vetett a kelet-európai periféria évszázados nyomorának és egyenlőtlenségének a diktatúra fokozatos enyhülése mellett). A jóléti állam radikalizálását involváló tektonikus mozgások (1968-i forradalom Nyugaton, demokratikus kísérlet Prágában, nemzeti fölszabadító mozgalmak a „harmadik világban", az Egyesült Államok veresége Vietnamban, a kínai Nagy Proletár Kulturális Forradalom és a Moszkva-Peking konfliktus) eredményeképpen (illetve a munkásosztálynak tett kényszerű engedmények meg a technikai fejlődés miatt) csökkenő-süllyedő profitráta tette szükségessé a burzsoázia és a tőkés állam „piaci" ellenforradalmát, amely egyébként – a munkásmozgalom és a „szovjet tömb" mellett – szétzúzta a hagyományos burzsoáziát és a hagyományos tőkés államot is.

Hozzá kell tenni: mint az évgyűrűk, úgy mutatják az antikapitalista balosok elfogultságai szocialista fordulatuk időpontját, „keltezését": a kései „fordizmus" balosai (kb. 1975-ig) államellenesek, a „posztfordizmus" későbbi balosai piacellenesek. Ma némelyek már nehezen idézik föl, hogy az államellenesek is antikapitalisták. (A helyes megoldás: a kettő összekapcsolása.)

Rendszervakság

Mintegy százhetven, többnyire baloldali személy (szociáldemokraták, zöldek, kommunisták, antiglobalisták, szakszervezeti vezetők, jogvédők, NGO-aktivisták, néhány szélső- és ultrabalos, független társadalomkutatók, művészek, szakadtak, továbbá négy vagy öt szociális konzervatív; szomorúan jellegzetes, hogy őket a sajtó mindenütt „értelmiségieknek" nevezi, másfajta ember ugyebár nem létezvén) a Válaszúton c. fölhívásban szólították, szólítottuk föl a kormánypárti, elsősorban a szocialista képviselőket, hogy ne szavazzák meg december 17-én az egészségbiztosítási törvényt. Erre több mint száz liberális személyiség, köztük a szocpárthoz közel állók is – fényes névsor! – válaszol pár mondatban. A mondatok mindegyike kommentárt igényel. Az egyik elején arra szólítják föl az önbesorolása alapján balközép, ám voltaképpen jobbközép (neoliberális) kormány egészségügyi reformjai miatt aggodalmaskodó baloldaliakat, „[i]dézzék fel, mi mindent tárt fel a magyar társadalomtudomány és művészet arról, hogy miként tartja kiszolgáltatottságban az embereket az államelvű [!] berendezkedés…"

Ezt annál könnyebb fölidéznünk, mivel az idevágó szövegek egy részét magunk írtuk.

Másrészt ha megvizsgáljuk – az egyszerűség kedvéért – a szabadság és a jólét szemszögéből a tőkés rendszer „államibb" és „szabadpiacibb" változatait, különös eredményekre juthatunk. Szabadabb volt a „szabadpiaci" Chile Pinochet (ejtsd: pinosé, nem „pinocset", francia eredetű család) uralma idején, mint Franciaország az etatista Mitterrand korszakában? Nagyobb volt a jólét a „szabadpiaci" Jelcin, mint az etatista Brezsnyev és Putyin idején? A századfordulós cs. kir. Magyarországon kétségkívül nagy volt a szabályozatlan egyéni, gazdasági és sajtószabadság – együtt járt ez a demokratikus politikai részvétellel? (A férfilakosság 6,58 százalékának volt szavazati joga.) Az 1970-es évek etatista Magyarországán nagy volt a szociális biztonság, volt teljes foglalkoztatottság, egyre tágabb körű oktatás, növekvő fogyasztási színvonal – együttjárt ez a demokratikus politikai részvétellel? (Az összlakosság 0,00 százalékának volt szavazati [választási] joga.) Az etatista, újraelosztó, egyenlősítő amerikai belpolitika éppúgy agresszív imperialista kül- és katonapolitikával járt együtt Kennedy/Johnson és Nixon korában, mint a „piacpárti" Reagan és ifj. Bush alatt.

Az „állam" démonizálása – az 1968-as nyugati forrástól eltekintve – részben a KGST-országokon belüli „reformkor" (új mechanizmus) ezópuszi nyelvéből származik. Amikor a cenzúrázott (és ön-) értelmiségiek „az állami túlszabályozást" és „a bürokráciát" szidták, a diktatúrára gondoltak. Amikor a „személyi kultuszt", „a törvénysértéseket", „a dogmatizmust", „a szektásságot", „a vonalasságot", „a lakkozást" stb. stb. kifogásolták, a szabadsághiányra, az önkényuralomra, „az irányított kultúrára", a rendszerszerű hazudozásra és kényszerű kultikus cselekményekre gondoltak. „Törvénysértések"-nek nevezni milliók rabszolgamunkáját a táborokban komikus lehetett volna, de persze akkor még mindenki tudta, hogyan kell ezeket a műszavakat magyarra fordítani. A kontextus vesztével talán majd akadnak olyanok, akik ennek nyomán azt képzelik, hogy Sztálin korában „törvénysértések" történtek, passz.

Ámde ha az új mechanizmus akkor ifjú kulcsemberei (emlékeznek Bereményi és Cseh Tamás dalára?), ma őszülő liberálisok azt gondolják, hogy az „államelvű" (?) berendezkedés valami különleges, vissza kellene emlékezniük arra, hogy minden kapitalizmus államelvű, jelesül a nemzetállam/jogállam elvén alapul, a termelőeszköz-tulajdonos és a termelő közötti fizikai kényszer (a tőkerendszer szerződéses-önkéntes jellege és a proletárnak a korábbi szubaltern, alsó néposztályokétól eltérő motivációs vagy indítékkaraktere miatt) kikapcsolásával föllazult a társadalmi-erkölcsi szerkezet, nem volt többé a szó hagyományos biopolitikai és kasztos/rendi értelmében vett „úr és szolga". Ekkor, a személyek közötti, „fölfelé tekintő", „úrtisztelő", „deferenciális" viszonyok enyhülésével, funkcionális behelyettesíthetőségük általánossá válásával, „az úrral" (mint az öröklött méltóság megszemélyesítőjével) szemben az állam erősödött meg, amelynek a funkcionáriusai nem személyes pozíciójuknak, hanem funkciójuknak, hivatásuknak köszönhetik – kizárólag hivatali-jogi természetű – előjogaikat és fönsőbbségüket. A kapitalizmus absztrakt természetének párhuzama az állam elvontsága: ez épp0úgy kiderül Max Weber, mint Fernand Braudel, Pierre Bourdieu és Michael Mann hatalmas műveiből – és ennek a viszonynak az erőszakos redukciója az uralmi viszonyra (tehát a tőkés viszonyok specifikumának föl nem ismerése) a legnagyobb hibája (és vonzereje) Michel Foucault írásainak.

Ha „az állam túlhatalmában", az etatizmusban az egyénre nehezedő intézményes/legitim kényszert kifogásoljuk (márpedig a mai liberálisok – szemben sokkal kifinomultabb tizenkilencedik századi elődeikkel – ezt teszik), akkor meg kell kérdezni, hogy vajon „az államtalanítás", „a piacosítás" és a „decentralizáció" csakugyan csökkenti-e ezt a kényszert. Amikor Deák, Eötvös, Trefort, Wlassics, Wekerle fölszámolta a magyar királyság teokratikus-államegyházi vonásait, s az államra bízta a népoktatást, az anyakönyvezést, megszüntette a felekezetek közötti jogi egyenlőtlenségeket stb., akkor csökkentette vagy növelte az egyes honpolgárokra (alattvalókra) nehezedő intézményes kényszert? Amikor szociáldemokrata vagy szocialista kormányok kerültek hatalomra – föltéve persze, hogy az alkotmányos viszonyokat adottnak vesszük, tehát pl. modern liberális demokráciában – vajon növekedett-e a dolgozók intézményes kényszernek való alávetettsége, ha a vállalatukat államosították? A piaci viszonyoknak való alávetettség nem intézményes kényszer? A „fékek és ellensúlyok" legtöbb szempontból üdvös rendszere korlátozza a hatalmi ágakat egymással szemben – de csökkenti a honpolgárokra (alattvalókra) súlyosodó államhatalom összmennyiségét (ha itt most az önkénytől és a visszaélésektől elvonatkoztatunk)? A független jegybank korlátozza a végrehajtó hatalom (ezen belül a pénzügyi kormányzat) hatáskörét, de megszűnik ezáltal a monetáris (és közvetve: a financiális) politikának az adófizető, megtakarító és befektető személyre vagy csoportra vonatkozó befolyása? (Arról nem szólva, hogy a monetáris és kamatpolitikára irányuló, „alulról fölfelé" ható, a parlamenten keresztül, közvetve gyakorolt demokratikus ellenbefolyás a jegybank, ma már gyakorlatilag az Európai Központi Bank függetlensége révén megszűnt. Növelte ez a „piacosító", „államtalanító", „decentralizáló", „hatalmi befolyást elvonó" rendszabály a politikai szabadságot? Nyilvánvaló, hogy nem.)

Arról nem is szólva, hogy a mai Kínai Népköztársaság, a mai Vietnami Szocialista Köztársaság példája gyönyörűen illusztrálja: a „piacosítás" magas foka nem föltétlenül jár együtt az „államtalanítás" magas fokával (ez nem zéró-summa játszma), arról a politikai hipotézisről nem is szólva, hogy a piac spontánul demokratizál, liberalizál, hiszen a politikai-rendőri elnyomás Kínában és Vietnamban alig csökkent.

Az se kétséges, hogy a dolgozók jóléte és a fogyasztók szuverenitása a legegyenletesebben a jóléti, újraelosztó, államosító, fogyasztásserkentő, magas, ám progresszív adókat kikényszerítő, „gazdaságélénkítő" (keynes-i) politika évtizedeiben emelkedett (a reálbér és az egy főre eső nemzeti össztermék az ipari társadalmakban csak 1955 és 1978 között gyarapodott folyamatosan, a nagyarányú infláció ellenére).

Ugyanakkor az is igaz, hogy az állami újraelosztás magas költségvetési részaránya egyáltalán nem garantálja az egyenlőség növekedését, még akkor se, ha csak a jövedelemegyenlőségre összpontosítunk (az intézményes és szociokulturális tényezőket az egyszerűség kedvéért elhanyagoljuk). Számtalan etatista berendezkedésben igen éles társadalmi egyenlőtlenségek maradtak fönn – csak a szociáldemokrata jóléti állam volt kifejezetten egalitáriusnak nevezhető (bár mondjuk a gaullista vagy a Karl Schiller/Ludwig Erhard-féle változat is egalitáriusabb volt, mint a mai ultrapiaci rezsimek bármelyike).

A jóléti állam – amely egyébként szerintem is a múlthoz tartozik – elleni ideológiai érvek legfontosabbika az antikommunista argumentum. Az állami újraelosztást, a közvetlen állami beruházást és fejlesztést, az állami gazdaságirányítást az 1989 utáni kelet-közép-európai gazdaságtörténeti, politikatudományi és publicisztikai irodalom a „szocializmussal", a „szocializmust" pedig a „totalitárius diktatúrával" azonosította. (Annak ellenére, hogy a jóléti állam a történelem nagyjából lezárt fejezete, mégis méltánytalan az, ahogyan a kelet-európai liberálisok voltaképpen szolgalelkűséggel és autoritarizmussal vádolják azokat a tömegeket, amelyek mernek rá emlékezni, hogy 1989 előtt a többségnek magasabb volt az életszínvonala, a reálbére, jobb volt a szociális biztonsága és szociális ellátottsága, mint ma. Arról nem is beszélve, hogy 1989 után nőtt az egyenlőtlenség, összeomlott a társadalmi igazságosság minden maradéka, ami a klasszikus liberalizmusnak is fontos volt, szemben mai utódaival vagy epigonjaival, arról nem is szólva, hogy a klasszikus szabadelvűség a független és a szuverén nemzeti-területi jogállam ideológiája volt, vö. François Perroux: Nemzeti függetlenség és kölcsönös gazdasági függőség, Bp.: KJK, 1972. Mindebből nem következik a nép diktatúra iránti előszeretete: ez rágalom.)

Evvel a problémával itt csak nagyon röviden foglalkozhatom – de tárgyam természete miatt ez nélkülözhetetlen.

A „totalitárius diktatúra" fogalma sok tekintetben érvényes és használható, és az így leírt rezsimeknek vannak (szörnyűséges) rokon vonásai, ám mindenkit meggondolásra kell hogy késztessen, hogy a kétféle (leninista, majd sztálinista, illetve náci-fasiszta) parancsuralom közötti konfliktus miért borította lángba Európát, arról nem szólva, hogy miért volt a nácik önértelmezésében középponti helyen az antikommunizmus, és miért volt a fasiszta fordulat az európai és a latin-amerikai („Estado Novo" Brazíliában stb.) politikában többnyire preventív, megelőző (ellen)forradalom a szocialista és kommunista mozgalmakkal szemben.

A „szocializmus" fogalmáról – tömören összefoglalva – a következőket kell tudni.³

Először: „szocializmusnak" lehet nevezni (wittgensteiniánus modorban) mindazt, amit valaha a magukat szocialistának képzelő, szocialistának nevező berendezkedések valaha műveltek – kb. ez az, amit a régiónkban elterjedt történetideológiák terjesztenek (érdekes módon az ebben egyetértő sztálinisták, valamint liberálisok-konzervatívok ezt egyaránt önigazolási célzattal teszik, habár ellenkező előjellel), ám ez (mint azonnal látni fogjuk) tévedésekhez vezet.

Másodszor: szemben a „kapitalizmussal", amely leíró, a „szocializmus" jobbára (noha nemcsak) normatív fogalom (azaz követelményeket fogalmaz meg valamely rendszerrel szemben, nem a rendszer puszta leírása – ez nem azonos az utópia képzetével). Helyes párhuzama lehet pl. „a szabadelvű-alkotmányos jogállam". Hiába jellemezte az 1936-i sztálini alkotmány a Szovjetuniót mint a legszélesebb körű alapjogi garanciák édenkertjét, megvizsgálva a gyakorlatot (mindenekelőtt: jogilag ártatlanok tömeges bebörtönzését), bárki könnyen megállapíthatta, hogy a Szovjetunió nem jogállam. (A Harmadik Birodalom ilyesmit nem is állított magáról.) Bár a kortársak többsége ebben nem nagyon talált kivetnivalót hajdan, a jogállamiság korlátai a még nem demokratikus, ám liberális rendszerekben – az emberi és állampolgári jogokat a tizenkilencedik századi Egyesült Államokban nem terjesztették ki a feketékre, a brit, francia, holland, belga gyarmatbirodalmak nem ismerték el a színes gyarmati népek egyenjogúságát semmilyen tekintetben, nyugodtan gyilkolták őket halomra, az első világháború előtti szabadelvű Magyarországon a kifejezési szabadság és a politikai szervezkedés szabadsága nem terjedt ki a másokéval egyenlő mértékben a szocialista munkásságra, a nemzetiségekre és még ennyire sem a parasztmozgalmakra – följogosítják az utókort arra, hogy szkeptikus legyen a korábbi rendszerek liberális hitelét illetően. A „szocializmus" épp ilyen fogalom, a „kapitalizmus" nem. (1988/89-ben nem azt harsogtuk kórusban az utcán, hogy: „Kapitalizmust!", hanem azt, hogy: „Demokráciát!", s nem azért, mintha nem lettek volna közöttünk hívei a kapitalizmusnak, hanem azért, mert a követelések szükségképpen normatívak, a kapitalizmus fogalma pedig nem az. Megjegyzem, „a piac" fogalma, szemben a „kapitalizmus" fogalmával, amelynél jóval szűkebb terjedelmű, normatív természetű – olyannyira, hogy Polányi Károly köztudomásúlag utópiának nevezte -, hiszen föltételezi a szerződéses tranzakciókat előföltételező egyenlőséget és szabadságot. Éppen ennek a normatív magnak az elemzése volt – logikailag – Karl Marx kiindulópontja, akinek azt kellett megmutatnia a korai szocialistákkal szemben, hogy a [piaci] kapitalizmusban a kizsákmányolás nem az uralkodó osztályok erőszakának a következménye: éppen az az érdekes, hogy miként lehetséges kizsákmányolás és a tőkének való [formális és reális] alávetettség, ha nem a „státus", hanem a „szerződés" az uralkodó jogi és társadalmi formája a polgári [„civil"] társadalomban jellemző tranzakcióknak.) A „szocializmusnak" tehát vannak normatív ismérvei, kritériumai.

Harmadszor: ezek a kritériumok negatív értelemben legalábbis világosak. A szocializmus (vagy kommunizmus) kétségtelenül arra szolgál, hogy megszüntesse az árutermelést, a bérmunkát, az osztályokat, a pénzt, a társadalmi munkamegosztást, az államot és a patriarkális családot. A „szocialistának" nevezett rezsimek ezt nem tették (nem is tehették: nem gondolom, hogy a Lenin és Trockij vezette októberi forradalom vállalkozhatott volna a szocializmus normatív kritériumait kielégítő rendszer megteremtésére, ezt állítani vagy számonkérni csakugyan történetietlenség volna), ennyiben tehát azt kell mondanunk, hogy szocialista rendszer eddig még soha nem létezett, bár az egykor gigászi szocialista-kommunista mozgalmak újra és újra, elbukva és újjáéledve, többnyire őszintén törekedtek rá, hogy létezzék.

Negyedszer: sokan gondolták, hogy a szocializmus/kommunizmus lényege, hogy megszünteti a magántulajdont (illetve a piacot), és ezt megtette. Ezért sok mai kommunista (ez a sok persze nem sok) úgy véli, hogy az 1917 és 1989 közötti kommunista (bolsevik, szovjet típusú) kísérlet minden borzalom ellenére mégis magában hordozta az emberi emancipáció lehetőségét. Ez a tévedés a „magántulajdon" fogalmának a félreértéséből ered. Marxistáknak tudniuk kellene, hogy a „magántulajdon" a tőkés rendszerben azt jelenti, hogy a termelők el vannak választva a termelőeszközöktől, amelyek mások tulajdonában vannak, s a termelés csak az élőmunka és a termelőeszközök szintéziséből keletkezhet, s ezt úgy lehet elérni, hogy a munkások eladják munkaidejüket a termelőeszközök tulajdonosainak. Ebből a szemszögből közömbös (bár más perspektívából persze korántsem), hogy a termelőeszközök tulajdonosa, tehát az értéktöbblet elsajátítója – ha más, mint a termelő – magánszemély, részvénytársaság, befektetési alap, bankholding vagy maga az állam. A „szocialistának" vélt rendszerek, ha rájuk vetítjük a szocializmus/kommunizmus normatív kritériumait, államkapitalizmusnak bizonyulnak, amint ezt számos kritikai marxista kielemezte már 1918 óta, kiemelve, hogy a szocialista átmenet se (és állítólagos politikai formája, a legendás „proletárdiktatúra" se) nem lehetséges, ha nem maguk a munkások ellenőrzik (döntési, azaz tulajdonjoggal) a gazdasági egységek és a népgazdaság szintjén egyaránt a termelést, fogyasztást és újraelosztást, a beruházásokat beleértve. (Ez a kritika egyidős magával a bolsevizmussal.⁴

Ötödször: ez természetesen nem jelenti azt, hogy a bolsevik forradalom által létrehozott rendszerek minden további nélkül „kapitalisták" voltak. A szovjet típusú államkapitalizmus – fönnállásának mintegy hetven esztendeje alatt – teljesen sajátságos rendszer volt, ráadásul rengeteget változott is, nem beszélve a különféle „szocialista országok" közötti tetemes különbségekről. A bolsevik forradalmak elsöpörték a régi uralkodó osztályokat, megteremtették a modernség és a racionalitás minden mástól (különösen a nyugati liberális kapitalizmustól, majd a fasizmustól) majdnem mindenben különböző modelljeit. A fölhalmozási puritanizmus kegyetlen spártai rendje (amely nagyjából 1956-ig, az SZKP XX. kongresszusának és a magyar forradalomnak az esztendejéig tartott), majd a rá következő, 1968-tól kezdve gyorsuló fogyasztói „olvadás" mellett (amely bizonyos piaci „mechanizmusok" részleges bevezetésével járt) egyaránt megmaradt a szovjet típusú társadalmak egalitarizmusa, eltéveszthetetlen plebejus karaktere és a fölvilágosodás örökségéből származó „modern/klasszicista" kultúrája (a tudomány és a magas művészet félreismerhetetlen kultuszával).⁵ A represszió, bár mindent áthatott, nem sajátlagos vonása „a létező szocialista" államkapitalizmusnak.

Külön fontos tulajdonsága lett ennek a rezsimnek, hogy mivel alapító aktusa – s ennek az alapvető jelentőségével (a nagy római történetírók nyomán) már Machiavelli is tökéletesen tisztában lehetett – forradalmi volt, emiatt eltorzított és meghamisított önlegitimációs ideológiájában is ott rejlett még a forradalmi (emancipatorikus) mag, amely időről időre lehetővé tette a szocializmus/kommunizmus normatív ismérveivel való szembesülést. Ez minden parancsuralmi struktúra és hipertrófiás erőszakszervezet (elsősorban a világtörténelemben páratlan méretű politikai titkosrendőrség) ellenére roppantul bonyodalmassá tette a szovjet típusú államkapitalista államok kormányzását. Így pl. a piaci reformokat szabadjára engedő vezetők (Kádár, Gomułka), akik vezetői pályájuk egy-egy pontján szembekerültek a munkásosztállyal, megkísérelték ugyanakkor megőrizni az állam „munkás"-jellegét: ilyen gondokkal a szociáldemokrata vezetőknek (bár világnézetileg ők is évtizedekig zavarban voltak) a gyakorlatban Nyugaton nem kellett megküzdeniük.

A „terv"és a „piac" amúgy valóságos ellentéte azonban mind a keleti tömbben, mind Nyugaton rendszeren belüli konfliktus volt, ami nem azonos a „szocializmus" és a „kapitalizmus" ellentétével, hiszen piaci „koordináció" állami tulajdon mellett is elképzelhető, és a jóléti állam és a „fogyasztói társadalom" letűnt korszakában a nyugati „demokratikus" kapitalizmusban is általános volt a népgazdasági tervezés.

Hatodszor: mára nyilvánvaló, hogy a kapitalizmus túlélte a korábbról ismert szociokulturális jegyekkel körülírható burzsoáziát és proletariátust. Nemcsak a klasszikus ipari munkásság szóródott szét a posztfordista korszakban, hanem a menedzsmenttől elkülöníthető régi polgárság (nem pusztán a Bildungsbürgertum, „a művelt középosztály") is: miközben a kapitalizmus él és virul (már amennyire a folyamatos recesszió és depresszió körülményei között „virul"), „polgári társadalomnak" már nem merném nevezni. (A szovjet típusú, „létező" államkapitalizmusnak se volt polgári uralkodó osztálya, de ez nem vette elejét a kizsákmányolásnak.)

Az egészségbiztosítási törvény

A liberális személyiségeknek a Válaszúton c. baloldali dokumentumra írott válaszlevele arra céloz – helyesen, de ezt a baloldali tiltakozók se tagadták -, hogy az állami tulajdon és az állami szabályozás egyáltalán nem mozdítja elő föltétlenül az egyenlőséget. A jelenlegi magyarországi egészségügyi rendszer szélsőségesen egyenlőtlen, igazságtalan; és ez 1989 előtt se volt másként. Mivel a minőségi egészségügyi ellátás kínálata roppantul szűkös, ezért a keresleti oldalon elvadult verseny alakult ki, a szabályozatlan „második gazdaságra" jellemző anomáliákkal és kegyetlenséggel. Nem vonható kétségbe, hogy az orvostársadalom egy része – mint pl. az Éger István dr. vezette Nemzeti Paraszolvencia Szövetség – a jelenlegi szörnyű viszonyok konzerválásában vagy tovább rontásában érdekelt. De ez kisebbség. Abban nagyjából teljes az egyetértés, hogy az egészségügyi rendszer reformra szorul. Csak az a kérdés, hogy milyen reformra. A Válaszúton kibocsátóinak és aláíróinak az a véleményük, hogy a kormányzat és az országgyűlési többség által tervezett reform helytelen irányú, a pozitív megoldásról nem szól. Erre a nyílt levél formája nem alkalmas, ehhöz politikai szervezetre volna szükség, amely szakértőivel ellenprogramot állít össze, meggyőzi a közvéleményt és keresztülviszi a terveit. Ilyen politikai szervezet (pl. párt) ma Magyarországon nem létezik, ami gyöngeség (nálunk nincs szervezett baloldal), s így marad a kritika (a neoliberális törvény kritikája), amelyet – a föllelhető legkiválóbb „egészséggazdasági" szakemberekkel való konzultáció után, s ezért itt mondok köszönetet – többféleképpen lehet összefoglalni, ez csak az egyik lehetséges variáns. És egyben válasz a liberális közéleti személyiségek válaszlevelének arra a föltételezésére, hogy a Válaszúton kibocsátói megtévesztik magukat és a közvéleményt, amikor amiatt sopánkodnak, hogy a bevezetendő neoliberális egészségügyi reformok növelik az esélyek egyenlőtlenségét gazdagok és szegények között. (Az alábbiak kisebb részben egyenes idézetek a fölkérésemre írott szakvéleményekből, nagyobb részben rövid parafrázisok.)

Először: a nemzeti kockázatközösség (egészséges és beteg közötti transzfer) fölbomlik az egyes egészségügyi alapok által „lefedett" kockázati populációkra (ötszázezer-kétmillió ember lehet bennük). Az ún. fejkvóta a fölmerülő kockázatok egyharmadának mértékéig tudja kezelni a kockázati inhomogeneitásból eredő rizikót. A hollandiai példa nyomán nálunk is lesz kockázatkiegyenlítő alap, amely ezen utólagos korrekciót végez, ám erről még nem tudni, hogy milyen szolgáltatások tartoznak majd bele, s hogy ez mekkora terhet ró majd a reménybeli magánbefektetőkre.

Másodszor: a magyarországi betegek 2009. január 1-jétől elvesztik a szabad orvosválasztás jogát, amely eddig pótolta az egészségügyi fogyasztóvédelmet és minőségellenőrzést. Ezentúl evvel csak az élhet, aki ezt meg tudja fizetni. Ma az ország kistérségei között akár ötven százalékos különbség is lehet az egy főre eső egészségügyi közkiadások volumenében. Ott költenek kevesebbet egy-egy emberre, ahol rövidebb ideig élnek és betegebbek az emberek. Ezt a ma fönnálló igazságtalan helyzetet a törvény akár nyolc évre is konzerválhatja. Egy kiváló szakíró szerint „ennek analógiájára törvényben szentesíthetnék azt is, hogy a roma gyermekek után »az örökölt igénybevételi igazságtalanságok« alapján a jövő évtől felére csökkentik az oktatási normatívát"…

Harmadszor: az, amit technikai értelemben „szolidaritásnak" neveznek – azaz a gazdag és szegény közötti jövedelemtranszfer – a befizetésekből és kifizetésekből áll össze. A kormány reformtervei szerint a befizetési oldalon – a jövedelemarányos befizetések révén – megmarad a szolidaritás mozzanata, ámde az ellátásokat már nem az egészségi állapot függvényében fogják a páciensek igénybe venni, mert (a) az egészségügyi pénztárak rögzített bevételhez jutnak a fejkvótán keresztül; mivel a fejkvótát az állam kontrollálja, összegét nagyon nehéz növelni, ezért a befektetők csak úgy takaríthatnak meg tőkét, ha szűkítik a kiadásokat. (b) Az egészségügyi kiadások koncentrációja miatt – a honpolgárok tíz százaléka veszi igénybe a kiadások hatvan százalékát -, a kiadások csökkentése érdekében korlátozni fogják a leginkább rászorult betegek ellátáshoz való hozzáférését, mert így lehet a lehető legnagyobb megtakarítást realizálni. (c) Ha az állam ezt korlátozni próbálja, a páciensek vándorolni fognak az egészségügyi pénztárak között, de mindenütt hasonló problémákkal fognak találkozni, ezért (d) a pénztárak majd valamilyen rejtett vagy titkos diszkriminációs rendszabályt fogadnak el, belső listákat alkotnak stb. Mivel (e) a biztosítási csomag nincs pontosan meghatározva, ezt könnyű kiüresíteni: azt mondhatják majd, hogy bizonyos szolgáltatások nem „járnak" (vagy az adekvát terápiának csak olcsóbb, „lebutított" változata „jár"). Nincsenek olyan protokollok, amelyeket az orvosoknak kötelezően be kellene tartaniuk, illetve különbözőek – innen már ma is a magyarországi páciensek kiszolgáltatottsága, amely előreláthatólag csak fokozódhat a kormány reformtervei miatt.

Negyedszer: az egy személyre eső egészségügyi közkiadások hetven-nyolcvan százalékát életünk legutolsó esztendejében használjuk föl. Azt, hogy megkapjuk, „ami jár", csak az egészségügyi rendszer apparátusaitól független minőségellenőrzés biztosíthatná, de ilyen nincs. Most azonban érdekérvényesítésre minden eddiginél alkalmasabb felet engednek be az egészségügyi rendszerbe. Az orvosok és kórházak minden egyes beavatkozásukkal annak a biztosítónak a profitját fogják csökkenteni, amelytől a finanszírozásuk, túlélésük függ. Vajon a középkorú menedzser egészségügyi ellátásán fog-e takarékoskodni a biztosító – kérdezi egyik orvosgazdász levelezőm -, vagy a nyolcvanéves haldoklóén?

Az Állami Számvevőszék Fejlesztési és Módszertani Intézetének a törvényjavaslathoz fűzött kommentárja megállapítja, hogy (a) a kórházi struktúra átalakítása 25-50 milliárd forintos adósságot eredményezett, amelyet más forrásból kellett pótolnia az Egészségügyi Minisztériumnak, amely 28 milliárdot osztott szét igen gyorsan. A 2008-ra tervezett, az infláció mértékét alig meghaladó, tervezett kiadások az adósságállomány további emelkedéséhez fognak vezetni. A 2009 és 2011 közötti időszak tervezése nem számol növekménnyel, ez azt jelenti, hogy az új befektetők pénztárai a kórházi struktúrát fogják szűkíteni, csak így juthatnak megtakarításokhoz. (b) A kórházak finanszírozásából – így fogalmaz az Állami Számvevőszék szakembergárdája – száműzték a teljesítményelvet. Az ún. teljesítményvolumen-korlát (TVK) fölötti teljesítményt már nem fizeti ki az Országos Egészségpénztár (OEP) – emiatt a magasabb szintű ellátásokért az OEP kevesebbet fizet, mert míg a közkórházak a TVK túllépése ellen a beteg „magasabb szintre utalásával" védekeznek, az egyetemi klinikák, intézetek ezt nem tehetik meg, mert ugyanazért a teljesítménypontszámért ők kevesebb pénzt kapnak. Mindez – az ÁSZ szerint – a minőségi ellátás diszpreferálását jelenti, a versenyt korlátozza, a várólistákat növeli. A TVK megszüntetésére nincs remény, bár még módosíthatják.

Ha törvényt és a vizitdíjat stb. a népszavazások, tiltakozások, alkotmánybírósági eljárások hatására nem törlik el, 2008-ban a vizitdíj-bevétel 20,4 milliárd forinttal, a járulékbevételi többlet 36 milliárd forinttal javítja az államháztartási egyensúlyt.

(c) Ugyancsak az ÁSZ szerint a tervezett huszonkét területi, kötelező egészségbiztosítási pénztár (KEP) ugyan versenyeztetné a szolgáltatókat, de valódi versenyre csak a fővárosban és az egyetemi központokban lehet számítani. A huszonkét KEP működtetési költségei messze (föltehetőleg nagyságrendekkel) meghaladnák a maiakat, ennek csak a kapacitás szűkítése lehet az orvosszere. 2009-től pusztán az átalakítással járó költségek 20 milliárd forintra rúghatnak. (d) „A befektetők – írják az Állami Számvevőszék elemzői -, ha érdemi menedzsmentjogokat kapnak (érdemi menedzsmentjogok [működtetési jogok] biztosítása nélkül föltehetőleg nem lesznek befektetők), várhatóan befejezik a félbehagyott kórházi struktúraszűkítést. Ezt logikusan a szolgáltatókkal kötendő szerződések odaítélésében való döntésre is fölhasználnák, azaz a kapacitások további szűkítése érdekében a rossz minőségű szolgáltatókkal nem szerződnének, ami közvetetten számos kórház csődjét jelentené [s azt láttuk korábban, hol valószínűek ezek a csődök], s az ezt megelőzősen kialakuló súlyos veszteségek az önkormányzatok költségvetését terhelik majd." (e) 2007-ben a betegek terhei kb. ötven milliárd forinttal, azaz tizenöt százalékkal nőttek a gyógyszerek támogatási kulcsának csökkentése, számos gyógyszertámogatás megszüntetése, valamint a vizitdíj és a a kórházi napidíj bevezetése miatt. Az egészségügyi szolgáltatások keresletét máris korlátozták, csökkent az orvos-beteg találkozások száma, a TVK fölötti finanszírozás megszüntetése miatt – mint láttuk – általánossá váltak és egyre hosszabbodnak a várólisták.⁶

Föltétlenül meg kell itt említeni, hogy az egészségügy átalakításának közgazdasági problematikájáról, a magyarországi viták elmélet- és politikatörténetéről a legmélyebb és a legátfogóbb írás Sinkó Eszter tanulmánya: „Az egészségbiztosítási rendszer átalakításának menete", Magyarország politikai évkönyve, 2008 (sajtó alatt).

Attól tartok, hogy az aggályokra a kormányzatnak és támogatóinak nincsenek megnyugtató válaszaik. Ilyen válaszokat szorgos kereséssel sem találtunk.

Az egészségbiztosítási törvényt – amelynek a kéziratom lezárása után bekövetkezett, 2008. március 9-i népszavazásnak a kormánykoalíció szociális politikájára nézve lesújtó eredménye miatt igen rosszak a végrehajtási esélyei, ráadásul 2008 őszén a törvényt magát támadó újabb népszavazás van kilátásban – követte a miniszterelnök bejelentése, amely szerint a kormány enyhíti a fölső középosztály és a tőkés vállalkozások ún. bérterheit és más adóit meg járulékait, továbbá a szociális segélyezés föltételéül a segélyezett személyek munkavégzésre való hajlandóságát szabja meg, ezt a hajlandóságot az ún. „munkateszt" révén hatóságilag ellenőrzik, a munkanélkülieket „közmunkára" kötelezik. Az „inaktív" populáció kénytelen lesz a létminimum alatti munkabérért dolgozni, miközben elveszti segélyjogosultságát – de ha nem hajlandó erre a megalázó és kínos tevékenységre, akkor szintén elveszti a segélyjogosultságát. Mint a témáról szóló publicisztikai írásomban már kimondtam: ez előbb-utóbb a börtönbe kényszeríti az underclass és a prekariátus tagjait. Ezen fölül: a kormány azt a látszatot kelti evvel, hogy aki nem dolgozik, az „nem akar dolgozni" – evvel a váddal a roma lakosságot szokták illetni, tehát az intézkedésnek enyhén fajüldöző-fajgyűlölő szubtextusa van -, összhangban avval, ahogyan ezt az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában elfogadtatták a közvéleménnyel (welfare helyett workfare): hangulatkeltés a feketék és a bevándorlók ellen. A baloldali (szociáldemokrata) politikai megoldás ebben az esetben a harmincöt órás munkahét bevezetése volna, amely azonnal tetemesen megnövelné a munkaerő-keresletet, illetve a garantált, munkavégzéstől független, „megélhetési alapjövedelem" (living wage, Grundeinkommen) létrehozása. Ez akadályozhatná meg a dologház logikájának érvényesülését, annak a tizennyolcadik század előtti állapotnak a botrányos helyreállítását, amely bünteti (és erkölcsileg kárhoztatja) a nyomort.

A szociális leépítés és az állam kakotópiája

Az „utópia" szó arra a helyre utal, amely (még) sehol sincs, a „kakotópia" pedig arra, ahol minden csúf. Az államról „mint olyanról" Kelet-Európában forgalomban lévő, a klasszikus liberalizmus számára mellesleg ismeretlen közhelyek, amelyek még a libertárius-neokonzervatív érvelés 1980/90-es évekbeli barokk korszakának eszelős túlzásait is „túllicitálják" – ezekre sajnos magam is fogékony voltam akkoriban egy ideig – megtöltik a kelet-közép-európai sajtót. Kivesézésükre itt most nincs terem, de nyilvánvaló, hogy eszmetörténeti és társaslélektani eredetük a szovjet típusú rendszer diktatorikus államberendezkedésének mitologikus emlékanyagában rejlik. Ámde minden „polgári" antietatizmus, államellenesség kétélű. Mindig államtalanítást követel azon a területen, ami „belül" van (vagy ami „belsőnek" látszik ideológiailag), lett légyen ez régebben „az államfönntartó elem", az uralkodó etnikum, a belső piac = nemzetállam, „a gazdaság" mint olyan (ami egyébként nem létezik, puszta világnézeti-optikai illúzió), később „a nyugati világ", „Európa" vagy bármi más. És mindig kemény, fegyveres államot követel ezen kívül: az irredenta/szeparatista nemzetiségek (nemzeti kisebbségek) ellen, „a műveletlen tömeg" (főleg a parasztság) ellen, a „történelem nélküli népek" ellen (ezt a fogalmat még Friedrich Engels is használta), a gyarmati (vagy otthoni) színesbőrűek, a „fölforgatók", „hazátlan bitangok" (vaterlandslose Gesellen), azaz szocialisták, kommunisták, anarchisták (értsd: a proletárok) ellen, és í. t.

A mai Egyesült Államok is köztudomásúlag befelé államtalanít (bár ez a trend a vége felé közeledik), kifelé azonban védővámos/protekcionista; liberális és toleráns a városi fehér középosztály irányában, de rendőrállami az új bevándorlókkal szemben, militarista (vagy még rosszabb) a közel-keleti és ázsiai iszlám népekkel szemben. Eldönthetetlen a mai kelet-közép-európai publicisztika paneljai szerint, hogy akkor most az Egyesült Államok erős vagy gyönge, kicsiny vagy nagy állam-e. Elvégre oktatási és művelődési minisztériuma többnyire nincs, számtalan nálunk buzgón adminisztrált tevékenységi kört egyáltalán nem szabályoz („belül"), bár rendőri értelemben egyre többet.

Azt hiszem, egyszerű és időszerű példákkal tudom megvilágítani azt, hogy milyen ellentmondásosak az állammal szembeni előítéletek ma Magyarországon. A magyarországi közvélemény jobbik fele valóságos „lynch mob"-bá változott, amikor a budapesti Blaha Lujza téren késelő, nyilvánvalóan zavart elméjű, székelyföldi (romániai) roma koldusgyerek kizsuppolásáról és megbüntetéséről volt szó, milliók egyemberként rendőrért (börtönért, bitóért) kiáltottak. (Ebben egyesült a romákkal, a románokkal, az erdélyi magyarokkal és a hajléktalanokkal szembeni majdnem osztatlan, csaknem össznépi gyűlölet.)⁷ Ha úgy tetszik: állami beavatkozást sürgettek. Ezen mind a liberálisok, mind a független/alternatív baloldal hívei – szerintem joggal – megbotránkoztak.

Ám a liberálisok, a szociálliberálisok, a független baloldaliak stb. vajon nem állami beavatkozást sürgetnek, amikor az oktatási szegregáció (faji megkülönböztetés) megszüntetését követelik, amikor iskolai integrációt és a cigányság javára pozitív diszkriminációt javasolnak? (És én legalább egy katolikus szociálkonzervatívot ismerek, aki szintén ezt javasolja, legalábbis magánbeszélgetésben.) Több állam, több szabályozás – mindkét esetben. Több államot a cigányok ellen – illetve: több államot a cigányok megsegítésére. Több államot a nevelésért – vagy több államot a büntetésért. A baloldal (ezen nem a kormánypártokat értjük) több államot kér a szegények javára, a jobboldal (ezen viszont igen – az ellenzékkel együtt) több államot kér a középosztály érdekében. A különbség nem az állami beavatkozás mértéke vagy aránya, hanem az állami beavatkozás (ha tetszik, morális, vagyis az összes politikai szubjektumok [honpolgárok] egyenlőségét érintő) iránya tekintetében döntő.

Ez fogja eldönteni a dilemmát az egészségügyi reform és a készülő nyugdíjreform dolgában is. Én akkor fogok maradéktalanul hinni az egészségügyi reform elleni – örvendetesen széles körű – kiállás értékében, autentikusságában, ha ez következetesen kiterjed majd a Munka Törvénykönyvének készülő módosítása, a közszolgáltatások privatizálása (megszüntetése), a közalkalmazottak tömeges elbocsátása, az iskolabezárások, az oktatásban észlelhető faji elkülönítés elleni tiltakozásra is.

Alapvetően a „jóléti állam" fogalmához nem elég az állami beavatkozás magas részaránya a szociális-gazdasági tranzakciókban, ezt a fogalmat csak az egyenlősítő (nagyobb jövedelem-, státus-, „esély"-, hatalmi egyenlőségre törekvő) politika esetén elégíti ki, amelyet puszta kormánypolitikából a munkásmozgalom ellenhatalma tett (egy ideig) rendszerré (vö. A jóléti állam politikai gazdaságtana, szerk. Csaba Iván, Tóth István György, Bp.: Osiris, 1999 ⁸ ; vö. Ferge Zsuzsa akadémikus műveivel; a talán legmaradandóbb kritikai-elméleti tanulmány erről: Antonio Negri: „Keynes and the Capitalist Theory of the State" [1967], eredetileg [olaszul] in: Operai e stato, Milánó: Giangiacomo Feltrinelli, 1972, újabban: Michael Hardt, Antonio Negri: The Labor of Dionysus: A Critique of the State-Form, Minneapolis/London: University of Minnesota Press, 2003, 23-50).

Ebben az értelemben a „létező szocialista" államkapitalizmus rendszere a szociáldemokrata variáns mellett szintén jóléti államnak tekintendő, amelyben a valóságos munkásmozgalom nyomását „a párt" (a főhatalmat gyakorló ex- és/vagy álkommunista állampárt) fejti ki, nem mint mozgalom, nem mint „képviseleti" párt, hanem egyrészt mint korporáció („a negyedik rend" rendi foglalata), másrészt (itt Ernst Fraenkel kettősállam-elméletének osztályozását követem) mint a nyilvános jogrendszeren kívüli, diszkrecionális rendszabályokat foganatosító paraállam (Maßnahmenstaat). Arról, hogy evvel a korporatív-paraállami főhatalmi apparátussal miként versengett a többi közhatalmi és gazdasági struktúra, jó fölvilágosítást nyújt pl. a „szocialista" nagyvállalatok (többek között hatalmi) szerepéről szóló gazdaságszociológiai szakirodalom (Szalai Erzsébet, Lányi Kamilla) Magyarországon is.⁹ Mind a szociáldemokrata-etatista, mind a sztálini gyökerű („szovjet típusú") államkapitalista jóléti állam a fordizmus korszakának lezárultával (nagyjából az 1970-es években: amikor 1968 veresége után kiderült, hogy mind a szociáldemokrata, mind az „eurokommunista", mind a sztálinista pártok föladták az ellenhatalom [reformista] stratégiáját, és betagozódtak abba, ami a kapitalizmus akkor még többé-kevésbé eleven „rendi" szerkezetéből megmaradt, compromesso storico stb.) csődbe jutott. Nem véletlen, hogy egyszerre. Az ún. „piaci reformok" is nagyjából egyszerre indultak meg Kelet- és Nyugat-Európában. (Evvel összefüggésben mind a „keleti" tömbben, mind a „nyugati világban" 1955 és 1978 között emelkedett csak folyamatosan a reális bér, „reálbér".)

Kelet-Európában az állam – Friedrich Engels szerint: „az ideális össztőkés" – tulajdonosi szerepe okozott és okoz mindmáig értelmezési nehézségeket. Amennyiben (egészen elvontan) a kapitalizmust a termelés társadalmasultsága és az elsajátítás „magánjellege" közötti ellentét megtestesülésének fogjuk föl, akkor a „magántulajdon" látszólagos hiánya mintha arra utalna, hogy a „szovjet típusú" társadalmakban nem lehetett semmilyen kapitalizmus, államkapitalizmus se, hanem valami sui generis, különös rendszer. Ez a „tulajdon" fogalmának hamisan leegyszerűsített értelmezéséből fakad. A magántulajdon lényege a kapitalizmusban a termelők elkülönítése, elválasztása a termelőeszközöktől (ld. följebb), a termelőeszközök fölötti – a római jog szellemében meghatározott – korlátlan, abszolút rendelkezés („kontroll"). A fönnmaradt árutermelés, bérmunka, árucsere/pénzgazdaság (a költségvetési korlátok minden „puhasága" ellenére: ez csak viszonylagos különbség) következtében a magas újraelosztási hányadból következő masszív transzferek mindkét – számtalan vonatkozásban persze eltérő – rendszerben csökkentették a profitokat és lelassították a munkatermelékenység fejlődését.

A technikai változások (fordizmus: futószalag, darabbér, nagyüzem; posztfordizmus: számítógép, rövid lejáratú szerződéses munka, „deterritorializált", „területen kívülivé" tett, pl. otthoni munkavégzés; fordizmus: virtuálisan teljes foglalkoztatás; posztfordizmus: részmunkaidős, „rugalmas" foglalkoztatás, „élethossziglani tanulás", ami semmi mást nem jelent, mint hogy a hatóság előtt igazolni kell, hogy az utcára tett alkalmazott csakugyan munkát, alkalmazást keres, hajlandó magát úgymond „átképezni", tehát ez a terrorista osztályelnyomás [mint állandó fölügyelet] kiáltó példája, és í. t.), az eladósodás (és egyéb tényezők, pl. az olajválság, akkor még autark nemzetgazdaságok, nukleáris konfliktus a két tömb között) miatt a nemzetközi gazdasági rendszer (így a monetáris és hitelrendszer) borulékonnyá vált, nehézkes volt a „visszaosztott" értéktöbblet befektetése, ami lerövidítette a ciklusokat, és permanens válsággal (recesszióval) fenyegetett.

A félig-meddig államkapitalista „nyugati" jóléti államok tipikus esetei közül tanulságos Japán példája, ahol a patriarkális, gondoskodó vállalati struktúra élethossziglani foglalkoztatást és garantált szociális szolgáltatásokat biztosított valaha. Ma már az iskolát és főiskolát végzettek több mint ötven százaléka (!) nem talál állandó munkát („állást"), kénytelen részmunkaidős dolgozóként élni az állandóan foglalkoztatottak átlagbérének negyven (!) százalékáért, ezek a fiatalok kiesnek a társadalombiztosítási rendszerből és a Japánban a nagyvállalatoknál folyó tovább- és átképzési struktúrákból. Lakni kezdetleges lakókonténerekben laknak, vagy kénytelenek a szüleik nyakán élni nyugdíjas korukig. Németországban a hatmillió hivatalosan elismert, tényleges munkanélküli mellett tizenhárom millió „függő foglalkoztatott" (anhängig Beschäftigte) szociális védelem nélküli munkaviszonyban van (részmunkaidősök, „aligfoglalkoztatottak", „önálló szakmunkások", szerződéses és idénymunkások, kölcsönmunkások, mélyen a minimálbér alatt foglalkoztatottak [Ein-Euro-Jobber] és az ún. egyéni vállalkozók [Ich-AGs]). Ámde a még mintegy tizenkilenc millió társadalombiztosítási járulékfizetésre kötelezett, „állással" rendelkező dolgozó helyzete is roppantul súlyos: 2003-ban 3,4 millió teljes munkaidőben foglalkoztatott dolgozó óránként 8,75 €-t keresett, ez a többi teljes munkaidőben foglalkoztatott átlagos órabérének a fele – ezek az új „dolgozó szegények" (the working poor). Mindez persze még súlyosabban érinti a nőket és a migránsokat (elsősorban a szolgáltatások: konyhai munka, takarítás, köztisztaság, call centers stb. területén) annak ellenére, hogy később bevezették a 7,50 €-s minimális bért, ez 2,4 millió dolgozó szegény helyzetét javította. A németországi szakszervezetek 670 olyan kollektív szerződést kötöttek meg a minimális bér emelése és a kutatás lezárásának dátuma közötti másfél évben, amelyben az órabér mélyen 7 € alatt volt. (Vö. Karl Heinz Roth: Der Zustand der Welt, Hamburg: VSA-Verlag, 2005, 43-45.) Ne feledjük ezt se: az Egyesült Államok már az 1980-as és 1990-es években „átstrukturálta" a gazdaságát, a tőke és a tőkés állam sikeres támadást intézett a meggyöngített szakszervezetek ellen, meghosszabbította a munkaidőket stagnáló bérek mellett: az ezredfordulóra az amerikai munkás a német munkásnál huszonöt százalékkal (!) hosszabb ideig dolgozott! Így volt képes az Egyesült Államok a Németországénál és Japánénál gyorsabb növekedésre: az USA gazdasága 1990-től 2000-ig 3,2%-kal nőtt, míg Japáné 1,3%-kal és Németországé 1,9%-kal. 2001-2002-ben az amerikai gazdaság 5,9%-kal nőtt, a németországi pedig 0,9%-kal. Ezt a relatív hátrányt kezdte ledolgozni a Schröder-Fischer kormány a reálbérek befagyasztásával, a nyugdíjcsökkentéssel, a vizitdíjjal, a prekär lakossági csoportok létszámnövekedésével, a munka „flexibilizálásával" (részmunkaidős nyomormunkára való kényszerítés a segélyjogosultság elvesztése mellett), a munkanélküliség egyidejű kiterjesztésével és kriminalizálásával, a keletnémetek, a kelet-európai vendégmunkások és a színes menekültek és bevándorlók elleni hangulatkeltéssel. Ez – mint láttuk – Magyarországra is átterjed most.

Mindehhöz tegyük hozzá az ILO (a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet) legfrissebb adatait: ma a világon hárommilliárd dolgozót tartanak számon, ez az „aktív" korúaknak mindössze 61%-a; negyven százalékuk nő. 1997-ben 70,2 millió férfi volt munkanélküli és 94,6 millió nő, 2007-ben 81,6 millió munkanélküli férfi van és 108 millió munkanélküli nő. Félmilliárd dolgozó keres napi egy dollárnál kevesebbet, 1,3 milliárd dolgozó pedig napi két dollárnál kevesebbet. A fekete-afrikai dolgozók 85,4%-a tartozik ez utóbbi csoportba, a dél-ázsiai dolgozók (beleértve a „sikeres", a „dübörgő" Indiát) 80%-a, a délkelet-ázsiai dolgozók 50,3%-a (beleértve a „szárnyaló" Kínát, Vietnamot, Tajvant). (Összefoglalja: il manifesto, 2008. január 25.)¹⁰

A tőkejavak nemzetközi forgalmának liberalizációja – ami a globalizációnak nevezett jelenségkör lényege, s ami persze egybeesik a munkaerő cirkulációjának minden eddiginél brutálisabb állami szabályozásával… – javította a tőke profitabilitását, ám az ezért lepengetett szociális ár igen magas. (A keynes-i jóléti állam szabályozása – a mindeddig a történelemben páratlan fogyasztási színvonal, kényelem, technikai fejlődés, szociális biztonság, növekvő szabadidő és í. t. mellett – sikerrel próbálkozott az olyan ciklikus válságok megelőzésével, mint az amerikai jelzáloghitel-piac válsága és a minapi nemzetközi tőzsdekrach… A tőkepiaci liberalizáció mellett az ilyen krízisek rombolásának korlátozása a lehetetlennel határos, hiszen világvaluta nélkül – s az amerikai dollár már nem az – még a globális monetáris szabályozás se lehetséges.) Ugyancsak komoly problémákat jelent ez a polgári nemzetállamoknak, amelyeknek a szociális leépítés (Sozialabbau) miatt rég nem látott legitimációs és közbiztonsági gondjaik támadtak, s ahol a hagyományos hatalmi és érdekszférák megtartása egyre kevésbé látszik lehetségesnek. A számunkra legfontosabb kísérlet mindezek megoldására az Európai Unió átalakítása, amelynek a volt kelet-európai (szovjet) csatlósállamok jelentős szereplői. (Vö. Hannes Hofbauer: Osterweiterung, Bécs: Promedia Verlag, Brennpunkt Osteuropa, 2003, 2007, vö. még ehhöz: Dorothee Bohle: „The EU and Eastern Europe: Failing the Test as a Better World Power", Socialist Register 2005, London: Merlin, 2004, 301-312.)

A következőkben Guglielmo Carchedi leírását fogom követni (For Another Europe: A Class Analysis of European Economic Integration, London: Verso, 2001, sajnálattal mellőzve itt a könyv úttörő elméleti érdemeit; a nem egyensúlyi értékelméletről [Temporal Single System Interpretation] ld. www.iwgvt.org). Az ortodox (neoklasszikus, egyensúlyi) elmélet számára az EU lényegét az Európai Központi Bank, az Európai Beruházási Bank és a maastrichti szerződés árstabilitási törekvése jelenti. A cél: a tőkék, az áruk és a munkaerő szabad piaca. Ennek természetesen legföljebb a fele igaz, hiszen ha ez volna a cél, akkor az EU nem volna protekcionista kifelé, elsősorban a mezőgazdasági ágazatban, amivel mellesleg tönkreteszi a globális Délt (korábban: „harmadik világ"). De hát a „szabad piacnak" az Európai Unión belül sem mutatkozik egyensúlyi állapota, viszonyát a világpiaccal kontextusban kell látnunk, s ez a kontextus az euró, kereskedelmi kapcsolatok a külfölddel és az Európai Unió belső támogatásai, szubvenciói, transzferei, amellyel a kiváltságosok klubját alkotják meg. Ha az EU csakugyan szabadpiaci társulás lenne, akkor megszüntetné az agrártámogatásokat, beengedné a déli (főleg afrikai) mezőgazdaság termékeit a belső piacára, és a kamatlábat a dollárárfolyamot irányító kamathoz igazítaná, vagy még lejjebb engedné. Guglielmo Carchedi szerint az egyenlőtlen csere a piac normális állapota (az eltérő technikai fejlettségi szintek miatt), s ez nem a profitráta kiegyenlítődéséből származik, hiszen a profitráták nem egyenlítődnek ki (amint már Marx is tudta, az egyensúly kivétel). Az európai fölhalmozás fő forrása a különböző termelékenységű termelők közötti cseréből származó többletprofit. Az európai tőke titka a politikai befolyása tőkehiányos szegény országok fölött. Ezt szolgálja saját valutájának rákényszerítése másokra. Ebből hatalmas komparatív előnyök származnak. Európának ma is (vagy megint) gyarmati típusú gazdasági kapcsolatai vannak az afrikai, karibi és csendes-óceáni országokkal és sajátos kapcsolatai a kelet-európai új tagállamokkal. 1991 és 1996 között az EU élelmiszer-, ital- és dohányexportja Kelet-Európába 1,7 milliárd ecu-ról 4,7 milliárd ecu-ra nőtt, az importja alig változott (2,2, illetve 2,7 ecu). Így a félmilliárd ecu-s deficitről 2 milliárd ecu-s többletre változott a helyzet. A földolgozóipari termékek tekintetében a többlet a hatszorosára emelkedett, hárommilliárd ecu-ról 19,2 milliárd ecu-ra. Az eurozóna konvergenciája – a tagállamok erőteljesen divergáló fejlettsége és egyéb tulajdonságai ellenére – sikeresnek mondható, ám csak látszólag neoliberális jellegű: alapja újraelosztás, de regionális újraelosztás, nem osztályredisztribúció. A konvergenciakritériumok (mint azóta a saját bőrünkön is megtapasztalhattunk) az alacsonyabb termelékenységű, szegény országokat sújtják. Mi az előnye az Európai Uniónak az újonnan csatlakozott kelet-európai országokból a piacnagyobbítás kétséges előnyein kívül? Ezek az előnyök geopolitikaiak, stratégiaiak és katonaiak. Az Európai Unió a dollárövezettel – az Egyesült Államokkal – folytat éles konkurenciaharcot, és ebben eszköznek használja a kelet-európai új tagállamokat (nem csoda, hogy a lengyel- és magyarországi nacionalisták ennek a hátránynak a leküzdése végett az Egyesült Államokkal vagy Oroszországgal/Kínával próbálnak politikailag szövetkezni, ami aligha sikerülhet). (Vö. Alan Freeman bírálatával, Historical Materialism 1.4, 2006, 283-29.)

A kihalófélben lévő humanista nagypolgárság képviselőinek egyike, dr. Róna Péter nemzetközi hírű bankszakember, c. egyetemi tanár – írásait főleg a Népszava közli – azt tanácsolja a magyar kormánynak, hogy adja föl a nemzetgazdaságunk számára csak szenvedést okozó konvergenciakritériumok teljesítését célzó utópiáját, halassza el sine die az euró bevezetését, s inkább arra törekedjék, hogy a szakképzetlen magyarországi munkaerő számára alacsony bérű, főleg mezőgazdasági munkát szerezzen, ami egyedül felel meg az ország jelenlegi adottságainak (legsúlyosabb problémánk a szakképzett munkaerő hiánya – a schumpeteri „teremtő rombolás" ún. „rendszerváltó" típusának egyenes következménye -, az alulfoglalkoztatottság, illetve az evvel részben összefüggő demográfiai katasztrófa), továbbá fordítson minden nélkülözhető pénzt a szakképzés fölfuttatására, hogy ez a szituáció megváltozhassék. Politikai szemszögből persze ez utópia, hiszen az EU kérdéseiben a magyarországi parlamenti pártok – híveik és a közvélemény háta mögött – a legnagyobb egyetértésben, minden kritikai reflexió vagy akár némi töprengés nélkül teljesítik a brüsszeli parancsokat (vö. a két alkotmányos okirat vita nélküli ratifikálásával, ami az új hazai parlamentarizmus legnagyobb botránya 1990 óta – ehelyett a közvéleményt a képviselői költségtérítés tizennyolcadrangú kérdésével etetik).

A kérdés az, hogy a „szubaltern" osztályok és népek (nem csoda, hogy ez a kifejezés – amelyet ma főleg a „Post-Colonial Studies" használ, vö. Gayatri Chakravorty Spivak műveivel – szintén Gramscitól származik) mit tudnak tenni a posztfordista korszaktól rájuk rótt újfajta, roppantul veszélyes, mert etnicizált és szexualizált kizsákmányolási formák ellen?

Be kell ismernünk, hogy az, amit ma itt csinálunk – a végtelenül gyönge kelet-európai baloldalon -, az utóvédharc, a gyakorlatilag már megszűnt fordista jóléti állam maradék vívmányainak kétlelkű védelme. Nem az a baj, hogy erre a neoliberális szerzők rásütik kedvenc bélyegüket, a „kádárizmust" – ami az én esetemben, lássuk be, elég komikus -, s amivel azért nem kell törődni, mert ami itt „védelem", az csak azt védi ami Kádár János és Willy Brandt és Olof Palme jóléti államában közös volt (egyszóval nem a diktatúrát, a cenzúrát és a többit), hanem az itt a baj, hogy ennek a harcnak mind az elméleti, mind a politikai eszköztára jócskán elavult. Nem is az a gond, hogy ez az utóvédharc nem tudja kiküszöbölni a vereséget szenvedett jóléti állam különféle anomáliáit (mert ki tudná küszöbölni a jelenlegi hazai egészségügyi rendszer egyenlőtlenségét, igazságtalanságát, méltánytalanságát és észbontó drágaságát, s az emiatti tengernyi szenvedést – s mindezt kétségtelenül a bomladozó diktatúra „második gazdaságából" örököltük -, de hát ezt megtartani épelméjű ember nem akarhatja; ugyanakkor szemlátomást nem a privatizáció a jó megoldás; azt pedig elég részletesen bemutattam, hogy az államosítás nem szüntetheti meg a kapitalista karakterjegyeket, tehát a kapitalizmuson belüli államosításokhoz valódi szocialistának nincs miért gyöngéden viszonyulnia minden esetben).

Az a baj, hogy mindezt tudva mégis ilyen kezdetleges instrumentáriummal kell harcba szállnunk – amit olykor sajnos joggal gúnyol a liberális publicisztika -, mert az antikapitalista mozgalom itteni és mostani állapota semmi egyebet nem enged meg, és mert nincs idő várni, ameddig adekvátabb pengével lehet majd megvívni avval a „fölégetett föld"-politikával, amely tönkreteszi a magyar népet. S minden népet.

Egyébiránt vannak olyan szociáldemokrata reformelképzelések, amelyek a posztfordizmus és a „globalizáció" körülményei között, a „polgári társadalom" kereteit nem feszegetve próbálják az újraelosztás és a „piaci szocializmus" mérsékelt eszményeit újrafogalmazni. Az egyik, a talán legfontosabb akció a Real Utopias Project, amelynek élén a nagy amerikai szociológus, Erik Olin Wright áll. A tervekről eddig öt kötet jelent meg (Joshua Cohen, Joel Rogers, John Roemer, Samuel Bowles, Herbert Gintis, Philippe van Parijs é. m. szerkesztésében, London: Verso, 1995-2006). A legtöbb szerző a néhai „analitikus marxizmus" szétszóródott iskolájából származik. Az idevágó vitákat a Politics & Society, a Boston Review, a New Left Review közli, idetartozik Robin Blackburnnek a nyugdíjrendszerrel kapcsolatos munkássága (Blackburn: Banking on Death or Investing in Life: The History and Future of Pensions, London: Verso, 2004) is (ebből kisebb szemelvényt publikált az Eszmélet).¹¹ Az egyik középponti kérdés itt a mindinkább a valóságos polgári politika színpadához közeledő „megélhetési alapbér" (living wage, Grundeinkommen), amely épp úgy elszakítaná a biológiai túlélés kérdését a foglalkoztatástól, ahogyan a posztfordista globális kapitalizmus (földrajzilag és szociálisan) elszakítja az értéktermelést a munkától, azaz a tőketulajdon nélküli személyek „beállításától" a termelési rendszerbe, megteremtve a munka szférájától nemzedékekre elszakított prekariátus (a précaire, prekär kifejezésből, a. m. „nincstelen", aki „alig van életben") pacifikálhatatlan, szocializálhatatlan és a legtöbb országban etnikailag „idegen", nomadizáló, jogfosztott és ezért zűrzavarosan lázadó, millenarisztikus, (gyakran, de nem mindig) vallási ideológiák martalékává váló tömegeit, amelyek éles konfliktusban állnak a maradék proletariátussal. Mondani sem kell, hogy a megélhetési alapbér (vagy alapjövedelem) a polgári és szociáldemokrata kormányzati szakemberek, technokraták, „szociálpolitikusok" kezén a nyomor, a függőség és a lojalitás egybefüggő minimumát jelenti majd. (Erről Karl Reitter írt kitűnő tanulmányokat a grundrisse [így, kis g-vel] c. bécsi folyóiratban: www.grundrisse.net.)

A jog „a puszta élethez" (Giorgio Agamben¹²) szintetizálja, kibékíti, egybefoglalja a „népjogokért" folytatott rousseau-i küzdelmet az 1968-i szörnyű vereség után kialakult biopolitikával (radikális feminizmus, mélyökológia, „queer" mozgalmak), ahogyan szintetizálódott a faji egyenlőségért folytatott harc a „posztkoloniális/szubaltern" küzdelmekkel (megdöbbentő, ahogyan a közép- és dél-amerikai őslakosok mozgalmai – a Chiapas tartományi [Mexikó] zapatistákon [EZLN] kívül fölhívnám a figyelmet Evo Morales bolíviai elnök MAS [Mozgalom a Szocializmusért, pontosabban: -hoz] aymara indián bázisú pártjának dokumentumaira – váratlanul rekonstruálták a tizenkilencedik századi demokratikus nacionalizmus univerzalizmusát: Fichte, Mazzini, Bakunyin, Dosztojevszkij). Mindezek természetesen nem változtathatják meg a kapitalizmus alapvető adottságait, de kétségtelenül méltó utódai a fordizmus korszaka szociáldemokráciájának, mellesleg gyakran ugyanavval a hamis tudattal: avval a meggyőződéssel, hogy meghaladják a tőkés rendszert, amikor végül is bévül maradnak rajta. Ez fölöttébb jellemző a nálunk durva egyszerűsítéssel „antiglobalistának" vagy csikorgó, magyartalan szóval „globalizációkritikusnak" nevezett új szociális mozgalmakra, amelyek egyébként kifulladóban vannak, s ezért elkeseredett, gyakran céltalan és színpadias „végvári csatákat" vívnak.

TGM és én

Ignotus Pál egyik zseniális esszéjében olvasom, hogy amikor valamelyik hírlapíró szerényen megjegyezte jákfai vitéz Gömbös Gyula vk. szds., m. kir. miniszterelnöknek, hogy: „kegyelmes uram, ellent méltóztattál mondani önmagadnak", akkor a nagy férfiú gyorsan föltalálta magát, s ezt a marhaságot válaszolta: „én több dimenzióban dolgozom". Hát sajnos én is „több dimenzióban" vagyok kénytelen dolgozni egyszerre, s erre elvtársaim, tanácstalan olvasóim és nagyszámú ellenségeim vagy az ismeretes (alaptalan, viszont jól meggyökeresedett) közhellyel reagálnak: „TGM folyton változtatja a nézeteit", vagy pedig pártütésre, színvallásra akarnak kényszeríteni. Hát jó.

Álláspontom nem bonyolult.

Én ellenfele vagyok a tőkés rendszernek (beleértve mai alakváltozatait), tehát nem pusztán a neoliberalizmusnak (ami egyébként kezd mítosszá változni), a globalizációnak (ami szintén), a szociális leépítésnek. Súlyos filozófiai fönntartásaim vannak a redisztributív egalitarizmussal szemben – ezek életem minden eddigi korszakában fönnállottak -, mert az a morális szemrehányás, amelyet az egyenlőséghit intéz a modern kapitalizmushoz, szerintem téves leírást ad az ellenfelének tekintett rendszerről, ezért „perverz" (a kitűzött céllal ellentétes) eredményeket ér el, ha politikává változik. Nem mintha az egyenlőség nem volna kívánatos állapot. De az. Mindannyiunknak meg kell küzdenünk Rousseau-val (akár Lévi-Strauss vagy Bourdieu vagy Foucault álnéven). Írtam korábban a marxistáknak arról a balsorsáról, hogy folyton visszahanyatlanak Rousseau-hoz, az egyenlőség eszményéhez és a civilizációkritikához. Nem csoda, hiszen Rousseau, ez a csak Platónhoz és Spinozához hasonlítható lángelme, a burzsoáziának és a polgári civilizációnak a kapitalizmus győzelme előtti kritikusa, nem kellett hogy fölvesse a kapitalizmus transzcendálásának (meghaladásának) kérdését még, és sokaknak úgy tetszik, ezt a kérdést nem lehet fölvetni már, mintha a sztálini univerzum megsemmisülése 1989-ben ennek a transzcenzusnak a megsemmisülése volna, amit én tagadok. (Kiteljesedett kapitalizmus mint valóságos világrendszer: ez a huszonegyedik század frankensteini alkotása lesz. Akkor jön el az egyetemesen félreértett Karl Marx ideje.) Fönntartásaim ellenére, ha – és ez megint Rousseau posztumusz győzelme – a szociális részvét, együttérzés szavára hallgatva cselekedni akarok, akkor az egyetlen ma, itt érthető keret „az osztó igazságosság" eszméje, amelyben őszintén szólva nem hiszek. Ámde ez itt nem filozófiai eszme, hanem a harcostársaimmal való közösség szimbóluma, a közös harc itt pedig a jelenkori kapitalizmus (a Kelet-Európában egészen rendkívülien szélsőséges rezsim) legkirívóbb aspektusai elleni reformista, rendszeren belüli küzdelem. Ezt pedig nem vagyok hajlandó filozófiai kételyek miatt föladni, s ezt az ellentmondást erkölcsi okokból nem vagyok hajlandó „megoldani".

Ugyanakkor óva kell intenem attól a módszertől, amellyel Hannah Arendt démonizálta, szintén Rousseau-t bírálva, az ún. „szociális kérdést". A hozzám hasonlóan „több dimenzióban dolgozó" Hannah Arendt minden vonzó intellektuális erénye ellenére (Németh László szavával) „a nagy hibbantók" közé tartozott. Mind a forradalom ideáltípusának, mind a totális diktatúráknak az elméletében Hannah Arendt a „szociális kérdésnek" (azaz a gazdasági és a politikai egyenlőség kérdésének) a fölvetését tartotta a modern despotizmus kútfejének, szemben „a jogok" és „a szuverenitás" visszakövetelésével, ami a whig értelmezés szerint az angolszász forradalmak sajátossága volt a francia (no és az orosz) forradalommal szemben, ami nyilvánvalóan nonszensz. (Tessék belelapozni Christopher Hill könyveibe az angol forradalomról.) Hannah Arendt a kilencszázhetvenes-nyolcvanas évek neokonzervativizmusának vezérmotívumát zendítette meg, amikor – a merő államellenes dogmatizmusnál sokkal szubtilisabban – „a politikum" szuverenitását védelmezte „a társadalommal" szemben, tömegiszonyát, a liberális polgári jogállam ortodoxiájától bármiben eltérő elképzelések irracionálisnak bélyegzését, az 1848 utáni antidemokratikus szabadelvűség föltámasztását akkor még az antikommunista „önvédelemre" való hivatkozással, amiből mára csak a vulgáris platonista elitizmus maradt (vö. Étienne Balibar és Jacques Rancière nagyszerű könyveivel a tömegektől való félelemről és a demokrácia iránti gyűlöletről¹³ , amelyeket szeretettel ajánlok a magyar olvasónak).

Hannah Arendtet ritkán említik a neokonzervativizmus forrásai között, mert preferenciái egyébiránt demokratikusak és republikánusok voltak, ami a gazdaságtól és „a szociális kérdéstől" radikálisan elválasztott politikai részvételt és „az alapjogi forradalmat" illeti, amivel ihletőjévé válhatott számos őszinte demokrata neokonzervatív, antiegalitárius fordulatának. Ugyanakkor a neokonzervatív eszmeáramlat alapítói nem nagyon csináltak titkot abból, hogy bár helyeslik a törvény előtti egyenlőséget, nem kívánnak egyenlőséget a törvényhozásban, és előnyben részesítik az alkotmányos-alapjogi garanciákkal körülbástyázott, az egyéni jogok tekintetében liberális zsarnokságot a „zajos, követelő", az inkompetens honpolgárok egyetemének politikai túlhatalmához vezető demokráciával szemben (a Hitler elől elmenekült, antináci emigránsnak és liberálisnak tartott Ludwig von Mises, gondolom, I. Ferenc József hiányában pl. Seipel, Dollfuss, Salazar – sőt: Franco – mint second best apologétája és megbánás nélküli híve volt haláláig, vö. „The Intransigent Right: Michael Oakeshott, Leo Strauss, Carl Schmitt, Friedrich[-August] von Hayek", in: Perry Anderson: Spectrum, London: Verso, 2007, 1-28; különösen érdekesek fejtegetései Hobbes szerepéről). Ők következetesebbek voltak Hannah Arendtnál, mert tudták, hogy a demokrácia és a republikánus politikai-részvételi egyenlőség elválaszthatatlan „a szociális kérdéstől" és a polgári „magánügyek" és „szubjektivitás" radikális megtámadásától. Ez az ára kapitalista körülmények között a következetesen egalitárius demokrácia érvényesítésének, és ez az a pont, ahol a liberálisok antidemokratikus (következményeikben: elitista) aggályai nem egészen értelmetlenek, s ezért tartom én az egyenlőségi stratégiákra redukált mai baloldali szociáldemokráciát (Die Linke, Rifondazione comunista, PCd'I, Partido dos travalhadores, latin-amerikai „szocializmus", antiglobalisták, szociálisfórum-mozgalmak és í. t.) a kisebbik rossznak, amelyért persze lankadatlanul harcolni kell a szenvedés enyhítése érdekében.

Hannah Arendt volt az egyik első reprezentánsa annak a „haladó" értelmiségnek, amely melegen pártolta a feketék „polgárjogi" mozgalmát – amely, hadd mondjak ki népszerűtlen igazságot, sehová se jutott volna az Egyesült Államok Kommunista Pártjának támogatása nélkül (vö. Herbert Aptheker munkásságával) – anélkül, hogy ennek a szociális dimenzióját valaha elismerte volna. Ez ma idegenszerűen csöng, de jellemző a legtöbb kelet-európai liberálisra, aki vállalja a pofonokat és rúgásokat a romák és a migránsok (vagy akár a nők és a melegek) egyenjogúsága védelmében, de teljességgel közönyös pl. a fehér vasúti munkások, proletár férfiak küzdelmei iránt. Ez őrültség, hiszen az emancipációs küzdelmek oszthatatlanok (a polgári társadalomban a szükségszerű formaelvük a jogegyenlőség), és szétszálazásuk csak az ellenforradalomnak segít.

Egyik tekintélyes és kitűnő bírálóm – önironikus terminológiai atavizmussal – álláspontomat „retrográdnak" nevezte. Van benne valami, mert a jóléti államnak a régi munkásosztály korporatív (rendi) ellenhatalmától kikényszerített újraelosztó és gondoskodó mechanizmusai még plauzibilis módon korszerűsített formáikban is elavultak, s mint mondtam, még fölújított és tatarozott védelmi stratégiáink is az utóvédharc – kétségtelenül kudarcra ítélt – körébe tartoznak. Vagyok annyira hatvannyolcas és vagyok annyira alapos Marx-olvasó, hogy e tekintetben (az állam „megváltó" szerepe tekintetében) világosan (és szkeptikusan) lássak, és tudjam, hogy itt én most a biztos vesztesekhez csatlakozom. De azt is tudom, hogy nincs választásom. Csak annyit tennék hozzá ehhez, hogy a honi liberalizmus szintén a fordizmus korába ragadt bele, és igazhitű államellenessége a fordista „fogyasztói társadalom" reduktív konformizmusa és represszív-autoritárius jellege ellen irányul, ami a libertárius, American Psycho (jobb esetben Monty Python) stílusú neokonzervativizmusnak és a technokrácia-menedzserizmus Manuel Castells-féle rák- és tükörmegfordításának a korában merő anakronizmus.

Az egalitárius és (régimódi szocdem) „osztályharcos" TGM jobb filozófiai lelkiismerete ellenére nem azonos velem. Nem tagadom meg, jól teszi, hogy próbál hazája szűkös körülményei között segíteni az elnyomottakon és a szenvedőkön, akkor is, ha sűrűn megjelenő prédikációi kissé naivak. TGM meghozza a magyar értelmiségitől elvárható legnagyobb áldozatot: megkockáztatja azt, hogy ne nézzék pokolian okosnak. Az általa szeretve gyűlölt Rousseau-hoz hasonlóan „a nép oldalán áll". Hát istenem.

Én azonban valójában marxista vagyok, ha tetszik: kommunista, sok gyötrődés és kínlódás árán, amiről ne essék több szó. Ha azt mondom, „kommunista", olvasóim elméjében olyan képzettársítások százait idézem föl, amelyek teljesen idegenek tőlem. A Komintern hagyományához – bár tanulok belőle – semmi közöm. A „marxizmus" is rossz szó, amint G. A. Cohen harminc éve megjelent klasszikus művében (Marx's Theory of History: A Defense, Oxford: Oxford University Press, 1978, számtalan utánnyomás) kifejtette: vallásokat (buddhizmus) szoktak alapítóikról elnevezni; ennek a vallásnak nem vagyok hívője. A „kommunista" még rosszabb, mert – akár a „szocialista" – a közösség kultuszát sugallja a polgári individualizmussal szemben (s ezáltal semmivel se jobb nála), nem beszélve a heroikus és tragikus kommunista világmozgalom felejthetetlen rémtetteiről. (Bár olvassuk Hegelt is: „…Korántsem akarnak ártatlanok lenni. Ellenkezőleg: hogy azt, amit tettek, valóban megtették, az a dicsőségük. Az ilyen hérószról nem lehetne rosszabbat mondani, mint azt, hogy ártatlanul cselekedett. A nagy jellemek becsülete az, hogy bűnösök.") De ha Félix Guattari (a Mille plateaux társszerzője¹⁴ ) és Antonio Negri húsz évvel ezelőtt megengedte magának (s az Empire előtti Negrit nagyon szeretem), hogy kommunistaságról beszéljen, én is megtehetem.

Ami leginkább elválaszt a szociáldemokrata (akár az igazi szociáldemokrata) hagyománytól, az a megengedhetetlen transzformáció, amelyet minden – Kautskyból vagy Leninből (ami világnézetileg egyremegy, ha politikatörténetileg persze nem is) kiinduló – szociáldemokrata vagy „etatista" bolsevik végrehajt a marxi elméleten: jelesül a kizsákmányolás, elidegenedés, eldologiasodás és társadalmi munkamegosztás körülményei között végzett munkának a kínból és gyötrelemből dicsőséggé és „értékteremtéssé" változtatása, amely mindig visszazuhan Lassalle demokratikus (fichteánus) szocializmusába („a munkás joga a munka teljes hozadékához") vagy a legjobb esetben a premarxista Gazdasági-filozófiai kéziratok (1844) naturalizmusába-humanizmusába, ez pedig politikailag utópia, filozófiailag pedig a liberális fogalmi apparátushoz („jogok") való visszakullogás. A szocializmus: küzdelem a munka ellen.

Az érték az, amit a kapitalizmus gazdasági és erkölcsfilozófiai értelemben „a termelési paradigma" középpontjába helyezett, s megadta evvel a huszadik századi filozófia alaphangját, amelyen még a rendszer ellenségei is megpróbáltak beszélni, s így – engedelmeskedve a kapitalista „második természet" szociális gravitációjának – tévedhetetlenül eljutottak Karl Marxtól Max Weberig, s onnan aztán bárhová. S az érték az, amit a kommunista szubverzió, bomlasztás szét fog zúzni. S így újra megkérdezi majd Kanttól, hogy hogyan lehet érvényes a szubjektivitás.

Ennyit magamról, mert már muszáj volt, de most nem ez a legfontosabb. A legfontosabb az, hogy az egészségbiztosítási törvényt ne lehessen alkalmazni, hogy a nyugdíjrendszer ne kövesse az egészségügyet az idősek teljes kiszolgáltatottsága felé, hogy legyen garantált megélhetési alapjövedelem, hogy emeljék a minimális bért, hogy hosszabban folyósítsák a munkanélküli-segélyt, hogy megszüntessék az oktatásban a faji elkülönítést, hogy megtartsuk a világi államot, hogy rákényszerítsük az egymást követő rémséges kormányzatokat arra, hogy óvják azokat, akik nem tudnak beilleszkedni a munkahiány és a munkakényszer közös rendszerének tébolyába¹⁵, hogy a megbokrosodott liberalizmus romjain ne segítsük hatalomra a tekintély- és parancsuralom fanatikusait, hogy megvédjük népünk cselekvőképességét és államunk függetlenségét, a nemzeti szuverenitás keretében a népszuverenitást, hogy megszelídítsük, megjuhászítsuk a büntetésre és erőszakra kész hatalmat, hogy kiismerve a kapitalizmus furfangjait, csapjuk be a rendszert és kényszerítsük ravaszul némi humanizmusra, könyörületre, engedékenységre, nagylelkűségre, ha lehet.¹⁶ Nem tartom megalázó föladatnak, iparkodjunk rajta serényen, akkor is, ha a világszellem ellenünk dolgozik, s akkor is, ha azok, akiken a siker reménye nélkül segíteni szeretnénk, megtapsolják majd hóhérainkat.

Jegyzetek

¹ Vö. Ellen Meiksins Wood: The Origin of Capitalism: A Longer View, London: Verso, 2002.

² Az elkésett második „jóléti fordulat" (nagybankok, kulcsiparágak államosítása, radikális béremelés, szociálisbérlakás-építési program és í. t.) vékonyka, bürokratikus papirosjellegéről François Mitterrand is tudott. „Nos révolutions passent d'abord chez le notaire" – mondta. (Mitterrand: Ici et maintenant. Conversations avec Guy Claisse. Párizs: Fayard, 1980, 73.) A tartós stagnálás okairól az 1970-es évek után az általam ismert legmélyebb (bár persze intenzíven vitatott) tudományos elemzés: Robert Brenner: The Boom and the Bubble: The US in the World Economy, London: Verso, 2002. Brenner meggyőzően ábrázolja, hogyan hozta létre a profitráta süllyedése (amelyet a szociális és bérköltségek emelkedése okozott) a neoliberális politikát s evvel a tartós recessziót. Ennek a politikai következményeit – az Egyesült Államok birodalmi hegemóniáját – sokkal politikaibb módon látja Leo Panitch és Sam Gindin: „Global Capitalism and American Empire", Socialist Register 2004, London: Merlin, 2003, 1-42. Az ő véleményük szerint az Egyesült Államok alapvetően meghaladta a profitabilitási válságot. Evvel az állásponttal vitatkozik David Harvey a Socialist Register idézett számában, vö. még Harvey: The New Imperialism, Oxford: Oxford University Press, 2003, és még keményebben: Alex Callinicos: „Imperialism and Global Political Economy", International Socialism 108 (2005. október) 109-127. Az új imperializmus kérdéséről (bőséges irodalommal a jegyzetekben) ld. T. G. M.: „Isten hozta, Mr. Bush", Élet és Irodalom (melléklet), 2005. április 22., az ott ismertetett könyvek közül kiemelném Ellen Meiksins Wood művét: Empire of Capital, London: Verso, 2003. Az egész vitát természetesen Michael Hardt és Antonio Negri tomboló sikert aratott, híres opusza váltotta ki: Empire, Cambridge MA/London: Harvard University Press, 2000 (számtalan újrakiadás kb. negyven nyelven).

³ A mai Magyarországon adottnak kell tekintenünk, hogy a baloldal története egyszerűen elveszett. A pár éve még közkeletű és köztudomású ismeretek elsüllyedtek. Erről néhány nemrégi – elrettentő – példa. A legfontosabb magyarországi tudományos könyvkiadó igazgatója és főrészvényese, a zsidókérdésről és a nemzeti ideológiákról szóló reprezentatív, széles körben tananyagként használt monográfiák szerzője tanulmányában (Gyurgyák János: „A kommunisták és a nemzeti kérdés", in: A párizsi toronyőr: Kende Péter 80. születésnapjára, s. a. r. Gábor György, Márton László é. m., h. n. [Bp.]: Pallas, 2007, 205-232) arra a teljesítményre képes, hogy minden tartalmi állító mondata egy-egy tárgyi tévedés. A népszerű eszmetörténész anélkül próbálja ezt a kérdést megoldani, hogy fogalma lenne Otto Bauer (autonómia), Rosa Luxemburg (dogmatikus internacionalizmus), Lenin (nemzeti önrendelkezés) koncepciójáról, amelyről évtizedekig folytak (és ma is folynak) a viták, hogy értené azt a törést, amely a kommunista világmozgalomban a „szocializmus" visszaszorulásával és az „antifasizmus/népfront" középpontba kerülésével történt (s amely egyenes következménye volt a „szocializmus egy országban" sztálini doktrínájának kanonizálásának), amelynek éppen olyan ékesszóló dokumentuma Lukács pamfletja, Az ész trónfosztása (ahol nem a kapitalizmus és a polgári filozófia az ellenség, hanem a fiktív „irracionalizmus", amely állítólag a nácizmushoz vezetett: merő képtelenség), mint az 1930-as (nálunk a kora ötvenes) évektől hivatalossá vált „népies" formakultúra a kommunista, pártos művészetben (soha annyi felező nyolcast!…) mindenütt; arról sincs fogalma, miért és hogyan küzdött Révai József egy életen át Szabó Ervin kísértetével, pedig erről olvashatók Lackó Miklós, Márkus László, Litván György – és mindannyiuknál pozitívabban – Hanák Péter írásai. Márkus László a Történelmi Szemle egyik régi számában a legkeményebben és a legvilágosabban fejti ki a szociáldemokrata történetfölfogás karakterét szemben a „kommunista" nacionalizmussal, amely utóbbit általánosságban Szűcs Jenő bírálta a legmagasabb színvonalon, romba döntve Mód Aladár és Király István sztálinista-nacionalista életművét. (Ezeknek a történettudósoknak egy része egyébként a szerző mestere volt. Mi történt hát?) Mindezek helyett a szokásos kommunistázó sajtóközhelyeket kapjuk a problémakör ma legelismertebb, ünnepelt tudorától. De nem kisebb tekintély a huszadikszázad-történet mestere, akadémikus, egy ideig rektor, a szocialista párt reformer alapítója se, aki – deklaráltan baloldali lapban – a szocialista alapeszmékről szóló vadonatúj cikkében mint utópiát (nem mint engedményt) említi az egalitarizmust, mintha Marx, Kautsky, Rosa Luxemburg, Lenin, Lukács, Gramsci, Althusser sohase élt volna, hogy csak a Magyarországon az 1970-es évekig már ismert (hiszen azóta ugyebár nem olvastunk semmit) szerzőket említsem (Ormos Mária: „Szocialista alapelvek", I, Egyenlítő, 2008/1, 2-11). A kitűnő akadémikus „Edvard" (helyesen: Eduard) Bernsteinról ír, Jean „Jaurez"-ről (helyesen: Jaurès), aztán meg összekeveri Augusto Turatit (1888-1955, újságíró, a fasizmus egyik alapítója, a Partito nazionale fascista országos titkára) Filippo Turatival (1857-1932, az olaszországi szocialista párt egyik leghíresebb vezetője, 1922-től haláláig párizsi száműzetésben, az antifasiszta összefogás egyik ihletője, a Lo stato delinquente [1882], a bűnözés társadalmi eredetéről szóló klasszikus, ma is kapható, első marxista munka szerzője): mindezt egyetlen lábjegyzetben. NEM MINDEGY! Ugyanebben a lapszámban a sokaktól csodált Kopátsy Sándor közgazdász a rá jellemző lendületes, izzó stílusban („Marx, a tudós, a próféta, a forradalmár", Egyenlítő, 2008/1, 21-26) az „evilági üdvözülésről" szóló lappáliákat tartja szükségesnek ismételgetni, amelyek kb. az 1890-es évekre avultak el véglegesen. Hiszen éppen Marx utópiahiányát szokták (teljes joggal) fölemlegetni – szemben a liberális és a republikánus (vagy Kant esetében mindkettő) szerződéselméletekkel – a mai napig, a Grundrisse és A tőke normatív-deontologikus és teleologikus-prediktív aspektusai teljességgel negatívak. Ebből a – liberális kritériumok szerint szembeszökő – gyöngeségből indult ki a „polgári" marxizmusbírálat osztrák klasszikusa, Ludwig von Mises Die Gemeinwirtschaft: Untersuchungen über den Sozialismus (Jena: Gustav Fischer, 1922) c. munkájában, amely másfél évtizeddel később angolul is megjelent J. Cahane fordításában (Socialism: An Economic and Sociological Analysis, London: Jonathan Cape, 1936), és amely megteremtette ennek a bírálatnak a standardját (s amelyre nagy hatással volt persze Böhm-Bawerk és Hilferding híres vitája Marxról), sem Sir Karl R. Popper, sem Leszek Kołakowski nem változtatott rajta semmit. Ludwig von Mises adottnak veszi a marxi elmélet khiliazmusát/millenarizmusát, pozitivizmusát, determinizmusát és állítólagos „haladáshitét", s ahol nem talál (mert nem találhat) utópiát, simán behelyettesíti a fichteánus-lassalleánus, a marxizmussal össze nem férő koncepcióval vagy Otto Neurath neopozitivista kalkulációs fantáziáival. (Vö. Socialism, Indianapolis: Liberty, 1981, 110-141, 186-195, 205-231, 249 skk, 355-397.) Félő volt, hogy a nyugati és déli Marx-reneszánsz szele átcsap Magyarországra is, és itt a hivatalos törtmat és tudszoc halvány emlékeire és az 1990-es évek sekélyesebb liberális marxizmuskritikáinak nem kevésbé halvány reminiszcenciáira „támaszkodva" annak a tannak a kritikátlan eltorzítása fog elterjedni a félig (vagy úgy se) értett divat szárnyán, amelynek külföldön az alapja olyan kritikai rekonstrukció, amely ezeket a félreértéseket (mint a sztálini korszak lidércnyomását) már bírálatra se nagyon tartja érdemesnek, kivéve a németországi-ausztriai értékkritikai iskola szakítását a „munkásmozgalmi marxizmus" téves alaptételével, amely a munkát mint természeti szükségletet glorifikálja ahelyett, hogy – Marx nyomán – a pokolra küldené. (Megjegyzem, másfél évtizednyi liberális hegemónia után a szabadelvűség alapeszméi szintén ismeretlenek Magyarországon.) Ahhoz, hogy milyen szinten van a Marx-értés Kelet-Európában, álljon itt Kornai János Széchenyi-nagydíjas akadémikusnak, a Harvard Egyetem tanárának, a közgazdasági Nobel-díj régi várományosának egy-két passzusa: „Bizonyos, hogy Marx nem szorgalmazta […] brutális, elnyomó, [totalitárius] leninista-sztálinista-maoista állam létrejöttét. Mindazonáltal elmondható, hogy a diktatúrát nem tekintette összeférhetetlennek a saját elgondolásával… Tulajdon. Marx gondolatai a következők. A kapitalista rendszerben a termelőtőke a kapitalisták tulajdonában van, ők irányítják a felhasználását. A kapitalista osztály kizsákmányolja a proletariátust; nem azért, mert tagjai kegyetlen emberek, hanem mert ők a tőke törvényes tulajdonosai. A világot meg kell változtatni, ideje kisajátítani a kisajátítókat. Ebből a gondolatmenetből következik, hogy Marx és Engels a Kommunista Kiáltványban a köztulajdon mellett szállt síkra. […] Ugyanakkor Marx nem specifikálta, milyen legyen az út, amely oda vezet, hogy valamennyi termelőeszközt teljes mértékben az állam kezében centralizálnak, és nem tisztázta a köztulajdon intézményi formáit sem. […] A Kommunista Kiáltvány magasra értékelte a korai [?] kapitalizmus progresszív szerepét a társadalomnak a feudalizmus maradványaitól való megtisztításában. Ám az idő túlhaladt ezen a korszakon, és a kapitalisták a haladás akadályaivá váltak. Marx ebben a tekintetben nem tett különbséget nagy- és kiskapitalisták között, egyszerűen meg akart szabadulni a kapitalizmustól [valamely] termelékenyebb új rendszer érdekében. […] [Marxnak A tőkében] a tudományos érdeklődése arra összpontosult, hogy megértse, miként működik a piac. [!] …A piacban az anarchia látványos megnyilvánulását látta. Nem tanulmányozta gondosan a hatékonyság problémáját, hanem szinte ösztönösen arra a következtetésre jutott, hogy a piac működése pazarláshoz vezet." Kornai: Szocializmus, kapitalizmus, demokrácia és rendszerváltás, Bp.: Akadémiai Kiadó, 2007, 52-53. Ezek szerint A tőke szerzője sohasem élt.

⁴ A „szovjet típusú" államkapitalizmusra vonatkozó hatalmas irodalomra meg se próbálok itt hivatkozni, csak azt említem meg, hogy volt, aki fölismerte, hogy miért vezette félre Trockijt a kilencszázharmincas években az állami tulajdonnak mint a szocializmus kritériumának a téves fetisizálása (innen „az eltorzult munkásállam" abszurd képzete), hogyan vezette ez őt „a Szovjetunió minden áron való védelmének" öngyilkos jelszaváig, s hogyan ered mindez Trockij régi állásfoglalásából – a parasztkérdésben! Ld. Raya Dunayevskaya: Philosophy and Revolution: From Hegel to Sartre, and from Marx to Mao, New York: Dell Publishing, 1973, 123-150.

⁵ A fölhalmozási puritanizmus és az etatista tekintélyelvűség szélsőségesen aszkétikus, önföláldozó, körperfremd, átszellemült, fegyelmezett, a mártíromságot magától értetődőnek tekintő attitűdje általános volt az ellenzéki (többnyire fél- vagy illegális) kommunista mozgalmakban, erről igen meghatóan és ironikusan számol be a nagy társadalomtörténész, Raphael Samuel: The Lost World of British Communism, London: Verso, 2006, bár ezt ismertük már Doris Lessing The Golden Notebookjából (Nobel-díj!) és Edward Upward ismert trilógiájából, a magyar olvasó pedig A befejezetlen mondat, a Szemtől szembe, a Felelet (és A kiközösítő…) halhatatlan lapjairól. A régi kommunisták antialkoholisták voltak, sokan vegetariánusok, nemdohányzók, nagy túrázók, sziklamászók, sátorozók, hajnalban jéghideg vízzel mosdók, télen is nyitott ablak mellett alvók, az ajánlott irodalom vasszorgalmú tanulmányozói, minden szabadidejüket a mozgalom céljaira (lapterjesztés, pénz- és aláírásgyűjtés, fölvonulás, sztrájkőrség, Angliában a híres 400 km-es éhségmenetek az ezerkilencszázhúszas- harmincas években) fordítók. A dolog másik oldala persze a fanatizmus és könyörtelenség volt, tanű erre a kommunista Daily Worker (később és ma: Morning Star) újságírója, aki próbált 1956-ban őszintén és tényszerűen tudósítani a magyar forradalomról és az ellenforradalmi megtorlásról, ezért üldözőbe vették, megrágalmazták, kizárták a pártból (CPGB) és í. t. (vö. Peter Fryer: Hungarian Tragedy [1956, 1996], London: Index, é. n. [2006], Nagy Balázs előszavával).

⁶ Egy másik tanácsadóm (az idősebb generációhoz tartozó hírneves közgazdász) a következő tanulságos párhuzamot használja. Az egészségbiztosítás liberalizálásának egyetlen biztos következménye lesz, a magyar nép terheinek növekedése. Az egészségügyi ellátás munkaigényét nem befolyásolja, melyik biztosító fizeti a számlát. A terhek növekedésének mértéke csak azon múlik, hogy a biztosítók szerint mekkora a kockázattal arányos profit. Mire int a kötelező gépjármű-felelősségbiztosítás (kgfb) története? 2003-ban a lakosság 97 milliárd Ft kgfb-t fizetett be, hogy 79 milliárd Ft értékben megjavíttassa megrongálódott gépkocsiját. Erről így ír a Magyar Biztosítók Szövetségének évkönyve: „A kgfb–üzletágban a kárráfordítások jelentős mértékben, 20,1%-kal emelkedtek. Ennek eredményeként a kárhányad – az üzletág jövedelmezőségét tovább rontva – az előző évi [értsd: tavalyi] 78,5%-ról 81,5%-ra romlott." Nincs már nyoma a kgfb kötelező voltának alapját jelentő humanista elvnek, amely szerint azt kellett volna mondani: „kockázatközösségünk még több balesetet szenvedett tagjának tudtunk segédkezet nyújtani", hanem csak annak, hogy a kárráfordítások növekedése rontotta a jövedelmezőséget. Ebben az üzletágban a biztosító és a biztosított még ugyanazért szurkol: legyen kevesebb a baleset, hiszen ez javítja mind a biztosított életkörülményeit, mind a biztosító jövedelmezőségét. Az egészségbiztosításban viszont: ha a biztosított megbetegszik, kárráfordítás „történik" a biztosítónál, ráadásul ha a beteget meg is gyógyítják, akkor a bizonyos újabb megbetegedés az újabb kárráfordítás „veszedelmét vetíti előre". Ez a veszély különösen idősebb páciensek esetében „forog fönn", hiszen a még várható díjbefizetések összege jelentéktelen az egyre jelentősebb gyógyítási költségszükségletekhez képest. A jövedelmezés emeléséhez az járul hozzá a leghatékonyabban, ha a beteg meghal.

⁷ Erről kiváló és – indokoltan – indulatos cikket írt Artner Annamária: „Hogy nem sül ki a szemetek…!", Népszabadság, 2008. január 23. Artner szokásához híven a konkrét okokra összpontosít: „A 2006-2007-es Eurostat-statisztikák szerint Magyarországon a felső 20 százalék jövedelme öt és félszeresen (az [Európai]Unió átlagát jóval meghaladóan) múlja felül az alsó 20 százalékét, a szegénységi küszöb (a mediánjövedelem 60 százaléka) alatt élők aránya rohamosan emelkedik, jelenleg 30 százalék, amivel hazánk az élen áll az [Európai] Unióban. A háztarások kiadásai között az alkohol, a cigaretta és a narkotikumok arányát tekintve csak (a [»könnyű«] drogok fogyasztását legalizáló) Luxemburg előz meg [bennünket]. (A magyar[országi] arány 8,9 százalék, míg az [Európai] Unió átlaga 3,5 százalék. A [művelődést] és pihenést szolgáló kiadások részesedése viszont a családi büdzsében a harmadik legalacsonyabb az EU-ban. A halálokok között az idegrendszeri megbetegedések részesedése egyre nő, az öngyilkosság aránya az [Európai] Unióban Litvánia után nálunk a legnagyobb, az alkoholizmus súlya pedig csak két országban nagyobb. A szociális védelemre fordított összegek a GDP-hez viszonyítva messze elmaradnak az EU-átlagtól, egy főre, vásárlóerő-paritáson számítva pedig az alsó harmadban vagyunk. Becslések szerint legalább 25-30 ezer hajléktalan honfitársunk van, akiknek [a] fele a fővárosban tengődik. A 0-17 éves gyermekek 14 százaléka olyan háztartásban él, ahol senkinek sincs munkája, és ezt az arányt csak egyetlen ország múlja felül az [Európai] Unióban." Megjegyzendő, hogy az Artner (és február 16-án a gyermekszegénységről Ferge Zsuzsa) írását közlő Népszabadság internetes honlapján – www.nol.hu – körkérdésre válaszolva a legtöbben tíz éves korra szeretnék leszállíttatni a büntethetőség alsó korhatárát…

⁸ A jóléti állam problematikájáról az egyik legszellemesebb és mélyenszántóbb könyv: Albert O. Hirschman: Versengő nézetek a piaci társadalomról, ford. Fülöp Andrea, Bp.: Jószöveg Könyvműhely, 2000, 172 skk & passim.

⁹ Vö. Lányi Kamilla: Piacok, globalizáció, harmadik út, Bp.: Kopint-Datorg, 2007, kül. 104-146. Szalai Erzsébet többször foglalkozott a témával, legfrissebb összefoglalását, visszatekintve – az áthúzódó, tartós tényezők analízisével – ld. Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban, h. n. [Bp.]: Aula, 2001, kül. 55-196. Vö. Szalai Erzsébet: Szereppróba, h. n. [Bp.]: Századvég, 2000, 66-130, 199-232.

¹⁰ Ignacio Ramonet adatai szerint a leggazdagabb és a legszegényebb országok nemzeti összterméke közötti arány 1816-ban 3:1 volt, 1950-ben 35:1, 1973-ban 44:1, 1992-ben 72:1, 2000-ben 86:1. Vagyis: 1950 és 1973 között a különbség növekedése 20,5%-os volt, 1973 és 2000 között 95%-os. (Joseph Stiglitz szerint 1998-ban 2 milliárd 801 millió ember élt napi dollárnál kisebb „jövedelemből". Ismerteti: Szigeti Péter: Világrendszernézőben: Globális „szabad verseny" – a világkapitalizmus jelenlegi stádiuma, Bp.: Napvilág, é. n. [2005], 53-54.

¹¹ A minimális utópia körvonalairól ld. Norman Geras: „Minimum Utopia: Ten Theses", Socialist Register 2000, London: Merlin, 1999, 41-52.

¹² Giorgio Agamben: Homo sacer: Il potere sovrano e la nuda vita, Torino: Einaudi, 2005 (angolul: Homo Sacer: Sovereign Power and Bare Life, ford. Daniel Heller-Roazen, Stanford CA: Stanford University Press, 1998). Vö. még: Agamben: Quel qui resta di Auschwitz, Milano: Bollati Boringhieri, 1996 (Remnants of Auschwitz: The Witness and the Archive, ford. D. Heller-Roazen, New York: Zone Books, 2002), Agamben: Il stato eccezione, Milano: Bollati Boringhieri, 1996 (The State of Exception, ford. Kevin Attel, Chicago/London: The University of Chicago Press, 2005).

¹³ Étienne Balibar: La Crainte des masses, Párizs: Galilée, 1997. Jacques Rancière: La Haine de la démocratie, Párizs: La Fabrique, 2005.

¹⁴ Gilles Deleuze, Félix Guattari: L'Anti-Oedipe (Capitalisme et schizophrénie 1), Párizs: Les Éditions de Minuit, 1972/73, Deleuze, Guattari: Mille plateaux (Capitalisme et schizophrénie 2), Párizs: Les Éditions de Minuit, 1980 (angolul: Anti-Oedipus, ford. Hurley, Seem, Lane, Minneapolis: University of Minnesota Press, 1996 [8. kiadás], A Thousand Plateaus, ford. Massumi, Minneapolis/London: University of Minnesota Press, 1987).

¹⁵ Vö. a tőkés „munkarendszer" elleni szellemes szöveggyűjteménnyel: Dead Men Working: Gebrauchsanweisungen zur Arbeits- und Sozialkritik in Zeiten kapitalistischen Amoklaufs, szerk. Ernst Lohoff, Norbert Trenkle é. m., Münster: Unrast-Verlag, 2004.

¹⁶ Az egyetlen „aktuális politikai" megjegyzés: a neoliberális politikával ma Kelet-Közép-Európában egyedül Robert Fico (Smer-SD) minden más szempontból borzalmas, sovén és antidemokratikus szlovákiai kormánya száll szembe sikeresen, megmutatván, hogy nagyobb baj nélkül restaurálni lehet a jóléti állam intézményrendszereinek és módszertanának egy részét, meg lehet állítani az életszínvonal zuhanását, föl lehet számolni a tizenkilenc százalékos „egykulcsos adót" (flat tax), el lehet törölni a vizitdíjat, meg lehet tartani a közszolgáltatások értékét. Ez nem sok, de elég az elsöprő népszerűséghez. (Vö. Hannes Hofbauer: „Die Rückkehr der Politik: Im Billiglohnland Slowakei gerät der Neoliberalismus zusehends in die Defensive", Junge Welt, 2008. január 23.) A többi kelet-közép-európai országban az olykor (egyre ritkábban) antikapitalista szókinccsel kísérletező nemzeti-jobboldali pártok – bár rátették a kezüket a szakszervezetek és az „új szociális mozgalmak" (jellegzetesen hibás magyar zsargonban: „civil szervezetek" [?]…) egy részére – ragaszkodnak a neoklasszikus közgazdaságtan, a monetarista doktrína és a liberalizációs-deregulációs-privatizációs krédó vastagjához. Természetesen a mára nyíltan neokonzervatívvá vált „szociáldemokrata" és (mint nálunk) „szocialista" pártok mindezt még agresszívabban képviselik, bár itt-ott ez-az mintha már változnék (pl. Csehországban, ahol jól jön a jelentős parlamenti és helyhatósági erővel rendelkező Cseh-Morvaországi Kommunista Párt, a meglehetősen radikális KSČM konkurenciája). A jelenlegi politikai fölállásban Magyarországon az életszínvonal- és életminőség-romlásnak egyszerűen nincs alternatívája. Átgondolatlan, átlátszó hatalmi törekvésektől majorizált és instrumentalizált kampányok ezen nem segítenek.

Az írás a kapitalizmus belső lényegéből fakadó pazarlására hívja fel a figyelmet, amire a főáram szerzői csupán kivételként tekintenek, de közösségi nézőpontból e társadalmi rendszer „hatékonysága" egészen másfajta megvilágítást kap. Lássuk a pöttytől a labdát!

A kapitalizmus pazarló, sőt pusztító jellegét megfellebbezhetetlenül bi­zonyítják túltermelési válságai vagy az általa indukált háborúk, amelyek milliárdos anyagi károkkal és sokmilliónyi ember szenvedésével, sőt halálával járnak. Kevésbé közismert azonban, hogy maga a kapitalista (másként mondva: tőkés vagy piaci) gazdálkodás maga ab ovo pazarló. Olyannyira nem elfogadott ez a tény, hogy a válságokat, háborúkat a főáramú közgazdaságtan csak amolyan „piaci kudarcok"-nak nevezi, tehát olyan anomáliáknak, amelyek egy amúgy ökonomikus rendszer sajnálatos fattyúhajtásai. Ebből a szemléletből táplálkozik a „szociális piacgazdaság", „piaci szocializmus" délibábja is. Ezért múlhatatlanul szükségesnek tartom a piaci gazdálkodás „normális" menetének végte­lenül pazarló természetére irányítani a figyelmet.¹

***

Az elmúlt rendszerrel szembeni kritikák, kifogások és vádak arzenálja két alapvető kérdés köré csoportosítható:

1. A rendszer antidemokratikus volt. Elnyomta a parasztságot (szövet­kezetesítés, 50-es évek), az értelmiséget (végig) és még a munkás­ságot is (pl. a május 1-i felvonulások kötelezővé tételével, a Nyugatra utazási lehetőségek szigorú korlátozásával stb.).
2. A rendszer nem volt hatékony. A munkások széthordták a gyárat (loptak az állami vagyonból), az állam beruházások helyett szociális­jóléti intézkedésekre költött, a hitelt „feletette" a lakossággal, nagy anyag- és energiaigénnyel dolgozott stb.

Az alábbiakban csak erre a második szempontra koncentrálok. (Az elsőt „A kapitalizmus a legdiktatórikusabb rendszer" című előadásban kellene körüljárni.)

A kritikák egy része jogos, más részük nem, és a kritikák hiányosak is. Szóba sem jön például közösségi értékeknek, a közösség, mégpedig a dolgozó emberek (és természetesen az általukjogosan eltartottak, azaz a munkaképtelen, idős vagy tanuló családjaik) közösségének érdeke. A közvetlen és közvetett, másképpen mondva a rövid és hosszú távú közösségi érdek. Azok a kritikák, amelyek ezt a közösségi mozzanatot -még egyszer hangsúlyozom: itt a közösségképző ismérv a munkavégzés – nem tartalmazzák, szükségképpen tautologikusak: ha abból indulunk ki, hogy közösség nincs (csak olyan irracionális közösség, mint pl. a nemzet és származékai: nemzetgazdaság, nemzeti piac, magyarság stb., amely alapvető anyagi érdekellentétekkel terhes), akkor nem lehet hatékony az a társadalom, amely tartalmazza a közösség mozzanatát, arra törekszik (még ha kevés sikerrel is), hogy ez legyen a társadalmi cselekvés vezérfonala.

Az 1989-es rendszerváltás az írmagját is kiirtotta a közösségi szem­pontnak nemcsak a társadalmi gyakorlatból, hanem – persze ebben nincs semmi meglepő – az ideológiából is. Ma már nem kevés intellektuális bátorság kell ahhoz, hogy valaki egyáltalán kiejtse a száján (pláne, leír­ja!), hogy létezik a dolgozó emberek közössége, akár tudatában vannak ennek, akár nem, hogy ez a közösség az ember legbensőbb lényege, természetének magja stb., és hogy ezért minden társadalmi cselekvést (az egész történelmet) ennek a közösségi érdeknek való megfelelésen kell mérni.

Az alábbi írás két részből áll. Az elsőben konkrét, hétköznapi példákkal illusztráljuk a piaci gazdálkodás sokféle formában megjelenő pazarlását, a másodikban pedig általános elméleti szempontból igyekszünk megadni ennek a pazarlásnak az okát, s itt derül fény arra is, mi köze mindehhez a pöttyös labdának.

A hétköznapok tanulságai

Az elmélet a mindennapok gyakorlatából alakul ki, még ha ahhoz, hogy elmélet legyen, szükségképpen le kell is vetkeznie a mindennapok korlátait. A kapitalizmus hatékonyságáról az elmúlt évtized(ek)ben ki­alakult – lesújtó – véleményem is részben a mindennapokból sarjadt, részben ott került éles megvilágításba.

Vegyünk legelőször is egy egyszerű példát, az üvegvisszaváltás meg­szüntetését! A befőttesüveg mehet a szemétbe, jó esetben a szelektív hulladékgyűjtőbe, mely utóbbi pedig nem más, mint az üvegvisszaváltás visszahozatala olyan, vállalati költséget kímélő, azaz profitnövelő formá­ban, ahol a kész üveg árát a fogyasztóval fizettetik meg.

1. Az üveget kifizettetik a vásárlóval, de áremelés és nem betétdíj formájában. Az üveg árát tehát a vásárló nem kaphatja vissza. (Itt a munkaerőáru árának erodálása megy végbe: reálbércsökkentés.)
2. A már kifizetett üveget a jóravaló dolgozó elhelyezi a szelektív hul­ladékgyűjtőbe, amelyet egy profitorientált cég működtet (de ha az állam működteti, akkor is meg kell felelnie a költség-bevétel köve­telményeknek a kapitalizmus körülményei között).
3. Az üvegeket 2-3 különböző konténerbe kell gyűjteni színük sze­rint. A konténerek tartalmát tetemes költségen és pénzben nem mérhető károkozással (üzemanyag, levegőszennyezés) a recikláló cég telephelyére szállítják. Ott válogatják, tisztítják, darálják stb.² A visszaváltható (pl. boros-) üvegekkel ugyanez történik: válogatás, szállítás, mosás, szárítás, ismét szállítás a töltőüzemekbe.
4. Mindez az áru-pénz viszonyok közvetítésével történik, tehát a begyűjtő cég profitja, közterhei, adói rárakódnak az árra, amiért a konzervgyár az üveghez jut.

Az 1989-et megelőző átmeneti jellegű társadalomban,³ ahol tehát a piaci viszonyok nem vagy csak nagyon korlátozott mértékben érvénye­sülhettek, üveg-visszaváltási rendszer működött: az üvegek közvetlenül a konzervgyárba kerülhettek, amely saját üvegválogató-tisztító kapacitásá­val a helyszínen használhatta fel újra azokat. Miért volt ez lehetséges?

1. Először is azért, mert az egész rendszert egy tulajdonos, az állam üzemeltette tervek alapján.
2. Másodszor azért, mert nagy üzemekről volt szó, amelyeknél egy-egy üvegtípus nagy szériában került felhasználásra.
3. Harmadszor azért, mert nem volt piaci verseny, ami arra kényszerí­tette volna a gyártókat, hogy saját termékeiket még az üveg formá­jával, mintájával is megkülönböztessék egymástól, és a másik cég termékétől.

És rögtön itt jön a következő példa, a csomagolás, amely a kapitalista marketing bevett eladásserkentő eszköze. Vállalatkutatásaim során mondta el az egykor nagy hírű magyar csokigyár (ma külföldi tulajdonban lévő) maradványüzemének vezetője, hogy a különböző igények kielégí­tése végett ugyanakkora bonbonmennyiséget nagyobb, díszesebb do­bozba raknak, mert az úgy látványosabb, mint a kisebb (alkalmasabb pl. ajándékozási célokra). A piaci verseny tehát hulladékgyártásra ösztönöz. (Lásd még előrecsomagolt termékek garmadája.)

Az üveg és a doboz példája következő példánkra, a szelektív hul­ladékgyűjtés kérdésére mutat. Az „átkos"-ban (1989 előtt) a papírt jelképes összegért átvette az állami MÉH. Az iskolások, úgy is, mint úttörők, képezték a papírgyűjtés derékhadát. Érdemes volt félrerakni a papírt – legalábbis városon -, mert a gyerekek menetrendszerűen megjelentek érte. (Külön kellett gyűjteni a fekete-fehér, és külön a színes papírt, külön a göngyöleget – más volt az ára is). Minden kerületben volt MÉH-felvevőhely, több is, kiskocsit mindig lehetett e célra szerezni. Ma a papír leginkább a szemétben landol, esetleg az iskolák gyűjtik be – ha tudják hol tárolni, vagy a szelektív hulladékgyűjtőben és akkor hasonló vele a helyzet, mint az üveggel. A MÉH természetesen a fémhulladékot is átvette. (Ez még ma is értékes, lopják is a vezetékeket, mégpedig iparszerűen.)

De mindezen túlmenően valószínűleg sokkal környezetkímélőbb lenne, és a társadalmi munkaidőalapot is kevésbé venné igénybe, ha egyfelől egyszerű, egynemű, a lehetőségekhez képest egyforma (minél kevésbé variábilis) csomagolóanyagokat használnánk, és azokat nagy, korszerű szűrőberendezésekkel ellátott szemétégetőkben hatástalaníta­nánk- amely szemétégetők még energiát is termelhetnek-, ellátva azt a helységet, amelyiknek a közelében fekszenek. De ki építse fel az ilyen üzemeket, amelyek egyenként is igen drágák, lassan térülnek meg, s amelyeknek piaci viszonyok között kellene értékesíteniük szolgáltatása­ikat: úgy a szemétégetést, mint a keletkezett energiát? A piaci értékesítés során a költségekre profit, bérterhek, adók rakódnak, amit a lakosságnak kell megfizetnie. E problémák miatt egyelőre kevés ilyen beruházásra van példa, de még ezeket is nehezítik, sőt megakadályozzák a környéken lakók. Bizalmatlanságuk jogos, hiszen a szemétégető elsősorban nem szemetet éget, hanem profitot termel, a környezet óvása ezért csak mint költség jelenik meg számára.

Idevágó probléma a fenyőfák esete. Az „átkos"-ban központilag terve­zett erdőgazdálkodás kereteiben meghatározott számú fenyőfát szállí­tottak, a lakosság száma szerint elosztva az értékesítő helyekre, olcsón. Fenyőfa nem maradt eladatlanul. Ma a privát vállalkozók sokszorosát vágják ki (lopják el) az igényeknek, a fákat drágán adják el (éppen mert a veszteség elkerülésére játszanak), és sok kerül a belőlük a szemétbe. A „megoldást" keresők a gyökeres fák visszaválthatóságát propagálják alapítványi pénzen. Néhány fa így valóban visszakerül a földbe (megint csak nem országos szintű erdőgazdálkodás alapján eltervezett helyre, hanem a „civilek" elképzelése alapján), a lakásokban szerzett károsodás (különböző fertőzések) terjesztésének veszélyét hordva magában. A meggyötört kis fát tehát többszörösen szállítják (költség, benzingőz) a „természet megóvása" érdekében, közpénzen.⁴

Vagy vegyük a tömegközlekedést! A vasútvonalak megszüntetése, a tömegközlekedés piaci alapokra helyezése és a vele járó tarifaemelé­sek mind-mind megdrágítják és időben megnövelik a társadalmi újra­termeléshez elengedhetetlenül szükséges közlekedést. Egyre többen kényszerülnek autóba, ami miatt a város egyre zsúfoltabb; a tömegköz­lekedés állapota tehát egyre romlik. A kisfalvak elnéptelenednek, régiók lesüllyednek, és ha ezt a kormány meg akarja állítani, akkor – közpénzek felhasználásával – igyekszik ipart telepíteni oda (szubvenciók, kedvez­mények). A MÁV és a BKV nyereségessé válik, a dolgozók pedig többet költenek bérükből a közlekedésre (reálbércsökkenés), többet töltenek el utazással. így kevesebb idő marad a házimunkára, pihenésre, nő a drágább kész- és félkész ételek fogyasztása (ez ismét reálbércsökkenést jelent, illetve a diszkrecionális jövedelem arányának csökkenését), a kimerültség, stressz okozta megbetegedések miatt munkaórák esnek ki, romlik a dolgozók teljesítménye, nő a kórházi kezelések iránti kereslet, bővül a gyógyszerek és káros élvezeti cikkek fogyasztása (ez utóbbi hatásai újra az egészségügyet terhelik), csökken az igény a komolyabb kikapcsolódási lehetőségekre (könyv helyett marad az akciófilm stb.).

És itt van a Rakéta porszívó. Akár évtizedekig bírta; ha mégis elromlott, a trafó egyszerű újratekercselésével javítható volt.

További példákat szolgáltatnak az ipari-technológiai fejlesztés terüle­téről Szász Gábor mérnök kutatásai. A Szovjetunió által gyártott VEGA rádió nehéz, csúnya és az elemcsere szempontjából nagyon nehezen kezelhető volt, de „távoli adók műsorát is torzításmentesen és nagy hang­erővel sugározta". Az 1976-os szovjet radar az akkor már általánosan használt félvezetők helyett elektroncsövekkel működött, és mégis „szo­katlanul erős volt, és kevésbé volt érzékeny az elektromos zavarokkal szemben, mint bármely radar, amelyet addig repülőgépbe építettek".⁵

Szász Gábor munkájából meg lehet érteni, hogy a technológiai fejlesz­tésben is érvényesül az ideológia, tehát tükröződik az adott társadalom célja, érték- és érdekrendszere: „A szovjetek abban tűnnek ki, amiben akarnak. A korlátozott források egyszerűen azt követelik tőlük, hogy csak bizonyos területekre koncentráljanak. Más szóval úgy tűnik, hogy az elégségesség szabálya működik, vagyis csak olyan jól kell elkészíteni valamit, ami ahhoz szükséges, hogy az adott célt szolgálja."⁶ Ez azt jelenti, hogy mérnökeik a legegyszerűbb megfelelő technikára koncent­rálhattak. Ennek folyománya volt például az is, hogy az adott éghajlati viszonyokhoz illeszkedő üzemeket építettek a fejlődő országokban (pl. India, Kína), ahelyett hogy a saját, mérsékelt övi megoldásaikat expor­tálták volna oda.

Éles megvilágításba helyezi a közösségi/tervszerű és az egyéni/ piaci gazdálkodás közti különbséget a tmk esete. Szász elmondja,⁷ hogy a nyereségérdekeltség bevezetésével a tmk merev, központi kötelezettsége megszűnt, a spórolás végett a vállalatok fel is hagytak ezen szolgáltatás igénybevételével, ami a termelőeszközökkel folytatott rablógazdálkodáshoz vezetett (a gépek „rövid ideig tartó, karbantartás nélküli, túlzott igénybevétele").

A gépek ilyen „lerablása" természetesen nem érdeke a nyereségori­entált vállalattulajdonosnak. Csakhogy: ahol a technikai fejlesztés is a versenynek alárendelt, ott nem az elégségesség, hanem az eladhatóság szabálya működik, ami azzal jár, hogy a technikák elavulása gyors (az életciklus rövid), és már fizikai élettartalmuk teljes (vagy akárcsak meg­közelítő) kihasználása előtt lecserélésre kerülnek. Ezért tehát a karban­tartás elhanyagolása vagy minimumra szorítása nem jár veszteséggel. Ez a szemlélet a termékfejlesztésre és gyártásminőségre is kihat, és ismer­jük következményeit a fogyasztási cikkek piacán, ahol eleve a termékek (autók, háztartási gépek) gyakori cseréjéhez mérik a gépek élettartamát – önbeteljesítő jóslatként váltva ki a termékek gyakori cseréjét. Példa erre Philips turmixgépünk immáron porladó műanyag fedele, ellenpélda pedig 18 éves Videoton televíziónk képcsöve, amelyhez foghatóan jót a tapasztalt tv-szerelő szerint már nem fogunk tudni vásárolni.

A gyermekek. A közösségi szempont negligálása, a viszonyok köz­vetítettsége, a verseny az individualizmust tolja előtérbe. A közösségi intézményrendszer (ingyenes vagy kvázi-ingyenes iskolai sport, szak­körök, kisdobos- és úttörőmozgalom, központilag/államilag szervezett/ fenntartott/ellenőrzött üdülőtáborok, általános, egységes és kötelező iskolai tanterv és kiegészítő programrendszer – pl. osztálykirándulások) hiánya támasz nélkül hagyja a fiatalokat, akik így szabadidejüket a piacon elégítik ki: az internet és a média kínálta színvonaltalan időtöltéssel, csel­lengéssel és vásárlással. Az új információk felszívására legalkalmasabb fiatal agy eltompul, az egyszerű válaszokra kondicionálódik, érdeklődését veszti. Az individualizmus az elbutulás, beszűkülés táptalaja, a fejlődés ellensége. A saját tükörképének élő Nárciszt semmi nem gazdagíthatja. Holott József Attilától tudjuk: „Hiába fürösztöd önmagádban, / Csak másban moshatod meg arcodat".

A munkanélküliség. A vállalati versenyképesség alapszabálya, hogy minél kisebb költségen minél több értéket állítsanak elő. A költségek központi eleme az élőmunka, tehát minél kevesebb embernek minél több (értékű) terméket kell előállítania. Ezért ha egy termelékenyebb eljárás kerül bevezetésre, a feleslegessé váló munkaerőt elbocsátják. A többi pedig a tartaléksereg nyomása alatt mind több (intenzívebb) munkára kényszerül. A termelőerők fejlődésével a termelésből felszabadult idő ellenséges módon fordul szembe a társadalommal, a munkanélküliek oldalán halmozódva fel. Ez a szabadidő az igazi „élet" helyett valósággal az élet ellenségeként, munkaidőfaló kis gömböcként viselkedik. A par­lagon heverő munkaerő nem csak nem termel semmit, de – hasonlóan a fokozott teljesítményre kényszerülő dolgozókhoz – a stressztől és a nélkülözéstől pusztul, egészségi állapota romlik, a devianciák nőnek (drog, bűnözés), aminek az elhárítására-kezelésére a társadalomnak jövedelmet kell elkülöníteni és munkaidőt kell fordítani (rendfenntartás, bűnüldözés, egészségügyi ellátás, drogmegelőzés stb.). Ez a fejlemény részben a mainstream által „második munkaerőpiacnak" és „szociális gazdaságnak" nevezett szférában ölt testet. (Szociális és környezetvé­delmi, lakóhelyszépítő, ifjúságvédelmi stb. programok és szervezetek közpénzből támogatott működtetése, helyi szolgáltatószektor szélesítése stb.) A fizikai-szellemi állapot romlását azonban ez sem akadályozza meg. Persze nem is nagyon kell: a tartaléksereg azt is jelenti, hogy az idősebb emberek munkájára már nincs szükség. így aztán nem baj, ha a munkában hamarabb elhasználódnak: helyüket – miként az erkölcsileg gyorsan kopó technológiákét – úgyis fiatalabbakkal töltik be…

Az ifjúság közösségi nevelésének hiánya és a munkanélküliséggel képződő tartaléksereg eredményeként a legfőbb termelőerő, az ember messze lehetőségei alatt működik, képességei kihasználatlanul hever­nek, elpazarlódnak.

A pazarlás oka: a pőttyőslabda-effektus

Ezután a kis, illusztrációnak szánt tapasztalati kaleidoszkóp után meg kell válaszolni a kérdést: miből adódik mindez a pazarlás?

A mindenre kiterjedő pazarlás oka a kapitalista hatékonyság pöttyös­labda-módszere: az elkülönültségi viszonyok, amelyek egyben szülik és táplálják az individualizmust is. A pöttyös labda fehér foltjai a gazdál­kodás elkülönült egységeit (a vállalatokat), a piros „alap" a társadalom ettől különböző erőforrásait szimbolizálják. Az elkülönültség alapját a kapitalizmusban a termelőerők magántulajdona adja: a profittermelésre hivatott (magán)vállalat (fehér folt) csak a termelésébe vont erőforrás­okkal gazdálkodik, a megtakarításokat, mint valami „űrszemetet", kilöki a társadalom holt vizébe (a pirosba).

Költséggazdálkodási alapon tehát a szocialista állami vállalatok és a magántőkés vállalatok összehasonlításából csak az utóbbiak kerülhet­nek ki győztesen. A különbség a számbavétel alapjában van. A vállalat szempontjából az a hatékony, ha minél kevesebb ember minél többet dolgozik. Társadalmi szempontból azonban pont fordított a helyzet: minél több ember minél kevesebbet dolgozik, annál hatékonyabb a társadalmi munkaerőalap felhasználása.

Magyarországon, például, ha minden munkaképes korú ember dolgoz­na, ugyannyi termék (GDP) előállításához mindenkinek 32-33%-kal keve­sebbet, azaz napi 8 óra helyett csak 5 és felet (!) kellene dolgozni. Több idő maradna pihenésre, kulturálódásra, továbbképzésre, ami azzal járna, hogy nőne az egy órára jutó teljesítmény. Nem egyszerűen ugyanannyit, de többet termelnének, minden egyéb tényező változatlansága mellett, pusztán attól, hogy mindenki dolgozik, de csak napi 6 órát. Többet, egy­részt mert a 6 óra alatt kevésbé fárad el az ember, mint 8 alatt (tehát az első 6 óra átlagtermelékenysége nagyobb, mint az utolsó kettőé, amit elhagynánk), másrészt azért, mert jobb kedvvel dolgoznának. Továbbá: Kevesebb lenne a stressz, a megbetegedés, a bűnözés, csökkennének a devianciák stb., tehát csökkennének az ezzel kapcsolatos társadal­mi szintű kiadások is. Kevesebbet kellene fordítani ezek kezelésére, vagyis ugyanannyi munkakifejtés mellett több jutna jóléti kiadásokra, fejlesztésekre, vagy tovább csökkenhetne a munkaidő. Az igazságosabb teherelosztás és kisebb terhelés erősítené a közösségi szellemet, az emberek egymás és környezetük iránti felelősségérzetét, empátiáját, to­leranciáját és önzetlenségét, minek következtében olyan tevékenységek elvégzésére is hajlandóak lennének megnövekedett szabadidejükben, amelyre most csak pénzért, vagy még azért sem. Mindeközben kevesebb kárt tennének. (Pl. rongálások csökkenése, közvetlen lakókörnyezet ápolása, betegápolás stb.) Itt ismét felszabadulna az az idő, amit most ezek hiányának pótlására, az okozott károk helyreállítására kénytelen fordítani a társadalom. Ezt megint csak többlettermékre/-szolgáltatásra vagy pihenésre válthatná fel.

Ha csak a 20-59 évesek dolgoznának, akkor a mai GDP-t 6,5 óra alatt lehetne előállítani. Ennek 9,7%-a 32-38 perccel egyenlő. Tehát, ha az 5,5, illetve 6,5 vagy a 7,5 órához mindenki önként és ingyen hozzátenne még napi fél órát, akkor a 2006-os „óriási" költségvetési hiány 10-12 hónap alatt kitermelhető lenne. Napi 1 órai önkéntes többletmunkával 6-7 hónap is elegendő lenne ehhez. Megszorításokra, beláthatatlan ideig tartó életszínvonal-csökkenésre pedig senki nem gondolna.

Mindezt azonban az elkülönültségi viszonyok nem engedik: a vállalatok nem a társadalom rendelkezésére álló munkaerőalappal gazdálkodnak (az egész pirossal), hanem annak csak egy részével (mindenki a saját fe­hér foltjával): ha kevesebb munkaórában több embert foglalkoztatnának, nőnének a költségeik, romlana versenyképességük. Nem tehetik.

Fontos hangsúlyozni, hogy a döntő mozzanat itt az elkülönültség. Ennek alapformája természetesen a magántulajdon, de imitálni lehet a helyzetet vállalati önállósággal, az önigazgatással, dolgozói tulajdonnal, önkormányzati tulajdonnal stb. is. Ezek az elkülönültségi formák pon­tosan azzal a pazarlással járnak, amivel a magántőkés gazdálkodás: csak a saját körükbe vont erőforrásokra irányul munkájuk, csak a saját erőforrásokon és eredményeken mérik e munka hatékonyságát, miköz­ben versenyben állnak egymással. A közösségi cél, az egész társadalom jóléte (szükségletei), a társadalom munkaerőalapjával (végső soron termelőerejével) való gazdálkodás háttérbe szorul, sőt (a társadalmi stabilitás végett mégiscsak elengedhetetlen közfeladatokhoz szükséges adók formájában) puszta nyűggé válik.

Nem véletlenül tudták Magyarországon kétszer is (1956-ban és 1989/90-ben is) eltéríteni a munkástanácsokat a benne résztvevők egy részének jó szándéka ellenére a „szocialista" útról. És éppen ezért voltak életveszélyesek a történelmi perspektívára nézve az 1968-as piaci reform lépései, majd a 80-as évek kisvállalkozási formái, vállalati gazdasági munkaközösségei (vgmk-k) is.

Helyesen állapította meg tehát Marx, hogy a kapitalizmus méregfoga a magántulajdon, és helyesen utasították el ugyanezért a marxi elmélet gyakorlati követői az elkülönültséget szintén újratermelő munkás-ön­igazgatást.

Jegyzetek

¹ A tanulmány a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával készült.

² Édenkert magazin. így kerek a történet, http://www.edenkert.hu/cikkek/vilagos-zold/igy-kerek-a-tortenet/

³ Az 1989-et megelőző rendszer átmeneti jellegéről lásd: Rozsnyai Ervin: Szoci­alizmus volt vagy valami más? Budapest, a szerző kiadása, 2002; uő: Forradalmi és ellenforradalmi Szovjetunió. Budapest, a szerző kiadása, é. n.

⁴ http://www.greenfo.hu/forum/topic/php?topic=60

⁵ Szász Gábor: A kelet-európai országok műszaki fejlődésének sajátossága 1945-1990. PhD-értekezés, 1999. 46.

⁶ Szász: i. m. 46. (idézet Newmantól).

⁷ Uo. 63.

A tanulmány első része áttekinti az ingázókkal kapcsolatos magyar szakirodalmat a szocializmus időszakában, és képet ad arról, hogyan jelentek meg a kétlaki munkások a hivatalos diskurzusban. Fontos rámutatni, hogy a városi munkások gyakran irigykedve tekintettek a mezőgazdasági és ipari jövedelemmel rendelkező családokra, és ezt az ellentétet a propaganda is erősítette. A hosszú távon ingázók nagy csoportja azonban éppen a legszegényebb rétegekből került ki, akiknek sokszor a városba költözés, a segédmunkás-lét is jelentett bizonyos fokú társadalmi mobilitást. A tanulmány második részében Tóth Eszter Zsófia a dokumentumfilmek tükrében elemzi, hogyan jelent meg az 1970-es és 80-as években a „fekete vonatok" ingázó közönségének szegénysége és kiszolgáltatottsága mint szociális kérdés.

Bevezetés

Batyusok, kétlakiak, munkásszállók lakói, bejárók, ingázók, fekete vo­nat – ezek a kulcsszavak is jelzik azokat a fordulópontokat, amelyek a vidékről a városba dolgozni naponta bejárókról vagy hetente ingázókról szóló hivatalos diskurzust meghatározták a szocialista időszakban.¹ A bejárók és az ingázók a modern és a tradicionális kultúra határán éltek, identitásukban és életformájukban kötődtek a város és a falu világához is. Az ingázás fogalmát a területi mobilitással foglalkozók úgy határoz­zák meg, hogy az a települések közötti ideiglenes vándorlás, melynek kiváltó oka a munkahely és a lakóhely térbeli elkülönülése. Atávolságtól függően beszélhetünk napi, heti vagy havi ingázásról. Maga a jelenség a szocialista időszakban vált tömegessé az ötvenes-hatvanas évek ipartelepítési politikája és a mezőgazdaság kollektivizálása miatt.² Az ingázás elsődleges kiváltó oka a helybeli munkaalkalom hiánya, ked­vezőbb foglalkozási viszony keresése, másodlagos okai az oktatással, iskolázással kapcsolatos tényezők.³

Böhm Antal szerint az 1970-es évekre a bejárók és az ingázók rétege sajátosan elkülönült egymástól. Az agglomerációs térségek, vonzás­körzetek bejárói tartósan berendezkedtek erre az életmódra. A bejárást Böhm szerint a bejáró munkás olyan adottságnak tekintette, amelynek előnyei és hátrányai is vannak, ezeket életstratégiáiba beépítette, az életmód elemeit gyermekeinek áthagyományozta. A távolsági ingázás Böhm szerint alkalmi jellegű volt, és ha a távolsági ingázó kedvezőbb munkafeltételeket és lehetőségeket talált, akkor könnyen feladta korábbi munkahelyét.⁴

A bejáró és ingázó munkások története nem pusztán egy sajátos met­szete a szocialista időszak munkástörténetének, hanem e munkásréteg és a hatalom kapcsolatának elemzésén keresztül érthetőbbé tehetőek azok a társadalmi folyamatok, amelyeknek egy része az eddigi feldolgo­zások eredményei alapján nem ismerhető meg. A bejáró munkások sa­játos szerepet töltöttek be a szocialista időszak hivatalos diskurzusaiban és szociológiai irodalmában is. A hatalom kiemelt kérdésként kezelte az e réteghez tartozók életvitelét, mivel egyszerre kötődtek a faluhoz és a városhoz. Ezenkívül az agrár-túlnépesedés, majd az 1958-as kollektivi­zálás hatására ipari munkavállalóként kellett számolni a mezőgazdasági népesség jelentős részével.

A bejárók és ingázók megjeleníthetőek voltak egy olyan sajátos tár­sadalmi rétegként, amelynek tagjait fel kell emelni a városi, tősgyökeres munkások közé. A munkásság más rétegeihez képest az ingázóknál látványosabban, hangsúlyosabban jelent meg az, hogy egy időben, egyszerre több csoporthoz is kötődtek, identitásukat párhuzamosan több tényező is meghatározta. Először E. P. Thompson helyezte elemzésének középpontjába a munkásság önképének változását és a munkásosztály mint kulturális csoport, entitás vizsgálatát. Ő elemezte azt, hogyan alakul ki a csoporthoz tartozók identitása, és ez milyen intézményekhez kötődik.⁵ Maurizio Gribaudi, aki amellett, hogy életútinterjúkat készített egy torinói munkáskerület lakóival, visszatért a falujukba, kibocsátó közegükbe, és az otthon maradottakkal is interjúzott, könyvében arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy nincsen egységes munkásosztály, és nincs olyan egységes munkáskultúra sem, amely normatív keretek között érvényesül.⁶

Az 1950-es évek hivatalos diskurzusában a bejárókat és az ingázó­kat úgy jelenítették meg, mint az elmaradottság, a falusi életmódhoz kötöttség szimbólumait, szemben a modernitás megtestesítőivel, a nagyvárosban élő szakmunkásokkal. Ebben az időszakban a róluk szóló szövegekben a „kétlaki" kifejezést használták. E szerint az ábrázolás szerint a kétlakiak azok, akik, úgymond, nem haladnak a korral, s bár nagyipari munkakörülmények között dolgoznak, a munkaidő lejárta után rohannak haza, falujukba, s otthon szabadidejükben földet művelnek. Erősen kötődnek a földhöz, a földjüket nem akarják beadni a téeszbe, időbeosztásukat alapvetően a mezőgazdasági munkák ciklikussága határozza meg. A kétlakiak megjelenítésekor is, ahogy az a korszakban szokásos volt, szembeállították a jelent és a Horthy-korszakot, úgy, hogy ez utóbbit elítélték. Eszerint a két világháború között jogos volt, hogy a kétlakiak ragaszkodtak a földhöz és a mezőgazdasághoz, mivel folyama­tosan fenyegette őket a „munkanélküliség réme". Azonban ez a kötődés az 1950-es évekre a korabeli hivatalos diskurzus szerint azért lett káros, mert a kétlakiak kizsigerelik munkaerejüket akkor, amikor a gyári munka után, „szabadidejükben" a földeken dolgoznak.⁷ Csírájában marékkor is megjelent e szövegekben az az érvelésmód, amely szerint a kétlakiaknak előnyük is származik sajátos helyzetükből, amikor egyszerre élvezik az ipari munka előnyeit, a rendezett munkakörülmények biztonságát és a falusi saját termelés hasznát.⁸

A Kádár-korszak elején, 1959-ben az MSZMP KB Mezőgazdasági Osztálya átfogó vizsgálatot végzett a „kétlakiság"-ról.⁹ A jelentés írói megállapították, hogy az ipari fejlődés velejárója a mezőgazdasági mun­kaerő beáramlása az iparba, ez azonban nem jelenti azt, hogy az egész család rögtön nagyipari munkát vállal, és abbahagyja a mezőgazdasági termelést. Másrészt a mezőgazdasági munkaerő-felesleg elsősorban a nagyiparba vándorol el. A szövegben nem emelték ki, hogy az, aki a városban vállal munkát, nem jut automatikusan lakóhelyhez is. Ajelen-tés szerint kétlaki munkaerőt elsősorban az építőipar, a kendergyárak, cukorgyárak, erdőgazdaságok foglalkoztattak. Nem hangsúlyozták, hogy a bányászat és a textilipar is hagyományosan ilyen ágazatnak számított. A jelentés megkülönböztetett olyan munkaerőket, akik az éven belül ciklusosán a nagyiparban, majd a mezőgazdaságban vállalnak munkát, és olyanokat is, aki két-három műszakos munkabeosztásban dolgoznak a nagyiparban, majd lakóhelyükre hazatérve mezőgazdasági tevékeny­séget folytatnak.

Valuch Tibor a szocialista időszak szociológiai felméréseit is összefog­laló munkájában hangsúlyozta, hogy az ingázás oka a Kádár-korszakban elsősorban az volt, hogy a területi célú fejlesztéseknek megfelelően az ipart 1959-től decentralizálni kezdték. A korabeli döntéshozók feltételez­ték, hogy az ipari foglalkozások elterjesztése önmagában is mérsékli az emberek közötti egyenlőtlenséget, ezért elsősorban feldolgozóipari üze­meket telepítettek vidékre. Emiatt nőtt a napi ingázók száma. E fejlemény értékelhető pozitívumként abból a szempontból, hogy így mérséklődtek a területi jövedelmi különbségek; és negatívumként, mivel az ingázás miatt lazultak a családi kapcsolatok. A távolsági ingázáshoz kötöttek olyan deviánsnak tartott viselkedéseket és jelenségeket, mint az alkoholizmus és a családok szétesése. Csoba Juditnak a jelenség korabeli megítélését tükröző megállapítása szerint „az ingázás a népgazdasági munkaerő­szükséglet kielégítésének egyik legalkalmasabb módja, a koncentrált munkaerő-felhasználás legegyszerűbb formája".¹⁰

A területi decentralizáció miatt 1960 és 1970 között Szabolcsban négy­szeresére, Békés, Bács-Kiskun és Somogy megyében háromszorosára nőtt az iparban foglalkoztattak száma. Azoknak a településeknek a szá­ma, ahol az ingázók aránya elérte vagy meghaladta az 50%-ot, 1960-ban 143, 1970-ben 842, 1980-ban 1820 volt. Az 1970-es évek elején fordulat következett be: a vidéki, falusi munkahelyek száma bővült. A napi ingá­zók száma abszolút értékben az 1980-as évek elejéig emelkedett, attól kezdve csökkent. Az ingázókon belül a nők száma dinamikusan emel­kedett 1960-1990 között.¹¹ Az 1984-es népszámlálás adatai szerint az ingázó aktív keresők iskolázottsága alacsonyabb volt, mint nem ingázó társaiké. Ez összefüggött azzal, hogy az alacsonyabb iskolázottságú fizikai foglalkozásúak aránya (79%) magasabb volt körükben, mint a lakóhelyükön munkát vállalók körében (65%). 1970-ben 320 200 fő volt távolsági ingázó, 1980-ban 270 000 fő. Ők a „tartós ideiglenesség" állapotára rendezkedtek be: ágybérlők, albérlők vagy munkásszállások lakói lettek, kapcsolatuk az otthon maradottakkal periodikussá vált. Munkásszálláson 1955-ben 110 ezren, 1961-ben 225 ezren laktak, az 1970-es évek végén 150 ezren, az 1980-as évek közepén 120 ezren.

Az ipari és építőipari segéd- és betanított munkások átlagosan 5-8 évet éltek munkásszállón. Pest megye munkásainak kétharmada Budapesten dolgozott; átlagosan két órát töltöttek utazással naponta, a budapestinél rosszabb lakásviszonyok között éltek.¹²

Az 1960-as és az 1970-es években a hivatalos diskurzusban az in­gázók úgy jelentek meg, mint akik nem szolidárisak a többi munkással, nehezen szervezhetőek, mindig vissza akarnak térni – és vissza is tér­nek – a faluba. Emellett olyan áldozatként is megjelenítették őket, akik egyszerre elszenvedői a falu bajainak és a város kínjainak.¹³

Egy 900 fős Pest megyei falu (Vácegres) lakóit az 1970-es évek közepén így ábrázolta egy újságíró: „A foglalkozások gyakorta átfedik egymást, a szorgalmas vácegresi nép hol kétlaki, hol háromlaki tevé­kenységből pénzel. A dimbes-dombos táj rosszul művelhető termőföld, a háztáji jószág szépen jövedelmez. Sorra épülnek a csinos, új házak. Sok, finoman berendezett szoba, inkább csak mutatóba, a család többnyire egyetlenegyben zsúfolódik össze. Tehén, tej, vaj, piacozás, gyűjtés, szer­zés – kevés életöröm, nagyon kevés kultúrigény. Dolgoznak, hogy kupor­gathassanak. Kuporgatnak, hogy legyen. Van – de minek?"¹⁴ E forrásban a bejárókat szorgalmasnak ábrázolta a szerző, azonban kritizálta őket amiatt, hogy bevételeiket nem jól hasznosítják, mert nem művelődnek, puritán életmódot folytatnak, értékeket nem közvetítenek.

A szocialista időszakban előfordulhatott az a jelenség, hogy egy telepü­lésen belül voltak bejárókés ingázók is. Például 1975-ben a Pest megyei Szigetcsépről az ipari munkások bejártak dolgozni a Csepel Autógyárba, a Csepel Vas- és Fémművekbe, a helyi mezőgazdasági munkákat pedig Szabolcsból járó távolsági ingázók végezték.¹⁵ Kétirányú volt az ingázás ekkoriban a Pest megyei Dömsödön is, ahonnan kb. 1000 ipari munkás Budapestre járt dolgozni, míg az üzemági szakemberek, technikusok a fővárosból jártak ki Dömsödre.¹⁶ Bár a heti ingázó fogalomhoz leg­gyakrabban a Szabolcs és Békés megyei, az építőiparban időszakosan munkát vállaló fizikai dolgozó képét szokták társítani, Pest megyén be­lüli is voltak olyan települések, ahonnan közlekedési nehézségek miatt hetente ingáztak. Például 1975-ben a közös közigazgatás alá tartozó, 3500 fős Kemencéről és Bernecebarátiból másfél ezer távolsági ingázó vállalt munkát az építőiparban és az erdőgazdaságban.¹⁷ A nagybörzsönyi munkavállalók hetente jártak haza Vácról és Dorogról.¹⁸

Az 1980-as években Losonczi Ágnes úgy ábrázolta a távolsági ingá­zókat, mint akik mindig a társadalmi átalakulások legnehezebbjét viselik: ha be kell vonni őket az iparba, bevonják; ha ki kell szorítani, kiszorítják őket. Ők részesülnek a legkevésbé a nagy jövedelmekből, a tanulási lehetőségekből, a civilizációs juttatásokból. Számukra csak a kemény munka és a nehéz életkörülmények „járnak".¹⁹ 1980-ban a napi ingázók száma 1 millió 218 ezer fő volt, a távolsági ingázóké 270 ezer.²⁰

A bejárás és ingázás felfogható úgy is, mint a migráció egy sajátos változata, mivel a bejárók és ingázók munkalehetőség reményében²¹ el­hagyják lakóhelyüket, azonban ahol munkalehetőséget találnak, ott nem jutnak lakhatási lehetőséghez. Ezek az emberek vagy naponta (bejárók) vagy hetente (ingázók) munkahelyükről visszatérnek a lakóhelyükre. George Gmelch szerint egy falusinak élete során a munkalehetőségek és a migráció szempontjából az alábbi döntési alternatívákkal kell szem­benéznie: 1. Otthon marad, és a mezőgazdaságban dolgozik. 2. A közeli városba megy dolgozni, és naponta ingázik. 3. A nagyvárosban vállal munkát, de hétvégente hazatér. 4. Családjával együtt költözik a nagyvá­rosba, és felszámolja korábbi háztartását. 5. Kedvező munkalehetőség reményében külföldre emigrál.²²

A Kádár-korszakban a szociológusok a bejáró és ingázó munkásokkal a hetvenes években foglalkoztak a legintenzívebben. Úgy tűnik, ennek elsősorban az volt az oka, hogy még ekkoriban is a bejáró munkások rétege szimbolizálta a munkások között a társadalomban az átmeneti­séget és a devianciát,²³ ezért életmódjuk elemzése kihívást jelentett a szociológusoknak.

Berkovits György a Világváros határában²⁴ című szociográfiájában elemezte a Budapest környéki falvakból naponta bejárók életkörül­ményeit, életútját. Szerinte a Budapest környéki falvakban azok az eredetileg Budapestre bevándorolni akaró munkások telepedtek meg, akik a fővárosban már nem kaptak lakást, azonban szülőföldjükre visz-szatérni nem akartak, és a Budapest környéki falvakban képesek voltak lakóhelyet teremteni önmaguknak. Itt egy részüknek sikerült a sváb kitelepítések nyomán megüresedett ingatlanokba beköltözni (Solymár, Üröm, Nagykovácsi, Piliscsaba), a többieknek azonban sokkal nehe­zebb volt megalapozniuk önálló egzisztenciájukat.²⁵ Különösen igaz volt ez a bejáró munkások fiatalabb nemzedékeire, akik közül sokan albérletből vagy sufniszerű lakásokból jártak be a fővárosba dolgozni.²⁶ A bejáró munkások életútjában szimbolikus jelentőséggel bír a saját ház felépítése, amelyet gyakran nagyipari munkakörülmények között, kötött munkarendben végzett munka után, „szabadidejükben", több éven ke­resztül építettek fel.²⁷

A korszak szociológiai irodalma szerint az első generációs bejáró munkások úgy vélekedtek, hogy a fiatalokat „elrontotta" a város, mert munkahelyükön könnyen eltanulták a nagyvárosi „rossz mintákat", és a szabadosabb, botrányokozó életmódot bevitték a faluba. Ebben az áb­rázolásban Budapest szimbolizálja a Nyugat-imádatot és a házibulikat.²⁸ Ebben az értelmezési keretben a bejáró munkások átmenetet képeztek a parasztság és az „igazi munkásság", a városi munkásság között.

Valuch Tibor összefoglalója szerint három-négy nagyobb és több kisebb munkáscsoportot lehet elkülöníteni a korszakban. Az első cso­portba tartoznak a tradicionális munkáscsaládból származó, szakképzett városi munkások. A második csoportba a többgenerációs, alacsonyabb iskolázottságú és képzetlenebb tradicionális munkások. A harmadik, önálló karakterrel rendelkező, bár létszámában nem túl nagy csoportot a magánszektorban dolgozó munkások alkották. A negyedik – és az ingázás szempontjából a legizgalmasabb – csoport az „elsőgenerációs"-ként, „újmunkásként" vagy „parasztmunkásként" definiáltak rétege, akik többnyire szakképzetlenek, alacsony iskolázottságúak, az ötvenes vagy hatvanas években váltak ipari munkássá. Munkaszervezeti pozíciójuk alacsony, rendszerint nehéz fizikai munkát végeznek. Kisebb részük az állami lakásépítkezés keretében városi lakáshoz jutott, nagyobb részük napi vagy távolsági ingázó.²⁹

Kemény István rendszerváltás után megjelent, de még a szocialista időszakban írott tanulmányában így ábrázolta a parasztból munkássá válás lépcsőit: „[…] a magyar falusi nincstelenek ipari proletárrá válása általában kétlépcsős mobilitás formájában megy végbe. Az első lépcső­ben a falusi proletár vagy törpebirtokos gyerekéből gyári segédmunkás vagy betanított munkás lesz, a második lépcsőben az előbbiek gyermekei szakmunkássá válnak."³⁰

A szocialista időszak szociológusai szerint a falusi értékrendből közve­títeni kellett volna a városba: a munkamorált, az egyénnek a teljesítmé­nye alapján történő megítélését, a pazarlás, az anyag- és időfecsérlés elítélését (ún. hagyományosnak tartott paraszti értékek).³¹ A város rossz hatásának tartották a „feltörekvés torz formáit", úgymint: az „ésszerűtlen építkezéseket, a fitogtató ceremóniákba torkolló, fesztivál jellegű családi ünnepeket".³²

A szociológusok előszeretettel helyezték vizsgálódásaik középpontjába a bejáró és ingázó munkások tipizálását, elsősorban az ingázás távol­sága, gyakorisága, a lakóhely fajtája szerint. Berkovits György az alábbi csoportokat alkotta: 1. régi falusi munkáscsoport; 2. új falusi munkás­csoport (bevándorlók); 3. utóparasztok (piacozók).³³ Böhm Antal és Pál László így tekintette át az ingázás ciklusait: 1. A századelő ingázói, akik alacsonyabb bérért vállalnak munkát, megtakarításra nem törekednek, fizetés után napokig nem dolgoznak, két-három hét munka után és a mezőgazdasági idénymunkák idején is távol maradnak a gyártól. 2. A két világháború közötti a második generációs, munkásszármazású ingázók.³⁴ 3. Az 1950-es években a falvakból menekülők. 4. Az 1960-as években a téeszesítés hatására ismét a falvakat elhagyni akarók, majd az 1960-as évtized végén a munkaerő-toborzás nyomán azok, akik otthagyják téesz-munkahelyüket a nagyipari munkahelyért cserébe. 5. Az 1970-es években a téesz-melléküzemág ismét alternatív lehetőséget nyújtott akár a nagyipari munkahely megtartásával is.³⁵ Ugyanők az ingázás időtar­tama szerint megkülönböztettek bejárókat, akik naponta másfél óránál nem töltenek többet utazással, és távolsági ingázókat, akik ennél többet utaznak naponta vagy hetente.³⁶ A mentalitás alapján különbséget tettek (1) munkás mentalitású csoportok (inkább a fiatalokat tartották ilyennek, akik szerintük közvetítő funkciót töltenek be falu és város között) és (2) megtorpanok között; utóbbiak elindulnak az újnak számító munkás-élet­forma felé, de megrekednek.

Kemény István szerint a városi munkások között a bejáró munkás annál inkább megtalálja helyét, minél régebbi ingázó volt a családja. Ennek alapján három csoportot különböztetett meg: 1. a XX. század elejétől, legkésőbb az 1920-as évektől ingázók; 2. az 1930-as, 1940-es évek bejáró munkásai; 3. az 1950-es évek bejáró munkásai. A bejárókat elkülönítette egymástól abból a szempontból, hogy családjuk a falusi társadalom mely rétegéből származik. Eszerint a legnehezebb helyzet­ben az uradalmi cselédek leszármazottai vannak; a második fokozat a summások, részesek, napszámosok és egyéb agrárproletárok leszár­mazottai; a harmadik fokozat a kubikusok, bányászok, erdei munkások, vasutasok utódai; a negyedik fokozat a bejáró munkások gyerekei.³⁷ A bejárókat abból a szempontból is tipizálta, hogy milyen típusú faluból ingáznak; ez alapján négy falutípust különböztetett meg: konzervatív falu, polgárosodó falu, bomló falu és megrekedt falu.³⁸

Csoba Judit homokmégyi kutatásai alapján az ingázókat és a bejárókat ún. történeti típusokba sorolta. 1. „A mélyről jövők": már az első világ­háború előtt vándorló nincstelenek, akik kubikusmunkát vállalnak. Tőlük sem a munka formájában, jellegében, céljában nem különböznek az 1950-es évek kubikusai. 2. a) A törekvők: az 1950-es évek végén olyan távolsági ingázók, akik a kubikusok közül kiemelkedve szakmunkássá képezik magukat. 2. b) A menekülők: a szegénység elől menekülve bányásznak állnak. 2. c)Az egyenruhás bejárók: rendőrök, katonatisz­tek, börtönőrök. A börtönőröket kivéve csak rövid ideig ingáznak, aztán elköltöznek a faluból. 2. d) A hivatalnokok, akik többnyire a középparaszt­ság legtehetségesebbnek tartott fiai közül kerülnek ki. 3. Hazatérők és kitartók: a távolsági ingázók egy része az 1960-as években visszatér a téeszekbe vagy a lakóhelyhez közeli munkahelyre, másik részük kitart az ingázás mellett: ők a magasabb fizetésű segédmunkások, akik bri­gádban dolgoznak. 3. a) Akitartókon belül vannak a „kétlaki fenntartók", ők kétlaki életet élnek, többnyire 35 éven felüli, alacsony iskolázottságú, szakképzettséget nem igénylő munkakörökben dolgozó, családos férfiak. 3. b) Szintén kitartókként definiálta Csoba Judit a „kétlaki vállalkozók"-at: ők pályakezdő fiatal szakmunkások, akik jobb fizetés, több szórakozás, kényelmesebb élet miatt választják az ingázást. Az 1980-as évek ván­dorai már többnyire harmadik generációs ingázók.³⁹

A különböző szintű pártszervek, pártszervezetek számára végzett munkásrétegződés-vizsgálatokban gyakran úgy jelennek meg a bejáró és ingázó munkások, mintakiket nehéz, sőt majdnem lehetetlen besorolni egy egységesnek tartott munkásosztály-fogalomba. Úgy tűnik, hogy a bejáró munkások kettős kötődését alig-alig tudták a korszak társada­lomtudósai beilleszteni a hivatalos diskurzus háromosztatú társadalom­képébe. A szociológusok végezte rétegződésvizsgálatok, amelyben a társadalmat nemcsak társadalmi osztályokban, hanem rétegekben és státuszcsoportokban is megjelenítették, árnyaltabbá próbálták tenni ezt az ábrázolásmódot.⁴⁰ Egy példát hozok a sok, besorolással küszködő jelentés közül: „Megfogalmazódott olyan vélemény is, hogy mennyire tartozik a munkás kategória fogalmába az a volt paraszt, aki ugyan ipari üzemben dolgozik, de a műszak után háztáji gazdaságban jelentős bel­terjes állattartást, kertészkedést folytat. A régi munkáshagyományokkal rendelkező dolgozóknak nincs számottevő háztájijuk, az újabbak pedig nem tudnak tőle megválni. Mindez gazdasági differenciálódást is ered­ményez és […] erősíti a tulajdonosi szemléletet, és helytelen perspektívát mutat."⁴¹ (Kiemelések-T. E. Zs.)

Abban az ábrázolásmódban, amely szerint a parasztság az elma­radottság, a munkásság pedig a haladás, a modernizmus jelképe, a bejáró munkások paraszti gyökereinek, viselkedésbeli sajátossága­inak hangsúlyozása normatív alapon elítélendő volt. Azért, hogy a társadalom nyitottságát, a szocialista társadalom fejlettségét igazolják, társadalmi előrelépésként, mobilitásként ábrázolták a „parasztok" „mun­kássá" válásának jelenségét. Jó példa erre a Budapesti Pártbizottság munkatársainak véleménye, amelyet az 1972-es munkásjelentésről ír­tak: „Feltűnő a bejáró, munkásszálláson lakó munkások felfogásának a »műveltebb munkások« rétegétől eltérő mentalitása. Évtizede gyárban dolgozó, a legmodernebb munkásszállásokon lakó, középkorú vagy idősebb vidéki munkások több rétege lélekben, életmódja fő vonásai­ban most is parasztként él. A politika, a kulturálódás csak kis részüket érdekli. Az otthon gyakorol rá nagyobb hatást, ott érzi tulajdonosnak magát. Jellemző, hogy hazautazása előtti napon már nem dolgozik, energiáját az otthoni munkára tartogatja és visszautazása napján piheni ki magát."⁴²

A Budapesti Pártbizottság jelentésében megjelennek azok a bejáró és ingázó munkásokkal kapcsolatos érvek is, amelyek a bejáró és ingázó munkások idősebb és fiatalabb nemzedékeit eltérően ábrázolják. Esze­rint az idősebbekkel szemben a fiatalok azok, akik jól alkalmazkodtak a nagyvárosi környezethez, adaptálták annak értékeit. Louis Wirth tézise szerint a modern városi ember anonimitásban él, kapcsolatai egyre felüle­tesebbé válnak és atomizálódnak.⁴³ Azóta többen cáfolták Wirth tézisét,⁴⁴ mégis vissza-visszatérő motívuma a városok ábrázolásának a fásult, blazírt, mindenből kiábrándult egyén,⁴⁵ szemben a falusi környezetben élőkkel, akiket úgy jelenítettek meg, hogy az őket körbevevő nagycsalád gondoskodik róluk. Atörténeti ábrázolásokban gyakori, hogy a fiatalok a haladás, az öregek az elmaradottság szimbólumai. Ajelentés írója sze­rint: „Afiatal bejáró munkásoknál más a helyzet. Jelentős részük igényli a kulturálódási, az iparban látja jövőjét, itt kíván gyökeret ereszteni, ennek fő feltételét az önálló lakásban látja […] Több megbecsülést és biztatást várnak a tősgyökeres munkásoktól, brigádvezetőktől."⁴⁶

A bejárók és ingázók fogalmának definiálása és a szocialista időszak bejáró és ingázó munkásokkal foglalkozó szociológiai kutatásainak rövid áttekintése után részletesebben elemzem a távolsági ingázókról e kor­szakban készített filmek ingázómunkás-képét és ennek átalakulását.

Az ingázók a dokumentumfilmekben

Az 1970-es években Schiffer Pál több ún. szituációs dokumentumfilmet készített a távolsági ingázókról. Bár életművében nem kezelte trilógia­ként, három, a korban nagy visszhangot kiváltott alkotása szól a kérdés­ről: a Fekete vonat⁴⁷ (1970), a Cséplő Gyuri⁴⁸ (1978) és A pártfogolt⁴⁹ (1981).

A „fekete vonat"⁵⁰ metaforaként jeleníti meg mindazokat a jelensé­geket, amelyeket az ingázó munkásokkal kapcsolatban deviánsnak, társadalmilag elítélendőnek, rossznak tartottak.⁵¹ Andor Tamás operatőr Schiffer Pálról írott nekrológja összegzi a „fekete vonattal" kapcsolatos sztereotípiákat és a filmes értelmiségiek személyes élményeit, távolsá­gukat filmjük hőseitől: „És felszálltunk a FEKETE VONATRA. Schiffer Pali elintézte az engedélyeket, aztán azt mondta, hogy hunyjuk be a szemünket és ugorjunk bele. De közben nagyon is nyitva kellett tarta­nunk azokat a bizonyos szemeket, amelyeket könnyen kiverhettek volna. A Fekete Vonaton utazott hétvégeken oda-vissza a vándormunkások sötét tömege, a család viszontlátásának részeg várakozásában, vagy éppen az elválás dühében. Sok esetben háromszáz kilométert bum-liztak az ország különböző építkezéseihez segédmunkára. Az »odvas farakásként«, egymás hegyén-hátán alvó emberek tömegébe vetettük magunkat, és az összehányt, mocskos kupék mélyén megszólaltattuk azokat, akik hajlandónak mutatkoztak sorsukon elmélkedni."⁵² (Kiemelés az eredetiben – T. E. Zs.) E szerint az ábrázolásmód szerint a „fekete vonat" azért a deviancia melegágya, mert lehetetlen körülmények között részeg, családjuktól elszakított emberek utaznak, és az utazás közben gyakran bűncselekményeket is elkövetnek. Tehát a fekete vonat utazó­közönsége olyan, deviánsnak számító jelenségeket egyesít magában, mint az alkoholizmus, a bűnözés, a családok széthullása.

A munkásvonat témája a magyar irodalomban is vissza-visszatér. A szociografikus ihletettségű művek alkotói közül a munkásvonat már Szabó Zoltánt is megihlette az ingázók utazásának bemutatásakor.⁵³ A „fapadoson" alvó munkás fényképe a Cifra nyomorúságban⁵⁴ – amely az 1930-as években felvirágzott „szociofotó" műfaján belül született – sokak számára vált emlékezetessé.⁵⁵ Örkény István Sztálinvárosi képeskönyvé­nek első része az „Utazás" címet viseli, és egy fapados vonat utazókö­zönségét mutatja be a narrátor szemszögéből.⁵⁶ László-Bencsik Sándor 1973-ban megjelent munkásszociográfiája⁵⁷ is a reggel a gyár felé tartó busz belsejében kezdődik, és egyesek számára éppen ez a részlet vált a leginkább emlékezetessé a kötetből.⁵⁸ Tar Sándor egyik korai írása, a „6714-es személy" című novella nagy visszhangot váltott ki megjelené­sekor. Az írás egy napi ingázókat szállító munkásvonat útjáról szólt.⁵⁹

A „fekete vonatokon" rendszeresen razziáztak a rendőrök. A razziákra gyakran újságírók is elkísérték őket, így került be a tömegtájékoztatásba, leginkább a bulvárhírekbe, a fekete vonat, a munkásvonat mint a devian­cia melegágya.⁶⁰ Ez a fokozott ellenőrzés is magával hozhatta azt, hogy ezeken a vonatokon gyakoribbak voltak a bűncselekmények, minta nem ellenőrzött vonatokon, ugyanis az utasok így gyakrabban összetűzhettek az ellenőrző rendőrökkel. Egy ilyen jellegű bűncselekmény példaként került be abba az útmutatóba, amelyet rendőrök számára készítettek arról, hogyan kell a gumibotot megfelelően használni. Az útmutatás szerint „gumibot használatának van helye: – verekedés, garázda ma­gatartás megszüntetése érdekében, akkor, ha a rendőr nyomatékos figyelmeztetése eredménytelen marad".⁶¹ A dokumentum szerzője ezt egy olyan verekedés megfékezésének leírásával illusztrálta, amikor végül „fegyverhasználatra is sor került". 1967. július 14-én a budapesti Nyugati pályaudvarról 19.30-kor Mátészalkára induló munkásvonat egyik kocsijá­ban indulás előtt verekedés tört ki. A vonatkísérő járőr, Sz. József rendőr főtörzsőrmester, járőrvezető és K. Jenő rendőr törzsőrmester a kocsiba mentek. Látták, hogy 10-12 ittas személy verekedik. Sz. felszólította a verekedőket a verekedés abbahagyására, eredménytelenül, majd a ve­rekedés egyik sérültjét lekísérte a vonatról „elsősegélynyújtás céljából". Ekkor újra kitört a verekedés, és már minden utas részt vett benne. Sz. járőrtársával együtt visszatért a kocsiba, és „gumibotjukat készenlétbe helyezve" a verekedés abbahagyására szólítottak fel; a vonat eközben elindult. „A verekedők a felszólítást figyelmen kívül hagyták, sőt »üssétek a rendőröket, ne sajnáljátok, ellenforradalmat csinálunk« kiáltásokkal a rendőrökre támadtak" – legalábbis a rendőrök így adták vissza a történ­teket, igazolva a későbbi fegyverhasználat jogosságát. K. rendőr törzsőr­mester kezéből a gumibotot kicsavarták, és ütlegelték vele, majd egy vas fémtuskóval mellbe ütötték, amelytől a földre esett, ahol tovább ütötték, bántalmazták. „Sz. rendőr főtörzsőrmester, akit ugyancsak megtámadtak, elővette szolgálati pisztolyát és a verekedőket a támadás abbahagyására szólította fel, figyelmeztetve őket, hogy ellenkező esetben a fegyverét használja. Ekkor a támadók közül H. Sándor büntetett előéletű, e.-i la­kos késsel a rendőrök felé szúrt. Ekkor Sz. rendőr főtörzsőrmester egy figyelmeztető lövést adott le a mennyezet irányába. Ez sem járt azonban eredménnyel, mert H. ismét a rendőr felé szúrt, Sz. főtörzsőrmester most már célzott lövéssel hasbalőtte támadóját és a vészfék meghúzásával megállította a vonatot."⁶²

A forrás egy egyedi esetet mutat be, azonban figyelemre méltó, hogy érdemesnek találták arra, hogy bekerüljön a gumibot használatáról szó­ló útmutatóba. E szerint az ábrázolás szerint a munkásvonatok utasai isznak, részegesek, és vannak olyan esetek, amikor csak gumibot hasz­nálatával lehet őket megfékezni, sőt, a rendőr jogos önvédelme esetén a fegyverhasználat is megengedett. Mivel az ORFK anyagai között arra vonatkozó statisztikát nem találtam, hogy a munkásvonatokon hányszor használtak gumibotot, esetleg fegyvert „rendcsinálásra", ezért ez a forrás leginkább arra jó, hogy megmutassa, mennyire deviánsnak tartották a munkásvonatok közönségét a rendészeti diskurzusokban is. Egy ilyen vonatra szállt fel Schiffer Pál rendező és Andor Tamás operatőr. Utóbbi számára szakmai kihívás is volt a vonaton forgatni, mivel – ahogy egy 2006-os filmvetítést követő beszélgetésen elmondta – csodaként élte meg azt, hogy hordozható kamerával (mely akkoriban technikai újdon­ságnak számított) a kezében szállt fel a vonatra, és az ott megismert emberekről azután otthoni környezetükben is forgathattak.⁶³

Schiffer Pál a Fekete vonat után tíz évvel azt mondta, a film elkészí­tésével az volt a céljuk, hogy bemutassák annak az ingázó, vándor­munkás-rétegnek az életformáját, akiknek az egykori falusi szegények utódaiként (föld nélküli summások, napszámosok, cselédek vagy nagyon kevés földdel rendelkező szegényparasztok leszármazottjaiként) a városi iparbeli munkavállalás nyújtotta az egyetlen megélhetési lehetőséget. Schiffer hangsúlyozta, hogy a film a „hátrányos helyzet" filmje volt már 1970-ben is. A film létrejöttének lehetőségét pedig az új gazdasági me­chanizmushoz kapcsolta, amely felvetette azokat a társadalmi problémá­kat (munkaerőhelyzet, regionális gazdaságfejlesztés, oktatás), amelyre a filmben ő egykoron válaszokat keresett.⁶⁴

A Fekete vonat című filmben egy zsúfolt munkásvonatra szálltak fel a filmesek, „emberek egymás hegyén-hátán, még a vonat folyosóján, a földön is ülnek". A riporter megkérdezte a munkásoktól, ki hová való, mennyit utazik. Volt, akinek kettő; volt, akinek öt; volt, akinek húsz óra az oda-vissza út. Az utasoknak lakóhelyükhöz közel nem volt munkale­hetőségük; az egyik megkérdezett már 1948 óta távolsági ingázó volt. A következő jelenetet az újfehértói zsúfolt kocsmában vették fel. A riporter arról faggatta az egyik nótázót, miért iszik; azért, mert a családjától távol kell dolgoznia, hat gyereket eltartania – feleli.⁶⁵ Majd rámutat barátjára, aki hétvégén otthon dolgozik: vályogot vet, hogy eltarthassa a családját. A filmesek ellátogatnak a férfi otthonába, ahol egy hat év körüli kisfiútól – ő lesz A pártfogolt című film főszereplője – azt kérdezi a riporter, hol az apja. A fiú azt válaszolja, hogy a kocsmában, de nem megy utána, mert megveri.⁶⁶ Kijön a férfi felesége, és a másik öt gyerek, de nem engedi be a riportert, mert szégyelli lakásukat, a düledező falú vályogviskót. Több másik munkásnál is hasonló életkörülményeket találnak: van, ahol pet­róleumlámpával világítanak; másutt előfordult, hogy a férj egy évig nem volt otthon, ha meg otthon van, iszik és goromba a felesége szerint. Őt az egyik filmkritika csak „zöldfejű emberként" aposztrofálta, mivel éppen „kerítést mázol, attól zöld, meg hogy részeg".⁶⁷ Egy másik házban feltűnik a riporternek egy Lenin-kép. Megkérdezi a házigazdát, hogy került oda, mire azt feleli, hogy Pesten szerezte, mert megtetszett neki, és „Lenin volt a világ első eszméje", de többet nem mond róla.⁶⁸ Az utolsó jelenetben induló munkásvonatot látunk, a munkások söröznek, az egyik kupéban egy cigány hegedül, és egy részeg fiú énekel, másutt kártyáznak és a zsúfoltság ellenére felrakják a lábukat az ülésre.

A film bemutatásával egy időben született filmkritikák is arra helyezték a hangsúlyt, hogy a „felkavaró, nyugtalanító filmben" az alkotók „ténysze­rűen" ábrázolták az ingázáshoz kötődő deviáns jelenségeket, például az „italozást".⁶⁹ Több újságíró is problémának látta ezeket a jelenségeket, és az értelmiségiek feladatát abban határozták meg, hogy ezeket az embereket „felemeljék" lehetetlen életkörülményeik közül. Az Esti Hírlap újságírója szerint a film azt ábrázolta, hogy a „szakképzetlenség hogyan szül szakképzetlenséget", „a primitív körülmények hogyan konzerválják önmagukat".⁷⁰ A Pest Megyei Hírlap szerzője azt hangsúlyozta, hogy a film legfőbb erénye, hogy „nyomja a csengőt, figyelmeztetni akar, hogy tennünk kell valamit az igen népes rétegért, mert különben gyermekeiben […] újratermeli a maga elmaradott, alacsony civilizációs, kulturális és tudati szintű életét".⁷¹

Cséplő Gyuri

Schiffer Pál a Fekete vonat után a Cséplő Gyuri című dokumentum­filmjében is összekapcsolta a cigánykérdést a távolsági ingázás kérdé­sével, ugyanis ekkoriban a távolsági ingázók nagy része – mivel ezt a munkát általában a legszegényebbek és legalacsonyabban kvalifikáltak vállalták – cigány volt. Schiffer Pál egy cikkében kiemelte, hogy a film előkészítése során „alaposan utánanéztünk a Pestre kerülő vidéki ci­gányok lehetséges és tipikus útjainak. Kiderült, hogy nagy részük kerül az építő-, ill. építőanyag-iparba. Azt is tudtuk, hogy ez nem feltétlenül egyenes út, próbálkoznak más munkahelyeken is, de iskolázottságuk, szaktudásuk hiánya szinte törvényszerűen vezeti őket ezekre a »tipikus« cigány munkahelyekre."⁷²

A Cséplő Gyuri című filmről készített előzetes tájékoztatóban kiemelték, hogy a filmet „minden olyan területre el kell juttatni, ahol a cigánykérdés lényeges probléma. Másrészt a film mondanivalója általánosabb érvényű: emberi problémákat, gondokat tükröz." (Kiemelés az eredetiben.) A film forgalmazásával kapcsolatban megjegyezték, hogy „spontán látogatót nehezebben vonz, mint némely hangzatos krimi és vígjáték", bár némely részletében „vetekszik egy krimi izgalmával".⁷³ 1978. március 20. és jú­nius 10. között a filmről ötven ankétot rendeztek országszerte kb. 3000 nézővel, elsősorban munkásszállókon és egyetemeken.⁷⁴ Ez utóbbinak az lehetett az oka, hogy a film társadalmi problémák iránt érzékeny ér­telmiségieket vonzott. A munkásszállókon meg azért vetítették le, mert úgy vélhették, a nézők között számos, a film szereplőihez hasonló sorsú ember lehet.

Úgy tűnik, az alkotók 1978-ban fontosnak tartották, hogy a cigánykér­dést tegyék a mű központi problémájává. A Hazafias Népfront szervezte filmvetítéseken a hozzászóló nézők gyakran sztereotip módon jelenítették meg a cigányságot. Kevésbé szóltak hozzá az ingázással kapcsolatos kérdésekhez, ezek akkoriban már kevésbé tűntek érdekesnek.⁷⁵ A filmről beszélgettek az alkotóval és a főszereplővel a Kossuth Rádióban 1978.

március 7-én. Cséplő Gyuri azt mondta, hogy ő és sorstársai ugyanazt az utat járják be, minta parasztok, mezőgazdasági munkások az 1950-es években, csak húsz év fáziskéséssel. Viszont még nehezebb helyzetből indulnak, mert még szegényebbek, és nyelvi nehézségeik is vannak a városban. Schiffer Pál hangsúlyozta, hogy azért is a Zala megyei Német­falu telepén élő fiút választotta filmjének főszereplőjéül, mert ezt a telepet olyan „tradicionális, törzsi cigányközösségnek" vélte, amellyel a nagyipari centrumok közelében már nemigen lehet találkozni.⁷⁶ Schiffer Pál 1972-ben találkozott először Cséplő Gyurival, utána egy ideig leveleztek, majd személyesen is gyakran járt a Zala megyei cigánytelepen.⁷⁷ Már egy 1975-ös interjújában beszélt a film tervéről; akkor még azt hangsúlyoz­ta, hogy Cséplő Gyuri a kb. 140 fős cigánytelep vezetője, aki az egész közösség nevében elszerződik munkára a téesszel, amelynek fél éven át dolgoznak. Gyuri azonban inkább Budapestre akar jönni dolgozni.⁷⁸

A filmleírás szerint Cséplő György 23 évesen, két elemivel a háta mögött elhatározza, hogy két társával együtt Pestre megy dolgozni a Zala megyei Németfalu cigánytelepéről. Analfabéta társai hamar meg­futamodnak, de Gyuri marad, és végigjárja azt a kálváriát, amit a vidéki cigányfiúk többsége. A Cordatic (Taurus) Gumigyárba – amelyről még otthon hallottak – analfabéta társait nem veszik fel, ezért ő sem marad. Egy gépgyárban nincs munkásszálló, ezért, bár felvennék őket, nem vállalják a munkát. A Karinthy Frigyes utcai lakótelepi építkezésen bol­dogan fogadnák őket, de szédülnek a 10 emelet magasságban. Végül a téglagyárban kezdenek dolgozni, de Gyuri öccse, Pista rossz álmára hivatkozva hazamegy. Gyuri keményen dolgozik, elmegy a cigány ér­telmiségi klubba, majd egy építőipari vállalathoz kerül, ahol barátokat is talál, szintén cigány munkásokat. A szegénységről és az előítéletekről azonban elsősorban nem a munkában vagy az iskolában szerzi a tapasz­talatait, hanem a téglagyári munkások szűkös putrijaiban. Hazatér egy kis időre – taxival érkezik a cigánytelepre -, ajándékokkal felszerelkezve, majd ismét útnak indul világot látni.⁷⁹ A film utótörténetéhez tartozik, hogy Cséplő Gyuri még egy hónapot dolgozott Budapesten a téglagyárban, utána nem bírta a munkát, és szívelégtelenség miatt leszázalékolták.⁸⁰ Ahogy Schiffer Pál egy vele készült interjúban fogalmazott: „sikerült neki OTP-kölcsönt szerezni" – utalva arra, hogy Cséplő Gyurinak ez egyedül nem ment volna -, és a kölcsönből Németújfalun házépítésbe kezdett, gazdálkodásba fogott.⁸¹ Nem sokáig, mivel 1978 szeptemberében, nem sokkal a film bemutatása után, huszonöt évesen meghalt.⁸²

Szituációs dokumentumfilmjét a rendező nem úgy forgatta, hogy be­kapcsolta a kamerát, és beszéltette a szereplőket, hanem szituációkat hozott létre, amelyben már hagyta, hogy az események maguktól megtör­ténjenek. Egy 1982-es interjújában így vallotta módszerről: „68-69 táján megint lehetőség támadt rá, hogy a Dokumentumfilm Stúdióban filmeket csinálhassak[…] Volt egy olyan lélektani pillanat-a mechanizmus előtti évek, s a mechanizmus első évei -, amikor megint úgy nézett ki, hogy a szociológiának, szociográfiának, az igazi publicisztikának, a társadalom iránti érdeklődésnek van valamifajta ázsiója… Éreztem azt is, hogy a megszokott, s akkorra már hagyományossá vált […] interjúmódszerrel csak egy töredékét tudom filmre venni mindannak, amit egy helyzetről és egy emberről tudok. Ebben a nehézkes és egyirányú módszerben min­denki belekényszerül az interjú-szituációba. Valósággal megbénított ez a módszer. A véletlenek segítettek. Mára 7/szazugban is, majd mindegyik filmemben valahogy összejött egy-egy véletlenszerű drámai jelenet. [… ] Mivel ezek élő indulatok, [a szereplők] hajlamosak elfeledkezni a kame­ra jelenlétéről, s ha épp arra jár az, akivel amúgy is veszekednivalójuk lenne, elkezdenek vele veszekedni vagy megbeszélni a problémáikat… A szereplők életébe, mozgásába csak annyiban avatkozunk bele, hogy előállítottunk számukra szituációkat. Amikor például kifogytak Cséplő Gyuri ötletei, hogy hol keressen munkát Pesten, s azt mondta, valami építkezésen próbálkozna, mi egy meghatározott építkezést ajánlottunk neki. Azt, amelyikről – hosszas előkészítő munka után – már tudtuk, hogy az ott dolgozó sváb ácsmesterek előítéletes magatartása alapján milyen helyzet alakulhat ki."⁸³

A szituációs dokumentumfilmek kényes pontja a szereplők kiválasz­tása. Őrajtuk áll vagy bukik minden. „Cséplő Gyuri tökéletes »színész«, bensőséges viszonyba került a kamerával. Testvére, barátja, valamint a telep többi lakója vele ellentétben néha kényszeredetten viselkedik a kamera előtt…"⁸⁴ A Cséplő Gyumó\ írott kritikákban a főszereplőt gyakran úgy jellemzik, mint aki „érett-okos, sokat akaró ember" és elüt a cigányság „matematikai átlagától".⁸⁵ Ez az érvelésmód azonosul azokkal a sztereo­típiákkal, miszerint vannak „jó" és „rossz" cigányok, és a cigányokat meg lehetne, úgymond javítani. „Jó" cigánynak számítanak a közbeszédben azok, akik elfogadják a többségi társadalom normáit, asszimilálódnak. Ezt mutatják az olyan pozitív példák is, mint a film főhőse, aki „póztalan, mégis csupa érzelem. Kicsit szomorú kisfiúként várja-állja a kudarcokat. De nem adja fel a küzdelmet."⁸⁶

Egy másik újságcikk Cséplő Gyurit így jellemezte: „Egy érzékeny-ér­telmes cigányfiú vándorol életútján. Látjuk biztos lépteit a putrik csúszós sarában, bizonytalan lépteit a városi aszfalt simaságán, tántorgásait gyárudvarok homokján, és tudjuk, megvan az a nagyszerű adottsága, hogy mindenkor a legjobb pillanatban nézzen a lába alá, hogy megme­nekedjen az elbukástól."⁸⁷

Schiffer Pál egy interjúban úgy fogalmazott, hogy Cséplő Gyuri sorsa a szegénység, elesettség szimbóluma, sorstársai mindazok, akik „tö­megével rideg munkásszállásokon élnek, akik elkallódnak emberség és szeretet híján, nem tudnak gyökeret ereszteni".⁸⁸ Ezzel kitágította a film értelmezési keretét, mert annak céljául nem a „cigányprobléma" megol­dását tűzte ki, hanem a mindenkori szegények, elesettek sorsának javí­tását, így egy olyan értelmiségi szereppel azonosult, amely hisz abban, hogy a szegényeknek jó, ha társadalmilag felemelkednek, és ebben a folyamatban segíteni kell őket. Ugyanebben az interjúban hangsúlyozta, hogy „Cséplő Gyuri példa lett, és én hiszek a példa erejében".⁸⁹ Persze ezt a hozzáállást fontosnak tartotta az újságíró is kiemelni, mivel ezt a mondatot választotta a cikk mottójául. Kérdés, hogy Schiffer Pál célja a Cséplő Gyuriról szóló film elkészítésével – egyfajta fejlődésregényként – nem az volt-e, hogy megmutassa a felemelkedés többségi társadalom kínálta útját a cigányoknak?

Schiffer Pálnak az elesettek társadalmi felemelkedésének támogatá­sába vetett hite A pártfogolt elkészültekor már megingott. Egy nyilatko­zatában úgy jellemezte önmagát, mint akinek az a feladata, hogy filmjeit eljuttassa a „halmozottan hátrányos helyzetben levőkhöz"⁹⁰ – ahogy a korszakban gyakran nevezték a Kitka Jánoshoz hasonló sorsúakat -hogy a főszereplőhöz hasonlókjobban megértsék önmagukat, másrészt a főszereplőhöz nem hasonló helyzetű nézők szolidárisabbak legyenek velük.⁹¹ Harmadrészt az elesetteket⁹² segítő érdekképviselőként lépjen fel a társadalmi szervezetekkel és az előítéletes közvéleménnyel szem­ben.⁹³

A pártfogolt

„Először csak egy ötlet volt. Nem is túl eredeti. Visszatérni egy tíz éve készített dokumentumfilm helyszíneire, megkeresni az egykori szereplő­ket, főleg a gyerekeket, akik időközben felnőttek, és megnézni: mi történt velük az elmúlt tíz év során, volt-e közvetlen hatása filmjeimnek?… És ami még ennél is izgalmasabb kérdés: […] mennyiben változtak meg a filmben szereplő csoportok, rétegek életkörülményei?"⁹⁴ így ábrázolta azt a szituációt Schiffer Pál, amelyben A pártfogolt című filmjét kezdte el forgatni (a Fekete vonat szerves folytatásaként). Négy olyan családot kerestek fel a filmesek, akik nem csak epizódszereplők voltak a Fekete vonatban. Minden egyes család azt a társadalmi jelenséget példázta, amelyet „a családok széthullásaként" definiáltak a korszak szociológusai. Schiffer Pál megfogalmazásában: „Mind a négy családban a morális és fizikai összetartás végérvényesen felbomlott, és a családok a széthullás állapotába kerültek. Két családnál nem természetes halálesetek siettették ezt a folyamatot. Mind a négy családnál találtunk börtönben ülő család­tagot (néha többet is), valamint állami gondozásba vett kiskorúakat. Az ott bemutatott gyerekek közül középiskolát egy sem, szakmunkásképzőt három végzett, az általános iskola nyolc osztályát a gyerekek fele nem fejezte be 18 éves koráig… A felnőtté vált gyerekek sorban otthagyják falujukat, maguk is vándormunkássá válnak, és csak időnként látogatják meg egykori családjuk maradványát… Az 1970-es film ingázó szereplői természetesnek tartották helyzetüket, többségüknek eszükbe sem jutott, hogy másként is élhetnének. Az 1980-ra felnőtté váló gyerekek legtöbb­jében azonban él és hat a kitörni és változtatni akaró indulat."⁹⁵

A pártfogolt főhőse, a 17 éves Kitka János a Fekete vonat egyik ingázó munkás szereplőjének a fia.⁹⁶ Nemrég szabadult a fiatalkorúak börtöné­ből, ahol lopás miatt ült. A lopás úgy derült ki, hogy az apja feljelentette a rendőrségen. Ő maga is, akárcsak Cséplő Gyuri, kacérkodik a budapesti munkavállalással, erről apja azonban megpróbálja lebeszélni. Párbeszé­dükben az apa azzal érvel, hogy az utazás drága, és fiára szüksége van a gazdaságban.⁹⁷ Itt a fiú tehát elsősorban hasznosítható munkaerőként fontos az apjának. A fiú azért akar Budapestre menni, hogy megtanuljon autót vezetni, és sofőr legyen. Próbálkozásai azonban sorra kudarcot vallanak, és a film zárójelenetében ismét otthon, Újfehértón látjuk, a Kitka tanya udvarán. Elmondja, hogy semmi nincs vele, a gulyát őrzi. Álma ar­ról, hogy milyen munkát szeretne végezni, még sokkal földhözragadtabb, mint korábban: anyagmozgató akar lenni.⁹⁸ Afilmforgatás után ismét rövid időre Budapesten vállalt munkát: feljött a papírgyárba targoncásnak, majd ismét visszatért Újfehértóra.⁹⁹ Kitka János és Cséplő Gyuri ingázása a főváros és falujuk közt azt is megmutatja, hogy az ingázás nem olyan döntés volt számukra, hogy egyszer elhatározták, Budapesten fognak dolgozni, hanem hol az őket Budapestre vonzó, hol pedig a várostól eltaszító erők kerekedtek felül döntéseikben.¹⁰⁰

Bár Kitka János is Budapesten próbál szerencsét, akárcsak Cséplő Gyuri, történetük alapvetően már más problémákról szól. Szemben Csép­lő Gyurival, Kitka Jánost a filmkritikusok úgy jellemezték, mint aki „alig tud egy hibátlan magyar mondatot összerakni… Arcát időnként ideges rángások torzítják el. Kevés jelét adja az értelemnek. De álmai neki is vannak: álmában darabokra vágják."¹⁰¹ Az egyik filmkritikus Kitka Jánost „sodródó, önállótlan gondolkodású, »kívülről« irányítható embernek" látta, szemben Cséplő Gyurival, aki számára „a bensejéből vezérelt, sorsán tudatosan változtató embert" szimbolizálta.¹⁰² A pártfogolt is, akárcsak a Cséplő Gyuri, szituációs dokumentumfilm, azonban míg az előbbit a filmkritikusok dicsérni szokták, A pártfogó/tat a műfaj kevésbé sikerült darabjának tartják.¹⁰³ Ennek oka egyrészt talán az is lehet, hogy a kritikusok úgy vélték, Cséplő Gyuri színészként viselkedett a kamera előtt, Kitka János viszont nem tudott „színészkedni".¹⁰⁴ Másrészt a film lelkiismeret-furdalást is ébresztett nézőiben: az ingázó munkás apa fia megjárta a fiatalkorúak börtönét, utógondozása formális, ténylegesen nem segíti a fiút sem a családja, sem a paternalista állam képviselője: a pártfogó.¹⁰⁵

A film címe szimbolikus: Kitka János azért pártfogolt, mert megjárta a fiatalkorúak börtönét, és a börtönből kiszabadulva pártfogói felügyelet alatt áll, másrészt azok a felnőttek, akikkel kapcsolatba kerül, megpró­bálnak vele atyáskodva, pártfogóként viselkedni, de ezzel nem segítik: leginkább prédikálnak neki, kioktatják.¹⁰⁶ Magának a pártfogói intézmény­nek a feladata elsősorban az, hogy segítse annak a visszailleszkedését a társadalomba, aki börtönbüntetését letöltötte. A sikeres visszailleszkedést szimbolizálja a munkavállalás és az, hogy nem követ el újra bűncse­lekményeket. A filmben Jani pártfogója, Török atyáskodó, de egyúttal szigorú is: ő a paternalista állam képviselője, akit az egyik filmkritikus így jellemzett: „[…] kismotorján időről időre a pártfogolt után pöfög, és ha utoléri, akkor holmi ejnye-bejnyékkel tűzdelt szólamokkal piszkálja szívó­san és módszeresen".¹⁰⁷ Amikor Jani azt mondja, hogy napszámosként dolgozik, a pártfogó nem fogadja el, hanem azt mondja, hogy „rendes munkaviszonyba" kell állnia, nagyvállalathoz kell elmennie dolgozni. Ha ezt nem teszi, feltételes szabadlábra bocsátását felülvizsgálják, és lehet, hogy mehet vissza a börtönbe.¹⁰⁸ A film alapgondolata: „hogyan buknak meg sorban Jancsi beilleszkedési kísérletei, pontosabban, hogyan válik nyilvánvalóvá a közös nevező hiánya Jancsi és beilleszkedést követelő környezete között".¹⁰⁹

A Fekete vonat készítése óta eltelt időt szimbolikusan jeleníti meg a filmben az, hogy míg János apja a kocsmában mulatott, fiának a rockzene, mindenekelőtt az Edda-koncert jelent eseményt, amely a kritikusok szerint korlátozottan megadja neki a valahová, valakikhez tartozás élményét. Mások azt hangsúlyozták, hogy jóllehet Jancsi a kon­certen felszabadul, de mégis magányos marad a tömegben. Ugyanígy magányosnak tartják Jancsi nagyvárosi életét is, alkalmazkodva ahhoz a diskurzushoz, amely a városhoz a magányt, a faluhoz a közösséget társítja: „[…] társakat talál egy aluljáróban, akikkel együtt lehet egyedül. Harmincezer »szociális néma« üvölt, rángatózik, feloldódik a hatalmas koncerten: kirobban belőlük, amire nem találtak szavakat."¹¹⁰

A filmmel kapcsolatos kritikák a rockzene témájánál érintik a „csöveskérdést", az 1980-as évek újságíróinak hálás témáját. A deviáns­nak bélyegzett fiatalokon csámcsogó cikkek több, az olvasók számára izgalmas kérdést is felvetettek, elrettentőnek szánt példáik élvezetes olvasmányt ígértek. Ebben az értelmezési keretben Jancsi olyan „csá-poló-csöves", akinek „pénze nincs, dolgozni nem akar, minek, majd csak lesz valahogy", álma szép feleség és két gyerek.¹¹¹

A kocsma helyett a koncert mint közösségi élmény egy, a korszakban kiemelten kezelt generációs konfliktust is megjelenít: a filmet „egy egész generáció beilleszkedésének problémájává szélesíti azáltal, hogy képes érzékeltetni: a társadalomba való beilleszkedés itt nem egyszerűen bizonyos társadalmi rétegek számára bizonyos anyagi természetű okok miatt problematikus, hanem maga a beilleszkedés lehetősége, illetve értelme vált egy korosztály számára kérdésessé".¹¹² Erre jó példa, amikor a munkásszállás egyik vezetője dorgálni akarja a fiút, azonban mon­datát – ahogy azt a film egyik korabeli kritikusa is kiemelte – így kezdi: „»Huszonhat éve lakom itta munkásszálláson…«; ennyi már elég ahhoz, hogy azt, amit a továbbiakban a rendről, fegyelemről és a szocializmus építéséről mond, némi rezignált távolságtartással fogadjuk."¹¹³

Összegezve: a tanulmány bevezetőjében definiáltam a bejáró és ingá­zó munkás fogalmát, áttekintettem a rájuk vonatkozó diskurzus alapvető változásait a szocialista időszakban a korszak szociológiai irodalma alapján. Ezt az elemzést konkrét példákkal és statisztikai adatokkal tá­masztottam alá. Részletes elemeztem az ingázókról az 1970-es években készített dokumentumfilmeket. Érdekes, hogy a bejáró munkásokról nem készült film, a legelesettebbeknek tartott távolsági ingázókról viszont igen. Schiffer Pál három, témához kapcsolódó filmjében hangsúlyeltoló­dás figyelhető meg az értelmiségi szerepvállalással kapcsolatban: míg a rendező a Fekete vonat elkészítésével segíteni akarta a távolsági ingázók társadalmi felemelését, életszínvonaluk javítását, addig a Cséplő Gyuri elkészültekor már azt tartotta az értelmiségi feladatának, küldetésének, hogy a nézőkben szolidaritást ébresszen, ő maga pedig érdekképvise­lőként léphessen fel, az elesettek segítőjeként. Mindhárom film alapvető kérdése a távolsági ingázás, a budapesti munkavállalás. Míg a Fekete vonat hagyományosnak számító módszerrel leforgatott dokumentumfilm, amely az utazást és a hazatérést mutatja meg, addig a Cséplő Gyuri és A pártfogolt szituációs dokumentumfilm. Míg Cséplő Gyuri személyisége miatt a róla szóló filmet a műfaj sikerült darabjának tartják, Kitka János színészi kvalitásainak hiányai miatt A pártfogoltak nem. Mindhárom film­ben közös, hogy az ingázást mint létállapotot átmenetinek tekinti, annak ellenére, hogy a Fekete vonatban olyan szereplővel is találkozunk, aki a forgatás idején már 22 éve ingázott. A szereplők döntenek arról, hogy Budapesten maradnak, vagy visszatérnek falujukba, néha rapszodikusan egy érzés, álom hatására, néha az elviselhetetlennek tartott körülmények miatt. Mindhárom film szól a cigánykérdésről is, leghangsúlyosabban a Cséplő Gyuri. Itt a cigánykérdést olyan problémaként ábrázolják, amelyet meg lehet oldani azzal, ha a cigányok munkát vállalnak, és beillesz­kednek a többségi, „magyar társadalomba". A filmről több úgynevezett „társadalmi vitát" rendeztek, amelyeken leggyakrabban a cigányokkal kapcsolatos sztereotípiák kerültek szóba. Mivel az ingázást a legképzet­lenebbek, helyben munkalehetőséget nem találó szegények választják, ezért is nőtt az ingázók között a cigányok száma az 1970-es évekre. A filmek generációs kérdéseket is felvetnek, főleg a Fekete vonat és A pártfogolt. Az utóbbi főhőse kisfiúként szerepelt a Fekete vonatban. A róla szóló filmben már a fiatalkorúak börtönéből szabadulva látjuk, amely sommásan jellemzi a kisfiú elmúlt 10 évét. A generációs kérdés másik vetülete a szórakozás témájában jelenik meg: amit az apának a kocsmában nótázás jelentett, azt a fiúnak már az Edda-koncert. A filmmel kapcsolatos kritikák felvillantanak olyan, az 1980-as évek elején gyakran tárgyalt témákat, mint a csövesek és a galerik kérdése. A pártfogolt után kifejezetten ingázó munkásokról szóló film nem készült a szocialista időszakban. Az érdeklődés lanyhulásának az is lehet a magyarázata, hogy az 1980-as évek közepén az ingázók és bejárók száma rohamosan csökkenni kezdett, a nagyipari leépítések, elbocsátások ugyanis először a legképzetlenebbeket érték utol.

MELLÉKLET

Részletek a Fekete vonat és A pártfogolt dialóguslistájából

1. Fekete vonat

„Apa (ének, 1970-ben): – Zöld erdő mélyén, kis patak szélén párjával él a vén cigány. Vén öregember, nótája nem kell. Nem kell a nótája senkinek se már. Mert kék tavasz járja, zöld a fa ága, vadgalamb vígan turbékol a fán. Ősz feje kábul, a szíve kitárul, párjához szól a vén cigány"… Most hazajöttem Budapestről, és ilyenkor iszom. Ilyenkor gondolom, hogy mivel sok a családi balhé, gondjaim, felejtek, és ez nem mindegy, nem mindegy… És mit mondjak még? Szegény vagyok, csóró vagyok és ezt nem én mondhatom, ezt Újfehértón mindenki mondhassa, aki 260 km-t… ne dumálj bele… aki 260 km-re utazik, az mindenki mondhassa, hogy nem ezért utazik el Újfehértórúl, mert tele van dohánnyal, pénz­zel, hanem csupáncsak azért, mert szegény, hogy mondjam, rászorult, megélhetőségért. Én állítom, hogyha minden este a feleségemmel fe­küdnék le, a családommal, már ne úgy tessék érteni, hogy pontosan a feleségemre gondolok, nemi kérdésekre gondolok, hanem én Újfehértón dolgozok, Újfehértón kapom meg a fizetést, anyagilag is a családom többet érint…"

2. Fekete vonat

„Riporter: – Apád hol van? Jani: – Ott a nagy kocsmába, a vendéglőben. Riporter: – Mikor ment el? Jani: – Nem tudom… Felkelt, oszt ment. Ri­porter: – Nem is találkoztatok vele? Jani: – Nem, csak a nagy kocsmába néztem be, oszt ott, oszt ott, ott három ember ivott. Riporter: – Hát miért nem hívtad ki? Jani: – Hát én félek bemenni, oszt kihíjjam. Ripor­ter: – Mondd, az apád milyen gyakran jár haza? Jani: – Nem, nem jár olyan gyakran. Riporter: – Mit csinál, amikor itthon van? Jani: – Elmegy a kocsmába, egy pohár sör beugrik, egy féldeci pájinka beugrik, egy szódavíz beugrik. Riporter: -Aztán? Hazajön? Jani: – Igen. Riporter: -Bántani nem szokott, ugye? Jani: – De szokott az. Riporter: – Mit csinál? Megpofoz? Jani: – Meg. Riporter: – Miért? Jani: – Hát bolond tudja, én nem tudom, miért pofoz meg. Riporter: – És egész héten, amíg nin­csen otthon, addig mit csináltok? Jani: – Nagyfiú cigizik, én meg alszok az ágyba. Riporter: – Jársz már iskolába? Jani: – Elsős. Riporter: – A többi testvéred? Jani: – Másodikos, harmadikos. Riporter: – És hogy tanultok?… No? Jani: – Én nem tudom, Pityu hogy tanul, meg Csaba. Riporter: – De te? Jani: – Én ötösre. Riporter: – Ötösre? Jani: – Meg egyesre, meg hármasra, meg kettesre."

3. A pártfogolt

„Jani: – Szeretnék Pestre menni dolgozni. Apa: – Tessék? Jani: – Sze­retnék Pestre menni dolgozni. Apa: – Fiam, 56 forint a jegy. Jani: – Azt tudom. Apa: – Ez a baj, látod, nem az, hogy menni akarsz dolgozni, nem… Felneveli a gyereket az ember, oszt bizony… ritkán ad haza egy kis aprópénzt… Pesten jobb lesz, mint vidéken? Gondolod? Jani: – Lehet, nem tudom. Apa: – Értem. Nem teljesen, csak… és miért pont Pestre akarsz menni? Jani: – Hát mán ott letehetem az autóvizsgát… Apa: -Milyen autóvizsgát? Jani: – Hát a hivatásosat."

4. A pártfogolt

(A Kitka tanya udvarán. A riporter a kerítésen kívül áll. Bent az udvaron Kitka papa.) „Riporter: – Jánost, a Jancsit keressük, azt hallottuk, itthon van. Apa: – És mire fel? Riporter: – Hát azért, mert eltűnt Pestről és keressük, és hetek óta nincsen Pesten, és nem tudjuk, mi van vele. Apa: – Valóban nincsen Pesten, itthon van. Riporter: – És miért van itthon? Apa: – Nem akar Pesten lenni. Riporter: – Miért nem akar? Apa: – Az az ő dolga. Anya: – Nem szeret Pesten lenni, egyáltalán… sokat éhezik, ugye… Apa: – Ő mondja… Anya: – Ő saját maga mondja, kevesebbet keres, és nem bírja egyáltalán Pestet, ő csak idehaza és idehaza szeret lenni. Mi is szerettük volna, de hát nem megy neki, nem megy neki, nem akarja… Apa: – Valóban, nem én találtam ki. Ha itthagyja a családot, még egyszer, nincs helye itten, nincs helye. Én már annyit adtam itt már a gyerekeimnek, igazságot is, meg helyet is, meg nem kóserságot, hogy elegem van…"

(Jani a gémeskút kávájának dőlve válaszol a riporter kérdéseire.) „Riporter: – Mi van, Jani? Jani: – Hát semmi, itt őrzöm a gulyát. Ripor­ter: – És jobb itthon? Jani: – Egy kicsivel csak. Hát, hogy itthol vagyok a testvéreim közt, meg a szüleim közt, attól. Riporter: – Mi lesz az autóvezetéssel? Jani: – Elmegy egy időre. Riporter: – Nem lett volna jobb szólni az iskolában?… Jani: – Hogy szóljak, még nem tudom, hogy itthon maradok. Hát, majd ha befejeződik a gulya, meglátom, mi lesz… Riporter: – Mit akarsz dolgozni? Jani: – Ahol megvan a pénz, csakis oda, hát, úgy mindegy, hogy mit dolgozik az ember, csak pénz legyen. Anyagmozgató… ilyesmi."

5. A pártfogolt

Török, a pártfogó mondja Janinak: „Na, egy hanggal azért lejjebb, öre­gem, azért én már csak jobban tudom, mint te, hogy mihez kell tartani magad… Tudom, öregem, hogy megint rossz baráti köröd van, hol ezzel, o hol azzal vagy, a régi haverok visszatértek. Tudod nagyon jól, hogy előírta a b[üntetés] v[égrehatási] bíró, hogy mit kell tenned. Öregem, ennek az a következménye, hogy én megteszem a kötelességem. A bejelentés alapján, öregem, a feltételesedet [a feltételes szabadon bocsátást] megszüntetik."

Jegyzetek

¹ A Magyar Értelmező Kéziszótár szerint: bejáró az, „aki vidékről jár be iskolába vagy a munkahelyére". Aki ingázik, az „lakóhelye és más helyiségben levő munka­helye között rendszeresen ide-oda utazik. Az ingázó pedig „rendszeresen ingázó, bejáró dolgozó". (Budapest, Akadémiai Kiadó, 1972.104, 593.) Tanulmányomban a „bejáró munkás" és „ingázó munkás" fogalmakat a következőképpen definiálom: bejáró munkás az, aki naponta bejár lakóhelyéről munkahelyére dolgozni. Ingázó az, aki hetente kétszer teszi meg a munkahelye és az állandó lakóhelye közti utat, és hét közben ideiglenes szálláson lakik. Az elemzés során a kontextusnak megfelelően használni fogom mind a bejáró, mind az ingázó kifejezéseket.

² Valuch Tibor: Magyarország társadalomtörténete a XX. század második felében. Budapest, Osiris, 2001. 70.

³ Valuch: i. m. 73.

⁴ Böhm Antal: Ingázás tegnap és ma. Budapest, MTA Politikai Tudományok Intézete, 1997. 9-10.

⁵ E. P. Thompson: The Making of English Working Class. London, 1963. A munkásságkutatásról szóló kutatások rövid összefoglalóját adja: Bódy Zsombor: Egy bérharc dramaturgiája. In: Horváth Sándor – Pethő László – Tóth Eszter Zsófia (szerk.): Munkástörténet-munkásantropológia. Budapest, Napvilág Kiadó, 2003. 37-38.

⁶ Maurizio Gribaudi: Itinéraires ouvriers. Espaces et groupes sociaux á Turin au début du XX'siécIe, Párizs, 1987. Bódy Zsombor részletesen ismerteti a kötetet: Bódy Zsombor: A mikrotörténelem haszna nagy társadalmi csoportok kutatásában. Századvég, 1999. tél. http://www.c3.hu/scripta/szazadveg/15/bodi.htm, Nagy Ágnes recenziója: Munkás-lét. Mobilitási utak és társadalmi csoportok. http://www.atelier-centre.hu/benda/nagy.htm#_ftn1

⁷ Szamos Rudolf: Kétlakiság. Budapest, 1952. A kétlakiakat kettős jövedelmük miatt az 1950-es évek hivatalos diskurzusában úgy is jellemzték, mint akik részt vesznek a „falusi osztályharcban", és szemben állnak a „dolgozó parasztsággal". „A kétlakiság politikai, gazdasági problémái, különös tekintettel a mezőgazdaság szocialista átszervezésre." MOL M-K-S. 288. f. 28/1959. MSZMP KB Mezgazdasá­gi Osztály. Az elkészített anyagot, mint „nem aktuálisat", levették a napirendről.

⁸ Losonczi Ágnes tanulmánya in: Korniss Péter: A vendégmunkás. Budapest, Mezőgazdasági Kiadó, 1988. 146.

⁹ MOL M-K-S. 288. f. 28.cs./1959. 16. őe. A vizsgálat során az MSZMP KB PTO megyei instruktorainak bevonásával Győr, Borsod, Baranya, Csongrád, Sza­bolcs és Pest megyékben megyei vizsgálatokat végeztek: több száz munkással, paraszttal beszélgettek a pártalkalmazottak. Ezenkívül Erdei Ferenc vezetésével a Magyar Tudományos Akadémián belül és Polónyi Szűcs Lajos vezetésével a pénzügyminisztériumban foglalkozott egy-egy munkabizottság a kétlakisággal kapcsolatos elméleti kérdésekkel.

¹⁰ Csoba Judit: Két osztály határán. Kétlakiság, ingázás, bejárás Homokmégyen és a környező szállásokon. Budapest, Országos Közművelődési Központ, 1987. 11.

¹¹ Valuch: i. m. 54, 72, 226, 230, 231.

¹² Kemény István: Pest megye munkásai. Budapest, MSZMP KB Társadalom­tudományi Intézet, 1971.

¹³ Losonczi: i. m. 146.

¹⁴ Békés István: Pest megyei barangolások. Budapest, Kossuth, 1975. 51.

¹⁵ Békés: i. m. 223.

¹⁶ Uo. 186.

¹⁷ Uo. 288.

¹⁸ Uo. 285.

¹⁹ Losonczi: i. m. 144.

²⁰ Böhm Antal: Helyzetkép az ingázókról. Társadalmi Szemle, 1983. 12. sz. 38. Csoba Judit szerint ez a szám közel másfél millió. Csoba: i. m. 11.; Böhm: i. m. (1997)9.

²¹ Arbeitsmigration. Rosa Jimenez Laux: Biographische Erfahrungen und Zukunftsperpektiven alterer spanischer Migrantinnen. In: Bettina Dausien et al. (szerk.): Migrationsgeschichten von Frauen. Beitráge und Perspektiven aus der Biographieforschung. Bremen, 2000. 137. E tanulmányban lásd a két alapvető megközelítésmód (Heiratsmigration és Arbeitsmigration) részletes kritikáját is.

²² George Gmelch: Migration and Adaption to City Life. In: George Gmelch -Walter P. Zenner (szerk.): Urban Life. Readings in Urban Anthropology. Illinois, Waveland Press, 1996. 190.

²³ Elsősorban az alkoholizmus és a kriminalitás vonatkozásában. Ezt a távolsági ingázókhoz kapcsolták. Böhm Antal – Pál László: Társadalmunk ingázói – az ingázók társadalma. Budapest, Kossuth – MTA Társadalomtudományi Intézet, 1985. 114.

²⁴ Berkovits György: Világváros határában. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1976.

²⁵ Berkovits: i. m. 145.

²⁶ Uo. 206, 211.

²⁷ Uo. 238.

²⁸ Uo. 175.

²⁹ Valuch: i. m. 228-229.

³⁰ Kemény István: Velük nevelkedett a gép. Magyar munkások a hetvenes évek elején. Budapest, Vita, 1990.

³¹ Böhm-Pál: i. m. 120.

³² Uo. 121.

³³ Berkovits: i. m. 309.

³⁴ Böhm-Pál: i. m. 31.

³⁵ Uo. 134-135.

³⁶ Uo. 88, 92.

³⁷ Kemény: i. m. (1990) 113.

³⁸ Uo. 114.

³⁹ Csoba: i. m. 51-62.

⁴⁰ Majtényi György: Az értelmezés hatalma – a hatalom értelmezése. Az 1945 utáni társadalomtörténet fogalmi nyelvéről. Korall, 5. (2005) 19-20. sz. 37-52.

⁴¹ A Hajdú-Bihar megyei pártbizottság jelentése a politikai oktatásokról, „A mun­kásosztály vezető szerepe, helyzete és a munkásosztály szövetségi politikája" című téma feldolgozásáról. MOL M-K-S. 288. f. 22/1973. 6. őe., MOL M-K-S. 288. f. 21/1958. 20. őe. MSZMP PTO. „Jelentés a munkásosztály politikai, gazdasági, kulturális helyzetéről, vezető szerepéről, annak érvényesüléséről".

⁴² A Budapesti Pártbizottság véleménye „A munkásosztály vezető szerepe, helyzete és a munkásosztály szövetségi politikája" című téma feldolgozásáról. MOL M-K-S. 288. f. 22/1973. 6. őe.

⁴³ Louis Wirth: Az urbanizmus mint életmód [1938]; NI. Georg Simmel: A nagy­város és a szellemi élet [1903]. In: Szelényi Iván (szerk.): Városszociológia. Budapest, KJK, 1973. 41-63.; NI. 251-266.

⁴⁴ Erről bővebben lásd: Szelényi (szerk.): i. m. 30-32.

⁴⁵ Idézi: Horváth Sándor: Kollektív erőszak és városi térhasználat 1956-ban. Múltunk, 2006. 4. sz.

⁴⁶ A Budapesti Pártbizottság jelentése a politikai oktatásokról, „A munkásosztály vezető szerepe, helyzete és a munkásosztály szövetségi politikája" című téma feldolgozásáról. MOL M-K-S. 288. f. 22/1973. 6. őe.

⁴⁷ Fekete vonat. Rendező: Schiffer Pál, operatőr: Andor Tamás, hang: Wachter Ernő, segédoperatőr: Gabányi András, fővilágosító: Fonyódy Tibor, munkatárs: Végh Antal, gyártásvezető: Breier György. TÁ 113.

⁴⁸ Cséplő Gyuri. Rendező: Schiffer Pál, operatőr: Andor Tamás, zeneszerző: Víg Rudolf, forgatókönyvíró: Kemény István, vágó: Rigó Mária, filmgyártó cég: Hunnia Stúdió, 1978. Schiffer Pál más, cigánytémával kapcsolatos filmeket is forgatott az 1970-es években: a Faluszéli házakat (1972) és a Mit csinálnak a cigánygyerekek?-et (1973). Utóbbiakat, illetve a Cséplő Gyurit a rendező trilógia­ként kezelte, mivel „mindhárom a magyarországi cigány lakosság életével foglal­kozik". Schiffer Pál: Cséplő Gyuri. Rendezői előzetes. Filmkultúra, 1977. 6. sz.

⁴⁹ A pártfogolt (1981). Rendező: Schiffer Pál, forgatókönyvíró: Schiffer Pál, operatőr: ifj. Jancsó Miklós, Andor Tamás, vágó: Sivó Júlia. JF 5235.

⁵⁰ Elsősorban a Nyíregyháza-Debrecen-Budapest vonalon közlekedő vonatról van szó vasárnap este, ugyanerről a vonatról visszafelé szombaton, a munkaidő vége után.

⁵¹ A Fekete vonat szimbolikus erejét mutatja egy, a populáris kultúrából vett példa is. Egy önmagát „roma rapegyüttes"-ként definiáló formáció az 1990-es évek második felében ezt a nevet választotta. Azzal indokolták, hogy az 1970-es években a cigány ingázók fekete vonatokkal jártak fel Szabolcsból Budapestre dolgozni. Ők tehát névválasztásukban kötődtek a „fekete vonatok" népéhez, http://www.amarodrom.hu/archivum/98/vonat.html

„Kérdező: – Miért választottátok a Fekete Vonat nevet?

Junior (az együttes tagjának művészneve): Régen volt egy vonat, ami Szabolcs­ból indult Pestre, és a cigány emberek ezzel jártak dolgozni, ingáztak. Elnevezték fekete vonatnak, innen jött az ötlet."

⁵² Andor Tamás: In: memóriám Schiffer Pál. Egy körültekintő ember. Filmvilág, 2001.12. sz. A Fekete vonatot az operatőr szerint két nap alatt forgatták, a későbbi filmekre sokkal több időt hagytak.

⁵³ Lásd Horváth Sándor: Gyárak népe. Szakdolgozat. Budapest, ELTE, 1998, kézirat; Szabó Zoltán: Cifra nyomorúság. Budapest, 1938. 110-115.

⁵⁴ A fotó: dr. Orbán Ferenc felvétele, „Budapest vonzásában".

⁵⁵ A szociofotó történetére vonatkozóan lásd Albertini Béla: A magyar szocio-fotó története: a kezdetektől a második világháború végéig. Kecskemét, Magyar Fotográfiai Múzeum, 1997.

⁵⁶ Idézi Horváth Sándor: A kapu és a határ: mindennapi Sztálinváros. Budapest, MTATTI, 2004. 18.; Örkény István: Sztálinvárosi képeskönyv. 1951-1953. In: uő: Visszanézve. Arcképek, korképek. Budapest, 1985. 346-386.

⁵⁷ László-Bencsik Sándor: Történelem alulnézetben. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1973.

⁵⁸ „[…] nemigen emlékszem rá, hogy valaki is ilyen hitelesen idézte volna meg ezeket a frissen ébredés öröme nélkül, villamoson, buszon végigzötykölődött, nap­fénytelen hajnalokat". Földes Anna: Próza jelen időben. Budapest, 1976. 352.

⁵⁹ Tar Sándor: 6714-es személy. Mozgó Világ, 1978. 5. sz.; Folyamatos jelen. Fiatal szociográfusok antológiája. Szerk. Berkovits György – Lázár István. Buda­pest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1981. 95-103.

⁶⁰ Pl. Szitnyai: Fekete vonat. Pest megyei Hírlap, 1968. szeptember 16. A cikk alcímei: „Veszélyes szórakozás", „Maszek söröző", „A szemtelen kéregető". Az írás a lap utolsó oldalán található, a bulvárhírek között.

⁶¹ MOL-M-KS ORFK. XIX-B-14 456. doboz. Tájékoztató a közrendvédelmi állo­mány gumibot használatának gyakorlatáról és tapasztalatairól.

⁶² „A fegyverhasználattal egyidőben a szomszédkocsiból [sic!] a helyszínre sietett Csipkés István és Lőrinc László önkéntes rendőrök, akiknek segítségével a rendet helyreállították, a szükséges intézkedéseket foganatosították, majd a vonatot elindították." A „bátor helytállásáért és határozott magatartásáért Sz. József r. törm. a Haza Szolgálatáért Érdemérem arany fokozata, Cs. István önk. rendőr a Haza Szolgálatáért Érdemérem ezüst fokozata, L. László önk. rendőr a Közbiztonsági Érem arany fokozata kitüntetésekben és K. Jenő r. törm dicséretben és jutalomban" részesült. MOL-M-KS ORFK. XIX-B-14 456. doboz. Tájékoztató a közrendvédelmi állomány gumibot használatának gyakorlatáról és tapasztalatairól.

⁶³ Fenyvesi Kristóf: A befogadó kamera – beszélgetés Andor Tamás operatőrrel. Pécsi Napilap, 2006. november 15. http://www.pecsinapilap.hu/?id=18272. Letöl­tés ideje: 2007. március 22.

⁶⁴ Ifj. Schiffer Pál: A következő évtized. Részletek egy forgatókönyvből. In: író-szemmel 1981. Vál. Ratzky Rita. Budapest, Kossuth, 1982. 223-224.

⁶⁵ Lásd Melléklet, 1.: részlet a Fekete vonat dialóguslistájából. (A pártfogolt anyagai között találtam; a Fekete vonat dialóguslistája nincs meg a Magyar Filmintézetben.)

⁶⁶ Melléklet, 2.

⁶⁷ Féner Tamás: Fekete vonat. Film Színház Muzsika, 1970. május.

⁶⁸ Aférfi két évvel később, 1972-ben üzemi balesetben halt meg. Feltekerte egy óriásdaru az egyik házgyári építkezésen. Ifj. Schiffer: i. m. 238.

⁶⁹ Ábel Péter: Fekete vonat. Magyar Hírlap, 1971. december 23.

⁷⁰ (Szerző nélkül): Fekete vonat. Esti Hírlap, 1971. december 23.

⁷¹ Takács István: Fekete vonat. Pest megyei Hírlap, 1971. december 16.

⁷² Schiffer Pál: Cséplő Gyuri. Rendezői előzetes. Filmkultúra, 1977. 6. sz.

⁷³ A Cséplő Gyuri című színes magyar film speciális forgalmazásáról. Filmhír­szolgálat, 1978. április. Ennek ellenére a labdarúgó-világbajnokság alatt csak előforgalmazták a filmet, vagyis egy-két helyen vetítették, reklámozták, és a fő bemutatókat a vb utánra időzítették.

⁷⁴ Havas Ervin: „Cselekedni a közömbösség ellen". Beszélgetés Schiffer Pállal. Népszabadság, 1978. június 11.

⁷⁵ Egy ankét hirdetése: n. n. Cséplő Gyuri Salgótarjánban. Nógrád, 1978. május 18. „A filmet a November 7. Filmszínházban nézik meg az ankét résztvevői, akik ezután a TIT klubjában találkoznak a Balázs Béla-díjas filmrendezővel, ifj. Schiffer Pállal. Az ankéton a cigánylakosság helyzetéről, társadalmi beilleszkedésének folyamatáról, a fejlődést segítő és gátló tényezőkről lesz szó."

⁷⁶ Kossuth Rádió, Esti Magazin, 1978. március 7. (18.30).

⁷⁷ H. J.: Cséplő Gyuri: az ismeretlen filmsztár. Dunántúli Napló, 1978. február 18.

⁷⁸ Pongrácz Zsuzsa: Ingázók, tanyasiak, cigánygyerekek. Beszélgetés Schiffer Pállal. Filmvilág, 1975. január 1. 23.

⁷⁹ A filmekkel kapcsolatos anyagokat a Magyar Filmintézet Filmtárában kutat­tam.

⁸⁰ H. J.: i. m.

⁸¹ Szakály Éva: „Hiszek a példa erejében". Beszélgetés Schiffer Pállal. Vas népe, 1978. május 27.

⁸² Csalog Zsolt: Cséplő György. (Nekrológ). Élet és Irodalom, 1978. szeptember 25.

⁸³ Báron György: „Három jó dokumentumfilmet akartam csinálni". Interjú ifj. Schiffer Pállal. Filmvilág, 1982. sz. 11.

⁸⁴ Szigeti Ferenc: Cséplő Gyuri, http://www.filmtortenet.hu/object.51687404-A0F4-4F4E-B161-B2764A5B8756.ivy

⁸⁵ Gantner Ilona: Cséplő Gyuri. Népszava, 1978. május 4.

⁸⁶ Gantner: i. m.

⁸⁷ Fábián László: Cséplő Gyuri. Film Színház Muzsika, 1977. július 30.

⁸⁸ Szakály: i. m.

⁸⁹ Uo.

⁹⁰ A film az ún. HHH fiatalokról, vagyis a halmozottan hátrányos helyzetű fia­talokról szól – írta a Népszabadság kritikusa. Jancsi szüleinek fényképe alá a „halmozottan hátrányos helyzetű szülők" felirat került. Zöldi László: A pártfogolt. Népszabadság, 1983. január 27. A „halmozottan hátrányos helyzetű ifjúsági csoportok" filmjenként aposztrofálja A pártfogoltat Huszár István: Ifjúság és tár­sadalom. Népszabadság, 1982. szeptember 11.

⁹¹ Beszélgetés Schiffer Pállal. Petőfi Rádió, 1982. november 28. „Erről beszél­tünk" című műsor (13.15).

⁹² Egy másik interjúban példákat hoz arra, mely társadalmi réteghez tartozókat tekint olyan elesetteknek, akiknek nincsenek eszközeik érdekeik védelmében: „tanyasiak, vándormunkások (ingázók), csövesek, cigányok". Virág F. Éva: Tudó­sítás a végekről. Magyar Ifjúság, 1983. január 28.

⁹³ Báron: i. m.

⁹⁴ Ifj. Schiffer: i. m. 223.

⁹⁵ Uo. 224-225, 245.

⁹⁶ Schiffer Pál úgy választotta ki, hogy végiglátogatta a Fekete vonaíban szere­pelt 36 gyereket, közülük kettővel forgatott, végül Kitka Jánost választotta. A 36 gyerekből öten ültek már börtönben, heten voltak állami gondozásban. Közép­iskolát senki sem végzett, szakmunkásképzőt hárman. Báron: i. m.; Zsigmond Dezső: Filmrendező a munkásszálláson. Párbeszéd a pártfogoltról. Budapesti Közlekedési Hírlap, 1983. április 14.

⁹⁷ Részlet A pártfogolt dialóguslistájából. Lásd Melléklet, 3.

⁹⁸ Lásd Melléklet, 4.

⁹⁹ Zsigmond: i. m.

¹⁰⁰ Gmelch: i. m. 190. A migrációkutatásokkal foglalkozó angolszász irodalomban alapvető különbséget tesznek a város vonzására (pull-migration), illetve a kibo­csátó közösség taszító hatására (push-migration) bekövetkezett elvándorlások között.

¹⁰¹ Kovács András Bálint: Hátrányos helyzetben. Filmvilág, 1983. 2. sz.

¹⁰² Zöldi László: A pártfogolt. Népszabadság, 1983. január 27.

¹⁰³ Bikácsy Gergely: Kecske, füst, érzelem. Vita dokumentumfilmügyben. Film­világ, 1996. 12. sz.

¹⁰⁴ Fábián László: Realista-e a dokumentum? Schiffer Pál: A pártfogolt. Film­kultúra, 1982. 6. sz.

¹⁰⁵ Fábián: i. m.

¹⁰⁶ Beszélgetés Schiffer Pállal. Petőfi Rádió, 1982. november 28. „Erről beszél­tünk" című műsor (13.15).

¹⁰⁷ Oravecz Imre: Isten veled, Jancsika. Élet és Irodalom, 1983. január 28.

¹⁰⁸ Részlet A pártfogolt című film dialóguslistájából. Lásd Melléklet, 5.

¹⁰⁹ Kovács: i. m.

¹¹⁰ Lányi András: Már jártunk itt egyszer. A pártfogolt. Budapest, a MOKÉP kiadványa, 1981.

¹¹¹ Gantner: i. m.

¹¹² Kovács: i. m.

¹¹³ Uo.

(A tanulmány az OTKA T 49595 számú kutatása keretében készült.)